Marion

Zimmer

Bradley

Avalon

KÖDBE VÉSZ

Édesvíz Kiadó

Budapest

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Marion Zimmer Bradley / The Mists of Avalon

Penguin Books, Ltd., London, 1982

Fordította

Gálvölgyi Judit

Szerkesztette

Simóné Avarosy Éva

Copyright © Marion Zimmer Bradley, 1982

Hungarian translation © Gálvölgyi Judit

Hungarian edition © Neemtree Corporation AG

Cover design © Neemtree Corporation AG

Minden jog fenntartva.

A könyv - a kiadó írásos jóváhagyása nélkül - sem egészében,

sem részleteiben nem sokszorosítható vagy közölhető,

semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy

mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy

tanfolyamot, a hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést,

a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés

bármely formáját.

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST

Felelős kiadó Novák András igazgató

Főszerkesztő Molnár Eszter

Műszaki vezető Erdélyi Anna

Tipográfia TypoStúdió Kkt.

Borítót készítette Decoflex Kft.

Nyomta Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt., Dabas

Felelős vezető Berki István vezérigazgató

ISBN 978 963 528 596 9

Előbeszéd

Morgaine szól...

A magam idejében oly sok mindennek neveztek: húgom, kedvesem, papnő, tudós asszony, királynő. Mostanára immár valóban tudós asszony lettem, s jöhet még olyan idő, amikor ezen dolgokról tudni kell majd. Ám az a józan igazság, hogy minden bizonnyal a keresztényeké lesz a végső szó. Tündérhon egyre távolabbra úszik a világtól, amelyet Krisztus ural. Nékem nincs vitám a Krisztussal, csupán a papjaival, akik a Nagy Istennőt démonnak nevezik, s tagadják, hogy valaha is uralkodott ezen a földön. A legjobb esetben is csupán annyit hajlandók elismerni, hogy hatalma a sátáné. Máskor a názáreti asszony kék köntösét adják rá - néki is megvolt persze a maga hatalma -, s kijelentik, hogy örökkön-örökké szűz volt. No de mit tudhatna egy szűz az emberi nem kínjairól és szülési fájdalmairól?

És most, amidőn a világ megváltozott, s Arthur - az én öcsém, az én kedvesem, a volt és eljövendő király - holtan (az egyszerű népek szerint álomban) fekszik Avalon szent szigetén, úgy kell elmondani ezt a történetet, ahogy valóban megesett, mielőtt a Fehér Krisztus papjai eljöttek, hogy ködbe borítsák szentjeikkel és legendáikkal.

Mert, ahogyan mondottam, maga a világ is megváltozott. Volt oly idő, amidőn az utazó - ha akarta, s ha csupán néhány titkot ismert - szélbefordíthatta bárkáját a Nyáritengeren, s nem a barátok Glastonburyjébe érkezett, hanem Avalon szent szigetére, merthogy a világok közötti kapuk akkoriban még ott lebegtek a ködben, s úgy nyíltak-zárultak, ahogyan az utazó gondolta, s parancsolta. Ez pedig egy igen nagy titok, amelyet a mi időnkben tudott volt minden tanult ember: amit az ember gondol, azzal teremti a világát maga körül, méghozzá naponta újra meg újra.

S most a papok, akik úgy vélik, hogy ez kisebbíti Istenük hatalmát, aki mindörökkön-örökké változhatatlannak teremtette a világot, bezárták a kaput (amely sosem volt kapu, csupán az emberek gondolatában), s az út egyenesen a papok szigetére vezet, amelyet templomi harangjaik szavával őriznek, messze űzve még a gondolatát is a másik világnak, amely a sötétségben pihen. S azt is mondják, hogy az a világ, ha ugyan egyáltalában létezett, a sátáné, a pokol kapuja, ha nem maga a pokol.

Fogalmam sincs, mit teremtett s mit nem az ő Istenük. Bármilyen mendemondák járnak is rólam, sosem tudtam valami sokat papjaikról, és sosem viseltem rabszolga apácáik fekete köntösét. Ha Arthur udvarában, Camelotban, amikor éppen ott jártam, az emberek mégis ilyesmit hittek volna (mivel mindig a Nagy Anya sötét lepleit viseltem, amelyeket akkor szokott volt magára ölteni, ha a tudós asszony álcájában járt a földön), nem ábrándítottam ki őket. Igaz is, veszélyes is lett volna ezt tennem Arthur uralkodásának vége felé, így aztán meghajtottam fejem megalkuvásból, amit soha nem tett volna a nagy úrnő, Viviane, a Tó Asszonya, egykoron - rajtam kívül - Arthur legigazabb barátja, később - ismét csak rajtam kívül - legelkeseredettebb ellensége.

Ám a harcnak immár vége: amidőn Arthur ott feküdt halódva, immár nem a magam és az én Istennőm ellensége volt, hanem végre csak öcsémként és haldokló emberként üdvözölhettem, akinek szüksége van az Anya segítségére ott, ahová minden ember eljut egyszer. Ezt még a papok is tudják az ő kék köntösű, örökkön szűz Máriájukkal, mert a halál óráján ő is a Világ Anyjává lesz.

Ott feküdt hát Arthur az ölemben, s nem látott már bennem haldokolva sem nővért, sem kedvest, sem ellenséget, csupán tudós asszonyt, papnőt, a Tó Asszonyát, így tehát ott pihent végre a Nagy Anya keblén, akitől a világra jött, s akihez - ahogyan minden embernek - végül meg kellett térnie. S amint kormányoztam a bárkát, amely tovavitte őt, ezúttal nem a papok szigetére, hanem az igazi szent szigetre, a mi világunk mögötti, sötét világba, Avalon szigetére, ahová ma már rajtam kívül nem sokan tudnak eljutni, tán megbánta a közöttünk támadt ellenségeskedést.

Amidőn elmondom ezt a történetet, koronta oly dolgokról szólok majd, amelyek megestekor még ifjabb voltam, semhogy érthettem volna őket, meg oly dolgokról, amelyek megestekor ott sem voltam. Erre hallgatóm tán odébb húzódva megjegyzi: hiszen varázslónő. Való igaz, mindig is birtokomban volt a Látás, s bepillanthattam a férfiak s az asszonyok gondolataiba, s ilyen alkalmakkor mindig igen közel voltam hozzájuk. Így pedig valami úton-módon mindig is tudtam, mi jár a fejükben. Elbeszélem hát ezt a történetet.

Mert egy napon elmondják majd a papok is, ahogyan ők tudják. S a kettő közt félúton tán megcsillan az igazság szikrája.

Mert van, amit a papok nem tudnak az Egy Istenükkel és Egy Igazságukkal: hogy igaz történet nem létezik. Az igazságnak sok arca van, s az igazság olyan, mint az Avalonba vivő ősi út: a magad akaratától, tennen gondolataidtól függ, hogy az út vezetni kezd-e, s hogy végül az Örökkévalóság szent szigetére visz-e, vagy a papok közé, ahol szól a harang, úr a halál, és sátán van, pokol és kárhozat... bár meglehet, igazságtalan vagyok hozzájuk is. Pedig a Tó Asszonya, aki úgy gyűlölte a papi csuhát, akár a mérges viperát, ráadásul jó okkal, maga is megfeddett egy ízben, amikor rosszat mondottam az Istenükről.

- Mert minden Isten egyetlen Isten - mondotta nekem akkor, ahogyan immár sokszor korábban is, ahogyan magam is számtalanszor mondtam a növendékeimnek, s ahogyan mondani fogja minden utánam következő papnő is -, és minden Istennő egyetlen Istennő, s ahogyan csupán egyetlen Beavató létezik. S minden embernek megvan a maga igazsága, s benne az Isten.

Így tehát az igazság, meglehet, ott kanyarog félúton Glastonbury, a papok szigete és az Avalonba vezető út közt, amely mindörökre beleveszett immár a Nyári-tenger ködébe.

Nékem azonban ez az igazságom, mert Morgaine beszéli néktek mindezt, Morgaine, akit később Morgan le Fay, a tündérvarázslónő néven emlegettek.

Első könyv

A varázslónő

1

Tintagel még nyár derekán is kísértet látogatta hely volt. Igraine, Gorlois herceg asszonya a földnyelvről kipillantott a tengerre. Amint nézte a ködöt és a párát, eltűnődött, vajon tudni fogja-e valaha is, mikor egyforma hosszú a nappal meg az éj, hogy aztán megülhessék az új esztendő ünnepét. Idén a tavaszi viharok szokatlanul vadul tomboltak, éjjelnappal rengették a várkastélyt a tenger visszhangzó hullámcsapásai, hogy végül sem férfi, sem asszony nem alhatott már odafenn, de még a kutyák is gyászosan nyüszítettek.

Tintagel... még mindig akadtak, akik szentül hitték, hogy a tengerbe messzire benyúló töltésűt végén meredező sziklákon Ys ősi népének varázslata emelte a kastélyt. Gorlois herceg nevetett ezen, s azt mondta, ha néki birtokában lenne csak egy csepp is abból a varázstudományból, bizony arra használná, hogy a tenger ne hódítson el több szárazföldet. Amióta négy esztendeje ideérkezett Gorlois jegyeseként, Igraine sok jó termőföldet látott beleomlani a cornwalli tengerbe. A partról hosszú, éles és csipkés, fekete sziklanyelvek nyúltak a víz fölé. Napsütésben a táj szép volt és ragyogó, az ég meg a víz úgy szikráztak, mint az ékkövek, amelyekkel Gorlois elhalmozta az asszonyt, amikor az tudtára adta, hogy viselős a herceg első gyermekével. Ám Igraine nem szívesen viselte az ékszereket. Azt a követ, amelyet ma a nyakában viselt, Avalonban kapta: holdkő volt, amely olykor az ég meg a tenger kék ragyogását tükrözte, de ma még az ékszer is fátyolosnak tetszett. A köd messzire viszi a hangot. Amint Igraine ott állt, s a töltés felől a szárazföld belseje felé kémlelt, úgy tetszett, lovak és öszvérek patáinak dobogását hallja, meg hangokat, emberi hangokat itt, az elszigetelt Tintagelben, ahol csupán kecskék és birkák éltek, no meg a juhászok a kutyáikkal, aztán a vár hölgyei és a szolgálóik, talán még az a néhány vénember, akit hátrahagytak rájuk vigyázni.

Igraine lassan megfordult, s elindult vissza, a várkastély felé. Mint mindig, most is törpének érezte magát a tengerbe mélyen benyúló töltés végében meredező ősi kövek tövében. A pásztorok úgy tartották, hogy a várat Lyonnesse és Ys ősi népe építette, a halászok pedig azt beszélték, hogy tiszta napokon még ma is látni elveszett városaikat kinn, a víz alatt. Ám Igraine számára inkább ősi sziklacsúcsnak tetszett ez a várkastély, vénséges vén hegynek, amelyet elnyeléssel fenyeget a tenger, amely ebben a pillanatban is elmos egy cseppet magának a kastély talapzatából. Itt, a világ végén, ahol a tenger szakadatlanul nyelte a földet, könnyű volt elhinni, hogy világok süllyedtek el nyugatra, s regék jártak egy nagy tűzhegyről, amely messze délen robbant föl, s elsüllyesztett arrafelé egy jókora országot. Igraine maga sem tudta, hisz-e ezekben a történetekben, vagy sem.

Igen, valóban hangokat hallott a ködben. Nem lehettek vad lovasok a tengeren túlról, sem Erin kietlen partjairól. Rég elmúlt már az az idő, amikor Igraine összerezzent minden szokatlan hangtól vagy árnyéktól. Nem lehetett az ura sem, a herceg, mert ő messze északon harcolt a szászok ellen Ambrosius Aurelianus, Britannia nagykirálya oldalán, s üzent volna, ha hazatér.

Igraine-nek nem kellett félnie. Ha a lovasok ellenségek lettek volna, a töltés szárazföld felé eső végében álló erődítmény katonái és őrszemei megállították volna őket, hiszen Gorlois herceg azért helyezte őket oda, hogy őrizzék asszonyát és gyermekét. Egész hadsereg kellett volna ahhoz, hogy ott átjusson. S ugyan ki küldene hadat Tintagel ellen?

Volt oly idő - emlékezett vissza keserűség nélkül Igraine, amint lassan belépett az udvarra -, amikor tudta, ki közeledik a vára felé. A gondolat immár nem szomorította el. Morgaine születése óta már nem is sírt az otthona után. És Gorlois kedves volt hozzá. Nyugtatta a félelem s a gyűlölet első idejében, ékszerekkel és gyönyörű holmikkal, hadizsákmányokkal halmozta el, hölgyeket rendelt a szolgálatára, s mindenben egyenrangúként kezelte, kivéve a haditanácsot. Többet nem kívánhatott volna, hacsak nem a törzsek valamelyik férfi tagjához megy feleségül. Ám ebben nem határozhatott. Mert a szent sziget leányának mindig azt kell tennie, ami a legjobb a népének. Ha kell, az életét áldozza, ha kell, a leányságát a szent frigyben, s ha kell, olyan házasságot köt, amely szövetséget pecsétel meg. Ezt tette Igraine is, amikor asszonya lett az elrómaiasodott cornwalli hercegnek, aki a római polgár életét élte még most is, amikor Róma már odahagyta Britanniát.

Igraine ledobta a válláról a köpenyt: az udvarban melegebb volt, nem harapott úgy a szél. S amint a köd gomolygott, és kitisztult, egy alak jelent meg előtte, testet öltött a párából meg a ködből: Igraine féltestvére, Viviane, a Tó Asszonya, a szent sziget úrnője.

- Nővérem! - remegett a kiáltás, s Igraine tudta, hogy nem hangosan kiáltott, csupán súgta a szót, míg keze a kebléhez libbent. - Valóban itt látlak?

Az arc szemrehányó volt, s a szavakat mintha elfútta volna a falakon túl tomboló szél.

- Valóban lemondtál a Látásról, Igraine? Szabad akaratodból?

Igraine-t bántotta ez az igazságtalanság, hát visszavágott.

- Hiszen te jelentetted ki, hogy feleségül kell mennem Gorlois-hoz... - Ám nővérének alakja beleolvadt az árnyékokba, már nem volt ott, sosem is volt ott. Igraine pislogott, a káprázat eltűnt. Beleburkolózott a köpenyébe, mert fázott, iszonyúan fázott. Tudta, hogy a jelenés az ő testének melegéből, életéből nyerte az erejét. Nem tudtam, hogy még mindig képes vagyok így látni, gondolta, biztos voltam benne, hogy már nem megy... és megborzongott, tudván, hogy Columba atya ezt nyilván a sátán művének fogja tartani, mégis meg kellene gyónnia neki. Igaz, itt a világ végén a papok engedékenyek, ám a meggyónatlan látomást minden bizonnyal szentségtelen dolognak tekintenék.

Igraine elkomorodott. Ugyan miért kellene a saját nővére látogatását a sátán művének tekintenie? Beszéljen Columba atya, amit akar, talán az Istene bölcsebb nála. Ami, gondolta a kuncogását elfojtva, nem nagy dolog. Columba atya talán azért lett Krisztus papja, mert egyetlen druida iskola sem fogadott be ennyire ostoba embert. A Krisztus Istent szemlátomást nem zavarta, ha egy pap buta, ha el tudta motyogni a misét, s valamicskét konyított az írás-olvasáshoz. Maga Igraine is tudósabb volt Columba atyánál, még a latint is jobban beszélte. Igraine nem tartotta magát tanultnak. Nem volt benne kellő kitartás, hogy megismerje a régi vallás mélyebb bölcsességeit, vagy továbbmenjen a misztériumokban, mint a szent sziget bármely leánya. S mégis, míg a misztériumok templomában tudatlannak tartották, a rómaiasított barbárok közt művelt hölgynek számított.

Az udvar kisebb szobájában, ahová szebb időben besütött a nap, Igraine tizenhárom éves, bimbózó húga, Morgause ült bő, festetlen gyapjúból készült házi ruhájában, a vállán viseltes, régi köpenyével, s kedvetlenül fonta egyenetlen fonalát, amelyet ócska motollára tekert. A tűz előtt a földön Morgaine játszott egy régi orsóval, ide-oda gurította pufók ujjacskáival.

- Nem fontam már eleget? - panaszkodott Morgause. - Fájnak az ujjaim! Miért kell egyre csak fonnom, fonnom, mint valami szolgálónak?

- Minden hölgynek meg kell tanulnia fonni - torkollta le Igraine, ahogyan illett -, s a fonalad gyalázatos: hol vékony, hol vastag... Az ujjaid sem fognak elfáradni majd, ha megszokják a munkát. A fájó ujj a lustaság jele: nem szokott még hozzá a feladathoz. - Kivette Morgause kezéből a motollát meg az orsót, s könnyedén, szinte oda sem figyelve fonni kezdett. Gyakorlott ujjai alól tökéletesen egyenletes fonal került ki. - Látod, ezt a fonalat aztán könnyű megszőni, nem ugrál a vetélő... - De hirtelen ráunt az illendő viselkedésre. - Most azért félreteheted a fonást. Délután vendégek érkeznek.

Morgause a nővérére meredt.

- Nem hallottam semmit - mondta -, nem jött lovas hírnök.

- Valóban - felelte Igraine -, nem jött lovas. Amit láttam, Üzenet volt. Viviane tart hozzánk, és vele van a merlin is. Ezt az utóbbit maga sem tudta, amíg ki nem mondta. - Vidd tehát Morgaine-t a dajkájához, te meg vedd föl az ünnepi ruhádat, a sáfránnyal festettet.

Morgause fürgén elrakta volna az orsót, de megtorpant, s ismét Igraine-re meredt.

- A sáfrány ruhámat? A nővérem tiszteletére?

Igraine élesen javította ki.

- Nem a nővérünk tiszteletére, Morgause, hanem a szent sziget úrnője, az istenek küldötte tiszteletére.

Morgause a földet nézte. Magas, keménykötésű lány volt, most kezdett asszonnyá érni. A haja vöröses, akár Igraine-é, s a bőre csupa folt meg szeplő, hiába mosta nagy gonddal tejben, hiába kunyerált a füvesasszonytól rá mindenféle kencéket meg főzeteket. Tizenhárom évesen már akkora volt, mint Igraine, s még nőtt. Ügyetlenül fölkapta Morgaine-t, s elsietett vele. Igraine utána szólt.

- Mondd meg a dadusnak, adjon ünneplőruhát a gyermekre, aztán lehozhatod. Viviane még nem látta.

Morgause morgott valamit, hogy ugyan miért is akarna látni a nagy papnő egy ilyen vakarcsot, de olyan halkan mondta, hogy Igraine bízvást úgy tehetett, mint aki nem hallja.

Odafönn, a keskeny lépcső végében Igraine szobája hideg volt. Nem rakatott tüzet, csak tél derekán. Amíg Gorlois távol járt, a szolgálójával, Gwennisszel osztotta meg az ágyát, s urának hosszú távolléte lehetővé tette, hogy éjszakára Morgaine-t is a maga ágyába vigye. Néha Morgause is ott aludt. A kemény hideg ellen szőrmékkel takaróztak. A hatalmas, baldachinos, szélfogófüggönyös nászágyban bőven elfért három nő meg egy gyermek.

A vén Gwen a sarokban szunyókált, s Igraine nem akarta fölébreszteni. Kibújt hát hétköznapi, festetlen gyapjúruhájából, s gyorsan fölöltötte finom köntösét, amelynek nyakát az a selyemszalag díszítette, amelyet Gorlois hozott vásárfiaként Londiniumból. Fölvette kis ezüstgyűrűit, amelyek kislánykora óta megvoltak, s már csupán a kisujjára illettek... Nyakába akasztotta a Gorlois-tól kapott borostyánköves nyakláncot. A rozsdaszínű ruhán zöld felső tunika volt. Előszedte szarvból faragott fésűjét, leült a padra, és türelmesen fésülgetni kezdte fürtjeit. Egy távolabbi szobából hangos sivalkodás hallatszott. Nyilván Morgaine-t fésüli a dadus, gondolta, és a kicsinek nem tetszik. A sivalkodásnak hirtelen vége szakadt. Vagy a dada hallgattatta el a kislányt egy pofonnal, vagy Morgause véletlenül jó kedvében volt, s ügyes, türelmes kézzel ő fésülte tovább a gyermeket. Igraine ebből tudta, hogy a húga tudna szépen fonni is, ha akarna, hiszen olyan ügyes keze volt, akár fésülni kellett, akár kártolni, akár süteményt készíteni Yule ünnepére.

Igraine befonta a haját, aranycsattal föltűzte a feje tetejére, s ruhája hajtását aranytűvel tűzte meg. Aztán megnézte magát a régi bronztükörben, amelyet a nővérétől, Viviane-től kapott a menyegzőjére, s amelyet állítólag egyenesen Rómából hoztak. Amint a ruháját fűzte, jól tudta, hogy a keble ismét olyan, amilyen régen volt: Morgaine-t már egy éve elválasztotta, s a szoptatástól csupán egy csöppet lett lágyabb és súlyosabb a melle. Tudta azt is, hogy visszanyerte eredeti karcsúságát, hiszen ebben a ruhában esküdött, s a fűzők semmivel sem feszültek jobban, mint akkor.

Amikor Gorlois hazatér majd, azt fogja kívánni, hogy ismét az ágyába engedje. Amikor utoljára látták egymást, Morgaine még szopott, s a férfi engedett Igraine kérlelésének, hogy hadd szoptathassa a gyermeket egész nyáron, amikor oly sok kisded meghal. Igraine tudta, hogy az ura elégedetlen, amiért nem fiút szült, akire vágyott Ezek a rómaiak férfi ágon tartják számon a származásukat, ami nagy ostobaság, mert ugyan melyik férfi tudhatná teljes bizonyossággal, hogy ki nemzette a nő gyermekét. No persze, ezek a rómaiak abból is nagy ügyet csinálnak, hogy ki hál az asszonyukkal. Bezárják a nőt, kémkednek utána. Nem mintha Igraine-re vigyázni kellett volna. Éppen eléggé rossz egyetlen férfi is, kinek kellene másik, aki talán még rosszabb?

No de Gorlois, bár fiú utódra vágyott, igazán engedékeny volt: megengedte, hogy Morgaine Igraine ágyában aludjon és szopjon, sőt távol tartotta magát az asszonytól éjszakánként, nehogy ismét teherbe essen, és elapadjon a teje. Inkább Igraine öltöztető asszonyával, Ettarr-ral töltötte az éjszakákat. Gorlois is tudta, hány gyermek pusztult el, ha korábban választották el, semhogy meg tudta volna rágni már a húst meg a kemény kenyeret. A zabkásán tartott kisdedek betegesek voltak, s nyaranta sokszor nem akadt kecsketej, még ha szívesen megitták volna is. A tehén- vagy kancatejjel etetett gyermekek gyakran hányni kezdtek, és meghaltak, vagy a vérhas vitte el őket. Így hát Gorlois engedte, hogy Morgaine tovább szopjon, s a várva várt fiú utód érkezése legalább másfél évvel elhalasztódott. Ezért Igraine örökké hálás lesz, s nem fog panaszkodni, bármilyen gyorsan ejtse is teherbe ismét az ura.

Ettarr azonban nagy hassal maradt az úr látogatása után, s fönn hordta az orrát: talán éppen ő szüli majd meg Cornwall hercegének a fiát? Igraine semmibe vette a lányt. Gorlois-nak nem egy törvénytelen fia volt, az egyik most is vele ment a hadúr, Uther táborába. Csakhogy Ettarr rosszul lett, és elvetélt, s Igraine-nek a megérzése azt súgta, hogy ne kérdezze meg a vén Gwent, vajon miért örült ennek annyira. A vén Gwen járatosabb volt a füvek tudományában, semhogy Igraine nyugodt lélekkel kérdőre vonta volna. De egyszer majd megkérdezem, határozta el Igraine, hogy pontosan mit is tett Ettarr sörébe.

Lement a konyhába, hosszú szoknyája a lépcsőt söpörte. Morgause már ott volt a legjobb ruhájában, Morgaine-t is sáfránnyal festett ünneplőbe öltöztette, amelyben a kicsi olyan barna bőrűnek látszott, mint valami pikt. Igraine fölemelte, örömmel szorította magához. Morgaine aprócska volt, sötét bőrű, törékeny, finom csontú, akár a kismadár. Hogyan lett ilyen? Maga Igraine és Morgause magasak, vörös hajúak, a föld színeiben játszók voltak, ahogyan a törzsek minden asszonya. Gorlois ugyan sötét bőrű és hajú, de római: magas, szikár és sasorrú, megkeményítették a szászok ellen vívott csaták esztendei, és sokkal inkább eltöltötte a római büszkeség, semhogy sok gyöngédséget tanúsított volna ifjú felesége iránt, a leánygyermek pedig, aki a várva várt fiú helyett született, csupán a közönyére számíthatott.

Ám Igraine azt is tudta, hogy ezek a rómaiak gyermekeik felett élet-halál urának tekintették magukat. Akadtak sokan - még keresztények is -, akik nem engedték a leánygyermeket fölnevelni, hogy az asszonyuk fölszabaduljon, s fiút szülhessen nekik. Gorlois jó volt Igraine-hez, megengedte, hogy megtartsa a lányát. S bár Igraine nem föltételezett valami nagy képzelőerőt az uráról, úgy vélte, talán Gorlois mégis sejthette, hogy a törzsek leányának mit jelent a leánygyermek.

Miközben parancsokat osztogatott a vendégek fogadásával kapcsolatban, hogy hozzanak föl bort a pincéből, és süssenek húst - nem nyulat, hanem tisztességes ürühúst a legutóbbi vágásból -, hallotta, hogy a tyúkok riadtan kotkodácsolnak az udvaron, és ebből tudta, hogy a vendégek már a töltésen járnak. A szolgák rémültnek látszottak, bár sokan megszokták már, hogy az úrnőnek birtokában van a Látás. Igraine mindenesetre néhány okos ötlettel és ügyes trükkel élve ezt hitette el. Csak hadd tartsanak tőle! Most azonban azt gondolta: talán Viviane-nek igaza van, talán még valóban a birtokomban van. Talán csak hittem, hogy elmúlt, mert a Morgaine születése előtti hónapokban annyira gyönge és erőtlen voltam. Most ismét a régi vagyok. Anyám haláláig nagy papnő volt, pedig több gyermeket szült.

Ám az esze azt súgta, hogy az anyja azokat a gyermekeket szabadon szülte, ahogyan törzsekbeli asszonyhoz illik, és olyan apáktól, akiket maga választott, nem holmi római rabszolgájaként, akinek a törvény hatalmat ad asszonyok és gyermekek felett. Türelmetlenül elhessegette ezeket a gondolatokat. Mit számít, birtokában van-e valóban a Látás, vagy sem, amíg kordában tudja tartani a cselédséget?

Kisétált az udvarra, amelyet Gorlois még mindig átriumnak nevezett, bár cseppet sem hasonlított a villáéhoz, ahol addig élt, amíg Ambrosius Cornwall hercegévé nem tette. A lovasok éppen lekászálódtak lovukról, s Igraine tekintete nyomban megtalálta köztük az egyetlen nőt. Alacsonyabb volt nála, már nem fiatal, férfizubbonyt és térdnadrágot viselt, köpenyekbe meg kendőkbe volt burkolva. Tekintetük az udvar két végéből is üdvözölte a másikét, ám Igraine kötelességtudóan odament, és meghajolt a magas, sovány öregember előtt, aki akkor szállt le jól megtermett öszvéréről. A bárdok kék köntösét viselte, s a vállán hárfa függött.

- Üdvözöllek Tintagelben, uram, istenek küldötte, áldást hozol házunkra, s megtiszteled jelenléteddel.

- Köszönöm, Igraine - szólalt meg a zengő hang, és Taliesin, Britannia merlinje, a druida és bárd áldón emelte kezét Igraine feje fölé.

Kötelességét imigyen teljesítve Igraine máris sietett a féltestvéréhez, s már meghajolt volna előtte is, az áldását várva, ám Viviane megelőzte.

- Nem, nem, gyermek, ez családi látogatás, bőven lesz még időd hódolni előttem, ha szükségét érzed... - Magához szorította Igraine-t, s megcsókolta a száját. - És ő, a gyermek? Jól látni, hogy az ősök vére csörgedez az ereiben. Akár anyánk, olyan, Igraine.

Viviane, a Tó Asszonya, a szent sziget úrnője a harmincas éveiben járt. A Tó ősi papnőjének legidősebb lányaként követte az anyját a szent hivatásban. Fölkapta Morgaine-t, s a csöppségekhez szokott asszony hozzáértő kezeivel dajkálta.

- Hiszen rád hasonlít - szólalt meg meglepetten Igraine, s elcsodálkozott, hogy nem jött rá előbb. De hát évek óta nem látta már Viviane-t, legutóbb a menyegzőjén találkoztak. Akkor pedig oly sok minden történt, s azóta Igraine oly sokat változott. Hol volt már a riadt, tizenöt éves lányka, akit a nála kétszerte idősebb férfihoz adtak? - No de jöjjetek be, merlin uram, nővérem. Gyertek a melegre.

Lefejtve magáról köpenyeit és kendőit, Viviane, Avalon úrnője meghökkentően kis termetű nő volt, nem nagyobb egy nyolc-tíz éves leánynál. Az övvel összefogott bő tunikában - az övön hüvelybe bújtatott kés függött -, a vaskos gyapjú térdnadrágban, a vastag lábszárvédőben egészen picikének látszott, akár a felnőttruhába bújt gyermek. Az arca kicsi volt, barna bőrű, háromszögletű, sötét haja alatt alacsony homloka olyan, akár az árnyak a sziklák alatt. A szeme is sötét volt, és pici arcához mérten aránytalanul nagy. Igraine csak most vette észre, mennyire kicsi a nővére.

Egy szolgáló behozta a vendégkupát: forró bort, amelybe belekeverték azoknak a fűszereknek az utolsó csipetjeit, amelyeket Gorlois küldetett Londinium piacairól. Viviane a két kezébe fogta a kupát, s Igraine döbbenten nézte: a mozdulattól Viviane egyszeriben magasnak és fenségesnek tetszett, akárha a szent jelvények kelyhét tartaná a kezében. Lassan az ajkához emelte a kupát, s közben áldást mormolt. Megízlelte a bort, majd átnyújtotta a serleget a merlinnek, aki mély meghajlással fogadta, s szintén az ajkához emelte. Igraine, aki alig ismerte a misztériumokat, valahogy úgy érezte, ő is részese ennek a szépséges és szertartásos ünnepélyességnek, amikor végül ő vette el a kupát vendégeitől, megízlelte a bort, s elmondta az illendő üdvözlőszavakat.

Aztán letette a serleget, s a pillanat varázsa elmúlt. Viviane csupán egy kicsiny, fáradt asszony volt, a merlin meg hajlott hátú vénember. Igraine gyorsan a tűzhöz vezette őket.

- Hosszú az út ide a Nyári-tenger partjáról mostanában - jegyezte meg, visszaemlékezve, hogyan utazott ő újdonsült araként, rémülten és némán gyűlölködve az idegen férj kíséretében, aki akkor még csupán egy hang volt meg valami iszonyat az éjszakában. - Mi hoz mifelénk a tavaszi viharok idején, nővérem és úrnőm?

És miért nem jöttél korábban, miért hagytál egyedül, miért kellett egymagámnak megtanulnom feleségnek lenni, miért kellett egyedül, rettegve és hazavágyakozva gyereket szülnöm? S ha korábban nem jöhettél, miért jössz egyáltalán, amikor már túlságosan késő, amikor már beletörődtem a megadásba?

- Valóban nagy a távolság - mondta lágyan a papnő, és Igraine tudta, hogy Viviane jól hallotta ki nem mondott szavait is, nemcsak a kimondottakat. - S veszélyes időket élünk, gyermek. Ám az évek során asszonnyá értél, még ha ezek az esztendők magányosan teltek is, akár annak a magánynak az esztendei, amikor megérik a bárd vagy - tette hozzá az emlékezés fölvillanó mosolyával - a papnő. Ha azt az utat választottad volna, Igraine-em, éppoly magányosnak találtad volna. Hát persze, kicsikém - nyúlt le a gyermekért megenyhülten -, az ölembe jöhetsz. - Fölemelte Morgaine-t, és Igraine meghökkent: a kislány jobbára félénk volt, akár a vadnyúl. Igraine-be féltékenység hasított, de hatalmába kerítette a régi varázs is, így hát csak nézte, hogyan bújik a lánya Viviane ölébe. Viviane olyan kicsinek látszott, mint aki még egy ilyen parányi gyermeket sem tud biztonsággal megtartani. Igazi tündérasszony, az ősi nép leánya. És Morgaine talán valóban nagyon hasonló lesz hozzá.

- És Morgause hogyan fejlődött, amióta hozzád küldtem egy évvel ezelőtt? - pillantott föl Viviane a sáfránysárga köntösében a tűz árnyékában meghúzódó nagylányra. - Jöjj, és csókolj meg, húgocskám. Ó, hisz' nyúlánk leszel, akár Igraine - emelte ölelésre a karját, amikor Morgause sután előbújt az árnyékból, akár a félig idomított kutyakölyök. - Igen, ülj a térdemhez, ha akarsz, gyermek. - Morgause leült a földre, fejét Viviane ölébe hajtotta, és Igraine látta, hogy dacos szeme csupa könny.

Valamennyiünket a markában tart. Hogyan lehet ekkora hatalma fölöttünk? Vagy tán csak azért, mert Morgause nem ismert más anyát? Viviane felnőtt nő volt, amikor Morgause született, s kezdettől nemcsak nővérünk, de anyánk is. Az anyjuk, aki idős volt már a szüléshez, Morgause születésébe belehalt. Ugyanabban az esztendőben, valamivel korábban Viviane is gyermeket szült, ám a gyermek meghalt, így aztán Viviane nevelte föl Morgause-t.

Morgaine befészkelte magát Viviane ölébe, Morgause Viviane térdéhez hajtotta selymes, vörös fejét. A papnő az egyik kezével a kicsit fogta, a másikkal a nagylány hosszú, selymes haját simogatta.

- El kellett volna jönnöm Morgaine születésekor - mondta Viviane -, csakhogy magam is viselős voltam. Fiút szültem abban az évben. Kiadtam dajkaságba, s azt hiszem, a nevelőanyja a papokhoz fogja küldeni. Keresztény asszony.

- És nem bánod, ha kereszténynek nevelik? - kérdezte Morgause. - Szép fiú? Mi a neve?

Viviane nevetett.

- A Balan nevet adtam neki, a nevelőanyja pedig Balinnak nevezte el a saját fiát. Mindössze tíz nap van köztük, bizonyára úgy nevelkednek majd, akár az ikrek. És nem, nem bánom, ha kereszténynek nevelik, hiszen az apja is az volt, Priscilla pedig derék asszony. Azt mondtad, hosszú volt ide az út. Higgy nekem, gyermek, ma még hosszabb, mint amikor hozzámentél Gorlois-hoz. A papok szigetéről, ahol a szent csipkebokor nő, tán nem, de Avalonból sokkal-sokkal hosszabb.

- Éppen ezért jöttünk ide - szólalt meg hirtelen a merlin, s a hangja úgy zengett, akár a nagyharang. Morgaine egyszeriben föl is kapta a fejét, és félelmében pityeregni kezdett

- Nem értem - szólt közbe nyugtalanul Igraine. - Hiszen a kettő oly közel van egymáshoz...

- A kettő egy - húzta ki magát a merlin -, csakhogy Krisztus követői nem azt mondják, hogy ők nem ismernek el más isteneket az ő Istenük előtt, hanem hogy az ő Istenükön kívül nincs más Isten, hogy egyedül ő teremtette a világot, ő uralja, ő alkotta egyedül a csillagokat és az egész teremtést.

Igraine gyorsan az istenkáromlás ellen óvó szent jelet vetette magára.

- De hiszen az nem lehet - álmélkodott - Egyetlen Isten sem uralhat minden dolgokat... no és az Istennő? Mi van az Anyával?

- Az ő hitük szerint - folytatta lágy, mély hangján Viviane - nincs Istennő, mert a női princípium, mondják, minden gonosz princípiuma, mert, mondják, a nőn keresztül lépett a világba a Gonosz: van valami fantasztikus zsidó mese egy almáról meg egy kígyóról.

- Az Istennő majd megbünteti őket - rebegte megdöbbenve Igraine. - És engem mégis közülük valóhoz adtál?

- Nem tudtuk, hogy istenkáromlásuk ennyire átfogó lesz - mondta a merlin -, mert a mi időnkben még más isteneket is tiszteltek. De tisztelték a mások isteneit is.

- És mi köze ennek az Avalonba vezető út hosszúságához? - kérdezte Igraine.

- Elérkeztünk tehát látogatásunk céljához - folytatta a merlin -, mert, ahogyan a druidák tudják, az emberiség hite az, amely formálja a világot s a valóság egészét. Réges-régen, amikor Krisztus követői először érkeztek a szigetünkre, már tudtam, hogy az idők fontos fordulópontjához értünk, a pillanathoz, amikor megváltozik a világ.

Morgause áhítatos félelemmel bámult az öregemberre.

- Annyira vén vagy hát, tiszteletre méltó agg?

A merlin rámosolygott

- Nem a mostani testemben. Ám sokat olvastam a nagy csarnokban, amely nem ezen a világon van, ahol följegyezték minden dolgok emlékezetét Azonfölül, éltem is akkoriban. Akik ennek a világnak az urai, megengedték nekem, hogy visszatérjek, más földi testben.

- Ezek a dolgok túlságosan nehezen érthetők a kicsikének, tiszteletre méltó atyám - korholta a merlint szelíden Viviane. - Hiszen nem papnő. A merlin úgy érti, húgocskám, hogy élt már, amikor a keresztények megérkeztek, s hogy úgy döntött - és megengedték neki -, hogy újraszületik, hogy a munkáját bevégezhesse. Ezek misztériumok, amelyeket nem szükséges megértened. Folytasd, atyám!

- Tudtam, hogy olyan pillanat ez, amikor az egész emberiség története megváltozik - mondta a merlin. - A keresztények el akarnak törölni minden bölcsességet a magukén kívül, s ebben a küzdelemben száműzni kívánják a világból a misztériumok minden formáját, azok kivételével, amelyek beleillenek az ő vallásos hitükbe. Eretnekségnek nyilvánították, hogy az ember egynél több életet él, amit pedig minden paraszt tud...

- De ha az emberek nem hisznek az egynél több életben - tiltakozott döbbenten Igraine -, akkor hogyan kerülhetik el a kétségbeesést? Miféle igazságos Isten teremtené némelyik embert nyomorultnak, a másikat meg boldognak és gazdagnak, ha mindössze egyetlen életük lehet?

- Nem tudom - felelte a merlin. - Talán azt akarják, hogy az emberek kétségbeessenek a sors kegyetlenségétől, hogy aztán térden csússzanak a Krisztushoz, aki majd a mennybe viszi őket. Nem tudom, mit hisznek Krisztus követői, vagy miben reménykednek. - Egy pillanatra behunyta a szemét, az arca keserű lett. - De bármiben higgyenek is, a nézeteik megváltoztatják ezt a világot, s nemcsak szellemében, de anyagi valójában is. Minthogy tagadják a szellem világát és Avalon birodalmát, ezek a birodalmak számukra megszűnnek létezni. Persze léteznek még, de nem egy világban Krisztus követőinek a világával. Avalon, a szent sziget már nem ugyanaz a sziget, mint az a Glastonbury, ahol mi, a régi hit követői egykor megengedtük a barátoknak, hogy kápolnát és kolostort emeljenek. Mert a mi bölcsességünk meg az ő bölcsességük... mennyit értesz a természetfilozófiához, Igraine?

- Igen keveset - felelte letaglózva a fiatalasszony, s a papnőre meg a nagy druidára pillantott. - Nem tanultam.

- Kár - mondta a merlin -, mert meg kell értened a következőt, Igraine. Próbálom egyszerűsíteni számodra. Nézd - vette le a nyakából az aranyláncot, és kihúzta a tőrét. - Képes vagy-e egyszerre egyazon helyre tenni ezt az aranyat és ezt a bronzot?

Igraine értetlenül pislogott.

- Nem, természetesen nem. Egymás mellett lehetnek, de egyazon helyen nem, hacsak el nem veszed onnan az egyiket.

- Éppígy van a szent szigettel is - mondta a merlin.

- A papok esküt tettek nekünk négyszer száz esztendővel ezelőtt, mielőtt akár a rómaiak idejöttek volna hódítani, hogy soha nem kelnek ellenünkre, soha nem próbálnak fegyverrel elűzni minket, mert mi előbb voltunk itt, s ők akkor még esdeklők és gyöngék voltak. S ezt az esküt meg is tartották, meg kell hagyni. De gondolatban, az imádságaikban sosem szűntek meg harcolni ellenünk, hogy az ő Istenük űzze el a mi isteneinket, az ő bölcsességük kerekedjék a miénk fölébe. A mi világunkban, Igraine, akad hely számos istennek és istennőnek. Ám a keresztények mindenségében - hogyan mondjam? - nincs hely a mi látomásunk vagy bölcsességünk számára. Az ő világukban csupán egyetlen Isten van, akinek nem csupán legyőznie szükséges minden más Istent, de úgy kell tennie, mintha nem is lenne más Isten, soha nem is lett volna, csupán hamis bálványok léteztek, az ördög művei. Hogy aztán az emberek, akik benne hisznek, meg legyenek váltva ebben az egyetlen életükben. Ez az ő hitük. S ahogyan az emberek hisznek, úgy megy a világ sora. Így aztán a hajdan volt világok kezdenek széthullani.

Két Britannia létezik ma, Igraine: az ő világuk az Egy Isten és a Krisztus alatt és mellette meg mögötte az a világ, ahol még a Nagy Anya uralkodik, az a világ, ahol az ősi nép él és hódol a hitének. Történt már ilyesmi. Volt idő, amikor a tündérnép, a ragyogók húzódtak vissza a világunkból, egyre jobban belevesztek a ködbe, olyannyira, hogy ma már csak egy-egy óvatlan utazó tévedhet tündérdombra, s tölthet velük egy-egy éjszakát Ám ha így esik, az idő nélküle halad tovább, s ha az egyetlen éj után visszatér, tán már minden nemzetsége kihalt, mert sok tucatnyi év telt el ebben a világban. Én mondom neked, Igraine, ugyanez történik most. A mi világunkat - ahol az Istennő és társa, az Agancsos uralkodik, a világ, amelyet ismersz, a számos igazság világa - eltaszítják az idő folyásának főáramától. Már ma is, Igraine, ha az utazó vezető nélkül kel útra Avalon szigete felé, hacsak nem ismeri nagyon jól az utat, nem képes odajutni, csak a papok szigetét fogja ott találni. A legtöbb ember számára a mi világunk beleveszett a Nyári-tenger ködébe. Megkezdődött, már mielőtt a rómaiak elmentek innen, és most, amikor már egész Britanniát templomok borítják, a mi világunk egyre messzebbre távolodik. Ezért telt oly sok időbe, amíg ideértünk az ősi népnek egyre kevesebb városa és útja szolgál számunkra útmutatóul. A két világ még érintkezik, még egymáson fekszik szorosan, akár két szerető, de távolodnak egymástól, s ha ezt meg nem állítjuk, egy napon két világ lesz, és senki nem lesz képes átjárni az egyikből a másikba...

- Ám távolodjanak! - szakította félbe dühösen Viviane. - Én még mindig úgy vélem, hagyni kellene. Nem akarok a keresztények világában élni, akik tagadják az Anyát...

- De mi lesz a többiekkel, mindazokkal, akik kétségbeesésben fognak élni? - A merlin hangja ismét úgy zengett, akárha harang kongana. - Nem, maradnia kell egy ösvénynek, még akkor is, ha titkos. A világ bizonyos részei még egyek. A szászok mindkét világban pusztítanak, ám harcosaik közül egyre többen követik a Krisztust. A szászok...

- A szászok barbárok és kegyetlenek - szólt közbe Viviane. - A törzsek önmagukban nem képesek elűzni őket ezekről a partokról, és a merlin meg én láttuk, hogy Ambrosius már nem sokáig időzik ebben a világban, és hadura, a pendragon, a Nagy Sárkány fogja követni az uralkodásban. Uther a neve, vagy mi? Ám ebben az országban sokan élnek, akik nem állnak majd a pendragon mellé. Bármi történjék is lelkiekben a világunkkal, egyik világunk sem bírja soká a szászok tüzét és kardját. Mielőtt megvívnánk a spirituális csatát, hogy a két világ ne távolodjon tovább egymástól, meg kell mentenünk Britannia eleven szívét a szászok pusztításától. És nemcsak a szászok támadnak, hanem a jütök is, a skótok meg a vad északi népek. Lerohannak minden országot, még Rómát is, annyian vannak. A te urad egész életében harcolt. Ambrosius, Britannia hercege jó ember, de csak azoknak a hűségére számíthat, akik egykor Rómát követték. Az apja bíbort viselt, és Ambrosius is szeretett volna császár lenni. Ám nekünk olyan vezér kell, akit Britannia minden népe követni fog.

- De hiszen Róma marad - ellenkezett Igraine. - Gorlois azt mondta, hogy mihelyt leküzdik a bajokat odahaza, a nagyvárosban, a légiók visszajönnek! Nem várhatunk segítséget Rómától az északi vad népek ellen? A rómaiak voltak a világ legjobb harcosai, ők építették az északi nagy falat a vad fosztogatók ellen...

A merlin hangja most üresen kongott.

- Belenéztem a szent kútba - mondta. - A sas elröpült, soha többé nem tér vissza Britanniába.

- Róma nem tehet semmit - szólt Viviane. - Saját vezér kell, olyan, aki parancsolni tud egész Britanniának. Másként, ha nagy erővel támadnak ellenünk, elesik Britannia, s évszázadokon át nyögi majd a barbár szászok igáját. A világok visszafordíthatatlanul eltávolodnak egymástól, s Avalonnak még az emléke sem marad fönn legendaként, hogy reményt adjon az embereknek. Nem, vezér kell, aki számíthat mindkét Britannia hűségére: a papok Britanniájára és a köd világára, amelyet Avalonból uralnak. Ha ez a nagykirály összebékíti őket - csengett profetikusán Viviane hangja -, a két világ ismét eggyé válik, egy olyan világgá, ahol helye van az Istennőnek és a Krisztusnak, az üstnek és a keresztnek is. Ez a vezér eggyé tesz valamennyiünket.

- De hol találunk ilyen királyt? - kérdezte Igraine. - Ki ad nekünk ilyen vezért?

És hirtelen megrémült, jeges félelem futott át rajta, amint a merlin és a papnő bámultak rá, s a tekintetüktől szinte mozdulatlanná dermedt, akár a kismadár a nagy sólyom árnyékától. Most értette meg, miért nevezik a druidák küldöttét-prófétáját merlinnek, azaz sólyomnak.

Ám amikor Viviane megszólalt, igen lágy volt a hangja.

Így szólt:

- Te, Igraine. Te, fogod megszülni a nagykirályt.

2

A szobában csönd volt, csupán a tűz pattogott halkan. Végül Igraine mély lélegzetet vett, mint aki álomból ébred.

- Mit beszélsz itt nekem? Tán Gorlois lesz annak a nagykirálynak az apja?

A szavak visszhangzottak a tudatában, s eltűnődött, vajon miért nem sejtette soha, hogy Gorlois-ra ily nagy feladat vár. Látta, hogy a nővére meg a merlin összenéznek, s azt is, hogy a papnő parányi mozdulattal elhallgattatja az öregembert.

- Ne, merlin uram, az ilyesmit csak nő mondhatja nőnek... Igraine, Gorlois római. A törzsek sosem követnének olyan embert, akit római apa nemzett. A nagykirálynak, akit követnek, a szent sziget gyermekének, az Istennő igaz fiának kell lennie. A te fiadnak, Igraine, igen. Ám a törzsek nem maguk űzik majd el a szászokat meg a vad északi népeket. Szükségünk lesz a rómaiak, a kelták meg a kis emberek segítségére, azok meg csak a maguk hadurát, az ő pendragonjukat követik, olyan ember fiát, akiben megbíznak, hogy jó vezetőjük és uruk. Aztán ott vannak az ősi népek, akik királyi anya fiát akarják követni. A te fiadat, Igraine - ám az apja Uther Pendragon lesz.

Igraine kezdte érteni, bámult rájuk, aztán a dühe lassacskán föloldotta a bénultságát. Sziszegve csattant föl.

- Nem! Uram van, akinek gyermeket szültem! Az én életemmel ugyan nem fogtok játszadozni! Férjhez mentem, ahogyan parancsoltátok, és nem fogjátok megtudni soha... - Fojtogatták a szavak. Hogyan is mondhatná el nekik, milyen volt az az első év. Még Viviane se fogja megtudni soha. Mondhatná, hogy féltem, vagy hogy magányos és rémült voltam, vagy hogy jobb lett volna, ha megerőszakolnak, mert akkor megszökhettem volna, és végezhettem volna magammal, ám mindezek csupán szavak lettek volna, s alig tolmácsolták volna, amit akkor érzett.

S még ha Viviane mindent tudott volna is, ha bepillantott volna a tudatába, s kiolvassa belőle a kimondhatatlant, talán némi együttérzéssel, sőt szánalommal tekintett volna rá, ám meg nem gondolta volna magát, s akkor sem követel kevesebbet Igraine-től. Hiszen a fiatalasszony éppen elégszer hallotta a nővérétől, amikor még Viviane hitt abban, hogy Igraine papnő lesz: Ha megkísérled elkerülni a sorsodat, s elodázni a szenvedést, egy másik életedben kétszeres szenvedésre ítéltetsz.

Így hát Igraine semmit sem mondott, csak dühösen nézett Viviane-re, tekintetében ott égett az utóbbi négy esztendő elfojtott megbántottsága, amikor hősiesen és magányosan tette a dolgát, alávetette magát a sorsának, s nem panaszkodott többet, mint bármely más asszony tette volna. De hogy újra? Soha, mondta magában Igraine, soha. Makacsul rázta a fejét.

- Figyelj rám, Igraine - mondta a merlin. - Én nemzettelek, bár ez nem jogosít föl semmire, mert az Úrnő vére az, amely átörökíti a királyi hatalmat, s te a legősibb királyi vérből származol, amelyet a szent sziget lányai anyáról leányra örökítettek évszázadokon át. Meg van írva a csillagokban, hogy csupán egy olyan király gyógyíthatja meg országunkat, aki kétféle királyi vérből származik: az Istennőt követő törzsek királyi nemzetségéből és a Rómát követők királyaitól. El kell jönnie a békének, amikor ez a két birodalom egymás mellett létezhet, ami lehetővé teszi azt is, hogy a kereszt meg az üst is megbékéljenek egymással. Ha eljő ez a királyság, Igraine, akkor azok, akik a keresztet követik, megismerkedhetnek a misztériumok bölcsességével, hogy vigaszukra legyen szenvedéssel és bűnnel teli, nyomorúságos életükben, és abban a hitükben, hogy csupán egyetlen, rövid élet alatt kell választaniuk mindörökre a pokol és a mennyország között. Másként a mi világunk ködbe vész, s évszázadok, talán évezredek telnek el, amikor az Istennőt és a szent misztériumokat elfeledi az egész emberiség, kivéve azt a néhány embert, aki még közlekedni tud a két világ között. Hagynád-e, te, Igraine, a szent sziget úrnőjének és Britannia merlinjének a leánya, hogy az Istennő és munkái eltűnjenek erről a világról?

Igraine lehajtotta a fejét, elzárta tudatát az öregember csendes szavai elől. Tudta ő mindig, anélkül, hogy mondták volna, hogy Taliesin, Britannia merlinje nyújtotta az életadó szikrát az édesanyjának, amely létrehozta őt, csakhogy a szent sziget lánya ilyesmiről nem beszél. Az úrnő leánya egyedül az Istennőé volt s azé, akinek a kezére az úrnő a leány sorsát bízta, s ez többnyire valamelyik fivér volt, csupán ritkán az a férfi, aki nemzette a leányt. Jó oka volt ennek: egyetlen hívő férfiú sem vallhatta magát az Istennő gyermeke apjának, márpedig az úrnő gyermekeit az Istennő gyermekeinek tekintették. Igraine-t mélyen megrendítette, de meg is hatotta, hogy Taliesin most ezzel érvel.

Ám makacsul nem nézve az öregemberre, megismételte:

- Gorlois-t is pendragonná választhatják. Ez az Uther csak nem lehet annyival különb minden más férfinál. Ha már ilyen királyra van szükségetek, miért nem arra használjátok a hatalmatokat, hogy Gorlois-t válasszák meg Britannia hadurává, nagy sárkánnyá? És akkor, ha fiunk születne, meglenne a nagykirályotok...

A merlin a fejét rázta, ismét Viviane szólalt meg, s ez a néma összjáték még jobban dühbe hozta Igraine-t. Miért kell így összejátszaniuk ellene mindig?

- Nem szülsz fiút Gorlois-nak, Igraine - mondta halkan Viviane.

- Tán magad lennél az Istennő, hogy az ő nevében osztogatod a gyermekáldást más asszonyoknak? - kérdezte gorombán Igraine, bár tudta, hogy gyerekesen viselkedik. - Gorlois-nak vannak fiai más nőktől. Miért ne szülhetnék neki én is fiút törvényes frigyben, ahogyan kívánja?

Viviane nem felelt. Csak mélyen Igraine szemébe nézett, és halkan megkérdezte:

- Szereted Gorlois-t, Igraine?

Igraine lesütötte a szemét.

- Annak ehhez semmi köze. A becsületemről van szó. Gorlois jó volt hozzám... - Elhallgatott, de a gondolatai megállíthatatlanul továbbszáguldottak: Jó volt hozzám, amikor nem volt hova fordulnom, amikor magányos és elhagyatott voltam, amikor ti is a sorsomra hagytatok. Ehhez képest mi a szerelem? - Becsület dolga - ismételte. - Ennyivel tartozom neki. Megengedte, hogy megtartsam Morgaine-t, hiszen csak a kislány volt az egyetlen vigaszom a magányomban. Gorlois kedves és türelmes volt hozzám, s ez az ő korában nem lehet könnyű. Fiút akar, élete és becsülete szempontjából semmit sem tart fontosabbnak, és én nem fogom megtagadni tőle. Ha fiút szülök, annak Gorlois herceg lesz az apja, más férfi soha. Erre esküszöm, esküszöm a tűzre és a...

- Hallgass! - Viviane hangja, akár a nagyharang csendülése, elnémította Igraine-t. - Megparancsolom néked, Igraine, hogy hallgass, mert bizony mondom, hamis esküt tennél.

- Aztán honnan veszed, hogy nem tartanám meg az eskümet? - dühöngött Igraine. - Engem igazságra neveltek! Én is a szent sziget szülötte vagyok, Viviane! A nővérem vagy, a papnőm, Avalon úrnője, mégsem bánhatsz velem úgy, mint oktalan gyermekkel, amilyen Morgaine, aki nem érti a neki mondott szót, s nem tudja, mi az eskü.

Morgaine, amint a nevét hallotta, fölült az úrnő ölében. A Tó Asszonya rámosolygott, megsimogatta sötét fürtjeit.

- Ne hidd, hogy ez a kicsiny kisleány nem ért semmit. A kisdedek sokkal többet tudnak, mint képzeljük, csupán nem tudják elmondani a gondolataikat, azért képzeljük, hogy nem is gondolkodnak. Ami pedig a te leányodat illeti... majd eldönti a jövendő, de nem beszélek erről előtte. Ám ki tudja, talán ő is nagy papnő lesz...

- Soha! Akkor sem, ha keresztény hitre kell térnem, hogy ezt megakadályozzam - tombolt Igraine. - Azt hiszed, engedni fogom, hogy úgy játszadozz a gyermekem életével, ahogyan az enyémmel tetted?

- Békességet, Igraine - szólalt meg a merlin. - Szabad vagy, ahogyan szabad az istenek minden gyermeke. Azért jöttünk hozzád, hogy kérjünk, nem parancsolni. Nem, Viviane - emelte föl a kezét, amikor az úrnő félbe akarta szakítani. - Igraine nem a sors tehetetlen játékszere. Mégis hiszem, ha mindent megtud, helyesen fog választani.

Morgaine nyöszörögni kezdett Viviane ölében, Viviane lágyan duruzsolt neki, simogatta a haját, s a kicsi megnyugodott. Ám Igraine fölpattant, és elvette a gyereket, mert féltékeny volt Viviane szinte mágikus hatalmára, amellyel képes volt a kislányt lecsillapítani. Furcsának, idegennek érezte a karjában Morgaine-t, mintha az a kis idő, amennyit a kicsi Viviane ölében töltött, megváltoztatta, beszennyezte, kevésbé az ő lányává tette volna a gyermeket. Igraine érezte, hogy könnyek égetik a szemét. Morgaine volt a mindene, s most őt is elszakították tőle; ahogyan mindenki más, Morgaine is Viviane bűvöletébe került, amellyel a papnő képes volt bárkit magatehetetlen eszközzé változtatni.

Élesen fordult Morgause-hoz, aki még mindig Viviane lábánál ült, a fejét a nővére ölébe hajtva.

- Kelj föl nyomban, Morgause, és menj a szobádba. Majdnem felnőtt nő vagy, ne viselkedj hát úgy, mint holmi elkényeztetett gyermek!

Morgause fölemelte a fejét, hátravetette csinoska, durcás arcából vörös hajának függönyét.

- Miért Igraine-t választottátok a tervetekhez? - kérdezte. - Hiszen nem kér belőle. De nő vagyok én is, s engem is a szent sziget szült. Miért nem engem választottatok Uther Pendragonnak? Miért ne lehetnék én a nagykirály anyja?

A merlin mosolygott.

- Ily bátran meg mernéd kísérteni a sorsot, Morgause?

- Miért Igraine a választott, miért nem én? Nekem nincs uram...

- A jövődben egy király és számos fiúgyermek van, Morgause, ám ennyivel be kell érned. Senki sem élheti a más életét. A te sorsod meg a fiaidé ettől a nagykirálytól függ. Többet nem mondhatok - szólt a merlin. - Elég volt, Morgause.

Amikor Igraine, a karján Morgaine-nel fölállt, magabiztosabbnak érezte magát.

- Elhanyagolom vendéglátói tisztemet, nővérem, merlin uram. Szolgáim elvezetnek titeket a számotokra előkészített vendégszobákba, bort visznek és vizet a mosakodáshoz, aztán napnyugtára asztalhoz ülünk.

Viviane fölállt. A hangja hivatalos és hűvös volt, s Igraine egy pillanatra megkönnyebbült: ismét ő volt házi tűzhelyének az úrnője, nem holmi tehetetlen gyermek, hanem Gorlois-nak, Cornwall hercegének asszonya.

- Napnyugtakor, húgom.

Csakhogy Igraine látta Viviane szemét, amint a merlinnel összenézett, s tisztán kiolvasta belőle: Most hagyd, majd később megszelídítem, ahogyan mindig is tettem.

És Igraine érezte, hogy az arcvonásai megkeményednek, mint az acél. Hiszen azt tette mindig, valóban. Ám most nem így lesz. Egykor teljesítettem az akaratát, amikor még gyermek voltam, és nem ismertem más hatalmat. Csakhogy felnőttem, asszony vagyok, nem irányíthat úgy, mint a gyereklányt, akit Gorlois-nak adott feleségül. A magam akaratát fogom követni, nem a Tó Asszonyának a parancsait.

A szolgák elvezették a vendégeket. Igraine a saját szobájában lefektette Morgaine-t, és idegesen tett-vett körülötte. Nem szabadulhatott a hallottaktól.

Uther Pendragon. Sose látta, de Gorlois sokat mesélt a bátorságáról. Ambrosius Aurelianus közeli rokona volt, a húgának a fia. Csakhogy míg Ambrosius, Britannia nagykirálya római vérből eredt, Uther színtiszta brit volt, így aztán a törzsek habozás nélkül követték. Nemigen férhetett hozzá kétség, hogy egy szép napon Uthert nagykirállyá választják. Ambrosius pedig nem fiatal, tehát lehet, hogy az a nap nincs is messze.

Én pedig királyné lennék... Mit nem forgatok a fejemben? Elárulnám Gorlois-t és a tulajdon becsületemet?

Amint ismét fölemelte a bronztükröt, a nővérét látta maga mögött az ajtóban. Viviane levetette a lovagláshoz viselt térdnadrágját, helyette festetlen gyapjúból készült, bő köntöst viselt; kibontott, lágy, fekete haja akár a fekete bárány gyapja. Kicsinek, törékenynek, korosodónak látszott, s a szeme a papnőé volt a beavatás barlangjában, évek távolában és egy másik világban... Igraine türelmetlenül űzte el a gondolatot.

Viviane közelebb lépett, megérintette Igraine haját.

- Kicsi Igraine. Már nem is olyan kicsi - mondta gyöngéden. - Tudod-e, kicsim, hogy én adtam a neved: Grainné, a Beltane-ünnep, a tavaszi termékenységünnep Istennőjének a tiszteletére... Mikor szolgáltad utoljára az Istennőt Beltane tüzénél, Igraine?

Igraine csak egy cseppet mosolyodott el, a mosoly nem hatolt mélyebbre a fogánál.

- Gorlois római és keresztény. Azt képzeled talán, hogy a házában megtartják Beltane ünnepét?

- Dehogy - felelte mosolyogva Viviane -, bár a helyedben nem lennék biztos benne, hogy a szolgák nem surrannak-e ki a nyári napforduló éjszakáján, hogy a tűz mellett, a telihold fényében egymáshoz bújjanak. Ám egy keresztény ház ura és úrnője nem tehet így, szó sem lehet ilyesmiről a papok meg a komor, szeretet nélküli Isten szeme előtt...

- Nem beszélhetsz előttem így az uram Istenéről, aki a szeretet Istene - szólt rá élesen Igraine.

- Mondod te. Mégis harcot indított minden más isten ellen, s lemészárolja azokat, akik nem őt imádják - mondta Viviane. - Mi inkább eltekintünk egy Isten ilyetén szeretetétől. Fölszólíthatnálak az egykor tett esküidre hivatkozva, hogy tedd meg, amire kértelek a szent sziget Istennőjének nevében...

- Szép - vágott közbe maró gúnnyal Igraine. - Az Istennőm most azt követeli, hogy eljátsszam a szajhát, s Britannia merlinje meg a Tó Asszonya lesz hozzá a kerítő!

Viviane szeme szikrázott. Egyet lépett előre, s Igraine egy pillanatig azt hitte, a papnő rögtön az arcába vág.

- Hogy merészeled?! - mondta halkan Viviane, ám a hangja mégis betölteni tetszett az egész szobát, úgy, hogy az Igraine gyapjútakarója alatt szendergő Morgaine hirtelen fölült rémületében, és elpityeredett

- Fölébresztetted a gyereket - ült le az ágy végébe Igraine, hogy megnyugtassa a kicsit. Viviane arcáról eltűnt a dühös pír, ő is leült Igraine mellé.

- Nem értettél meg, Grainné. Azt hiszed tán, hogy Gorlois halhatatlan? Bizony mondom neked, gyermek, megnéztem a csillagokban mindazoknak a sorsát, akik az eljövendő esztendőkben fontosak Britanniának, s bizony mondom, Gorlois neve nem állt ott.

Igraine érezte, hogy a térde elgyöngül, minden porcikája megremeg.

- Uther öli meg?

- Esküszöm neked: Uthernak semmi része nem lesz a halálában, s amikor Gorlois meghal, Uther távol lesz. De gondolkozz, gyermek. Tintagel jókora erősség; azt képzeled tán, hogy amikor Gorlois nem védheti majd, Uther Pendragon nem mondja-e valamelyik hadurának: Vedd a várkastélyt s az asszonyt, aki lakja? Uther pedig csak jobb, mint valamelyik embere.

Morgaine! Mi lesz a gyerekemmel és Morgause-zal, a kishúgommal? Hát az asszonynak, aki valamelyik férfié, valóban könyörögnie kell, hogy az ura éljen és védelmezze őt?

- Nem térhetek vissza a szent szigetre, nem élhetem le az életemet Avalonban, papnőként?

- Neked nem ez rendeltetett, kicsim - Viviane hangja ismét gyengéd volt. - Nem bújhatsz el a sorsod elől. Megadatott neked, hogy szerepet játssz az ország megváltásában, de az Avalonba vezető út örökre zárva immár előtted. Követed-e hát végzeted útját, vagy akaratod ellenére kell az isteneknek odahurcolniuk?

Nem várta meg Igraine válaszát.

- Közel az idő. Ambrosius Aurelianus haldoklik; sok esztendőn át vezette a briteket, s a hercegei összeülnek majd, hogy nagykirályt válasszanak. S Uther lesz az egyedüli, akiben mind megbízhatnak. Így Uther lesz a hadúr és a nagykirály egyszemélyben. És szüksége lesz egy fiúra.

Igraine úgy érezte, bezárul körülötte a csapda.

- Ha ez annyira fontos neked, miért nem teszed magad? Ha olyan nagy hatalomra tehet szert Britannia hadurának és nagykirályának az asszonya, miért nem igézed meg varázsoddal Uthert magad, miért nem szülöd meg azt a megjövendölt királyt te?

Igraine meglepetésére Viviane hosszan habozott, mielőtt válaszolt.

- Azt hiszed, erre nem gondoltam? Csakhogy elfelejted, mennyi idős vagyok, Igraine. Öregebb vagyok Uthernál, pedig már ő sem ifjú a harcosok között. Huszonhat éves voltam, amikor Morgause született. Immár harminckilenc vagyok, túl azon a koron, hogy gyereket hozhassak a világra. A bronztükörben, amely valamiképpen még mindig a kezében volt, Igraine azt látta, hogy a nővére képe eltorzul, szétesik, szétfolyik, mint a víz, majd a kép kitisztul, aztán befelhősödik és eltűnik.

- Úgy véled? - kérdezte Igraine. - Én pedig azt mondom, még egy gyermeket fogsz szülni.

- Remélem, nem - mondta Viviane. - Vénebb vagyok, mint anyánk volt, amikor belehalt Morgause szülésébe, s nem remélhetem, hogy elkerüljem azt a sorsot. Ebben az esztendőben utoljára keresem föl a Beltane-tüzeket, azután átadom a hivatalomat egy nálam fiatalabb asszonynak, s már csak olyan leszek, mint az ősök, mint a tudós asszonyok. Azt reméltem, egy napon az Istennő helyét Morgause-nek adhatom át...

- Akkor miért nem tartottad Avalonban, miért nem tanítottad ki papnőnek?

Viviane nagyon szomorúnak látszott

- Nem alkalmas rá. Az Istennő palástja alatt ő csak a hatalmat látja, a végeláthatatlan áldozatvállalást és szenvedést nem. Így nem való neki az az út.

- Nem tudok semmit a szenvedéseidről - jegyezte meg Igraine.

- Valóban nem tudsz semmit. Te sem azt az utat választottad. De én, aki az életemet szenteltem neki, én mondom, hogy egyszerűbb élet a parasztasszonyé, aki igahúzó barom és sárló tenyészkanca egyben. Te csak Istennőként láttál az üst mellett, koronában és palástban, de nem láttad a barlang mélyét vagy a nagy tenger mélységét... Te nem hívattál el, drága gyermek, s adj hálát az Istennőnek, hogy a végzeted másfelé vezet.

Igraine hallgatott. Azt hiszed, én semmit sem tudok a néma szenvedésről és tűrésről ez után a négy év után? De hangosan nem mondta ki. Viviane Morgaine fölé hajolt ellágyult tekintettel simogatta meg a kislány selymes-sötét haját.

- Jaj, Igraine, nem tudod, mennyire irigyellek! Egész életemben annyira vágytam egy leánygyermekre. Morgause olyan volt nekem, mintha a sajátom lenne, az Istennő látja lelkemet, mégis mindig annyira idegen maradt, mintha valami idegen szülte volna, nem a tulajdon anyám... Leányra vágytam, akire ráhagyhatom a hivatalomat - sóhajtotta. - De csupán egyetlen leánygyermeket szültem, az is meghalt, a fiaim pedig elmentek tőlem. - Megborzongott - Nos, ez a végzetem, és megpróbálok engedelmeskedni neki, ahogyan te a tiédnek. Nem kérek mást tőled, Igraine, csak ezt, a többit arra bízom, aki valamennyiünk úrnője. Amikor Gorlois hazatér, Londiniumba fogják hívni a nagykirály megválasztására. Érd el valamiképpen, hogy vele mehess.

Igraine-ből kirobbant a nevetés.

- Csak ezt kéred, s ez nehezebb mindennél. Komolyan gondolod, hogy Gorlois azzal terhelné a katonáit, hogy egy ifjú asszonyra kelljen vigyázniuk Londiniumig? Magam is szívesen mennék, de Gorlois akkor fog elvinni, amikor füge meg narancs terem Tintagel szélfútta kertjeiben!

- Akkor is el kell érned, hogy vele utazz, s amikor ott vagy, találkoznod kell Uther Pendragonnal.

Igraine ismét kacagott.

- És bizonnyal olyan bűvös szert adsz nekem, hogy mihelyt rám pillant, halálosan belém szeret, s nem tud nekem ellenállni.

Viviane megsimogatta a húga göndör, vörös haját.

- Fiatal vagy, Igraine, s tán nem is tudod, milyen szép. Nem hinném, hogy Uthernak szüksége lenne bármiféle bájitalra.

Igraine érezte, hogy a teste rémült görcsbe rándul.

- Talán inkább nekem kellene bájital, hogy ne rettegjek tőle.

Viviane sóhajtott. Megérintette az Igraine nyakában függő holdkövet

- Ezt nem Gorlois adta neked.

- Nem, tőled kaptam a menyegzőmre, emlékszel? Azt mondtad, anyámé volt.

- Add ide - nyúlt Viviane Igraine göndör fürtjei alá, és kikapcsolta a láncot. - Amikor ez a kő visszatér hozzád, Igraine, emlékezz a szavamra, s tégy úgy, ahogyan az Istennő sugallja.

Igraine nézte a követ a papnő kezében. Sóhajtott, de nem tiltakozott. Nem ígértem neki semmit, gondolta, semmit.

- Te is Londiniumba mégy a nagykirály választására, Viviane?

A papnő a fejét rázta.

- Egy másik király földjére utazom, aki még nem tudja, hogy Uther oldalán kell harcolnia. Armoricai Bant Kis-Britanniában országa nagykirályává választották, s cserébe a druidái azt kívánják tőle, hogy végezze el a Nagy Szertartást. Engem küldtek, hogy vezessem le a Szent Menyegzőt.

- Azt hittem, Britannia keresztény ország.

- Ó, az is - mondta közönyösen Viviane -, és a papok megkondítják majd a harangokat, fölkenik Bant a szent olajjal, s közlik vele, hogy az Istene föláldozta magát érte. Ám a nép nem fogad el olyan királyt, aki nem maga esküdött föl a Nagy Áldozatra.

Igraine mély lélegzetet vett.

- Annyira keveset tudok a...

- Hajdanán, Igraine - magyarázta Viviane - a nagykirály életével felelt az országa javáért, és esküt tett, ahogyan Britannia minden merlinje is, hogyha az országot balsors vagy veszély sújtaná, föláldozza az életét, hogy az ország éljen. Ha pedig megtagadná ezt az áldozatot, elveszne az ország. Nem... nem kellene beszélnem erről, ez misztérium, de a magad módján, Igraine, te is az életedet ajánlod föl ennek a földnek a gyógyulásáért. Egyetlen asszony sem tudhatja, amikor gyermekágyba fekszik, nem kívánja-e majd tőle az Istennő az életét. Magam is feküdtem már lekötve és tehetetlenül, nyakamon a késsel, s tudtam, ha elvisz a halál, a vérem megváltja ezt a földet... - A hangja elhalt Igraine áhítattal és félelemmel hallgatott.

- Kis-Britannia egyik része is visszahúzódott immár a ködbe, s a nagy kőszentély sincs sehol. A szentélyhez vezető út puszta kő csupán, ha nem ismert a Karnakba vezető út - folytatta Viviane -, de Ban király megesküdött hogy nem engedi a világokat eltávolodni egymástól, s nyitva tartja a kapukat a misztériumoknak. Így hát megtartja a Szent Menyegzőt a földdel, annak jeléül, hogy ha kell, a tulajdon vérével táplálja a kalászokat. Illendő, hogy mielőtt visszavonulok tudós asszonynak, végső szolgálatom az Anyának az legyen, hogy Ban földjét Avalonhoz kössem, hogy a misztériumban én legyek számára az Istennő.

Elhallgatott, de Igraine még hallani vélte hangjának visszhangját a szobában. Viviane lehajolt, s roppant gyöngéden a karjába vette az alvó Morgaine-t.

- Morgaine még nem hajadon, s én sem vagyok még banya - mondta -, de mi vagyunk így a Háromság, Igraine. Együtt kitesszük az Istennőt, aki itt van közöttünk.

Igraine azon tűnődött, miért nem a húgukat, Morgause-t említi, s annyira nyitottak voltak egymásnak, hogy Viviane úgy hallotta a gondolatait, mintha kimondta volna a szavakat.

- Az Istennőnek van egy negyedik arca is - suttogta Viviane olyan hangon, hogy Igraine beleborzongott -, egy titkos arca, de imádkozz, ahogyan én teszem, mert én azért könyörgök, Igraine, hogy Morgause sose viselje azt az arcot.

3

Igraine-nek úgy tetszett, egy örökkévalóság óta lovagol az esőben. Az út Londiniumba olyan volt, mintha a világ végére tartanának.

Igraine nem sokat utazott életében, kivéve azt a hosszú utat Avalonból Tintagelbe. Összevetette a régi utazás rémült, kétségbeesett gyermeklányát a mai önmagával. Most Gorlois oldalán lovagolt, aki vette a fáradságot, hogy meséljen neki a vidékekről, amelyeken áthaladtak, ő pedig kacagott, ugratta a férfit, s éjszaka a sátrukban szívesen feküdt az ágyába. Koronként hiányzott neki Morgaine, s eltűnődött, miként boldogul: vajon sír-e az anyja után, vajon eszik-e Morgause szavára? Ugyanakkor kellemes volt ismét szabadnak lenni, itt lovagolni a férfiak nagy seregében, érezni áhítatos pillantásukat és védelmüket. Egyik sem mert volna Gorlois asszonyához közelíteni, hacsak nem elismerő csodálattal nézni rá. Ismét leány volt, csakhogy immár nem félt és viszolygott az idegen férfitól, aki az ura volt, s akinek valamiképpen a kedvében kellett járnia. Leány volt ismét, de valódi lánykora gyerekes sutasága nélkül, s ezt élvezte. Még a szakadatlan eső sem zavarta, amely elhomályosította a távoli dombokat, így mintha szakadatlanul ködben haladtak volna.

El is tévedhetünk ebben a ködben, be Tündérhonba, hogy soha többé vissza ne találjunk ebbe a világba, ahol a haldokló Ambrosius meg a becsvágyó Uther azt tervezgetik, hogyan mentsék meg Britanniát a vadaktól. Britanniát pedig lerohannák a barbárok, ahogyan Rómát, de nekünk tudnunk se kellene róla...

- Fáradt vagy, Igraine? - Gorlois hangja gyöngéden és aggódóan csengett. Igazán nem az az emberevő óriás volt, akinek négy évvel korábban az első, rémítő napokban látszott. Immár csak öregedő férfi, őszül a haja meg a szakálla (bár római módra gondosan borotválkozott), akit megviseltek a harcok esztendői, s aki meghatóan igyekezett Igraine kedvében járni. Ha azokban az első napokban Igraine nem lett volna annyira rémült és lázadó, talán észrevette volna, hogy az ura már akkor is tetszeni akart neki. Nem bánt vele kegyetlenül, s ha mégis, csak azért, mert alig tudott valamit az asszonyi testről, s nem tudta, hogyan kell élni vele. Ez ma már csak esetlenségnek tetszett, nem kegyetlenségnek, s ha Igraine szólt, hogy fájdalmat okoz, annál gyöngédebben simogatta. A fiatal Igraine még elkerülhetetlennek vélte a fájdalmat meg az iszonyt. Ma már tudta, hogy nem így van.

Vidáman az urára mosolygott, úgy válaszolt:

- Nem én! Úgy érzem, az idők végezetéig tudnék most lovagolni. De ebben a ködben honnan tudod, nem tévedünk-e el, s akkor soha nem jutunk Londiniumba?

- Attól ne félj - felelte komolyan Gorlois. - Kiváló felderítőim vannak, akik jól ismerik az utat elejétől végéig. S még alkonyat előtt elérjük a régi római utat, amely egyenesen a város szívébe visz. Ma este már tető alatt, tiszta ágyban hálunk.

- Valóban szívesen hálnék már tiszta ágyban - mondta álszemérmesen Igraine, s ahogyan várta, látta, hogy Gorlois arcán és szemében kigyúl a fény. Aztán elfordult, szinte mintha félt volna az asszonytól, és Igraine élvezte újonnan fölfedezett hatalmát.

Csak lovagolt az ura oldalán, s a különös gyöngédségen tűnődött, amely föltámadt benne Gorlois iránt, ezen a szánalommal elegy gyöngédségen, mert mintha a férfi csak most vált volna becsessé neki, amikor el kell veszítenie. Így vagy úgy, ám Igraine tudta, hogy a napjai Gorlois oldalán meg vannak számlálva, s eszébe jutott a perc, amikor tudomására jutott, hogy az ura meg fog halni.

Gorlois hírnököt küldött a várkastélyba, hogy jelentse Igraine-nek közeli hazatértét, az egyik emberét, akinek gyanakvó tekintete mindenüvé bekukucskált, s szavak nélkül is elárulta, hogy bezzeg, ha neki fiatal felesége lenne, ő bizony bejelentés nélkül térne haza, hátha illetlenségen vagy pazarláson kapja az asszonyt. Igraine bűntelennek tudta magát: a tiszttartó értette a dolgát, a konyha is rendben volt, hát nem vett tudomást a fickó kandi pillantásairól, s tisztességgel üdvözölte. Hadd kérdezze csak ki a cselédséget, majd elmondják, hogy a nővérén meg a merlin úron kívül nem járt vendég Tintagelban.

Miután a hírnök távozott, s Igraine éppen átvágott az udvaron a ragyogó napvilágnál, egyszerre árnyék borult rá, és oktalan félelem fogta el. És akkor megpillantotta Gorlois-t, ló nélkül, kíséret nélkül. A férfi soványabb és öregebb volt, alig ismerte meg, az arca is elgyötörtnek, kínzottnak látszott Az arcán kardvágás, amelyre Igraine nem emlékezett

- Én uram! - kiáltotta. - Gorlois... - És mellbe vágta a férfi arcáról sütő, kimondhatatlan bánat, s feledte a félelem és a sértődöttség éveit, rohant a férfihoz, és úgy beszélt hozzá, akár a gyermekéhez. - Jaj, én drágaságom, mi történt veled? Mi hozott ide magadban, fegyvertelenül? Beteg vagy? Vagy talán...? - És elhallgatott, és hangjának elült a visszhangja is. Mert nem volt ott senki, csak a fellegek, a tenger meg az árnyak meg tulajdon hangjának a visszhangja.

Egész nap biztatta magát, hogy csupán Üzenet volt, ugyanolyan, mint amelyik Viviane jöttére figyelmeztette. Csakhogy jól tudta: Gorlois nem ura a Látásnak, nem élne vele, nem hinne benne akkor sem, ha a birtokában lenne. Amit látott, s bár sose látott még hasonlót, jól tudta ezt, az az ura eleven kísértete, hasonmása, halálának az árnyéka és hírnöke.

S amikor Gorlois épen és egészségesen megérkezett, Igraine próbálta elűzni az emléket, s azt mondta magának, csupán a csalóka fény teszi, hogy Gorlois háta mögött ott látja az árnyékot, akit már látott a sebhellyel az arcán, a kimondhatatlan bánattal a szemében. Mert Gorlois sem sebesült, sem levert nem volt, inkább nagyon is derűs: ajándékokat hozott az asszonyának, s még Morgaine-nek is egy kis nyakláncot, apró korallgyöngyökből. Beletúrt a szászoktól zsákmányolt javakat őrző zsákjába, s Morgause-nak egy vörös köpenyt ajándékozott.

- Nem kétséges, hogy valami szász szajha viselte, aki a tábort követte, vagy talán valamelyik rikoltozó kardforgatónő, akik a férfiak oldalán küzdenek félmeztelenül a harcmezőn - nevetett Gorlois, és megfogta Morgause állát -, ideje tehát, hogy végre egy tisztességes brit leány hordja. Illik hozzád a színe, kishúgom. Ha még egy kicsit nősz, éppoly szép leszel, mint az én asszonyom. - Morgause mórikálta magát és kuncogott, kihúzta magát az új köpenyében, s amikor később ágyba térni készülődtek (a tiltakozó Morgaine-t kicipelték az anyja ágyából), élesen így szólt Gorlois: - Minél előbb férjhez kell adnunk ezt a lányt, Igraine. Ez a kis szuka tűzbe jön bárkitől, akinek férfiformája van. Láttad-e, hogy nézett nemcsak engem, de a fiatalabb legényeimet is? Nem akarom, hogy egy ilyen szégyent hozzon a családomra, rossz hatással legyen a lányomra.

Igraine szelíden válaszolt. Nem tudta feledni, hogy látta Gorlois halálát, s nem kívánt vitázni a halálraítélttel. Meg aztán őt is bosszantotta Morgause viselkedése.

Tehát Gorlois meghal. Nem kell látnoknak lenni, hogy elképzeljük: egy negyven meg öt esztendős férfi, aki egész életében a szászok ellen harcolt, nem éri meg kicsiny gyermekei felnövekedését. Ettől még nem fogom elhinni a többi ostobaságot, amelyet Viviane beszélt, s nem várom, hogy Gorlois Londiniumba vigyen!

Ám másnap, amikor a reggeli étküket fogyasztották, s Igraine egy nagy lyukat foltozott éppen az ura legjobb tunikáján, Gorlois nyíltan megkérdezte:

- Nem csodálkoztál, hogy mi hozott ilyen váratlanul haza, Igraine?

Az előző éjszaka után az asszonynak volt mersze az ura szemébe mosolyogni.

- Kérdőre vonjam a jósorsot, amely végre hazahozta az uramat egyévi távollét után? Remélem, az, hogy a szász partok fölszabadultak, s újra brit kézen vannak.

Gorlois szórakozottan bólintott, és mosolygott. Aztán lehervadt a mosolya.

- Ambrosius Aurelianus haldoklik. A vén sas hamarosan elszáll, s nem marad utána fióka. Ez ismét olyan, mint amikor elmentek a légiók. Egész életemben ő volt a nagykirály, s jó királya volt mindazoknak, akik - ahogyan én is - azt remélték, hogy egy napon Róma még visszatér. Ma már tudom, hogy sosem jön el az a nap. Egész Britanniából összehívtak minden királyt Londiniumba megválasztani a nagykirályt és hadurat, s nekem is mennem kell. Hosszú utat tettem meg hazáig, hogy csupán kis ideig maradjak, mert három napon belül újra indulnom kell. De ha már közel jártam, nem állhattam meg, hogy ne lássalak téged meg a gyermeket. Londiniumban nagy gyülekezet lesz, sok király és herceg magával viszi az asszonyát is. Volna-e kedved velem tartani?

- Londiniumba?

- Oda, ha kész vagy ilyen hosszú útra - mondta Gorlois -, s ha képes vagy addig idehagyni a gyermeket. Nem tudom, miért ne tehetned. Morgaine egészséges, s akad itt nő éppen elegendő, akár tucatnyi poronty ellátásához is. Ha pedig teherbe ejtettelek - s olyan mosollyal nézett Igraine szemébe, amilyet az asszony nemigen tudott elképzelni az ura arcán -, az sem akadályozhat még a lovaglásban. - A hangjában olyan gyöngédség volt, amilyet Igraine el sem tudott képzelni korábban, amikor hozzátette: - Ha tehetném, inkább nem válnék el tőled még egy ideig. Jössz-e, asszony?

Valahogyan el kell érned, hogy Londiniumba menj vele. Így mondta Viviane. És most már kérnie sem kell. Igraine-t hirtelen pánik fogta el - mintha elszabadult ló hátán ült volna. Ajkához emelte a söröskupát, és kortyolt belőle, hogy leplezze a zavarát.

- Megyek hát, ha kívánod.

Két nappal később úton voltak, keletnek tartottak, Londinium és Uther Pendragon tábora meg a haldokló Ambrosius felé, hogy megválasszák a nagykirályt...

A délután közepére elérték a római utat, s immár gyorsabban haladhattak. És aznap este megpillantották Londinium külvárosát, megérezték a város falait mosó, áradó folyó szagát. Igraine nem gondolta, hogy egyetlen helyen ennyi ház állhat; a délvidéki mocsarak tágas hűvössége után egy pillanatig úgy érezte, megfullad, körülzárják a házak. Szinte önkívületben lovagolt. Úgy érezte, a kövezett utcák, a kőfalak elzárják a levegőtől, a fénytől, magától az élettől... Hogyan élhetnek emberek így, falak között?

- Ma éjjel az egyik katonám házába szállunk, akinek háza van a városban - mondta Gorlois -, és holnap fölkeressük Ambrosius udvarát.

Amikor este a tűz mellett ültek (micsoda fényűzés, gondolta Igraine, amikor már majdnem itt a nyárközép!), megkérdezte az urát:

- Szerinted ki lesz a király?

- Mit számít egy asszonynak, hogy ki uralja az országot?

Igraine az urára mosolygott. Éjszakára lebontotta a haját, s érezte, hogyan melegszik föl a mosolyától a férfi.

- Bár csak asszony vagyok, Gorlois, ebben az országban kell élnem, s tudni szeretném, miféle ember az, akit az uramnak követnie kell békében és háborúban.

- Béke! Az én életemben itt nem lesz béke - fakadt ki Gorlois. - Amikor az a sok vadember ostromolja gazdag partjainkat! Össze kell szednünk minden erőnket, hogy megvédjük magunkat. És sokan vannak, akik szívesen viselnék Ambrosius palástját, és vezetnének hadba minket. Például Lot, Orkneyból. Faragatlan fickó, de megbízható, erős vezér, ért a stratégiához. Még nőtlen, nincs nemzetsége. Nagykirálynak fiatal, de nagyravágyó, sosem láttam még ilyen ifjú és ennyire nagyravágyó embert. Aztán Uriens Észak-Walesből. Nála nem gond a nemzetség, már vannak fiai. Csakhogy semmi képzelőereje. Mindent úgy akar csinálni, ahogyan régen volt, azt mondja, ha egyszer bevált, máskor is beválik. És gyanítom, hogy nem is jó keresztény.

- Te melyiket választanád? - kérdezte Igraine.

Gorlois sóhajtott.

- Egyiket sem - mondta. - Egész életemben Ambrosiust követtem. Azt fogom követni, akit Ambrosius választott. Ez becsület dolga, és Uther Ambrosius embere. Ilyen egyszerű. Nem mintha kedvelném Uthert. Kéjsóvár fickó, tucatnyi fattya van, egyetlen asszony sincs biztonságban a közelében. Azért jár misére, mert a sereg így tesz, mert ma így illik. Szívesebben látnám becsületes pogánynak, mint kereszténynek, aki csak az előnyökért az.

- Mégis őt támogatod...

- Ó, igen. Mert katonának valóságos Caesar, az emberek pedig a pokolba is követnék, ha kellene. Nem kíméli magát, hogy megnyerje a katonák kegyét, hiszen tudod, hogy megy ez: körüljárja a tábort, megkóstolja a kosztot, hogy ehető-e, a szabadnapján inkább fölkeresi a szállásmestert, hogy leszereltessen holmi vén, fogatlan veteránt, a csata előtt az emberekkel alszik a harcmezőn. Az emberek készek meghalni érte - és meg is halnak. És van esze is, képzelőereje is. Sikerült békét kötnie ellenséges csapatokkal, és rávennie őket, hogy a mi oldalunkon harcoljanak. Mint például az elmúlt ősszel is. Nekem egy kissé szász fejjel gondolkodik, nagyon tudja, hogyan jár az eszük. Igen, őt fogom támogatni. De ez nem jelenti azt, hogy kedvelem is...

Igraine arra gondolt, hogy Gorlois most inkább saját magáról árult el sokat, sem mint a nagykirályjelöltekről. Végül azt mondta:

- Arra még sosem gondoltál... Cornwall hercege vagy, Ambrosius becsül. Téged nagykirállyá választhatnának...

- Higgy nekem, Igraine, nem kívánok koronát. Te akarnál királyné lenni?

- Nem utasítanám vissza - mondta az asszony a merlin jóslatára emlékezve.

- Csak azért mondod, mert még fiatal vagy, s nem tudod, mit jelent az - mosolygott Gorlois. - Valóban királyságot szeretnél uralni, ahogyan a cselédeidet uralod Tintagelben, mindenkinek a kedvére? Volt ilyen idő, amikor fiatalabb voltam - de nem akarom az életem maradékát háborúskodással tölteni. Ambrosius már régen nekem adta Tintagelt, Igraine; négy évvel ezelőttig annyi időt se töltöttem ott, hogy asszonyt vihettem volna haza! Védeni fogom ezeket a partokat, amíg kardot tudok fogni, de szeretnék egy fiút, hogy játsszon a lányommal, szeretnék egy kis békességet, amikor horgászhatnék a sziklákról, vadászhatnék, vagy csak ülnék a napon, és nézném az arató parasztokat, egy kis időt, amikor békét köthetnék Istennel, hogy megbocsássa nekem mindazt, amit katonaként meg kellett cselekednem. Ám a nagykirálynak akkor sincs békessége, amikor az országban béke van, mert olyankor a barátai kezdenek el harcolni, ha másért nem, hát a király kegyéért. Nem, nem akarok koronát, s ha annyi idős leszel, mint én, örülni fogsz neki.

Igraine-nek viszketett a szeme. Tehát ez a durva katona, ez a komor férfi, akitől egykor annyira félt, ma már érzi magát annyira felszabadultnak vele szemben, hogy bepillantást engedjen a vágyaiba. Teljes szívéből kívánta, hogy legyen meg Gorlois-nak az a néhány békés esztendeje a napon, amelyre vágyott, hogy a gyerekei játszadozzanak mellette; de még itt, a szikrázó tűznél is látni vélte a végzet fenyegető árnyékát a férfin.

Csak a képzeletem játszik velem, hagytam, hogy a merlin szavai ostobaságokat képzeltessenek velem, mondta magának, és amikor Gorlois ásítva nyújtózkodott, és azt mondta, fáradt a lovaglástól, sietve segített neki vetkőzni.

Igraine alig aludt a furcsa, idegen ágyban, csak forgolódott, hallgatta Gorlois csöndes szuszogását. A férfi néha álmában is az asszonyért nyúlt, s ilyenkor Igraine a kebléhez szorította csitítva, mint egy gyermeket. Talán, gondolta, a merlint meg az úrnőt a tulajdon árnyaik rémítették meg, talán Gorlois-nak mégis lesz ideje megöregedni a napon. Talán mielőtt elaludt, mégis Igraine méhébe ültette a fiú magját, akit szerintük soha nem fog már nemzeni. Ám hajnaltájt Igraine nyugtalan álomba merült, ködös világot látott, a szent sziget partja egyre távolabbra úszott a ködben, s Igraine egy bárkában evezett, fáradtan és kimerülten, Avalon szigetét kereste, ahol az Istennő, aki Viviane arcát viselte, már várta őt hogy kérdőre vonja, jól végezte-e el, amit kívántak tőle. De bár a part ismerős volt, ahogyan a parton sorakozó almafák is, amikor a szentélyhez indult, álma templomában feszület állt, és a keresztények fekete köntösű apácáinak kórusa énekelte az egyik gyászos himnuszt, s amikor Igraine futni kezdett, és mindenütt a nővérét kereste, templomi harangok kongása nyelte el a kiáltásait. Elfojtott nyüszítéssel, az álmodó sikolyával ébredt, s amikor fölült valóban templomi harangok kongtak mindenütt.

Gorlois is fölriadt mellette.

- Az a templom ez, ahová Ambrosius misére jár. Öltözz sietve, Igraine, együtt megyünk.

Amikor éppen szövött selyemövvel fogta össze vászon felsőruháját, fura külsejű szolga kopogott az ajtón azzal, hogy Igraine úrnővel, Cornwall hercegének asszonyával van beszéde. Igraine az ajtóhoz sietett, s úgy tetszett neki, ismeri a fickót. Az meghajolt s Igraine rájött, hogy évekkel korábban látta, amikor Viviane bárkájában evezett. Erről eszébe jutott az álma, s hideget érzett a belsejében.

- A nővéred küldi ezt neked a merlintől - mondta a fickó -, s üzeni, hogy viseld, és emlékezz az ígéretedre, semmi többet. - Selyembe csavart kis csomagot nyújtott át.

- Mi az, Igraine? - lépett mögé a homlokát ráncolva Gorlois. - Ki küldd neked ajándékot? Fölismered a küldöncöt?

- A nővérem egyik embere Avalon szigetéről - felelte Igraine, és kibontotta a csomagocskát. Ám Gorlois keményen rászólt:

- A feleségem nem fogad el ajándékot a számomra ismeretlen küldönctől - és durván kikapta a csomagocskát Igraine kezéből. Az asszony fölháborodva nyitotta szóra a száját. A Gorlois iránt érzett új keletű gyöngédség elszállt: hogy merészeli?

- De hiszen ez az a kék kő, amelyet a menyegzőnkön viseltél - ráncolta a homlokát Gorlois. - Miféle ígéretről van szó? Hogyan jutott a nővéredhez, ha valóban ő küldte, ez a kő?

Igraine gyorsan összeszedte az eszét, és életében először hazudott szándékosan Gorlois-nak.

- Amikor a néném meglátogatott - mondta -, akkor adtam oda neki a követ a láncon, hogy javíttassa meg a csatját Avalonban ismer egy aranymívest, aki különb minden cornwallinál. Az ígéret pedig csupán az, hogy mostantól jobban vigyázok majd az ékszereimre, mivel immár felnőtt asszony vagyok, nem csacska gyermek, aki nem tud vigyázni a becses holmira. Megkaphatnám-e a nyakláncomat, uram?

Gorlois morogva adta vissza a holdkövet.

- Állnak az én szolgálatomban is aranymívesek, akik megcsinálták volna leckéztetés nélkül, amihez a nénédnek már amúgy sincs joga. Viviane túlságosan sokat képzel magáról: meglehet, gyermekkorodban anyád helyett anyád volt, de már nem az ő felügyelete alatt élsz. Próbálj meg végre felnőtt asszonyként viselkedni, Igraine, s elszakadni a születésed helyéről.

- Most már ketten is megleckéztettek - jegyezte meg mérgesen Igraine. - A nővérem is meg az uram is, mintha valóban oktalan gyermek lennék.

Gorlois feje fölött mintha még mindig ott látta volna a halál árnyékát, a halálra szántak rettegett hasonmását. Hirtelen nagyon remélte, hogy Gorlois mégsem ejtette teherbe, szenvedélyesen remélte, hogy nem viselős a halálra ítélt férfi fiával... vacogott.

- Jöjj, Igraine - dünnyögte Gorlois, és megsimogatta az asszony haját -, ne haragudj rám. Megpróbálom nem elfeledni, hogy felnőtt, tizenkilenc esztendős asszony vagy, nem tizenöt éves lányka! Jöjj, készülnünk kell a királyi misére, mert a papok nem szeretik, ha a mise kezdete után nagy a jövés-menés.

A kis vesszőfonatú, vakolt templomban mécsesek küzdöttek a nyirkos sötétséggel. Igraine örült, hogy meleg gyapjúköpenye van. Gorlois odasúgta neki, hogy az ősz hajú pap, aki olyan méltóságteljes volt, akár egy druida, a király papja, aki a sereggel utazik, s hogy ez most hálaadó mise a király hazatéréséért.

- A király is itt van?

- Éppen most jön, ott a helye az oltár előtt - mutatta a fejével Gorlois.

Igraine nyomban fölismerte az uralkodót a sötét, dúsan hímzett tunika fölött viselt sötétvörös palástról meg az ékköves kardövről. Ambrosius Aurelianus legalább hatvanéves lehet, gondolta az asszony, magas, ösztövér férfi, római módra borotvált, de görnyedt, és olyan óvakodva lép, mint akinek belső sérülése van. Egykor talán jóképű lehetett, de az arca immár sárga és ráncos, sötét bajusza lekonyul és őszül, ahogyan a haja is. Ambrosius mellett jött két-három tanácsadója vagy királytársa, és Igraine tudni szerette volna, kik azok, ám a király érkezését látva a pap olvasni kezdett nagy könyvéből, ezért az asszony az ajkába harapott, és hallgatott. Négy esztendeje okította már Columba atya, mégsem értette teljesen a szertartást, de nem is nagyon érdekelte. Tudta, hogy a templomban nem illő falusi liba módjára nézelődni, de a köpenye csuklyája alól azért csak meglesett néhányat a király körül álló férfiak közül. Az egyikben az észak-walesi Urienst vélte felismerni, s volt ott egy pompás öltözetű, karcsú és jóképű, rómaiasan nyírt, sötét hajú férfi is. Ő lenne Uther, Ambrosius kegyence és kijelölt örököse? Figyelmesen állt a király oldalán az egész hosszú mise alatt, s amikor az öregedő uralkodó megbotlott, a karcsú férfi fölajánlotta neki a karját. A tekintetét figyelmesen a papra szegezte, ám Igraine, aki gyakorlottan olvasta le az emberek arcáról a gondolataikat, tudta, hogy ez a férfi nem a papra figyel, a gondolatai egészen másfelé kalandoznak. A férfi egyszer fölemelte a fejét, Gorlois-ra pillantott, és a tekintete találkozott Igraine-ével. Sötétbarna, erős vonalú szemöldöke alatt sötét szempár izzott, és Igraine megborzongott a nézésétől. Ha ez Uther, hát neki aztán nem lesz semmi dolga vele. Ilyen ember oldalán a korona sem kell. Idősebbnek kell lennie, mint amennyinek látszik, hiszen szemre nincs több huszonöt esztendősnél.

Mise közben mozgolódás támadt a kapunál. Magas, katonás, széles vállú, de szikár férfi lépett be a templomba négy-öt katona kíséretében. Az északiaknál divatos, vastag, kockás mintájú útitakarót viselt. A pap zavartalanul folytatta, ám az oldalt álló diakónus fölpillantott a Szentírásból, és rosszallóan nézett a magas férfira, aki levette a fejfedőjét. Szőke haja a fejtetőn bizony már megfogyatkozott. Átfurakodott a gyülekezeten, a pap éppen azt mondta: Imádkozzunk, s amikor Igraine letérdelt, a szőke, magas férfi meg a katonái immár mellettük voltak. A katonák Gorlois körül térdeltek, maga a férfi pedig Igraine mellett. Amikor a férfi letérdelt, gyorsan körülpillantott, hogy megvannak-e az emberei, aztán áhítatosan lehajtotta a fejét, úgy imádkozott.

Az egész hosszú szertartás alatt nem emelte föl a fejét, s amikor a mise végén a hívek az oltárhoz indultak, hogy magukhoz vegyék a szentelt ostyát meg a bort, ő nem ment. Gorlois megérintette Igraine vállát, így hát az asszony is elindult az ura oldalán. A keresztények úgy tartották, hogy az asszonynak a férje hitét kell követnie, így aztán az Istenük egyedül Gorlois-t hibáztathatta, ha Igraine fölkészületlenül járult az úrvacsorához. Columba atya sokat magyarázott neki a megfelelő imádkozásról és fölkészülésről, ám Igraine úgy vélte, ő bizony sosem lesz megfelelően fölkészülve az áldozásra. Csakhogy Gorlois megharagudna, ha nem menne, különben sem zavarhatnák meg veszekedéssel a templom csöndjét, még suttogva sem.

A helyére visszatérőben, foga közt a száraz kenyérrel és a bor savanyúságával üres gyomrában, látta, hogy a magas férfi fölpillant. Gorlois kurtán biccentett neki, majd továbbment. A férfi Igraine-re nézett, s az asszony egy pillanatig úgy érezte, mintha nevetne rajta és Gorlois-n is, aztán ő maga is elmosolyodott. Majd Gorlois rosszalló nézésére követte az urát, és engedelmesen mellé térdelt. Látta azonban, hogy a szőke férfi nézi őt. Északias válltakarójából Igraine arra következtetett, hogy bizonyára az Orkney-beli Lot, akiről Gorlois azt állította, hogy ifjú és nagyra törő. Ráadásul az északiak némelyike éppen olyan szőke, mint a szászok.

Elkezdődött az utolsó zsoltár. Igraine hallgatta, bár nemigen figyelt oda rá.

Váltságot küldött az ő népének, elrendelte szövetségét örökre; szent és rettenetes az Ő neve.

A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme; jó belátása van mindenkinek, aki ezt gyakorolja; annak dicsérete megmarad mindvégig.

Gorlois áldást várva hajtotta le a fejét. Igraine sok mindent megtudott az uráról ezekben a napokban. Azt ugyan már elébb is tudta, hogy Gorlois keresztény. Igaz, manapság szinte mindenki keresztény volt, ha mégsem, azt a legnagyobb titokban tartotta, kivéve a szent sziget környékét, ahol még a régi hit volt az úr, no és az északi barbárok meg a szászok között. Ám azt Igraine nem tudta az uráról, hogy valóban istenfélő.

Befejeződött az áldásosztás, a pap és diakónusai kivonultak a hosszú kereszttel meg a szent könyvvel. Igraine a királyra pillantott. Ambrosius sárga és fáradt volt, s amint távozni készült, még jobban a sötét hajú fiatalemberre támaszkodott, aki az egész szertartás alatt támogatta.

- Orkneyi Lot nem vesztegeti az idejét, igaz-e Cornwall uram? - szólalt meg az északi válltakarós, szőke férfi. - Szüntelenül Ambrosius oldalán lebzsel, hadba nem jönne semmiért!

Szóval, gondolta Igraine, mégsem Orkney hercege, ahogyan hittem.

Gorlois egyetértően morgott.

- Az asszony a feleséged, Gorlois?

Kelletlenül, zsémbelve szólt Gorlois:

- Igraine, drágám, ő a mi hadurunk: Uther, akit a törzsek pendragonnak neveznek a zászlajáról.

Igraine bókolt, de alig rejthette meghökkenését. Ez az otromba fickó lenne Uther Pendragon, ez a fakószőke? Ez lenne az udvaronc, akit Ambrosius utódjának szánnak, ez a fontoskodó, aki későn érkezve megzavarja a szentmisét? Aztán rájött, hogy Uther nem is az arcát bámulja, hanem valamit lejjebb rajta. Már-már azt hitte, talán az áldozási bor rácsöppent a ruhájára, amikor megértette, hogy a férfi a köntösét díszítő holdkövet nézi meredten. Talán még soha nem látott ilyet?

Gorlois is elkapta Uther pillantását.

- Be akarom mutatni az asszonyomat a királynak - mondta. - Jó napot, hercegem - és elindult, meg sem várva, hogy Uther is búcsút mondjon. Amikor Uther hallótávolságán kívülre értek, odaszólt a feleségének. - Nem tetszik nekem, ahogyan rád néz, Igraine. Nem olyan ember, akinek a társaságára tisztességes asszony büszke lehet. Kerüld.

- Nem engem nézett, uram - felelte Igraine -, hanem az ékszert, amelyet viselek. Tán kincsek után sóvárog?

- Sóvárog az minden után - vágta oda Gorlois, és oly gyorsan ment, hogy Igraine vékonyka cipőjében meg-megbotlott az utcakövön, amíg utolérték a királyt és kíséretét.

Közelebbről nézve Ambrosius éppen olyan volt, mint bármely beteges, idős férfi, aki éhgyomorra megy misére, s immár nem ártana neki sem a reggeli, sem a szék, amelyre leülhet. Az egyik karja úgy lógott az oldala mellett, mintha fájlalná. Ám igaz barátsággal mosolygott Gorlois-ra, és Igraine megértette, miért volt kész egész Britannia a viszályairól megfeledkezve hadba szállni ennek az embernek a vezetésével, hogy elűzzék partjaikról a szászokat.

- Kedves Gorlois, ugyancsak hamar megtértél Cornwallból, pedig nem hittem, hogy látlak még a tanács előtt vagy ezen a világon - mondta. A hangja vékonyka és elfulladt volt, de ölelésre tárta a karját. Gorlois óvatosan karolta át az öregembert, majd kibökte:

- Beteg vagy, uram, ágyban kellett volna maradnod.

- Hamarosan úgyis lefekszem - felelte halvány mosollyal Ambrosius -, méghozzá hosszú időre, attól tartok. A püspök így mondta, s az ágyba hozta volna nekem a szentségeket, csakhogy én szerettem volna ismét köztetek mutatkozni. Jöjj, reggelizz velem Gorlois, s mesélj, hogy s mint van a te békés vidékeden.

A két férfi továbbindult. Igraine az ura mögött lépkedett. A király másik oldalán haladt a skarlátvörösbe öltözött, karcsú, sötét férfi, Orkneyi Lot. Amikor a király házába értek, s Ambrosius elfoglalta kényelmes helyét, a nagykirály intett az asszonynak.

- Üdvözöllek az udvaromban, Igraine úrnő. Az uradtól tudom, hogy a szent sziget leánya vagy.

- Úgy van, uram - sütötte le a szemét Igraine.

- A népedből számos tanácsadó van az udvaromban. A papjaim nem örülnek, amiért a druidák velük egyenlő megítélésben részesülnek, ám mindig mondom nekik, hogy hiszen mindketten a fölöttünk lévő nagyokat szolgáljátok, bármilyen néven is nevezzétek őket. A bölcsesség pedig bölcsesség, bárhogyan szerezték is. Néha úgy érzem, a ti isteneitek bölcsebb embereket kívánnak a szolgálatukra, mint a mi Istenünk - mosolygott Igraine-re a király. - Jöjj, Gorlois, ülj mellém az asztalhoz.

Amikor Igraine leült a párnás padra, úgy tetszett neki, hogy Orkneyi Lot úgy csámborog a király körül, mint az elűzött eb, aki vissza szeretné hízelegni magát a gazda kegyeibe. Ha Ambrosius szívesen veszi, hogy olyan emberek legyenek körülötte, akik szeretik, jó. De szereti-e igazán a királyt ez a Lot, vagy csupán a trón közelében akar lenni, hogy a hatalom fényéből rá is sugározzon? Igraine észrevette, hogy bár Ambrosius biztatta a vendégeit, hogy bátran fogyasszák az asztalra tett finom búzakenyeret, mézet, friss halat, ő maga csupán tejbe mártogatott kenyérdarabkákat evett. Jól látta azt is, hogy a király szemefehérje kissé sárgás. Ambrosius halódik, mondta Gorlois. Igraine már elegendő haldoklót látott, hogy tudja: az ura az igazat mondta, s a szavaiból ítélve maga Ambrosius is ismerte az igazságot.

- Hírét vettem, hogy a szászok holmi megállapodást kötöttek az északiakkal. Lovat öltek, s megesküdtek a vérére, vagy hasonló förtelmességet cselekedtek - mondta Ambrosius -, s így a harcok áttevődhetnek Cornwallba. Uriens, megeshet, hogy nyugatra kell vinned a seregedet. Tán oda kell menned, neked meg Uthernak, aki úgy ismeri a walesi dombokat, mint a kardja markolatát. A csatározások még a te békés vidékedet is elérhetik, Gorlois.

- De védve vagy, mert mi ott vagyunk északon, a tengernél és az országodat határoló szirteknél - jegyezte meg lágy hangján Orkneyi Lot. - Nem hinném, hogy holmi barbár horda eljuthatna Tintagelbe, hacsak nem ismerik a hágókat meg a kikötőket. Ám Tintagelt a szárazföld felől is könnyű védeni, hála annak a hosszú töltésútnak.

- Igaz - felelte Gorlois -, ám vannak kikötők, ahol a hajót könnyű partra tenni, s ha a várkastélyt nem érhetik is el, vannak tanyák, gazdag szántók, földek. A kastélyt meg tudom védeni, de mi lesz a vidékkel? Azért volnék a hercegük, mert meg tudom védeni a népemet.

- Én úgy vélem, hogy a hercegnek vagy a királynak ennél többnek kell lennie - jegyezte meg Ambrosius -, ám hogy minek, azt nem tudom. Sosem éltem meg olyan békét, hogy időm lett volna rájönni. Talán majd a fiaink... Te még megérheted, Lot, hiszen te vagy köztünk a legifjabb.

Hirtelen mozgolódás támadt a teremben, és belépett a magas, szőke Uther. Két kutyát vezetett pórázon, és a pórázok összegabalyodtak, mert a kutyák ugráltak és acsarkodtak. Uther türelmesen megállt, kibogozta őket, aztán odavetette a pórázokat egy szolgának, és beljebb jött.

- Ma délelőtt szüntelenül megzavarsz minket, Uther - szólt rá maró gúnnyal Lot -, először a miséző papot, most meg a reggeliző királyt.

- Megzavartalak, uram? A bocsánatodért esedezem - mosolygott Uther a királyra, aki szintén mosolyogva nyújtotta felé a kezét, s úgy üdvözölte, ahogyan a kedvenc fiút szokás.

- Megbocsátok, Uther, de a kutyákat küldd el, könyörgöm. Jöjj, ülj ide, fiam - állt föl Ambrosius nehézkesen. Uther átölelte, s Igraine látta, milyen gyöngéden, figyelmesen teszi. De hiszen Uther szereti a királyt, gondolta, ez nem csupán nagyratörés vagy az udvaronc kegyhajhászása.

Gorlois átadta volna a helyét a király mellett, de Ambrosius intett, hogy maradjon nyugton. Uther a hosszú lábával átlépte a padot, s leült Igraine mellé a padra. Az asszony elhúzta a szoknyáját. Zavarban volt a férfi sutaságától - jaj, de ügyetlen! Akár egy nagy, barátságos kutyakölyök! Uther a kezével egyensúlyozott, hogy rá ne zuhanjon Igraine-re.

- Megbocsáss az ügyetlenkedésemért, hölgyem - mosolygott le az asszonyra Uther. - Egy kicsit nagy vagyok már ahhoz, hogy az öledbe üljek!

Igraine önkéntelenül a férfira mosolygott

- Ahhoz még a kutyáid is nagyok, Uther uram!

Uther vett a kenyérből meg a halból, s a kanalára szedett mézet odakínálta az asszonynak. Igraine udvariasan elutasította.

- Nem szeretem az édeset - mondta.

- Nincs is rá szükséged, úrnőm - felelte Uther, s Igraine látta, hogy ismét a keblét nézi. Nem látott még holdkövet? Vagy talán a keble vonalát lesi a kő alatt? Egyszeriben nagyon is világosan tudta, hogy a melle már nem olyan feszes és rugalmas, mint amilyen Morgaine szoptatása előtt volt. Érezte, hogy az arcába szökik a pír, s gyorsan belekortyolt a friss, hideg tejbe.

Uther magas és világos bőrű volt, a bőre feszes, ránctalan. Az asszony érezte a férfi szinte gyerekesen üde izzadságának a szagát. Pedig Uther már nem volt annyira fiatal. Szőke haja már ritkult barnára sült arca fölött. Igraine különös feszültséget érzett, olyasmit, amit korábban soha. Uther combja ott volt az övé mellett a padon, s Igraine úgy érzékelte a férfi testét, mintha saját testének különálló része lett volna. Lesütötte a szemét, bekapott egy falatka vajas kenyeret, s hallgatta Gorlois és Lot fejtegetését, hogy mi lesz, ha a csatározások átterjednek nyugatra.

- A szászok harcosok, igen - szállt be Uther is -, csakhogy ők amolyan civilizált háborút vívnak. Az északiak, a skótok, a messziről jött barbárok egyszerűen őrültek: meztelenül, ordítva rohannak a csatába, s a legfontosabb a harcosainkat arra felkészíteni, hogy ne omoljon össze védővonaluk a félelemtől, a barbár rohamtól.

- Ebben voltak különbek nálunk a légiók - vette át a szót Gorlois -, mert azok hivatásos katonákból álltak, akik fegyelmezettek, harcra képzettek voltak, nem egyszerű parasztok meg közemberek, akiket úgy küldenek a harcba, hogy nem értenek a háború mesterségéhez, s ha elmúlt a veszély, visszatérnek a földjeikre. Britanniának légiók kellenek. Talán ha a császárhoz fordulnánk...

- A császárnak megvannak a maga gondjai - szólt közbe halvány mosollyal Ambrosius. - Lovasokra van szükségünk, lovas légiókra, csakhogy ha Britanniának légiókat akarunk, magunknak kell őket kiképeznünk, Uther.

- Lehetetlenség - állította határozottan Lot -, mert a mi népünk hajlandó küzdeni az otthonáért, a saját törzsfőnökéért, de semmiféle nagykirályért vagy császárért nem. És ugyan miért harcolnának, ha azután nem térhetnek haza, élvezni az otthon kényelmét? Az embereim készek követni engem - engem, nem valamiféle szabadságeszményt. Már ide, délre is nehezen tudom elhozni őket, hiszen teljes joggal mondják, hogy mifelénk nincsenek szászok, hát miért jöjjenek le ide háborúzni. Azt mondják, éppen elegendő lesz küzdeni a szászok ellen, ha elérik az otthonunkat, ám a délvidékiek védjék csak meg az országukat maguk.

- Nem értik hát, hogy ha itt megállítjuk a szászokat, az ő vidéküket már el sem érik... - kezdte tüzesen Uther, de Lot nevetve emelte föl karcsú kezét

- Békességgel, Uther! Én értem, az embereim azok, akik nem értik. Britanniának nem lesznek légiói, sem állandó serege, Ambrosius, a nagy faltól északra élő népekből.

Gorlois fojtott hangon tört ki.

- Talán Caesarnak volt igaza, talán ismét helyőrségeket kellene telepítenünk a nagy falra. Nem azért, amiért ő tette, hogy a vad északiakat távol tartsa a városoktól, hanem hogy a szászokat távol tartsuk a te országodtól, Lot.

- Nincsenek ehhez fölösleges csapataink - vágott közbe türelmetlenül Uther. - Egyetlen kiképzett csapatot sem tudunk nélkülözni! Megeshet, hogy újonnan szerzett szövetségeseinkre kell bíznunk a szász partok védelmét, jómagunknak meg a skótok és az északiak ellen kell harcolnunk. Szerintem a főállásunkat a Nyári Országban kellene elhelyeznünk, akkor télen nem tudnának lejönni kifosztani a táborainkat, ahogyan három éve tették, mert nem ismernék az utat a szigetek között.

Igraine élesen figyelt, hiszen ő a Nyári Országban született, s tudta, hogy télen a víz megárad, és betör a szárazföldre. Ami nyáron mocsaras, de járható talaj volt, abból télen tavak és beltengerek lettek. Még egy hódító hadsereg is nehezen jutna ott át, hacsak nem a nyár derekán.

- Ezt mondta nekem a merlin is - szólalt meg Ambrosius -, és helyet is ajánlott az embereinknek, ahol tábort verhetnének a Nyári Országban.

- Én nem szívesen bíznám a szász partokat a szövetségesekre - recsegte Uriens. - A szász az szász, s csak addig tartja meg az esküjét, ameddig kedve tartja. Szerintem életünk legnagyobb tévedése volt, amikor Constantinus szerződést kötött Vortigernnel...

- Nem - intette le Ambrosius. - Az a kutya, amelyikben farkasvér is csörgedez, minden más ebnél keményebben harcol más farkasok ellen. Constantinus saját országot adott Vortigern szászainak, s azok küzdöttek, hogy megvédjék. Mert a szászoknak föld kell. Földmíves nép, készek meghalni is, hogy megvédelmezzék a földjüket. A szövetségesek hősiesen harcoltak azok ellen a szászok ellen, akik a partjainkra támadtak...

- De már annyian vannak - szólt közbe Uriens -, hogy keveslik a kapott földet, követelőznek, azzal fenyegetőznek, hogy ha nem adunk nekik több földet, hát majd szereznek erővel. Most tehát nemcsak a tengeren túlról betörő szászok ellen kell harcolnunk, hanem azok ellen is, akiket Constantinus hozott a földünkre...

- Elég - emelte föl sovány kezét Ambrosius, - Igraine nagyon betegnek látta. - Nem tehetek jóvá olyan hibákat, ha ugyan hibák voltak, amelyeket olyan emberek követtek el, akik meghaltak jóval a születésem előtt. Éppen elegendő jóvátennem a magam hibáit, nem is élek már addig, hogy mindet helyrehozzam. De amíg élek, megteszem, amit tudok.

- Szerintem az első és a legokosabb az lenne - mondta Lot -, hogy kiűzzük az országon belüli szászokat, aztán megerősítsük magunkat a visszatérésük megakadályozásához.

- Nem hinném, hogy így tehetünk - ellenkezett Ambrosius. - Hiszen itt élt az apjuk, a nagyapjuk, a dédapjuk is, s hacsak meg nem öljük őket egytől egyig, el nem hagyják a földet, amelyet joggal mondhatnak a magukénak. Meg aztán a szerződést sem sérthetjük meg. Ha harcba bocsátkozunk itt, Britannián belül, honnan lesz erőnk és fegyverünk a külső támadások ellen? Ráadásul a szászok egy része keresztény, akik ismét a mi oldalunkon fognak küzdeni a vadak és pogány isteneik ellen.

- Szerintem pedig a brit püspököknek volt igaza - jegyezte meg gúnyosan Lot -, amikor megtagadták, hogy térítőket küldjenek, hogy megmentsék a szászok lelkét, mivel, úgymond, ha a szászok is helyet kapnának a mennyben, ők bizony nem kérnének belőle! Éppen elegendő bajunk van a szászokkal ezen a földön, hát még a mennyben is az ő faragatlan röfögésüket hallgassuk?

- Úgy vélem, nem érted a mennyek természetét - szólalt meg egy ismerős hang, s Igraine különös, üres készültséget érzett magában. Az asztal végére pillantott, ott ült a beszélő egyszerű, szürke, szinte szerzetesi csuhában. Föl sem fedezte volna ebben az öltözékben a merlint, ám az öregember hangját bárhol fölismerte volna. - Valóban azt hiszed, Lot, hogy a mennyben folytatódnak az emberek viszályai és tökéletlenségei?

- Hát ami azt illeti, én ugyan nem beszéltem még senkivel, aki járt a mennyben - vágott vissza Lot -, s azt sem hinném, hogy te találkoztál már ilyennel, merlin uram. No de oly bölcsen szólsz, mint bármelyik pap. Csak nem léptél be vénségedre a papi rendbe?

A merlin nevetett.

- Egyben hasonlítok a ti papjaitokra. Sok időt töltöttem el azzal, hogy megkíséreltem szétválasztani az emberit az istenitől, s amikor sikerült, rájöttem, hogy nincs is olyan nagy különbség. Itt a földön ezt nem láthatjuk, ám amikor levetettük már ezt a testet, többet tudunk, s megértjük, hogy a köztünk lévő különbségek Istennek mit sem számítanak.

- Akkor miért harcolunk? - vigyorgott Uther. - Ha a mennyben minden különbség megoldódik, miért nem tesszük le a fegyvert, s öleljük a keblünkre testvérként a szászokat?

A merlin elmosolyodott, és szívélyesen fordult Utherhoz.

- Ha már tökéletesek leszünk, éppen így lesz, Uther uram, csakhogy ők ezt még nem tudják, ahogyan mi sem, s ameddig az embert a végzete harcra készteti, nos, addig végig kell játszanunk a szerepünket ebben a halandó életben. Csakhogy békére van szükségünk ezen a mi földünkön, hogy az emberek a csaták meg a háborúság helyett a mennyekre gondolhassanak.

- Nemigen van ínyemre, hogy a mennyekre gondolva üldögéljek, öreg - nevetett Uther -, azt inkább rád meg a többi papokra hagyom. Én katona vagyok, az voltam mindig, s azért könyörgök, hogy életem hátralevő részét is hadban tölthessem, ahogy férfihoz, s nem pedig baráthoz illik.

- Vigyázz, miért könyörögsz - nézett Utherra élesen a merlin -, mert az istenek bizonnyal megadják.

- Nem kívánok megvénülni, s a mennyeken meg a békén rágódni - mondta Uther -, mert igen unalmasnak találom. Háborút akarok, zsákmányolást és nőket - ó, igen, nőket -, ám a papok mindezt nem helyeslik.

- Hiszen akkor nemigen vagy különb a szászoknál, igaz-e, Uther? - mondta Gorlois.

- A papjaitok azt hirdetik, hogy szeressük ellenségeinket, Gorlois - nevetett Uther, s átnyúlt Igraine mögött, hogy barátságosan hátba veregesse az urát -, így tehát szeretem a szászt, mert megadja nekem, amit az élettől kívánok! Néked is így kéne tenned, mert amikor van egy kis békesség, mint most is, élvezhetjük a lakomázást meg az asszonyokat, aztán uzsgyi, vissza a hadba, ahogyan igazi férfihoz illik! Azt hiszed tán, érdekli az asszonyokat az olyan férfi, aki a kandalló mellett üldögél, s a földet túrja? Úgy véled, ez a te szépséges asszonyod éppoly boldog lenne egy földmívessel, amilyen egy herceg, egy vezér oldalán?

- Te még fiatal vagy, hát így beszélsz, Uther - mondta higgadtan Gorlois. - Ha megérsz annyi évet, amennyit én, te is megunod a háborút.

Te is unod a háborút, Ambrosius? - kacagott Uther. Ambrosius mosolygott, ám igen kimerültnek látszott.

- Mit számít, unom-e a háborút, vagy sem, Uther? Hiszen Isten az Ő bölcsességében háborút küldött életem minden egyes napjára, hát legyen meg az Ő akarata. Megvédem a népemet, s ez a dolga azoknak is, akik utánam jönnek. Talán majd, ha eljön a te időd, ha eljön a fiaink ideje, lesz olyan hosszan tartó béke, hogy föltegyük magunknak a kérdést: miért is harcolunk.

Orkneyi Lot szólalt meg lágy, fegyelmezett hangján.

- Hiszen egytől egyig filozófusok lettünk, merlin uram, királyom. Még te is rákaptál a filozófiára, Uther. Csakhogy mindettől nem tudjuk még, hogy mit tegyünk a vadak ellen, akik jönnek ránk keletről és nyugatról meg a saját partjainkon élő szászoktól is. Azt hiszem, mindnyájan jól gyanítjuk, hogy Rómától nem kapunk segítséget Ha légiókat akarunk, magunknak kell kiképeznünk őket, ám én úgy látom, hogy saját cézár is kell, mert ahogyan a katonáknak szükségük van saját kapitányra és saját királyra, a sziget valamennyi királyának kell valaki, aki uralkodjék fölöttük.

- Miért kellene a nagykirályunkat cézárnak neveznünk? Vagy imigyen gondolnunk rá? - kérdezte egy férfi, akit, ahogyan Igraine hallotta, Ectoriusnak szólítottak. - A cézárok a mi időnkben meglehetősen jól uralták Britanniát, ám most egy birodalom végzetes vétkének lehetünk a tanúi - amikor baj van odahaza, visszavonják légióikat, s minket odavetnek a barbároknak! Még Magnus Maximus is...

- Ő nem volt császár - mosolygott Ambrosius. - Magnus Maximus csupán akart császár lenni, amikor a légiók parancsnoka volt itt - így történik ez minden hadúrnál. - És Igraine látta, hogy a király a többiek feje fölött gyorsan Utherra mosolyog. - Így aztán kiadta a parancsot a légióinak, és Róma ellen vonult, hogy császárrá kiáltsák ki - nem ő lett volna az első, sem az utolsó, ha egyszer hadsereg áll a háta mögött. Csakhogy nem jutott el Rómáig, minden álma semmivé foszlott, nem maradt utána csupán néhány szép mese. Wales hegyei közt, Uther, nem beszélnek-e még mindig a nagy Magnusról, aki majd ismét eljön óriás kardjával, a légiói élén, hogy megmentse a népet a hódítóktól?

- Dehogynem - nevetett Uther. - Most az ő nevével regélik az ősrégi legendát az egykori és eljövendő királyról, aki ismét eljő majd megmenteni a népét, ha kegyetlen lesz a szükség. Ha tudnék szerezni egy olyan kardot, magam is elmehetnék saját vidékem hegyeibe, s annyi katonát toborozhatnék, amennyi csak kell.

- Talán - borongott Ectorius - ez kellene: egy király, aki a legendából lép elő. Ha eljő a király, majd kerül kard is.

- A papjaitok erre azt mondanák - szól közbe halkan a merlin -, hogy az egyetlen hajdan volt, élő és eljövendő király az ő Krisztusuk a mennyben, s ha az ő szent ügyét követitek, nincs is másra szükségetek.

Ectorius kurtán, durván fölnevetett.

- Krisztus nem vezethet csatába minket. No meg - nem káromolni akarok, uram, királyom - a katonák nem is követnék a Békesség Hercegének a zászlaját.

- Talán királyt kellene találnunk, aki fölidézi bennük a legendák emlékét - mondta Uther, és csönd borult a teremre. Igraine korábban soha nem vett rész férfiak tanácskozásán, de még tudott annyira olvasni a gondolatokban, hogy tudja, mire gondolnak mind a csöndben: hogy az előttük ülő nagykirály nem éri meg a nyarat. Vajon melyikük ül majd a trónján mához egy évre?

Ambrosius feje hátrahanyatlott a szék támlájára, erre a jelre szólalt meg mohó, féltékeny hangján Lot. - Fáradt vagy, uram, kifárasztottunk. Hadd hívjam a kamarásodat.

Ambrosius gyöngéden a fiatalemberre mosolygott.

- Hamarosan pihenek majd, öcsém, méghozzá hosszasan... - ám a beszéd is sok volt már neki, hosszan, reszketegen fölsóhajtott, és engedte, hogy Lot fölsegítse az asztal mellől. A háta mögött az emberek kis csoportokra oszlottak, halkan beszélgettek, vitatkoztak. Az Ectoriusnak nevezett ember odalépett Gorlois-hoz.

- Orkney uram megragad minden alkalmat, hogy eljárjon a maga érdekében, s ezt a király iránti figyelmességnek álcázza. Most mi vagyunk a gonoszok, akik kifárasztottuk Ambrosiust, s így megrövidítettük az életét.

- Lótnak édes mindegy, ki lesz a nagykirály - mondta Gorlois - Ambrosiusnak pedig nincs módja megnevezni, hogy kit látna szívesen a trónon, mert a szava sokunkat - köztük engem is, meg kell mondanom - megkötne.

- Hogyan? - kérdezte Ectorius. - Ambrosiusnak nincs fia, így nem nevezhet meg örököst, ám a kívánsága számunkra irányadó lenne, s ezt tudja. Uther túlságosan is vágyik a császári bíborra, de Lotnál mégis jobb, így hát, ha választanom kell két savanyú alma között...

Gorlois lassan bólintott.

- A mieink követni fogják Uthert. De a törzsek, Bendigeid Vran és a népe nem követnek ennyire római embert, nekünk pedig szükségünk van a törzsekre. Viszont ők Orkneyt követnék...

- Lotot nem olyan fából faragták, amilyenből a nagykirályokat - mondta Ectorius. - Inkább veszítsük el a törzseket, mint az egész vidéket. Lot nagyon ért hozzá, hogy mindenkit összeugrasszon mindenkivel, hogy aztán mindenki egyedül benne bízzon. Pfuj! - köpött ki. - Az a fickó valóságos kígyó!

- De jól forgatja a szót - jegyezte meg Gorlois. - Van esze, bátorsága, fantáziája...

- Uthernak is van. S akár módja lesz Ambrosiusnak hivatalosan kimondani, akár nem, ő Uthert akarja.

Gorlois komoran csikorgatta a fogát.

- Igaz. Igaz. S a becsületem megköveteli, hogy tiszteljem Ambrosius akaratát. Bárcsak mégis olyan embert választott volna inkább, akinek az erkölcsei legalább olyan kiválók, mint a bátorsága meg a vezetői képessége. Nem bízom Utherban, mégis... - Csóválta a fejét, s Igraine-re pillantott. - Gyermek, téged ez nem érdekel. Szólok az emberemnek, hogy kísérjen vissza a házhoz, ahol tegnap éjjel háltunk.

Miután elküldték, akár egy gyermeket, Igraine engedelmesen ballagott déltájban hazafelé. Volt min gondolkodnia. Tehát a férfiakat, még Gorlois-t is köti a becsület, hogy eltűrjék, amit nem akarnak tenni. Erre eddig nem gondolt.

S nem hagyta nyugodni Uther tekintete sem, ahogyan nézte őt. Hogy bámult rá, nem, nem is rá - a holdkőre. Talán megbűvölte a merlin azt a követ, hogy Uther lángra gyúljon az asszonyért, aki viseli?

Teljesítenem kell tehát a merlin akaratát, Viviane akaratát, ellenkezés nélkül oda kell adnom magam Uthernak, mint annak idején Gorlois-nak? Viszolygott a gondolattól. És mégis... fura módon mintha még mindig a kezén érezte volna Uther érintését, szürke szemének átható tekintetét látta, amint a szemébe nézett.

Joggal hihetem azt is, hogy a merlin úgy bűvölte meg a követ, hogy én gondoljak szüntelenül Utherra! A szállásra értek, Igraine bement, levette a holdkövet, és a derekán függő tarsolyába tette. Micsoda ostobaság, gondolta, nem hiszek a régi mesékben, holmi szerelmi varázslatokról. Felnőtt asszony volt, tizenkilenc éves, nem passzív gyermek. Férje volt s talán már a méhében hordta a hőn áhított fiút Ha mégis megakadna a szeme más férfin az urán kívül, ha szajhálkodni akarna, akkor is találna sokkal vonzóbbat annál a nagydarab vadkannál, azzal a szász módra nyíratlan hajával, a barbár modorával, hiszen megzavarta a misét, félbeszakította a nagykirály reggelijét. Hiszen az ágyába vihetne akár Gorlois legényét is, mert az legalább fiatal, tiszta bőrű és jóképű. Nem mintha neki, a tisztességes asszonynak szándékában állna ágyba bújni bárkivel a törvényes urán kívül.

De ha mégis, az nem Uther lenne. Hiszen rosszabb lehet még Gorlois-nál is, a nagy banga állatja, hiába szürke a szeme, mint a tenger, hiába erős és ránctalan a keze... Igraine magában káromkodott, kivette a csomagjából a guzsalyát, és leült fonni. Mit ábrándozik itt Utherról, mintha komolyan venné, amit Viviane kért tőle? Vajon tényleg Uther lesz a következő nagykirály?

Látta ugyan, hogy nézett rá. De Gorlois szerint Uther kéjenc, így néz talán minden nőre? Ha már ábrándozik, töprenghetne értelmesebb dolgokon is. Például, hogy hogyan boldogul Morgaine az anyja nélkül, vagy hogy odafigyel-e a házvezetőnő Morgause-ra, hogy ne meregesse a szemét a kastélyt őrző katonákra. Morgause, no igen, ő képes lenne odadobni a lányságát holmi jóképű legénynek. De Columba atya talán jól kioktatja.

Az anyám kedvére választotta ki a szeretőit, gyermekeinek nemzőit, és ő a szent sziget főpapnője volt. Viviane ugyanígy tett. Igraine az ölébe ejtette az orsót, a homlokát ráncolta, és Viviane jóslatára gondolt, hogy az Uthertől születő fia nagykirály lesz, aki begyógyítja az ország sebeit, megbékíti a háborúskodókat. Abból ítélve, amit reggel a király asztalánál halott, ilyen királyt nemigen lehet találni.

Elkeseredetten vette föl az orsót. Most lenne szükség ilyen királyra, nem akkor, amikorra a még meg sem fogant gyermek férfivá serdül. A merlinnek agyára mentek a királyokról szóló, régi legendák. Mit is mondott az egyik király - talán Ectorius - a Nagy Magnusról, a nagy hadvezérről, aki a császári koronáért odahagyta Britanniát? Ostobaság elhinni, hogy Uther fia lenne ez a visszatért Magnus.

Még ugyanazon a napon megszólaltak a harangok, s nem sokkal később Gorlois lépett a házba, szomorúan és elbátortalanodva.

- Néhány perccel ezelőtt meghalt Ambrosius - mondta. - Érte szól a harang.

Igraine látta az ura arcán a szomorúságot, vigasztalni próbálta.

- Öreg volt - mondta -, és nagyon szerették. Én csupán ma találkoztam vele, de láttam, hogy olyan ember, akit a környezetéből mindenki szeret, és örömmel követ.

Gorlois nagyot sóhajtott.

- Így igaz. S nincs senkink, aki a helyébe léphetne. Elment, vezér nélkül hagyott minket. Szerettem azt az embert, Igraine, s gyűlöltem nézni a szenvedését Ha akadna méltó utóda, örvendenék, hogy végre megpihenhet. De mi lesz most velünk?

Nem sokkal később arra kérte Igraine-t, hogy készítse ki neki a legjobb ruháját.

- Napnyugtakor gyászmisét tartanak, ott kell lennem. Neked is ott a helyed, Igraine. Föl tudsz öltözni egyedül, vagy kérjem meg a házigazdát, hogy küldjön egy lányt?

- Föl tudok öltözni. - Igraine fölöltötte a másik ruháját, a finom szövésű gyapjút, amelyet hímzés szegélyezett, a hajába belefonta a selyemszalagot. Evett egy kis kenyeret sajttal, de Gorlois nem volt hajlandó enni. Azt mondta, a királya Isten trónja előtt vár az ítéletre, s ő addig böjtöl és imádkozik, amíg Ambrosiust el nem temetik.

Igraine azt tanulta a szent szigeten, hogy a halál nem más, mint egy újabb születés kapuja, így nem értette ezt. Miért félnek és reszketnek annyira a keresztények attól, hogy elérik örök békességüket? Eszébe jutottak Columba atya gyászos zsoltárai. Igen, az ő Istenük állítólag a félelem és a büntetés Istene is. Igraine sejtette, hogy egy királynak a népe érdekében nyilván olyan cselekedeteket is meg kell tennie, amelyek nyomják a lelkiismeretét. De ha ezt még ő is képes megérteni és megbocsátani, hogy lehet egy könyörületes Isten annyira bigott és bosszúszomjas, hogy túltegyen a legegyszerűbb halandón is? Úgy vélte, ez bizonyára a keresztények egyik misztériuma.

Még mindig ezen töprengett, amikor részt vett Gorlois oldalán a misén, és hallgatta a pap gyászos énekét Isten ítéletéről meg a harag napjáról, amikor a léleknek az örök kárhozattál kell szembenéznie. A himnusz felénél látta, hogy a templom túlsó végében térdelő Uther Pendragon - az arca sápadt volt világos zubbonya fölött - a kezébe temeti az arcát, hogy elrejtse zokogását, majd néhány perccel később föláll, és kimegy a templomból. Megérezte azonban, hogy Gorlois rosszallóan néz rá, így hát ismét lesütötte a szemét, és áhítatosan hallgatta a soha véget nem érő himnuszokat.

Ám a mise után, amikor a férfiak összegyűltek a templom előtt, Gorlois bemutatta Uriens észak-walesi király feleségének, egy telt, komoly matrónának és Ectorius asszonyának, Flavillának, aki mindig mosolygott, s nem sokkal lehetett idősebb Igraine-nél. Igraine csevegett néhány percig az asszonyokkal, de mivel mindnyájuknak csak azon jártak a gondolatai, hogy Ambrosius halála után mi vár az urukra meg a katonákra, a gondolatai elkalandoztak. Igraine-t nemigen érdekelte az asszonyi fecsegés, s a két asszony jámbor viselkedése fárasztotta. Flavilla hat hónapos terhes volt, már gömbölyödött a hasa római szabású tunikája alatt, így hát a családjukról kezdtek beszélgetni. Flavilla két kislányt szült, akiket az előző esztendőben elvitt a nyári hasmenés, és azt remélte, most végre fia születik. Uriens asszonyának, Gwynethnek egy körülbelül Morgaine-nel egyidős fia volt. Igraine gyerekéről érdeklődtek, megtárgyalták, vajon jó-e a bronz amulett a téli láz ellen, s használ-e az angolkór ellen, ha misekönyvet tesznek a bölcsőbe.

- Az angolkór oka a rossz táplálkozás - mondta Igraine. - A nővérem, aki papnő és gyógyító, mondta, hogy olyan gyermek nem lesz angolkóros, akit egészséges anya szoptat két teljes évig. Ám ha a kicsit valami rosszul táplált szoptatós dajka szoptatja, vagy kásával etetik, rögtön ott a baj.

- Szerintem ez ostoba babona - állapította meg Gwyneth. - A szent misekönyv nagyon hatékony minden betegség ellen, különösen kicsiny gyermekeknél, akiket megkereszteltek apáik vétkei ellen, s maguk még nem vétkeztek.

Igraine türelmetlenül vállat vont. Semmi kedve nem volt ilyen ostobaságon vitatkozni. Az asszonyok tovább tárgyalták a gyerekkori betegségek gyógyítására alkalmas bűvös szereket, Igraine meg csak állt és nézelődött, várta az alkalmat, hogy otthagyhassa őket. Később újabb asszony csatlakozott hozzájuk, akinek Igraine nem tudta a nevét. Ő is a terhesség vége felé járt, s a másik kettő nyomban bevonta a beszélgetésbe, Igraine-ről szinte megfeledkeztek. Egy idő múltán Igraine csöndesen otthagyta őket. Még odaszólt (bár azok nem hallották), hogy Gorlois keresésére indul, és a templom háta mögé tartott.

Kis temető volt ott, azon túl almáskert, s a fehér szirmokkal terhes ágak halványan fénylettek az alkonyatban. Igraine örömmel szívta be az almafák friss illatát; a város szagai undorították. A kutyák, de az emberek is a kövezett utcákon könnyítettek magukon. Minden ajtó mögött ott bűzlött a szemétdomb, ahol akadt minden a húgyszagú, mocskos gyékénytől a romlott húsig és az éjjeliedények tartalmáig. Tintagelben is volt konyhai hulladék és emberi ürülék, ám Igraine kéthetente betemettette, s a tenger tiszta illata mindent elmosott.

Igraine lassan ballagott az almáskertben. Némelyik fa igen öreg és görnyedt volt, ágaik a földig nyúltak. Ekkor halk neszt hallott, s látta, hogy egy alacsony ágon egy férfi ül. Nem látta Igraine-t. Lehajtotta a fejét, az arcát a kezébe temette. Fehér-szőke haja elárulta az asszonynak, hogy Uther Pendragon az. Igraine éppen meg akart fordulni, hogy csöndesen távozzék, tudván, hogy a férfi nem szeretné, ha látná a bánatát, de Uther már meghallotta könnyű lépteit, és fölemelte a fejét.

- Te vagy az, Cornwall asszonyom? - Az arca eltorzult, keserűen folytatta. - Most elmondhatod a derék Gorlois-nak, hogy Britannia hadura elrejtőzött, hogy sírhasson, mint egy asszony.

Igraine gyorsan a férfihoz lépett, mert megindította dühös, védekező arckifejezése.

- Azt hiszed, uram, Gorlois nem gyászol? - kérdezte.

- Ugyancsak hideg és szívtelen ember lenne, aki nem siratná királyát, akit hosszú esztendőkön át szeretett! Ha férfi volnék, én nem követnék olyan vezért, aki nem siratná meg a holtat, akit szeretett, a levágott bajtársait, de még a nemes ellenségét is.

Uther nagyot sóhajtott, és tunikája hímzett ujjával megtörülte az arcát.

- Így igaz - mondta. - Ifjúkoromban levágtam a harcmezőn Horsát, a szász törzsfőt, sok-sok ütközet után, amelyekben mindig megvívtunk egymással, s aztán megsirattam a halálát, mert nemes ellenség volt. Szász volt ugyan, mégis sajnáltam, hogy ellenségek vagyunk, nem pedig barátok és fivérek. Csakhogy azóta sok év telt el, s azt hittem, már öreg vagyok hozzá, hogy megsirassam, amin nem lehet változtatni. De amikor hallgattam odabenn a szent atyát, amint ítéletről meg örök kárhozatról prédikált Isten trónja előtt, s fölidéztem, mennyire jó és jámbor férfiú volt Ambrosius, hogyan szerette és félte Istent, hogy nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor jót vagy nemeset tehetett - néha nem bírom elviselni az Istenüket, és szinte arra vágyom, bárcsak a bölcs druidákat hallgathatnám, akik nem ismernek más ítéletet, csak azt, amit az ember maga hoz magára azzal, ahogyan él. Ha a szent életű püspök igazat szól, akkor Ambrosius most a pokolban senyved, ahonnan nem szabadulhat a világ végéig. Nem sokat tudok a mennyről, mégis azt szeretném hinni, hogy a királyom ott van.

Igraine a kezét nyújtotta a férfinak, vigaszul.

- Nem hinném, hogy Krisztus papjai jobban tudnák, mi következik a halál után, mint bármely más halandó. Csak az istenek tudják. A szent szigeten, ahol nevelkedtem, azt tanítják, hogy a halál mindig egy újabb élet és további bölcsesség kapuja, s bár alig ismertem Ambrosiust, úgy gondolom, hogy most Istene lábánál ülve tanulja az igazi bölcsességet. Melyik bölcs Isten száműzné a pokolba a tudatlant, ahelyett, hogy megokosítaná a másik világon?

Igraine érezte, hogy Uther megérinti a kezét.

- Így igaz. Mit is mondott az apostoluk: „Most mintha tükör által, homályosan látnék, akkor majd szemtől szemben látom.” Talán nem tudjuk, még a papok sem, mi lesz a halál után. Ha Isten bölcsebb mindeneknél, miért lenne kevésbé könyörületes az embereknél? Krisztust, mondják, azért küldték közénk, hogy Isten szeretetét mutassa meg, nem az ítéletét.

Egy ideig csöndben ültek.

- Hol tanultad ezt a bölcsességet, Igraine? - kérdezte aztán Uther. - A templomainkban élnek szent hölgyek, de ők nincsenek férjnél, s nem járnak köztünk, bűnösök között.

- Avalon szigetén születtem, ahol anyám a nagy templom papnője volt.

- Avalon - ízlelgette Uther a szót. - A Nyári-tengeren, igaz? Ott voltál reggel a tanácsban, tudod, hogy oda megyünk. A merlin megígérte, hogy bemutat Leodegranz királynak és udvarának, bár ha Orkneyi Lottól függne, Uriens meg én megvert kutyaként oldalognánk vissza Walesbe, vagy az ő seregében harcolnánk, és hódolnánk neki. No majd akkor, ha a nap Írország nyugati partjánál kel föl!

- Gorlois azt mondta, biztosan te leszel a következő nagykirály - mondta Igraine, és csak most döbbent rá, hogy itt ül egy faágon Britannia következő nagykirályával, és vallásról meg államügyekről beszélgetnek. Uther is erre gondolhatott, érezte is a hangjából Igraine, amikor megszólalt.

- Sosem hittem volna, hogy ilyen ügyekről tárgyaljak Cornwall hercegének a feleségével.

- Azt hiszed valóban, hogy az asszonyok mit sem tudnak az államügyekről? - kérdezte Igraine. - A nővérem, Viviane, ahogyan előtte az anyám is az volt, Avalon úrnője. Leodegranz király, de más királyok is gyakran kérnek tőle tanácsot Britannia sorsáról...

- Talán nekem is tőle kellene megkérdeznem - mosolygott Uther -, hogyan tehetném a szövetségesemmé Leodegranzt és Kis-Britanniai Bant. Mert ha ezek hallgatnak a szavára, akkor csupán a nővéred bizalmát kell megnyernem. Mondd csak, férjnél van-e az úrnő, és szép-e?

Igraine elnevette magát.

- Papnő, és a Nagy Anya papnői nem mehetnek férjhez, örök szövetséget sem köthetnek egyetlen halandó férfival sem. Ők az istenekhez tartoznak. - Ekkor eszébe jutott, mit mondott Viviane, s hogy ez a férfi, aki itt ül mellette a faágon, része a jóslatnak. Megdermedt, megrémült. Talán éppen most sétál bele a saját lábán Viviane meg a merlin csapdájába?

- Mi az, Igraine? Fázol? Félsz a háborútól? - kérdezte Uther.

Igraine hirtelen előkapta az első témát, amely az eszébe jutott.

- Az imént beszélgettem Uriens és Sir Ectorius feleségével. Őket nemigen érdeklik az államügyek. Talán ezért nem hiszi Gorlois, hogy én bármit is konyítok hozzájuk.

Uther nevetett.

- Ismerem Flavilla és Gwyneth úrnőket, ők aztán valóban mindent az urukra bíznak, kivéve a szövést-fonást, a gyereknevelést és hasonló női dolgokat. Téged ezek nem érdekelnek, vagy annyira fiatal vagy, amennyire látszol, ahhoz is fiatal, hogy férjed legyen, nemhogy gyereked és azzal kapcsolatos gondjaid?

- Négy esztendeje vagyok férjnél - felelte Igraine -, és van egy hároméves lányom.

- Ezt irigylem Gorlois-tól. Minden férfi gyerekekre, utódokra vágyik. Ha Ambrosiusnak lenne fia, most nem volna ez a zűrzavar, de így - sóhajtott föl -, nem szeretek rágondolni, hogy mi lesz Britanniával, ha Orkney békája kerül a trónra vagy Uriens, aki azt hiszi, mindent elintézhet azzal, hogy követet küld Rómába. - Ismét könnybe lábadt a szeme. - Azt mondják rám, én akarok nagykirály lenni, de hidd el, mindent odaadnék, ha Ambrosius itt ülhetne velünk ezen az ágon, vagy legalább a fia, akit ebben a templomban este királlyá koronáznánk. Ambrosius is tartott tőle, hogy mi következik a halála után. Már az elmúlt télen a halálán volt, de remélte, hogy meg tudunk majd egyezni, ki lép a helyére...

- Hogyhogy nincsenek fiai?

- Ó, voltak, kettő is. Az egyiket egy szász vágta le. Constantinusnak hívták, ahogyan azt a királyt, aki a keresztény hitre térítette ezt a szigetet. A másikat sorvasztó láz vitte el mindössze tizenkét évesen. Gyakran mondogatta, hogy én lettem a fia, akire vágyott. - Ismét sírva temette a kezébe az arcát. - Megtett volna az örökösének is, csakhogy a többi királyok nem tűrték volna. Hadúrként követtek, ugyanakkor féltékenyek voltak a befolyásomra. A fenébe is! Lot volt a legkomiszabb mind között. Hidd el, Igraine, nem vagyok nagyra törő. Csak szeretném befejezni, amit Ambrosius félbehagyott

- Szerintem ezt mindenki tudja - simogatta meg a férfi kezét Igraine. Szinte megbénította Uther fájdalma.

- Nem hiszem, hogy Ambrosius akár a mennyben is boldog lehet, ha lenéz ide, és látja a bajt meg a zűrzavart A királyok már terveket szőnek, mindegyik magának akarja megkaparintani a hatalmat! Magam sem tudom, Ambrosius szeretné-e, hogy megöljem Lotot, és megszerezzem a hatalmat? Hiszen letétette velünk a vértestvéri esküt, és azt nem szegem meg - mondta Uther. Az arcán csillogtak a könnyek. Igraine fogta az arcát takaró könnyű fátylat, és letörölte a könnyeit, akár egy gyermekét

- Tudom, hogy azt fogod tenni, amit a becsület kíván, Uther. Akiben Ambrosius ennyire megbízott, nem tehet másként.

Hirtelen fáklya fénye villant a szemükbe. Igraine megdermedt a faágon, a fátyla még mindig Uther arcánál. Gorlois éles hangja csendült.

- Te vagy az, Pendragon uram? Nem láttad a... ó, asszonyom, itt vagy hát?

Igraine-t szégyenkezés és bűntudat fogta el, és lecsúszott az ágról. A szoknyájába beleakadt egy kiálló ág, fölhúzta a térde fölé, pamut bugyogójáig kilátszott a lába. Gyorsan megrántotta a szoknyát, és hallotta az anyag reccsenését.

- Azt hittem, elvesztél, nem voltál a szállásunkon - mondta durván Gorlois. - Mi a csudát csinálsz itt, az ég szerelmére?

Uther is lecsusszant az ágról. Az az ember, aki Igraine-nek megmutatkozott, aki halott királyát és mostohaapját siratta, akit nyomasztott a rázúdult teher, egyszeriben eltűnt. Uther hangja hangosan, derűsen csengett.

- Meguntam a papok zsolozsmázását, Gorlois, hát kijöttem ide friss levegőt szívni. Az asszonyod pedig éppoly kevéssé szórakoztatónak találta a derék asszonyságok csacsogását, és véletlenül rám bukkant itt. Asszonyom, köszönöm - hajolt meg udvariasan, és elcsörtetett. Igraine látta, hogy Uther úgy ügyeskedik, hogy a fáklyák ne világítsanak az arcába.

Amikor kettesben maradtak, Gorlois dühösen, gyanakodva fordult Igraine-hez. Először is maga elé intette a feleségét.

- Asszonyom, óvatosabbnak kellene lenned, hogy elkerüld a szóbeszédet. Mondtam, hogy tartsd magad távol Uthertől. Olyan a híre, hogy egyetlen tisztességes asszony sem mutatkozhat vele kettesben.

Igraine dühösen fakadt ki.

- Valóban ezt képzeled rólam? Olyan nőnek tartasz, aki kisurran a kertbe, hogy a földön üzekedjék egy vadidegennel, mint az állat? Azt hiszed, háltam vele azon az ágon, mint a madarak? Meg akarod nézni a ruhámat, nem lett-e mocskos, mert a földön hemperegtünk?

Gorlois fölemelte a kezét, és nem nagy erővel, szájon ütötte.

- Nekem ugyan nem játszod a makrancost, asszony! Azt mondtam, kerüld, hát engedelmeskedj! Becsületesnek és tisztának tudlak, de nem bíználak arra az emberre, s nem akarom azt sem, hogy az asszonyok rajtad köszörüljék a nyelvüket!

- Nincs is komiszabb egy jó asszony gondolatainál - hacsak a papoké nem! - tombolt Igraine. Megdörzsölte a száját ott, ahol az ajka Gorlois ütésétől a fogát érte. - Hogy mersz rám kezet emelni? Ha megcsallak, leverheted a csontomról a húst, de néhány szóért nem tűröm! Azt képzeled tán, az összes istenekre, hogy a szerelemről beszéltünk?

- Akkor hát miről, azzal a férfival, ezen az órán, az Isten szerelmére?

- Sok mindenről - felelte Igraine -, de leginkább Ambrosiusról a mennyben és..., igen, a mennyről, meg arról, hogy mi vár ránk a másvilágon.

Gorlois gúnyosan nézett a feleségére.

- Nemigen hiszem el, ha arra is képtelen volt, hogy megadja a halottnak a tiszteletet, és végigülje a szentmisét.

- Elundorították, ahogyan engem is, azok a komor zsoltárok. Mintha a legrosszabb embert és nem a legjobb királyt gyászolnánk!

- Isten előtt minden ember nyomorult vétkes, Igraine, és Krisztus szemében a király sem különb más halandóknál.

- Igen, igen - vágott közbe türelmetlenül Igraine -, hallottam én is a papjaitoktól, akik nem sajnálják az időt és a fáradságot arra sem, hogy hangoztassák: Isten maga a szeretet, a mi atyánk a mennyekben. Mégis azt látom, nagyon igyekeznek nem jutni a kezére, és akik az örök békességbe távoznak, azokat úgy gyászolják, mintha maga a Nagy Holló várná őket áldozatul véres oltárára. Én mondom, Utherral arról beszélgettünk, hogy mit tudnak a papok a másvilágról. Szerintem nem valami sokat.

- Hát ha te Utherral a vallásról beszélgettél, akkor te vagy az egyetlen eleven ember, akivel ilyen csoda történt! - morogta Gorlois.

Igraine most már dühös lett

- Sírt, Gorlois, siratta a királyt, akit atyjaként szeretett. Ha a halottat úgy kell tisztelni, hogy az ember egy pap kornyikálását hallgatja, akkor én nem kérek belőle! Irigyeltem Uthert, amiért férfi, és kedvére jöhet-mehet, és ha férfinak születtem volna, én ugyan nem ülnék békésen a templomban, és nem hallgatnám azt a sok ostobaságot Csakhogy én nem vagyok szabad, mert ugranom kell egy olyan férfi szavára, aki többet törődik a papokkal meg a zsoltárokkal, mint a halottal!

A szállásuk kapujához értek. Gorlois kipirult a dühtől, és haragosan belökte az asszonyt az ajtón.

- Velem így nem beszélsz, asszony, mert alaposan eltángállak!

Igraine kimutatta a foga fehérjét, akár a vadászó macska, és sziszegve felelt.

- Csak nyúlj hozzám, ha mersz, Gorlois, és megtudod, hogy a szent sziget lánya nem cselédje, nem rabja egyetlen férfinak sem!

Gorlois haragos válaszra nyitotta a száját, s Igraine egy pillanatig azt hitte, ismét ütni fog. De Gorlois erőt vett a mérgén, és elfordult.

- Nem illő, hogy itt veszekedjek, amikor uram és királyom temetetlenül fekszik. Ma éjjel itt alhatsz, ha nem félsz egyedül. Ha félsz, átkísértetlek Ectorius házába, és Flavillával alhatsz. Az embereimmel ma éjjel böjtölünk és imádkozunk holnap reggelig, amikor Ambrosiust a földbe teszik.

Igraine meglepetten, furcsa, egyre növekvő megvetéssel nézett a férjére. A halottól való félelmében - ha nem így mondta is - Gorlois nem mer sem enni, sem inni, sem asszonnyal hálni, amíg a királyt el nem temetik. A keresztények állítólag nem hisznek a druidák babonáiban, csakhogy megvannak a magukéi, amelyeket Igraine még nyomasztóbbaknak talált, hiszen nem volt semmi közük a természethez. Egyszeriben nagyon megörült, hogy aznap éjjel nem kell Gorlois-val hálnia.

- Nem - mondta -, nem félek egyedül.

4

Ambrosiust napkeltekor temették. A még mindig dühös és néma Gorlois kíséretében lévő Igraine furcsán, kívülállóként figyelte a szertartást. Négy esztendeje próbált megbékélni Gorlois vallásával. Most már tudta, hogy bár udvarias tiszteletet fog tanúsítani az ura vallása iránt, hogy meg ne haragítsa - meg aztán annak idején arra is tanították, hogy minden Isten egy, és senkinek nem illik gúnyolnia azt a másik nevet, amelyen más tiszteli a maga Istenét -, többé nem próbál olyan jámbor lenni, amilyen Gorlois. Az asszonynak követnie kell az ura vallását, s ő látszatra így is tesz majd, igen illedelmesen, de soha többé nem esik áldozatául a félelemnek, hogy annak a mindent látó, mindig bosszúálló Istennek hatalma van fölötte.

Uthert is látta a szertartáson. A férfi kimerültnek és elgyötörtnek látszott, vörös volt a szeme, mintha ő is álmatlanul böjtölt volna, s ez a látvány megfogta valahogyan Igraine szívét. Szegény ember, hiszen senki sem törődik vele, hogy böjtöl-e! Senki sem mondja meg neki, hogy ez ostobaság, mintha a halottak ott ólálkodnának az élők körül, hogy lessék, mit csinálnak, mintha irigyelnék tőlük az ételt-italt! Igraine gyanította, hogy Uriens király nem tett ilyen sületlenséget, mert ő jóllakottnak és kipihentnek látszott. Igraine egyszeriben azt kívánta, bárcsak lenne olyan idős és bölcs, mint Uriens asszonya, aki szemlátomást beszélni tudott a férje fejével, s megmondta neki, mit tegyen ilyen esetben.

Gorlois hazakísérte Igraine-t a temetés után, végre táplálékot vett magához, de még mindig hallgatag és komor volt, és hamarosan indulni készült.

- Részt kell vennem a tanácson - mondta. - Lot és Uther egymás torkának fognak esni, s valahogyan emlékeztetnem kell őket Ambrosius akaratára. Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak, de ha kívánod, ideküldök valakit, aki megmutatja neked a várost. - Adott az asszonynak egy vert fémpénzt, hogy vásároljon magának vásárfiát, ha megtetszik valami, s megígérte, hogy a legényénél is lesz majd pénz, hogy Igraine fűszerszámokat s más, hasznos holmit vehessen a cornwalli háztartás számára. - Mert semmi értelme nem lenne hosszú utazásodnak, ha nem szereznél be olyan holmikat, amelyekre szükséged van. Nem vagyok szegény ember, szóval megvehetsz bármit, ami a tisztes háztartáshoz szükséges. Meg sem kell kérdezned tőlem. Ne feledd, Igraine, hogy megbízom benned - mondta, aztán a két keze közé fogta az asszony arcát, és megcsókolta. Bár Gorlois nem szólt semmi ilyesmit, Igraine tudta, hogy az ura a maga morcos módján így kért bocsánatot a gyanakvásáért meg a pofonért, s a szíve fölmelegedett a férfi iránt Őszinte gyöngédséggel viszonozta a csókot.

Izgalmas volt végigjárni Londinium nagy piactereit. A város ugyan mocskos és büdös volt, ám mintha négy-öt aratási vásárt tartottak volna egyszerre. Gorlois zászlaját a legény Igraine előtt vitte, így nem is nagyon lökdöstek vagy zaklatták az asszonyt. Mégis ijesztő volt kissé végigmenni a hatalmas piactéren, ahol legalább száz árus kínálta kiáltozva a portékáját. Igraine úgy érezte, hogy minden, amit lát, szép és új, szeretné megvenni. Mégis úgy döntött, hogy előbb végigjárja az egész piacot, csak aztán vásárol. Végül aztán fűszerszámokat vett, meg egy vég finom szövetet a szigetekről, amely sokkal jobb minőségű volt a cornwalli gyapjúszövetnél. Gorlois-nak az idén új köpeny kell, hozzá is lát majd a szegély szövéséhez, mihelyt visszamennek Tintagelbe. Így aztán vett néhány kis gombolyag színes selyemfonalat is. Kellemes lesz ezekkel a ragyogó színekkel szőni, még a kezének is valóságos pihenés lesz a durva gyapjú meg len után. Morgause-t is meg kell tanítania rá. És jövőre ideje lesz megtanítani fonni Morgaine-t is. Ha valóban gyermeket szül Uthernak, jövő ilyenkor hasas és esetlen lesz, s akkor nyugodtan üldögélhet, s megtaníthatja a lányát fonni. Négyévesen Morgaine már megfelelő korban lesz, hogy megtanuljon bánni az orsóval, még ha a fonala eleinte legfeljebb a festésre szánt fonalkötegek átkötésére lesz is csak jó.

Vásárolt néhány színes szalagot is. Jól festenek majd Morgaine ünneplőjén, s amikor a gyermek kinövi a ruhát, majd leszedik és átvarrják őket a következő ruhára. Mivel Morgaine már nem olyan kicsi, hogy összepiszkítaná a ruháját, nagyon is illendő, hogy Cornwall hercegének lányához méltó ruhában járjon.

A piacon pezsgett az élet. Igraine látta Uriens és más királyok feleségét is, s eltűnődött, vajon a tanács összes tagja a piacra küldte-e vásárolni az asszonyát arra az időre, amíg a férfiak vitatkoznak. Igraine ezüstcsatot vett a cipőjére, bár tudta, hogy éppen ilyet kapott volna Cornwallban is. Csakhogy olyan izgató volt a gondolat, hogy a csat a messzi Londiniumból való. Ám amikor az árus egy finom ezüstből és borostyánból készült melltűt kínált neki, elutasította, hiszen nem szándékozott elkölteni az összes pénzét. Nagyon szomjas volt, és az almabort meg forró pitét árusítók sora igazán csábította, ám illetlenségnek tartotta volna, hogy az utcán egyen, mint valami kutya. Szólt a legénynek, hogy induljanak vissza a szállásra. Úgy gondolta, majd ott eszik kenyeret sajttal, aztán iszik egy kis sört. A legény sértődöttnek látszott, így neki adta a vásárlások után megmaradt egyik aprópénzt, hogy vegyen magának rajta sört vagy almabort.

A szállásra érve fáradtnak érezte magát. Csak ült, nézte a zsákmányát. A legszívesebben nyomban hozzálátott volna a szegély szövéséhez, de várnia kellett, amíg hazaérnek. Fonást ugyan hozott magával, de nem volt hozzá kedve, így hát csak üldögélt, amíg meg nem jött fáradtan Gorlois.

Megpróbált érdeklődést mutatni Igraine beszerzései iránt, dicsérte a takarékosságát is, de hiába csodálta meg a Morgaine ruhájára szánt szalagokat, hiába örült az ezüstcsatoknak, Igraine látta, hogy máson jár az esze.

- Vehettél volna ezüstfésűt meg egy új tükröt is. Az a régi bronztükör már csupa karcolás. Odaadhatnád Morgause-nak, elvégre nagylány már. Holnap vehetsz egyet, ha akarsz.

- Még egy tanácsülés lesz?

- Attól tartok. Aztán még egy és még egy, mindaddig, amíg rá nem vesszük Lotot és még néhány királyt, hogy teljesítsék Ambrosius akaratát, és fogadják el nagykirálynak Uthert - morogta Gorlois. - Makacs szamarak, egytől egyig! Ha Ambrosiusnak lenne fia, mindannyian hűséget esküdhetnénk neki mint királyunknak, és hadurat választhatnánk a harci erények alapján. Nem kétséges, hogy Uther lenne az, ezt még Lot is tudja. Csakhogy Lotot eszi a nyavalya, hogy nagykirály legyen, mert csupán annyit lát, hogy igen kellemes lenne viselni a koronát, és bírni mindannyiunk hűségesküjét. És valóban vannak olyan északiak, akik szívesebben látnának a trónon maguk közül valót, tehát Lotot támogatják. Tulajdonképpen attól tartok, hogy ha végül mégis Uthert választjuk meg, az összes északi királyok - kivéve talán Urienst - hűségeskü nélkül fognak ellovagolni. De még az északi királyok hűségéért sem leszek Lot esküdt embere. Annyira sem bízom benne, mint a kutyámban. - Vállat vont. - Unalmas téma ez asszonyi fülnek, Igraine. Légy olyan jó, hozz kenyeret és hideg sültet. Az elmúlt éjjel szemhunyásnyit sem aludtam, s most olyan fáradt vagyok, mintha egész nap verekedtem volna. Fárasztó munka a tárgyalás.

Igraine már majdnem azt felelte, hogy nagyon is érdekli a téma, de aztán vállat vont, és inkább hallgatott. Csak nem fog odáig leereszkedni, hogy könyörögjön a hírekért, ahogyan a gyermek a meséért. Ha a piaci pletykákból kell értesülnie az újdonságokról, ám legyen. Gorlois bizonyára fáradt lesz ma éjjel, és csak aludni akar majd.

Éberen feküdt az ura mellett késő éjjel, s azon kapta magát, hogy Utherra gondol. Milyen érzés lehet tudnia, hogy Ambrosius őt választotta nagykirálynak, és tudnia azt is, hogy ezt a választást esetleg karddal kell érvényre juttatnia? Türelmetlenül fészkelődött. Vajon a merlin valóban bűbájt küldött volna rá, hogy mindig Utherra kell gondolnia? Végre elszenderedett, s az álmok országában az almáskertben találta magát, ahol Utherral beszélt, ahol letörölte a fátylával a férfi könnyeit. És most, az álomban Uther megragadta a fátyol végét, magához vonta vele az asszonyt, és ajkát az ajkára szorította. S ez a csók édes volt, oly édes, amilyet Igraine soha nem érzett a Gorlois-val töltött esztendők alatt, és ő átengedte magát ennek a csóknak, elolvadt tőle az egész teste. Belenézett a férfi szürke szemébe, s azt gondolta álmában: mindeddig gyermek voltam, mostanáig nem tudtam, mit jelent nőnek lenni. És azt mondta: „Sosem tudtam, mit jelent szeretni”. Uther magához ölelte, aztán ráfeküdt, s amikor Igraine érezte, hogy az egész testét melegség és édes érzés járja át, ismét a férfi ajkára szorította az ajkát, s ekkor meghökkenten ébredt, mert álmában Gorlois a karjába szorította. Az álom édessége még ott bizsergett Igraine testében, így aztán kábult önkívületben átkarolta a férfi nyakát, de gyorsan elveszítette a türelmét, alig várta, hogy Gorlois végre elkészüljön, és ismét mély, gyötrelmes álomba merüljön.

Ő viszont ébren, reszketve feküdt az ágyban hajnalig, s maga sem tudta, mi történt.

Egész héten folytatódott a tanácskozás, és Gorlois minden este dühösen, megviselten és zsémbelődve tért haza. Egy este kifakadt.

- Itt ülünk és fecsegünk, amíg a parton a szászok talán már fegyverkeznek ellenünk! Hát nem értik az ostobák, hogy a biztonságunk attól függ, védik-e a szövetségesek a szász partokat, ők viszont nem követnek mást, csak Uthert vagy egy közülük valót? Hát annyira elfogult Lot Utherral szemben, hogy inkább követne holmi festett arcú törzsfőt, aki a lóistent imádja?

Még a piac örömei is elhalványultak. Jóformán egész héten esett, még szerencse, hogy Igraine a második piaci látogatásakor vett néhány tűt. Így megfoltozgatta Gorlois meg a maga ruháit, mégis sajnálta, hogy nincs itt a szövőszéke, nem láthat hozzá a míves szövéshez. A vásárolt szövet néhány darabját színes fonállal beszegte, így készített törölközőt. A második héten megjött a havi vérzése. Nemcsak rosszul volt, hanem becsapottnak is érezte magát. Tehát Gorlois mégsem termékenyítette meg, nem ajándékozta meg a vágyott fiúval. Nincs még húszéves sem, aligha lehet máris meddő! Eszébe jutott a régi mese az asszonyról, akinek öregecske ura volt, s nem tudott fiút szülni neki, amíg aztán egy éjjel ki nem surrant a mezőre, s a pásztorral nem hált, az öreg férj pedig nagyon örült a remek, egészséges fiúnak. Ha tehát nem esik teherbe, gondolta szemrehányón Igraine, az inkább Gorlois hibája, nem az övé! Ő az, aki vén, akinek a vérét fölhígították a háború meg a táborozás évei. Aztán bűntudattal és bosszúsan idézte föl az álmát. A merlin és Viviane azt mondták, olyan fiút szül majd a nagykirálynak, aki begyógyítja az ország minden sebét. Gorlois maga mondta, hogy ha Ambrosius fiút hagyott volna maga után, nem lenne ez az egész marakodás. Ha pedig Uthert nagykirállyá választják, valóban szükség lesz rá, hogy a lehető leggyorsabban fia szülessen.

Én pedig fiatal és egészséges vagyok. Ha én lennék a királynéja, tudnék fiút szülni neki... És amikor ehhez a ponthoz ért, mindig elfogta a keserűség, és sírva fakadt. Öregember felesége vagyok, alig múltam tizenkilenc, és vége az életemnek. Ezért a pénzért magam is vénasszony lehetnék, akinek mindegy már, él-e, hal-e, s csak arra jó, hogy a tűz mellett üldögéljen, és a mennyekre gondoljon! Ágyba feküdt, s azt mondta Gorlois-nak, hogy beteg.

Egy napon, amikor Gorlois a tanácsban volt, a merlin kereste föl Igraine-t. A fiatalasszony a legszívesebben rajta töltötte volna ki a mérgét, hiszen mindennek a merlin volt az oka. Ő már beletörődött a sorsába, és elégedett lett volna, ha a merlin ki nem piszkálja ebből az állapotból. Csakhogy Britannia merlinjével nem lehet tiszteletlenül beszélni, akár apja az ember lányának, akár nem.

- Gorlois mondta, hogy beteg vagy, Igraine. Tudnék-e segíteni rajtad gyógyító művészetemmel?

Igraine elkeseredetten nézett az öregemberre.

- Csak ha meg tudsz fiatalítani, atyám. Olyan, de olyan öregnek érzem magam!

A merlin megsimogatta a lánya fénylő, rézvörös fürtjeit.

- Nem látok ősz szálakat a hajadban, sem ráncot az arcodon, gyermekem.

- Csakhogy lezárult az életem, öregasszony vagyok, egy öregember felesége...

- Ugyan-ugyan - csitította a merlin -, most fáradt és beteg vagy, de amikor a Hold változik, jobban leszel. Így a legjobb, Igraine - nézett merőn a lánya szemébe, és Igraine tudta, hogy olvas a gondolataiban. Aztán mintha közvetlenül szólt volna a tudatához, s megismételte, amit Tintagelben mondott: Nem szülsz fiút Gorlois-nak.

A merlin simogatta Igraine fésületlen haját.

- Most az alvás a legjobb gyógyszer a betegségedre. S az álmok kúrálják a leghatásosabban a bajodat. Én, aki az álmok mestere vagyok, küldök neked egy gyógyító álmot. - Áldón Igraine feje fölé tartotta a kezét, majd távozott.

Igraine eltűnődött, vajon a merlin tett-e valamit, vagy Viviane bocsátott-e bűbájt reá - mert talán mégis megfogant a méhében Gorlois magzata, csak elvetélt. Előfordul ilyesmi. Azt nem tudta elképzelni, hogy a merlin füvekkel vagy főzetekkel megmérgezte volna a sörét, de hatalmában állt elvégeznie ugyanazt varázslattal és bűbájjal. Aztán arra gondolt, talán így a jobb. Gorlois öreg, látta rajta a halál árnyékát. Vajon igazán szeretné-e egyedül fölnevelni a fiát? Amikor Gorlois aznap este hazatért, Igraine ismét látta a háta mögött a rettegett hasonmást, a leselkedő halál árnyékát, a kardvágást a szeme fölött, azt az elgyötört, bánatos és kétségbeesett arcot; és elfordította tőle az arcát, mert amikor Gorlois megérintette, úgy érezte, egy halott, egy holttest nyúl hozzá.

- Jöjj, drágaságom, ne légy oly borús - ült mellé az ágy szélére Gorlois. - Tudom, hogy rosszul érzed magad, nyomorultul, bizonnyal vágyódsz az otthonod meg a gyermeked után, de már nem tart sokáig. Híreim vannak számodra. Csak figyelj, s elbeszélek mindent.

- Közelebb jutott tán a tanács a királyválasztáshoz?

- Meglehet - felelte Gorlois. - Hallottál-e mozgolódást az utcán ma délután? Orkneyi Lot meg az északi királyok eltávoztak, mivel úgyszólván belenyugodtak, hogy Lotot nem választjuk meg nagykirálynak, amíg a nap meg a hold nem kel föl együtt nyugaton, így hát elmentek azzal, hogy mi, többiek tegyük azt, amit Ambrosius kívánt volna. Ha én volnék Uther - s ezt meg is mondtam neki -, nem járnék egyedül napnyugta után. Lot úgy távozott, akár az eb, amelyiknek levágták a farkát, s nem tartom elképzelhetetlennek, hogy sértett hiúságát orvosolandó, Utherra küld valakit egy jókora bökővel.

- Valóban úgy véled, hogy Lot megkísérli megöletni Uthert? - suttogta Igraine.

- Hát nyílt harcban nem is ellenfél Uthernak. Késdöfés hátulról, az már Lot módszere. Igencsak örvendek, hogy nincs köztünk, bár nyugodtabb lennék, ha Lot esküt tett volna, hogy megtartja a békét. Bár ha megesküdött volna valamilyen szent ereklyére, amelyet nem mer meggyalázni, akkor is rajta tartanám a szememet - tette hozzá.

Az ágyban Gorlois Igraine felé fordult, ám az a fejét rázta, s eltolta magától.

- Még egy nap - mondta, s a férfi sóhajtva fordult el, s szinte nyomban álomba zuhant. Nem fogom tudni sokáig távol tartani magamtól, gondolta Igraine, ugyanakkor iszonyat tartotta fogva, amióta ismét látta az ura mögött a hasonmást. Győzködte magát, hogy bármi történjék is, ő tisztességes asszonya lesz tiszteletre méltó urának, aki oly kedves hozzá. És ettől fölidéződött benne a szoba, ahol Viviane és a merlin porrá zúzták a biztonságát és a békességét. Sírás fojtogatta, de küzdött a föltörő zokogással, nehogy fölébressze Gorlois-t.

A merlin azt mondta, álmot küld neki, hogy kigyógyítsa nyomorúságából, pedig az egész egy álommal kezdődött. Félt aludni, félt az álomtól, amely összezúzhatja megmaradt kis békességét is. Mert tudta, hogy ez az ügy szétzúzza egész életét, ha engedi, semmivé teszi adott szavát. S bár ő nem volt keresztény, éppen eleget hallgatta a prédikációikat, hogy tudja, az ő mércéjükkel mérve ez súlyos bűn.

Ha Gorlois meghalna... Igraine rémülten szisszent föl. Most először merte végiggondolni a gondolatot Hogyan is kívánhatná a halálát, az ura halálát, a lánya apjának a halálát? Honnan tudhatná, hogy ha Gorlois nem állna közöttük, vajon kellene-e Uthernak? Hogyan fekhet egy férfi oldalán - egy másikat kívánva?

Viviane úgy beszélt, mintha ilyen dolgok gyakorta megesnének... egyszerűen gyerekes vagy naiv volnék, hogy nem tudok róla?

Nem alszom el, nehogy álmodni találjak...

Ha továbbra is így fog forgolódni, gondolta Igraine, Gorlois fölébred. Ha sír, az ura kíváncsi lesz, miért. S ugyan mit mondhat neki? Halkan kicsusszant az ágyból, meztelen testére tekerte hosszú köntösét, s leült a hamvadó tűz mellé. Miért avatkozik Britannia merlinje, a druida pap, királyok tanácsadója, az istenek küldötte imigyen egy fiatalasszony életébe? De ha már itt tartunk, mit keres egy druida pap a király tanácsosaként egy keresztény udvarban?

Oly bölcsnek tartom a merlint, miért nem akarom mégsem teljesíteni az akaratát?

Hosszú időn át bámult a pislogó lángokba, végül a szeme fáradni kezdett, s azon tűnődött, feküdjön-e vissza Gorlois mellé, vagy kezdjen járkálni, hogy el ne aludjon, s rá ne találjon a merlin ígérte álom.

Fölállt, és némán a ház ajtajához ment. Ebben az állapotában meg sem lepte, hogy amikor hátrapillantott, a teste még mindig ott ült a köpenyébe burkolózva a tűznél. Nem bajlódott az ajtóval, sem a ház nagy kapujával, egyszerűen átlibbent rajtuk, mint a szellemek. S lám, odakinn eltűnt Gorlois barátjának udvara. Nagy síkságon állt, ahol körben jókora kövek helyezkedtek el, amelyeket éppen csak hogy megvilágított a fölkelő nap pírja... nem, nem a nap volt az, hatalmas tűz égett nyugaton, lángolt az egész égbolt.

Nyugaton, ahol egykor Lyonnesse és Ys elveszett földje volt, meg Atlas-Alamesios, avagy Atlantisz nagy szigete, a tenger elfeledett királyságáé. Valóban ott tombolt a hatalmas tűzvész, amikor megnyílt a hegy, s egyetlen éjszaka alatt odaveszett százezernyi férfi, asszony és kisgyermek.

- Ám a papok tudták - mondotta Igraine mellett egy hang. - Az elmúlt száz esztendő alatt megépítették a csillagtemplomot itt, a síkon, hogy számon tudják tartani az évszakokat, a nap és a hold eljövendő fogyatkozásait. Ezek az emberek itt nem tudnak mindezekről, ám azt tudják, hogy mi bölcsek vagyunk, papok és papnők a tengeren túlról, s építeni fognak nekünk, ahogyan eddig...

Igraine meglepődés nélkül pillantott a mellette álló, kék köpenyes alakra, akinek ugyan egészen más volt az arca, s a fején különös, kígyókkal díszített, magas fejdíszt, a karján pedig aranykígyókat - karpereceket - viselt, de a szeme az Uther Pendragoné volt.

A szél hidegen süvített a magasan fekvő, széljárta síkon, ahol a kőkör várta, hogy a nap fölkeljen a sarokkő fölött. Földi szemével Igraine sosem látta Salisbury naptemplomát, mert druidák nem mentek oda. Ugyan ki imádná, kérdezték, az istenek mögötti Nagyobb Isteneket, emberkéz emelte templomban? Így aztán berkekben, ligetekben tartották szertartásaikat, amelyeket az istenek keze alkotott. Ám kislánykorában Viviane mesélt neki a templomról, amelyet oly pontos, ma már nem ismert számítások szerint emeltek, hogy még a papok titkait nem ismerők is meg tudták mondani a segítségével, mikor lesz fogyatkozás, s nyomon követhették a csillagok meg az évszakok változásait.

Igraine tudta, hogy Uther - valóban Uther lenne itt mellette a magas férfi, a sok évszázada elsüllyedt papság köntösében, amilyet abban az országban viseltek, amely ma már csak legenda? - nyugatra tekint, a lángoló égboltot nézi.

- Hát végre itt van, ahogyan mondták - szólalt meg a férfi, és átkarolta az asszony vállát - Eddig a percig sosem hittem benne igazán, Morgan.

Igraine, Gorlois felesége egy pillanatra meglepődött, miért szólítja őt ez a férfi a gyermeke nevén, de amint a kérdést fogalmazta, már tudta is, hogy a „Morgan” nem név, hanem a papnő rangja, s nem jelent többet „tengerről jött asszony”-nál egy olyan vallásban, amelyet még Britannia merlinje is legendának, egy legenda árnyának találna.

Aztán hallotta, hogy akaratlanul megszólal ő is.

- Én is lehetetlennek véltem, hogy Lyonnesse és Ahtarrath és Ruta elessen, s eltűnjön, mintha nem is lett volna soha. Úgy hiszed te is, hogy az istenek megbüntetik Atlantiszt a bűneiért?

- Nem hiszem, hogy az istenek így cselekednek - mondta az oldalán álló férfi. - A föld reszket a nagy óceánban, túl az általunk ismert óceánon, s bár Atlantisz népe emlegette Mu és Hy-Brasil elveszett országát, mégis tudom, hogy a legnagyobb óceánban, túl napnyugaton, remeg a föld, s szigetek bukkannak felszínre és süllyednek alá, pedig ott a népek mit sem tudnak jóról és gonoszról, hanem olyan ártatlanságban élnek, mint a régiek, mielőtt az istenek bölcsességet adtak nekünk, hogy különbséget tehessünk a jó és a rossz között. S ha a föld istenei egyaránt kitöltik bosszújukat bűnösön és bűntelenen, akkor ez a pusztítás nem lehet büntetés a bűnökért, hanem a természet rendelése. Nem tudom, van-e célja ennek a pusztításnak, vagy csupán a Föld nem nyerte még el végső formáját, ahogyan a férfiak és az asszonyok sem tökéletesek még. Tán maga a Föld is kínlódik, hogy megszülje lelkét, és tökéletesítse önmagát. Nem tudom, Morgan. Ezekben csak a legmagasabb szintű beavatottak járatosak. Csak azt tudom, hogy elhoztuk a templomok titkait, holott megesküdtünk, hogy sosem tesszük, s így esküszegők lettünk.

- De hiszen a papok parancsolták - felelte reszketve az asszony.

- Nincs pap, aki föloldhatna minket az esküszegés alól, mert az istenek előtt kimondott esküszó átrezeg az időkön. Ezért tehát szenvedni fogunk. Nem lett volna helyénvaló, hogy templomaink titkai a tenger fenekére merüljenek, így hát elküldtek minket, hogy menekítsük el ezt a tudást annak teljes tudatában, hogy szenvedni fogunk, sok-sok életen át, eskünk megszegése miatt. Így kellett lennie, nővérem.

- Miért kell bűnhődnünk, túl ezen az életen, olyasmiért, amit parancsra cselekedtünk? - kérdezte panaszosan a nő. - A papok tán helyesnek vélték, hogy megszenvedjünk, amiért engedelmeskedtünk nekik?

- Nem - mondta a férfi -, de emlékezz az esküre, amelyet esküdtünk... - és a hangja egyszeriben megtört – Amelyet esküdtünk a templomban, amely immár a tengerbe veszett, ahol a nagy Orion nem uralkodik többé. Megesküdtünk, hogy osztozunk az ő sorsában, aki ellopta az ég tüzét, hogy az ember ne éljen sötétségben. Nagy jó származott a tűz ajándékából, ám nagy rossz is, mert az ember megtanulta a gonoszt, és rossz célokra használta... Így aztán a tűzlopó nevét tisztelik ugyan minden templomban, amiért elhozta az emberiségnek a tüzet, ő mégis örök kínzatásra ítéltetett, megláncoltatott, s keselyű tépi a máját... Ezek misztériumok, hogy az ember vakon engedelmeskedhet a papoknak és az általuk hozott törvényeknek, és tudatlanságban élhet, vagy választhatja akarattal az engedetlenséget, s követheti a Fényhozót, és elviselheti az Újraszületés Kerekének szenvedéseit. Nézd csak... - mutatott föl oda, ahol az Isteneknél Nagyobb alakja még mindig ott függött, övén a tisztaság, az igazságosság és a választás három csillagával. Ő még mindig ott áll, holott a temploma már elveszett, és nézd, ott forog a maga ösvényén a Kerék, akkor is, ha idelenn ráng kínjában a föld, s templomokat, városokat, népeket vet a tüzes halálba. Mi pedig itt új templomot emeltünk, hogy az ő bölcsessége sose pusztuljon el.

A férfi, akiről legbelül tudta, hogy Uther, átkarolta, s Igraine tudta magáról, hogy sír. A férfi erőteljesen magához fordította az arcát, és megcsókolta, s Igraine érezte a férfi ajkán a sós könnyeket

- Nem tudom bánni - szólt a férfi. - A templomban azt tanítják, hogy igaz öröm csupán a szabadságban van, amikor megszabadulunk a halál és az újraszületés Kerekétől, hogy meg kell vetnünk a földi örömöt és szenvedést, s csak az örökkévaló jelenléte hordozta békesség után kell vágyakoznunk. S én mégis szeretem ezt az életet a Földön, Morgan, s szeretlek oly szerelemmel, amely erősebb a halálnál, s ha a bűn az ár, amely minket összeköt, életről életre, hosszú korokon át, akkor örömmel és megbánás nélkül vétkezem, hogy a bűn visszavigyen hozzád, én szerelmesem!

Igraine soha életében nem ízlelt ilyen csókot, ilyen szenvedélyt, amelyben ott volt valami érzékeken túli is, amely összekötötte őket. S ebben a percben elárasztották az emlékek, hogy hol is ismerte először ezt a férfit. Eszébe jutottak Orion nagy templomának hatalmas márványoszlopai és aranyozott lépcsői, a Kígyó városa odalenn a szfinxek sugárútjával, amelynek két oldalán ott sorakoztak ezek az oroszlántestű, asszonyarcú lények, s az út a nagy templomhoz vezetett... itt álltak a kopár síkon, a csupasz kövek körében, s a tűz nyugaton szülőföldjük kihunyó lángja volt, ahol egykor együtt éltek a templomban kisgyermekkoruk óta, ahol egyesültek a szent tűzben, hogy soha életükben el ne váljanak. És immár megtették azt, ami a halálon túl is összeköti őket...

- Szeretem ezt a földet - szólalt meg szenvedélyesen a férfi. - Itt állunk, ahol a templomokat csiszolatlan kőből építik, nem ezüstből, aranyból és ékkövekből, s én mégis szeretem ezt a földet, és örömmel áldozom az életemet a biztonságáért, ezért a hideg földért, ahol sosem süt a nap... megborzongott a köpenye alatt, ám Igraine magához húzta, és hátat fordítottak Atlantisz kihunyó lángjainak.

- Tekints keletre - mondta Igraine -, mert amíg nyugaton kihal a fény, keleten mindig ott az újraszületés ígérete. - És álltak, összekapaszkodva, amikor a nagy kő nyílásán át fölragyogott a nap.

- Ez valóban élet és halál nagy ciklusa - suttogta a férfi, és közelebb vonta magához. - Eljő a nap, amikor az emberek elfeledik, s nem lesz több egy nagy kőkörnél. De én emlékezni fogok, én visszatérek hozzád, szerelmesem, esküszöm.

S ekkor Igraine meghallotta a merlin sötét hangját.

- Jól vigyázz, miért könyörögsz, mert bizonnyal megadatik neked.

Aztán csönd. És Igraine ott találta magát meztelenül, csupán a köpenyébe burkolva a tűz utolsó parazsánál a szálláson, és Gorlois halkan horkolt az ágyban.

Igraine reszketve tekerte még szorosabban magára a köpenyt, és csontig átfagyva osont vissza az ágyba, hátha meg tud még melegedni. Morgan. Morgaine. Azért adta volna ezt a nevet a gyermekének, mert egykor az ő neve volt? Vagy csak bizarr álom volt az egész, amelyet azért küldött a merlin, hogy meggyőzze őt: lám, az egyik előző életében már ismerte Uther Perdragont?

Csakhogy ez nem álom volt - az álmok zavarosak, furák, olyan világ, amely csupa ostobaság és illúzió. Igraine tudta, hogy az Igazság Országában járt, ahová akkor megy a lélek, amikor a test másutt van, s onnan nem álmot, hanem emléket hozott magával.

Egy dolog most mindenesetre tisztázódott. Ha ő meg Uther valóban ismerték egymást, szerették egymást a múltban, ez megmagyarázta, miért érezte a férfit oly végtelenül ismerősnek, miért nem látta idegennek, miért nem találta faragatlan - vagy inkább kisfiús? - modorát sértőnek, csupán ahhoz az emberhez tartozónak, aki Uther mindig is volt. Eszébe jutott, milyen gyöngéden törölte le fátylával a férfi könnyeit, s az is, mire gondolt közben: igen, mindig ilyen volt. Megfontolatlan, kisfiús, aki tör a célja felé, sosem mérlegeli az árát.

Valóban együtt hozták volna erre a földre az elveszett bölcsesség titkait, nemzedékekkel ezelőtt, amikor az elveszett országok éppen csak elmerültek a nyugati óceánba, s együtt viselték az esküszegésért járó büntetést? Büntetést? És ekkor, ki tudja, miért, eszébe jutott, hogy maga az újra-születés - az emberi élet - is büntetés állítólag, hogy az élet emberi testben egyáltalán nem az örök békesség. Mosolyogva gondolta: vajon jutalom vagy büntetés ebben a testben élnem? Mert ahogyan a teste egyszeriben fölébredt annak a férfinak a karjában, aki Uther Pendragon volt, vagy lesz, vagy lehetett valamikor, Igraine tudta, ahogyan soha azelőtt, hogy bármit beszéljenek is a papok, ebben a testében megszületnie vagy újraszületnie bizony jutalom volt.

Belefúrta magát az ágyba, cseppet sem volt álmos, és mosolyogva bámult a sötétségbe. Tehát Viviane meg a merlin talán tudták, amit neki is meg kellett tudnia: olyan kötelék fűzi őt Utherhoz, amely kötését Gorlois-val felszínessé és pillanatnyivá silányítja. Úgy tesz tehát, ahogyan akarják, ez a végzete. Ő meg az a férfi, aki ma Uther, sok élettel ezelőtt sorsukat ehhez a földhöz kötötték, ahová akkor érkeztek, amikor elmerült a régi templom. Most, amikor a misztériumokat ismét veszély fenyegeti - a barbár hordák és az északi vadak képében -, együtt tértek vissza. Neki adatott meg, hogy világra hozza az egyik nagy hőst, aki - így mondták - akkor tér vissza az életbe, amikor szükség van rá, az egykori, a mindenkori és az eljövendő királyt, aki eljő újra, hogy megmentse a népét... még a keresztények is ismerik ennek a történetnek az egyik változatát, hiszen úgy beszélik, amikor a Jézusuk megszületett, az anyjának jelek és jóslatok adták tudtára, hogy királyt fog szülni. Igraine mosolygott a sötétben, amikor a sorsra gondolt, amely újra egyesíti a férfival, akit sok-sok évszázaddal korábban szeretett. Gorlois? Mi köze Gorlois-nak az ő sorsához? Legföljebb ha annyi, hogy fölkészítse rá. Másként túlságosan fiatal lenne, hogy megértse, mi történik vele.

Ebben az életemben nem, vagyok papnő. Mégis tudom, hogy sorsom engedelmes gyermekének kell lennem, ahogyan minden férfinak és asszonynak.

A papok és a papnők számára viszont házasság nem létezik. Az istenek akarata szerint adják oda magukat, hogy létrehozzák azokat az embereket, akik kulcsfontosságúak az emberiség számára.

A Kerék néven ismert nagy csillagképre gondolt, nyugaton. A parasztok Göncölszekérnek vagy Nagymedvének nevezték, amely állandóan a legnyugatibb csillag körül cammog, ám Igraine tudta, hogy jöttében-mentében valójában a Születés, a Halál és az Újraszületés végtelen Kerekét jelképezi. És az Óriás, aki végiglépdel az égbolton, s kard függ az övén... Igraine egy pillanatig látni vélte az eljövendő hőst, nagy karddal, a hódító kardjával a kezében. A szent sziget papjai majd gondoskodnak róla, hogy legyen kardja, legendás kardja.

Gorlois megmozdult mellette, érte nyúlt, s ő engedelmesen bújt a karjába. A viszolygása gyöngédséggé és szánalommá lett, s többé nem félt, hogy a férfi megtermékenyíti a nem kívánt gyermekkel. Nem az az ő sorsa. Szegény, halálra ítélt embernek semmi része abban a misztériumban. Ő az egyszer születettek közül való, s ha mégsem, akkor sem emlékezik. Igraine örült, hogy az urának legalább vigaszt nyújt egyszerű hite.

Később, amikor fölkeltek, Igraine dalra fakadt, és Gorlois csodálkozva nézett rá.

- Úgy látom, jól vagy - mondta, s az asszony mosolygott.

- Úgy bizony - felelte. - Sohasem voltam jobban.

- Akkor hát a merlin orvossága jót tett neked - állapította meg Gorlois, és Igraine mosolygott, és nem válaszolt.

5

Jóformán semmi másról nem esett szó napokig a városban, mint hogy Orkneyi Lot visszavonult, s északra távozott. Attól féltek, hogy ez halogatni fogja a végső döntést, ám mindössze három nap múlva Gorlois hazatért a szállásra, ahol Igraine éppen az utolsókat öltötte az új ruhán, amelyet a piacon lelt szövött anyagból varrt, azzal a hírrel, hogy Ambrosius tanácsadóinak tanácsa végül is azt tette, amiről mindvégig jól tudták, hogy Ambrosius így akarta, és megválasztották Uther Perdragont Britannia nagykirályának, hogy uralkodjék az ország összes királyai fölött.

- És északkal mi lesz? - kérdezte Igraine.

- Valahogyan jobb belátásra bírjuk Lotot, vagy megküzdünk vele - felelte Gorlois. - Nem kedvelem Uthert, de ő a legjobb harcosunk. Nem félek Lottól, s bizonyára Uther sem tart tőle.

Igraine-ben megmozdult a Látás, s tudta, hogy Lótnak még nagy szerepe lesz az elkövetkezendő esztendőkben... de hallgatott. Gorlois többször az értésére adta, hogy nem örül, ha Igraine a férfiak dolgairól szól, ő pedig nem akart veszekedni ezzel a halálra ítélt emberrel, a hátralévő, rövidke idejében.

- Látom, elkészült az új ruhád. Viselheted, ha akarod, amikor Uthert nagykirállyá koronázzák a templomban. Aztán udvart tart az uraknak és hölgyeiknek, mielőtt elindulna a Nyugati Országba, az ottani királlyá avatásra - mondta Gorlois. - A zászlaja után a Pendragon, a legnagyobb sárkány nevet viseli, s arrafelé van valamiféle babonás rítus a sárkányokról meg a királyról...

- A sárkány azonos a kígyóval - kockáztatta meg Igraine. - A bölcsesség jelképe, druida jelkép.

Gorlois kelletlenül ráncolta a homlokát, hogy ő bizony nem tűrne meg ilyen jelképet keresztény országban.

- Miért nem elegendő nekik, ha a püspök fölkeni?

- Az egyszerű emberek nem értik a magasabb misztériumokat - magyarázta Igraine. Ezt gyerekkorában tanulta a szent szigeten, s amióta Atlantiszról álmodott, a régi tanítások, amelyekről azt hitte, már régen elfeledte őket, új mélységet és értelmet kaptak számára. - Az okos emberek tudják, hogy nincs szükség jelképekre, ám az egyszerű vidéki népeknek kell, hogy sárkányok röpüljenek a királyért, ahogyan kellenek a Beltane-tüzek meg a Nagy Házasság, amikor a király összeházasodik a földdel...

- Keresztény embernek tilos az ilyesmi - vágott közbe zordan Gorlois. - Az apostol azt mondta, hogy csupán egyetlen név van a mennyek alatt, amely megválthat minket, s mindezek a jelek és jelképek gonoszak. Nem lepne meg, ha azt hallanám Utherról, arról a szentségtelenről, hogy lealázza magát ilyesféle ocsmány, pogány rítushoz, cinkos résztvevője a tanulatlan népek ostobaságainak. De egyszer olyan nagykirályt szeretnék látni Britannia trónján, aki egyedül a keresztény rítusoknak hódol!

Igraine mosolygott.

- Nem hinném, hogy mi ketten megélnénk azt a napot, uram. Hiszen az apostol is azt írta szent könyvetekben, hogy a tej a kisdedeknek való, és a hús az erős férfiaknak, az egyszerű népeknek, az egyszer születetteknek pedig szükségük van a szent kútjaikra, a tavaszi virágfüzérekre és táncos szertartásokra. Szomorú nap virradna Britanniára, ha Yule tüzei nem lobognának, s nem hullanának virágfüzérek a szent kutakba.

- Lám, a sátán is tudja idézni a szent szavakat, helytelenül - mondta Gorlois, de nem haragosan. - Talán erre gondolt az apostol, amikor kijelentette, hogy nő nem szólhat a templomban, mivel ilyen súlyos tévedésekre hajlamos. Ha idősebb és okosabb leszel, Igraine, te is rájössz majd. Egyelőre azonban öltözz föl olyan csinosan, ahogyan csak tudsz, a szertartásra meg az azt követő mulatságra.

Igraine az új ruháját vette föl, s addig fésülte a haját, amíg nem ragyogott, mint a réz, és amikor megnézte magát az ezüsttükörben - Gorlois küldetett érte a piacra, és hozatta neki -, hirtelen bizonytalanság fogta el, vajon észreveszi-e őt egyáltalán Uther. Szép volt, de akadtak más nők is legalább ilyen szépek és fiatalabbak, akik nem voltak férjnél, nem szültek - miért kellene Uthernak éppen ő, ilyen öregen és használtan?

A hosszú templomi szertartás alatt feszülten figyelte, hogyan keni föl Uthert a püspök. Ezúttal a zsoltárok kivételesen nem komor himnuszok voltak Isten haragjáról és büntetéséről, hanem vidám énekek, tele az Isten dicséretével és hálával, s most a harangok is vidáman, nem kísértetiesen kongtak. Ezt követően a házban, amely Ambrosius főhadiszállása volt, finomságokat és bort szolgáltak föl, s hosszadalmas ceremóniára került sor, amíg Ambrosius egykori törzsfői egyenként hűséget esküdtek Uthernak.

Még messze volt a vége, s Igraine már fáradt volt. De egyszer csak befejeződött, s amikor a törzsfők és hölgyeik összegyűltek az étel és a bor körül, Igraine kissé távolabb húzódott, s nézte a fényes társaságot. Ott lelte meg Uther, ahogyan Igraine félig-meddig sejtette.

- Cornwall úrnőm!

Igraine mélyen bókolt.

- Pendragon uram, királyom.

- Immár nincs szükség köztünk ilyen ceremóniákra, asszonyom - ragadta meg erőteljesen Igraine vállát a férfi, annyira ugyanúgy, mint álmában, hogy Igraine csak bámult, s szinte várta, hogy az arany kígyókarpereceket is megpillantja Uther csuklóin.

Ám Uther csak ennyit szólt:

- Most nem viseled a holdkövet. Oly különös volt az a kő. Amikor először láttam rajtad, mintha egy álomból léptél volna elő... Lázzal feküdtem az elmúlt tavaszon, s a merlin ápolt, és különös álmot láttam, s immár tudom, hogy abban az álomban láttalak először, jóval azelőtt, hogy ébren megpillantottam volna az arcodat. Olyan lehettem, mint valami falusi bugris, amint bámultalak, Igraine úrnőm, mert egyre az álmomat próbáltam fölidézni, hogy milyen szerepet játszottál abban az álomban, a holdkővel a nyakadban.

- Nekem azt mondták - felelte Igraine -, hogy a holdkő legnagyobb erénye, hogy fölidézi a lélek igaz emlékeit Én is álmodtam...

Uther könnyedén megfogta az asszony karját

- Nem emlékszem. Miért látom úgy, mintha valami aranyosat viselnél a csuklódon, Igraine? Talán arany karkötőt viselsz, amelynek... sárkány formája van?

- Most nem - rázta a fejét Igraine. Szinte megbénította, hogy Uther valahogyan, méghozzá anélkül, hogy őt igazán ismerné, osztozik a különös emlékben és álomban.

- Nyilván faragatlan vadkannak tartasz, Cornwall úrnőm. Megkínálhatlak egy kis borral?

Igraine némán rázta a fejét. Tudta, ha serleget venne a kezébe, a keze reszketésétől rögtön magára öntené a bort

- Nem tudom, mi történik velem - fakadt ki szenvedélyesen Uther. - Annyi minden történt néhány nap alatt: atyám és királyom halála, a sok király marakodása, hogy megválasztottak nagykirálynak... mindez valószínűtlennek tetszik, mégis te vagy a legvalószínűtlenebb, Igraine! Jártál-e nyugaton, ahol körben sorakoznak a síkságon a nagy kövek? Azt beszélik, druida templom volt, ám a merlin azt állítja, nem, hogy jóval azelőtt épült, hogy a druidák erre a földre érkeztek. Jártál ott?

- Ebben az életemben nem, uram.

- Szeretném megmutatni neked. Egyszer azt álmodtam, hogy ott vagyok veled... jaj, ne tarts őrültnek, Igraine, amiért szüntelenül álmokról meg jóslatokról fecsegek - mondta hirtelen kisfiús mosollyal. - Beszéljünk nagyon józanul köznapi dolgokról. Szegény, északi törzsfő vagyok, aki egyszeriben arra ébredt, hogy Britannia nagykirályává választották, s talán kissé megzavart a megterhelés.

- Józan és hétköznapi leszek - ígérte mosolyogva Igraine. - Ha házasember volnál, megkérdezném, hogy van-e feleséged, és sok fájdalmat okozott-e a legidősebb fiadnak - jaj, mi is a leghétköznapibb dolog, amit kérdezni lehet? -, szóval túlesett-e a fogzáson a nyári forróság előtt, vagy nem kapott-e bőrkiütést a pólyától!

Uther nevetett.

- Nyilván vénnek tartasz ahhoz képest, hogy nőtlen ember vagyok - mondta. - Volt éppen elegendő nővel dolgom, Isten a tudója. Talán ezt nem kellene mondanom a legkeresztényibb törzsfő feleségének, aztán Jeromos atya is azt mondja mindig, túlságosan is sok asszonnyal volt dolgom, ami erősen árt a lelki egészségemnek. Ám nem akadt egyetlenegy sem, aki érdekelt volna, miután fölkeltünk az ágyból, s mindig attól tartottam, ha egyszer elvennék egy nőt, mielőtt ágyba vittem, ugyanígy unnék rá. Mindig úgy éreztem, férfi és nő közt kell lennie ennél erősebb köteléknek is, habár a keresztények éppen elegendőnek vélik. Hogy is mondják? Jobb házasodni, mint égni? Nos hát, én nem égtem, mert kioltottam a tüzet, s amikor elháltam a kapcsolatot, kialudt a tűz, mégis mindig úgy éreztem, kell lennie olyan tűznek, amelyik nem alszik ki ilyen gyorsan, s ilyennek kell lennie ahhoz, hogy én megházasodjam. - Hirtelen megkérdezte: - Szereted Gorlois-t?

Viviane is ezt kérdezte, s Igraine azt felelte neki, hogy nem számít. Nem tudta akkor, mit beszél. Csöndesen így válaszolt.

- Nem, akkor adtak hozzá, amikor fiatalabb voltam, semhogy érdekelt volna, miféle emberhez adnak.

Uther idegesen járkálni kezdett, aztán kirobbant.

- Azt pedig látom, hogy nem olyan fehércseléd vagy, akit csak úgy le lehet teperni. Miért, az összes istenekre, miért kellett, hogy a leghűségesebb hívem asszonyába bolonduljak bele...

Tehát a merlin őt is megbabonázta. Csakhogy Igraine már nem bánta. Ez volt a sorsuk, s aminek jönnie kell, hadd jöjjön. Ám abban nem hitt, hogy durván el kellene árulnia Gorlois-t, ahogyan itt, most. Olyan volt ez, mint a nagy síkságról látott álom része, szinte maga előtt látta a hatalmas kövek árnyékát, amikor Uther a vállára tette a kezét. Igraine összezavarodott. Nem, az egy másik világ volt, egy másik élet. Úgy érezte, egész teste és lelke eleped, hogy az álombeli csók valósággá váljon. Eltakarta a kezével az arcát, sírt. Uther zavartan és tehetetlenül nézett rá, elhátrált tőle.

- Igraine - suttogta. - Mit tegyünk?

- Nem tudom - zokogta az asszony. - Nem tudom. - A magabiztosságát nyomorult zavar váltotta föl. Csak azért jött volna az álom, hogy varázsával rábírja, hogy elárulja Gorlois-t, a tulajdon becsületét és esküjét?

Súlyos, rosszalló kéz nehezedett a vállára. Gorlois dühösnek és gyanakvónak látszott.

- Miféle helytelen dolog ez, asszonyom? Mit mondtál a feleségemnek, királyom, hogy ilyen nyomorultul néz ki? Jól tudom, hogy alantas erkölcsű, jámborságot nem ismerő férfiú vagy, ám legalább az illem visszatarthatna, uram, attól, hogy kikezdj az egyik hűbéresed asszonyával a koronázásod napján!

Igraine dühösen emelte föl a fejét.

- Gorlois, ezt nem érdemeltem tőled! Mi olyat tettem valaha is, amivel kiérdemeltem, hogy így vádolj a nyilvánosság előtt? - Mert immár - a haragos szavakra - valóban fejek fordultak feléjük.

- Akkor hát miért sírtál, asszonyom, ha nem mondott neked semmi illetlent? - Úgy szorította Igraine csuklóját, hogy szinte eltörte.

- Valóban a hölgytől kell megkérdened, hogy miért sír, mert én nem tudom - szólalt meg Uther. - Ám jobb, ha elengeded a kezét, másként kényszerítelek rá. Ura vagy, vagy sem, az én házamban senki nem viselkedhet így asszonnyal!

Gorlois elengedte Igraine kezét. Az asszony látta, hogy a férfi ujjainak nyomai máris sötétlő véraláfutásokat okoztak; dörzsölgette őket, s patakzottak a könnyei. Megrémítették a körülötte lévő arcok, úgy érezte, mintha rajtakapták és megszégyenítették volna. Fátylával eltakarta az arcát, s még jobban zokogott. Gorlois lökdösni kezdte maga előtt. Nem hallotta, mit mondott az ura Uthernak, csak amikor az utcára értek, meredt értetlenül Gorlois-ra.

- Nem vádollak meg mások előtt, Igraine - mondta a férfi -, pedig Isten a tanúm, teljes joggal tehetném. Uther úgy nézett rád az imént, ahogyan a férfi az olyan nőre néz, akit úgy ismer, ahogyan egyetlen kereszténynek sincs joga ismerni más feleségét

Igraine-nek hevesen dobogott a szíve. Tudta, hogy Gorlois igazat mondott, s ettől összezavarodott, és kétségbeesett. Annak ellenére, hogy mindössze négyszer látta Uthert és kétszer álmodott róla, valóban úgy néztek egymásra, úgy beszéltek egymással, mintha sok-sok éve lennének szeretők, a mindennél is többet tudnának egymásról, töviről hegyire ismernék egymás testét, szellemét és szívét. Fölidézte az álmát, amelyben, úgy tetszett, hosszú esztendőkön át kötötte őket össze olyan kapcsolat, amely ha nem is volt házasság, az is lehetett volna. Szeretők voltak, társak, pap és papnő - bárhogyan nevezzük. Hogyan magyarázhatta volna el Gorlois-nak, hogy bár Uthert csak álmában ismerte, mégis úgy kezdett gondolni rá, mint a férfira, akit már jóval a születése előtt szeretett, amikor még csupán árnyék volt, hogy az ő legbelső lényege azonos volt azzal az asszonnyal, aki azt a különös férfit szerette, aranykígyókkal a csuklóján... Hogyan mondhatta volna ezt Gorlois-nak, aki mit sem tudott és nem is akart tudni a misztériumokról?

Gorlois maga előtt taszigálta egészen a szállásig. Igraine tudta, hogy a férfi kész megütni őt, ha visszabeszél, ám a hallgatása még jobban idegesíti.

- Asszony - ordított rá Gorlois -, nincs számomra semmi mondanivalód? - és újra megragadta már fájó kezét, de olyan erővel, hogy Igraine följajdult a fájdalomtól. - Azt hiszed, nem láttam, hogy néztél a szeretődre?

Igraine nagy nehezen kiszabadította a kezét. Már-már úgy érezte, Gorlois tőből tépi ki a karját.

- Ha láttad, hát azt láthattad, hogy elfordultam tőle, amikor csupán egy csókot kért! S tán nem hallottad, amikor azt mondta, hogy hűséges híve vagy, s eszében sincs elvenni a barátja asszonyát?

- Ha valaha is a barátja lettem volna, többé nem vagyok az! - tombolt Gorlois. - Azt képzeled tán, hogy támogatni fogok olyan embert, aki elveszi tőlem a feleségemet, méghozzá nyilvános helyen, és megszégyenít az összegyűlt törzsfők előtt?

- De hiszen nem történt semmi! - kiáltotta sírva Igraine. - Az ajkát sem illettem! - Annál gonoszabbnak érezte a vádat, mert hiszen valóban kívánta Uthert, de szigorúan távol tartotta magát tőle. Ha már úgyis bűnnel vádol, pedig nem tettem semmi rosszat, miért, jaj, miért nem tettem Uther kedvére?

- Láttam, hogy néztél rá! És távol maradtál az ágyamtól, amióta csak megpillantottad Uthert, hűtlen szajha!

- Hogy merészeled!? - szikrázott Igraine szeme, és fölkapta az ezüsttükröt, amelyet Gorlois-tól kapott, és a férfi fejéhez vágta. - Vond vissza, mert esküszöm, a folyóba vetem magam, mielőtt még egyszer hozzám nyúlnál! Hazudsz, tudod te is, hogy hazudsz!

Gorlois elkapta a fejét, a tükör a falnak vágódott Igraine eltépte borostyán nyakláncát - az ura másik friss ajándékát -, és a tükör után hajította, majd vadul leszaggatta magáról a finom, új ruhát, és Gorlois fejéhez vágta.

- Hogy mersz szajhának nevezni, aki úgy elhalmoztál ajándékokkal, mintha valamelyik tábori ringyód vagy kitartottad lennék? Ha szajhának tartasz, hol vannak a szeretőimtől kapott ajándékok? Ajándékot én csak a hites uramtól kaptam, a kurafi, mocskos pofájú senkiházitól, aki így akarja megnyerni a maga kéjére a kegyeimet, mert a papok félig kiherélték! Mostantól csak a magam keze munkáját viselem, nem a te undorító ajándékaidat, hitvány féreg, akinek a nyelve meg a fantáziája éppoly mocskos, mint a szennyes csókja!

- Fogd be a szád, gonosz boszorka! - üvöltötte Gorlois, és a földhöz csapta az asszonyt. - Most pedig kelj föl, és takard be magad tisztességesen, ahogyan keresztény asszonyhoz illik. Ne meztelenkedj itt, hogy megőrüljek, ha rád nézek! Így csábítottad a karjaidba a királyomat is?

Igraine föltápászkodott, a szoba legtávolabbi sarkába rúgta a ruháját, nekirontott Gorlois-nak, és többször egymás után az arcába csapott. A férfi megragadta, hogy moccanni se tudjon, és a karjába szorította. Igraine erős volt, ám Gorlois nagydarab férfi és katona, így Igraine hamarosan föladta a küzdelmet, látván, hogy reménytelen.

Gorlois az ágy felé lökdöste, és a fülébe súgta:

- Majd megtanítalak én, hogy ne nézz más férfira a hites uradon kívül!

Igraine hátravetette a fejét, és megvetően vágta oda:

- Azt képzeled, képes leszek még valaha másként nézni rád, mint undorral, akár egy kígyóra? Ó, igen, ágyba vihetsz, kényszeríthetsz, hogy a kedvedre tegyek, hiszen keresztényi jámborságod megengedi, hogy megerőszakold a tulajdon asszonyodat! Nem érdekel, mit beszélsz, Gorlois, mert én tudom, hogy ártatlan vagyok! Eddig a pillanatig bűntudatot éreztem, hogy tán valami varázslat vagy bűbáj kényszerített szeretnem Uthert. De most már azt kívánom, bárcsak megtettem volna, amire kért, már csak azért is, mert te oly készségesen elhitted a bűnösségemről a hazugságot, ahogyan nem akarod elhinni ártatlanságom igazságát, s amíg én óvtam a magam becsületét meg a tiédet, te kész voltál elhinni, hogy megfeledkeztem magamról!

Megvető hangjától Gorlois karja elerőtlenedett, csak bámult az asszonyra.

- Komolyan beszélsz, Igraine? - kérdezte rekedten. - Valóban nem követtél el semmit?

- Azt hiszed, képes lennék hazudni? Neked?

- Igraine, Igraine - motyogta alázatosan Gorlois -, tudom én, hogy öreg vagyok hozzád, hogy akaratod ellenére adtak hozzám, szerelem nélkül, ám azt hittem, hogy mostanra talán már egy kicsit megváltozott rólam a véleményed, s amikor sírni láttalak Uther előtt... - Elakadt a szava. - Nem tudtam elviselni, hogy úgy nézz arra a kéjsóvár, gonosz emberre, rám meg csak kötelességtudóan, megadással... bocsáss meg, bocsáss meg, könyörgöm... ha vétettem ellened...

- Vétettél - felelte jéghidegen Igraine -, és joggal könyöröghetsz bocsánatért, de én addig nem bocsátok meg, amíg a pokol föl nem jön a Földre, s a Föld el nem merül a nyugati óceánban! Inkább eredj, s próbáld megengesztelni Uthert... vagy azt hiszed, megállhatsz Britannia nagykirályának haragja ellenében? Esetleg az ő kegyét is úgy próbálod majd megvásárolni, mint az enyémet?

- Hallgass! - pirult el mérgében Gorlois. Megalázkodott az asszony előtt, s Igraine tudta, hogy ezt sem fogja neki megbocsátani soha. - Fedd be magad!

Igraine csak most vette észre, hogy derékig meztelen. Az ágyhoz ment, ahol a régi ruhája hevert, könnyedén belebújt, és kezdte befűzni. Gorlois fölvette a földről a borostyán nyakláncot meg az ezüsttükröt, és nyújtotta az asszonynak, de az oda se nézett. Végül a férfi az ágyra tette a holmit, de Igraine rá sem pillantott.

Gorlois egy percig bámulta az asszonyt, aztán kiment.

Egyedül maradva Igraine rakosgatni kezdte a holmiját a nyeregtáskájába. Nem tudta, mit tegyen. Talán megkeresi a merlint, s a bizalmába avatja. Elvégre a merlin indította el azoknak az eseményeknek a sorát, amelyek a mostani helyzethez vezettek. Legalább nem kell többé Gorlois fedele alatt laknia. Fájdalom hasított a szívébe: római törvény szerint esküdtek, s a római jog értelmében Gorlois-nak teljhatalma volt a lányuk, Morgaine fölött. Alakoskodnia kell tehát, amíg Morgaine-t biztonságban nem tudhatja! Esetleg elküldheti Viviane-hoz, a szent szigetre, dajkaságba.

A Gorlois-tól kapott ékszereket az ágyon hagyta. Csak azokat a ruháit csomagolta el, amelyeket maga szőtt Tintagelben, ékszernek meg csak a Viviane-től kapott holdkövet. Később megértette, hogy ez a néhány percnyi késlekedés akadályozta meg a szökésben, mert miközben kirakta az ágyra Gorlois ajándékait, s kiválogatta a saját holmiját, Gorlois visszatért a szobába.

- Helyes - mondta -, látom, útra készülsz. Napnyugta előtt indulunk.

- Hogy érted ezt, Gorlois?

- Úgy, hogy Uther pofájába vágtam az eskümet, s megmondtam neki, hogy rögtön így kellett volna tennem. Mostantól ellenségek vagyunk. Megszervezem a Nyugat védelmét a szászok meg az írek ellen, s ha az én földemre meri hozni a seregét, az első fára köttetem föl, mint valami gonosztevőt.

Igraine csak bámult, végül megszólalt.

- Elment az eszed, ember? Cornwall népe nem képes megvédeni a Nyugatot, ha a szászok nagy erővel támadnak. Ambrosius tudta ezt, tudja a merlin, és tudom én is, pedig csupán otthonülő asszony vagyok! Egyetlen, tébolyult pillanat alatt tönkre akarsz tenni mindent, amiért Ambrosius élt és küzdött hosszú éveken át, mivel eszelősen összerúgtad a port Utherral a tulajdon őrült féltékenységed miatt?

- Be gyorsan védelmedbe veszed Uthert!

- Gyorsan megsajnálnám még a szász törzsfőt is, ha megalapozatlan civódás miatt veszítené el a legkeményebb harcostársait! Az Isten szerelmére, Gorlois, a magunk meg a népek életéért, akik tőled várnak segítséget, ha jönnek a szászok, kérlek, tedd jóvá ezt a vitát Utherral, ne bontsd föl így az egyezséget! Lot már távozott, ha elmégy te is, csupán a szövetséges csapatok meg néhány jelentéktelen királyocska segíti majd a küzdelemben, hogy megvédje Britanniát! - Elkeseredetten csóválta a fejét - Bárcsak inkább a tengerbe vetettem volna magam, mielőtt Tintagelből Londiniumba indultam! Hajlandó vagyok bármire megesküdni neked, hogy Uther Pendragon ajkát sem illettem soha! Meg akarod bontani egy nőért a szövetséget, amelyért Ambrosius élt?

Gorlois szikrázó szemmel nézett rá.

- Ha Uther soha rád se nézett volna, hölgyem, jó lelkiismerettel akkor sem követhetnék ilyen aljas fickót, rossz keresztényt. Lotban csöppet sem bízom, de most már tudom, hogy Utherban még kevésbé bízhatok. Kezdettől a lelkiismeretemre kellett volna hallgatnom, egyáltalán nem kellett volna támogatnom. Tedd a ruháimat a másik nyeregtáskába. Már elküldettem a lovakért meg az embereinkért.

Igraine a férfi rendíthetetlen arcát látva tudta, ha tovább kérlelné, Gorlois újra megverné. Némán, visszafojtott dühvel engedelmeskedett. Csapdába esett, immár nem menekülhetett, még a szent szigetre sem, a nővére védőszárnyai alá... amíg a lánya Gorlois-nál van, Tintagelben.

Még mindig összehajtogatott ingeket és zubbonyokat rakosgatott a nyeregtáskába, amikor hallotta, hogy félreverik a harangokat.

- Maradj itt! - vetette oda Gorlois, és kisietett a házból.

Igraine dühösen sietett utána, ám az ajtóban egy nagydarab férfi állt, Gorlois egyik legénye, akit korábban nem látott. A fickó keresztbe rakta a lándzsáját az ajtóban, hogy az asszony ne léphessen át a küszöbön. Olyan erős cornwalli tájszólása volt, hogy Igraine alig értette a beszédét, de csak kivette, hogy a herceg megparancsolta: az asszonya maradjon a ház biztonságában, s a fickó azért van ott, hogy így legyen.

Igraine méltóságán aluli lett volna összeverekedni a fickóval, no meg azt is gyanította, hogy ha megpróbálna kimenni, a férfi egyszerűen összecsomagolná, és visszacipelné a szobába, mint egy zsák krumplit. Így hát fölsóhajtott, és visszament a házba, befejezni a csomagolást. Az utcákról kiáltozás és lárma hallatszott, futó lábak robogása, és szólt a szomszédos templom harangja is, pedig nem volt miseidő. Egy ízben kardok csattogását is hallotta. Betörtek volna a városba a szászok? Valóban jól választották volna meg a támadás idejét, hiszen ott volt együtt Ambrosius összes vezére. Ez ugyan megoldaná az egyik gondját, de mi történne Morgaine-nal, egyedül Tintagelben?

Beesteledett, és Igraine félni kezdett. Szászok ostromolják a város kapuját? Uther és Gorlois talán ismét egymásnak estek? Talán az egyikük már halott? Amikor végre Gorlois benyitott, szinte megörült neki. Gorlois arca elkínzott és távoli volt, a szája bánatosan lebiggyedt, de kurtán és kérlelhetetlenül szólt Igraine-hez.

- Éjjel indulunk. Meg tudsz ülni a nyeregben, vagy vigyen párnán az egyik emberem? Nem késlekedhetünk holmi asszonyi tempó miatt. - Igraine-nek ezernyi kérdése lett volna, de nem adta meg Gorlois-nak az elégtételt, hogy kíváncsi.

- Amíg te bírod nyeregben, uram, bírom én is.

- Vigyázz, hogy úgy legyen, mert nem tartunk olyan hosszú pihenőt, hogy meggondolhasd magad. A legmelegebb köpenyedet vedd föl. Éjszaka hideg lesz, s a tengerről beszivárog a köd.

Igraine föltűzte kontyba a haját, s a vállára kanyarította a meleg köpenyt, a tunika meg a térdnadrág fölé, amelyet lovagláshoz viselt. Gorlois föltette a lóra. Az utca tele volt hosszú lándzsás fegyveresekkel. Gorlois halkan beszélt valamit az egyik kapitánnyal, majd hátrament, lóra ült. Tucatnyi lovas és katona lovagolt Gorlois és Igraine nyomában. Gorlois maga ragadta meg Igraine lovának a kötőfékét, és a fejével dühösen intett: Gyere.

Igraine nem ismerte az utat, némán lovagolt, amerre Gorlois vezette a sűrűsödő sötétben. Valahol tűz világította meg az eget, ám Igraine nem tudta, katonai őrtűz-e, ház ég-e vagy valamelyik vándorkereskedő tábortüze, aki a piacra érkezett. Nem ismerte ki magát a folyóhoz vezető szűk utcákon, de ahogy a köd egyre gyakrabban fújt át az útjukon, gyanította, hogy közelednek a folyóhoz, s nemsokára meghallotta a komp hídját szabályozó kötél nyikorgását.

Gorlois egyik embere leszállt a nyeregből, és fölvezette a kompra Igraine lovát. Gorlois mellette lovagolt. A legények némelyike úsztatta a lovát. Igraine rájött, hogy nagyon későre jár. Ebben az évszakban sokáig szokott világos lenni, és szinte példátlan volt, hogy valaki éjjel lovagoljon. Aztán kiáltást hallott a partról.

- Elmennek! Elmennek! Előbb Lot, most meg Cornwall uram, és mi itt maradunk védtelenül!

- Minden katona elhagyja a várost! Mi lesz velünk, ha a szászok kikötnek a déli parton?

- Gyávák - harsogta valaki, amint a komp csikorogva megindult. - Gyávák, elfutnak, amikor lángol az ország!

Egy kő süvített át a sötéten. Az egyik katona bőr mellvértjét találta el. A fickó káromkodott, ám Gorlois halkan legorombította, s a legény elhallgatott. A partról további sértések és kövek záporoztak, ám hamarosan kijutottak a hatósugarukból. Amikor a szeme megszokta a sötétet, Igraine már ki tudta venni Gorlois arcát. Sápadt és merev volt, akár a kőszoboré. Nem szólt az asszonyhoz egész éjjel, pedig hajnalig lovagoltak, amikor pedig utolérte őket a vöröslő, nyirkos pirkadat, s bíborszínű ködbe burkolta a világot, akkor is csak rövid pihenőt tartottak embernek, lónak. Gorlois leterített a földre egy köpenyt, hogy Igraine egy kis időre lefekhessen, száraz kenyeret, sajtot, egy kupa bort hozott neki - katonai fejadagot -, de még mindig nem szólt hozzá. Igraine fáradt és összetört volt a lovaglástól, ráadásul nem értette, mi történik tulajdonképpen. Azt tudta, hogy Gorlois összekapott Utherral, és visszahívta az embereit, de semmi többet. Uther elengedte volna tiltakozás nélkül? Lotot elengedte.

A rövid pihenő után Gorlois ismét elővezette a lovakat, és a nyeregbe akarta emelni Igraine-t, de az asszony most már föllázadt.

- Addig nem megyek tovább, amíg meg nem mondod, hová megyünk és miért? - Halkan beszélt, nem akarta megszégyeníteni Gorlois-t az emberei előtt, de félelem nélkül nézett a szemébe. - Miért lopakodunk ki éjjel Londiniumból, mint a tolvajok? Most megmagyarázod, mi folyik itt, vagy a lovam nyergébe kell kötöznöd, s végigkiabálom az egész utat Cornwallig!

- Azt hiszed, nem teszem meg, ha kell? - kérdezte Gorlois. - Ne merj megharagítani, te, akiért esküszegő lettem, lemondtam a becsületről, megtagadtam a királyom emlékét!

- Hogy mersz engem vádolni? - vágott vissza Igraine. - Nem miattam, hanem a tulajdon eszelős féltékenységed miatt tetted! Ártatlan vagyok, bármiféle bűnöket találsz is ki felőlem a mocskos fantáziáddal...

- Hallgass, asszony! Uther is megesküdött, hogy ártatlan vagy. Csakhogy nő vagy, és valamiképpen bűbájt bocsátottál reá, mert én elmentem Utherhoz, hogy megbékéljek vele, s tudod-e, miféle ajánlattal állt elő az a gonosz, kéjsóvár ember? Azt kívánta, hogy váljak el tőled, s adjalak neki!

Igraine kikerekedett szemmel bámult rá.

- Ha oly komisznak tartasz, házasságtörőnek, boszorkának és más effélének, ugyan miért nem kaptál az alkalmon, hogy megszabadulhatsz tőlem?

Újabb harag támadt föl benne, amiért Uther is olyan asszonynak tartja, akit csak úgy oda lehet adni a saját beleegyezése nélkül, hogy Uther Gorlois-hoz fordult, hogy adja neki a kívánt nőt, ahogyan egykor Gorlois Avalon úrnőjétől kérte őt meg! Hát micsoda ő, ló talán, akit a tavaszi vásáron eladnak? Az egyik része reszketett az örömtől: Uther akarja őt, annyira akarja, hogy összeveszett Gorlois-val, hogy elvadította a szövetségesét egy nő miatt. Ugyanakkor a másik része tombolt. Miért nem őt, magát kérte meg Uther, hiszen akkor elhagyta volna Gorlois-t, és szabad akaratából ment volna a királyhoz?

Gorlois pedig komolyan válaszolt a kérdésére.

- Megesküdtél, hogy nem vagy házasságtörő. És keresztény férfi nem küldheti el asszonyát, csak házasságtörésért.

Türelmetlenség és bűntudat között vergődve, Igraine hallgatott. Nem lehetett hálás Gorlois-nak, de a férfi azért csak odafigyelt arra, amit mondott neki. Igaz, gondolta, főként a saját hiúsága miatt. Még ha azt hitte is valójában, hogy Igraine megcsalta, nem akarta, hogy a katonái azt higgyék, fiatal felesége előnyben részesít egy másik férfit vele szemben. Talán a házasságtörés bűnét is elnézte volna, csak nehogy azt gondolják róla, hogy nem képes megtartani egy fiatal nő hűségét.

- Gorlois... - szólalt meg Igraine, de a férfi leintette.

- Elég. Nincs türelmem veled fecsegni. Tintagelben majd lesz időd elfeledni az egész ostobaságot. Ami meg a Pendragont illeti, akad majd elegendő dolga a szász partokon. Ha elcsavarta a fejedet, nos, fiatal vagy és nő, nem ismered a férfiak világát. Többé nem teszek szemrehányást. Egy-két éven belül majd fiad születik, és elfelejted a férfit, aki megszédített.

Igraine némán hagyta, hogy Gorlois föltegye a lóra. Gorlois azt hiszi, amit hisz, Igraine semmivel sem tud áttörni lelki páncélján. A gondolatai azonban makacsul visszatértek Viviane és a merlin jóslatához: hogy a sorsa össze van kötve Uther sorsával. Az álma után már hitt benne, tudta, miért jöttek vissza együtt. Kezdte elfogadni, hogy ez az istenek akarata. S most mégis itt lovagolt, Londiniumból Cornwall felé, a szövetség összeomlott, s Gorlois nyilván eltökélte, hogy Uther soha többé nem láthatja Igraine-t. A szász partokon dúló háború nyilvánvalóan nem enged időt Uthernak, hogy eljusson Tintagelbe, a világ végére, s ha mégis, semmiképpen nem juthatna be a várba, amelyet maroknyi jó katona is meg tud védeni, amíg világ a világ. Gorlois nyugodtan otthagyhatja Igraine-t, s ő ott éldegélhet majd, amíg vénasszony nem lesz, nyomorultul bezárva a falak, a tátongó szakadékok és csipkés sziklák mögé. Igraine az arca elé húzta a köpenyét, és sírt.

Soha többé nem látja Uthert. A merlin tervei romokban hevernek. Ő egy vénemberhez van kötve, akit gyűlöl - immár tudta, hogy gyűlöli, amit korábban soha nem volt hajlandó tudomásul venni -, s a férfi, akit szeret, nem tudott okosabbat kitalálni, mint azt követelni a büszke Gorlois-tól, hogy adja neki szabad akaratából a feleségét! Később úgy érezte, hogy végigsírta az egész hosszú utat, a sok-sok éjszakát és nappalt, amíg átlovagoltak a mocsarakon és Cornwall völgyein.

A második éjjel tábort ütöttek, sátrakat vertek, hogy tisztességesen kipihenjék magukat. Igraine örült a meleg ételnek és hogy sátorban alhat, még ha tudta is, hogy nem kerülheti el Gorlois ágyát. Nem kiabálhatott vagy tiltakozhatott, amikor sátorban háltak, a katonák között. Négy esztendeje volt Gorlois felesége, nem hitte volna el senki, hogy erőszak történt. Nem lett volna ereje harcolni a férfival, sem elveszíteni a méltóságát csúf küzdelemben. Összeszorította a fogát, és hagyta, hadd tegye Gorlois, amit akar - bár arra gondolt, bárcsak lenne neki is a bűvös szerekből, amelyek állítólag megvédik az Istennő szüzeit. Hiszen amikor férfiakkal háltak a Beltane-tüzeknél, csak akkor fogantak gyermeket, amikor ők maguk akarták. Kegyetlennek látszott, hogy éppen most essen teherbe Gorlois áhított fiával, ilyen megalázottan, legyőzötten.

A merlin azt mondta: Nem szülsz fiút Gorlois-nak. Csakhogy nem hitt a merlin jóslatában, hiszen a merlin tervei, lám, összeomlottak. Kegyetlen, ravasz vénember! Úgy használta Igraine-t, ahogyan a férfiak egytől-egyig, amióta bejöttek a rómaiak: a lányukat eszköznek tekintették, akinek az atya óhaja szerint kellett hozzámenni ehhez vagy ahhoz, vagyontárgynak, mint egy lovat vagy fejőskecskét. Gorlois mellett némi békességet talált, s ezt a békességet könyörtelenül szétzúzták - semmiért! Igraine csöndesen sírdogált, és megadón, elkeseredetten készült lefeküdni, már magában sem bízott, hogy haragos szóval el tudja űzni a férfit magától, hiszen látta rajta, nagyon is bizonyítani akarja, hogy Igraine a tulajdona, hogy ki akarja űzni belőle minden más férfi emlékét azzal, hogy kényszeríti, figyelmezzen rá, méghozzá az egyetlen módon, ahogyan kényszeríteni tudja.

Gorlois ismerős keze a testén, az arca a sötétben Igraine arca fölött, olyan volt, akár egy idegené. Aztán, amikor magához vonta az asszonyt, nem volt képes semmire; élettelenül, erőtlenül hiába szorongatta, nyomorgatta Igraine-t, hiába próbálta magát fölcsigázni, semmi eredmény. Végül dühösen suttogva elengedte.

- Bűbájt bocsátottál a férfiasságomra, átkozott szuka?

- Nem én - vetette oda megvetően Igraine -, bár ha értenék az ilyesmihez, boldogan megtettem volna, én erős és lovagias uram. Tán azt várnád, sírjak, amiért nem vagy képes erővel a magadévá tenni? Csak próbálkozz, én meg fekszem, és a képedbe nevetek!

Gorlois fölemelte az öklét.

- Igen - mondta Igraine -, csak üss meg. Nem először teszed. S akkor talán eléggé férfinak érzed majd magad, s dárdád is fölmered!

Gorlois dühödten szitkozódva fordított hátat az asszonynak, aki ébren feküdt, reszketett, és tudta, hogy sikerült bosszút állnia. S valóban, az úton végig hazafelé akárhogyan próbálkozott is Gorlois, erőtlennek bizonyult mindvégig, úgyhogy végül már Igraine is eltűnődött, vajon akaratlanul nem bocsátott-e jogos haragjában bűbájt Gorlois férfiasságára. S ekkor már a tanult papnő biztonságával tudta, hogy Gorlois-nak az ő ágyában soha többé nem tér vissza a férfiereje.

6

Cornwall még inkább a világ végén tetszett, mint máskor. Az első napokban, miután Gorlois otthagyta vigyázó-néma őrizetben, egyetlen szó, jó vagy rossz nélkül, Igraine néha azon tűnődött, vajon Tintagel létezik-e a való világban, vagy ahogyan Avalon, az is csupán a köd királyságában, tündérhonban, és semmi köze ahhoz a világhoz, amelyet egyetlen, rövid látogatása során megismert.

Morgaine a rövid távollét alatt kisdedből leánykává cseperedett, komoly, csöndes kislánnyá, aki szüntelenül faggatta az anyját, hogy miket is látott. Morgause is nőtt, a teste megnőiesedett, gyermekarcán határozottabb vonások alakultak ki, megragadóan szép volt az arcformája, a hosszú szempillája a sötét szemöldöke alatt. Igraine gyönyörűnek látta, s eszébe sem jutott, hogy ő is pontosan ilyen volt tizennégy évesen. Morgause odavolt az örömtől az ajándékok láttán, úgy ugrálta körül Igraine-t, mint egy kölyökkutya, és Gorlois-t is. Izgatottan duruzsolt a férfi fülébe, csábos pillantásokat vetett rá, s az ölébe akart ülni, mintha annyi idős lett volna, mint Morgaine. Igraine látta, hogy Gorlois nem nevet, nem löki el, mint a kiskutyát, hanem simogatja a lány hosszú, vörös haját, és mosolyogva csíp az orcájába.

- Nagylány vagy már az ilyen viselkedéshez, Morgause - szólt a húgára élesen Igraine. - Mondj köszönetet Cornwall uramnak, és vidd a szobádba a vásárfiát. A selymeket pedig tedd el, felnőtt korodig nem viselheted őket. Ne hidd, hogy máris játszhatod itt az úrnőt!

Morgause összeszedte a szép holmikat, és sírva a szobájába ment. Igraine látta, hogy Gorlois pillantása követi a lányt. Morgause csupán tizennégy éves, gondolta döbbenten, aztán bosszankodva emlékezett vissza, hogy ő csupán egy évvel volt idősebb, amikor Gorlois felesége lett.

Később látta őket együtt a csarnokban. Morgause bizalmasan Gorlois vállára hajtotta a fejét, s látta a férje szemét is. Erős harag fogta el, nem annyira a lány, inkább Gorlois iránt. Látta, hogy riadtan rebbennek szét, amikor belép, s miután Gorlois távozott, Igraine addig nézett farkasszemet a húgával, míg az vihogva le nem sütötte a szemét

- Miért nézel így rám, Igraine? Tán attól félsz, hogy Gorlois jobban kedvel engem, mint téged?

- Gorlois öreg volt hozzám; hozzád tán nem vén? Azt hiszi, benned engem kap vissza, úgy, ahogyan megismert, amikor még fiatalabb voltam, semhogy nemet mondjak, vagy más férfira nézzek. Immár nem csacska kislány vagyok, hanem önállóan gondolkodó asszony, tán azt hiszi hát, hogy veled könnyebb dolga lesz.

- Akkor talán - vágott vissza szemtelenül Morgause - jobb lenne, ha gondoskodnál róla, hogy az urad elégedett legyen, s nem azon panaszkodnál, hogy más nő jobban megadja neki azt, amit te nem tudsz.

Igraine már-már fölpofozta a lányt, aztán erőt vett magán. Minden önfegyelmét összeszedve szólalt meg. - Azt hiszed, érdekel, kit visz az ágyába Gorlois? Tudom jól, nem szűkölködik szutykos lotyókban, ám örülnék, ha a húgom nem lenne köztük. Én ugyan nem kívánom az ölelését, s ha gyűlölnélek, szíves örömest adnám őt. Csakhogy túlságosan fiatal vagy. Ahogyan magam is az voltam. Gorlois pedig keresztény. Ha lefeküdnél vele, s megejtene, nem lenne más választása, minthogy sietve hozzáadjon valamelyik legényéhez, aki hajlandó uraságtól levetett holmit venni - ezek a rómaiak nem olyanok, mint mi. Higgy nekem, Morgause, meglehet, Gorlois-t megigézted, engem akkor sem küld el, és téged nem vesz feleségül. A mi népünknél a szüzesség nem nagy kincs - nincs kívánatosabb feleség a duzzadó hasú asszonynál, akiről bizonyosan tudni, hogy termékeny. Csakhogy a keresztényeknél nem így van. Én mondom neked: úgy bánnak majd veled, mint aki szégyenbe esett, s a férfi, akit sikerül majd rávennie, hogy feleségül vegyen, egész életedben gyötörni fog, amiért nem ő nemzette azt a gyermeket. Ezt akarod, Morgause, amikor királyhoz mehetnél feleségül? Tönkretennéd a saját jövődet, húgom, hogy velem versenyezz?

Morgause elsápadt.

- Nem tudtam... - suttogta. - Jaj, nem, nem akarok én szégyenbe esni... bocsáss meg, Igraine.

Igraine megcsókolta, és neki adta az ezüsttükröt meg a borostyán nyakláncot. Morgause döbbenten bámult rá.

- Hiszen ezek Gorlois ajándékai.

- Megesküdtem, hogy soha többé nem viselem az ajándékait - felelte Igraine. - Neked adom hát őket, a királyért, akit a merlin látott a jövődben, húgom. De meg kell őrizned a tisztaságodat, amíg el nem jön érted.

- Ne félts engem - mosolygott Morgause. Igraine örült, hogy a jóslat hatott Morgause nagyravágyására. A lány hideg és számító volt, soha nem ragadta el érzelem vagy hirtelen ötlet. Morgause-t nézve Igraine azt kívánta, bárcsak ő is úgy született volna, hogy nem tud szeretni.

Bárcsak elégedett tudnék lenni Gorlois-val, vagy hideg fejjel - ahogyan Morgause tenné - valahogyan megszabadulnék tőle, hogy Uther királynéja lehessek.

Gorlois csupán néhány napig maradt a várban, és Igraine örült, amikor elment. Ura egy tucat fegyverest hagyott Tintagelben, és indulás előtt magához hívatta Igraine-t

- Itt biztonságban leszel a gyermekkel - mondta ridegen. - Indulok összeszedni a cornwalliakat az ír hódítók vagy az északi vadak ellen... vagy Uther ellen, ha ide merészelne jönni, hogy megpróbálja elvenni, ami nem az övé, legyen bár asszony, vagy vár.

- Uthernak lesz éppen elegendő dolga a maga földjén, semhogy így tenne - szorította össze a száját kétségbeeséssel küzdve Igraine.

- Isten adja - mondta Gorlois -, mert éppen elegendő ellenségünk van nélküle is. Bár nem bánnám, ha jönne, csak hogy megmutassam neki: Cornwall nem az övé. Hiszen azt képzeli, minden az, csupán érte kell nyúlnia!

Erre Igraine nem szólt semmit. Gorlois ellovagolt az embereivel, Igraine pedig ott maradt, hogy rendbe tegye a házát, ismét közel kerüljön a gyermekéhez, s megpróbálja helyrehozni a megromlott barátságot a húgával.

De bárhogyan lekötötték is a háztartás teendői, Uther mindig ott járt az eszében. Nem is a valódi Uther kísértette, a férfi, akit az almáskertben, a királyi udvarban és templomban látott, a megfontolatlan és kisfiús, ugyanakkor kicsit faragatlan és esetlen. Az az Uther, a Pendragon, a nagykirály kissé megijesztette - talán egy kicsit félt is tőle, mint egykor Gorlois-tól. Amikor Utherra, a férfira gondolt, csókokra, ölelésekre és mindarra, amit még kívánhat tőle a férfi, néha az az olvatag édesség jutott eszébe, amelyet álmában élt át, máskor elfogta a pánik, mint azt a megbecstelenített gyermeklányt, aki az esküvője másnapján a félelemtől és az iszonyattól dermedten ébredt. A házasélet aktusa éppoly rémítőnek, sőt groteszknek tetszett előtte, mint akkor.

Ami időről időre visszatért hozzá, az éjszaka csöndjében, amikor ő ébren feküdt, s Morgaine ott aludt mellette, vagy amikor a tengerparti teraszon ült, és a lánya ügyetlen ujjacskáit szoktatta a fonáshoz, az a másik Uther volt, az az Uther, akit a kőkörben ismert, kívül a földi téren és időn, az atlantiszi pap, akivel társak voltak a misztériumokban. Azt az Uthert úgy tudta volna szeretni, mint a tulajdon életét, attól sosem félt vagy rettegett volna, s bármi történt volna kettejük között, annál nagyobb édességet, nagyobb örömöt sosem ismert. Egyszerűen, amikor a férfi közelébe ért, mintha önmaga elveszett részét találta volna meg, vele együtt volt teljes. Bármi történjen is köztük közönséges férfiként és nőként, létezett valami azon túl, ami sosem hal meg, s az ereje sem csökken soha. Közös a végzetük, együtt kell beteljesíteniük... és gyakran, amikor idáig ért a gondolataiban, megtorpant, s hitetlenkedve bámult magára. Megbolondult talán? Mi ez a közös végzet, ez a lelkem másik fele? A tények nyilvánvalóan egyszerűbbek, és nem ilyen szépek. Ő, a férjes asszony, a tiszteletre méltó családanya egyszerűen belebolondult egy férfiba, aki fiatalabb és csinosabb, mint a törvényes ura, ábrándozni kezdett róla, s ezért összeveszett azzal a derék és tiszteletre méltó emberrel, akihez hozzáadták, így most ülhet és fonhat eszelős bűntudattal összeszorítva a fogát, s törheti a fejét, vajon egész életében vezekelnie kell-e a félig öntudatlanul elkövetett bűnért.

A tavasz nyárba fordult, régen elhamvadtak már Beltane tüzei. Hőség terült a földekre, a tenger kéken ragyogott, s oly tisztán, hogy a távolban Igraine néha látni vélte Lyonnesse és Atlantisz elveszett városait. A napok rövidülni kezdtek, s néha éjszaka fagyott már, amikor Igraine először kapott híreket a háborúról. A katonák hozták az újságot a közeli városból, a vásártérről, hogy ír portyázok támadtak a partra, hogy leégettek egy falut meg egy templomot, elvittek egy-két asszonyt, és hadseregek - nem Gorlois hadai - menetelnek nyugatra a Nyári Országba és északra, Walesbe.

- Miféle seregek? - kérdezte Igraine.

- Nem tudom, asszonyom - felelte a hírhozó -, mert magam nem láttam őket, ám akik látták, azt mondják, sasokat vittek, mint a római légiók egykor, ami lehetetlen. Ám azt is mondták, hogy a lobogójukon vörös sárkány volt.

Uther!, hasított Igraine szívébe. Uther itt van a közelben, s még azt sem sejti, hol vagyok. Csupán ezután érdeklődött Gorlois felől, s a hírhozó elbeszélte, hogy Gorlois is a Nyári Országban tartózkodik, s a seregek valami tanácsot tartottak.

Igraine aznap este sokáig bámult a régi bronztükrébe, s azt kívánta, bárcsak a papnők kristálygömbje lenne, hogy láthatná, mi történik a távolban.

Tanácskozni vágyott Viviane-nel vagy a merlinnel. Ők keverték ezt a bajt - s most magára hagyták? Miért nem jönnek el, talán nem kíváncsiak a terveik kudarcára? Vagy találtak egy megfelelő származású másik nőt, s őt vitték Uther útjába, hogy megszülje a királyt, aki egyszer majd begyógyítja az ország sebeit, s összebékíti a háborúskodókat?

Ám Avalonból nem jött hír, s a katonák Igraine-t még a vásározó városba sem engedték belovagolni. Tisztelettel közölték, hogy az országban uralkodó állapotok miatt Gorlois megtiltotta. Egyszer a magas ablakból kipillantva lovast látott közeledni, ám a töltésút belső végén megállította az őrség kapitánya. A lovas dühösnek látszott, Igraine úgy látta, hogy bosszúsan pillant föl a várfalra, de végül megfordult, és ellovagolt. Vajon nem hozzá jött-e a hírnök, akit az őrök elküldtek?

- Üzenetet kívánok küldeni a nővéremnek, hogy látogasson meg - mondta a fegyveresek kapitányának. - Elküldenéd egy emberedet Avalonba?

A fickó szemlátomást kerülte Igraine tekintetét

- Nem tehetem, asszonyom - felelte végül. - Cornwall uram igen határozottan megparancsolta, hogy egytől egyig itt maradjunk, hogy megvédhessük Tintagelt ostrom esetén.

- Nem tudnál akkor valakit keresni a faluban, aki jó pénzért vállalkozna az útra?

- Az úr nem örülne, asszonyom. Sajnálom.

- Értem - bólintott Igraine, és elküldte a férfit. Még nem jutott el addig a pontig, hogy megpróbálja megvesztegetni az egyik őrszemet. De minél többet töprengett a dolgon, annál dühösebb lett. Hogy meri Gorlois rabként tartani őt, aki Avalon úrnőjének a húga? Ő Gorlois felesége, nem a cselédje vagy a rabja! Végül elkeseredett lépésre szánta el magát

Sosem tanították a Látásra. Lánykorában nagynéha, mintegy véletlenül élt vele, ám felnőtt asszonyként - Viviane rövidke látomását leszámítva - sosem használta, s amióta Gorlois-t halálraítéltként látta, mereven elzárkózott minden látomás elől. Abból, az istenek tudják, miért, semmi sem lett, hiszen Gorlois nagyon is eleven volt. Most talán sikerül mégis megpillantania, mi lesz. Veszélyes lépés volt - Igraine sok rémítő történetet hallott, hogy mi történt az olyanokkal, akik olyan mesterségekbe ütötték az orrukat, amelyeket nem tanultak, s ezért először köztes megoldást keresett. Amikor a levelek sárgulni kezdtek, ismét hívatta a fegyveresek kapitányát.

- Nem ülhetek itt az idők végezetéig, mint patkány a csapdában - mondta. - El kell mennem a vásárba. Festéket kell vennünk, új fejőskecske is kellene, szükségünk van mindenféle tűre s még sok mindenre, mert jön a tél.

- Asszonyom, nincs rá parancsom, hogy utadra engedjelek - felelte a férfi, és elfordította a tekintetét. - Nekem az úr parancsol, felőle pedig nem hallottam.

- Akkor elküldöm valamelyik asszonyomat - mondta Igraine. - Ettarr vagy Isotta fog menni, s vele Morgause úrnő - így megfelel?

A katona megkönnyebbült. Örült, hogy az úrnő megoldást talált, hogy ne kelljen megszegnie az úr parancsát. Mert valóban el kellett mennie a házból valakinek a vásárba, mielőtt beállt a tél, s a kapitány ezt legalább olyan jól tudta, mint Igraine. Fölháborító, hogy meg kell akadályoznia a ház úrnőjét a kötelessége teljesítésében.

Morgause rettenetesen boldog volt, amikor Igraine közölte vele, hogy ő megy. Nem csoda, gondolta Igraine. Egyikünk sem járt idén nyáron házon kívül. Még a pásztorok is szabadabbak nálunk, hiszen ők legalább a szárazföldre hajtják a birkáikat legelni! Őszinte irigységgel nézte, amint Morgause a vállára kanyarította a Gorlois-tól kapott bíborvörös köpenyt, és két fegyveres, valamint Ettarr, Isotta meg két konyhalány társaságában, akikre a csomagok cipelése várt, elindult póniján. A töltésútról nézte, amíg el nem tűntek, s úgy érezte, képtelen visszamenni a várba, a börtönébe.

- Anyám - kérdezte a kezét fogó Morgaine -, mi miért nem mehetünk a piacra a nénémmel?

- Mert apád nem akarja, bogaram.

- Miért nem akarja? Tán azt hiszi, hogy rosszalkodnánk?

Igraine elnevette magát

- Valóban azt hiszi, kislányom.

Morgaine hallgatott... ez a pici, nyugodt, higgadt kis lény, akinek már olyan hosszúra nőtt a haja, hogy kis, vállig érő varkocsba lehetett fonni, de ez a haj annyira finom szálú és egyenes volt, hogy kibújt a varkocsból, és sötétlő tündértincsek lebegtek a kislány válla körül. A szeme sötét és komoly volt, a szemöldöke egyenes és olyan sűrű, hogy máris az adta meg az arc karakterét. Kis tündérlány, gondolta Igraine, nem emberi: tündér. Nem volt magasabb a juhász kedvesének kétéves csemetéjénél, holott Morgaine már négyéves volt, s olyan tisztán és értelmesen beszélt, mint egy nyolckilenc esztendős nagylány. Igraine a karjába kapta és magához ölelte a gyermeket.

- Én kis elcserélt gyermekem!

Morgaine nemcsak eltűrte a gyöngédséget, de meg is csókolta az anyját ami meglepte Igraine-t, mert Morgaine nem volt hízelgő kislány. De hamarosan fészkelődni kezdett. Nem szeretett sokáig ölben lenni, és mindent maga akart csinálni. Már egyedül próbált öltözködni, egyedül akarta bekapcsolni a cipőjét. Igraine letette, és Morgaine fegyelmezetten ballagott vissza vele a kastélyba.

Igraine leült a szövőszékhez. Hívta Morgaine-t, hogy üljön mellé a rokkájával. A kislány engedelmeskedett, Igraine elindította a vetélőjét, de megállt egy pillanatra, és nézte a lányát. Morgaine ügyes volt és pontos, a fonala még vaskos lett, de ügyesen pörgette az orsót, mint valami játékszert az apró ujjai között. Ha a keze nagyobb lett volna, már most olyan jól font volna, mint Morgause. Egy idő múlva Morgaine megszólalt.

- Nem emlékszem apámra, anyám. Hol van?

- A katonáival a Nyári Országban, lányom.

- Mikor jön haza?

- Nem tudom, Morgaine. Szeretnéd, ha hazajönne?

A kislány elgondolkodott.

- Nem - felelte aztán -, mert amikor itt volt, bár alig emlékszem rá, de a néne szobájában kellett aludnom, ahol sötét volt, és először féltem. Persze akkor még nagyon kicsi voltam - tette hozzá komolyan. Igraine elfojtott egy mosolyt. Aztán a gyermek folytatta. - Azért sem akarom, hogy hazajöjjön, mert megríkatott téged.

Ahogyan Viviane mondta: az ember nem is képzeli, menynyire értik a kisdedek, mi történik körülöttük.

- Miért nincs másik kisbabád, anyám? Más asszonyok nyomban újra szülnek, mihelyt a nagyobbat elválasztották, és én már négyéves vagyok Isotta azt mondta, szülnöd kellene nekem egy öcsikét. Bizony, szeretnék egy öcsköst, hogy játsszam vele, vagy akár egy húgocskát.

Igraine már mondani kezdte:

- Mert az apád, Gorlois... - de elhallgatott. Bármilyen felnőttesen beszéljen is Morgaine, mégis csak négyéves. Nem avathatja be ilyen dolgokba. - Mert az Istennő Anya nem talált méltónak, hogy fiat küldjön nekem, gyermekem.

Columba atya lépett ki a teraszra, és szigorúan megszólalt.

- Ne beszélj a gyermeknek istennőkről meg babonaságról. Gorlois azt kívánja, hogy derék keresztény leányként nevelkedjen. Morgaine, anyádnak azért nincs fia, mert apád haragszik rá, és Isten megbüntette anyádat bűnös nyakasságáért.

Igraine nem először szerette volna hozzávágni a vetélőjét a fekete vészmadárhoz. Gorlois talán mindent meggyónt ennek a fickónak, az atya tud mindent, ami köztük történt? Sokszor töprengett ezen az eltelt hónapok során, de sosem volt alkalma megkérdezni, s a pap úgysem válaszolt volna. Morgaine egyszerre fölállt, és grimaszt vágott az atyára.

- Menj innen, öreg - mondta. - Nem szeretlek. Megríkattad az anyámat. Anyám többet tud nálad, és ha ő azt mondja, az Istennő nem küldött neki gyermeket, azt hiszem el, amit ő mond, nem amit te, mert anyám nem hazudik!

Columba atya Igraine-hez fordult.

- Most láthatod, asszonyom, mire vezet az önfejűség. A gyermek verést érdemel. Add a kezemre, és én majd megbüntetem a tiszteletlenségéért

Ekkor robbant Igraine dühe és lázadása. Columba atya Morgaine felé indult, ám Igraine közéjük lépett.

- Ha a lányomhoz mersz nyúlni, te pap - mondta -, megöllek, ott, ahol állsz. Az uram hozott ide, hát nem küldhetlek el, de ha még egyszer a szemem elé kerülsz, az arcodba köpök. Takarodj a szemem elől!

Az atya nem engedett.

- Gorlois uram rám bízta az egész ház lelki üdvösségét, asszonyom, büszke sem vagyok, tehát megbocsátom, amit mondtál.

- Annyira nem érdekel a bocsánatod, mint a bakkecskéé! Takarodj a szemem elől, vagy a cseléddel dobatlak ki! Ha nem akarod, hogy kitegyék a szűrödet, vénember, tisztulj innen, s eszedbe ne jusson a közelembe jönni, amíg nem hívatlak - ami akkor lesz, ha a nap Írország nyugati partjánál kel föl! Iszkolj!

A pap látta Igraine szikrázó szemét, fölemelt öklét, hát kifutott a szobából.

Ezután a nyílt lázadás után Igraine-t szinte megbénította saját vakmerősége. De legalább megszabadult a paptól ő is, Morgaine is. Nem engedi, hogy a lányát olyan szellemben neveljék, hogy szégyellje női mivoltát.

Morgause késő este jött meg a piacról. Igen nagy körültekintéssel vásárolt. Igraine látta, hogy ő maga se csinálta volna jobban. Morgaine-nek egy darabka süvegcukrot vett ajándékba Morgause a saját zsebpénzéből, és nem győzött mesélni a vásárról. A nővérek éjfélig üldögéltek Igraine szobájában. Morgaine már régen aludt, a cukrot szopogatva, arcocskája ragadt a kezében szorongatott csemegétől. Igraine elvette, és becsomagolta későbbre, aztán tovább faggatta Morgause-t a hírekről.

Gyalázatos, hogy a vásárban kell híreket szereznem a tulajdon uram viselt dolgairól!

- Nagy sereg gyűlt össze a Nyári Országban - mesélte Morgause. - Azt beszélik, a merlin békét szerzett Lot és Uther között. Azt is mondják, hogy Ban, Kis-Britannia királya is szövetséget kötött velük, és olyan lovakat küldött nekik, amelyeket Hispániában vásárolt. - Nehezen mondta ki a furcsa nevet. - Az hol van, Igraine? Rómában?

- Nem, messze délen, sok-sok mérfölddel közelebb Rómához, mint mi - felelte Igraine.

- Csatát vívtak a szászokkal, és Uther a sárkányos lobogó alatt küzdött - mesélte Morgause. - Aztán egy hárfás dalolta mint balladát, hogyan börtönözte be Cornwall hercege az asszonyát Tintagelben... - A sötétben Igraine látta, hogy a lány szeme kikerekedik, az ajka szétnyílik. - Igraine, mondd meg nyíltan, Uther igazán a szeretőd volt?

- Nem - felelte Igraine -, csakhogy Gorlois azt hiszi, az volt, ezért kaptak össze Utherral. Nem hitt nekem, amikor megmondtam az igazat. - Sírás fojtogatta. - Ma már sajnálom, hogy ez az igazság.

- Azt suttogják, hogy Lot király csinosabb Uthernál - mondta Morgause -, és feleséget keres. Azt is fecsegik, hogy szembeszállna Utherral a nagykirályi koronáért, ha biztonsággal tehetné. Valóban csinosabb Uthernál? Valóban annyira istenforma az az Uther, ahogyan mondják, Igraine?

- Nem tudom, Morgause - rázta a fejét Igraine.

- De hiszen azt beszélik, a szeretőd volt...

- Fütyülök rá, mit beszélnek - szakította félbe Igraine -, ami azt illeti, a világ szemében mindketten meglehetősen jóképű férfiak. Lot fekete, Uther meg szőke, mint egy szász. Ám nem a két szép szeméért véltem Uthert különbnek.

- Akkor hát miért? - kérdezte izgatottan és kíváncsian Morgause.

Igraine sóhajtott, mert tudta, hogy a lányka úgysem érti meg az érzéseit. De hajtotta a vágy, hogy legalább valamit elmondjon belőlük, hiszen eddig nem oszthatta meg senkivel ezeket az érzéseket.

- Nos... magam sem tudom. Csak... mintha a világ kezdete óta ismertem volna, mintha sosem lehetett volna idegen nekem, bármit tett is, bármi történt is közöttünk.

- De ha meg sem csókolt soha...

- Nem számít - mondta fáradtan Igraine, aztán immár sírva, végre kimondta, amit régen tudott már, csak nem akart beismerni. - Ha soha többé nem látnám az arcát ebben az életben, akkor is hozzá tartozom, hozzá fogok tartozni halálomig. S nem hihetem, hogy az Istennő azért csinálta ezt a fölfordulást az életemben, hogy soha többé ne lássam őt.

A félhomályban Igraine látta, hogy Morgause áhítattal és némi irigységgel néz rá, mintha a fiatal lány szemében egyszeriben valami régi, romantikus történet hősnőjévé változott volna. Meg akarta mondani neki, hogy nem, nem így van, mindez cseppet sem romantikus, egyszerűen így történt, de tudta, hogy úgysem tudja megmagyarázni, mert Morgause még fiatal ahhoz, hogy különbséget tehessen a romantika meg az effajta végső, a képzelet és a fantázia mélyén kőkeményen megbúvó valóság között. Hadd tartsa hát románcnak, ha akarja, gondolta, és megértette, hogy Morgause számára sosem jöhet el ez a fajta valóság, mert más világban él.

Megtette hát a lépést, hogy elvadítsa a papot, aki Gorlois embere volt, s az újabb lépést, amikor megvallotta Morgause-nak, hogy szereti Uthert. Viviane beszélt valamit az egymástól távolodó világokról, s Igraine úgy érezte, más világban kezd élni, mint az a hétköznapi, ahol Gorlois-nak talán joga van elvárni, hogy ő, a hűséges vagyontárgya, cselédje, rabszolgája - a felesége legyen. Egyedül Morgaine kötötte ahhoz a világhoz. Nézte a ragacsos kezű, alvó gyermeket, a párnán rakoncátlanul szétterülő, sötét haját, nézte tágra nyílt szemű húgát, és eltűnődött, hogy a vele történtek hívására kész lesz-e odahagyni ezeket az utolsó túszokat is, akik még ehhez a világhoz kötik.

A gondolat nagy fájdalmat okozott, de a belső hangja azt súgta: „Igen, még ezt is”.

Így aztán már könnyű volt a következő lépés, amelytől annyira félt, pedig...

Ébren feküdt éjjel Morgause és a gyermeke között, törte a fejét, hogy mit kell tennie. Szökjön meg, s bízza Uther látomására, hogy megtalálja? Az ötletet szinte nyomban elvetette. Küldje Morgause-t titkos üzenettel Avalonba, hogy fogságban tartják? Nem, ha már az utcán is beszélik, ha a piacon éneklik, hogy rabságban van, a nővére már eljött volna, ha úgy vélné, hogy ez segít. A szíve mélyén ott rágott a kétség és a kétségbeesés. Hamis volt a látomása, vagy... amikor nem rúgott föl mindent Uther kedvéért, föladták a tervüket, más asszonyt találtak Uthernak és Britannia megmentésére, ahogyan mást választanak a főpapnő szerepére, ha az éppen beteg, amikor eljön az ünnep.

Hajnaltájban, amikor az ég alja már világosodott, kábult álomba merült. És ekkor, amikor immár megszűnt reménykedni, útmutatásra lelt. Amint fölébredt, mintha azt mondta volna egy belső hang: Szabadulj meg erre az egy napra a gyermektől meg a szűztől, s tudni fogod, mit kell tenned.

Tiszta, napfényes napra virradt, s amint fogyasztották a kecskesajtot a frissen sült kenyérrel, Morgause a ragyogó tengerre pillantott.

- Unok már a házban lenni. Amíg el nem mentem tegnap a vásárba, észre sem vettem, mennyire ráuntam erre a házra!

- Fogd hát Morgaine-t, s menjetek kirándulni a nyájőrző asszonyokkal - javasolta Igraine. - Bizonyára ő is kimozdulna kicsit

Kenyeret és húst csomagolt nekik. Morgaine számára ez valóságos ünnep volt. Igraine nézte, amint távoznak, és remélte, hogy elkerülheti Columba atya vizsla tekintetét, mert a pap ugyan tiszteletben tartotta az akaratát, és nem szólt hozzá, de a szeme mindenüvé követte. Ám délelőtt, amint Igraine a szövőszéknél ült, az atya lépett a szobába.

- Asszonyom...

Igraine nem nézett rá.

- Megmondtam, hogy maradj távol tőlem, pap. Panaszolj be Gorlois-nak, ha hazatér, de ne szólj hozzám.

- Gorlois egyik embere lezuhant a szikláról. A társai úgy gondolják, halódik, s engem hívatott. De nem kell félned: vigyáznak majd rád.

Igraine ezt jól tudta. Eszébe sem jutott, hogy ha a paptól megszabadulna, megszökhetne. Különben hová is mehetne? Ez Gorlois országa, s egyetlen alattvalója sem fogadná be a szökött asszonyt az úr haragja ellenében. Sosem akart megszökni.

- Eredj, vigyen el az ördög, hogy többé ne is lássalak - fordított hátat a papnak Igraine.

- Ha meg akarsz átkozni, asszony...

- Minek fáradnék vele? Isten vezéreljen inkább a magad Mennyországába, s teljen Istennek nagyobb öröme benned, mint nekem.

Mihelyt látta az atyát végigügetni a töltésúton a kis szamarán, már tudta, miért kellett megszabadulnia a paptól. A maga módján az atya is misztériumok beavatottja volt, ha nem is Igraine misztériumaié. Hamarosan rájött volna, mit akar tenni az asszony, s nem helyeselte volna. Igraine Morgause szobájába ment, és megkereste az ezüsttükröt. Aztán lement a konyhába, s megkérte az egyik cselédasszonyt, rakjon tüzet a szobájában. Bámultak rá, hiszen nem volt hideg, de ő megismételte a kérést, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Aztán magához vett néhány dolgot a konyhából: sót és egy kis olajat, egy darabka kenyeret meg egy kis palacknyi bort - az asszonyok bizonyára azt hitték, ebédnek szánja -, végül egy kis sajtot is, hogy a szándékát rejtse, de azt később odadobta a sirályoknak.

A kertben talált levendulavirágot és csipkebogyót. Kis késével metszett néhány borókaágat is, nem sokat, csak úgy jelképesen meg egy kis darab mogyoróvesszőt. A szobájába érve bereteszelte az ajtót, meztelenre vetkezett, s megállt reszketve a tűz előtt. Sosem próbálta ezt, s tudta, hogy Viviane nem helyeselné, mert aki járatlan a boszorkányság tudományában, könnyen bajba juthat, ha belekontárkodik. Ám így föl tudja idézni a Látást, akkor is, ha nincs a birtokában.

A tűzre vetette a borókát, s amikor fölszállt a füst, a homlokára erősítette a mogyorópálcát. Gyümölcsöt és virágot tett a tűz elé, sóval és olajjal illette a keblét, egyet harapott a kenyérből, egyet kortyolt a borból, és reszketve odahelyezte az ezüsttükröt, ahol megvilágította a tűz fénye, majd a hordóból, amelyben esővizet gyűjtöttek hajmosáshoz, tiszta esővizet öntött a tükör ezüst felületére.

- Közönséges és nem közönséges dolgokra - suttogta -, vízre és tűzre, sóra és olajra és borra, gyümölcsre és virágra együtt, könyörgöm, Istennő, engedd látnom Viviane nővéremet.

Lassan megrezdült a víz felszíne. Igraine-t hirtelen jeges szél borzongatta meg, s egy pillanatra megdermedt, vajon kudarcot mond-e varázslata, vajon boszorkánysága istenkáromlás is egyben? A tükörben formálódó, elmosódott arc először a sajátja volt, aztán átváltozott az Istennő áhítatot és félszt parancsoló, vörösberkenyével koszorúzott ábrázatává. Aztán, amikor a kép kitisztult és állandósult, Igraine látott, de nem holmi eleven, beszélő arcot, ahogyan várta és remélte. Egy ismerős szobát látott. A szoba egykor az anyjáé volt Avalonban, nők tartózkodtak benne a papnők köntösében, de hiába kereste a nővérét, mert a nők föl-alá járkáltak, a szobában nagy volt a zűrzavar. És akkor megpillantotta a nővérét, Viviane-t, aki fáradtnak és betegnek látszott, s egy másik papnő karjára támaszkodott, s Igraine iszonyodva ismerte föl, mit lát. Mert Viviane halvány köntösét majd szétfeszítette duzzadt, viselős hasa, az arca elgyötört volt a fájdalomtól, s egyre csak föl-alá járkált, ahogyan - emlékezett Igraine - a bába neki is parancsolta, amikor Morgaine-t szülte.

Nem, nem! Ó, Ceridwen anya, áldott Istennő, ne... anyánk is így halt meg, de hiszen Viviane annyira biztos volt benne, hogy nem szülhet már... és most meg fog halni, nem lehet ebben a korban túlélni a szülést... ha tudta, hogy viselős lett, miért nem vett be valami szert, hogy elmenjen a gyerek? Ez minden tervük vége, ez a vég...

Én is odadobtam az életemet egy álomnak... és ekkor Igraine elszégyellte magát, hogy a maga nyomorúságára gondol, amikor Viviane-nek gyermekágyba kell feküdnie, ahonnan talán nem kel föl soha többé. Rémületében, iszonyatában el sem tudott fordulni a tükörtől, s ekkor Viviane fölemelte a fejét, átnézett a papnő feje fölött, akinek a karjára támaszkodott, és homályos, a kíntól elgyötört szemében fölismerés és gyöngédség fénye gyúlt. Igraine nem hallotta a hangját, de mintha egyenesen a fejében szólalt volna meg.

Kicsi lány... kicsi húgom... Grainné...

Igraine szeretett volna kiáltani hozzá bánatában, fájdalmában és félelmében, de nem terhelhette most Viviane-t a saját bánatának súlyával. Az egész szívét egyetlen kiáltásba öntötte.

Hallak, anyám, nővérem, papnőm, istennőm...

Igraine, azt mondom neked, még ezen az órán is, ne veszítsd el a reményt, ne csüggedj! Minden szenvedésünknek értelme van, ne csüggedj!... Igraine karján fölállt a szőr, amikor leheletkönnyű érintést érzett az arcán, a leheletnél is könnyebb csókot, és Viviane azt suttogta: Kicsi húgom... aztán Igraine látta a nővére arcát eltorzulni a kíntól. Viviane szinte ájultan a papnő karjára zuhant, és szél borzolta föl a tükrön a vizet, s aztán a vízen át Igraine már csak a maga könnyes arcát látta. Megborzongott, magára kapott valamit, hogy melegítse, a boszorkányos tükröt a tűzbe hajította, majd az ágyra vetette magát és sírt.

Viviane azt mondta, ne csüggedjek, de mi mást tehetnék, ha meghal?

Csak feküdt, és önkívületbe sírta magát. Amikor már nem volt több könnye, fáradtan fölkelt, és megmosta az arcát hideg vízzel. Viviane haldoklik, talán már meghalt. Ám utolsó szavaival azt parancsolta Igraine-nek, hogy ne veszítse el a reményt. Igraine fölöltözött, a nyakába akasztotta a Viviane-től kapott holdkövet. És ekkor megrezdült a szeme előtt a levegő, és meglátta Uthert.

Ezúttal tudta, hogy Üzenetet lát, nem magát a férfit. Emberi lény, kivált Uther Perdragon nem juthatott volna be jól őrzött szobájába úgy, hogy ember ne lássa, meg ne állítsa. A vállán súlyos vállkendőt viselt, a karján - és Igraine ebből tudta, hogy nem álmodik - a kígyókat, amelyeket az Atlantisz-álomban. Csakhogy ezek nem arany karkötők voltak, hanem eleven kígyók, amelyek a fejüket emelgették, és sziszegtek, ám Igraine nem félt tőlük.

- Szerelmesem - hallotta Igraine a férfi hangját a néma szobában, ahol csak a tűz pattogott, s a suttogó hang elvegyült a borókagallyak halk pattogásával. - A téli napfordulón eljövök hozzád. Esküszöm. Eljövök hozzád, bármilyen úton. Várj reám tél derekán...

És máris egyedül volt, a szobába csupán a nap sütött be, kinn csillogott a tenger, lenn az udvar és Morgause meg Morgaine kacagása.

Igraine mély lélegzetet vett, és megitta a megmaradt bort. Böjt után, üres gyomorra ivott, s a bor a fejébe szállt. Kábult örömet érzett. Aztán csöndesen leballagott a lépcsőn, és várta a híreket, hiszen tudta, hogy hamarosan megérkeznek.

7

Az első esemény Gorlois hazatérése volt.

Igraine-t még mindig áthatotta annak a rövidke látomásnak az öröme - ugyanakkor félt, mert sosem tudta elképzelni, hogy Viviane meghalhat, s hiába biztatta őt reményre, immár nem hihette, hogy Viviane él még -, és egészen mást várt. Valamiféle mágikus hírt Utherról vagy arról, hogy Gorlois halott, s ő szabad végre. Ám a hús-vér, poros, éhes és zsémbes Gorlois láttán Igraine már-már azt hitte, a látomása önámítás volt, vagy a gonosz cselvetése.

Ha így van, az is jó, mert azt jelenti, hogy a nővérem él, s a látomásom csupán a félelmeim kivetítése volt. Így hát nyugodtan fogadta Gorlois-t, étellel, fürdővel, tiszta ruhával és kedves szavakkal. Hadd higgye, hogy Igraine megbánta nyakasságát, s ismét az ura kedvét keresi. Igraine-nek már nem számított, mit tesz, vagy mit gondol Gorlois. Már nem gyűlölte a férfit, nem kesergett az első idők nyomorúságán és kétségbeesésén. A szenvedései fölkészítették az elkövetkezőkre. Maga szolgálta föl Gorlois-nak az ételt-italt, gondoskodott embereinek tisztességes elszállásolásáról, s nem kérdezősködött. Egy percre lehozta a megfürdetett, megfésült, csinos Morgaine-t, hogy üdvözölje az apját, aztán Isotta elvitte a kislányt aludni. Gorlois sóhajtott, és eltolta a tányérját.

- Szép lesz, de olyan, mint valami tündérgyermek, mintha a barlangok népéből származna. Honnan került belé ilyen vér? Az én népemben nyoma sincs.

- Anyám a régiektől származott - felelte Igraine -, és Viviane is. Azt hiszem, Viviane apja a tündérnépből való lehetett.

Gorlois megborzongott.

- Azt sem tudjátok, ki nemzette! A rómaiak ugyancsak jól tették, hogy végeztek azzal a néppel. Nem félek egyetlen fegyveres férfit sem, akit levághatok, de félem azt a föld alatti népséget a hegyek üres gyomrában az elvarázsolt köreikkel meg az ételükkel, amelyből ha eszel, évszázadokon át bolyonghatsz megbabonázva meg a tündérnyilaiktól, amelyek a semmiből röppennek elő, s gyónás nélkül sújtják halálra az embert, hogy örök kárhozatra jusson... A sátán teremtette őket a keresztények vesztére, és istenes cselekedet pusztítani őket.

Igraine a gyógyfüvekre meg a főzetekre gondolt, amelyekkel a tündérnép még a leigázóit is gyógyította, a mérgezett nyílvesszőkre, amelyekkel el lehetett ejteni a másként elpusztíthatatlan vadat is, az anyjára, aki a tündérnépből született és Viviane ismeretlen apjára. Gorlois pedig, ahogyan a rómaiak mind, a vesztét kívánja ezeknek az egyszerű népeknek?

- Nyilván úgy kell lennie - mondta -, ahogyan Isten akarja.

- Morgaine-nek talán zárdában kellene nevelkednie, szent asszonyok között, hogy nyomot se hagyjon rajta a vérében hordott, örökölt gonosz - mélázott Gorlois. - Ha nagyobb lesz, majd gondoskodunk róla. Egy szent ember mondta nekem egyszer, hogy a lányok az anyjuk vérét öröklik, azért van úgy Éva óta, hogy ami a bűnnel teli nőben van, azt leánygyermek le nem küzdheti magában; ám a fiú az apja vérét viszi tovább, ahogyan Krisztus is atyjának, az Istennek a képére teremtetett. Ha fiam lesz tehát, Igraine, nem kell félnünk, hogy örökli a gonosz hegyvidéki népek vérét

Igraine-ben fölizzott a harag, de megfogadta, hogy nem mérgesíti föl az urát.

- Nyilván az is úgy lesz, ahogyan a te Istened akarja. - Mert Igraine tudta, hogy Gorlois - ha elfelejtette volna is - soha többé nem ér hozzá úgy, ahogyan férfi szokott a nőhöz. Nem számított hát, hogy mit mondott vagy tett. - Mondd csak, uram, mi hozott ilyen váratlanul haza?

- Természetesen Uther - felelte Gorlois. – Nagykirály-avatás volt a Sárkány-szigeten, amely ott van a papok Glastonburyje mellett. Nem tudom, miért hagyják a papok, hiszen pogány hely, ott hódoltak hát az erdőben élő Agancsosnak, kígyókkal játszadoztak, s csupa olyan förtelmességet míveltek, amit keresztény földön nem lenne szabad. Leodegranz, a Nyári Ország királya sem volt hajlandó lepaktálni Utherral. Leodegranz sem kedveli Uthert jobban nálam, de nem indít háborút a Pendragon ellen. Nem helyénvaló, hogy egymással háborúskodjunk, amikor a szászok gyülekeznek a keleti parton. Ha ezen a nyáron a skótok is támadnak, két tűz közé szorulunk. Uther pedig ultimátumot küldött, hogy cornwalli csapataimat az ő parancsnoksága alá kell helyeznem, másként erővel kényszerít rá. Így hát itt vagyok, és ha kell, Tintagelt az idők végezetéig tartani tudjuk. Ám Uthert figyelmeztettem, hogy ha cornwalli földre teszi a lábát, harcolni fogok ellene. Leodegranz fegyverszünetet kötött Utherral, amíg a szászok el nem takarodnak az országból, de én nem teszem.

- Az Isten szerelmére, hiszen ez ostobaság - csattant föl Igraine -, mert Leodegranznak van igaza: a szászok nem bírnának veletek, ha minden brit összefogna. Ha marakodtok egymással, a szászok egyenként támadják majd meg a királyságokat, s rövidesen egész Britannia a lóistennek hódol majd!

Gorlois félretolta a tányérját.

- Nem is várom el egy nőtől, hogy konyítson a becsületbeli ügyekhez, Igraine. Jöjj az ágyba!

Igraine arra gondolt, mindegy, mit csinál vele immár Gorlois, hogy már nem érdekli, csakhogy kihagyta a számításból Gorlois büszkeségének kétségbeesett kínlódását. Végül a férfi ismét megverte, szitkozódott.

- Megkötötted a férfiasságomat, átkozott boszorka! Amikor kimerülten álomba zuhant, Igraine lüktető, sebes arccal, csöndesen sírva feküdt mellette ébren. Tehát ez a jutalom, a jámborságáért, ugyanaz, mint a kemény szavakért? Immár jogosnak érezte, hogy gyűlöli, s nem volt benne érte semmi bűntudat. Hirtelen hevesen kívánta, hogy Uther ölje meg az urát.

Gorlois másnap virradatkor ellovagolt, mindössze fél tucat embert hagyott hátra Tintagel védelmére. Amikor indulás előtt a férfiak beszélgettek a csarnokban, Igraine hallotta, hogy szeretnének rajtaütni Utheren, amikor a mocsarakból támadó serege betör a völgybe. Így értette hát Gorlois a becsületet. Képes lett volna megfosztani egész Britanniát a nagykirályától, pucéran hagyni, akár egy asszonyt, hogy a szász hordák tegyenek erőszakot rajta - csupán azért, mert nem tudott eléggé férfi lenni a feleségének, s attól félt, hogy Uther az lesz.

A távozása után esősen, némán teltek a napok. Aztán megjöttek a fagyok, hó söpört végig a mocsarakon, bár a mocsarak sem látszottak, csupán a legtisztább napokon. Igraine hírekre vágyott, úgy érezte magát, mint a csapdába esett borz.

A téli napfordulón. Uther azt mondta, akkor jön el érte - de már-már attól tartott, álom volt csupán az egész. Lassan múltak az ősz hideg, sötét napjai, Igraine kételkedett a látomásában, ám tudta, ha megpróbálná megismételni, hogy nagyobb bizonyosságot szerezzen, nem segítene. Gyerekkorában úgy tanulta, hogy helytelen túlságosan bízni a mágiában. Egy rövidke pillanatra szabad fényt villantani a sötétben, és ő ezt tette, csakhogy a mágia nem válhat az ember mankójává, mert akkor később egyetlen lépést sem tud majd megtenni természetfölötti útmutatás nélkül.

Sosem voltam képes megállni a magam lábán, gondolta keserűen. Gyerekkorában Viviane szolgált neki útmutatással, de mihelyt asszonnyá érett, hozzáadták Gorlois-hoz, aki megkövetelte, hogy mindenben őt kövesse, s ha nem volt otthon, Columba atyától kérjen mindenben tanácsot.

Most eljött az ideje, hogy önállóan gondolkodjék, s ezért önmagába fordult. Fonni tanította a lányát, Morgause-t oktatni kezdte a színes szövésre, élelmet halmozott föl, mert úgy tetszett, a tél hosszabb és hidegebb lesz a szokásosnál, s mohón próbált híreket szerezni a vásárban megforduló pásztoroktól meg a betévedő utazóktól, bár az utóbbiakból alig akadt, amint a tél rátelepedett Tintagelre.

Samhain ünnepe után egy házalóasszony érkezett a várba, szakadt holmikban, fáradtan, fájós lába rongyokba bugyolálva. Mocskos volt, Igraine mégis a tűz mellé ültette, s megvendégelte egy merítőkanálnyi sűrű kecskegulyással meg a kenyérrel, amely az ő adagja lett volna. Amikor észrevette, hogy az asszony biceg egy zúzott sebtől, vizet forraltatott a szakáccsal, s egy tisztább ronggyal bekötözte a sérülést. Vásárolt is két tűt a házalónő csomagjából - meglehetősen durvák voltak, Igraine-nek akadtak jobb tűi is, de arra jók lesznek, hogy Morgaine megtegye velük az első öltéseket. Ezután úgy érezte, immár megérdemli, és kérdezősködni kezdett, hogy tud-e valamit az asszony az északon történtekről.

- Katonák, úrnőm - sóhajtotta a vénasszony -, és szászok gyülekeznek az északi utakon, aztán egy csata... és Uther a sárkányos zászlajával, északra tőle a szászok, délről meg, azt mondják, Cornwall hercege támad ellene. Csaták mindenütt, még a szent szigeten is...

- A szent szigetről jöttél? - kérdezte Igraine.

- Igen, úrnőm, ott éjszakáztam a tavaknál, és eltévedtem a ködben... A papok száraz kenyeret adtak, s megparancsolták, hogy menjek misére és gyónjak, de miféle bűnei lehetnek a magamfajta vénasszonynak? Én már elkövettem minden vétkemet, minden megbocsáttatott, s már semmit sem bánok - éles, magas hangon heherészett. Igraine úgy vélte, nem lehet sok esze, s az a kevés is oda lett a magánytól, a kemény élettől, a sok vándorlástól. - Az öregnek s a szegénynek nemigen akad módja vétkezni, hacsak nem az, hogy kételkedik Isten jóságában. Ha viszont Isten nem érti, miért kételkedünk benne, hát nem olyan bölcs, mint amilyennek a papok mondják, hehehe... Nem volt kedvem meghallgatni a miséjüket, a templomukban még hidegebb volt, mint odakünn, így elindultam a ködben, s akkor megpillantottam egy bárkát, és valahogyan eljutottam a szent szigetre, és ott az úrnő hölgyei a tűz mellé ültettek, s ennem adtak, éppúgy, mint te... hehehe...

- Láttad az úrnőt? - hajolt előre Igraine, s a vénasszony szemébe nézett - Jaj, beszélj róla, a nővérem...

- Úgy ám, s annyit mondott nekem, hogy a húga Cornwall hercegének a felesége, ha Cornwall hercege él még, amit nem tudott biztosan, hehehe... Úgy ám, üzenetet küldött számodra, azért is jöttem ide, mocsáron, sziklamezőn át, ahol szegény lábamat fölsértették a kövek, hehehe... amit mondott szegény fejemnek, arra nem emlékszem, azt hiszem, elveszítettem az üzenetet a szent sziget körül, a ködben, mert a papok, tudod, azt mondták, Isten a tengerbe süllyesztette, s ha úgy vélem, ott jártam, hát az csupán a sátán mesterkedése és ámítása... - Összegörnyedve, nyikorogva kacagott. Igraine várt.

Végül megkérdezte:

- Beszélj Avalon úrnőjéről. Láttad őt?

- Úgy ám, láttam őt, de nem olyan, mint te, inkább tündérasszonyra emlékeztet... kicsi, fekete... - A vénasszony szeme fölcsillant és kitisztult. - Már emlékszem az üzenetre. Azt mondta, add át Igraine húgomnak, hogy emlékezzék az álmaira, és ne csüggedjen, én pedig nevettem ezen, hehehe, mert mire jók az álmok? Lehet, hogy a nagy házakban élő úri hölgyeknek jók valamire, hehehe, de mi, akik a ködben vándorolunk, semmire se megyünk velük... Ó, igen, még ezt is üzeni: aratáskor pompás fiúnak adott életet, s megparancsolta, hogy elmondjam: túl minden várakozáson és reményen, jól van, s a fiúnak a Galahad nevet adta.

Igraine megkönnyebbülten sóhajtott föl. Így hát Viviane mindenek ellenére túlélte a szülést.

A házalónő folytatta.

- Azt is mondta, hogy a fiú király fia, s úgy illő, hogy az egyik királyi sarj a másikat szolgálja... Mond ez neked valamit, úrnőm? Úgy hangzik, mint valami álom, holdárnyék, hehehe... - S eszelősen kuncogott, görnyedten, rongyosan, s csupacsont kezét a tűznél melengette.

Igraine azonban értette az üzenetet. Az egyik királyi sarj szolgálja a másikat. Tehát Viviane fiat szült Ban királynak, Kis-Britannia urának a Nagy Házasság szertartása után. És ha Viviane és a merlin jóslata valaha valóra válik, s ő valóban fiút szül Uthernak, Britannia nagykirályának, az egyik szolgálni fogja a másikat. Egy pillanatig őt is ugyanolyan hisztérikus nevetés kerülgette, mint a féleszű vénasszonyt. A menyasszonyt még ágyba se vitték, s már a fiak dajkaságba adásáról gondolkodunk!

Szinte önkívületi állapotában Igraine látta ezeket a gyermekeket, a megszületettet és a meg nem születettet árnyékként maga mellett. Vajon Viviane fia, Galahad az ő Uthertől születendő fiának sötét ikertestvére, végzete lesz? Igraine szinte látta őket a táncoló tűzben: a sötét hajú, karcsú ifjút Viviane szemével meg a gyerkőcöt, aki fehér-szőke, mint az északiak... s ekkor a csapkodó lángnyelvek közt megpillantotta a druidák szent ereklyéit, amelyeket a szent szigeten őriznek, amióta a rómaiak fölégették a szent ligeteket: a tálat, a kelyhet, a kardot és a lándzsát, amelyek a négy elemnek ragyognak. A tál a földé, a kehely a vízé, a kard a tűzé, a lándzsa vagy a pálca a levegőé... gondolta kábultan, s összerezzent, amint a tűzben látni vélte mindet. Micsoda szerencse.

Igraine megrázta és kihúzta magát. A tűz parázzsá hamvadt. A vén házalóasszony aludt, lábát a rongyai alá húzta, egészen közel húzódott a tűzhöz. A csarnok csaknem üres volt. Igraine szolgálója szunyókált a padon kendőbe és köpenybe burkolva, a többi szolga már aludni tért Elaludt volna a tűz mellett, s csak álmodta az egészet? Fölrázta a szunyókáló szolgálót, és fölballagott lefeküdni. A vén házalónőt otthagyta a tűznél. Igraine a hidegtől vacogva mászott be az ágyba Morgaine mellé, és szorosan magához ölelte a gyermeket, hogy elűzze az ábrándokat, meg a félelmet.

Aztán teljes erejével beköszöntött a tél. Tintagelben nem sok tűzifa akadt. Valamiféle követ használtak helyette, amely égett, de komiszul füstölt, s befeketítette a mennyezetet meg az ajtót. Néha szárított hínárral tüzeltek, s ilyenkor az egész várnak döglötthalszaga volt, mint apálykor a tengernek. Végre híre terjedt, hogy Uther csapatai közelednek Tintagel felé, készek átkelni a nagy mocsarakon.

Rendes körülmények között Uther serege alkalmas lett volna rá, hogy megadásra bírja Gorlois hadát. De ha lesből ütnek rajtuk? Uther nem ismert a vidéket! Elegendő fenyegetést jelent számára a sziklás, ismeretlen terep s a tudat, hogy Gorlois csapatai Tintagel közelében gyülekeznek. Uther nem fog rajtaütésre számítani!

Igraine nem tehetett mást, mint hogy várt. Az asszonynak az a sorsa, hogy otthon üljön, akár palotában, akár kunyhóban - így van ez, amióta bejöttek a rómaiak. Annakelőtte a kelta törzseknél az asszonyok tanácsát követték, a messzi északon pedig harcos asszonyok éltek egy szigeten, ők tanították fegyverforgatásra a hadurakat...

Igraine éjszakánként ébren feküdt, az urára meg a kedvesére gondolt. Már ha az ember a kedvesének nevezheti azt, gondolta, akivel egyetlen csókot sem váltott. Uther megesküdött, hogy a téli napfordulón érte jön, de hogy tud átkelni a mocsáron, áttörni Gorlois lesben várakozó seregén...?

Bárcsak tanult varázslónő vagy papnő lenne, mint Viviane! Gyerekkorában olyan mesékkel riogatták, amelyek arra figyelmeztettek, mennyire gonosz dolog varázslattal rákényszeríteni az isteneket a saját akaratunk teljesítésére. Jó lenne tehát, ha lesből támadnak Utherra, s az embereit lemészárolják? Azzal biztatta magát, hogy Uthernak nyilván vannak kémei és felderítői, s nincs szüksége asszonyi segítségre. Mégis elégedetlen volt Csak kell lennie valami jobbnak, mint ülni és várni.

Néhány héttel a téli napforduló előtt olyan vihar dühöngött két napig, hogy Igraine tudta, északon, a mocsarakban senki sem maradhatott életben, ha nem ásta magát föld alatti üregbe, mint a nyúl. Az emberek még a vár biztonságában is a tüzek mellé kuporodtak, és reszketve hallgatták a szél tombolását. A hótól meg a darától nappal is olyan sötét volt, hogy Igraine fonni sem látott. Oly kevés faggyúgyertyájuk volt, hogy nem mert többet elhasználni, mert még hosszan kellett viselniük a tél terheit. Így hát jobbára sötétben üldögéltek, s Igraine régi avaloni meséket próbált fölidézni, hogy Morgaine és Morgause ne unatkozzanak.

A kicsi meg a nagylány elaludtak végre, de Igraine a köpenyébe burkolózva továbbra is ott ült a tüzecske hamvai mellett. A feszültség nem hagyta nyugovóra térni, hiszen úgy is ébren, fájó szemmel meredt volna csak a sötétbe, s a gondolatait próbálta volna elküldeni sok száz mérföldnyire... hová? Gorlois-hoz, hogy lássa, hová vezette az árulása? Mert árulás volt: hűséget esküdött Uthernak mint nagykirályának, aztán féltékenysége és bizalmatlansága okán szavát szegte.

Vagy Utherhoz, aki tábort próbál ütni ezen az ismeretlen tájon, ahol szél veri, ahol elveszett, vak?

Hogyan érhetné el Uthert? Próbálta fölidézni mindazt a keveset, amit lánykorában a mágiából megtanult Avalonban. A test meg a lélek, így tanulta, nincsenek szilárdan összekötve. Alváskor a lélek elhagyja a testet, s az álmok országába megy, ahol minden illúzió és butaság, ám néha, a druidának tanultaknál az Igazság Országába, ahová Igraine-t a merlin vitte abban az egyetlen álomban.

...Egyszer, Morgaine születésekor, amikor úgy tetszett, a fájások örökké tartanak, Igraine elhagyta a testét, s látta magát odalenn feküdni, azt a nyomorult jószágot, aki körül bábák szorgoskodtak, akit a szolgálók biztattak, miközben ő semmi fájdalmat nem érezve, boldogan lebegett valahol fenn. Aztán valaki fölé hajolt, és türelmetlenül rászólt, hogy nyomjon jobban, mert már látszik a gyermek fejeteteje, s ő visszatért a kínhoz meg az erőlködéshez, s elfelejtette a furcsa szabadulást. Ám ha akkor meg tudta tenni, képes rá most is. Köpenyében reszketve Igraine a tűzbe bámult, s azt akarta, hogy abban a pillanatban teremjen máshol...

Sikerült. Úgy tetszett, erősen összpontosítva áll önmaga előtt. A legnagyobb változás az volt, hogy már nem hallotta a vár falain kívül tomboló vihart. Nem nézett vissza - úgy tanulta, hogy amikor az ember elhagyja a testét, nem szabad visszanézni, mert a test visszahúzza a lelket -, de szem nélkül is látott mindent maga körül, és tudta, hogy a teste még mindig ott ül mozdulatlanul a kialvó tűz mellett. Amint megtette, megijedt, s azt gondolta - előbb föl kellene élesztenem a tüzet - de tudta, ha visszamenne a testébe, nem lenne bátorsága újra megpróbálni.

Morgaine-ra gondolt, az élő kötelékre közte és Gorlois között, akit a férfi most eltaszított ugyan, hiszen gúnyosan beszélt a gyermekről, ám a kötelék így is létezett, ezért Gorlois-t megtalálhatta, amikor csak akarta. S mihelyt a gondolat megformálódott benne, máris... máshol volt.

...Hol? Egy kis lámpa reszkető fényénél megpillantotta urát egy sereg másik ember társaságában. Férfiak jöttek össze a mocsárvilágban álló kis kőházban.

Gorlois éppen azt mondta:

- Sok éven át harcoltam Uther mellett Ambrosius idejében, s ismerem, hát ő a bátorságban és a meglepetésben bízik. Az emberei nem ismerik a cornwalli időjárást, s eszükbe sem jut, hogy ha a nap tomboló vihar idején nyugszik le, nem sokkal éjfél után kitisztul az idő. Így hát nem fognak mozdulni, amíg föl nem kel a nap, de mihelyt a nap a látóhatár fölé emelkedik, Uther támadni fog, abban a reményben, hogy korán üthet rajtunk. Ám ha körül tudjuk fogni a táborát az ég kitisztulása és napkelte között, akkor meglephetjük őket, amint éppen tábort bontanak. Menetelésre lesznek fölkészülve, nem csatára. Egy kis szerencsével úgy kaphatjuk el őket, hogy a kardjukat sem sikerül kihúzniuk a hüvelyéből. És ha Uther seregét fölmorzsoltuk, ha őt magát nem vágnánk is le, sarkon fordulna, s elfutna Cornwallból, hogy soha vissza se térjen. - A félhomályban Igraine látta, hogy Gorlois a foga fehérét mutatja, mint a vadállat. - Ha pedig levágjuk, a serege szétszóródik, mint a méhek, ha valaki megöli a királynőjüket!

Igraine hátrébb húzódott, mert test nélkül, kísértetként is úgy érezte, hogy Gorlois-nak látnia kell, amint ott lebeg. S a férfi valóban fölkapta a fejét, s a homlokát ráncolta.

- Szél csapott meg, hideg van - motyogta.

- Hogyne lenne? Amikor a hóesés így tombol, persze, hogy hideg van, mint a sírban - morogta az egyik katona... de még be sem fejezte, Igraine már nem volt ott, testetlenül lebegett a semmiben, reszketett, s küzdött az erős kísértés ellen, hogy visszatérjen Tintagelbe. Húsra, tűzre vágyott, rossz volt így sodródni a világok között, akár a holtak kísértete...

Hogyan juthatna Utherhoz, hogy figyelmeztesse? Kettejük között nem volt kötelék, a férfival egyetlen szerelmes csókot sem váltott, amely összekötötte volna hús-vér testüket s azzal együtt testetlen lelküket is. Gorlois házasságtöréssel vádolta, s Igraine most ismét elkeseredetten kívánta, bárcsak tényleg megtörtént volna. Nem látott a sötétben, testetlenül, sehol sem; tudta, hogy egyetlen gondolatszikra visszaröpítené a tintageli szobába, ahol jéghideg teste a kialudt tűz mellett görnyed. Küzdött, hogy ott maradjon a halálos sötétségben, imádkozott, könyörgött némán, Hadd menjek Utherhoz, ám tudta, hogy annak a világnak a furcsa törvényei szerint, amelyben éppen tartózkodott, ez lehetetlen: ebben a testében nem volt kapcsolata Utherral.

Csakhogy az én kötelékem Utherral erősebb a húsnál, mert több életen át tart, vitatkozott Igraine valami megfoghatatlannal, mint aki magasabb bíróhoz fellebbez annál, aki ennek az életnek a törvényeit megszabja. A sötétség immár szorongatta, úgy érezte, nem tud lélegezni, hogy valahol odalenn az elhagyott teste teljesen átfagyott, ki-kihagy a légzése. Valami azt kiáltotta: Térj vissza, térj vissza, Uther felnőtt férfi, nincs szüksége a segítségedre, ő pedig gyötrődve, kínlódva, hogy ott maradjon, ahol van, így válaszolt: Ő is csak ember, nincs védve árulás ellen!

A szorongató sötétségben most volt valami még sötétebb, s Igraine tudta, hogy nem önnön láthatatlan fényét látja, hanem valami Mást. Vacogva, reszketve, rettegve nem a testi fülével, hanem lénye minden idegszálával hallotta a parancsot: „Térj vissza! Vissza kell menned. Nincs jogod itt lenni. A törvény változtathatatlan: büntetlenül nem maradhatsz itt.”

S hallotta magát, amint azt feleli a különös sötétségnek:

- Ha kell, megfizetem a rám szabott büntetést.

„Miért akarsz oda menni, ahová tilos?”

- Figyelmeztetnem kell őt - mondta kétségbeesett elszántsággal Igraine. S ekkor, ahogyan a pille kibújik a gumóból, valami nála nagyobb tárult ki Igraine-ben, kitárta szárnyát, s eltűnt a sötétség, s az őt intő alak nem volt több lefátyolozott, hozzá hasonlatos asszonynál, papnőnél - az biztos, hogy nem az Istennő, sem a vén Halálbanya. - Eskü köt össze kettőnket, életről életre, s azon túl is, nem tilthatod meg - mondta határozottan Igraine, s egyszeriben látta, hogy a két karján ott vannak az aranykígyók, amelyeket a kőkörben viselt, különös álmában. Fölemelte a karját, s ismeretlen nyelven fölkiáltott. Soha többé nem emlékezett többre belőle fél szótagnál, hogy úgy kezdődött: „Aaahhh...”, s hogy varázsige volt; azt sem tudta, honnan jött hozzá ez a szó ebben a végletes helyzetben, hozzá, aki ebben az életben papnő sem volt. A tiltó alak eltűnt előle, s Igraine fényt látott, fényt, amilyen a kelő nap fénye...

Dehogy, halovány kis lámpafény volt, az ócska, szaruval védett kis fadobozban faggyúmécses világított, a fénye alig volt több kicsike csillanásnál a kis, kőfalú, düledező, megcsusszant nádfedelű kalyiba jeges sötétjében. S valamiféle különös, láthatatlan fénynél - vagy testetlenül szem nélkül látott a sötétben? - Igraine mégis ki tudta venni az arcokat a sötétben, olyan arcokat, amelyeket Londiniumban látott Uther körül: királyok, törzsfők és katonák arcát. Kimerülten és összefagyva kuporogtak a mécses körül, mintha pislogó lángocskája megmelegíthette volna őket. Köztük volt Uther is, soványan és kimerülten, a kezén vérző repedéseket mart a fagy, gyapjú válltakaróját a fejére húzta. Nem az a büszke és királyi papszerető volt, akit Igraine az első látomásában látott, még csak nem is az esetlen és faragatlan fiatalember, aki késésével megzavarta a misét, ám ez a fáradt, nyúzott férfi, akinek a hidegtől kivörösödött orráig lelógott csapzott haja valahogyan sokkal valóságosabbnak, még sokkal vonzóbbnak tetszett. Igraine-be fájdalom és szánalom hasított, szerette volna a férfit a karjába venni és megmelengetni, s úgy hallotta, mintha kiáltott volna neki: Uther!

Tudta, hogy Uther hallotta, mert látta, hogy fölemeli a fejét, és körülnéz a hideg menedékben, s megborzong, mintha hideg fuvallat érte volna. S ekkor a férfi testére csavart takarókon és köpenyeken át meglátta a karjain tekergő kígyókat. Nem igazi kígyók voltak persze, olyan tájon tekeregtek eleven kígyók módjára, ahol semmiféle ember ismerte kígyó el nem hagyná az odúját ilyen időben. Igraine mégis látta őket, s valahogyan Uther is látta az asszonyt, és szóra nyitotta a száját, ám Igraine parancsolón csöndre intette.

Kelj föl, és indulj, másként elvesztél! Az üzenet nem formálódott szavakká Igraine tudatában, mégis tudta, hogy közvetlenül a férfi tudatába hatolt. Nem sokkal éjfél után eláll a havazás. Gorlois meg a katonái azt hiszik, ott ragadtatok, ahol most vagytok, rátok rontanak, s kardélre hánynak! Készen kell állnotok a támadásukra.

Hangtalanul, az ereje utolsó maradékával üzent a férfinak. S a szavak formálása közben már tudta, hogy fogytán az erő, amely idáig hozta ennek a világnak a törvényei ellenére. Igraine nem szokott az ilyesfajta munkához, s küszködött, hogy be tudja fejezni az üzenetet. Vajon hisznek-e neki, vajon fölkészülnek-e Gorlois támadására? Vagy ott maradnak mozdulatlanul a sötétben a vihar után, s Gorlois úgy üt rajtuk, ahogyan a róka a tyúkokon az ólban? Ám ő nem tehetett többet. Halálos hidegség, teljes kimerültség járta át, érezte, hogy jeges hidegbe és sötétbe olvad, mintha a vihar átjárná a testét...

...a kőpadlón feküdt, a kihunyt tűz előtt. Jeges szél süvített fölötte, mintha a vihar, amely egész látomásában végigkísérte, itt is tombolna, a testében... Nem, nem így történt. A vihar utolsó föllángolása fölszakította a szoba zsalugátereit, amelyek ide-oda csapkodtak, s időnként becsapott az ablakon a jeges eső.

Igraine fázott. Annyira fázott, hogy azt hitte, soha nem mozdul meg többé, hogy ott marad fekve, és megfagy, hogy testének hidege lassan átváltozik a halál álmává. De ebben a pillanatban ez sem számított.

A tabu megsértéséért büntetés jár, ez a törvény. Tiltott dolgot cselekedtem, nem vihetem el szárazon. Ha Uther megmenekül, elfogadom, ha a halálommal fizetek is érte... s amint összegömbölyödött, s köpenye csekély melegével próbálta fölmelegíteni magát, Igraine úgy érezte, hogy a halál tulajdonképpen könyörületes lenne. Legalább nem érezné a hideget...

Csakhogy Morgaine! Morgaine a nyitott ablak közelében aludt. Ha az ablak nem lesz becsukva, Morgaine megfázik, esetleg tüdőgyulladást kap... a maga kedvéért Igraine meg nem mozdult volna. Ám a gyermeke meg az ártatlan húga kedvéért kényszerítette magát, hogy mozduljon, hogy dermedt keze-lába mozgásba jöjjön. Nehézkesen, mint a részeg, az ablakhoz botorkált, és fagyott ujjaival megpróbálta becsukni. A szél kétszer kitépte a kezéből, s amint küszködött vele, hallotta magát, hogy zokog. Nem érezte, de tudta, hogy letört az egyik körme a viaskodástól a zsaluval, amely úgy ellenállt, mintha élne. Végül két kézzel elkapta a reteszt, és becsípve kékre fagyott ujját, nagy nehezen sikerült bereteszelnie a zsalut.

A szobában még mindig hideg volt, jéghideg, s Igraine tudta, hogy tűz nélkül Morgaine és Morgause is megfázik... semmire sem vágyott jobban, mint hogy köpenyestől bebújjon közéjük az ágyba, hogy megmelegedjen a forró, fiatal testek között, ám reggelig még órák voltak hátra, s ő hagyta kialudni a tüzet. Reszketve húzta magán össze a köpenyt, fogott egy parazsastálat, s lelopakodott a lépcsőn. Jéghideg lábát fölsértette a kő, amint botladozott. A konyhában három szolgáló aludt összebújva, mint a kutyák a tűz mellett. Meleg volt, s a tűz fölött hosszú kampón gőzölgő fazék lógott - nyilván a reggelihez főtt benne a zabkása. Nos, ez Igraine saját konyhája, saját kásája volt. Igraine merített a fazékból, megitta a forró, sótlan zablevest, de még ez sem tudta fölmelegíteni. Aztán megtöltötte a parazsastálat izzó parázzsal, befödte, s a ruhájával védve a tüzet, ismét fölment. Gyönge és bizonytalan volt, s a forró leves ellenére úgy rázta a hideg, hogy attól félt, összeesik. Nem szabad elesnem, mert akkor nem kelek föl többé, s a parázs még fölgyújt valamit...

Letérdelt szobája hideg kandallója elé, miközben erőteljes borzongásrohamok futottak végig a testén, s időnként fájdalom hasított a mellébe, de már nem fázott, inkább forróságot érzett. A parázzsal először türelmesen meggyújtotta a gyújtóst, majd kis ágakat tett rá, végül a fahasáb is tüzet fogott, s a láng felcsapott a mennyezet felé. Igraine-nek immár olyan melege volt, hogy ledobta a köpenyét az ágy felé botladozva. Fölemelte Morgaine-t, s a gyermekkel a karjában feküdt le. De hogy elaludt-e vagy meghalt, maga sem tudta.

Nem, nem halt meg. A halálban nincsenek ilyen görcsös hideg- és meleghullámok... Tudta, hogy sokáig feküdt gőzölgő ruhákba csavarva, amelyek aztán kihűltek, s akkor kicserélték őket, tudta, hogy forró italokat erőltettek le a torkán, néha hányingert keltő gyógyfüves főzeteket láz ellen, máskor forró vízzel kevert, erős pálinkát. Napok, hetek, évek, évszázadok teltek el, és ő csak feküdt és égett és reszketett, és elviselte a szájába öntött förtelmes kotyvalékokat, mert még ahhoz is gyönge volt, hogy kihányja. Egyszer odament hozzá Morgause, és riadtan kérdezte:

- Ha rosszul voltál, Igraine, miért nem ébresztettél föl, hogy élesszem föl a tüzet?

A sötét alak, aki tiltotta neki az utazást, ott állt az egyik sarokban. Igraine most már látta az arcát is: a Halálbanya volt, aki a tilalmas kapuját őrzi, s aki azért jött, hogy megbüntesse őt... Morgaine lépett hozzá, és rémülten nézett le rá. Igraine szerette volna megnyugtatni a lányát, de nem volt ereje megszólalni. És ott volt Uther is, de Igraine tudta, hogy csak ő látja, aztán illetlenség is lett volna más férfit szólítani a hites urán kívül... senki nem gondolt volna felőle rosszat, ha Gorlois-t szólongatja. Ám ha meghalna is, akkor sem akarta kimondani Gorlois nevét, elege volt belőle, az életben és a halálban egyaránt.

Elárulta volna Gorlois-t tilalmas varázslatával? Vagy csupán álom volt, nem valóságosabb a próbálkozásánál, hogy figyelmeztesse Uthert? Vajon sikerült-e megmentenie Uthert? Úgy tetszett, ismét a jeges hidegben bolyong, vakon próbál átverekedni a viharon, hogy figyelmeztesse Uthert, aztán egyszerre megjelent Columba atya, motyogott valamit latinul, és ő teljesen kiborult. Milyen jogon meri zaklatni őt az atya a végső rítusokkal, amikor nem képes védekezni? Igen, boszorkányságot űzött, tehát az atya fogalmai szerint gonosz nőszemély, s az atya elítélné azért is, mert elárulta Gorlois-t, s bosszút állna a gazdájáért. Ismét ott tombolt a vihar a testében, vég nélkül bolyongott a viharban, Morgaine-t kereste, aki elveszett, csak Morgause volt ott, a fején koronával, Britannia nagykirályának koronájával. Aztán Morgaine egyszerre csak ott állt a bárka orrában, amely a Nyári-tengeren át Avalon partjára vitte őket, Morgaine papnői öltözékben, amilyet Viviane szokott viselni... és aztán csönd és sötétség.

Aztán napfény sütött a szobába, Igraine megmozdult, s érezte, hogy képtelen fölülni.

- Csak feküdj nyugodtan, úrnőm - mondta Isotta -, hamarosan hozom az orvosságodat.

Igraine maga is meglepődött, hogy ha suttogva is, de képes megszólalni.

- Ha túléltem a főzeteidet, túlélem ezt is. Milyen nap van ma?

- Már csak tíz nap van hátra a téli napfordulóig, úrnőm. Ami meg a történteket illeti, csupán annyit tudunk, hogy éjszaka kialudhatott a tűz a szobádban, az ablak pedig fölpattant. Morgause úrnő azt mondja, arra ébredt, hogy be akartad csukni az ablakot, aztán kimentél, és parázzsal tértél vissza. Ám nem szóltál, és fölélesztetted a tüzet, így aztán nem is tudhatta, hogy rosszul vagy. Csak reggel látta, hogy tüzel a tested a láztól, s nem ismerted meg sem őt, sem a gyermeket.

Ez volt az egyszerű magyarázat. Ám Igraine tudta, hogy a betegsége több volt ennél, büntetés volt, amiért az erejét jóval meghaladó varázslattal próbálkozott, s úgy kiszipolyozta testét-lelkét, hogy jóformán alig tudott visszatérni.

- Mi hír... - Igraine elhallgatott. Nem kérdezősködhetett Utherról, ahogyan szerette volna. - Van-e hír az én uramról, a hercegről?

- Nincs, úrnőm. Tudjuk, hogy ütközet volt, ám semmiféle hír nem juthat el ide, amíg az utak meg nem tisztulnak a nagy vihar után - felelte a szolgáló. - De nem szabad többet beszélned, úrnőm. Inkább egyél egy kis forró kását, s aludj.

Igraine engedelmesen elfogyasztotta a forró levest, amelyet hoztak neki, aztán aludt.

Amikor eljön az ideje, majd megérkeznek a hírek is.

8

A téli napforduló estéjén kellemesre fordult az idő. Egész nap olvadt a hó, sártengerré változtak az utak, puha köd terült a tenger és az udvar fölé, így ha az ember megszólalt, a hangja szinte vég nélkül visszhangzott. Kora délután előbújt egy rövid időre a nap is, s Igraine a betegsége kezdete óta először kiment az udvarra. Már egészen jól érezte magát, de ahogyan mindenki, ő is izgatottan várt a hírekre.

Uther megesküdött, hogy a téli napforduló estéjén eljön. Hogyan sikerülhetne neki, amikor Gorlois serege elállja az útját? Igraine egész nap néma és szórakozott volt, még Morgaine-ra is rászólt, aki vadul viháncolt, élvezte a szabadságot a téli hideg és bezártság után.

Nem lenne szabad türelmetlenül viselkednem a gyermekemmel, csupán azért, mert a szerelmesemen jár az eszem! - haragudott meg magára Igraine. Magához hívta, és megcsókolta Morgaine-t. Amint az ajka a lágy arcocskához ért, végigfutott rajta a hideg. Tiltott varázslatával talán sikerült figyelmeztetnie a szerelmesét Gorlois rajtaütési tervére, s ezzel esetleg halálra ítélte gyermeke atyját...

...de nem. Gorlois árulta el a nagykirályt. Bármit tett vagy nem tett Igraine, Gorlois halálra volt ítélve, s árulásával ki is érdemelte a halált. Hacsak azzal nem tetőzte be árulását, hogy megölte azt az embert, akit a király, akinek fölesküdött, azaz Ambrosius jelölt ki egész Britannia védelmére.

Columba atya lépett be, s azt követelte Igraine-től, tiltsa meg a cselédségnek, hogy tüzek gyújtásával ünnepeljék a téli napfordulót.

- Magad mutathatnál nekik jó példát azzal, ha este misére jönnél - folytatta az atya. - Valóban régen részesültél a szentségekben, asszonyom.

- Beteg voltam - felelte közömbösen Igraine. - Ami pedig a szentségeket illeti, az emlékezetem szerint a betegségem alatt föladtad nekem az utolsó kenetet. Bár az is lehet, hogy csak álmodtam - sok mindent álmodtam.

- Sok olyasmit - mondta a pap -, amit keresztény nőnek álmodnia sem illik. Az úr kedvéért adtam föl neked az utolsó kenetet, amikor meg tudtál gyónni, s méltón fogadhattad.

- Úgy van, tudom én is, hogy nem az én kedvemért tetted - felelte kissé megvetően Igraine.

- Nem szabhatok határt Isten könyörületességének - zárta le a témát a pap, s Igraine jól tudta, hogy gondolatban még hozzáteszi: inkább könyörületet tanúsítok, hiszen Gorlois úr valamilyen ismeretlen okból kedveli ezt az asszonyt, s Istenre bízom, hogy megbüntesse, amit minden bizonnyal meg is tesz...

Ám végül beleegyezett, hogy elmegy a misére. Nem kedvelte ugyan ezt a vallást, ám Ambrosius keresztény volt, a kereszténység lett Britannia civilizált népeinek vallása egyre inkább. Uther is meg fogja adni magát a közvélemény nyomásának, bármi lett légyen is a vallásról a magánvéleménye. Igraine nem igazán tudta - ideje sem volt kideríteni -, hogy a lelkiismereti kérdésekről hogyan vélekedik a férfi. Vajon megtudja-e még valaha? Megesküdött, hogy a téli napfordulón eljön. És Igraine lesütötte a szemét, és megpróbált a misére figyelni.

Alkonyodott már, Igraine éppen a konyhában tárgyalt a szolgálóival, amikor zajt hallott a töltésút vége felől, lovak dobogását, majd egy kiáltást az udvarban. Magára kapta a köpenyét, és kirohant. Morgause a nyomában. A kapuban római viseletbe öltözött férfiakat látott - úgy néztek ki, mint Gorlois emberei -, ám az őrök elálltak az útjukat hosszú lándzsáikkal.

- Gorlois uram azt a parancsot hagyta, hogy csak ő maga léphet be.

A jövevények közül a középső kihúzta magát. Rettenetesen magas volt.

- Britannia merlinje vagyok - zengett a hangja, akár a harangszó a ködben. - El az utamból, fickó! Engem nem akarsz beengedni?

Az őrök önkéntelen tisztelettel léptek félre az útból, de Columba atya tiltó mozdulattal állt a jövevény elé.

- Én nem engedlek be. Uram, Cornwall hercege azt tiltotta meg a legerősebben, hogy te belépj erre a helyre, vén varázsló. - A katonáknak elakadt a lélegzete, s Igraine bosszankodott ugyan - ostoba, fontoskodó pap! -, mégis csodálta az atya bátorságát. Nem kis dolog szembeszállni Britannia merlinjével.

Columba atya fölemelte az övén függő nagy fakeresztet

- A Krisztus nevében parancsolom, hogy távozz! Az Isten nevében, térj vissza a sötétségbe, ahonnan jöttél!

A merlin csengő kacagása visszhangzott a magas falak közt.

- Derék testvérem Krisztusban - mondta -, a te Istened meg az én Istenem egy és ugyanaz. Vagy azt hiszed, eltűnök az ördögűző szavaidra? Tán úgy képzeled, a sötétség gonosz démona vagyok? Hacsak nem nevezed Isten estéjét a sötétség eljövetelének. Az a sötétség, ahonnan jövök, mindössze a Nyári Ország, s nézd, ezek az emberek magának Cornwall hercegének a gyűrűjét hozzák. Lásd magad. - Az egyik köpenyes férfi a fáklyák fényében előrenyújtotta kesztyűtlen kezét Az ujján ott csillogott Gorlois gyűrűje.

- És most engedj be minket, atyám, mert nem démonok, de földi halandók vagyunk, éhesen és fáradtan, mivel messziről jöttünk. Vagy tán vessünk keresztet, s imádkozzunk egy sort, hogy elhidd, eleven emberek vagyunk?

Igraine lépett elő. Idegesen nyalta meg a szája szélét Mi folyik itt? Hogyan hozhatják Gorlois gyűrűjét, ha nem az ő hírhozói? Az egyiküknek mindenesetre hozzá illett volna fordulnia. Nem látott köztük egyetlen ismerős arcot sem, Gorlois pedig bizonyára nem a merlint választotta volna hírnökéül. Vagy Gorlois halott, s így hozzák halálának a hírét? Éles hangon szólalt meg.

- Hadd látom azt a gyűrűt. Valóban az övé, vagy hamisítvány?

- Ez valóban az ő gyűrűje, Igraine, úrnő - mondta egy ismerős hang, s amint Igraine a fáklyafényben a gyűrű fölé hajolt, ismerős kezet látott, amely nagy volt, széles és csupa seb, a kéz fölött pedig olyasmit, amit addig csak álmában. Uther szőrös karján, mindkét csuklóján kék festékkel tetovált kígyó tekergett. Úgy érezte, nem tartja meg a lába, nyomban összecsuklik.

Uther megesküdött: Eljövök a téli napforduló estéjén. S eljött valóban, Gorlois gyűrűjével a kezén.

- Herceg uram! - lépett elő megrendülten az atya, ám a merlin kézmozdulata elhallgattatta.

- Csend! A hírnök titkos - mondta. - Egy szót se. - A pap pedig engedelmesen elhallgatott. Azt hitte, a csuklyás férfi Gorlois, s nem értette a dolgot.

Igraine bókolt, s még mindig hitetlenség és bosszúság csatározott benne.

- Lépj be, uram - mondta, s Uther, még mindig csuklyában, kinyújtotta gyűrűs kezét, s megszorította az asszony ujjait. Igraine keze jéghideg volt, ám Utheré meleg és erős. Azzal támogatta az asszonyt, amint beléptek a csarnokba.

Igraine köznapi csacskaságokban keresett menedéket. - Hozassak bort, uram, vagy valami ennivalót? Uther a fülébe súgta:

- Az Isten szerelmére, Igraine, találd módját, hogy kettesben maradjunk. A papnak éles a szeme, még sötétben is, s azt akarom, valóban azt higgye, Gorlois járt itt.

Igraine Isottához fordult:

- Hozz élelmet és sört a katonáknak és a merlin úrnak. Hozz mosdóvizet is, ha kívánják. Jómagam visszavonulok a termeinkbe az én urammal. Küldess föl nyomban ételt és bort.

A szolgálók nyomban elsiettek, hogy teljesítsék a parancsait. A merlin levetette köpenyét, és hárfáját óvatosan az egyik padra tette. Morgause jelent meg az ajtóban, s merészen nézett a katonákra. A szeme megakadt Uther magas alakján, s bókolt neki.

- Gorlois uram! Üdvözlégy, drága bátyám! - indult a férfi felé. Uther tiltón emelte föl a kezét, s Igraine elébe lépett. Bosszúsan gondolta: Nevetséges, hiszen Uther csuklyában sem hasonlít Gorlois-ra jobban, mint én!

- Az uram fáradt, Morgause - szólt élesen -, és semmi kedve gyermekekkel fecsegni. Vidd Morgaine-t a szobádba, s tartsd ott. Ma éjjel veled alszik.

Morgause durcásan emelte föl Morgaine-t, és elindult vele föl a lépcsőn. Jóval mögöttük ment csak Igraine, Uther kezét fogva. Miféle ámítás ez, és miért? Úgy vert a szíve, hogy azt hitte, nyomban elájul, amíg végre elértek az asszony és Gorlois közös szobájába, s becsukták az ajtót.

Odabenn Uther kitárta a karját. Hátravetette csuklyáját, a haja meg a szakálla nyirkos volt a ködtől, s tárt karral várta Igraine-t, de az nem mozdult.

- Király uram! Miféle dolog ez? Miért hisznek Gorlois-nak?

- Merlin kis varázslata - mondta Uther -, inkább csak a csuklya, meg a gyűrű teszi, de ő is hozzáadott valamit. Az egész mit se érne azonban, ha világosban és csuklya nélkül látnának. Látom, téged nem vezetett félre, így is reméltem. Nem jelenésről, csupán látszatról van szó. Megesküdtem neked, Igraine, hogy a téli napfordulón eljövök, s megtartottam eskümet. Meg sem csókolsz a fáradozásomért?

Az asszony odalépett, elvette a férfi köpenyét, ám az érintését kerülte.

- Király uram, hogyan jutottál Gorlois gyűrűjéhez?

Uther elkomorodott

- Hogyan? Csatában vágtam le a kezéről, ám az áruló hátat fordított, s megfutamodott. Jól érts meg, Igraine, jogosan jöttem ide, nem tolvajként az éjszakában. A varázslat csupán arra szolgál, hogy a világ szemében óvja a jó híredet, nem többre. Jövendőbeli hitvesemet senki ne nevezhesse házasságtörőnek. Mégis jogosan jöttem: Gorlois-nak az életével kell lakolnia. Tintagelt Ambrosius Aurelianus fölesküdött vazallusaként uralta. Nékem is fölesküdött, ám megszegte ezt az esküt. Ezt bizonnyal érted, Igraine, úrnőm? Egyetlen király sem tűrheti, hogy a hűbérese büntetlenül esküt szegjen, s fegyvert fogjon a királya ellen.

Igraine helyeslően bólintott

- Már így is teljes egyesztendős munkám a szászok ellen, veszett kárba miatta. Amikor odahagyta az embereivel Londiniumot, nem állhattam ki a szászok ellen, engednem kellett, menekülnöm, hagynom, hogy kifosszák a várost. A népemet, akiknek a védelmére esküt tettem - mondta keserűen. - Lótnak meg tudok bocsátani: ő nem tett esküt. Lótnak is van velem szemben tartozása, amelyet rendeznünk kell - vagy békét kötünk, vagy letaszítom a trónjáról, s fölköttetem -, csakhogy Lot nem esküszegő és áruló. Gorlois-ban megbíztam. Ő esküt tett, s megszegte, így meghiúsította Ambrosius egész életének munkáját, s mindent kezdhetek elölről. Ily sokba került hát nekem Gorlois, s azért jöttem, hogy elvegyem tőle Tintagelt. S el kell vennem az életét is, ő is tudja.

Az arca olyan volt, akár a kő.

Igraine nagyot nyelt.

- S elveszed az asszonyát is... hódítóként és a jog szerint, ahogyan Tintagelt?

- Ó, Igraine - vonta magához az asszonyt két kézzel Uther. - Tudom, hogyan választottál, amikor láttalak a nagy vihar éjszakáján. Ha nem figyelmeztettél volna, odalennének a legjobb embereim s bizonnyal az életem is. Hála neked, amikor Gorlois ránk támadt, fölkészülten vártuk. Akkor vettem el az ujjáról a gyűrűt, s elvettem volna a kezét, a fejét is, de elmenekült előlem.

- Jól tudom, nincs más választásod, királyom - mondta Igraine, de kopogtak az ajtón. Egy szolgáló hozott be tálcán ételt meg egy kancsó bort.

- Uram - motyogta bókolva.

Igraine gépiesen kiszabadította magát Uther karjából, elvette a tálcát, majd becsukta az ajtót a szolgáló mögött. Elvette Uther köpenyét, amely valóban alig különbözött Gorlois-étől, az ágy végébe akasztotta száradni, lehajolt, lesegítette a férfi csizmáját, elvette a kardövét is. Ahogyan gondos feleséghez illik, jegyezte meg egy belső hang, ám Igraine tudta, hogy már határozott. Ahogyan Uther mondta: Tintagel Britannia nagykirályának a tulajdona. Ugyanígy az úrnő is. S ez nem volt Igraine akarata ellenére. Az úrnő magának a királynak esküdött szövetséget.

Az asszonyok lencsével főtt, szárított húst hoztak, egy frissen sült cipót, egy kis lágy sajtot és bort. Uther úgy falt, mint aki sokáig éhezett.

- Immár két hónapja vagyok a harcmezőn, hála az átkozott árulónak, akit férjednek nevezel. Most eszem először tető alatt Samhain óta, azaz ahogy a derék atya mondaná, Mindenszentek óta.

- Csak ami a cselédségnek meg nekem készült vacsorára, uram, cseppet sem méltó...

- Nekem valóságos karácsonyi lakoma azok után, amiket a hidegben ettem - csámcsogott mohón Uther, erős ujjaival vadul tépte a kenyeret, a sajtot a késével darabolta. - Hát mást sem kapok tőled, mint hogy uram, királyom? Annyit álmodtam erről a percről, Igraine - tette le a sajtot, s nézett föl az asszonyra. Átfogta Igraine derekát, s közelebb húzta az asszonyt. - Nincs hozzám egyetlen kedves szavad sem? Még mindig hűséges vagy tán Gorlois-hoz?

Igraine engedett, s hangosan kimondta:

- Már választottam.

- Oly sokáig vártam... - suttogta Uther, s lehúzta magához az asszonyt úgy, hogy az fél térdre ereszkedett a férfi lábánál. Ujjaival végigsimította Igraine arcvonásait. - Már attól féltem, soha nem jő el ez a pillanat, s most nincs számomra egyetlen kedves tekinteted, egyetlen szerelmes szavad sem... Igraine, Igraine, álmodtam volna csupán, hogy szerettél, hogy kívántál? Hagytalak volna inkább békén?

Igraine fázott, reszketett tetőtől talpig, úgy suttogta:

- Nem, nem... vagy ha álom volt, én is ezt álmodtam. - Föltekintett a férfira, nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. Nem félt Uthertől, ahogyan Gorlois-tól, de most, hogy eljött a perc, hirtelen vad pánik fogta el, s azon tűnődött, vajon miért merészkedett el eddig. Uther még mindig karolta. Most lehúzta a térdére, s Igraine engedte, hogy a férfi hátradöntse úgy, hogy a feje Uther mellén pihenjen.

Uther nagy kezével átfogta az asszony karcsú csuklóját.

- Észre sem vettem, milyen törékeny vagy. Magasra nőttél, hát azt hittem, nagydarab, királynői termetű asszony vagy, de lám, oly vékonyka vagy, hogy a két kezemmel összetörhetnélek, azokat a kis madárcsontjaidat... - Átfogta az asszony csuklóját. - És olyan fiatal...

- Annyira talán mégsem vagyok fiatal - nevette el magát végre Igraine. - Öt éve vagyok férjnél, gyermekem van.

- Nem látszik - mondta Uther. - Az a kicsike volt, akit odalenn láttam?

- A lányom, Morgaine - felelte Igraine. És egyszerre rájött, hogy Uther is zavarban van, húzza-halasztja a dolgot. Ösztönösen megérezte, hogy harmincvalahány éve ellenére a férfinak csupán olyan nőkkel akadt dolga, akik egyetlen szavára hajlandók voltak, s a rangjabeli, tisztességes asszony újdonság volt számára. Hirtelen fájdalmasan kívánta, bárcsak tudná, mit mondjon, mit tegyen.

Még mindig rögtönözve, szabad kezével megérintette a tetovált kígyót Uther csuklóján.

- Ezeket eddig nem láttam...

- Nem - mondta Uther -, a királlyá avatásomon kaptam őket a Sárkány-szigeten. Bárcsak velem lehettél volna, királyném - és a két keze közé fogta és hátrabillentette Igraine fejét, hogy megcsókolja. - Nem akarlak megrémíteni - suttogta -, de olyan régen álmodom erről a percről, oly régen...

Igraine reszketve engedte, hogy a férfi megcsókolja, s mélyen a testében megmozdult valami. Gorlois-val ilyesmi sohasem fordult elő.

...és ismét félni kezdett. Gorlois-val mindig csak történt valami, abban neki magának nem volt semmi része, kívülről figyelhette, szinte félreállhatott. Mindig önmaga maradt, Igraine. Uther ajkának érintésétől fogva tudta, hogy többé nem maradhat kívülálló, hogy soha többé nem lesz az, aki volt. A gondolat megrémítette. Ugyanakkor végigszáguldott az ereiben a jó érzés, amiért a férfi annyira kívánta őt. Megragadta a kígyókat a férfi csuklóján.

- Láttam őket álmomban... ám azt hittem, álom csupán.

Uther józanul bólintott.

- Én is álmodtam róluk, még mielőtt viseltem volna őket S az is derengett, hogy a te karodon is vannak hasonlók... - Ismét fölemelte az asszony karcsú csuklóját, s megnézte. - Csak aranyból voltak.

Igraine hátán borzongás futott végig. Tehát nem álom volt, hanem látomás az Igazság Országából.

- Az egész álomra képtelen vagyok visszaemlékezni - nézett a távolba Igraine válla fölött Uther. - Csak arra, hogy együtt álltunk egy nagy síkságon, valamiféle körben... Mit jelent, Igraine, hogy közös álmaink vannak?

Igraine úgy érezte, elakad a szava, s nyomban elsírja magát.

- Talán csak annyit, hogy egymásnak rendeltettünk, királyom... uram... szerelmem.

- Királyném, szerelmem... - Uther hirtelen hosszan, kérdőn az asszony szemébe nézett. - Bizonnyal elmúlt az álmok ideje, Igraine. - Beletúrt az asszony hajába, kihúzta hajtűit, hogy a vöröslő fürtök leomlottak a hímzett gallérra, a sápadt arcra; majd reszkető kézzel simította le a hosszú tincseket. Karjában az asszonnyal fölállt. Igraine nem is sejtette, hogy a férfi karjában ennyi erő van. Uther két nagy lépéssel átvágott a szobán, s az asszonyt az ágyra fektette. Letérdelt mellé, és ismét megcsókolta.

- Királyném - suttogta -, bárcsak megkoronázhattak volna az oldalamon az avatáskor... Olyan szertartásokra került sor, amelyet keresztény embernek nem illendő ismernie, ám a régiek, akik a rómaiak eljövetele előtt a szigeteken éltek, nélkülük nem ismertek volna el királyuknak. Hosszú utat tettem meg, amíg eljutottam ide, s némelyik szakasza, hiszem erősen, nem ebben a világban vezetett.

Ez arra emlékeztette Igraine-t, amit Viviane mesélt neki a távolodó világokról, amelyek egyre messzebbre kerülnek egymástól a ködben. S Viviane-ről eszébe jutott, hogy mit is kívánt tőle a nővére, s ő mennyire vonakodott teljesíteni.

Nem tudtam. Túlságosan fiatal voltam, próbálatlan, nem tudtam semmit. Nem tudtam, hogy az ember teljesen föloldódhat, szétszakadhat, elsodródhat...

Azt kívánták, hogy tartsd meg a Nagy Menyegzőt a földdel, ahogyan régen tették? Mert tudom, hogy Banwicki Ban királytól ezt követelték Kis-Britanniában... - És hirtelen nagy féltékenység hasított belé, amiért egy idegen papnő vagy asszony jelképezte a szertartáson az országot, amelynek védelmére Uther fölesküdött.

- Nem - felelte a férfi. - S azt sem tudom, megtettem volna-e, de nem kívánták tőlem. A merlin azt is mondta, hogy ő az, akinek - ahogyan Britannia minden merlinjének - meg kell halnia, ha áldozatot kell hozni a népért... - Uther elhallgatott - De ez a számodra nem sokat jelenthet.

- Elfeleded - szólt Igraine -, hogy Avalonban nevelkedtem, anyám papnő volt, s ma a nővérem a Tó Asszonya.

- Te is papnő vagy, Igraine?

Igraine a fejét rázta, s először egyszerűen nemet akart mondani, majd mégis így felelt:

- Ebben az életemben nem.

- Azon tűnődöm... - Uther az egyik kezével ismét a képzeletbeli kígyót érintette Igraine karján, a másikkal a tetováltat a magáén. - Azt hiszem, mindig tudtam, hogy éltem már korábban is, hogy az élet sokkal nagyobb dolog, semhogy csupán egyszer éljünk, aztán kialudjunk, mint a lámpa a szélben. S vajon miért éreztem, amikor először rád pillantottam, hogy már a világ teremtése előtt ismertelek? Ezek misztériumok, s te talán többet tudsz róluk, mint én. Azt mondod, nem vagy papnő, mégis értesz a varázslathoz, hiszen eljöttél hozzám a nagy vihar éjjelén, hogy figyelmeztess... Tán nem kellene többet kérdezősködnöm, mert olyat hallhatok tőled, amit keresztény embernek nem szabad tudnia. Ami ezeket illeti - ujja hegyével ismét megérintette a kígyókat -, ha már viseltem őket a mostani életem előtt, tán azért mondotta a vénember az avatás éjjelén, amikor a csuklómra tetoválta őket, hogy jog szerint az enyémek. Azt hallottam, hogy a keresztény papok elűztek minden ilyen kígyót a szigetekről... csakhogy én nem félek a sárkányoktól, s viselem őket annak jeléül, hogy úgy terjesztem védelmező szárnyamat a szigetek fölé, ahogyan a sárkány a szárnyát.

- Akkor pedig - suttogta Igraine -, bizonnyal a legnagyobb király leszel, uram.

- Ne szólíts így! - követelte szenvedélyesen a férfi, s ajkával tapasztotta be az asszony ajkát.

- Uther - suttogta Igraine, szinte álomban.

A férfi keze az asszony nyakához vándorolt, s csókolni kezdte a vállát. Ám amikor le akarta róla fejteni a ruhát, az asszony elhúzódott. Könny szökött a szemébe, szólni sem tudott, ám a férfi megfogta a vállát, s a szemébe nézett.

- Ily rosszul bántak hát veled, szerelmesem? - súgta lágyan. - Isten sújtson reám, ha valaha is félned kell tőlem. Teljes szívemből szeretném, hogy sosem lettél volna Gorlois asszonya. Ha én találok először rád... ám ami történt, megtörtént. De esküszöm neked, királyném: sosem kell félned tőlem.

A lámpa táncoló fényében a szeme feketének látszott, pedig Igraine tudta, hogy szürke. - Igraine, én... én azt hittem, nem lehet köztünk gát, mert úgy véltem, tudod, hogyan érzek irántad. A szerelmesem vagy, a királyném, a feleségem. Esküszöm a koronámra és a férfiasságomra, hogy a királyném leszel, és soha nem veszek más asszonyt, soha nem taszítalak el. Tán feslett nőként bántam veled? - A férfi hangja remegett, s Igraine tudta, hogy fél... attól fél, hogy elveszíti őt. Mihelyt rájött, hogy Uther is félhet, hogy ő is sebezhető, Igraine félelme elmúlt. Átkarolta a férfi nyakát, és csengő hangon mondta:

- Te vagy az én szerelmesem, az én uram és az én királyom, és szeretni foglak, amíg csak élek, és azután is, ameddig Isten engedi.

És most már hagyta, hogy a férfi lehúzza a köntösét, s mezítelenül, örömmel bújt a karjába. Soha, soha nem sejtette, hogy ilyen is lehet. Eddig a percig - ötévi házasság és a gyermekszülés ellenére - ártatlan volt, szűz, tudatlan leány. Most azonban egybeolvadt test, tudat és szív, s ő eggyé vált Utherral, ahogyan Gorlois-val soha. Egy pillanatig átúszott a tudatán a gondolat, hogy a magzat az anyja méhében nem lehet ennyire közel...

Uther fáradtan pihent Igraine vállán, vastag szálú, szőke haja csiklandozta Igraine keblét.

- Szeretlek, Igraine - mormogta. - Bármi légyen is ebből, szeretlek. S ha Gorlois idejön, megölöm, mielőtt még egyszer hozzád nyúlhatna.

Igraine nem akart Gorlois-ra gondolni. Megsimogatta a férfi szőke haját, s így dorombolt:

- Aludj, szerelmem. Aludj.

Ő nem akart aludni. Amikor a férfi már mélyen és egyenletesen lélegzett, Igraine akkor is ébren feküdt, és lágyan simogatta Uthert, hogy föl ne ébressze. A férfi melle majdnem olyan sima volt, mint az övé, alig néhány szál szőke szőr akadt rajta. Igraine addig azt képzelte, minden férfi szőrös. A testének édes illata volt, pedig elborította az izzadság meg a szerelem folyadéka. Igraine úgy érezte, soha nem fog betelni a férfi simogatásával. Azt kívánta, hogy fölébredjen, s újra ölelje, ugyanakkor őrizte az álmát. Nem félt már, nem szégyenkezett. Ami Gorlois-val kötelesség és beletörődés volt, most szinte elviselhetetlen gyönyörré változott, mintha saját testének-lelkének eddig rejtett részével egyesült volna újra.

Végül csak aludt ő is egy kicsit, nyugtalanul, a férfihoz simulva. Talán egy órát ha alhatott, amikor az udvaron zaj támadt, s az fölverte. Fölült, hátravetette hosszú haját. Uther álmosan húzta maga mellé.

- Pihenj még, drága szerelmem, messze a hajnal.

- Nem - szólalt meg az asszonyból a megérzés -, nem maradhatunk tovább. - Fölvette ruháját és tunikáját, reszkető kézzel föltűzte a haját. A lámpa kialudt, s a sötétben nem lelte a hajtűt. Végül fátylat borított a fejére, a cipőjébe bújt, s lerohant a lépcsőn. A nagy csarnokban alig pislákolt a tűz. Hirtelen megrezdült Igraine előtt a levegő, s ő megtorpant.

Gorlois állt ott, az arcán jókora kardvágás, s véghetetlen bánattal szemrehányással és keserűséggel nézett az asszonyra. Az Üzenet volt, akit Igraine már korábban is látott, a hasonmás, a végzet kísértete; fölemelte a kezét, s az asszony látta, hogy három ujja és a gyűrűje hiányzik. A férfi arca halálosan sápadt volt, ám bánatosan és szerelemmel nézett az asszonyra, s ajka Igraine nevét formázta, bár a dermedt csöndben nem hallatszott hang. S ekkor Igraine megértette, hogy Gorlois is szerette őt a maga durva módján, s bármivel bántotta is, csak szerelemből tette. Hiszen az ő szerelméért kapott össze Utherral, dobta el a becsületét s a hercegségét. Ő pedig csupán gyűlölettel és türelmetlenséggel viszonozta az ura szerelmét. Csak most értette meg, hogy ahogyan ő érzett Uther iránt, úgy érzett iránta Gorlois. Elszorult a torka a fájdalomtól, már-már a férfi nevét kiáltotta, ám rezdült a levegő, s a hasonmás eltűnt, ott sem volt soha. S megtört Igraine körül a fagyott csönd, s az udvarról kiáltások hallatszottak.

- Utat! Utat! Fényt ide, fényt!

Columba atya lépett a terembe, a fáklyát a parázsló tűzbe dugta, s meggyújtotta. Sietve tárta ki a kaput.

- Mi ez a lárma...

- Megölték a herceget, Cornwall népe - kiáltotta valaki. - Itt hozzuk a herceg holttestét! Utat! Cornwalli Gorlois halott, itt hozzuk a testét!

Igraine-t Uther kapta el hátulról, másként összerogyott volna. Columba atya hangosan tiltakozott.

- Nem! Lehetetlen! Hiszen a herceg tegnap este megérkezett néhány emberével, s most fönn alszik az úrnő szobájában...

- Nem. - A merlin hangja szólalt meg. Nyugodt volt, mégis betöltötte az udvart. Fáklyát fogott, meggyújtotta az atya fáklyájáról, aztán az egyik katona kezébe nyomta. - Az esküszegő herceg nem tért meg élő emberként Tintagelbe. Az úrnő a legfőbb uraddal áll ott, Uther Perdragonnal. Még ma összeesketed őket, atyám.

A katonák meg a cselédek suttogtak és kiáltoztak, amint az állatbőrökből durván összetákolt hordágyat behozták a csarnokba. Igraine elhúzódott a letakart testtől. Columba atya kitakarta az arcot, ráírta a kereszt jelét, majd ismét letakarta. Az arca dühös és szomorú volt egyszerre.

- Varázslat, boszorkányság! - köpött ki, s fölemelte a keresztet - A te műved volt, vén mágus!

- Ne merészelj így beszélni az apámmal, pap! - kiáltotta Igraine.

A merlin fölemelte a kezét

- Nem szorulok asszony védelmére - férfiéra sem, Uther uram - mondta. - Varázslatról pedig szó sincs. Azt láttad, amit látni akartál, hogy az urad hazatért. Csakhogy az urad nem az esküszegő Gorlois, aki eljátszotta a jogát Tintagelhez, hanem az igazi nagykirály és úr, aki azért jött, hogy elvegye, ami az övé. Te csak végezd papi teendőidet, atyám, mert temetni kell, s ha az megvan, menyegzői misét kell tartanod a királyod s az úrnő számára, akit királynéjául választott.

Igraine Uther karjának az ölelésében állt. Belenézett Columba atya megvető, szemrehányó szemébe, s jól tudta, a pap a legszívesebben céda boszorkánynak nevezné, ha nem rettegne Uthertől. A pap elfordult, s letérdelt Gorlois holtteste mellé. Imádkozott. Letérdelt Uther is, a szőke haja fénylett a fáklyafényben. Igraine odatérdelt mellé. Szegény Gorlois. Gorlois halott volt, az áruló halálát halta. Bízvást kiérdemelte, csakhogy szerette Igraine-t, s most halott volt.

Gorlois oldalán térdelve Igraine imádkozott: Gorlois-ért, aztán sírva magáért, a rá váró ismeretlen sorsért. Valóban így rendeltetett a világ kezdetétől, vagy a merlin és Avalon, no meg a maga boszorkánysága hozta így? Gorlois holtan fekszik, s amint Igraine Uther immár drága és szeretett arcára tekintett, jól tudta, hogy nemsokára mások is jönnek, s Uther magára veszi királyságának minden terhét, és soha többé nem lesz annyira az övé, mint ezen az éjszakán. Amint ott térdelt a halott férje meg a férfi közt, akit egész életében szeretni fog, kísértést érzett, hogy fölhasználja Uther szerelmét, hogy elfordítsa a gondolatait - hiszen képes lett volna reá - a királyi teendőktől s az államügyektől, hogy egyedül rá gondoljon. Csakhogy a merlin nem Igraine örömére hozta őket össze. Az asszony tudta, hogy ha meg akarná tartani magának, az ellen a sors ellen lázadna, amely egymáshoz sodorta őket, s ezzel mindent tönkretenne. Amikor Columba atya fölállt a holttest mellől, s intett a katonáknak, hogy vigyék a kápolnába, Igraine megérintette a karját. Az türelmetlenül fordult meg.

- Úrnőm?

- Sok gyónnivalóm volna, atyám, mielőtt uramat, a herceget örök nyugalomra helyeznék... s mielőtt férjhez mennék. Meggyóntatsz-e atyám?

Columba atya meglepetten nézett rá.

- Pirkadatkor, asszonyom - mondta végül, s távozott. A merlin a tekintetével követte Igraine-t, s odament hozzá. Az öregember szemébe nézett.

- Itt és most, atyám, kijelentem, hogy egyszer és mindenkorra végeztem a varázslással. Legyen meg Isten akarata.

A merlin gyöngéden pillantott az asszony űzött szemébe. Soha ilyen lágyan nem szólt a hangja.

- Hát azt hiszed, gyermekem, hogy a varázslásunk képes bármire, ami ellenkezik Isten akaratával?

Igraine kissé összeszedte magát, másként sírva fakadt volna ott, mindenki előtt.

- Megyek, fölöltözöm, atyám, kicsinosítom magam.

- Királynéhoz méltón kell köszöntened a napot, lányom.

Királyné. Megborzongott tőle. Ám ezért tett mindent, amit tett, ezért született. Lassan fölment a lépcsőn. Föl kell ébresztenie Morgaine-t, meg kell mondani neki, hogy meghalt az apja. Szerencsére olyan kicsi még, hogy alig emlékszik rá, gyászolni sem fogja.

S amint behívta asszonyait, hogy öltöztessék a legszebb ruhájába, fésüljék meg, s adják rá az ékszereit, tűnődve tette a hasára a kezét. A mágia utolsó, futó pillanatában, mielőtt mindörökre lemondott volna róla, Igraine tudta, hogy ezen az egyetlen éjszakán, amikor csupán szerelmesek, s nem király és királyné voltak, fiút fogant Uthernak. Kíváncsi lett volna, vajon a merlin tudja-e.

Morgaine szól...

Azt hiszem, első valódi emlékem az anyám menyegzője Uther Pendragonnal. Apámra alig emlékszem. Amikor kislánykoromban boldogtalan voltam, úgy tetszett, emlékszem rá. Nagydarab, sötét hajú és szakállú férfi volt, emlékszem hogyan játszottam a nyakában függő lánccal. Emlékszem, hogy amikor leánykakoromban boldogtalan voltam, amikor anyám vagy a tanítóim megdorgáltak, vagy amikor Uther - nagy ritkán - annyi figyelemre méltatott, hogy megfeddjen, azzal vigasztaltam magam, hogy ha az igazi apám élne, ő bizonyára szeretne, az ölébe ültetne, s szép holmikat hozna nekem. De most, idősebb lévén, s tudván, miféle ember volt, valószínűbbnek tartom, hogy kolostorba küldött volna, mihelyt öcsém születik, s nem gondolt volna rám soha többé.

Nem mintha Uther valaha is goromba lett volna hozzám; csupán nem érdekelték a leánygyermekek. Mindvégig anyám volt a szíve közepében, s ő az anyáméban, haragudtam is rá ezért: hogy elvette tőlem anyámat ez a nagydarab, szőke, faragatlan fickó. Amikor Uther háborúban volt - s leánykoromban bizony gyakorta dúlt háború -, anyám, Igraine dédelgetett és becézett, a tulajdon kezével tanított fonni, színes szállal szőni. Ám mihelyt megpillantotta Uther embereit, már mentem is a szobámba, s nem gondolt velem senki, míg Uther útra nem kelt ismét. Csoda-e hát, ha gyűlöltem őt, s teljes szívemből ki nem állhattam a sárkányos zászló látványát, vagy ha lovas közeledett Tintagel felé?

S amikor az öcsém megszületett, még rosszabb lett. Mert ott volt az anyám mellén az a rózsásfehér bőgőmasina, s ami még rosszabb volt: anyám elvárta, hogy legalább úgy törődjek vele, mint ahogyan ő. „Ez a kisöcséd - mondta -, jól vigyázz rá, Morgaine, és szeresd.” Szeressem? Teljes szívemből gyűlöltem, mert ha odamentem anyámhoz, ő elhúzódott, s azt mondta, én már nagylány vagyok, nagy ahhoz, hogy az ölébe üljek, hogy megkösse a szalagjaimat, hogy a térdéhez hajtsam a fejemet vigasztalásul. A legszívesebben belecsíptem volna abba a kis féregbe, csakhogy anyám megutált volna érte. Néha amúgy is úgy éreztem, hogy gyűlöl. Uther azonban odavolt az öcsémért. Bár azt hiszem, mindig remélt egy második fiút is. Sosem mondták nekem, mégis tudtam - tán az asszonyokat hallottam fecsegni, vagy talán akkor már járatos voltam a Látásban, amikor még magam sem tudtam róla -, hogy akkor hált először anyámmal, amikor az még Gorlois felesége volt, és sokan hitték, hogy a fiú nem is Uther fia, hanem Cornwall hercegéé.

Hogyan hihették, sejtelmem sincs, mivel úgy beszélik, Gorlois sasorrú, fekete férfi volt, az öcsém meg szőke, szürke szemű, akár Uther.

Már az öcsém életében, akit Arthur néven koronáztak királlyá mindenféle történet járta arról, hogy hogyan kapta a nevét. Mondták azt, hogy valójában Arth-Uther, Uther medvéje lett volna, ám nem így volt. Kisdedkorában Gwydionnak - ragyogónak - nevezték a fénylő hajáért, ahogyan aztán a fiát is - de ez már másik történet. A tények igen egyszerűek: amikor hatesztendős lett, Gwydiont dajkaságba küldték Ectoriushoz, Uther egyik hűbéreséhez északra, Eboracvum közelébe, s Uther úgy akarta, hogy az öcsémet megkereszteljék. Így kapta hát az Arthur nevet.

Ám a születésétől hatéves koráig egyfolytában a sarkamban volt, mert mihelyt elválasztotta anyám, Igraine, így szólt hozzám: „Ez a kisöcséd, szeretned és gondoznod kell.” Én a legszívesebben megöltem volna a bőgőmasinát, lehajítottam volna a szikláról, s futottam volna anyám után, hogy ismét csak az enyém legyen, csakhogy anyámat az izgatta, hogy az öcsémmel mi van.

Egyszer, amikor megjött Uther, s anyám fölöltötte a legjobb ruháját meg a borostyános és a holdköves nyakékét, s oda sem figyelve megcsókolt engem is meg az öcsémet is, s már rohant is le, Uther elébe, s én néztem kipirult arcát - az arca izzott, a keble pihegett az örömtől, hogy megjött az embere -, és gyűlöltem Uthert is meg az öcsémet is. Amint ott álltam sírva a lépcső tetején, s a dajkánkat vártam, hogy elvigyen minket, az öcsém anyánk után totyogott, kiáltozva – „Mama, mama” -, pedig alig tudott beszélni még, és elesett, s beverte az állát a lépcsőn. Anyám után kiáltottam, csakhogy ő már röpült a királyhoz, s dühösen szólt hátra: „Morgaine, mondtam, hogy vigyázz a gyermekre”, s elsietett.

Fölkaptam az ordító csöppséget, s a fátylammal letöröltem az állát. Az ajkát is fölsértette a fogával - még csak nyolc vagy tíz foga lehetett -, és csak nyöszörgött, hívta anyánkat, ám amikor nem jött, leültem a gyermekkel az ölemben a lépcsőre, és ő a kis karjával átfogta a nyakam, a ruhámba temette az arcocskáját, és álomba sírta magát. Nehéz volt az ölemben a gyermek, a haja lágy és nedves, nedves volt másutt is, de valahogy nemigen bántam, s ahogy ölelt, megértettem belőle, hogy álmában elfeledte, hogy nem az anyja karjában van. Úgy éreztem: Igraine elfeledett mindkettőnket, őt éppúgy elhagyta, ahogyan engem. Most tehát bizonnyal nekem kell a gyermek anyjának lennem.

Így hát megráztam kissé, s amikor fölébredt, kis kezével a nyakamba kapaszkodott, hogy vigyem, én pedig átvetettem a csípőmön, ahogyan a dajkától láttam.

- Ne bőgj - mondtam -, majd dajkállak.

- Mama - nyafogta.

- Mama elment, a királlyal van - szóltam -, de én majd gondodat viselem, öcsém. - S amint megfogtam pufók kezecskéjét, megértettem, hogy Igraine mire gondolt: nagylány voltam már ahhoz, hogy anyám után nyafogjak, hiszen ott volt a kicsi, akire vigyáznom kellett.

Azt hiszem, hétéves lehettem.

Amikor anyám húga, Morgause feleségül ment Orkneyi Lothoz, csupán annyit fogtam fel, hogy megkaptam az első felnőttruhámat meg egy borostyán- és ezüstláncot. Erősen kedveltem Morgause-t, mert neki gyakorta akadt rám ideje akkor is, amikor anyámnak nem, s mert mesélt nekem apámról - a halála után Igraine talán egyszer sem ejtette ki a nevét. Szerettem hát Morgause-t, ám féltem is, mert koronként megcsipkedett, máskor a hajamat húzta és fárasztó bőgőmasinának nevezett, s először ő aggatta rám azt, amitől akkor sírtam, de ma már büszkélkedem vele:

- Te bizonnyal a tündérnépségből való vagy. Miért nem fested kékre az arcod, s viselsz őzbőr ruhát, Tündér Morgaine?

Nemigen értettem a menyegző okát, vagy hogy miért adták oda Morgause-t olyan fiatalon. Tudtam, hogy anyám örül, hogy a húga elkerül a háztól, mert úgy látta, Morgause kéjvágyón nézett minden férfira. Tüzelő szuka volt, bár bizonnyal azért lett olyan, mert senki sem törődött vele. A menyegzőn, új ünneplőruhámban, hallottam, milyen szerencse, hogy Uther gyorsan békét kötött Orkneyi Lottal, akár olyan áron is, hogy a tulajdon sógornőjét adta hozzá feleségül. Én elbűvölőnek találtam Lotot, ám Utherra nem hatott ez a báj. Mindenesetre úgy tetszett, Morgause szereti - meglehet ugyan, csak kifizetődőnek látta, hogy eljátssza a szerelmet.

Kissé késve érkeztem a csarnokba, mert a dajkám nem ért rá szalagot fonni a hajamba, s a végén magam csináltam; mindig is ügyes kezem volt, jól és gyorsan végeztem el olyan feladatokat, amelyeket a felnőttek lassabban. Már jobban fontam, mint anyám, s sokkal jobban mint Morgause valaha is. Nagyon büszke voltam magamra sáfrány-színű ruhámban az aranyszegélyű szalagokkal meg a borostyán nyaklánccal, amelyet a kinőtt és gyerekes korall helyett kaptam. Csakhogy a főasztalnál nem volt hely, hiába jártam körül, s tudtam, hogy anyám vagy másik asztalhoz ültet, vagy a dajkát szólítja, hogy vigyen el, vagy azzal hívja fel rám a figyelmet, hogy széket hozat valamelyik szolgálóval. S amíg Cornwallban hercegnő voltam, Uther udvarában, Caerleonban csupán a királyné lánya olyan férfitól, aki elárulta nagykirályát.

S ekkor megpillantottam egy kicsike, sötét hajú asszonyt - olyan kicsikét, hogy először magamnál alig idősebb gyermeknek hittem -, aki egy hímzett széken ült. Kitárta felém a karját.

- Jöjj ide, Morgaine. Emlékszel rám?

Nem emlékeztem, de amint a sugárzó, barna arcba pillantottam, úgy éreztem, az idők kezdete óta ismerem ezt az asszonyt.

Azért duzzogtam egy kicsit, attól tartván, hogy az ölébe akar ültetni, mint valami kisdedet. Ő azonban mosolyogva húzódott félre a széken. Láttam immár, hogy nem lány, hanem úrnő.

- Egyikünk sem valami nagy - mondta. - Szerintem ez a szék elegendő lesz kettőnknek is, hiszen nagyobb népek számára készült.

Így hát Viviane mellett ültem a menyegzői lakomán, s megtudtam, hogy ő Morgause nevelőanyja - az anyjuk meghalt Morgause születésekor, s Viviane úgy szoptatta a húgát, mint a saját gyermekét. Ez azért izgatott, mert haragudtam Igraine-re, amiért az új öcsémet nem adta szoptatós dajkához, hanem maga szoptatta. Uther azt mondta, királynéhoz ez nem illik, s én egyetértettem vele. Gyűlöltem látni Gwydiont Igraine keblén. Azt hiszem, valójában féltékeny voltam, bár szégyellnem kellene.

- Anyád s Igraine anyja királynő volt tehát? - Mert olyan pompás ruhát viselt, mint Igraine vagy bármelyik északi királyné.

- Nem, Morgaine, nem királynő volt, hanem nagy papnő, a Tó Asszonya, s most a helyébe lépve én vagyok Avalon úrnője. Egy napon talán te is papnő leszel. A régiek vére csörgedez az ereidben, s talán birtokodban van a Látás is.

- Mi az a Látás?

A homlokát ráncolta.

- Igraine nem beszélt róla? Mondd csak, Morgaine, látsz-e néha olyan dolgokat, amelyeket mások nem látnak?

- Mindig - feleltem, mert rájöttem, hogy ez a hölgy mindent tud rólam. - Csakhogy Columba atya szerint ez az ördög műve. Anyám pedig figyelmeztetett, hogy ne beszéljek róla senkinek, még neki sem, mert az ilyesmi nem illendő keresztény udvarban, s ha Uther megtudná, kolostorba küldene. Márpedig én nem szeretnék kolostorba menni, fekete ruhában járni, s nem nevetni soha többé.

Viviane olyat mondott, amiért a dadus ki szokta mosni a számat a csípős lúgszappannal, amellyel a konyhai cselédek súrolják apadiót.

- Figyelj ide, Morgaine, anyádnak igaza volt, amikor megtiltotta, hogy beszélj erről Columba atyának...

- De Isten haragudni fog rám, ha hazudok a papnak.

Az úrnő ismét azt a csúnya szót használta.

- Hallgass rám, drága gyermekem: a pap fog haragudni; ha hazudsz neki, aztán azt mondja, Isten haragszik. Csakhogy a Nagy Teremtőnek más dolga is akad, minthogy serdülő leánykákra haragudjon, meg aztán ez úgyis a te lelkiismeretedre tartozik. Higgy nekem, Morgaine: soha ne beszélj többet Columba atyának, mint amennyi elengedhetetlen, de mindig hidd el, amit a Látás mond, mert az egyenesen az Istennőtől jön.

- Az Istennő ugye a Szűz Mária, Isten Anyja?

Ismét a homlokát ráncolta.

- Minden Isten egyetlen Isten és minden Istennő egyetlen Istennő. A Nagy Istennő nem fog haragudni rád, ha Máriának szólítod, hiszen Mária jó volt, és szerette az emberiséget. Figyelj rám, kedvesem, ezekről a dolgokról nem lakodalomban kell beszélgetni. Ám arra esküszöm, hogy nem mégy kolostorba, amíg egy fikarcnyi élet van bennem, bármit mondjon is Uther. S most, hogy már tudom, hogy bírod a Látást, eget-földet megmozgatok, ha kell, hogy Avalonba vigyelek. Ugye, ez a kettőnk titka marad, Morgaine? Megígéred?

- Megígérem - feleltem, ő pedig lehajolt, és megcsókolta az arcomat. - Hallod, a hárfások már táncmuzsikát játszanak! Hát nem gyönyörű Morgause a kék ruhájában?

9

Egy tavaszi napon, a hetedik esztendőben, amióta Uther Pendragon Caerleonban uralkodott, Viviane, Avalon papnője, A Tó Asszonya kiment a szürkületbe, hogy beletekintsen bűvös tükrébe.

Bár a hagyomány, hogy az úrnő egyben a papnő is, régibb volt a druidáknál, egy dologban ő is osztotta a druidák hitét: hogy a mindenséget teremtő, hatalmas erőket nem szabad emberkéz által emelt épületben imádni, s hogy a végtelent ember alkotta tárgy nem zárhatja magába. Így aztán az úrnő tükre nem bronz volt, még csak nem is ezüst.

Viviane háta mögött magasodott az ősi naptemplom szürke fala, amelyet még a ragyogók építettek, akik sok évszázada érkeztek ide Atlantiszról. Előtte pedig ott hullámzott a bokroktól ölelt, nagy tó a ködben, amely immár szép, napfényes napokon is elborította Avalont. A tavon túl pedig további tavak és szigetek voltak azon az egész területen, amelyet Nyári Országnak neveztek. Jobbára az egészet víz borította, ingovány és sós mocsár, ám nyár derekán a kisebb vízmedencéket kiszárította a nap, s előbukkant a legeltetéshez kiváló, buján termő föld.

Ezen a vidéken a beltenger fokozatosan visszahúzódott. Egy napon itt majd jól termő szárazföld lesz... csakhogy nem Avalonban. Avalon immár mindörökre ködbe burkolózott, nem látta más, csak a hűségesek, s amikor zarándokok igyekeztek a kolostorba, amelyet a keresztény szerzetesek Üvegvárosnak hívtak, nem látták a naptemplomot, abban a különös, másik világban. Ám Viviane látta a templomot, amelyet ott építettek, ha élt a Látással.

A templom is régen épült, jól tudta, bár sosem járt ott. Évszázadokkal korábban - így mesélte a merlin, s Viviane hitt neki - papok kis csoportja érkezett ide délről, és velük volt názáreti prófétájuk is. Úgy tudták, hogy Jézus maga is itt tanult, a druidák lakhelyén, ahol egykor a naptemplom állt, s elsajátította a druidák minden bölcsességét. S esztendőkkel később, amikor - így szól a rege - Krisztusukat föláldozták, s az életét adta a föláldozott Isten ősi misztériumában, amely régibb volt Britannia földjénél is, az egyik rokona visszatért ide, s a földbe szúrta a botját a szent dombon, abból fakadt a csipkefa, amely nem csupán a nyári napfordulón virágzik, mint a többi csipkefa, hanem a téli hóban is. S a druidák, akik maguk is ismerték és szerették a szelíd prófétát, az emlékére beleegyeztek, hogy Arimatheai József kápolnát építsen magán a szent szigeten az Istenének, hiszen minden Isten egy.

Csakhogy mindez régen történt. Keresztények és druidák egy ideig békességben éltek egymással, s imádták az Egyetlent, ám jöttek a rómaiak, s bár úgy tartották róluk, hogy igen béketűrők a helyi istenségekkel szemben, a druidákkal könyörtelenül bántak, kivágták, leégették szent ligeteiket, s olyan rágalmakat terjesztettek, hogy a druidák embert áldoznak. A druidák valóságos bűne persze az volt, hogy az embereket arra bátorították, hogy ne fogadják el a római törvényt, a római békét. S akkor - hogy megoltalmazzák iskolájuk utolsó, becses menedékét -, a druida mágia végső, nagy tettre szánta el magát s megváltoztatta a világot. Avalon szigetét eltávolította az emberek világától. Most már elmerült a ködben, amely rejtette, s csak azok találtak oda, akiket ott iskoláztak, vagy akiknek megmutatták a titkos utat a tavon át. A törzsek tudták, hogy ott van, s ott imádkoztak. A rómaiak, akik Constantinus óta keresztények voltak, mivel az egy ütközetben látott látomás hatására megkereszteltette az összes légióit, azt hitték, hogy a Krisztusuk legyőzte a druidákat, s nem sejtették, hogy a néhány megmaradt druida egy rejtett országban él, ott adja tovább tudását.

Ha akart, Viviane kettős Látással látott, hiszen ő volt Avalon papnője. Ha úgy tartotta kedve, látta a tornyot, amelyet a Tor, a beavatás szent hegyének tetején emeltek, a tornyot, amelyet Mihálynak, az egyik zsidó angyalnak szenteltek, akinek az eredeti tiszte az volt, hogy odalenn tartsa féken a démonok alantas seregét. Ezt Viviane istenkáromlásnak tartotta még most is, ám azzal vigasztalta magát, hogy a torony nem az ő világában van. Ha a csökött keresztények a régi isteneket démonoknak akarják tartani, ők lesznek általa szegényebbek. Az Istennő él, bármit tartsanak is felőle a keresztények. De ideje volt a maga dolgára figyelmezni, ami az volt, hogy belenézzen a bűvös tükörbe, ameddig a hold fönn jár az égen.

Bár még világos volt, s jól lehetett látni, az úrnő kis lámpást vitt magával, apró, táncoló lánggal. Hátat fordított a nádnak és a sós mocsárnak, s a szárazföld belseje felé tartott lassan, a náddal szegélyezett ösvényen, elhaladt a rothadó, ősi cölöpök mellett, amelyek a hajdanán itt lakók házait tartották.

A lámpás fénye táncolt, egyre jobban látszott a sűrűsödő sötétben, s a fák fölött a tiszta, karcsú, szűz holdsarló, amely még alig volt látható, úgy ragyogott, akár az ezüstlánc az úrnő nyakában. Viviane lassan haladt fölfelé az ősi szertartási úton - mert bár erős és fürge volt, nem volt már fiatal -, amíg a tükörmedencéhez nem ért, amely ott csillogott a kortalanul ősi kövek között.

A víz tiszta volt, a holdfényt tükrözte, majd amikor fölé hajolt, az úrnő kis lámpásának fényétől szinte lángra lobbant. Az úrnő a vízbe mártotta a kezét, és ivott - tilos volt bármiféle ember alkotta tárgyat a vízbe mártani, bár följebb, ahol a víz forrásként buggyant ki, a zarándokok palackokat meg kancsókat merítettek meg benne. Viviane megízlelte a tiszta, fémes ízű vizet, s átjárta az áhítatos borzadály: ez a forrás itt bugyog a világ kezdete óta, s itt fog bugyogni mindörökké, bőségesen és bűbájosan, valamennyi ember számára. Az ilyen forrás kétségtelenül a Nagy Istennő ajándéka, hát ivás közben Viviane letérdelt, s arcát az égbolton fénylő karcsú félhold felé emelte.

Ám a megújuló áhítat pillanata után, amely mindig elfogta, valahányszor csak idejött, amióta átlépte a Szüzek Házának küszöbét, dologhoz látott. A lámpást egy lapos sziklára tette a tükörmedence szájánál, hogy a víz tükrözze a fényét, ahogyan az újholdét is. Immár jelen volt mind a négy elem: a tűz a lámpásban, a víz, amelyből ivott, a föld, amelyen állt, s amint a levegő erőit szólította, ahogy ennél a varázsigénél mindig, látta föltámadni az enyhe szellőt, amely fodrot vetett a víz színén.

Egy percig meditált, majd megfogalmazta a kérdést, amelyre a varázstükörtől várt választ.

Hogyan alakul Britannia sorsa? Hogyan a húgomé s a lányáé, aki papnőnek született meg a fiáé, aki Britannia reménysége?

Egy pillanatig, amíg a szellő fölkavarta a medence vizét, csak zavaros képeket látott kavarogni. Vajon a saját fejében, vagy a víztükörben? A nyugtalan víz csataképeket mutatott elmosódva, Uther sárkányos lobogóját látta, s alatta az ő törzseit. Oly világosan látta Igraine-t palástban, koronában, mintha ott ülne előtte. Aztán heves szívdobogás fogta el, mert Morgaine-t látta sírni, s a Látás újabb, rémítő villanása egy szőke gyermek képét vetítette elé, aki mozdulatlanul, élettelenül feküdt - vajon élve vagy holtan?

Aztán a hold eltűnt a ködben, a látomás elmúlt, s bárhogyan próbálkozott is, Viviane csupán mit sem érő villanásokat tudott fölidézni: Morgause a második fiával a karján, Lot meg Uther egy nagy teremben, amint gorombaságokat vágnak egymás fejéhez meg a sebesült, haldokló gyermek megzavaró emléke. De vajon megtörténtek-e mindezek, vagy a látomás csupán az eljövendőkre figyelmeztetett?

Viviane az ajkába harapott, s lehajolt a lámpásért. A megmaradt olajcseppeket a medencébe öntötte - a Látásnál használt olajat tilos világi célokra használni -, s a sűrűsödő sötétben gyorsan a papnők házába sietett a rituális úton.

Ott aztán hívta a szolgálóját.

- Készíts elő nekem mindent, hogy hajnalban indulhassak - mondta -, s az ifjú papnő készüljön szolgálatra telihold idejére, mert egy napon belül Caerleonban kell lennem. Küldj hírt a merlinnek is.

10

Főként kora reggel lovagoltak, délben elrejtőztek, majd szürkületkor továbbindultak ismét. Az ország éppen békés volt - csupán keleten dúlt harc. Ám kóbor északiak meg szászok bandái gyakran megtámadtak falvakat és magányosan álló vidéki kúriákat. Ha pedig az úton járókat nem kísérték fegyveresek, azok is csak óvatosan mertek közlekedni, s nem bíztak senkiben.

Viviane arra számított, hogy Uther udvarában csupán asszonyokat és gyermekeket talál, akik nem képesek a harcra, ám már messziről megpillantotta a sárkányos zászlót, ami azt jelezte, hogy a király otthon van. Viviane elkomorodott: Uther nem kedvelte a druidákat meg a szent szigetet, nem is bízott bennük. Pedig ő ültette trónra ezt a férfit, akit nem kedvelt, mivel mégis ő volt a legalkalmasabb a sziget vezérei közül, s most valamiképpen együtt kellett munkálkodnia vele. De legalább Uther nem volt annyira elkötelezett keresztény, hogy ki akarta volna irtani a többi vallásokat. Még mindig jobb nagykirálynak egy istentelen, gondolta, mint egy vallási fanatikus.

Amióta utoljára itt járt, Uther várának falait megmagasították, s a falon őrszemek álltak, akik a kilétét tudakolták. Megparancsolta az embereinek, hogy egyik címét se említsék, mondjanak csupán annyit, hogy a nővére jött a királyné látogatására. Nem tartott rá igényt, hogy hódoljanak Avalon úrnőjének, hiszen sietős küldetésben járt.

Keresztülvezették őket a füves udvaron, át a zárt erőd nyüzsgésén. Viviane a távolból hallotta a kovács kalapácsának pengését. A durva bőrzubbonyos juhászok éppen beterelték a nyájat éjszakára. Viviane mindebben az ostromra való készülődés jeleit vélte fölfedezni, s kissé fölhúzta a szemöldökét.

Alig néhány esztendeje Tintagelben Igraine elébe rohant. Most kimért kamarás fogadta, pompásan öltözött, félkarú férfi - nyilván Uther seregének veteránja - bókolt előtte kimérten, s az egyik fönti szobába vezette.

- Sajnálom, hölgyem - mondta -, de kevés nálunk a hely. Meg kell osztanod a szobát a királyné két hölgyével.

- Megtisztelő - felelte ünnepélyesen Viviane.

- Nyomban küldök egy szolgálót. Szólj neki, ha bármire szükséged lenne.

- Mindössze egy kis vízre lenne szükségem, hogy megmosakodjam, meg arra, hogy minél előbb lássam a húgomat.

- Úrnő, a királyné minden bizonnyal fogad, mihelyt eljő az ideje...

Uther tehát olyan udvart tart, mint a római császárok?

- Ide hallgass, te ripők! Avalon úrnője vagyok, s nem szoktam meg, hogy várakoztassanak. Ám ha Igraine-nek így fölvitte az Isten a dolgát, legalább Morgaine kisasszonyt küldd ide, de nyomban!

A félkarú hadfi meghökkent, ám amikor megszólalt, sokkal emberibb hangot ütött meg.

- Az úrnő bizonyára örömmel fogadna nyomban, hölgyem, ám baj és veszély idején jöttél. Az ifjú Gwydion herceg ma reggel leesett egy lóról, amelyre föl sem lett volna szabad ülnie, s a királyné egy pillanatra sem mozdul az oldala mellől.

- Az Istennőre! Akkor hát elkéstem! - suttogta maga elé Viviane. Hangosan így szólt: - Nyomban vezess oda. Járatos vagyok a gyógyítás művészetében, s Igraine bizonnyal értem küldene, ha tudná, hogy itt vagyok.

A kamarás meghajolt.

- Erre, úrnőm.

Amint követte a férfit, Viviane rájött, hogy a köpenyét meg a lovagláshoz viselt férfi térdnadrágját sem vette le, holott Avalon teljes fenségében akart mutatkozni. De hát ez most fontosabb.

Az ajtó előtt a kamarás megállt.

- A fejembe kerülhet, ha megzavarom a királynét. Azt sem engedi, hogy a hölgyei ételt-italt hozzanak neki...

Viviane belökte a súlyos ajtót, és belépett. Dermedt csönd volt bent, akár a halottasteremben. Igraine sápadtan és elgyötörten, félrecsúszott fejdísszel térdelt az ágy mellett. Egy fekete csuhás pap mormolt mellette hangtalanul imát. Bármilyen halkan lépett is Viviane, Igraine meghallotta.

- Hogy merészelsz... - csattant föl dühösen, aztán elhallgatott - Viviane! Az Isten küldött!

- Figyelmeztettek, hogy szükséged lehet rám - mondta Viviane. Nem volt helye mágikus látomásokról beszélni. - Ne, Igraine, a sírás semmire sem jó - tette hozzá. - Hadd látom, mennyire súlyos.

- A király orvosa...

- Nyilván vén hülye, aki mást se tud rendelni, mint kecsketrágyát - vágott közbe nyugodta Viviane. - Te még pólyás voltál, amikor én már kezeltem ilyen sérüléseket. Hadd látom a gyermeket!

Mindössze egyszer látta Uther fiát, rövid ideig. A kicsi talán hároméves lehetett akkor, s olyan volt mint minden szőke, kék szemű apróság. Ahogy most ott feküdt látszott, hogy a korához képest szokatlanul magas, vékony, de remek izomzatú, s a keze-lába csupa seb és karcolás, ahogyan minden mozgékony fiúé. Viviane kitakarta a fiút, s látta rajta a zúzódásokat.

- Köhögött vért?

- Egy csöppet sem. A szája attól véres, hogy kiverte az egyik fogát bár az amúgy is kiesett volna.

Viviane látta a földagadt ajkat és a lyukat a fiú szájában. A halántékán lévő zúzódás már súlyosabb volt, s Viviane meg is ijedt egy pillanatra. Ez lenne a vége a terveinek?

Apró ujjait végighúzta a fiú fején. Látta, hogy a kölyök összerezzen, amikor az ujja a zúzódást érinti. Ennél jobb jel nem is kellett. Ha belső koponyavérzése lenne, mostanra olyan mély kómába esett volna, hogy nem érezne semmi fájdalmat. Jó erősen belecsípett a fiú combjába, mire az fölnyögött álmában.

- Fájdalmat okozol neki! - tiltakozott Igraine.

- Nem én - mondta Viviane. - Csak azt akarom látni, meghal-e, megmarad-e. Higgy nekem, élni fog. - Gyöngéden pofozgatta a fiút, aki egy pillanatra kinyitotta a szemét

- Gyertyát! - szólt Viviane, s a gyertyát lassan mozgatta a fiú látóterében. A fiú tekintete követte a fényt, s aztán a kölyök fájdalmas nyögéssel ismét behunyta a szemét.

Viviane fölállt.

- Teljes nyugalomra van szüksége, és egy-két napig ne kapjon semmi szilárd táplálékot, csak vizet vagy levest. Aztán se áztassátok a kenyerét borba, csak levesbe vagy tejbe. Három nap múlva futni fog.

- Honnan tudod? - kérdezte a pap.

- Mivel jártas vagyok a gyógyításban, nem gondolod?

- Csak nem varázslónő vagy a boszorkányok szigetéről?

Viviane halkan nevetett:

- Dehogy, atyám. Olyan asszony vagyok, aki - ahogyan te magad is - a szent dolgok tanulmányozásával töltötte az életét, s Isten méltónak talált rá, hogy megajándékozzon a gyógyítás tudományával. - Lám, gondolta, hogy ellenük tudom fordítani a saját tolvajnyelvüket; de ha ez a pap nem tudja is, az Isten, akit mindketten imádunk, nagyobb s nem oly korlátolt, mint a papsága.

- Igraine, beszélnem kell veled. Jöjj velem...

- Itt kell lennem, amikor ismét fölébred, engem hív majd.

- Ostobaság! Küldd ide a dajkáját. Fontos!

Igraine dühösen pillantott a nővérére.

- Üljön mellette Isotta - szólt oda végül az egyik asszonynak, és mérgesen követte Viviane-t a csarnokba.

- Igraine, hogyan történt?

- Nem tudom... azt beszélik, az apja csődörére ült föl… teljesen össze vagyok zavarodva. Csak annyit tudok, hogy úgy hozták be, mint a halottat...

- És csupán a jó szerencsédnek köszönheted, hogy nem halt meg valóban - mondta nyersen Viviane. - Hát így vigyáz Uther az egyetlen fia életére?

- Viviane, ne tégy nékem szemrehányást..., én próbáltam többet is szülni neki - motyogta neki remegő hangon Igraine. - Ám azt hiszem, Isten azzal büntet a házasságtörésért, hogy nem tudok másik fiút szülni Uthernak...

- Megőrültél, Igraine? - robbant ki Viviane, de elhallgatott. Nem tisztességes leteremtenie a húgát, amikor az kimerült a virrasztástól a beteg gyermeke oldalán. - Azért jöttem, mert előre láttam, hogy veszély fenyeget téged vagy a gyermeket. De erről majd később. Hívd a szolgálóidat, öltözz át. És mikor ettél utoljára? - kérdezte a lényegre térve.

- Nem emlékszem... talán egy kis kenyeret meg bort, tegnap este.

- Akkor annál inkább hívd az asszonyokat, és egyél végre - sürgette Viviane. - Még poros vagyok a lovaglástól. Megmosakodnék, átöltöznék magam is, hogy végre úgy nézzek ki, ahogyan úrihölgyhöz illő, aztán majd beszélünk.

- Haragszol rám, Viviane?

Viviane megveregette a húga vállát.

- Csak a sorsra haragszom, ha ugyan haragszom, az pedig ostobaság. Eredj, öltözz át, Igraine, és egyél valamit. Ezúttal a gyermeknek nem esett baja.

Viviane szobájában megrakták a tüzet, s a tűz előtt kis termetű fehérszemély ült, olyan sötét és egyszerű ruhában, hogy Viviane először azt hitte, szolgáló. Aztán látta, hogy a ruha a legfinomabb anyagból készült, s a fejkötő szépen hímzett, s fölismerte Igraine lányát.

- Morgaine - csókolta meg a lányt, aki már majdnem olyan magas volt, mint ő. - Gyermekként emlékeztem rád, s már úgyszólván nő vagy...

- Hírét vettem az érkezésednek, néném, s az üdvözlésedre siettem, de azt mondták, nyomban az öcsém betegágyához mentél. Hogy van az öcsém, úrnőm?

- Alaposan összetörte magát, de csupán pihenésre van szüksége, hogy meggyógyuljon - felelte Viviane. - Ha fölébred, valahogyan rá kell vennem Igraine-t és Uthert, hogy tartsák távol tőle az orvosokat és az ostoba főzeteiket, mert ha meghánytatják, csak rosszabbul lesz. Anyádból egyetlen értelmes szót sem lehet kihúzni. Csak sír és jajveszékel. El tudnád mondani, hogy történt? Hát nincs itt senki, aki vigyázni tudna egy gyermekre?

Morgaine aprócska ujjait tekergette.

- Én sem tudom, hogyan történt. Az öcsém bátor kölyök, és mindig olyan lovat akar megülni, amelyik túlságosan gyors vagy erős neki. Ám Uther megparancsolta, hogy csak a lovászával lovagolhat. Aznap lesántult a pónija, de hogy hogyan jutott Uther csődöréhez, senki sem tudja. Minden istállófiú tudja, hogy nem szabad Mennydörgés közelébe mennie, s mindegyik tagadja, hogy látta volna. Uther megesküdött, hogy fölkötteti a lovászt, aki ludas a dologban, csakhogy szerintem túl van az már árkon-bokron. Azt beszélik, Gwydion egyébként úgy megült a Mennydörgés nyergében, mint bogáncs a birka gyapján, csakhogy valaki egy sárló kancát eresztett a csődör elibe, s erről sem lehet kideríteni, ki tette. Így persze a csődör egy szempillantás alatt a kanca után vágtatott, az öcsém meg lezuhant hátáról! - A lányka sápadt, barna, csúnyácska arcocskája megvonaglott. - Valóban megmarad?

- Valóban.

- Uthert értesítették már? Anyám meg a pap azt mondták, nem veszik hasznát a beteg mellett...

- Igraine biztosan intézkedik.

- Biztosan - ismételte Morgaine, Viviane legnagyobb meglepetésére cinikus mosollyal. Morgaine nyilvánvalóan nem szerette Uthert, s nem sokra tartotta az anyja szerelmét az ura iránt. Mégis volt benne annyi tisztesség és figyelmesség, hogy eszébe jusson: Uthert értesíteni kellene a fia sorsáról. Nem mindennapi lány.

- Hány esztendős vagy te most, Morgaine? Az évek oly gyorsan múlnak, hogy nem is emlékszem, ahogy öregszem.

- Nyári napfordulókor leszek tizenegy.

Ebben a korban, gondolta Viviane, már tanulni kezdhetne papnőnek. Végigpillantva magán, rájött, hogy még mindig az úti ruhájában van.

- Morgaine, küldenél egy szolgálót mosdóvízzel, meg valakit, aki segít illendően felöltöznöm, hogy megjelenjek a király és a királyné előtt?

- Vizet már hozattam, ott van az üstben a tűznél - felelte Morgaine, aztán szégyenlősen, habozva hozzátette: - Megtisztelnél, úrnőm, ha megengednéd, hogy én öltöztesselek.

- Ha akarod. - Viviane hagyta, hogy Morgaine lesegítse a felső ruháit, segítsen lemosni az út porát. Már fölhozták a nyeregtáskáit is, s Viviane zöld ruhát öltött. Morgaine elismeréssel fogta meg az anyagot.

- Remek ez a zöld festés. Az itteni asszonyok nem tudnak ilyen zöldet csinálni. Mondd, mivel festitek ilyenre a szövetet?

- Indigóval.

- Azt hittem, azzal csak kéket lehet.

- Nem. Ez másképp készül, főzik és rögzítik... de majd később mesélek a festékekről, ha érdekel a füvek tudománya - mondta Viviane. - Most más dolgunk van. Mondd csak, az öcséd hajlamos az ilyen bolondságokra?

- Nem igazán. Erős és kemény kölyök, ám rendszerint engedelmes - felelte Morgaine. - Egyszer valaki kigúnyolta, hogy olyan kicsi pónin lovagol, mire azt felelte, hogy ő harcos akar lenni, s a katona első dolga, hogy a parancsnak engedelmeskedjen, az apja pedig megtiltotta, hogy olyan lóra üljön, amelyik meghaladja az erejét. Így el nem tudom képzelni, hogyan került Mennydörgés nyergébe. De még így sem esett volna baja, ha...

Viviane bólintott.

- Tudni szeretném, ki engedte el azt a kancát, és miért.

Morgaine szeme tágra nyílt, amint fölfogta a szavak rejtett értelmét. Viviane nézte a lányt, és megkérdezte:

- Gondolkozz, Morgaine! Előfordult-e máskor is, hogy az öcséd életveszélybe került?

Morgaine habozott.

- Nyári láza volt... de minden gyermek elkapta a múlt nyáron. Uther azt mondta, nem lett volna szabad a juhászfiúkkal játszania, mert tőlük kapta el, s közülük négyen meghaltak. Aztán amikor megmérgezték...

- Megmérgezték?

- Isotta - és az életemet is rábíznám, úrnőm - megesküdött, hogy ő csak egészséges füveket tett Gwydion levesébe. Mégis annyira rosszul lett tőle, mintha egész tálnyi mérges gombát tettek volna bele. De hogyan történhetett? Mert Isotta meg tudja különböztetni a jó füveket a mérgesektől, s nem is öreg még, jól lát - kerekedett ki ismét Morgaine szeme. - Viviane úrnő, úgy véled, az öcsém életére törnek?

A papnő odahúzta a lányt maga mellé.

- Azért jöttem ide, mert erre figyelmeztetett valami. Még nem tudakozódtam, honnan jön a veszély. Nem volt időm. Birtokodban van-e még a Látás, Morgaine? Amikor a legutóbb beszéltünk, azt mondtad...

A lány elpirult, és lesütötte a szemét.

- Igraine azt mondta, ne beszéljek róla, meg azt, hogy inkább valódi dolgokkal törődjek, ne ábrándképekkel, így hát megpróbáltam...

- Igraine-nek annyiban igaza van, hogy nem kell erről fecsegned az egyszer születetteknek - mondta Viviane. - De velem mindig nyíltan beszélhetsz, ígérem. Az én Látásom csupán olyan dolgokat mutat, amelyek összefüggnek a szent sziget biztonságával és Avalon jövőjével, ám Uther fia a te anyád fia, s ez által a kötelék által a te Látásod föltárhatja, ki tör az életére. Uthernak épp elegendő ellensége van, tudják ezt minden istenek.

- De én nem tudom használni a Látást.

- Megmutatom, ha akarod - mondta Viviane.

A lány félénken nézett rá.

- Uther megtiltotta az udvarban a boszorkányságot.

- Uther nekem nem az uram - mondta lassan Viviane -, s senki nem parancsolhat a másik lelkiismeretének. Szerinted Isten ellen való vétek, ha megpróbálod megtudni, vajon meg akarják-e ölni az öcsédet, vagy mindez balszerencse csupán?

- Nem, nem tartom bűnnek - felelte határozatlanul Morgaine. Elhallgatott, nyelt, majd újra megszólalt. - S azt sem hiszem, hogy rosszra tanítanál, néném.

Viviane szívébe fájdalom hasított. Ugyan mivel érdemelte ki ezt a bizalmat? Teljes szívéből szerette volna, ha ez a kicsiny, komoly lány az ő lánya, az a lány, akivel a szent szigetnek tartozik, akit nem tudott sosem megszülni. Hiába kockáztatta meg a késői szülést, amelybe kis híján belehalt, csak fiúkat szült. És most, lám, itt az utód, akit az Istennő küldött neki, ez a rokonlány, akiben megvan a Látás, s aki teljes bizalommal néz föl rá. Egy pillanatig nem tudott megszólalni.

Kész vagyok-e könyörtelen lenni ezzel a lánnyal is? Képes vagyok-e minden erőmet bevetve kitanítani, vagy a szeretetem gátat szab a keménységnek, amely elengedhetetlen a főpapnő neveléséhez?

Kihasználhatom-e az irántam érzett szeretetét, amelyet semmi módon meg nem szolgáltam, hogy az Istennő lábához vigyem?

Ám az évek során kialakult fegyelemmel megvárta, amíg a hangja nyugodtan és tisztán csengett.

- Legyen hát. Hozz nekem valami ezüst- vagy bronztálat, amelyet homokkal tisztára sikáltak, s töltsd meg friss esővízzel, ne kútból húzott vízzel. Miután megtöltötted a tálat, egy szót se szólj senki emberfiához.

Türelmesen, fegyelmezetten ült a tűz mellett, amíg Morgaine visszatért.

- Magam súroltam ki - mondta, s a tál ragyogott, s a pereméig tele volt vízzel.

- Most engedd le a hajadat, Morgaine.

A lány kérdőn nézett Viviane-re, de ő leintette.

- Ne kérdezz semmit.

Morgaine kihúzta hajtűjét, és sötét, durva szálú, hosszú, tökéletesen egyenes fürtjei a vállára omlottak.

- Ha viselsz ékszert, vedd le, s tedd valahová távol a táltól.

Morgaine levette két aranyozott gyűrűjét is, s kikapcsolta a felsőruháját tartó tűt. A tű nélkül a felsőruha lecsúszott a lány válláról, s Viviane egyetlen szó nélkül segített neki levetni, úgy, hogy Morgaine egy szál alsóruhában maradt. Ekkor Viviane kinyitotta a nyakában hordott kis zacskót, s csipetnyi füvet vett ki belőle, amely édes-dohos illattal töltötte be a szobát. Csupán néhány levélkét hintett a tálba, és halk, semleges hangon mondta:

- Nézz a vízbe, Morgaine. Elméd legyen tökéletesen nyugodt, és mondd el, mit látsz.

Morgaine a vízzel teli tál mellé térdelt, s feszülten nézte a felszínt. A szobában tökéletes csönd volt, olyan némaság, hogy Viviane hallotta odakintről egy rovar cirpelését. És Morgaine megszólalt bizonytalan, akadozó hangon.

- Bárkát látok. Fekete leplek borítják, és négy nő ül benne... négy királynő, hiszen koronát viselnek... és az egyikük te vagy... vagy én lennék?

- Avalon bárkája - mondta halkan Viviane. - Tudom, mit látsz. - Könnyedén végighúzta a kezét a víz fölött, s látta, hogy a keze nyomán a víz fodrot vet. - Nézd ismét, Morgaine. Mondd el, mit látsz.

Ezúttal hosszabb volt a csönd. Végül a lány ismét megszólalt, ugyanazon a különös hangon.

- Szarvasokat látok... s köztük egy festett testű férfit... szarvakat erősítettek a fejére... ó, aláhull, megölik... - a hangja remegett. Viviane újra végighúzta a kezét a víz fölött, s az ismét fodrozódott.

- Elég - parancsolta. - Most lásd az öcsédet.

Csönd, megint csak csönd, Viviane-ben egyre nőtt a feszültség, amíg a csönd tartott, ám papnői fegyelmével rezzenéstelen maradt. Végül Morgaine mormogni kezdett.

- Milyen mozdulatlanul fekszik... de lélegzik, hamarosan fel fog ébredni. Anyámat látom... nem, nem anyám az, hanem Morgause néném, vele van az összes gyermeke... négyen vannak... milyen különös, mindegyik koronát visel... s van ott még egy, a kezében tőr... miért ilyen fiatal? Az ő fia lenne? Jaj, megöli, megöli, ó, ne! - sikoltotta. Viviane megérintette a vállát.

- Elég - mondta. - Ébredj, Morgaine.

A lány megrázta a fejét, mint a kutyakölyök alvás után.

- Láttam valamit? - kérdezte.

Viviane bólintott.

- Majd megtanulod azt is, hogy emlékezz arra, amit láttál. Egyelőre elég.

Viviane immár szembeszegülhetett Utherral és Igraine-nel. A tudomása szerint Orkneyi Lot tisztességes ember volt, s esküt tett, hogy támogatja Uthert. Ám ha Uther örökös nélkül halna meg... Morgause máris két fiút szült, s bizonyára lesz több is. Morgaine négyet látott, s Orkney aprócska királysága semmiképpen nem tarthatott el négy herceget. Igen valószínű, hogy mihelyt fölnövekednek, a fivérek egymás torkának fognak esni. És Morgause... Viviane sóhajtva idézte föl a húga féktelen nagyravágyását. Ha Uther örökös nélkül halna meg, akkor Lot, akinek a királyné húga a felesége, logikus választás lenne utódnak. S ha Lot lenne a nagykirály, a fiai örökölhetnének kisebb királyságokat...

Képes lenne Morgause olyan aljasságra, hogy egy gyermek életére törjön?

Viviane nem szívesen gondolt így a lányra, akit maga szoptatott, csakhogy Morgause meg Lot együtt! A nagyravágyásuk!

Nem nehéz megvesztegetni valamelyik lovászt, vagy a maguk emberét csempészni Uther udvarába azzal a megbízással, hogy minél gyakrabban sodorja veszélybe a gyermeket. Egy hűséges dajkát már nem olyan könnyű kijátszani, kivált, ha már a gyermek anyjának is megbízható szolgálója volt, csakhogy főzetekkel el lehet kábítani, a szokottnál erősebb itallal meg lehet zavarni a fejét, s a gyilkos merény máris elkerüli a figyelmét. S bármilyen jól lovagoljon is a gyermek, a hatéves legényke nem tudja visszafogni a csődört, ha az megérezte a sárló kanca szagát.

Minden tervünk összeomolhatott volna egy pillanat alatt.

Vacsoraidőben egyedül találta Uthert a főasztalnál, amíg a hűbéresek meg a szolganép a csarnok többi asztalánál fogyasztotta kenyerét és szalonnáját. A férfi fölállt, s udvariasan köszöntötte Viviane-t.

- Igraine még mindig a fia mellett van, sógorasszony. Kérleltem, hogy aludjon egy keveset, de azt felelte, majd akkor tér pihenni, ha a fia fölébredt, s fölismerte őt.

- Már beszéltem Igraine-nel, Uther.

- Igen, mondta, s azt is, hogy szavadat adtad: a gyermek élni fog. Bölcs dolog ez? Ha ezek után meghal...

Uther arca elgyötört és aggodalmas volt. Nem látszott öregebbnek, mint amikor elvette Igraine-t. Olyan szőke, gondolta Viviane, hogy meg sem látszik rajta, őszül-e már. Pompás, római divatú ruhát viselt, s szintén római módra simára volt borotválva. Koronát nem hordott, csupán a felső karját díszítette tömör arany karpánt s a nyakát vastag aranygallér.

- Ezúttal nem hal meg. Értek valamicskét a fejsebekhez. S a testét ért sérülések nem tettek kárt a tüdejében. Egy-két nap múlva kutya baja sem lesz.

Uther kissé megnyugodni látszott.

- Ha sikerülne kiderítenem, ki engedte el azt a kancát... De a fiú is alapos verést érdemelne, amiért fölült a Mennydörgésre!

- Semmi értelme. Már megfizette a meggondolatlansága árát, s ez éppen elegendő lecke - mondta Viviane. - Viszont jobban vigyázhatnál a fiadra.

- Nem őrizhetem éjjel-nappal - felelte zaklatottan Uther. - Gyakran vagyok távol, hadban, s ilyen nagy legényt már nem parancsolhatok a dadája köténye mellé. Már korábban is megesett, hogy kis híján elveszítettük,..

- Morgaine említette.

- Balszerencse. A férfi, akinek csupán egyetlen fia van, ki van szolgáltatva a balszerencse csapásainak - mondta Uther. - No de megfeledkezem az illendőségről, sógorasszony. Jöjj, ülj ide mellém, s egyél velem. Tudom, Igraine küldetni akart érted, s én beleegyezésemet adtam, hogy elinduljon a hírnök, csakhogy te előbb itt teremtél, mint álmodni mertük... igaz-e, hogy a szent sziget boszorkái képesek repülni?

Viviane elnevette magát.

- Bárcsak tudnék! Nem tapostam volna szét két pár jó cipőt az ingoványban! Sajnos Avalon népének, de még magának a merlinnek is éppúgy gyalogolnia vagy lovagolnia kell, ahogyan az egyszerű embereknek. - Tört magának a búzacipóból, s vajat kent rá a kis fatálból. - Te, aki a csuklódon viseled a kígyókat, bölcsebb lehetnél, semhogy hitelt adj ilyen régi meséknek! Köztünk azonban erős kapocs a vér, hiszen Igraine az anyám lánya, ezért tudom, mikor van szüksége rám.

Uther ajka megfeszült.

- Éppen elegendő álomban meg boszorkányságban volt részem. Életemben nem akarok már többet.

Ez elhallgattatta Viviane-t, de hiszen éppen ez volt Uther szándéka. Egy szolga sózott ürühúst szolgált fel neki, s Viviane kedvesen fecsegett az abban az esztendőben első ízben készített, frissen főzött füvekről. Miután módjával evett, eltette a kését.

- Bárhogyan jöttem is ide, Uther, a jószerencse hozott, s számomra jel volt, hogy a gyermeketekre az istenek vigyáznak, mert szükség van rá.

- Nem viselek el még egyszer ilyen „szerencsét” - jegyezte meg feszülten Uther. - Ha valóban varázslónő vagy, sógorasszony, könyörgöm, adj valami szert Igraine-nek meddőség ellen. Amikor elvettem, azt hittem, sok gyermekkel ajándékoz majd meg, hiszen szült már egy leányt a vén Gorlois-nak. Mégis csak egyetlen fiunk van, s az is hatéves már.

A csillagokban áll, hogy nem lesz több fiad. Ám Viviane óvakodott ezt megmondani az előtte ülő férfinak. Inkább így szólt:

- Beszélek Igraine-nel, s megnézem, betegség okozza-e, hogy képtelen megfoganni.

- Ó, de hiszen megfogan, aztán nem tudja kihordani, s az az egy fiúcska, akinek életet adott, elvérzett, miután elvágták a köldökzsinórját - mondta komoran Uther. - Bár tán jobb is így, hiszen torz volt a nyomorult. Ám ha adhatnál neki valami szert, hogy egészséges gyermeket szüljön... Magam sem tudom, hiszek-e az ilyesmiben, de immár kész vagyok belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba is.

- Nincs ilyen szerem - felelte Viviane, és őszintén sajnálta a férfit - Nem a Nagy Istennő vagyok, aki gyermeket adhat, vagy megtagadhat, s amúgy sem avatkoznék bele a sors akaratába. A papok tán nem ezt tanítják?

- De, igen, Columba atya is azt papolja, hogy vessem alá magamat Isten akaratának. Csakhogy a papnak nem kell országot uralnia, amely a káosz martaléka lesz, ha örökös nélkül halok meg - magyarázta Uther. - Nem hihetem, hogy Isten ezt akarja!

- Egyikünk sem tudja, mit akar Isten - jegyezte meg Viviane -, sem te, sem én, de még Columba atya sem. Az azonban bizonyosnak látszik számomra, s ehhez nem kell se mágia, se boszorkányság, hogy vigyáznod kell erre a kisfiúra, mert neki kell a trónra kerülnie.

Uther arca megkeményedett.

- Isten óvjon tőle - mondta. - Búsulnék Igraine miatt, ha meghalna a fia, s magam is megsiratnám, mert pompás és ígéretes gyermek, de nem lehet Britannia nagykirályának az örököse. Nincs ember széles e hazában, aki ne tudná, hogy akkor fogant, amikor Igraine még Gorlois asszonya volt, s egy teljes hóval elébb jött a világra, mintsem az én fiam lehetne. Igaz, hogy apró és csenevész volt, s megesik nemegyszer, hogy az anyaméh időnek előtte löki világra a kisdedet, csakhogy nem járhatom körbe a királyságot, s nem győzhetek meg mindenkit, aki az ujjain kiszámolta, nem igaz? Ha felnő, Cornwall hercege lesz, de nem remélhetem, hogy kövessen a nagykirályi trónon. Még ha felnőne is, ami ilyen balszerencse mellett nemigen tetszik valószínűnek.

- Éppen eléggé hasonlít rád - ellenkezett Viviane. - Mindenki vak lenne tán az udvarban?

- És akik sosem jártak az udvarnál? Nem, olyan örökösre van szükségem, akinek a születéséhez nem, tapad kétség. Igraine-nek fiút kell szülnie nekem.

- Isten adja - mondta Viviane -, csakhogy nem kényszerítheted Istenre az akaratodat, és ezért Gwydion életét sem kell eldobni. Miért nem küldöd dajkaságba Tintagelbe? Az igazán messze van. Ráadásul a leghűségesebb emberedre bízhatnád. Ha odaküldenéd, mindenki azt hinné, hogy valóban Cornwall fia, s nem áll szándékodban nagykirályt csinálni belőle. Akkor talán többet nem törnének az életére.

Uther a homlokát ráncolta.

- Nem lesz biztonságban az élete - magyarázta -, amíg Igraine nem szül nekem egy másik fiút. Küldhetem akár Rómába vagy a gótok földjére is.

- S amilyen veszélyes az út, az valóban kockázatos lenne - értett egyet Viviane. - Akkor lenne másik javaslatom. Add hozzám dajkaságba, Avalonba. Oda nem juthat el senki, csak a hűségesek, akik a szent szigetet szolgálják. Az én legifjabb fiam is hétéves már, ám ő hamarosan Ban királyhoz kerül Kis-Britanniába, hogy nemesemberhez méltó nevelést kapjon. Bannek más fiai is vannak, így Galahad nem az örököse, de elismerte, földeket és birtokokat adott neki, s apródként az udvarába fogadja, ha pedig felnő majd, katonaként. Avalonban a fiad megtanulna mindent, amit tudnia kell az országa történetéről, a saját sorsáról... és Britannia sorsáról. Uther, egyeden ellenséged sem tudja, hol fekszik Avalon, ott semmiféle baj nem érhetné a fiút.

- Valóban biztonságban lenne. Ám gyakorlati okokból mégsem lehetséges. A fiamat kereszténynek kell nevelni. Az egyház erős. Nem fogadna el olyan királyt, aki...

- Azt hittem, nem lehet az utódod - jegyezte meg szárazon Viviane.

- Még mindig fennállhat a lehetőség - mondta elkeseredetten Uther - ha Igraine mégsem szül másik fiút. Ám ha a druidák és a mágiájuk környezetében nevelkedik, a papok ezt gonosznak tartanák.

- Én gonosz vagyok talán? Vagy a merlin? - nézett a férfi szemébe Viviane, és Uther lesütötte a szemét

- Nem, dehogy.

- Akkor hát miért nem bízod a mi bölcsességünkre Igraine fiát, Uther?

- Mert én sem bízom Avalon mágiájában - bökte ki végül Uther. Idegesen megérintette a csuklóján a tetovált kígyót. - Olyan dolgokat láttam azon a szigeten, amelyektől a becsületes keresztény elsápad - s mire a fiam felnő, az a sziget teljesen keresztény lesz. Nem kell majd, hogy a király ilyesmivel bajlódjon.

Viviane belül dühöngött. Ostoba, a merlin meg én ültettünk a trónra, nem a keresztény papok és püspökök. De nem volt értelme erről vitatkozni Utherral.

- Úgy kell tenned, ahogyan a lelkiismereted diktálja, Uther. Csak arra kérlek, küldd el valahova nevelkedni, s az titkos hely legyen. Terjeszd el, hogy elküldöd, hadd nevelkedjék közemberként, ne hízelegjék körül az udvarnál - ez meglehetősen gyakori -, s hadd higgyék az emberek, hogy Kis-Britanniába megy, hiszen unokatestvérei vannak Ban udvarában. S akkor küldd el az egyik szegényebb hűbéresedhez, talán Ambrosius valamelyik udvaroncához: Urienshez, Ectoriushoz, olyan emberhez, aki igen jelentéktelen, és nagyon megbízható. Uther lassan bólintott.

- Igraine-t megviseli, ha el kell válnia a fiától - mondta -, ám a hercegeket a jövendőjük szellemében kell nevelni, s meg kell tanulniuk a katonai erényeket. Még neked sem fogom megmondani, sógorasszony, hogy hová küldöm.

Viviane mosolygott, s azt gondolta magában: Igazán azt hiszed, Uther, hogy eltitkolhatsz előlem bármit, ha meg akarom tudni? Csakhogy diplomatikusabb volt, semhogy fennhangon kimondja.

- Szeretnék még valamit kérni tőled, sógor - mondta inkább. - Add nekem Morgaine-t, hadd neveljem Avalonban.

Uther rámeredt, majd megrázta a fejét

- Lehetetlen.

- Mi a lehetetlen a nagykirálynak, Pendragon?

- Morgaine-ra csupán kétféle sors várhat - mondta Uther. - Vagy feleségül megy egy férfihoz, aki teljesen hűséget esküdött nekem, vagy ha nem adhatom ilyen erős szövetségesnek, a kolostor és az apácák fátyla vár rá. Nem fog itt nekem holmi Cornwall-pártot szervezni.

- Nem látszik kellően áhítatosnak hozzá, hogy jó apáca váljon belőle.

Uther vállat vont

- Olyan hozománnyal, amilyet adok neki, bármelyik kolostor örömmel befogadja.

Viviane egyszeriben megmérgesedett. Mélyen Uther szemébe nézve mondta:

- Azt hiszed tán, sokáig megtarthatod a királyságodat a törzsek jóindulata nélkül, Uther? Azok pedig fütyülnek a Krisztusodra meg a vallásodra. Ők Avalonra figyelmeznek, s ezekre! - Ujjával megérintette a férfi tetovált csuklóját. Uther idegesen elhúzta a kezét, ám Viviane folytatta. - Amikor ezeket a kezedre tetoválták, ők arra esküdtek föl, hogy a Pendragont követik. Ha Avalon megvonja tőled a támogatását, Uther, amilyen magasra emeltünk, olyan mélyre süllyeszthetünk.

- Szép szavak, úrnő. De vajon képes vagy-e megtenni, amivel fenyegetsz? - vágott vissza Uther. - Megtennéd mindezt egy lánykáért, hozzá Cornwall lányáért?

- Próbáld ki. - A tekintete nem rebbent. Ezúttal a férfi sem sütötte le a szemét, volt annyira dühös, hogy állja a papnő tekintetét. Viviane pedig azt gondolta: Istennőm! Lennék csak tíz évvel fiatalabb, hogy tudnánk uralkodni ketten, ezzel a férfival! Egész életében alig ismert egy-két férfit, akinek egyenlő lett volna az ereje az övével, ám Uther méltó ellenfele lehetett volna acélkeménységének. S erre szükség is volt, hogy össze tudja fogni a királyságot, amíg a megjövendölt király eléri a férfikort. Mindezt Viviane még Morgaine kedvéért sem tehette kockára. De bízott benne, hogy meggyőzheti a férfit az érveivel.

- Nem hiszed, hogy Igraine képes keresztényhez illő nevelést adni a lányának? Ám a legrosszabb esetben, a kolostorban a lány legalább nem keverhet bajt...

- Nem! - kiáltotta Viviane olyan hangosan, hogy a teremben többen odakapták a fejüket - Uther, az a lány papnőnek született. Dugd kolostorba, és elsorvad, akár a rablósirály. Képes lennél Igraine gyermekét halálba, életfogytig tartó nyomorúságba küldeni? Komolyan hiszem, hogy a kolostorban Morgaine megölné magát.

Látta, hogy az érvelése célt ért, hát mondta tovább.

- Papnőnek született. Hadd kapjon a tehetségéhez illő nevelést! Uther, talán annyira boldog itt az a lány, vagy olyan dísze az udvarodnak, hogy bánnád, ha elmenne innen?

Uther lassan megrázta a fejét.

- Megpróbáltam szeretni Igraine kedvéért. Csakhogy... annyira nyugtalanító. Morgause mindig azzal ugratta, hogy a tündérnép gyermeke, s ha nem ismerném a szüleit, elhinném.

Viviane szolgálatkészen mosolygott.

- Így igaz. Rám hasonlít és anyánkra. Nem kolostorba, nem templomba való.

De hogyan szakíthatnám el Igraine-től egyszerre mindkét gyermekét? - kérdezte lemondón Uther.

Ettől fájdalom, már-már bűntudat hasított Viviane-be, de megrázta a fejét.

- Igraine is papnő szülötte, s éppúgy elfogadja majd a végzetét, ahogyan te a tiédet, Uther. Ha pedig a házi papod haragjától tartasz - kockáztatta meg okosan, és látta a férfi szemén, hogy a sejtése célba talált -, ne áruld el senkinek, hová küldöd a lányt. Ha akarod, híreszteld el, hogy kolostorba küldöd tanulni. Túlságosan okos és józan az udvari élethez, az apró flörtökhöz és asszonyi pletykálkodáshoz. Igraine pedig, ha biztonságban és boldogságban tudja a gyermekeit, elégedett lesz, ha itt vagy neki te.

Uther meghajtotta a fejét.

- Úgy legyen - mondta. - Nevelkedjék a fiú a legmegbízhatóbb és legalacsonyabb rendű hűbéresemnél. De hogy küldjem oda titokban? Nem követi-e majd veszély?

- Utazhat rejtett utakon, bűbájtól védve, ahogyan te utaztál annak idején Tintagelbe - felelte Viviane. - Bennem nem bízol, de bízol-e a merlinben?

- Az életemet is rábíznám - vágta rá Uther. - Vigye hát a fiút a merlin. S Morgaine menjen Avalonba. - A kezébe hajtotta a fejét, mintha nem bírná viselni a rá nehezedő terhet. - Okos vagy - emelte föl a fejét, s merész gyűlölettel nézett Viviane szemébe. - Bárcsak ostoba nőszemély lennél, hogy megvethetnélek, az ördög vigyen!

- Ha a papjaid igazat beszélnek - felelte nyugodtan Viviane - úgyis elvisz, kár rám szót pocsékolnod.

11

A nap éppen lenyugodni készült, amikor a tóhoz értek. Viviane hátrafordult a póniján, hogy a mögötte lovagló Morgaine-ra pillantson. A kislány nyúzott volt a fáradtságtól meg az éhségtől, de nem panaszkodott. Viviane szándékosan tette próbára unokahúga kitartását, s most elégedett volt. Avalon papnőinek az élete nem volt könnyű, s Viviane tudni akarta, hogyan viseli Morgaine a fáradságot és a nehézségeket. Lassított, hogy Morgaine fölzárkózhasson mellé. - Itt a tó - mondta. - Hamarosan falak közt leszünk, ahol jó meleg tűz, étel és ital vár ránk.

- Örülni fogok mindháromnak - mondta Morgaine.

- Fáradt vagy, Morgaine?

- Kicsit - felelte dacosan a kislány -, mégis sajnálom, hogy vége ennek az utazásnak. Szeretek új dolgokat látni, s eddig nem jártam még sehol.

Megállították a lovaikat a víz szélén, s Viviane megkísérelte az ismerős partot olyannak látni, amilyennek az idegen szem látja: a tó tompaszürke vizét, a magas nádszálakat a víz mentén, a néma, alacsonyan úszó felhőket, a vízben sodródó vízinövényeket. A némaságban Viviane hallotta a kislány gondolatát. Magányos hely ez, sötét és vészjósló.

- Hogyan jutunk Avalonba? Híd nincs - csak nem úsztatjuk a lovakat? - kérdezte Morgaine, és Viviane-nek eszébe jutott, hogy út közben úsztatva kellett átkelniük egy megáradt patakon, hát gyorsan megnyugtatta a lányt.

- Nem. Hívom a csónakot.

A két kezével betakarta az arcát, kizárt minden fölösleges fényt és hangot, így küldte a néma hívást. Perceken belül fölbukkant a tó szürke vizén az alacsony építésű bárka. Az egyik végét fekete-ezüst lepel borította, s oly némán siklott a vízen, akár valami vízimadár. Nem hallatszott evező csobbanása, ám ahogy közelebb ért, előbukkantak a néma evezősök, akik nesztelenül mártogatták a vízbe evezőiket. Sötét bőrű, kicsi emberkék voltak, félmeztelenül, a bőrüket mágikus, kék tetoválás borította, s Viviane látta, hogy Morgaine ámulva nézi őket, de a kislány nem szólt semmit.

Nagyon is nyugodtan fogadja mindezt, gondolta Viviane. Túlságosan fiatal még, hogy meglássa a titokzatosságot mindabban, amit teszünk; valahogyan tudatosítanom kell benne.

A néma evezősök furcsa, nádból font kötéllel kötötték ki a csónakot. Viviane intett a kislánynak, hogy szálljon le a lóról, s az állatokat a bárkára vezették. Az egyik tetovált férfi a kezét nyújtotta Morgaine-nek, hogy a hajóra segítse, s a kislány félig-meddig azt hitte, a férfi csupán látomás, ahogyan a bárka is, ám a kéz nagyon is valóságos volt, s kemény, akár a szaru. Utolsónak Viviane foglalta el a helyét a hajóorrban, s a csónak némán elindult a tavon.

Előttük emelkedett a sziget s rajta a Tor, Szent Mihály magas tornyával, a néma víz fölött templomi harangok kongattak szelíd Angelust. Morgaine megszokásból keresztet vetett, s az egyik apró emberke olyan rosszallóan pillantott rá, hogy a kislány hátrahőkölt, s leejtette a kezét. Amint a bárka siklott a vízen a magas nád között, Morgaine látta a templom meg a kolostor falait. Viviane hirtelen megérezte a lányka félelmét: hát mégis a papok szigetére mennek, ahol örökre körülzárják a kolostor falai?

- A szigeten lévő templomba megyünk, néném?

- Sosem jutunk a templomhoz - felelte nyugodtan Viviane. - Bár ha holmi közönséges utazó vagy akár te magad, de egyedül elindulsz a tavon, sosem jutsz Avalonba. Csak várj, figyelj, s ne kérdezz semmit: ez a dolgod, amíg tanulsz.

A letorkolt Morgaine szemében még mindig félelem ült. Halkan suttogta:

- Akár a mesében a tündérbárkáról, amely a szigetekről indulva az Örök Ifjúság hónába visz...

Viviane nem figyelt rá. Állt a hajóorrban, mélyeket lélegzett, erőt gyűjtött a mágikus tetthez, amelyet véghezviendő volt. Egy pillanatra szinte elbizonytalanodott, vajon megvan-e még hozzá az ereje. Öreg vagyok, nyilallt belé a félsz, de élnem kell, amíg Morgaine meg az öccse felnő. Az ország békéje attól függ, mit tudok megtenni értük.

Elvetette a gondolatot. A kétkedés végzetes lehet. Emlékeztette magát, hogy hiszen ezt csinálta felnőtt élete szinte minden napján, s mostanára olyannyira természetessé vált számára, hogy álmában vagy haldokolva is meg tudta volna tenni. Némán, mereven állt a mágia feszültségébe fagyva, majd kinyújtotta, az ég felé tárta mindkét karját. Aztán egy gyors kilégzéssel leengedte a karját, s a mozdulattal leszállt a köd, s eltűnt a templom, el a papok szigetének partja, de még a Tor is. A bárka sűrű, áthatolhatatlan, éjfekete ködben siklott, s a sötétben Viviane hallotta, hogy Morgaine úgy piheg, mint egy riadt kis állat. Szólni akart - megnyugtatni a lánykát, hogy nincs mitől félnie -, aztán mégis hallgatott. Morgaine immár növendék papnő volt. Meg kell tanulnia a félelmet legyőzni éppúgy, ahogyan a fáradtságot, a nehézségeket és az éhséget.

A bárka kezdett áthatolni a ködön. Sebesen és magabiztosan - hiszen a tavon nem járt másik csónak - szelte a sűrű, ragacsos nyirkot. Viviane érezte a haján és a szemöldökén, áthatolt gyapjúkendőjén is. Morgaine reszketett a váratlan hidegtől.

Aztán, mintha függönyt húztak volna föl, a köd eltűnt, s napsütötte víztükör és zöldellő part látszott előttük. A Tor ott magasodott, ám Viviane hallotta, hogy a lánykának a csónakban elakad a lélegzete. A Tor tetején álló kövek csillogtak kör alakban a napfényben. A kőkörhöz széles, kanyargós út vezetett föl a hatalmas domb oldalában. A Tor lábánál álltak az épületek, ahol a papok laktak, és a domboldalban a lány megpillantotta a szent kutat meg a tükörmedence ezüstös villanását. A partokon almaligetek hívogattak, azokon túl jókora tölgyfák, amelyekről aranyló fagyöngyfürtök lógtak a levegőben.

- Gyönyörű... - suttogta Morgaine, s Viviane kihallotta a szavából a rettegő áhítatot. - Mindez valódi, úrnőm?

- Valódibb minden más helynél, amelyet valaha is láttál - felelte Viviane -, amint hamarosan magad is meglátod.

A bárka csikordulva állt meg a homokos parton, a néma evezősök kötéllel kikötötték, aztán segítettek az úrnőnek partra szállni. Majd a partra vezették a lovakat, s hagyták, hogy Morgaine kiszálljon.

Sosem feledhette az első pillantást, amelyet Avalonra vetett a lenyugvó nap fényében. Zöld pázsit húzódott a tavat szegélyező nádasig, és hattyúk siklottak a vízen, éppoly hangtalanul, mint a bárka. A tölgyeseken és almaligeteken túl szürke kőépület állt, s Morgaine fehér köntösű alakokat látott járni-kelni az oszlopok alatt. Valahonnan nagyon halkan hárfaszót hozott a szellő. A halvány, rézsútosan hulló fény - ugyanaz a nap lett volna, amelyet addig ismert? - aranyba és csöndbe burkolta a földet, s Morgaine-t könnyek fojtogatták. Maga sem tudta, miért, de arra gondolt, hazatérek, pedig élete éveit Tintagelben és Caerleonban töltötte, és korábban sosem látta ezt a szépséges vidéket.

Viviane kiadta utasításait a lovakról, s ismét Morgaine-hoz fordult. Látta a lányka arcán a csodálkozást, a félelmet és az áhítatot, s nem szólt, amíg Morgaine mély lélegzetet nem vett, mint aki álomból ébred. Az ösvényen asszonyok közeledtek feléjük. Sötétre festett ruhájuk fölött szarvasbőr tunikát viseltek, s némelyiknek kék festékkel félhold volt tetoválva a homlokára. Egyesek kicsik és barnák voltak, mint Morgaine és Viviane, a piktek népéből, mások magasak és karcsúk, szőkék vagy vörösesbarnák, ismét másokon jól fölismerhető volt római származásuk. Néma tisztelettel hajoltak meg Viviane előtt, aki áldásra emelte a kezét.

- Ez itt a rokonom - mondta Viviane. - Morgaine a neve. Közétek kerül. Vigyétek... - Aztán a lánykára pillantott, aki remegve állt mellette, amint lenyugodott a nap, s alászállt a szürkület, amely eltüntette a táj fantasztikus színeit. A gyermek fáradt és rémült volt. Éppen elegendő megpróbáltatás vár még rá, nem kell hát rögtön elkezdenie.

- Holnap - fordult Morgaine-hoz - a Szüzek Házába mégy. Nem számít majd, hogy a rokonom vagy és hercegnő, nem lesz más neved és kedvezményed, mint amilyet magad kiérdemelsz. Ám ma este jöjj velem. Nem sok időnk volt beszélgetni az úton.

Morgaine térde elgyengült a hirtelen megkönnyebbüléstől. Az előtte álló, idegen asszonyok furcsa öltözékükben, a kék jellel a homlokukon jobban megrémítették, mint Uther egész udvara együtt. Látta, hogy Viviane int, és a papnők - mert nyilván azok voltak - megfordultak, és távoztak. Viviane a kezét nyújtotta, Morgaine pedig megfogta a biztatóan hűvös és erős kezet.

Viviane ismét a jól ismert néne volt, ugyanakkor félelmetes és tiszteletet parancsoló papnő is, aki lehívta a ködöt. Morgaine ismét vágyat érzett, hogy keresztet vessen, s kíváncsi lett volna, vajon eltűnne-e az egész táj, hiszen Columba atya szerint erre a jelre eltűnnek a démonok meg a boszorkányok művei.

Mégsem vetett keresztet. Egyszeriben tudta, hogy soha többé nem fogja tenni. Az a világ örökre elmúlt számára.

Az almáskert szélén, két éppen virágba boruló fa között kis, sövényfonadékból és vályogból emelt ház állt. Odabenn tűz égett, és egy fiatal nő - aki ugyanolyan sötét ruhát és szarvasbőr tunikát viselt, mint a többiek - üdvözölte őket némán.

- Ne szólj hozzá - mondta Viviane. - Éppen némasági fogadalom köti. Negyedik esztendős papnő, Holló a neve.

Holló némán lesegítette Viviane felsőruháit meg sáros, megkopott cipőjét, s Viviane jelére ugyanezt tette Morgaine-nal is. Vizet hozott a mosakodáshoz, aztán ételt: árpakenyeret és szárított húst. Innivalóul csupán hideg víz szolgált, ám az friss és jóízű volt, Morgaine még sosem kóstolt hasonlót.

- A szent kút vize - mondta Viviane. - Itt semmi mást nem iszunk. Látomásokat és tisztánlátást hoz. A méz a saját kaptárainkból való. Élvezd a húst, mert most évekig nem eszel ilyet: a papnők nem fogyasztanak húst, amíg be nem fejeződött a képzésük.

- Miért, úrnőm? - Morgaine képtelen volt nénémet vagy rokont mondani. A bizalmas megszólítást lehetetlenné tette az az Istennőre emlékeztető alak, aki lehívta a ködöt - Rossz tán húst enni?

- Dehogy, s majd eljő a nap, amikor bármit megehetsz, ami csak az asztalodra kerül. Csakhogy az állati húst nélkülöző étrend megemeli a tudat szintjét, ez pedig fontos, amíg megtanulsz bánni a Látással és uralkodni mágikus erődön, nehogy azok uralkodjanak rajtad. Ahogyan tanulásuk első esztendeiben a druidák, a papnők is csak kenyeret és gyümölcsöt fogyasztanak, legföljebb néha egy kis halat a tóból, s csupán a szent kút vizét isszák.

- Caerleonban ittál bort, úrnőm - jegyezte meg félénken Morgaine.

- Hogyne, s te is ihatsz majd, ha már tudod, mikor lehet enni-inni, s mikor kell tőle tartózkodni - felelte Viviane. Erre Morgaine elhallgatott, s csak piszkálta a kenyeret és a mézet. Éhes volt, mégsem csúszott le a falat.

- Eleget ettél? - kérdezte Viviane. - Helyes, akkor Holló majd elviszi az edényt. Aludnod kellene, gyermek. Most mégis maradj még itt velem a tűznél, s beszélgessünk, mert holnap Holló átkísér a Szüzek Házába, s többé nem látsz, legföljebb a szertartásokon, amíg évek múlva rád nem kerül a sor, hogy az idősebb papnők egyikeként a házamban aludj, s szolgálj, mint cselédem. S meglehet, addigra te is leteszed a csönd fogalmát, s nem szólhatsz, nem is felelhetsz. Ám ma este még csupán a húgom vagy, nem tettél esküt az Istennőnek, s azt kérdezel tőlem, amit csak kívánsz.

A kezét nyújtotta, s Morgaine melléje ült a padra, a tűz elé. Viviane odafordult hozzá:

- Kivennéd a hajamból a tűt, Morgaine? Holló már aludni tért, nem szeretném fölzavarni.

Morgaine kihúzta nénje hajából a faragott csonttűt, s a durva szálú, sötét hajzuhatag - az egyik halántékon fehéren - lebomlott. Viviane sóhajtva nyújtotta a tűz felé meztelen lábát.

- Jó újra itthon. Túlságosan sokat utazgattam az utóbbi években - mondta -, s már nem vagyok eléggé erős, hogy élvezzem.

- Azt mondtad, kérdezhetek - szólalt meg félénken Morgaine. - Miért van kék jel egyes nők homlokán, másokén miért nincs?

- A kék félhold azt jelenti, hogy fölesküdtek az Istennő szolgálatára, az ő akarata szerint élnek-halnak - felelte Viviane. - Akik csupán azért vannak itt, hogy némi jártasságot tanuljanak a Látásban, nem tesznek ilyen esküt.

- Én esküt fogok tenni?

- Azt te döntőd el - mondta Viviane. - Az Istennő közölni fogja veled, rád kívánja-e tenni a kezét. Csak a keresztények tekintik a kolostort szemétdombnak, ahová elrekkenthetik fölösleges leányaikat és özvegyeiket.

- De honnan fogom tudni, kellek-e az Istennőnek?

Viviane mosolygott a sötétben.

- Olyan hangon fog szólítani, hogy tévedhetetlenül fölismered. S ha meghallottad a hívást, sehová nem bújhatsz többé a hangja elől.

Morgaine tudni szerette volna, vajon Viviane is így esküdött-e föl, de nem merte megkérdezni. Hát persze! Hiszen ő a főpapnő, Avalon úrnője...

- Így esküdtem föl én is - válaszolt Viviane a ki nem mondott kérdésre -, ám a jelet lekoptatta az idő... ha jobban megnézed, talán még látod a nyomát a hajam tövénél.

- Igen, kicsit... mit jelent fölesküdni az Istennőnek, úrnőm? Ki az Istennő? Egyszer megkérdeztem Columba atyát, van-e Istennek másik neve, ő pedig azt felelte, nem, csupán egyetlen név van, amely megválthat mindannyiunkat, az pedig, Jézus, a Krisztus neve, de... - Zavartan elhallgatott. - Igen tudatlan vagyok ezekben a dolgokban.

- Annak tudása, hogy az ember tudatlan, a bölcsesség kezdete - mondta Viviane. - Mert akkor, amikor tanulni kezdesz, nem kell elfeledned mindazokat a dolgokat, amelyekről azt hiszed, hogy tudod. Istennek számtalan neve van, de azért Isten mindenütt egy. Így hát amikor Máriához, Jézus anyjához imádkozol, a tudtodon kívül a Világanyához fohászkodsz számos alakjának egyikében. A papok Istene és a druidák Nagyja egy és ugyanaz, ezért kap helyet néha a merlin a nagykirály keresztény tanácsosai között, s ő tudja, ha mások nem is, hogy egy az Isten.

- Anyám mesélte, hogy itt anyád volt előtted a papnő...

- Igaz, ám nemcsak a vérségről van itt szó. Inkább arról, hogy örököltem a Látást, s szabad akaratomból fölesküdtem az Istennőnek. Az Istennő nem hívta anyádat, sem Morgause-t. Így elküldtem Igraine-t, hogy előbb apád, majd Uther felesége legyen, Morgause pedig menjen férjhez a király akarata szerint. Igraine házassága az Istennőt szolgálta, ám Morgause fölött nincs hatalma.

- A papnők tehát, akiket elhív az Istennő, sosem mennek férjhez?

Általában nem. Nem kötik le magukat esküvel egyetlen férfihoz sem, csupán a Nagy Házasságban, ahol pap és papnő Isten és Istennő képeként egyesül, s az így született gyermekek nem halandó ember, hanem az Istennő gyermekei. Ez misztérium, s idővel majd tanulni fogod. Én is így születtem, s nincs evilági atyám...

Morgaine a nénjére meredt, úgy suttogta:

- Úgy érted... anyád egy Istennel hált?

- Nem, dehogy. Csupán egy pappal, akire rávetült az Isten árnyéka, olyan pappal, akinek sosem tudta talán a nevét, mert abban a pillanatban az Isten szállt belé, ő öltött benne testet, s így az ember ismeretlen maradt, s elfeledték. - A semmibe nézett, különös dolgokon merengett, Morgaine szinte látta őket átfutni a homlokán. Mintha a tűz képeket vetített volna a szobába, az Agancsos hatalmas alakját... Morgaine megborzongott, s összehúzta a köpenyét.

- Fáradt vagy, gyermek? Aludnod kellene...

Ám Morgaine még kíváncsi volt.

- Avalonban születtél?

- Igen, ám a druidák szigetén nevelkedtem, messze északon. És amikor nővé értem, az Istennő rám tette a kezét, mert a vérem a papnőtől születettek vére, ahogyan a tiéd is az, gyermek. - A hangja távolinak tetszett. Fölállt, és a tűzbe bámult.

- Próbálok visszaemlékezni, hány esztendeje, hogy ide jöttem az öregasszonnyal... a hold akkoriban délebbre járt, mert aratás ideje volt, Samhain sötét napjai jöttek, az esztendő halála. Kegyetlen tél volt, még Avalonban is. Éjszaka hallottuk a farkasokat, vastagon állt a hó, s éheztünk itt, mert senki nem volt képes áthatolni a viharokon, s meghalt néhány kisded is, amikor az anyjuk teje elapadt... Aztán befagyott a tó, s szánon hoztak nekünk élelmet. Akkor még leányka voltam, fejletlen keblű, most pedig öreg vagyok, vénasszony, banya... mennyi év! Gyermek!

Morgaine érezte, hogy az asszony keze remeg az övében. Viviane magához húzta, s átfogta a derekát.

- Mennyi hold, mennyi nyári napforduló... s ma már úgy tetszik, mintha Samhain gyorsabban követné Beltane-t, mint ahogyan az újhold teleholddá növekedett, amikor fiatal voltam. S te is itt fogsz állni a tűz előtt, s megöregszel, ahogyan én, hacsak az Anyának nincs számodra más feladata... jaj, Morgaine, Morgaine, kicsi lány, hagytalak volna inkább anyád házában...

Morgaine szenvedélyesen átölelte a papnőt.

- Nem maradhattam ott! Inkább meghaltam volna...

- Tudtam - sóhajtott Viviane. - Azt hiszem, az Anya rád is rátette a kezét, gyermek. Csakhogy a könnyű életből nehéz és keserű életbe jöttél, Morgaine, s megeshet, hogy olyan kegyetlen feladatokat kell adnom neked, amilyeneket a Nagy Anya rám is szabott. Most csupán arra gondolsz, hogy megtanulod használni a Látást, s Avalon gyönyörű vidékén fogsz élni, ám nem könnyű Ceridwen akaratát szolgálni, leányom, mert ő nem csupán a szeretet és a születés Nagy Anyja, hanem a sötétség és a halál úrnője is. - Sóhajtva simogatta meg a lányka selymes haját - Ő a morrigán is, a viszály hírnöke, a Nagy Holló... jaj, Morgaine, Morgaine, bárcsak az én gyermekem lennél, ám akkor sem kímélhetnélek, mert az ő céljaira kell használjalak, ahogyan önmagamat is. - A fejét egy percre a lányka vállára hajtotta. - Hidd erősen, hogy szeretlek, Morgaine, mert eljő a nap, amikor úgy fogsz gyűlölni, ahogyan most szeretsz...

Morgaine ösztönösen térdre esett.

- Soha - suttogta. - Az Istennő kezében vagyok... és a tiédben...

- Bárcsak megadná neked, hogy soha ne bánd meg ezeket a szavakat - mondta Viviane. - A tűz felé nyújtotta a kezét, amely kicsiny volt, erős, s kissé fölpüffedt a kortól. - Ezekkel a kezekkel segítettem világra gyermekeket, s egy férfi életének vérét láttam elfolyni belőlük. Egyszer árulásom egy férfi vesztét okozta, olyan férfiét, aki a karomban feküdt, akinek szerelmet esküdtem. Leromboltam anyád békességét, s most elvettem tőle a gyermekeit. Nem félsz-e, nem gyűlölsz-e, Morgaine?

- Féllek - felelte még mindig az asszony lábánál térdelve a lányka, s sötét, feszült kis arcocskája izzott a tűz fényében -, de soha nem tudnálak gyűlölni.

Viviane nagyot sóhajtott, s elűzte magától a jövőbelátást meg a rettegést.

- S nem engem félsz - mondta -, hanem őt. Mindketten az ő kezében vagyunk, gyermek. A szüzességed szent az Istennőnek. Őrizd meg, amíg az Anya ki nem nyilvánítja az akaratát.

Morgaine a Viviane-éra tette kis kezét.

- Úgy legyen - suttogta. - Esküszöm.

Másnap bevonult a Szüzek Házába, és sok éven át maradt ott.

Morgaine szól…

Hogyan írnád le a papnő nevelését? Ami nem nyilvánvaló, az titok. Akik megjárták azt az utat, tudni fogják, akik pedig nem, sosem fogják megtudni, hiába írnám le mind a tilalmas dolgokat. Hétszer gyúltak és hunytak ki Beltane tüzei, hétszer dermesztett csontig mindannyiunkat a tél. A Látás könnyen megjött, hiszen ahogyan Viviane mondta, papnőtől születtem. De az már nem volt olyan könnyű, hogy akkor jöjjön, amikor akarom, s csak amikor akarom, sem a Látás kapuit bezárni, amikor nem kellett látnom.

Az apró trükköket tanultam meg a legnehezebben, amikor először kellett a tudatomat járatlan ösvényekre kényszerítenem. Parancsszóval tüzet gyújtani, lehívni a ködöt, esőt hozni - mindez egyszerű volt, ám tudni, hogy mikor hozzak ködöt vagy esőt, s mikor hagyjam a döntést az Istenek kezében, az már nem volt egyszerű. S voltak más ismeretek is, amelyeknél a Látás mit sem segített: a füvek tudománya, a gyógyítás tudománya, a hosszú énekek, amelyek egyetlen sorát sem írták le soha, mert hiszen hogyan is lehetne a Nagyok tudását emberi kéz alkotta dologra bízni? Némely tanulás csupa öröm volt, mert megengedték, hogy hárfán játsszak, s elkészítsem a magam hangszerét szent fából és szertartáskor leölt állat beleiből; más leckék iszonyatosak voltak.

A legkeményebb talán az volt, amikor önmagamban kellett olvasnom oly szerek hatása alatt, amelyek eloldják a lelket az öklendező, okádó testtől, s a lélek szabadon szárnyal túl tér és idő korlátain, s olvassa a múlt meg a jövendő lapjait. Ám erről nem szólhatok. Aztán a nap, amikor kitettek Avalonból egy szál pendelyben s mindössze a papnők kicsiny tőrével, hogy térjek vissza - ha tudok. Tudtam, hogy ha nem sikerül, meggyászolnak, mint a halottat, ám a kapu soha többé nem nyílik ki előttem, hacsak én nem leszek képes megparancsolni, hogy kinyíljon. S amikor körülfogott a köd, hosszan bolyongtam az idegen tó partján, s csupán a harangszót meg a barátok gyászos énekét hallottam. Aztán végül áttörtem a ködöt, s megszólítottam őt, a lábam a földön, a fejem a csillagok közt, látóhatártól látóhatárig nyújtózva, s elkiáltottam hangosan a nagy varázsigét...

S a köd szétvált, s ismét magam előtt láttam a napsütötte partot, ahová az úrnő hozott hét esztendővel azelőtt, lábamat otthonom szilárd földjére tettem, s úgy sírtam, mint amikor első ízben érkeztem oda rémült gyermekként. S aztán maga az Istennő tette a homlokomra a holdsarlójelét... ám ez misztérium, amelyről tilos írni. Akiknek égette a homlokát Ceridwen csókja, tudni fogják, miről beszélek.

Az ezután következő második tavaszon, amikor föloldottak a hallgatás alól, tért vissza Avalonba Galahad, aki addigra már járatossá vált a szászok elleni harcban atyjának, a kis-Britanniai Ban királynak a keze alatt.

12

A bizonyos fokozaton túljutott papnők fölváltva szolgálták az úrnőt, s ebben az időszakban, amikor az úrnőnek igen sok dolga akadt a nyári napforduló ünnepének előkészítésével, az egyikük mindig ott hált a kis sövénykunyhóban, hogy éjjel-nappal mindig álljon valaki az úrnő rendelkezésére. Olyan korán volt, hogy a nap még ki sem bújt a látóhatár szélén a ködből, amikor Viviane belépett az övével szomszédos hálószobába, ahol a szolgáló papnő aludt, s halkan fölébresztette.

A papnő fölült az ágyban, s ingére húzta a szarvasbőr tunikát.

- Szólj az evezősöknek, hogy álljanak készen. S küldd ide a húgomat, Morgaine-t, hogy álljon a szolgálatomra.

Néhány perc múlva Morgaine tiszteletteljesen megállt az ajtóban, ahol Viviane térden állva élesztette a tüzet. Nem csapott zajt. Kilenc esztendeje tanulta a papnőmesterséget, s oly halkan mozgott, hogy lépés nesze, de még lélegzet sem jelezte a jöttét. És kilenc esztendei tanulás után ismerte már annyira a papnők művészetét, hogy meg sem lepődött, amikor Viviane mégis megfordult, mihelyt ő az ajtóhoz ért.

- Jöjj be, Morgaine - mondta.

Szokásával ellentétben azonban Viviane most nem mondta a rokonának, hogy üljön le, hanem állni hagyta, és figyelmesen nézte.

Morgaine nem volt magas. Nem is indult annak, s az Avalonban töltött évek alatt a végleges magasságára nőtt: alig egy hüvelyknyivel nagyobbra az úrnőnél. Sötét haja hátul be volt fonva, szarvasbőr szíjjal átkötve, a papnők sötétkék ruháját és szarvasbőr tunikáját viselte, s a homlokán ott ragyogott a kék holdsarló. Bármennyire szelíd és névtelen volt is azonban Morgaine a papnők között, a szeme csillogásában volt valami, ami megfelelt Viviane hűvös tekintetére, s Viviane tapasztalatból tudta, hogy a lány bármenynyire kicsiny és törékeny is, ha akarja, olyan bűbájba tudja burkolni magát, hogy nemcsak magasnak, de fenségesnek is látszik. Máris kortalannak tetszett, s Viviane tudta, hogy akkor is nagyjából így fest majd, amikor sötét haja már megfehéredik.

Egy pillanatra megkönnyebbült. Nem, nem szép, aztán eltűnődött, ugyan mit számít ez neki. Nem kétséges, hogy minden fiatal nő, még ha az Istennőnek esküdött papnő is, szeretne szép lenni, s Morgaine nyilván mélységesen boldogtalan, amiért nem az. Kissé lebiggyesztette az ajkát, s azt gondolta: Ha annyi idős leszel, leányom, mint én vagyok, mindegy lesz, szép vagy-e vagy sem, mert mindenki gyönyörűnek fog látni, ha úgy akarod, ha pedig nem, nyugodtan ülhetsz a fenekeden, s úgy tehetsz, mintha egyszerű vénasszony lennél, aki már régen nem gondol ilyesmivel. Ő is megvívta a maga harcát több mint húsz évvel korábban, amikor Igraine azzá a vörösbarna szépséggé serdült, amelyért az akkor még fiatal Viviane odaadta volna a lelkét és minden hatalmát. Néha a kétely pillanataiban azon törte a fejét, vajon nem azért kényszerítette-e Igraine-t házasságra Gorlois-val, hogy ne kísértse szüntelenül a fiatalabb lány bájossága, ne űzzön gúnyt az ő sötét komolyságából. De eljuttattam annak a férfinak a szerelméhez, aki neki rendeltetett, még mielőtt Salisbury síkjának kőköre megépült volna, gondolta.

Észbe kapott, hogy Morgaine még mindig némám áll, a parancsára várva, és elmosolyodott.

- Valóban öregszem - mondta -, egy pillanatra elmerültem az emlékeimben. Nem az a gyermek vagy már, aki évekkel ezelőtt ideérkezett, de néha elfelejtem, én Morgaine-om.

Morgaine elmosolyodott, s a mosoly megváltoztatta amúgy meglehetősen mogorva arcát. Morgause volt ilyen durcás, gondolta Viviane, bár semmi másban nem hasonlítanak. Taliesin vére.

- Szerintem te nem felejtesz semmit, néném - mondta Morgaine.

- Talán nem. Reggeliztél már, gyermek?

- Nem, de nem vagyok éhes.

- Helyes. Azt akarom, hogy te menj a bárkával.

Morgaine, aki már megszokta a némaságot, csupán a tisztelet és a beleegyezés gesztusával válaszolt

Természetesen a kérés nem volt rendkívüli - Avalon bárkáját mindig papnőnek kell irányítania, aki ismeri az utat a ködön át.

- Ez családi megbízatás - mondta Viviane -, mert a fiam közeledik a szigethez, s úgy gondoltam, inkább rokont küldök elé.

- Balan? - mosolygott Morgaine. - Nem fogja félteni a lelki üdvét a tejtestvére, Balin, ha Balan túllépi a templomi harangok kongásának hatósugarát?

Viviane szeme huncutul csillogott, amikor válaszolt:

- Mindketten büszke férfiak és elszánt harcosok, s még a druidák mércéjével mérve is kifogástalan életet élnek, senkinek sem ártanak, senkit el nem nyomnak, minden igazságtalanságot megkísérelnek jóvátenni. Nem csodálom, hogy a szászok négyszeresen veszélyesnek találják őket, amikor egymás oldalán küzdenek. Nem is félnek a világon semmitől, kivéve annak a gonosz varázslónőnek a förtelmes mágiájától, aki egyébként az egyikük anyja... - kacagott, akár egy fiatal lány, és Morgaine vele nevetett.

Aztán elkomolyodva folytatta.

- Nos, nem sajnálom, hogy Balant a külvilágba küldtem nevelkedni. Nem volt benne elhivatottság, hogy druida legyen, ezért igen rossz druida lett volna, s ha elveszett is az Istennőnek, az Anya azért rajta tartja a szemét, még ha rózsafüzérrel imádkozik is hozzá, s ha Szűz Máriának szólítja is. Nem, Balan a partvidéken harcol a szászok ellen, Uther oldalán, s ennek örülök. Most a legifjabb fiamról van szó.

- Azt hittem, Galahad még Britanniában van.

- Én is, ám az elmúlt éjjel a Látás megmutatta, hogy itt van. Amikor utoljára láttam, mindössze tizenkét esztendős volt. Nagyot nőtt, elmúlhatott már tizenhat is, s immár alkalmasnak látszik a fegyverforgatásra, csak nem tudom még, fegyverforgató lesz-e belőle.

Morgaine mosolygott, s Viviane visszaemlékezett, hogy amikor Morgaine a szigetre került magányos gyermekként, néha megengedték neki, hogy a szabadidejét az ott nevelkedő egyetlen másik gyerekkel, Galahaddel töltse.

- Banwicki Ban már idős lehet - jegyezte meg Morgaine.

- Igen, öreg, és sok fia van, így aztán az én fiam csupán egy a számtalan, semmire sem tartott fattya közül. Csakhogy a féltestvérei félnek tőle, azt szeretnék, ha elmenne, meg a Nagy Házasságból született gyermeket nem is lehet úgy kezelni, mint más fattyút. - Viviane válaszolt a ki nem mondott kérdésre is. - Az apja ad neki földet és birtokot Britanniában, ám én már a gyermek hatéves kora előtt gondoskodtam arról, hogy a szíve örökre itt maradjon, a tavon. - Látta a villanást Morgaine szemében, és ismét a ki nem mondottra felelt

- Kegyetlenség, hogy így örökre elégedetlen lesz? Talán. Nem én voltam kegyetlen, hanem az Istennő. A végzete ide köti, Avalonba, s a Látással láttam őt a szent kehely előtt térdelni...

Morgaine ismét gúnyosan meghajolt, mint amikor a némasági fogadalmat tett papnő tudomásul veszi a parancsot.

Viviane egyszeriben megharagudott magára. Mit próbálom igazolni ennek a semmi lánynak, hogy mit kezdtem az életemmel meg a fiam életével? Nem tartozom neki magyarázattal! A hangja hűvössé és távolságtartóvá változott.

- Eredj a bárkával, Morgaine, s hozd ide őt!

Morgaine harmadszor is meghajolt némán, és megfordult hogy induljon.

- Egy pillanat - szólt utána Viviane. - Velünk reggelizel, ha megjöttök. Elvégre a rokonod.

Amikor Morgaine ismét elmosolyodott, Viviane rájött, az volt a célja, hogy a lány mosolyogjon, s elcsodálkozott magán.

Morgaine leballagott az ösvényen a tó partjára. A szíve gyorsabban vert a szokásosnál. Az utóbbi napokban, amikor az úrnővel beszélt, gyakran keveredett benne harag és szeretet, és egyiknek sem adhatott hangot, ami fura dolgokat mívelt vele. Csodálkozott, mert arra tanították, hogy uralkodjon az érzelmein, s ő uralkodott a szavain, de még a gondolatain is.

Galahadre emlékezett az Avalonban töltött első évéből - cingár, fekete, komoly fiú volt. Nem nagyon kedvelte, ám annyira vágyakozott az öccse után, hogy hagyta, hogy a fiúcska a nyomában járjon. Aztán a fiút dajkaságba küldték, s azóta csak egyszer látta, tizenkét évesen, amikor csupa szem és száj meg kiálló csont volt a kölyök a kinőtt ruhájában. Hevesen megvetett minden női dolgot, Morgaine viszont éppen a tanulmányai legnehezebb részével volt elfoglalva, hát nemigen figyelt a kölyökre.

A sötét bőrű emberkék, akik a bárkában eveztek, néma tisztelettel hajoltak meg Morgaine előtt, hiszen minden magasabb rangú papnő az Istennőt képviselte, ő pedig némán intett nekik, s elfoglalta a helyét a hajó orrában.

A leplekbe burkolt bárka sebesen és könnyedén siklott ki a ködbe. Morgaine érezte, amint a nyirkosság beletapad a hajába. Éhes volt, fázott, de megtanulta, hogy ezzel se törődjön. Amikor kiértek a ködből, a nap éppen felkelt a túlsó parton, s ő látta az ott várakozó lovast és lovat. A bárka egyenletesen siklott tovább, ám Morgaine egy pillanatra megfeledkezett magáról, s így szemlélte a lovast.

Karcsú fiatalember volt, sasorrú, fekete és jóképű, karmazsinvörös süvegének szalagja mögé sastollat tűzött, karmazsinvörös köpenyt kanyarított a vállára. Amint leszállt a lóról, oly kecsesen mozdult - egy táncos bájával -, hogy a lánynak elállt a lélegzete. Ugyan miért is kívánt ő szőke és telt lenni, ha egyszer a feketeségből meg a karcsúságból ilyen szépség árad? A fiatalember szeme is fekete és huncut volt. Immár ez a huncutság emlékeztette egyedül Morgaine-t a fiú kilétére, mert egyetlen vonásában sem hasonlított az egykori cingár, csontos, nagylábú kamaszra.

- Galahad - szólalt meg mélyen, hogy ne remegjen a hangja. A papnők jól bevált trükkje volt ez. - Meg sem ismertelek volna.

A fiatalember mélyen meghajolt, mozdulatára a köpenye valósággal hullámzani kezdett. Ezt a mutatványt vetette ő meg annyira, mint az akrobaták olcsó trükkjét? Most mintha a fiú testéből eredt volna a mozgás.

- Úrnőm - mondta a fiú.

Ő sem ismert meg. Maradjon így.

Vajon miért jutottak ebben a pillanatban az eszébe Viviane szavai? A szüzességed szent az Istennőnek. Hát őrizd meg, amíg az Anya ki nem nyilvánítja az akaratát. Morgaine döbbenten állapította meg, hogy életében először vágyakozva néz egy férfira. Jól tudta, hogy ezek a dolgok nem neki valók, hiszen úgy fogja fölhasználni az életét, ahogyan az Istennő követeli. Ezért megvetéssel nézett a férfiakra mint az Istennő természetes prédáira, akiket az Istennő képét viselő papnők úgy használnak és dobnak el, ahogyan a pillanat követeli. Viviane azt parancsolta, hogy az idén ne vegyen részt a Beltane-tüzeknél tartott szertartáson, amelyet követően számos papnő fogant gyermeket az Istennő akaratából, s a gyermekeket vagy megtartották, vagy elrekkentették különféle füvekkel meg szerekkel, amelyek használatában Morgaine is jártasságot szerzett. Ez kínos dolog volt, ám ha nem tették, akkor bekövetkezett a szülés még kellemetlenebb és veszélyesebb folyamata, s megszülettek a fárasztó gyermekek, akiket az úrnő döntése szerint vagy fölneveltek, vagy dajkaságba küldtek. Morgaine örült, hogy ezúttal megmenekül mindettől, mert tudta, hogy Viviane-nek más tervei vannak vele.

Intett a legénynek, hogy lépjen a bárkába. Soha ne érints kívülállót - így tanította az öreg papnő -, Avalon papnőjének olyannak kell lennie, mintha a másik világból jött látogató lenne. Maga sem volt vele tisztában, miért nem foghatja meg a fiú csuklóját. Teljes bizonyossággal tudta - s ettől lüktetni kezdett a halántékán a vér -, hogy a sima bőr alatt élettől lüktető izmok húzódnak, s majd elepedt, hogy ismét a fiú szemébe nézzen. Elfordult, uralkodni próbált magán.

A legény megszólalt. A hangja mély és dallamos volt:

- Lám, a kezed mozdulatáról megismerlek. Minden egyéb megváltozott rajtad. Papnő, nem voltál-e egykor a rokonom, Morgaine nevezetű? - A sötét szem csillogott. - Nagyon megváltoztál. Csak a kezed olyan, mint amikor még a tündérek Morgaine-jának neveztelek...

- Az voltam, az vagyok. Ám elmúltak az évek - fordult el a lány, s intett a néma evezősöknek, hogy induljanak.

- De Avalon varázsa sosem változik - suttogta a fiú, és Morgaine tudta, hogy nem hozzá beszél. - A köd meg a nád és a vízimadarak rikoltozása... és a bárka, amely varázsosan siklik el a néma parttól... tudom, hogy számomra nincs itt semmi, valahogyan mégis mindig visszatérek...

A bárka némán siklott a tavon. A sokévi tanulás után, amelyből megtudta, hogy nem varázslat, hanem gyakorlat teszi, hogy az evezők nem ütnek zajt, Morgaine-ra még mindig nagy hatással volt a titokzatos csönd, ahogyan haladtak. Megfordult, hogy lehívja a ködöt, s a háta mögött érezte a fiatalembert. A fiú könnyedén egyensúlyozva állt a lova mellett, az egyik karjával a lótakarót fogta, s oly természetességgel egyensúlyozott, hogy egy pillanatra sem ingott meg, amint a csónak mozdult, fordult. Morgaine ezt hosszas gyakorlással tanulta meg, ám az ifjú, úgy tetszett, természetadta kecsességgel oldotta meg a feladatot.

Morgaine úgy érezte, az ifjú sötét tekintete szinte égeti a hátát, amint a bárka orrába lépett, s fölemelte a karját, hogy a ruhája ujja visszacsúszott. Mély lélegzetet vett, feltöltődött a mágikus aktushoz, s közben haragudott magára, amiért ennyire érezte magán az ifjú tekintetét

Hadd lásson tehát! Hadd féljen engem, hadd ismerjen meg Istennő mivoltomban! Ugyanakkor valami régen elfojtott, lázadó hang egészen mást kiáltott benne. Nem, azt akarom, hogy a nőt lássa bennem, nem az Istennőt, még csak ne is a papnőt. Ám újabb mély lélegzetvétel következett, majd a vágynak még az emlékét is kilélegezte.

Felemelkedett a karja az égre, leszállt a köd, visszahulló ruhaujját követve. Köd és némaság fogta körül őket. Morgaine mozdulatlanul állt, érezte maga mellett az ifjú testének melegét Ha csupán egy cseppet megmozdult volna, megérintette volna a fiú kezét, s tudta, perzselné az a kéz az övét. Kissé ellépett, a köntöse lebbent, s a távolságot fátyolként vonta maga elé. Ugyanakkor csodálkozott magán, s azt mondogatta magában: hiszen csak az unokaöcsém, Viviane fia, aki az ölemben ült, amikor kicsi és magányos volt! Szándékosan felidézte a suta, tövistépte kisfiú képét, ám amikor kiértek a ködből, az a fekete szem mosolygott rá, s ő megszédült.

Hát persze, hogy gyönge vagyok, amikor nem ettem, mondta magának, s nézte, hogyan lesi Galahad mohó szemmel Avalont. Látta, hogy a fiú keresztet vet. Viviane haragudna, ha látná.

- Ez valóban a tündérek földje - mondta halkan Galahad -, te pedig Tündér Morgaine vagy, ahogyan régen... csakhogy nővé értél, és szép vagy, rokon.

Nem vagyok szép, gondolta türelmetlenül a lány. Amit rajtam lát, Avalon bűbája csupán. S egy lázadó hang azt mondta belül: Azt akarom, hogy engem lásson szépnek - engem, ne a varázslatot! Megfeszült az ajka, s tudta, hogy most ismét komor és rideg, tetőtől talpig papnő.

- Erre - vetette oda, amint a bárka feneke megcsikordult a homokos parton, s intett az evezősöknek, hogy lássák el a fiú lovát.

- Engedelmeddel, úrnőm - szólalt meg Galahad -, inkább magam. Ez nem közönséges nyereg.

- Amint kívánod - felelte Morgaine, s nézte, amint az ifjú lenyergeli a lovat. Csakhogy sokkal jobban érdekelte minden a fiatalember körül, hogysem némán megállta volna.

- Valóban különös nyereg... mik azok a hosszú bőrszíjak?

- A szkíták használják, kengyel a neve. A nevelőapám zarándoklatra vitt, láttam őket a maguk országában. Még a római légióknak sem volt olyan lovasságuk, mert ezekkel a szkíták vágta közben is meg tudják állítani, irányítani tudják a lovaikat, így aztán lóháton képesek harcolni - magyarázta az ifjú -, ráadásul a lovasok könnyű fegyverzetet és páncélt viselnek. A lovas lovag pedig legyőzhetetlen, ha gyalogosan támadnak rá. - Mosolygott, komoly, sötét arca kigyúlt. - A szászok Alfgarnak neveznek, Tündérnyílnak, amely a sötétből jön, s láthatatlanul csap le. Ban udvarában átvették a nevet, s amennyire lehetséges, lefordították. Így hát Lanceletnak hívnak. Egy szép napon teljes légiót fogok így fölszerelni, s jaj lesz a szászoknak!

- Anyád említette, hogy máris harcos vagy - szólalt meg Morgaine, s elfelejtette lemélyíteni a hangját Az ifjú ismét a lányra mosolygott

- Most már megismerem a hangodat is, Tündér Morgaine... hogy mersz papnő képében jönni elém, rokon? Gondolom, az úrnő akarta így. Csakhogy így jobban kedvellek, mint amikor a komoly Istennő szerepét játszod - csillogott ismerős-huncutul a fiú szeme, mintha csak az előző napon váltak volna el.

Morgaine megpróbálta összeszedni méltósága roncsait.

- Igen, az úrnő vár minket, nem szabad megvárakoztatnunk.

- Ó, igen - gúnyolódott Galahad -, állandóan igyekeznünk kell, hogy teljesítsük az akaratát... Bizonyára te is töröd magad, hogy lesd a parancsait, s reszketve csüggsz minden szaván.

Morgaine nem tudott válaszolni.

- Erre - mondta.

- Emlékszem az útra - felelte a fiú, s a lány mellett haladt, nem illendően a háta mögött. - Én is rohantam teljesíteni a parancsait, reszkettem, ha csúnyán nézett, amíg rá nem jöttem, hogy nem egyszerűen az anyám, de nagyobbnak képzeli magát minden királynőnél.

- És az is - mondta élesen Morgaine.

- Nem kétséges, csakhogy én olyan világban éltem, ahol a férfiak nem egy nő intésére jönnek-mennek. - Morgaine látta, hogy az ifjú arca határozott, s szeméből eltűnt a huncutság. - Jobban örülnék egy szerető anyának, mint egy komor Istennőnek, aki megszabja, hogy az ő akarata szerint éljek, haljak.

Erre Morgaine végképp nem tudott mit felelni. Gyorsított, ami azt jelentette, hogy a fiúnak szednie kellett a lábát, hogy tartsa az iramot.

Holló, aki még mindig néma volt - mert örökös hallgatást esküdött, s csupán transzban szólalt meg, prófétanőként - fejbólintással engedte be őket a házba. Amint a szeme megszokta a félhomályt, Morgaine látta, hogy a tűznél ülő Viviane nem a papnők sötét ruhájában és szarvasbőr tunikájában fogadja a fiát, hanem karmazsinvörös ruhát öltött, s a haját is föltűzte, csillogó kövekkel ékesítette. Hiába ismerte a bűbájt Morgaine, mégis lélegzetelállítóan szépnek látta az úrnőt. Akár a kérelmezőt fogadó Istennő a föld alatti szentélyében.

Morgaine látta, hogy Galahad arca eltökélt, és sötét öklén világosan dagadnak ki az erek. Hallotta nehéz légzését, sejtette, hogy nehezére esik megszólalnia, amint fölegyenesedett a meghajlásból.

- Üdvözöllek, úrnőm és anyám.

- Galahad - mondta az úrnő. - Jöjj, ülj mellém.

Az ifjú inkább szemközt foglalt helyet. Morgaine az ajtóban téblábolt, Viviane intett neki, hogy üljön le ő is. Holló a tóból frissen fogott főtt halat tálalt eléjük illatos füvekkel és vajjal, frissen sütött árpakenyérrel meg friss gyümölcsöt. A papnők kopár szállásán Morgaine ritkán kóstolt ilyen falatokat. Ő meg Viviane csupán néhány harapásnyit ettek, ám Galahad a még növésben lévő ifjú mohóságával falt.

- Királyi lakoma, anyám.

- Hogy van apád, hogy van Britannia?

- Tűrhetően, bár az utóbbi évben nem sok időt töltöttem ott. Messzi útra küldött, hogy hírt hozzak az udvarának a szkíta lovasokról. Nem hinném, hogy akár a rómaiaknak ilyen lovasai lennének manapság. Ibériai méneseik vannak - de nem hiszem, hogy érdekelnének a lovak. Most azért jöttem, hogy hírt vigyek a Pendragon udvarába a szász sereg gyülekezéséről. Nem kétlem, hogy még a nyári napforduló előtt támadni fognak. Bárcsak elegendő időm és aranyam lenne, hogy ilyen lovas légiót állítsak ki.

- Szereted a lovakat - állapította meg meglepetten Viviane.

- Csodálkozol, asszonyom? Az állatokkal az ember mindig tudja, hányadán áll, mert nem képesek hazudni, vagy másnak mutatni magukat, mint amik - mondta Galahad.

- A természet minden titka kitárul előtted - felelte Viviane -, ha visszatérsz Avalonba, hogy a druida életet éld.

- A régi nóta, úrnőm? - kérdezte az ifjú. - Azt hittem, világos választ adtam, amikor a legutóbb itt jártam.

- Galahad - mondta az úrnő -, tizenkét éves voltál. Nem ismerhetted még az élet jobbik felét.

Az ifjú türelmetlenül legyintett.

- Már senki sem szólít így, csak te meg a druida, akitől azt a nevet kaptam. Britanniában és a harctéren Lancelet a nevem.

Viviane mosolygott.

- Azt hiszed, érdekel, mit mondanak a katonák?

- Azt parancsolod hát, hogy Avalonban üldögéljek, s a hárfát pengessem, amíg odakinn, a való világban élethalálharc folyik, úrnő?

Viviane haragos lett.

- Azt akarod mondani, fiam, hogy ez nem valódi világ?

- Az - legyintett türelmetlenül Lancelet -, csak másként, a kinti küzdelemtől elszigetelten. Tündérhon, örök béke, igen - ez az otthonom, erről gondoskodtál, úrnő. Csakhogy itt még a nap is másként süt. S az élet valódi küzdelmeire nem itt kerül sor. Ezt még a merlin is tudja.

- A merlin hosszú évek során lett olyanná, amilyen, tanult meg különbséget tenni valódi és nem valódi közt - mondta Viviane -, ahogyan neked is kellene. Éppen elegendő harcos van a világon, fiam. Neked az a feladatod, hogy messzebb láss valamennyinél, s tán te parancsolj a harcosoknak.

- Nem! - rázta a fejét az ifjú. - Szót se többet, úrnő, az nem az én utam.

- Még nem nőttél föl, még nem tudhatod, mit akarsz - jelentette ki Viviane. - Adsz-e nekünk is hét esztendőt, mint az apádnak, hogy kiderüljön, ez a te utad, vagy sem?

- Hét esztendő alatt - mosolygott Lancelet -, remélem, a szászokat is elűzzük a partjainkról, s szeretném, ha ebben nekem is részem lenne. Nincs időm a druidák mágiájára és misztériumára, úrnő, s kedvem sincs hozzá. Nem, anyám, arra kérlek, áldj meg, s küldj el Avalonból, mert őszintén szólva, úrnő, az áldásoddal vagy anélkül, én elmegyek. Olyan világban éltem, ahol a férfiak nem asszony szavára cselekednek.

Morgaine elborzadt, amikor látta, hogy Viviane elsápad a haragtól. A papnő fölállt, s apró termetét megnövelte a düh.

- Dacolsz Avalon úrnőjével, Lancelet, Tó Fia?

Az ifjú nem hunyászkodott meg. Morgaine látta, hogyan sápad el sötét bőre, s tudta, hogy kecses lágysága alatt kemény, mint az acél, méltó ellenfele az úrnőnek.

- Ha ezt akkor parancsoltad volna, asszonyom - mondta halkan az ifjú -, amikor még a szeretetedért és az elismerésedért epedtem, semmi kétség, engedelmeskedtem volna. Csakhogy nem vagyok már gyermek, anyám és úrnőm, s minél előbb felismerjük ezt, annál hamarabb jutunk megint megértésre. A druida élete nem nekem való.

- Keresztény lettél? - sziszegte dühösen Viviane.

Az ifjú sóhajtva rázta a fejét

- Nem igazán. Még ez a vigasz is megtagadtatott, bár Ban udvarában el tudnám hitetni, hogy keresztény vagyok, ha akarnám. Nemigen hiszek én más Istenben, mint ebben - tette a kezét a kardjára.

Az úrnő sóhajtva ült le a padra. Mélyet lélegzett, aztán elmosolyodott.

- Egyszóval férfi vagy - mondta -, és senki nem kényszeríthet semmire. Bár szeretném, ha beszélnél erről a merlinnel.

Morgaine észrevétlenül figyelte a fiatalembert, s látta, hogy a keze kienged. Azt hiszi, Viviane beadta a derekát, gondolta. Nem ismeri eléggé, nem tudja, hogy dühösebb, mint valaha. Lancelet annyira fiatal volt, hogy a hangján is hallatszott még a megkönnyebbülés.

- Hálás vagyok a megértésedért, asszonyom. S szívesen kérem a merlin tanácsát, ha ez kedvedre van. Ám azt még a keresztény papok is tudják, hogy Isten szolgálatára csak Isten hívhatja el az embert, az ilyesmi nem szándék vagy elhatározás dolga. Isten vagy az istenek, ha neked így jobban tetszik, engem nem hívtak, még bizonyítékát sem adták, hogy léteznek.

Morgaine visszaemlékezett Viviane sok éve mondott szavaira: nagy teher nem egyetértőnek születni. De most először töprengett el: vajon mit tett volna Viviane, ha az évek során bármikor azzal keresem fel, hogy el akarok menni? Az úrnő nagyon is biztos benne, hogy ismeri az Istennő akaratát. Az eretnek gondolat felkavarta, így hát gyorsan kivetette magából, inkább ismét Lancelet-t nézte. Első pillantásra csak az ifjú sötét szépsége, testének kecsessége ragadta meg. Most már látta a részleteket is: az első pelyheket az állán - vagy nem volt ideje, vagy nem volt kedve római módra simára borotválni az arcát; karcsú, szép formájú kezét, amelyben egyformán jól áll a hárfa meg a kard, s csupán a tenyerén meg az ujjak belső oldalán kérges kissé, a jobb kezén erősebben, mint a balon. A fiú egyik alkarján apró sebhely volt, fehéres forradás, amely meglehetősen réginek látszott s egy másik, félhold alakú forradás volt a bal arcán is. A szempillája olyan hosszú volt, mint egy lányé. Nem jellemezte azonban az a szinte kétnemű, fiú-lány külső, amely meglehetősen gyakori a még szakállatlan ifjaknál. Olyan volt, mint egy fiatal szarvasbika. Morgaine úgy vélte, soha nem látott nála férfiasabb jelenséget. Minthogy ilyesfajta gondolatokra tanították, a következőket gondolta: Nincs benne a nőiesség puhaságából egy csepp se, amelytől képes lenne bármely nőhöz is alkalmazkodni. Megtagadta magában az Istennőt, ezért egy napon majd baja támad vele... S a gondolatai arra a napra kalandoztak, amelyiken ő játssza majd az Istennő szerepét valamelyik nagy ünnepen, s a testét édes melegség járta át. Bárcsak ő lehetne az Isten... Álmodozásba merülve nem is hallotta, miről beszél Lancelet és Viviane úrnő, ám egyszerre csak a nevén szólították, s úgy tért magához, mint aki addig másutt bolyongott.

- Morgaine? - ismételte az úrnő. - A fiam sokáig volt távol Avalontól. Vidd magaddal a partra, ha kedvetek tartja. Mára fölmentelek a kötelességeid alól. Gyerekkorotokban, emlékszem, nagyon szerettetek a tóparton sétálni. Ma este, Galahad, a merlinnel vacsorálsz, s azoknak a fiatal papoknak a házában szállsz meg, akik nem tettek hallgatási fogadalmat. Holnap pedig, ha még mindig úgy akarod, az áldásommal távozhatsz...

Az ifjú mélyen meghajolt. Kimentek.

A nap már magasan járt, ebből Morgaine tudta, hogy elmulasztotta a napüdvözletet. No de az úrnő adott neki mára kimenőt, s különben sem volt már alacsonyabb beosztású papnő, akiknél az ilyen mulasztás bűnnek számított, s büntetést vont maga után. Mára azt tervezte, hogy ellenőrzi azokat a lányokat, akik a szertartásoknál használatos ruhák festéséhez készítenek festéket - igazán nem olyan feladat, amely ne várhatna néhány napot.

- Lemegyek a konyhába - mondta -, hozok egy kis kenyeret. Víziszárnyast pedig foghatunk hozzá. Szeretsz vadászni?

A fiú bólintott, s a lányra mosolygott.

- Ha vinnék anyámnak egy-két víziszárnyast, talán kevésbé haragudna rám. Szeretnék békét kötni vele - mondta szinte nevetve. - Amikor haragszik, még mindig ijesztő. Kiskoromban azt hittem, hogy amikor nem vagyok vele, leveti magáról a halandóságot, s valóban ő az Istennő. No de nem kellene így beszélnem róla. Látom, te nagyon ragaszkodsz hozzá.

- Ő pedig úgy ragaszkodott hozzám mindig, mintha a nevelőanyám lett volna - felelte lassan Morgaine.

- Miért is ne? Elvégre a nénéd, nem? Anyád, ha jól emlékszem, Cornwall felesége volt, most pedig a Pendragon asszonya... igaz?

Morgaine bólintott. Olyan régen volt, hogy alig emlékezett Igraine-re, s úgy érezte, már régen anyátlan. Megtanult úgy élni, hogy az Istennőn kívül ne legyen más anyja, s a papnők között számos nővére akadt, így nem is volt szüksége földi anyára.

- Hosszú évek óta nem láttam.

- Csupán egyszer láttam Uther királynéját, messziről. Nagyon szép, ugyanakkor nagyon hidegnek és távolinak tetszik - nevetett zavartan Lancelet. - Az apám udvarában olyan nőkhöz szoktam, akiket csak a szép ruha, az ékszer meg a kisgyerekük érdekel, vagy ha még nincs uruk, hát az, hogy férjet találjanak... Nem sokat tudok a nőkről. De te egyikre sem hasonlítasz. Sosem láttam még hozzád hasonlót.

Morgaine úgy érezte, hogy elpirul. Mély hangon szólalt meg, emlékeztette a fiút.

- Papnő vagyok, akárcsak anyád...

- Jaj - ellenkezett Lancelet -, legalább annyira különbözöl tőle, mint a nappal az éjszakától. Anyám nagy és rémületes és gyönyörű, s az ember csak szeretheti és félheti, de te, úgy érzem, te hús-vér, valódi ember vagy, hiába van körülötted ez a sok titokzatosság! Papnői ruhát viselsz, úgy nézel ki, ahogyan ők, de amikor a szemedbe nézek, igazi nőt látok, akit meg tudok érinteni. - A fiú izzó szemmel nevetett. Morgaine megfogta a kezét, s visszanevetett rá.

- Igen, valódi vagyok, éppoly valódi, mint a föld a lábad alatt, a madarak a fán...

Együtt ballagtak le a partra. Morgaine vezette a fiút a kis ösvényen, gondosan kerülve a szertartási út szélét.

- Ez valami szent hely? - kérdezte Lancelet. - Tilos megmászni a Tort, ha nem vagy papnő vagy druida?

- Csak a nagy ünnepeken tilos - felelte a lány -, és velem nyugodtan mehetsz bárhová. Én oda megyek itt, ahová csak akarok. A Toron most senki sincs, csupán legelő birkák. Akarod megmászni?

- Igen - felelte a fiú -, emlékszem, gyerekkoromban egyszer megmásztam. Azt hittem, tilos, és ezért biztos voltam benne, hogy ha megtudják, büntetést kapok. Még mindig emlékszem fentről a kilátásra. Kíváncsi vagyok, ma is olyan hatalmasnak látszik-e még, mint kölyökkoromban.

- Mehetünk a szertartási úton is, ha akarod. Az nem olyan meredek, mert többször is körbefutja a Tort, viszont hosszabb.

- Nem - felelte Lancelet -, toronyiránt szeretnék felkapaszkodni, csakhogy... - habozott -, nem túlságosan hosszú és meredek az egy lánynak? Én jártam már cudarabb terepen is vadászat közben, de te boldogulsz-e majd a hosszú szoknyádban?

Morgaine nevetve nyugtatta meg a fiút, hogy már sokszor megmászta a Tort.

- Ami meg a szoknyát illeti, megszoktam - mondta -, de ha zavarni fog, hát föltűröm a térdem fölé.

A fiatalember lassan, örömmel elmosolyodott.

- A legtöbb nő, akit ismerek, szégyenlősebb, semhogy a meztelen lábát mutogatná.

Morgaine elpirult.

- Szerintem semmi köze a szégyenlősségnek ahhoz, hogy az ember lánya meztelen lábbal másszon hegyet. A férfiak úgyis tudják, hogy a női láb éppen olyan, mint az övék. Nemigen sértheti az illemet tehát, ha a férfi azt látja, amit úgyis el tud képzelni. Tudom, hogy némely keresztény papok így tartják, no de ők szemlátomást az ördög, nem az Isten művének tekintik az emberi testet, s azt hiszik, senki nem nézhet úgy egy női testre, hogy ne akarná nyomban őrült szenvedéllyel birtokba venni.

A fiú elfordult, s a lány megértette, hogy külső magabiztossága ellenére még szégyenlős, s ez tetszett neki. Együtt indultak fölfelé. Morgaine-t megedzette a sok futás és gyaloglás, hát erős volt, és olyan tempót diktált, hogy a fiatalember néhány perc múlva már alig bírta tartani. Körülbelül félúton Morgaine megállt, s elégedetten hallotta, hogy az ifjú liheg, pedig ő még mindig könnyedén lélegzett. A szoknyája alját a derekához tűzte, csupán egyetlen redő lógott a térdéig, s a lejtő nehezebb, sziklásabb oldalán haladt. Korábban sosem habozott lemezteleníteni a lábát, ám most, amikor tudta, hogy a fiú nézi, önkéntelenül eszébe jutott, hogy milyen formás és izmos is a lába, s eltűnődött, vajon valóban illetlennek tartja-e Galahad, amiért föltűrte a szoknyáját. A csúcson átmászott a peremen, s leült a körben álló kövek árnyékába. Néhány perc múlva a fiú is utolérte, s lihegve dobta le magát a földre.

Amikor végre meg tudott szólalni, azt mondta:

- Azt hiszem, túlságosan sokat lovagolok, és keveset gyalogolok meg mászom! Te még csak nem is lihegsz.

- Csakhogy én gyakran járok fel ide, s nem mindig jövök körben, a szertartási úton - felelte a lány.

- A papok szigetén árnyéka sincs a kőkörnek - mutatta a fiú.

- Nem - felelte Morgaine -, az ő világukban csupán a templomuk meg annak a tornya létezik. Ha a szellem fülével hallgatózunk, meghalljuk a harangok kongását... ők itt csupán árnyak, az ő világukban pedig bizonyára mi vagyunk azok. Néha arra gondolok, azért tartják távol magukat a templomtól, és azért böjtölnek meg virrasztanak a mi ünnepeinken, mert kínos lenne érezniük maguk körül a kőkör árnyékát, s azoknak, akikben még megvan a Látás szikrája, érzékelni a druidák jövés-menését, hallani az ő himnuszaikat.

Lancelet megborzongott, s mintha egy pillanatra felhő takarta volna el a napot.

- Hát te, te bírod a Látást? Át tudsz pillantani a fátyolon, amely elválasztja a világokat?

- A képesség megvan mindenkiben - felelte Morgaine -, csak én gyakorlottabb vagyok benne a legtöbb nőnél. Akarod látni, Galahad?

A fiú ismét megborzongott, s azt mondta:

- Kérlek, rokon, ne szólíts ezen a néven.

Morgaine nevetett.

- Hiába élsz tehát keresztények között, él benned a tündérnép ősi hite, hogy aki ismeri az igazi nevedet, uralni tudja a szellemedet, ha akarja? Te is tudod az én nevemet, rokon. Hát hogyan szólítsalak? Lance-nek talán?

- Bárminek, csak azt a nevet ne mondd, amelyet az anyám adott nekem. Még mindig elfog a hangjától a félelem, amikor egy bizonyos hangsúllyal ejti ezt a nevet. Mintha a kebléből félelmet szoptam volna...

Morgaine a fiú homlokára tette az ujját, a két szemöldöke közötti pontra, amely oly érzékeny a Látásra. Könnyedén ráfújt, s hallotta, hogy a fiúnak elakad a lélegzete a megdöbbenéstől, mert a kőkör árnyékká olvadt körülöttük. Kitárult előttük most a Tor teljes teteje, kis vályogtemplom állt rajta, alacsony toronnyal, amelyre meglehetősen suta angyal volt festve.

Lancelet gyorsan keresztet vetett, amint szürkébe öltözött alakok sora közeledett feléjük.

- Látnak minket, Morgaine? - suttogta rekedten.

- Némelyik talán lát téged mint árnyékot. Mások azt hihetik, közülük valók vagyunk, megint mások, hogy a nap vakította el őket, s olyasmit látnak, ami nincs ott - felelte Morgaine, aztán elhallgatott, mert ez misztérium volt, amelyet nem lett volna szabad elárulnia beavatatlan személynek. Ám soha nem érezte magát ennyire közel senkihez. Úgy érezte, képtelen titkolózni a fiú előtt, hát megadta neki ezt az ajándékot. Elvégre az úrnő is Avalonnak kívánja az ifjút. Hogy micsoda merlin lenne belőle!

Morgaine hallotta a halk énekszót: Ó, Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, Krisztus urunk, könyörülj rajtunk...

A fiú is ezt énekelte halkan, amikor a templom eltűnt, s ismét a kőkör magasodott föléjük.

- Kérlek - szólt rá Morgaine. - Sérti a Nagy Istennőt, ha itt ezt énekled. Az általa teremtett világ nem gonosz, s egyetlen papnő sem engedheti, hogy bárki annak nevezze.

- Ahogy gondolod. - A fiú elhallgatott, s ismét felhős lett az arca. Dallamos hangja volt, oly édes, hogy amikor abbahagyta az éneklést, Morgaine-nek szinte fájt.

- Tudsz hárfázni, Lance? Olyan a hangod, hogy bárdnak is beválnál.

- Gyerekkoromban tanultam. Később már csak annyit, amennyit nemesember fiának illik - felelte Lancelet. - Csupán annyira értek a zenéhez, hogy elégedetlen legyek a hangommal.

- Valóban? A druida előbb sajátítja el a bárd mesterségét, mint a papét, mert a muzsika az egyik kulcsa a mindenség törvényeinek.

Lancelet sóhajtott.

- Látod, ez csábító. Ez már ok lenne, hogy az ember azt a messzeséget válassza. Csakhogy anyám azt szeretné, hogy Avalonban üljek és hárfázzak, amíg köröttünk összedől a világ, s a szászok meg a vad északiak felégetik, feldúlják, kirabolják az országot. - Láttál már szászok dúlta falut, Morgaine? - Gyorsan felelt is a saját kérdésére. - Nem, nem láttál, mert biztonságban élsz Avalonban, távol a világtól, ahol ilyen dolgok nem történnek. Csakhogy nekem kell gondolnom rá. Katona vagyok, s ebben a nehéz időben úgy érzem, egyedül az a feladat méltó férfihoz, hogy megoltalmazza a felégetéstől és a kirablástól ezt a gyönyörű országot. - Az arca elkomorodott. Látszott, hogy szörnyű dolgok jutottak eszébe.

- Ha ilyen komisz dolog a háború - kockáztatta meg Morgaine -, miért nem keresel előle menedéket itt. Számos vén druida elpusztult a végső, nagy varázslatkor, amikor ezt a szent helyet elmozdítottuk, hogy megőrizzük a megszentségtelenítéstől, s nincs elegendő fiunk, akiket a helyükre állíthatnánk.

Lancelet sóhajtott.

- Avalon gyönyörű, s ha minden királyság olyan békés volna, mint Avalon, boldogan maradnék itt örökre, s a napjaimat hárfázással töltenem, vagy a nagy fák szellemeivel társalognék... de úgy érzem, nem méltó férfihoz, hogy itt rejtőzködjön, biztonságban, amikor másoknak odakinn szenvedniük kell. Morgaine, ne beszéljünk most erről. A mai napon, könyörgöm, hagyj felejteni. Odakinn a világ csupa viszály, azért jöttem ide, hogy békében töltsek egy-két napot. Nem akarod megadni? - A fiú mély, dallamos hangja kissé remegett, s a benne bujkáló fájdalom úgy szíven ütötte Morgaine-t, hogy kis híján elsírta magát. Megszorította a fiú kezét.

- Jöjj - mondta. - Látni akartad, a régi-e még a kilátás... Elvezette a fiatalembert a kőkörtől, s lenéztek a tóra. A szigetet napfénytől csillogó, szelíden fodrozó víz ölelte körül, messze lenn apró csónak lebegett a habokon, ebből a magasságból nem látszott nagyobbnak egy halnál. A távolban szigetek ködbe vesző, elmosódott körvonalai látszottak, elhomályosította őket a távolság meg a bűvös fátyol, amely Avalont elválasztotta a külvilágtól.

- Nem messze innen - mondta a fiú - öreg tündérerőd áll egy dombtetőn, annak faláról látszik a Tor, a tó meg egy sziget, amelynek sárkány alakja van - mutatta kezével.

- Ismerem a helyet - felelte Morgaine. - A föld egyik ősi mágikus erővonalán fekszik. Odavittek egyszer, hogy érezzem a föld erőit. A tündérek értettek ezekhez a dolgokhoz. Egy kicsit én is érzem őket, a földet meg a levegőt. Te is érzed? Hiszen Viviane fia vagy, te is abból vérből származol.

- Könnyű érezni a föld meg a levegő erejét - felelte halkan a fiú -, itt, ezen a varázslatos szigeten.

Elfordult a látványtól, ásított, nyújtózkodott.

- A mászás jobban kimerített, mint gondoltam, s majdnem egész éjjel lovagoltam. Szívesen üldögélnék a napon, s ennék a kenyérből, amelyet hoztál.

Morgaine a kőkör közepére vezette a fiút. Ha egy cseppet is érzékeny, gondolta, éreznie kell az ott lévő hatalmas erőt.

- Feküdj a földre, s majd eltölt az erejével - mondta, és adott a fiúnak egy darab kenyeret, amelyet vastagon megkent vajjal és mézzel, mielőtt szarvasbőrbe csavarta. Lassan ettek, nyalogatták az ujjúkról a mézet, majd Lancelet a lány kezéért nyúlt, játékosan megfogta, és leszopta az ujjáról a mézet.

- Milyen édes vagy, rokon - nevetett, s Morgaine egész teste izzott a fiú érintésétől. Felemelte a fiú kezét, hogy viszonozza a gesztust, aztán elengedte, mintha égetné. Lance-nek mindez talán csak játék, ám Morgaine-nek sosem lehet az. Elfordult, izzó arcát a fűbe rejtette. A föld ereje áramlott keresztül rajta, akár magának az Istennőnek az ereje.

- Te is az Istennő gyermeke vagy - mondta végül. - Semmit sem tudsz még a misztériumairól?

- Nagyon keveset, bár apám egyszer mesélte, hogyan fogantam: a Nagy Házasságban a király és országa között. Így nyilván azt gondolta, hűségesnek kell lennem Britannia földjéhez, amely egyszerre apám és anyám... Jártam a misztériumok nagy központjában, Karnak nagy kő sugárútján, ahol hajdan az ősi templom állt; az olyan központja az erőnek, mint ez. Érzem itt is az erőt - mondta. Megfordult, s Morgaine szemébe nézett. - Olyan vagy, mint e hely Istennője - mondta áhítattal. - A régi kultuszban, tudom, a férfiak és a nők az ő hatalma alatt jöttek össze, bár a papok szeretnék megtiltani, ahogyan szeretnék lerombolni az összes régi köveket is, mint amilyen ez itt vagy Karnak... Egy részüket már elpusztították, csakhogy túlságosan nagy a feladat.

- Az Istennő nem fogja hagyni - mondta egyszerűen Morgaine.

- Talán - felelte Lancelet, s megérintette a kék holdsarlót a lány homlokán. - Itt érintettél meg, amikor azt akartad, hogy lássam a másik világot. Ez a Látással kapcsolatos, Morgaine, vagy ismét csak misztérium, amelyről nem beszélhetsz? Mert akkor nem kérdezlek. De úgy érzem, mintha valami ősi tündérerődbe ragadtak volna el, ahol száz esztendő telik el egyetlen éjszaka alatt.

- Annyi talán nem - nevetett Morgaine -, de az igaz, hogy ott másképp múlik az idő. Úgy hallottam, némelyik bárd azért át-átruccan még tündérhonba... amely még távolabbra úszott a ködben, mint Avalon, ennyi az egész. - És megborzongott.

- Talán mire visszatérek a való világba - mondta Lancelet -, a szászokat már mind legyőzték... eltűntek.

- És akkor sírni fogsz, mert többé nem lesz értelme az életednek?

A fiú nevetve rázta a fejét, s megfogta a lány kezét. Némi szünet után halkan megkérdezte:

- S te jártál már a Beltane-tüzeknél, szolgálni az Istennőt?

- Nem - felelte csöndesen Morgaine -, szűz vagyok, ameddig az Istennő akarja. Igen valószínű, hogy a Nagy Házasságra tartogatnak... Viviane még nem közölte velem az akaratát, azaz az Istennő akaratát. - Lehajtotta a fejét, hogy a haja az arcába hullt, szégyellte magát a fiú előtt, mintha az olvasni tudott volna a gondolataiban, érezte volna a vágyat, amely fellobbanó lángként söpört végig a lányon. Valóban eldobná féltve őrzött szüzességét, ha a fiú kérné? A tilalom eddig sosem jelentett nehézséget, most mintha tűzpallos választotta volna el őket egymástól. Hosszú csend következett, amint árnyékok úsztak el a nap előtt, s csupán az apró rovarok cirpelése hallatszott a fűben. Végül Lancelet magához húzta a lányt, s lágyan megcsókolta a homlokán lévő holdsarlót. A csók perzselte, mint a tűz. A fiú hangja lágy és szenvedélyes volt.

- Minden Istenek tiltják, hogy tilosba tévedjek, amikor az Istennő a magáénak jelölt meg, drága rokon. Szent vagy nekem, mint maga az Istennő. - Magához ölelte a lányt, s az érezte, hogy a fiú reszket, s ettől olyan erős boldogság töltötte el, hogy az már fájt.

Sosem tudta, mi a boldogság, kicsiny és oktalan gyerekkora óta. A boldogság csupán halvány emlék maradt azóta, hogy az anyja rábízta a kisöccsét. Itt, a szigeten pedig az élete a szellem szabadságával szárnyalt, s megismerte mind a hatalom elragadtatását és örömét, mind a megpróbáltatások szenvedését, küzdelmét és fájdalmát, ám a tiszta boldogságot soha, ezt most már tudta. Mintha a nap tisztábban fénylett volna, a fellegek nagy, vakító, szikrázó szárnyakként szelték a ragyogó eget, a fűben minden egyes virág mintha belső fénytől izzott volna, olyantól, amely immár belőle is áradt. Morgaine Lancelet szemének tükrében látta, s tudta, hogy gyönyörű, hogy a fiú kívánja őt, s oly nagy az iránta érzett szerelme és megbecsülése, hogy még a tulajdon vágyát is képes megfékezni. Morgaine úgy érezte, szétveti a boldogság.

Az idő megállt. Morgaine boldogságban úszott. Lancelet nem tett többet, csupán pihekönnyen simogatta a lány arcát, s egyikük sem akart többet. A lány könnyedén játszott a fiú ujjaival, érezte tenyerének kérgességét.

Hosszú idő után a fiú magához vonta a lányt, s ráterítette a köpenyét. Feküdtek egymás mellett, alig érintették egymást, hagyták, hogy a nap, a föld meg a levegő ereje harmonikusan átjárja őket, s Morgaine álomtalan álomba merült, ám közben is érezte, hogy a kezeik összefonódnak. Úgy tetszett, nagyon régen már feküdtek így, elégedetten, időtlenül, végtelen, örömteli békességben, mintha az időtlen idők óta itt álló kövek részei lennének; Morgaine szinte emlékezett rá, hogy már volt itt ezzel a fiúval. Később felébredt, látta, hogy a fiú alszik, s szenvedélyes gyöngédséggel véste az emlékezetébe az arcvonásait.

A nap már túljutott a delelőjén, amikor Lancelet felébredt, a lány szemébe mosolygott, s nyújtózkodott, mint a macska. Morgaine-t még mindig körülölelte a boldogság, így hallotta a fiú hangját.

- Le akartunk menni vadászni. Békét akarok kötni anyámmal - oly boldog vagyok, hogy nem szeretnék ma haragban lenni senkivel. Talán a természet szellemei küldenek nekünk néhány víziszárnyast, amelyeknek az a sorsa, hogy pompás lakomául szolgáljanak nekünk...

Morgaine nevetve fogta meg a fiú kezét.

- Elviszlek oda, ahol a vízimadarak vadásznak és halásznak, s ha az Istennő úgy akarja, nem fogunk egyet sem, nehogy bűntudatunk legyen, amiért beleavatkoztunk a sorsukba. Csakhogy ott nagy a sár, ezért le kell vetned a lovaglócsizmádat, én meg ismét feltűröm a ruhámat. Bottal vagy kis, mérgezett nyíllal vadászol, mint a piktek, vagy csapdát állítasz nekik?

- Azt hiszem, kevesebbet szenvednek, ha az ember gyorsan hálóba fogja őket, aztán eltöri a nyakukat - töprengett Lancelet, s a lány bólintott.

- Hozok hálót és csalétket...

Nem láttak senkit, amíg leereszkedtek a Torról. Lefelé mindössze néhány percig tartott az út, amelyet fölfelé több mint egy óra alatt tettek meg. Morgaine gyorsan besurrant a házba, ahol a hálókat meg a kelepcéket tartották, s hozott kettőt, aztán csendesen végigballagtak a parton, s eljutottak a nádashoz a sziget túloldalán. Mezítláb gázoltak a vízbe, s a nádasban rejtőzve kifeszítették a hálókat. A Tor árnyékot vetett rájuk, a levegő hűvös volt. A vízimadarak tömegesen szálltak le falatozni. Pár perc múlva egy madár csapkodni kezdett, mert a lába beleakadt Morgaine kelepcéjébe. A lány gyorsan elkapta, s eltörte a nyakát. Hamarosan Lancelet is fogott egyet, majd még egyet, és nádszálakkal kötötte össze őket a nyakuknál.

- Elég - mondta. - Jó mulatság, ám egy ilyen napon nem szeretnék fölöslegesen ölni. Van már egy anyámnak, és kettő a merlinnek. Te is akarsz egyet?

Morgaine a fejét rázta.

- Én nem eszem húst - mondta.

- Olyan kicsi vagy - mondta a fiú. - Bizonyára keveset eszel. Én nagy vagyok és hamar megéhezem.

- Most is éhes vagy? A bogyók ilyenkor még nem érnek, de talán találunk tavalyi galagonyát...

- Nem - felelte a fiú -, most nem. Annál jobban esik majd a vacsora, ha most egy kicsit koplalok. - Nyakig vizesen értek ki a partra. Morgaine levette szarvasbőr tunikáját, hogy megszárítsa egy bokron, mielőtt megmerevedik, s a szoknyáját is feltűrte, hogy kicsavarja. Magáról szinte megfeledkezve állt ott festetlen vászon alsóruhájában. Megtalálták a parton hagyott cipőiket is, de nem húzták fel, csak ültek a fűben, fogták egymás kezét, s nézték a vízimadarakat, amint úsztak, hirtelen szétterpesztették a farkukat, s lebuktak egy-egy halacskáért

- Milyen nyugalmas itt - mondta Lancelet. - Mintha ma rajtunk kívül nem akadna élő ember a földön, kívül vagyunk téren és időn, gondon és bajon, semmi gondunk csatákkal, királyságokkal és viszállyal...

Morgaine-ba belehasított, hogy az aranyidőnek hamarosan vége lesz.

- Bárcsak örökké tartana ez a nap! - mondta remegő hangon.

- Morgaine, te sírsz? - kérdezte megdöbbenve a fiú.

- Nem - válaszolta szenvedélyesen a lány, s egy lázadó könnycseppet rázott le a pillájáról, amitől a világ ezernyi színűre lobbant szét. Sosem tudott sírni. Egyetlen könnycseppet sem ejtett a félelem és a fájdalom, a papnő fölkészülésének megpróbáltatásai során.

- Rokon, kedvesem... Morgaine - ölelte meg a fiú, s az arcát simogatta. Morgaine a nyakába borult, s a mellére hajtotta a fejét. A fiú teste meleg volt, Morgaine hallotta egyenletes szívdobogását. A fiú a lány álla alá nyúlt, fölemelte a fejét, s találkozott az ajkuk.

- Bárcsak ne esküdtél volna föl az Istennőnek - suttogta.

- Jó lenne - mondta halkan a lány.

- Jöjj, jöjj ide... hadd öleljelek, csak így... megesküdtem, hogy... nem megyek a tilosba.

Morgaine becsukta a szemét, már mindegy volt. Mintha ezer éve, ezer mérföldnyire lett volna az esküjétől, s már Viviane haragja sem rémítette. Évekkel később gyakran eltűnődött, mi lett volna, ha még néhány percig így maradnak. Kétségtelen, hogy beteljesült volna rajtuk az Istennő akarata, hiszen az ő kezében voltak. Ám amint az ajkuk ismét összeért, Lancelet megdermedt, mintha hallott volna valamit, valami alig hallhatót.

Morgaine elhúzódott, fölült.

- Morgaine, mi ez?

- Nem hallok semmit - felelte, s hegyezte a fülét. De csak a tó vize csobbant, a szél susogott a nád közt, s időnként felugrott egy-egy hal. De ekkor ismét hallatszott, mint egy halk sóhajtás... mintha valaki sírna.

- Valaki sír - mondta Lancelet, s kinyújtotta hosszú lábát, hogy felálljon. - Arrafelé... valaki megsebesült vagy eltévedt, mintha egy kislány lenne...

Morgaine gyorsan követte, mezítláb, a szoknyáját meg a tunikáját a bokron hagyta. Elképzelhető volt, hogy valamelyik ifjú papnő eltévedt, bár nem volt szabad elhagyniuk a Szüzek Házának környékét. Csakhogy a fiatal lányok mégis fiatal lányok, s hajlamosak megszegni a szabályokat. Egyszer egy idősebb papnő azt mondta, hogy a Szüzek Házában olyan kislányok élnek, akiknek nincs is más dolguk az életben, minthogy kiöntsenek, eltörjenek és elfelejtsenek dolgokat, s ez így megy mindaddig, amíg ki nem öntöttek, el nem törtek és el nem felejtettek mindent, s így helyet nem csináltak a fejükben a bölcsességnek. Morgaine pedig immár papnő volt, már foglalkozott a fiatalabbakkal, s úgy érezte, az öreg papnőnek igaza volt; ő aztán sosem volt olyan szeleburdi és üresfejű, mint a Szüzek Házának mostani lakói.

Követték a hangot. A nesz hol teljesen megszűnt, hol ismét tisztán hallották. Vastagon szivárgott a köd a tóról, s Morgaine nem tudta, ez csupán a közeledő este természetes párája-e, vagy a mágikus birodalmukat ölelő ködfátyol.

- Ott - vetette bele magát Lancelet hirtelen a ködbe. Morgaine követte a fiút, s néha árnyékká halványulva, máskor teljesen tisztán egy kislányt látott, aki bokáig a vízben áll, és sír.

Igen, állapította meg Morgaine, valóban ott van, és ugyanakkor: Nem, ez nem papnő. Nagyon kicsi és elképesztően gyönyörű volt. Csupa fehér és arany, a bőre elefántcsontfehér és korallrózsaszín, a szeme halovány égszínkék, a haja hosszú és ragyogó, mint az eleven arany. Fehér ruhát viselt, amelyet sikertelenül próbált a víz fölött tartani. És úgy sírt, hogy közben nem torzult el az arca, talán még szebb lett a zokogástól.

- Mi a baj, gyermek? - kérdezte Morgaine. - Eltévedtél?

A kislány rémülten bámult rájuk, és suttogva kérdezte:

- Kik vagytok? Azt hittem, senki sem hall. Szólítottam a nővéreket, de nem hallottak, s akkor megmozdult a föld, amely addig szilárd volt, s egyszeriben itt álltam a vízben, köröttem a nádas, és féltem... Hol vagyok? Sosem láttam ezt a helyet, pedig már több mint egy éve vagyok a kolostorban... - És keresztet vetett.

Morgaine rögtön megértette, mi történt. A fátyol elvékonyodott, ami megesett néha egyes nagy erejű pontjainál, s ebben a lányban volt annyi érzékenység, hogy megérezze. Ez megesett néha pillanatnyi látomásként, amikor az ember megpillantotta a másik világ árnyékát vagy pillanatnyi látomását, de a legritkább esetben fordult csak elő, hogy valaki átkerüljön a másik világba.

A lányka egy lépést tett feléjük, de a lába alatt megcsúszott az ingoványos talaj, hát rémülten megtorpant.

- Maradj ott - mondta gyöngéden Morgaine. - Itt kissé bizonytalan a talaj. Én ismerem az utat. Kihozlak, kedves.

De amint elindult a lánykáért, Lancelet eléje lépett, fölkapta a kislányt, kivitte a szárazra, és letette.

- Vizes a cipőd - állapította meg. - Vedd le, akkor megszárad.

A lányka ámulva nézett a fiúra. Abbahagyta a sírást is.

- Nagyon erős vagy. Még apám sem ilyen erős. És azt hiszem, láttalak már valahol, vagy nem?

- Nem tudom - felelte Lancelet. - Ki vagy? Ki az apád?

- Az apám Leodegranz király - mondta a lányka -, de most itt tanulok a kolostorban... - A hangja ismét remegni kezdett. - Hol van? Nem látom sehol az épületét, a templomot sem...

- Ne bőgj - lépett közelebb Morgaine, s a kislány kissé hátrahúzódott.

- Te a tündérek népéből való vagy? Kék jel van a homlokodon... - s a lányka ismét keresztet vetett. - Nem - töprengett el -, nem lehetsz démon, hiszen nem tűnsz el, amikor keresztet vetek, ahogyan a nővérek szerint a démonok teszik... de kicsi vagy és csúf, mint a tündérek...

- Nem - mondta határozottan Lancelet -, egyikünk sem démon, s azt hiszem, megtaláljuk számodra az utat vissza, a kolostorba. - Morgaine elkeseredve látta, hogy az ifjú úgy néz az idegen lányra, ahogyan alig néhány perce még reá nézett. Szerelemmel, vágyakozva, szinte áhítattal. Aztán a fiú mohón fordult Morgaine-hoz. - Ugye, tudunk segíteni neki? - Morgaine most elképzelte, milyennek látja őt Lancelet meg az ismeretlen, aranyló lányka: kicsi, sötét bőrű, a homlokán ott a barbár, kék jel, az alsóruhája saras térdig, a karja illetlenül csupasz, a lába mocskos, a haja lóg. Kicsi és csúf, mint a tündérek. Tündér Morgaine. Így gúnyolták gyermekkora óta. Hirtelen elfogta az öngyűlölet, utálta kicsiny, barna testét, félmeztelen végtagjait, a sáros szarvasbőrt. Lekapta a bokorról nedves szoknyáját, és fölvette, mert egyszeriben zavarni kezdték csupasz végtagjai. Felhúzta a bepiszkolódott szarvasbőr tunikát is. Ahogy Lancelet ránézett, egy pillanatig úgy érezte, nyilván a fiú is csúfnak, barbárnak, idegennek látja. Az a finom, aranyló teremtmény, az az ő világa.

A fiú gyöngéden megfogta az idegen lány kezét, s tisztelettel meghajolt.

- Jöjj, megmutatjuk a visszavezető utat

- Igen - mondta tompa hangon Morgaine -, megmutatom neked az utat. Kövess, és maradj a közelemben, mert csalóka a talaj, s elmerülhetsz a sárban, s akkor sokáig nem tudsz kijutni. - Pillanatnyi dühében kísértést érzett, hogy mindkettőjüket a járhatatlan ingoványba vezesse - meg tudta volna tenni, ismerte az utat -, hogy odavezesse és otthagyja őket, hogy megfulladjanak, vagy örökre bolyongjanak a ködben.

- Mi a neved? - kérdezte Lancelet

- Gwenhwyfar - felelte a lány, s Morgaine hallotta, mit mormol Lancelet.

- Szép név, illik ahhoz, aki viseli.

Morgaine oly heves gyűlöletet érzett, hogy azt hitte, elájul. Úgy érezte, így marad, amíg meg nem hal, s abban a pillanatban a legszívesebben valóban meghalt volna. A nap minden színe beleveszett a ködbe, az ingoványba, a baljós nádasba, s velük együtt a boldogsága is.

- Jöjj - ismételte fahangon -, megmutatom az utat.

Amint megfordult, hallotta, hogy azok ketten kacagnak a háta mögött, s nem tudta, vajon rajta nevetnek-e. Hallotta Gwenhwyfar kislányos hangját:

- De te nem tartozol ehhez a rémes helyhez, igaz? Te nem látszol tündérnek, te nem vagy kicsi és csúf.

Nem, gondolta Morgaine, Lancelet gyönyörű, ő pedig - kicsi és csúf. A szavak beleégtek a szívébe. Elfeledte, hogy olyan, mint Viviane, s hogy számára Viviane mindig is gyönyörű volt. Hallotta Lancelet hangját.

- Nem, nem, igazán szívesen mennék veled, komolyan, de megígértem, hogy egy rokonommal vacsorázom, s anyám már így is épp elég dühös rám. Nem akarom megharagítani az öregurat is. De valóban, nem tartozom Avalonba... – Majd egy perc múlva: - Nem, ő... nos, anyámnak valami rokona, gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ennyi az egész.

S Morgaine tudta, hogy a fiú most róla beszél. Tehát mindabból, ami köztük megesett, pillanatok alatt holmi távoli rokoni kapcsolat lett. Dühösen küzdött a könnyeivel, mert tudta, hogyha sírna, azok ketten csak még csúfosabbnak látnák, és kilépett a szilárd talajra.

- Ott a kolostorod, Gwenhwyfar. Jól vigyázz, hogy le ne térj az ösvényről, mert megint el találsz tévedni a ködben.

Látta, hogy a lány Lancelet kezét fogja. Úgy látta, hogy a fiú kelletlenül engedi el a kislány kezét.

- Köszönöm, nagyon köszönöm - mondta a fiúnak a kislány.

- Morgaine-nek jár a köszönet - emlékeztette Lancelet. - Ő ismeri az utat Avalonba és Avalonból.

A kislány szégyenlős pillantást vetett a papnőre, és udvariasan bókolt.

- Köszönöm, Morgaine úrnő.

Morgaine mély lélegzetet vett, s maga köré idézte a papnő köpenyét, a bűbájt, amellyel bármikor élni tudott. Mocskos és tépett ruhája, mezítelen lába, csapzottan lógó haja ellenére egyszeriben magasnak és fenségesnek látszott. Áldásra emelte a kezét, majd megfordult, s újabb gesztussal Lancelet-t hívta. Tudta, anélkül, hogy látta volna, hogy a kislány szemébe visszatért a rémület, de ő csak siklott némán tova, Avalon papnőinek hangtalan járásával. Lancelet kelletlenül követte.

Egy perc múlva visszanézett, ám a köd már bezárult, s eltakarta a kislányt.

- Hogy csináltad, Morgaine? - kérdezte döbbenten Lancelet.

- Mit? - kérdezte Morgaine.

- Egyszeriben olyan lettél... mint az anyám. Magas és messzi és távoli és... és nem egészen valóságos. Mint egy nőstény démon. Megijesztetted szegény kislányt. Nem kellett volna!

Morgaine-t elfogta a düh, de visszafogta magát. Távoli, titokzatos hangon felelt.

- Az vagyok, ami vagyok, rokon - megfordult, és lesietett az ösvényen. Fázott, fáradt volt, belső kór rágta. A Szüzek Házának magányára vágyott. Lancelet lemaradt mögötte, de már nem érdekelte. Innen már egyedül is hazatalál.

13

Az ezt követő esztendő tavaszán, szakadó tavaszi esőben érkezett a merlin egy késő éjszakán Avalonba. Amikor meghallotta a hírt, az úrnő csak bámult.

- Az ilyen esőben még a békák is megfulladnak - mondta. - Mi hozta ide ilyen időben?

- Nem tudom, úrnőm - felelte a hírhozó ifjú druidanövendék. - Még a bárkáért sem küldött, hanem a rejtett ösvényen jött, s azt mondta, beszélnie kell veled, mielőtt aludni térsz. Megkértem, hogy öltsön száraz ruhát, mert amiben jött, az elképesztő állapotban volt. Vittem volna neki ételt és bort is, ám ő veled szeretné elkölteni a vacsorát, ha lehetséges.

- Mondd meg neki, hogy szívesen látom - felelte semleges hangon Viviane. Pompásan megtanulta elrejteni az érzelmeit és a gondolatait, ám a fiatalember távozása után már nyugodtan csodálkozhatott, s ráncolhatta a homlokát.

A szolgálóért küldetett, s megparancsolta, hogy ne a szokásos szerény vacsoráját hozzák, hanem tálaljanak ételt és bort a merlinnek, s rakják meg ismét a tüzet.

Egy idő múlva lépteket hallott, belépett a merlin, és egyenesen a tűzhöz ment. Taliesin háta már meggörbült, a haja meg a szakálla hófehér lett, s kissé furán festett az ifjú bárd zöld köntösében, amely rövid volt neki, így aztán kilátszott csontos bokája. Viviane a tűz mellé ültette - látta, hogy az öreg még mindig vacog -, s egy tál ételt, meg egy cizellált ezüstkupában finom, avaloni almabort tett elé.

Aztán ő is leült egy székre, s nekilátott a kenyérnek meg a szárított gyümölcsnek, miközben nézte, hogy eszik az öreg. Amikor a merlin eltolta a tálat, s immár a borát kortyolgatta, Viviane megszólalt.

- Most mondj el mindent, atyám.

Az öregember rámosolygott.

- Nem hittem volna, hogy valaha is így szólítasz, Viviane. Vagy azt hiszed, hogy vénségemre papi szentségre tettem szert?

Viviane a fejét rázta.

- Nem - mondta -, viszont a kedvese voltál anyámnak, aki előttem úrnő volt itt, s te nemzetted két húgomat. Megszámlálhatatlan esztendeje szolgáljuk együtt az Istennőt és Avalont, s ma éjjel talán szükségem van az atyai hang vigaszára... nem tudom. Nagyon öregnek érzem magam ma este, atyám, Taliesin. Vagy öregnek tartasz ahhoz, hogy a lányod legyek?

A vén druida mosolygott.

- Soha, Viviane. Te kortalan vagy. Tudom, mennyi idős vagy, vagy kiszámolhatom, ha kedvem tartja, ám számomra mindig fiatal lánynak látszol. Ma is annyi szeretőd lehetne, amennyit csak kívánnál.

Viviane figyelmen kívül hagyta ezt a gesztust.

- Hidd el, sosem találkoztam olyan férfival, aki többet jelentett számomra kötelességnél, szükségszerűségnél vagy egyetlen éjszakai gyönyörnél - mondta. - S rajtad kívül talán ha egyszer találkoztam olyan férfival, akinek az ereje megközelítette az enyémet... - Nevetett. - Bár ha tíz évvel fiatalabb volnék... mit gondolsz, illettem volna királynénak a nagykirály mellé, s a fiam trónra?

- Nem hinném, hogy Galahadet - minek is hívják mostanában? Lancelet? - olyan fából faragták, hogy királynak való volna. Látomásos fiú, szélben ingó nádszál...

- De ha Uther Pendragon lett volna az apja...

Taliesin a fejét rázta.

- Lancelet követő, nem vezető típus.

- Akkor is. Ez csak azért van, mert Ban udvarában nőtt föl, fattyúként. Ha királyfinak nevelték volna...

- És ki uralkodott volna Avalonban, ha te a kinti keresztény ország koronáját választod?

- Ha én uralkodtam volna Uther oldalán - felelte Viviane -, az ország nem lenne keresztény. Azt hittem, Igraine-nek hatalma lesz Uther fölött, s azt Avalon javára használja...

Az öreg a fejét rázta.

- Kár siratni a tavalyi havat, Viviane. Uther miatt jöttem. Halódik.

Az úrnő fölkapta a fejét, s az öregemberre meredt.

- Hát elérkezett az idő. - Hevesen dobogott a szíve.

- Fiatal még, hogy meghaljon...

- Maga vezeti az embereit a csatába, amikor a nála bölcsebb a tábornokaira bízhatná. Megsebesült, s kitört rajta a láz. Felajánlottam gyógyítói szolgálataimat, de Igraine megtiltotta, ahogyan a papok is. Amúgy sem tehettem volna semmit. Eljött az ideje. Láttam a szemén.

- Milyen királyné Igraine?

- Amilyennek elképzelted - felelte a vén druida. - Gyönyörű, méltóságteljes és jámbor, s állandóan siratja elveszített gyermekeit. Mindenszentekkor újabb fiút szült, az is mindössze négy napot élt. A házi papja meg azt mondta neki, hogy ez büntetés a bűneiért. Semmiféle botrány nem tapad a nevéhez, amióta Uther asszonya - kivéve, hogy az első fiát túlságosan korán szülte. De az éppen elég volt. Megkérdeztem, mihez kezd Uther halála után, s miután kisírta magát, azt felelte, hogy kolostorba vonul. Menedéket ajánlottam neki Avalonban, hogy legalább a lánya közelében lehessen, ám azt felelte, az nem illik keresztény királynéhoz.

Viviane mosolya kissé megfagyott.

- Sosem hittem volna, hogy Igraine ilyet mondjon.

- Viviane, nem szabad még gondolatban sem hibáztatnod őt, hiszen mindez a te műved. Avalon kivetette, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Azért kárhoztatnád a leányt, mert vigaszt talált abban a miénknél egyszerűbb hitben?

- Nem kétlem... te vagy az egyetlen ember Britanniában, aki leánynak nevezheti a királynét.

- Számomra te is kislány vagy, Viviane, az a kislány, aki hajdan az ölembe mászott, s megérintette a hárfám húrjait.

- Ma már alig tudok játszani. Az évek során az ujjaim elveszítették a régi érzékenységüket - sóhajtotta Viviane.

Az öreg a fejét rázta.

- Dehogy, kedvesem - nyújtotta ki vékony, görcsös ujjait. - Ezekhez képest a te kezed fiatal, s az én ujjaim most is mindennap beszélgetnek a hárfámmal. Te is megtehetnéd, ha akarnád. A te kezed a hatalmat választotta a dal helyett.

- Másként mi lett volna Britanniából? - kérdezte dühösen az úrnő.

- Viviane - felelte komoran a merlin -, én nem bírállak. Csupán azt mondom, ami van.

Az úrnő sóhajtva hajtotta a kezére a fejét.

- Igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy ma éjjel atyára van szükségem. Tehát eljött az, amitől féltünk, amit hosszú esztendőkön át előkészítettünk. Mi van Uther fiával, atyám? Készen áll?

- Készen kell állnia - felelte a merlin. - Uther nem éri meg a nyári napfordulót. S a dögkeselyűk már gyülekeznek, ahogyan Ambrosius halálakor. Ami pedig a fiút illeti... nem láttad?

- Néha fölbukkan egy-egy pillanatra a varázstükörben - mondta Viviane. - Erősnek és egészségesnek fest, de ez csupán annyit jelent, hogy legalább jól néz majd ki királyként, ha eljön az ideje. De te meglátogattad, nemde?

- Uther akaratából időnként megnéztem, hogyan cseperedik. Láttam, hogy ugyanazokat a könyveket bújja, amelyekből a te fiad tanulta a stratégiát és a hadviselés művészetét. Ectorius a velejéig római, Caesar hódításai és Nagy Sándor hadi sikerei lelkének szerves részét alkotják. Az ifjú Caius tavaly már csatában sebesült. Arthur boldogtalan volt, hogy ő nem mehetett, ám engedelmes fia Ectoriusnak, s azt tette, amit mondtak.

- Ha egyszer ennyire római - kérdezte Viviane -, vajon aláveti-e majd magát Arthur Avalonnak? Mert ne feledd, hogy neki kell uralnia a törzseket meg a pikteket is.

- Arról gondoskodtam - válaszolta a merlin -, mert szerét ejtettem, hogy találkozzék az aprónéppel, mondván, hogy Uther szövetségesei a háborúban, amely szigetünket védi. Köztük tanulta meg a tündérnyíl használatát, velük tanult meg nesztelenül lépni bozótban és ingoványon... - Habozott, aztán jelentőségteljesen hozzátette. - Képes becserkelni a szarvasokat, s nem fél köztük járni.

Viviane egy pillanatra behunyta a szemét.

- Annyira fiatal...

- Az Istennő mindig a legifjabb és a legerősebb férfit választja a harcosai vezetésére - mondta Taliesin.

Viviane lehajtotta a fejét.

- Legyen - mondta. - Ki fogjuk próbálni. Hozd ide, ha tudod, mielőtt Uther meghal.

- Ide? - A merlin a fejét rázta. - Csak a próbatétel után. Csak akkor mutathatjuk meg neki az utat Avalonba és a két birodalmat, amelyeket uralni fog.

Viviane ismét meghajtotta a fejét.

- Akkor a Sárkány-szigetre.

- Az ősi próba? Uthernak nem kellett kiállnia, amikor királlyá avatták...

- Uther harcos volt. Elegendő volt úrrá tenni a sárkányon - felelte Viviane. - A fiú fiatal, és nem járt még harcban. Próbára kell tenni.

- És ha elbukik...

Viviane összeszorította a fogát.

- Nem bukhat el!

Taliesin megvárta, amíg Viviane ismét a szemébe néz, s akkor megismételte.

- És ha elbukik...

Viviane sóhajtott.

- Nem kétséges, hogy Lot készen áll, ha így kell történnie.

- Ide kellett volna venned Morgause egyik fiát nevelkedni Avalonba - mondta a merlin. - Gawaine jó lett volna. Forrófejű, viszálykodó - valóságos bika, amíg Uther fia szarvasbika. Ám megvan benne az, amitől jó király lehetne. Ráadásul ő is az Istennő gyermeke, hiszen Morgause is az anyád lánya, tehát a fiai is a királyi vérből származnak.

- Nem bízom Lotban - fakadt ki Viviane -, s Morgause-ban még kevésbé.

- Pedig Lot vezeti az északi törzseket, s a többiek is elfogadnák...

- Csakhogy a rómabarátok soha - mondta az úrnő. - Akkor pedig két, szüntelenül háborúskodó királyságra szakadna Britannia, s egyik sem lenne eléggé erős, hogy kiűzze a szászokat meg a vad északiakat. Nem, Uther fia kell, nem bukhat el!

- Úgy kell lennie, ahogyan az Istennő akarja - mondta szilárdan a merlin. - Ne téveszd össze a magad akaratát az övével.

Viviane eltakarta az arcát

- Ha elbukik... ha elbukik, hiába volt minden - tört ki -, mindaz, amit Igraine-nel műveltem, mindazokkal, akiket szeretek. Atyám, azt láttad a jövendőben, hogy elbukik?

Az öregember megrázta ősz fejét, s együttérzőn felelt.

- Az Istennő nem nyilvánította ki nekem az akaratát, te voltál az, aki megjósoltad, hogy ennek a fiúnak elegendő ereje lesz uralni egész Britanniát. Óvnálak a hiúságtól, Viviane. Ne hidd, hogy te tudod a legjobban, mi kell minden eleven embernek. Avalont jól uraltad...

- De öreg vagyok - emelte föl a fejét az úrnő, s látta a merlin szemében a szánalmat -, és hamarosan...

A merlin lehajtotta a fejét. A törvény reá éppúgy vonatkozott.

- Tudni fogod, amikor eljön az ideje. Még nem, Viviane.

- Nem - felelte, küszködve a hirtelen jött kétségbeeséssel, amely néha elfogta mostanában, hogy tüzelt a teste, sajgott az agya -, ha eljön, ha nem látom többé, mit tartogat a jövendő, tudni fogom, hogy ideje átadnom Avalon uralmát másnak. Morgaine fiatal még, Holló pedig, akit szívből szeretek, hallgatást fogadott, s az Istennő hangja. Még nincs itt az ideje, ám ha nagyon hamarosan...

- Bármikor jöjjön is, Viviane, akkor lesz itt az ideje - mondta a merlin. Felállt, magas termete bizonytalanul megingott, s az úrnő látta, hogy botra kell támaszkodnia.

- Tavaszi olvadáskor tehát a Sárkány-szigetre hozom a fiút, s meglátjuk, alkalmas-e királynak. S te akkor neki adod a kardot meg a kelyhet, annak jeléül, hogy örök a kapcsolat Avalon meg a külvilág között...

- A kardot mindenképpen - felelte Viviane. - A kelyhet... nem tudom.

A merlin fejet hajtott.

- A te bölcsességedre bízom. Te vagy az Istennő hangja, nem én. Mégsem te leszel számára az Istennő...

Viviane a fejét rázta.

- Ha győzedelmeskedik, találkozni fog az Anyával, s az ő kezéből kapja a győzelem kardját. Ám elébb meg kell mutatnia, mire képes, előbb a Szűz Vadászlánnyal kell találkoznia... - Mosoly villant az arcán. - S mindegy, mi lesz azután - mondta. - Többé nem kockáztathatunk, ahogyan Uther és Igraine esetében. Biztosítjuk a királyi vért, bármi legyen is belőle később.

Miután a merlin távozott, Viviane sokáig üldögélt, bámulta a tűzben táncoló képeket, s csak a múltat látta, nem próbált a ködös jövőbe tekinteni.

Sok-sok évvel korábban, oly régen, hogy már alig emlékezett rá, ő is a Szarvasistennek, a Nagy Vadásznak, a körtánc urának áldozta a szüzességét. Alig gondolt a szűzre, akinek a szerep jut majd ezen a királyavatáson, inkább a múltba révedt, azokat az alkalmakat idézte, amikor ő játszotta az Istennő szerepét a Nagy Házasságban...

...soha nem volt számára több kötelességnél; néha kellemes, néha undorító, de mindig kötelesség, amikor megszállta őt a Nagy Anya, aki azóta uralta az életét, amióta idejött. Hirtelen irigyelni kezdte Igraine-t, s tudatának egyik független darabja nem értette, ugyan mit irigyel az olyan asszonyon, aki elveszítette az összes gyermekét - vagy meghaltak, vagy dajkaságba kerültek -, akire most az özvegyi sor vár, s a hátralévő napjait a zárda falai közt fogja tölteni.

A szeretetet irigylem tőle, amelyet megismert... Nincsenek lányaim, a fiaim pedig idegenek, ellenségesek... sosem szerettem, gondolta. És sosem tudtam, milyen az, amikor engem szeretnek. Félelem, áhítat, tisztelet... mindezt megkaptam. Szeretetet soha. S néha úgy érzem, mindezt odaadnám, ha bármely emberi lény csak egyszer nézett volna rám úgy, ahogyan Uther Igraine-re a menyegzőjükön.

Fölsóhajtott, majd félhangosan megismételte a merlin szavait:

- Kár siratni a tavalyi havat. - Fölemelte a fejét, s a szolgálója máris jött nesztelen léptekkel.

- Úrnőm?

- Hozd ide... nem - gondolta meg magát hirtelen. Hadd aludjon a lány. Nem igaz, hogy sosem szerettem, és nem szerettek. Mérhetetlenül szeretem Morgaine-t, és ő is szeret.

És most ennek is véget kell érnie. Úgy kell lennie, ahogyan az Istennő akarja.

14

Az új hold vékonyka, halvány sarlója ragyogott Avalontól nyugatra. Morgaine lassan lépegetett fölfelé, meztelen lába - hangtalan és sápadt, mint a szűz hold - követte a kanyargó ösvényt. Tudta, hogy őrök és papnők lesik, nehogy illetéktelen személy zavarja meg a csöndjét szentségtörő szóval. Hajának sötét függönye mögött lesütötte a szemét. Tévedhetetlenül haladt az ösvényen, nem volt szüksége látásra: Holló némán haladt mögötte, ő is mezítláb, övezetlenül, kibontott hajjal, mint Morgaine.

Feljebb, egyre feljebb a sűrűsödő sötétben, csupán néhány sápadt csillag tündökölt odafönn a mélykék kupolán. A kőkör szürke és árnyékos volt, bár halvány fény látszott belőle - nem tűz, csak bolygó fény, lidércfény, varázslat tüze csillant elő a mágikus körből.

Amikor a lenyugvó hold fénye egyet villant még odalenn a tó tükrén, néma, szűz papnő lépett eléjük, leányka csupán, festetlen gyapjúköntösben, nyírott haja akár a sötétség kis foltja. Kelyhet nyújtott Morgaine-nek, aki némán ivott a kehelyből, majd átadta Hollónak, aki az utolsó csöppig kiürítette. Arany és ezüst csillant a kihunyó fényben. Morgaine átvette láthatatlan kezekből a nagy, keresztmarkolatú kardot, s kissé megingott a váratlanul nagy súlytól. Mezítláb, átfagyva - bár nem érezte a hideget - követte a kört a kövek tövénél. Mögötte Holló megragadta a nagy lándzsát, s a lidércfény szívébe döfte. Láng kapott az ott lévő kócba, s Holló ezt körbevitte Morgaine után, az aprócska lidércláng halvány vonalat írt le a homályban. Amint visszatértek a halványnál is haloványabb fényhez, Viviane arcát látták. Időtlenül, kortalanul, testetlenül lebegett a levegőben: az Istennő arcaként ragyogott. Bár Morgaine tudta, hogy ilyenkor a papnő fénylő anyaggal keni be az arcát, miközben sötét köntösben áll a sötétben, a látványtól mindig elállt a lélegzete.

Testetlen, fénylő kezek tettek valamit előbb Morgaine, majd Holló kezébe is. Morgaine beleharapott a kemény, fás keserűségbe, s hányingerét leküzdve lenyelte. Csönd volt. Szemek fénylettek a sötétben, ám arcok nem látszottak. Morgaine úgy érezte, hogy hatalmas tömeg tolong a Tor tetején, de egyetlen arcot sem látott. Még Viviane testetlen arca is eltűnt a sötétben. Érezte a közelében Holló testének a melegét, bár nem értek egymáshoz. Morgaine megkísérelt meditáló, nyugalmi állapotban maradni, megőrizni begyakorolt csöndjét, s szinte maga sem tudta, miért hozták ide.

Múlt az idő, csillagok ragyogtak fel az egyre sötétebb égbolton. Az idő, gondolta Morgaine, az idő másként fut Avalonban, vagy talán nem is létezik. A hosszú évek során sokszor járta végig a spirális utat a Torhoz, kóstolgatta az idő és a tér misztériumait a kőkörben. Ám a mai éjszaka különösebbnek, sötétebbnek, valahogy titkokkal terhesebbnek tetszett. Eddig őt még sosem hívták elő a többi papnő közül, hogy főszerepet játsszon a szertartásban. Tudta, hogy a bűvös lakoma, amelyet kapott, csupán egy látáserősítő fűféle, ám ez nem csökkentette varázslatos erejét.

Egy idő múlva képeket kezdett látni a lelki szemével, kis, színes képeket, mintha távolból figyelné őket. Szarvascsorda vágtatott. Aztán ismét nagy sötétség, amikor a nap lehanyatlott, leszállt a földre, s hideg szél fújt, és ő félt, hogy vége a világnak, ám az idősebb papnők elmagyarázták, amint összegyűltek az udvarban, hogy a Holdisten árnyékba borította az Istennő ragyogását, s ő kirohant a többiekkel együtt, hogy örömteli sikoltásaikkal elűzzék a Holdistent. Később elmagyarázták neki, hogyan mozog a nap meg a hold, és miért takarja el időről időre az egyik a másik arcát, hogy ez a természet rendje, s hogy az egyszerű emberek elképzelései az istenek arcáról olyan jelképek, amely segítségével ezeknek az egyszerű népeknek érthetővé lehet tenni a nagy igazságokat Egyszer majd minden férfi és nő ismerni fogja a belső igazságokat, de még nem jött el az ideje.

A belső Látással figyelte, ahogyan a való életben is, hogyan váltakoznak újra meg újra az évszakok a nagy kőkörnél; nézte az Isten születését, gyümölcsözését s végül halálát; látta a nagy menetet vonulni a spirális úton a tölgyfaligethez, mielőtt még a kőkört ideépítették... az idő áttetszővé vált, elvesztette a jelentését, amint a kis, festett emberek jöttek, beértek, majd levágták őket, aztán a törzsek, megint utánuk a rómaiak és magas idegenek Gallia partjairól, utánuk pedig... az idő megszűnt, s ő csak azt látta, hogy népek jönnek, s elburjánzanak a földön, jég jött, visszahúzódott, ismét jött, látta Atlantisz nagy templomait, amelyek immár örökre az óceánba süllyedtek, új világokat látott születni és elpusztulni... és csönd, és túl az éjszakán nagy csillagok forogtak és pörögtek...

A háta mögött kísérteties rikoltást hallott, s a bőre megdermedt tőle. Holló rikoltott, Holló, akinek sosem hallotta a hangját; Holló, aki egyszer, amikor éppen együtt szolgáltak, elkapott egy túlcsordulni készülő mécsest a templomban, a forró olaj összeégette, s aztán a sikolyát elfojtva tűrte, hogy bekössék megégett kezét, nem szegte meg az esküjét, amellyel a hangját az Istennőnek ajánlotta. Örökké viselni fogja a sebeket, s amikor egyszer Hollóra nézett, Morgaine azt gondolta: Az én esküm semmiség az övéhez képest, s mégis kis híján megszegtem egy sötét, édes hangú férfiért.

És most Holló rikoltott, a holdtalan éjben, magas, hátborzongató hangon, akár a vajúdó nő. Háromszor kiáltott, s a hangja reszketett a Tor fölött. Morgaine megborzongott ismét, s tudta, hogy még az ő szigetükkel azonos másik szigeten a papok is hallották magányos celláikban ezt a zaklatott sikolyt, amely két világban csendült egyszerre, s keresztet vetettek.

A sikoly után csönd, csönd, amelyet - Morgaine így érezte - lélegzés, visszafojtott lélegzés töltött meg, a láthatatlan beavatottaké, akik most körülfogták a három mozdulatlan papnő iszonyatos magányát. S aztán kifulladtan és akadozva, mintha a hosszú hallgatás megbénította volna a hangját, Holló fölkiáltott:

- Ó... hétszer, a kerék... hétszer fordult az égen a tizenhárom küllőjű kerék... hétszer szülte meg az Anya sötét fiát...

Ismét csönd, még ijesztőbb, s csak az önkívületben lévő prófétanő akadozó lélegzése. S megint kiáltott:

- Ó... égek... égek... itt az idő, az idő... - és ismét puha csöndbe merült, félelemmel terhesen.

- Futnak! Futnak a rügyező tavaszban, futnak... vívnak, megválasztják királyukat... ó, a vér, a vér... s a legnagyobb mind közül, ott fut, s büszkesége, agancsa véres...

Ismét megnyúlt a csönd, s a sötétben, lehunyt szemével Morgaine ismét látta a szarvasok tavaszi futását, s amit csupán egy pillanatra látott az ezüsttálban: egy férfit a szarvasok közt, amint harcol, küzd...

- Az Istennő gyermeke, ő fut, fut... az Agancsosnak meg kell halnia... az Agancsost meg kell koronázni... a Szűz Vadászlánynak magához kell hívnia a királyt, az Istennek kell áldoznia a szüzességét, ó, az ősi áldozat, az ősi áldozat... égek, égek... - s a szavai egymásra torlódtak, majd hosszú, zokogó sikolyba torzultak. Csukott szemével Morgaine látta, hogy Holló összerogy a háta mögött, levegőért kapkod, s a mélyülő csöndben ez az egyetlen nesz.

Valahol bagoly rikoltozott, egyszer, kétszer, háromszor.

A sötétből papnők léptek elő némán és sötéten, a homlokukon fénylő, kék jellel. Gyöngéden fölemelték Hollót, és elvitték. Fölemelték Morgaine-t is, s ő érezte, hogy lüktető feje egy női keblen pihen, amint viszik. Aztán nem tudott többet.

Három nappal később, amikor kissé már visszanyerte az erejét, Viviane hívatta.

Morgaine fölkelt, megpróbált felöltözni, de még túlságosan gyönge volt, így hát elfogadta egy fiatalabb papnő segítségét, és örült, hogy a lány némasági fogadalmat tett, s így nem szól hozzá. A hosszú böjt, a szertartási füvek okozta iszonyatos hányás, a szertartás hatalmas feszültsége még a markukban tartották a testét. Az előző este evett egy kis levest, aznap reggel némi tejbe mártogatott kenyeret, ám a hosszú megterhelés után még mindig szédült és rosszul volt, a feje lüktetett, s hold-sötét vérzése erősebb volt, mint korábban bármikor. Sejtette, hogy ez is a füvek utóhatása lehet. Hányingere volt, cseppet sem volt kíváncsi, mégis teljesítette Viviane akaratát, akárha magáét az Istennőét teljesítené, már ha az Istennő lehajolt volna az égből, s kimondta volna hangosan a kívánságát. Miután felöltözött, befonta és szarvasbőr szíjjal átkötözte a haját, friss, kék festékkel a homlokára festette a holdsarlót, és elindult az ösvényen a főpapnő házához.

Most joga volt hozzá, hogy kopogás vagy bejelentés nélkül lépjen be. Valahogyan mindig úgy érezte, hogy ebben a házban Viviane a trónszerű székén ülve vár, akár az Istennő a maga sötét trónján, ám ma Viviane a szoba hátsó részében járkált, s nem égett tűz, hideg és sötét volt. Viviane egyszerű, festetlen gyapjúból varrott ruhát viselt, a haját főkötő takarta, s Morgaine talán most gondolt először arra, hogy Viviane nem csupán a Szűz vagy az Anya papnője, de az ősi tudósasszony is, aki egyben a vén Halálbanya. Az arca ráncosnak és elgyötörtnek látszott, s Morgaine azt gondolta: Hát persze, ha a szertartás megviselte Hollót és engem, pedig mindketten erősek és fiatalok vagyunk, mit művelhetett Viviane-nel, aki annak a szolgálatában öregedett meg, akit mi is szolgálunk?

Ekkor Viviane megfordult, és szeretettel a lányra mosolygott, Morgaine-ban pedig feltört a régi szeretet és gyöngédség. Ám úgy illett, hogy a fiatalabb papnő várja meg, amíg az úrnő megszólal.

Viviane intett, hogy üljön le.

- Jobban vagy már, gyermek?

Morgaine lehuppant a padra, s érezte, hogy még ez a néhány lépésnyi séta is kimerítette. Megrázta a fejét.

- Tudom - mondta Viviane. - Néha, amikor nem tudják, hogy reagál majd az ember, túlságosan sokat adnak be. A legközelebb ne vedd be az egészet, ítéld meg magad, menynyi kell ahhoz, hogy megjöjjön a Látás, de ne legyél nagyon rosszul. Most már jogod van hozzá. Olyan fokra értél, ahol az engedelmességet a saját ítéleteddel korlátozhatod.

Ezek a szavak valamilyen okból visszhangoztak Morgaine fejében: saját ítéleteddel korlátozhatod, saját ítéleteddel korlátozhatod. Még mindig hányingerem van a szerektől, gondolta, és türelmetlenül megrázta a fejét, hogy elűzze a belső hangot, s jobban figyelhessen Viviane-re.

- Mennyit értettél Holló jóslatából?

- Nagyon keveset - vallotta be Morgaine. - Számomra rejtélyes. Nem is tudom, miért voltam ott.

- Részben azért - magyarázta Viviane -, hogy erőt adj neki. Holló nem erős. Még betegen fekszik, s aggódom érte. Ő már tudja, mennyi füvet vehet be, ám az a kicsi is soknak bizonyult. Vért hányt, s még most is hány. De nem fog meghalni.

Morgaine kinyújtott kézzel egyensúlyozott. Üresnek érezte magát, ismét elfogta a hányinger, szédült, elsápadt. Szó nélkül kibotorkált és hányt. Kijött belőle az aznap reggel elfogyasztott kenyér és tej. Hallotta, hogy Viviane a nevén szólítja, s amikor végzett, s ott állt az ajtófélfába kapaszkodva, öklendezve, egy ifjú papnő-növendék lépett hozzá, és megtörölte az arcát. A rongy nedves volt, s édeskés füvek szaga érződött rajta. Viviane segített neki bemenni ismét, aztán kis csészét nyújtott oda neki.

- Idd meg lassan - mondta.

Az ital égette a lány nyelvét, s először csak fokozta a hányingerét. Az északi törzsek által párolt, erős pálinka volt, amelyet életvíznek neveztek. Morgaine mindössze egyszer vagy kétszer, ha kóstolta. Ám amikor az ital már lenn volt, úgy érezte, erőteljes melegség árad szét az üres gyomrából, s néhány perc múlva már jobban érezte magát, nem szédült annyira, szinte boldog volt.

- Még egy kicsit - mondta Viviane. - Erősíti a szívedet. Nos, jobban vagy?

Morgaine bólintott

- Köszönöm.

- Este már tudsz majd enni - mondta Viviane, s fura állapotában Morgaine ezt szinte parancsnak érezte, mintha Viviane a gyomrának is parancsolni tudott volna. - Hát akkor beszéljünk Holló jóslatáról. Az ősidőkben, mielőtt a druidák bölcsessége ideérkezett a nyugati kontinens elsüllyedt templomaiból, a tündérnép - amelyből mi mindketten származunk, én Morgaine-om - itt élt a beltenger partján, s mielőtt megtanulták, hogyan kell elvetni és learatni az árpát, a föld gyümölcseit gyűjtögették, szarvasra vadásztak. S akkoriban királyuk sem volt még, csupán királynőjük, akit az anyjuknak tekintettek, bár akkor még nem tartották Istennőnek. S minthogy vadászatból éltek, a királynőjük meg a papjaik megtanulták magukhoz hívni a szarvasokat, s megkérlelni a lelküket, hogy áldozzák föl magukat, s haljanak meg a törzs életéért. Ám áldozatért áldozat jár: a szarvasok meghaltak a törzsért, de cserében a törzs egyik tagjának meg kellett halnia a szarvasok életéért, vagy legalábbis meg kellett kockáztatnia, hogy a szarvasok, ha kedvük tartja, elvehessek az életét, cserében az övékért. Így jött létre az egyensúly. Érted-e, kedvesem?

Morgaine hallotta a szokatlan, becéző szót, s betegen és részegen azt gondolta: Azt akarja mondani, hogy engem fognak föláldozni? Az én életem az ár a törzsért?

Nem számít. Életem, halálom úgyis az Istennőé.

- Értem, anyám. Legalább is azt hiszem.

- Így aztán a törzs Anyja minden évben társat választott magának. S mivel az belement, hogy a törzsért adja az életét, a törzs tagjai részt adtak neki az ételükből. Ha a szopós kisdedek éheztek is, ő mindig bőségben élt, s a törzs minden asszonya az övé volt, hogy véle háljanak, s ő, legerősebb és legkiválóbb nemzze a gyermekeiket. Meg aztán a törzs anyja néha már idős volt, képtelen a szülésre, így a párjának választania kellett az ifjú szüzek közül, s a törzs egyetlen tagja sem szállhatott szembe az akaratával. Aztán, amikor letelt az esztendő - akkoriban még minden évben -, ez a férfi felöltötte az agancsot, festetlen szarvasbőrbe öltözött, hogy a szarvasok azt hihessek, ő is egy közülük, s együtt futott a csordával, amikor az Anya Vadásznő bűbájt bocsátott rájuk, hogy fussanak. Ám addigra a horda már megválasztotta a maga Király Bikáját, s ha a Király Bika megérezte az idegen szagát, ellene fordult. S ilyenkor az Agancsos meghalt.

Morgaine ismét érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, mint amikor odafenn, a Tornál lejátszódott a szeme előtt ez a szertartás. Az év királya meghal a népe életéért. Még mindig a szer hatott rá, hogy annyira tisztán látta?

- Nos, múlt az idő, Morgaine - folytatta csöndesen Viviane -, s immár nincs szükség ezekre az ősi rítusokra, mert terem az árpa, s az áldozatok vértelenek. Csupán nagy veszély esetén kell a törzsnek ilyen vezér. Holló pedig ilyen veszélyt látott, így hát ismét próbára kell tennünk valakit, aki az életét kockáztatja választott népéért, hogy aztán azok a halálba is kövessék. Hallottál már, ugye, beszélni a Nagy Házasságról?

Morgaine bólintott. Lancelet is abból született.

- A tündérnép törzseinek és az összes északi törzseknek megadatott az a nagyvezér, akit hamarosan az ősi rítus szerint kell próbára tennünk. S ha túléli a próbát - ami bizonyos fokig attól függ, milyen bűbájt tud bocsátani a Szűz Vadászlány a szarvasokra -, akkor ő lesz az Agancsos, a Király Bika, a Szűz Vadászlány ágyastársa, akit az Isten szarvaival koronázunk. Morgaine, azt mondtam neked sok-sok éve, hogy a szüzességed az Istennőé. Most ő kívánja, hogy föláldozd az Agancsosnak. Te leszel a Szűz Vadászlány, az Agancsos menyasszonya. Téged választott ki erre a szolgálatra.

Igen nagy csönd volt a szobában, mintha csak ismét a kőkör közepén állnának, szertartás közben. Morgaine nem merte megtörni a csöndet. Végül, hiszen tudta, hogy Viviane valamiféle beleegyezésre vár - melyek is voltak azok a nagyon régen kimondott szavak? Igen súlyos teher nem egyetértőnek születni -, meghajtotta a fejét.

- Az övé a testem és a lelkem, azt teszi velem, amit kíván - suttogta. - S a te akaratod az ő akarata, anyám. Úgy legyen.

15

Amióta a szigetre érkezett, Morgaine csupán kétszer vagy háromszor hagyta el Avalont, s akkor is csak rövid utazásokat tett, vagy a Nyári-tenger partjára, vagy azokra a környező helyekre, amelyek - bár nemigen használták őket - megtartották régi erejüket.

Idővel és térrel most nem volt dolga. Hajnalban hozták el a szigetről, köpenybe és fátyolba burkolva, hogy nem papi szem ne láthassa a felszenteltet, csukott gyaloghintóban, hogy még a nap se süthessen az arcára. Egy napja sem volt még, hogy elhagyta a szent sziget zárlatát, s máris elveszítette minden idő-, tér- és irányérzékét, meditációba merült, kezdett mágikus önkívületbe esni. Időnként küzdeni próbált az eksztatikus állapot ellen. Most azonban örült neki, a tudatát teljesen megnyitotta az Istennő előtt, könyörgött hozzá, hogy szállja meg őt, az eszközt, vegye a birtokába a testét és a lelkét, hogy minden dolgokban úgy cselekedjék, ahogyan maga az Istennő cselekedne.

Leszállt az este; majdnem teljesen kikerekedett hold világított be haloványan a gyaloghintó függönyén át. Amikor a hintóhordozók megálltak, Morgaine érezte, hogy a hold megfüröszti hideg fényében, mintha az Istennő csókja lenne, s ismét kezdte elfogni az eksztázis. Nem tudta, hol van, de nem is érdekelte. Ment, ahová vitték, passzívan, vakon, önkívületben, tudván, hogy a végzetével megy találkozóra.

Aztán immár egy házban volt, ahol egy idegen asszony kezére bízták, aki kenyeret és mézet hozott neki, ám Morgaine ezeket nem illette - a rituális étkezésig nem akarta megszegni a böjtöt -, és vizet, amelyet szomjasan megivott. Az ágy úgy állt, hogy a hold fénye Morgaine-ra esett. Az idegen asszony be akarta csukni az ablak fatábláit, ám Morgaine királynői mozdulattal leintette. Az éjszaka javát önkívületben töltötte az ágyban, a holdfényt szinte testi érintésnek érezte. Végre elaludt, de nyugtalanul, hol belépett az álombirodalomba, hol kilépett belőle, akár az űzött vándor, és különös képek villantak föl a tudatában - az anyja, amint a betolakodó Gwydion szőke feje fölé hajol, fehér keble és rézvörös haja inkább taszító, mintsem hívogató; aztán Viviane, csakhogy ebben a képben ő maga meg valamiféle áldozati állat volt, s Avalon úrnője kötélen vezette, ugyanakkor Morgaine a tulajon hangját is hallotta, amint nyűgösen mondja, Nem kell rángatnod, jövök; aztán Holló, amint némán sikolt. Majd hatalmas, szarvat viselő alak, félig ember, félig állat rántotta hirtelen félre a szobájának függönyét, s berontott - és Morgaine felébredt, fölkönyökölt, de nem volt ott senki, csak a holdfény meg az idegen asszony, aki csöndesen aludt a lány lábánál. Morgaine tehát ismét lefeküdt gyorsan, s újra elaludt, ezúttal mélyen, álomtalanul.

Vagy egy órával napkelte előtt ébresztették. Ellentétben az előző nap önkívületi kábulatával, most teljesen magánál volt, s tisztán érzékelt mindent. A friss, hideg levegőt, a rózsálló ködöt arrafelé, ahol hamarosan felkel a nap, a kicsiny, barna asszonyok erős szagát, akik rosszul cserzett bőrből készült öltözéket viseltek. Minden éles, tiszta színekben pompázott, mintha abban a percben került volna ki az Istennő kezéből. A barna asszonyok suttogva beszéltek, nem akarták zavarni az idegen papnőt; ő pedig hallotta őket, de csak igen keveset értett a nyelvükből.

Egy idő múlva a legidősebb asszony - aki az előző este fogadta, a házba kísérte, s megosztotta vele az ágyát - Morgaine-hoz lépett, és friss vizet nyújtott neki. Morgaine meghajolva köszönte meg, úgy üdvözölte a vénasszonyt, ahogyan papnő a papnőt, aztán eltűnődött, vajon miért. Az asszony öreg volt, hosszú, borzas haját, amely már majdnem teljesen fehér volt, csontból készült csat fogta össze, sötét bőrén kék festék nyomai látszottak. A ruhája ugyanabból a tökéletlenül megmunkált bőrből készült, amelyből a többi asszonyé, ám fölötte mágikus jelekkel telefestett szarvasbőr köpenyt viselt, a szőrt is rajta hagyták. Az asszony nyakában két nyakék függött: az egyik pompás borostyángyöngyökből - Viviane-nek sem volt ennél szebb -, a másik megmunkált aranyrudacskákból és csontdarabokból készült. A vénasszony éppoly ünnepélyesen lépdelt, ahogyan Viviane szokott, s Morgaine tudta, hogy nem más, mint a törzs Anyja, népének papnője.

Az asszony a tulajdon kezével kezdte fölkészíteni Morgaine-t a szertartásra. Mezítelenre vetkőztette, a talpát meg a tenyerét befestette kék festékkel, megújította homlokán a növekvő hold jelét, a keblére meg a hasára teliholdat rajzolt, s a lány szeméremszőrzetének sötétlő foltja fölé a sötét holdat.

Szinte közönyösen, egy pillanatra széthúzta a lány lábát, s nem valami mélyen, de benyúlt. Morgaine zavarban volt, bár tudta, mi a vizsgálat célja. A rítushoz a papnőnek szűznek kellett lennie. De a törzsi papnő mindent rendben talált: Morgaine érintetlen volt. A lányt egy pillanatra szinte kellemes félelem fogta el, ugyanakkor tudatosult benne, hogy iszonyúan éhes. Nos, az éhezést már megszokta, így aztán éhségérzete hamarosan el is múlt.

Előbukkant a nap, s Morgaine-t kivezették a szabadba. Ugyanolyan köpenyt adtak rá, amilyen a vénasszonyon volt, festett, mágikus jelekkel, a hold meg a szarvasagancs ábrájával. Morgaine érezte, milyen mereven húzódik festett bőre, s tudatának egy része valahonnan nagyon messziről pillanatnyi megvetéssel és csodálkozással bámult ezekre a jelképekre. Titkuk sokkal ősibb volt a druida bölcsességnél, amelyre a lányt oly nagy gonddal oktatták. Ám mindez csupán egy pillanatig tartott, és nyomban elmúlt; az emberi emlékezetnél is ősibb nemzedékek hite sajátos erőt és szentséget kölcsönzött ennek a szertartásnak. Morgaine látta maga mögött a kerek kőházat, szemben vele egy másik állt, egy fiatalembert vezettek elő belőle. A lány nem láthatta tisztán az ifjút. A felkelő nap a szemébe sütött, s csak annyit tudott kivenni, hogy a legény magas, erős testalkatú, s jókora, szőke sörénye van. Hát nem az ő népükből való? Ám kérdezni nem volt joga. A törzsbeli férfiak - kivált egy vénember, akinek duzzadó izmai kovácsra vallottak, s fekete volt, akár a tulajdon kemencéje - tetőtől talpig bekenték az ifjút kék festékkel, nyers bőrökből varrott köpenyt terítettek rá, szarvas-zsírral kenegették. A fejére agancsot erősítettek; halk parancsszóra a legény fölvetette a fejét, hogy megbizonyosodjék róla: az agancs nem esik le, bárhogyan mozogjon is. Morgaine látta az ifjú büszke fejmozdulatát, s ettől egyszeriben áram futott végig a testén, görcsbe rántotta a lábikráit, szétáradt a teste legtitkosabb részeiben.

Ő az Agancsos, az Isten, a Szűz Vadászlány hitvese...

Bíborszínű bogyók füzérét fonták Morgaine hajába, s az első tavaszi virágokból tettek a fejére koronát. Az aranyból és csontból készült, becses nyakéket leakasztották a törzs Anyjának nyakából, s Morgaine nyakába tették; súlyában a mágia terhét érezte. Elvakította a felkelő nap. A kezébe adtak valamit - dob volt, keretre feszített bőr. Mintha a távolból jönne a hang, Morgaine hallotta, amint a keze ütni kezdi a dobot.

Domboldalon álltak, szemközt sűrű erdő. Kihaltnak és némának látszott, ám a lány érezte az erdő belső életét - a halk, kecses lábakon suhanó szarvasokat, a fára kúszó állatokat, a fészkelő, felröppenő, tollászkodó madarakat, amelyek mindegyikében megpezsdítette a vért a tavasz első teliholdja. Morgaine egy pillanatra visszafordult, hátranézett, a domboldalra. Hatalmas, fehér mészkőből faragott alak magasodott föléjük. Ember-e, vagy állat, a lány nem tudta volna megmondani, a látása elhomályosult. Futó szarvas volt talán, vagy ember lóháton, felmeredő fallosszal, a tavasz első teliholdjától pezsgő vérrel?

Nem látta a mellette álló ifjút sem, csak az élet lüktetését érezte benne. Ünnepélyes, várakozó csönd ült az egész domboldalon. Az idő megszűnt, ismét áttetszővé vált, olyan anyaggá, amelyben a lány szabadon mozgott, fürdött, lépdelt. A dob most ismét a banya kezében volt, bár Morgaine nem érzékelte, hogy visszaadta volna. Elvakította a nap, s a keze közt érezte az Isten fejét, megáldotta őt Valami az arcában... Igen: mielőtt ezek a dombok fölemelkedtek volna, ő már ismerte ezt az arcot, ezt a férfit, a hitvesét, az idők kezdete óta... Nem hallotta tulajdon rituális szavait, csupán a mögöttük pezsgő erőt érezte: Indulj, és arass diadalt... fuss a szarvasokkal... légy sebes és erős, mint az élet tavaszi áradása... áldott legyen mindörökké a láb, amely idehozott... A beszédet nem érzékelte, csupán az erőt, áldó kezének erejét, a testéből, a testén át áradó erőt, mintha a nap ereje áramlott volna a testén át az előtte lévő férfiba. Megtört immár a tél ereje, s a tavasz új élete elkísér, s győzelemre segít... az Istennő élete, a világ élete, Anyánk, a föld élete, amely népéért hullt...

Morgaine felemelte a kezét, megáldotta az erdőt, a földet, s érezte, hogy az áradó erő látható fényként fut át a kezén. Az ifjú teste éppúgy fénylett mellette, ahogy a tulajdon teste a napfényben; köröttük senki sem mert megszólalni, amíg Morgaine le nem engedte a kezét, ám akkor elszabadult a felhangzó kántálás. A lány nem hallotta a szavakat, csak az erő lüktetését érezte bennük:

Tavasszal pezsdül az élet, az erdőn szarvas szökell, s vele fut, életünk. A Király Bika leteríti a szarvast, a Király Bika, az Agancsos, akit az Anya megáldott, diadalmaskodik...

Morgaine egész lénye megfeszült, mint a nyílvesszővel terhes íj, amelyből az erőnek ki kell pattannia. Megérintette az Agancsost, szabadjára eresztette az erőt, s mintha az erő átnyilallt volna valamennyiükön, eliramodtak, szélsebesen száguldottak lefelé a domboldalon, mintha ár röpítené őket. Morgaine érezte, hogy kiszáll belőle az erő, az eliramodók mögött a földre roskadt, testét átjárta a föld nyirkos hidege. De nem józan állapotban volt, hanem a Látás révületében.

Élettelenül feküdt, ugyanakkor lényének egy része velük volt, velük futott, velük száguldott lefelé a domboldalon, a törzsbeli férfiakkal, akik az Agancsos nyomába zúdultak. Ugató rikoltások követték őket, akár az ebek, s Morgaine tudatának egy része tudta, hogy az asszonyok kiáltoznak, sürgetik a hajszát.

A nap magasabbra emelkedett az égen, forgott a boltozaton az Élet Kereke, hiábavalóan kergetve isteni hitvesét, a Sötét Fiút...

A föld élete, a tavasz lüktető áramai buzogtak és pezsegtek a rohanó férfiak szívében. Aztán pedig, ahogyan a dagályt apály követi, a napsütötte domboldal után köréjük zárult az erdő sötétje, elnyelte őket, s immár lassabban futottak, hangtalanul, a szarvasok könnyű léptét utánozva; mert ők voltak a szarvasok, akik követik Agancsosuk nyomát, testükön a köpennyel, amely megbűvöli a szarvast, nyakukban a lánccal, amely az élet végtelen láncát jelképezi; élni és enni és szaporodni és meghalni és eledellé válni, hogy tápláld az Anya gyermekeit.

...fékezd gyermekeidet, Anya, a Király Bikának halnia kell, hogy táplálja Anyánk Sötét Fiának életét...

Sötétség, köréjük zárul az erdő belső élete; csönd, a szarvasok csöndje... Morgaine most életnek érezte az erdőt, s benne a szarvasokat az élet szívének, s kiterjesztette erejét és áldását az erdőre. Lényének egyik része ott feküdt a napsütötte domboldalon, révülten, kimerülten, s átjárta testét, vérét, belsejét a nap, s lényének másik része együtt futott a szarvasokkal és a férfiakkal, amíg mind eggyé nem váltak... össze nem olvadtak... pezsgő életté, amelyet a csöndes szarvasok jelentettek a sűrűben, a kis ünők, a finomak és kecsesek, akikben úgy tombolt az élet, ahogyan a lány tulajdon testében, a pezsdülő élet, amelyet a férfiak jelentettek, amint csöndesen és elszántan osontak az árnyak alatt...

Morgaine érezte, hogy valahol az erdőben a Király Bika felszegi a fejét, a szélbe szimatol, ellenséget orront, aki nem az övéi közül való, aki az élet idegen törzséből való... Morgaine nem tudta, vajon a négylábú Király Bikát áldotta-e meg, vagy a kétlábút, mert azok ketten egyek voltak a Földanya életében, és sorsuk az Istennő kezében volt. Agancs agancsnak feszült, a szimatoló lélegzet magába szívta az erdőt, idegent keresett, prédát, ragadozót, ellenfelet ott, ahol ilyen nem lehetett.

Ó, Istennő... és száguldottak, legázolták az aljnövényzetet, s nyomukban nyargaltak a férfiak, csak valamivel csöndesebben, és futottak, futottak... fuss, amíg a szíved szinte szétpattan a melledben, fuss, amíg a tested tudomása fölébe nem kerekedik minden más tudásnak és gondolatnak, inalj, mert üldözöl és üldöznek, fuss a szarvasokkal, akik menekülnek és a férfiakkal, akik üldözik őket, fuss a nagy nap és a tavaszi pezsgés körbeforgó életével, fuss az élet folyamával...

Morgaine mozdulatlanul feküdt, arcát a földhöz szorítva, az áradó napfény égette a hátát, s körötte az idő hol vánszorgott, hol iramlott, és látni kezdett - és nagy messziről úgy tetszett, hogy mindezt már látta egyszer, látomásban, valamikor, valahol, nagyon-nagyon régen - a magas, inas ifjút, amint a kését markolja, és aláhull, aláhull a szarvasok közé, a mindent legázoló paták közé - Morgaine tudta, hogy hangosan sikoltott, s tudta azt is, hogy a kiáltása visszhangzott mindenütt, s a sikoly hallatára még a Király Bika is megállt a levegőben, szökellés közben. És eljött a pillanat, amikor minden megállt, s a csöndnek ebben az iszonyú állapotában Morgaine látta, hogy az Agancsos feltápászkodik, zihál, leszegi a fejét, megrázza az agancsát, s a két korona egymásnak feszül, s a kétlábú támolyog és támad, küzd a szarvas ellen erős kezével, fiatal testével... kés villan fölfelé; vér hull a földre, vérzik a kétlábú is, az Agancsos, véres a keze, vérzik az oldalán a hosszú hasítás, s a vér a földre hull, áldozatul az Anyának, hogy az Anya véréből táplálkozhasson az élet... s ekkor a Király Bika vére hirtelen sugárban fröccsent a kétlábúra, mert az késével megtalálta az ellenfele szívét, s a férfiak kettejük köré sereglettek dárdáikkal...

Morgaine látta, hogyan hozzák vissza az Agancsost, akit elborít ellenfelének és egytestvérének, a Király Bikának a vére. Az apró, barna bőrű férfiak csapkodtak körülötte, s az ifjú vállára borították a nyers, még meleg állatbőrt. Diadallal tértek vissza, s a sűrűsödő sötétben tüzek gyúltak, s amikor az asszonyok felemelték, Morgaine csöppet sem csodálkozott, hogy a nap már lenyugvóban van, s úgy támolygott, mintha egész nap együtt futott volna ő is a szarvasokkal meg a vadászokkal. A Király Bika fejét levágták az aganccsal együtt, amelynek le kell majd terítenie a következő Király Bikát; a széttöredezett koronát pedig, amelyet az Agancsos aznap viselt, a tűzbe vetették. Hamarosan égő hús szaga csapta meg Morgaine orrát, s nem tudta, vajon emberhús ég-e, vagy szarvashús...

Egymás mellé ültették őket, s eléjük tették az első tálat, teli vértől és zsíros nedvektől csöpögő hússal. Morgaine szédült, a hosszú böjt után valósággal elkábította a hús dús illata, attól félt, hányni fog. A mellette ülő ifjú mohón falt, s a tűz fényénél Morgaine észrevette a fiú szép, erős kezét... pislogott, mert a kettős látás különös pillanatában mintha kígyókat látott volna az ifjú karjára tekeredni, ám aztán eltűntek. A törzsbeli férfiak és asszonyok mind részt vettek a rituális lakomán, s diadalmi himnuszt daloltak azon az ősi nyelven, amelyből Morgaine csupán a szavak felét ha értette.

Az ifjú győzött, az ifjú ölt...

... Anyánk vére hullt a földre...

... az Isten vére hullt a földre

... s ő föltámad, s uralkodik örökké...

... győzött az ifjú, s győzni fog örökké,

amíg világ a világ...

A vén papnő, aki reggel befestette és felékesítette, most ezüstkelyhet tartott Morgaine ajkához; a lány érezte, hogy az erős nedű égeti a torkát, forrón fut végig benne. Mézízű tűz. Pedig Morgaine már a hús zamatától megrészegült - az utolsó hét esztendőben csak nagy néha vett magához húst. Akkor is szédült, amikor elvitték, levetkőztették, s a testét újabb festéssel és virágfüzérekkel ékesítették, s mellbimbóját és homlokát megjelölték a legyilkolt szarvas vérével.

Egy tetőtől talpig kékre festett kislány, a kezében jókora edénnyel, végigfutott a felszántott földön, s futtában sötétlő cseppeket hintett szét, s Morgaine hallotta, amint a nyomában feltör a kiáltás.

- Áldott a mező, adj ennünk, ó, Anyánk!

S a szédelgő, részeg, félig öntudatánál lévő Morgaine egy apró része egy pillanatig hűvösen megállapította, hogy nyilvánvalóan megbolondult; hogy ő, a civilizált és művelt nő, hercegnő és papnő, Avalon uralkodóinak rokona, a druidák neveltje, itt áll kékre festve, mint egy barbár, bűzlik a frissen ontott vértől, és tűri ezt a nevetséges ceremóniát...

...ám az érzés nyomban eltűnt, amint a telihold, ünnepélyesen és büszkén előbukkant a felhők közül, amelyek addig rejtették. Morgaine mezítelenül fürdött a holdfényben, s érezte, hogy elborítja az Istennő ereje, átárad rajta... már nem Morgaine volt, csupán névtelen papnő, szűz és anya... bíborszínű bogyók füzérével övezték az ágyékát, s a nyers jelképtől hirtelen elfogta a félelem, s érezte, hogy a szüzesség súlya keresztüláramlik rajta, akár a tavaszi árvíz. Fáklya fénye villant a szemébe, aztán bevezették a sötétbe, ahol csönd visszhangzott fölötte és alatta. Barlangban volt. Körötte a falakat mindenütt a szent jelképek díszítették, amelyeket az idők kezdetén festettek oda, a szarvasbikát látta az agancsával, a férfit, szintén agancskoronával és annak a feszülő, domborodó hasát és telt keblét, Aki Életet Ad...

A papnő szarvasbőrökből vetett nyoszolyára fektette Morgaine-t. A lányon egy rövidke percig hideg és félelem futott át, megborzongott, s a vén papnő együttérzőn pillantott le rá, és megcsókolta az ajkát, s hirtelen támadt rémületében Morgaine úgy kapaszkodott a vén papnő karjába, mintha a tulajdon anyja kezébe kapaszkodott volna... aztán a vénasszony a lányra mosolygott, ismét megcsókolta, áldón megérintette a mellét, s kiment.

És Morgaine feküdt, s maga körött érezte a föld életét; úgy érezte, hogy a lénye kiterjed, betölti az egész barlangot, a kis, ügyetlen képek az ő keblére és hasára vannak festve, fölötte pedig ott a hatalmas mészkő figura, a férfi vagy a szarvas, aki felmeredő fallosszal közeledik... odakintről, a barlangon kívülről a láthatatlan hold elárasztotta a lányt az Istennő fényével, s az felpezsdült testében-lelkében egyaránt. Kinyújtotta a karját, s tudta, hogy parancsára odakünn, a termékenyítő tüzek fényében a férfiak meg az asszonyok, akiket egymáshoz űz az élet lüktető pezsgése, most egymáshoz bújnak. A kékre festett kislányt, aki a termékenyítő vért széthintette, egy szikár, öreg vadász vonta a karjába, s Morgaine látta, hogy a leányka néhány pillanatig küzd és kiáltoz, amikor a férfi teste alá kerül, aztán a lába szétnyílik a természet mindkettőjükben szétáradó, ellenállhatatlan erejétől. Morgaine mindezt látta csukott szemmel, hallva a kiáltásokat

Az ifjú már ott állt a barlang bejáratánál, az agancs lekerült a fejéről, a haja csupa festék volt, a teste kék a festéktől és csatakos a vértől, a bőre mégis fehér, akár a fehér mészkőből faragott, hatalmas figuráé a barlang fölött... az Agancsos, a hitvese. Kábán mozgott az ifjú is, s ő is mezítelen volt, csupán az ágyékát díszítette füzér, és Morgaine látta, hogy benne is felmered a pezsgő élet, akár a mészkő figurában. Az ifjú letérdelt Morgaine mellé, s a fáklyafényben a lány szédülő fejjel látta, hogy a hitvese szinte gyermek még, s nem az apró termetű, barna bőrű emberek közül való, hanem magas és szőke... Miért választottak idegen királyt? A gondolat úgy futott át Morgaine agyán, mint a holdsugár, s már el is tűnt; egyáltalán nem gondolkozott.

Most jött el az idő, most engedi magához az Istennő az Agancsost - a fiú a szarvasbőrökből vetett nyoszolya végében térdelt szédülő fejjel, pislogva a fáklyafénytől. Morgaine érte nyúlt, magára húzta a testét, aztán érezte a fiatal test súlyát és lágy melegét. Neki kellett a fiút irányítania. Én vagyok a Nagy Anya, aki mindent tud, aki szűz és anya és mindentudó, aki irányítja a szüzet és hitvesét... szédülve, rémülten, elragadtatva, félig öntudatlanul érezte a lány, hogy az élet ereje elragadja mindkettőjüket, akaratlanul mozdítja a testét, ahogyan a fiúét is, akinek megsúgja, hogyan hatoljon tüzesen a leánytestbe, s azután már ketten együtt mozdultak, bár maguk sem tudták, miféle erő kerítette a hatalmába őket. Morgaine mintha nagy messziről hallotta volna, hogy sikolt, s az ifjút is hallotta magas, megdöbbent hangon kiáltani a csöndben, s később soha nem tudta felidézni, mit is rikoltott abban a pillanatban. A fáklyaláng megremegett, és kialudt a sötétben, amikor a fiatal férfi életének minden tüzes dühe kirobbant és a lány méhébe áramlott.

Az ifjú feljajdult, s a lányra borult, szinte holtan, csak rekedt légzése jelezte, hogy még él. Morgaine kissé odébb mozdította a testét, s a két karjában dajkálta a fiút fáradt melegséggel. Érezte, hogy az ifjú megcsókolja a mezítelen mellét. Aztán lassan, fáradtan elcsöndesedett a fiú légzése, s néhány perc múlva Morgaine tudta, hogy az ifjú elaludt a karjában. Vad gyöngédséggel megcsókolta a fiú haját és lágy orcáját, aztán elaludt ő is.

Amikor felébredt, éjszaka volt; a holdfény beosont a barlangba. Morgaine végtelenül fáradt volt, sajgott az egész teste, a lába közé nyúlt, és tudta, hogy vérzik. Hátravetette izzadt fürtjeit, s lenézett a holdfényben az elnyúlva szunnyadó, sápadt testre, a fiúra, aki még mindig kimerülten aludt mellette. Az ifjú magas volt, erős és gyönyörű, bár a holdfénynél Morgaine nem látta tisztán a vonásait, a varázslatos Látás pedig cserbenhagyta. Most már csupán az egyszerű hold nézett le a lányra, nem az Istennő parancsoló arca. S Morgaine ismét Morgaine volt, nem a Nagy Anya árnyéka; ismét önmaga volt, és világosan tudta, hogy mi történt.

Egy pillanatig Lancelet-ra gondolt, akit egykor szeretett, akinek a kedvéért akkor arra vágyott, hogy ezt az ajándékot neki adhassa. Most pedig, amikor eljött az ideje, lám, nem a szerelmesének adta, hanem egy arcnélküli idegennek... nem, nem szabad erre gondolnia. Ő nem közönséges asszony, hanem papnő, aki a Szűz erejét ajándékozta az Agancsosnak, hiszen így rendelte a sorsa, még mielőtt a világ falait felhúzták volna. S ő elfogadta a sorsát, ahogyan avaloni papnőhöz illik, s érezte, hogy itt valami végtelenül fontos történt ezen az éjszakán.

Fázott, hát elnyúlt, s magára húzta a szarvasbőr takarót. Elfintorította az orrát, mert a takaró büdös volt, no de legalább megfüstölték illatos füvekkel, s így nem volt bolhás. Morgaine-nek volt tapasztalata az idő becslésében, s úgy vélte, még vagy egy óra lehet hátra napkeltéig. A fiú megérezte maga mellett a mozgást, s álmosan felült.

- Hol vagyunk? - kérdezte. - Ó, igen, emlékszem. A barlangban. Nézd csak, már világosodik! - elmosolyodott, s a lányért nyúlt, Morgaine pedig hagyta, hogy magához vonja, megcsókolja, és erős karjába szorítsa. - Tegnap éjjel te voltál az Istennő - mormogta a fiú -, de felébredtem, s most azt látom, nő vagy.

Morgaine halkan nevetett.

- Hát te nem az Isten vagy, hanem férfi?

- Elegem van az istenségből, meg aztán hús-vér embernek nagy elbizakodottság is az ilyesmi - felelte a fiú, s közben átkarolva tartotta Morgaine-t. - Beérem annyival, hogy férfi vagyok.

- Bizonnyal megvan az ideje, mikor kell Istennőnek és Istennek lenni - töprengett fennhangon Morgaine -, s annak is, amikor nem kell többnek lenni hús-vér embernél.

- Tegnap este féltem tőled - vallotta be a fiú. - Azt hittem, magad vagy az Istennő, hatalmasabb minden élőnél... pedig milyen kicsinyke jószág vagy! - Meglepetten hunyorgott. - De hiszen az én nyelvemet beszéled! Eddig észre sem vettem. Hát nem ebből a törzsből származol?

- A szent sziget papnője vagyok.

- A papnő pedig asszony - mondta az ifjú, s a keze szelíden végigfutott a lány mellén, az pedig mohó életre kelt a férfi kezének érintésétől. - Mit gondolsz, megharagszik rám az Istennő, amiért az asszonyt jobban kedvelem?

Morgaine nevetve válaszolt.

- Az Istennő jártas a férfiak dolgaiban.

- S a papnője?

Morgaine zavarba jött.

- Nem... mostanáig nem ismertem férfit - mondta -, és most sem én voltam, hanem az Istennő...

A fiú magához húzta a félhomályban.

- Az Isten s az Istennő immár megismerték együtt a gyönyört. Nem lenne-e illendő, hogy a férfi meg az asszony is megismerjék? - A keze még merészebb lett, s Morgaine magára húzta a fiatal testet.

- Én illendőnek találom - súgta.

Immár teljesen magánál volt, s igazán csak most érezte meg az ízét, a lágyságot meg a keménységet, az erős, fiatal kezet és a fiú merészsége mögött meghúzódó, meghökkentő gyöngédséget. Boldogan kacagott a váratlan gyönyörtől, teljesen megnyílt a fiúnak, s a férfi gyönyörét is a magáénak érezte. Soha életében nem volt ennyire boldog. Kimerülten feküdtek aztán, egymást átölelve, simogatva, kellemes bágyadtságban.

Végül, ahogy erősödött a fény, a fiú felsóhajtott.

- Hamarosan értem jönnek - mondta -, és még sok minden vár rám. Elvisznek valahová, kapok valami kardot, és csupa ilyen. - Felült, a lányra mosolygott. - Szeretnék azonkívül megmosakodni, megszabadulni ettől a kék festéktől meg a vértől, és civilizált emberhez illő ruhába bújni... hogy elmúlik minden! Tegnap éjjel azt sem tudtam, hogy összekentek vérrel - nézd, te is csupa vér vagy ott, ahol rajtad feküdtem...

- Azt hiszem, amikor értem jönnek, megfürösztenek, és tiszta köntöst adnak rám - mondta a lány -, s téged is lemosnak majd a friss patakban.

A fiú szelíden, kisfiúsán, szomorúan sóhajtott. A hangja mutáló, rekedtes bariton volt. Hogyan lehet ennyire fiatal ez az ifjú óriás, aki megküzdött a Király Bikával, s pattintott kőkésével leterítette?

- Nem hinném, hogy az életben találkozom még veled valaha - mondta a fiú -, mert papnő vagy, akit az Istennőnek szenteltek. De mondok én neked valamit... - lehajolt, és csókot nyomott a lány két keble közé. - Te voltál az első! Nem számít, hány asszonyt fogok még ismerni, mert egész életemben emlékezni fogok rád, szeretni foglak, és áldani foglak. ígérem.

És a fiú arcán könnyek csillogtak. Morgaine a köntöséért nyúlt, gyöngéden letörölte a könnyeket; és magához szorította az ifjú fejét.

Ennél a mozdulatnál szinte elakadt a fiú lélegzete.

- A hangod... - suttogta - meg amit most csináltál... miért érzem úgy, hogy ismerlek? Mert te vagy az Istennő, s benne minden asszony egyforma? Nem... - A fiú megdermedt, felemelkedett, a két kezébe fogta Morgaine arcát. A növekvő fényben a lány látta, hogyan erősödnek a fiús vonások férfiarccá. S míg ő még mindig csak sejdítette, miért ismerős neki a fiú, meghallotta rekedt kiáltását. - Morgaine! Morgaine vagy! Morgaine, a nővérem! Istenem, Szűz Máriám, mit tettem?

Morgaine lassan a szeméhez emelte a kezét

- Öcsém - suttogta. - Ó, Istennő! Öcsém! Gwydion...

- Arthur - motyogta a fiú.

A lány magához szorította a fiút, aki - még mindig a nővérét karolva - zokogni kezdett.

- Nem csoda, hogy úgy éreztem, a világ teremtésénél is régebbről ismerlek - mondta sírva a fiú. - Mindig szerettelek, és ez... ó, Istenem, amit tettünk...

- Ne sírj - felelte tehetetlenül Morgaine -, ne sírj. Annak a kezében vagyunk, aki mindkettőnket ide vezérelt. Nem számít. Itt nem fivér és nővér vagyunk, hanem férfi meg asszony az Istennő színe előtt, semmi több.

És - így - soha többé nem találkoztunk. Fivérem, kicsinyem, aki úgy feküdt a keblemen, akár a kisgyermek. Morgaine, Morgaine, mondtam, hogy vigyázz a gyermekre, mondta anyánk, amikor elment, s otthagyott minket, ő pedig álomba sírta magát a karomban. S én mégsem tudtam.

- Semmi baj - ringatta Morgaine gyöngéden a fiút -, ne sírj, öcsém, szerelmesem, kicsinyem, ne sírj, semmi baj.

Ám miközben a fiút csitította, elfogta a kétségbeesés.

Miért tetted ezt velünk? Nagy Anyánk, úrnőnk, miért?

És maga sem tudta, vajon Viviane-t szólítja-e, vagy az Istennőt.

16

Végig az Avalonba vezető úton Morgaine csak feküdt gyaloghintójában, lüktetett a feje, s nem hagyta nyugodni a kérdés: Miért? Kimerítette a háromnapi böjt meg a szertartás hosszú napja. Halványan sejtette, hogy az esti lakomának meg a szeretkezésnek kellett volna szabadjára engedni az így felgyülemlett erőt, s ez meg is történt volna, s ő ismét normális állapotában lenne, ha nincs az a reggeli megrázkódtatás.

Morgaine ismerte magát annyira, hogy tudja: mihelyt a megdöbbenés és a kimerültség elmúlik, jön a düh, s szerette volna, ha beszélni tud Viviane-nel, mielőtt kitör belőle, amíg még fenn tudja tartani legalább a nyugalom látszatát.

Ezúttal a tavon át mentek, s nyomatékos kérésére megengedték neki, hogy az út egy részét gyalog tegye meg. Immár nem a szertartás rituálisan oltalmazott szüze volt, csupán közönséges papnő, a Tó Asszonyának egyik szolgálója. Amikor a bárkán ültek, őt kérték meg, hogy hívja le a ködöt, és nyissa meg az Avalonba vezető kaput. Szinte gépiesen elvégezte, annyira az élete mindennapos részévé vált ez a misztérium.

Amikor azonban felemelte a kezét, egy bénító pillanatra elfogta a kétség.

Akkora változás történt benne, vajon van-e még elegendő ereje megnyitni a kaput? Olyan lázadás tombolt benne, hogy habozott egy pillanatig, s a bárkában ülők tiszteletteljes aggodalommal néztek rá. Morgaine érezte tekintetük perzselését, s erősen elszégyellte magát, mintha az előző éjszaka történtek az arcára lettek volna írva a kéjvágy nyelvén. Halk harangszó szállt a tó fölött, s Morgaine egyszeriben ismét gyermek volt, s Columba atyát hallgatta, aki nagy meggyőződéssel ecsetelte, hogy a szűziesség útján közelíthetjük meg a legjobban Máriának, Isten anyjának a szentségét, aki csoda útján hozta a világra a fiát, s földi bűn soha nem szennyezte. Morgaine már akkor is azt gondolta, Micsoda ostobaság, hogyan is szülhetne nő gyermeket anélkül, hogy férfit ismert volna? Ám a szent harangok szavára valami most összetört benne, s érezte, hogy a könnyek peregnek az arcán.

- Úrnő, rosszul vagy?

Morgaine a fejét rázta.

- Nem, csak egy pillanatra elgyöngültem - mondta határozottan. Mély lélegzetet vett. Arthur nem volt a csónakban - nem, persze, hogy nem, őt a merlin vitte magával a titkos úton. Egy az Istennő - Szűz Mária, a Nagy Anya, a Vadászlány... s én is részese vagyok az ő nagyságának. Gyorsan lerázta magáról a csüggedést, ismét felemelte a karját, s lehívta a ködöt, amelyen át elérhették Avalont.

Esteledett, s bár Morgaine éhes és fáradt volt, egyenesen az úrnő háza felé vette az útját. Ám az ajtóban, amikor be akart lépni, megállította egy papnő.

- Az úrnő most senkit sem fogad.

- Ostobaság - vágta rá Morgaine, s érezte, mint izzik át a harag az áldott bénaságon, amelyről azt remélte, kitart még, amíg beszélhet Viviane-nel. - A rokona vagyok. Kérdezd meg, beszélhetek-e vele.

A papnő bement, majd azzal tért vissza:

- Az úrnő üzeni: „Mondd meg Morgaine-nek, hogy menjen nyomban a Szüzek Házába, s majd akkor szólok vele, ha itt lesz az ideje.”

Morgaine-t egy pillanatra olyan harag fogta el, hogy azt hitte, félrelöki a papnőt, s beront Viviane házába. Ám a félelem visszatartotta. Nem tudta, milyen büntetés jár azért, ha a papnő megszegi az engedelmesség parancsát, de egy józan hangocska azt súgta legbelül, hogy így inkább nem is akarja megtudni. Mély lélegzetet vett, illedelmes és engedelmes papnő-képet vágott, engedelmesen meghajolt, és távozott. A harangszó előcsalogatta könnyek ismét utat kerestek kifelé, s Morgaine egy pillanatig fáradtan arra vágyott, bárcsak sírni tudna. S amikor végre a Szüzek Házában a saját csöndes szobájának magányában volt, azt hitte, végre kisírhatja magát. De a könnyek nem jöttek, csak zavarodottság, fájdalom és harag, amelyeket sehogyan sem tudott kifejezni. Mintha egész testét-lelkét egyetlen csomóra kötötte volna a kín.

Viviane csak tíz nappal később küldetett érte. A telihold, amely lenézett az Agancsos diadalára, immár halódó, vékonyka sarlóvá fogyott. Mire megérkezett az ifjú papnő az üzenettel, hogy Viviane hívatja, Morgaine-ban már izzott a düh.

Úgy játszott rajtam, ahogyan én a hárfán. Úgy visszhangoztak a tudatában a szavak, hogy amikor hárfaszót hallott Viviane házából, azt hitte, a tulajdon keserű gondolatainak visszhangját hallja. Majd azt hitte, Viviane játszik. Ám az Avalonban töltött évek alatt megtanult érteni a muzsikához, s jól ismerte Viviane játékát. Az úrnő a legjobb esetben is legföljebb közepes játékos volt.

Morgaine fülelt, s önkéntelenül kíváncsi lett, hogy ki muzsikálhat. Taliesin? Mielőtt merlin lett, Taliesin volt a legnagyobb bárd, tisztelték egész Britanniában. Morgaine sokszor hallotta játszani nagy ünnepeken és fontos szertartásokon, csakhogy Taliesin keze immár öreg volt. S bár a tudása nem csökkent, amikor a legjobban játszott, sem tudott előcsalogatni ilyen hangokat - ez új hárfás volt, akit Morgaine még sosem hallott. S még mielőtt látta volna, Morgaine tudta, hogy ez az idegen Taliesinnél is nagyobb hárfás, s az ujjai úgy beszélnek a húrokhoz, hogy szinte megbűvölik őket.

Viviane egyszer elmondott egy történetet egy távoli országról, egy bárdról, akinek a húrjai úgy szóltak, hogy a kövek is táncra perdültek, s a fák gyászukban elhullatták a leveleiket, s amikor ez a bárd lement a holtak országába, az ottani szigorú bírák megenyhültek, s elengedték a kedves halottját. Morgaine mozdulatlanul állt az ajtó előtt, s minden muzsikává olvadt benne. Egyszeriben úgy érezte, hogy a tíz napon át visszafojtott sírás most kitör belőle, hogyha engedi, elillan a haragja, könnyé válik, s ő éppoly gyönge lesz, mint bármelyik lány. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és minden ceremónia nélkül belépett.

Taliesin, a merlin ott volt, de nem ő játszott. A kezét az ölében összekulcsolva ült, s figyelmesen hajolt előre. Ott ült Viviane is egyszerű házi ruhában, de nem a megszokott helyén, hanem távolabb a tűztől, mert a főhelyet átengedte az ismeretlen hárfásnak.

A hárfás fiatal férfi volt, a bárdok zöld ruháját viselte, az arcát római módra simára borotválta, s göndör haja sötétebb volt a rozsdás vasnál. Túlságosan is nagy homloka alatt mélyen ülő szeme - ellentétben Morgaine várakozásával - nem sötét, hanem váratlanul és áthatóan kék volt. Fölszaladt a szemöldöke, amikor a lány belépése megzavarta, s a keze is megállt akkord közben.

Viviane-t is bosszantotta a dolog, de leküzdötte az érzést.

- Jöjj, Morgaine, ülj mellém. Tudom, hogy szereted a zenét, így gondoltam, szívesen meghallgatod Kevint, a bárdot.

- Már odakinn hallgattam.

A merlin mosolygott.

- Akkor most hallgasd idebenn. Először jár Avalonban, de azt hiszem, sokat tanulhatunk tőle.

Morgaine leült Viviane mellé a kis padra.

- A húgom, Morgaine - mondta az úrnő. - Ő is Avalon királyi véréből való. Azt látod benne, Kevin, aki néhány esztendő múlva az úrnő lesz itt.

Morgaine meghökkent. Nem sejtette, hogy Viviane-nek ilyen tervei vannak vele. Csakhogy a háláját elnyomta a harag. Azt hiszi, elég egy hízelgő szó, s máris a lábát fogom nyalni, mint valami kutyakölyök!

- Legyen minél messzebb az a nap, Avalon úrnője, vezessen bennünket minél tovább a te bölcsességed - mondta lágyan Kevin. A férfi úgy beszélte a nyelvüket, mint aki nagyon jól megtanulta. Csupán a kiejtett szavak előtti cseppnyi habozásból sejtette Morgaine, hogy a nyelv nem sajátja a férfinak, mert a kiejtése szinte tökéletes volt. No de hiszen a férfinak zenei hallása volt! Talán harmincéves vagy valamivel idősebb lehet, gondolta Morgaine. Ám alaposabban nem nézte meg a férfit, miután felfedezte meghökkentően kék szemét, inkább a térdén pihenő nagy hárfát vizsgálta.

Ahogyan sejtette, a hangszer nagyobb volt annál a hárfánál is, amelyen Taliesin szokott játszani nagy ünnepeken. Valami sötétvörös, fénylő fából készült, amely cseppet sem hasonlított ahhoz a halvány fűzfához, amelyből az avaloni hárfák készültek, s a lány arra gondolt, talán ez adja azt a selymesen csillogó hangzást. A hárfa ívelt végei olyan kecses vonalúak voltak, akár a felhők, a peckeit fura, halovány csontból faragták, s a hangszerre rúnák voltak pingálva, amelyeket Morgaine nem ismert, hiszen - mint minden művelt nő - ő is görög betűkkel tanult meg írni és olvasni. Kevin észrevette, hogyan nézi a lány a hangszerét, és megenyhült.

- Látom, Úrnőmet nézed - simogatta meg gyöngéden a sötét fát. - Akkor adtam neki ezt a nevet, amikor megépítették nekem. Egy király ajándéka volt. Ő az egyetlen asszony, lett légyen bár szűz vagy matróna, akinek sosem unom a becézését, s akinek a hangja sosem fáraszt.

Viviane a hárfásra mosolygott.

- Nem sok férfi dicsekedhet ilyen hűséges szeretővel.

A férfi cinikusan elhúzta a száját.

- Ó, ő is olyan, mint bármelyik nő: odaadja magát bármely simogató kéznek, bár azt hiszem, jól tudja, hogy az én érintésemtől tud a legjobban izgalomba jönni, s minthogy kéjvágyó, mint minden nő, ezért talán mégis engem szeret a legjobban.

- Ez úgy hangzik - mondta Viviane -, mintha nem lenne valami jó véleményed a hús-vér asszonyokról.

- Nincs is, úrnőm. Kivéve az Istennőt... - felelte majdnem gúnyosan a dalnok. - Örülök, hogy nincs más szeretőm, mint Úrnőm, aki sosem korhol, ha éppen elhanyagolom, ám mindig édesen viszonozza a gyöngédségemet.

- Talán - emelte fel a tekintetét Morgaine - jobban bánsz vele, mint a hús-vér asszonyokkal, s ő ezt illőn viszonozza.

Viviane a homlokát ráncolta, s Morgaine tudta, hogy a beszéde merész és illetlen volt. Kevin felkapta a fejét, s a lány szemébe nézett. Morgaine-t megdöbbentette a férfi tekintetének keserű ellenségessége, s az, hogy szemlátomást megérzett valamit a lány haragjából, ám jómaga is sok keserűségen küzdhette már keresztül magát.

Mondott volna valamit, ám Taliesin biccentett neki, s Kevin ismét a hárfa fölé hajtotta a fejét. Morgaine most vette észre, hogy a férfi nem úgy játszik, ahogyan más hárfások, akik kis hangszerüket a testük előtt tartják, s bal kézzel pengetnek. Kevin a két térde közé fogta a hárfát, előrehajolt hozzá. Ez meglepte, de amint a muzsika kezdte betölteni a szobát, mintha holdfény hullámzana szét a húrokról, Morgaine feledett minden furcsaságot, s látta, hogy a férfi arca megváltozik, távoli és nyugodt lesz, eltűnik róla a szavaiban megbúvó gúny. Határozottan úgy érezte, sokkal jobban kedveli a férfit, amikor muzsikál, mint amikor beszél.

A szobában nem volt más nesz a zenén kívül, amely teljesen betöltötte, mintha az ott ülők nem is lélegeznének. A muzsika mindent elmosott, s Morgaine az arcára borította a fátylát, s szabadjára engedte a könnyeit. Mintha a zenében a tavaszi áradást hallotta volna, azt az édes tudatosságot, amely eltöltötte a testét, amikor ott feküdt éjjel a holdfényben, s várta a hajnalt. Viviane úgy fogta meg a kezét, mint amikor Morgaine még kislány volt, s egyenként megsimogatta az ujjait. Morgaine nem tudta abbahagyni a sírást. Az ajkához emelte Viviane kezét, és megcsókolta. Beléhasított a veszteség érzése. Milyen öreg, hogy megvénült, mióta idejöttem... mindeddig kortalannak látta Viviane-t, változatlannak, mint magát az Istennőt. De hiszen én is megváltoztam, nem vagyok már gyermek... egyszer azt mondta nekem, mikor idejöttem, hogy eljön egy nap, amikor úgy fogom gyűlölni, ahogyan szeretem, s akkor nem hittem neki... Küzdött a könnyeivel, mert félt, hogy olyan hangot ad, amely elárulja, vagy - ami még rosszabb - megszakítja a muzsika áradását. Nem, nem tudom gyűlölni Viviane-t, gondolta, s minden haragja hatalmas bánattá olvadt, úgy fájt, hogy azt hitte, nyomban zokogni kezd. Önmagáért, a benne végbement változásokért, Viviane-ért, aki olyan gyönyörű volt, mint maga az Istennő, s ma már inkább a Halálbanyához hasonló, amiért egyszer - ahogyan Viviane - a könyörtelen évektől ő is banya lesz, a napért, amiért felmásztak Lancelet-val a Torhoz, s feküdtek a napon, s ő mohón vágyott a fiú érintésére, pedig még azt sem tudta, mit kíván, és még valamiért, ami visszavonhatatlanul eltávozott belőle. Nem csupán a szüzesség, hanem az a hit és bizalom, amely soha többé nem térhet vissza. S Morgaine tudta, hogy Viviane is sír mellette a fátyla mögött.

Felpillantott. Kevin mozdulatlanul ült, csupán az ujjai éltek a húrokon, majd a sóhajos muzsika elnémult, a férfi felemelte a fejét, az ujjai végigsimították a húrokat, s vidám táncdallamba kezdtek, amilyet az árpavetők szoktak dalolni a földeken, táncos ritmussal és cseppet sem ünnepélyes szöveggel. Ezúttal énekelt is. A hangja tiszta és erős volt. A tánczenére Morgaine felállt, hogy a férfi kezét figyelje, félrehúzta a fátylát, s ugyanezzel a mozdulattal letörölte árulkodó könnyeit. S ekkor észrevette, hogy bármilyen ügyes is a férfi keze, mégis kacska. Látta, hogy Kevin két-három ujjáról hiányzik egy-egy ujjperc, s a csonkokkal muzsikál ilyen ügyesen, hogy a bal kezéről a kisujj teljesen hiányzik, s hogy bármennyire szépnek és finomnak tetszenek is játék közben a bárd kezei, furán el vannak színeződve. Amikor pedig a férfi letette a hárfát, s a ruhaujja hátracsúszott, a lány förtelmes, fehér foltokat látott a csuklóján, amelyek égés vagy undok sebek nyomai lehettek. Amint jobban megnézte a férfit, látta, hogy az arca is csupa vékony sebhely az állától végig az állkapcsa mentén. Kevin észrevette a lány tekintetét, felemelte a fejét, s keményen, dühösen nézett ismét Morgaine szemébe. A lány pirulva fordult el. A muzsika után, amely átjárta egész lelkét, dehogy akarta ő megbántani a férfi érzéseit

- Nos - szólalt meg hirtelen Kevin -, Úrnőm meg én mindig örömmel énekelünk azoknak, akik szeretik Úrnőm hangját, de nem hinném, hogy csupán ezért hívattál, asszonyom, vagy te, merlin uram.

- Nem egészen - felelte árnyalt, mély hangján Viviane -, ám olyan örömöt adtál, amelyre éveken át emlékezni fogok.

- Én is - szólt közbe Morgaine. Most olyan zavarban volt a férfi előtt, amilyen merész volt korábban. Mégis közelebb ment, hogy megnézze a nagy hárfát.

- Sosem láttam még ilyet.

- Meghiszem azt - felelte Kevin -, mert az én terveim szerint készült. A hárfás, akitől játszani tanultam, szörnyülködve emelte az égnek a kezét, mintha becsméreltem volna az isteneit, s megesküdött, hogy ezzel csak szentségtelen lármát lehet majd csapni, s nem lesz jó másra, mint elriasztani az ellenséget. Mint a nagy harci hárfák, amelyek kétszer nagyobbak az embernél, s amelyeket kordén cipeltek föl a hegyekbe Galliában, hogy aztán a szélben olyan kísérteties hangokat adjanak, amelyektől még a római légiók is megfutottak. Nos, én játszottam egy olyan harci hárfán, s a hálás király megengedte, hogy olyan hárfát készíttessek, amilyet akarok...

Taliesin félbeszakította.

- Igazat beszél - mondta Viviane-nek -, bár amikor először említették, nem hittem el. Ugyan melyik halandó lenne képes játszani azokon a monstrumokon?

- Én megtettem - folytatta Kevin -, így aztán a király elkészíttette számomra Úrnőmet. Van egy ugyanilyen kisebb is, de nem ennyire pompás.

- Valóban gyönyörű - állapította meg Morgaine. - Miből vannak a peckek? Fókacsontból?

Kevin a fejét rázta.

- Azt mondták, egy nagy állat fogából, amely a forró délen él - felelte. - Csak annyit tudok, hogy az anyaga finom és sima, mégis kemény és tartós. Drágább, mint az arany, bár nem annyira hivalkodó.

- Nem úgy tartod, ahogyan mások...

- Nem - válaszolta a torz mosolyával Kevin -, mert nem sok erő van a karomban, ezért ki kellett kísérleteznem, hogyan tudok a legjobban boldogulni. Láttam, hogy a kezemet nézed. Hatéves koromban a szászok fölgyújtották a házat, ahol éltem, s engem túlságosan későn mentettek ki. Azt hitték, életben sem maradok, de meglepetést okoztam, s minthogy sem járni, sem harcolni nem tudtam, egy sarokba ültettek, s úgy gondolták, a törött kezemmel - közönyösen nyújtotta elébük a kezét - talán megtanulhatok fonni meg szőni az asszonyok között. Ám nem sok hajlandóságot mutattam rá, s egy szép napon arra járt egy vén hárfás, s egy tányér levesért hajlandó volt szórakoztatni a nyomorékot. Megmutatta a hangszert, én pedig megpróbáltam játszani. És sikerült zenét csinálnom, így azon a télen az öreg azzal kereste a kenyerét, hogy énekelni meg játszani tanított, s megígérte, hogy elindít az úton, hogy később meg tudjak élni a muzsikából. Tíz esztendőn át tehát csak ültem a sarokban, és játszottam, amíg végül a lábam megerősödött annyira, hogy elkezdhettem járni tanulni. - Vállat vont, előhúzott egy szövetdarabot, beletekerte a hárfát, majd betette egy telehímzett bőrtokba. - Aztán előbb egy falu hárfása lettem, később egy királyé. Az öreg király meghalt, s a fiának nem volt füle a zenéhez, hát úgy véltem, jobb mielőbb elhagynom a királyságot, mielőtt az ifjú király kapzsi szemet vet a hárfámon lévő aranyra. Akkor érkeztem a druidák szigetére, ahol bárdnak tanultam, aztán elküldtek Avalonba - és most itt vagyok - tette hozzá egy vállrándítással -, de még mindig nem mondtad meg, merlin úr, hogy miért kell a társaságodban s a hölgyek társaságában lennem.

- Azért - felelte a merlin -, mert öreg vagyok, s az események, amelyeket ma éjjel elindítottunk, talán csak egy nemzedék múlva hozzák meg gyümölcsüket. S mire eljő az idő, én már nem leszek itt.

Viviane előrehajolt.

- Jelet kaptál, atyám?

- Nem, nem, kedvesem. Nem vesztegetem ilyesmire a Látást, nem fordulunk az istenekhez, hogy megtudakoljuk, esik-e a hó a jövő télen. S ahogyan te idehoztad Morgaine-t, én is idehoztam Kevint, a bárdot, hogy legyen itt valaki nálam fiatalabb, hogy kövesse az eseményeket, ha én nem leszek. Halljátok hát a hírt: Uther Pendragon halódik Caerleonban, s amikor az oroszlán elhull, összesereglenek a kányák. S mindketten híreket kaptunk, hogy nagy sereg gyülekezik Kentben, ahol a szövetségesek elérkezettnek látják az időt, hogy fölkeljenek, s elorozzák tőlünk Britannia megmaradt részét. Zsoldosokat hívtak a szárazföldről, Észak-Galliából, hogy velük közösen megdöntsék a mieinket, s elpusztítsák Uther művét. Itt az idő, hogy a mieink mind együtt küzdjenek a lobogó alatt, amelynek felemelésén esztendőkön át munkálkodtunk. Nincs sok időnk - király kell, méghozzá most rögtön. Nem vesztegethetünk egyetlen holdat sem, mert a nyakunkon lesznek. Lot szeretné a trónt, de a déliek nem fogadják el őt. Akadnának mások is. Marcus herceg Cornwallból, Uriens Észak-Walesből, de a saját országukon kívül nem akad követőjük, s arra a sorsra jutnánk, mint a szamár, amely éhen halt a két takarmányhalom között, mert nem tudta eldönteni, melyiket egye meg elébb... A Pendragon fiára van szükségünk, bármilyen fiatalka is.

- Sosem hallottam, hogy a Pendragonnak fia lenne - mondta Kevin. - Vagy magáénak ismerte el azt a fiút, akit a felesége Cornwallnak szült, nem sokkal a házasságkötésük után? Uther illetlenül sietett a lagzival, ha azt sem tudta megvárni, amíg az asszony megszül, mielőtt ágyba vitte...

Viviane fölemelte a kezét.

- Az ifjú herceg Uther fia - mondta -, senki nem kételkedik benne, s még kevésbé fognak, ha meglátják.

- Valóban? Akkor jól tette Uther, hogy elrejtette, hiszen az ő fia másnak a feleségétől...

Viviane leintette.

- Igraine a húgom, s Avalon királyi véréből való. Uther és Igraine fia az, akinek az eljöveteléről a jóslat szól, ő az egykori és az eljövendő király. Már fölvette az agancsot, s a törzsek királyukká koronázták...

- Melyik brit király fogadna el nagykirálynak egy tizenhét esztendős süvölvényt? - kérdezte szkeptikusan Kevin. - Ha oly merész lenne is, mint a híres Cuchulain, akkor is tapasztaltabb harcost akarnak majd.

- Ami azt illeti, harcra és hercegi munkára nevelték - mondta Taliesin -, noha nem tudja, hogy királyi vérből való. Bár azt hiszem, a legutóbbi teliholdkor szerzett némi fogalmat a végzetéről. Uthert is fiatalon emelték minden más király fölé, ez az Arthur gyerek még magasabb polcra jut. Láttam őt a trónon. Nem az a kérdés, elfogadják-e, hanem hogy hogyan ruházzuk föl a nagykirály minden felségével, hogy a csatározó királyok mind összefogjanak a szászok ellen, s ne egymást püföljék!

- Én megtaláltam a módját - folytatta Viviane -, s a következő újholdkor sort kerítünk rá. Egy kardot tartogatok számára, legendás kardot, amelyet élő hős még nem viselt. - Elhallgatott, majd lassan mondta. - S cserébe a kardért esküt veszek tőle. Megesketem, hogy hű marad Avalonhoz, bármit tegyenek is a keresztények. Akkor talán majd megfordul ismét a világ, s Avalon visszatér a ködből, s a barátok vesznek halott Istenükkel az árnyékba és a ködbe, Avalon pedig ismét a külső világ fényében tündöklik.

- Nagyra törő terv - jegyezte meg Kevin -, ám ha Britannia nagykirálya valóban felesküszik Avalonnak...

- El lett tervezve, mielőtt még a világra jött.

Taliesin szólalt meg lassan

- A fiút kereszténynek nevelték. Letesz-e ilyen esküt?

- Mennyire valós az istenek szava egy fiatal fiú szemében egy legendás kard ellenében, amellyel vezetheti a népet, nagy tettek híre ellenében? - vont vállat Viviane. - Bármi légyen is belőle, messzebbre mentünk, semhogy megállhatnánk, mindannyian elköteleztük magunkat. Három nap múlva megújul a hold, s ebben a kedvező időpontban meg fogja kapni a kardot.

Nemigen volt már mit mondani. Morgaine némán figyelt, izgatottan és rémülten. Túlságosan régen van már Avalonban, gondolta, túlságosan régen rejtőzik a papnők között, szent dolgokon és titkos tudáson elmélkedve. Szinte feledte, hogy van külvilág. Valahogyan nem jutott eszébe, hogy Uther Pendragon; az anyja ura Britannia nagykirálya, ahogy az öccse is az lesz egy nap. Még akkor is, gondolta frissen kialakult cinizmussal, ha a születése kétes. Talán az egymással vetekedő királyok szívesen fogadnak egy olyan jelöltet, aki nem tartozik egyik félhez sem, a Pendragon jóképű és szerény fiát, aki olyan jelképül szolgálhat, amelyet valamennyien elfogadhatnak. Olyan nagykirály-jelöltet, akit ráadásul már elfogadtak a törzsek, a piktek és Avalon... és Morgaine összerezzent, amikor eszébe jutott ebben a saját szerepe. Ez visszahozta a hangját, s amikor Taliesin és Kevin kifelé indultak, neki ismét eszébe jutott, miért is akarta tíz nappal korábban, amikor még frissen élt benne, Viviane-re zúdítani a dühét.

Kevin hárfáját nehéz volt cipelni a bőrtokban, hiszen jóval nagyobb volt más hárfánál, s ezzel a teherrel a bárd esetlennek tetszett merev térdével, maga után húzott lábával. Csúf, gondolta Morgaine, csúf, groteszk férfi, de amikor játszik, ki gondol erre? Sokkal több van ebben az emberben, mint gondolnánk. S ekkor eszébe jutottak Taliesin szavai, s tudta, hogy Britannia következő merlinjét látja, Viviane pedig őt nevezte meg a Tó következő Asszonyaként. A bejelentés nem örvendeztette meg, bár ha Viviane az életét megváltoztató utazás előtt tette volna, bizonyára büszke és izgatott lett volna. Most már beárnyékolta az, ami történt vele.

Az öcsémmel, az öcsémmel! Az nem számított, amikor pap és papnő voltunk, a szertartásban egyesülő Isten és Istennő. Ám reggel, amikor fölébredtünk, s ismét csak férfi és nő voltunk... az valóság volt, az bűn volt...

Viviane az ajtóból nézte a távozókat.

- A sérüléseihez képest jól tud menni. Szerencse a világnak, hogy túlélte, s hogy nem lett belőle utcai koldus, vagy nem gyékényt sző a piacon. Az ilyen tehetséget nem rejtheti homály, de még királyi udvar sem. Az ilyen hang és kéz az isteneké.

- Tehetséges, az már igaz - mondta Morgaine -, de vajon bölcs-e? Mert Britannia merlinjének nemcsak tanultnak és tehetségesnek, de bölcsnek is kell lennie. Mindenben kiválónak.

- Ezt Taliesinre bízom - felelte Viviane. - Aminek lennie kell, legyen, nem tőlem függ.

És Morgaine haragja egyszeriben kirobbant.

- Hát van a világon olyasmi, amiről elismered, hogy nem tőled függ? Azt hittem, úgy véled, a te akaratod az Istennő akarata, s mi valamennyien bábok vagyunk a szolgálatodban.

- Ne beszélj így, gyermek - nézett rá döbbenten Viviane. - Nem lehetsz ilyen orcátlan.

Ha Viviane fennhéjázva felelt volna, Morgaine dühe csak fokozódik. A szelídség zavarba hozta.

- Viviane, miért? - kérdezte, s szégyenkezve érezte, hogy ismét sírás fojtogatja.

Viviane hidegen válaszolt.

- Mégis a kelleténél tovább hagytalak volna a keresztények között, s telebeszélték a fejedet, hogy mi a bűn? Gondolkozz, gyermek. Avalon királyi véréből származol, ő is. Adhattalak-e holmi közembernek? Vagy adhattam-e mást a leendő nagykirálynak?

- És én még hittem neked, amikor azt mondtad... elhittem, hogy az Istennő akarata...

- Úgy is volt - felelte gyöngéden Viviane, mit sem értve Morgaine vívódásából -, de akkor sem adhattalak olyanhoz, aki nem méltó rád, én Morgaine-om. - A hangja gyöngéd volt. - Olyan fiatal volt, amikor elment, úgy véltem, nem ismer rád. Sajnálom, hogy te felismerted, bár előbb-utóbb úgyis meg kellett tudnod. Neki pedig még sokáig nem kell megtudnia.

Morgaine megfeszítette testét, hogy ne ragadja el a harag.

- Már tudja - mondta. - Tudja. S azt hiszem, nálam is jobban elszörnyedt.

Viviane sóhajtott.

- Nos, ez ügyben már mit sem tehetünk - mondta. - Ami történt, megtörtént. S ebben a pillanatban Britannia reménysége fontosabb, mint az érzéseid.

Morgaine elfordult, nem akart többet hallani.

17

A hold eltűnt az égről. Ilyenkor - így mondták a Szüzek Házában élő ifjú papnőknek - az Istennő elfátyolozza az arcát az emberek elől, magukkal a mennyekkel tanácskozik, meg azokkal az istenekkel, akik az általuk ismert istenek mögött rejtőznek. Holdfogytakor Viviane is elzárkózott, két fiatal papnő őrizte a nyugalmát.

Szinte egész nap ágyban feküdt, csukott szemmel, s azon tűnődött, vajon csakugyan olyan-e, amilyennek Morgaine hiszi: hatalomittas, aki azt képzeli, minden a rendelkezésére áll, hogy kedve szerint játszhasson vele.

Amit tettem, gondolta, azért tettem, hogy megmentsem ezt a földet és népét a rablástól és pusztítástól, a barbárság visszatérésétől, az annál is nagyobb kifosztástól, mint amilyet Róma szenvedett el a gótoktól.

Morgaine és a kettejük régi, bensőséges kapcsolata után vágyott. Ha a lány valóban meggyűlölte, ez a legnagyobb ár, amelyet bármely cselekedetéért fizetnie kellett. Morgaine volt az egyetlen emberi lény, akit igazán és teljesen szeretett. Ő a lányom, akivel az Istennőnek tartozom. De ami történt, megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Avalon királyi vérét nem szennyezheti közember vére. Szomorúan remélte, hogy egy napon Morgaine majd megérti, de akár igen, akár nem, Viviane tudta, hogy csak azt tette, amit tennie kellett, nem többet.

Keveset aludt azon az éjszakán. Csak néha merült zavaros álmokba, a fiaira gondolt, akiket elidegenített magától, a külvilágra, amelybe az ifjú Arthur belovagolt a merlin oldalán. Vajon időben odaér-e haldokló apjához? Hat hete feküdt Uther Pendragon betegen Caerleonban, hol rosszabbul lett, hol kissé jobban, de nem húzhatta már sokáig.

Amikor hajnalodott, Viviane felkelt, s felöltözött, de olyan halkan, hogy a két szolgáló papnője fel sem ébredt. Vajon Morgaine ott, a Szüzek Házában, alszik-e, vagy ő is ébren fekszik, nehéz szívvel, talán sír? Morgaine sosem sírt Viviane előtt, amíg Kevin muzsikája meg nem indította mindkettőjük szívét, de még akkor is rejtette a könnyeit.

Ami történt, megtörtént! Nem kímélhettem meg. Bár szívből szerettem volna, ha lett volna másik út...

Csöndesen kiosont a háza mögötti kertbe. Ébredeztek a madarak. Lágy, édes illatú almaszirmok hullottak a fákról, amelyekről Avalon a nevét kapta.

Idővel gyümölcsöt hoznak majd, ahogyan amit én teszek, az is meghozza majd a gyümölcsét, ha eljő az ideje. De én már soha többé nem virágzóm, és nem hozok gyümölcsöt. Súlyos tehernek érezte most az öregséget. Megöregedtem, néha cserbenhagy a Látás is, amelyet pedig azért kaptam, hogy irányítsam ezt a földet.

Az anyja ennyi évet sem ért meg. Hamarosan itt az idő - úgyszólván már el is jött -, amikor le kell tennie szent hivatala terhét, át kell adnia a hatalmat Avalon következő úrnőjének, hogy egy ideig még a háta mögött álljon, az árnyékban, mint tudós asszony - vagy maga a vén Halálbanya.

Morgaine még nincsen készen. Még mindig a világ szerint él, s még mindig megreszketteti és megríkatja, ami elkerülhetetlen. Gondolatban végigsorolta Avalon papnőit, fiatalokat és időseket. Nem volt senki, akinek átadhatta volna a hatalmat. Morgaine egy napon talán felnő a feladathoz, de most még nem tart ott. Holló... Hollónak talán meglenne az ereje. Holló azonban az isteneknek adta a hangját. Holló a távoli világok isteni őrületéé, nem a jelen világ józan ítéletéé. Mi lesz Britanniával, gondolta, ha ő, Viviane, meghal, mielőtt Morgaine elérné erői teljességét?

Az ég odafönn még sötét volt, bár keleten a köd már vöröslött a hajnalpírtól. Viviane nézte a növekvő fényt, lassan formálódtak a vöröslő felhők, s hamarosan egy vörös sárkány alakja töltötte be a látóhatárt. Majd hatalmas hullócsillag lángolt fel az égen, elhalványította a sárkányt, a ragyogása Viviane-t is elvakította, s amikor ismét jól látott, a sárkány már eltűnt, s a felkelő nap fénye fehér fellegeket világított meg.

Viviane hátán végigfutott a hideg. Ilyen jelet az ember nem lát kétszer az életében - egész Britanniában nyugtalanságot kellett keltenie. Tehát Uther elmegy, gondolta. Eltávozott a sárkány, aki a partjaink fölé terjesztette védőn a szárnyát. Most ránk szabadulnak a szászok.

Felsóhajtott, majd hirtelen megrezdült előtte a levegő, s egy férfi állt előtte a kertben. Viviane megborzongott. Nem a félelemtől, mert Viviane nem ismerte a félelmet, amely a közönséges asszonyokat elfogta az ilyen betolakodó láttán, Viviane pedig senkitől sem félt, hanem mert igen régen volt része ilyen valódi Üzenetben. Az olyan látomásnak, amely hívatlanul tör rá, igen nagy a hatalma.

Akár a hullócsillagnak, amilyen jelet eddig egész életem során nem láttam...

Először nem ismerte fel az előtte álló férfit. Az emésztő betegség kifehérítette a szőke hajat, összehúzta a széles vállat, meggörbítette a gerincet, a bőr megsárgult, a szem besüppedt a szenvedéstől. Uther Pendragon még így is nagyobbnak látszott a többi férfinál, s bár alig volt más nesz a zárt kertben, úgyhogy Viviane hallotta a madarak csicsergését a férfi hangján át - igen, s látta a virágzó fákat a férfi testén keresztül -, mintha Uther most is úgy szólt volna hozzá, ahogyan mindig, durván, melegség nélkül.

Így hát utoljára találkozunk, Viviane. Kötelék van közöttünk, bár én nem kívántam. Sosem voltunk barátok, sógorasszony. Mégis hiszek a látomásodnak, mert amit mondtál, mind igaz lett. S te vagy az egyetlen, aki biztosíthatja, hogy Britannia következő nagykirálya elvegye, ami jog szerint az övé.

Viviane most vette észre, hogy a férfi mellén nagy sebhely van. Hogyan lehetséges, hogy a Caerleonban betegen fekvő Uther Perdragon a sebébe halt bele, nem hosszadalmas betegségébe?

Harcoshoz illőn halok meg. A szövetségesek ismét megszegték az esküjüket, s a csapataim nem tudták visszaverni őket, amíg a csatatérre nem vitettem magam, hogy lássanak. Akkor erőre kaptak, de Aesc, a szász törzsfő - nem adom meg a barbárnak a királyi címet - áttört, levágta három őrszememet, aztán megöltem, mielőtt a testőrének sikerült végeznie velem. Ám a csatát megnyertük. A következő ütközet már a fiamé. Ha megkapja a trónt.

Viviane hangosan szólalt meg a csöndben.

- Arthur Avalon ősi királyi háza után király. Nincs szüksége a Perdragon vérére, hogy elfoglalhassa az őt jog szerint megillető nagykirályi trónt.

Ettől az eleven Uther tombolt volna, ám a hasonmás csupán kesernyésen elmosolyodott. S Viviane utoljára hallotta a hangját.

Nem kétséges, hogy a varázslataidnál is több kell ahhoz, hogy ezt Britannia kisebb királyaival is elfogadtasd, sógorasszony. Lehet, hogy lenézed a Perdragon vérét, ám a merlinnek arra kell hivatkoznia, hogy Arthurt a trónomra ültesse.

S ekkor eloszlott Viviane szeme előtt Uther Perdragon alakja, s egy másik férfi állt Viviane előtt, akit eddig csak álomban látott. S egy tompult pillanatig Viviane megértette, miért volt számára minden férfi csupán kötelesség, út a hatalomhoz, vagy egyetlen éjszakai gyönyör; egy pillanatig azon a földön állt, amely elmerült, mielőtt a Tor köveit emelték, s a karján aranykígyók tekeregtek... az elhalványult holdsarló hatalmas szarvholdként izzott a homlokán, és Viviane ismerte ezt a férfit, ismerte túl téren és időn... S felkiáltott, hangosan és gyászosan siratva mindazt, amit ebben az életében nem ismert, a mostanáig nem is sejtett megfosztottság kínjával. S a kert már üres volt, a madarak eszetlenül csiviteltek a nyirkos ködben, a napot elfátyolozó ködben.

S messze Caerleonban a megözvegyült Igraine siratja a szerelmesét... most rajta a gyász sora... Viviane a nagy fa harmatos törzsébe kapaszkodott, annál keresett vigaszt váratlanul jött gyászába. Uther sosem ismerte őt. Nem kedvelte őt, nem bízott benne egészen a halála percéig, amikor is lehullt róla mostani életének álcája. Istennő, légy könyörületes... elmúlt egy élet, s én nem ismertem őt... elment, ismét elment, s vajon megismerem-e majd, amikor ismét találkozunk, vagy megint vakon megyünk el egymás mellett, mint két idegen? De nem volt válasz, csak csönd, s Viviane még sírni sem tudott.

Igraine fogja megsiratni... én nem tudom...

Gyorsan összeszedte magát Nem volt ideje gyászolni ezt a szerelmet, álmot az álomban, számára ismét múlt az idő, s enyhe bosszúsággal gondolt a látomásra. Immár nem volt benne gyász a halottért, csupán elkeseredést érzett. Tudhatta volna, hogy Uther képes lesz a legrosszabbkor meghalni neki, mielőtt még kihirdette volna a rivális királyocskáknak, akik mind a nagykirályi koronára ácsingóznak, hogy Arthur a fia. Miért is nem maradt Caerleonban, miért kellett engednie a hiúságának, hogy még egyszer a csatatéren mutatkozzék? Látta-e legalább a fiát? Megérkezett-e idejében a merlin?

A hasonmás visszavonhatatlanul eltűnt, nem lehet visszahívni, evilági kérdésekkel ostromolni. A halála pillanatában Uther mégiscsak eljött hozzá - Igraine-nek persze nem kell tudnia. De már elment.

Viviane az égre nézett. Még nem bukkant elő a holdsarló. Talán még láthat valamit a tükrében. Hívja Hollót? Nem, nincs rá idő, meg az sem biztos, hogy Holló megtörné a hallgatását külvilági események miatt. Morgaine? Nem kívánta látni Morgaine szemét.

Vajon ő is úgy fogja leélni az egész életét, ahogyan én, halott szívvel a testében?

Mély, borzongó lélegzetet vett, s kifelé indult a kertből. Még mindig nyirkos hideg volt, a napkeltét még rejtette a köd. Senki nem látta, amikor Viviane felment a titkos úton a szent kúthoz, s lehajolt inni, hátravetette a haját, s a tenyerével merített a vízből. Aztán a tükörmedencéhez ment. Annyi esztendőn át szolgálta a szentélyt, hogy bizonyos volt látomása erejében, most mégis imádkozott.

Istennő, ne vedd el tőlem az erőt, még egy kis ideig ne... Anyám, tudod, hogy nem magam miatt kérem, csakhogy ez a föld biztonságban legyen, amíg arra a kézre nem bízhatom, amelyet a védelmére felkészítettem.

Egy percig csupán fodrokat látott a vízen, s összeszorította az öklét, mintha így akarná kierőszakolni a látomást. Aztán lassan képek kezdtek formálódni: a merlint látta, amint az országot járja rejtett útjain, hol mint druida és bárd, ahogy az istenek hírnökéhez illik, máskor mint nyomorult koldus vagy vándorkereskedő vagy egyszerű hárfás. Az arc kezdett elváltozni, és most már Kevint, a bárdot látta, hol Avalon hírnökének fehér köntösében, hol nemesi öltözékben, szemben a keresztény papokkal... s a feje mögött árnyék volt, árnyék fogta körül, egy nagy tölgyfaliget árnyéka, a kereszt árnyéka; a druida jelvények szent kelyhével látta őt... az ifjú Arthurt látta, homlokán a szarvas vérével, amelyet harcban legyőzött és a nevető Morgaine-t, virágokkal koronázva, vérrel jelölt arccal... Nem akarta látni, szenvedélyesen más látványra vágyott, de nem merte megtörni a képek áradását. Római villát látott, ahol Arthur két fiú között állt - az egyik az ő legifjabb fia volt, Lancelet, a másik Arthur tejtestvére lehetett, Caius, Ectorius fia... Morgause-t látta a fiai körében, akik egymás után Arthur lábához térdepeltek. Aztán az avaloni bárkát látta, fekete, gyászos lepelben, és Morgaine állt az orrában, csakhogy Morgaine idősebb volt... idősebb, és sírt.

Viviane türelmetlenül húzta el a kezét a víztükör fölött. Nincs idő itt állni, s olyan látomásoktól várni útmutatást, amelyeknek a jelen pillanatban semmi értelme. Gyorsan leballagott a dombról a szállására, hívta szolgáló papnőit.

- Öltöztessetek fel - parancsolta -, és küldjetek a merlinért. Caerleonba kell lovagolnia, s ide kell hoznia az ifjú Arthurt, mielőtt a hold egynapos lesz az égen. Nincs vesztegetni való időnk.

18

Csakhogy az újholddal Arthur nem jött Avalonba. A Szüzek Házában Morgaine látta az újhold születését, de nem törte meg a böjtjét. Gyönge volt, s tudta, ha enne, csak kihányná. De talán így kell lennie. Néha előfordult, hogy így érezte magát a havibaja előtt. Majd jobban lesz. És később valóban jobban lett, s ivott egy kis tejet, evett egy kis kenyeret; és délután hívatta Viviane.

- Uther holtan fekszik Caerleonban - közölte. - Ha szükségét érzed, hogy felkeresd anyádat...

Morgaine egy darabig fontolgatta, végül megrázta a fejét.

- Nem szerettem Uthert - mondta -, s Igraine jól tudta ezt. Adja az Istennő, hogy a papjai jobb vigaszt nyújtsanak neki, mint amilyent én tudnék.

Viviane sóhajtott. Fáradtnak és megviseltnek látszott, s Morgaine arra gondolt, talán őt is megviselte a holdfogyta feszültségekkel terhes ideje.

- Szomorúan mondom, de bizonyára igazad van - mondta Viviane. Ám szükség esetén elküldtelek volna hozzá. Lett volna időd még visszatérni Avalonba, mielőtt... - Elhallgatott, aztán folytatta. - Tudod, hogy életében Uther visszaszorította a szászokat, ha állandó csatározásokkal is. Néhány hónapnyi békénél sosem volt több. Félek, hogy most még rosszabb lesz. Eljöhetnek egészen Avalon kapujáig. Morgaine, felavatott papnő vagy, láttad a szent fegyvereket...

Morgaine jellel válaszolt, Viviane bólintott.

- Eljöhet a nap, amikor a kardot fel kell emelni Avalon és egész Britannia védelmében.

Miért mondja ezt nekem? - gondolta Morgaine. Papnő vagyok, nem foghatok kardot Avalon védelmében.

- Emlékszel a kardra.

Mezítláb, vacogva, a kört követve a kard súlyával a kezemben, s Holló, a néma, iszonyodva kiáltott fel...

- Emlékszem.

- Akkor feladatom van számodra - mondta Viviane. - Amikor a kard csatába indul, a mi varázsunknak kell körülfognia. Te fogsz a kardnak hüvelyt készíteni, Morgaine, s beleszősz minden varázsigét, amit csak tudsz, hogy aki a kardot csatába viszi, ne veszítsen vért. Meg tudod tenni?

Elfeledtem, gondolta Morgaine, hogy a papnőnek is lehet feladata, nemcsak a harcosnak. Viviane pedig ismét olvasott a gondolataiban, és kimondta.

- Így neked is szereped lesz az ország védelmében.

- Úgy legyen - felelte Morgaine, s azon tűnődött, vajon miért nem Viviane, Avalon főpapnője végzi el ezt a munkát. Az idősebb nő nem válaszolt, csupán ennyit mondott:

- Úgy kell dolgoznod, hogy a kard előtted van. Jöjj, s Holló fog szolgálni a mágia csöndjében.

Hiába próbálta nem elfelejteni, hogy ő csupán az erő közvetítője, nem maga az erő, hogy az erő az Istennőtől jön, Morgaine még kellően ifjú volt ahhoz, hogy elragadtatást érezzen, amikor bevezették annak a titkos helynek a csöndjébe, ahol az ilyesfajta munkákat végzik, ahol papnők vették körül és lestek minden gondolatát, nehogy meg kelljen törnie a csöndet, amely a bűbáj előidézéséhez annyira szükséges. A kardot egy szövetdarabon elébe helyezték, mellé alacsony peremű serleget, melynek ezüstjét körül aranyozás díszítette. A szent kút vize volt benne, de nem inni - ételt és italt is tettek mellé -, hanem hogy belenézhessen, s megláthassa benne mindazokat a dolgokat, amelyek szükségesek a munkájához.

Az első napon magával a karddal kiszabta az őzbőr hüvelybélést. Életében először dolgozhatott finom szerszámokkal, s nagy élvezettel használta a remek acéltűt, amelyet az anyag összevarrásához kapott. Gyerekesen büszke volt, hogy egyszer-kétszer megszúrta az ujját munka közben, de még csak fel sem szisszent. Alig tudta visszafojtani az örömteli kiáltást, amikor megmutatták neki a felbecsülhetetlen értékű bíborvörös bársonyt, amelyet olyan festékkel festettek - mondták neki -, amelynek egyetlen unciája többe kerül, mint amennyiből egy villát lehet vásárolni, s egy évre embereket fogadni, hogy megműveljék a hozzá tartozó birtokot. Ez borítja majd az őzbőrt, ebbe kell arany- és selyemfonalakkal belehímeznie a varázslatos jeleket.

Az első napot azzal töltötte, hogy kiszabta az őzbőrt meg a bársonyt. Mielőtt elaludt, mélyen meditált, hogy mit kell majd tennie, s szinte önkívületben megvágta a karját, s a vérével kente be az őzbőrt.

Istennő! Nagy Holló! Vér folyt erre a hüvelyre, hogy amikor majd csatába viszik, ne kelljen vérnek hullnia.

Nyugtalanul aludt, azt álmodta, hogy hegy tetején ül, alatta egész Britannia, s varázslatos jeleket hímez, látható fényként ölti bele őket magának a földnek a testébe. Alatta a Király Bika rohan, egy férfi lépdel felfelé az úton, s kiveszi a kezéből a kardot...

Összerándulva ébredt. Arthur! Arthur fogja viselni a kardot, ő, a Pendragon fia... és feküdt a sötétben, s megértette, hogy ezért adta neki a munkát Viviane, hogy ő készítse el a mágikus hüvelyt a kard számára, amelyet Arthur visel majd egész népe jelképeként. Arthur ontotta szüzességének a vérét, most pedig ő az, Avalon királyi véréből, akinek el kell készítenie a bűvös kardhüvelyt Arthur védelmére, a királyi vér védelmére.

Egész nap némán dolgozott, a kehelybe pillantgatva, amelyben képek bukkantak fel, s ilyenkor Morgaine megállt, várta az ihletet. Odahímezte a szarvholdat, hogy az Istennő mindig vigyázza a kardot, őrizze Avalon megszentelt vérét. Úgy körülfogta a mágikus csönd, hogy minden tárgy, amelyre rápillantott, megszentelt kezeinek minden mozdulata varázslatot hordozott; mintha látható fény áradt volna az ujjaiból, amint a szarvhold után elkészítette a teliholdat, majd a sötét holdat is, mert egymást kell követniük mindezeknek. Aztán, mivel tudta, hogy a nagykirálynak keresztény országot kell uralnia, s mivel a Krisztus első követői, amikor Britanniába érkeztek, először a druidákhoz mentek, ezért odahímezte a barátság keresztény és druida jelképét is, a keresztet a háromszárnyú körben. Beledolgozta a vörös bársonyba a mágikus elemek jelét, a földét, a levegőét, a vízét és a tűzét, majd a kelyhet nézte maga előtt, ahol egymást követték a látomások, összefonódtak, előbukkantak a sötétből, aztán eltűntek a sötétben; varázspálca és agyagtál, a gyógyítás kígyója és a bölcsesség szárnyai, és a hatalom lángoló kardja... néha úgy érezte, mintha a tű meg a fonal a tulajdon húsán futna át, összeöltve földet, eget meg a saját testét és vérét... jel és jelkép egymás hegyén-hátán, s mindet az ő vére jelölte meg és a szent kút vize. Három napon át dolgozott, alig aludt, csupán néhány falatnyi szárított gyümölcsöt evett, s csak a szent kút vizéből ivott. Közben néha megesett, hogy mintha belülről, önmagából, de nagy messziről látta volna dolgozni az ujjait, amelyeket nem tudatos döntés irányított, hanem a varázsigék magukat hímezték, a föld csontja és vére, szüzességének a vére, a Király Bika vére, aki meghalt, s a vérét hullatta, hogy a bajnoknak ne kelljen meghalnia...

A harmadik nap estéjére elkészült. A kardhüvelyt végestelen-végig egymásba fonódó jelképek díszítették, némelyiküket Morgaine nem is ismerte. Ezek bizonyára magától az Istennőtől jöttek az ő kezén át. Morgaine felemelte a hüvelyt, belecsúsztatta a kardot, latolgatta a kezében, aztán hangosan megszólalt, megtörte a rituális csöndet:

- Elkészült.

A hosszú feszültség elmúltával érezte csak, hogy kimerült, összetört, és rosszul van. A Látás rituális és hosszabb ideig tartó használata okozhat ilyesmit. Nyilván ezért maradt el a havibaja is, amely holdfogytakor rendszerint megjött. Ezt szerencsésnek tartották, mert ilyenkor a papnők elvonultak, s árnyékolták az erejüket, ahogyan holdfogytakor is elzárkóztak, amikor az Istennő is elrejtőzött, hogy megoltalmazza erejét.

Viviane jött, és átvette a kardhüvelyt. Nem tudta visszafojtani meglepett kiáltását, amikor meglátta, s Morgaine is, aki pedig igazán tudta, hogy a tulajdon kezével készítette, az emberi kéz művénél különbnek, tökéletesen varázslatosnak látta. Viviane alig érintette, csak amíg hosszú, fehér selyembe csavarta.

- Jó munkát végeztél - mondta, s Morgaine gondolatai furcsán száguldottak. Miből képzeli, hogy megítélhet? Magam is papnő vagyok, s túlléptem az ő tanításain... s a gondolatai meghökkentették.

Viviane gyöngéden megérintette az arcát.

- Eredj aludni, kedvesem, a nagy munka kimerített.

Morgaine mélyen és hosszan aludt, álmok nélkül, ám éjfél után vad harangszóra riadt, félrevert harangok, templomi harangok, gyerekkori rémülete hangjaira. Itt vannak a szászok! Talpra, fegyverbe!

Úgy tetszett, felriad álmából, de nem a Szüzek Házában van, hanem a templomban, s a templom oltárkövén fegyverek hevernek, a közelben pedig gyászlepellel letakart, fegyveres férfi fekszik. Morgaine feje fölött még mindig kongott a harang, oly hangosan, hogy a holtakat is felverte... de mégsem, mert a halott lovag nem mozdult, s Morgaine könyörületért imádkozott, és felkapta a kardot... és ezúttal teljesen felébredt, a szobájában világosság és csönd volt. Kőpadlós szobájának csöndjét még a másik sziget harangjai sem törték meg. Csak álmodta a harangokat, a halott lovagot, a lángoló tornyú kápolnát, a fegyvereket az oltáron, a kardot, az egészet. Hogy láthattam mindezt? A Látás sosem jön kéretlenül... csupán álom lett volna?

Később hívatták. Tudatos eszével emlékezett azoknak a vízióknak egy részére, amelyeket csupán félig emésztett meg, amikor maga előtt a karddal a hüvelyt készítette. Hullócsillagban esett a földre mennydörgés, villámlás közepette, még füstölgött, amikor kovácsolni kezdték az apró, barna bőrű kovácsok, akik a mészkövön éltek, mielőtt még a kőkört emelték, ez a hatalmas, királyhoz illő kard, amely eltörött, aztán a mostani hosszú, levél alakú pengévé kovácsolták, vérben és tűzben edzették... háromszor kovácsolt kard, amely nem a föld méhéből szakadt ki, s ezért kétszeresen szent.

Megmondták a kard nevét is, Excalibur, ami annyit tesz: acél. A meteorvasból készült kard ritka és becses, ennek az áráért is egy királyságot lehetett volna kapni.

Viviane azt parancsolta, hogy burkolózzon fátyolba, és jöjjön. Amint lefelé tartott a hegyoldalon, Taliesin magas alakját látta, s mellette Kevin, a kacska bárd bicegett. Most még nehézkesebbnek és csúnyábbnak látszott, olyan oda nem illőnek, akár a faggyúdarab a finom mívű ezüst gyertyatartón. S mellettük - Morgaine dermedten ismerte föl azt a karcsú, izmos testet, azt a fénylő arany hajat.

Arthur. De hiszen tudta, hogy a kard az övé lesz. Mi sem természetesebb, mint hogy idejött érte.

Harcos és király. A kis öcskös, akit az ölemben tartottam. Valószínűtlennek tetszett. Ám azon az Arthuron meg a két druida közt lépkedő, komoly fiún áttetszett az ifjú, aki felöltötte az agancsot, a Szarvas Isten koronáját; ez a most néma és ünnepélyes kölyök akkor az aganccsal megvívta azt a halálos, végzetes küzdelmet, s véresen jött hozzá, a szarvasbika vérében, s nem gyermek volt, hanem férfi, harcos, király.

A merlin suttogó szavára a fiú térdet hajtott a Tó Asszonya előtt. Az arcán tisztelet. Nem, persze, gondolta Morgaine, hiszen Arthur sosem látta Viviane-t, csak engem, s akkor is sötét volt.

Aztán a fiú megpillantotta Morgaine-t, s felismerés terült szét mozgékony vonásain. A lánynak is meghajolt - ahol nevelték, gondolta oda nem illőn Morgaine, legalább királyfihoz illő modorra tanították -, s azt suttogta: - Morgaine.

A lány bókolt neki. A fiú tehát a fátyol mögött is felismerte őt. Talán térdet kellene hajtania a király előtt. Csakhogy Avalon hölgyei nem hajlanak meg emberi hatalom előtt. A merlin letérdelne, Kevin is, ha kérnék, de Viviane soha, mert ő nem csupán az Istennő papnője, hanem úgy testesíti meg az Istennőt, ahogyan a férfi papjai sosem tudják, nem is értik. Így hát Morgaine se térdel soha többé.

A Tó Asszonya a kezét nyújtotta a fiúnak, hogy álljon fel.

- Hosszú utat tettél meg - mondta -, és fáradt vagy. Morgaine, vidd a házamba, s adj neki enni, mielőtt hozzákezdünk.

Arthur elmosolyodott, nem a felavatott király, nem a kiválasztott volt, csak egy éhes kölyök.

- Köszönöm, úrnő.

Viviane házában köszönetet mondott az ételt hozó papnőknek, s mohón falt. Amikor csillapította az éhségét, Morgaine-hoz fordult:

- Te is itt laksz?

- Az úrnő egyedül él, ám papnők szolgálják fölváltva. Amikor rajtam volt a szolgálat sora, itt laktam vele.

- Te, a királylány! Szolgálsz?

- Szolgálnunk kell, mielőtt parancsolnánk - felelte egyszerűen Morgaine. - Fiatalabb korában ő is szolgált, s benne az Istennőt szolgálom.

Arthur fontolgatta a választ.

- Nem ismerem ezt a Nagy Istennőt - mondta végül. - A merlin azt mondta, hogy az úrnő a te... vagyis a mi... rokonunk.

- Anyánknak, Igraine-nek a nővére.

- Hiszen akkor a néném - ízlelgette Arthur a nehezen a nyelvére jövő szót. - Olyan furcsa ez az egész. Mindig úgy próbáltam elképzelni, hogy Ectorius az apám és Flavilla az anyám. Persze tudtam, hogy valahol valami titok lappang, de mivel Ectorius sosem beszélt róla, azt hittem, szégyenletes, hogy talán fattyú vagyok. Nem emlékszem Utherra, az apámra, egyáltalán nem, az anyámra sem, nem igazán, bár néha, amikor Fiavilla megbüntetett, azt álmodtam, hogy egykor másutt éltem egy asszonnyal, aki dédelgetett, máskor meg eltaszított - mondd csak, anyánk, Igraine nagyon hasonlít rád?

- Nem, ő magas, és vörös hajú - felelte Morgaine.

Arthur sóhajtott

- Akkor valószínűleg egyáltalán nem emlékszem rá. Mert az álmaimban látott alak rád hasonlított... te voltál...

Elhallgatott, remegett a hangja. Veszélyes talaj, gondolta Morgaine, nem merünk beszélni róla.

- Vegyél még egy almát - mondta nyugodtan. - Itt terem a szigeten.

- Köszönöm. - Vett egyet, beleharapott. - Mindez olyan új és különös. Annyi minden történt velem, azóta, hogy... hogy... - Elhalt a hangja. - Állandóan rád gondolok. Nem tehetek róla. Amit mondtam, igaz, Morgaine - hogy egész életemben gondolni fogok rád, mert te voltál az első, és szeretni foglak...

Morgaine tudta, hogy most valami keményet és bántót kellene mondania. Mégis kedvesen, bár személytelenül felelt.

- Nem szabad így gondolnod rám. Számodra nem nő vagyok, hanem az Istennő képviselője, aki eljött hozzád, s ha halandó nőként gondolsz rám, az szentségtörés. Feledj engem, és emlékezz az Istennőre.

- Próbáltam... - Elhallgatott, ökölbe szorította a kezét. - Igazad van. Így kell gondolni rá. De ez is a különös dolgok közé tartozik, amelyek azóta estek velem, hogy elhagytam Ectorius házát. Titokzatos, mágikus dolgok. Mint a csata a szászokkal... - Kinyújtotta a karját, feltűrte a tunikája ujját. Kötés volt alatta, rajta fekete fenyőszurok. - Megsebesültem akkor. Mégis olyan volt, mint valami álom, az első csatám. Uther király - lesütötte a szemét, nyelt. - Későn értem oda. Már nem ismerkedhettem meg vele. Felravatalozva ott feküdt a templomban, holtan láttam csak, a fegyverei az oltáron... azt mondták, ez a szokás. Amikor egy bátor lovag meghal, a fegyvereinek őrizniük kell őt. És amikor a papok a Nunc Dimittist énekelték, megszólaltak a vészharangok, támadtak a szászok... az őrszem berontott a templomba, kiragadta a harangkötelet a barát kezéből, hogy gyász helyett vészt kongasson, s a király emberei mind kirohantak. Nem volt kardom, csak tőröm, de elkaptam az egyik katona lándzsáját. Az első csatám, gondoltam, de akkor Cai - a tejtestvérem, Caius, Ectorius fia - szólt, hogy a szálláson hagyta a kardját, hát fussak vissza érte. Én meg tudtam, hogy ezzel akar távol tartani a csatától. Cai meg a nevelőapám azt mondták, korai még nekem a harc. Így hát nem mentem vissza a szállásra, hanem a templomba futottam, s a király kardját rántottam ki a kőravatalból... Hiszen - védekezett - Uther húsz esztendőn át vívott vele a szászok ellen, gondoltam, örül majd, ha ismét harcolhat, ahelyett, hogy haszontalanul heverne a kövön. S már futottam is Caihoz, hogy odaadjam, s mind gyülekeztünk a támadók ellen, s akkor megpillantottam a merlint, ő pedig hatalmas hangon reám kiáltott:

- Hol szerezted azt a kardot, fiú?

Én pedig haragudtam, mert fiúnak szólított azok után, amit a Sárkány-szigeten tettem, s azt feleltem, hogy ez a kard arra való, hogy szászok ellen harcoljon, nem arra, hogy holmi vén köveken heverjen, s akkor Ectorius odajött, látott a karddal a kezemben, s akkor ő is, meg Cai is fogták magukat, és letérdeltek elém! Hülyén éreztem magam, és azt mondtam neki:

- Apám, miért térdelsz, miért térdel előttem a bátyám? Jaj, keljetek fel, ez rémes.

S akkor a merlin rettenetes hangon megszólalt:

- Ő a király, övé a kard jog szerint

S akkor a szászok átkeltek a falon - hallottuk a kürtjeikét -, s nem volt idő kardokról meg miegymásról fecsegni; Cai fölkapta a lándzsát, én fogtam a kardot, és rohantunk. Nemigen emlékszem a csatára, szerintem az ember sosem emlékezik rá. Cainak csúnyán megsérült a lába. És később, amikor a karomat kötözte, a merlin elbeszélte, hogy valójában ki vagyok. Azaz, hogy ki volt az apám. És jött Ectorius, és letérdelt, s azt mondta, jó lovagom lesz, ahogyan jó lovagja volt atyámnak és Ambrosiusnak is, én pedig rémesen zavarban voltam... s csupán annyit kért, hogy amikor saját udvarom lesz már, Cai legyen a kamarásom. Én pedig azt feleltem, persze, hogy én leszek a legboldogabb, elvégre a bátyám. Hatalmas kavarodás támadt a kard miatt, ám a merlin közölte a királyokkal, hogy a sors rendelése volt, hogy elvegyem a kőről, s én mondom, hallgattak rá. - Mosolygott, s Morgaine szeretetet és szánalmat érzett a fiú zavara láttán.

A harangok, amelyek felébresztették... hiszen ő látta mindezt, csak nem tudta, mit lát.

Lesütötte a szemét. Most már örök lesz kettejük között a kötelék. Vajon mindig így lesz, hogy az Arthurra lesújtó kard Morgaine mezítelen szívébe talál?

- S most úgy hallom, még egy kardot kapok - mondta Arthur. - Az imént még egy kardom sem volt, most meg két különleges kardom is lesz! - Sóhajtott, és szinte panaszosan mondta: - Csak azt nem tudom, mi köze mindennek a királysághoz.

Bármilyen gyakran látta is Viviane-t Avalon főpapnőjének öltözékében, Morgaine sosem szokta meg a látványt. Észrevette, hogy Arthur hol őt, hol a nénjét nézi, s a fiú szeme tükrözte hasonlóságukat. Arthur ismét csöndes, szeppenten áhítatos volt. Legalább a mágikus böjtöt nem tartatják meg a fiúval, gondolta Morgaine, aki ismét ürességet és hányingert érzett. Talán ennie kellett volna Arthurral együtt, de az ételnek még a gondolatától is felkavarodott a gyomra. A hosszadalmas mágikus munkálkodásnak szokott ilyen utóhatása lenni. Nem csoda, hogy Viviane olyan vékonyka.

- Jöjj - indult el Arthur előtt Viviane, hiszen Avalon úrnője a maga palotájában a királynál is előbbre való. Kimentek a házból, végig a tó partján az épülethez, ahol a papok szállása volt. Arthur némán ballagott Morgaine oldalán, s a lány egy pillanatig szinte azt várta, hogy odanyújtja a kezét, mint kisgyermekkorában... csakhogy az a kicsi kéz, amelyet egykor fogott, ma már harcos keze volt, nagyobb, mint az övé s kemény a kard és más fegyverek forgatásától. Arthur és Morgaine mögött haladt a merlin, mellette Kevin.

Lementek egy keskeny lépcsőn, s a föld alatti dohszag megcsapta őket. Morgaine nem látott senkit fényt gyújtani, egyszerre mégis megjelent egy lángocska, s lebegett köröttük a halovány fény. Viviane olyan hirtelen torpant meg, hogy beleütköztek, s Morgaine elcsodálkozott, hogy a papnő teste egyszerűen kicsi és meleg, közönséges női test, nem az Istennő távoli képmása. Az úrnő kis, barna kezével megfogta Arthur csuklóját Persze nem érte át.

- Arthur, Avaloni Igraine és a Pendragon fia, Britannia jogos királya - mondta -, íme lásd országod legbecsesebb kincseit.

Fény villant aranyon és ékkövön, kelyhen és tálon, a hosszú lándzsán, a kardhüvely karmazsinvörös, arany és ezüst ábráin. S a hüvelyből Viviane elővonta a hosszú, sötét pengét, amelynek markolatán haloványan csillantak meg az ékkövek.

- A druidák szent uralkodói jelvényeinek kardja - mondta halkan. - Esküdj meg nekem, Arthur Pendragon, Britannia királya, hogy amikor elnyered a koronádat, éppoly tisztességgel bánsz majd a druidával, mint a kereszténnyel, s azoknak a szent mágiája fog vezetni, akik a trónra segítettek.

Arthur tágra nyílt szemmel nyúlt a kardért. Morgaine látta a szemén, hogy a fiú tudja, miféle kard ez. Viviane gyors mozdulattal előzte meg.

- Halál vár arra, aki készületlenül érinti a szent jelvényeket - mondta. - Arthur, esküdj. Ha a kezedben ez a kard, nem lesz törzsfő vagy király, keresztény vagy pogány, aki megállhat ellened. Ám ez a kard nem olyan király kezébe való, akinek csak a papok számára van füle. Ha nem esküszöl, távoznod kell, s csak olyan fegyvereid lesznek, amelyeket keresztény követőidtől kaphatsz, azok a népek pedig, amelyek Avalontól várnak útmutatást, csak akkor követnek majd, ha mi megparancsoljuk nekik. Vagy leteszed az esküt, s Avalon szent fegyvereivel szövetséget kötsz velük? Válassz, Arthur!

A fiú a homlokát ráncolva nézett a papnőre, a haján megcsillant a fény, s a fürtjei szinte fehérnek látszottak.

- Ebben az országban csak egyetlen uralkodó lehet - mondta. - Engem nem uralhat Avalon.

- Nem kormányozhatnak a papok sem, akik csupán halott Istenük bábjává tennének - mondta nyugodtan Viviane. - De nem sürgetünk. Döntsd el, elveszed-e ezt a kardot, vagy pusztán elutasítod, s a magad nevében uralkodsz, megvetve az ősi istenek segítségét.

Morgaine látta, hogy ez célba talált. A fiú nyilván a napra gondolt, amikor a szarvasokkal futott, s az ősi istenek megadták neki a győzelmet, s ez a nép elismerte királynak, elsőként ismerte el.

- Isten mentsen, hogy megvessem... - mondta gyorsan Arthur. - Mire esküdjek, úrnő?

- Csak arra, hogy tisztességesen bánsz minden emberrel, akár a keresztény Isten követője, akár nem, s mindig tisztelni fogod Avalon isteneit. Mert bármit mondanak is a keresztények, Arthur Pendragon, s bárminek nevezik is az Istenüket minden Isten egyetlen Isten, és az összes Istennő egyetlen Istennő. Esküdj arra, hogy hű leszel ehhez az igazsághoz, s nem dicsőíted az egyiket, s veted meg a másikat.

- Láttad, ugye - zengett mélyen a merlin hangja a csöndben -, hogy én őszintén hódolok a Krisztusnak, hogy térdeltem az oltár előtt, s magamhoz vettem szent eledelüket?

Arthur zavartan mondta:

- Az igaz, merlin uram. S úgy vélem, hogy te vagy az a tanácsosom, akiben mindenki másnál jobban bízom. Azt mondod hát, hogy esküdjek?

- Uram és királyom - felelte Taliesin -, te még ifjú vagy az uralkodáshoz, s papjaid és püspökeid talán szívesen a kezükben tartanák akár a király lelkiismeretét is. Csakhogy én nem vagyok pap, druida vagyok. S csupán annyit mondok, hogy a bölcsesség meg az igazság nem a papok különleges tulajdona. Kérdezd meg a magad lelkiismeretét, vajon helytelen-e, ha tisztességesen bánsz minden emberrel, bármilyen istent imád is, ahelyett, hogy csupán egy Istennek esküdnél szövetséget.

- Akkor hát - mondta halkan Arthur -, leteszem az esküt, s elfogadom a kardot.

- Térdelj le tehát - mondta Viviane -, annak jeléül, hogy a király is ember csupán, s a papnő, a főpapnő sem több az asszonynál, ám az istenek uralkodnak mindannyiunk fölött.

Arthur letérdelt. A szőke haján a fény olyan, mint a korona, gondolta Morgaine. Viviane a kezébe tette a kardot. Arthur keze rákulcsolódott a markolatra. Mélyet lélegzett.

- Vedd ezt a kardot, királyom - Mondta Viviane -, s viseld igazságosan. Ez a kard nem olyan ércből kovácsoltatott, amelyet anyánk, a föld húsából téptünk ki, ez szent, mert olyan ércből készült, amely a mennyekből hullott alá oly régen, hogy még a druidák sem tudják a pontos idejét, mert amikor kovácsolták, még nem éltek druidák ezeken a szigeteken.

Arthur felállt a karddal a kezében.

- Melyik tetszik jobban? - kérdezte Viviane. - A kard vagy a hüvelye?

Arthur ámulattal nézte a gazdagon díszített hüvelyt.

- Harcos vagyok, úrnőm - felelte. - A hüvely gyönyörű, ám a kardot jobban kedvelem.

- A hüvelyt akkor is tartsd mindig magadnál - tanácsolta Viviane. - Bele van hímezve Avalon minden bűbája. Amíg viseled a hüvelyt, ha sebet kapsz, akkor sem hullatsz annyi vért, hogy veszélybe kerülne az életed, mert a hüvely igéi elállítják a vérzést. Ritka és becses ajándék, s mágikus.

Arthur mosolygott, szinte nevetett, amint a hosszadalmas feszültség feloldódott benne.

- Bárcsak nálam lett volna, amikor a szászoktól ezt a sebet kaptam. Úgy véreztem, mint a birka a vágóhídon.

- Akkor még nem voltál király, uram. De a mágikus kardhüvely mostantól megoltalmaz.

- Mindazonáltal azt tanácsolom, királyom - szólalt meg Kevin dallamos hangja a merlin árnyékában -, bármennyire bízol is a hüvelyben, hívass fegyvermestereket, s szünet nélkül gyakorold a fegyverforgatást!

Arthur nevetve kötötte fel a hüvelyt a karddal.

- Abban nem lesz hiba, uram. A nevelőapám egy vén pappal taníttatott olvasni, aki az egyik evangéliumból felolvasta nekem, hogyan kísértette meg a sátán az Úr Jézust, amikor azt mondta neki, hogy Isten angyalokat rendelt mellé, hogy őrizzék. Jézus pedig azt felelte, hogy nem helyes az Istent kísérteni. A király pedig nem több húsnál és vérnél - ne feledd, hogy az első kardomat onnan szereztem, ahol Uther feküdt a ravatalán. Hát ne hidd, druida uram, hogy így kísérteném az Istent.

Amint felkötötte a szent jelvényt, a kardot, Arthur valahogyan magasabbnak, tekintélyesebbnek látszott. Morgaine látta őt királyi palástban, koronában a trónon ülni... s egy percre megtelt körülötte a kis szoba más férfiakkal, fegyveres, gazdagon öltözött, nemes árnyak szorongtak körötte, a lovagjai... aztán eltűntek, s ő ismét mosolygott, kissé még feszélyezte a rangja.

Megfordultak, s elhagyták a föld alatti szentélyt. De mielőtt kimentek volna, Arthur még visszafordult, hogy egy pillantást vessen a többi szent tárgyra. Látszott az arcán a bizonytalanság, a szinte leolvasható kérdés. Jól cselekedtem vajon, vagy meggyaláztam Istent, akit úgy tanítottak tisztelnem, mint egyetlent?

Taliesin hangja mély és szelíd volt.

- Tudod-e, mi a leghőbb vágyam, uram és királyom?

- Micsoda, merlin uram?

- Hogy egy napon - nem most, mert az ország népe még nincs készen rá, sem Krisztus követői -, de egy napon druida és pap egyként imádkozzon, s az ő nagy templomukban az oltáriszentséget ezzel a kehellyel és tállal ünnepeljék, ezekben legyen a megszentelt bor és kenyér, annak jeléül, hogy minden Isten egy.

Arthur keresztet vetett, s szinte suttogott.

- Ámen, merlin uram, s a Jézus Krisztus tegye ezt számunkra lehetségessé egy napon ezeken a szigeteken.

Morgaine bizsergést érzett végigfutni a karján, s meghallotta a saját hangját, anélkül, hogy tudatosan beszélni kezdett volna. A Látás szólt belőle.

- Eljön az a nap, Arthur, de nem úgy, ahogyan képzeled. Vigyázz, hogyan idézed elő azt a napot, mert annak a jele lehet, hogy a munkád bevégeztetett.

Arthur visszafojtott hangon válaszolt:

- Ha valóban eljő az a nap, úrnő, igazán jel lesz számomra, hogy elérkezett, aminek a megvalósításáért a trónra kerültem, s elégedett leszek.

- Vigyázz, mit beszélsz - figyelmeztette nagyon halkan a merlin -, mert kimondott szavaink alkotják az eljövendő dolgok árnyékát, s amint kimondjuk őket, előidézzük a megvalósulásukat, királyom.

Kiléptek a napfényre. Morgaine pislogott, megszédült, s Kevin elkapta, hogy el ne essen.

- Beteg vagy, úrnőm?

Morgaine türelmetlenül rázta a fejét. Szeretett volna már nem szédülni. Arthur zavartan pillantott rá. No de végre mindnyájan a napon álltak, s Arthur gondolatai visszatértek a teendőkhöz.

- Glastonburyben koronáznak, a papok szigetén. Ha el tudod hagyni Avalont, úrnő, eljössz-e?

Viviane a fiúra mosolygott.

- Nem hiszem. Ám a merlin veled megy. S Morgaine tanúja lesz a koronázásodnak, ha kívánod, s ő is akarja - tette hozzá, s Morgaine nem értette, miért mondja ezt az úrnő, s miért mosolyog.

- Morgaine, gyermekem, velük mégy-e a bárkán?

Morgaine bólintott. Amint a bárka közeledett a parthoz, az orrában állt. A bárkában csupán a merlin és Arthur utazott most, s Morgaine látta a parthoz közeledve, hogy számos fegyveres várakozik ott. Látta a szemükben az áhítatos félelmet, amint Avalon leplekbe burkolt bárkája előbukkant a ködből. Az egyik harcost felismerte. Lancelet mit sem változott a két évvel korábbi nap óta, csak magasabb lett, még csinosabb, pompás, sötét karmazsinvörös öltözéket viselt, kardot és pajzsot.

Lancelet is fölismerte őt, és bókolt.

- Rokon! - mondta.

- Ismered hát a nővéremet, Morgaine úrnőt, Cornwall hercegnőjét, Avalon papnőjét - mondta Arthur. - Morgaine, ő pedig az én legdrágább barátom, a rokonunk.

- Már találkoztunk - Lancelet a lány kezére hajolt, s Morgaine kínzó hányingere ellenére is ismét érezte azt a gyötrő vágyat, amely valójában sohasem hagyta el.

Mi ketten egymásnak rendeltettünk; több bátorságomnak kellett volna lennie, akkor is, ha ezzel esküt szegtem volna... Látta az ifjú szemén, hogy ő is emlékezik, érezte a gyöngédségből, ahogyan a kezét illette.

Aztán Morgaine sóhajtott, felemelte a tekintetét, s bemutattak neki másokat.

- A tejtestvérem, Cai - mondta Arthur. Cai hatalmas volt, sötét hajú, s a velejéig római, s amikor Morgaine látta, milyen őszinte szeretettel és tisztelettel szól Arthurhoz, arra gondolt, hogy lám, Arthurnak valóban két erős hadvezére van a seregei élére. Jöttek a többi lovagok is, Bedwyr, Lucan és Balin. Az utóbbi nevére nemcsak Morgaine, de a merlin is fölkapta a fejét, mivel Balin Viviane idősebb fiának, Balannak volt a fogadott testvére. Balin szőke volt, széles vállú és viharvert ruhát viselt, de éppoly kecsesen mozgott, mint a féltestvére, Lancelet. Az öltözéke szegényes volt ugyan, ám a fegyverzete meg a páncélja ragyogó, szépen ápolt, s igencsak gyakran viseltnek látszott.

Morgaine elégedetten hagyta Arthurt a lovagjaival, ám előbb az öccse ünnepélyesen az ajkához emelte a lány kezét, és megcsókolta.

- Jöjj el a koronázásomra, testvér, ha tudsz - mondta.

19

Néhány nappal később Morgaine elindult Avalonból néhányadmagával Arthur koronázására. Az Avalonban töltött esztendők során - kivéve azt a néhány percet, amikor megnyitotta a ködöt, hogy Gwenhwyfar visszataláljon a kolostorába - egyetlen egyszer sem tette a lábát a papok földjére, Ynis Witrinre, az Üvegszigetre. Úgy érezte, a nap furcsán, gorombán süt, nem lágyan és ködösen, ahogyan Avalonban. Emlékeztetnie kellett magát, hogy Britannia legtöbb lakosa számára ez a valódi világ, Avalon csupán elvarázsolt álom, mintha maga lenne tündérhon. Számára azonban Avalon volt a valóság, s ez itt a durva álom, amelyből most valahogyan mégsem tudott felébredni.

A templom előtti teret színes sátrak és pavilonok borították, megannyi fura gomba. Morgaine-nek úgy tetszett, hogy a templomok harangjai éjjel-nappal, szünet nélkül kongnak, már az idegeire mentek. Arthur köszöntötte, s Morgaine először találkozott Ectoriusszal, a derék lovaggal, aki felnevelte az öccsét és Ectorius feleségével, Flavillával.

Erre a külvilágban tett látogatására, Viviane tanácsára, Morgaine félretette az avaloni papnők köntösét és szarvasbőr tunikáját, egyszerű, fekete gyapjúruhát öltött fehér alsóruhával, fehér fátyollal fonta be a haját. Hamarosan rájött, hogy úgy néz ki, mint holmi tisztes matróna. A brit nők közt a fiatal lányok kibontott hajjal jártak, tarka ruhákban. Mindenki azt hitte hát, hogy Morgaine Ynis Witrin kolostorának szent asszonyai közül való, s ő nem tett semmit, hogy ezt a félreértést eloszlassa. Arthur ugyan felhúzta a szemöldökét, s a lányra vigyorgott, de ő is meghagyta az embereket abban a hitben, hogy a nővére apáca. Flavillához fordult.

- Nevelőanyám, rengeteg a dolgom: a papok a lelkemről akarnak beszélni velem, Orkney királya és Észak-Wales királya kihallgatást kért. Nem kísérnéd a nővéremet anyánkhoz?

Anyánkhoz, gondolta Morgaine, hiszen az az anya idegen mindkettőnk számára. Magában valamiféle örömöt keresett ebben a találkozásban, de semmit sem talált. Igraine készséggel elengedte mindkét gyermekét, az első, örömtelen házasságából valót éppúgy, mint a másodikat, a szerelemgyermeket, hát akkor miféle anya? Morgaine azon kapta magát, hogy megkeményíti a szívét és a tudatát Igraine ellen. Még az arcára sem emlékszem, gondolta.

Amikor megpillantotta Igraine-t, mégis úgy vélte, bárhol megismerné.

- Morgaine! - Elfelejtette, vagy csak álmában emlékezett rá, milyen gazdag és meleg volt Igraine hangja. - Drága gyermekem! Hiszen immár felnőtt nő vagy, s én még mindig kicsiny lánykaként őrizlek a szívemben. Milyen kialvatlannak és megviseltnek látszol! Nehezen tűrted ezt a sok ceremóniát, Morgaine?

Morgaine megcsókolta az anyját, s ismét könnyek fojtogatták. Igraine gyönyörű volt, ő meg - ismét előtolulnak az emlékezetéből a szavak: kicsi és csúf, mint a tündérek. Vajon Igraine is csúfnak látja?

- De mi ez? - Igraine megérintette a homlokán a holdsarlót - Úgy vagy kifestve, mint a tündérnép - hát illik ezt, Morgaine?

Morgaine hangja fagyos volt.

- Avalon papnője vagyok, s büszkén viselem az Istennő jelét

- Akkor takard be a fátyladdal, gyermek, mert megbántod az apátnőt. Velem fogsz lakni a kolostorban.

Morgaine ajka megdermedt. Ha az apátnő Avalonba jönne, talán elrejtené a keresztjét, hogy meg ne bántson engem vagy az úrnőt?

- Téged nem akarlak megbántani, anyám, de nem helyes a kolostorba szállnom. Az apátnőnek nem tetszene, de az úrnőnek sem, nekem pedig ő parancsol. - A gondolattól, hogy azok között a falak között lakjék, akár csak a koronázás három napján is, hogy parancsra jöjjön-menjen, s éjjel-nappal azok a pokoli harangok kongjanak a fülébe, kirázta a hideg.

Igraine zavarban volt.

- Nos, legyen, ahogyan akarod. Talán lakhatnál a húgommal, Orkney királynéjával. Emlékszel Morgause-ra?

- Örömmel lakozom együtt Morgaine húgommal - szólalt meg egy lágy hang, s felpillantva Morgaine az anyja tükörképét látta, ahogyan gyermekkorából emlékezett rá: méltóságteljes, pazar, élénk színű selymekbe burkolt nő állt előtte felékszerezve, koronába font hajjal. - Milyen aprócska kislány voltál, most meg kész nő vagy, papnő! - Morgaine-t puha, illatos karok ölelték át. - Üdvöz légy, húgom, ülj mellém. Hogyan él Viviane nővérünk? Nagy dolgokat hallottunk felőle, hogy ő mozgatta mindazokat az erőket, amelyek a trónra emelték Igraine fiát. Még Lot sem állhat ellen olyan embernek, akit egyként támogat a merlin, a tündérnép, az összes törzsek és a rómaiak. Így aztán az öcsikédből király lesz! Felkeresed-e majd tanácsaiddal az udvarában, Morgaine, ahogyan Uthernak is hasznára váltak volna Avalon úrnőjének a tanácsai?

Morgaine nevetve pihent meg Morgause karjában.

- A király azt teszi, amit helyesnek tart, ez az első, amit meg kell tanulnia mindenkinek, aki a közelébe kerül. Szerintem Arthur hasonlít annyira Utherhoz, hogy ezt magától is tudja.

- Az nem lehet kétséges, ki nemzette, bármiféle pletykák keringtek is róla akkoriban - harapta el a szót Morgause. - Ne, Igraine, ne sírj megint. Örülnöd kellene, hogy a fiad ennyire hasonlít az apjára, s egész Britanniában elfogadják, hiszen megesküdött, hogy uralni fog minden földet és népet.

Igraine pislogott. Bizonyára sokat sírt az utóbbi napokban, gondolta Morgaine.

- Örülök Arthurnak - mondta, de ismét elfulladt a hangja. Morgaine megsimogatta az anyja karját, de türelmetlenség feszítette. Amióta csak emlékezni tudott, az anyját sosem érdekelték a gyermekei, csakis Uther, Uther... Még most is, amikor Uther a sírban feküdt, az anyja kész lett volna félretolni őt és Arthurt annak a férfinak az emlékéért, akit annyira szeretett, hogy képes volt minden mást feledni. Megkönnyebbülten fordult ismét Morgause-hoz.

- Viviane azt mesélte, fiaid vannak...

- Így igaz - felelte Morgause -, bár a legtöbbjük olyan fiatalka még, hogy itt lehetnek az asszonyok között. A legidősebb azonban hűséget esküszik a királyának. Ha Arthur elesne a csatában - s ez ellen még Uther sem volt védett -, az én Gawaine fiam a legközelebbi rokona, hacsak neked nincs már fiad, Morgaine. Talán Avalon papnői is szűziesek lettek, mint az apácák, hogy a te korodban még egyetlen fiút vagy lányt sem adtál az Istennőnek? Vagy anyád sorsában osztozol, s neked is sok újszülötted halt meg? Bocsáss meg, Igraine, nem akartalak emlékeztetni...

Igraine a könnyeivel küzdött.

- Nem lenne szabad sírnom Isten akarata ellenében. Többet kaptam a legtöbb asszonynál. Van egy leányom, aki az Istennőt szolgálja, akinek a tiszteletében nevelkedtem, a fiam pedig holnap foglalja el az apja trónját. A többi gyermekem megtért Krisztus kebelébe.

Édes Istennőm, gondolta Morgaine, elképzelni egy Istent úgy, hogy holtak egész nemzedékei csimpaszkodnak rajta! Tudta, hogy ez szólás csupán, valamiféle vigasz a gyászoló anyának, mégis zavarta a szentségtörő kép. Eszébe jutott, hogy Morgause kérdezett valamit, s megrázta a fejét.

- Nem, nem szültem gyermeket, Morgause. Az idei évig az Istennő szüze voltam. - Hirtelen elhallgatott. Nem szabad többet mondania. Igraine, aki sokkal keresztényebb lett, mint Morgaine hitte, elszörnyedne a szertartástól, amelynél ő játszotta az öccse számára az Istennő szerepét.

S ennél is erősebb rémület fogta el, és megint hányinger. A dolog teliholdkor történt, s azóta a hold elfogyott, kitelt, majd ismét elfogyott, a havibaja pedig nem jelentkezett, és semmi jelét nem adta, hogy meg akarna jönni. Örült ugyan, hogy a koronázáskor nem kell vele bajlódnia, s arra gondolt, hogy ez csak a nagy varázslás utóhatása lehet. A mostani pillanatig eszébe sem jutott más magyarázat.

Szertartás, amely megújítja a gabona meg a föld és az asszonyok méhének termékenységét. Ezt tudta. Mégis akkora volt a vaksága meg a gőgje, hogy azt képzelte, a papnőre, az Istennőre nem vonatkozik ennek a rítusnak a célja. Pedig látta, hogyan betegedtek le, sápadtak meg egyes fiatal papnők a szertartás után, aztán hogyan növekedett méhüknek gyümölcse, látta a megszületett gyermekeket, némelyiket ő maga segítette a világra gyakorlott papnőkezével. Ostoba vakságában mégsem jutott eszébe egyetlenegyszer sem, hogy talán ő is megtermékenyülten jött el a szertartásról.

Érezte magán Morgause figyelmes tekintetét, ezért szándékosan ásított, hogy leplezze hosszú hallgatását.

- Pirkadat óta úton vagyok - mondta -, s nem reggeliztem. Éhes vagyok. - Igraine elnézést kért, az asszonyokkal kenyeret és árpasört hozatott, s Morgaine nagynehezen legyűrte, bár enyhe hányingert érzett, s most már tudta, miért.

Istennő! Istennő Anya! Viviane tudta, hogy megtörténhet, mégsem kímélt! Morgaine tudta, mit kell tennie, méghozzá minél előbb. Ám nem lehetett Arthur koronázásának három napja alatt, mert itt nem juthatott hozzá az Avalonban megtalálható füvekhez, meg aztán most nem lehetett beteg sem. Irtózott az erőszaktól és a rosszulléttől, mégis tudta, hogy meg kell lennie, késedelem nélkül, másként téli napfordulóra fiút szül a saját anyja fiának. Igraine persze nem tudhat meg semmit - elképzelhetetlenül gonosz dolognak tartaná. Morgaine kényszerítette magát, hogy egyen, s kis dolgokról fecsegjen, pletykáljon, ahogyan az asszonyok.

De közben járt az esze. Igen, a finom lenvásznat, amelyet visel, Avalonban szőtték, sehol sincs hozzá hasonló, talán a tavon erősebb és hosszabb, fehérebb szálat adó len terem. Ám közben arra gondolt: Arthur, nem szabad megtudnia, úgyis éppen elég nyomja a szívét a koronázásakor. Ha képes leszek elviselni ezt a terhet, és hallgatni, hogy megőrizzem a lelki békéjét, megteszem. Igen, megtanult hárfázni, ugyan már, anyám, csacsiság azt képzelni, hogy nőnek nem illik muzsikálni. Bár az írásban az áll, hogy az asszonyok maradjanak csöndben a templomban, ostobaság azt képzelni, hogy Isten fülét sértené, ha női hang dalolja a dicséretét, hiszen Isten anyja is felemelte a hangját, s az Ő dicséretét zengte, amikor megtudta, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől. Aztán amikor Morgaine a kezébe vette a hárfát, s énekelt az anyjának, a hangjában elkeseredés bujkált, mert éppoly jól tudta, mint Viviane, hogy ő lesz Avalon következő úrnője, s hogy legalább egy leánnyal tartozik az Istennőnek. Kegyelet nélküli tett eldobni a gyermeket, aki a Nagy Házasságban fogant. De hogyan tehetne mást? A keresztény Isten anyja örvendezett az Istennek, aki gyermekkel ajándékozta meg, ő azonban csak némán átkozhatta az Istent, aki ismeretlen öccsének alakját öltötte magára... Morgaine megszokta, hogy egyszerre két szinten létezzen, ám az erőfeszítéstől így is elsápadt az ajka, feszültté vált a hangja, s örült, amikor Morgause félbeszakította.

- Szép hangod van, Morgaine. Remélem, hallani fogom az én udvaromban is. Igraine, remélem, gyakran találkozunk, mielőtt a koronázási ünnepségek befejeződnek, de most meg kell néznem, hogyan gondoskodnak a kicsikémről. Én sem rajongok a kolostorfalakért meg a sok imádkozásért. Morgaine-t pedig szemlátomást kimerítette az utazás. Azt hiszem, a sátramba viszem, és lefektetem, hogy friss legyen reggelre, Arthur koronázására.

Igraine nem is próbálta titkolni megkönnyebbülését. - Igen, a holnap déli misén - mondta. - Tudnotok kell, hogy a koronázást követően visszavonulok a tintageli kolostorba, Cornwallba. Arthur kért, hogy maradjak vele, de remélem, hamarosan saját királynéja lesz, s nem lesz szüksége rám.

Igen, követelni fogják, hogy Arthur házasodjék, s hamarosan. Morgaine eltűnődött, vajon melyik királyocskának sikerül majd elérnie a megtiszteltetést, hogy a király apósa legyen. És az én fiam lehetne a trónörökös... nem. Nem, erre nem is gondolok.

És ismét keserű düh fojtogatta: miért, miért tette ezt vele Viviane? Mozgásba hozni mindezt, csak azért, hogy ők ketten, Arthur és Morgaine eljátszhassak az Isten meg az Istennő komédiáját... mindössze ennyi lett volna?

Igraine mindkettőjüket megölelte, megcsókolta, s ígérte, hogy később még látják egymást. Amint a pavilonok pompás sora felé tartottak, Morgause megszólalt.

- Igraine annyira megváltozott, hogy meg sem ismertem volna. Ki a csuda hitte volna, hogy ilyen jámbor lesz? Nem kétséges, hogy a végső napjaiban egy egész kolostort fog az őrületbe kergetni a szentes életével, s őszintén szólva örülök, hogy én nem leszek ott. Nem vágyom kolostorba.

Morgaine mosolyt erőltetett az arcára.

- Nem, gondolom. Szemlátomást jól áll neked a házasélet meg az anyaság. Virulsz, mint a vadrózsa, néném.

Morgause lustán elmosolyodott.

- Az uram jó hozzám, s szeretek királyné lenni. Lot északi fajta, s nem lát semmi rosszat abban, hogy kikérje a felesége tanácsát, ellentétben ezekkel az ostoba rómaiakkal. Remélem, Arthurt nem rontotta el teljesen, hogy római házban nevelkedett. Háborúban így talán kiváló lehet, ám ha lenézi a törzseket, nem fog uralkodni. Még Uthernak is volt annyi esze, hogy tudja ezt, s hogy megkoronáztassa magát a Sárkány-szigeten.

- Arthurral is megtörtént - mondta Morgaine. Többet nem beszélhetett

- Igaz. Hallottam erről valamit, s azt hiszem, okosan tette. Ami engem illet, én nagyra törő vagyok. Lot meghallgatja a tanácsaimat, s országunkban minden jól megy. A papoknak rossz véleménye van rólam, azt mondják, nem maradok a helyemen, ahogyan asszonyhoz illő - bizonyára gonosz varázslónőnek vagy boszorkánynak tartanak, mert nem ülök jámboran a sarokba szőni-fonni. Ám Lot nemigen ad a papokra, bár a népe meglehetősen keresztény... őszintén szólva, nemigen érdekli őket, hogy ennek az országnak az Istene a fehér Krisztus-e vagy az Istennő vagy az Agancsos vagy a szászok Lóistene, amíg jó a termés, és tele tudják tömni a bendőjüket. S szerintem így van jól: az olyan ország, ahol papok uralkodnak, égi és földi zsarnokokkal teli ország. Én mondom, Uther az utolsó éveiben kissé messzire ment ebben a tekintetben. Adja az Istennő, hogy Arthurnak több esze legyen.

- Megesküdött, hogy igazul bánik Avalon isteneivel, mielőtt Viviane neki adta a druidák kardját.

- Igazán? - kérdezte Morgause. - Vajon honnan jött ez az ötlete? No de elég az istenekből meg a királyokból. Morgaine, mi bajod? - S amikor Morgaine nem felelt, folytatta. - Azt hiszed, nem ismerem föl a viselős asszonyt? Igraine nem látta rajtad, de ő teljesen belemerül a gyászába.

Morgaine könnyedséget erőltetett magára.

- Bizony meglehet. Az idén jártam a Beltane-tüzeknél.

Morgause nevetett.

- Ha először jártál ott, tán nem is fogod tudni még vagy egy holdig. De sok szerencsét. Máris túl vagy a legjobb éveiden. A te korodban nekem már három gyermekem volt. Nem tanácsolom, hogy Igraine-nek megmondd: túlságosan keresztény már, semhogy tudomásul vegye az Istennő gyermekét. De hiszen idővel minden asszony megöregszik. Bizonyára Viviane fölött is eljárt az idő. Gawaine születése óta nem láttam.

- Az én szememben nemigen változik - mondta Morgaine.

- És nem jött el Arthur koronázására. De hát megvagyunk nélküle is. Bár nem hiszem, hogy kielégítené, ha sokáig kellene a háttérben maradnia. Egy napon, nem kétlem, latba fogja vetni a hatalmát, hogy az Istennő üstje kerüljön inkább az udvari oltárra a keresztény szeretetünnep kelyhe helyett, s én nem fogok sírni, ha eljön az a nap.

Morgaine-on profetikus borzongás futott végig, s lelki szemével látta, amint a taláros pap a misztériumok kelyhét emeli föl Krisztus oltára előtt; s ekkor tisztán látta maga előtt Lancelet-t, az arcán olyan fénnyel, amilyet még sosem látott... s megrázta a fejét, hogy elűzze a kéretlenül jött Látást.

Arthur koronázásának napja ragyogó reggelre virradt. Egész éjjel jöttek a népek Britannia minden sarkából, hogy tanúi legyenek a nagykirály megkoronázásának a papok szigetén. Tömegesen érkeztek a kis barna bőrű emberek, a bőrbe és kockás szövetbe öltözött törzsbeliek, akik Észak tompa színű köveivel ékesítették magukat, magasak voltak, vörös hajúak és szakállasok, s náluk is többen jöttek el a civilizált területek római lakosságából. S jöttek magas, szőke, széles vállú angolok és szászok a szövetséges csapatoktól, amelyek délen telepedtek le, Kentben, s azért érkeztek, hogy megújítsák a megromlott szövetséget. A domboldalak is mind megteltek. Még a Beltane-ünnepen sem látott Morgaine ennyi embert együtt, s megrémült.

Neki kivételezett helye volt Igraine, Lot, Morgause meg a fiai és Ectorius meg a családja társaságában. A karcsú, fekete és elbűvölő Lot király megcsókolta a kezét, ölelgette, nagy hangosan „kedves rokonnak” meg „édes húgomnak” nevezte, de felszíni mosolya mögött Morgaine látta a sértődött keserűséget. Azért intrikált, szövögette a cseleit, hogy ezt a napot elhárítsa. Most Gawaine fiát kihirdették Arthur örökösének. Vajon kielégíti-e ez a nagyravágyását, vagy továbbra is a nagykirály hatalmának aláásásán fog munkálkodni? Morgaine a szeme sarkából leste Lotot, s úgy találta, cseppet sem kedveli ezt az embert.

S ekkor megszólaltak a templom harangjai, kiáltás tört fel a templom előtti síkságra néző lankákról, s a templomkapun kilépett egy karcsú ifjú, fénylő haján szikrázott a napfény. Arthur, gondolta Morgaine: Az ifjú királyunk, mint valami legendabéli hős, azzal a nagy karddal a kezében. Bár semmit sem hallott a helyéről, Morgaine látta, hogy a pap Arthur fejére teszi Uther karcsú aranykoronáját.

Arthur felemelte a kezében tartott kardot, s mondott valamit, amit Morgaine nem hallott. Ám a szó szájról-szájra terjedt, s amikor meghallotta, Morgaine ugyanazt az örömteli izgalmat érezte, mint amikor Arthur diadalmasan, koronásán tért meg a Király Bikával vívott küzdelemről.

Britannia minden népéért, mondotta Arthur, a kardom a ti védelmeteket szolgálja, s a kezem az igazságot.

A merlin lépett elő fehér talárjában. Glastonbury tiszteletre méltó püspöke mellett szelídnek és gyöngének látszott. Arthur fejet hajtott mindkettőjüknek, s megfogta mindkettőjük kezét. Az Istennő súgta neki, hogy ezt tegye, gondolta Morgaine, s ekkor megszólalt Lot.

- Átkozottul okos, hogy egymás mellé helyezi a merlint és a püspököt, jeléül annak, hogy mindketten a tanácsosai lesznek!

- Nem tudom, ki tanította - mondta Morgause -, de Uther fia nem ostoba.

- Rajtunk a sor - állt fel Lot, s a karját nyújtotta Morgause-nak. - Jöjj, asszonyom, ne törődj a vénekkel meg a papokkal. Én nem szégyellem megvallani, hogy egyenrangúként ülsz az oldalamon, bármilyen kérdésről essék is szó. Uther szégyene, hogy nem bánt ugyanígy a nővéreddel.

Morgause mosolya elferdült.

- Talán szerencsénk, hogy Igraine-nek nem volt ereje ragaszkodni hozzá.

Morgaine hirtelen megérzéstől vezérelve felállt, s velük ment. Morgause és Lot udvariasan maguk elé engedték. Bár nem térdelt le, kissé meghajtotta a fejét.

- Avalon hódolatát hozom, Arthur uram, s azokét, akik az Istennőt szolgálják. - A háta mögött hallotta a papok suttogását, látta Igraine-t a feketébe öltözött nővérek között. Úgy hallotta Igraine gondolatait, mintha az anyja hangosan mondaná: Merész, nyílt, már gyermekkorában is önfejű volt. Nem akarta hallani. Ő Avalon papnője, nem Isten holmi házhoz kötött tyúkanyója!

- Üdvözöllek magadért és Avalonért, Morgaine - fogta meg a kezét Arthur, s szinte maga mellé húzta. - Tisztelettel köszöntelek mint anyám egyetlen másik gyermekét és Cornwall hercegnőjét a magad jogán, drága nővérem. - Elengedte a lány kezét, aki lehajtotta a fejét, hogy el ne ájuljon, mert elhomályosult a szeme, és szédült. Miért kell most így éreznem magamat? Arthur tehet róla. Nem, nem ő, az Istennő. Az ő akarata, nem a miénk.

Lot térdelt Arthur elé, de az fölemelte.

- Isten hozott, drága bácsikám.

A drága bácsikád, gondolta Morgaine, aki, ha nem tévedek, már kisdedkorodban eltétetett volna láb alól.

- Orkneyi Lot, megvéded-e partjainkat az északiak ellen, segítségemre sietsz-e, ha fenyegetik Britannia partjait?

- Úgy lesz, rokon, esküszöm.

- Akkor parancsolom, hogy maradjon a tiéd Orkney és Lothian trónja, amelyet sosem fogok követelni, sosem küzdök veled érte - hajolt le kissé Arthur, hogy megcsókolja Lot arcát. - Uralkodjatok asszonyoddal északon hosszan, boldogan, rokon.

Lot felállt.

- Arra kérünk, hogy küldhessünk egy lovagot a rendedbe, könyörgünk, tedd őt lovagrended tagjává, Arthur urunk. A fiam, Gawaine...

Gawaine magas volt, nagydarab, erős testalkatú, akárha Igraine vagy Morgause férfi változata lenne. A fejét vörös fürtök koronázták, s bár nemigen lehetett idősebb Arthurnál - fiatalabbnak kell lennie, gondolta Morgaine, hiszen Morgause csupán Arthur születése után lett Lot asszonya -, máris ifjú óriás volt, legalább száznyolcvan centiméter magas. Letérdelt Arthur elé, az meg felemelte, és megölelte.

- Üdvöz légy, rokon. Szíves-örömest fogadlak lovagrendem első tagjává; remélem csatlakoznak hozzád, s örömmel fogadnak legkedvesebb barátaim is - biccentett az oldalt álló három ifjú felé. - Lancelet, Gawaine az unokafivérünk. Ő Cai, ő meg Bedwyr, a fogadott fivéreim. Immár lovagtársaim vannak, akárcsak a görög Sándornak.

Morgaine egész nap nézte, hogyan jönnek a királyok Britannia minden vidékéről, hogyan esküsznek hűséget a trónnak, ígérik meg, hogy mellé állnak a háborúban, s védelmeik partjait. A szőke Pellinore király, a Tóvidék ura, amikor térdet hajtott Arthur előtt, kérte, hogy még az ünnep vége előtt eltávozhassék.

- Hogyan, Pellinore? - nevetett Arthur. - Te, akiről azt hittem, a legszilárdabb támaszom leszel, máris elhagysz?

- Hírt kaptam otthonról, uram, hogy sárkány pusztítja a vidéket, s most esküszöm, addig űzöm, amíg el nem pusztítom.

Arthur megölelte a lovagot, s aranygyűrűt adott neki.

- Egyetlen királyt sem tartok vissza, ha a népének szüksége van rá. Eredj hát, öld meg a sárkányt, s ha végeztél vele, hozd el nekem a fejét.

Kis híján lenyugodott a nap, mire minden király és nemes, aki eljött, hogy hűséget esküdjön a nagykirálynak, végzett a hódolattal. Arthur jóformán kölyök volt még, ám kifogástalan udvariassággal csinálta végig a délutánt, úgy szólt mindenkivel, mintha az első lett volna. Csak az Avalonban nevelkedett Morgaine látta rajta a fáradtságot. De végre csak vége lett, s a szolgák hozták a lakomát.

Morgaine azt várta, hogy Arthur a társaiul választott ifjak körében költi majd el a vacsorát. Hosszú nap volt, s Arthur összpontosított figyelemmel teljesítette a kötelességét egész nap. Ám Arthur inkább az atyja tanácsának püspökeivel és idősebb királyaival ült asztalhoz - Morgaine örömmel látta, hogy a merlin is közöttük van. Elvégre Taliesin Arthur nagyapja volt, bár Morgaine egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy ezt az öccse tudja. Miután evett (és Arthur úgy falt, ahogyan bármelyik, még növésben lévő kamasz), az ifjú király felállt, s szóba elegyedett a vendégekkel.

Sima, fehér tunikájában, fején a vékony aranykoronával olyan volt a tarkán öltözött királyok és nemesek között, akár a fehér szarvas a sötét erdőben. A társai csatlakoztak hozzá: a hatalmas kölyök, Gawaine és Cai, a sötét, akinek római sasorra volt és epés mosolya - amint a közelébe ért, Morgaine látta, hogy Cai szája sarkát még friss, vöröslő sebhely torzítja förtelmes mosolyra. Kár volt érte, bizonyára jóképű legény lehetett Mellette Lancelet olyan szép volt, mint egy lány - nem, inkább valami tüzesen, férfiasan gyönyörű - talán vadmacska. Morgause mohón nézte a fiút.

- Morgaine, ki az a gyönyörű ifjú, az ott, Cai és Gawaine mellett, karmazsinvörösben?

Morgaine nevetett

- Az unokaöcséd, néném, Viviane fia, Galahad. Ám a szászok Tündérnyílnak hívják, s leginkább Lancelet néven emlegetik.

- Ki hitte volna, hogy a csúf Viviane-nek ilyen jóképű fia van! Mert az idősebbik fia, Balan minden, csak nem jóvágású. Marcona, erős és derék, megbízható, mint egy vén kutya, de kiköpött Viviane. Nincs ember, aki szépnek mondaná!

A szavai Morgaine szívébe hasítottak. Azt mondják, Viviane-re ütök. Így hát mindenki csúfnak tart? Ahogyan az a lány mondta, kicsi és csúf, minta tündérek.

- Szerintem Viviane gyönyörű - mondta hidegen.

Morgause kuncogott

- Látszik, hogy Avalonban nevelkedtél, s az a legtöbb kolostornál is elszigeteltebb. Nem hinném, hogy tudnád, mit tartanak a férfiak kívánatos szépségnek a nőben.

- Hagyd - szólt közbe békítően Igraine -, vannak más erények is, mint a szépség. Ennek a Lancelet-nak olyan a szeme, akár az anyjáé, s azt soha nem tagadta senki, hogy Viviane szeme gyönyörű. Viviane-ben annyi a báj, hogy senki sem tudja, de senkit nem is izgat, valójában szép-e, vagy sem, mert mindenkinek tetszik a gyönyörű szeme meg a pompás hangja. A szépség nemcsak a királynői termetben, a fehér bőrben meg az aranyló fürtökben rejlik, Morgause.

- Te sem élsz a való világban, Igraine - felelte Morgause. - Királyné vagy, s a királynét mindenki szépnek tartja. S olyan férfi volt az urad, aki szívből szeretett. A legtöbbünk nem ilyen szerencsés, éppen ezért jó érzés, ha tudjuk, hogy más férfiak csodálják szépségünket. Ha te is a vén Gorlois oldalán élted volna le egész életedet, te is örülnél a fehér bőrödnek meg a szép hajadnak, s igyekeznél túlragyogni más nőket, akikben csupán báj van, legfeljebb a szemük meg a hangjuk szép. A férfiak olyanok, akár a csecsszopók: csak az első dolgot látják, ami kell nekik - a telt keblet...

- Húgom! - szólt rá Igraine, s Morgause kesernyés mosollyal válaszolt:

- Ó, neked könnyű volt erényesnek lenni, nővérem, hiszen a férfi, akit szerettél, király volt. A legtöbben nem vagyunk ilyen szerencsések.

- Hát nem szereted Lotot, ennyi év után, Morgause?

Morgause vállat vont.

- A szerelem szép mese a női termekben vagy a kandalló mellett. Lot mindenben meghallgatja a tanácsomat, s háború idején én lehetek a ház ura, s valahányszor aranyat, ezüstöt vagy szép ruhákat zsákmányol, elsőként én választhatok. Hálás vagyok neki, s még soha nem kellett gyanakodnia sem, hogy más férfi fiát neveli. Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy vaknak kellene lennem, s nem észrevennem, ha valamelyik ifjúnak szépek a vonásai, a válla akár a bikáé - vagy éppenséggel meregeti a szemét a királynéra.

Nem kétlem, gondolta kissé undorodva Morgaine, hogy Morgause számára ez nagy erény, s nyilvánvalóan igen erényes királynénak tartja magát. Hosszú esztendők után először érezte úgy, hogy összezavarodott, hiszen nem olyan egyszerű meghatározni, mi is az erény. A keresztényeknél a szűziesség a legnagyobb erény, ugyanakkor Avalonban a legnagyobb erény az, ha az ember a természet folyásával átadja testét az Istennel vagy az Istennővel való egyesülésnek; s mindkettő számára a másik erénye a legförtelmesebb bűn és háládatlanság a maguk Istenével szemben. Ha az egyiknek igaza van, a másik szükségképpen gonosz. Morgaine úgy látta, hogy a keresztények elutasítják a legszentebb dolgot az ég alatt, ők nemigen tartanák őt többre, mint valami szajhát. Ha úgy beszélne a Beltane-tüzekről, mint szent kötelességről az Istennő iránt, még Igraine is, aki pedig Avalonban nevelkedett, csak bámulna, s azt hinné, a sátán szól belőle.

Ismét a közeledő ifjakra fordította a tekintetét. Arthur szőke volt, szürke szemű, Lancelet karcsú és kecses, aztán a hatalmas, vörös Gawaine, aki úgy tornyosult a másik kettő fölé, akár a bika két hispániai paripa fölé. Arthur odalépett, s meghajolt az anyja előtt.

- Asszonyom. - Összeszedte magát. - Anyám, hosszú volt számodra ez a nap?

- Nem hosszabb, mint számodra, fiam. Nem ülnél ide?

- Csak egy percre, anyám. - Ahogy leült, bármilyen jót falt is az előbb, Arthur szórakozottan belemarkolt az édességbe, amelyet Morgaine félretolt a tányérjáról. Morgaine csak akkor értette meg, valójában mennyire kölyök még. A mandulapástétomot majszolva, Arthur megkérdezte: - Nem akarsz újra férjhez menni, anyám? Ha igen, előkerítem számodra a leggazdagabb és legderekabb királyt, hogy elvegyen. Az észak-walesi Urines király megözvegyült. Nem kétlem, hogy örülne egy jó feleségnek.

Igraine mosolygott.

- Köszönöm, drága fiam. De miután nagykirály asszonya voltam, nem óhajtok csekélyebb ember felesége lenni. Meg aztán szívből szerettem atyádat, nem akarom senkivel betölteni a helyét.

- Legyen, ahogy akarod, anyám - felelte Arthur -, csak féltem, hogy magányos leszel.

- Aligha leszek magányos a kolostorban, fiam, a többi nő között. És Isten is ott van.

- Inkább laknék erdei remetelakban - szólt közbe Morgause -, mint fecsegő hölgyekkel teli házban! Ha pedig Isten is ott van, ugyancsak nehezen juthat köztük szóhoz!

Morgaine egy pillanatra ismét a gyermekkorában ismert, eleven anyát látta viszont, amint Igraine visszavágott.

- Mint minden papucsférj, nyilván ő is többnyire csak hallgatja a menyasszonyait, s nemigen szól hozzájuk - ám ha az ember igazán figyel Isten hangjára, nincs is messze. Csakhogy te képes voltál-e, Morgause, valaha is csöndben maradni, s fülelni rá?

Morgause nevetett, s olyan mozdulatot tett, mint amikor a vívó elismeri a találatot.

- És te, Lancelet? - mosolygott csábítón az ifjúra. - Mátka vagy már, sőt házas talán?

A fiú nevetve rázta a fejét.

- Dehogy, néném. Nem kétlem, hogy atyám, Ban király majd kerít számomra asszonyt. De egyelőre a királyomat akarom követni, szolgálni.

Arthur mosolyogva tette a barátja vállára a kezét.

- A két erős unokafivérem úgy vigyáz rám, hogy a régi római császárokat se vigyázták jobban!

- Arthur - szólt oda halkan Igraine. - Azt hiszem, Cai féltékeny. Mondj neki valami kedveset!

Ezt hallván, Morgaine a sértődött képű, sebhelyes Caira pillantott. Valóban nehéz lehetett neki: éveken át hihette Arthurt az apja jelentéktelen nevelt fiának, s most kitúrta a helyéből ez az öcskös, az öcskös, akiből király lett, ráadásul két új barátja van, s nekik adta a szívét.

- Ha ebben az országban béke lesz - mondta Arthur -, nem kétlem, hogy valamennyiőtöknek találunk asszonyt és kastélyt. Ám az enyémekre te fogsz vigyázni, Cai mint kamarásom.

- S én ezzel beérem, testvér... bocsáss meg, azt kellett volna mondanom, uram és királyom...

- Nem! - ölelte meg Arthur. - Isten sújtson le rám, ha valaha is ezt kívánnám tőled, testvér!

Igraine nagyot nyelt.

- Arthur, amikor így beszélsz, mintha az apád hangját hallanám.

- Kívánnám, a magam kedvéért, asszonyom, hogy bárcsak jobban ismertem volna. Ám magam is tudom, hogy a király nem mindig tehet a kedve szerint, sem a királyné. - Megcsókolta Igraine kezét, s Morgaine azt gondolta: Ennyit tehát máris megtanult a királyságból.

- Gondolom - kezdte Igraine -, máris neked estek, hogy meg kéne házasodnod.

- Bizonyára - vont vállat Arthur. - Bizonyára mindegyik királynak akad lánya, akit szívesen hozzáadna a nagykirályhoz. Azt hiszem, a merlint fogom megkérdezni, melyiket vegyem el. - A szeme Morgaine tekintetét kereste, s egy pillanatig iszonyatos esendőséget látott. - Elvégre alig tudok valamit a nőkről.

- No hiszen - mondta vidáman Lancelet -, akkor meg kell találnunk számodra a leggyönyörűbb és legelőkelőbb fehérszemélyt az egész királyságban.

- Nem - töprengett Cai -, minthogy Arthur azt mondta, hogy neki minden nő egyforma, azt kell meglelnünk, amelyiknek a legjobb a hozománya.

Arthur kacagott.

- Akkor rád bízom, Cai, s nem kétlem, legalább olyan jól fogok házasodni, amilyen jól megkoronáztattam. De azért tanácskozd meg a merlinnel, s biztos vagyok benne, hogy őszentsége az érsek úr is bele kíván majd szólni. És te, Morgaine? Keressek neked férjet, avagy egyike leszel a királyném szolgáló hölgyeinek? Ki méltóbb a királyságomban magasabb polcra, mint az anyám lánya?

Morgaine meglelte a hangját.

- Uram és királyom, én boldog vagyok Avalonban. Könyörgök hát, ne keress nekem férjet. - Akkor sem, gondolta szenvedélyesen, ha viselős vagyok! Akkor sem!

- Legyen, hát testvér, bár bizonyos vagyok, hogy őszentsége nem hagyja majd szó nélkül: ő úgy tartja, hogy Avalon minden asszonya gonosz varázslónő vagy hárpia.

Morgaine nem válaszolt, s Arthur szinte bűntudatosan pillantott a többi királyokra és tanácsurakra. A merlin őt nézte.

- Látom, lejárt az időm, amelyet az anyámmal, a nővéremmel meg a lovagjaimmal tölthettem - mondta Arthur. - Vissza kell mennem királykodni. Asszonyom. - Bókolt Igraine-nek, merevebben Morgause-nak, de amikor Morgaine-hoz ért, lehajolt, s megcsókolta a lány arcát. Morgaine megdermedt.

Anyám, Istennő, mibe kevertél minket? Azt mondja, mindig szeretni fog, vágyakozni utánam, s ez az egy, amit nem szabad tennie. Ha Lancelet érezne így... Felsóhajtott, s Igraine megfogta a kezét.

- Fáradt vagy, leányom. A hosszas álldogálás a napon kimerített. Nem akarsz inkább mégis velem jönni a kolostorba, ahol oly nagy a nyugalom? Nem? Nos, akkor vidd a sátradba, Morgause, légy szíves!

- Igen, drága nővérem, menj pihenni.

A fiatalemberek távoztak, s Morgaine látta, hogy Arthur tapintatosan Cai bicegéséhez szabja lépteit.

Morgaine és Morgause visszatértek a sátorba. A lány fáradt volt, ám éberen és udvariasan végig kellett hallgatnia, amint Lot beszámolt Arthur tervéről: lóhátról harcolni, olyan támadási taktikával, amely elsöpri a szászok gyalogos katonáit és fosztogató bandáit, akiknek a zöme nem képzett katona.

- Ez a fiú a stratégia mestere - mondta Lot. - A terv beválhat, elvégre a piktek, a skótok meg a törzsek fedezékből támadó hordái tudták csak szétzilálni a légiókat, így mondják. A rómaiak rendes, a szabályok szerint harcoló ellenséghez voltak szokva, amelyik kiáll csatázni. A lovasság mindig fölényben van a gyalogsággal szemben. Én úgy tudom, hogy a legnagyobb győzelmeket mindig a rómaiak lovas egységei aratták.

Morgaine visszaemlékezett, milyen szenvedélyesen mesélt Lancelet a maga hadvezetési elméletéről. Ha Arthur osztja ezt a lelkesedést, s hajlandó - Lancelet-val együttműködve - lovas egységeket létrehozni, valóban eljöhet az idő, amikor a szász hordákat kiűzik az országból. S akkor béke lesz, nagyobb, mint a legendás, kétszáz esztendeig tartó Pax Romana. S ha Arthur Avalon és a druidák szent kardját viseli, akkor valóban eljöhet a csodák kora... Viviane úgy emlegette Arthurt, mint legendák királyát, aki legendás kardot visel. S ismét az Istennő uralkodhat az országban, nem a keresztények halott Istene a szenvedéseivel meg a halálával... Elábrándozott, s csak arra tért magához, hogy Morgause gyöngéden megrázza a vállát.

- Hiszen te alszol, kedvesem! Feküdj le, megbocsátunk - mondta, és beküldött egy szolgálót, hogy vetkőztesse le Morgaine-t, mossa meg a lábát, és fonja be a haját.

Morgaine hosszan és mélyen aludt, álmok nélkül. Sok-sok nap fáradtsága nehezült rá. Ám amikor fölébredt, azt sem tudta jóformán, hol van, mi történt, csak azt, hogy iszonyatos hányingere van, s ki kell botorkálnia a sátorból, okádni. Amikor szédelegve felegyenesedett, Morgause állt mellette, hogy erős és szerető kézzel visszavezesse. Morgaine így emlékezett a nénjére kora gyermekségétől. Morgause hol kedves volt, hol goromba. Most ott ült Morgaine mellett, vizes ruhával törölgette gyöngyöző homlokát, s a szolgálóval egy kupa bort hozatott neki.

- Nem, nem, nem kell, megint hányni fogok...

- Idd meg - parancsolt rá Morgause -, és próbáld megenni ezt a darabka kenyeret. Jó száraz, nem leszel rosszul tőle. Kell valaminek lennie a gyomrodban ilyenkor. - Nevetett. - No persze már van valami a hasadban, attól van a baj.

Morgaine megalázva fordult el.

Morgause hangja ismét kedves volt.

- Ugyan már, te lány, hiszen mindannyian átestünk rajta. Viselős vagy, no és? Nem te vagy az első, sem az utolsó. Ki az apa, vagy ne kérdezzem? Láttam, hogy lested Viviane délceg fiát - ő a szerencsés? Ki hibáztathat érte? Nem? Tehát a Beltane-tüzek gyermeke? Gondoltam. De miért is ne?

Morgaine összeszorította az öklét Morgause fontoskodása ellen.

- Nem tartom meg. Amint visszatérek Avalonba, tudom, mit tegyek.

Morgause zavartan nézett rá.

- Muszáj, kedvesem? Avalonban örömmel fogadnák az Isten gyermekét, s te Avalon királyi véréből származol. Azt nem mondanám, hogy én sosem tettem, hiszen említettem már, hogy nagyon vigyáztam, hogy egyedül Lótnak szüljek gyermeket, ami persze nem jelenti azt, hogy mindig egyedül háltam, amikor ő háborúban volt. Miért is tettem volna? Nem hiszem, hogy ő mindig egyedül bújt az ágyba! Csakhogy egy vén bábaasszony azt mondta nekem, s ő aztán értette a dolgát, meg kell vallanom, szóval ő mondta, hogy az asszony sose próbálja elrekkenteni az első gyermekét, mert olyan sérülést okozhat a méhében, hogy aztán soha többé nem tud már foganni.

- Papnő vagyok, Viviane pedig öregszik. Nem akarom, hogy a gyermek hátráltasson a templomi teendőimben. - Amint beszélt, tudta, hogy csupán az igazságot akarja eltitkolni, Avalonban ugyanis voltak asszonyok, aki a terhességük utolsó hónapjáig végezték a munkájukat, s aztán más asszonyok osztották szét derűsen maguk közt a feladatukat, hogy a viselős nők pihenhessenek a szülés előtt; utána pedig még arra is maradt idejük, hogy gondozzák a gyermeküket, amíg aztán dajkaságba nem küldték. Sok lányt pedig papnők neveltek föl, ahogyan Igraine-t is. Morgause is Avalonban nevelkedett tizenkét esztendős koráig mint Viviane fogadott lánya.

Morgause értőn nézett a lányra.

- Igen, azt hiszem, minden nő így érez, amikor először hord gyermeket a méhében - hogy csapdába esett, dühös, nem tud a dolgon változtatni, és fél. Tudom, így volt Igraine-nel, így volt velem, s azt hiszem, így van minden nővel. - Átkarolta, szorosan megölelte Morgaine-t. - De az Istennő jó, drága gyermek. S amíg a kisded gyorsan növekszik benned, az Istennő szeretetet ültet iránta a szívedbe, akkor is, ha az apja hidegen hagy. Gyermek, engem tizenöt esztendősen adtak egy nálam jóval idősebb férfihoz, s amikor megtudtam, hogy viselős vagyok, a tengerbe akartam ugrani - úgy hittem, vége az ifjúságomnak, vége az életemnek. Jaj, ne sírj - tette hozzá Morgaine selymes haját simogatva -, hamarosan jobban leszel. Cseppet sem szeretek nagy hassal tolatni, s naponta többször is bepisilni, akár a csecsszopó, de elmúlik, s a kisded a melleden legalább akkora öröm, mint amilyen kín kihordani. Négyszer szültem, s örömmel szülnék még egyet - annyira szerettem volna, ha a fiaim közül az egyik lány. S ha nem akarod a fiadat Avalonban neveltetni, szívesen fölnevelem én - ehhez mit szólsz?

Morgaine mélyet sóhajtott zokogás közben, s felemelte a fejét Morgause válláról.

- Ne haragudj, összebőgtem a szép ruhádat.

Morgause vállat vont.

- Sose legyen nagyobb baja. Látod? A rosszullét elmúlik, s most már egész nap jól leszel. Mit gondolsz, tudna nélkülözni egy ideig Viviane, hogy elgyere hozzám? Velünk jöhetnél Lothianba, ha kedved van - nem láttad még Orkneyt, s a változás csak jót tenne neked.

Morgaine megköszönte, de azt felelte, vissza kell térnie Avalonba, s előtte még búcsút kell vennie Igraine-től.

- Nem ajánlom, hogy elmondd neki - figyelmeztette Morgause. - Olyan szentes lett, de legalábbis azt hiszi, annak kell látszania.

Morgaine erőtlenül mosolygott. Esze ágában sem volt elmondani sem Igraine-nek, sem másnak. Mielőtt Viviane megtudná, senkinek sem kell semmit tudnia. Hálás volt Morgause tanácsáért, jó szándékáért, segítőkészségéért, de esze ágában sem volt megfogadni. Eltökélten biztatta magát, hogy az ő joga, hogy válasszon: hiszen papnő, s bármit tesz, az ő belátására van bízva.

Az Igraine-től való ideges búcsúzkodás alatt - amelyet többször is félbeszakítottak az átkozott harangok, amelyek az apácákat hívták különféle teendőik elvégzésére - Morgaine folyton arra gondolt, hogy Morgause sokkal inkább emlékezteti egykori anyjára, mint maga Igraine. Morgaine úgy látta, hogy Igraine öreg lett, kemény és áhítatos, s megkönnyebbülten vett búcsút tőle. Amikor visszamegy Avalonba, haza megy. Nincs otthona másutt széles e világon.

De ha Avalon nem lesz többé az otthona, akkor mi lesz?

20

Morgaine kora hajnalban surrant ki a Szüzek Házából a tó mögötti elvadult mocsárvidékre. Megkerülte a Tort, s kis erdőfolthoz ért. Ha szerencséje van, itt megtalálja, ami kell, s nem muszáj belépnie a ködbe.

Tudta, mire van szüksége: egyetlen gyökér, egy bizonyos bokor kérge és kétféle fű. Avalonban mindegyik megtermett. Elvehette volna a Szüzek Házának raktárszobájából is, ám akkor el kellett volna mondania, mire kell, s ettől irtózott. Nem kért sem az ugratásból, sem az együttérzésből. Majd ő megtalálja, ami kell. Értett valamit mind a füvekhez, mind a bábaasszonyi teendőkhöz. Igazán nem szükséges, hogy ezért mások kezére adja magát.

Az egyik szükséges fű a kertben nőtt, abból már tépett észrevétlenül. A többiért ki kellett mennie a szabadba, s már jókora utat megtett, amikor észrevette, hogy még nem lépett bele a ködbe. Körülpillantva látta, hogy Avalon teljesen ismeretlen vidékén jár, ami teljes őrületnek tetszett. Tíz esztendeje élt Avalonban, ismert minden buckát és gödröt, minden ösvényt és szinte minden egyes fát. Lehetetlen, gondolta, hogy eltévedjen Avalonban. Úgy látszott, mégis ez történt, mert itt az erdő sűrűbb volt, a fák vénebbek, s szorosabban álltak, s ezeket a fákat, bokrokat és füveket még sosem látta.

Lehetséges lenne, hogy véletlenül átkelt a ködön, s most a tavat meg a szigetet körülvevő szárazföldön van? Nem, gondolatban visszaidézte útjának minden egyes lépését. Nem volt köd. És Avalon majdnem tökéletesen sziget volt, tehát ha átlépte volna a határát, csak a tó vizéhez érhetett volna. Létezett ugyan egy rejtett, majdnem száraz ösvény, de annak a közelében sem járt.

Azon a napon, amikor Lancelet meg ő fellelték Gwenhwyfart a ködben, mocsár vette őket körül, nem erdő. Nem, nem lehetett a papok szigetén, s hacsak szert nem tett a mágikus képességre, hogy úszás nélkül keljen át a vízen, nem lehetett a szárazföldön sem. De ez egyike sem Avalon ismert tájainak. Felnézett, hogy tájékozódni próbáljon a nap után, ám a nap nem volt sehol, világos volt, csakhogy a fény lágy ragyogásként egyszerre az egész égboltból áradt.

Morgaine-t elfogta a hideglelős félelem. Ezek szerint sehol sincs az ismert világban. Elképzelhető lenne, hogy a druida varázslat, amely elmozdította Avalont a való világtól, magába rejtett még egy országot, túl Avalonon? Elnézve a vastag fákat, a tölgyeket és a mogyorókat, a páfrányokat meg a fűzeket, tudta, sohasem járt ebben a világban. Ott az a görbe, vén tölgy, ha valaha látta volna, bizonyára nem felejti el. A druidák minden bizonnyal megjelöltek volna egy ilyen öreg és tiszteletreméltó fát.

- Az Istennőre! Hol vagyok?

Bárhol volt is, itt nem maradhatott. Vagy ismét a világ olyan tájára téved, amelyet ismer, talál valamiféle jelet, amely elvezeti az eredeti céljához, vagy eljut a köd széléig, s akkor a ködön át visszatérhet a maga világába.

Lassan haladt az egyre sűrűsödő erdőben. Mintha tisztást látott volna odébb, hát arra tartott. Ösztönösen tudta, hogy a tisztást övező mogyorófákat még druida kés sem érintette, hogy vesszőt vágjon a varázspálca készítéséhez, amellyel vizet, elrejtett kincset vagy mérgező anyagokat lehet megtalálni. Avalon szigetén volt mogyorófaliget, de azokat a fákat ismerte. Ott vágott vesszőt a maga varázspálcájához, amikor ezeket a dolgokat tanulta. Ez nem az a hely. A liget szélén megpillantotta azt a füvet, amelyikre szüksége volt. Akár szedhet is belőle. Miért ne legyen valami haszna, ha már itt járt? Odament, a szoknyáját párnává gyűrte a térde alá, és kezdte kiásni a gyökeret.

Ásás közben kétszer is úgy érezte, hogy nézik. Végigfutott a hátán az a csiklandó érzés, amelyet ismer mindenki, aki vadak között él. Ám amikor felpillantott, látott ugyan mozgást a fák köz, de senki nem figyelte.

Harmadízben addig húzta a felnézést, amíg csak bírta, s közben azzal biztatta magát, hogy nincs ott senki. Kiszabadította a földből a növényt, tisztítani kezdte a gyökerét, s közben az ekkor mondandó imát mormolta, az imát az Istennőhöz, hogy adja vissza a földből kihúzott növény életét, hogy az egyetlen, eltávolított növény helyén mindig teremjen másik. Ám egyre erősebben érezte, hogy figyelik, s végül csak felnézett. A fák szélén, szinte láthatatlanul egy nőalak állt, az figyelte.

Nem a papnők egyike volt. Morgaine még sohasem látta. Sötétes zöldesszürke ruhát viselt, amilyen a nyárvégi, elöregedett és poros fűzfalevelek színe meg valamiféle sötét köpenyt. A nyakában valami aranyosan megcsillant. Az első pillantásra Morgaine azt hitte, akit lát, az apró, sötét bőrű népből való, akikkel a királyavatást várta, a Király Bika pusztulását. Ám a nő tartása nem emlékeztetett azokra a kicsi, űzött emberekre. Úgy állt ott, akár egy papnő vagy egy királynő. Morgaine nem is sejtette, mennyi idős, ám szemének mély tüze s a körülötte lévő vonalak arról árulkodtak, hogy nem fiatal.

- Mit csinálsz, Tündér Morgaine?

Jeges hideg futott végig Morgaine gerincén. Honnan tudja ez az asszony a nevét? Ám papnői tanultságával rejtve félelmét, így felelt:

- Ha a nevemet tudod, úrnő, tudod azt is, mit csinálok. Elszakította a tekintetét az igéző, sötét tüzű szemektől, s a fakérget kezdte lehámozni. Aztán ismét felpillantott, arra számítva, hogy az idegen nő talán már eltűnt, éppoly gyorsan, ahogyan felbukkant. De ott volt, őt figyelte. Morgaine sáros kezét, letört körmét nézte, úgy mondta:

- Igen, látom, mit csinálsz, és tudom, mit akarsz tenni. Miért?

- Mi közöd hozzá?

- A népemnek becses az élet - mondta a nő -, bár mi nem születünk és nem halunk meg oly könnyen, mint a te fajtád. Csak csodálkozom, hogy te, Morgaine, akiben királyi vér folyik, s így távoli rokonom vagy, el akarod rekkenteni az egyetlen gyermeket, akit valaha is a világra fogsz hozni.

Morgaine nagyot nyelt. Föltápászkodott, szégyellte mocskos, sáros kezét, a kezében a félig lehántott gyökeret, a nyirkos földön való térdeléstől gyűrött szoknyáját - mint holmi libapásztorlány a főpapnő előtt. Dacosan felelt.

- Miért mondod ezt? Fiatal vagyok. Gondolod, hogy ha ezt a gyermeket elrekkentem, nem szülök egy tucat másikat?

- Feledted, hogyha a tündérvér felhígul, a Látás csonka, tökéletlen lesz - mondta az idegen. - Akkor hát legyen elég ennyi: láttam. Gondold meg jól, Morgaine, mielőtt eldobod azt, amit az Istennő küldött neked a Király Bika által.

Morgaine hirtelen sírva fakadt.

- Nem akarom! - dadogta. - Nem akartam! Miért tette velem ezt az Istennő? Ha tőle jössz, talán erre is tudsz válaszolni?

Az idegen nő szomorúan nézett rá.

- Nem én vagyok az Istennő, de még csak a küldötte sem. Az én fajtám nem ismer sem Istent, sem Istennőt, csak anyánk keblét a lábunk alatt meg a fejünk fölött, ahonnan jövünk, s ahová megtérünk, ha lejár az időnk. Ezért tartjuk becsben az életet, és sírunk, ha elveszejteni látjuk. - Odalépett, s kivette Morgaine kezéből a gyökeret. - Nem kell neked ez - dobta jó messzire.

- Mi a neved? - kérdezte Morgaine. - Hol vagyunk?

- A te nyelveden nem mondhatod ki a nevemet - felelte az úrnő, s Morgaine csak most kapott észbe, hogy valóban, milyen nyelven beszélnek. - Ami a helyet illeti, ez a mogyorófaliget, s az, ami. Ez az én honomba vezet, az az ösvény pedig - mutatta - visszavisz téged a te honodba, Avalonba.

Morgaine arra nézett, amerre az úrnő mutatott. Igen, ott egy ösvény. Megesküdött volna, hogy amikor a ligetbe ért, még nem volt ott.

Az úrnő még mindig ott állt mellette. Furcsa illata volt, nem a mosdatlan test erős szaga, amelyet Morgaine a vén törzsi papnőn érzett, hanem valami különös, meghatározhatatlan illat, valamiféle levél vagy fű különös, friss, szinte kesernyés illata. Ahogyan a Látás szertartási füveitől, Morgaine ettől is úgy érezte, bűbáj száll a szemére, hogy többet lát, mint bármikor azelőtt, mintha minden új és tiszta lenne, nem a hétköznapok hétköznapi dolgai.

Az úrnő mély, babonázó hangon szólalt meg.

- Itt maradhatsz velem, ha akarod. Álmot bocsátok rád, hogy fájdalom nélkül szüld meg a gyermeket, s a benne lévő erős életért magamhoz veszem a gyermeket, s tovább fog élni, mintha a te fajtáid közt élne. Mert látom a végzetét a te világodban - mindig jót akar majd tenni, s ahogyan a fajtádnál ez már lenni szokott, egyedül csak bajt okoz majd. Ám ha az én népemnél marad, hosszan, nagyon hosszan fog élni - te tán úgy mondanád, örökké -, s talán mágus vagy varázsló lesz közöttünk, aki a fákkal s az ember által soha meg nem szelídített dolgokkal él. Maradj, kicsim, add nekem a kisdedet, akit nem akarsz, és térj vissza a népedhez azzal a tudattal, hogy a fiad boldog, s nem érheti baj.

Morgaine hirtelen jeges hideget érzett. Tudta, hogy az előtte álló asszony nem teljesen ember. Benne is csörgedezett valamicske az ősi tündérvérből - Tündér Morgaine, ahogyan egykor Lancelet gúnyolta. Elhúzódott a tündérasszony kezétől, s rohant, rohant az ösvény felé, mintha démon űzné. Az úrnő utána kiáltott.

- Rekkentsd el akkor a gyermeket, Tündér Morgaine, vagy fojtsd meg, amint világra jön, mert a tieiteknek megvan a maga sorsa, s ugyan mi lesz a Király Bika fiával? A királynak meg kell halnia, el kell pusztulnia, ha eljön az ideje... - Ám a hangja elhalt, amint Morgaine belerohant a ködbe, csak futott, botladozott, tüske tépte, húzta lefelé, amint pánikban menekült, míg át nem tört a ködön a ragyogó napfényre és csöndbe, s tudta, hogy Avalon ismerős partján áll újra.

A hold ismét nem látszott az égen. Avalont köd és nyári pára borította, ám Viviane immár oly sok esztendeje volt papnő, hogy a hold változásait tulajdon vérében érezte. Némán járt föl-alá a szobájában, majd az egyik papnőhöz fordult.

- Hozd ide a hárfámat - De amikor már a térdén pihent a halovány fűzfa hárfa, csupán szórakozottan érintette a húrokat, sem kedve, sem hangulata nem volt muzsikálni.

Amint az éjszaka világosodni kezdett, Viviane fölkelt, s kis mécsest fogott. Szolgáló papnője kisietett a belső szobából, ahol aludt, ám Viviane a fejét rázva intett, hogy csak menjen vissza aludni. Némán, akár a kísértet, ballagott le a Szüzek Házához, s macskánál halkabban osont be.

Morgaine szobájába lépett, s lenézett az alvó lányra, aki annyira hasonlított hozzá. Az alvó Morgaine arca azé a kislányé volt, aki annyi évvel ezelőtt érkezett Avalonba, s Viviane szívének legmélyén foglalta el a helyét. A sötét pillák alatt zúzódásra emlékeztető, sötét foltok voltak, s a szemhéj széle vöröslött, mintha elalvás előtt Morgaine sírt volna.

Viviane magasra emelte a mécsest, s hosszan nézte ifjú rokonát. Szerette Morgaine-t, jobban, mint Igraine-t vagy Morgause-t, akit maga szoptatott, jobban, mint bármelyik férfit, akivel egy éjszakára vagy egy esztendőre megosztotta az ágyát. Még Hollót, akit hétéves kora óta tanított a papnői hivatásra, őt sem szerette ennyire. Csupán egyetlenegyszer érzett ilyen szenvedélyes szeretetet, ilyen belső fájdalmat, mintha a szeretett lény minden egyes lélegzete kínt okozna - a kislányért, akit elsőéves papnőként szült, aki mindössze hat hónapot élt, s akit - az életében utoljára sírva - Viviane eltemetett, még mielőtt betöltötte volna a tizenötödik évét. Attól a pillanattól fogva, hogy a lányát a karjába tették, a törékeny gyermek végső leheletéig, Viviane a szeretet és a kín delíriumában létezett, mintha a szeretett gyermek a tulajdon testének része volna, akinek minden öröme vagy gyötrelme egyben az övé is. Ez szinte egy élettel korábban történt, s Viviane tudta, hogy a nő, akinek valójában született, a kislánnyal együtt van eltemetve Avalon mogyorófaligetében. Az a nő, aki száraz szemmel eljött attól a picike sírtól, már egészen más ember volt, aki távol tartotta magát minden emberi érzelemtől. Szívélyes, igen, elégedett, néha boldog is, de nem ugyanaz a nő. Szerette a fiait, de a születésük pillanatától kezdve tudomásul vette, hogy dajkaságba adja őket.

Megengedte magának, hogy Hollót egy kicsit szeresse..., de voltak pillanatok, amikor Viviane a szíve legmélyén úgy érezte, hogy az Istennő a saját halott leányát küldte vissza Igraine gyermekének képében.

Most sír, s minden könnycseppje perzseli szívemet. Istennő, azért adtad nekem ezt a gyermeket, hogy szeressem, mégis át kell engednem ennek a szenvedésnek. Az egész emberiség szenved, maga a Föld is zokog a fiai okozta gyötrelemtől. Szenvedésünkben kerülünk közelebb hozzád, Ceridwen anya... Viviane gyorsan a szeméhez emelte kezét, s megrázta a fejét. Az egyetlen, árva könnycsepp nyomtalanul tűnt el. Őt is eskü köti ahhoz, aminek lennie kell; a szenvedései még el sem kezdődtek.

Morgaine az oldalára fordult, s Viviane megijedt, hogy ismét a lány vádló szemébe kell néznie, így hát halkan kilopódzott a szobából, s visszatért a szállására.

Lefeküdt, aludni próbált, de le sem hunyta a szemét. Reggel felé árnyékot látott átsuhanni a falon, s a félhomályban kivette az arcot is. A Halálbanya volt, rá várt, rongyokba, árnyfoszlányokba öltözött öregasszony képében.

Anyám, értem jöttél?

Nem, még nem, leányom és másik énem, itt várok, hogy emlékezz: várlak téged is, ahogyan minden halandót...

Viviane pislogott, s amikor ismét kinyitotta a szemét, a sarok sötét és üres volt. Ugyan minek kellene emlékeztetnie, hogy vár rám?

Mozdulatlanul feküdt, ahogyan tanulta, s várta, hogy a hajnal belopakodjék a szobába. Várt azután is, amíg felöltözködött, bár szokásához híven a holdfogytai böjtöt nem szándékozott megszakítani addig, amíg a holdsarló fel nem tűnik az égen este. Hívta a szolgáló papnőt.

- Hívd ide Morgaine úrnőt - parancsolta.

Megérkezett Morgaine, s Viviane látta, hogy a legmagasabb rangú papnő ruháját viseli, a fejét fonott hajkorona díszíti, s a derekán fekete zsinóron ott lóg a kis, holdsarló alakú kés. Viviane száraz mosolyra húzta a száját, s miután üdvözölték egymást, s Morgaine leült mellé, megkérdezte:

- Immár kétszer elsötétült a hold. Mondd csak, Morgaine, életre keltette-e méhed a liget Agancsosa?

Morgaine úgy nézett rá, mint a csapdába esett, rémült kis állat, aztán dühösen, dacosan válaszolt.

- Magad mondtad, hogy a magam ítéletére hallgassak. Elrekkentettem.

- Nem tetted meg - felelte teljesen színtelen hangon Viviane. - Miért hazudnál nekem? S én mondom, nem is teszed meg.

- De igen!

Viviane érezte a lány erejét. Amint Morgaine fölpattant a padról, egy pillanatig magasnak és méltóságteljesnek tetszett. Csakhogy azt a papnői trükköt Viviane is jól ismerte.

Túlszárnyalt, már nem tudom megijeszteni. Azért mégis összeszedte minden tekintélyét, úgy mondta.

- Nem! Avalon királyi vérét nem lehet elrekkenteni.

Morgaine hirtelen a földre rogyott, s Viviane attól félt, hogy vadul zokogni kezd.

- Miért tetted ezt velem, Viviane? Miért használtál föl így? Azt hittem, szeretsz! - Rángott az arca, de nem sírt.

- Az Istennő a tanúm, gyermek, hogy nincs a földön emberi lény, akit jobban szeretnék - mondta nyugodtan Viviane, bár tőrdöfésként hasított a szívébe a fájdalom. - Amikor idehoztalak, megmondtam: eljöhet az idő, amikor úgy fogsz gyűlölni, ahogyan akkor szerettél. Avalon úrnője vagyok. Nem kell megindokolnom, mit miért teszek. Azt teszem, amit tennem kell, nem többet, nem kevesebbet, s te is így cselekszel majd, ha eljő az ideje.

- Soha! - kiáltotta Morgaine. - Mert itt és most mondom neked, hogy utoljára rángattál bábuként! Soha, soha többé!

Viviane nyugodtan beszélt, ahogyan gyakorlott papnőhöz illik, aki nyugodt marad akkor is, ha rászakad a menny.

- Vigyázz, miféle átkokat szórsz rám, Morgaine! A dühös szavaknak megvan az a gonosz szokásuk, hogy akkor ütnek vissza, amikor a legjobban fáj.

- Átkozni, téged? Eszemben sincs - mondta gyorsan Morgaine. - De többé nem leszek a játékszered. Ami pedig a gyermekemet illeti, akinek a világra jöttéért megmozgattál eget-földet, nem szülöm meg Avalonban, nem szerzem meg neked ezt az örömöt.

- Morgaine... - nyújtotta a kezét a lány felé Viviane, ám az hátrébb lépett.

- Bánjon veled az Istennő úgy, ahogyan te bántál énvelem, úrnő - szólalt meg csöndben.

Szó nélkül sarkon fordult, s kiment, anélkül, hogy az úrnő elbocsátotta volna. Viviane dermedten ült, mintha a végső szavaival Morgaine valóban megátkozta volna.

Amikor végre képes lett világosan gondolkodni, hívatta az egyik papnőt. Már későre járt, s a nyugati égbolton fölbukkant a vékonyka, ezüstösen csillogó holdsarló.

- Mondd meg a húgomnak, Morgaine úrnőnek, hogy álljon a szolgálatomra. Nem adtam neki engedélyt, hogy távozzon.

A papnő elment, és sokáig nem jött vissza. Már besötétedett, s Viviane ételt hozatott egy másik papnővel, hogy véget vessen a hosszú böjtnek, amikor az első papnő visszatért.

- Úrnő - hajolt meg sápadtan.

Viviane torka elszorult, mert valamiért hirtelen eszébe jutott, hogy sok-sok évvel korábban egy papnő, miután megszülte nem kívánt gyermekét, fölakasztotta magát az övére a tölgyligetben. Morgaine! Erre akart volna figyelmeztetni a Halálbanya? A saját életére tört volna? Kiszáradt a szája.

- Megparancsoltam, hogy hozd ide Morgaine úrnőt.

- Nem tehetem, úrnő.

Viviane rettenetes arccal állt föl. Az ifjú papnő oly rémülten hátrált, hogy kis híján átesett a szoknyáján.

- Mi történt Morgaine úrnővel?

- Úrnőm... - dadogta a fiatal nő - nem... nem volt a szobájában, mindenütt kerestem. Ezt... ezt találtam a szobájában - mutatta a fátylat, a szarvasbőr tunikát, az ezüst holdsarlót meg a kis sarlóforma kést, amelyeket Morgaine az avatáskor kapott. - S a parton azt mondták, hogy előszólította a bárkát, s a szárazföldre ment. Azok azt hitték, a mi parancsunkra.

Viviane mély lélegzetet vett, s elvette a fiatal papnőtől a tőrt meg a félholdat. Az asztalon lévő ételre pillantott; s rettenetes gyöngeség fogta el. Leült, gyorsan evett egy kis kenyeret, s ivott egy kupa vizet a szent kútból. Aztán megszólalt.

- Nem tehetsz róla. Sajnálom, ha megbántottalak volna. - Ott állt a keze alatt Morgaine kis késével, s az életében először, amint lepillantott a kezére, s látta lüktető vénáját, eszébe jutott, milyen egyszerű lenne végighúzni rajta a kést, s nézni előtörő életét. Akkor a Halálbanya mégis értem jönne, s nem Morgaine-ért. Ha vér kell neki, vigye az enyémet. De Morgaine itt hagyta a kését, nem fogja fölakasztani magát, a csuklóját sem metszi el. Nyilván az anyjához megy vigaszért, tanácsért. Egy napon visszatér majd, s ha nem, az is az Istennő kezében van.

Amikor ismét egyedül maradt, kiment a házából, s az újszülött hold halovány fényénél fölballagott az ösvényen a tükréhez.

Arthurt királlyá koronázták, gondolta; mindaz, amiért az elmúlt húsz esztendőben munkálkodtam, megvalósult. Mégis itt vagyok magányosan, kifosztottan. Tegyen velem az Istennő, amit akar, de hadd lássam még egyszer a lányom, az egyetlen gyermekem arcát, mielőtt meghalok, hadd tudjam meg, hogy minden rendben van vele.

Anyám, a te nevedben...

Ám a tükör színe csupán csöndet és árnyakat mutatott, s mindezek mögött, mindezeken át egy kardot, Viviane tulajdon fia, Balan kezében.

Morgaine szól...

A kis barna bőrű evezősök nem néztek meg. Megszokták, hogy Viviane olyan öltözékben jön-megy, amilyenben akar, s az ő szemükben jó volt minden, amit csak papnő cselekedett. Egyikük sem merészelt hozzám szólni, én pedig elszántan a külvilág felé fordítottam arcomat.

Kilopakodhattam volna Avalonból a rejtett ösvényen is. Így, hogy a bárkával mentem, Viviane mindenképpen tudomást szerzett a távozásomról... ám még magamnak sem mertem bevallani, hogy mitől féltem, amikor nem mertem a rejtett ösvényt választani: hogy a lépteim nem a szárazföldre vinnének, hanem abba az ismeretlen országba, ahol különös fák és virágok növekednek emberi kéz érintésétől szűzen, ahol sosem süt a nap, s ahol a tündérasszony gúnyos szeme a lelkem legmélyébe lát. Még mindig nálam voltak a füvek egy kis zacskóban a derekamon, ám amint a bárka néma evezőivel belesuhant a tavon ülő ködbe, lekötöttem a zacskót, s a vízbe ejtettem. Mintha valami megcsillant volna a tó felszíne alatt, mint egy árnyék-arany, talán ékkövek ragyogása, de elfordultam, tudván, hogy az evezősök rám várnak, hogy eloszlassam a ködöt.

Avalon mögöttem volt már, elhagyottan; a sziget gyönyörű volt a napfényben, de nem fordultam meg, hogy végső pillantást vessek a Torra vagy a kőkörre.

Nem leszek Viviane bábja, fiút szülve az öcsémnek, mert a Tó Asszonyának holmi titokzatos tervei vannak vele. Valahogyan semmi kétséget nem éreztem, hogy fiú lesz. Ha azt hittem volna, hogy lányom lesz, Avalonban maradok, s az Istennőnek adtam volna a szentélyének járó leányt. Az azóta eltelt években sem szűntem meg keseregni azon, hogy az Istennő fiút küldött, s nem leányt, aki őt szolgálhatta volna templomban és ligetben.

Így hát kimondtam a varázslatos szavakat, utoljára, ahogyan akkor hittem, s a köd visszahúzódott, és a tó partjára értünk. Mintha hosszú álomból ébredtem volna. Emlékszem, amikor első ízben pillantottam meg Avalont, megkérdeztem:

- Ez valódi?

S Viviane akkor azt felelte:

- Minden más helynél valódibb.

De többé nem volt valódi. A vészjósló nádasra pillantottam, s azt gondoltam, csupán ez valódi, s az Avalonban töltött évek nem többek álomnál, amely idővel elhalványodik majd, mihelyt fölébredek.

Eső esett, a cseppek hidegen csattantak a tó vizén. A fejemre borítottam vastag csuklyámat, kiléptem a valódi partra, egy pillanatig néztem még, amint a bárka ismét belevész a ködbe, aztán elszántan elfordultam.

Határozottan tudtam, hová megyek. Cornwallba nem, pedig vágyakoztam gyermekkorom tája után; a tengerbe nyúló, sötétlő sziklakarok, a meredek szirtek között meghúzódó mély és árnyékos völgyek, Tintagel félig már feledett tengerpartja után. Igraine ott szívesen fogadna. Csakhogy ő elégedett a kolostorfalak között, s én úgy láttam jónak, ha zavartalanul ott is maradhat. Arra sem gondoltam egy pillanatig sem, hogy Arthurhoz menjek, bár biztosan szánt és oltalmazott volna.

Az Istennő elbánt velünk. Bizonyos fokig én is bántam, ami reggel történt, mert amit az Isten és az Istennő szerepében műveltünk, azt a szertartás írta elő, de ami napkeltekor történt, azt a magunk örömére tettük. No de ez is úgy esett meg, ahogyan az Istennő akarta. Csupán az ember tesz különbséget vér és nemzetség szerint; az állat nem ismer ilyesmit, és végül is a férfi még a nő is állat csupán. Csakhogy nem akartam fájdalmat okozni Arthurnak, akit kereszténynek neveltek; ne tudja meg soha, fiút nemzett olyan nászban, amelyet ő bűnösnek nevezne.

De engem nem papok neveltek, nem papok butítottak. A méhemben hordott gyermeket - ezt határozottan tudtam - nem halandó ember nemzette. A Király Bika, az Agancsos adta nekem, ahogyan a fölesküdött papnő első gyermekéhez illik.

Így hát Észak felé fordítottam lépteimet, mit sem tartva a hosszú úttól, amely lápon és mocsárvidéken át végül elvezet Orkney királyságába, az én Morgause nénémhez.

Második könyv

A nagykirályné

1

Messze északon, ahol Lot király volt, a dombokat vastagon takarta a hó, s gyakorta még délben is köd vonta félhomályba a vidéket. A ritka, napsütéses napokon a férfiak legalább vadászni indulhattak, ám az asszonyok továbbra is a kastélyban raboskodtak. Morgause lustán pörgette az orsóját - ma éppúgy utált fonni, mint azelőtt, csakhogy finomabb munkához sötét volt -, amikor jeges fuvallat csapott be a nyitott ajtón, hát felpillantott.

- Ehhez hideg van, Morgaine - szólt szelíd szemrehányással -, úgyis egész nap a hidegre panaszkodsz; most jégcsappá akarsz minket fagyasztani?

- Nem panaszkodtam - felelte Morgaine. - Szóltam tán egy szót is? Büdös ez a szoba, mint az árnyékszék, bűzölög a füst. Csak levegőt akarok venni, ennyi az egész! - Becsukta az ajtót, visszament a tűzhöz, és reszketve dörzsölte a kezét. - Nyárközép óta nem volt melegem.

- Meghiszem azt - mosolygott Morgause. - Az a kis utas a hasadban kilopja a meleget a csontjaidból: ő melegben, kényelemben fészkel, az anyja meg vacog. Mindig így van.

- De legalább túl vagyunk már a télközépen, előbb kel, később nyugszik a fény - jegyezte meg Morgause egyik asszonya. - És két hét múlva tán már a karodban lesz a gyermek is...

Morgaine nem válaszolt, csak a kezét dörzsölgette; mintha fájna. Morgause arra gondolt, hogy a lány valósággal önmaga árnyéka, az arca halotti-vékonykára fogyott, két karja akár a csontvázé, éles ellentétben hatalmasan duzzadó, viselős hasával. A szeme alatt sötét karika, a szemhéja vörös, akárha folyton sírna, bár a házában töltött hónapok során Morgause egyetlenegyszer sem látta a fiatalabb nőt könnyet ejteni.

Vigasztalnám, de hogyan, ha egyszer nem sír?

Morgaine Morgause egyik régi köntösét viselte, egy fakó és elnyűtt, groteszkül hosszú tunikás ruhát. Esetlen és slampos volt benne, és Morgause-t bosszantotta, hogy a húga ahhoz sem vette a fáradságot, hogy tűt-cérnát fogjon, és felhajtsa azt a ruhát. Morgaine bokája is duzzadt volt, kidagadt a cipője fölött. Ennek az volt az oka, hogy ebben az évszakban csupán sózott hal és hitvány zöldség jutott az asztalra. Valamennyiüknek jót tett volna némi friss élelem, ám ilyen időben nemigen akadt. Ha viszont a férfiak szerencsével járnak a vadászaton, talán rá tudja venni Morgaine-t, hogy fogyasszon egy keveset a friss húsból. A maga négy viselőssége után Morgause élénken emlékezett, hogy mennyit kellett éheznie a terhességei alatt. Amikor például Gawaine-nal volt hasas, egyszer lement a tehénistállóba, és csipegetett az agyagból, amellyel a falat szokták fehéríteni. Egy vén bábaasszony ekkor megmagyarázta neki, hogy amikor a viselős asszony ilyen különös dolgokat eszik, a gyermek éhes valójában, s ezért az asszonynak el kell fogyasztania mindent, amit a magzat megkíván. Talán holnap lesz már friss zöldféle is a hegyi patak partján - minden terhes asszony arra vágyik, kivált ilyenkor, tél vége felé.

Morgaine gyönyörű haja is kócos volt Laza copfja úgy festett, mintha hetek óta nem fésülte, nem fonta volna újra. Most elfordult a tűztől, leemelt a polcról egy fésűt, felkapta Morgause egyik kis ölebét, és fésülgetni kezdte. Inkább a saját hajadat fésülnéd meg, gondolta Morgause, de hallgatott. Morgaine az utóbbi időben olyannyira ingerlékeny lett, hogy egyáltalán nem lehetett hozzá szólni. Persze ez egészen természetes, hiszen hamarosan itt az ideje, nézte Morgause, amint a fiatalabb nő csontos kezével a kis állat bundáját fésülgeti; a kutyuska vinnyogott és kaffogott, és Morgaine oly gyöngéden csitítgatta, ahogyan emberi lénnyel már régen nem beszélt

- Már nem tarthat sokáig, Morgaine - szólalt meg Morgause. - Gyertyaszentelőre minden bizonnyal megszülsz.

- Számomra nem lehet eléggé korán. - Morgaine még egyszer megpaskolta a kis kutyát, és letette a földre. - Látod, most már csinos vagy, hölgyek között így illik, kutyus... milyen szép a kibontott szőröd!

- Felélesztem a tüzet - tette félre az orsót, vetette a guzsalyt a fonalas kosárba a Beth nevű asszony. - Nemsokára bizton megjönnek a férfiak, hiszen majdnem sötét van. - A tűzhöz indult, megbotlott egy pálcán, és félig a kandallóra zuhant. - Gareth, te kis csirkefogó, nem viszed innen ezt a szemetet? - Tűzbe vetette a botot, az ötéves Gareth pedig, aki addig a pálcikákat tologatta, és motyogott is nekik, felvisított mérgében: ezek a pálcikák voltak a katonái!

- Nézd, Gareth, este van, a katonáidnak ágyban a helye - szólt rá élénken Morgause. A kisfiú duzzogva tolta pálcikáit az egyik sarokba, ám egy-kettőt gondosan a zubbonya hajtásába dugott. Ezek vaskosabbak voltak. Morgaine faragta őket néhány héttel korábban, és sisakos-páncélos vitézekre emlékeztettek kissé. Egy kis vörös bogyólével még piros zubbonyt is festett rájuk.

- Csinálsz nekem még egy római lovagot, Morgaine?

- Most nem, Gareth - felelte Morgaine. - Fáj a kezem a hidegtől. Talán holnap.

A gyerek komor képpel állt Morgaine elé.

- Mikor leszek már olyan nagy, hogy én is elmessek vadászni apával meg Agravaine-nal?

- Addig eltelik még pár év, gondolom - mosolygott Morgaine. - Majd ha akkorára nősz, hogy ne vessz el a hófúvásban.

- De már nagy vagyok! - húzta ki magát a fiúcska. - Nézd csak, amikor ülsz, már nagyobb vagyok nálad, Morgaine! - Dühösen belerúgott a székbe. - Itt nincs mit csinálni!

- Hát fonni éppenséggel megtaníthatlak - mondta Morgaine -, akkor legalább nem unatkoznál. - Fölemelte Beth guzsalyát, s fiú felé nyújtotta, ám az fintorogva hátrált.

- Én lovag leszek! A lovagok nem fonnak!

- Bizony nagy kár - jegyezte meg epésen Beth. - Mert nem koptatnának el annyi köpenyt meg zubbonyt, ha tudnák, micsoda munka megfonni hozzájuk az anyagot.

- Mégis akadt olyan lovag, akik font, legalábbis így mesélik - tárta ki a karját a kisfiú előtt Morgaine. - Gyere ide. Nem, inkább ülj a padra, Gareth. Nehéz vagy már ahhoz, hogy ölbe vegyelek, mint valami szopós kisbabát. A réges-régi időkben, mielőtt jöttek a rómaiak, élt egy Achilles nevű lovag, akin átok ült. Egy vén varázslónő megjósolta az anyjának, hogy a fia csatában fog elesni, így aztán az anyja szoknyát adott rá, és elrejtette az asszonyok között, ahol megtanult fonni meg szőni, megtanult minden lánynak való munkát.

- És csatában halt meg?

- Úgy bizony, mert amikor Tróját megostromolták, hívtak ám minden lovagot és harcost, hogy vívják meg, és vegyék be a várat, és Achilles elindult a többiekkel, és ő lett a legkiválóbb lovag. Azt beszélik, választást kínáltak neki: élhet sokáig és biztonságban, és öregemberként, ágyban halhat meg, ám elfelejtik, vagy rövid lesz az élete, és fiatalon pusztul el, de nagy dicsőséggel, és ő a dicsőséget választotta. Ezért regélnek róla még ma is. Egy Hektor nevű lovaggal vívott Trójában. A mi nyelvünkön úgy mondjuk, Ectorius...

- Tán az a sir Ectorius volt, aki Arthur királyunkat fölnevelte? - kérdezte tágra nyílt szemmel a kisfiú.

- Hát az biztosan nem, mivel mindez sok száz éve történt, ám ősapja lehetett a mi sir Ectoriusunknak.

- Ha már az udvarnál leszek Arthur lovagjaként - mondta hatalmas szemmel Gareth -, én leszek a csatában a legkiválóbb harcos, én fogok elnyerni minden díjat a versenyeken. Mi történt Achillesszel?

- Nem emlékszem... régen hallottam ezt a történetet, még Uther udvarában - szorította a derekára a kezét Morgaine, mintha fájna.

- Mesélj Arthur lovagjairól, Morgaine. Ugye te igazán láttad Lancelet-t? Mert én láttam, a király koronázásának napján... ölt már sárkányt? Mondd csak, Morgaine...

- Ne nyúzd, Gareth, nincs jól - szólt a fiára Morgause.

- Szaladj a konyhába, hátha akad még egy kis zabkenyér.

A gyerek elszontyolodott, de előkapta zubbonyából az egyik faragott lovagját, és elindult a konyhába.

- Egyszóval, sir Lancelet - súgta a kis fafigurának -, elindulunk, és megöljük az összes sárkányt a tóban...

- Csak háborúról meg verekedésről tud beszélni - bosszankodott Morgaine - meg a drágalátos Lancelet-ról, mintha nem lenne éppen elég, hogy Gawaine oda van Arthurral háborúzni! Remélem, mire Gareth felnő, végre béke lesz az országban!

- Béke lesz - vetette oda szórakozottan Morgaine -, bár nem számít, hiszen Gareth a legjobb barátja kezétől esik el...

- Micsoda? - kiáltotta rémülten Morgause, és ekkor látta, hogy Morgaine tekintete a semmibe mered. Gyöngéden megrázta. - Morgaine! Morgaine, rosszul vagy?

Morgaine összerezzent, megrázta a fejét.

- Elnézést... Mit is mondtál?

- Hogy én mit mondtam? Inkább mit mondtál te nekem? - háborgott Morgause, de amikor meglátta Morgaine szemében a csüggedést, libabőrös lett. Megsimogatta a húga kezét, s a komor szavakat Morgaine múló delíriumának tulajdonította. - Nyilván nyitott szemmel álmodtál. - Morgause nagyon nem szerette volna, ha az imént Morgaine-t a Látás szállta volna meg. - Jobban kellene vigyáznod magadra, Morgaine, alig eszel, nem alszol...

- Az ételtől felfordul a gyomrom - sóhajtott Morgaine. - Bárcsak nyár lenne, hogy gyümölcsöt ehetnék... tegnap éjjel azt álmodtam, hogy Avalon almáiból lakomáztam... - Megremegett a hangja, és lehajtotta a fejét, hogy Morgause ne lássa a könnycseppet a szempilláján; de ökölbe szorította a kezét, és nem sírt.

- Mindannyian unjuk a sózott halat meg a füstölt szalonnát - mondta Morgause -, de ha Lot sikerrel vadászott, enned kell a friss húsból. - Morgaine-t Avalonban arra edzették, gondolta, hogy ne vegye észre az éhséget, a szomjúságot és a kimerültséget; és most, amikor viselősen enyhítenie kellene ezen a szigorú renden, inkább büszke arra, hogy bármit elvisel zokszó nélkül.

- Te képzett papnő vagy, Morgaine, megszoktad a böjtölést, ám a gyermeked nem viseli el az éhezést meg a szomjazást, és túlságosan vékony vagy...

- Ne gúnyolj! - mutatott dühösen hatalmas hasára Morgaine.

- Csakhogy kezed-lábad csontsovány - mondta Morgause. - Nem szabad így éheztetned magadat, gyereked van, rá kell gondolnod!

- Majd akkor leszek tekintettel rá, ha ő is tekintettel lesz rám! - pattant fel Morgaine, de Morgause megfogta a kezét, visszahúzta.

- Drága gyermekem, én aztán tudom, mit élsz át, hiszen négyszer szültem. Az utolsó napok rosszabbak, mint a korábbi hosszú hónapok!

- Lehetett volna annyi eszem, hogy idejében megszabaduljak tőle!

Morgause valami gorombát akart mondani, de csak sóhajtott.

- Késő már azon elmélkedni, mit kellett volna, mit nem; tíz napon belül úgyis vége lesz. - Elővette a ruhája hajtásából a saját fésűjét, bontani kezdte Morgaine kócos haját.

- Hagyd... - kapta el a fejét türelmetlenül Morgaine. - Majd holnap megcsinálom magam. De ha nem bírod nézni a csapzott fejemet, hát add ide azt a fésűt!

- Maradj nyugalomban, lennavan - szólt rá Morgause. - Hát nem emlékszel? Kislánykorodban, Tintagelben azért sírtál, hogy én fésüljelek, mert a dajkád... hogy is hívták?... Eszembe jutott Gwennis a neve... szóval húzta a hajad, és azt mondogattad: „Csinálja inkább Morgause néném!” - Végighúzta a fésűt a kócos fürtökön, egymás után bontotta ki őket, és szeretettel simogatta Morgaine fejét - Szép a hajad.

- Sötét és durva, mint a póni szőre télen!

- Dehogy, puha, akár a fekete bárány gyapja, fényes, mint a selyem - simogatta Morgause a fekete fürtöket. - Nyughass, befonom... Mindig leánygyermeket szerettem volna, hogy szépen öltöztethessem, fésülgethessem... ám az Istennő csak fiúkat küldött, így most te vagy az én kisleányom, amikor szükséged van rám... - A keblére vonta a fekete fürtű fejet, és Morgaine megpihent, fojtogatták visszafojtott könnyei. - Jól van, jól, kicsikém, ne sírj, nem tart már sokáig, jól van, no... nem vigyáztál magadra, anyai gondoskodásra van szükséged, kicsi lányom...

- Tudod... olyan sötét van itt... napfényre vágyom...

- Nyáron bezzeg a kelleténél is többet kapunk belőle, még éjfélkor is világos van - mondta Morgause -, ezért jut télen olyan kevés. - Morgaine-t még mindig rázta a könnytelen zokogás, Morgause pedig ölelte, ringatta. - Jól van, kicsikém, jól van, lennavan, tudom én, mit érzel... Gawaine-t a legsötétebb télben szültem. Sötét és viharos idők jártak, mint most, én meg mindössze tizenhat esztendős voltam, és nagyon féltem, hiszen oly keveset tudtam a szülésről. Akkor azon siránkoztam, bárcsak lettem volna inkább papnő Avalonban, vagy maradtam volna Uther udvarában, bárhol, csak itt nem. Lot oda volt háborúzni, utáltam a vaskos testemet, folyton okádtam, fájt a derekam, és magam voltam csupa idegen asszonnyal. Hinnéd-e, hogy végig azon a télen titkon az ágyamban tartottam a régi babámat, azt szorongattam, és minden este sírva aludtam el? Annyira gyerek voltam még! Te legalább érett nő vagy, Morgaine.

- Tudom én, hogy öreg vagyok már az ilyen gyerekes viselkedéshez... - zokogta Morgaine, de csak bújt Morgause-hoz, aki egyre simogatta a fejét.

- És a kisded, akit jóformán gyermekfejjel szültem akkor, ma a szászok ellen harcol - mondta Morgause -, te pedig, akit babaként az ölemben dajkáltalak, hamarosan gyermeket szülsz. Jut eszembe, jó hírem van számodra. Marged, a szakács felesége reggel megszült - bizonnyal azért volt ma reggel zabhéjjal tele a kása -, így megvan már a szoptatós dajka is. Bár ha meglátod a fiadat, nyakamat rá, hogy magad akarod majd szoptatni.

Morgaine utálkozó gesztust tett, Morgause mosolygott.

- Magam is így éreztem mind a négy fiam születése előtt, ám amikor az arcukba néztem, éreztem már, hogy sosem lennék képes kiadni őket a kezemből. - Érezte, hogy Morgaine összerándul. - Mi baj, Morgaine?

- Fáj a derekam. Sokat ültem, az lehet a baj - állt fel nyugtalanul Morgaine, és a derekát fogva járkálni kezdett. Morgause töprengve húzta össze a szemét; igen, az utóbbi napokban a lány duzzadó hasa lejjebb ereszkedett, már nem lehet sok hátra. Friss szalmát kell vitetnie az asszonyok termébe, szólnia kell a bábáknak, hogy készüljenek a szülésre.

Lot emberei egy őzet lőttek a hegyekben; a tűzön sülő, megnyúzott és megtisztított, jókora állat illata betöltötte az egész kastélyt, és még Morgaine sem utasított el egy darabka vértől csöpögő, nyers májat - szokás szerint ezt a csemegét a viselős asszonyok kapták.

Morgause látta a húga arcán az undort, de hiszen ő éppúgy undorodott, amikor ilyesmit kapott a terhességei alatt, ám Morgaine - éppúgy, mint annak idején Morgause - buzgón szívta az éltető nedveket, hiszen a teste kívánta a táplálékot még akkor is, ha a szelleme viszolygott tőle. Később azonban, amikor az asztalnokok felszeletelték és körülhordtak a megsült pecsenyét, Morgaine elutasította a húst. Morgause mégis a tányérjára tett egy darabot.

- Edd meg - parancsolta. - Nem, Morgaine, engedelmeskedni fogsz. Nem éhezhetsz a gyerekeddel együtt.

- Nem tudom megenni - suttogta Morgaine. - Ki fogom hányni... tegyétek félre, majd később megpróbálom megenni.

- Mi baj?

Morgaine lehajtott fejjel motyogott.

- Nem tudom megenni... az őzhúst... Beltane-kor ettem, amikor... és most a szagától is felfordul a gyomrom...

A gyermek Beltane-kor fogant a szertartási tűznél. Mi zaklatja fel Morgaine-t ennyire? Az emléknek inkább kellemesek kellene lennie, töprengett Morgause, és mosolyogva gondolt a Beltane gyönyöreire. Aztán eltűnődött, vajon nem jutott-e a lány valami szokatlanul durva férfi kezére, nem tettek-e rajta erőszakot - ez magyarázná, miért viseli ekkora haraggal és kétségbeeséssel a gyermekét. Ám ami történt, megtörtént, és Morgaine van már annyi idős, hogy tudja: nem minden férfi vadállat, akkor sem, ha véletlenül olyannal akadt össze, aki nem gyöngéd, és nem ért az asszonyokhoz.

Morgause fogott egy darab zablepényt, és a pecsenyelébe mártotta.

- Akkor edd meg ezt - ebben benne van a hús java - mondta -, és főztem neked teát a csipkerózsa bogyójából; savanykás, ízleni fog. Jól emlékszem, mennyire kívántam viselősen a savanyút.

Morgaine engedelmesen evett, és Morgause úgy látta, mintha kissé kipirult volna. A savanyú italtól fintorgott, de szomjasan megitta.

- Nem ízlik - mondta -, de az a fura, hogy nem tudom nem meginni.

- A gyereked kívánja - mondta Morgause. - A kisdedek a méhben tudják, mi a jó nekik, és követelik tőlünk.

Lot, aki vidáman üldögélt az emberei között, kedvesen a sógornőjére mosolygott.

- Vén, soványka jószág, de tél végén pompás vacsora - mondta, és örülök, hogy nem hasas őzet lőttünk. Láttunk kettőt-hármat, de mondtam az embereimnek, hogy hagyják őket, még a kutyákat is visszahívtam - hadd jöjjenek világra a borjak békességben, már közel az idő, hiszen annyi vemhes állatot láttam. - Ásított, és ölbe vette a kis Gareth-t, akinek fénylett a hústól zsíros arcocskája. - Hamarosan nagy leszel, és velünk jöhetsz vadászni - mondta. - Te is meg Cornwall kis hercege is.

- Kicsoda Cornwall hercege, apám? - kérdezte Gareth.

- Hát a kisded, akivel Morgaine viselős - mosolygott Lot. Gareth Morgaine-ra meredt.

- Én ugyan nem látok semmiféle kisdedet. Hol az a gyermek, Morgaine?

Morgaine zavartan elnevette magát.

- Egy hónap múlva megmutatom neked.

- A tavasztündér hozza neked?

- Úgy is mondhatjuk - mosolyodott el Morgaine.

- Hogyan lehet egy kisded herceg?

- Tudod, atyám Cornwall hercege volt. Én vagyok az egyetlen, házasságban született gyermeke. Amikor Arthur hatalomra került, Tintagelt visszaadta Igraine-nek; tőle rám száll meg a fiaimra; már ha lesznek.

Morgause nézte a húgát, és járt az esze. Morgaine fia közelebb áll majd a trónhoz az én Gawaine-omnál. Jómagam Igraine édestestvére vagyok, Viviane csupán a féltestvére, így hát Gawaine közelibb rokona Arthurnak, mint Lancelet. Ám Morgaine fia Arthur unokaöccse lesz. Vajon Morgaine gondolt-e erre?

- Akkor hát, Morgaine, a gyermeked valóban Cornwall hercege...

- Vagy hercegnője lesz - mosolygott ismét Morgaine.

- Nem, a hasad lent van és széles. Tudom, hogy fiú lesz mondta Morgause. - Magam is négyet szültem, és figyeltem hasas asszonyaimat... - Epésen Lotra mosolygott - Az uram igen komolyan veszi az ősi írást, hogy a király legyen népének atyja.

- Csupán úgy tartom jónak - szólt szeretetteljesen Lot -, ha az én királyném szülte, frigyben fogant fiaimnak sok tejtestvére van; a mondás úgy tartja, árva az ember testvér nélkül, hát nékem aztán sok fiam van... Kedves rokon, nem dalolnál nekünk?

Morgaine félretolta a pecsenyelétől csöpögő zablepény maradékát.

- Túl sokat ettem az énekléshez - mondta sötéten, és ismét járkálni kezdett a csarnokban, és Morgause látta, hogy megint a derekát fogja. Gareth odaszaladt hozzá, és megrántotta a szoknyáját

- Énekelj nekem. Énekeld el azt a dalt a sárkányról, Morgaine.

- Az hosszú ma estére, hiszen már ágyban lenne a helyed - felelte Morgaine, de a sarokban álló kis hárfához ment, és leült a padra. Megpendített néhány futamot, felhangolt egy húrt, aztán a katonák egyik féktelen bordalára zendített rá.

A refrénnél beszállt Lot is meg az emberei is. Recsegő hangjuktól szinte megremegtek a csarnok füstös gerendái.

Éjszaka jött a szász csapat,

Feldúltak minden házat,

Levágták mind a lányokat,

Mert mind birkával hálnak!

- Hát ezt biztosan nem Avalonban tanultad, húgom - vigyorgott Lot, miközben Morgaine a helyére vitte a hárfát.

- Még egyszer - nyafogott Gareth, de Morgaine a fejét rázta.

- Nincs elég levegőm az énekléshez - mondta. A hárfát letette, felvette a rokkát, de néhány perc múlva letette azt is, és ismét járkálni kezdett.

- Mi bajod, leány? - kérdezte Lot - Nyugtalan vagy, akár medve a ketrecben.

- Fáj a hátam az üléstől - mondta -, a hús pedig, amelyet a néném belém diktált, végül csak elcsapta a hasamat. - Ismét a derekát fogta, aztán hirtelen előregörnyedt, mint akit görcs ránt össze; rémült kiáltás röppent fel az ajkáról, Morgause pedig látta, hogy a lány köntöse hirtelen térdig elsötétül a nedvességtől.

- Jaj, Morgaine, bevizeltél! - kiáltott föl Gareth. - Pedig nagy vagy már az ilyesmihez... Engem bizony elfenekelne érte a dajkám.

- Elhallgass, Gareth! - szólt élesen a gyerekre Morgause, és Morgaine-hoz sietett, aki görnyedten állt, az arca bíborvörös volt a meghökkenéstől és a szégyentől.

- Semmi baj, Morgaine - fogta karon a lányt a nénje. - Mondd csak, fáj-e itt meg itt? Gondoltam. Megkezdődött a vajúdás. Nem érted? - De honnan is tudhatta volna ez a lány? Az első gyerekét szülte, nemigen figyelmezett soha női fecsegésre, honnan ismerhette volna a jeleket? Már egész nap kínozhatták a jósló fájások. Morgause magához intette Beth-t. - Vezesd Cornwall hercegnőjét az asszonyok termébe, hívd oda Megant és Branwent. És bontsd ki a hercegnő haját; ne legyen semmi megkötve se rajta, se a ruháján. - Megsimogatta Morgaine fejét, és hozzátette. - Bárcsak előbb tudtam volna, amikor befontam a hajadat. - Megyek nyomban én is, Morgaine, és melletted maradok.

Nézte, hogyan megy ki a lány a dajkára támaszkodva. Lothoz fordult:

- Mellette kell lennem. Most szül először, nagyon félhet, szegény jószág.

- Nem kell úgy sietned - intette le lustán Lot. - Magad mondtad, először szül. Egész éjjel vajúdni fog. Bőven lesz még időd fogni a kezét. - Szívélyesen a feleségére mosolygott. - De nagyon töröd magad, hogy világra segítsd a mi Gawaine-ünk vetélytársát!

- Hogy érted ezt? - kérdezte halkan az asszony.

- Hát úgy, hogy Arthur meg Morgaine egy anya szülöttei, tehát Morgaine fia közelebb áll a trónhoz, mint a miénk.

- Arthur fiatal - felelte hidegen Morgause -, tucatnyi fia lehet még. Miből gondolod, hogy nem akad örököse?

Lot vállat vont.

- A sors szeszélyes - mondta. - A csatában Arthurt bűbáj óvja - a fejemet rá, hogy a Tó Asszonyának köze van a dologhoz, hogy verje meg az Isten -, Gawaine pedig túlontúl hűséges a királyához. Csakhogy a szerencse el is fordulhat Arthurtól, s ha eljön az a nap, tudni szeretném, hogy Gawaine áll a trónhoz a legközelebb. Gondold meg jól, Morgause: az újszülött élete oly törékeny. Bizony megkérlelhetnéd az Istennőt, hogy Cornwall ifjú hercege másodszorra ne vehessen már levegőt.

- Hogyan tehetném meg Morgaine-nal? Olyan számomra, akár ha az édes lányom lenne!

Lot gyöngéden fogta meg a felesége állát.

- Jó anya vagy, Morgause, és ezt szeretem. Ám nem hinném, hogy Morgaine annyira vágyik gyermekre. Magam hallottam, amikor azt mondta, bárcsak elhajtotta volna...

- Fáradt volt, rosszul volt - csattant föl dühösen Morgause. - Azt képzeled tán, én nem mondtam ilyesmit, amikor torkig voltam a nagy hasammal? Ilyesmit minden asszony mond a terhessége vége felé.

- Én mégis azt hiszem, Morgaine nem nagyon bánkódna, ha a gyereke halva születne. S úgy vélem - ezt akarom mondani -, neked sem nagyon kéne bánkódnod.

- Olyan jó Gareth fiunkhoz - védte a húgát Morgause. - Játékokat csinál neki, mesél. Éppen ilyen jó anyja lesz a saját fiának.

- Csakhogy nekünk meg a fiunknak nem érdekünk, hogy Morgaine az ő fiát tartsa Arthur örökösének. - Átkarolta a feleségét. Figyelj rám, kincsem, négy fiunk van, s ha mind felnőnek, nem kétséges, hogy egymás torkának fognak esni: Lothian igazán nem nagy királyság! Ám ha Gawaine lenne a nagykirály, akkor mindannyiuknak elegendő királyság jutna.

Az asszony lassan bólintott. Lot nem szívelte Arthurt, ahogyan annak idején Uthert sem, ám nem gondolta volna róla azért, hogy ennyire könyörtelen.

- Azt kívánod hát, hogy öljem meg a gyermeket, amint a világra jön?

- Morgaine a rokonunk és a vendégünk - felelte Lot -, így tehát szent. Nem venném magamra a testvérgyilkosság átkát. Csupán annyi mondtam: az újszülöttek élete törékeny, ha nem vigyáznak rájuk igen nagy gonddal. Ha pedig Morgaine netán igen rossz bőrben lenne a szülés után, az is megeshet, hogy másnak sem lesz éppen ideje a gyermeket gondozni.

Morgause összeszorította a száját, elfordult Lottól.

- Mennem kell a húgomhoz.

Lot mosolygott a háta mögött.

- Jól gondold meg, asszony, amit mondtam.

Odalenn a nők termében tüzet gyújtottak; a tűz fölött kondérban főtt a zabkása, mert hosszú éjszakára számítottak. Friss szalmát hintettek le. Morgause - ahogyan a gyermekeiket boldogan nevelő anyák egytől egyig - már elfelejtette a szülés iszonyatát, de a friss szalma láttán vacogni kezdett a foga, végigfutott a hátán a hideg. Morgaine csak egy bő inget viselt, kibomlott haja a hátát verdeste, Megan karjára támaszkodva járkált fel-alá. Olyan ünnepélyes volt ez az egész, s a többi nő számára valóban ünnep is volt. Morgause odalépett a húgához, belékarolt.

- Gyere, most sétálj egy kicsit velem, Megan addig előkészíti a gyermekednek a pólyát - mondta. Morgaine a nénjére pillantott, és Morgause azt gondolta, olyan a szeme, akár a csapdába esett vadállaté, amikor a vadászt várja, hogy elvágja a torkát.

- Soká fog tartani, néném?

- Jaj, ne gondolj arra - mondta gyöngéden Morgause. - Gondolj inkább arra, ha muszáj, hogy már napok óta vajúdsz, hát már nem tarthat sokáig. - Ám magában ezt gondolta: Nem lesz neki könnyű, hisz oly kicsi, és nem szívesen viseli ezt a gyermeket; nem vitás, hosszú, keserves éjszaka vár ránk.

És ekkor eszébe jutott, hogy Morgaine bírja a Látást, tehát kár hazudni neki. Megpaskolta Morgaine sápadt arcát.

- Nem baj, gyermekem, mi majd gondodat viseljük. Az első gyermekkel mindig soká tart - nem szívesen hagyják el kényelmes fészküket -, de megteszünk mindent, amit tudunk. Hoztatok macskát?

- Macskát? Igen, ott van, de minek, néném? - kérdezte Morgaine.

- Azért, kicsikém, mert ha láttál már macskát fialni, tudnod kell, hogy a macska dorombolva hozza a világra a kölykeit, nem sivalkodik kínjában, így ha a macska örömteli kölykezését látod, tán te is kevésbé érzed majd a fájdalmat - simogatta meg Morgause a szőrös kis állatot. - Ez amolyan szülési mágia, amelyet ti Avalonban tán nem ismertek. Igen, most leülhetsz, pihenhetsz egy kicsit, de vedd az öledbe a macskát. - Nézte, amint Morgaine a pillanatnyi nyugalomban a macskát simogatja, de újabb görcs rántotta össze a testét, és Morgause ismét arra buzdította, hogy járkáljon. - Ameddig bírod, így gyorsabban megy - mondta.

- Annyira, de annyira fáradt vagyok... - nyöszörgött Morgaine.

Leszel te még fáradtabb is, amíg vége lesz, gondolta Morgause, de csak átkarolta a fiatalabb nőt.

- Gyere. Támaszkodj rám.

- Egészen olyan vagy, mint az anyám - kapaszkodott Morgause-ba Morgaine. Az arca eltorzult, már-már sírt. - Bárcsak itt lenne anyám... - és az ajkába harapott, mintha megbánta volna pillanatnyi gyöngeségét, és lassan járkálni kezdett, fel és alá a zsúfolt teremben.

Lassan múltak az órák. Sok asszony aludt, de mindig akadt, aki sétáljon Morgaine-nal, aki az idő múltával egyre rémültebb és sápadtabb lett. Fölkelt a nap, de a bábák még mindig nem mondták, hogy Morgaine lefekhet a szalmára, pedig már olyan fáradt volt, hogy botladozott, lépni is alig bírt. Az egyik pillanatban azt mondta, fázik, és összehúzta magán a szőrmeköpenyt; máskor ledobta magáról, azzal, hogy rettenetesen melege van. Koronként öklendezett és hányt, de csak zöld epe jött fel; mégsem tudta abbahagyni a hányást, pedig forró főzetekkel itatták, amelyeket mohón nyelt. Aztán ismét öklendezett, és amint Morgause elnézte, s felötlött benne, amit Lot mondott, eltűnődött, vajon számít-e, hogy ő mit tesz és mit nem tesz... mert könnyen lehet, hogy Morgaine nem fogja túlélni ezt a szülést.

Aztán nem bírt tovább járkálni, hát megengedték, hogy lefeküdjön, fulladozva harapdálta az ajkát a vissza-visszatérő kíntól; Morgause mellette térdelt, és órákon át fogta a kezét. Régen elmúlt már dél, amikor Morgause halkan megkérdezte:

- Mondd csak, a gyermek apja sokkal nagyobb volt nálad? Mert amikor a szülés ennyire elhúzódik, néha arra utal, hogy a gyermek az apjára üt, aki viszont túlontúl nagy az anyához.

Ismét azon tűnődött, vajon ki lehet a gyermek apja. Látta jól, hogyan nézte Morgaine Lancelet-t Arthur koronázásán; ha a lányt Lancelet ejtette teherbe, az bizony magyarázattal szolgálhat, miért haragudott meg annyira Viviane, hogy szegény Morgaine-nek menekülnie kellett Avalonból... Az elmúlt hónapokban Morgaine nem árulta el, miért hagyta oda a templomot, a gyermekéről meg csupán annyit árult el, hogy Beltane tüzénél fogant. Viviane-nek olyannyira fontos volt Morgaine, - nem engedte volna meg, hogy a lány akárkitől gyermeket szüljön...

Ám ha Morgaine fellázadt választott végzete ellen, és Lancelet-t választotta volna kedveséül, ha netán Beltane ligetébe csábította, az megmagyarázhatja, miért menekült el Viviane választott papnője, utódja a Tó Asszonyának székén Avalonból.

Morgaine azonban csak annyit mondott:

- Nem láttam az arcát; az Agancsos képében jött hozzám.

Ám Morgause a Látás csöppnyi maradékával tudta, hogy a húga hazudik. Miért?

Múltak az órák. Egyszer Morgause átment a nagy csarnokba, ahol Lot emberei múlatták az időt játszócsontocskáikkal. Lot nézte őket. Ölében ott ült Morgause egyik fiatal szolgálólánya, és Lot amúgy nemtörődöm módra fogdosta a lány mellét. Amint Morgause belépett, a cseléd riadtan pillantott rá, és fel akart állni az úr öléből, ám Morgause vállat vont.

- Maradj ott, ahol vagy; a szülésnél nincs szükségünk rád, és még ma éjjel mindenképpen a húgommal maradok, nincs hát időm helyet követelni magamnak az uram ágyában. Holnapra fordulhat a kocka.

A lány lehajtotta a fejét, elpirult.

- Hogy van Morgaine, kincsem? - kérdezte Lot.

- Nem jól - felelte Morgause. - Nálam sosem ment ilyen nehezen. - Aztán dühösen felcsattant. - Tán te átkoztad el a húgomat, hogy sose keljen fel a gyermekágyból?

Lot a fejét rázta.

- A mágiát meg a bűbájt ebben a királyságban te űzöd, asszonyom. Én ugyan nem kívánok Morgaine-nek semmi rosszat. Szomorú lenne elveszíteni ilyen csinos jószágot... mert bármilyen éles is a nyelve, Morgaine jóképű fehércseléd! És hogy ilyen közeli rokonod, mert az, kincsem, csak fokozza az élvezetet...

Morgause szeretettel mosolygott az urára. Bármilyen csinoska játszópajtásokat vigyen is az ágyába Lot - az ölében ülő lány is egy volt közülük -, Morgause jól tudta, hogy az ura nagyon is kedveli őt

- Hol van Morgaine, anyám? - kérdezte Gareth. - Megígérte, hogy ma újabb lovagot farag nekem.

- Beteg, fiacskám - sóhajtott Morgause, mert ismét rátört az aggodalom.

- Hamarosan jobban lesz - szólt Lot -, s akkor már lesz egy unokaöcskösöd is, akivel játszhatsz. A fogadott fivéred és a barátod lesz. Nálunk az a mondás járja, hogy a vérrokonság három nemzedékre köt össze, de a fogadott fivérség hétre, s mivel Morgaine fia neked egyszerre vérrokonod és fogadott fivéred, több lesz számodra minden testvérnél.

- Örülök, hogy végre lesz barátom - mondta Gareth. - Agravaine csúfol, bugyuta kisdednek nevez, azt mondja, nagy vagyok már a játék katonákhoz!

- Morgaine fia viszont a barátod lesz, ha kissé megnő - mondta Morgause. - Eleinte olyan lesz, akár a kölyökkutya, amelynek még nem nyíltak ki a szemei, de egy-két év múlva már játszhat veled. Az Istennő azonban meghallgatja a kis gyermekek imáit, imádkozz hát az Istennőhöz, Gareth, hogy figyelmezzen rád, és adjon Morgaine-nek erős fiút és jó egészséget, ne a Halálbanya képében keresse fel... - és egyszerre sírni kezdett. Gareth döbbenten nézte síró anyját

- Olyan nagy a baj, kincsem? - kérdezte Lot. Morgause bólintott. De nem akarta megijeszteni a gyermeket. A szoknyája szélével megtörölte a szemét.

- Kérlek, kedves Istennő - nézett föl Gareth -, adj az én Morgaine nénémnek erős fiút, hadd nőjünk fel és váljunk lovaggá együtt.

Morgause önkéntelenül elnevette magát, és megsimogatta a fiúcska piros képét.

- Az ilyen imádságot biztosan meghallgatja az Istennő. De vissza kell mennem Morgaine-hoz.

Ám kifelé menet magán érezte Lot tekintetét, s ismét eszébe jutott, amit az ura korábban mondott: hogy számukra jobb lenne, ha Morgaine fia nem maradna életben.

Én elégedett leszek azzal is, ha Morgaine túléli, gondolta, és életében először sajnálta, hogy oly keveset tanult Avalon hatalmas mágiájából, mert most nagyon kellett volna valamiféle bűbáj vagy varázsige, hogy megkönnyítse Morgaine szenvedését. A lánynak oly nehezen, olyan rémítően nehezen megy, ehhez képest az ő összes szülése semmiség volt...

Visszaért a nők csarnokába. A bábák most feltérdeltették Morgaine-t a szalmán, hogy a gyermek könnyebben kicsússzon a méhből; ám a lány összecsuklott, mint valami élettelen, úgy kellett kétfelől támogatni. Elfulladt hangon sikoltozott, aztán újra meg újra az ajkába harapott, erős akart lenni. Morgause odament, és Morgaine elé térdelt a vérfoltos szalmára; a kezét nyújtotta, és Morgaine megragadta mindkét kezét, és vakon bámult rá.

- Anyám! - sikoltotta. - Anyám, tudtam, hogy eljössz...

Aztán eltorzult az arca, hátravetette a fejét, szája néma kiáltásra tárult.

- Fogd, asszonyom - mondta Megan -, nem, hátul, tartsd függőlegesen... - És Morgause szorította Morgaine-t a karja alatt, és érezte, hogy a lány öklendezik, és rángatózik, és zokog, és vakon menekülni próbál. Már nem tudott a bábáknak segíteni, már hagyni sem tudta, hogy a dolgukat tegyék, csak torka szakadtából sikoltozott, valahányszor hozzáértek. Morgause becsukta a szemét, nem akarta látni, csak minden erejével tartotta Morgaine törékeny, rángatózó testét.

- Anyám! Anyám! - sikoltotta ismét a lány, és Morgause nem tudta, vajon Igraine-t szólítja-e, vagy az Istennőt. Aztán a lány szinte eszméletlenül hanyatlott Morgause karjába; a termet a vér bántó szaga töltötte be, és Megan sötét, ráncos valamit emelt föl.

- Nézd csak, Morgaine úrnő - mondta -, milyen pompás fiad van... - és a kisded fölé hajolt, és a szájába fújt. Éles, dühös hang csattant föl, az újszülött sikolya, amelybe beleadja minden haragját ezzel a hideg, idegen világgal szemben.

Ám Morgaine kimerülten pihent Morgause karjában, a szemét sem volt képes kinyitni, hogy megnézze a gyermekét.

A kisdedet megfürdették, bepólyázták; Morgaine megivott egy bögre meleg, mézes tejet, füveket kapott a vérzés ellen, és most kábán, félig önkívületben pihent, akkor sem mozdult, amikor Morgause könnyedén megcsókolta a homlokát.

Megmarad és meggyógyul, bár Morgause sosem látott még asszonyt, aki ily sok szenvedés után életben maradt, s a gyermeke is megélt. A bába pedig azt mondta, hogy mindazok után, amit meg kellett tenniük, hogy ezt az egyet elevenen a világra segítsék, Morgaine aligha hord ki még egyet. Ami egyáltalán nem baj, gondolta Morgause. Most értette meg, hogy az ő szülései - pedig nem voltak könnyűek - ehhez képest semmiségek voltak.

Karjába vette a bepólyázott kisdedet, az arcába nézett. Szemlátomást egészen jól lélegzett, bár megesett, hogy ha a gyermek nem sírt fel rögtön, és a szájába kellett fújni, később ismét kimaradozott a légzés, és a csecsszopó meghalt. Ám a fiúcska egészséges-rózsaszínű volt, rózsállott még a parányi körme is. A haja sötét, teljesen egyenes, finom, sötét pihe a csöpp karokon és lábakon végig - igen, tündérgyermek, mint Morgaine maga. Könnyen lehet, hogy valóban Lancelet fia, és akkor kétszeresen közel áll Arthur trónjához.

Nyomban szoptatós dajkára kell bízni... és ekkor Morgause habozott. Bizonyos, hogy némi pihenés után Morgaine a karjába kívánja majd venni, meg akarja szoptatni; mindig így van ez, bármilyen nehéz is a szülés. S minél nehezebb a szülés, az anya annál nagyobb élvezettel szoptatja gyermekét; minél keservesebb a küzdelem, annál nagyobb a szeretet és az öröm, amikor a kisded végre az anyja keblére kerül.

És ekkor, önkéntelenül, Lot szavai jutottak az eszébe. Ha Gawaine-t akarom látni a trónon, ez a gyermek az útjában van... Nem akart ő figyelmezni Lot szavára, de amint a karjában tartotta a gyermeket, arra kellett gondolnia, hogy tán nem is lenne olyan rossz, ha a dajka ráfeküdne a kicsire, s agyonnyomná, vagy ha a csöppség oly gyönge lenne, hogy szopni se tudjon. Ha pedig Morgaine sosem fogta a karjában, soha meg nem szoptatta, nem is érezne olyan nagy bánatot; ha egyszer az az Istennő akarata, hogy a fiúcska ne éljen...

Csak Morgaine-t akarom megkímélni a bánattól...

Morgaine fia, valószínűleg Lancelet-tól, s mindketten Avalon ősi, királyi véréből... ha Arthurt baj érné, a nép ezt a gyermeket elfogadná a trónra.

De hiszen nem bizonyos, hogy Lancelet fia.

S bár Morgause négy fiat szült, Morgaine volt az a kicsi lány, akit babusgatott, dajkált, a karján vitt, akit fésült, mosdatott, akinek ajándékokat vitt. Megteheti-e hát ezt Morgaine gyermekével?

Ki meri azt mondani, hogy Arthur nem nemzhet tucatnyi fiat a királynéjával, bárki lett légyen is az az asszony?

De Lancelet fia... igen, Lancelet fiát teljes nyugalommal szánná halálra. Lancelet nem közelebbi rokona Arthurnak, mint Gawaine, Arthur mégis Lancelet-t kedveli jobban, mindenben hozzá fordul. Ahogyan ő mindig Viviane árnyékában állt, ő volt a figyelmen kívül hagyott húg, akit nem szántak nagykirálynénak - Morgause sosem bocsátotta meg, hogy Viviane Igraine-t választotta Uther számára -, úgy fog a hűséges Gawaine mindig a hivalkodóbb Lancelet árnyékában állni. S ha Lancelet játszott csak Morgaine-nal, vagy megbecstelenítette, csak további ok, hogy gyűlölje.

Mert nem volt semmi oka annak, hogy Morgaine titokban és bánatban szülje meg Lancelet fattyú fiát. Vagy Viviane tán túl jónak vélte Morgaine-hoz a drágalátos fiát? Morgause látta, hogy a lány végigsírta titokban a hosszú hónapokat. Tán azért, mert a szerelem betege volt, és elhagyták?

Viviane, átkozott legyen, játszadozik az emberi életekkel, akár a játszócsontocskákkal! Nem volt tekintettel Gorlois-ra, amikor Igraine-t Uther karjába lökte, Morgaine-t Avalonnak követelte; s most tönkretenné Morgaine életét is?

Ha biztosan tudná, hogy Lancelet gyermeke!

Ahogyan Morgaine vajúdása alatt bánta, hogy nem ismeri kellőképpen a mágiát, hogy segítsen rajta, most még annál is jobban bánta. Amikor Avalonban élt, sem vágyása, sem kitartása nem volt a druida tudományokhoz. Ám Viviane nevelt lányaként csak ellesett egyet s mást a papnőktől, akik dédelgették, kényeztették; jámboran és könnyedén, ahogyan gyermekeknek szokás, megmutattak neki néhány egyszerű varázsigét és bűbájt.

Hát most kipróbálja. Becsukta a terem ajtajait, új tüzet rakott; kihúzta a gyermek három selymes hajszálát, az alvó Morgaine fölé hajolt, s tőle is szerzett néhány hajszálat. Hajtűjével megszúrta a kisded ujját, majd elringatta a visító csecsemőt; aztán titkos füveket vetett a tűzre a hajszálakkal meg a vérrel, elsuttogta a tanult szavakat, és a lángokba meredt.

Aztán elakadt a lélegzete, amint a lángok fellobbantak, elhaltak, s egy pillanatra egy arc nézett rá: fiatal arc volt, szőke hajjal koronázott, s a szarvak árnyékot vetettek a kék szempárra, amely olyan volt, akár Utheré...

Morgaine igazat mondott, amikor azt állította, hogy a férfi az Agancsos képében kereste fel; mégis hazudott... Morgaine-nek tudnia kellett; megrendezték tehát Arthurnak a Nagy Menyegzőt a koronázása előtt. Ezt is Viviane tervelte volna ki, hogy a két királyi vérvonalból gyermek szülessék?

Neszt hallott, felpillantott, és Morgaine állt mögötte az ágy lábába kapaszkodva, halottsápadtan.

Alig mozdult az ajka, csak a szenvedéstől süppedt, fekete szeme villant a tűzről a kandalló előtt heverő, boszorkányos holmikra.

- Morgause - suttogta -, esküdj meg nekem, ha szeretsz, esküdj meg, hogy erről nem szólsz soha sem Lótnak, sem másnak! Esküdj, vagy megátkozlak minden átokkal, amelyet csak tudok!

Morgause a bölcsőbe tette a gyermeket, majd Morgaine-hoz fordult, karon fogta, visszavezette az ágyba.

- Gyere, feküdj le, pihenj, kicsim... erről beszélnünk kell. Arthur! Miért? Viviane műve?

Morgaine még izgatottabban ismételte:

- Esküdj meg, hogy hallgatni fogsz! Hogy soha többé nem beszélsz róla! Esküdj! Esküdj! - A szeme vadul villogott. Morgause attól félt, hogy a lány belázasodik, ha így felizgatja magát - Esküdj! Vagy megátkozlak a szél és a tűz, a tenger és a kő nevében.

- Ne! - szakította félbe Morgause, és megfogta a kezét, hogy lecsillapítsa. - No jó, esküszöm, megesküszöm.

Nem akart esküt tenni. Meg kellett volna tagadnom, gondolta, beszélnem kellett volna a dologról Lottal..., de már késő volt, már megesküdött... és Morgause cseppet sem kívánta, hogy Avalon papnője megátkozza.

- Nyugodj - mondta halkan. - Aludnod kell, Morgaine. - A lány behunyta a szemét, Morgause pedig ült mellette, simogatta a kezét, és gondolkodott. Gawaine Arthur embere, bármi történjék is. Lótnak semmi haszna nem származna abból, ha Gawaine jutna trónra. Ez meg - mindegy, hány fia lesz Arthurnak -, ez az első. Arthurt kereszténynek nevelték, és sokra tartja, hogy keresztényeken uralkodik; ezt a vérfertőzésben fogant fiút szégyennek tekintené. Nem rossz azért holmi csúf titkot tudni a királyról. Lotot igazán szeretem, mégis fontosnak véltem, hogy részleteket tudjak meg a bűneiről meg a kicsapongásairól.

A gyermek felébredt a bölcsőben, és sírni kezdett. Morgaine, ahogyan minden anya, nyomban kinyitotta a szemét a sírásra. Moccanni is gyönge volt, mégis azt suttogta:

- A kicsikém... az én kicsikém az? Morgause, add ide a gyermekemet.

Morgause lehajolt a bepólyázott kis jószágért. Aztán habozni kezdett. Ha Morgaine csak egyszer is a karjába veszi a gyermekét, majd szoptatni akarja, megszereti, törődni fog a jólétével. Ám ha szoptatós dajkához adja, mielőtt Morgaine egyszer is megnézné... akkor nemigen fog törődni vele, s a fiúcska valóban a nevelőszülei gyermeke lesz. Nem ostobaság maguknál tartani Arthur elsőszülött fiát, akit nem mert elismerni, hadd érezzen végtelen hűséget az a gyermek Lot és Morgause mint legigazabb szülei iránt; hadd legyenek inkább Lot fiai a fivérei, mintsem Arthur születendő fiai, már ha egyszer megházasodik.

Morgaine arcán könnyek peregtek.

- Add ide a kicsikémet, Morgause - könyörgött -, hadd vegyem a karomba a gyermekemet...

- Nem, Morgaine - mondta gyöngéden, de hajthatatlanul Morgause -, túlságosan gyönge vagy hozzá, hogy dajkáld és szoptasd, és... - valami hazugságot keresett, amelyet a bábák tudományában járatlan lány elhisz - ha csak egyszer is a karodba veszed, nem fogadja el a szoptatós dajka mellét, így hát nyomban dajkaságba kell adnod. Majd megkapod, ha kissé erősebb leszel, s a kicsi már jól szopik. - És bár Morgaine zokogni kezdett, és karját a gyermekért nyújtotta, Morgause kivitte a kicsit a szobából. Mostantól, gondolta, ez a fiú Lot nevelt fia lesz, állandó fegyver a kezünkben a nagykirály ellen. És most biztosítottam, hogy amikor Morgaine felépül, nemigen fog már a gyermekkel törődni, és itt hagyja nekem.

2

Gwenhwyfar, Leodegranz király lánya ült a körülkerített kert magas falán, két kézzel kapaszkodott a kövekbe, és nézte a bekerített réten legelő lovakat.

Mögötte édesen illatoztak a konyhai fűszerszámok meg a gyógyfüvek, amelyekből édesatyja hitvese gyógyszereket meg főzeteket szokott készíteni. A kert volt az egyik legkedvesebb helye, valójában az egyetlen házon kívüli hely, amelyet igazán kedvelt. Odabenn általában nagyobb biztonságban érezte magát, jól bezárva - de a konyhakertet a fal majdnem olyan megnyugtatóvá tette, mint ha bent lett volna a kastélyban. Innen, a fal tetejéről látta az egész völgyet, s az oly végtelenül nagy volt, messzebbre nyúlt, mint ameddig a szeme ellátott... Gwenhwyfar egy pillanatra inkább a kert biztonsága felé fordult, mert a keze ismét kezdett elerőtlenedni, és összeszorult a torka. Itt, a fal tetején, amely az ő tulajdon kertjét kerítette körül, itt biztonságban érezhette magát; ha ismét a hatalmába kerítené a fojtogató pánik, csak megfordul, lekúszik a falon, és megint a kert biztonsága veszi körül.

Atyjának hitvese, Alienor egyszer megkérdezte, amikor erről panaszkodott:

- Mitől kell biztonságban lenned, gyermekem? A szászok sosem jöttek még ennyire nyugatra. Meg aztán dombtetőn vagyunk, már három mérföldről meglátnánk őket, ha mégis jönnének - éppen ez a kilátás adja a biztonságunkat, az ég szerelmére!

Gwenhwyfar sosem tudta megmagyarázni. Alienor fogalmazása igazán józan volt. Hogyan is mondhatná el a józan, gyakorlatias Alienornak, hogy éppen a végtelen égbolt meg a tágas mezők súlya az, ami rémíti? Nem volt mitől félnie, butaság volt félnie.

Ám ettől még változatlanul levegő után kapkodott, zihált, a gyöngeség a gyomrából indulva fölhúzódott a torkáig, izzadó keze szinte érzéketlenné vált. Senki sem tudott mit kezdeni ezzel a félelemmel. A házi pap magyarázta, hogy nincs odakünn más, mint Isten jó, zöldellő földje, az atyja ordított, hogy az ő házában példátlan az ilyen női ostobaság - így hát Gwenhwyfar nem beszélt róla hangosan. Egyedül a zárdában akadt valaki, aki megértette. Jaj, a drága, jó zárda, ahol olyan biztonságban érezte magát, mint egér a lyukban, és soha, de soha nem kellett kimennie a szabadba, legföljebb a zárt klastromkertbe. Bárcsak visszamehetne! Csakhogy már felnőtt leány, a mostohaanyjának pedig apró gyermekei vannak, szüksége van Gwenhwyfarra.

A házasság gondolata is ijesztette. No de akkor legalább saját háza lenne, ahol kedvére cselekedhetne, ő lenne az úrnő, és senki nem gúnyolhatná!

Odalenn futkároztak a lovak, ám Gwenhwyfar azt a vörös ruhás, karcsú férfit figyelte, akinek sötét fürtök hullottak barnára sült homlokába, s ott mozgott a lovak közt. Oly fürge volt, akár a lovak; így Gwenhwyfar megértette, miért adták neki szász ellensége a Tündérnyíl nevet. Valaki azt is megsúgta a lánynak, hogy a fiatalemberben tündérvér csörgedez. Tavi Lancelet, így nevezte magát, és Gwenhwyfar már látta egyszer a bűvös tavon, azon a rémületes napon, amikor eltévedt, csak akkor az ifjúval volt az a szörnyű tündérnő is.

Lancelet megfogta a választott lovat; a király néhány embere figyelmeztetőn kiáltozott, magának Gwenhwyfarnak pedig elállt a lélegzete a rémülettől, s kis híján ő is felkiáltott: azt a lovat maga a király sem tudta megülni, csak a legkiválóbb lovászai. Lancelet nevetve legyintett a figyelmeztetésre. Hagyta, hogy a lovász tartsa az állatot, amíg ráteszi a nyerget. A lány hallotta nevető hangját.

- Ugyan minek ülném meg holmi hölgyike poroszka lovát, amelyet bárki megülhet akár szalmából font gyeplővel? Azt akarom, hogy lássátok: ilyen bőrszerszámmal megzabolázom a legvadabb lovatokat is, és csatamént faragok belőle! Így ni... - Meghúzott valamit a ló hasa alatt, aztán fél kézzel nyeregbe lendült. A ló felágaskodott; Gwenhwyfar tátott szájjal bámulta, amint az ifjú bedől, négy lábra, majd józan ügetésre kényszeríti a lovat. A tüzes állat ficánkolt, oldalazva lépegetett, Lancelet pedig intett a király egyik gyalogos katonájának, hogy adjon a kezébe egy hosszú lándzsát.

- Most figyeljetek... - kiáltotta. - Tegyük fel, hogy az a szalmakazal szász harcos, aki rám támad azzal a széles, nagy kardjával... - és nekieresztette a lovat, amely dübörögve száguldott a mezőn; a többi ló szétfutott amint Lancelet megrohamozta a szalmakazlat és lándzsájára tűzte, aztán szélsebesen kirántotta a hüvelyéből a kardját, hirtelen megállította a lovát, és a kardot meglóbálta a feje fölött. Még a király is hátrált, amikor felé viharzott. Lancelet azonban a király orra előtt megfékezte a lovat, leugrott róla, meghajolt.

- Uram! Engedélyedet kérem, hogy kiképezhessem a lovaidat meg az embereidet, hogy úgy vezethesd őket csatába, ha ismét jönnek a szászok, és legyőzd őket, ahogyan ő tette tavaly nyáron a Celidon-erdőnél. Akadtak győzelmeink, ám egyszer még eljő a döntő ütközet, amely meghatározza, hogy a szászok vagy a rómaiak lesznek-e urak ezen a földön. Kiképezünk minden lovat, amennyit csak tudunk, ám a tieid különbek, mint amelyeket vásárolni vagy tenyészteni tudunk.

- Nem esküdtem szövetséget Arthurnak - felelte a király. - Uther más dolog volt. Kipróbált katona, Ambrosius embere. Arthur jóformán gyerek még...

- Így véled most is, annyi megnyert csata után? - kérdezte Lancelet - Több mint egy éve ül a trónon, néked is nagykirályod, uram. Akár hűséget esküdtél neki, akár nem, ahány csatát csak vív a szászok ellen, téged is oltalmaz. Lovak és emberek nem olyan nagy kérés.

Leodegranz bólintott.

- Nem helyénvaló itt vitatni a királyság stratégiáját, sir Lancelet. Láttam, mire vagy képes a lóval. A tiéd, vendégem.

Lancelet mélyen meghajolt, és hivatalosan megköszönte Leodegranz királynak az ajándékot, ám Gwenhwyfar látta, hogy a szeme úgy csillog, akár egy boldog kamaszé. Eltűnődött, vajon mennyi idős lehet.

- Jöjj csarnokomba - mondta a király -, igyunk egy pohárral, és elmondom az ajánlatomat.

Gwenhwyfar lecsusszant a falról, s a kerten át eliramodott a konyhák felé, ahol atyjának asszonya irányította a sütőasszonyokat.

- Asszonyom, atyám betér a nagykirály követével, Lancelet-val, étel-ital kell majd nekik.

Alienor meglepetten pillantott a lányra.

- Köszönöm, Gwenhwyfar. Eredj, tedd rendbe magad. Felszolgálhatod nekik a bort, nekem sok a dolgom.

Gwenhwyfar a szobájába futott, egyszerű köntöse fölé húzta a legjobb ruháját, a nyakába korall nyakláncot kanyarított. Kibontotta szőke haját, amely a szoros fonástól hullámosan borult a vállára. Fejére tette vékonyka arany fejpántját, aztán kecsesen és könnyedén lépkedve elindult lefelé. Jól tudta, ez a kék ruha jobban áll neki minden más, drágább öltözéknél is.

Réztálat fogott, megtöltötte meleg vízzel a tűz fölött függő kondérból, rózsaszirmokat szórt belé, s éppen akkor lépett a csarnokba, amikor atyja és Lancelet. Letette a tálat, elvette és a fogasra akasztotta a férfiak köpenyét, aztán odavitte nekik az illatos meleg vizet, hogy mossák meg a kezüket Lancelet elmosolyodott, s a lány már tudta, hogy az ifjú megismerte.

- Nem találkoztunk már a papok szigetén, hölgyem?

- Találkoztál a leányommal, uram?

Lancelet bólintott, Gwenhwyfar pedig a leghalkabb, legszemérmesebb hangján - már régen rájött, hogy atyja nem szíveli, ha merészen beszél - így válaszolt:

- Atyám, ő mutatta meg nekem az utat a zárdám kapujához, amikor eltévedtem.

Leodegranz elnézőn mosolygott.

- Kis kelekótyám, ha három lépésnyire eltávolodik a kapunktól, már eltéved. Nos, sir Lancelet, hogyan vélekedsz a lovaimról?

- Mondtam, uram, jobbak mindazoknál, amelyeket vásárolni vagy tenyészteni tudunk - felelte az ifjú. - Akad néhány lovunk a messzi Spanyolhon mórok lakta vidékeiről, azokat kereszteztük a mi felföldi pónijainkkal, így hát vannak olyan lovaink, amelyek szívósak, jól tűrik az éghajlatunkat, mégis sebesek és merészek. De több kell. Nem tudunk eleget tenyészteni. Neked viszont több is van a kelleténél, én pedig meg tudom mutatni, hogyan kell felkészíteni őket, hogy aztán csatába mehess velük...

- Nem - szakította félbe a király -, öreg vagyok már ahhoz. Semmi kedvem új harci módszereket tanulni. Négyszer házasodtam, ám az összes korábbi asszonyom csupán csenevész lányokat szült, akik rendre elpusztultak, mielőtt elválasztották, néha mielőtt megkeresztelték volna őket. Lányaim vannak. Amikor a legidősebb férjhez megy, az ő ura vezeti majd csatába az embereimet, s úgy képezi ki őket, ahogyan akarja. Mondd meg a nagykirályodnak, hogy jöjjön ide, s majd megbeszéljük a dolgot.

Lancelet kissé sietősen válaszolt:

- Arthur urunk unokafivére és kapitánya vagyok, uram, de még én sem parancsolhatok neki.

- Hát akkor kérd meg, hogy keresse fel az öregembert, aki már nem szívesen mozdul el a kandallója mellől - felelte kissé epésen a király. - Ha a kedvemért nem jönne el, talán azért csak eljön, hogy megtudja, miként rendelkezem a lovaimról s az őket megülő fegyveresekről.

- Nem kétséges - bólintott Lancelet.

- Akkor ebből elég; tölts bort, leányom - szólt a király, és Gwenhwyfar szemérmesen bort töltött a kupákba. - Most eredj, leányom, hadd beszélgessünk a vendégemmel.

Gwenhwyfar, miután elbocsátották, a kertben várakozott, amíg egy szolga jött ki, és Lancelet úr lovát és fegyverzetét kérte. Elővezették a lovat, amelyen az ifjú érkezett és azt is, amelyet a király ajándékozott neki, és Gwenhwyfar a fal árnyékából leste, hogyan lovagol el az ifjú, és amikor elindult, a lány kilépet az árnyékból, és várakozva megállt. Kalapált a szíve: nem tartja-e Lancelet most túlságosan merésznek? Ám az ifjú látta őt, és mosolygott, s ez a mosoly mélyen szíven ütötte a lányt.

- Nem félsz ettől a nagy, vad lótól?

Lancelet a fejét rázta.

- Édes hölgy, nem született még olyan ló, amelyet meg ne tudnék ülni.

- Igaz talán - kérdezte szinte suttogva a lány -, hogy varázslattal babonázod meg a lovakat?

Lancelet hátravetette a fejét, csengett a kacagása.

- Szó sincs róla, hölgyem, nem élek varázslattal. Szeretem a lovakat, ismerem a szokásaikat, az eszük járását, ennyi az egész. Tán varázslónak látszom?

- De hiszen azt beszélik, tündérvér folyik benned...

Lancelet nevetett, de kissé elkomolyodott.

- Anyám valóban az ősi fajból való, akik már akkor uralták ezt a földet, mielőtt a rómaiak, sőt az északi törzsek idejöttek. Papnő Avalon szigetén, és igen bölcs asszony.

- Megértem én, hogy nem kívánsz semmi rosszat mondani anyádról - suttogta Gwenhwyfar -, ám a nővérek Ynis Witrin szigetén azt mesélték, hogy az avaloni asszonyok gonosz boszorkányok, és az ördög szolgálói...

Lancelet komolyan rázta a fejét.

- Nem így van - felelte. - Nemigen ismerem anyámat, másutt nevelkedtem. Legalább annyira félem őt, mint amennyire szeretem. De annyit mondhatok, hogy nem gonosz. Ő ültette a trónra Arthur királyunkat, ő adta neki a kardot, amellyel győz a szászokon. Mindezt gonosznak tartod? Ami meg a varázstudományát illeti... csak a tudatlanok mondják őt varázslónőnek. Én bizony helyesnek vélem, ha egy asszony okos.

Gwenhwyfar lehajtotta a fejét.

- Én nem vagyok okos, sőt nagyon buta vagyok. A jó nővérek között is csupán annyit tanultam meg, hogy végig tudjam betűzni a misekönyvet, hiszen azt mondták, ennyi tudás éppen elegendő. Aztán az asszonyi munkák: főzés, fűszerszámok, főzetek, sebkötözés...

- Számomra mindezek nagyobb rejtélyt jelentenek, mint a lovak idomítása, amelyet te varázslatnak vélsz - mondta széles mosollyal Lancelet. Aztán előrehajolt, és megérintette a lány arcát. - Ha Isten jóságos lesz, s a szászok még pár hónapig távol maradnak, meglátlak ismét, amikor visszajövök a nagykirály kíséretében. Mondj értem imát, úrnőm.

Ellovagolt, Gwenhwyfar meg csak állt, és nézett utána, és a szíve kalapált, de ez az érzés most szinte kellemesnek tetszett. Visszajön, vissza akar jönni. Az édesatyja pedig azt mondta, olyan emberhez kívánja nőül adni, aki lovakat és embereket tud csatába vezetni; ugyan ki különb a nagykirály unokafivérénél és kapitányánál? Atyja netán arra gondolt tehát, hogy Lancelet-hoz adja? Gwenhwyfar érezte, hogy örömében elpirul. Életében először érezte magát szépnek, merésznek, bátornak.

És odabenn a csarnokban az édesatyja megjegyezte:

- Jóvágású fickó ez a Tündérnyíl, ért a lovakhoz, ám túlságosan is jóképű, semhogy többre tarthatnánk.

Gwenhwyfar maga is elámult a merészségén, amikor szólni mert.

- Ha egyszer a nagykirály első kapitányává tette, bizonnyal ő a legkiválóbb harcos!

Leodegranz vállat vont.

- Unokafivére a királynak, hát rangjának kell lennie a seregben. Netán megpróbálta elnyerni a szívedet vagy... - folytatta olyan komoran, hogy a lány megrémült - a leányságodat?

Gwenhwyfar ismét elpirult, és reménytelenül haragudott magára.

- Nem, tisztességes ember, s csupán annyit mondott nekem, amennyit előtted is bízvást mondhatott volna, atyám.

- Hát ne forgass semmiféle ábrándokat abban a kelekótya fejedben - zsémbelt Leodegranz. - Többet is remélhetsz. A fickó nem több Ban király egyik fattyánál holmi avaloni hölgyikétől!

- Az édesanyja Avalon úrnője, a régiek hatalmas főpapnője... maga pedig király fia...

- Benwicki Ban! Bannak legalább egy tucat törvényes fia van mondta az apa. - Minek mennél a király kapitányához? Ha minden a terveim szerint alakul, magának a királynak leszel az asszonya!

Gwenhwyfar riadtan hőkölt hátra.

- Félnék nagykirályné lenni!

- Hiszen úgyis félsz te mindentől - dorongolta le az apja. Azért kell neked férfi, aki gondodat viseli, s inkább a király legyen az, mint a kapitánya! - Látta, hogy Gwenhwyfar ajka megremeg, hát szelídebben folytatta. - Ugyan, ugyan már, te leány, ne bőgj. Bízz benne, hogy én tudom, mi neked a legjobb. Azért vagyok itt, hogy gondodat viseljem, s jó frigyet szerezzek valami bizalomra méltó férfiúval az én szép kis kelekótyámnak.

Ha az atyja tajtékzott volna, Gwenhwyfar talán képes folytatni a lázadását. De hogyan panaszkodhatnék, gondolta kétségbeesetten, a legjobb apára, akinek az én jólétem a legfontosabb?

3

Egy kora tavaszi napon, az Arthur koronázását követő esztendőben Igraine úrnő a zárdájában ült a hímzett oltárterítők fölé hajolva.

Világéletében szerette ezt a finom munkát, ám ifjú leányka korában, de később is, Gorlois asszonyaként mással volt elfoglalva - ahogyan minden asszony -, fonnia, szőnie, varrnia kellett egész háztartására. Uther királynéjaként, azzal a sok szolgálóval és szolgával már jutott ideje a finom hímzésre meg a szép szegélyek, selyemszalagok szövésére; itt, a kolostorban pedig jó hasznát vette a tehetségének. Másként, gondolta kissé bánatosan, rá is az várt volna, mint megannyi apácára: szőhetne azoknak a sima, sötét ruháknak a szövetét, amelyet valamennyien, maga Igraine is, viseltek vagy a finom, ám unalmas fehér vásznat fátyolnak, apácafőkötőnek, oltárterítőnek. Csupán két-három nővér értett a selyemszövéshez meg a finom hímzéshez, s közülük is Igraine volt a legügyesebb.

Kissé zavart volt. Amikor aznap reggel leült a hímzéséhez, mintha ismét kiáltást hallott volna, s összerezzent rá; mintha Morgaine sikoltotta volna valahol: „Anyám!”, s a hangja csupa kín és kétségbeesés volt. Ám körötte a klastrom csöndes és üres volt, s Igraine gyorsan keresztet vetett, s nekiült munkálkodni.

Mégis... eltökélten utasította el a kísértést. Már régen lemondott a Látásról, a gonosz művéről, boszorkányságra sem vetemedne többé. Azt nem hitte ugyan, hogy Viviane maga gonosz volna, ám Avalon ősi istenei bizonnyal az ördöggel szövetkeztek, másként nem őrizhették volna meg a hatalmukat egy keresztény országban. Ő mégis ezeknek az ősi isteneknek adta a lányát.

Az előző nyár végén Viviane üzenetet küldött neki. Ha Morgaine nálad van, mondd meg neki, hogy minden rendben. Igraine zaklatottan üzent vissza, hogy Arthur koronázása óta nem látta Morgaine-t, s azt hitte, biztonságban él Avalonban. A zárda főnökasszonya felháborodottan fogadta a hírt, hogy Avalonból érkezett küldönc az egyik hölgyéhez; s amikor Igraine elmagyarázta, hogy a küldöncöt a nővére küldte, a főnökasszony tovább háborgott, és határozottan közölte, hogy semmiféle közlekedés - még üzenetváltás sem - engedhető meg azzal az istentelen hellyel.

Igraine akkor nagyon aggódott: ha Morgaine elhagyta Avalont, nyilván összeveszett Viviane-nel. Sosem esett még meg, hogy magas rangú, felesküdött papnő nem Avalon ügyében hagyta volna el a szigetet. Hogy Morgaine az úrnő tudta és beleegyezése nélkül távozott, olyannyira példátlan volt, hogy Igraine ereiben megfagyott a vér. Hová mehetett? Tán a szeretőjével szökött, és most törvény nélkül él, nem tartja sem Avalon, sem az egyház szertartásait? Vagy holtan hever valahol? Igraine szüntelenül imádkozott a lányáért, ám a Látás kitartó kísértését eltökéltén elutasította.

Ezen a télen mégis mintha Morgaine mindig mellette lett volna. Nem az a sápadt, komoly papnő, akit a koronázáson látott, hanem a csepp lány, aki egyetlen vigasza volt azokban a keserű, magányos esztendőkben Cornwallban, amikor még riadt gyermekasszony, gyermekanya volt. A kis Morgaine sáfrányszínű köntösben, szalagokkal, komoly gyermek, azzal a sötét szemével a bíbor köpenyében; Morgaine az öcsikéjével a karján... a két alvó gyermek, a fekete meg az aranyszőke fej közös párnán. Mennyire elhanyagolta Morgaine-t, tűnődött, miután frigyre lépett az ő szeretett Utherjával, és fiút szült neki, trónörököst. Morgaine nem volt boldog Uther udvarában, nemigen kedvelte Uthert. Ez is oka volt, nem csupán Viviane kérése, hogy elengedte Morgaine-t Avalonba.

Most érzett csak bűntudatot. Vajon nem küldte-e el túlságosan is készségesen a lányát, hogy minden figyelmét Uthernak és az ő gyermekeinek szentelhesse? Akarata ellenére egy régi avaloni mondás tért vissza újra meg újra Igraine gondolataiba: az Istennő nem hinti ajándékait arra, aki eldobja az ajándékokat... amikor elküldte a gyermekeit, az egyiket nevelőszülőkhöz (a saját érdekében, emlékeztette magát, amint maga előtt látta a halottfehéren fekvő Arthurt, miután leesett a lóról), a másikat Avalonba... amikor elküldte tehát őket, vajon nem maga vetette el a veszteség magvait? Azért nem adott neki az Istennő több gyermeket, mert az elsőt oly készségesen elengedte? Többször megbeszélte a dolgot a gyóntatójával, aki megnyugtatta, hogy Arthurt mindenképpen el kellett küldenie, előbb-utóbb minden fiúnak nevelőkhöz kell kerülnie, ám azt is mondta, hogy Morgaine-t nem lett volna szabad Avalonba küldenie. Ha a gyermek nem volt boldog Uther udvarában, valamelyik kolostor iskolájába kellett volna küldenie.

Gondolt arra is, hogy ha Morgaine nincs Avalonban, követet küld Lot király udvarába, vajon ott van-e; ám beállt az igazi tél, naponta küzdeni kellett a hideg, a fagy, a komisz nyirkosság ellen; a tél közepén már a nővérek is éheztek, hiszen ami élelmük volt, megosztották a parasztokkal meg a koldusokkal.

S a tél kemény heteiben mintha Morgaine hangját hallotta volna, amint kiált... amint őt hívja gyötrelmében: „Anyám! Anyám!”. Morgaine, egyedül és rémülten... Morgaine haldoklik? Hol, Istenem, hol? Ujjai a keresztre kulcsolódtak, amelyet a klastrom többi nővéréhez hasonlóan az övén viselt. Jézus urunk, oltalmazd meg, óvd őt, Mária, Isten anyja, ha bűnös is, ha varázslónő is, könyörülj rajta, Jézus, ahogyan a magdalai asszonyon könyörültél, aki rosszabb volt nála...

Bosszúsan vette észre, hogy egy könnycsepp hullott a kézimunkára: még tönkreteszi a munkát. Vászonfátylával megtörölte a szemét, s a hímzőkeretet távolabbra tartotta, a szemét meg összehúzta, hogy jobban lásson... jaj, öregszik, időről időre elhomályosul a látása; vagy a könnyek homályosítják el?

Elszántan hajolt ismét a hímzés fölé, de mintha megint Morgaine arca lett volna előtte, s képzeletében hallotta azt a halálsikolyt; mintha Morgaine lelke szakadt volna ki a testéből. Ő kiáltott így, ő hívta így az anyját, akire jóformán nem emlékezett, amikor Morgaine született... vajon szüléskor minden asszony az anyját hívja? Rémület fogta el. Morgaine ebben a kegyetlen télben, amint szül valahol... Morgause tréfálkozott ilyesmiről Arthur koronázásán, azt mondta, Morgaine úgy turkál az ételben, ahogyan viselős nők szoktak. Igraine az akarata ellenére számolni kezdett az ujjain; igen, ha úgy volt, akkor Morgaine-nak valóban a tél derekán kellett szülnie. És most, ebben az enyhe tavaszban ismét azt a sikolyt hallja. A lányához akart menni, de hová, merre?

Lépések hangzottak a háta mögött, majd zavart köhécselés, aztán a kolostorban nevelt fiatal lányka megszólalt:

- Úrnőm, látogatók várnak a külső teremben; az egyikük egyházi ember, maga a püspök!

Igraine letette a hímzést. A folt nem látszott meg rajta. Az asszonyok ontotta könnyek, lám, semmi nyomot nem hagynak a világon, gondolta keserűen.

- Aztán mit akar tőlem éppen a püspök?

- Nekem nem mondta, úrnőm, s azt hiszem, a fejedelemasszonynak sem - felelte a lányka, aki szemlátomást örömmel pletykált. - Nem küldtél esetleg ajándékot az egyháznak a nagykirály koronázása alkalmából?

Igraine küldött, ám nem gondolta, hogy a püspök holmi régi adomány miatt látogatja meg. Talán többet akar. A papok ritkán voltak a maguk jólétéért kapzsik, ám sok pap, kivált a gazdag templomok papjai igyekeztek minél több ezüstöt-aranyat zsákmányolni az oltáruk számára.

- A többiek kik? - kérdezte, látván, hogy a lányka szívesen beszél.

- Nem tudom, úrnőm, de azt igen, hogy a fejedelemasszony az egyiküket ki akarta tiltani, mivel - a szeme hatalmasra kerekedett - varázsló és boszorkánymester, a főnökasszony így mondta, ráadásul druida is!

Igraine felállt.

- Britannia merlinje, ő az apám, és nem varázsló, gyermekem, hanem a bölcsek tudományában járatos tudós ember. Még az egyházatyák is elismerik, hogy a druidák jó és nemes emberek, és békességben együtt imádkoznak velük, mivel a druidák elismerik Isten jelenvalóságát mindenekben és Krisztust, mint Isten számtalan prófétájának egyikét.

A lányka bókolással köszönte meg a helyesbítést, Igraine pedig eltette a hímzést, s arca körül elrendezte a fátylát.

Amikor a külső terembe lépett, nemcsak a merlint látta ott egy szigorú, idegen férfival, aki olyan sötét ruhát viselt, amellyel az egyházi emberek kezdték megkülönböztetni magukat a világiaktól, hanem egy harmadik férfit is, akit alig ismert meg még akkor is, amikor az megfordult; egy pillanatig úgy tetszett, Uther néz rá.

- Gwydion! - kiáltott fel, aztán gyorsan kijavította. - Arthur. Bocsáss meg, elfelejtettem. - Le akart térdelni a nagykirály elé, ám az gyorsan megakadályozta.

- Anyám, előttem sose térdelj. Megtiltom.

Igraine bókolt a merlinnek és a rideg külsejű püspöknek.

- Az édesanyám, Uther királynéja - mondta Arthur, mire a püspök elhúzta a száját. Nyilván mosolyog, gondolta Igraine. - Ám a királyi rangnál is felségesebb a mostani rangja, hiszen Krisztus menyasszonya.

Aligha menyasszony, gondolta Igraine, csak egy egyszerű özvegy, aki ebben a házban talált menedéket. Ám nem mondta, csak lehajtotta a fejét.

- Úrnőm - mondta Arthur -, ez Patricius, a papok szigetének vagy ahogy most nevezik, Glastonburynek a püspöke, aki nemrégiben jött ide.

- Úgy van, Isten akaratából - mondta a püspök -, mivel sikerült kiűznöm Írországból az összes gonosz varázslókat, most ide jöttem, hogy kiűzzem őket minden keresztény földről. Glastonburyben romlott papokra leltem, akik még a druidákkal közös imádkozást is eltűrték, holott ennek láttán a mi Urunk, aki értünk halt, véres könnyeket sírt volna!

És megszólalt lágy hangján Taliesin, a merlin.

- Miért akarsz te, fivérem, keményebb lenni magánál Krisztusnál? Mert ha jól emlékezem, őt igencsak korholták, amiért kitaszítottakkal, bűnösökkel, sőt adószedőkkel érintkezett és olyan hölgyekkel, mint a magdalai, holott azt várták volna tőle, hogy a szent fogadalmat tevők életét élje, akár Keresztelő Szent János. És a végén, midőn a keresztfán haldoklott, nem ígérte-e meg tán a tolvajnak, hogy még azon az éjszakán együtt lesznek a paradicsomban?

- Úgy vélem, túlságosan sokan veszik a bátorságot, hogy a Szentírást forgassák, és esnek ilyen tévedésbe - mondta komoran Patricius. - Akik túlzottan sokat várnak tanulmányaiktól, inkább akkor fognak megokosodni, ha a papjukhoz fordulnak a helyes és igaz magyarázatért.

A merlin szelíden mosolygott.

- Ebben nem tudok egyetérteni veled, fivérem. Én azon a hiten vagyok, hogy Isten úgy akarja, minden ember maga törekedjék bölcsességre, s ne másoktól várja azt. A kisdedeknek tán jót tesz, ha a dajkájuk rágja meg nekik az ételt, ám a férfiaknak úgy a jobb, ha a bölcsességből maguk kortyolnak, harapnak.

- Elég, elég! - szakította félbe mosolyogva Arthur. - Nem tűröm, hogy a két legkedvesebb tanácsosom vitatkozzék. Merlin uram bölcsessége nélkül meg nem lehetek, ő ültetett a trónra.

- Uram - csattant fel a püspök -, Isten volt az, aki odahelyezett.

- A merlin segítségével - felelte Arthur -, s én megfogadtam neki, hogy mindig figyelmezni fogok a tanácsára. Azt kívánnád, Patrícius atya, hogy esküszegő legyek? - Északi kiejtéssel mondta ki a nevet, hiszen ott nevelkedett. - Jöjj, anyám, üljünk le, beszélgessünk.

- Elébb hadd küldök borért, frissüljetek fel a hosszú lovaglás után.

- Köszönöm, anyám, és légy oly jó, küldj Cainak és Gawaine-nak is, akik szintén velem jöttek. Nem tűrték, hogy őrizet nélkül utazzam. És kamarásként, jóformán cselédként tüsténkednek körülöttem, mintha egyedül a kezemet sem tudnám mozdítani. Holott éppoly jól ellátom magam, mint bármely egyszerű katona, éppen elegendő egy vagy két legény, de nem tűrik...

- A társaid a legjobbat akarják - mondta Igraine, majd parancsot adott, hogy szolgáljanak fel ételt-italt a vendégeknek és egész kíséretüknek. Bort hoztak, és Igraine töltött.

- Hogy megy a sorod, fiam? - Végigmérte az ifjút, aki tíz évvel látszott idősebbnek annál a vékony legénykénél, akit egy esztendővel korábban megkoronáztak. Legalább féltenyérnyit nőtt, a válla szélesebb lett. Az arcán vörös forradás éktelenkedett, de szépen, tisztán gyógyult, Istennek hála... persze egyetlen katona sem kerülhet el egy-két vágást.

- Amint látod, anyám, harcoltam, ám Isten megóvta az életemet - felelte Arthur. - Most pedig békés küldetésben járok. És te hogy élsz itt?

- Ó, itt nem történik semmi - mosolygott Igraine. - Hírt kaptam azonban Avalonból, hogy Morgaine elhagyta a szigetet. Az udvarodnál van?

Arthur a fejét rázta.

- Dehogy, anyám, bár névre méltó udvarom sincs - felelte. - Cai őrzi a kastélyomat, kényszerítenem kellett rá, mert szívesebben jött volna hadba velem, ám maradást parancsoltam rá, - most ő felel a házam biztonságáért. Atyám néhány vén, hadra már nem fogható lovagja él ott az asszonyával meg a legkisebb fiaikkal. Morgaine Lot udvarában van - Gawaine-tól tudom, ő meg onnan, hogy öccse, az ifjú Agravaine lejött délre, hogy a seregemben küzdjön. Azt mesélte, Morgaine odaszegődött az anyja mellé; csak egyszer-kétszer látta, ám akkor jó hangulatban; Morgaine muzsikál Morgause-nak, s őrzi a fűszerszámos szekrényke kulcsait. Úgy láttam, Agravaine-t igencsak elbűvölte. - Bánat suhant át Arthur arcán, s Igraine nem tudta mire vélni, de hallgatott.

- Áldott legyen Isten, hogy Morgaine biztonságban, rokonoknál van. Aggódtam érte. - Az alkalom nem volt megfelelő, kivált az egyházi emberek miatt, hogy megtudakolja, szült-e gyermeket Morgaine. - Mikor jött délre Agravaine?

- Kora ősszel, jól emlékszem, merlin uram?

- Úgy hiszem.

Akkor Agravaine nem tud semmit; ő a saját szemével látta a lányát, mégsem sejtette. Ha ugyan valóban így állt a dolog Morgaine-nal, s nem a képzelete játszott vele.

- Nos, anyám, asszonyi dolgokról kívánok beszélni veled... úgy tetszik, meg kell házasodnom. Gawaine-on kívül nincs örökösöm...

- Nem kedvemre való ez így - szólt közbe Igraine. - Lot hosszú évek óta csak erre vár. Ne bízz a fiában a hátad mögött

Arthur szeme haragosan villant.

- Gawaine unokafivéremről még te sem beszélhetsz így, anyám! Felesküdött fegyvertársam, s úgy szeretem, akár sosem volt édes fivéremet, mint magát Lancelet-t! Ha Gawaine a trónomra törne, csupán öt percig kellene őrizetlenül hagynia, s nem ez a forradás lenne a képemen, hanem fejem sem lenne, és Gawaine máris nagykirály lenne! Az életemet és a becsületemet jobbra nem is bízhatnám!

Igraine-t meglepte a fia szenvedélyes hangja.

- Akkor hát örvendek, hogy ilyen hűséges, megbízható társaid vannak, fiam. - Aztán gonoszkás mosollyal hozzátette. - Lot viszont ugyancsak bánhatja, hogy a fiai ennyire szeretnek!

- Magam sem tudom, mit tettem, amiért ennyire a javamat akarják, ám azt akarják, s számomra ez áldás.

- Úgy van - szólalt meg Taliesin -, Gawaine rendületlenül hűséges lesz a halálig, Arthur, s ha Isten úgy akarja, azon is túl.

- Ember azt nem hiheti, hogy előre látja Isten akaratát... mondta szigorúan a püspök.

Taliesin oda se hallgatott.

- Hűségesebb lesz Lancelet-nál is, Arthur, bármennyire fáj ezt mondanom.

Arthur mosolygott, s Igraine szívébe fájdalom nyilallt: a fiában megvolt Uther ellenállhatatlan varázsa, amely végtelen hűségre késztette követőit! Hogy hasonlít az apjára!

- Téged is megfeddlek, merlin uram - mondta Arthur -, ha így szólsz a legjobb barátomról. Lancelet-ra is éppoly szívesen rábíznám az életemet és a becsületemet.

- Ó, igen - sóhajtott a merlin -, az életedet bizonnyal rábízhatod... Abban azonban már nem vagyok olyan biztos, hogy a végső próbánál nem bukik-e el, ám szent igaz, hogy szívből szeret, s az életed fontosabb neki a sajátjánál.

- Gawaine bizton jó keresztény - tette hozzá Patrícius -, Lancelet-nál már nem ilyen tiszta a helyzet. Erősen hiszem, hogy eljő az idő, amikor mindezekről az emberekről, akik kereszténynek mondják magukat, s nem azok, kiderül majd, hogy valójában démonimádók. Mindazok, akik nem fogadják el az anyaszentegyház tekintélyét Isten akaratáról, olyanok, miként Krisztus mondotta: „Aki nincs velem, ellenem van”. Ám Britannia-szerte élnek olyanok, akik alig jobbak a pogányoknál. Tarában megütköztem ezekkel, amikor az egyik szentségtelen dombjukon gyújtottam meg a húsvéti tüzet, s a király druidái nem álltak meg velem szemben. Csakhogy még Glastonbury megszentelt szigetén is, ahol a szentséges Arimatheai József járt, azon kaptam papokat, hogy holmi szent kutat imádnak! Ez pogányság! Véget vetek neki, akkor is, ha magához Róma püspökéhez kell fordulnom!

- El nem tudom képzelni - mosolygott Arthur -, hogy Róma püspöke bármit tudjon arról, ami Britanniában történik.

- Patrícius atya - mondta gyöngéden Taliesin -, igen rossz szolgálatot tennél e föld lakóinak, ha elzáratnád szent kútjukat. A kút Isten ajándéka...

- A pogány rítusok része. - Az érsek szemében fanatikus tűz égett.

- Istentől való - folytatta a druida -, hiszen a mindenségben nincs semmi, ami nem Istentől való lenne, s az egyszerű embereknek egyszerű jelképek és jelek kellenek. Ha Istent a vízben tisztelik, amely Isten gazdagságából árad, mi abban a rossz?

- Istent nem lehet ember alkotta jelképekben tisztelni...

- Ebben tökéletesen egyetértünk, fivérem - mondta a merlin -, hiszen a druidák tudományának egyik sarkalatos pontja, hogy a mindenek fölött való Istent nem lehet emberi kéz alkotta hajlékban tisztelni, csak Isten szabad ege alatt. S ti mégis templomokat építetek, arannyal-ezüsttel gazdagon. Miért volna hát gonosz dolog inni egy megszentelt forrásból, amelyet Isten teremtett és áldott meg látással, gyógyítással?

- Az ördög ad néked ilyen tudást - felelte sötéten Patrícius, Taliesin pedig nevetett.

- Ó, csakhogy a kétségeket Isten adja, s adja az ördög is, és az idők végén mind hozzá mennek, s az ő akaratának engedelmeskednek majd.

Arthur vágott közbe, mielőtt Patrícius válaszolhatott volna.

- Derék atyák, nem azért jöttünk ide, hogy teológiáról vitázzunk!

- Úgy van - sóhajtotta megkönnyebbülten Igraine. - Gawaine-ról beszélgettünk meg Morgause másik fiáról... Agravaine a neve, igaz? No meg a te házasulásodról.

- Nagy kár - mondta Arthur -, mivel Lot fiai szívből szeretnek, Lot viszont - nem kétlem - arra vágyik, hogy az ő családjának örököse osztozzon vélem a nagykirályságban, egyszóval nagy kár, hogy Morgause-nak nincs leánya, mert akkor Lot veje lehetnék, s ő tudhatná, hogy az ő lányának a fia lesz az örökösöm.

- Bizony jó lenne - jegyezte meg Taliesin -, hiszen mindketten Avalon királyi véréből származtok.

- Nem anyád vértestvére-e Morgause, Arthur uram? - ráncolta a homlokát Patrícius. - Elvenned a leányát nemigen lenne tisztesebb, mint a tulajdon nővéreddel hálnod!

Arthur zavarba jött.

- Egyetértek - mondta Igraine. - Ha Morgause-nak lenne leánya, akkor sem szabadna gondolni sem ilyesmire.

- Pedig oly könnyen meg tudnám szeretni Gawaine húgát - állapította meg szomorúan Arthur. - Hogy idegen lányt vegyek el, attól nem vagyok elragadtatva, és szerintem a leány sem lesz!

- Minden nővel megesik - közölte Igraine, és meglepődött önmagán. Vajon még mindig bántják az oly régen történtek? - A házasságot sokkal bölcsebb embereknek kell elrendezniük, mint amilyenek a fiatal lánykák.

Arthur sóhajtott.

- Leodegranz király felajánlotta nekem a lányát - a nevét elfelejtettem -, s azt ígérte, hogy a lány hozománya a száz legjobb embere lesz, felfegyverezve és - ezt hallgasd, anyám - mindeniknek lesz egy-egy pompás lova abból a fajtából, amelyet csak ő tenyészt, hogy Lancelet kiképezhesse őket. Ez volt a cézárok egyik nagy titka: a legkiválóbb csapataik lóháton harcoltak; előttük egyedül a szkíták küzdöttek így, egyébként lovat csak teherszállításra vagy futárszolgálatnál használtak. Ha négyszáz lovas harcosom lehetne, anyám, vissza tudnám zavarni a szászokat a maguk partjaira, hogy vonítanának, akár a tulajdon kutyáik.

Igraine nevetett!

- Ez aligha ok a házasságra, fiam. Lovakat, embereket vásárolni is lehet.

- Csakhogy Leodegranz semmi pénzért nem ad el - felelte Arthur. - Úgy vélem, az a szándéka, hogy a hozomány - s ez valóban királyi hozomány - fejében rokoni szálak fűzzék a nagykirályhoz. Nem mintha ő lenne az egyetlen, de eddig ő ajánlotta a legtöbbet.

Amire megkérnélek, anyám... nem akarok holmi közönséges küldöncöt küldeni a királyhoz, hogy mondja meg, elveszem a lányt, szóval csomagolja össze, és küldje az udvaromba. Átadnám a válaszomat a királynak, elkísérnéd hozzám azt a lányt?

Igraine már-már bólintott, amikor eszébe ötlött, hogy felesküdött a zárdában.

- Nem küldhetnéd valamelyik megbízható emberedet, Gawaine-t vagy Lancelet-t?

- Gawaine szoknyapecér. Nem szívesen látnám a menyasszonyom közelében - nevetett Arthur. - Legyen Lancelet.

- Igraine - szólalt meg komoran a merlin -, úgy érzem, neked kéne menned.

- Miért, nagyapám - kérdezte Arthur -, tán Lancelet oly elbűvölő, hogy a menyasszonyom belé fog szeretni?

Taliesin sóhajtott.

- Megyek - szólalt meg gyorsan Igraine -, ha az apátnő elenged. - A fejedelemasszony, gondolta, nem tagadhatja meg tőle, hogy ott legyen a fia menyegzőjén. És megértette, hogy sok-sok évi királynéság után nem olyan könnyű üldögélni csöndben, zárt falak között, s várni a híreket az ország sorsát meghatározó eseményekről. Meglehet, ez minden asszony sorsa, de ameddig teheti, ő bizony elkerüli inkább.

4

Gwenhwyfar érezte, hogy a gyomrát szorítani kezdi a jól ismert hányinger; arra gondolt, nem kellene-e indulás előtt nyomban az árnyékszékre rohannia. Mi lesz, ha akkor jön rá a szükség, amikor már lóra szállt, és elindultak? Igraine-re pillantott, aki magas, fegyelmezett alakjával zárdája egykori fejedelemasszonyára emlékeztette. Igraine kedvesen, anyaian viselkedett azon az egy esztendővel korábbi látogatáson, amikor nyélbe ütötték a házasságot. Most, amikor azért jött, hogy a menyegzőre kísérje a lányt, inkább szigorúnak és igényesnek látszott, nyoma sem volt rajta a rémületnek, amely Gwenhwyfart a hatalmába kerítette. Hogy lehet ilyen nyugodt? Gwenhwyfar a várakozó lovakra és gyaloghintóra pillantva bátortalanul megkérdezte:

- Nem félsz? Olyan messze van...

- Hogy félek-e? Dehogy - felelte Igraine. - Sokszor jártam már Caerleonban, s nem valószínű, hogy a szászok mostanában hadi úton járnának. Télen bajos az utazás, minden csupa sár, eső, de az is jobb, mint a barbárok kezére jutni.

Gwenhwyfart döbbenet és szégyenkezés fogta el, ökölbe szorította a kezét, lenézett erős, csúf úti cipőjére.

Igraine megfogta a lány kezét, megsimogatta apró ujjait.

- Elfeledtem, hogy sosem voltál távol az otthonodtól, egyedül a zárdában. Glastonburyben, igaz?

- Bárcsak újra ott lehetnék... - bólintott Gwenhwyfar.

Magán érezte Igraine éles tekintetét, és megrémült; tán rájött az úrnő, hogy nem szívesen megy feleségül a fiához, és nem fogja kedvelni... ám Igraine erősen fogta a kezét, és csak annyit mondott:

- Én sem voltam boldog, amikor hozzáadtak Cornwall hercegéhez. Egészen addig nem voltam boldog, amíg a karomba nem szorítottam a lányomat. Csakhogy alig töltöttem be a tizenötöt, te pedig majdnem tizennyolc vagy, nem igaz?

Igraine kezét szorítva, Gwenhwyfar valamivel kevésbé rettegett, ám amint kilépett a kapun, úgy érezte, mintha odafönn az égbolt végtelenje fenyegetőn tornyosulna fölé, sötéten, esőfelhőkkel. A ház előtti ösvényből sártengert dagasztott a lovak patája. Most már ügetőrendbe sorakoztak több emberrel, mint amennyit Gwenhwyfar valaha is együtt látott, az emberek kiáltoztak, a lovak nyihogtak, az egész udvar maga volt a zűrzavar. Ám Igraine erősen fogta a lány kezét, és Gwenhwyfar kelletlenül követte az asszonyt.

- Hálás vagyok, hogy eljöttél értem, úrnőm...

Igraine mosolygott.

- Túlságosan világias vagyok - örülök, ha elhagyhatom a zárdát. - Nagyot lépett, hogy kikerülje a sárban gőzölgő lócitromot - Vigyázz, gyermekem, hová lépsz - nézd csak, atyád nekünk szánta ezt a két jó pónit. Szeretsz lovagolni?

Gwenhwyfar a fejét rázva suttogta:

- Azt hittem, a gyaloghintóban utazhatok...

- Hát persze, ha ahhoz van kedved - nézett rá csodálkozva Igraine -, de úgy vélem, meg fogod unni. Amikor Viviane néném útra kelt, férfi térdnadrágot öltött. Hozhattam volna neked, ám az én koromban már nem lenne illendő azt viselnem.

Gwenhwyfar skarlátvörös lett.

- Fel nem venném - suttogta remegve -, hiszen asszonyszemély nem vehet magára férfi öltözéket, benne áll a Szentírásban...

Igraine elnevette magát.

- Az apostolok igen keveset tudtak az északi tájakról. Ahol a mi Urunk élt, meleg volt - mondta -, és azt hallottam, hogy az ottani férfiak nem is hallottak nadrágról, hanem olyan hosszú inget viseltek, amilyet a római férfiak. Én inkább azt hiszem, úgy értette, hogy asszonyszemély ne viselje egy bizonyos férfi öltözékét, s nem úgy, hogy nő nem viselhet férfi módra szabott ruhát. Viviane nővérem pedig fölöttébb tisztes hölgy: Avalon papnője.

- Boszorkány, asszonyom? - kerekedett ki Gwenhwyfar szeme.

- Dehogy, csak tudósasszony, ismeri a füvek meg a gyógyítás titkát, bírja a Látást, de esküvel fogadta, hogy sosem árt sem embernek, sem állatnak. Még húst sem vesz magához - mondta Igraine. - Éppoly szigorúan él, mint bármelyik apátnő. Nézd - mutatta -, ott van Lancelet, Arthur legelső társa. Eljött, hogy elkísérjen minket és a lovasokat meg a lovakat...

Gwenhwyfar elmosolyodott, elpirult.

- Lancelet-t ismerem - mondta -, járt atyámnál, hogy megmutassa, mit tud a lovakkal.

- Az ám - helyeselt Igraine -, úgy lovagol, akár a kentaurok, akikről a régiek regéltek, félig ember, félig ló!

Lancelet leugrott a lováról. Az arca éppoly piros volt a hidegtől, mint felhajtott gallérú római köpenye. Bókolt a hölgyeknek.

- Asszonyom - fordult Igraine-hez -, készen állsz az útra?

- Azt hiszem. A hercegnő poggyászát már kocsira tették, gondolom - pillantott Igraine a hatalmasan megrakott, bőrökkel letakart szekérre: volt rajta ágykeret és matrac, jókora faragott láda, egy nagy meg egy kis szövőszék, fazekak, üstök.

- Úgy van. Remélem, nem akad el a sárban - pillantott Lancelet a szekér elé fogott ökrökre. - Nem is ezért a szekérért aggódom, hanem a másikért. A király nászajándéka az Arthurnak - nézett lelkesedés nélkül a másik, jóval nagyobb szekérre. - Szívesebben vettem volna, ha királyunk caerleoni kastélyában építenek asztalt, már ha Uther nem hagyott volna elegendő asztalt és más bútort - nem mintha lenézném úrnőnk kelengyéjét - tette hozzá, és gyorsan Gwenhwyfarra mosolygott, akinek ragyogni kezdett az arca -, no de asztalt? Mintha Arthur uramnak nem lenne éppen elegendő asztala.

- Jaj, csakhogy ez az asztal atyám egyik becses kincse - mondta Gwenhwyfar. - Hadi zsákmány Tara egyik királyától, akit még a nagyatyám győzött le, és elzsákmányolta a legremekebb sörözőasztalát... ez az asztal kerek, látjátok, így aztán középen ülhet a bárd, és énekelhet a lakomázóknak, a szolgák is onnan szolgálhatják fel a sört vagy a bort. S amikor vendégül látta a királytársait, egyiküket sem kellett a másiknál előkelőbb helyre ültetnie... Így hát atyám úgy vélte, éppen megfelel a nagykirálynak, akinek úgy kell leültetnie előkelő társait, hogy egyiknek se kedvezzen a másikkal szemben.

- Valóban királyi ajándék - mondta udvariasan Lancelet -, csak hogy három iga ökör bírja csak el, úrnőm, s egyedül Isten a tudója, hány ácsnak meg asztalosnak kell majd összeraknia, ha egyszer odaérünk, mert hogy lovascsapat sebessége helyett a leglassúbb ökör sebességével haladhatunk csak. No persze a menyegző úgysem kezdődhet el, mielőtt odaérsz, úrnőm. - Felkapta a fejét, fülelt, majd kiáltott - Rögtön jövök, fiú! Nem lehetek egyszerre mindenütt! - Meghajolt. - Hölgyeim, útnak kell indítanom ezt a sereget! Felsegíthetlek a lovaitokra?

- Azt hiszem, Gwenhwyfar a gyaloghintóban akar utazni - mondta Igraine.

- A nap tehát felhő mögé bújik - mosolygott Lancelet -, de tégy kedved szerint, úrnőm. Remélem, hogy eljön a nap, amikor ismét reánk ragyogsz majd.

Gwenhwyfar kellemes zavart érzett, mint Lancelet szép szavaitól mindig. Sosem tudta, vajon ugratja-e az ifjú, vagy komolyan beszél. Amint Lancelet ellovagolt, ismét félelem fogta el. Lovak tornyosultak fölé, emberek hada nyüzsgött - mintha valóban sereg lett volna, ahogyan Lancelet mondta, ő maga pedig csupán fölösleges poggyász, szinte hadi zsákmány. Némán hagyta, hogy Igraine besegítse a gyaloghintóba, amely párnákkal és szőrmetakaróval várt rá, és bekucorodott az egyik sarokba.

- Hagyjam nyitva a függönyöket, hogy bejöjjön a fény meg a levegő? - helyezkedett el kényelmesen a párnákon Igraine.

- Nem! - pihegte elfulladva Gwenhwyfar. - Jo... jobban szeretem, ha be vannak húzva.

Igraine vállat vont, és behúzta a függönyöket. Egy hasadékon lesett ki, és látta, hogy az első lovasok elindulnak, mögöttük meg a szekerek. Valóban királyi hozomány ez a sok ember. Fegyveres lovasok, teljes felszereléssel, akik most beállnak Arthur seregébe. - Igraine majdnem ilyennek képzelte el a római légiókat

Gwenhwyfar feje párnán pihent, az arca sápadt volt, a szeme csukva.

- Rosszul vagy? - csodálkozott Igraine.

Gwenhwyfar a fejét rázta.

- Csak... olyan nagy... - mondta. - Fé... félek - suttogta.

- Félsz? De drága gyermekem... - Igraine elhallgatott, majd némi szünet után hozzátette. - Nos, hamarosan jobban leszel.

Gwenhwyfar a kezével is eltakarta a szemét, alig vette észre, amikor a hintó elindult. Félálomba kényszerítette magát, hogy úrrá tudjon lenni a rettegésén. Hát hová megy ő a hatalmas, mindenre ráboruló égbolt alatt, vad mocsarakon, hegyen-völgyön át? A pánik vasmarokkal szorította össze a gyomrát. Körötte lovak és férfiak zajongtak, valóságos menetelő hadsereg. Ő maga csupán a lovak meg az emberek és a fegyverzet meg a sörözőasztal tartozéka volt. Csak mindazzal együtt volt menyasszony, amit joggal a magáénak mondhatott: ruhák és köntösök és ékszerek és szövőszék és üst és kártolófésűk a lenfonáshoz. Nem önmaga volt, önmagában semmi sem volt, csupán a nagykirály tulajdona, aki még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy eljöjjön megnézni azt a lányt, akit elvisznek neki a lovakkal meg a felszereléssel. Ő is kanca volt csupán, tenyészkanca a nagykirályi csődör szolgálatára, hogy lehetőleg királyi fiút szüljön neki.

Gwenhwyfart harag fojtogatta. De hiszen nem szabad haragudnia, nem illendő; a fejedelemasszony azt mondta a zárdában, hogy a nőnek az a dolga, hogy férjhez menjen, és gyermekeket szüljön. Ő inkább apáca akart lenni, a zárdában maradni, megtanulni olvasni, gyönyörű leveleket írni okos tollal és ecsettel, csakhogy hercegnőhöz ez nem való; úgy kell teljesítenie atyjának akaratát, mintha Isten akarata volna. A nőknek kivált ügyelniük kell, hogy teljesítsék Isten akaratát, minthogy az emberiség az asszony által esett az eredendő bűnbe, ezért minden nőnek azon kell igyekeznie, hogy jóvátegye az édenkertben megesett, eredendő bűnt. Soha, egyetlen asszony sem volt igazán jó, egyedül Mária, Krisztus anyja; minden más asszony gonosz, sosem is lehetett más, mint gonosz. Ez az ő büntetése, amiért olyan, akár Éva, bűnös és haraggal teli, mert lázadni mer Isten akarata ellen. Imát rebegett, és ismét félkábulatba ringatta magát.

Igraine nem szívesen utazott behúzott függönnyel, friss levegőre vágyott, s azon töprengett, vajon mi baja ennek a lánynak. Gwenhwyfarnak egyetlen szava sem volt a frigy ellen - no persze ő, Igraine sem lázadozott a Gorlois-val kötendő házassága ellen; amikor eszébe jutott a rémült és haragos gyermek, aki akkor volt, együtt érzett Gwenhwyfarral. De miért húzódik a lány függönyök mögé, miért nem megy emelt fővel az új élete elébe? Mitől fél? Tán Arthur olyan szörnyetegnek látszik? Gwenhwyfarra nem öreg, nála háromszorta vénebb férj vár; Arthur fiatal, kész tisztelni, becsülni az asszonyát.

Azon az éjszakán egy gondosan megválasztott, száraz részen felvert sátorban háltak, hallgatták a síró szelet, a lezúduló esőt. Igraine éjjel arra ébredt, hogy Gwenhwyfar szipog.

- Mi baj, gyermekem? Rosszul vagy?

- Nem... mondd csak, úrnőm, kedvelni fog engem Arthur?

- Semmi oka, hogy ne kedveljen - felelte gyöngéden Igraine. - Bizonyára tudod, hogy gyönyörű vagy.

- Igazán? - Olyan naivan mondta, hogy abban nem volt semmi kacérság, semmi magakelletés, bókvadászat. - Alienor úrnő szerint nagy az orrom, és szeplős vagyok, mint holmi tehénpásztorlány.

- Alienor úrnő... - De Igraine észbe kapott, hogy könyörületesnek kell lennie: Alienor nem sokkal idősebb Gwenhwyfarnál, és hat esztendő alatt négy gyermeket szült. - Talán kissé rövidlátó. Valóban bájos vagy. Életemben nem láttam szebb hajat.

- Nem hinném, hogy Arthurt érdekli a szépség - mondta Gwenhwyfar. - Nem küldött senkit, hogy kitudakolja, nem vagyok-e kancsal vagy féllábú, púpos vagy nyúlajkú.

- Gwenhwyfar - mondta szelíden Igraine -, minden lányt a hozományáért vesznek el, ám a nagykirálynak is a szerint kell házasodnia, amit a tanácsosai mondanak. Azt hiszed, ő tán nem forgolódik álmatlanul, vajon mit visz neki a sors kereke, s tán nem fogad majd hálával és örömmel, mert szépséget, tisztességet, sőt tanultságot viszel neki? Kész elvenni azt, akit rendeltetett, de sokkal boldogabb lesz, ha meglátja, hogy nem vagy - mit is mondtál? - nyúlszájú, sem himlőhelyes, sem bandzsa. Fiatal még, nem sok dolga akadt asszonnyal. Lancelet pedig minden bizonnyal elmondta neki, hogy szép és erényes vagy.

Gwenhwyfar sóhajtott.

- Lancelet Arthur unokafivére, igaz?

- Úgy van. Benwicki Ban király fia a nővéremtől, aki Avalon főpapnője. A Nagy Frigy szülötte. Hallottál már a nagy nászról? Kis-Britanniában egyesek még megtartják, és megkövetelik a pogány szertartásokat - mesélte Igraine. - Még Uther is, amikor nagykirállyá koronázták, fölkereste a Sárkány-szigetet, s megkoronázták ott is, az ősi rítus szerint, bár nem követelték meg tőle, hogy kössön frigyet a földdel; Britanniában ezt a merlin teszi, így amikor szükséges, ő az áldozat a király helyett...

- Nem tudtam, hogy Britanniában még élnek ezek a pogány szokások - mondta Gwenhwyfar. - Arthurt is... Így koronázták meg?

- Ha igen, nékem ugyan nem szólt róla - felelte Igraine. Tán változtak a dolgok, s Arthur beéri azzal, hogy a merlin az egyik legfőbb tanácsosa.

- Ismered a merlint, úrnő?

- Az apám.

- Valóban? - meredt az idősebb nőre a sötétben Gwenhwyfar. Úrnőm, igaz az, hogy amikor Uther Pendragon meglátogatott még a frigyetek előtt, a merlin varázslata segítségével Gorlois álcájában ment hozzád, így hát amikor vele háltál, Cornwall hercegének hitted őt, tiszta és hű feleségnek magadat?

Igraine meglepődött; hírét hallotta a szóbeszédnek, hogy illetlenül sietősen szülte meg Uther fiát, ám ezt a históriát még nem hallotta.

- Ezt mondják?

- Néha, úrnőm. Bárdok énekelnek róla.

- Nos, nem igaz - mondta Igraine. - Gorlois köpenyét és Gorlois gyűrűjét viselte, az utóbbit párviadalban vette el - Gorlois elárulta a nagykirályát, és eljátszotta az életét. Ám bármiféle meséket mondjanak is, én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Uther az, senki más. - Összeszorult a torka; még most is olyan volt, mintha Uther élne valahol, csak hadban lenne.

- Szeretted Uthert? Nem a merlin varázslata volt tehát?

- Nem - felelte Igraine -, szívemből szerettem, bár úgy vélem, eleinte csak azért kívánt nőül venni, mert Avalon ősi királyi véréből való vagyok. Ebből is láthatod, hogy az ország javáért kötött frigy boldog is lehet. Szerettem Uthert; hasonló szerencsét kívánok neked is, hogy te meg a fiam úgy szeressétek egymást, ahogyan mi ketten.

- Remélem - szorította meg ismét Igraine kezét Gwenhwyfar. Igraine picinek és törékenynek érezte a lány ujjait a maga erős, céltudatos kezében. Ez a kéz nem való gyermekek vagy sebesültek gondozására, csak finom kézimunkára vagy imára. Bár hagyta volna Leodegranz ezt a gyermeket a zárdájában, Arthur meg másutt nézett volna asszony után. Minden úgy lesz, ahogyan Isten rendelte; sajnálta Gwenhwyfart a félelmeiért, de Arthurt is, hogy ilyen gyerekes és vonakodó mátkája van.

No de ő sem volt különb, amikor Gorlois-hoz küldték; az évek múlásával talán megnő a leány ereje is.

A tábor már a nap első sugarainál talpon volt, készültek a napi menetelésre, amelynek Caerleon volt a célja. Gwenhwyfar sápadt és erőtlen volt, s amikor föl akart kelni, az oldalára fordult, és hányni kezdett. Egy pillanatra rút gyanakvás támadt Igraine-ben, ám elvetette; a kolostorban nevelkedett, félénk gyermek beteg volt a félelemtől. Határozottan fordult a lányhoz.

- Megmondtam, hogy a zárt hintótól rosszul leszel. Ma lóra kell ülnöd, friss levegőt kell szippantanod, másként sápadtan érkezel a menyegződre, s nem rózsás arccal. - Aztán magában hozzátette: És ha még egy napot kell töltenem lefüggönyözött hintóban, megtébolyodom; nem mondom, valóban emlékezetes lakodalom lenne: a menyasszony sápadtan okádna, a vőlegény anyja meg tombolna. - Jöjj, ha szépen felállsz, és lóra ülsz, Lancelet lovagol majd veled, ő majd szóval tart, és felvidít.

Gwenhwyfar befonta a haját, a fátylát is elrendezte; alig evett, de kortyolt egy kis árpasört, s a zsebébe tett egy darabka kenyeret, hogy majd később megeszi.

Lancelet pirkadat óta talpon volt.

Amikor Igraine odalépett hozzá - Az úrnőnkkel kell lovagolnod. Búslakodik, sosem volt távol az otthonától - Lancelet elmosolyodott, s felragyogott az arca. - A legnagyobb örömmel, asszonyom.

Igraine egyedül lovagolt a fiatalok mögött, hálás volt, hogy magára maradhat a gondolataival. Be szépek is voltak: a fekete, csupa tűz Lancelet meg a csupa arany, csupa fehér Gwenhwyfar. Szőke Arthur is, a gyermekeik vakítóan szőkék lesznek. Némi meglepetéssel vette tudomásul, hogy szinte várja, hogy nagyanyó legyen. Igazán kellemes, amikor az ember körül kisgyermekek vannak, akiket babusgatni lehet, ám mégsem a saját gyerekei, nem kell értük annyit aggódni, rettegni, törnie magát. Kellemes ábrándokba merülve kocogott; a zárdában rákapott az ábrándozásra. Amikor aztán előrepillantott a két fiatalra, látta, hogy Gwenhwyfar délcegen ül a lovon, az arca kissé kipirult, és mosolyog. Tehát jól tette, hogy kirángatta a hintóból.

És akkor észrevette, hogyan néznek egymásra.

Uram Istenem! Uther nézett rám így, amikor Gorlois asszonya voltam - mint aki éhezik, s mintha én lennék számára az elérhetetlen táplálék... Mi lesz, ha ezek szeretik egymást? Lancelet becsületes, Gwenhwyfar pedig, esküdni mernék, erényes, hát mi más lehet ebből, mint szenvedés? Aztán szemrehányást tett magának a gyanakvásáért; illendő távolságban lovagoltak egymástól, nem is próbálták megfogni egymás kezét, s csak azért mosolyogtak, mert fiatalok voltak, az idő pedig remek; Gwenhwyfar a lakodalmára tartott, Lancelet pedig lovakat és harcosokat vitt a királyának, az unokafivérének, a barátjának. Miért ne lennének boldogok, miért ne beszélgetnének derűsen és vidáman? Rosszindulatú vénasszony vagyok. Mégis nyugtalanságot érzett.

Mi lesz ebből? Édes Istenem, árulás lenne a szemedben, ha egy pillanatra ismét a Látásért könyörögnék? Aztán arra gondolt, van-e még módja Arthurnak tisztességgel visszalépni ettől a frigytől. Mert hogy a nagykirály olyan nőt vegyen asszonyául, aki már másnak adta a szívét, az valóban tragédia. Britannia tele van lányokkal, akik boldogan szeretnék a királyt, örömmel mennének hozzá. Csakhogy a móringot kocsira tették, a menyasszony elhagyta atyja házát, a csekélyebb királyok és hűbéresek pedig gyülekeztek már, hogy megünnepeljék ifjú királyuk lakodalmát.

Igraine elhatározta, hogy beszél a merlinnel. Arthur legfőbb tanácsosaként ő tán megakadályozhatja még ezt a nászt - de vajon megteheti-e háború és pusztítás nélkül? Gwenhwyfarnak is megalázó lenne, ha nyilvánosan elutasítanák egész Britannia szeme láttára. Nem, már késő, a menyegzőnek meg kell lennie, így rendeltetett. Igraine sóhajtott, és lehajtott fejjel lovagolt tovább, már nem látta szépnek a szép napot. Dühösen korholta magát, hogy az összes kétsége és félelme értelmetlen, az ostoba vénasszony képzelgése csupán; vagy hogy mindezeket a gondolatokat az ördög küldte, mert arra akarja csábítani, hogy ismét éljen a már megtagadott Látással, ismét a gonoszság és a boszorkányság eszközévé váljon.

Lovaglás közben a tekintete mégis újra meg újra Gwenhwyfarra és Lancelet-ra tévedt, meg a kettejük közti szinte látható áramkörre, a mohó vágynak erre a szinte tapintható aurájára.

Napnyugta előtt értek Caerleonba. A kastély dombtetőn állt, a régi római erősség helyén, a római falakból jó néhány állt még - nagyjából ugyanilyen lehetett, gondolta Igraine, a rómaiak idejében is. Amikor megpillantotta a sátrakkal és emberekkel teli lankákat, egy pillanatig kábultan arra gondolt, tán ostromolják a várat, ám hamarosan rájött, hogy ez a sok nép mind azért gyűlt össze, hogy tanúja legyen a király menyegzőjének. A tömeg láttán Gwenhwyfar ismét megrémült; Lancelet megpróbálta ünnepélyessé tenni a hosszan elnyúló karavánt, Gwenhwyfar pedig elfátyolozta az arcát, és némán lovagolt Igraine mellett

- Kár, hogy megviselten és az úttól kimerülten látnak először - helyeselt Igraine -, de nézd csak, ott van Arthur, elibénk jött.

A lány olyan fáradt volt, hogy alig emelte fel a fejét. Arthur hosszú, kék zubbonyt viselt, a kardja remekmívű, bíbor hüvelyben függött az oldalán. Néhány percre megállt a menet élén, hogy szót váltson Lancelet-val, aztán a gyalogos és lovas sokadalom szétváló sorfala közt Igraine és Gwenhwyfar felé indult.

Bókolt az anyjának.

- Jól utaztál, asszonyom? - Ám a tekintetét Gwenhwyfar-ra emelte, és Igraine látta, hogyan kerekedik ki a szeme a lány szépségétől, és szinte olvasott a lányka gondolataiban.

Igen, szép vagyok, Lancelet gyönyörűnek tart, vajon tetszeni fogok-e Arthur uramnak?

Arthur lesegítette a lányt a nyeregből; amikor Gwenhwyfar földet ért, kissé megtántorodott, s a király mindkét karját odanyújtotta.

- Úrnőm és hitvesem, üdvözöllek otthonodban, az én házamban. Légy boldog itt, s legyen számodra ez a mai nap éppoly örömteli, amilyen számomra.

Gwenhwyfar mélyen elpirult. Igen, Arthur nagyon jóvágású, győzködte magát hevesen, azzal a szőke hajával meg a nyugodt, szürke szemével. Mennyire különbözik Lancelet féktelen vidámságától, huncutságától! S mennyire másként néz rá - Lancelet úgy bámult rá, mint a Szűzanya szobrára szokás a templomban, Arthur azonban józanul, töprengve vizslatta, ahogyan idegent szokás, akiről még nem tudni, barát-e vagy ellenség.

- Köszönöm, férjem és uram - mondta. - Amint látod, elhoztam neked a hozományomul ígért lovakat és embereket...

- Hány lovat hoztál? - kérdezte gyorsan Arthur. Gwenhwyfar megzavarodott. Mit törődik ő Arthur drágalátos lovaival? Muszáj ilyen nyíltan kimutatni, hogy Arthur nem miatta várta oly nagyon ezt a menyegzőt? Kihúzta magát - sok férfinál is magasabb volt, bizony nő létére igazán szálas -, és méltósággal mondta:

- Nem tudom, Arthur uram, nem számoltam meg őket. Tán a lovasok kapitányát kellene inkább faggatnod. Lancelet uram bizonnyal ismeri a számukat az utolsó kancáig, az utolsó szopós csikóig.

Ügyes lány ez, gondolta Igraine, amikor látta, hogy Arthur sápadt arca elpirul a feddésre, s a király szégyenlősen elmosolyodik.

- Bocsáss meg, hölgyem, senki nem kívánja tőled, hogy ilyen dolgokkal törődj. Lancelet bizonnyal idejekorán beszámol mindenről. Ám itt vannak az emberek, akik veled jöttek - illendő, hogy őket is köszöntsem új alattvalóimként, ahogyan királyné asszonyomat köszöntöm. - Egy pillanatra majdnem olyan fiatalnak látszott, amilyen valójában volt. Körülpillantott emberek, lovak, szekerek, ökrök és kocsisok nyüzsgő sokaságán, és tehetetlenül tárta szét a karját. - Ebben a zűrzavarban úgysem hallanának. Engedd meg, hogy a kastély kapujához vezesselek. - Kézen fogta, és vezetni kezdte a lányt az ösvényen, gondosan kikeresve a legszárazabb foltokat. - Attól tartok, komor, vén vár ez. Apám erőssége volt egykor, ám amióta az eszemet tudom, másutt éltem. Pár év múlva, ha a szászok egy kis szusszanást hagynak nekünk, tán alkalmasabb helyet is találunk otthonunkul, ám egyelőre ezzel kell beérned.

Amint átléptek a kapun, Gwenhwyfar megérintette a falat. Vastag, biztonságos római kőfal volt, és olyan szilárd, mintha a világ kezdete óta állt volna ott; itt minden biztonságban van. A lány szinte gyöngéden simított végig a kövön.

- Nekem nagyon szép. Itt bizonyára biztonságban leszek... úgy értem, minden bizonnyal boldog leszek.

- Nagyon remélem, Gwenhwyfar úrnőm - mondta ki először a nevet Arthur a maga különös, idegenes kiejtésével. A lány hirtelen kíváncsi lett volna, vajon hol nőtt föl. - Túlságosan fiatal vagyok, hogy mindezekért feleljek... ennyi emberért és királyságért. Boldog vagyok, hogy segítőtársam akadt. - A lány úgy hallotta, hogy Arthur hangja remeg, mintha félne - de mi a csudától kel félnie egy férfinak? - Frigybeli bátyám, Lot, Orkney királya, aki anyám húgát, Morgause-t vette nőül, azt állítja, hogy a felesége is uralkodik, ha ő távol van hadban vagy tanácsülésen. Én szívesen megadom neked ezt a tisztességet, úrnőm, uralkodhatsz az oldalamon.

Gwenhwyfar gyomrát ismét pánik szorította össze. Hogyan várhat Arthur tőle ilyet? Hogyan is uralkodhatna egy asszony? Mit törődik ő azzal, mit tesznek a vad barbárok, az északi törzsek vagy a barbár asszonyaik?

- Sosem merészkednék olyan messzire, uram és királyom - felelte reszkető, halk hangon.

- Arthur, édes fiam - szólalt meg határozottan Igraine -, hová tetted az eszed? Ez a lány két napja lovagol, teljesen kimerült! Korai királyságok kormányzásáról kotyogni, amikor a cipőn még ott az út sara! Könyörgöm, adj át minket inkább a kamarásaidnak, s holnap lesz elegendő időd, hogy ismerkedj a mátkáddal!

Arthur bőre, gondolta Gwenhwyfar, még az övénél is fehérebb. Immár másodszor pirult el, akár a megfeddett gyermek.

- Elnézést, anyám, bocsáss meg, úrnőm. - Intett, és magas, karcsú fiatalember bicegett feléjük sebhelyes arccal.

- Fogadott fivérem és kamarásom, Cai - mondta Arthur. Cai, ő Gwenhwyfar, az én úrnőm és királyném.

- Szolgálatodra - bókolt mosolyogva Cai.

- Amint látod - mondta Arthur -, úrnőm magával hozta a bútorát és a kelengyéjét. Úrnőm, köszöntelek a tulajdon házadban. Add ki Cainak a parancsot, mit hová akarsz vitetni. De most, engedelmeddel, távoznom kell; látni akarom az embereket, a lovakat meg a felszerelést. - Mélyen meghajolt, és Gwenhwyfar mintha megkönnyebbülést látott volna az arcán. Nem tudta, vajon Arthur csalódott-e benne, vagy a királyt ebben a frigyben valóban csak a lovak és lovasaik érdekelték, ahogyan a lány gyanította. Nos, föl volt készülve erre, ám jólesett volna mégis a személyének szóló üdvözlet. Aztán észbe kapott, hogy a Cai nevezetű, sebhelyes arcú, fekete ifjú a parancsára vár. Cai szelíd és udvarias volt, tőle nem kellett félni.

Sóhajtott, aztán ismét megérintette az erős falat, mintha abból kívánna erőt meríteni, hogy amikor megszólal, királynéhoz méltón tegye.

- A legnagyobb szekéren, sir Cai, egy ír sörözőasztal van. Atyám menyegzői ajándéka Arthur uramnak. Hadi zsákmány, igen régi és igen értékes. Gondoskodj róla, hogy felállítsák Arthur legnagyobb lakomázó csarnokában. Ám legelébb nézz utána, hogy szobát készítsenek Igraine asszonyomnak, s hogy álljon ma este valaki a szolgálatára. - Kissé meglepődött magán. Úgy vélte, szinte királynéhoz illőn beszélt. És lám, Cai is elfogadta annak. Igen mélyen meghajolt, úgy mondta:

- Nyomban meglesz, úrnőm és királyné asszonyom.

5

Egész éjszaka gyülekeztek a vendégek csoportjai a kastély előtt; alig pirkadt, amikor Gwenhwyfar kinézett, s azt látta, hogy az egész kastély előtti hegyoldalt lovak és sátrak, férfiak és nők tömegei borítják.

- Mint valami ünnepen - mondta Igraine-nek, akivel megosztotta az ágyát leánysága utolsó éjjelén, s az idősebb nő elmosolyodott.

- Amikor a nagykirály asszonyt hoz a házhoz, annál nemigen van nagyobb ünnep ezen a szigeten. Nézd, azok ott Orkneyi Lot emberei. - Talán Morgaine is velük lesz, gondolta, de nem mondta. Fiatalasszony korában kifecsegte minden gondolatát, de most már nem.

Milyen különös, gondolta Igraine; ameddig csak szülni képes, az asszonyt arra nevelik, hogy csak a fiaira gondoljon. Ha egyáltalán gondol a lányaira, csak az jár a fejében, hogy amikor felnőnek, más kezére jutnak, azaz idegen család számára kell nevelni őket. Arról lenne szó csupán, hogy Morgaine az elsőszülöttje, aki mindig a legközelebb állt a szívéhez? Hosszú távolléte után Arthur testben visszatért, ám ahogyan minden férfi, oly idegenné fejlődött, hogy a távolságot már nem lehetett áthidalni. Ám Morgaine-hoz - erre Arthur koronázásán jött rá - olyan lelki kapcsolat fűzte, amelyet sosem lehetett megszakítani. Talán mert Morgaine-ban is élt, ahogyan benne, Avalon öröksége? Ezért akart minden papnő leányt szülni, aki majd követi, aki mindörökre megmarad számára?

- Mennyi ember! - csodálkozott Gwenhwyfar. - Nem is tudtam, hogy Britanniában ennyi ember él.

- És te leszel a nagykirályné mindannyiuk fölött - ez ijesztő, én csak tudom - mondta Igraine. - Én is így éreztem, amikor hozzámentem Utherhoz.

S egy pillanatig úgy érezte, Arthur rosszul választott királynét. Gwenhwyfar szép volt, igen, jó természetű és tanult, csakhogy a királynénak vezető szerepet kell játszania az udvarnál. Gwenhwyfar pedig talán félénk és zárkózott.

A legegyszerűbb szavakkal: a királyné a király úrnője; nem csupán házvezetőnője és gazdasszonya - azt bármely kamarás vagy kulcsárnő megtehetné -, hanem, akár Avalon papnője, az élet realitásainak jelképe, emlékeztető, hogy az élet nem pusztán küzdelem és háború és uralkodás. A király, bármiként legyen is, azokért harcol, akik nem képesek csatázni önmagukért: a szülő asszonyokért és a kicsiny gyermekekért és az öregekért, az aggokért és a nagyanyókért. A törzseknél az erősebb asszonyok ott küzdöttek a férfiak oldalán - a nőknek külön katonai iskolája is volt -, ám a civilizáció kezdete óta a férfiak feladata lett élelemre vadászni és távol tartani a betolakodókat a családi tűzhelyektől, amelyeknél a viselős asszonyok, a kicsiny gyermekek meg az öregek menedékre leltek, az asszonyok dolga meg a családi tűzhely őrzése maradt. Ahogyan a király egyesült a főpapnővel a földdel kötött, jelképes nászban, annak jeléül, hogy erőt ad királyságának, úgy jelképezte a királlyal egyesült királyné a seregek meg a háborúk mögötti központi erőt: az otthont és a központot, amiért a férfiak összeszedték minden erejüket... Igraine türelmetlenül rázta meg a fejét. Mindezek a jelképek és benső igazságok illenek tán egy avaloni papnőhöz, ám ő, Igraine derekas királyné volt annak idején mindezen gondolatok nélkül, s Gwenhwyfarnak is éppen elegendő ideje lesz mindezekről töprengeni, amikor öregasszony lesz, s nem lesz mindezekre szüksége! Ebben a civilizált korban a királyné csupán annyira papnője az árpaföldjüket művelő falusiaknak, amennyire a király az őzek közt kóborló nagy vadász!

- Jöjj, Gwenhwyfar, Cai hagyott itt számodra szolgálókat, ám az urad édesanyjaként nekem illő felöltöztetnem téged a menyegződre, minthogy a te édesanyád nem lehet itt, nem készíthet fel erre a napra.

A lány felöltözve úgy festett, akár egy angyal; csodálatos haja színaranyként ragyogott a napfényben, szinte elhomályosította a fejére tett aranyfüzért. A ruhája pókháló-finom, fehér anyagból készült; Gwenhwyfar szégyenlős büszkeséggel mesélte Igraine-nek, hogy igen távoli, még Rómánál is messzibb országban szőtték, s drágább az aranynál. Az atyja vásárolt egy végnyit a templomuk oltárára, egy kis darabka jutott egy szent ereklye tárolására, s ő is kapott egy darabot, abból varrta a menyegzői ruháját. Ám jut belőle még Arthurnak is egy ünneplő zubbonyra - ez lesz az ő nászajándéka.

Lancelet érkezett, hogy elkísérje őket a menyegző előtti, korai misére; aztán egész nap csak lakomázás és mulatozás lesz a dolguk. Az ifjú ragyogóan festett már korábban is viselt, bíborvörös köpenyében, de lovagláshoz volt öltözve.

- Elmégy tőlünk, Lancelet?

- Nem - felelte a lovag udvariasan, ám csak Gwenhwyfarra nézett. - A mai mulatság egyik fénypontja lesz, amikor az új lovasok és Arthur lovasai bemutatják, mit tudnak; magam leszek a lovasok egyike, aki délután szerepel a játékokon. Arthur úgy érzi, ideje, hogy az emberei tudomást szerezzenek a terveiről.

S Igraine ismét látta a szemében azt a reménytelen, megbűvölt tekintetet, amellyel Gwenhwyfart nézte és a leány ragyogó mosolyát, amellyel az ifjúra tekintett. Nem hallotta már, mit mondanak egymásnak - a szavak kétségtelenül ártatlanok voltak. De nem volt szükségük szavakra. Igraine-t ismét elfogta a kétségbeesett aggodalom, hogy ez nem vezethet jóra, csak bajra.

Elindultak végig a folyosókon, szolgák, nemesek, a korai misére igyekvők csatlakoztak hozzájuk. A kápolna lépcsőjén két újabb fiatalember állt, akiknek, akárcsak Lancelet-nak, hosszú, fekete toll díszítette a süvegjét; Gwenhwyfar emlékezett, hogy Cai is ilyet viselt. Ez lenne Arthur kísérőinek a jelvénye?

- Hol van Cai, fivérem? - kérdezte Lancelet. - Nem itt volna a helye, hogy úrnőnket a misére kísérje?

Az egyik új jövevény, az a nagydarab, izmos fickó, akiben mégis volt valami Lancelet-ból, így válaszolt:

- Cai és Gawaine Arthurt öltöztetik a menyegzőre. Azt hittem, te is ott leszel, hiszen ti hárman olyanok vagytok, mintha Arthur fivérei lennétek. Engem küldött maga helyett, minthogy Igraine úrnő rokona volnék... asszonyom - hajolt meg Igraine előtt -, tán nem ismersz meg? A Tó Asszonyának fia vagyok, a nevem Balan. Ő meg a tejtestvérem, Balin.

Gwenhwyfar udvariasan bókolt. Eltöprengett: Hát lehetséges lenne, hogy ez a nagy, durva Balan Lancelet testvére? Mintha valami bika a legnemesebb délvidéki paripát vallaná fivérének! Balin, a nevelt fivére alacsony és vörös képű volt, a haja szőke, akár a szászoké, és szász módra szakállt is viselt.

- Lancelet, ha szívesebben lennél urammal, a királlyal... - kezdte.

- Szerintem oda kéne menned - nevetett Balan. - Mint minden házasodni készülő férfi, Arthur őrülten ideges. A csatamezőn küzdhet a mi urunk pendragon módjára, ám ezen a reggelen, amikor a mátkájához készül, nem több annál a kölyöknél, aki valójában.

Szegény Arthur, gondolta Gwenhwyfar, számára ez a nász még nagyobb megpróbáltatás, mint számomra - nekem mást se kell tennem, mint engedelmeskednem atyámnak és királyomnak! Szinte elnevette magát, de elfojtotta a jókedvét; szegény Arthur, akkor is el kellene őt vennie a királysága érdekében, ha vén lenne vagy csúf vagy himlőhelyes. Ez éppoly keserves kötelessége, mint csatába vezetni az embereit a szászok ellen. De a szászokról legalább tudja, hogy mit várhat tőlük.

- Lancelet uram - kérdezte gyöngéden -, szívesebben lennél Arthur urunk mellett?

Az ifjú szeme világosan elárulta, hogy nem akarja őt elhagyni; mindössze egy-két nap alatt megtanulta elérteni ezeket a ki nem mondott üzeneteket. Egyetlen olyan szót sem váltott Lancelet-val, amelyet ne kiálthattak volna ki fennhangon Igraine vagy az atyja vagy Britannia összes püspökei előtt. Most először tapasztalta, hogy az ifjút ellentétes érzések gyötrik.

- A legkevésbé sem kívánlak magadra hagyni, asszonyom, ám Arthur a barátom és az unokafivérem...

- Isten óvjon tőle, hogy vérrokonok közé álljak valaha is - nyújtotta csókra csöpp kezét a leány. - Ezzel a násszal nékem is hűséges rokonommá, unokafivéremmé leszel. Eredj uramhoz, a királyhoz, és mondd meg neki... - Elhallgatott, meglepte a tulajdon merészsége; hát illik ilyesmit mondani? Isten segítse valamennyiüket, egy órán belül Arthur hitvese lesz, mit számít, ha túlzottan merésznek hat is, amikor amit mondani akar, az a valós érzéseit fejezi ki az ura iránt? - Mondd meg neki, hogy örömmel küldöm vissza hozzá a leghűségesebb kapitányát, és hogy szeretettel és engedelmesen várom őt, uram.

Lancelet mosolygott. Ez a mosoly mintha megmozdított volna valamit a leány belsőjében, hiszen az ő ajka is mosolyra húzódott. Hogyan is érezheti magát ennyire az ifjú részének? Mintha az egész élete átszivárgott volna Lancelet ajkának érintésébe, amikor megcsókolta a kezét. Gwenhwyfar nagyot nyelt, és egyszeriben rájött, hogy mit érez. Hiába küldte kötelességtudón szeretete és engedelmessége üzenetét Arthurnak, a lelkét is eladta volna, ha visszafordíthatta volna az időt, és annak idején megmondhatta volna az atyjának, hogy nem megy nőül senki máshoz, csak Lancelet-hoz. Olyan valóság volt ez, mint a nap az égen, mint a fű a lába alatt mint - ismét nyelt egyet - mint maga Arthur, aki most a menyegzőre készül, amiért neki most misére kell mennie, hogy fölkészítse magát.

Isten kegyetlen tréfája lenne tán, hogy magam sem tudtam, mi az, amit érzek, csak most tudom, amikor már késő? Vagy a gonosz cselvetése csupán, hogy eltérítsen atyám és uram iránti kötelességemtől? Nem hallotta, mit mondott Lancelet, csak azt érzékelte, hogy az ifjú elengedi a kezét, hátat fordít, és távozik. Alig hallotta a két nevelt fivér, Balin és Balan udvarias szavait. Melyik is a Tó Asszonyának a fia? Balan; Lancelet fivére, bár csak annyira hasonló hozzá, mint varjú a fenséges sólyomhoz.

Eljutott a tudatáig, hogy Igraine szól hozzá.

- Itt hagylak, drágám, Arthur lovagjaival. Beszélnem kell a merlinnel még mise előtt

Gwenhwyfar csak későn értette meg, hogy Igraine engedélyt vár tőle, hogy távozhasson. Nagykirálynéi rangja máris valóságosnak látszott. Alig hallotta a tulajdon szavait, ám Igraine máris indult.

Igraine átvágott az udvaron, mentegetőzött az emberek között, akiket félretolt a tömegben, hogy eljusson Taliesinhoz. Mindenki tarka, ünnepi ruhát öltött, csak a merlin viselte a szokásos, komor, szürke köntösét.

- Apám...

- Igraine, gyermekem. - Taliesin lenézett rá, s Igraine valahogy olyan vigasztalónak találta, hogy a vén druida úgy szól hozzá, mintha most is tizennégy éves lenne. - Azt hittem, a kis menyasszonyunk kíséretében vagy. Gyönyörű lányka! Arthur valóságos kincset talált. Hallom, okos és tanult is, no meg istenfélő, ami ugyancsak kedvére lesz a püspöknek.

- Apám - halkította le a hangját Igraine, hogy senki más ne hallhassa. - Kérdeznem kell valamit. Van-e annak tisztes módja még, hogy Arthur ne kösse meg ezt a frigyet?

Taliesin megütközött.

- Nem, nem hiszem. Hiszen már minden készen áll a kettejük egybekelésére a mise után. Isten irgalmazzon nekünk! Tán csalás áldozatai lennénk? Meddő ez a lány, becstelen vagy... - A merlin bosszúsan csóválta a fejét. - Hacsak nem leprás titkon, vagy nincs gyermeke más férfitól, ezt a frigyet semmi sem akadályozhatja meg; s még akkor sem lenne elkerülhető botrány nélkül, anélkül, hogy Leodegranz ellenséggé válna. Miért kérded, Igraine?

- Hiszem, hogy a leány erényes. Csakhogy látom, hogyan néz Lancelet-ra, az meg rá. Lehet-e abból más, mint nyomorúság, ha a menyasszony mást szeret, s ez a más a vőlegény legjobb barátja?

A merlin éles pillantást vetett az asszonyra, vén szeme most is tisztán látott.

- Hát erről van szó? Mindig mondtam én, hogy ez a mi Lancelet-nk túlságosan jóvágású és elbűvölő, még baja lesz belőle. De becsületes fickó. Nem több ez fiatalos ábrándozásnál. Ha az ifjú pár egybekelt, és elhálta a frigyet, majd elfelejtik, legföljebb ha némi szomorúsággal gondolnak rá mint olyasmire, ami megtörténhetett volna.

- Tíz esetből kilencben azt mondanám, igazad van - felelte Igraine -, csakhogy te nem láttad őket úgy, ahogyan én.

A merlin ismét sóhajtott.

- Igraine, Igraine, nem azt mondom én, hogy nincs igazad, de most már mit tehetünk? Leodegranz oly nagy sértésnek venné, hogy nyomban hadat üzenne Arthurnak, márpedig úgyis éppen elegen vitatják Arthur királyságát - nem hallottál tán arról az északi királyról, aki megüzente, hogy eddig tizenegy király szakállát nyúzta le, hogy köpönyeget szövessen belőlük, s ha Arthur nem fizet neki adót, eljön Arthur szakálláért is?

- És Arthur mit tett?

- Megüzente annak a királynak - felelte a merlin -, hogy még ki sem nőtt a szakálla, nemigen venné hasznát a köpenye szövésénél; ám ha kedve tartja, jöjjön érte, és vigye csak, ha ugyan megtalálja az idevezető utat a szászok tetemei között. És elküldte egy szász fejét - éppen akkor tért meg a portyázásból - azzal, hogy a szász szakálla sokkal illőbb a köpönyeghez, mint az olyan baráté, akinek az oldalán illene inkább harcolnia. Végezetül még hozzátette, hogy királytársának ajándékot küldeni hajlandó, ám a barátaitól nem követel, de nem is fizet nekik adót. Így aztán nem lett a dologból semmi; azt azonban láthatod, hogy Arthurnak éppen elegendő ellensége van, többet nem engedhet meg, Leodegranz pedig kegyetlen ellenség lenne. Jobb tehát elvennie a leányt, és akkor is ezt mondanám, ha egy ágyban lelte volna Lancelet-val amiről szó sincs, s úgy hiszem, nem is lesz.

Igraine azon kapta magát, hogy a kezét tördeli.

- Mit fogunk tenni?

A merlin gyöngéden megsimogatta az asszony arcát.

- Amit mindig tettünk, Igraine, amit tennünk kell, amit az istenek parancsolnak. A legtöbbet, amit tudunk. Egyikünk sem az önnön boldogságáért lépett erre az útra, gyermekem. Te, aki Avalonban nevelkedtél, jól tudod ezt. Bárhogyan próbálnánk is alakítani a sorsunkat, a vége az istenek kezében van - vagy ahogyan a püspök mondaná, Isten kezében. Minél vénebb leszek, annál jobban látom, teljesen mindegy, miféle szavakkal mondjuk ki ugyanazt az igazságot.

- Az úrnő nem szívesen hallaná, hogy ilyeneket beszélsz - szólalt meg Taliesin mögött egy fekete hajú, keskeny arcú, druida papi öltözéket viselő férfi. Taliesin odafordult, és elmosolyodott.

- Viviane akkor is tudja, hogy így igaz, ahogyan tudom én is. Igraine, úgy gondolom, nem ismered még legkiválóbb bárdjaink legújabbikát... azért hoztam magammal, hogy játsszon Arthur menyegzőjén. Kevin, asszonyom.

Kevin mélyen meghajolt. Igraine észrevette, hogy a bárd faragott botra támaszkodva biceg; a hárfáját egy tizenkét-tizenhárom éves fiú viszi utána tokban. Sok olyan bárd és hárfás, aki nem volt druida, vak vagy nyomorék volt - ezekben a háborús időkben nemigen akadt ép testű férfi, aki időt szánt volna ezekre a művészetekre -, ám a druidákat rendszerint az ép testű és éles elméjű férfiak közül választották. Torz testű embernek ritkán engedték, hogy megismerkedjen a druida tanításokkal - úgy vélték, az istenek a torz testtel a belső tökéletlenségekre hívták föl a figyelmet. Ám erről szólni iszonyatos durvaság lett volna; Igraine tehát föltételezte, hogy a bárd kivételesen tehetséges, ha testi hibája ellenére befogadták.

A jövevény elterelte a figyelmét jövetele céljáról, ám amint visszagondolt, úgy vélte, Taliesinnak igaza lehet. Botrány, sőt háború nélkül nem lehetett kitérni a nász elől. A vakolt sövényfonadék templomban fények égtek, megszólalt a harang. Igraine belépett a templomba. Taliesin nagy nehezen letérdelt, így tett a Kevin hárfáját hordozó fiú is, ám maga Kevin állva maradt. Igraine egy pillanatig azt hitte, hogy nem lévén keresztény, a bárd nem tartja magára nézve kötelezőnek a szokásokat, ahogyan egykor Uther. Aztán eszébe jutott a bárd bicegő járása, és megértette, nyilván nem hajlik a térde egyáltalán. Látta azonban azt is, hogy a püspök sötét pillantást vet a dalnokra.

- Hallgassátok a mi Urunk, Jézus Krisztus szavait - kezdte a püspök. - Lássátok, az hol ketten-hárman öszvejönnek az én nevemben, ott vagyok ím közöttetek, s bármit kévánjatok az én nevemben, úgy lészen az...

Igraine letérdelt, az arca elé vonta a fátylát, mégis látta, amint Arthur belép Cai, Lancelet és Gawaine kíséretében, rajta finom, fehér zubbony és kék köpeny, és semmi más díszt nem visel, csupán a koronázásakor kapott, vékonyka arany fejéket, és nagy kardjának bíbor hüvelyén csillognak ékkövek. Igraine szinte a szeme nélkül látta Gwenhwyfart is törékenyen, fehér ruhájában, aranyban és fehérben, akár Arthur, amint ott térdel Balin és Balan között. Az őszülő, karcsú Lot Morgause meg az egyik kisebb fia között térdelt; és mögötte... mintha egy hárfa magas, tiltott akkordja csendült volna át a pap kántálásán. Igraine felemelte a fejét, óvatosan, s megpróbálta kivenni az ott térdelő alakot, akiről tudta, ki az. Morgaine arca és alakja elbújt Morgause mögött.

Mégis érezte a lányt, ahogyan valamiféle hamis hangot a szent szertartás harmóniájában. Ennyi esztendő után netán ismét olvasni tud a gondolatokban? No de mit keres Avalon papnője a templomban? Ha Viviane meglátogatta őt az Utherral töltött évek alatt, vagy kerülte az istentiszteletet, vagy részt vett rajta azzal az udvarias és komoly figyelemmel, ahogyan az ember a bábujával játszó gyermeket lesi. Most már látta Morgaine-t - megváltozott, vékonyabb és szebb lett, finom, sötét gyapjúból készült ruhát és illedelmes, fehér fejdíszt viselt. Nem csinált semmit; lehajtott fejjel térdelt, a szemét lesütötte, maga volt a tiszteletteljes figyelem. De még a pap is megérezte a leányból áradó romboló türelmetlenséget, mert kétszer is elhallgatott, és Morgaine-ra pillantott, bár semmivel sem vádolhatta, ami illetlen vagy helytelen lett volna, így némi szünet után folytatta is a szertartást.

Ám Igraine figyelme is elterelődött. Próbált a szertartásra koncentrálni, elmormolta a megfelelő szavakat, de nem volt képes a pap szavaira gondolni, sem éppen házasuló fiára, sem Gwenhwyfarra, akiről tudta, anélkül, hogy odanézett volna, hogy a fátyla alól Lancelet-t lesi Arthur oldalán. Egyedül csak a lányára tudott gondolni. A szertartás meg a lakodalom után végre találkozhat vele, megtudhatja, hol járt, mi történt vele.

Aztán egyetlen pillanatra föltekintett, amikor a pap éppen a kánai menyegző történetét olvasta, és tekintetével megkereste Arthurt, s azt látta, hogy Arthur tekintete is Morgaine-ra szegeződik.

6

Morgause hölgyei között ülve, Morgaine némán hallgatta az istentiszteletet, a feje lehajtva, arcán a tisztelet udvarias maszkja. Belül türelmetlenség feszítette. Micsoda ostobaság: mintha holmi emberkéz által épített ház a pap szavaitól a Szellem otthonává változhatna, amikor a Szellem egyáltalán nem emberi mű. Száguldottak a gondolatai. Unta már Morgause udvarát; visszakerült az események sodrába, mintha poshadó állóvízből újra a sebes folyóba vetették volna. Ismét élt. Még Avalonban is, bármennyire elzárt és csöndes hely volt is, azt érezte, hogy állandóan érintkezik az élet áradásával, ám Morgause asszonyai között fölöslegesnek, begyepesedettnek, haszontalannak érezte magát. Most ismét mozog, holott a fia születése óta egy helyben vesztegelt. Egy pillanatig a kisfiára, Gwydionra gondolt. Már alig ismeri őt; ha fel akarja venni, hogy dajkálja, rúgkapál, és a nevelőanyjához kívánkozik. A nyakára fonódó karocskák emlékétől még most is elgyöngült, elszomorodott, de elűzte az emléket. A fiúcska még azt sem tudja, hogy az ő gyermeke, úgy nő majd föl, hogy Morgause ivadékának hiszi magát. Morgaine ezzel elégedett volt, mégsem tudta elfojtani makacs bánatát.

Bizonyára minden asszony ilyen bánatot érez, aki kénytelen elhagyni a gyermekét; ám a nőnek ezt el kell viselnie, kivéve az olyan otthonteremtő asszonyokat, akik beérik azzal, hogy megteszik a gyermeküknek mindazt, amire bármely nevelőanya vagy cselédlány képes, s akikre nem vár ennél nagyobb feladat. Még a tehénpásztornőnek is el kell hagynia a kicsinyét, hogy a tehenei után nézzen, hát még a királynőnek vagy a papnőnek! Hiszen Viviane is lemondott a gyermekeiről. Ahogyan Igraine is.

Arthur megférfiasodott, jóképű lett; megnőtt, szélesebb lett a válla, már nem az a karcsú fiú volt, aki egykor az őz vérével az arcán eljött hozzá. Abban erő volt, nem ebben a fecsegésben az ő Istenük cselekedeteiről, aki borrá változtatta a vizet, ami különben az Istennő ajándékának megszentségtelenítése. Vagy arról szól a történet, hogy a nászban a férfi és a nő egyesülését a Szellem kovásza valami szentséggé változtatja át, ahogyan a Nagy Menyegzőnél? Arthur kedvéért remélte, hogy így lesz ezzel a nővel, bárki lett légyen is; Morgause mögött térdelve csupán a halovány haj felhőjét látta, rajta a még haloványabb menyasszonyi koronát meg valami finom és drága anyagból készült fehér ruhát. Arthur felemelte a tekintetét, hogy a menyasszonyára pillantson, s meglátta Morgaine-t. Morgaine látta, hogy Arthur arca elváltozik, s feleszmélve azt gondolta: Hát megismert. Én nem változhattam annyit, amennyit ő; ő fiúból férfivá érett, én meg már akkor felnőtt nő voltam, s a dolog nem változtatott rajtam olyan sokat.

Őszintén remélte, hogy Arthurt szeretni fogja a mátkája, s Arthur is szívből szereti majd az asszonyát. Emlékezetében még ott csengtek Arthur elkeseredett szavai: Egész életemben emlékezni fogok reád, és szeretni és áldani foglak. De nem szabad, hogy így legyen. Felejtenie kell, meg kell tanulnia az Istennőt választott hitvesében látnia. Mellette állt Lancelet. Hogyan változtathatták, érlelhették meg az évek ennyire Arthurt, s hogyan hagyhatták érintetlenül, változatlanul Lancelet-t? Nem, megváltozott ő is, szomorúnak látszott, s az arcán hosszú sebhely húzódott a hajáig, sőt még abban is vékony, fehér vonalat vágott. Cai még vékonyabb és hajlottabb lett, még erősebben bicegett; úgy nézett Arthurra, ahogyan hű kutya a gazdájára. Félig reménykedve, félig félősen pillantott körül Morgaine, vajon eljött-e Viviane, hogy tanúja legyen Arthur nászának, ahogyan a koronázásának az volt. Ám az úrnő nem volt jelen. Ott volt viszont a merlin, ősz fejét szinte mintha imára hajtotta volna, a mögötte álló magas árnyéknak több esze volt, semhogy térdet hajtott volna ehhez az ostoba komédiához - Kevin a bárd; jó neki!

A mise folytatódott; aztán a püspök, ez a magas, aszketikus, savanyú képű fickó végre kimondta az elbocsátás szavait. Még Morgaine is lehajtotta a fejét: Viviane arra tanította, hogy legalább színre mutasson tiszteletet a másfajta hit megnyilvánulásai előtt, hiszen, így mondta, minden hit az istenek hite. A templomban egyedül Kevin feje maradt büszkén felemelve. Morgaine arra vágyott, bárcsak lenne elegendő bátorsága, hogy odaálljon mellé, felemelt fejjel. Arthur vajon miért ilyen tisztelettudó? Tán nem tett esküt, hogy Avalont éppoly tiszteletben tartja, mint a papokat? Eljöhet még a nap, amikor neki vagy Kevinnek kell emlékeztetnie Arthurt az esküjére? Az a fehér, ájtatos, templomi angyalka, akit elvett, bizonnyal nem fog segíteni. Avaloni asszonyt kellett volna Arthur mellé adni; nem ez lett volna az első eset, hogy a felesküdött papnő egy király társa lett. Az ötlet megrendítette, s nyugtalanságát úgy űzte el, hogy Hollót idézte maga elé a nagykirályné szerepében. Benne legalább megvan a hallgatás keresztényi erénye... Morgaine lehajtotta a fejét, s az ajkába harapott, mert félt, hogy elneveti magát.

A mise véget ért, az emberek a kapu felé indultak. Arthur meg a társai a helyükön maradtak, és Cai intésére Lot meg Morgause Arthur felé tartott, mögöttük Morgaine. Látta, hogy Igraine, a merlin meg a hallgatag hárfás is marad. Morgaine felemelte a fejét, s a szeme találkozott az anyjáéval; a Látás világosságával tudta, hogy ha a püspök nincs ott, máris Igraine karjában lett volna. Elpirult, s elfordult Igraine kíváncsi tekintete elől.

Igyekezett minél kevesebbet gondolni Igraine-re, csak azt tudta, hogy mindenképpen el kell titkolnia előle, amit nem tudhat meg soha, hogy ki a gyermekének az apja... Egyszer, a hosszú, elkeseredett kínlódás közben, amelyre már alig emlékezett, mintha hangosan, akár a gyermek, az anyját hívta volna, de bizonyos nem volt benne. Még most is tartott bármiféle kapcsolattól az anyjával, aki egykor bírta a Látást, ismerte Avalon útjait; Morgaine félre tudta tenni teljes gyermekkori neveltetését és bűntudatát, de vajon az anyja nem korholná-e azért, ami végül is nem az ő akaratából történt?

Lot most térdet hajtott Arthur előtt, s a kedvesen komoly arcú Arthur felemelte, és megcsókolta mindkét orcáját.

- Boldog vagyok, hogy el tudtál jönni a menyegzőmre, bátyám. És boldog vagyok, hogy ilyen hűséges barát és rokon vigyázza északi partjaimat, Gawaine fiad pedig a legkedvesebb barátom és társam. És te, néném. Köszönetet kell mondanom, amiért nekem adtad hűséges társamul a fiadat.

Morgause mosolygott. Még mindig szép, gondolta Morgaine, sokkal szebb, mint Igraine.

- Én jó uram, hamarosan okod lesz ismét köszönetet mondani nekem, mert vannak ifjabb fiaim is, akik másról sem beszélnek, csak hogy mikor állhatnak végre a nagykirály szolgálatába.

- Éppoly szívesen fogadjuk őket, mint legidősebb fivérüket - felelte udvariasan Arthur, s Morgause mögé, az ott térdelő Morgaine-ra pillantott.

- Üdvözlégy, nővérem. A koronázásomon ígéretet tettem neked, most beváltom. Jöjj! - A kezét nyújtotta a lánynak. Morgaine felállt, az öccse kezében érezte a feszültséget. Arthur nem nézett a nővére szemébe, hanem oda vezette, ahol a fehérbe öltözött nő térdelt aranyhajának felhőjében.

- Úrnőm - mondta halkan Arthur, s Morgaine nem tudta, melyikükhöz szól; az egyik nőről a másikra nézett, Gwenhwyfar felállt, a szeme találkozott a Morgaine tekintetével, s a felismerés döbbenete villant benne.

- Gwenhwyfar, ő a nővérem, Morgaine, Cornwall hercegnője. Az a kívánságom, hogy ő legyen az első a hölgyeid között, hiszen rangban nincs különb nála.

Morgaine látta, hogy Gwenhwyfar pici, rózsás, cicanyelvével megnedvesíti az ajkát.

- Uram és királyom, már találkoztunk Morgaine úrnővel.

- Micsoda? Hol? - kérdezte mosolyogva Arthur.

Morgaine feszülten válaszolt.

- Amikor Glastonburyben, a kolostorban járt iskolába, uram. Eltévedt a ködben, s Avalon partjára vetődött. - Ahogyan azon az egykori napon, most is mintha valami szürke és vészjósló, akár a hamu takarta volna el, s fojtotta volna meg a szép napot. Tisztes köntöse és finoman szőtt fátyla ellenére Morgaine megint úgy érezte, mintha valami torz, törpeféle, földhözragadt teremtmény lenne Gwenhwyfar éteri fehérségével és becses aranyával szemben. Csupán egy pillanatig tartott, aztán Gwenhwyfar hozzá lépett, és megölelte-megcsókolta, ahogyan rokont illik. Az ölelést viszonozva, Morgaine érezte, hogy Gwenhwyfar törékeny, akár a drága üveg, nem olyan görcsös-szilárd, mint ő maga; szégyenlősen, félszegen visszahúzódott, mielőtt Gwenhwyfar húzódott volna el tőle. Az ajkát is durvának érezte a lányka rózsasziromfinom orcáján.

Szívből köszöntöm uram és hitvesem nővérét, Cornwall úrnőt - mondta lágyan Gwenhwyfar -, szólíthatlak Morgaine nővéremnek?

Morgaine mély lélegzetet vett, s azt motyogta:

- Ahogy tetszik, úrnőm. - Amint kimondta, már tudta, hogy udvariatlan volt, csak azt nem tudta, mit mondhatott volna helyette Amint ott állt Arthur mellett, felpillantva Morgaine azt látta, hogy Gawaine a homlokát ráncolja. Lot csupán kényszerűségből lett keresztény, ám Gawaine a maga egyszerű módján valódi hívő volt. Helytelenítő tekintetétől Morgaine kihúzta magát; éppen annyi joga van itt lenni, mint Gawaine-nak. Mulatságos lenne látni Arthur némelyik nyakas lovagját, amint megfeledkezik arról a kiváló modoráról Beltane tüzénél! Arthur mindenesetre esküt tett, hogy éppoly tiszteletben tartja Avalon népét, mint a keresztényeket, s ez még jól jöhet itt, az udvarnál. Talán ezért van itt ő is.

- Remélem, barátnők leszünk, úrnő - mondta Gwenhwyfar. - Jól emlékszem, hogy Lancelet úr és te irányítottatok útba, amikor eltévedtem abban az iszonyú ködben... még ma is reszketek annak a rémes helynek az emlékétől - emelte a tekintetét az Arthur mögött álló Lancelet-ra. A hangulat varázsába burkolt Morgaine nem értette, miért szól a lány most Lancelet-hoz; aztán rájött, hogy nem tehet mást, mint a mágnes, úgy vonzza Lancelet tekintete... Lancelet pedig úgy néz Gwenhwyfarra, mint kutya a friss csontra. Ha már találkoznia kellett még egyszer ezzel a rózsásfehér, becses teremtéssel Lancelet jelenlétében, még szerencse, hogy éppen akkor, amikor másnak lett az asszonya. Morgaine a kezében érezte még Arthur kezét is, s ez is nyugtalanította; ez a kötelék is megszakad majd, ha ágyba viszi Gwenhwyfart. Arthur számára Gwenhwyfar lesz az Istennő, s nem néz Morgaine-ra többé olyan zavarba ejtő módon. Ő Arthur nővére, nem a szerelmese; nem Arthur fiának, hanem a Szarvas Isten fiának az anyja, s ennek így kell lennie.

Csakhogy azt a köteléket én sem szakítottam meg. Igaz, a fiam születése után beteg voltam, meg aztán nem kívántam érett almaként Lot ágyába pottyanni, hát magam voltam a szűziesség, ahol Lot csak láthatott. De most Lancelet-ra nézett, el akarta kapni a tekintetét.

Lancelet mosolygott, de elnézett mellette. Gwenhwyfar az egyik kezével megfogta Morgaine, a másikkal Igraine kezét.

- Hamarosan az igazi nővérem és az igazi anyám lesztek - mondta -, hiszen nem él sem anyám, sem nővérem. Jöjjetek, álljatok mellém, amint a nászban egyesülök urammal, anyám, nővérem.

Morgaine hiába erősítette meg a szívét Gwenhwyfar bája ellen, átmelegítették ezek a spontán szavak, a forró ujjacskák szorítása. Igraine Gwenhwyfar mögött megszorította Morgaine kezét.

- Még nem tudtalak illendően üdvözölni, anyám - mondta Morgaine, s egy pillanatra elengedte Gwenhwyfar kezét, hogy megcsókolja Igraine-t. Amint mindhárman megölelték egymást egy tűnő pillanatig, arra gondolt: Valójában minden asszony testvér az Istennő alatt.

- Jöjjetek tehát - szólt szívélyesen a merlin. - Pecsételtessék meg a frigy aláírással és tanúkkal, aztán kezdődjék a lakoma meg a mulatság.

Morgaine a püspököt meglehetősen savanyúnak hitte, ám most az is barátságos hangot ütött meg.

- Most, midőn lelkünk kegyesen felemelkedett, múlassuk vígan az időt, ahogyan keresztény népekhez illik az ilyen örvendetes napon.

Ahogy ott állt Gwenhwyfar mellett a szertartáson, Morgaine érezte, hogy a lány reszket. Felidézte azt a régi napot, az őzvadászat napját. Őt legalább felcsigázta, eksztázisba ringatta a szertartás, s még úgy is félt, az öreg papnőbe kapaszkodott. Egyszeriben gyöngéd vágyat érzett, hogy a kolostorban nevelkedett Gwenhwyfarral, aki minderről nem tudhatott semmit, megossza az ifjú papnőknek adott utasításokat. Akkor legalább tudná, hogyan engedje átáradni a testén a nap meg a nyár meg a föld meg az élet eleven áramlatait. Akkor valóban ő lehetne Arthur számára az Istennő, neki pedig Arthur az Isten, s a frigyük nem üres formaság lenne csupán, hanem valós kötés az élet minden szintjén... Már kereste a szavakat, amikor ráeszmélt, hogy Gwenhwyfar keresztény, és nem köszönné meg az ilyesfajta tanítást. Csak sóhajtott hát, tehetetlenül, mert már tudta, hogy nem fog szólni.

Felemelte a tekintetét, s most találkozott a szeme a Lancelet-éval, s egy pillanatig nézték egymást; Morgaine arra a napáradatban úszó pillanatra gondolt a Toron, ahol egymáséi kellett volna lenniük, férfiként és asszonyként, Istennőként és Istenként... és Morgaine tudta, hogy az ifjú is emlékezik. Ám Lancelet lesütötte, majd elfordította a szemét, s a pap példáját követve, keresztet vetett.

Az egyszerű szertartás véget ért. Morgaine tanúként biggyesztette oda a nevét a házassági szerződésre, s feltűnt neki, milyen egyenletes és folyamatos az ő írása Arthur elnyúló kézjegyéhez és Gwenhwyfar ormótlan, gyerekes betűihez képest - hát ilyen keveset tudnak Glastonbury apácái? Lancelet is aláírta és Gawaine és Britanniai Bors, aki tanúnak jött és Lot meg Ectorius és Pellinore király, akinek a húga Gwenhwyfar anyja volt. Pellinore-t elkísérte fiatal lánykája is, akit maga elé tolt.

- A leányom, Elaine... az unokahúgod, úrnőm és királyném. Könyörgöm, fogadd szolgálatodba...

- Örömmel fogadom a hölgyeim társaságába - mosolygott Gwenhwyfar. Morgaine úgy találta, hogy Pellinore leánya igencsak hasonlít Gwenhwyfarra, rózsás és arany, bár kissé fakóbb Gwenhwyfar tündöklő ragyogásánál, és egyszerű, sáfránnyal festett vásznat visel, amely tompítja vörös-arany hajának fényét. - Mi a neved, húgom? Hány esztendős vagy?

- Elaine, úrnőm, és tizenhárom éves vagyok. - Mélyen bókolt, olyan mélyen, hogy kis híján elesett, Lancelet kapta el. Nyomban elpirult, s fátyol mögé rejtette az arcát. Lancelet elnézően mosolygott, és Morgaine-ba beteges féltékenység hasított. Lancelet rá nem nézne, csak ezeket a halovány arany-fehér angyalkákat lesi; minden bizonnyal ő is aprónak és csúfnak tartja. S ebben a pillanatban semmi szeretetet nem érzett Gwenhwyfar iránt, csak dühöt, és elfordította az arcát.

A következő órák során Gwenhwyfarnak üdvözölnie kellett Britannia úgyszólván összes királyát, s bemutatták neki mindannyiuk feleségét, nővéreit és leányait. Amikor végre asztalhoz ültek, Morgaine-on Elaine-en, Igraine-en és Morgause-on kívül udvariasan és kegyesen kellett viselkednie Flavillával, Arthur nevelőanyjával, egyben Cai édesanyjával, Észak-Wales királynéjával, aki szintén a Gwenhwyfar nevet viselte, csak fekete és rómaias küllemű volt és még fél tucat másikkal.

- Fogalmam sincs, megtanulom-e valaha is ezt a rengeteg nevet - súgta oda Morgaine-nak. - Mondjam egyszerűen mindegyiknek, hogy „úrnőm”, abban a reményben, hogy nem jönnek rá a turpisságra?

- Többek között azért jó nagykirálynénak lenni, asszonyom - élvezte egy pillanatra a cinkosságot Morgaine -, mert senki nem meri megkérdezni, mit miért teszel. Bármit tégy is, azt gondolják majd, úgy jó! S ha mégsem -, akkor sem mernek szólni!

Gwenhwyfar kuncogott.

- De te szólíts a nevemen, Morgaine, ne asszonyomnak. Amikor azt mondod, asszonyom, mindig valami tisztes, idős hölgyre gondolok, amilyen Fiavilla úrnő vagy Pellinore királynéja!

Végre megkezdődött a lakoma. Morgaine-nak most jobb étvágya volt, mint Arthur koronázásán. Gwenhwyfar és Igraine között ült, és jó étvággyal fogyasztott; Avalon önmegtartóztató napjaira alig emlékezett. Még húst is evett, bár nem kedvelte, s minthogy víz nem volt az asztalon, sör meg jobbára csak a szolgáknak, bort is ivott, holott ki nem állhatta. Kissé szédült tőle, bár messze nem volt olyan tüzes, mint az Orkney udvarában közönségesen fogyasztott, erős árpapálinka, amelyet gyűlölt, s amelyből sosem ivott.

Egy idő múlva Kevin állt elő játszani, s a fecsegés elhalt. Morgaine Avalon óta nem hallott valamirevaló hárfást, most hallgatta, s föltámadt benne a múlt. Egyszeriben Viviane után vágyott. Még amikor Lancelet-ra esett a pillantása - aki, Arthur legközelebbi társaként közelebb ült a királyhoz még az örökösénél, Gawaine-nál is, s egy tálból falatozott vele -, akkor is csupán a tavon töltött évek társát látta benne.

Viviane az én valódi anyám, nem Igraine, őt hívtam akkor... Lehajtotta a fejét, s pislogva nyomta el a sosem ontott könnyeket. A zene elhallgatott, s egyszerre csak Kevin dallamos hangját hallotta.

- Van köztünk még egy muzsikus - mondta a bárd. - Morgaine úrnő, nem játszanál a társaságnak?

Honnan tudja, csodálkozott Morgaine, hogy mennyire vágyom a hárfám után?

- Nagy örömömre fog szolgálni, ha játszhatom a hárfádon, uram. Ám finom hangszert esztendők óta nem érintettem, csak amolyan hevenyészettet, Lot udvarában.

- Micsoda? - kérdezte haragosan Arthur. - Csak nem fog a nővérem ennyi ember előtt játszani, mint valami fizetett muzsikus?

Kevin megbántódott, méghozzá joggal, gondolta Morgaine. Hirtelen haraggal pattant fel.

- Amit Avalon mesterhárfása kegyes volt megtenni, az számomra megtiszteltetés! A muzsika egyedül az isteneket szolgálja!

Kivette a férfi kezéből a hárfát, leült a padra. A hangszer nagyobb volt a sajátjánál, először nem ismerte ki magát rajta, ám meglelte gyorsan a fogást, s ekkor már magabiztosan mozgott a keze. Északi dalt játszott, amelyet Lot udvarában tanult. Egyszeriben hálás lett a bornak, hogy kitisztította a torkát; dúsnak és édesnek hallotta a saját hangját, éppoly erős volt, mint hajdanán, bár eddig a pillanatig ezt maga sem tudta. Mély és erős altját az avaloni bárdok csiszolták finomra, s Morgaine most újra büszke volt. Gwenhwyfar bizonnyal szép, ám nekem olyan hangom van, mint egy bárdnak.

S amikor befejezte, még Gwenhwyfar is odasietett hozzá.

- Nagyon szép a hangod, nővérem. Avalonban tanultál meg ilyen jól énekelni?

- Hát persze, asszonyom, hiszen a muzsika szent - te nem tanultál hárfázni a kolostorban?

- Nem - húzódott vissza Gwenhwyfar -, illetlenség, hogy az asszonyi állat felemelje a hangját az Úr előtt...

Morgaine elnevette magát.

- Ti, keresztények túlságosan kedvelitek ezt az illetlenséget, kivált amikor nőkről esik szó - mondta. - Ha a zene gonosz dolog, akkor a férfiaknak is az; ha pediglen jó, hát nem kellene a nőknek buzgón művelniük minden jót, hogy jóvátegyék a világ kezdetekor állítólag elkövetett bűnüket?

- Nekem nem engedték... egyszer meg is vertek, mert hozzá mertem nyúlni a hárfához - felelte vágyakozva Gwenhwyfar. - Te azonban megbűvöltél mindannyiunkat, s ezt a varázslatot csak jónak tudom érezni.

- Avalonban minden férfi és nő tanul valamilyen zenét - szólalt meg Kevin -, ám kevés akkora tehetség akad, amilyen Morgaine úrnő. A szép hang az emberrel születik, nem a képzésen múlik. Ha pedig Isten ajándéka, akkor szerintem orcátlanság lekicsinyelni és lebecsülni az ilyen ajándékot, akár férfi, akár asszonyszemély kapta. Azt nem hihetjük, hogy Isten tévedett, amikor fehércselédet részesített ilyen ajándékban, minthogy Isten nem téved, ott kell tehát elfogadnunk az ajándékát, ahol rábukkanunk.

- Erről a teológiáról nem vitatkozhatok egy druidával - szólt közbe Ectorius -, ám ha az én lányom születne ilyen ajándékkal, én kísértésnek vélném, amely arra csábítja, hogy túllépje mindazt, ami asszonynak megengedett. Nem tudunk olyasmiről, hogy Mária, a mi Urunk anyja dalolt vagy táncolt volna...

A merlin szólalt meg csöndesen.

- Arról azonban tudunk, hogy amikor meglátogatta a Szentlélek, felemelte a hangját, és dalra kelt: Lelkem megerősíté az Úr... Igaz, görögül mondta: Megalynei he psyche mou ton Kyrion...

Csupán Ectorius, Lancelet és a püspök ismerték fel a görög szavakat, bár Morgaine is többször olvasta őket.

- Csakhogy Mária egyedül az Úr előtt dalolt - mondta szilárdan a püspök. - Egyedül a magdalai Mária dalolt és táncolt férfiak előtt, de ő is még akkor, mielőtt a mi Urunk megváltotta volna a lelkét Isten számára, mivel ez is része volt gonosz üzelmeinek.

- Dávid király dalnok volt - szúrta közbe pajkosan Igraine -, és arról is tudunk, hogy hárfázott. Szerinted megverte tán valamelyik asszonyát vagy lányát, ha hárfázni merészelt?

- Ha a magdalai Mária - csattant föl Morgaine -, és most a történetére gondolok, hárfázott és táncolt, mégis elnyerte a megváltást, s arról sem írnak sehol, hogy Jézus megparancsolta volna neki, hogy húzódjon engedelmesen a sarokba, és hallgasson! S ha a magdalai drága olajokkal hintette meg Jézus fejét, aki nem hagyta, hogy a követői rossz szóval illessék a leányzót, bizonnyal élvezhette Mária más ajándékait is! Az istenek a legjobbakat adják az embernek, nem a legrosszabbat!

- Ha Britanniában ilyen vallást hisznek - mondta mereven Patrícius -, valóban szükség van az olyan tanácsra, amilyet most hívott össze az egyházunk! - Elkomorodott, és Morgaine máris megbánta elhamarkodott szavait, és lehajtotta a fejét: nem helyénvaló vitát kezdeményezni Avalon és az egyház között éppen Arthur menyegzőjén. De Arthur miért nem vallott színt? Egyszerre mindenki beszélni kezdett, Kevin pedig ismét fogta a hárfáját, és vidám nótát pengetett, miközben a szolgák újabb csemegéket hordtak körül, amelyeket már senki sem kívánt.

Egy idő múlva Kevin letette a hárfát, Morgaine pedig éppúgy, ahogyan Avalonban tette volna, bort töltött neki, s térden állva kínálta. A férfi mosolyogva vette el, s intett a lánynak, hogy üljön mellé.

- Köszönöm, Morgaine úrnő.

- Kötelességem, ám örömömre szolgál, hogy ilyen bárdot kínálhatok borral, mesterhárfás uram. Most jöttél Avalonból? Jól van-e Viviane néném?

- Jól, de igen megvénült - felelte halkan a bárd. - S úgy hiszem, utánad eped - vissza kell térned.

Morgaine-ba ismét beléhasított a már-már elfeledett elkeseredés, elfordult.

- Nem tehetem. De mesélj nekem az otthonomról.

- Ha további hírekre vágysz Avalonból, oda kell menned. Magam sem jártam ott több mint egy esztendeje, mivel az egész királyság híreit meg kell vinnem az úrnőnek - Taliesin már vén az istenek küldöttének szerepére.

- Nos - mondta Morgaine -, most beszámolhatsz majd neki erről a frigyről.

- Elmondom neki, hogy élsz, és jól vagy - válaszolta Kevin -, mert gyászol. Már nem bírja a Látást, hogy a saját szemével lásson. S elmondom azt is, hogy ifjabbik fia Arthur legkedvesebb társa; valóban - húzta gúnyos mosolyra az ajkát -, ahogy elnézem, épp olyan, mint az a legifjabb tanítvány, aki az utolsó vacsorán a Krisztus kebelére hajolt...

Morgaine nem tudta visszatartani a nevetést

- Az a püspök ott megkorbácsoltatna szentségsértésért, ha ezt hallotta volna.

- Hát nem úgy ül ott Arthur, mint Jézus az apostolokkal, nem a kereszténységet védelmezi szerte a honban? - mondta Kevin. - Az a püspök pedig tudatlan fajankó.

- Miért, mert nincs füle a zenéhez? - Morgaine mostanáig észre sem vette, mennyire hiányzott neki a vele egyívásúakkal folytatott beszélgetés. Morgause és a hölgyei csak jelentéktelen apróságokról tudtak fecsegni!

- Mondhatnám, hogy minden olyan ember, akinek nincs füle a zenéhez, valóban tudatlan, mert az olyan nem beszél, csak bőg, mint a szamár - vágott vissza Kevin -, de nem csupán erről van szó. Hát ilyenkor kell menyegzőt tartani?

Morgaine oly régen volt távol Avalontól, hogy egy pillanatig nem is értette, mire céloz a férfi, ám a bárd az égre mutatott.

- A telihold most kezd apadni. Ez rossz előjel a frigyhez, s Taliesin urunk ezt meg is mondta. Csakhogy a püspök éppen valamivel telihold utánra akarta, hogy mindezek az emberek még valami világosság mellett mehessenek haza, és mivel ez valamelyik szentjük - azt ugyan nem tudom, melyik - ünnepe! A merlin Arthurnak is megmondta, hogy ez a frigy nem fog boldogságot hozni neki - nem tudom, miért. Csakhogy tisztességgel már nem lehetett megakadályozni, túlságosan messzire jutottak a dolgok.

Morgaine ösztönösen tudta, mire gondolt a vén druida; ő is látta, hogyan nézett Gwenhwyfar Lancelet-ra. Vajon a Látás villanása volt az, ami arra késztette, hogy akkor Avalonban visszahőköljön Gwenhwyfartól?

Azon a napon vette el tőlem mindörökre Lancelet-t, gondolta Morgaine, s amikor eszébe jutott, hogy hiszen esküt tett, hogy a lányságát megőrzi az Istennőnek, tompa döbbenettel nézett magába. Megszegte volna az esküjét a fiú kedvéért? Szégyenkezve hajtotta le a fejét, attól tartott, Kevin talán olvasni tud a gondolataiban.

Viviane mindig azt mondta, hogy a papnőnek mindent a saját belátása szerint kell tennie. Eskü ide vagy oda, az az ösztöne helyes volt, amely arra késztette, hogy megkívánja Lancelet-t... Jobbat tettem volna még Avalonnak is, ha akkor odaadom magam Lancelet-nak; akkor Arthur királynéja most érintetlen szívvel menne az urához, mert Lancelet velem kötött volna misztikus szövetséget, a fiú pedig, akit szültem Avalon ősi királyi véréből származna...

Csakhogy számára más terveik voltak, s ezért mindörökre elhagyta Avalont, és szült egy gyermeket, aki meghiúsította minden reményét, hogy valaha is leányt szüljön az Istennő szentélyének, mert Gwydion után már nem képes kihordani több életet. Ha akkor a saját ösztöneire hallgatott volna, Viviane bizonnyal megharagudott volna, de találtak volna Arthurnak mást, valahogyan...

Amikor helyesen cselekedtem, akkor tettem rosszat: amikor Viviane szavának engedelmeskedtem, akkor járultam hozzá ennek a frigynek a katasztrófájához, mert jól tudom, baj lesz belőle...

- Morgaine úrnőm - mondta lágyan Kevin -, levertnek látszol. Segítségedre lehetek valamiben?

Morgaine a fejét rázta, s ismét visszafojtotta könnyeit. Nem sejthette, vajon a bárd tudja-e, hogy őt adták Arthurnak a koronázásakor. Nem számíthatott Kevin szánalmára.

- Semmiben, druida uram. Tudod, magam is osztozom félelmeidben e miatt a fogyó holdnál kötött frigy miatt. Aggódom az öcsémért. És sajnálom a leányt, akit elvett. - S amint kimondta ezeket a szavakat, tudta, hogy igazat beszél; félte és gyűlölte is Gwenhwyfart, mégis sajnálta: olyan férfihoz kellett mennie, aki nem szereti, s olyan férfit szeret, akihez nem mehet.

Ha elveszem Lancelet-t Gwenhwyfartól, szolgálatot teszek az öcsémnek, de az asszonyának is, mert ha elveszem tőle, el fogja felejteni. Avalonban megtanulta mindig megvizsgálni az indítékait, és most eliszonyodott: nem volt őszinte önmagához. Ha elvenné Lancelet-t Gwenhwyfartól, azt nem az öccse, nem is a királyság kedvéért tenné, hanem mert kívánja az ifjút.

Önmagadért nem. Másnak a kedvéért használhatnád a varázstudományodat, de magadat becsapnod nem szabad. Hiszen Arthur javát szolgálná! Valóban hasznára lenne a királyságnak, győzködte magát, ha elvenné Lancelet-t az öccse feleségétől; ám a papnő könyörtelen lelkiismerete egyre azt hajtogatta: Ezt nem teheted. Tilos a mágiát arra használnod, hogy a mindenség a te kedvedre forogjon.

Mégis meg fogja próbálni, ám minden mágikus segítség nélkül, asszonyi fortéllyal csupán. Hiszen Lancelet egyszer már megkívánta varázslat nélkül is, biztatta magát tüzesen. Miért ne kívánhatná meg újból?

Gwenhwyfart kimerítette a lakoma. Többet evett, mint amennyit akart, s bár csupán egyetlen pohárka bort ivott, melege lett, hátrahajtotta a fátylát, legyezte magát. Arthur sorra elbeszélgetett a vendégeivel, most lassan haladt annál az asztalnál, ahol az ifjú asszony ült a hölgyeivel, végül elért hozzá; vele volt Lancelet és Gawaine is. A nők félrehúzódtak a padon, helyet adtak Arthurnak, aki leült a felesége mellé.

- Ez az első pillanat, amikor végre igazán beszélhetek veled, asszony.

Gwenhwyfar odanyújtotta pici kezét.

- Megértem. Mindez inkább tanácsülésre, mint menyegzői lakomára emlékeztet, férjem uram.

Arthur kissé keservesen nevetett.

- Életem minden eseménye kezd ilyenné válni. A király semmit sem tehet magában. Vagyis - helyesbített, amikor látta, hogy Gwenhwyfar elpirul - jóformán semmit. Egy-két kivétel tán csak akad, asszony. A törvény megköveteli, hogy lássák, amint mi ketten ágyba bújunk, ám ami azután történik, már csak ránk tartozik, nagyon remélem.

Gwenhwyfar lesütötte a szemét. Tudta, hogy az ura látta pirulni. Szégyenkezve jött rá, hogy szinte elfelejtette ismét a férjét, hogy megint Lancelet-t bámulta, s valami álomszerűen édes vágyakozással kívánta, bárcsak vele egyesülhetne ma nászban. Miféle átkozott sors tette őt nagykirálynévá? Lancelet megint azzal az éhes tekintetével nézte őt, s a lány nem mert a férfira pillantani. Látta, hogy Lancelet elfordul, még mielőtt az árnyék rájuk esett volna, s Morgaine úrnő megjelent volna. Arthur helyet szorított maga mellett a nővérének.

- Jöjj, ülj közénk, nővérem, számodra mindig van hely - mondta olyan vágyakozó hangon, hogy Gwenhwyfar már arra gyanakodott, túl sokat ivott talán. - Ha a lakoma kissé kifárad, más szórakozással is készültünk ám, amely izgatóbb lehet a bárd muzsikájánál, bármilyen szép lett légyen is az. Nem tudtam, hogy dalnok vagy, nővérem. Azt igen, hogy varázslónő, azt igen, de hogy muzsikus is, azt nem. Mindannyiunkat elvarázsoltál?

- Remélem, nem - nevetett Morgaine -, másként soha többé nem mernék énekelni. Hogy is van az a régi saga a bárdról, aki a gonosz óriásokat kőkörbe bűvölte, s ma is ott állnak hidegen, kővé dermedten?

- Azt sosem hallottam - mondta Gwenhwyfar -, bár a klastromban hallottam egy mesét a gonosz népekről, akik gúnyolták a Krisztust útban a kereszthez, és akkor egy szent fölemelte a kezét, és varjakká változtatta őket, akik csak röpködnek szerte a világban, és a világ végéig siralmas tréfákat rikoltoznak... aztán hallottam egy másik mesét is egy szentről, aki a körben álló varázslónőket változtatta gonosz szertartásuk kellős közepén kőkörré.

- Ha lenne időm filozófiát tanulni - szólalt meg lustán Lancelet -, s nem harcos meg tanácsnok meg lovas lennék, én bizony megpróbálnám kideríteni, ki építette azokat a kőköröket és miért.

- Avalonban tudják - nevetett Morgaine. - Viviane megmondhatná neked, ha akarná.

- Csakhogy amit a papnők meg a druidák mondanak - ellenkezett Lancelet - talán éppoly kevéssé igaz, mint a te ájtatos apácáid meséi, Gwenhwyfar... bocsáss meg, úgy kellett volna mondanom, királyné úrnőm. Arthur, ne haragudj, nem akartam megsérteni a királynédat, csak azon a néven szólítottam, amelyen akkor ismertem, amikor még ifjabb volt, s nem királyné... - Ám Morgaine jól tudta, hogy Lancelet egyszerűen ki akarta mondani hangosan Gwenhwyfar nevét.

- Drága barátom - ásított Arthur -, én ugyan nem bánom, ha az úrnő nem bánja. Isten mentsen tőle, hogy olyan férj legyek, aki valami barlangba zárja az asszonyát minden más emberi lény elől. Az olyan férj, aki nem tudja megőrizni az asszonya szeretetét és hűségét, bizonyára meg is érdemli. - Odahajolt, és a kezébe vette a felesége kezét. - Hosszú ez a lakoma. Lancelet, mikor készülnek el a lovasok?

- Azt hiszem, nemsokára - fordult el szántszándékkal Gwenhwyfartól Lancelet. - Megnézzem, uram királyom?

Gyötri magát, gondolta Morgaine, nem bírja látni Gwenhwyfart Arthurral, és nem tudja kettesben hagyni vele.

- Azt hiszem, Lancelet - csinált szándékosan tréfát az igazságból Morgaine -, az ifjú pár szeretne pár szót váltani négyszemközt. Jobb lenne hát, ha kettesben hagynánk őket, és mind lemennénk megnézni, készen vannak-e a lovasok.

- Uram... - mondta Lancelet, s amikor Gwenhwyfar tiltakozni akart, durván folytatta -, hadd menjek.

Arthur engedélyt adott, és Morgaine kézen fogta az ifjút. Lancelet hagyta, hogy Morgaine vezesse, de a lány látta, hogy vissza-visszanéz, nem tudja levenni a szemét Gwenhwyfarról. Morgaine szíve majd megszakadt: nem tudta elviselni Lancelet fájdalmát, ugyanakkor bármit megtett volna, hogy elcipelje, hogy ne kelljen látnia, hogyan bámulja a fiú Gwenhwyfart. A hátuk mögött még hallotta Arthur és Gwenhwyfar beszélgetését.

- Tegnapig nem tudtam, hogy a sors ilyen gyönyörű menyasszonyt választott nekem.

- Nem a sors, uram, hanem édesatyám - felelte Gwenhwyfar. Azt már nem hallotta Morgaine, hogy Arthur mit válaszolt erre.

- Jól emlékszem - fordult Lancelet-hoz Morgaine -, hogy évekkel ezelőtt, Avalonban arról beszéltél, hogy a lovasság a szászok legyőzésének a kulcsa... a lovasság meg a fegyelmezett, római típusú sereg. Ha jól gondolom, ez a terved ezekkel a lovasokkal.

- Való igaz, erre tanítom őket. Nem hittem volna, hogy egy nő emlékezni tudjon a katonai stratégia kérdéseire, rokon.

- A szászoktól rettegve élek - nevetett Morgaine -, mint ebben az országban minden nő. Egyszer keresztülutaztam egy falun, ahol minden nőt az ötéves kislánytól a kilencvenéves, fogatlan nyanyáig megerőszakoltak. Számomra igen fontos minden, ami egyszer és mindenkorra megszabadíthat tőlük. Talán fontosabb, mint a férfiaknak és a harcosoknak, akiknek csupán a haláltól kell félniük.

- Erre nem gondoltam - felelte higgadtan Lancelet. - Uther Pendragon seregei is örömmel kutatták át a falvakat készséges asszonyokért - Arthur emberei sem mások -, de erőszakról általában nem beszélhetünk. S az sem jutott eszembe, Morgaine, hogy te Avalonban nevelkedtél, s számodra fontos sok olyan dolog is, amely más nőnek semmit vagy csak keveset jelent. - Felpillantott, s a kezébe szorította a lány kezét. - Elfeledtem Avalon hárfáit. Azt hittem, gyűlölöm a szigetet, hogy sosem kívánok oda visszatérni. És néha mégis... holmi csekélység szinte visszaröpít oda. Egy hárfa hangja. A napfény a kőkörön. Az almák illata, a méhek zümmögése a napon. A tóban ficánkoló halak, a vízimadarak rikoltozása napnyugtakor...

- Hát arra a napra emlékszel-e - kérdezte lágyan a lány -, amikor megmásztuk a Tort?

- Emlékszem. Bárcsak Isten engedte volna, hogy ne tettél volna esküt az Istennőnek, azon a napon.

- Amióta az eszemet tudom, azóta bánom - mondta halkan a lány, aztán elakadt a hangja. Lancelet döbbenten nézte.

- Morgaine, Morgaine... édes rokon, sosem láttalak sírni.

- Csak nem félsz tán, mint oly sok férfi, az asszonyi könnyektől?

Az ifjú a fejét rázta, és átkarolta a lány vállát

- Nem - vallotta be halkan -, a sírástól számomra a nő sokkal valóságosabb, sokkal esendőbb... azoktól a nőktől félek, akik sosem sírnak, mert tudom, hogy erősebbek nálam, és mindig egy kissé tartok attól, amit tesznek. Mindig féltem... Viviane-től is.

Morgaine érezte, hogy azt akarta mondani, anyámtól, de nem volt képes rá.

Beléptek az istálló alacsony szemöldökfája alatt; a megkötött lovak hosszú sora eltakarta a napot. A levegőben széna és szalma kellemes szaga szállt. Odakinn Morgaine embereket látott jönni-menni, szénakazlakat raktak, kitömött bőrbábokat állítottak föl, ki-be jártak, lovakat nyergeltek.

Valaki meglátta Lancelet-t, és odakiáltott:

- Jön-e hamarosan a nagykirály meg az uraságok, uram? Nem akarjuk kivinni a lovakat, hogy odakünn álldogáljanak, s türelmüket veszítsék.

- Hamarosan - kiáltotta vissza Lancelet.

A ló mögötti katona egyszeriben Gawaine-ná változott.

- Ó, rokon - mondta Morgaine-nak. - Lance, ne hozd ide, ez nem hölgynek való hely. Némelyik átkozott dög még nincs betörve. Még mindig azt a fehér csődört akarod kivinni?

- Eltökélt szándékom, hogy betörjem Arthurnak. A legközelebb azon megy csatába, akkor is, ha nyakamat szegem.

- Ne tréfálj az ilyesmivel - intette Gawaine.

- Miért tréfálnék? Ha Arthur nem tudja megülni, magam megyek rajta csatába, de még ma délután bemutatom a királyné tiszteletére!

- Lancelet - szólt Morgaine -, ezért ne kockáztasd az életed. Gwenhwyfar nem tud különbséget tenni ló és ló között. Ő éppúgy el van ragadtatva, ha egy poroszka lovon elügetsz az udvar egyik végéből a másikba, mint ha maga egy kentaur mutatja be a legnehezebb mutatványait.

Lancelet szinte megvetően nézett Morgaine-ra, aki elértette mégis a gondolatát: Hogyan is érthetné meg Morgaine, hogy meg kell mutatnom, mennyire nem fáj ez a mai nap?

- Eredj, nyergeltesd meg, Gawaine, és mondd meg az embereknek, hogy félórán belül legyenek készen - mondta Lancelet -, és kérdezd meg Cait, akar-e indulni.

- Ne mongya mán, hogy Cai lovagóni akar azzal a kacska lábával? - kérdezte fura kiejtéssel egy idegen.

- Tán sajnálod tőle az egyetlen harci gyakorlatot, amelyiknél a láb nem számít, s végre nem a konyhával meg a hölgyek lakosztályaival kell küszködnie? - förmedt hevesen az idegenre Gawaine.

- Jó van, no, értelek ám - felelte az idegen katona, és nekilátott nyergelni. Morgaine megérintette Lancelet kezét, s az ismét pajkos tekintettel nézett rá. Lám, gondolta Morgaine, ismét Arthur kedvéért szervez valamit, a nyakát kockáztatja, nem is gondol szerelemre, ismét boldog. Ha itt le tudná foglalni magát, nem kéne epekedni sem Gwenhwyfar, sem más asszony után.

- Mutasd meg azt a veszélyes lovat, amelyiken lovagolni akarsz - mondta fennhangon.

Lancelet vezetni kezdte a kikötött paripák két sora között. És Morgaine megpillantotta az ezüstös orrot, a kenderszőke, hosszú sörényt - jókora ló volt, oly magas, mint maga Lancelet. Az állat hátravetette a fejét, s felnyerített - nyerítése akár a tűzokádó sárkány ordítása.

- Jaj, te gyönyörűség - tette a ló pofájára a kezét Lancelet; az állat táncosan lépett oldalra. Lancelet Morgaine-hoz fordult. - A saját kezemmel szoktattam zablához és kengyelhez... nászajándéknak szántam Arthurnak, aki maga sem rest lovat betörni a saját használatára. Megesküdtem, hogy a menyegzője napjára oly kezes lesz, akár az öleb.

- Figyelmes ajándék - mondta Morgaine.

- Nem, de nem tudok mást adni - felelte Lancelet - Nem vagyok gazdag. Különben sincs szüksége ékkövekre, aranyra, abból bőven van neki. Ez olyan ajándék azonban, amilyet csak én adhatok.

- Mert önmagadat adod vele - mondta Morgaine, és azt gondolta: Mennyire szereti Arthurt; azért kínlódik ennyire. Nem az gyötri, hogy kívánja Gwenhwyfart, hanem hogy Arthurt éppúgy szereti. Ha közönséges szoknyapecér lenne, mint Gawaine, nem sajnálnám; Gwenhwyfar erényes, még élvezném is, hogy kikosarazza.

- Szeretnék felülni rá - mondta Morgaine. - Nincs ló, amelytől félnék.

- Morgaine, te ugye nem félsz semmitől? - nevetett Lancelet

- Dehogy, rokon - felelte higgadtan a lány -, igen sok mindentől félek.

- Látod, én félősebb vagyok nálad. Félek a csatától, félek a szászoktól, félek, hogy meghalok, mielőtt megismerném az élet minden ízét - mondta a férfi. - Ezért nem merek kitérni egyetlen kihívás elől sem... S a legjobban attól félek, hogy Avalon meg a keresztények egyaránt tévednek, hogy nincsenek istenek, sem menny, sem halál utáni élet, így hát amikor meghalok, végképp megsemmisülök. Ezért félek attól, hogy meghalok, mielőtt teljességében kiélvezhetném az életet.

- Nem úgy látom, hogy sok lenne, amit nem kóstoltál meg - jegyezte meg Morgaine.

- Már hogyne lenne, Morgaine, oly sok van, amire vágyom, s ha valamit kihagyok, mindig keservesen bánom, s azon tűnődöm, miféle gyöngeség vagy szeszély akadályoz abban, hogy megtegyem, amit akarok... - mondta az ifjú, és hirtelen megfordult a lovak sorfala között, mohón átölelte, és magához vonta a lányt.

Kétségbeesés, gondolta keserűen Morgaine; nem én kellek neki, csak hogy egy pillanatra megfeledkezzen Arthurról és Gwenhyfarról egymás karjában ezen az éjszakán. Lancelet keze begyakorolt, hűvös ügyességgel találta meg a lány keblét; ajkát Morgaine ajkára szorította, s a lány érezte, hogyan tapad a testéhez a fiú egész izmos teste. Állt Lancelet ölelésében, mozdulatlanul, erőtlenül, felizzó vágyakozása szinte fájt, alig tudott apró mozdulatairól, amelyekkel a fiúhoz simult. Ajka szétnyílt a férfi szája alatt, teste kitárult a kezének. Ám amikor Lancelet az egyik szénakazal felé vonta, erőtlenül tiltakozott.

- Megőrültél, drágám, Arthurnak legalább félszáz embere nyüzsög ebben az istállóban...

- Zavar? - súgta a fiú.

- Nem! Nem! - pihegte izgatottan a lány, és engedte, hogy Lancelet a szénába nyomja. A tudata mélyén azonban keserű gondolatok követték egymást. Egy hercegnő, Cornwall örököse, Avalon papnője az istállóban üzekedik, mint valami tehenészlány, és még a Beltane-tüzekre sem foghatja. De elűzte ezeket a gondolatokat, s engedte, hogy az ifjú keze szabadon bejárja a testét. Még mindig jobb ez, mint összetörni Arthur szívét. Morgaine maga sem tudta, hogy ezt ő gondolja-e, vagy a férfi, akinek a teste betakarta az egész testét, akinek vad, dühödt két keze szinte fájdalmat okozott; Lancelet csókjai durvák voltak, haragosan törtek be a lány szájába. Morgaine érezte, hogy az ifjú a ruháján babrál, és meg akarta lazítani neki.

És ekkor zaj támadt, ricsaj, kiáltozás, valami kalapáló lárma, rémült sikoly, és egyszerre tucatnyi hang rikoltozott.

- Kapitány! Lancelet úr! Hol van? Kapitány?

- Valahol erre láttam... - Egy fiatal katona közeledett futva a lovak között. Lancelet káromkodva takarta el a testével Morgaine-t, aki a fátyla mögé rejtette az arcát, s félig már meztelenül valósággal belebújt a szénába, hogy meg ne lássák.

- Kárhozat! Hát egy percre sem mehetek el...

- Jaj, uram, az egyik idegen ló... egy sárló kanca az oka, két csődör összeverekedett, és azt hiszem, az egyiknek eltörött a lába...

- Ördög és pokol! - pattant fel Lancelet, megigazította a ruháját, s immár a fiatal katona fölé magasodott. - Megyek...

A legény meglátta Morgaine-t; a lány rémülten remélte, hogy nem ismerte meg - jó, szaftos pletyka lenne az udvar számára. De annyira nem komisz, mint amit nem tudnak... hogy gyereket szültem az öcsémtől.

- Megzavartam valamit, uram? - lesett Lancelet háta mögé a legény szinte vihogva. Morgaine szomorúan töprengett. Vajon ártani fog Lancelet hírének? Vagy a férfi számára dicsőség, ha rajtakapják a szénában? Lancelet nem felelt, csak előrelökte a legényt, de úgy, hogy az majdnem elesett.

- Lódulj, kerítsd elő Cait meg a lódoktort, szedd a lábad. - Szélsebesen megpördült, és gyorsan megcsókolta Morgaine-t, aki közben feltápászkodott. - Istenek! Az összes átkozott... - Szorosan magához ölelte, és olyan erővel csókolta meg, hogy a lány arca vörösen izzott tőle. - Istenek! Ma éjjel... esküdj! Ma éjjel!

Morgaine nem tudott szólni. Csak bólintott kábán, bénultan. Egész teste sajgott, úgy kívánta a beteljesülést, s csak nézte, hogy fut el a férfi. Egy-két perc múlva egy fiatalember jött oda hozzá udvariasan, közben a katonák összevissza rohangáltak, és valahol egy halódó állat rettenetes, szinte emberi sikolya hallatszott.

- Morgaine úrnő? Griflet vagyok. Lancelet úr küldött, hogy kísérjelek a pavilonokhoz. Azt mondta, lehozott az istállóba, hogy megmutassa a lovat, amelyet király urunknak tanít, de megbotlottál, és elestél, s ő éppen fel akart segíteni, amikor kiáltozni kezdtek utána... amikor Pellinore király lova kitört. Igen kéri, bocsáss meg néki, és térj vissza a kastélyba...

Ez legalább magyarázatot ad, gondolta Morgaine, miért gyűrött és szénás a szoknyája, miért csupa törek a fejfedője. Nem kell tehát Gwenhwyfar meg az anyja elé állnia a Szentírás házasságtörésen kapott asszonyaként; az ifjú Griflet a karját nyújtotta, és Morgaine jó erősen rátámaszkodott.

- Azt hiszem, kificamodott a bokám - mondta, és bicegett egészen a kastélyig. Ha megsérült, és nagyot esett, az magyarázat a szénára. Szíve egyik felével dicsérte Lancelet gyors eszét, de a másikkal, az elhagyottal sikoltott a férfi után, bárcsak vallana színt, ismerné el magáénak, nyújtana neki védelmet.

Arthur Caijal az istállóba ment, lehangolta a baleset a lovaknál. Morgaine hagyta, hogy Gwenhwyfar kényeztesse, hogy Igraine hideg vizet és vászoncsíkokat hozasson, hogy bekösse a bokáját, és elfogadta a helyet Igraine oldalán, az árnyékban, amikor emberek és lovak kivonultak, hogy bemutassák tudásukat. Arthur kis beszédet mondott Caerleon új légiójáról, amely feléleszti majd Róma dicsőségét, s megmenti az országot. A nevelőapja, Ectorius, valósággal ragyogott. Aztán tucatnyi lovas jött elő, és bemutatták az újonnan tanultakat, hogy a lovak hirtelen megállnak ügetés közben, felzárkóznak, együtt fordulnak, mozdulnak.

- Ezután - tette hozzá fenségesen Arthur - nem mondhatja már senki, hogy a ló csupán szekérhúzásra jó! - Gwenhwyfarra mosolygott. - Hogy tetszenek a lovagjaim, úrnőm? A római equites után adtam nekik ezt a nevet: olyan nemesembert jelöl, akinek telik lóra és a ló felszerelésére.

- Cai úgy lovagol, akár egy kentaur - fordult Igraine Ectoriushoz, s az öreg boldogan mosolygott. - Arthur, sosem tettél szebb dolgot, mint amikor Cainak adtad az egyik legjobb lovat.

- Cai sokkal jobb katona és sokkal jobb barát, semhogy itt hervadjon el a házban - mondta határozottan Arthur.

- Nem a nevelt fivéred véletlenül? - kérdezte Gwenhwyfar.

- De az. Az első csatájában megsebesült, s már attól tartott, mindvégig otthon kell vesztegelnie az asszonyok között - magyarázta Arthur. - Iszonyú sors ez a katonának. De lóháton éppoly kiválóan harcol, mint bárki más.

- Nézzétek - kiáltotta Igraine -, a légió lerohanta az összes célpontot... sosem láttam még ilyen lovaglást!

- Nem hinném, hogy ilyen támadásnak bármi ellenálljon - állapította meg Pellinore király. - Milyen kár, hogy Uther Pendragon ezt nem érhette meg, fiam... bocsáss meg... uram és királyom...

- Atyám barátja úgy szólíthat, ahogyan kedve tartja, kedves Pellinore! - mondta szívélyesen Arthur. - Ám az érdem barátomé és kapitányomé, Lancelet-é.

Morgause fia, Gaheris meghajolt Arthur előtt.

- Uram, lemehetek az istállóba megnézni, hogy nyergelik le őket? - Eszes, vidám, tizennégy év körüli legényke volt.

- Eredj - felelte Arthur. - Mikor jön ő is, hogy csatlakozzon Gawaine-hoz meg Agravaine-hoz, néném?

- Talán még az idén, ha a fivérei megtanítják a harci művészetekre, és ügyelnek rá - felelte Morgause, aztán felemelte a hangját. - Nem! Nem te, Gareth! - és megfenyegette a pirospozsgás hatévest. - Gaheris! Azonnal hozd vissza!

Arthur nevetve tárta szét a kezét.

- Ne féltsd soha... a fiúkat úgy vonzza az istálló, mint a kutya a bolhákat. Mesélték, hogyan ültem meg apám ménjét, amikor még hatéves sem voltam! Nem emlékszem; nem sokkal azelőtt történt, hogy Ectoriushoz küldtek - mondta, és Morgaine hirtelen megborzongott, mert eszébe jutott a szőke gyermek, amint ott fekszik, akár a halott és valami árnyékféle a tál vízben... nem, már elmúlt.

- Nagyon fáj a bokád, nővérem? - kérdezte aggodalmasan Gwenhwyfar. - Támaszkodj rám...

- Majd Gawaine kezelésbe veszi - folytatta könnyedén Arthur. - Szerintem ő a legügyesebb az ifjú lovagok és lovasok nevelésében.

- Lancelet úrnál is jobb? - kérdezte Gwenhwyfar.

Csak ki akarta mondani a nevét, gondolta Morgaine. Csakhogy Lancelet engem akart nem is olyan régen, és ma éjjel már késő lesz... még mindig jobb ez, mint összetörni Arthur szívét. Majd megmondom Gwenhwyfarnak, ha muszáj.

- Lancelet? - gondolkozott el Arthur. - Ő a legjobb lovasunk, bár szerintem kissé vakmerő. A fiúk imádják, persze - nézd csak, néném, a kis Gareth úgy lohol utána, akár a kis kutya -, bármit megtesznek egyetlen szavára. Ám mégsem tanítja olyan jól a dolgukra a fiúkat, mint Gawaine; túlságosan hivalkodó, szeret nagyzolni. Gawaine lassan és könnyedén, lépésről lépésre tanítja őket, soha, senki nem sérül meg nála gondatlanságból... Gawaine a legkiválóbb fegyvermesterem. Nézzétek, ott jön Lancelet a lovon, amelyet nekem tanított be... - És elnevette magát.

- A kis ördögfióka! - kiáltotta Igraine.

Mert Gareth majomként csimpaszkodott a nyeregszíjba, és Lancelet nevetve markolta fel a fiúcskát, maga elé tette a nyeregbe, majd gyors ügetésben megindultak dombnak felfelé, egyenesen arra, ahol a király és kísérete ültek az árnyékban. Szélsebesen vágtattak feléjük, még Arthurnak is elakadt a lélegzete, Igraine pedig sápadtan ugrott hátra. Lancelet megrántotta a lovat, s az felágaskodott a levegőbe, és megpördült.

- A te lovad, Arthur uram - mondta széles mozdulattal, fél kézzel tartva a gyeplőt Lancelet -, és a te unokaöcséd. Morgause néném, fogd ezt a kis csibészt, és jól fenekeld el! - engedte le Gareth-t szinte egyenesen Morgause ölébe. - Eltaposhatta volna ez a paripa!

- Ha idősebb leszel - legyintette meg játékosan a gyermeket Arthur -, majd a lovagom lehetsz, és kilovagolhatsz az óriások meg a gonosz fosztogatók ellen, vagy megmenteni a szép hölgyeket.

- Nem úgy, Arthur uram - felelte a gyermek, s le nem vette a szemét a fehér lóról, amelyen Lancelet parádézott. - Engem Lancelet úr avat majd lovaggá, s együtt megyünk majd lovagi szolgálatra.

- Az ifjú Achilles meglelte a maga Patrokloszát - kuncogott Ectorius.

- Én itt csak a háttérben maradhatok - mondta jámboran Arthur. - Friss asszonyom sem tudja levenni a szemét Lancelet-ról, arra biztatja, hogy szólítsa a keresztnevén, és most a kis Gareth kijelenti, hogy azt akarja, inkább Lancelet üsse lovaggá! Ha Lance nem a legjobb barátom volna, őrülten féltékeny lennék.

Pellinore nézte a fel-le parádézó lovast.

- Az az átkozott sárkány még mindig ott lakozik az országom tavaiban, s időről időre előjön, hogy gyilkoljon embert és marhát. Ha lenne talán egy ilyen lovam, amelyik állja a harcot... Azt hiszem, magam is betanítok egy harci mént, úgy megyek rá megint. A legutóbb az életemet is alig menthettem tőle.

- Sárkány, uram? - érdeklődött Gareth. - Tüzet is okád?

- Nem, fiacskám, de förtelmes a bűze, s a bendőjében mintha hat kutyafalka csaholna egyszerre - válaszolta Pellinore.

- A sárkányok nem fújnak tüzet, gyermekem - tette hozzá Ectorius. - Azért hiszik csak, mert egykor a hulló csillagot nevezték sárkánynak, s annak hosszú, tüzes farka van... bár egykor tán éltek tűzokádó sárkányok, de eleven ember arra már nem emlékezik.

Morgaine nem figyelt oda, bár kíváncsi lett volna, mennyi igaz Pellinore történetéből, s mennyire túloz, hogy imponáljon a gyereknek. Lancelet-t nézte, aki léptetett a lovon.

- Én sosem tudnám így betanítani a lovat - mondta Gwenhwyfarnak Arthur. - Lancelet nekem tanította, csatához. Nézd meg, két hónapja még oly vad volt, akár Pellinore sárkánya, és most nézd meg!

- Én igen vadnak látom - suttogta Gwenhwyfar -, no de én a legszelídebb lótól is félek.

- A csatamén nem lehet olyan jámbor, mint a hölgyek poroszka lova - magyarázta Arthur. - Abban tűznek kell lennie... Isten az égben! - ugrott föl hirtelen. Fehér villanás látszott; valami madár, talán egy liba libbent fel hirtelen, egyenesen a ló patái alá. Lancelet lazán ülte meg a lovat, oda sem figyelt, s ugyancsak megdöbbent, amikor a ló eszelős nyihogással felágaskodott; megpróbált nyeregben maradni, kis híján a paták alá zuhant; félig eszméletlenül mégis sikerült odébb gurulnia.

Gwenhwyfar sikoltott. Morgause meg a többi hölgy visszhangozta a sikolyt, miközben Morgaine, feledve, hogy állítólag kificamodott a bokája, felpattant, Lancelet felé rohant, és elvonszolta a ló patái alól. Arthur is odarohant, elkapta a zablát, s erőnek erejével elvonszolta az állatot a földön elnyúlt Lancelet mellől. Morgaine letérdelt a fiú mellé, ujjai a halántékát keresték, ahol a zúzódás már bevérzett, s vékony vérpatak keveredett a porral.

- Meghalt? - sikoltotta Gwenhwyfar. - Meghalt?

- Nem - felelte nyersen Morgaine. - Hozzatok hideg vizet, és kell még lennie abból a kötözővászonból. Eltörte a csuklóját, azt hiszem; azzal védte ki az esést, hogy nyakát ne szegje! Az a folt meg a fején... - Lehajolt, fülét a férfi mellére szorította, érezte, hogyan emelkedik és süllyed, milyen forró. Elvette a tál hideg vizet Pellinore lányától, borogatni kezdte a férfi fejét a vászonnal. - Valaki kapja el azt a libát, és tekerje ki a nyakát. A libapásztort meg fenekeljék el alaposan. Lancelet úr betörhette volna a fejét, és kárt tehetett volna a nagykirály lovában.

Gawaine jött, és elvezette a lovat az istállóba. A majdnem tragédia megkeserítette a mulatságot, s a vendégek kezdtek elszivárogni a maguk pavilonjába vagy szállására. Morgaine bekötözte Lancelet fejét és törött csuklóját, szerencsére sikerült a törést rögzítenie, még mielőtt Lancelet felnyögött, és fájdalmában odakapott; aztán beszélt a kulcsárnővel, elküldte Cait bizonyos füvekért, amelyektől a beteg aludni fog, és ágyba vitette a férfit. Vele maradt, bár Lancelet nem ismerte meg, csak nyöszörgött, és vakon meredt a semmibe. Egyszer a lányra nézett, s azt motyogta:

- Anyám...

Morgaine mélyen elszomorodott. Egy idő múlva Lancelet mély, nyugtalan álomba merült, és amikor felébredt, már megismerte a lányt.

- Morgaine? Rokon? Mi történt?

- Leestél a lóról.

- Lóról? Miféle lóról? - kérdezte zavartan, s amikor Morgaine elmesélte, határozottan kijelentette. - Nevetséges. Nem szoktam leesni semmiféle lóról - és ismét elaludt.

Morgaine ült mellette, hagyta, hogy Lancelet álmában szorítsa a kezét, s úgy érezte, megszakad a szíve. Lancelet csókjai még ott égtek a száján, sajgó keblén. Ám a pillanat elmúlt, Morgaine jól tudta. Ha Lancelet egyáltalán emlékezne még rá, már akkor sem kellene neki; sosem kellett, csak a tompa kín perceiben, amikor kénytelen volt Gwenhwyfarra meg a királya és rokona iránti szeretetére gondolni.

Sötétedett; távol, a kastélyban ismét zene szólt - Kevin hárfázott. Nevetés csendült, dal, ünnepi lárma. Hirtelen nyílt az ajtó, s maga Arthur lépett be fáklyával a kezében.

- Nővérem, hogy van Lancelet?

- Megmarad; keményebb feje van, semhogy betörne - felelte keserű gúnnyal Morgaine.

- Szerettük volna, ha ott vagy a tanúk között, amikor a menyasszonyt az ágyba fektetik, hiszen a házassági szerződést is aláírtad - mondta Arthur. - De nem hinném, hogy Lancelet-t egyedül lehet hagyni, és egyetlen kamarásra sem bíznám, még Caira sem. Örülök, hogy te vagy vele. A nevelt nővére vagy, nem?

- Nem - vágta oda váratlan haraggal Morgaine.

Arthur az ágyhoz lépett, s a kezébe vette Lancelet erőtlen kezét. A sebesült felnyögött, mozdult, s pislogva felpillantott.

- Arthur?

- Itt vagyok, barátom - mondta Arthur, s Morgaine sosem hallott gyöngédebb férfi hangot.

- A lovad... jól van?

- Kiválóan. Az ördög vigye - morgott Arthur. - Ha meghaltál volna, mi hasznom lenne a lóból? - Majdnem sírt.

- Hogy... történt?

- Egy nyavalyás liba röppent fel. A libapásztor bujkál. Jól tudja, hogy hatalmas verés vár rá!

- Azt ne - mondta Lancelet. - Szegény, féleszű teremtmény. Nem tehet róla, hogy a libáinak is több esze van, és az egyik elkódorgott. Ígérd meg, Gwydion. - Morgaine megdöbbent, hogy Lancelet Arthur régi nevét használja. Arthur megszorította a barátja kezét lehajolt, és megcsókolta az arcát, óvatosan kerülve a zúzódásokat.

- Ígérem, Galahad. Most aludj.

Lancelet a kezébe kapaszkodott

- Kis híján sikerült tönkretennem a nászéjszakádat, mi? - kérdezte olyan hangon, amelyben Morgaine felismerte a maga keserű iróniáját.

- Sikerült. A mátkám úgy zokogott miattad, hogy el sem tudom képzelni, mit tenne, ha én törném be a fejemet? - nevetett Arthur.

- Arthur - szólt az öccsére hevesen Morgaine -, ha király vagy is, Lancelet-nak nyugalomra van szüksége!

- Úgy van - egyenesedett föl Arthur. - Holnap ideküldöm a merlint, hogy nézze meg; nem szabad éjszakára magára hagyni, habár...

- Vele maradok - mondta mérgesen Morgaine.

- Ha biztos vagy benne, hogy...

- Eredj vissza Gwenhwyfarhoz! Vár a mátkád!

Arthur leverten sóhajtott. Aztán megszólalt.

- Nem tudom, mit mondjak neki. Vagy mit csináljak.

Nevetséges! Azt várja, hogy én adjak utasításokat neki... vagy a mátkájának? Ám Arthur tekintetét látva, lehajtotta a fejét.

- Arthur - mondta nagyon gyöngéden -, nagyon egyszerű. Tedd azt, amit az Istennő sugall.

Arthur riadt kölyökként pillantott rá. Aztán rekedten, nehezen törtek fel a szavai.

- Gwenhwyfar... nem az Istennő. Csak közönséges lány, és... és fél. - Aztán csak kibökte. - Morgaine, hát nem tudod, hogy én még mindig...

A lány nem bírta volna elviselni, amit mondani akart.

- Ne! - emelte szenvedélyes tiltakozásra a kezét. - Arthur, legalább egyet ne feledj soha. Számára mindörökre te leszel az Isten. Közeledj hozzá az Agancsos képében...

Arthur keresztet vetett, és megborzongott.

- Isten bocsásson meg nekem - suttogta végül -, ez a büntetés. - És elhallgatott. Álltak, nézték egymást, nem tudtak megszólalni. Végül Arthur törte meg a csöndet. - Morgaine, nincs jogom... megcsókolnál még egyszer?

- Édes öcsém... - Morgaine sóhajtott, lábujjhegyre állt, és homlokon csókolta Arthurt. Aztán az Istennő jegyét írta a homlokára. - Áldásom rád - suttogta. - Arthur, eredj hozzá, menj a mátkádhoz. Ígérem, ígérem neked az Istennő nevében, hogy jó lesz, esküszöm.

Arthur nagyot nyelt, Morgaine látta, hogyan mozognak a nyakizmai. Aztán elfordította a lányról a tekintetét.

- Isten áldjon meg, nővérem. - És becsukódott mögötte az ajtó. Morgaine lehuppant a székre, ült mozdulatlanul, őrizte Lancelet álmát, s a múlt képei gyötörték. Lancelet arca, amint rá mosolyog a Toron. A csuromvizes Gwenhwyfar átázott szoknyácskájában, amint Lancelet kezébe kapaszkodik. A Szarvas Isten, az arca csupa őzvér, amint elhúzza a függönyt a barlang szájánál. Lancelet mohó ajka a keblén - pár órája történt volna csupán?

- Legalább nem azzal tölti Arthur nászéjszakáját - motyogta maga elé -, hogy Gwenhwyfarról álmodozik. - Lefeküdt az ágy szélére, testét óvatosan nyomta a sebesült testéhez; némán feküdt, még csak nem is sírt, kétségbeesett nyomorúsága túlságosan mély volt a könnyekhez. Ám egész éjjel nem hunyta le a szemét, elűzte a Látást, el az álmokat, azért a csöndért és bénult gondolattalanságért küzdött, amelyre Avalonban tanították.

És a távolban, a kastély legmesszibb szárnyában Gwenhwyfar is ébren feküdt, bűntudatos gyöngédséggel nézte a holdfényben Arthur fénylő haját, csöndesen emelkedő és süppedő mellkasát. Lassú könnyek peregtek az arcán.

Annyira akarom szeretni, gondolta, és imádkozni kezdett.

- Jaj, Istenem, szentséges Szűz Máriám, segítsetek, hogy úgy szeressem, ahogyan kellene, hiszen uram, királyom és parancsolóm, és oly jó, igazán érdemelne valakit, aki jobban tudja szeretni, mint én. - Körötte mintha az éjszaka csupa szomorúságot és csüggedést lehelt volna.

De miért, csodálkozott. Arthur boldog. Nem tehet nekem szemrehányást semmiért. Mitől oly bánatos mégis még a levegő is?

7

Egy nyár végi napon Gwenhwyfar királyné a hölgyeivel Caerleon csarnokában ült. Délután volt, hatalmas hőség; a legtöbb asszony úgy tett, mintha fonna, vagy a maradék gyapjút kártolná a fonáshoz, ám az orsók lassan forogtak, s még a királyné sem öltögetett, pedig ő volt a legügyesebb az asszonyok között, de csak nem gyarapodott az a finom oltárterítő, amelyet a püspöknek hímzett.

Morgaine félretette a kártolt gyapjút, és sóhajtott. Az évnek ebben a szakában mindig honvágy fogta el, vágyott a köd után, amely a tengerről a sziklákon át Tintagelbe lopózott... gyermekkora óta nem látta pedig.

Arthur meg az emberei a caerleoni légióval a déli partra lovagoltak, hogy megtekintsék az új erősséget, amelyet a szövetséges szászok emeltek ott. A nyáron nem volt támadás, s könnyen lehetett, hogy a szászok, kivéve az Arthurral szövetségeseket, akik békességben éltek a kenti földön, mindörökre lemondtak Britanniáról. Arthur lovas légiója két esztendő alatt kedvét szegte a szászoknak, csak néha-néha törtek be nyáron; ám Arthur a béke idejét arra használta, hogy megerősítse országa partjait.

- Ismét szomjazom - szólalt meg Pellinore lánya, Elaine.

- Elmehetek, úrnőm, megkérhetem, hogy hozzanak még néhány kancsó vizet?

- Hívd Cait... majd ő intézkedik - mondta Gwenhwyfar.

Mennyit fejlődött, gondolta Morgaine. Félénk, rémült gyermekből királynévá érett.

- Hozzá kellett volna menned Caihoz, amikor a király kérte, Morgaine úrnő - mondta Elaine, amikor visszatért, és leült Morgaine mellé a padra. - Ő az egyedüli hatvannál fiatalabb férfi a kastélyban, s az ő asszonya sosem hál fél éven át egyedül.

- Legyen a tiéd, ha neked kell - mondta szívélyesen Morgaine.

- Még mindig nem értem, miért nem mentél hozzá - szólalt meg Gwenhwyfar, mintha régi sérelmet emlegetne föl. - Nagyon is illendő lett volna: Cai, a király nevelt fivére, aki magasan áll a kegyében és te, Arthur nővére s a magad jogán Cornwall hercegnője, hiszen Igraine úrnő immár sosem hagyja el a kolostort!

Drusilla, az egyik jelentéktelen keleti királyocska lánya fölhúzta az orrát.

- No de ha a király fivére és nővére összeházasodik, mi más az, mint vérfertőzés?

- Féltestvérről és nevelt fivérről van szó, liba - torkolta le Elaine. - De mondsza csak, Morgaine úrnő, csupán Cai sebhelyei és sántasága tartott vissza? Cai nem szép férfi, az bizonyos, de jó férj lenne.

- Nem csapsz be - vágott vissza Morgaine színlelt derűvel, amelyet nem érzett. Hát ezeket a tyúkokat csak a házasság izgatja? - Fütyülsz te rá, mennyire lettem volna boldog Cai oldalán! Csupán lakodalmat szerettél volna, hogy megtörje a nyár egyhangúságát. Ám nem illik elégedetlenkedni. Sir Griflet a múlt tavasszal oltárhoz vezette Meleast, egyenlőre ennyi elég is a menyegzőkből. - Meleasra pillantott, akinek viselős hasán már feszült a ruha. - Jövő ilyenkorra meg már baba is lesz, akit dajkálhattok és dédelgethettek.

- Csakhogy te régóta vagy hajadon, Morgaine úrnő - szólalt meg Galisi Alienor. - S nemigen remélhettél volna jobb frigyet, mint a király tulajdon nevelt fivérét.

- Nem sürgős férjhez mennem, és Cainak nem vagyok fontosabb, mint ő nekem.

Gwenhwyfar elnevette magát

- Ez igaz. Cai nyelve legalább olyan éles, akár a tiéd, Morgaine, s a természete sem valami kedves - az asszonyának türelmesebbnek kell majd lennie a szentéletű Brigidnél, ám te, Morgaine, bármikor kész vagy élesen feleselni.

- No és, ha férjhez menne, fonnia kellene a háza népére jegyezte meg Meleas. - Morgaine pedig nemigen szeret fonni! - A fiatalasszony orsója ismét pörögni kezdett, s a kerék lassan megindult lefelé.

Morgaine vállat vont.

- Igaz, hogy jobban szeretek gyapjút kártolni, de már nincs több - mondta, s kelletlenül fölvette az orsót.

- Pedig te fonsz a legjobban közöttünk - állapította meg Gwenhwyfar. - A te fonalad mindig egyenletes, és sosem szakad el. Az enyém már attól is elszakad, ha csak ránéznek.

- Mindig ügyes kezem volt Talán csak meguntam a fonást, mert anyám olyan kicsi koromban tanított meg rá - vonta le a következtetést Morgaine, és kelletlenül sodorni kezdte a fonalat.

Valóban, utált fonni, és mindig igyekezett elkerülni ezt a munkát... pödörni, sodorni a fonalat az ujjaival, mozdulatlanságot parancsolni a testére, hogy csak az ujjai mozogjanak, miközben a kerék egyre forog, megy lefelé... le, aztán újra föl, az ujjak meg csak sodornak... Így igen könnyű transzba esni. Az asszonyok a napi apróságokról fecsegtek, Meleas reggeli hányingeréről, egy asszony pedig, aki Lot udvarából érkezett, botrányos meséket adott elő Lot kéjsóvárságáról... Én aztán tudnék mesélni, ha akarnék, még a felesége unokahúga sem menekülhetett előle... Össze kellett szednem minden eszemet meg az éles nyelvemet, hogy az ágyát elkerülhessem; Lótnak aztán mindegy, szűz leányka vagy matróna, hercegnő vagy tehenészlány, amíg szoknyát visel... pödörd a fonalat, pödörd újra, figyeld, hogy fordul az orsó, fordul és fordul. Gwydion már nagy fiú lehet, hároméves, aki fakarddal és játék katonákkal játszik, olyanokkal, amilyeneket ő faragott annak idején Gareth-nak, már bizonyára nem a cicák meg a játszócsontocskák érdeklik. Érezni vélte az ölében Arthur súlyát, amikor még kislány volt, itt, Caerleonban, Uther udvarában... milyen szerencse, hogy Gwydion nem hasonlít az apjára; Arthur kis hasonmásától Lot udvarában ugyancsak megerednének a nyelvek. Előbb-utóbb azonban valaki mégiscsak összeteszi majd az orsót, a kereket és a rokkát, s megfonja a valódi válaszhoz vezető fonalat... Morgaine dühösen kapta fel a fejét. Túlságosan könnyű fonás közbe transzba esni, mégis el kell végeznie a maga részét, elegendő fonál kell, hogy télen megszőhessék, és a hölgyek ünnepi asztalterítőt akarnak szőni... Nem Cai az egyetlen hatvan alatti férfi a kastélyban; itt van Kevin, a bárd is, híreket hozott a Nyári Országból... milyen lassan mozdul a rokka a föld felé... sodord, sodord a fonalat, mintha az ujjaid önálló életet élnének, függetlenül a te életedtől... már Avalonban is utált fonni... Avalonban, a papnők között a festékes fazekaknál igyekezett többet vállalni a részénél, hogy elkerülhesse a gyűlölt fonást, amelytől mindig elkalandoztak a gondolatai, miközben az ujjai mozogtak... amint a fonal tekeredett, épp olyan volt, mint a spirális tánc a Toron, körbe-körbe, vagy ahogyan a világ forog a nap körül az égen, bár a tudatlan népek éppen fordítva hiszik... A dolgok nem mindig úgy vannak, ahogyan látszik, az is lehet, hogy a kerék halad a fonal körül, amint a fonal tekeredik újra meg újra önmaga köré, akár a kígyó... akár a sárkány az égen...: ha férfi lenne, kilovagolhatna a caerleoni légióval, s nem kellene itt ülnie és fonnia, fonnia, fonnia, körbe, körbe... csakhogy a caerleoni légió is körbe megy a szászok körül, a szászok meg köröttük, körbe és körbe, ahogyan a vér kering az erekben, vörös vér árad... árad... elönti a tűzhelyet...

Morgaine a saját sikolyát hallotta, amely megtörte a terem csöndjét. Eldobta az orsót, amely belegurult a vérbe, amely bíborvörösen áradt, ömlött, fröcskölt a kandallóba...

- Morgaine! Nővérem, megszúrtad a kezed az orsóval? Mi baj?

- Vér a kandallón... - dadogta Morgaine. - Látod, ott, ott, a király trónusa előtt, levágva, akár a lemészárolt bárány, a király előtt...

Elaine megrázta; Morgaine kábán dörzsölte a szemét. Vér sehol, csak a lassan araszoló, délutáni napfény.

- Nővérem, mit láttál? - kérdezte gyöngéden Gwenhwyfar.

Istennő anyám! Ismét megtörtént! Morgaine megpróbált egyenletesen lélegezni.

- Semmit, semmit... bizonyára elaludtam, és álmodtam.

- Nem láttál semmit? - nézett Morgaine-ra áthatóan Calla, a tiszttartó kövér felesége. Morgaine jól emlékezett, hogy amikor egy évvel korábban utoljára transzba esett fonás közben, megjósolta, hogy Cai kedvenc lova eltöri a lábát az istállóban, s el kell vágni a torkát.

- Nem - felelte türelmetlenül -, ezt, álmodtam csupán. A múlt éjjel például azt álmodtam, hogy libát eszem, holott színét sem láttam tavaly húsvét óta! Hát muszáj minden álmot jóslatnak tekinteni?

- Ha jövendölni akarsz, Morgaine - ugratta Elaine -, legalább mondj valami hasznosat, például hogy mikor jönnek haza a férfiak, hogy idejében melegítsük nekik a bort, vagy hogy Meleas fiúnak vagy lánynak készítsen pólyát, vagy hogy mikor lesz viselős a királyné!

- Fogd be a szád, állat! - sziszegte Calla, mert Gwenhwyfarnak könnyes lett a szeme. Morgaine feje hasogatott a nem kívánt transztól; apró fényecskék nyüzsögtek a szeme előtt, haloványan csillogó fénykukacok, amelyek egyre nőttek, betöltötték egész látómezejét. Tudta, hogy fütyülnie kellene rá, de amikor erre gondolt, már pergett is a nyelve.

- Unom már ezt a tréfát! Nem falusi vajákos asszony vagyok, semmi dolgom bájitalokkal és varázsszerekkel, jóslatokkal és varázsigékkel. Papnő vagyok, nem boszorkány!

- Békességet - szólalt meg szelíden Meleas. - Hagyjátok békén Morgaine-t. Ettől a napfénytől bárki láthat olyasmit, ami ott sincs; ha netán vért látott a kandallón, elképzelhető, hogy holmi féleszű cseléd éppen ott bukik föl a félig sült pecsenyével, s a vöröslő pecsenyelé kiömlik! Nem innál, úrnő? - A vizesvödörhöz ment, merített a kanállal, odanyújtotta, és Morgaine mohón ivott. - Sosem hallottam még, hogy bármilyen jóslat valóra vált volna. Megkérdezhetnénk azt is, mikor ejti el végre Elaine atyja azt a sárkányt, akit évről évre üldöz.

A témaváltoztatás célt ért. Calla máris tréfálkozni kezdett. - Ha az a sárkány egyáltalán létezik, s a király nem csupán ürügyet keres, hogy odahagyja a házi tűzhelyt!

- Ha férfi volnék, s Pellinore hitvese volna az asszonyom - mondta Alienor -, bizony jobban kedvelném az olyan sárkány társaságát, amelyet sehogyan sem találok, mint azét, amelyik az ágyamban fekszik.

- Mondd csak, Elaine - kérdezte Meleas -, tényleg van sárkány, vagy atyád azért üldözi csupán, mert ez egyszerűbb, mint gondot viselni a teheneire? A férfiaknak nem kell fonogatva üldögélniük, ha háború van, ám békeidőben, úgy hiszem, ráunhatnak a baromfiudvarra meg a legelőre.

- Én sosem láttam a sárkányt - felelte Elaine. - Isten mentsen. De valami időről időre elragadja a teheneket, s egyszer láttam valami nagy, undok nyálkát a mezőn, és éreztem a bűzt; és ott feküdt egy szétmarcangolt tehén, az is csupa undok nyálka volt. Nem farkas műve volt, nem is rozsomáké.

- Még hogy tehenek tűnnek el! - vigyorgott Calla. - Nem olyan jó keresztény a tündérnépség, hogy el ne kössön egy-egy tehénkét, ha nem akad őz.

- A tehenekről jut eszembe - szolalt meg határozottan Gwenhwyfar -, meg kell kérdeznem Cait, akad-e levágni való birka vagy gödölye. Hús kell. Ha ma vagy holnap éjjel megtérnek a férfiak, nem fogadhatjuk őket kásával vagy vajas kenyérrel! S ebben a melegben még a vaj is megromlik. Jöjj velem, Morgaine. Bárcsak a Látásod megsúgná, mikor kapunk esőt! Mindenki! Takarítsátok el a padokról a fonalat meg a gyapjút, tegyétek félre a munkát. Elaine, gyermekem, vidd a szobámba a hímzésemet, s ügyelj, hogy folt ne essék rajta.

Amint a folyosó felé tartottak, halkan megkérdezte:

- Valóban vért láttál, Morgaine?

- Álmodtam - ismételte makacsul Morgaine.

Gwenhwyfar éles pillantást vetett a lányra, de mivel néha őszintén szerették egymást, hát nem erőltette a dolgot.

- Mert ha igen, Isten adja, hogy szász vér legyen, s ettől a kandallótól távol ontsák ki. Jöjj, érdeklődjük meg Caitól, hányadán állunk a hússal. Nincs vadászidény, s azt sem szeretném, ha a férfiak a hazatérésük után vadászni indulnának. - Ásított. - Bárcsak alábbhagyna a hőség. Talán vihar lesz, reggel megsavanyodott a tej. Szólnom kell a cselédeknek, hogy tegyék el aludttejnek, ne adják a malacoknak.

- Remek háziasszony vagy, Gwenhwyfar - mondta szárazon Morgaine. - Eszembe nem jutna, ha egyszer nincs a szemem előtt; de a savanyú tej szaga úgy kötődik a tehenészethez! Én bizony inkább a malacokat hizlalnám.

- Ebben az időben úgyis meghíznak a makkon - nézett az égre Gwenhwyfar. - Nézd csak, nem villámlik arra?

Morgaine követte a tekintetét, látta a villanást.

- De. A férfiak átfázva, vizesen fognak megjönni, forró borral kell várnunk őket - mondta szórakozottan Morgaine, aztán Gwenhwyfar döbbent pillantásától magához tért.

- Most már én is hiszem, hogy bírod a Látást... pata sem dobban, az őrtornyokból sem jött üzenet - mondta Gwenhwyfar. - Szólok Cainak, hogy mindenképpen legyen hús. - És elindult az udvaron át, amíg Morgaine csak állt, és sajgó fejét fogta.

Ez nem jó. Avalonban megtanulta uralni a Látást, nem váratlanul tört rá, amikor nem volt rá fölkészülve... Hamarosan valóban falusi boszorkány lesz, aki bájitalokat kotyvaszt, fiú vagy leánygyermekeket jövendöl vagy új szeretőket a lányoknak, pusztán azért, mert unja magát az asszonyok között. A pletyka unalma elől a fonáshoz menekült, a fonástól transzba esett... Egy napon biztosan olyan mélyre süllyedek, hogy megadom Gwenhwyfarnak a talizmánt, amelyért könyörög, hogy fiút szülhessen Arthurnak... a meddőség súlyos átok a királynén, s a két esztendő alatt Gwenhwyfar mindössze egyszer adta jelét viselősségnek.

Gwenhwyfar és Elaine társaságát mégis elviselhetőnek találta; a többi nőnek szinte sosem akadt egyetlen gondolata sem a következő étkezésen vagy a következő megfont gombolyag fonalon kívül. Gwenhwyfarnak és Elaine-nek volt némi iskolázottsága, s amikor néha velük üldögélt nyugalomban, szinte azt képzelte, a papnők között van ismét, a Szüzek Házában.

A vihar napnyugta előtt tört ki: jégeső pattogott a kert kövein, szakadt az eső; s amikor az őrtoronyból lovasok közeledtét jelezték, Morgaine jól tudta, hogy Arthur érkezik az embereivel. Gwenhwyfar fáklyákat gyújttatott az udvaron, s Caerleon falait hamarosan kis híján szétfeszítették a férfiak meg a lovak. Gwenhwyfar tárgyalt Caijal, aki nem gödölyét, hanem birkát vágatott, így hát hús sült, és forró leves várta a férfiakat. A légió java a külső udvaron és a mezőn vert tábort, s ahogyan parancsnokhoz illik, Arthur először az emberei táborhelyét meg a lovak istállózását ellenőrizte, csak azután tért be az udvarba Gwenhwyfarhoz.

A sisakja alatt kötés éktelenkedett, és kissé támaszkodott Lancelet karjára, de a felesége aggodalmas kérdezősködésére csak legyintett.

- Rajtaütés, jüt lovasok a tengerparton. A szász szövetségesek szinte az összest kiverték már, mielőtt odaérkeztünk. Hűha! Báránysült illatát érzem! Miféle varázslat ez! Hiszen azt sem tudtátok, hogy jövünk.

- Morgaine mondta, hogy jöttök, és forralt bor is vár rátok - felelte Gwenhwyfar.

- Hát az éhes ember számára nem hátrány, ha a nővére bírja a Látást - mosolygott kedélyesen Arthur Morgaine-ra, akinek lüktetett a feje, sajogtak az idegei, aztán ismét Gwenhwyfarhoz fordult.

- Megsebesültél, uram, hadd vizsgáljam meg...

- Nem kell, semmiség, mondom. Sosem veszítek sok vért, jól tudod, legalábbis amíg ez a kardhüvely nálam van - mondta Arthur. - S te hogy vagy, hölgyem, ily sok hó után? Már azt hittem...

Gwenhwyfarnak könnyes lett a szeme.

- Ismét tévedtem, uram. Pedig most annyira, de annyira biztos voltam benne...

Arthur megfogta a felesége kezét. Képtelen volt kimondani, mennyire csalódott, hiszen az asszony annyira szenvedett.

- No hát akkor meg kell kérnünk Morgaine-t, hogy adjon neked valami varázsszert - mondta, de szomorúan látta közben, hogyan fogadja hitvesi csókkal az ifjú Griflet-t Meleas, hogyan büszkélkedik duzzadó, fiatal hasával. - Nem vagyunk még öregek, én Gwenhwyfarom.

Csakhogy már nem vagyok annyira fiatal sem, gondolta Gwenhwyfar. A legtöbb asszony, kivéve Morgaine-t és Elaine-t, akik nincsenek férjnél, húszévesen már nagyfiúkkal és lányokkal büszkélkedhet; Igraine kerek tizenöt évesen szülte Morgaine-t, és Meleas mindössze tizennégy és fél éves! Nyugodtnak és higgadtnak akart mutatkozni, ám bűntudat mardosta. A királyné legeslegelső kötelessége az urával szemben, hogy fiút szüljön, s ő nem teljesítette ezt a kötelességét, pedig annyit imádkozott, hogy a térde is belefájdult.

- Hogy van az én drága úrnőm? - hajolt meg előtte mosolyogva Lancelet, s Gwenhwyfar csókra nyújtotta neki a kezét. - Ismét arra térünk haza, hogy szebb vagy, mint valaha. Te vagy az egyetlen hölgy, akinek a szépsége sosem halványul. Kezdem azt hinni, hogy Isten rendelése, hogy más asszonyok megöregednek, elhíznak, elnyüvődnek, s te akkor is gyönyörű leszel.

Gwenhwyfar a férfira mosolygott, és megvigasztalódott. Talán mégis jobb, hogy nem viselős és nem csúf... látta, hogy Lancelet kissé gúnyos mosollyal pillantott Meleasra, s érezte: nem bírná elviselni, hogy Lancelet csúfnak lássa. Még Arthur is viharvertnek látszott, mintha az egész portya alatt ugyanabban a gyűrött zubbonyban hált volna, és esőben, sárban abba az egyetlen, finom, de sokat látott köpenyébe takarózott volna; ám Lancelet friss volt és üde, a zubbonya meg a köpenye kikefélve, mintha a húsvéti ünnepre készülne, a haja megnyírva, megfésülve, bőröve kifényesítve, még süvegének sastollai is szárazon és kackiásan meredeztek. Inkább fest királynak, gondolta Gwenhwyfar, mint Arthur.

A szolgálólányok húst és kenyeret hordtak körül. Arthur magához vonta Gwenhwyfart.

- Jöjj, Gwen, ülj közém és Lancelet közé, beszélgessünk... régen nem hallottam már mást, mint durva férfihangot, régen nem szívtam be asszonyi illatot. - Megsimította az asszony hajfonatát. - Jöjj te is, Morgaine, ülj mellém. Elegem van a tábori életből, békés pletykákra vágyom a tábori hírek helyett! - Jót harapott a friss kenyérből. - És jó végre frissen sült kenyeret enni; unom már a száraz tábori kenyeret meg a sok állásban megromlott húst!

Lancelet is mosolyogva fordult Morgaine-hoz.

- És te, hogy vagy, rokon? Semmi hír sem a Nyári Országból, sem Avalonból? Pedig van itt más is, aki szívesen hallaná, ha volna: Balan fivérem is velünk tartott.

- Nincs hírem Avalonból - felelte Morgaine, s úgy érezte, Gwenhwyfar őt nézi... vagy inkább Lancelet-t leste? - Balant azonban évek óta nem láttam. Szerintem az ő hírei frissebbek az enyémeknél.

- Itt van - mutatott a csarnokban ülő férfiakra Lancelet. Arthur hívta, hogy vacsoráljon itt, hiszen rokonom, és igazán kedves lennél, Morgaine, ha vinnél neki egy kupa bort a királyi asztaltól. Mint minden férfinak, Balannak is jólesne, ha asszony üdvözölné, akkor is, ha ez az asszony rokona, nem pedig a kedvese.

Morgaine fölvett az asztalról egy fából és szarvból készült kupát, intett egy szolgának, hogy töltsön bele bort, aztán a két kezébe fogta, s elindult az asztal körül a lovagok között. Jóleső érzést keltett benne az elismerő tekintetük, bár tudta, hogy ilyen hosszú portya után a férfiak így néznének bármely jól nevelt, tisztességesen öltözött nőre, nem arról van itt szó, hogy az ő szépségétől vannak elbűvölve. Balan azonban, aki unokafivére, úgyszólván a bátyja, nem néz majd rá legalább ilyen mohón.

- Üdvözöllek, rokon. Lancelet öcséd küldi néked ezt a kupa bort a király asztalától.

- Kortyolj előbb te, hölgyem - mondta Balan, aztán csodálkozva nyílt kerekre a szeme. - Te lennél az, Morgaine? Alig ismertelek meg, oly csinos lettél. Mindig avaloni köntösben láttalak magam előtt, de valóban anyámra ütöttél. Hogy van az úrnő?

Morgaine az ajkához emelte a kupát. Ennél az udvarnál ez csupán udvariassági gesztus volt, ám bizonnyal abból az időből származott, amikor a király ajándékát megízlelték a vendégek színe előtt, mivel a vetélytárs királyok megmérgezése nem volt éppenséggel ritka. Aztán átadta a kupát a férfinak, és Balan jót húzott belőle, mielőtt ismét a lányra nézett volna.

- Azt reméltem, tőled hallok majd hírt Avalonról, rokon... évek óta nem jártam Avalonban - mondta Morgaine.

- Jól tudom, hogy Lot udvaránál éltél - mondta a férfi. - Összevesztél tán Morgause-zal? Úgy mondják, bármely asszonyszeméllyel könnyen megeshet...

- Nem - rázta a fejét Morgaine -, csakhogy mindenképpen kerülni kívántam Lot ágyát, és az csöppet sem könnyű. Még az Orkney és Caerleon közötti távolság is alig elegendő hozzá.

- Így hát Arthur udvarába jöttél, s a királyné hölgye lettél - állapította meg Balan. - Ez bizonnyal illendőbb udvar a Morgause-énál, mondhatom. Gwenhwyfar őrzi a leányok tisztességét, és előnyös frigyeket szerez nekik - úgy látom, Griflet asszonykája már viselős az első gyermekével. Néked még nem talált férjet, rokon?

- Csak nem teszel ajánlatot, sir Balan? - tréfált kényszeredetten Morgaine.

- Túlságosan is közeli rokonom vagy, Morgaine - nevetett Balan -, másként bizony megkérnélek. Azt hallottam azonban, hogy Arthur Cainak szánt, s én ezt bizony jó frigynek tartanám, elvégre odahagytad Avalont.

- Cainak nem kellek jobban, mint nékem ő - felelte élesen Morgaine -, és sosem mondtam, hogy nem térek vissza Avalonba, de csak akkor, ha Viviane értem küldet, hogy menjek.

- Legényke koromban - mondta Balan, s amint sötét szemével Morgaine-t nézte, a lány egy pillanatra meglátta a hasonlóságot Lancelet meg a nagydarab, durva férfi között - eléggé rossz véleménnyel voltam az úrnőről, Viviane-ről. Úgy hittem, nem szeret úgy, ahogy anyához illő lenne. De ma már más a véleményem. Papnő lévén nem lehetett elegendő ideje arra, hogy fölneveljen egy fiút. Így hát olyan anyára bízott, akinek nem volt semmi más dolga, s aki testvérrel ajándékozott meg, Balinnal... Ó, legényke koromban ezért is gyötört ám a lelkiismeret, hogy Balin fontosabb nekem, mint a mi Lancelet-nk, aki vér a véremből, hús a húsomból. De ma már tudom, hogy Balin az én szívem igazi testvére, és Lancelet - bármennyire csodálom is benne a pompás lovagot - számomra mindig idegen marad. Meg aztán, amikor Viviane Priscilla úrnő házába küldött nevelkedni - folytatta komolyan Balan -, lehetővé tette azt is, hogy megismerjem az igaz Istent és Krisztust. Ma is furcsállom, hogy ha Avalonban maradtam volna, a véreim között, én is pogány lennék, ahogyan Lancelet...

- Ebben nem tudok egyetérteni veled - mosolygott halványan Morgaine -, mert az úrnőtől nem tartom helyesnek, hogy hagyta, hogy a tulajdon fia elhagyja ősi isteneit. Ám Viviane maga szokta mondogatni, hogy az embereknek jobban teszik, ha a szívük szerint választanak vallási és spirituális kérdésekben. Ha a szívem mélyén valóban hűséges keresztény lettem volna, nem kétlem, megengedte volna azt is, hogy a szívemben mélyen élő hitem szerint éljek. Ám minthogy tizenegy esztendős koromig Igraine nevelt, aki meglehetősen jó keresztény, számomra nyilván mégis úgy rendeltetett, hogy a lélek dolgait úgy lássam, ahogyan az Istennőtől jönnek hozzánk.

- Balin erről sokkal jobban tudna nálam vitatkozni veled - mondta Balan -, mivel ájtatosabb és jobb keresztény nálam. Én legföljebb azt mondhatnám, amit a papok: hogy csupán egyetlen igaz hit van, s csak abban bízhat minden férfi és nő. De rokonom vagy, és tudom azt is, hogy anyám derék asszony, és szentül hiszem, hogy a tisztességét még a Krisztus is figyelembe veszi majd a végső napon. Ami a többit illeti, nem vagyok pap, így hát jobb, ha a papokra hagyom, akik járatosak ezekben a dolgokban. Szívből szeretem Balint, de inkább papnak kellett volna mennie, semmint harcosnak, ha oly kényes a hit meg a lelkiismeret dolgaiban. - A királyi asztal felé pillantott, és megkérdezte.

- Mondd csak, rokon, hiszen te jobban ismered: mi nyomja oly nagyon Lancelet fivérünk szívét?

Morgaine lehajtotta a fejét.

- Ha tudnám, Balan, akkor sem az én titkom volna, hogy megmondhassam.

- Méltán oktatsz ki, hogy törődjek a magam dolgával - mondta Balan -, de nem tudom elviselni, hogy gyötrődni lássam, márpedig gyötrődik. Említettem már, hogy haragudtam anyámra, amiért oly korán elküldött otthonról, de szerető nevelőanyát adott nekem és velem egyidős fivért, aki mellettem nevelkedett, s mindenben egy velem, no meg új otthont. Lancelet-val rosszabbul bánt. Ő sosem volt otthon sem Avalonban, sem Benwicki Ban házában, ahol csupán egy lehetett a király számtalan fattya közül... Viviane igazán rosszul bánt vele. Bárcsak Arthur megházasítaná, hogy végre igazi otthona legyen.

- Ha a király azt kívánja, hogy legyek Lancelet asszonya mondta könnyedén Morgaine -, csak a menyegző napját kell kijelölnie.

- Te és Lancelet? Nem vagytok ahhoz túlságosan közeli rokonok? - kérdezte Balan, aztán elgondolkodott. - Nem, azt hiszem, nem... Igraine és Viviane féltestvérek csupán, Gorlois-nak és Benwicki Bannak meg éppenséggel semmi köze egymáshoz. Bár némely papok azt papolják, hogy a házasság szempontjából a nevelt rokont éppúgy kell tekinteni, mint a vérrokont... én örömmel innék a menyegződön, Morgaine, azon a napon, amikor Arthur hozzáad a fivéremhez, s megparancsolja, hogy úgy szeresd és gondozd, ahogyan Viviane sosem tette! S egyikőtöknek sem kéne elhagynia az udvart: te a királyné kedvenc hölgye vagy, Lancelet a király legjobb barátja. Szívemből remélem, így lesz! - Szívélyes érdeklődéssel nézett a lányra. - Bizony meghaladtad már a kort, amikor Arthurnak férjhez kellett volna adnia.

Ugyan miért lett volna az a király dolga? Nem vagyok én se kutyája, se lova! De aztán Morgaine vállat vont. Túlságosan sokáig élt Avalonban. Még mindig elfelejti, hogy a rómaiak a tulajdonuknak tekintik az asszonyaikat-lányaikat. Megváltozott a világ, kár lázadni a megváltoztathatatlan ellen.

Nem sokkal később elindult a hatalmas asztal körül, amelyet Gwenhwyfarral kapott nászajándékul Arthur. Caerleon nagy csarnoka bármekkora volt is, ehhez az asztalhoz kicsinek bizonyult. Egy helyütt a lánynak a padokon kellett átmásznia, mert az asztal szinte a falhoz szorította őket. Az ételt-italt körülhordozó legénykék is így közlekedtek a gőzölgő tálakkal meg a kupákkal.

- Kevin nincs itt? - kérdezte Arthur. - Akkor Morgaine-t kell megkérnünk, hogy énekeljen nekünk... a hárfaszóra is ki vagyok éhezve, no meg mindenre, ami a civilizált ember jussa. Nem csodálom, hogy a szászok szüntelenül háborúskodnak. Hallottam dalnokaik förtelmes vonyítását, nem csoda hát, hogy nem kívánnak otthon maradni!

Morgaine megkérte Cai egyik emberét, hogy hozza elő a szobájából a hárfáját. A legénynek is át kellett másznia a padokon a kanyarnál, s csak Lancelet frissességének volt köszönhető, hogy a hangszer nem zuhant a földre a fiúval együtt

- Igazán kedves volt az apósomtól, hogy elküldte nekem ezt az asztalt - ráncolta a homlokát Arthur -, de Caerleonban egyszerűen nincs hozzá való csarnok. Ha egyszer és mindenkorra kiűzzük a szászokat, azt hiszem, külön termet kell építenem neki.

- Akkor az a csarnok sosem épül meg - nevetett Cai. - Azt mondani, „ha egyszer és mindenkorra kiűzzük a szászokat”, éppen olyan, mintha azt mondanád, „amikor újra eljön Jézus” vagy „amikor befagy a pokol” vagy „amikor Glastonbury almafái málnát teremnek”.

- Vagy amikor Pellinore király elfogja a sárkányát - kuncogott Meleas.

- Nem szabad gúnyt űznötök Pellinore sárkányából - mosolygott Arthur, mert ismét látták, és Pellinore útra kelt, hogy most aztán elkapja. Még a merlint is megkérdezte, nem ismer-e sárkányfogó varázsigét.

- No persze, ismét látták - nevetett Lancelet. - Mint a napfénytől kővé vált trollt a hegyekben vagy a kőköröket táncolni teliholdnál. Mindig akadnak emberek, akik olyan látomást látnak, amilyet csak akarnak ki szenteket és csodákat, ki sárkányokat és tündérnépet. Én azonban sosem ismertem élő embert, aki akár sárkányt, akár tündért látott volna.

Morgaine önkéntelenül arra a napra gondolt Avalonban, amikor elment gyökereket és füveket gyűjteni, és betévedt abba a különös birodalomba, ahol a tündérasszony megszólította, s fölajánlotta, hogy fölneveli a gyermekét... vajon mit látott akkor valójában? A viselős nő beteges képzelgése lett volna csupán?

- Te mondod ezt, aki a Tó Asszonyának vagy a fia? - kérdezte csöndesen, s Lancelet felé fordult

- Néha ez is szinte valószínűtlen számomra... számodra nem az, nővérem?

- Valóban - felelte Morgaine -, néha mégis honvágy gyötör Avalon után...

- Engem is, rokon - mondta Lancelet. Arthur menyegzőjének a napja óta egyetlenegyszer sem adta jelét sem szóval, sem tettel, hogy mást lát Morgaine-ban, mint gyermekkorának pajtását, nevelt testvérét. A lány azt hitte, már beletörődött ebbe a kínba, de ismét föllángolt a gyötrelme, amikor az ifjú gyönyörű, fekete szeme ilyen kedvesen nézett rá.

Előbb vagy utóbb úgy kell történnie, ahogyan Balan mondta: mindketten szabadok vagyunk, a király nővére és a legjobb barátja.

- Igen, amikor egyszer és mindenkorra kiűzzük a szászokat - mondta Arthur -, ne nevessetek ezen, nem mese! Meg lehet tenni, hamarosan, s ezt ők is tudják... és akkor kastélyt építtetek magamnak, ahol a csarnokban még ez az asztal is kényelmesen elfér. Már ki is választottam a helyét. Erősség állt ott a domboldalon már jóval a rómaiak előtt, s a tóra néz, éppen atyád sziget-királyságának a közelében, Gwenhwyfar. Ismered azt a helyet, ahol a folyó a tóba ömlik...

- Ismerem - felelte az asszony. - Kislány koromban odajártam eprészni. Régi, romos kút állt ott, ahol tündérnyílvesszőket találtunk. Az ott élt régiek otthagyták nyílvesszőiket. - Milyen különös, gondolta Gwenhwyfar, visszaemlékezni arra az időre, amikor még szívesen kószált a végtelen, magas égbolt alatt, s nem törődött vele, van-e a közelben biztonságot adó fal, zárt hely; ma meg a gyomra is fölkavarodik, a feje is szédül, ha ki kell lépnie a falak közül, ha nem láthatja, nem érintheti a falakat. Néha már akkor elszorul a gyomra, ha csak az udvaron kell átmennie, s azért siet, hogy ismét érinthesse a biztonságot adó falat.

- A helyet könnyű megerősíteni - folytatta Arthur -, bár nagyon remélem, hogy ha a szászokkal végeztünk, végre nyugalom és békesség lesz ezen a földön.

- Harcostól igazán nemtelen kívánság, testvér - jegyezte meg Cai. - Mit csinálsz majd békeidőben?

- Elhívatom Kevint, a bárdot, hogy dalokat szerezzen, magam töröm be és kedvtelésből lovagolom a lovaimat - felelte Arthur. - Lovagjaimmal úgy fogjuk felnevelni a fiainkat, hogy nem adunk a serdületlen fiúcskák kis kezébe kardot. Nem kell majd attól félnünk, hogy még fel sem nőnek, s máris megnyomorítják vagy legyilkolják őket! Cai, hát nem lett volna néked is jobb, ha téged is akkor küldtek volna már csatába, amikor meg tudod védeni magadat? Néha olyan igaztalannak érzem, hogy te sebesültél meg, s nem én, mert engem Ectorius meg akart oltalmazni Uthernak! - Őszinte szeretettel és együttérzéssel nézett a nevelt fivérére, aki válaszul visszamosolygott rá.

- És a harci művészeteket játékokkal tartjuk majd életben - folytatta Lancelet -, ahogyan hajdanán tették, s a játékok győzteseit babérkoszorúval jutalmazzuk. Mi az a babér, Arthur? Megterem itt, a szigeteken? Vagy csupán Achilles és Sándor földjén nő?

- A merlin meg tudná mondani - szólalt meg Arthur zavarát látva Morgaine. - Én ugyan nem tudom, terem-e itt babér, de van éppen elegendő más növényünk, amelyből koszorút fonhatunk a győztesnek.

- És a hárfásokat is virágfüzérrel jutalmazzuk - tette hozzá Lancelet. - Énekelj, Morgaine.

- Nem is árt, ha most énekelek nektek - nevetett Morgaine -, mert nem hinném, hogy ha majd ti, férfiak, játékokat rendeztek magatoknak, engeditek még énekelni az asszonyokat. - Felvette a hárfát, és énekelni kezdett. Majdnem ugyanott ült, ahol délután, amikor azt látta, hogy vért ontanak a király tűzhelye előtt... úgy lesz-e vajon, vagy képzelgés volt csupán? Miből gondolja egyáltalán, hogy még bírja a Látást? Hiszen csupán az ilyen, cseppet sem örvendetes transzok formájában tör rá.

Ősi siratóba kezdett, amelyet még Tintagelben hallott. A halászasszonyok énekelték egykor, ha a tenger elsodorta a csónakokat. Tudta, hogy a hangjával megbűvöl mindenkit, s a csarnok csöndjében egymás után dalolta a szigetek ősi énekeit, a Lot udvarában hallottakat, a fókaasszony legendáját, aki kijött a tengerből halandó szerelmeséhez, a magányos pásztorlányok dalait, a szövés-fonás énekeit. Amikor a hangja elfáradt, még mindig hallgatták volna, ám Morgaine tiltakozva emelte fel a kezét.

- Elég volt... komolyan, nem tudok többet énekelni. Már csak károgok, mint a holló.

Arthur hamarosan hívatta a szolgákat, hogy oltsák ki a fáklyákat a csarnokban, s a vendégeket kísérjék nyugovóra. Morgaine egyik feladata volt ellenőrizni, hogy a királynét szolgáló hajadonok biztonságban térjenek nyugovóra a királyné terme mögötti hosszú padlásteremben, a legtávolabb azoktól a termektől, ahol a katonák meg a fegyveresek háltak. Ám egy pillanatig maradt még, elnézte Arthurt és Gwenhwyfart, akik éppen Lancelet-tól búcsúztak.

- Szóltam az asszonyoknak, hogy a legjobb tartalék ágyat vessék meg neked, Lancelet - mondta Gwenhwyfar, de az ifjú nevetve rázta a fejét.

- Katona vagyok - dolgom, hogy megnézzem lefekvés előtt, tisztesen szállásolták-e el az embereket meg a lovakat.

Arthur is nevetett, s Gwenhwyfar derekát karolta.

- Meg kell téged házasítanunk, Lance, akkor majd nem töltöd ilyen hidegen az éjszakáidat. A lovaim kapitányává tettelek, ám ez nem azt jelenti, hogy az éjszakáidat is köztük kell töltened.

Gwenhwyfar keblébe fájdalom hasított, amint a szeme találkozott a Lancelet-éval. Szinte olvasott a férfi gondolataiban, szinte hallotta a szavait, amelyeket egyszer valóban kimondott: Szívem oly tele az én királynémmal, hogy nincs benne hely más hölgy számára... Gwenhwyfar visszafojtotta a lélegzetét, de Lancelet csak sóhajtott, és mosolygott, s az asszony azt gondolta: Nem, férjes asszony vagyok, keresztény nő, ilyesmire akár csak gondolnom is bűn; vezekelnem kell. És amikor a torka úgy feszült, hogy nyelni sem tudott, önkéntelenül jött a gondolat: Éppen elegendő vezeklés, hogy nem lehetek azzal, akit szeretek... és akkorát sóhajtott, hogy Arthur döbbenten nézett rá.

- Mi az, kedvesem, fáj valamid?

- Me... megszúrt egy tű - fordította el a tekintetét Gwenhwyfar, mintha a tűt keresné ruhája redőiben. Látta, hogy Morgaine nézi, s az ajkába harapott. Mindig les... és bírja a Látást; vajon ismeri az én bűnös gondolataimat? Azért néz rám olyan megvetőn?

Pedig Morgaine mindig csak testvéri szeretetet mutatott iránta. S amikor viselős volt a házassága első esztendejében - amikor belázasodott, s elvetélt az ötödik hónapban -, egyetlen hölgyét sem tudta elviselni maga mellett, s Morgaine szinte anyjaként ápolta. Miért ilyen hálátlan akkor most vele szemben?

Lancelet még egyszer jó éjszakát kívánt, majd visszavonult. Gwenhwyfar szinte gyötrelmesen érezte a derekán Arthur karját, látta az őszinte mohóságot a szemében. No igen, sokáig voltak távol egymástól. Ám egyszerre tüzes haragot érzett. Azóta egyetlenegyszer sem voltam terhes - hát képtelen gyermeket adni nekem?

Jaj, persze a saját hibája! Egy bába elmagyarázta neki, hogy a marháknál is előfordul ez a nyavalya, amikor időről időre elvetélik a borjukat, s akad olyan asszony is, aki legföljebb egy, két vagy három hónapig képes viselni a magzatot. Gondatlanságból biztosan ő is megkapta ezt a nyavalyát. Talán rosszkor ment a tehénistállóba, vagy elvetélt tehén tejéből ivott, s így eljátszotta ura és parancsolója fiának az életét, s mindez csak az ő bűne. Bűntudatosan követte a szobájukba Arthurt.

- Ez több, mint tréfa, Gwen - ült le az ágyra Arthur, hogy lehúzza bőrnadrágját. - Meg kell házasítanunk Lance-t. Láttad, hogy futnak hozzá a legénykék, s ő milyen jó hozzájuk? Ideje, hogy saját fiai legyenek. Adjuk hozzá Morgaine-t!

- Nem! - szakadt ki az asszonyból nyomban, és Arthur döbbenten nézett rá.

- Mi bajod? Hát nem ez a legjobb választás? Szeretett nővérem és a legjobb barátom? S az ő utódaik lennének a trón legelső örökösei, ha Isten nem küldene nekünk gyermekeket... Ne, ne sírj, szerelmem - kérlelte az asszonyt, és Gwenhwyfar megalázottan, szégyenkezve gondolta arra, hogy az arcát eltorzítja a sírás. - Nem akartam én szemrehányást tenni neked, legdrágább szerelmem, gyermekek akkor jönnek, amikor az Istennő akarja, de egyedül ő tudja, születnek-e egyáltalán gyermekeink. S bár Gawaine kedves a szívemnek, a halálom után nem szeretném, ha Lot fia kerülne a trónra. Morgaine az édesanyám gyermeke, Lancelet pedig az unokafivérem...

- Lancelet-nak bizonyára nem számít, lesznek-e fiai - mondta Gwenhwyfar, - Hiszen Ban ötödik vagy hatodik fia, ráadásul fattyú.

- Sosem hittem volna, hogy éppen te gyalázd a legjobb barátom származását - csodálkozott Arthur. - És nem is közönséges fattyú, hiszen a szent liget, a Nagy Frigy gyermeke...

- Pogány paráználkodás! Ban király helyében bizony megtisztítanám a királyságomat minden ilyen boszorkányos mocsoktól, és néked is ezt tanácsolom!

Arthur zavartan fészkelődött a takaró alatt.

- Lancelet nemigen szeretné, ha kiűzném a királyságomból az anyját. És esküt is tettem, hogy tiszteletben tartom Avalont, cserében a kardért, amelyet tőlük kaptam.

Gwenhwyfar a nagy kardra, az Excaliburra pillantott, amely ott függött az ágy végében, misztikus jelekkel borított varázslatos hüvelye halvány ezüstfénnyel ragyogott, szinte őt gúnyolta. Eloltotta a gyertyát, és Arthur mellé feküdt.

- A mi Urunk, Jézus Krisztus nagyobb oltalmat nyújt számodra az ilyen gonosz bűbájnál. Neked ugye nem volt semmi dolgod semmiféle gonosz Istennőjükkel vagy boszorkányságukkal, mielőtt király lettél? Tudom, hogy Uther idejében megesett az ilyesmi, de ez keresztény ország!

Arthur kínosan fészkelődött.

- Sok nép él ezen a földön. A régiek itt voltak már jóval a rómaiak előtt... nem vehetjük el tőlük az isteneiket. És ami a koronázásom előtt történt... az téged semmiképpen nem érint, én Gwenhwyfarom.

- Az ember nem szolgálhat egyszerre két urat - mondta Gwenhwyfar, s maga is csodálkozott a merészségén. - Jobban szeretném, ha teljességgel keresztény király lennél, uram.

- Hűséggel tartozom az összes népemnek - mondta Arthur -, nem csak Krisztus követőinek.

- Én úgy látom - szakította félbe Gwenhwyfar -, hogy ők az ellenségeid, nem a szászok. A keresztény királynak elsősorban azok ellen kell harcolnia, akik nem követik Krisztust.

Arthur zavartan nevetett.

- Éppen úgy beszélsz, mint Patrícius püspök. Az lenne a kedvére, ha inkább megtérítenénk, mintsem hogy leöldösnénk a szászokat a béke kedvéért. Jómagam inkább a régi itteni papokhoz húzok, akiket arra kértek, küldjenek térítőket a szászok közé - és tudod-e, mit feleltek, asszony?

- Nem, sosem hallottam erről.

- Azt, hogy eszükben sincs térítőket küldeni a szászokhoz, mivel nem kívánnak békességben találkozni velük, még Isten trónja előtt sem - nevetett jóízűen Arthur, ám Gwenhwyfar nem mosolygott s egy idő múlva fölsóhajtott.

- Kérlek, gondolkodj el rajta, Gwenhwyfarom. A lehető legjobb frigynek látszik - a legjobb barátom meg a nővérem. Akkor Lancelet a fivérem lehetne, s a fiai az örököseim...

A sötétben átölelte az asszonyt, majd hozzátette:

- De most arra kell törekednünk, hogy ne legyen szükségünk más örökösökre, mint azokra, akiket te adsz nekem, szerelmem.

- Isten adja - suttogta Gwenhwyfar, és az ura karjába bújt, s megpróbált minden egyebet kirekeszteni a tudatából, hogy csupán Arthurt érezze, itt, a karjában.

Morgaine ellenőrizte, hogyan bújnak ágyba a lányok, aztán még mindig nyugtalanul állt az ablaknál. Elaine, aki egy ágyban hált vele, álmosan szólt.

- Jöjj már aludni, Morgaine; késő van, fáradt lehetsz. Morgaine a fejét rázta.

- Talán a hold bújt a vérembe ma éjjel - nem vagyok álmos. - Nem akarózott lefeküdnie, behunynia a szemét; ha nem a Látás, akkor a képzelete gyötörte volna. Köröskörül a frissen megtért férfiak az asszonyaikkal hálnak, gondolta keserű mosollyal a sötétben, mintha Beltane-t ünnepelnék Avalonban... még a nem házas katonák is találtak maguknak nőt erre az éjszakára, ebben bizonyos volt. Ma éjjel a királytól az istállófiúig mindenki ölel valakit, kivéve a királyné hajadonjait; Gwenhwyfar kötelességének érezte, hogy őrizze a szüzességüket, ahogyan Balan is mondta. És engem a királyné szüzeivel őriznek.

Lancelet, Arthur menyegzőjekor... abból se lett semmi, bár nem rajtuk múlott. És Lancelet igyekezett minél gyakrabban távol maradni az udvartól nyilván azért, hogy ne kelljen Gwenhwyfart Arthur karjában látnia! De ma itt van... és ahogyan Morgaine, egyedül van ő is, minden bizonnyal a királynéról álmodik a katonák meg a lovasok között, az egyetlen asszonyról, aki nem lehet az övé. Mert bizonyos az is, hogy minden más leány és asszony, hajadon vagy házas, örömmel fogadná Lancelet-t az ágyába, éppúgy, ahogyan Morgaine. Ha nincs az a balszerencsés véletlen Arthur menyegzőjén, Morgaine megkaphatta volna a férfit; s minthogy Lancelet becsületes, ha teherbe ejtette volna, el is vette volna.

Nemigen hinném, hogy megfogant volna mindazok után, amit Gwydion születésekor elszenvedtem, de nem kellett volna megmondanom neki. És boldoggá tudtam volna tenni, akkor is, ha nem tudok fiút szülni neki. Volt idő, amikor kívánt, még mielőtt meglátta volna Gwenhwyfart, és azután is... ha nincs az a baleset, őt is feledni tudta volna a karomban...

Ma sem vagyok még megvetni való falat... amikor az este énekeltem, számos lovag nézett rám vágyakozva...

Elérhetném, hogy Lancelet megkívánjon...

- Jössz végre, Morgaine? - szólt türelmetlenül Elaine.

- Még nem... Azt hiszem, sétálok egyet odakinn - mondta Morgaine, bár ez tilos volt a királyné szüzeinek. Elaine meg is rémült. Morgaine-t bosszantotta ez az ijedősség. Vajon a királynétól kapta el a lány, mint valami betegséget, vagy csak utánozta, mint az új fátyoldivatot szokás?

- Nem félsz ettől a sok férfitól?

Morgaine nevetett.

- Hát mit képzelsz, nem unom még, hogy egymagam háljak? - De látta, hogy Elaine-t sérti a tréfa, hát szelíden hozzátette. - A király nővére vagyok. Senki nem merne hozzám nyúlni az akaratom ellenére. Talán annyira csábosnak tartasz, hogy egyetlen férfi se tud nekem ellenállni? Hat meg húsz esztendős vagyok, nem holmi bimbózó szüzecske, mint te, Elaine.

Morgaine nem vetkőzött le, úgy feküdt Elaine mellé. A sötétben és a csöndben, ahogyan tartott tőle, a képzelete - vagy a Látás? - képeket vetített elé: Arthur és Gwenhwyfar, férfiak és asszonyok szerte a kastélyban, amint ölelik egymást szerelemben vagy kéjben csupán.

És Lancelet, ő egyedül van? Az emlék élesebben hasított belé, mint a képzelet, és emlékezett arra a napra, a ragyogó napsütésre a Toron, Lancelet csókjaira, amelyektől először ébredt sajgó életre a teste; és a keserű bánatra, amiért az esküje másra kötelezte. És később, Arthur menyegzőjének a napján, amikor Lancelet letépte róla a ruhát, s kis híján a magáévá tette ott, az istállóban - akkor kívánta őt...

S ekkor oly élesen, ahogyan a Látás, fölmerült a kép: Lancelet járkál az udvaron, egyedül, az arcán magány és tehetetlen düh... Nem használtam a Látást, sem a varázstudományomat, hogy önző érdekből magamhoz vonzzam... magától jött...

Nagyon halkan, hogy föl ne ébressze a lányt, kiszabadította magát Elaine karjából, és óvatosan felkelt az ágyból. Korábban csak a cipőjét vetette le; most némán felhúzta, és kisurrant a teremből, hangtalanul, akár egy avaloni kísértet.

Ha csak képzelet szülte álom volt, ha nincs ott, akkor sétálok egyet a holdfényben, hogy csillapítsam a lázamat, aztán visszamegyek az ágyba, s nem történik semmi. De egyre maga előtt látta a képet, és tudta, hogy Lancelet ott van, magányosan, ahogyan ő.

Lancelet is Avalon szülötte... a pezsgő napáradat ott lüktet az ő vérében is... Morgaine némán kisurrant az ajtón az alvó őrszem mellett, s felpillantott az égre. A negyednyi hold ragyogó fénnyel árasztotta el az istállók előtti köves udvart. Nem, nem itt; a túloldalon... Egy pillanatig azt gondolta: Nincs itt, csak álmodtam, a képzeletem műve volt. Már majdnem megfordult, hogy szégyenkezve visszakullogjon; ha most az őrszem rajtakapná itt, és mindenki megtudná, hogy a király nővére kilopódzott, amikor minden tisztességes ember alszik már, kétségtelenül azzal a céllal, hogy szajhálkodjon...

- Ki az ott? Állj, mutasd magad! - A hang halk és határozott volt; Lancelet hangja. Morgaine alig tudta tartóztatni az örömét, mégis megrettent: a Látása igazat mondott, de most mi lesz? Lancelet keze a kardján pihent; igen magasnak és karcsúnak látszott az árnyékban.

- Morgaine vagyok - mondta halkan a lány, s a férfi elengedte a kardját.

- Te lennél, rokon?

Morgaine kilépett az árnyékból, s a férfi feszült, zaklatott arca megenyhült, amint a lányra pillantott.

- Ilyen későn? Engem keresel... talán baj van odabenn? Arthur.... a királyné...

Most is a királynéra gondol, gondolta Morgaine, s az ujjai hegyében meg a lábikráiban csiklandó düh és izgalom kezdett bizseregni.

- Nem, minden rendben - felelte -, legalábbis tudomásom szerint. Nem vagyok járatos a királyi hálószoba titkaiban!

A férfi elpirult - árnyék suhant át az arcán a sötétben -, és elfordította a fejét.

- Nem tudtam aludni - folytatta a lány. - De miért engem faggatsz, amikor te is itt vagy, nem az ágyadban? Vagy Arthur azzal bízott meg, hogy éjjel te őrizd az álmát?

Érezte, hogy Lancelet mosolyog.

- Csak ahogyan téged. Nyugtalanság fogott el, amikor mindenki aludt köröttem - talán a hold bújt a vérembe.

Morgaine szinte ugyanezt mondta Elaine-nek, s most ezt jó előjelnek tekintette, hiszen azt jelképezte, hogy egyformán forog az agyuk, hogy úgy reagálnak egymás hívására, ahogyan a néma hárfa vibrál, amikor egy másikon megpendül egy húr.

Lancelet tovább beszélt, halkan, a sötétben, a lány mellett.

- Mostanában nyugtalan vagyok éjszakánként, a csaták éjszakái járnak az eszemben...

- És visszavágysz a csatába, mint minden katona?

A férfi sóhajtott

- Nem. Bár bizonnyal nem méltó katonához, hogy szüntelenül a békéről álmodozzon.

- Nem hiszem - felelte lágyan Morgaine. - Mert mi végre háborúznál, ha nem azért, hogy aztán eljöjjön a béke az egész népnek? Ha a katona túlságosan szereti a hivatását, nem több gyilkos szerszámnál. Ugyan mi más hozta a rómaiakat békés szigetünkre, ha nem a hódítás meg a harc magáért való szeretete?

- Atyád is azoknak a rómaiaknak az egyike volt, rokon - mosolygott Lancelet - S az enyém is.

- Mégis többre tartom a békés törzseket, akik mindössze arra vágytak, hogy békében művelhessék árpaföldjeiket, s az Istennőt imádhassák. Hiszen anyám népéből származom s a tiédből is.

- Úgy van, csakhogy a hajdani híres hősök, akikről szóltunk - Achilles, Sándor - egytől egyig a háborút s a harcot tartották a férfi feladatának, és manapság még ezeken a szigeteken is azt tartják, hogy a férfi esze először a csatán járjon, mert a béke csupán rövidke, csöndes, asszonyos közjáték. - Sóhajtott. - Súlyos gondolatok ezek - nem csoda, ha kerül minket az álom, Morgaine. Ma éjjel odaadnék minden valaha is kovácsolt fegyvert és minden hősi éneket a te Achillesedről meg Sándorodról egyetlen avaloni almáért... - Elfordította a fejét. Morgaine a férfi kezébe csúsztatta a kezét.

- Jómagam is, rokon.

- Nem tudom, miért gyötör honvágy Avalon után... alig éltem ott - mélázott el Lancelet. - Mégis úgy hiszem, a legszebb hely a földön - ha ugyan ezen a földön van. Az ősi, druida varázslat, úgy hiszem, elszakította Avalont ettől a világtól, hiszen túlságosan szép volt számunkra, tökéletlen emberek számára, akár valamiféle álom a mennyekről, lehetetlen... - Aztán felkacagott, és helyesbített - A gyóntatómnak nemigen tetszene az ilyen beszéd.

Morgaine is nevetett, mély, fojtott hangon.

- Hát keresztény lettél, Lance?

- Nem valami jó, attól tartok - felelte a férfi. - Pedig oly egyszerűnek és jónak találom a hitüket, hogy azt kívánom, bárcsak hinni tudnék benne. Azt mondják: hidd, amit nem láttál, valld, amit nem tudsz, s ez erkölcsösebb, mint hinni azt, amit láttál. Még Jézus is, mondják, amikor feltámadott halottaiból, korholta azt az embert, aki a Krisztus sebébe akarta dugni a kezét, hogy így győződjék meg arról, hogy nem kísértet vagy szellem, mert áldottabb látatlanul hinni.

- De hát mi újra meg újra feltámadunk - mondta nagyon halkan Morgaine -, és ismét újra meg újra. Nem egyszer jövünk, hogy aztán a mennybe vagy a pokolba távozzunk, hanem újra meg újra élünk, amíg nem leszünk istenekhez hasonlóvá.

Lancelet lehajtotta a fejét. Morgaine szeme immár hozzászokott a sötéthez, a holdfény félhomályához, és tisztán látta a férfit: a halánték finom, a szemnél befelé ívelő vonalát, az állkapocs hosszú, keskeny kanyarulatát, a szemöldök lágy sötétjét és a ráhulló fürtöket. A férfi szépsége ismét a lány szívébe hasított Lancelet megszólalt.

- Elfelejtettem, hogy papnő vagy, és hiszel...

Lazán fogták egymás kezét. Morgaine érezte, hogy a férfi keze megmoccan az övében, hát elengedte.

- Néha magam sem tudom, mit hiszek. Talán túlságosan sokáig voltam távol Avalontól.

- Én sem tudom, hogy miben higgyek - felelte a férfi -, de oly sok harcost láttam meghalni és oly sok asszonyt meg kicsiny gyermeket ebben a nagyon-nagyon hosszú háborúban. Úgy érzem, jóformán csak harcolok azóta, amióta képes vagyok felemelni a kardot. S amikor látom őket meghalni, úgy érzem, a hit illúzió csupán, s az az igazság, hogy mind meghalunk, akár a barmok, és nem leszünk soha többé... mint a lekaszált fű vagy a tavalyi hó.

- De hiszen azok is visszatérnek - suttogta Morgaine.

- Valóban? Vagy éppen ez az illúzió? - Lancelet hangja keserűen csengett. - Szerintem semmi értelme az egésznek... az a sok beszéd istenekről meg istennőkről mese csupán, gyermekek vigasztalására. Istenem, Morgaine, miért beszélünk így? Pihenni kéne térned, rokon, és nékem is...

- Máris megyek, ha akarod - fordult el a lány, s nyomban az öröm tüze gyúlt ki az ereiben, mert a férfi megragadta a kezét.

- Ne menj, ne... amikor magam vagyok, mindig a hatalmukba kerítenek ezek a képzelgések és átkozott kétségek, s ha már elő kell jönniük, szívesebben mondom ki őket hangosan, hadd lássék, miféle ostobaságok. Maradj velem, Morgaine...

- Ameddig csak akarod - felelte a lány, és könny szökött a szemébe. Átkarolta a férfi derekát; Lancelet erős karja egyszeriben megfeszült a lány körül, aztán szinte bánatosan ellazult.

- Olyan csepp vagy... már el is felejtettem, milyen kicsi vagy... a két kezemmel ketté tudnálak törni, rokon... - A keze a lány hajára tévedt, amely kibontva omlott alá a fátyol alatt. Megcirógatta, az ujjaira tekerte a fürtöket - Morgaine, Morgaine, néha úgy érzem, azon kevés dolgok közé tartozol az életemben, amelyek tökéletesen jók... mintha az ősi tündérnépből való volnál, akikről a legendák szólnak, tündérasszony, aki eljő az ismeretlen földről, hogy szépségről és reménységről szóljon a halandóknak, aztán eltávozik a nyugati szigetekre, s többé nem látja senki...

- De én nem távozom el - suttogta a lány.

- Nem. - A kockaköves udvar egyik sarkában fatuskó állt. Néha azon üldögélve várakoztak az emberek a lovukra. Lancelet odavezette a lányt. - Üldögélj velem itt - mondta, aztán habozott. - Nem, ez a hely nem hölgynek való - és nevetni kezdett. - Ahogyan az istálló sem volt az... emlékszel, Morgaine?

- Azt hittem, elfeledted, miután az a sátáni ló ledobott...

- Ne mondd rá, hogy sátáni. Csatákban nemegyszer mentette meg Arthur életét, s Arthur inkább az őrangyalának tartja - mondta Lancelet. - Jaj, micsoda nyomorult nap volt az! Bűn lett volna, ha akkor a magamévá teszlek, rokon. Sokszor szerettem volna a bocsánatodat kérni, s hallani tőled, hogy megbocsátasz, hogy nem neheztelsz rám...

- Neheztelni? - Morgaine a férfira pillantott, és szinte beleszédült feltörő érzéseibe. - Neheztelni? Legföljebb azokra neheztelek, akik akkor megzavartak minket...

- Valóban? - A férfi hangja ellágyult. A két kezébe fogta a lány arcát, s ajkát Morgaine szájára szorította. A lány beleolvadt a férfi karjába, ajka szétnyílt a szája alatt. Lancelet római módra simára volt borotválva, Morgaine az arcán érezte a férfi arcának csiklandós puhaságát, szájában nyelvének édes nedvességét. Lancelet magához húzta, szinte felemelte a lányt, és közben szinte dorombolt. A csók csak akkor ért véget, amikor Morgaine vonakodva bár, de kénytelen volt levegőt venni, Lancelet pedig halkan, elbűvölten nevetett.

- Hát megint itt tartunk... ahol már tartottunk... de most fejét veszem annak, aki meg mer zavarni minket... de hát úgy csókolózunk itt az istálló udvarán, mint lovászfiú a konyhalánnyal! Mi legyen, Morgaine? Hová menjünk?

A lány nem tudta. Számukra nemigen akadt biztonságos hely. Nem vihette a férfit a szobájába, ahol Elaine-nel meg Gwenhwyfar négy udvarhölgyével hált, Lancelet pedig maga mondta, hogy szívesebben alszik a katonák között. Ráadásul a tudata mélyén azt súgta valami, hogy nem így kellene, hogy a király nővére meg a király barátja nem bújhatnak el holmi szénapadláson. Ha valóban imígyen éreznek egymás iránt, illene megvárni a reggelt, és Arthur engedélyét kérni, hogy összeházasodhassanak...

Csakhogy a szíve legmélyén Morgaine titkon tudta, hogy Lancelet nem ezt akarta. A szenvedély pillanatában bizonnyal megkívánta őt, de ennyi. S vajon szabad-e egyetlen szenvedélyes pillanatért életre szóló hűségesküt kicsalnia a férfitól? A törzsi ünnepek becsületesebbek voltak. Ott férfiak és nők szabadon bújhattak össze, amikor a nap meg a hold felizzította a vérüket, ahogyan az Istennő parancsolta; s csupán ha később együtt óhajtottak élni és gyermekeket nevelni, akkor esett szó házasságról. Morgaine a szíve legmélyén tudta azt is, hogy valójában nem kíván feleségül menni Lancelet-hoz, sem senki máshoz - bár érezte, hogy Lancelet, Arthur, sőt Gwenhwyfar érdekében jobb lenne az ifjút elvinni az udvartól.

Ám mindez tűnő gondolat volt csupán. A lány szédült a férfi közelségétől, az arcán doboló szívverésétől: Lancelet kívánta őt, ebben a pillanatban nem gondolt Gwenhwyfarra sem senki másra, csak rá.

Legyen hát úgy, ahogyan az Istennő akarja, férfi és nő...

- Tudom már - suttogta, és kézen fogta a férfit. Az istálló és a kovácsműhely mögül ösvény vezetett a gyümölcsösbe. Ott sűrű és lágy volt a fű, napfényes délutánokon az asszonyok néha ott üldögéltek.

Lancelet a fűre terítette a köpenyét. Zöldalma és fű megfoghatatlan illata lebegett körülöttük, s Morgaine azt gondolta: Mintha csak Avalonban lennénk. Lancelet pedig olvasott a lány gondolataiban.

- Ma éjjel felleltük Avalon egy kis darabját - mormolta, és maga mellé húzta a lányt. Levette Morgaine fátylát, a haját simogatta, de nem sietett, csak ölelte gyöngéden, s néha az orcáját meg a homlokát csókolgatta.

- A fű száraz, harmat sem hullott. Az éjjel még esni fog mormolta, és Morgaine vállát, kicsiny kezét cirógatta. A lány érezte a kardtól kérges kéz érintését, s arra gondolt, hogy Lancelet négy teljes esztendővel fiatalabb nála. Hallotta a történetet: Lancelet akkor született, amikor Viviane már régen nem tartotta magát fogamzásképesnek. Lancelet hosszú ujjai körülfogták, magukba zárták Morgaine egész kezét; a férfi játszott a lány ujjaival, gyűrűivel, aztán megkereste köntösének mellrészét, bontani kezdte. Morgaine belekábult, megrendült, elborította a szenvedély, mint áradat a partot, s alámerült a csókok tengerébe. Lancelet mormogott valamit, de a lány nem hallotta, s nem kérdezte, hogy mit mondott, szavak már nem érdekelték.

Lancelet-nak kellett kibontania a lányt a ruhájából. Az udvarnál rafináltabb öltözéket viselt, mint az egyszerű papnői köntös, s most ügyetlennek, esetlennek érezte magát. Vajon tetszeni fog-e a férfiak? A keble oly puha és ernyedt, egészen Gwydion születése óta; Morgaine pedig még emlékezett rá, milyen volt, amikor a férfi először érintette: pici és kemény.

Ám Lancelet nem vett észre semmit, becézte a lány keblét, az ujjai közé fogta a mellbimbóját, aztán igen gyöngéden az ajka és a foga közé. Morgaine ekkor már képtelen volt gondolkodni, számára a világon semmi sem létezett, csak a férfi két keze a testén, a maga ujjaiban bizsergő érzés, amint végigfutottak a férfi puha vállán, hátán, mellén, a szőrzet sötétlő lágysága... valahogyan úgy képzelte, hogy a férfi mellén a szőr durva és merev, ám Lancelet-nál nem így volt, oly lágy és selymes volt a szőrzete, akár Morgaine haja, amint ott göndörödött szorosan a testén. Morgaine homályosan emlékezett, hogy életében először egy alig tizenhét esztendős legénykével volt együtt, aki nemigen tudta, mit is kéne tennie, így hát neki kellett irányítania, mutatnia, mi a dolga... és számára ez volt az egyetlen alkalom, így szinte szűzen jutott Lancelet-hoz... Hirtelen elfogta a bánat, hogy bárcsak valóban ez lenne számára az első, hogy mindig erre a csodára emlékezhessen; így kellett volna történnie, pontosan így kellett volna történnie... Teste a férfiéhoz tapadt, könyörögve, nyögve, most már nem tudta elviselni a várakozást...

Szemlátomást a férfi még nem volt készen, pedig a lány egész testével várta, ott lüktetett benne az élet és a vágy árama. Még szorosabban tapadt a férfihoz, éhesen, mohó, könyörgő szájjal. A férfi nevét suttogta, könyörögve, szinte rémülten. Lancelet csak csókolgatta gyöngéden, nyugtatón cirógatta, csakhogy a lány már nem akart csillapodni, a teste a beteljesülést sóvárogta, kiéhezetten, gyötrelemben. Beszélni próbált, kérlelni a férfit, de csak zokogás tört fel a torkából.

Lancelet gyöngéden karolta, cirógatta.

- Elég, nem, elég, Morgaine, várj, most ne többet... nem akarlak bántani, sem meggyalázni, eszemben sincs... feküdj csak, pihenj itt mellettem, hadd ölellek, ki foglak elégíteni... - És a lány kétségbeesetten és zavartan hagyta, hogy a férfi azt tegye, amit akar, de amíg a teste sóvárgott a gyönyörre, amelyet a férfi nyújtott, valami fura harag kezdett ágaskodni benne. Mi lesz a két test, a férfi meg a nő közötti életárammal, az Istennő felgerjedő, kényszerítő hatalmával? Morgaine úgy érezte, hogy Lancelet elrekeszti ezt az áramot, hogy szerelméből Lancelet gúnyt űz, játékká, látszattá alázza. És szemlátomást mindez nem számított neki, mintha Lancelet így találta volna helyesnek, hogy mindkettőjük teste kielégüljön... mintha semmi más nem számítana, csupán a test, mintha nem létezne hatalmasabb egyesülés magával az élettel. Az Avalonban nevelkedett, az élet és az örökkévalóság nagy áramára hangolt papnő számára ez az óvatos, érzéki, körültekintő szeretkezés szinte szentségtörésnek tetszett, hiszen nem adták át magukat teljesen az Istennő akaratának.

És ekkor, a gyönyör és a megaláztatás bugyrának mélyén Morgaine elkezdett mentségeket keresni a férfi számára. Lancelet nem Avalonban nevelkedett, idegen udvarokban, katonai táborokban nőtt fel; katona volt szinte attól kezdve, hogy elbírta a kardot, egész életét a csatamezőn töltötte, talán nem is tudja... talán csak olyan nőkkel akadt dolga, akik nem tudtak többet adni neki a test pillanatnyi megkönnyebbülésénél, vagy akik csupán játszanak a szerelemmel, s nem adnak semmit... hiszen azt mondta, nem akarlak bántani, sem meggyalázni, mintha komolyan hinné, hogy bármi rossz vagy becstelen lehetne az együttlétükben. A férfi, kimerülten, már kissé elfordult Morgaine-tól, de még mindig simogatta, játszadozott vele, ujjai a combtő finom szőrzetét cirógatták, ajka a lány nyakát, mellét csókolgatta. Morgaine becsukta a szemét, és odatartotta a testét, dühösen, csalódottan - de hát talán nem is érdemel ennél többet, hiszen szajha módjára maga kereste fel a férfit, s talán ennél különb bánásmódot nem is érdemel... hiszen úgy bele van bolondulva, hogy hagyta, hogy ezt tegye vele, hiszen megengedett volna neki bármit, jól tudván, hogy ha többet kér, nem kapja meg még ezt sem, márpedig vágyakozik erre a férfira, oly mohó éhséggel, amely teljesen sosem nyerhet kielégülést. Lancelet pedig egyáltalán nem kívánja őt... szíve még mindig Gwenhwyfarért eped, vagy olyan asszonyért, akinek nem kell többet adnia magából a bőr üres érintésénél... olyan nőért, aki megelégszik azzal, ha odaadhatja magát Lancelet-nak, és nem kér tőle a gyönyörnél többet. Az éhség kínjai és szerelme fájdalmai közepette Morgaine megvetést érzett, és ez volt a leggyötrelmesebb, hiszen változatlanul szerette a férfit, és jól tudta, hogy mindig szeretni fogja, méghozzá nem kevésbé, mint az éhségnek és a csüggedésnek ebben a pillanatában.

Morgaine felült, magára húzta köntösét, reszkető ujjakkal megkötötte a vállán. Lancelet némán ült, nézte a lányt, aztán segített neki. Majd nagy sokára szomorúan megszólalt:

- Rosszat tettünk, Morgaine-om, te meg én. Haragszol rám?

A lány nem tudott megszólalni, összeszorította a torkát a fájdalom. Végül nagy nehezen sikerült szavakat formálnia.

- Nem, nem haragszom - és tudta, hogy fel kellene emelnie a hangját, hogy ordítania kellene, követelnie a férfitól azt, amit nem képes nyújtani neki... talán egyetlen nőnek sem.

- A rokonom vagy, unokanővérem... de nem tettem kárt benned folytatta remegő hangon a férfi. - Legalább azzal nem vádolhatom magam, hogy szégyenbe hoztalak az udvar előtt... a világért sem tennem... hidd el, rokon, szívemből szeretlek...

Morgaine nem tudta visszafojtani a zokogást.

- Lancelet, az Istennőre könyörgöm, ne beszélj így. Ugyan mi rosszat tettünk? Az Istennő akarta így, mindketten kívántuk...

Lancelet csüggedten legyintett.

- Az Istennőről szólsz meg pogány dolgokról... Szinte megrémítesz, rokon, amikor tartózkodnom kéne a bűntől, és mégis kéjvággyal, alantas gondolatokkal tekintek rád, pedig tudom, hogy bűn. - Reszkető kézzel öltözködött. Végül, szinte fuldokolva, azt mondta: - És a bűnöm még halálosabb, mert... jaj, Morgaine, csak ne hasonlítanál annyira az anyámra...

Mintha arcul csapták volna. Morgaine-t váratlanul érte ez a kegyetlen, áruló pofon. Meg sem tudott szólalni. Aztán mintha a megharagított Istennő dühe szállta volna meg hirtelen, felemelkedett, hatalmassá növekedett, az Istennő vakító ragyogása sugárzott belőle, ahogyan az avaloni bárkán szokott; érezte, ahogyan kicsiny és jelentéktelen lénye a férfi fölébe tornyosul, s látta, ahogyan az erős lovag, a király lovasainak kapitánya rémülten zsugorodik össze, hiszen az Istennő előtt parányi minden ember.

- Micsoda... szánalmas bolond vagy, Lancelet - mondta a lány. - Az átkot sem érdemled! - Sarkon fordult, és elrohant, Lancelet pedig ott maradt a földön a félig felhúzott nadrágjával, és döbbenten, szégyenkezve bámult a lány után. Morgaine szíve hevesen kalapált. Lelkének fele a legszívesebben vijjogó sirályként rontott volna a férfira, a másik fele inkább elsírta volna magát kínjában, csüggedésében, s könyörgött volna a szerelemért, amelyet Lancelet megtagadott tőle, amikor elutasította a benne lévő Istennőt... Gondolattöredékek kergették egymást a fejében, valami ősi legenda az Istennőről, akit meglepett és elutasított egy férfi, akit az Istennő a nyomában járó vadászebekkel tépetett szét... és bánat mardosta, amiért végre megkapta azt, amiről hosszú éveken át álmodozott, ám számára az egész csak por és hamu lett.

A pap erre azt mondaná, ez a büntetés a bűnért. Éppen elégszer hallottam ilyesmit Igraine házi papjától, mielőtt Avalonba vittek nevelkedni. Keresztényebb lennék a szívem mélyén, mint gondoltam? És újfent úgy érezte, hogy szerelme kudarcától a szívének meg kell szakadnia.

Avalonban sosem történhetett volna ilyesmi - akik így járulnak az Istennő elébe, sosem tagadnák meg így a hatalmát... Fel-alá járkált, az ereiben tűz tombolt, s tudta, hogy az érzéseit egyedül az Istennő egy másik papnője tudná megérteni. Viviane, gondolta vágyakozva, Viviane megértene vagy Holló vagy bármelyik papnő, aki a Szüzek Házában nevelkedett... mi a csudát csinálok immár esztendők óta, távol az Istennőmtől?

Morgaine szól...

Három nappal később engedélyt kaptam Arthurtól, hogy eltávozzam az udvarából, s Avalonba lovagoljak; annyit mondtam csupán, hogy honvágy gyötör a sziget és Viviane, a nevelőanyám után. És azokban a napokban nem váltottam szót Lancelet-val, eltekintve a jelentéktelen udvariassági gesztusokat, ha semmiképpen nem kerülhettük el a találkozást. Ám észrevettem, hogy még olyankor is kerülte a tekintetemet, és haragudtam, és szégyenkeztem, s még a szokásaimon is változtattam, csak hogy ne kelljen őt színről színre látnom.

Lóra ültem tehát, s keletnek lovagoltam át a hegyeken; és sok-sok éven át nem tértem vissza Caerleonba, s mit sem tudtam arról, hogy mik estek Arthur udvarában... ám ez már egy másik történet.

8

A következő nyáron a szászok gyülekezni kezdtek a part mentén, s Arthur meg az emberei egész évben sereget toboroztak az elkerülhetetlennek látszó csatához. Arthur vezette a csatába a sereget, és a szászokat visszaverték, ám ez nem az a döntő csata és győzelem volt, amelyben reménykedtek; a szászok valóban súlyos veszteséget szenvedtek, egy esztendő is beletelt, amíg összeszedték magukat, de Arthurnak nem volt elegendő lova és embere, hogy egyszer és mindenkorra győzzön, ahogyan remélte. S a csatában sebet kapott, amely nem látszott komolynak, ám elfertőződött, begyulladt, s az ősz java részét ágyban kellett töltenie - Caerleon falai fölött már az első hópelyhek szállingóztak, amikor botra támaszkodva végre járhatott egy keveset az udvaron, és élete végéig viselte a sebeket

- Jó, ha tavaszra ismét lóra tudok ülni - mondta borúsan Gwenhwyfarnak, aki szorosan a fal mellett állt kék köpenyébe burkolózva.

- Tán még később - szólt Lancelet -, én jó uram, ha megfázol, mielőtt a sebeidből teljesen felépülnél. Menjünk be, kérlek, nézd, hó borítja Gwenhwyfar köpenyét.

- Meg a szakálladat, Lance..., vagy már őszül? - ugratta Arthur, és Lancelet nevetett.

- Azt hiszem, mindkettő igaz... ebben előnyben vagy, királyom, hiszen a szakállad oly szőke, hogy meg sem látszik majd, ha őszülni kezd. Jöjj, támaszkodj a karomra.

Arthur nem fogadta volna el a felkínált kart, de Gwenhwyfar kérlelte.

- Nem, karolj csak bele, Arthur. Hiába kuruzsoltunk eddig, ha most elesel, márpedig a kövek csúszósak, kivált most, hogy a hó nyomban elolvad rajtuk, amint földet ér.

Arthur sóhajtva karolt a barátjába.

- Kezdem sejteni, milyen lehet öregnek lenni. - Gwenhwyfar is belekarolt a másik oldalról, és Arthur nevetett - Vajon akkor is így fogtok támogatni és szeretni, amikor a szakállam meg a hajam valóban ősz lesz már, és bottal járok majd, mint a merlin?

- Még kilencvenéves korodban is, uram - nevetett Lancelet. - Magam előtt látom, hogyan karol beléd az egyik oldalról Gwenhwyfar, a másikról én, hogyan totyogunk öregesen a trónod körül, amikor mindhárman kilencven körül járunk majd! - Hirtelen elkomolyodott. - Aggaszt Taliesin állapota, uram, egyre gyöngül, alig lát. Nem lenne jobb, ha visszatérne Avalonba, s békében, pihenéssel töltené az utolsó éveit?

- Kétségtelenül jó lenne neki - felelte Arthur. - Ám azt mondja, nem hagy magamra a papokkal, mint egyedüli tanácsadóimmal...

- Ki lehetne jobb tanácsadód a papoknál, uram? - csattant föl Gwenhwyfar. Irtózott a nem evilági Avalon szótól - iszonyattal gondolt rá, hogy Arthur esküvel fogadta, hogy megoltalmazza Avalon pogány szokásait.

A csarnokba értek, ahol égett a tűz, és Arthur bosszúsan legyintett, amikor Lancelet leültette a helyére.

- Úgy, úgy, ültessétek csak az öreget a tűz mellé, s adjatok neki meleg aludttejet... csodálom, hogy megengeditek, hogy nadrágot és cipőt viseljek hálóing helyett!

- Én jó uram... - kezdte Gwenhwyfar, ám Lancelet a vállára tette a kezét.

- Ne bosszankodj, rokon, minden férfi ilyen, nyafog, ha beteg. Nem is fogja fel, milyen jó dolga van, hogy szép asszonyok ápolják, csemegével tömik, naponta cserélik az ágyneműjét, s meleg aludttejjel etetik, amelyet leszól... Én bezzeg tábori sátorban feküdtem sebesülten, egyetlen savanyú vénember ápolt, aki már öreg volt a harchoz, és a saját mocskomban fetrengtem, mert nem tudtam tisztába tenni magam, de senki nem sietett a segítségemre, s mindössze savanyú sörrel meg száraz kenyérrel traktáltak. Ne morogj hát, Arthur, vagy gondoskodom róla, hogy férfi módjára magad lásd el a sebed, ahogyan katonához illik!

- Te meg is tennéd - mosolygott szeretettel a barátjára Arthur. - Nemigen tartasz a királyodtól, Galahad herceg... - Kivette a felesége kezéből a szarukanalat, és kanalazni kezdte a fűszeres, mézes, meleg borba áztatott kenyeret. - Ez bizony jó, és átmelegít... csupa fűszer, nemde? Azokkal a fűszerekkel készült, amelyeket Londiniumból hozattunk, igaz? Amikor Arthur végzett az étellel, Cai lépett hozzá.

- Hogy viselkedik a sebed egyórai séta után, uram? Nagyon fáj még?

- Nem annyira, mint a legutóbb, ennyit mondhatok - felelte Arthur. - Életemben először éreztem valóságos félelmet. Attól féltem, hogy meghalok, mielőtt a munkámat bevégezném.

- Isten nem engedné - mondta Gwenhwyfar.

- Ezt mondtam magamnak én is - simogatta meg az asszony kezét Arthur. - Ám egy hang azt súgta, hogy a büszkeség bűnébe esnék, ha azt hinném, ha akár én, akár más ember elkerülheti Isten akaratát. Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, amíg nem tudtam lábra állni.

- Nem tapasztalom, hogy oly sok bevégezetlen munkád lenne, uram, kivéve a szászok fölötti végső győzelmet - mondta Cai -, de most le kell feküdnöd, a séta kifárasztott.

Amikor Arthur elnyúlt az ágyon, Cai levetkőztette, és megvizsgálta a kötésen át még mindig szivárgó, nagy sebet.

- Elküldetek az asszonyokért. Megint meleg kötés kell rá, mert megerőltetted. Még jó, hogy séta közben nem szakadt fel. - Jöttek az asszonyok, gőzölgő üstöket hoztak, füveket szórtak a forró vízbe, aztán a sebre tették az összehajtogatott, átitatott, forró kelmét, és Arthur feljajdult. - Még így is szerencsés vagy, Arthur - mondta Cai. - Ha az a kard egy tenyérnyivel odébb talál el, Gwenhwyfarnak még több oka lenne keseregni, téged meg úgy emlegetne ország-világ, hogy kimiskárolt király... akárcsak a régi legendában! Nem ismered a történetet? A király az ágyékán sebesül, s ahogyan elhagyja az ereje, úgy hervad el a földje, amíg nem jő egy ifjú, aki ismét megtermékenyíti...

Gwenhwyfar megborzongott, Arthur meg, igen nyűgösen mondta fájdalmasan forró kötése alatt:

- Nem illik ilyesmit mesélni egy sebesültnek!

- Azt hittem, örülni fogsz, hogy ilyen szerencsés vagy, hogy a te földed nem hervad el, nem lesz terméketlen - felelte Cai. - Húsvétra, fogadni merek, a királyné gyermeket foganhat, ha szerencsétek van...

- Isten adja - mondta Arthur, ám Gwenhwyfar komoran elfordult. Megint viselős volt, és ismét elvetélt, s mindezt oly hamar, hogy jóformán maga sem tudta, hogy terhes. Hát mindig így lesz már? Magtalan lenne? Ezzel bünteti Isten, amiért nem töri magát éjjel-nappal, hogy az urából jobb keresztényt faragjon?

Az egyik asszony cserélni akarta a borogatást, ám Arthur Gwenhwyfar felé nyújtotta a kezét.

- Nem, hadd csinálja az én asszonyom, az ő keze finomabb - mondta, és Gwenhwyfar átvette a gőzölgő, forró kelmét, amely olyan forró volt, hogy égette az ujjait, de ő örömmel fogadta a fájdalmat, vezeklésképpen. Ő tehet róla, csak ő; Arthur jobban tenné, ha eltaszítaná, hiszen meddő, és olyan asszonyt hozna a házhoz, aki gyermeket tud szülni neki. Nem is kellett volna Arthurnak elvennie - immár elmúlt tizennyolc éves, túl van a legtermékenyebb évein. Talán...

Bárcsak itt lenne Morgaine! Most már igazán kérnék tőle valami csodaszert, amely termékennyé tesz...

- Úgy látom, szükségünk lenne Morgaine gyógyító tudományára - mondta fennhangon. - Arthur sebe nem gyógyul úgy, ahogyan kellene, Morgaine pedig éppoly kiváló ismerője a gyógyítás tudományának, mint maga Avalon úrnője. Miért nem küldünk Avalonba, s kérjük meg az egyiküket, hogy jöjjön el?

- Nem tudom, miért lenne ilyesmire szükség - pillantott rá sötéten Cai. - Arthur sebe szépen javul... sokkal súlyosabbakat is láttam már tökéletesen begyógyulni.

- Akkor is szívesen látnám az én jó nővéremet - élénkült föl Arthur -, vagy barátomat és jótevőmet, a Tó Asszonyát. Ám Morgaine meséi alapján nemigen hiszem, hogy együtt láthatnám mindkettőjüket...

- Üzenetet küldök Avalonba - szólalt meg Lancelet -, s megkérem anyámat, hogy jöjjön, ha így kívánod, Arthur - de közben Gwenhwyfart nézte, s a tekintetük egy pillanatra találkozott. Arthur betegségének hónapjai alatt Lancelet szüntelenül az asszony mellett volt, s oly szilárd támaszának bizonyult, hogy Gwenhwyfar mit sem tudott volna kezdeni nélküle; az első napokban, amikor senki sem bízott benne, hogy Arthur életben marad, Lancelet fáradhatatlanul virrasztott az asszony oldalán, s akkora szeretetet tanúsított Arthur iránt, hogy Gwenhwyfar szégyellte a maga gondolatait. Arthur unokafivére, éppúgy, mint Gawaine, éppoly közel áll a trónhoz, Igraine nővérének a fia. Ha Arthurral baj esne, éppoly jó király lenne, amilyenre csak szükségünk van... hajdanán a király nem volt több a királynő férjénél...

- Küldessünk tehát Viviane úrnőért? - kérdezte Gwenhwyfar.

- Csak ha látni kívánod - sóhajtott Arthur. - Jómagam úgy hiszem, csupán több türelemre lenne szükségem, ahogyan a püspök úr mondta, amikor a legutóbb beszéltünk. Isten valóban jó volt hozzám, hogy nem akkor feküdtem ilyen tehetetlenül, amikor először jöttek a szászok, s ha újfent kegyes lesz hozzám, ismét lóra tudok majd ülni, mire újra jönnek. Gawaine elment ugye északra, sereget gyűjteni, Lothoz és Pellinore-hoz?

- Úgy van - nevetett Lancelet. - Közölte Pellinore-ral, hogy a sárkányának várnia kell, amíg a fehér lóval nem végeztünk... amikor hadba hívjuk, jönnie kell az összes emberével. És Lot is eljön, bár öregszik nem mulaszthat el egyetlen esélyt sem. Még mindig abban bízik, hogy a királyság a fiaira száll.

Valóban úgy lesz, ha nem szülök fiút Arthurnak, gondolta Gwenhwyfar; mintha minden kiejtett szó, lett légyen a téma bármi is, az ő szívébe lőtt nyílvessző lett volna, amiért képtelen volt teljesíteni a királyné legfőbb kötelességét. Arthur szívből szerette őt, boldogok lehettek volna, ha egyetlen pillanatig megszabadulhatott volna a gyermektelensége miatti bűntudatától. Egy ideig Gwenhwyfar szinte örült ennek a sebnek, hiszen Arthurnak eszébe se juthatott, hogy más nővel háljon, és szemrehányást sem tehetett neki; gondozhatta, dédelgethette az urát, teljesen a magáénak érezhette, ahogyan ritkán teheti az olyan asszony, akinek az ura nem az övé, hanem az egész országé. Szerethette, s nem kellett állandóan a bűnére gondolnia; amikor Arthur hozzá ért, végre a szerelmükre gondolhatott, nem csak a félelmeire és elkeseredett reményeire, hogy Most végre teherbe fog ejteni; és ha úgy lesz, vajon kifogom-e hordani, vagy ismét elvetélem az ország becses reményét? Gondozta a férfit, éjjelnappal ápolta, mint anya a beteg gyermekét, amikor pedig erősödni kezdett, ott ült mellette, csacsogott, énekelt neki - bár nem volt olyan édes énekhangja, mint Morgaine-nak -, maga ment a konyhába, s olyasmiket főzött neki, amiket a beteg megkívánhat, hogy végre felszedjen pár kilót a kora tavaszi sorvasztó betegség után.

De mit ér minden törődésem, ha nem tudok örököst szülni a királyságának?

- Bárcsak itt lenne Kevin - mondta Arthur. - Szívesen hallgatnék zenét... vagy Morgaine. Nincs az udvarnál egyetlen jó énekesünk se!

- Kevin visszatért Avalonba - mondta Lancelet - A merlin említette, hogy papi ügyekben jár ott, amelyek oly titkosak, hogy többet még nekem sem beszélhet róluk... csodálom, hogy a papok megengedik ezeket a druida misztériumokat egy keresztény országban.

Arthur vállat vont.

- Nem parancsolok senki lelkiismeretének, akár király vagyok, akár nem.

- Istent úgy kell imádni, ahogyan ő parancsolja - szólalt meg határozottan Gwenhwyfar -, nem úgy, ahogyan az embernek tetszik, ezért küldte közénk a Krisztust.

- Csakhogy nem erre a földre küldte - mondta Arthur -, és amikor a szent József Glastonburybe jött, s a botját a földbe szúrta, és az kivirágzott, a druidák üdvözölték őt, ő pedig nem átallotta velük együtt tisztelni Istent.

- Patrícius püspök úr szerint ez gonosz és eretnek mese - makacskodott Gwenhwyfar -, és a druidákkal együtt imádkozó papokat meg kell fosztani papi hivatásuktól, és el kell űzni, ahogyan a püspök úr elűzte a druidákat is!

- De nem az én uralmam alatt - mondta határozottan Arthur. - Esküvel fogadtam Avalonnak oltalmat - Mosolyogva nyújtotta a kezét a nagy kard, a bíborvörös bársonyhüvelyben függő Excalibur felé. - Te is hálás lehetnél ezért a bűbájért, Gwenhwyfar: ha nincs nálam ez a hüvely, semmi sem mentett volna meg. Még így is kis híján elvéreztem, egyedül a kardhüvely bűbája állította el a vérzést. Nem lennék tán hálátlan kutya, ha elárulnám őket?

- És te hiszel ebben? - kérdezte Gwenhwyfar. - Isten akarata fölé helyeznéd a mágiát meg a boszorkányságot?

- Ugyan miért hiszed azt, kedvesem - simogatta finoman Gwenhwyfar szőke fürtjeit Arthur -, hogy bármi, amit ember tesz, Isten akarata ellen való volna? Ha valóban ez a kardhüvely óvott meg az elvérzéstől, akkor Istennek nem lehetett az az akarata, hogy meghaljak. Úgy látom, az én hitem közelebb áll Istenhez a tiédnél, ha attól tartasz, hogy valami varázsló meghiúsíthatja Isten akaratát. Valamennyien Isten kezében vagyunk.

Gwenhwyfar gyorsan Lancelet-ra pillantott. A férfi mosolygott, s úgy tetszett, mintha mulatna rajtuk, s az asszony ekkor úgy gondolta, valami kis árnyék lehetett.

- Ha zenére vágysz, Arthur, majd Taliesin játszik neked; bár megvénült, s a hangja sem ér semmit, még mindig csodálatosan hárfázik.

- Hívd hát - nevetett Arthur. - Az írásban az áll, hogy a vén Saul király magához hívatta ifjú hárfását, hogy játékával derítse föl, és most itt vagyok én, az ifjú király, akinek szüksége van a vén hárfására, hogy jókedvre derítsen!

Lancelet elment megkeresni a merlint, s az öreg jött is a hárfájával, s aztán sokáig ültek, és hallgatták a muzsikát.

Gwenhwyfarnak Morgaine jutott az eszébe, amikor még ott játszott. Bárcsak itt lenne, hogy valami csodaszert adjon nekem... de csak ha az uram meggyógyul... és akkor, amint a tűz fölött Lancelet-ra pillantott, sóvárgást érzett a testében. A férfi a padon ült, hátradőlt, hallgatta a zenét, két kezét a feje alá tette, hosszú lábát a tűz felé nyújtotta. A többiek is odagyűltek a zenét hallgatni; Elaine, Pellinore lánya volt olyan merész, és a padra ült, Lancelet mellé, de az rá se hederített.

Lancelet-nak nem ártana egy feleség. Össze kéne szednem magam, és írnom kellene Pellinore királynak, hogy adja hozzá Elaine-t; a lány az unokahúgom, hasonlít is hozzám, és hajadon - de tudta, hogy nem fogja megtenni; nyugtatgatta magát, hogy ráér majd akkor írni, amikor Lancelet bejelenti, hogy házasodni kíván.

Ha Arthur nem épülne fel...

Jaj, nem, nem, nem szabad ilyesmire gondolnom... Titkon keresztet vetett. Csakhogy, gondolta, bizony régen ölelte már őt Arthur, s amúgy sem nagyon valószínű, hogy gyermeket tudna nemzeni... Azon kapta magát, hogy eltűnődik: vajon milyen lehet Lancelet-val hálni, vajon ő meg tudná-e ajándékozni a gyermekkel, akire annyira vágyik? Ha szeretőjéül fogadná Lancelet-t? Jól tudta, hogy akadnak asszonyok, akik ilyet művelnek... Morgause nem csinált titkot belőle; amióta kilépett a fogamzóképes korból, éppoly botrányosan szajhálkodott, ahogyan Lot kurvázott. Gwenhwyfar érezte, hogy elpirul, és remélte, hogy senki sem figyeli, amint Lancelet kezét nézte, ahogyan a férfi ölében pihent, s elképzelte, milyen érzés lenne, ha őt simogatná - nem, erre gondolni sem mert.

Amikor egy asszony szeretőt tart, ügyelnie kell, nehogy teherbe essék, vagy gyermeket szüljön, aki gyalázatot hoz rá, vagy szégyent az urára, viszont ha ő meddő, akkor nem számít... milyen szerencsés is... Az Isten szerelmére, hogyan lehetnek egy szűzies és keresztény asszonynak ilyen komisz gondolatai? Egyszer már támadtak ilyen gondolatai, és amikor meggyónta, a pap azt mondta, hogy mivel az ura ilyen régen beteg, egészen természetes, hogy ilyeneken jár az esze, hogy nem kell bűntudatot éreznie, inkább imádkozzon sokat, gondozza az urát, és gondoljon mindig arra, hogy az urának még sokkal nehezebb. És Gwenhwyfar tudta, hogy a pap jó, józan és szelíd tanácsot adott, de azt érezte, hogy a pap nem egészen értette meg, mennyire bűnös asszony is ő, hogy mennyire aljasak és gonoszak a gondolatai. Mert akkor a pap megfeddte volna, súlyos vezeklést rótt volna rá, és akkor ő nyomban jobban érezte volna magát, szabadabbnak érezte volna magát...

Lancelet sosem vetné a szememre, hogy meddő vagyok...

Arra figyelt fel, hogy valaki a nevét mondja, és zavartan kapta fel a fejét, mintha mindenki olvashatott volna a gondolataiban.

- Nem, nem kérünk több zenét, merlin uram - mondta Arthur. - Nézd, sötétedik, s az én hölgyem immár ültő helyében elalszik. Nyilván belefáradt az ápolásomba... Cai, szólj az embereknek, hogy terítsenek vacsorához, de én ágyba bújok, és majd ott eszem egy kis húst.

Gwenhwyfar felállt, Elaine-hez sietett, és megkérte, hogy vegye át az ő szerepét a teremben, mert ő az urával marad. Cai elment szólni a szolgáknak, Lancelet pedig Arthurral maradt, hogy támogassa, amint az botjával a szobájába sántikált. Lancelet olyan gyöngéden fektette le Arthurt, mint valami ápolónővér.

- Ha bármire szüksége lenne az éjjel, értem küldess, hiszen tudod, hol alszom - mondta halkan Gwenhwyfarnak. - Én könnyebben tudom emelni bárki másnál...

- Ó, nem, nem, nem hinném, hogy szükség lesz rá - tiltakozott az asszony -, de azért köszönöm.

Olyan magas volt Lancelet, amint ott állt az asszony mellett. Kezét gyöngéden az asszony arcára tette.

- Ha szívesebben aludnál a hölgyeiddel, majd én vele maradok éjszakára, és vigyázok rá. Fáradtnak látszol, rád férne egy végigaludt éjszaka. Olyan vagy, mint a szoptatós kismama, aki addig nem alhatja végig az éjszakát, amíg a kisded nem alussza át. Én is tudok vigyázni Arthurra, nem szükséges neked őrizned! Itt maradhatnék a szobában, hallótávolságon belül.

- Nagyon jó vagy hozzám - felelte az asszony -, de szívesebben lennék a közelében.

- De küldess értem, ha szüksége lenne rám. Ne próbáld egyedül megemelni - mondta Lancelet - ígérd meg, Gwenhwyfar.

Milyen édes volt hallania a nevét az ajkáról; sokkal édesebb, mint amikor azt mondta, királynőm vagy úrnőm...

- Ígérem, barátom.

Lancelet lehajolt, és könnyedén homlokon csókolta.

- Kimerültnek látszol - mondta. - Bújj az ágyadba, és aludj jól. - A keze még egy pillanatig az asszony arcán maradt, és amikor elvette, Gwenhwyfar úgy érezte, mintha az arca hirtelen kihűlne, mintha a foga fájna ott. Indult, és lefeküdt Arthur mellé.

Egy ideig azt hitte, Arthur alszik. Ám egyszerre csak megszólalt a sötétben.

- Igen jó barátunk, nem igaz, asszony?

- Édes fivér se lehetne kedvesebb.

- Cai meg én testvérekként nevelkedtünk, és szívből szeretem őt, mégis igaz a mondás, hogy a vér sűrűbb a víznél, s a vérrokonság oly szoros kapcsolat, amelyről mit sem tudtam, amíg meg nem ismerhettem a tulajdon véreimet...

- Arthur megmoccant az ágyban, nehézkesen, sóhajtva.

- Gwenhwyfar, szeretnék mondani neked valamit...

Az asszony megrémült, kalapált a szíve: csak nem látta az ura, hogy Lancelet megcsókolta? Csak nem akarja hűtlenséggel vádolni?

- Ígérd meg, hogy nem fogsz megint sírni, mert nem bírom elviselni - folytatta Arthur. - Esküszöm neked, hogy eszemben sincs szemrehányást tenni - de immár sok éve vagyunk házasok, és ez alatt az idő alatt mindössze kétszer volt reményed gyerekre... ne, ne, könyörgöm, ne sírj, hadd beszéljek - esengett. - Arra gondoltam, hogy talán nem a te hibád, hanem az enyém. Háltam más nőkkel is, ahogyan minden férfi. És bár sosem rejtettem véka alá, hogy ki vagyok, soha egyetlen nő vagy a famíliája sem keresett meg azzal, hogy ez vagy az az asszony fattyút szült nekem. Meglehet tehát, hogy az én magomban nincsen élet, s amikor megfogansz, a magzat a megmozdulásig sem tud megérni... Gwenhwyfar lehajtotta a fejét, hogy hajának függönye eltakarja az arcát. Talán Arthur most önmagát is hibáztatja?

- Én Gwenhwyfarom, hallgass reám: a királyságnak kell egy gyermek. Ha bármikor gyermeket tudnál szülni a trónnak, abban bizonyos lehetsz, hogy sosem kérdeznék semmit. Ami engem illet, bármiféle gyereket szülnél, a magaménak fogadnám el, és örökösömként nevelném fel.

Gwenhwyfar úgy érezte, hogy arcának lángolásától egész teste nyomban kigyullad. Hát Arthur azt képzeli, hogy meg tudná csalni?

- Soha, soha nem lennék képes ilyesmire, én uram és királyom...

- Ismered Avalon szokását... nem, asszonyom, ne szakíts félbe, hadd beszélek... ha ott egy férfi meg egy asszony így jön össze, a gyermeket az Isten ivadékának tekintik. Gwenhwyfar, én azt szeretném, ha Isten gyermeket küldene nekünk, bárki teljesítse is be Isten akaratát annak a gyermeknek a nemzése által. Értesz engem? S ha úgy adódna, hogy az a valaki, aki ekképpen beteljesítené az ég akaratát, az én legdrágább barátom és legközelebbi rokonom lenne, csak áldani tudnám őt és a gyermeket, akit tőle szülnél. Ne, ne, ne sírj, nem mondok többet - mondta sóhajtva, és átkarolta az asszonyt, és hagyta, hogy a vállához bújjon. - Nem érdemlem meg, hogy így szeress.

Egy idő múlva elaludt, ám Gwenhwyfar ébren feküdt, könnyek peregtek az arcán. Ó, nem, gondolta, édes szerelmem, legkedvesebb uram, én vagyok az, aki nem méltó a szerelmedre, és most felhatalmazást adtál nekem, hogy megcsaljalak. Egyszeriben és életében először irigyelni kezdte mind Arthurt, mind Lancelet-t. Férfiak, aktív életet élnek, ki kell lépniük az életbe, s a csatában szembe kell nézniük a halállal vagy az annál is rosszabbal, ám a férfiaknak nem kellett ilyen ijesztő döntéseket hozniuk. Mert ő bármit tett is, bármilyen döntést hozott is, lett légyen az bármilyen csekélyke, ha súlyosabbnak bizonyult annál, hogy gödölye vagy marha legyen-e vacsorára, hatalmas súllyal nehezedett a lelkére, mintha a döntésétől királyságok sorsa függne. Most neki kellett eldöntenie, nem pusztán Isten akaratának, hogy adjon-e örököst a királyságnak, vagy se; Uther Pendragon véréből - avagy másként. Hogyan hozhatna ő, az asszony, ilyen döntést? Gwenhwyfar a fejére húzta a szőrmetakarót, összegömbölyödött, úgy feküdt ott.

Hiszen csak aznap este volt, hogy elnézte a hárfást hallgató Lancelet-t, s az agyába furakodott az ötlet. Régóta szerette a férfit, de immár kezdte megérteni, hogy kívánja is; a szíve mélyén ő sem különb Morgause-nál, aki kedvére szajhálkodik az ura lovagjaival és, azt beszélik, még a jóképű apródokkal, sőt szolgákkal is. Arthur olyan jó, s ő annyira megszerette; itt, Caerleonban biztonságot talált. Nem tűrhetné, hogy a kastélyban meg a környékén éppoly botrányos históriákat suttogjanak róla, mint Morgause-ról.

Gwenhwyfar valóban jó akart lenni, meg kívánta őrizni a lelke tisztaságát, az erénye szeplőtelenségét, de az is sokat jelentett neki, hogy az emberek lássák erkölcsösségét, és jó és makulátlan királynénak tartsák; ő maga például nem tudott semmi rosszat Morgaine-ról, aki három esztendőn át lakott nála, s amennyire ő tudta, Morgaine legalább olyan erényes volt, mint ő maga. Morgaine-ról mégis azt suttogták, hogy boszorkány, mert Avalonban élt, és tanult volt, és értett a gyógyfüvekhez meg az Üzenetekhez, ezért aztán az udvarbeli meg a falusi népek azt suttogták, hogy Morgaine a tündérnép vagy egyenesen az ördög szövetségese; s bár ő maga igazán jól ismerte Morgaine-t, néha csak eltűnődött, hogy amit ilyen sokan beszélnek, csak nem lehet alaptalan.

És holnap találkoznia kell Lancelet-val, és tennie kell a dolgát Arthur mellett, abban a tudatban, hogy Arthur teljes szabadságot adott neki - hogyan nézzen még egyszer az életben Lancelet szemébe? Lancelet Avalon véréből való, a Tó Asszonyának fia, megeshet, hogy egy kicsit ő is olvasni tud a gondolatokban, hogy a szeméből meglátja, megtudja, mire gondol.

És akkor düh járta át reszkető testét, de olyan heves, hogy maga is megrémült tőle. Ahogyan ott feküdt dühösen és rémülten, Gwenhwyfar arra gondolt, hogy talán soha többé nem mer kilépni a szobából, attól tartva, hogy esetleg meglepő döntést hoz. Az udvar összes hölgye kívánta Lancelet-t - igen, még maga Morgaine is; látta, hogy néz a sógornője a férfira, s éppen ezért amikor egyszer régen Arthur megemlítette, hogy Morgaine-nak és Lancelet-nak össze kéne házasodniuk, elkeseredett - bár Lancelet bizonyára túlságosan merésznek találta volna Morgaine-t. És talán össze is vesztek, mert az utolsó egy-két napban, mielőtt Morgaine elindult Avalonba, Gwenhwyfar észrevette, hogy a szokásosnál ritkábban beszélt Lancelet-val, és nemigen néztek egymásra.

Hiányzott neki Morgaine, igen... ugyanakkor örült, hogy a lány nem volt az udvarnál, és eszében sem volt Tintagelbe küldetni, hogy megtudakolja, vajon ott van-e. Elképzelte, hogyan beszélné el Morgaine-nak, amit Arthur az imént mondott; belehalna a szégyenbe, de Morgaine valószínűleg csak nevetne rajta; Morgaine bizonyára azt mondaná, egyedül rajta áll, akarja-e Lancelet-t a szeretőjének, sőt talán azt mondaná, hogy a döntés joga Lancelet-é.

S ekkor izzó lángnyelvként, a pokol tüzeként csapott át rajta, hogy még az is megeshet, hogy ő felkínálja magát Lancelet-nak - és a férfi elutasítja. Akkor aztán biztosan belehalna a szégyenbe. El sem tudta képzelni, hogy tudna még egyszer Lancelet-ra nézni vagy Arthurra vagy a hölgyeire, akik sosem voltak kitéve ilyen kísértésnek. Még a papoknak is szégyen lenne elmondani, mert megtudnák, hogy Arthur nem olyannyira keresztény, mint lenni illene. Hogyan is mehetne ki még egyszer innen, hogyan is hagyhatná oda ennek a szobának, sőt ennek az ágynak a védett biztonságát? Itt semmi rossz nem férkőzhet a közelébe, nem tehet kárt benne.

Egy picit rosszul érezte magát. Holnap ezt fogja mondani a hölgyeinek, és azt fogják hinni, ahogyan Lancelet is mondta, hogy kimerítette Arthur éjjel-nappali ápolása. Megmarad annak, ami mindig volt: jó és erényes királynénak, keresztény asszonynak - eszébe sem jutna, hogy valaha is más legyen. Arthurt elcsüggesztette a sebe meg a hosszú betegség, ennyi az egész; ha egészséges és ép, bizonyára eszébe sem jutna ilyesmi, és semmi kétség, hogy még hálás lesz neki, amiért nem hallgatott a pillanatnyi szeszélyére, s mindkettőjüket megmentette a halálos bűntől.

Ám amikor már-már kimerülten álomba merült, eszébe jutott, amit az egyik asszonya mondott réges-régen - néhány nappal azelőtt, hogy Morgaine odahagyta az udvart. Azt mondta az az asszony, hogy Morgaine adhatna neki valami amulettet... Nos, adhatna; ha Morgaine megbűvölte volna, hogy ne legyen más választása, mint szeretni Lancelet-t, akkor megszabadulna ettől az ijesztő döntéstől... Ha Morgaine visszajön, gondolta, majd beszélek vele erről. Csakhogy Morgaine immár két esztendeje nem járt az udvarnál, s elképzelhető volt, hogy nem tér vissza soha többé.

9

Túlságosan öreg vagyok már az ilyen utazásokhoz, gondolta Viviane amint lehajtott fejjel, szorosan a köpenyébe burkolózva lovagolt a tél végi esőben. És elfogta a bosszúság: Ez Morgaine dolga lenne, hiszen ő lett volna az úrnő utánam Avalonban.

Taliesin mesélte neki négy éve, hogy Morgaine Caerleonba érkezett Arthur menyegzőjére, s az Gwenhwyfar kísérőjéül adta, és Morgaine ott maradt. A Tó Asszonya, mint a királyné cselédje? Hogyan merészelte Morgaine így elhagyni valódi és kijelölt útját? Ám amikor küldöncöt küldött Caerleonba, hogy Morgaine térjen vissza Avalonba, a hírnök azzal érkezett vissza, hogy Morgaine elhagyta az udvart... ott úgy tudták, Avalonba ment.

De nincs Avalonban. Sem Tintagelben Igraine-nél, sem Orkneyi Lot udvarában. Hová mehetett?

Valami baj érhette az egyik magányos utazásán. Talán foglyul ejtette valami martalóc vagy gazdátlan bitang, akik csak úgy nyüzsögnek országszerte... talán elveszítette az emlékezetét, vagy megerőszakolták, meggyilkolták, valami gödörbe vetették, és a csontjait sem lelik fel soha... De nem, gondolta Viviane, ha baja esett volna, azt láttam volna a tükörben... vagy a Látás segítségével.

Mégsem lehetett biztos a dolgában. A Látás immár szeszélyesen jelentkezett csak, s gyakran megesett, hogy amikor próbálkozott vele, csupán őrjítő, szürke köd ereszkedett a szemére, az ismeretlen fátyla, amelyen nem mert áthatolni. És Morgaine sorsát is ez a fátyol takarta.

Istennő, imádkozott, mint már oly sokszor, anyám, néked áldoztam az életemet, hozd vissza a gyermekemet, amíg még élek... de miközben ezt mormolta, már tudta, hogy nem jő válasz, csupán szürke eső, akár az ismeretlen fátyla, az Istennő válaszát elrejti a könyörtelen ég.

Vajon így fárasztotta ez az út fél esztendővel korábban is? Most úgy érezte, hogy mindeddig úgy lovagolt, mint valami ifjú lányka, most pedig csacsijának minden lépésétől szinte rázkódtak sovány testében a csontok, a hideg is gyötörte, apró, jeges fogaival szünet nélkül harapdálta.

Az egyik kísérője megfordult.

- Úrnőm, már látom odalenn a majorságot. Úgy tetszik, odaérünk, még mielőtt beesteledik.

Viviane köszönetet mondott a fickónak, bár igyekezett kevésbé hálás hangot használni, mint amekkora örömet érzett. A kísérőinek nem árulhatta el a gyöngeségét.

Gawan fogadta, amikor leszállt a szamaráról a keskeny tanyaudvaron, a karját nyújtotta, hogy Viviane bele ne lépjen a trágyába.

- Üdvözöllek, úrnő - mondta -, mint mindig, most is örvendek, hogy láthatlak. Balin fiam meg a te fiad holnapra megjönnek - Caerleonba küldettem értük, hogy itt legyenek.

- Olyan súlyos a helyzet, öreg barátom? - kérdezte Viviane, és Gawan bólintott.

- Alig fogod megismerni, úrnőm. Csonttá-bőrré fogyott, és ha csupán egy cseppet eszik vagy iszik is, azt mondja, mintha tűz égetné a belsejét. Minden orvosságod ellenére sem tarthat már soká - mondta Gawan.

Viviane bólintott, és nagyot sóhajtott.

- Ettől féltem - mondta. - Akit ez a betegség a hatalmába kerít, azt többé nem ereszti a karmai közül. Talán egy kicsit könnyíthetek a szenvedésein.

- Isten adja - mondta Gawan -, mert az orvosságok, amelyeket a legutóbb itt hagytál, nem sokat segítenek. Éjszakánként felébred, és úgy sír, mint a kisgyermek, amikor azt hiszi, hogy a szolgálók nem hallják. Már azért sem merek imádkozni, hogy Isten tartsa még közöttünk, úrnőm, hiszen csak szenved.

Viviane ismét sóhajtott. Amikor fél esztendővel korábban itt járt, a legerősebb gyógyszereit hagyta itt, és szinte azt kívánta, hogy Priscilla kapja meg ősszel a lázat, és haljon meg gyorsan, mielőtt a szerek elveszítik hatásukat. Nemigen tudott már tenni semmit. Gawan a házba vezette, leült a tűz elé, és az egyik szolgáló egy tányér meleg levessel kínálta.

- Hosszan lovagoltál az esőben, úrnő - mondta Gawan. - Pihenj egy kicsit. Majd estebéd után megnézed a feleségemet. Néha úgyis alszik ilyenkor.

- Ha pihenni tud, akár csak egy kicsit is, áldott az, meg nem zavarnám - felelte Viviane, miközben elgémberedett kezét a levesestálon melengette, és összegörnyedve ült a támlátlan padon. Egy szolgáló lehúzta a csizmáját, elvitte a köpenyét, egy másik meleg törölközővel szárítgatta a lábát, Viviane pedig felhajtotta a szoknyáját, hogy csontos térdét jobban melegítse a tűz, s egy pár percig élvezte a gondtalan kényelmet, nem gondolt komor feladatára. Ekkor vékonyka, panaszos sírás hangzott fel a belső szobából, s a szolgáló rémülten összerezzent.

- Az úrnő az - mondta Viviane-nek -, biztosan felébredt szegényke. Azt reméltem, vacsoráig legalább aludni fog. Hozzá kell mennem.

- Jövök én is - mondta Viviane, és követte a szolgálót a belső szobába. Gawan a tűznél ült, és Viviane látta az arcán a rémületet, amikor az az erőtlen jajszó elhallgatott.

Amióta Priscilla megbetegedett, Viviane még mindig fellelte benne egykori viruló szépségének nyomait, valamit abból a csupa élet fiatalasszonyból, aki az ő Balan fiát felnevelte. De most az arc, az ajkak és a haj egyformán sárgásszürke volt, még Priscilla kék szeme is kifakult, mintha a betegség elszívta volna minden színét. Amikor a legutóbb ott járt Viviane, Priscilla még mindennap felkelt, de most azt látta rajta, hogy immár hónapok óta nyomhatja egyfolytában az ágyat... fél esztendő alatt ennyi változás történt. És Viviane főzetei és gyógyszerei korábban mindig javulást, megkönnyebbülést okoztak. De tudta, hogy most már nem tud segíteni.

A kifakult szempár egy darabig ködösen pásztázta a szobát, a beesett áll fölött hangtalanul mozogtak az ajkak. Aztán Priscilla meglátta Viviane-t, pislogott, és suttogva megszólalt.

- Te vagy az, úrnő?

Viviane odasietett hozzá, és gyöngéden megfogta az asszony aszott kezét.

- Sajnálom, hogy ily betegnek látlak - mondta. - Hogy vagy, drága barátnőm?

A fakó, repedezett ajkak grimaszra húzódtak. Viviane először azt hitte, a fájdalomtól, aztán megértette, hogy a grimasz mosoly akart lenni.

- Aligha lehetnék már betegebb - suttogta Priscilla. - Azt hiszem, Isten meg az anyja megfeledkeztek rólam. Mégis örülök, hogy újra láthatlak, és remélem, hogy még megérem, hogy az én két drága fiam hazatér, és megáldhatom őket... - Fáradtan sóhajtott, megpróbált megfordulni.

- Úgy fáj már a hátam a fekvéstől, de ha hozzám érnek, mintha késekkel szurkálnának. És olyan szomjas vagyok, mégsem merek inni, mert félek a fájdalomtól...

- Segítek, amennyit csak tudok - mondta Viviane, és elmagyarázta a szolgálónak, mire van szüksége. Ellátta Priscilla felfekvéseit, a száját pedig üdítő folyadékkal öblítette ki, hogy ne kelljen innia, mégse gyötörje kiszáradt szája. Aztán leült mellé, fogta a kezét, de nem fárasztotta szavakkal a beteg asszonyt. Sötétedés után zaj hallatszott az udvarról, Priscilla ismét felébredt, a szeme lázasan csillogott a lámpafényben.

- A fiaim! - kiáltotta.

És valóban, hamarosan besietett Balan meg a tejtestvére, Balin, Gawan fia, bár le kellett hajolniuk az alacsony mennyezetű szobában.

- Anyám - hajolt le Balan, és megcsókolta Priscilla kezét, csak aztán fordult Viviane-hez, és mélyen meghajolt előtte.

- Úrnőm.

Viviane megérintette legidősebb fia arcát. Balan nem volt olyan jóképű, mint Lancelet; nagydarab, tagbaszakadt fickó volt, ám a szeme éppoly sötét és szép, akár az anyjáé vagy Lancelet-é. Balin alacsonyabb volt, mokány, szürke szemű. Viviane tudta róla, hogy mindössze tíz nappal idősebb az ő fiánál. Olyan volt, mint egykor Priscilla: szőke és pirospozsgás.

- Szegény anyám - mormolta, Priscilla kezét simogatva. - De Viviane úrnő eljött, hogy segítsen. Most már ugye hamarosan jobban leszel? Borzasztóan sovány vagy, anyám, enned kéne, hogy erőre kapj...

- Nem - suttogta a beteg -, én már soha többé nem kapok erőre, én már csak Jézussal lakomázom a mennyben, édes fiam.

- Ne, anyám, ne beszélj így - kiáltott fel Balin, Balan pedig elkapta Viviane tekintetét, és sóhajtott. - Nem akarja látni, hogy halódik, úrnőm... anyám - mondta Balan olyan halkan, hogy se Priscilla, se a fia nem hallották. - Egyre csak azt ismételgeti, hogy meg fog gyógyulni. Őszintén reméltem, hogy már az ősszel elmegy, amikor mindannyian megkaptuk a lázat, de mindig erős szervezete volt... - Balan a fejét csóválta, vastag nyaka vöröslött. Viviane látta, hogy könnyes a szeme, de a fiú gyorsan letörölte őket. Aztán kis idő múlva Viviane kijelentette, hogy mindannyiuknak ki kell menniük, hogy a beteg pihenni tudjon.

- Mondj búcsút a fiaidnak, Priscilla, és áldd meg őket - mondta, és Priscilla szeme kissé felragyogott. - Bárcsak valóban búcsút mondhatnék, mielőtt rosszabbul leszek... nem szeretném, ha olyan állapotban látnának, amilyenben a reggel voltam - mormolta, és Viviane látta a szemében a rémületet.

Priscilla fölé hajolt, és gyöngéden mondta:

- Azt hiszem, megígérhetem, hogy nem szenvedsz többé, drága barátnőm, ha így akarod.

- Kérlek - suttogta a haldokló asszony, és csontkezével könyörögve szorította meg Viviane kezét.

- Akkor most magadra hagylak a fiaiddal - mondta gyöngéden Viviane -, mert mindkettő a te fiad, drágám, ha csupán az egyiket szülted is. - Kiment a szobából, és ott találta Gawant.

- Hozasd be a nyeregtáskámat - kérte. Amikor behozták, kivett belőle valamit. Aztán a férfihoz fordult - Ebben a pillanatban tűrhetően van, de mást már nemigen tehetek, mint hogy véget vetek a szenvedéseinek. Azt hiszem, ezt akarja.

- Tehát nincs remény... egyáltalán nincs?

- Nincs. Számára nincs más hátra, csupán szenvedés, és nem hinném, hogy a ti Istenetek azt akarná, hogy még tovább szenvedjen.

- Gyakran mondogatta - suttogta megrendülten Gawan -, hogy sajnálja, hogy nem volt bátorsága a folyóba vetni magát, amikor még tudott járni...

- Akkor hát itt van az ideje, hogy békességben távozzék - mondta csöndesen Viviane. - Csak azt akartam, hogy tudd: bármit teszek is, az ő akaratából teszem...

- Úrnő - felelte Gawan -, mindig bíztam benned, s a hitvesem szeret, és bízik benned. Többet nem kívánok. Ha a szenvedései ma véget érnek, tudni fogom, hogy áldani fog érte. - Ám arcát mély bánat felhőzte. Követte Viviane-t ismét a belső szobába. Priscilla éppen csöndesen beszélt Balinhoz, de elengedte a kezét, s a fiú sírva sietett az apjához. Priscilla Balannak nyújtotta vékonyka kezét, és reszkető hangon mondta:

- Te is jó fiam voltál, Balan. Vigyázz mindig a tejtestvéredre, és kérlek, imádkozz a lelkemért

- Úgy lesz, anyám - és Balan lehajolt, hogy megölelje, de az asszony halkan felsikoltott a fájdalomtól való félelmében, így Balan csupán Priscilla összeaszalódott kezét szorította az ujjai közé.

- Itt hozom az orvosságodat, Priscilla - szólalt meg Viviane. - Kívánj jó éjt, és aludj...

- Olyan fáradt vagyok - suttogta a haldokló asszony -, boldogan alszom el végre... Isten áldjon, úrnő, köszönöm... és az Istennődnek is...

- Az Ő könyörületes nevében - suttogta Viviane, s felemelte Priscilla fejét, hogy inni tudjon.

- Félek inni... keserű, s ha bármit magamhoz veszek, máris jő a kín - susogta Priscilla.

- Esküszöm, nővérem, hogy ha ezt megiszod, nem lesz több fájdalom - mondta határozottan Viviane, és megdöntötte a kupát. Priscilla ivott, majd felemelte erőtlen kezét, és megérintette Viviane arcát.

- Csókolj hát meg búcsúzóul, úrnő - súgta a haldokló azzal a kísérteties mosolyával, és Viviane a csontos homlokhoz érintette az ajkát.

Életet hoztam, és most Halálbanyaként jöttem... Anyám, csupán azt teszem meg neki, amit egyszer talán nekem is megtesz valaki, gondolta Viviane, és ismét megborzongott, amint felemelte a tekintetét, s a szeme találkozott Balin komor tekintetével.

- Jöjjetek - mondta halkan Viviane -, hagyjuk pihenni.

Kimentek a másik szobába. Gawan odabent maradt, kezében a felesége kezével. Így is illik, gondolta Viviane, hogy vele marad.

A szolgáló vacsorát hozott, és Viviane a helyére ült, evett és ivott, mert kifárasztotta a hosszú lovaglás.

- Egyetlen nap alatt lovagoltatok ide Arthur caerleoni udvarából, fiaim? - kérdezte, és elmosolyodott, hiszen a „fiúk” meglett férfiak voltak.

- Úgy bizony, Caerleonból - felelte Balan -, és cudar egy út volt a hidegben, esőben! - Vett a sózott halból, megvajazta a kenyerét, aztán Balinnak nyújtotta a fatálat. - Semmit sem eszel, fivérem.

Balin összerezzent.

- Nem bírok enni, amikor anyánk ilyen betegen fekszik. De hála legyen Istennek, ismét eljöttél, úrnő, és most már megint jobban lesz, ugye? A szereid a múltkor csodát tettek, igazi csodát, és most ismét jobban lesz, igaz?

Viviane a fiúra meredt: hát tényleg nem érti?

- Az lenne a legjobb - mondta halkan -, ha minél előbb megtérne Istenéhez, Balin.

Balin felkapta a fejét, piros arcán döbbenet ült.

- Nem! Nem halhat meg - kiáltotta. - Úrnő, ígérd meg, hogy segítesz, hogy nem hagyod meghalni...

- Nem én vagyok az Istened, élet és halál nem az én kezemben van, Balin - mondta szigorúan Viviane. - Vagy jobban szeretnéd, ha még sokáig szenvedne így?

- Csakhogy te járatos vagy mindenféle mágiában - csattant fel dühösen Balin. - Miért jöttél ide, ha nem azért, hogy ismét meggyógyítsd? Hiszen az imént mondtad éppen, hogy véget tudsz vetni a gyötrelmeinek...

- Anyád betegségére csupán egyetlen gyógyulás van - tette együtt érzőn Balin vállára a kezét Viviane -, és az könyörületes.

Ám Balin elrántotta a vállát, és dühösen meredt Viviane-re.

- Szóval, amikor hírnevet szerzett a te gonosz sátánistennődnek, akkor képes voltál meggyógyítani a boszorkányos trükkjeiddel - ordította -, és most, amikor már nem húzhatsz több hasznot belőle, hagyod meghalni...

- Elhallgass, ember - harsant fel Balan feszült hangja. - Hát nem láttad, hogy anyánk búcsúzóul megcsókolta és megáldotta, hiszen ezt akarta...

De Balin egyre csak Viviane-t bámulta, aztán felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni. - Júdás! - kiáltotta. - Te is csókkal árultad el... - És rohanni kezdett a belső szoba felé. - Mit műveltél? Gyilkos! Aljas gyilkos! Apám! Apám, gyilkosság, gonosz boszorkányság!

Gawan sápadtan jelent meg az ajtóban, és idegesen intett csöndet, ám Balin félrelökte, és berontott a szobába. Viviane követte, és látta, hogy Gawan már lezárta a halott asszony szemét.

Balin is látta, Viviane felé fordult, és összefüggéstelenül üvöltött.

- Gyilkosság! Árulás, boszorkányság...! Aljas, gyilkos boszorkány...!

Gawan nyugtatva fogta le a fiát. - Nem beszélhetsz így anyád holtteste mellett olyannal, akiben bízott, akit szeretett!

De Balin tajtékzott, ordibált, neki akart menni Viviane-nek. Az úrnő szavakkal próbálta csitítani, de az őrjöngő nem hallgatott rá. Végül Viviane kiment a konyhába, és leült a tűz mellé.

Balan sietett utána, megfogta a kezét.

- Sajnálom, hogy Balin így fogadta a dolgot, úrnőm. De ha túl lesz a megrázkódtatáson, bizonyára éppoly hálás lesz neked, mint én - szegény kis anyácskánk annyit szenvedett, de immár vége, és áldalak érte. - Lehajtotta a fejét, próbálta visszafojtani hangos zokogását. - Nekem is... édes, igazi anyám volt...

- Tudom, fiam, tudom - simogatta a fejét Viviane, mintha a húsz évvel korábbi, esetlen kisfiú lenne. - Illendő is, hogy megsirasd a nevelőanyádat, szívtelen lennél, ha nem tennéd... - És Balan most már zokogott, Viviane előtt térdelve, és fejét az asszony ölébe hajtotta.

Balin lépett oda, arca lángolt a haragtól.

- Tudod, hogy megölte anyánkat, mégis hozzá futsz vigaszért, Balan?

Balan szipogva emelte fel a fejét.

- Csak anyánk akaratát teljesítette. Hát olyan ostoba vagy, hogy nem látod: anyánk még Isten segítségével sem élt volna akár csak két hetet is? Azt veted a szemére, hogy megkímélte a további kínoktól?

De Balin egyre csak üvöltött.

- Anyám, meghalt az anyám!

- Elhallgass, nekem nevelőanyám volt nekem is anyám volt - mérgesedett meg Balan, aztán ellágyult az arca. - Jaj, testvér, testvér, én is gyászolom, miért veszekszünk? Jöjj, igyunk egy kis bort, anyánk szenvedése véget ért, immár Istennel van. Imádkozzunk inkább a lelkéért, semhogy így civakodjunk. Jöjj, fivérem, egyél, pihenj meg, te is fáradt vagy.

- Nem én - rikoltotta Balin. - Nem nyugszom egy fedél alatt a gonosz varázslónővel, aki meggyilkolta anyámat!

Gawan ugrott elé sápadtan és dühösen, és szájon vágta Balint.

- Békességet! - förmedt a fiára. - Avalon úrnője házunk vendége és barátja! Nem szennyezheted be házunk vendégszerető hírét ilyen káromló szavakkal! Ülj le fiam, és egyél, mert még olyat találsz mondani, amit mindannyian megbánunk!

Ám Balin úgy meredt az apjára, mint valami vadállat.

- Sem nem eszem, sem nem pihenek, amíg a házunkban van ez a... nő.

- Sértegetni mered anyámat? - horkant fel Balan.

- Hát, ha mind ellenem vagytok - sziszegte Balin -, elmegyek én! Nem maradok egy fedél alatt anyám gyilkosával! - Sarkon fordult, és kirohant a házból. Viviane egy székre roskadt, Balan nyújtotta neki a karját, Gawan pedig bort töltött.

- Igyál, úrnő... és bocsáss meg a fiamnak - mondta. - Magán kívül van, de bizonyára hamarosan magához tér.

- Menjek utána, apám, nehogy kárt tegyen magában? - kérdezte Balan, ám Gawan a fejét rázta.

- Nem, nem, fiam, maradj csak anyáddal. Balinnak most úgysem használnak a szavak.

Viviane remegve kortyolgatta a bort. Ő is mélységesen gyászolta Priscillát és a boldog időket, amikor mindketten fiatalasszonyok voltak, kisdedet dajkáltak... Priscilla oly szép és vidám volt, annyit kacagtak együtt, annyit játszadoztak a kicsinyeikkel, és most Priscilla holtan fekszik a pusztító kór után, és a halálos kupát Viviane tartotta az ajkához. Hogy Priscilla akaratát teljesítette, az csupán a lelkiismeretén könnyített, a bánatát nem űzte el.

Együtt voltunk fiatalok, és ő immár halott, én meg vén vagyok, vén, akár maga a Halálbanya; s a két gyönyörű gyermek, akik a lábunk előtt játszadoztak: az egyik már őszül, a másik meg a legszívesebben megölne, ha tehetné, mint aljas varázslónőt és gyilkost. Viviane úgy érezte, hogy a jeges gyász szinte a csontjaiba hatol. A tűznél állt, mégis reszketett, nem tudott átmelegedni. Összefogta magán a kendőjét, aztán Balan a legjobb ülőhelyhez vezette, párnát tett a háta mögé, meleg borral teli kupát nyomott a kezébe.

- Jaj, hiszen te is szeretted - mondta. - Ne aggódj Balin miatt, úrnő, idővel csak észhez tér. Ha majd ismét képes lesz józanul gondolkodni, be fogja látni, hogy nagy jót tettél anyánkkal... - Elhallgatott, elnagyolt arca ismét vörösödni kezdett. - Haragszol rám, úrnő, amiért az imént elhunytat tartom még mindig anyámnak?

- A józan ész is így követeli - simogatta meg a fia kemény kezét Viviane, és kortyolt a meleg borból. Lám, Balan keze egykor oly csepp és puha volt, hogy a markába tudta fogni, akár a rózsabimbót, most meg elvész a keze a fia mancsában. - Az Istennő a tudója, inkább anyád volt, mint jómagam.

- Lám, tudhattam volna, hogy meg fogsz érteni - mosolygott Balan. - Morgaine is ezt mondta, amikor utoljára találkoztunk Arthur udvarában.

- Morgaine? Hát Arthur udvarában van, fiam? Akkor is ott volt, amikor eljöttél?

Balan szomorúan rázta a fejét.

- Nem, amikor utoljára láttam... az évekkel ezelőtt volt, úrnő. Akkor hagyta el Arthur udvarát, hadd gondolkozzak... mielőtt Arthur azt a nagy sebet kapta... jé, hiszen már három éve lesz Szent Ivánkor. Azt hittem, nálad van Avalonban.

Viviane a fejét rázta, és a szék támlájának támaszkodott.

- Arthur menyegzője óta nem láttam Morgaine-t. - És arra gondolt, hogy a lány talán átkelt a tengereken. Balanhoz fordult. - Hát Lancelet öcséddel mi van? Az udvarnál él, vagy visszatért Kis-Britanniába?

- Nem hinném, hogy visszatérne valaha is, amíg Arthur él - felelte Balan -, bár mostanában ritkán fordul meg az udvarnál... - S a Látás töredékével Viviane érzékelte Balan ki nem mondott szavait, mert a fia hallgatott, nem akart pletykálkodni. Amikor Lancelet az udvarban van, mindenki látja, hogy le sem veszi a szemét Gwenhwyfar királynéról, s kétszer is nemet mondott, amikor Arthur meg akarta házasítani. Balan sietősen így folytatta:

Lancelet kijelentette, hogy rendbe akar tenni mindent Arthur királyságában, ezért aztán szüntelenül járja a vidéket, és több fosztogató bandát és gyilkos gazembert ölt meg, mint Arthur lovagjai közül bárki. Azt mondják rá, egymaga valóságos légió, úrnő - és Balan felemelte a fejét, és bánatosan nézett Viviane-re. - A kisebbik fiad, anyám, hírneves lovag, olyan lovag, akár a legendás Nagy Sándor. Egyesek odáig merészkednek, hogy Arthurnál is különb lovagnak tartják. Én nem hoztam rád ilyen dicsőséget, úrnő.

- Mindannyian azt cselekedjük, amit Isten enged cselekednünk, fiam - felelte gyöngéden Viviane. - Csak örülni tudok, hogy nem irigyled az öcsédet, amiért különb lovag nálad.

Balan a fejét rázta.

- Hiszen akkor Arthurt is irigyelhetném, amiért nem vagyok király, anyám - mondta. - Lancelet pedig szerény, és jóságos mindenkihez, s oly istenfélő, akár egy szűz... tudod-e, úrnő, hogy Lancelet keresztény lett? Viviane a fejét rázta.

- Nem csodálkozom - mondta megvetőn, bár nem állt szándékában kimutatni a megvetését - Az öcséd mindig félt mindentől, amit nem tudott megérteni, és a Krisztus hite éppen az olyan rabszolgáknak való, akik alázatosak, s magukat bűnösöknek tartják... - Aztán elhallgatott. - Bocsáss meg, fiam. Nem akartam lekicsinyelni, hiszen tudom, hogy a te hited is.

Balan zavartan mosolygott.

- Ez aztán valóban csoda, úrnő! Hogy bocsánatot kérsz a tulajdon kimondott szavadért!

- Valóban ilyennek látsz, fiam? - harapott az ajkába Viviane.

Balan bólintott.

- Úgy van, a szememben mindig te voltál minden asszonyok legbüszkébbike - s a szememben mindig az látszott helyesnek, hogy éppen ilyen vagy - mondta. És Viviane némi öngúnnyal gondolt rá, hogy lám, idáig jutott: a fia elismerésére vágyik! Gyorsan más témát keresett tehát.

- Azt mesélted, Lancelet kétszer is elutasította a házasodási? Szerinted mire vár? Tán nagyobb hozományra, mint amekkorát a lányos apák ígértek?

És Viviane ismét érzékelte Balan ki nem mondott szavait. - Mert nem veheti el azt, akit szeretne, hiszen az a király hitvese..., de fennhangon Balan csak ennyit mondott:

- Azt mondta, nem áll szándékában nősülni, és azzal tréfálkozott, hogy még a lovát is jobban szereti bármely asszonyszemélynél, aki nem tud vele menni a csatába... máskor meg tréfából azt mondja, hogy majd egy szász amazont vesz feleségül. Ám a harcban senki sem veszi fel vele a versenyt, sem a tornákon, amelyeket Arthur rendez Caerleonban. Olykor még előnyt is ad másoknak: pajzs nélkül áll ki vagy idegen lóval, hogy ne legyen oly nagy az előnye. Balin is kiállt ellene egyszer, sőt meg is nyert egy menetet, ám a díjat nem fogadta el, mert kiderült, hogy Lancelet lovának elszakadt a hevedere.

- Egyszóval Balin udvarias és jó lovag? - kérdezte Viviane.

- Az bizony, anyám. Nem szabad a mai este alapján megítélned - helyeselt mohón Balan. - Amikor Lancelet ellen lovagolt, magam sem tudtam, melyiküknek szurkoljak. Lancelet felajánlotta neki a díjat, amelyet szerinte megérdemelt, mivel - Lancelet mondta - nem lett volna szabad elveszítenie az uralmát a lova fölött. Ám Balin nem volt hajlandó elfogadni, hát csak álltak, és udvariasan vitatkoztak, akár azoknak az ősi legendáknak a hősei, amelyeket egykor Taliesin mesélt nekünk!

- Egyszóval büszke lehetsz mindkét fivéredre - mondta Viviane, aztán másról beszéltek, majd egy idő múlva Viviane kijelentette, hogy bemegy segíteni a holttestet előkészíteni. De a szobába lépve látta, hogy a szolgálók félve húzódnak el tőle, s hogy a faluból papot hívtak. Igaz, hogy a pap udvariasan üdvözölte őt, ám Viviane rájött a szavaiból, hogy a közeli kolostorból jött apácának véli; sötét úti ruhájában valóban úgy nézett ki, és nem volt kedve ezen az estén összecsapni a pappal. Amikor tehát arra kérték, hogy foglalja el a legjobb vendégágyat, szó nélkül elfogadta, és végre aludt. Csakhogy az álmaiban fel-felbukkant mindaz, amiről Balannal beszélt, s egy pillanatra mintha Morgaine-t látta volna a vékonyodó, szürke ködben, amint különös fák között fut, s a fején olyan virágokból font koszorút visel, amilyenek Avalonban sosem nőttek, s akkor álmában azt mondta magának, s aztán ébren is, hogy többé nem szabad késlekednem, meg kell keresnem Morgaine-t a Látással vagy azzal, ami még megmaradt belőle.

Másnap reggel ott állt, amikor Priscillát a földbe tették. Balin visszajött, ott zokogott a sírnál, s amikor a temetés véget ért, s a többiek bementek a házba sörözni, Viviane gyöngéden a fiúhoz lépett

- Nem akarsz megölelni, ne kérjünk egymástól kölcsönösen bocsánatot, kedves nevelt fiam? Hidd el, osztozom gyászodban. Egész életünkben jó barátnők voltunk Priscilla úrnővel, másként rábíztam volna-e a tulajdon fiamat? Meg aztán a tejtestvéred anyja vagyok. - S kitárta a karját, de Balin hideg pillantást vetett rá sarkon fordult, és távozott.

Gawan kérte, hogy maradjon, pihenjen egy-két napot, ám Viviane azt felelte, hogy hozzák elő a szamarát, mert vissza kell térnie Avalonba, és látta, hogy bár Gawan őszinte szívvel marasztalja, valójában megkönnyebbül: ha valaki megsúgta volna a papnak, valójában kicsoda ő, bizony kellemetlenségek támadtak volna Priscilla temetési torán.

- Kísérjelek el, úrnő? - kérdezte Balan. - Az utakon gyakran járnak banditák és gonosztevők.

- Nem - nyújtotta mosolyogva a fiának a kezét az úrnő. - Nem úgy festek, mint akinél sok az arany, s a kísérőim a törzsekből valók: ha ránk támadnának, el tudunk rejtőzni a hegyekben. No meg nem csábítom a nőre vágyó férfiakat sem - nevetett. - És ha Lancelet valóban arra esküdött fel, hogy megtisztítja a banditáktól az országot, akkor hamarosan megint úgy lesz, ahogyan hajdanán: egy tizenöt esztendős szűz egy erszény arannyal az ország egyik végéből ellovagolhat a másikba anélkül, hogy bárki kárt tenne benne! Maradj csak itt, fiam, gyászold anyádat, és köss békét a nevelt fivéreddel. Miattam nem szabad összeveszned vele, Balan.

- És hirtelen megborzongott, mintha hideg fuvallat csapta volna meg, mert egy kép villant fel az agyában, mintha kardok csattogtak volna, s a fia jókora sebből vérzett volna...

- Mi baj, úrnő? - kérdezte lágyan Balan.

- Semmi, fiam - csak azt ígérd meg, hogy nem borítod fel a békét Balin fivéreddel.

Balan lehajtotta a fejét

- Ígérem, anyám. Elmondom neki, hogy te kérted, s hogy nem neheztelsz rá.

- Az Istennőre, így van - mondta Viviane, de jeges hideget érzett, pedig a téli nap melegen sütötte a hátát. - Az ő áldása legyen rajtad is meg a fivéreden is, fiam, bár nem hinném, hogy Balin igényt tart a maga Istenén kívül bármely más Isten áldására. Te elfogadod az Úrnő áldását, Balan?

- Elfogadom - csókolt kezet Viviane-nek Balan, s hosszan nézett utána, amikor ellovagolt.

Amint Avalon felé kocogott, Viviane azzal nyugtatta magát, hogy amit látott, azt csak a fáradtsága meg a félelme vetítette elé; meg aztán Balan Arthur lovagja, s nemigen képzelhető el, hogy a szászok elleni háborúskodásban ne sebesüljön meg. Ám egyre maga előtt látta a képet, hogy Balan meg a tejtestvére valamiképpen összecsapnak, méghozzá miatta, s végül határozottan ki kellett rekesztenie a tudatából ezt a képet, hogy ne lássa a fia arcát mindaddig, amíg nem a valóságban látja újra.

Lancelet is nyugtalanította. A legtöbb férfi ebben a korban már régen házas. Ám akadtak bőven olyan férfiak is, akiket nem vonzott asszonyszemély, s egyedül a fegyvertársaik és bajtársaik társaságát keresték, s Viviane gyakorta tűnődött, vajon Ban fia nem ezek közül való-e. Mindegy. Lancelet-nak a maga útját kell járnia, hiszen beleegyezett, amikor a fia elhagyta Avalont. S ha túlzott vonzalmat mutatna a királyné iránt, tán azért teszi, nehogy a bajtársai fiúk szeretőjének gúnyolják.

De gondolatait elfordította a fiairól. Egyikük sem állt oly közel a szívéhez, mint Morgaine, és Morgaine... hol van Morgaine? Eddig is nyugtalanította, de most, Balan történetét hallván, már Morgaine életéért rettegett. Még mielőtt ez a nap véget érne, hírnököket kell küldenie Avalonból Tintagelbe, ahol Igraine lakozik és északra, Lot udvarába, hiszen Morgaine oda is mehetett, hogy a fiával találkozzék... Egyszer-kétszer látta a tükrében a kis Gwydiont, de nemigen törődött a gyermekkel, amíg az egészséges volt, és szépen cseperedett. Morgause remekül bánt minden kisdeddel, hiszen neki is volt éppen elegendő csemetéje, Gwydionra pedig elegendő lesz odafigyelni akkor, ha gondoskodni kell a további neveléséről. Mert akkor Avalonba kell jönnie...

Sok-sok éven át gyakorolt fegyelmével azonban még Morgaine-t is sikerült kizárnia a tudatából, s valóban papnőhöz méltó hangulatban hazatérnie Avalonba. Pontosan úgy viselkedett, ahogy olyan papnőhöz illik, aki csak az imént játszotta el a Halálbanya szerepét régi, jó barátnéjával szemben: komoly volt, de nem nagyon bánatos, hiszen a halál csupán az új élet kezdete.

Priscilla keresztény volt. Viviane remélte, hogy a barátnéja immár Istennél van a mennyekben. De ő is újraszületik majd ebben a tökéletlen világban, hogy újra meg újra az istenek tökéletességére törekedjék... Balan meg én úgy váltunk el, akár az idegenek. Ennek így kell lennie. Nem vagyok már számára az anya, s ezért nem szabad nagyobb szomorúságot éreznem, mint amikor megszűntem a szűz szerepét játszani Priscilla életében-halálában... szívében mégis lázongott.

Valóban, ideje lenne már lemondania Avalon úrnőjének rangjáról, hogy egy ifjabb nő legyen végre a Tó Asszonya, ő pedig egyszerű tudós asszony, aki még mindig tud tanácsot meg segítséget nyújtani, de nem cipeli tovább félelmetes hatalma terhét. Már régen tapasztalta, hogy a Látás elhagyja. Mégsem akarta addig átadni a hatalmat, amíg nem adhatta olyannak a kezébe, akit fölkészített erre a szerepre. Eddig úgy érezte, hogy Morgaine majd csak kiheveri a mérgét, és visszatér Avalonba.

Ám ha Morgaine-nal történt valami... és ha nem is, jogom van-e megtartani az úrnő rangját, amikor a Látás elhagyott?

A tóhoz érve egy pillanatig úgy átjárta a hideg és a nyirkosság, hogy amikor a csónak legénysége arra várt, hogy lehívja a ködöt, nem jutott az eszébe a varázsige. Valóban ideje, több mint ideje lenne letennem a hatalmamat... És ekkor eszébe jutottak a hatalom szavai, s kimondta őket, ám az éjszaka javát ébren töltötte, rémületben.

Reggelre kelve az égboltot leste; a hold sötétedett, ilyenkor nem volt értelme a tükörhöz folyamodni. És van még egyáltalán értelme a tükörbe néznem, amikor a Látás elhagyott? Acélos fegyelemmel kényszerítette magát, hogy minderről egy szót se szóljon szolgáló papnőinek. Ám amikor aznap beszélt a többi tudós asszonnyal, megkérdezte:

- Van a még a Szüzek Házában olyan, aki szűz, és sosem járt a ligetekben vagy a tüzeknél?

- Taliesin kicsi lánya - felelte az egyik asszony.

Viviane egy pillanatig nem értette: hiszen Igraine már felnőtt, férjhez ment, megözvegyült, a caerleoni nagykirály anyja, s Morgause is házas, több fiú anyja. Ezért így szólt:

- Nem tudtam, hogy él egy leánya a Szüzek Házában. - És arra gondolt, hogy volt idő, amikor egyetlen leány sem került a tudta nélkül a Szüzek Házába, s ő maga próbálta ki, mennyire van meg a jelöltben a Látás, mennyire alkalmas a druida tudományokra. Ám az utóbbi években valahogy nem figyelt oda.

- Mondjátok csak, mennyi idős? Mi a neve? Mikor jött hozzánk?

- Niniane a neve - felelte az öreg papnő. - Branwen lánya, emlékszel rá? Branwen azt mondta, hogy a lánykát Taliesin nemzette a Beltane tüzénél. Mintha nemrégiben történt volna, de a lány már tizenegy vagy talán tizenkét esztendős. Valahol északon nevelkedett, de öt-hat évvel ezelőtt visszatért. Jó gyermek és engedelmes, s ma már sajnos nem jön hozzánk olyan sok lányka, hogy nagyon válogathatnánk közöttük, úrnő! Ma sajnos nem akad olyan, mint Holló, vagy mint a nevelt lányod, Morgaine. De hol van Morgaine, úrnő? Vissza kellene térnie hozzánk!

- Valóban vissza kellene térnie - felelte Viviane, és szégyenkezett, hiszen nem hogy azt nem tudta, merre jár Morgaine, még azt sem tudta, él-e, hal-e. Honnan veszem a bátorságot, hogy Avalon úrnője legyek, amikor még az utódom nevét sem tudom, sem hogy ki lakik a Szüzek Házában? Ám ha ez a Niniane Taliesin leánya egy avaloni papnőtől, akkor bizonyára bírja a Látást. S ha nem is, Viviane akkor is elő tudja idézni, hogy lásson, ha valóban szűz még.

- Gondoskodjatok róla - mondta -, hogy Niniane-t még hajnal előtt hozzám küldjék, mához három napra. - S bár az öreg papnő szeméből ezernyi kérdést olvasott ki, bizonyos elégedettséggel állapította meg, hogy még mindig kétségtelenül ő Avalon úrnője, hiszen a papnő nem kérdezett semmit.

Niniane hajnal előtt egy órával jelent meg, a hold nélküli időszak végén; Viviane az éjszakát álmatlanul, önmagát faggatva töltötte. Tudta, hogy nem szívesen válik meg a hatalmától, ám ha Morgaine kezébe adhatta volna a hatalmát, örömmel megtette volna. Megforgatta a kezében a kis sarló alakú kést, amelyet Morgaine hagyott hátra, amikor megszökött Avalonból, aztán félretette, és felemelte a fejét, hogy megnézze Taliesin lányát.

Az öreg papnőt, akárcsak engem, elhagyta az időérzéke: ez a lányka nyilvánvalóan több tizenegy-tizenkét évesnél. A lány reszketett a félelemtől meg a megtiszteltetéstől, s Viviane-nek az jutott az eszébe, hogyan remegett Morgaine, amikor első ízben látta őt Avalon úrnőjeként

- Te vagy Niniane? - kérdezte gyöngéden. - Kik a szüleid?

- Branwen lánya vagyok, úrnő, de az apám nevét nem tudom. Anyám csupán annyit mondott, hogy Beltane tüzénél nemzettek. - Ez eléggé józanul hangzott.

- Mennyi idős vagy, Niniane?

- Az idén a tizennegyedik telet fogom betölteni.

- Jártál már a tüzeknél, gyermekem?

A lány a fejét rázta.

- Még nem hívtak oda.

- Bírod-e a Látást?

- Azt hiszem, csak egy kicsikét, úrnő.

Viviane sóhajtott.

- Majd meglátjuk, gyermekem. Jöjj velem - s kilépett háza titkos ajtaján, s a rejtett ösvényen vezetni kezdte a lányt a szent kút felé. A lányka magasabb volt nála, karcsú és szőke, a szeme kék - némileg hasonlított Igraine-re ebben a korában, gondolta Viviane, bár Igraine haja inkább vörös volt, mint arany. Egyszeriben úgy rémlett, hogy ezt a lánykát látja az úrnő fejékével és palástjában, és Viviane türelmetlenül rázta meg a fejét, hogy elűzze a nem kívánt látomást. Ez csak valami rémkép lehet...

Niniane-t a medencéhez vezette, aztán fölpillantott az égre. Átadta a lánynak a sarlókést, amelyet Morgaine kapott, amikor papnővé avatták, és így szólt halkan:

- Nézz a tükörbe, gyermekem, keresd meg, hol lakozik az, akié ez volt.

Niniane habozva pillantott rá.

- Úrnő, hiszen mondtam, hogy csak kicsit bírom a Látást...

Viviane megértette, hogy a lány a kudarctól fél.

- Nem számít. Az a Látás támad fel benned, amely hajdanán az enyém volt. Ne félj, gyermekem, nézz helyettem a tükörbe.

Csönd. Viviane nézte a lány lehajtott fejét. A víz tükrét mintha csak szellő borzolta volna. Aztán megszólalt Niniane, s a hangja halk és távoli volt.

- Ó, látom... a szürke király karjában alszik... - és elhallgatott.

Ez mit jelenthet? Viviane nem értette. A legszívesebben rákiáltott volna Niniane-re, hogy rákényszerítse a nem kívánt Látást, ám élete legnagyobb erőfeszítésével némaságot parancsolt magának, mert tudta, hogy akár nyugtalan gondolatai is megzavarhatják a lányka Látását.

- Mondd csak, Niniane - szólalt meg alig suttogva -, látod-e azt a napot, amikor Morgaine visszatér Avalonba?

Ismét üres csönd. Könnyű, hajnali szellő fodrozta ismét a medence vizét, borzongás futott végig az üveges felszínen. Végül Niniane halkan megszólalt.

- A csónakban áll... a haja már egészen ősz... - és ismét elhallgatott, majd sóhajtott, mint aki szenved.

- Látsz még valamit, Niniane? Beszélj, mondd el...

A lány arcán fájdalom látszott, amikor megszólalt.

- Jaj, a kereszt... éget a fény, két keze között az üst - Holló! Holló, hát elhagysz minket? - Döbbenten, felháborodva kapkodott levegő után, aztán ájultan zuhant a földre.

Viviane mozdulatlanul, összekulcsolt kézzel állt, aztán nagyot sóhajtott, és lehajolt a lányhoz. A kezét a vízbe dugta, vizet fröcskölt Niniane sápadt arcába. Pár pillanat múlva a lány kinyitotta a szemét, rémülten bámult Viviane-re, aztán sírni kezdett.

- Sajnálom, úrnő... nem láttam semmit - szipogta.

Vagy úgy. Beszélt, de nem emlékszik semmire, amit látott. Hát, ami hasznot hozott, akár meg is kímélhettem volna ettől. Nem volt értelme haragudni a lányra, hiszen csak azt tette, amire utasították. Viviane kisimította a lányka homlokából a szőke haját, és gyöngéden mondta:

- Ne sírj, nem haragszom rád. Fáj a fejed? Eredj... menj és pihenj, gyermekem.

Az Istennő tetszése szerint osztja ajándékait. De miért küldesz hozzám, mindenek anyja, tökéletlen eszközöket? Elvetted tőlem az erőt, amellyel teljesíthetném az akaratodat, de miért vetted el azt is, aki téged szolgálhatna, ha én már nem leszek itt? Niniane a fejére szorított kézzel ballagott lefelé, a Szüzek Háza felé, s egy idő múlva Viviane követte.

Össze-vissza beszélt volna Niniane? Nem valószínű - Viviane bizonyos volt benne, hogy a lány látott valamit. Csakhogy Viviane nem tudta, mit látott Niniane, s a lányka néhány szava nem adott elegendő információt. Ráadásul Niniane mindent elfelejtett, nem volt értelme tovább kérdezgetni.

A szürke király karjában alszik. Azt jelentené, hogy Morgaine a halál karjában pihen?

Visszatér-e Morgaine? Niniane csupán annyit mondott, hogy a csónakban áll... tehát Morgaine vissza fog térni Avalonba. A haja már egészen ősz. Azaz ha egyáltalán visszatér, akkor sem hamarosan. Ez legalábbis egyértelmű.

A kereszt. Éget a fény. Holló, Holló két keze között az üst. Ez nem lehetett más, mint félrebeszélés. Kísérlet arra, hogy szavakba öntsön valami homályos látomást. Holló természetesen hordozhatja az üstöt, a víz - meg az Istennő mágikus fegyverét... igen, Hollónak van hatalma hozzá, hogy kezelje a mágikus jelvényeket. Viviane a szobája falát bámulta. Vajon mindez azt jelentené, hogy Morgaine távoztával Hollónak kell átvennie a Tó Asszonyának hatalmát? Viviane úgy vélte, másként lehetetlen tolmácsolnia a lány szavait. Persze az is lehet, hogy az egész nem jelent semmit.

Bármit teszek, sötétben cselekszem... Fordulhattam volna ezzel az erővel Hollóhoz is, aki csak hallgatással válaszolt volna!

Ám ha Morgaine valóban a halál prédája lett, vagy végképp elveszett Avalon számára, nincs papnő, aki alkalmasabb lenne a teher viselésére. Holló az Istennőnek ajánlotta a hangját jóslásra... akkor ne szolgálja senki az Istennőt, mert Holló a némaságot választotta?

Viviane ült magányosan a szobájában, a falat bámulta, és újra meg újra végiggondolta Niniane rejtélyes szavait. Aztán felállt, s felsétált egyedül a néma ösvényen, s ismét a mozdulatlan vízbe tekintett, de az szürke volt, szürke, akár a könyörtelen égbolt. Egyszer mégis mintha mozdult volna valami.

- Morgaine? - suttogta Viviane, s a medence mélyére meredt. Ám a reá tekintő arc nem a Morgaine-é volt, bár arc volt - néma és szenvtelen, akár az Istennő arca, a fején csupasz nyírfavessző korona.

... A saját tükörképem lenne vagy a Halálbanya?...

Végül fáradtan hazatért.

Tudtam az első perctől kezdve, amikor erre az útra léptem: eljő az idő, amikor csak a csüggedés marad, amikor félre akarod vonni a szentély fátyolát, amikor kiáltasz hozzá, és tudod, hogy nem jő válasz, mert ő nincs ott, nem volt ott soha, nincs Istennő, csak magad vagy, s egyedül téged gúnyol az üresen visszhangzó szentély...

Nincs ott senki, sosem volt ott senki, s a Látás sem volt más, mint álom és káprázat...

Amint fáradtan lefelé baktatott a hegyről, megpillantotta az égen az újholdat. Ám most semmit sem jelentett számára, csupán annyit, hogy a rituális némaságnak és elzárkózásnak végre vége.

Mit kezdek az Istennőnek ezzel a torzképével? Avalon sorsa az én kezemben van, s Morgaine elment, én meg egyedül maradtam vénasszonyokkal és gyermekekkel és félig fölkészített hajadonokkal... egyedül, teljesen egyedül! És öreg vagyok és fáradt, s vár a halálom...

A szállásán az asszonyok meggyújtották a tüzet, s egy kupa meleg bort tettek a szokásos széke mellé, hogy azzal törje meg a hold nélküli napok böjtjét. Viviane fáradtan leült, s az egyik papnő némán odasietett, hogy levegye a cipőjét, és meleg kendőt borítson a vállára.

Nincs senki, csak én. De még itt vannak a lányaim, nem vagyok teljesen egyedül.

- Köszönöm, gyermekeim - mondta szokatlanul szívélyesen. Az egyik szolgáló papnő némán és szégyenlősen fejet hajtott. Viviane nem tudta a lány nevét - miért vagyok ilyen figyelmetlen? - de úgy gondolta, ez a lány bizonyára némaságot fogadott. Ám a másik halkan megszólalt.

- Kitüntetés számunkra, hogy szolgálhatunk, anyám. Lepihensz?

- Még nem - felelte Viviane, aztán hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette: - Menj, és hívd ide Holló papnőt.

Hosszúnak tetszett az idő, amíg Holló végre némán a szobába lépett. Viviane fejhajtással üdvözölte, Holló pedig meghajolt, és Viviane intésére leült az úrnővel szemben. Viviane odanyújtotta neki a meleg borral még félig telt kupát, Holló kortyolt belőle, köszönetet mosolygott, és letette.

Végül Viviane könyörögve megszólalt.

- Leányom, egy ízben már megtörted a hallgatásodat, mielőtt Morgaine elment tőlünk. Most őt keresem, de nem lelem sehol. Nincs Caerleonban, sem Tintagelben, sem Lotnál és Morgause-nál Lothianban... én pedig öregszem. És nincs, aki szolgáljon... Úgy kérdezem tőled, mint az Istennő orákulumától: visszatér-e hozzánk Morgaine?

Holló hallgatott. Végül megrázta a fejét, és Viviane megkérdezte:

- Úgy érted, Morgaine nem tér vissza? Vagy nem tudod?

Ám az ifjabb papnő csupán tehetetlen, kérdő gesztussal válaszolt.

- Holló - mondta Viviane -, tudod, hogy át kell adnom a helyemet, és nincs más, aki átveheti, aki tökéletesen képzett papnő, aki olyan messzire jutott... mint te. Ha Morgaine nem tér vissza hozzánk, neked kell a Tó Asszonyának lenned. Némaságot esküdtél, és hűséggel megtartottad az esküdet. Most ideje feloldoznod magad az eskü alól, s átvenni tőlem Avalon vigyázását - nincs más lehetőség.

Holló a fejét rázta. Magas, karcsú nő volt és már, gondolta Viviane, nem fiatal; legalább tíz esztendővel idősebb volt Morgaine-nál, a negyvenedik éve felé járhatott. És kicsiny leánykaként jött ide, még a melle sem bimbózott. Hosszú haja sötét volt, az arca sötét és sápadt, szeme sötétlett a sötét, vastag szemöldök alatt. Megviseltnek és megközelíthetetlennek látszott.

Viviane a kezébe temette az arcát, és rekedten, a visszafojtott könnyeken át tört ki belőle:

- Nem bírom... Holló.

Egy pillanat múlva gyöngéd érintést érzett eltakart arcán. Holló állt előtte, és fölé hajolt. Nem szólt, csak szorosan magához ölelte Viviane-t, az meg, amint átjárta a fiatalabb nő testének melege, zokogni kezdett, s úgy érezte, most már egyre csak sírni fog, sosem hagyja abba. S amikor a kimerültségtől végre mégis abbahagyta, Holló némán arcon csókolta, és hangtalanul távozott.

10

Igraine egyszer azt mondta Gwenhwyfarnak, hogy Cornwall a világ végén van. Gwenhwyfar tehát úgy érezte, hogy talán nem is léteznek dúló szászok, se nagykirály. Se nagykirályné. Itt, a távoli cornwalli zárdában - hiába látszott tiszta napokon a tenger felé a tintageli vár csupasz körvonala - ő meg Igraine nem voltak több két keresztény hölgynél. Örülök, hogy eljöttem, gondolta meglepetten Gwenhwyfar.

Pedig amikor Arthur arra kérte, hogy induljon, félt kilépni Caerleon oltalmazó falai közül. Az út hosszadalmas lidércnyomás volt számára, már akkor is, amikor gyorsan és kényelmesen haladtak dél felé a régi, római úton; ám amikor elhagyták a római utat, s kezdtek átkelni a szabadon fekvő, veszélyes mocsarakon, Gwenhwyfar rémülten kuporodott össze gyaloghintójában, s maga sem tudta volna megmondani, mi rémíti jobban: a magas, nyílt égbolt vagy a tágas, fátlan mezőségek, amelyekből úgy álltak ki a kövek, akár a föld csontjai. Aztán hosszú időn át egyetlen élőlényt sem látott, csak a magasban keringő, valaminek az elhullására váró hollókat meg egy vad, mocsári pónit, amely megtorpant, felvetette bozontos fejét, aztán elszáguldott

Ám itt, a távoli cornwalli zárdában csönd és békesség uralkodott; lágy hangú harang kongatta el az órákat, s a kolostor körülzárt kertjében rózsák nyíltak, s belekapaszkodtak az omladozó kőfal repedéseibe. A zárda egykor római villa volt. A nővérek felszedték az egyik nagyszoba padozatát, mert állítólag valami botrányos pogány jelenetet ábrázolt. - Gwenhwyfart érdekelte volna, hogy mit, de senki nem árulta el, s ő szégyellte megkérdezni. A szoba sarkaiban bájos delfineket és különös halakat örökített meg a mozaik, de a közepére közönséges téglákat raktak. Gwenhwyfar néha itt üldögélt délutánonként a nővérekkel, és hímzett, amíg Igraine pihent.

Igraine haldoklott. Immár két hónapja, hogy üzenet érkezett Caerleonba. Arthurnak északra kellett utaznia, Eboracumba, hogy ellenőrizze az ottani római fal megerősítését, Morgaine pedig nem volt sehol. És mivel Arthur nem mehetett, Viviane-től pedig az ő korában nem várhatták el, hogy megtegye a hosszú utat, Arthur Gwenhwyfart kérte meg, hogy utazzon az anyjához; és hosszas rábeszélés után Gwenhwyfar beleegyezett.

Gwenhwyfar nemigen értett a betegápoláshoz. Bármiféle baj lett is úrrá Igraine-en, nem volt fájdalmas - ám az asszony fulladt s nem tudott megtenni néhány lépésnél többet anélkül, hogy ne köhögött, levegőért ne kapkodott volna. Az ápoló nővérek azt mondták, vértolulás van a tüdejében, de Igraine sosem köpött vért, nem lázasodon be, nem pirosodott ki. Az ajka sápadt volt, a körme kék, a bokája olyan dagadt, hogy alig tudott járni; jóformán beszélni sem volt ereje, és szinte állandóan feküdt. Gwenhwyfar nem látta valami nagyon betegnek, de a nővérek bizonygatták, hogy haldoklik, s egy hétnél több nem lehet hátra neki.

A nyár legszebb napjai jártak, s ezen a reggelen Gwenhwyfar egy szál fehér rózsát vitt a zárda kertjéből Igraine-nek, s a párnájára tette. Az előző este Igraine nagy nehezen felkelt, hogy vecsernyére menjen, de aznap reggelre úgy elhagyta az ereje, hogy képtelen volt felkelni. De azért Gwenhwyfarra mosolygott, s erőtlen hangján azt mondta:

- Köszönöm, drága leányom. - Az arcához húzta a virágot, megszagolta az illatos szirmokat - Mindig rózsákat szerettem volna Tintagelben, de olyan sovány volt a föld, alig termett meg bármi. Öt évig éltem ott, s állandóan kertet próbáltam teremteni.

- Amikor eljöttél értem a menyegző előtt, láthattad az én otthoni kertemet - hasított egyszeriben honvágy Gwenhwyfarba a hajdani fallal körülvett kert iránt.

- Emlékszem, milyen szép volt... Avalont juttatta az eszembe. Ott gyönyörűek a virágok, a Szüzek Házának kertjeiben. - Egy pillanatig hallgatott - Küldtél üzenetet Morgaine-nak, Avalonba?

- Küldtem, anyám. Ám Taliesin azt mondta, Morgaine nincs Avalonban - felelte Gwenhwyfar. - Bizonyára Morgause királynénál időzik, Lothianban, de manapság valóságos örökkévalóságig tart, amíg a hírnök megjárja az utat oda-vissza.

Igraine próbált mélyeket lélegezni, de megint rátört a köhögés, és Gwenhwyfar segített neki felülni. Egy idő múlva Igraine motyogni kezdett.

- A Látásnak mégis meg kellene parancsolnia Morgaine-nak, hogy siessen hozzám... te is mennél, ha az anyád haldoklana, igaz? Igaz, hiszen el is jöttél, pedig nem vagyok az anyád. Morgaine miért nem jön?

Semmit sem jelent neki, hogy eljöttem, gondolta Gwenhwyfar, nem én kellek neki. Senkit sem érdekel, itt vagyok-e vagy másutt. És úgy érezte, összetörték a szívét. Ám Igraine várakozón nézett rá.

- Talán Morgaine nem kapott üzenetet - felelte tehát. - Talán bevonult valamelyik zárdába, fölvette a kereszténységet, és megtagadta a Látást.

- Meglehet... Magam is azt tettem, amikor Uther asszonya lettem - mormolta Igraine. - Ám akaratlanul is rám tört néha, s azt hiszem, ha Morgaine halódna, én tudnám. - A hangja izgatottá vált - Akkor is meglátogatott a Látás, amikor férjhez mentél... mondd csak, Gwenhwyfar, szereted a fiamat?

Gwenhwyfar visszahőkölt a beteg asszony átható, szürke szemétől; lehet, hogy Igraine egyenesen a lelkébe lát?

- Szívből szeretem, és hűséges királynéja vagyok, úrnő.

- Úgy-úgy, ezt elhiszem..., és boldogok vagytok egymással? - Igraine a kezébe vette Gwenhwyfar karcsú kezét, és hirtelen elmosolyodott. - Ó, hát bizonyára. És még boldogabbak lesztek, hiszen végre a szíved alatt viseled a fiát.

Gwenhwyfarnak leesett az álla, döbbenten bámult Igrainere.

- Ne... ne... nem is tudtam.

Igraine ismét elmosolyodott, és gyöngéd, sugárzó mosolya láttán Gwenhwyfar azt gondolta: Igen, elhiszem, hogy amikor fiatal volt, olyan gyönyörű lehetett, hogy Uther félretett minden óvatosságot, és akár bűbájjal, varázslattal is meg akarta nyerni.

- Gyakran megesik - mondta Igraine -, bár már nem vagy annyira fiatal - csodálom, hogy nincs még gyermeked.

- Nem mintha nem akartam volna, vagy nem könyörögtem volna érte eleget, úrnő - motyogta Gwenhwyfar annyira megrendülten, hogy szinte nem is tudta, mit beszél. Talán az öreg királyné félrebeszél? Mert tréfának túlságosan kegyetlen lenne. - Hogyan... honnan tudod... hogy viselős vagyok?

- Elfeledtem, hogy nem bírod a Látást - mondta Igraine. - Engem is régen elhagyott, meg aztán meg is tagadtam, ám ahogyan említettem, néha váratlanul rám tör, és sosem csapott még be. - Gwenhwyfar sírni kezdett, Igraine pedig zavartan tette vékony kezét a menye kis kezére. - Miért sírsz, gyermekem, hiszen jó hírt mondtam?

Most azt fogja hinni, hogy nem akarom a gyermeket, és nem tudnám elviselni, hogy rosszat gondoljon rólam...

- Amióta házas vagyok - szipogta Gwenhwyfar -, összesen kétszer tudhattam magam viselősnek, ám akkor is csupán egy vagy két hónapig bírtam kihordani. Mondd, úrnőm... - Elakadt a szava, nem tudta kimondani a kérdést. Mondd csak, Igraine, megszülöm-e ezt a gyermeket, láttál-e Arthur fiával a keblemen? Mit szólna hozzá a gyóntatója, hogy ilyen boszorkányságban vesz részt?

Igraine megpaskolta a kezét,

- Bárcsak meg tudnám mondani, ám a Látás szeszélyesen jön és megy. Isten adja, hogy minden jó véget érjen, drágám; talán azért nem látom, mert mire a gyermeked a világra jön, én már nem leszek itt, hogy lássam... ne, ne, gyermekem, ne sírj - kérlelte. - Azóta állok készen elhagyni ezt a világot, amióta Arthur megházasodott. Örömmel látnám a fiadat, boldogan venném a karomba Morgaine gyermekét, ha úgy adódna, ám Uther eltávozott, s a gyermekeim egyenesben vannak. Meglehet, Uther vár túl a halálon vagy azok a gyermekeim, akiket születésükkor veszítettem el. És ha nem... - Vállat vont. - Sosem fogom megtudni.

Igraine becsukta a szemét, s Gwenhwyfar arra gondolt: Kifárasztottam. Némán ült, amíg az anyósa elaludt, aztán halkan kiosont a kertbe.

Meg volt döbbenve: valóban nem gyanította, hogy viselős. Mindössze annyi fordult meg a fejében, hogy az utazás izgalmaitól késik a baja... a házassága első három évében ahányszor csak késett, nyomban azt hitte, terhes. Aztán abban az évben, amikor Arthur először volt távol, a Calidon-erdei csatában és az azt megelőző hosszú táborozáson, minden ugyanúgy történt. És végre megértette, hogy a havi ritmusa nem szabályos, nem lehet nyomon követni a hold változásai szerint, mert néha két-három hónapig semmi jele.

Ám Igraine szavai után csak azon csodálkozott, hogy eddig nem is gondolt terhességre. Eszébe sem jutott kételkedni az öreg királynéban. Ám valami azt súgta Gwenhwyfarban: Boszorkányság. És egy hangocska állandóan emlékeztette: Mindez az ördögtől való, és nincs helye a szentéletű asszonyok házában. Ugyanakkor egy másik hang azt kérdezte: Hogyan lehetne gonosz ilyet mondani nekem? Több ez, gondolta, mint amikor angyal szállt le Szűz Máriához, hogy a fia születését megjelentse... s Gwenhwyfart egy pillanatra rémület fogta el a tulajdon önteltségétől; aztán halkan kuncogni kezdett, amikor rájött, hogy az öreg, haldokló Igraine-nek mennyire nem való Isten angyalának a szerepe.

Ekkor kondított imára a kápolna harangja, és Gwenhwyfar, bár csak vendég volt mindennemű kötelezettség nélkül, a nővérek kápolnájába sietett, s letérdelt a megszokott helyére, a vendégek közé. Ám alig hallotta a szertartást, mert teljes szívét és tudatát eltöltötte addigi életének legszenvedélyesebb imája.

Eljött a válasz minden imádságomra. Ó, alázatosan köszönöm, Istenem, Krisztusom és áldott Szűzanyám!

Arthur tévedett. Nem benne van a hiba. Semmi szükség arra, hogy... és ismét eltöltötte az a bénító szégyenkezés, amelyet akkor érzett, amikor Arthur azt a dolgot mondta, amikor felhatalmazta, hogy megcsalja... és micsoda gonosz némber voltam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben... És most, gonoszsága legmélyén Isten megjutalmazza őt, amikor nem is érdemli. Gwenhwyfar felemelte a fejét, s a többiekkel együtt énekelni kezdte a magnificatot, de oly szenvedélyesen, hogy az apátnő felkapta a fejét, és éles pillantást vetett rá.

Nem tudják, miért vagyok hálás... nem tudják, mennyire hálásnak kell lennem...

Ám azt sem tudják, mennyire gonosz voltam, hiszen ezen a szent helyen is arra gondoltam, akit szeretek...

És ebben a pillanatban, az öröm percében fájdalmasan hasított belé a gondolat: És most látni fog nagy hassal, amint Arthur gyerekét hordom, és kövérnek és esetlennek fog találni, és soha többé nem néz rám szerelemmel és vágyakozással. És szívének örömébe keserűség vegyült, kicsinek, összetörtnek és örömtelennek érezte magát.

Arthur megengedte, egymáséi lehettünk volna, legalább egyszer, és most már soha... soha... soha...

A kezébe hajtotta az arcát, és csöndesen sírni kezdett, s már az sem érdekelte, hogy az apátnő nézi.

Azon az éjjelen Igraine oly nehezen lélegzett, hogy le sem tudta tenni a fejét; számtalan párnával megtámasztva, egészen egyenesen kellett ülnie, így is szünet nélkül zihált és köhögött. Az apátnő adott neki valamit, ami állítólag tisztítja a tüdőt, de attól csak hányingere lett, és nem tudott többet bevenni belőle.

Gwenhwyfar mellette ült, néha egy kissé elszundított, de nyomban magához tért, ha a beteg moccant, hogy egy-egy korty vizet adjon neki, vagy megigazítsa a párnáit, hogy kényelmesebben legyen. A szobában csak egy kis lámpa égett, ám a hold ragyogóan világított, s az éjszaka oly meleg volt, hogy sarkig tárták a kertre nyíló ajtót. S mindent betöltött a kerten túlról beszűrődő nesz, a sziklákat csapkodó tenger morajlása.

- Különös - mormolta végül távoli hangon Igraine -, sosem hittem volna, hogy ide jövök meghalni... emlékszem, mennyire unatkoztam, milyen magányosnak éreztem magam, amikor először Tintagelbe érkeztem, mintha a világ végére jöttem volna. Avalon oly üde volt, oly szép, csupa virág...

- Itt is vannak virágok - mondta Gwenhwyfar.

- De nem olyanok, mint az én otthonomban. Ez csupasz föld, sziklás - felelte Igraine. - Jártál a szigeten, gyermekem?

- Ynis Witrin kolostorában nevelkedtem, asszonyom.

- Gyönyörű a szigeten. És amikor ideutaztam a mocsárvidéken át, minden oly kopár, csupasz és elhagyatott volt, féltem...

Igraine erőtlen mozdulatot tett, mire Gwenhwyfar megfogta a kezét, és megrémült, oly hideg volt.

- Jó gyermek vagy - suttogta Igraine -, hogy eljöttél ilyen messzire, amikor az én gyermekeim nem tudtak jönni. Emlékszem, mennyire félsz az utazástól, és most ekkora utat tettél meg, viselősen.

Gwenhwyfar melengetni próbálta a beteg jéghideg kezét.

- Ne fáradj a beszéddel, anyám.

Igraine nevetni próbált, de hörgés lett belőle.

- Azt hiszed, számít most már, Gwenhwyfar? Rosszat cselekedtem ellened... méghozzá a menyegződ napján. Megkérdeztem Taliesint, vajon vissza tudna-e lépni Arthur a házasságtól úgy, hogy ne essen csorba a becsületén.

- Ezt... nem tudtam. Miért?

Úgy tetszett, Igraine habozik, de az is lehetett, hogy csupán nehezére esett a beszéd.

- Nem tudom... talán csak azt gondoltam, nem leszel boldog a fiammal. - Ismét heves köhögési roham tört rá, mintha már képtelen lenne normálisan lélegezni.

Amikor kissé jobban lett, Gwenhwyfar megszólalt.

- Nem szabad többet beszélned, anyám... hívjak papot?

- Ördög vigyen minden papot - mondta tisztán Igraine. - Nem akarok egyet sem látni magam mellett... jaj, ne botránkozz meg, gyermekem! - Egy pillanatig némán feküdt. - Istenfélőnek tartottál, hiszen kolostorba vonultam az utolsó éveimre. De hát hová mehettem volna? Viviane szívesen látott volna Avalonban, de nem tudtam elfelejteni, hogy ő kényszerített Gorlois-hoz... A kertfalon túl ott van Tintagel, mint valami börtön... számomra börtön is volt. Mégis ez volt az egyetlen hely, amelyet a magaménak tudhattam. Úgy hittem, azzal érdemeltem ki, amit eltűrtem érte.

Újabb hosszú szünet, néma küzdelem a légzésért.

- Bárcsak eljött volna Morgaine... - mondta végül. - Ő bírja a Látást, tudnia kellene, hogy haldoklom...

Gwenhwyfar látta, hogy a haldokló szeme könnyes. A jéghideg, karomszerűen merev kezet dörzsölgetve, mondta:

- Ha tudná, biztosan eljött volna, drága anyám.

- Nem olyan biztos... Elküldtem magamtól Viviane-hez. Pedig jól tudtam, milyen könyörtelen tud lenni Viviane, hogy Morgaine-t éppoly gátlástalanul felhasználhatja, ahogyan engem ennek az országnak az érdekeiért meg a saját hatalomvágya végett - suttogta Igraine. - Elküldtem magamtól, mert ha már két rossz közül kellett választanom, úgy véltem, jobb sora lesz Avalonban, az Istennő kezében, mint a fekete papokéban lenne, akik arra nevelnék csak, hogy ő maga a gonosz, csupán azért, mert nő.

Gwenhwyfar mélységesen felháborodott. De melengette a jéghideg kezet a magáéban, és friss, forró téglát tett Igraine lábához; csakhogy a beteg lába is jéghideg volt, s amikor Gwenhwyfar megdörzsölte, Igraine közölte, hogy nem érzi.

Gwenhwyfar úgy érezte, ismét meg kell próbálnia.

- Úgy látszik, közel a vég. Nem kívánsz szólni Krisztus egyik papjával, drága anyám?

- Mondtam, hogy nem - felelte Igraine -, vagy annyi esztendő után, amelyeket végighallgattam, hogy megőrizzem az otthonom békéjét, meg kellene mondanom végre, hogy valójában mit gondolok róluk... Szerettem annyira Morgaine-t, hogy Viviane-hez küldjem, hogy legalább ő megmeneküljön tőlük... - Megint fuldokolni kezdett. - Arthur - nyögte végül. - Sosem volt az én fiam... Utheré volt, az utódlás egyetlen reménye, semmi több. Szívből szerettem Uthert, s azért szültem neki fiakat, mert oly sokat jelentett neki, hogy fia szülessék, aki követi a trónon. A második fiunkat... meghalt nem sokkal azután, hogy a köldökzsinórt elvágták... azt, úgy hiszem, szeretni tudtam volna, mint a magamét, ahogyan Morgaine-t... Mondd csak, Gwenhwyfar, tett-e a fiam neked szemrehányást, amiért nem szültél neki örököst?

Gwenhwyfar lehajtotta a fejét, mert könny szökött a szemébe.

- Nem, olyan jóságos volt... egyetlenegyszer sem tett szemrehányást. Egy ízben azt mondta, hogy sosem nemzett fiat egyetlen nőnek sem, pedig sokkal hált, így tehát az is lehet, hogy az ő hibája, nem az enyém.

- Ha önmagadért szeret, akkor felbecsülhetetlen értékű kincs a férfiak között - mondta Igraine -, és annál inkább megérdemli, hogy boldoggá tedd... Morgaine-t azért szerettem, mert nem volt senki más, akit szerethettem volna. Ifjú voltam és nyomorult; sosem foghatod fel, milyen boldogtalan voltam azon a télen, amikor Morgaine-t szültem, magányosan, távol az otthonomtól, nem is egészen felnőtt asszonyként. Attól féltem, szörnyszülött lesz, akkora gyűlölet töltött el, amíg viselős voltam vele, ám gyönyörű csöppség lett, komoly, okos, akár egy tündérgyermek. Egyedül őt meg Uthert szerettem... hol van Morgaine, Gwenhwyfar? Hol jár, hogy nem jön el a haldokló anyjához?

- Egészen bizonyos, hogy nem tudja, hogy beteg vagy - mondta együtt érzőn Gwenhwyfar.

- És a Látás? - mozdult nyugtalanul a párnáin Igraine. - Hol járhat, hogy nem látja, hogy meghalok? Ó, láttam én, hogy nagy bajban van, már Arthur koronázásakor, mégsem szóltam semmit, nem akartam tudni, úgy éreztem, éppen elegendő bánatot éltem már meg, s nem szóltam semmit, amikor szüksége lett volna rám... Gwenhwyfar, mondd meg nekem az igazat! Morgaine talán gyermeket szült, magányosan és távol mindenkitől, aki szereti? Beszélt neked ilyesmiről? Talán gyűlöl engem, azért nem jön a halálos ágyamhoz, mert nem beszéltem nyíltan a félelmeimről, Arthur koronázásakor? Jaj, Istennő... eldobtam a Látást az otthonom békéjéért, mert Uther a Krisztus követője volt... Mutasd meg, hol a gyermekem, a lányom...

Gwenhwyfar lefogta.

- Hallgass, anyám... legyen meg Isten akarata - mondta. Nem szólíthatod itt a gonosz szellemek Istennőjét...

Igraine egyenes derékkal ült, és betegségtől duzzadt arca, elkékült ajka ellenére olyan pillantást vetett a menyére, hogy Gwenhwyfarnak nyomban eszébe jutott: Igraine is az ország nagykirálynéja.

- Nem tudod, mit beszélsz - mondta büszkén, szánakozva és megvetőn Igraine. - Az Istennő hatalmasabb minden más Istennél. Vallások jöhetnek és mehetnek, ahogyan a rómaiak megtapasztalták, és ahogyan minden bizonnyal a keresztények is tapasztalni fogják, ám az Istennő fölötte áll mindnek. - Hagyta, hogy Gwenhwyfar lefektesse, és felnyögött. - Bárcsak felmelegedne a lábam... igen, tudom, hogy forró téglát tettél alá, de nem érzem. Olvastam egyszer egy régi könyvben, amelyet Taliesintől kaptam, egy tudósról, akit kényszerítettek, hogy bürököt igyon. Taliesin azt mondja, az emberek mindig megölik a bölcseket. Amiképpen annak a távoli, déli országnak a népe keresztre feszítette a Krisztust, úgy kényszerítették ezt a bölcs és szent embert bürökivásra, mert a csőcselék meg a királyok kijelentették, hogy téves tanokat hirdet. És amikor haldoklott, azt mondta, hogy a lábából fölfelé kúszik a testében a hideg, és meghalt... Én nem ittam bürököt, mégis úgy érzem magam... és a hideg most eléri a szívemet... - Megborzongott, és elhallgatott, és Gwenhwyfar egy pillanatig azt hitte, már nem is lélegzik. De nem, a szíve - rendetlenül - kalapált még. Ám Igraine többé nem szólalt meg, csak feküdt zihálva a párnáin, és ne sokkal pirkadat előtt sípoló légzése végleg abbamaradt.

11

Igraine-t délben temették el, ünnepélyes gyászszertartás után; Gwenhwyfar állt a sír mellett, az arcán peregtek a könnyek, amikor a halotti lepelbe csavart testet a földbe tették. Mégsem tudta igazán gyászolni az anyósát. Az egész ittléte hazugság volt, nem volt igazi keresztény. Ha igaz, amiben hisznek, akkor Igraine immár a pokol tüzében ég. Ezt azonban nem tudta volna elviselni, hiszen egyre azon járt az esze, milyen jó volt hozzá Igraine.

Gwenhwyfar szeme égett az álmatlanságtól meg a sírástól. Az alacsony égbolt szinte visszhangozta megfoghatatlan félelmeit: a súlyos felhők hirtelen esővel fenyegettek. Itt, a zárda falai között Gwenhwyfar biztonságban volt, de hamarosan el kell hagynia ezt a biztonságot, s napokon át utazhat a kopár mocsárvidéken, ahol mindenütt ez a végtelen égbolt tornyosul fenyegetően a feje fölé, a gyermeke fölé... Gwenhwyfar megborzongott, s önkéntelenül a hasához kapott, hajtotta a hiábavaló igyekezet, hogy megoltalmazza az odabenn lévőt az égbolt fenyegetésétől.

Miért félek mindig ilyen nagyon? Igraine pogány volt, s elkábították az ördög cselvetései, én pedig biztonságban vagyok, csak Krisztushoz kell könyörögnöm, hogy mentsen meg. Mitől félek hát Isten mennyboltja alatt? Mégis elfogta az az ok nélküli félelem, amely máskor is oly gyakran. Nem szabad félnem. Britannia nagykirálynéja vagyok; az egyetlen, aki ezt a címet rajtam kívül viselhette, itt nyugszik a föld alatt... Nagykirályné vagyok, s a szívem alatt Arthur fia. Miért lenne okom félni bármitől is Isten világán?

Az apácák befejezték a himnuszt, - majd elfordultak a sírtól. Gwenhwyfar ismét megborzongott, megmarkolta a köpenyét. Most nagyon kell magára vigyáznia, jól kell ennie, sokat pihennie, ügyelnie, hogy ne legyen semmi baj, ahogyan korábban történt. Titokban számolt az ujjain. Ha az utolsó alkalomkor történt, mielőtt elindult... de nem, több mint tíz vasárnapja már, hogy nem jött meg a baja, azaz semmiben sem lehetett biztos. Az azonban biztosnak látszott, hogy a fia húsvét táján jön a világra. Igen, az jó időszak. Emlékezett rá, hogy az egyik hölgye, Meleas a legsötétebb télben szült, s odakinn úgy üvöltött a szél, mintha az újszülött lelkét elragadni vágyó démonok serege lenne, és Meleast csak az nyugtatta meg, hogy a pap lejött az asszonyok termébe, s a kisdedet már jóformán mielőtt felsírt, nyomban megkeresztelte. Nem, Gwenhwyfar igazán elégedett volt, hogy nem a tél legsötétebb napjaiban kell a gyermekágyba feküdnie. Igaz, a régen áhított utódot szívesen világra hozta volna akár a téli napforduló éjszakáján is!

Harang kondult, aztán az apátnő lépett Gwenhwyfarhoz. Nem hajolt meg - az ideiglenes hatalom itt semmit sem jelent, említette egyszer -, csakhogy Gwenhwyfar mégis csak nagykirályné volt, így udvariasan fejet hajtott előtte.

- Velünk maradsz még, úrnőm? Nagy megtiszteltetés lenne számunkra, ha minél tovább időznél nálunk.

Jaj, bárcsak maradhatnék! Oly békés itt...

- Nem lehet - felelte szemlátomást nem szívesen Gwenhwyfar. - Vissza kell mennem Caerleonba.

Minél előbb meg kell vinnem Arthurnak az örömhírt, hogy fia lesz...

- A nagykirálynak hírt kell kapnia... az anyja haláláról mondta. - Aztán, tudván, hogy mit akar hallani az apátnő, hozzátette: - Feltétlenül elmesélem neki, hogy milyen szeretettel gondoztátok. Élete utolsó napjáig megvolt mindene, amit csak kívánhatott.

- Örömünkre szolgált; mindannyian szerettük Igraine úrnőt - felelte az öreg apáca. - Szólok a kíséretednek, hogy reggelre legyenek útra készen. Isten adjon az utazáshoz jó időt.

- Holnap? Miért nem ma? - kérdezte Gwenhwyfar, aztán elhallgatott... nem, az valóban udvariatlan sietség lenne. Eddig nem is sejtette magáról, hogy ilyen nagyon szeretné minél előbb eloszlatni a meddőségéről suttogó híreket. Kezét az apátnő karjára tette. - Most sokat kell imádkoznod értem és a király fiának baj nélküli megszületéséért.

- Hát így állunk, úrnőm? - Az apátnő ráncos arca felderült, hogy lám, a királyné bizalmasa lett. - Akkor aztán imádkozunk érted. A nővérek boldogok lesznek, hogy mi imádkozhatunk először a születendő hercegért.

- Adományt küldetek a zárdának...

- Isten adományait és az imákat nem lehet aranyért megvásárolni - sütötte le a szemét az apátnő, de látszott rajta, hogy elégedett.

Az Igraine szobája melletti szobában, ahol Gwenhwyfar az utóbbi éjszakákat töltötte, a szolgáló már csomagolta a ruhaneműt a nyeregtáskákba. Amikor Gwenhwyfar belépett, morcosan pillantott fel.

- Nem méltó a nagykirály asszonyához, hogy egyetlen szolgálóval utazzék! Hiszen bármely lovag felesége sem éri be kevesebbel! Kerítsünk még egy szolgálót, és úgy lenne illendő, hogy egy hölgy is utazzon veled!

- Akkor kérd meg az egyik laikus nővért, hogy segítsen neked - felelte Gwenhwyfar. - De minél kevesebben vagyunk, annál gyorsabban haladunk.

- Az udvaron azt hallottam, hogy szászok kötöttek ki a déli partokon - morgott az asszony. - Hamarosan nem lesz biztonságos az országban utazgatni!

- Ne csacsiskodj - intette Gwenhwyfar. - A déli partokon lévő szászokat egyezség köti, hogy békességben hagyják a nagykirály földjét. Jól tudják, mire képes Arthur légiója, megtapasztalták a Celidon-erdőnél. Azt hiszed tán, a hollókat akarják etetni? Mindenesetre hamarosan Caerleonban leszünk, és a nyár végén az udvar átköltözik Camelotba, a Nyári Országba - az erődöt a rómaiak védték valaha a barbárok ellen. És sosem vették be. Sir Cai már ott van, hatalmas csarnokot építtet Arthur Kerekasztalának, hogy egyszerre foglalhasson helyet mellette az összes lovag és király.

Ahogyan Gwenhwyfar remélte, sikerült elterelnie a szolgáló figyelmét.

- Az a régi otthonod közelében van, igaz, úrnőm?

- Igen. Camelot dombjáról lenézve a vízen át nyíllövésnyire látszik atyám sziget-királysága. Gyerekkoromban egyszer jártam is ott - emlékezett vissza, hogy amikor egészen kicsi volt, még nem került az apácákhoz iskolába Ynis Witrinbe, egyszer elvitték a régi római erőd romjaihoz. Alig volt ott akkoriban holmi vén falmaradványnál több, s a pap nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy fel ne hívja a kislány figyelmét, hogyan múlik el az emberi dicsőség...

Azon az éjszakán azt álmodta, hogy Camelot dombján áll; ám a partokat köd borítja, mintha a sziget felhőtengerben úszna. A magasból jól látja a távolban a Tort Ynis Witrin dombján, a tetején a kőkörrel, bár jól tudja, hogy a kőkört a papok már vagy egy évszázada ledöntötték. S a Látás különös cselvetése folytán Morgaine-t látta a Tor tetején állni, aki őt nevette és gúnyolta, a fején csupasz nyírfavesszőkből font koszorúval. Aztán Morgaine egyszeriben ott állt mellette Camelotban, s együtt néztek le a Nyári Országra egészen a papok szigetéig, el az ő régi otthona fölött, ahol az apja, Leodegranz volt a király, el a ködbe burkolt Sárkánysziget fölött. Morgaine pedig különös köntöst viselt és magas, kettős koronát, s úgy állt, hogy Gwenhwyfar nem egészen látta őt, csak tudta, hogy ott van. Azt mondta: Tündér Morgaine vagyok, és neked adom mindezeket a királyságokat, hogy nagykirálynőjük légy, ha térdet hajtasz, és engem imádsz.

Gwenhwyfar összerándult, és felébredt, fülében még ott csengett Morgaine gúnyos nevetése. A szobában nem volt senki és semmi, csak a szolgáló horkolt a földre terített gyékényen. Gwenhwyfar keresztet vetett, és visszafeküdt aludni. Ám az álom peremén úgy tetszett, valami holdfényben úszó medencébe néz, de a saját arca helyett Morgaine sápadt arca tükröződik a vízben, a fején nyírfavessző koszorú, amilyennel a parasztok ékesítik néhol aratási bábuikat, és nagyon messze van. És Gwenhwyfarnak ismét fel kellett ülnie, és keresztet kellett vetnie, mielőtt el tudott volna aludni.

Úgy tetszett, igen korán ébresztik, de hát ő ragaszkodott hozzá, hogy kora hajnalban induljanak. Öltözködés közben hallotta, hogy a tetőn dobol az eső, de ha az eső miatt késlekedni akartak volna, ezen az éghajlaton itt maradhattak volna egy éven át is. Kába volt, émelygett, de már tudta, hogy jó oka van rá, és titokban megsimította még lapos hasát, mintegy bizonygatva magának, hogy a hír igaz. Nem kívánt enni, de kötelességtudón evett egy kis kenyeret és hideg húst... hosszú út várt rá. S ha nekik sem okozott örömet az utazás esőben, legalább számíthattak rá, hogy a szászoknak vagy a banditáknak sem lesz kedve a szabadba merészkedni.

Éppen a legmelegebb köpenye csuklyáját kötötte a fejére, amikor az apátnő belépett. Néhány udvarias szó után, amelyekben az öreg apáca megköszönte Gwenhwyfarnak a maga és Igraine nevében adott, dús adományokat, az apátnő rátért a lényegre.

- Ki uralkodik most Cornwallban, úrnő?

- Hát... nem tudom - próbált emlékezni Gwenhwyfar, - Azt tudom, hogy a nagykirály Tintagelt Igraine-nek adta, amikor megházasodott, hogy Igraine-nek saját birtoka legyen, s azt hiszem, utána Morgaine úrnő az örökös, Igraine leánya Gorlois hercegtől. Még azt sem tudom, ki most ott a várnagy.

- Én sem - mondta az apátnő. - Igraine úrnő valamelyik szolgája vagy lovagja, gondolom. Ezért is hoztam szóba, asszonyom... Tintagel vára érték, lakóra vár, vagy errefelé is kitör a háborúság. Ha Morgaine úrnő házas, és ide jön lakni, azt hiszem, minden rendben lesz... Nem ismerem a hölgyet, ám ha Igraine lánya, gondolom, jó asszony és jó keresztény.

Rosszul gondolod, mondta magában Gwenhwyfar, és úgy tűnt mintha ismét hallotta volna azt az álombeli gúnyos nevetést. De csak nem mond rosszat Arthur nővéréről egy idegennek.

- Vidd el az üzenetemet Arthur királynak, úrnő - mondta az apátnő -, jöjjön valaki Tintagelbe. Ezen a vidéken az a szóbeszéd járta, amikor Gorlois meghalt, hogy van egy fattyú fia meg egyéb pereputtya, akiknek eszükbe juthat, hogy újra meghódítsák ezt a vidéket. Amíg Igraine úrnő itt élt, mindenki tudhatta, hogy a királyság Arthur hatalma alá tartozik, de most jó lenne, ha a nagykirály ide küldené az egyik legkiválóbb lovagját... esetleg Morgaine úrnő hites uraként.

- Megmondom Arthurnak - ígérte Gwenhwyfar, s amikor útnak indultak, elgondolkozott. Nem sokat értett az államtudományhoz, de arra emlékezett, hogy káosz volt, mielőtt Uther elnyerte a koronát, s ismét az volt, amikor örökös nélkül halt meg; feltételezte, hogy ugyanez történhet Cornwallban, ha nincs senki, aki uralja, és betartassa a törvényeket. Morgaine Cornwall királynője, tehát ide kellene jönnie uralkodni. S ekkor Gwenhwyfarnak eszébe jutott, hogy Arthur egyszer említette, hogy a legkedvesebb barátjának el kellene vennie a nővérét. Minthogy Lancelet nem gazdag, és nincs saját birtoka, az lenne a helyes, ha együtt jönnének Morgaine-nal uralkodni Cornwallba.

És most, amikor a szívem alatt hordom Arthur fiát, a legjobb lenne Lancelet-t messzire küldeni az udvartól, hogy soha többé ne lássam, s ne gondoljak felőle olyanokat, amilyeneket férjes asszonynak, jó kereszténynek nem lenne szabad. Mégsem tudta elviselni a gondolatot, hogy Lancelet elvegye Morgaine-t. Hát van-e nála gonoszabb nő ezen a gonosz világon? A köpenyébe rejtette az arcát, nem figyelt oda a kíséretében lévő lovagok fecsegésére, ám egyszerre csak észrevette, hogy egy felégetett falun haladnak keresztül. Az egyik lovag engedélyt kért, hogy megállhassanak egy időre, és elment túlélőket keresni. Komoran tért vissza.

- Szászok - mondta a többieknek, de elhallgatott, amikor észrevette, hogy a királyné figyel.

- Ne ijedj meg, asszonyom, már elmentek, de a lehető legsietősebben kell lovagolnunk, hogy hírt adjunk erről Arthurnak. Ha találunk neked gyorsabb lovat, tudod tartani az iramot?

Gwenhwyfarnak elakadt a lélegzete. Éppen kiértek az egyik mély völgyből, magasan, fenyegetően tornyosult föléjük az égbolt. Gwenhwyfar úgy érezte magát, mint valami apró féreg a fűben, amikor sólyom árnyéka vetődik rá. Vékonyka, reszkető, kislányos hangon szólalt meg.

- Most nem tudok gyorsabban lovagolni. Viselős vagyok a nagykirálytól, nem merem veszélyeztetni a fiát

A lovag - Griflet volt az, Gwenhwyfar udvarhölgyének, Meleasnak az ura - ismét lenyelte, amit mondani akart. Végül türelmetlenül megszólalt.

- Akkor az lenne a legjobb, asszonyom, ha elkísérnénk Tintagelbe vagy a környék valamely más, nagy házába, esetleg vissza a kolostorba, hogy gyorsabban haladhassunk, s még holnap pirkadat előtt Caerleonba érjünk. Ha viselős vagy, bizonnyal nem lovagolhatsz egész éjjel! Megengeded, hogy az egyikünk elkísérjen a szolgálóddal együtt Tintagelbe vagy a zárdába?

Boldogan lennék ismét falak között, ha szászok vannak errefelé... de nem lehetek ilyen gyáva. Arthurnak hírt kell kapnia a fiáról.

- Nem lovagolhatsz te sebesen Caerleonba? - kérdezte makacsul. - És nem haladhatnak a többiek az én iramomban? Vagy nem fogadhatnánk hírnököt, hogy vigye meg a hírt?

Griflet olyan képet vágott, mint aki a legszívesebben káromkodna.

- Errefelé most nem bízhatok ilyen hírt semmiféle fizetett hírnökre, asszonyom, és még béke esetére is kevesen vagyunk, alig elegen ahhoz, hogy megvédjünk. Mindegy, lesz, ahogy lesz. Arthur emberei biztosan hírét vették már. - Griflet sápadtan és dühösen fordult el. Gwenhwyfar a legszívesebben visszahívta volna, és beleegyezett volna bármelyik javaslatába, de magára parancsolt, hogy ne legyen gyáva. Most, amikor a királyi gyermekkel viselős, illendő valóban királynéként viselkednie és bátran továbblovagolnia.

Ha Tintagelben maradnék, s a vidék tele van szászokkal, ott kéne maradnom a háborúság végéig, amíg béke nem lesz az országban, az pedig sokáig eltarthat... s ha Arthur azt sem tudja, hogy viselős vagyok, talán ott hagy az idők végezetéig is. Ugyan miért lenne fontos, hogy a meddő királynét az új várba, Camelotba hozassa? Nagyon is valószínű, hogy hallgatna a vén druidára, aki gyűlöl, Taliesinre, aki egyébként a nagyapja, s eltaszítana egy másik asszonyért, aki tízhavonta egy-egy életerős kölyköt szül neki...

De ha egyszer Arthur megtudja, minden rendben lesz...

Mintha a magaslati mocsárvidéken végigsöprő jeges szél egyenesen a csontjaiig hatolt volna. Egy idő múlva kérte, hogy álljanak meg ismét, és vegyék elő a gyaloghintót... mert a ló annyira összerázta. Griflet dühösnek látszott, s Gwenhwyfar egy pillanatig azt hitte, az udvariasságot félretéve rá fog ripakodni, de a lovag kiadta a parancsot, s a királyné hálásan bújt a hintóba, élvezte a lassabb tempót és a zárt függönyöket, amelyek eltakarták az ijesztő égboltot.

Alkonyat előtt elállt az eső, kisütött a nap, fénybe borítva a vészjósló mocsárvidéket.

- Itt verünk sátrat - mondta Griflet. - Innen legalább látjuk a tájat. Holnap elérjük a régi római utat, s akkor már gyorsabban haladhatunk - és lehalkította a hangját, hogy Gwenhwyfar a többit ne hallja, de az asszony így is tudta, hogy haragszik, mert ilyen lassan mehetnek csak. Pedig mindenki tudhatta, hogy a viselős asszony könnyebben elvetél, ha gyors lovat ül meg, s már kétszer elvetélt - hát ezek azt akarják, hogy ismét elveszítse Arthur fiát?

Rosszul aludt a sátorban, vékony testét nyomta a föld, a köpenye meg a takarója csupa víz volt, a teste fájt a nem szokott lovaglástól.

De idővel csak elaludt, a sátorba is beszivárgó, szakadó eső ellenére, aztán lódobogásra és kiáltásra ébredt: Griflet hangja volt az, hangos és durva.

- Ki közeledik? Állj!

- Te vagy az, Griflet? Ismerem a hangod - hangzott a kiáltás a sötétből. - Gawaine vagyok, titeket kereslek. A királyné veletek van?

Gwenhwyfar magára terítette a köpenyét, és kilépett a sátorból.

- Te vagy az, rokon? Mit keresel itt?

- Azt reméltem, még a zárdában talállak - ugrott le a lováról Gawaine. Mögötte Gwenhwyfar még négy-öt embert látott, de az arcukat nem tudta kivenni. - Minthogy itt vagy, asszonyom, azt kell gondolnom, hogy Igraine királyné eltávozott az élők sorából...

- A tegnapelőtti éjszakán halt meg - mondta Gwenhwyfar, és Gawaine sóhajtott.

- Isten akarata - mondta. - Csakhogy az ország hadban áll, asszonyom... minthogy itt vagy, s ily távolban immár az úton, úgy gondolom, tovább kell menned Caerleonba. Ha a zárdában leltelek volna, úgy szólt a parancs, hogy kísérjelek az esetleg védelmet kereső nővérekkel egyetemben Tintagel várába, s hagyjam meg, hogy maradj ott, amíg bizton járható nem lesz ismét az ország.

- Most megtakaríthatod az utat - felelte kissé bosszúsan Gwenhwyfar, de Gawaine a fejét rázta.

- Minthogy a küldetés hasztalan, s a nővérek bizonyára a zárda falai között keresnek menedéket, tovább kell vágtatnom Tintagelbe, hírt vinni mindazoknak, akik hűséget esküdtek Arthurnak, hogy nyomban jöjjenek. A szászoknak immár több mint száz hajója közelítette meg a partot - a világítótornyokból jelezték fáklyákkal. A légió Caerleonban van, ott gyülekezik mindenki. Amikor megkaptam a hírt Lothianban, nyomban Arthurhoz vágtattam, ő meg Tintagelbe küldött a hírrel. - Mély lélegzetet vett. - Maga a merlin sem buzgóbb hírnök, mint én az utóbbi tíz napban.

- Én megmondtam a királynénak - szólalt meg Griflet -, hogy Tintagelben kellene maradnia, de most már késő visszamennie! De ha az utakon seregek gyülekeznek... Gawaine, talán neked kéne visszakísérned a királynét Tintagelbe.

- Nem - jelentette ki egyértelműen Gwenhwyfar. - Nekem nyomban haza kell jutnom. Nem félek elmenni oda, ahová mennem kell. - Ha Arthur ismét hadba készül, még jobban örül majd a hírnek. És Gawaine is türelmetlenül rázta a fejét.

- Nem késlekedhetek holmi asszonyi lovaglóiram miatt, hacsak nem a Tó Asszonyát kell kísérni, mert ő éppúgy bírja az iramot egész nap, mint bármelyik férfi! Te pedig gyöngécske lovas vagy, asszonyom... nem azért mondom, hogy megharagítsalak, hiszen senki sem várja tőled, hogy úgy üld meg a lovat, mint egy lovag, de nem késlekedhetek...

- Ráadásul a királyné viselős, és a lehető leglassabban kell haladnia - mondta türelmetlenül Griflet. - Nem szólhatnál a leglassúbb lovasaidnak, hogy kísérjék ők a királynét, Gawaine, én meg veled tartanék Tintagelbe?

Gawaine elmosolyodott

- Nem kétlem, hogy jobban szeretnél a dolgok középpontjába kerülni, Griflet, ám ezt a feladatot kaptad, és senki sem irigyel érte - mondta. - Tudsz keríteni nekem egy kupa bort meg egy kis kenyeret? Egész éjjel lovagolni fogok, hogy napkeltére Tintagelbe érjek. Üzenetet viszek Marcusnak, Cornwall hadurának, hogy hozza a lovagjait. Talán ez lesz a Taliesin megjósolta, nagy csata, ahol elbukunk, vagy mindörökre kiűzzük erről a földről a szászokat! De mindenkinek ott a helye a harcban Arthur oldalán.

- Még bizonyos szász szövetséges csapatok is Arthur mellé fognak most állni - felelte Griflet. - Lovagolj hát, Gawaine, ha kell, és Isten legyen veled. - A két lovag megölelte egymást - Találkozunk ismét, ha Isten úgy akarja, barátom.

Gawaine meghajolt Gwenhwyfar előtt. A királyné a kezét nyújtotta neki, és megkérdezte:

- Egy pillanat... Morgause néném jól van?

- Mint mindig, asszonyom.

- És Morgaine nővérem... biztonságban időzik Morgause udvarában?

Gawaine meghökkent.

- Morgaine? Nem, asszonyom, évek óta nem láttam Morgaine nénémet. Az bizonyos, hogy Lothianban nem járt, másként anyám említette volna - felelte udvariasan, bármennyire indult volna már. - De most mennem kell.

- Isten legyen veled - mondta a királyné, s nézte, amint a lovasok dübörögve elvágtattak az éjszakába.

- Már majdnem hajnalodik - mondta aztán -, van még értelme megpróbálni aludni, vagy bontsunk tábort inkább, s induljunk tovább Caerleon felé?

Griflet megörült.

- Valóban nemigen tudnánk aludni ebben az esőben, s ha képes vagy továbbutazni, hölgyem, szívesebben kelnék útra. Isten tudja, mi vár még ránk, amíg Caerleonba érünk.

De amint a nap fölkelt a mocsárvidéken, a táj mintha máris a háború némaságába burkolózott volna. Ebben az évszakban a gazdáknak a földeken lett volna a helyük, de hiába haladtak el számos magányos tanya mellett, egyetlen birka sem legelt, egyetlen kutya sem ugatott, egyetlen gyerek sem futott elő, hogy megbámulja őket, s még a régi római úton sem találkoztak egyetlen utazóval sem. Gwenhwyfar borzongva értette meg, hogy már országszerte híre terjedt a háborúnak, s aki mást nem tehetett, zárt ajtók mögé bújt mindkét sereg elől.

Vajon nem veszélyes ilyen iramban utazni a gyermekemmel? De csak két rossz közül választhatott: vagy önmagát és a gyermeket veszélyezteti az erőltetett tempóval, vagy megkockáztatja, hogy út közben a szász sereg kezére jut. Elhatározta, hogy nem ad több okot Grifletnek a panaszra, nem késlelteti a haladást. Ám amint lovagolt - nem akart a gyaloghintóba bújni, nehogy ismét ő legyen a késlekedés oka -, mintha a félelem maga lebegte volna körül.

Esteledett már a hosszú nap után, amikor megpillantották az őrtornyot, amelyet Uther építtetett Caerleonban. A magasban a pendragon nagy bíbor lobogója csattogott, és Gwenhwyfar keresztet vetett, amikor elhaladtak alatta.

Most, amikor az összes kereszténynek ki kell állnia a barbárok ellen, vajon illendő-e, hogy egy keresztény király az ősi sátánhit jelképével hívja hadba a seregeit? Egyszer szólt is erről Arthurnak, de ő azt felelte, hogy megesküdött a népeinek, Nagy Sárkányként fog uralkodni keresztények és nem keresztények fölött egyaránt, és nevetett, s megmutatta a karját, amelyen a barbár kígyók tetovált képe éktelenkedett. Gwenhwyfar gyűlölte ezeket a kígyókat, hiszen keresztény embernek nem lett volna szabad ilyen jelképet viselnie, ám Arthur megmakacsolta magát.

- A királyavatás jeleként viselem őket, amikor elfoglaltam a trónon Uther helyét. Erről többet nem beszélünk, hölgyem. - És valóban nem volt hajlandó soha többé beszélni a dologról Gwenhwyfarral, se meghallgatni a papokat a témáról.

- Más dolog papnak lenni, és megint más királynak, én Gwenhwyfarom. Bárcsak mindenben osztozhatnál velem, ám ebben nem osztozhatsz, s nem is beszélhetek róla neked. Ami pedig a papokat illeti, semmi közük hozzá. Ne foglalkozz vele, én mondom. - Arthur határozottan szólt, s bár nem mérgesen, Gwenhwyfar mégis lehajtotta a fejét, s hallgatott. De most, a pendragon lobogó alatt ellovagolva, mégis megreszketett. Ha a fiunk keresztény ország uralkodója lesz, illendő-e, hogy druida zászló lobogjon az apja kastélya fölött?

Lassan lovagoltak el a Caerleon előtt táborozó seregek között. Némelyik lovag, aki jól ismerte Gwenhwyfart, előjött, és megéljenezte a királynét, ő pedig mosolygott és integetett. Éppen Lot zászlaja alatt, Lothian harcosai között haladtak. Ezek az északi fegyveresek hosszú pikákkal és harci bárdokkal voltak felfegyverezve, durván festett köpenyt viseltek, s a zászlajukon a morrigan, a háború Nagy Hollója díszelgett. Gawaine öccse, Gaheris jött elő a táborból, meghajolt a királyné előtt, aztán Griflet lova mellett lépdelt tovább, amint a kastély felé igyekeztek.

- Megtalált a bátyám, Griflet? Üzenetet vitt a királynénak...

- Akkor bukkant ránk, amikor már egy napja úton voltunk - mondta Gwenhwyfar -, s már könnyebb volt errefelé folytatni az utat.

- Veletek tartok a kastélyba. Arthur összes választott lovagja azt a parancsot kapta, hogy étkezzünk a királlyal - magyarázta Gaheris. - Gawaine dühös volt, hogy elküldték az üzenettel, de senki nem lovagol oly sebesen, mint a bátyám, ha úgy hozza a szükség. Az asszonyod itt van, Griflet, de már készülődik, hogy a gyermekkel együtt az új kastélyba utazzon: Arthur kijelentette, hogy az asszonyoknak menniük kell, mert ott könnyebben meg lehet őket védeni, és csupán kevés harcost tud biztosítani a védelmükre.

Camelotba! Gwenhwyfar elkeseredett. Azért tette meg a hosszú utat Tintagelből, hogy hírt adjon Arthurnak a gyermekről, és most felpakolja, és elküldi őt Camelotba?

- Azt a jelvényt nem ismerem - pillantott Griflet a rendkívül élethűen megformált aranysasra egy hosszú pózna tetején. Igen réginek látszott.

- Észak-Wales jelvénye - magyarázta Gaheris. - Itt van Uriens is a fiával, Avalloch-hal. Uriens azt állítja, hogy a jelvényt az apja vette el a rómaiaktól, több mint száz esztendeje. Még igaz is lehet! Uriens hegyi emberei kemény harcosok, bár a fülük hallatára nem szívesen mondanék ilyet.

- És az kinek a zászlaja? - kérdezte Griflet, de mire Gaheris odafordult, Gwenhwyfar már megadta a választ.

- Az atyám, Leodegranz zászlaja. A kék mezőben az aranykereszt - Fiatal lányka korában, a Nyári Országban ő maga is segített az édesanyja hölgyeinek a zászlóhímzésben. Az atyja állítólag azért választotta ezt a jelképet, mert úgy hallotta, hogy az egyik római császár minden csatája előtt a kereszt jelét látta az égen. Nekünk is ez alatt a jel alatt kellene küzdenünk, nem Avalon kígyói alatt! Megborzongott, és Gaheris éles pillantást vetett rá.

- Fázol, hölgyem? Igyekeznünk kell a kastélyba, Griflet, Arthur bizonyára nagyon várja már a királynéját.

- Bizonyára kifárasztott a lovaglás, királyném - nézett kedvesen az asszonyra Griflet. - Most már hamarosan kezelésbe vesznek a hölgyeid.

És ahogy közeledtek Arthur kastélyának kapujához, egyre több került elő Arthur társai közül, akiket Gwenhwyfar ismert, s akik integettek neki és szívélyesen, barátságosan üdvözölték. Jövő ilyenkor, gondolta, már a hercegüket köszönthetik.

Jól megtermett, testes, esetlen férfi állta el Gwenhwyfar lovának az útját bőrvértben, acélsisakban - úgy tett, mintha megbotlott volna, de meghajolt Gwenhwyfar előtt, s az asszony rögtön látta, hogy a fickó szándékosan állt az útjába.

- Asszonyom, nővérem - mondta -, megismersz?

Gwenhwyfar a férfira meredt, aztán felismerte.

- Te volnál...

- Meleagrant - mondta a fickó. - Eljöttem, hogy atyánk meg az urad oldalán harcoljak, nővérem.

Griflet megszólalt, barátságos mosollyal.

- Nem tudtam, hogy atyádnak fia is van, királyném. De mindenkit örömmel fogadunk Arthur zászlaja alá...

- Ha megemlítenél az uradnak, a királynak, nővérem - mondta Meleagrant. Amint Gwenhwyfar a férfira pillantott, enyhe undor fogta el. Hatalmas férfi volt, szinte óriás, s ahogyan a nagydarab embereknél gyakran megesik, szinte torznak tetszett, mintha testének egyik fele nagyobbra nőtt volna a másiknál. Az egyik szeme kétségtelenül nagyobb volt a másiknál, ráadásul kancsal; Gwenhwyfar mégis úgy gondolta, a fickó nem tehet torz külleméről, amúgy pedig nem hozhatott fel ellene semmit. Az azonban már arcátlanság volt, hogy a nővérének nevezte ennyi ember előtt, és engedély nélkül megragadta a kezét, hogy megcsókolja. Gwenhwyfar ökölbe szorította, és elhúzta a kezét.

- Nem kétséges, hogy ha kiérdemled, Meleagrant - próbált határozottan beszélni Gwenhwyfar -, atyám szól majd az érdekedben Arthurnak, ő pedig a lovagjául fogad. Én nő vagyok csupán, nem áll hatalmamban ilyesmit ígérni neked. Atyám itt van?

- Arthurnál, a kastélyban - felelte sötéten Meleagrant -, én meg itt, a lovakkal, mint valami kutya!

- Nem hinném, hogy jogod lenne többre, Meleagrant - mondta határozottan Gwenhwyfar. Atyám maga mellé vett, mert egykor kedvelte anyádat...

- Mindenki éppoly jól tudja országszerte, mint az anyám, hogy a király fia vagyok, az egyeden, élő fia! - csattant fel haragosan Meleagrant. - Nővérem, szólj az érdekemben apánknak!

Ismét meg akarta ragadni Gwenhwyfar kezét, de az megint elhúzta.

- Engedj utamra, Meleagrant! Atyám azt állítja, hogy nem vagy a fia, én mit mondhatnék? Sosem ismertem anyádat - ez a kettőtök dolga atyámmal!

- De meg kell hallgatnod - kapaszkodott Gwenhwyfarba Meleagrant, úgy, hogy Griflet közbelépett.

- Elég volt, fickó! Nem beszélhetsz így a királynéval, mert estebédre Arthur a fejedet követeli majd tálcán! Bizonyos vagyok benne, hogy urunktól és királyunktól megkapod, ami jár neked, és ha jól küzdesz az oldalán ebben a csatában, szívesen fogad a társai közé. De a királynét nem szabad háborgatnod!

Meleagrant a lovag felé fordult, s úgy tornyosult fölé, hogy a nyúlánk, fiatalember szinte gyermeknek tetszett mellette.

- Tán te akarod megszabni, hogy mit beszélhetek a tulajdon nővéremmel, te kis papagáj? - harsogta az óriás.

Griflet a kardjára tette a kezét.

- Azt a feladatot kaptam, fickó, hogy kísérjem haza biztonságban a királynét, és teljesítem, amit Arthur reám bízott. Tágulj az utamból, vagy kényszerítelek!

- Kinek a segítségével? - vicsorgott csúnyán Meleagrant, és harcias pózba helyezkedett.

- Például az enyémmel - állt nyomban Griflet mellé Gaheris. Akárcsak Gawaine bátyja, ő is nagydarab, testes ember volt, két karcsú Griflet kitelt volna belőle.

- Meg az enyémmel - szólalt meg mögöttük a sötétben Lancelet, aki Gwenhwyfar lovához igyekezett, s az asszony majdnem elsírta magát örömében. Sosem látta csinosabbnak a lovagot, s bár Lancelet karcsú és törékeny alkat volt, áradt valami a lényéből, amitől Meleagrant meghátrált. - Terhedre van ez a fickó, Gwenhwyfar úrnő?

A királyné nyelt egyet, bólintott, és bosszúsan jött rá, hogy képtelen megszólalni.

- Hát te kinek fia-borja vagy, fickó? - förmedt Lancelet-ra Meleagrant.

- Ügyelj a szádra - mondta Gaheris. - Nem ismered Lancelet urunkat?

- A király lovasainak kapitánya vagyok - felelte a maga lusta és könnyed stílusában Lancelet -, és a királyné bajnoka. Van számomra valami mondanivalód?

- Csak a nővérem számára van mondanivalóm - dörmögte Meleagrant.

Ám Gwenhwyfar éles hangon csattant föl.

- Nem vagyok a nővére! Ez az ember azt állítja, hogy az apám fia, pusztán azért, mert az anyja egy időben atyám szolgálóinak egyike volt! Nem fia az apámnak, hanem alantas származású bohóc, a disznók közt lenne a helye, bár atyám merő szívességből az udvarába fogadta!

- Jobb lesz, ha elkotródsz az utunkból - nézett végig megvetőn Meleagrant-on Lancelet, s jól látszott, hogy Meleagrant tudja, kicsoda Lancelet, és nem akar vitába bocsátkozni vele.

Elhátrált, de összeszorított foggal odasziszegte:

- Ezt még megbánod egyszer, Gwenhwyfar! - De bármilyen dühösen is, az útjukra engedte őket.

Lancelet most is piperkőc módra, bíborvörös zubbonyt és köpenyt viselt, a haja gondosan le volt nyírva, az arca simára borotválva. A keze oly lágynak és fehérnek látszott, akár Gwenhwyfaré, bár az asszony tudta, hogy az a kéz kemény és erős, mint az acél. Lancelet szebb volt, mint valaha. És éppen idejében érkezett, hogy kimentse a királynét a Meleagrant-nal való kínos találkozásból. Gwenhwyfar önkéntelenül elmosolyodott; mintha a lelke legmélyén mozdult volna meg valami.

Nem, nem szabad most így néznem rá, hiszen rövidesen Arthur fiának az anyja leszek...

- Ebben a csatakos úti ruhában akarsz végigmenni a nagy csarnokon, úrnőm? - kérdezte Lancelet. - Hát egész úton esett? Inkább az egyik oldalsó bejárathoz vezetnélek a kíséreteddel együtt, s úgy egyenesen a szobádba mehetnél, felfrissíthetnéd magád, aztán tiszta öltözékben, üdén és átmelegedve üdvözölhetnéd a csarnokban Arthur urunkat... hiszen reszketsz! Átjárt a szél, Gwenhwyfar?

Lancelet-nak régóta joga volt a királynét a nevén szólítania „királyném” vagy „úrnőm” nélkül, de talán sosem hangzott ez a név ilyen édesen az ajkáról.

- Mint mindig, most is figyelmes vagy hozzám - mondta Gwenhwyfar, s hagyta, hogy Lancelet vezesse a lovát.

Az ajtónál lesegítette a lóról, s az asszony semmi mást nem érzett, mint a férfi kezét a testén. Lesütötte a szemét, nem nézett a férfira.

- A nagy csarnokban nyüzsögnek Arthur lovagjai - magyarázta Lancelet -, teljes a zűrzavar. A Kerekasztalt három napja szállították el három szekéren Camelotba, Cai is vele ment, hogy a helyére állítsa az új teremben. És most lovas ment Caiért, hogy jöjjön vissza, lovasokat indítottak a Nyári Országba...

Gwenhwyfar rémülten pillantott fel a férfira.

- Gawaine említette a szászok partraszállását - ez lenne valóban az a háború, amelyiktől Arthur félt?

- Ez az a háború, amelyről évek óta tudtuk mindannyian, hogy bekövetkezik, Gwen - felelte csöndesen a férfi. - Ehhez toborozta Arthur a légióit, ehhez képeztem ki a lovasokat. Ha ennek vége, talán eljő végre a béke, amelyre egész életemben vártam, amelyre Uther várt.

Gwenhwyfar váratlanul átkarolta a férfit.

- Megölhettek volna - suttogta. Életében először mert ilyesmit tenni. A férfihoz simult, arcát a vállára fektette, és Lancelet megölelte őt. Gwenhwyfar félt, mégis átjárta az ölelés boldogsága.

- Valamennyien tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik, drágám - mondta remegő hangon Lancelet. - Szerencsénkre több esztendő is jutott a felkészülésre, és Arthur lett a vezérünk. Tudod-e egyáltalán, milyen nagy vezér, hogy menynyire szeretjük valamennyien? Fiatal még, de ilyen hatalmas nagykirályunk nem volt, csak jóval a rómaiak előtt. Ha Arthur vezet minket, bizonyos, hogy mindörökre kiűzzük a szászokat - ami pedig a többit illeti, ahogyan Isten akarja, Gwenhwyfar. - Gyöngéden megpaskolta az asszony vállát. - Szegény kislány, nagyon kimerültél. Hadd vigyelek a szolgálóidhoz. - Ám Gwenhwyfar érezte, hogy a férfi keze reszket, és egyszeriben elszégyellte magát, hogy a karjába bújt, mint valami markotányosnő. Az ő termeiben is teljes volt a zűrzavar. Meleas ruhákat csomagolt, Elaine a szolgálókat ellenőrizte. Aztán Elaine Gwenhwyfarhoz rohant, és megölelte.

- Néném, úgy féltettünk az úton! Azt reméltük, hogy még a zárdában megkapod az üzenetet, és ott maradsz biztonságban Tintagelben...

- Nem - felelte Gwenhwyfar. - Igraine meghalt. Gawaine-nal csak akkor találkoztunk, amikor már egy napja úton voltunk, meg aztán az uram mellett a helyem.

- Úrnőm, Griflet is visszatért veled? - kérdezte Meleas.

Gwenhwyfar bólintott.

- Ő kísért ide. Estebédnél találkozni fogtok, gondolom... Gaheris említette, hogy Arthur összes társa parancsot kapott, hogy étkezzenek együtt a királlyal...

- Ha ugyan étkezésnek lehet nevezni - szólt közbe Meleas. Csak bekapják a fejadagot. Olyan a kastély, mint valami katonai tábor, s még rosszabb lesz. Ám Elaine meg én megtettünk mindent, hogy rendben menjenek a dolgok. - A mindig mosolygós, telt fiatalasszony most kimerültnek és idegesnek látszott. - Minden ruhádat és holmidat, amire ezen a nyáron szükséged lehet, ládákba raktam, hogy reggel máris útra kelhess Camelotba. A király azt mondta, nyomban indulnunk kell, s hogy hála Cainak, minden készen áll a fogadásunkra. De azt sosem gondoltuk volna, hogy így kell odamennünk, lóhalálában, szinte ostromállapotban.

Nem, gondolta Gwenhwyfar. Napok óta lovagolok, nem megyek tovább! Itt a helyem, s a fiamnak joga van az apja kastélyában születni. Többé engem nem küldözgetnek ide-oda, mint valami csomagot!

- Nyugodj meg, Meleas - mondta -, talán még sem kell annyira sietni. Küldess mosdóvízért, és keríts valami ruhát, amelyik nem csupa víz meg sár az utazástól. És kik ezek a nők?

Ezek a nők, mint kiderült, Arthur társainak meg néhány királynak az asszonyai voltak, akiket szintén Camelotba akartak küldeni. Úgy vélték, könnyebb konvojban utazniuk, s ott biztonságban lesznek a szászoktól.

- Közel van az otthonodhoz - mondta Elaine, mintha ezzel elűzhette volna Gwenhwyfar ellenkezését. - Meglátogathatod apád feleségét meg a kistestvéreidet. Vagy amíg Leodegranz hadban van, a mostohaanyád velünk élhet Camelotban.

Egyikünk számára sem lenne nagy öröm, gondolta Gwenhwyfar, aztán elszégyellte magát. Úgy érezte, pár szóval véget vethetne az egésznek: Viselős vagyok, nem utazhatok, de semmi kedve nem volt válaszolgatni a bejelentést törvényszerűen követő rengeteg kérdésre. Először úgyis Arthurnak kell megtudnia.

12

Amikor Gwenhwyfar belépett a nagy csarnokba, amely kopárnak hatott a jókora Kerekasztal, meg az ugyancsak elszállított lobogók és kárpitok nélkül, Arthur egy kecskelábú asztalnál ült a terem közepe táján, közel a tűzhöz, körötte féltucatnyi lovag és mások. Az asszony alig várta, hogy közölje vele a hírt, de a fél udvar előtt nem volt képes rá. Meg kell várnia, amíg este ágyba bújnak - egyedül olyankor lehettek kettesben. Ám amikor a király felpillantott, és meglátta az asszonyt, odament hozzá, és megölelte.

- Gwen, kincsem! Azt reméltem, Gawaine hírére Tintagelben maradsz...

- Haragszol, hogy visszajöttem?

Arthur a fejét rázta.

- Nem, dehogy. Tehát az utak még biztonságosak, és szerencséd volt - mondta. - De ez nyilván azt jelenti, hogy anyám...

- Ezelőtt két nappal halt meg. A zárda falai közt temették el - mondta Gwenhwyfar. - Én nyomban elindultam, hogy meghozzam a hírt. És most rajtad a sor, hogy a szememre vesd, hogy a háború miatt nem maradtam a biztonságos Tintagelben!

- Nem szemrehányás ez, édes asszonykám - mondta gyöngéden a király -, csak aggódom a biztonságodért. De azt látom, hogy sir Griflet vigyázott rád. Jöjj, ülj közénk. - A padhoz vezette, és maga mellé ültette az asszonyt. Az ezüstneműnek meg a kerámiáknak nyoma sem volt - nyilván azokat is Camelotba küldték. Gwenhwyfar kíváncsi lett volna, mi történt azzal a szép, vörös, római tállal, amelyet a mostohaanyjától kapott a lakodalmára. A kastély kopár lett, az ételt egyszerű, durván faragott, a helyi piacokon kapható fatálakból fogyasztották. Gwenhwyfar a tálba mártotta a kenyerét, úgy mondta:

- Ez a hely máris úgy fest, mintha megostromolták volna!

- Úgy gondoltam, hogy minden Camelotba küldetek - felelte Arthur -, és akkor híre jött a szászok partraszállásának és az egész fölfordulásnak is. De itt van atyád is, szerelmem, bizonyára üdvözölni akarod.

Leodegranz a közelben ült, bár nem a legbelső körben, Arthur közvetlen közelében. Gwenhwyfar odament hozzá, megcsókolta, kezében érezte az öreg csontos vállát. Eddig mindig olyan nagynak látta az apját, nagynak és imponálónak, s most egyszeriben öregnek és megtörtnek látta.

- Mondtam én Arthur uramnak, hogy nem lett volna szabad ilyen időkben útra küldeni téged - mondta Leodegranz. - Ó, igaz, hogy Arthur helyesen tette, amikor el akart küldeni téged az anyja halálos ágyához, csakhogy a feleségével szemben is van kötelessége, Igraine-nek pedig van egy hajadon leánya, annak illett volna az anyjához sietnie - hát hol van Cornwall hercegnője, hogy ő nem ment?

- Nem tudom, hol lehet Morgaine - felelte Arthur. - A nővérem felnőtt asszony, a maga ura. Nem kell tőlem engedélyt kérnie, hogy ide vagy oda menjen.

- Úgy-úgy, már csak így van ez a királyokkal - morgolódott Leodegranz. - Urak mindenek fölött, az asszonynépet kivéve. Alienor éppen ilyen, s van három leányom, akkorkák sincsenek még, hogy férjhez menjenek, mégis azt hiszik, ők az urak a házban! Camelotban majd találkozol velük, Gwenhwyfar. Odaküldtem őket, a biztonság kedvéért, s a legidősebb, Isotta már annyi idős... ugye udvarhölgyeddé fogadod a tulajdon féltestvéredet, Gwenhwyfar? S mivel nincs fiam, meg akarom kérni Arthurt, hogy ha a kislány eléggé idős lesz, adja hozzá az egyik legjobb lovagjához.

Gwenhwyfar csodálkozva csóválta a fejét. A kis húga, Isotta már akkora, hogy az udvarba jöhet? Igaz, legalább hétéves lehetett, amikor Gwenhwyfar férjhez ment - tehát most már tizenkét-tizenhárom éves nagylány. Elaine sem volt idősebb, amikor Caerleonba hozták. S ha Isotta kérné, Arthur bizonnyal az egyik legjobb lovagjához adná - Gawaine-hoz talán vagy - mivel Gawaine egyszer még Lothian királya lesz - inkább Gaherishez, aki szintén a király unokatestvére.

- Biztos vagyok benne, hogy Arthur meg én találunk megfelelő férjet a húgomnak - mondta.

- Lancelet még nőtlen - jegyezte meg Leodegranz -, ahogyan a cornwalli Marcus herceg is. Bár okosabb lenne, ha Marcus Morgaine úrnőt venné el, hiszen mindketten joggal tartanak igényt Cornwallra, s akkor legalább őrizné valaki az úrnő kastélyát, megvédené a földjét. S bár úgy tudom, az úrnő a Tó Asszonyának hölgyikéje, nem kétlem, hogy Marcus herceg meg tudná szelídíteni.

Gwenhwyfar elmosolyodott az ötlettől, hogy Morgaine jámborul hozzámegy valakihez, akit számára alkalmasnak találnak. Aztán megmérgesedett. Miért tehet éppen Morgaine a kedve szerint? Egyetlen más nő sem határozhatott a maga akaratából. Még Igraine, a király anyja is úgy kötött házasságot, ahogyan a nála okosabbak jónak látták. Arthur igazán élhetne a hatalmával, és végre férjhez adhatná Morgaine-t, mielőtt szégyent hoz mindannyiukra! Természetesen arra inkább nem emlékezett Gwenhwyfar, hogy amikor Arthur említette, hogy Morgaine-t hozzáadná Lancelet barátjához, ő tiltakozott. Jaj, önző voltam... Lancelet sosem lehet az enyém, mégis irigylem tőle az asszonyt. Nem, mondta magának, igazán szívesen látná Lancelet-t házasembernek, ha a lány hozzá illő és erényes lenne!

- Azt hittem, Cornwall hercegnője a hölgyeid között található - mondta Leodegranz.

- Úgy is volt - felelte Gwenhwyfar -, de néhány esztendeje elutazott a nénjéhez, s azóta nem tért vissza. - És megint belenyilallt: hol van Morgaine? Avalonban nincs, sem Lothianban Morgause-nál, sem Tintagelben Igraine-nél - talán Kis-Britanniában van, vagy Rómába zarándokolt, esetleg a tündérek országában van, vagy egyenesen a pokolban, amennyit tudnak róla. Ez nem mehet így tovább. Arthurnak joga van tudni, hol él a legközelebbi nőrokona, kivált most, hogy az anyja halott! De ha tudott volna róla, Morgaine csak elment volna az anyja halálos ágyához.

Gwenhwyfar visszament a helyére, Arthur mellé. Lancelet meg Arthur a tőrük hegyével valamit rajzolgattak az előttük lévő fatáblákra, miközben szórakozottan egy tálból eszegettek. Gwenhwyfar az ajkába harapott: valóban nyugodtan Tintagelben maradhatott volna, mert Arthurnak szemlátomást mindegy, hogy itt van-e, vagy sem. Már vissza akart vonulnia a hölgyeihez, amikor Arthur felpillantott, az asszonyra mosolygott, és a kezét nyújtotta felé.

- Nem, drágaságom, nem akarlak elűzni. Valóban beszédem van a lovasaim kapitányával, de számodra is van itt hely. - Intett az egyik szolgának. - Hozz egy tányér húst az asszonyomnak. Lancelet meg én ezt már alaposan összeturkáltuk. Van valahol frissen sütött kenyér is, ha maradt még, mert Cai nélkül a konyhákon teljes a káosz.

- Azt hiszem, már eleget ettem - dőlt Arthur vallanak Gwenhwyfar, s a férfi szórakozottan megpaskolta. A másik oldalán az asszony ott érezte Lancelet forró és izmos testét, és kettejük között biztonságban érezte magát. Arthur előrehajolt, az egyik kezével a felesége haját simogatta, a másikban a tőrt tartotta, amellyel rajzolt.

- Nézd, hozhatnánk így a lovakat? Gyorsan haladhatnánk, a szekerek meg az ellátmány meg a poggyász körbe jöhetne a sík terepen, ám a lovasok átvághatnának errefelé könnyedén és gyorsan. Cai már három éve, a Celidon-erdő óta sütteti és raktározza a kemény úti kenyeret. Szerintem itt fognak partra szállni... - Az általa durván felvázolt térkép egyik pontjára mutatott. - Leodegranz, Uriens, gyertek ide, nézzétek...

Jött Leodegranz és vele még egy férfi: vékony, sötét hajú, elegáns, bár a haja már őszült, s az arca barázdált volt.

- Uriens király - mondta Arthur -, köszöntelek, mint apám barátját s az én barátomat. Ismered asszonyomat, Gwenhwyfart?

Uriens meghajolt. A hangja kellemes és dallamos volt.

- Örömömre szolgál, hogy szólhatok veled, asszonyom. Ha majd nagyobb békesség lesz az országban, ha megengeded, elhozom a feleségemet bemutatni Camelotba.

- Boldog leszek - felelte Gwenhwyfar, s érezte, hogy a hangja nem cseng őszintén. Sosem tudta meggyőzően előadni ezeket az udvariassági formulákat.

- Persze nem ezen a nyáron, hiszen most más munkánk akad - hajolt Uriens Arthur vázlatos térképe fölé. - Ambrosius idejében errefelé vezettük a hadat - nem volt ennyi lovunk, csupán a poggyászszállító kocsikat húzták lovak, de itt fel tudtuk vinni, és szárazon át tudtunk kelni velük. El kell kerülnötök a mocsárvidéket, amint a Nyári Ország déli vidékére tartotok...

- Azt reméltem, nem kell megmásznunk a dombvidéket - mondta Lancelet.

Uriens a fejét rázta.

- Ekkora lovassággal az a jobb.

- A dombok közt a lovak megcsúsznak a köveken, lábukat törik - ellenkezett Lancelet.

- Az is jobb, Sir Lancelet, mint besározni embert, lovat, kocsit - jobb a dombvidék, mint a mocsár - mondta Uriens. - Nézd, itt húzódik a római fal...

- Nem látok semmit, úgy tele van firkálva - szólt közbe türelmetlenül Lancelet. A kandallóhoz ment, kihúzott belőle egy hosszú pálcát, lerázta a végéről a parazsat, s a bot megszenesedett végével rajzolni kezdett a földre. - Nézd, itt a Nyári Ország, itt vannak a tavak, itt a római fal... Van, mondjuk, háromszáz lovunk, itt meg kétszáz...

- Valóban? - hitetlenkedett Uriens. - Caesar légióinak sem volt ennyi!

- Hét éve oktatjuk őket meg a lovasokat a használatukra - mondta Lancelet.

- Hála neked, drága rokon - jegyezte meg Arthur.

Lancelet mosolyogva fordult a királyhoz.

- Hála neked, királyom, aki megláttad, mire leszünk képesek velük.

- Nem minden katona tud lóháton harcolni - mondta Uriens. - Jómagam meglehetős sikerrel vezettem hadba a gyalogosokat...

- Amire szintén nagy szükség van - szólt közbe jóindulatúan Arthur -, hiszen nincs lovunk minden olyan ember számára, aki szívesen harcolna lóháton, sem nyergünk, kengyelünk, szerszámunk, pedig sebes munkára nógattam az ország összes szíjgyártóját, s meglehetősen nehéz volt összeszedni a pénzt, hogy mindezt kifizessem, ezért is tartanak az emberek kapzsi zsarnoknak. - Nevetve paskolta meg Gwenhwyfar hátát. - Közben alig volt elegendő aranyam, hogy selymet vásároljak az én királyném hímzéséhez! Minden elment lóra, kovácsra, nyeregre! - Hirtelen elkomorodott. - És most méretik meg mindaz, amit végeztünk és tenni tudunk. Ezúttal a szászok áradatával állunk szemben, barátaim. Ha nem tudjuk megállítani, s legalább a felére csökkenteni a hadaikat, ebben az országban többé nem ehet más, csak a hollók meg a farkasok!

- Ez a lovasság nagy előnye - mondta komolyan Lancelet. - A fegyveres lovas ötszörös, tízszeres, talán hússzoros túlerővel is elbír. Majd meglátjuk, s ha jól számoltunk, egyszer és mindörökre megállítjuk a szászokat. Ha pedig nem... akkor úgy halunk meg, hogy az otthonunkért harcolunk és a szeretett országért, asszonyainkért és apró gyermekeinkért.

- Úgy-úgy - mondta halkan Arthur -, de úgy ám. Mert mi másért munkálkodunk, amióta csak elbírjuk a kardot, Galahad?

S az arcán feltűnt az a ritka, édes mosoly, amelytől fájdalom hasított Gwenhwyfarba. Rám sosem mosolyog így. De ha meghallja, micsoda hírem van számára, akkor talán...

Lancelet egy pillanatra visszamosolygott a barátjára, aztán felsóhajtott

- Üzenetet kaptam a féltestvéremtől, Lioneltől, Ban legidősebb fiától. Azt tudatta, hogy három napon belül hajóra száll... nem - elhallgatott, számolt az ujjain -, már a tengeren jár, a hírhozót feltartották. Negyven hajója van, s azt reméli, hogy sikerül a szász hajókat a sziklák közé kergetnie vagy délre, a cornwalli partokra, ahol nem tudják partra tenni a csapataikat. Aztán amikor kiköt, az embereivel elindul oda, ahol mi gyülekezünk. Meg kell üzennem neki a találkozó helyét. - A rögtönzött térképre mutatott.

Ekkor mozgolódás támadt a bejáratnál, s egy magas, vékony, őszülő férfi vágott át a termen a szétszórt padok meg a kecskelábú asztalok között. Gwenhwyfar a Celidon-erdei csata óta nem látta Lothiani Lotot.

- Nocsak, sosem hittem volna, hogy egyszer így látom majd Arthur csarnokát: csupaszon, a Kerekasztal nélkül. Mi az, Arthur öcsém, tán a földön kockázol a pajtásaiddal?

- A Kerekasztal már Camelotba ment, rokon - állt fel Arthur - a többi bútorral meg a női holmikkal együtt. Katonai tábort látsz itt, csak a hajnalt várjuk, hogy az összes asszonyt Camelotba küldjük. Bár a legtöbb nő és gyermek már ott van.

Lot meghajolt Gwenhwyfar előtt, és lágyan mondta:

- Akkor Arthur csarnoka valóban csupasz lesz. De biztonságos-e az asszonyoknak meg a gyermekeknek a hadra kelt országban utazgatni?

- Idáig a szászok még nem hatoltak el - felelte Arthur -, s ha nyomban elindulnak, nincs veszély. Ötven emberemet azzal a hálátlan feladattal kell megbíznom, hogy maradjanak távol a csatától, s őrizzék Camelotot. Morgause királyné azonban biztonságban van ott, ahol van, Lothianban. Örülök, hogy a nővérem is vele van!

- Morgaine? - Lot a fejét rázta. - Évek óta nem járt Lothianban. Bizony, bizony. Kíváncsi lennék, merre kódorog. És kivel? Sejtettem én mindig, hogy abban a fiatalasszonyban több van, mint amennyit látni enged! De miért éppen Camelot, Arthur uram?

- Könnyen védhető - válaszolta Arthur. - Ötven ember képes tartani akár Krisztus második eljöveteléig. Ha az asszonyokat itt hagynám, Caerleonban, kétszáz vagy annál is több katonát kellene velük hagynom. Nem tudom, apám miért éppen Caerleont választotta székhelyéül. Azt reméltem, hogy mielőtt a szászok ismét támadnak, át tudjuk telepíteni az udvart Camelotba, s akkor kénytelenek lettek volna átvágni egész Britannián, s a magunk választotta terepen állhattunk volna ki ellenük. Ha a Nyári Ország mocsár- és tó-vidékére csalogathattuk volna őket, akkor a sár meg a láp elvégezte volna az íj, a nyíl meg a nyílvessző és a csatabárd munkáját, aztán Avalon apró népe elintézte volna a többit a tündérnyílvesszőivel.

- Rájuk így is számíthatsz - emelkedett térdelésbe a kövekből kirakott térkép tanulmányozásából Lancelet. - Avalon eddig háromszáz embert küldött, s azt mondják, több is jön még. A merlin pedig azt mondta, amikor a legutóbb beszéltem vele, hogy lovasokat küldtek a te országodba is, Uriens uram, hogy a hegyekben lakó törzsek is jöjjenek harcolni mellettünk. Ott van tehát a légió, a sík terepen küzdő lovas katonák, páncélban, lándzsával, akik elbírnak egy-egy tucatnyi szásszal is. Aztán a gyalogos íjászok és kardforgatók tömege, akik a hegyekben meg a völgyekben tudnak harcolni. És a törzsek harcosai pikákkal és csatabárdokkal meg a régiek, akik lesből ütnek rajta az ellenségen, vagy fedezékből terítik le az embereket tündérnyílvesszőikkel. Úgy hiszem, ezzel az erővel végezni tudunk egész Gallia meg a szárazföldi partok összes szászával.

- És éppen ezt kell tennünk - mondta Lot. - Jómagam Ambrosius ideje óta harcolok a szászokkal, ahogyan Uriens is, de soha nem láttunk még ekkora ellenséges sereget.

- A koronázásom napja óta tudom, hogy eljön ez a nap. A Tó Asszonya mondta, amikor nekem adta Excaliburt. És most Avalon egész népét elküldi, hogy a pendragon zászlaja alatt küzdjenek.

- Mind ott leszünk - mondta Lot, ám Gwenhwyfar megborzongott.

- Drágaságom - fordult hozzá aggódva Arthur -, egész nap lovagoltál, s tegnap is, holnap hajnalban pedig ismét útra kell kelned. Hívassam az asszonyaidat, hogy kísérjenek lefeküdni?

Gwenhwyfar a fejét rázta, s idegesen tördelte a kezét.

- Nem, nem vagyok fáradt, Arthur, nem... csak nem látom illendőnek, hogy az avaloni pogányok, akiket boszorkányok uralnak, keresztény király oldalán harcoljanak! S amikor pogány zászló alá hívod őket...

- Mondd csak, királyném - kérdezte szelíden Lancelet -, azt várnád, hogy Avalon népe ölbe tett kézzel nézze végig, amint a szászok földúlják otthonaikat? Britannia nekik is hazájuk, s éppúgy harcolnak majd, ahogyan mi, hogy megoltalmazzuk földünket a barbároktól. A Pendragon pedig felesküdött királyuk.

- Éppen ez nem tetszik nekem - válaszolta Gwenhwyfar, s igyekezett határozottan szólni, nem úgy, mint valami kisleány a férfiak tanácsában. Elvégre, gondolta, Morgause Lot egyik elismert tanácsosa, Viviane pedig sosem vonakodott államügyekről szólni! - Nem tetszik, hogy mi és Avalon népe egy oldalon fogunk harcolni. Ebben a csatában a civilizált emberek, Krisztus követői, Róma leszármazottai állnak ki azok ellen, akik nem ismerik a mi Istenünket. A régiek az ellenséghez tartoznak, éppúgy, ahogyan a szászok, s ez az ország mindaddig nem lesz igazán keresztény ország, amíg egytől egyig ki nem halnak, vagy a hegyekbe nem menekülnek a démonisteneikkel együtt! S az sem tetszik, Arthur, hogy pogány lobogó alatt kívánsz harcolni. Ahogyan Uriensnek, neked is Krisztus keresztje alatt kellene küzdened, hogy különbséget tehessünk barát és ellenség között!

Lancelet megdöbbent.

- Én is ellenséged vagyok hát, Gwenhwyfar?

- Te keresztény vagy, Lancelet - rázta a fejét az asszony.

- Az anyám nem más, mint a Tó gonosz Asszonya, akit úgy kárhoztatsz, mint boszorkányt - mondta a férfi -, jómagam Avalonban nevelkedtem, s a régiek az én népem. A tulajdon apám pedig, aki keresztény király, szintén megkötötte a Nagy Frigyet az Istennővel az országáért! - Lancelet komor és dühös volt.

Arthur a kezét Excaliburra, a kard bíborszínű és aranyló bársonyhüvelyére tette. Gwenhwyfar elfordította a tekintetét, amikor látta az ura kezét a mágikus jelképeken s csuklóján a tekergő kígyókat.

- Hogyan adhatna nékünk győzelmet Isten - kérdezte -, ha nem tesszük félre a boszorkányság minden jelképét, s nem az ő keresztje alatt harcolunk?

- Van abban valami, amit a királyné mond - jegyezte meg békítő hangon Uriens -, ám én atyáim és Róma nevében hordozom a sasokat.

- Felajánlom neked a kereszt lobogóját, Arthur uram, ha akarod - mondta Leodegranz. - Azt kellene hordoznod a királynéd kedvéért.

Arthur a fejét rázta. Gwenhwyfar csak a férfi kipirult arcáról tudta, hogy Arthur dühös.

- Esküt tettem, hogy a pendragon királyi zászlaja alatt küzdök, s így fogok tenni, vagy meghalok. Nem vagyok zsarnok. Aki úgy kívánja, ám viselje a pajzsán a keresztet, de a pendragon lobogója annak a jele, hogy Britannia minden népe - keresztény, druida és a régiek - együtt fog küzdeni. Amiképpen a sárkány fölötte áll minden más baromnak, úgy áll a Pendragon fölötte minden embereknek! Elég volt, azt mondom!

- Uriens sasmadarai és Lothian Nagy Hollója pedig ott harcolnak majd a sárkány oldalán - állt fel Lot - Gawaine nincs itt, Arthur? Lenne egy szavam a fiammal, s úgy tudtam, mindig melletted találom!

- Nekem éppúgy hiányzik, mint neked, bátyám - mondta Arthur. - Azt se tudom, merre forduljak, ha nem áll mögöttem Gawaine, ám el kellett küldenem Tintagelbe, mert nem lovagol nála senki sebesebben.

- Ó, hiszen bőven akad, aki őrizzen - fanyalgott Lot. - Jól látom, hogy Lancelet sosem marad el három lépésnél többre mellőled, szívesen betölti az üresen maradt helyet.

Lancelet elpirult, de szelíden válaszolt

- Úgy van az mindig, rokon, hogy Arthur összes lovagja azon töri magát, hogy ő legyen a királyhoz a legközelebb, ám amikor Gawaine itt van, még Arthur fogadott fivérének, Cainak és nekem, a királyné lovagjának is csak eggyel távolabbi hely jut.

Arthur ismét Gwenhwyfarhoz fordult.

- Immár valóban ideje lepihenned, királyném. Ez a tanácskozás az éjszakába nyúlhat, s neked hajnalban indulnod kell.

Gwenhwyfar ökölbe szorította a kezét. Most az egyszer, csak most az egyszer hadd legyen merszem beszélni... Csengő hangon mondta:

- Nem. Nem, uram, nem indulok sehová hajnalban, sem Camelotba, sem máshová a föld színén.

Arthur ismét kipirult, s az asszony ismét tudta, hogy dühös.

- Ezt meg hogy értsem, asszonyom? Nem késlekedhetsz, amikor az ország hadban áll. Szívesen adnék neked két-három napi pihenőt, ám sietősen biztonságba kell, hogy küldjelek, mielőtt jönnek a szászok. Én mondom néked, Gwenhwyfar, hogy mire felkel a nap, a lovad meg a holmid készen áll. Utazhatsz gyaloghintóban, vitetheted magad hordszéken, de menni fogsz.

- Nem én! - csattant fel tüzesen az asszony. - Nem kényszeríthetsz rá, hacsak rá nem kötözöl a lóra!

- Isten mentsem attól - mondta Arthur. - De mire véljem ezt, hölgyem? - Zaklatott volt, mégis igyekezett könnyedén, sőt vidáman beszélni. - Amikor férfiak légiói engedelmeskednek a szavamnak, éppen a családi tűzhelyemnél tör ki lázadás, éppen a feleségem emel szót ellenem?

- Az embereid bizonnyal engedelmeskednek a szavadnak - felelte elszántan Gwenhwyfar...- Pedig nincs olyan okuk a maradásra, amilyen nekem! Itt maradok nem nagyobb kísérettel, mint egyetlen szolgáló meg egy bába, én uram, s nem utazom sehová, még a folyópartig sem, amíg meg nem születik a fiunk!

Tessék, kimondtam... ennyi férfi előtt...

Arthur nyomban megértette, de cseppet sem látszott boldognak, inkább bosszúsnak. Fejcsóválva mondta:

- Gwenhwyfar... - aztán elhallgatott.

Lot elnevette magát.

- Viselős vagy, asszonyom? Szívből gratulálok! De ez ne akadályozzon az utazásban. Morgause nap mint nap nyeregben volt, amíg akkora nem lett a hasa, hogy már nem bírta el a ló, rólad meg senki sem mondaná még, hogy viselős vagy. A mi bábáink úgy tartják, hogy a friss levegő meg a testmozgás jót tesz a viselős asszonynak, s amikor a kedvenc kancám csikót hord, azt is lovagolom bizony hat héttel azelőttig, hogy megellik!

- Nem vagyok kanca - mondta hidegen Gwenhwyfar -, és már kétszer elvetéltem. Megint ezt akarod, Arthur?

- Itt akkor sem maradhatsz. Ezt a helyet nem tudjuk tökéletesen védeni - felelte szórakozottan Arthur -, ráadásul a seregnek bármelyik percben el kell talán vonulnia! A szolgálóidat sem kényszerítheted arra, hogy veled maradjanak, s esetleg a szászok kezére jussanak. Bizonyos vagyok benne, hogy semmi bajod nem lesz, édes asszonyom, a múlt héten Camelotba utazottak között is voltak terhes asszonyok - itt pedig nem maradhatsz szolgálók nélkül, mert ez nem lesz több katonai tábornál, édes Gwen!

Gwenhwyfar a hölgyeire pillantott.

- Egyikőtök sem marad a királynéval?

- Én maradok, rokon, ha Arthur megengedi - szólalt meg Elaine.

- Én is maradok - mondta Meleas -, ha az uram nem bánja, bár a fiunk már Camelotban van...

- Nem, Meleas, a gyermeked mellett a helyed - tiltakozott Elaine. - Én a királyné rokona vagyok, s elviselek bármit, amit ő, még ha fegyveresek közt kell élnem is. - Gwenhwyfarhoz lépett, megfogta a kezét. - Nem utazhatnál mégis gyaloghintón? Camelot sokkal biztonságosabb.

Lancelet felállt, és Gwenhwyfarhoz sietett. A kezére hajolt, halkan mondta:

- Úrnőm, könyörgöm, utazz el te is a többi asszonnyal. Néhány napon belül itt minden romokban heverhet, ha jönnek a szászok. Camelotban közel vagy atyád országához. Avalonban pedig ott él az én anyám, egynapi távolságra Camelottól. Páratlan javasasszony és bába, s biztos vagyok benne, hogy szívesen hozzád siet, és gondoskodik rólad, tán melletted is marad, amíg a kisded a világra nem jön. Ha üzenetet küldök anyámnak, hogy keressen fel téged, elmégy?

Gwenhwyfar lehajtotta a fejét, könnyekkel küzdött. Ismét azt kell tennem, amit parancsolnak, mint bármely más asszonynak, nem számít, hogy én mit akarok! Most még Lancelet is azon van, hogy rábírja őt: tegye azt, amit mondanak neki. Felrémlett az utazása Caerleonba a Nyári Országból - pedig akkor mellette volt Igraine, mégis rettegett, ma meg egész nap lovon ült, két napja jöttek Tintagelből a rémes mocsárvidéken át - most végre biztonságban van, falak között. Úgy érezte, soha többé nem akaródzik elhagynia ezt a menedéket.

Talán ha erősebb lesz, ha már a karjában tartja a fiát... akkor talán lesz bátorsága az úthoz, de most nem... Lancelet pedig mintegy ajándékképpen annak a gonosz varázslónőnek, az anyjának a társaságát kínálja neki! Hát hogyan is képzeli, hogy a fia közelébe enged egy ilyen boszorkányt? Ha Arthur elkötelezte is magát eskükkel meg kapcsolatokkal Avalonnak, az ő fiát ugyan sosem érintheti a pogány gonosz.

- Nagyon kedves tőled, Lancelet - mondta makacsul -, de sehová sem megyek, amíg meg nem születik a fiam.

- Akkor sem, ha egyenesen Avalonba vinnének? - kérdezte Arthur. - Te meg a fiunk sehol a világon nem lennétek nagyobb biztonságban.

Gwenhwyfar megborzongott, és keresztet vetett.

- Isten és a Szűz Mária óvjanak attól! - suttogta. - Akkor akár tündérhonba is mehetnék!

- Gwenhwyfar, figyelj rám... - kezdte türelmetlenül Arthur, aztán leverten sóhajtott, s az asszony tudta, hogy győzött. - Legyen, ahogyan akarod. Ha az utazást veszélyesebbnek tartod, mint azt a veszélyt, amelyik itt leselkedik rád, Isten mentsen, hogy utazásra kényszerítselek...

Gaheris csattant fel dühösen.

- Arthur, hát ráhagyod? Én azt mondom, lóra kéne kötnöd, és el kéne küldened, akár tetszik neki, akár nem! Királyom, hát engedsz egy asszony lázálmának?

Arthur fáradtan rázta a fejét.

- Békesség, rokon - mondta -, látszik, hogy nem vagy házasember. Gwenhwyfar, tégy ahogy tetszik. Elaine veled maradhat és egy szolgáló, egy bába meg a papod, de többen nem. Mindenki más hajnalban indul. Most pedig eredj a szobádba, Gwen, erre nincs több időm!

És Gwenhwyfar kötelességtudón odanyújtotta az arcát a kötelességtudó csókra, s nem érezte, hogy győzelmet aratott volna.

A többi asszony pirkadatkor útra kelt. Meleas könyörgött, hogy a királynéval maradhasson, de Griflet nem engedte.

- Elaine-nek se ura, se gyereke - mondta. - Maradjon ő. Bár ha Pellinore király helyében lennék, én nem engedném, hogy a lányom itt maradjon, királyné ide vagy oda. Te viszont mész, hölgyem. - S Gwenhwyfar úgy érezte, hogy az ifjú megvetőn pillant rá.

Arthur pedig a tudtára adta, hogy a kastély nagyobb része immár katonai tábor, s neki Elaine-nel meg a szolgálóval a termeiben kell maradnia. A bútora javát elküldték Camelotba, a vendégszobából vittek fel egy ágyat, abban aludt Elaine-nel. Arthur az éjszakákat odalenn töltötte az embereivel, naponta egyszer hírvivőt küldött, hogy megtudakolja, hogy van, de látni csak ritkán látta.

Eleinte Gwenhwyfar azt hitte, hogy látni fogja, amint a harcosok kivonulnak megütközni a szászokkal, vagy azok ostromolják meg a kastélyt, de teltek a napok, a hetek, s nem hallott híreket. Magányos lovasok és hírnökök jöttek-mentek, s egyre újabb hadakat látott gyülekezni, ám termeibe s a mögötte lévő parányi kertbe zárva Gwenhwyfar csupán hírtöredékeket hallott a szolgáktól meg a bábától, s azok jobbára zavarosak és pletykaszagúak voltak. Nyomasztotta az idő; reggelente rosszul volt, ilyenkor csak feküdni esett jól, de később mindig jobban lett, s ilyenkor türelmetlenül járkált a kertben, és nem lévén semmi dolga, maga elé képzelte a dúló szászokat a parton meg a gyerekét... Szívesen készített volna gyerekruhákat, de nem volt fonnivalója, s a nagy szövőszéket is elszállították.

Megvolt azonban a kis szövőszék, a selymek meg a fonott gyapjú és a hímzőfelszerelés, amelyeket magával vitt Tintagelbe, így egy zászlót kezdett tervezni... Egyszer Arthur azt ígérte neki, hogy ha fiat szül neki, kérhet tőle bármit, amit meg tud adni, most hát úgy gondolta, hogy azon a napon megkéri a királyt, tegye félre a pendragon pogány lobogóját, s emelje a magasba Krisztus keresztjét. Akkor a nagykirály egész birodalma keresztény ország lenne, s Arthur légiója szent sereg Szűz Mária oltalma alatt.

Gyönyörűnek képzelte el: kék lesz aranyhímzéssel, felbecsülhetetlen értékű bíborra festett selyemmel fogja kivarrni a Szűz köntösét. Más dolga nem volt, hát reggeltől estig dolgozott a zászlón, Elaine is segített, s a kelme gyorsan alakult az ujjaik alatt S minden egyes öltést az imádságom kísér, hogy Arthurt ne érje baj, ez pedig keresztény föld legyen Tintageltől Lothianig...

Egy délután a merlin jött hozzá látogatóba, a tiszteletre méltó Taliesin. Gwenhwyfar habozott: helyes-e fogadnia ezt a vén pogányt és démonimádót ilyenkor, amikor Arthur fiával viselős, aki egykor ennek a keresztény országnak a királya lesz? Ám amikor az öregember barátságos szemébe nézett, eszébe jutott, hogy a merlin Igraine apja, s a születendő kisded dédapja.

- Az Örökkévaló áldjon meg, Gwenhwyfar - nyújtotta áldásra a kezét a merlin. Az asszony keresztet vetett, s kíváncsi volt, vajon az öreg megsértődik-e, ám a merlin szemlátomást kölcsönös áldásosztásnak tekintette a dolgot.

- Hogyan viseled, úrnőm, ezt a bezártságot? - nézett körül a kis szobában a merlin. - Mintha börtönben lennél! Jobb volna a sorod Camelotban vagy Avalonban, esetleg Ynis Witrin szigetén. Ott jártál iskolába az apácáknál, igaz? Ott legalább friss levegőt szívhatnál, mozoghatnál! Olyan ez a szoba, mint egy tehénistálló!

- A kertben szívhatok levegőt - felelte Gwenhwyfar, és elhatározta, hogy az ágyneműt még aznap kiszellőzteti, a szolgálónak pedig megparancsolja, hogy szellőztesse és takarítsa ki a holmijaikkal teleszórt szobát - túlságosan kicsi volt a hely négy nőnek.

- Akkor ügyelj rá, gyermekem, hogy mindennap sétálj a friss levegőn, ha esik, akkor is - a levegő gyógyír minden bajra - mondta a merlin. - Képzelem, milyen unalmas itt neked. Nem, gyermekem, nem azért jöttem, hogy szemrehányást tegyek - tette hozzá gyöngéden. - Arthur elmondta az örömhírt, s én veled örvendek, mint mindenki. De én különösképpen, hiszen nem mindenki éri meg, hogy megpillanthassa a dédunokáját. - Ráncos, öreg arcából sütött a jóindulat. - Ha bármiben szolgálatodra lehetek, rendelkezz velem, úrnőm. Kapsz-e megfelelő, friss élelmet, vagy csupán katonai fejadag jár?

Gwenhwyfar biztosította az öreget, hogy megkap mindent, amit csak kíván - mindennap megérkezett a válogatott finomságokkal teli kosár -, bár azt nem árulta el, hogy nemigen kívánja az ételt.

Beszámolt az öregnek Igraine haláláról és arról, hogy Tintagelben temették el, s hogy Igraine utolsó cselekedete az volt, hogy megjövendölte neki a gyermekét. A Látásról nemigen szólt, de zavartan az öregember szemébe nézett, és megkérdezte:

- Uram, tudod-e, hol jár Morgaine, hogy még az édesanyja halálos ágyához sem jött el?

A merlin lassan megrázta a fejét.

- Sajnálom, de nem tudom.

- De hát ez botrány, hogy Morgaine még a véreivel sem tudatja, hová tűnt!

- Elképzelhető, ahogyan avaloni papnőknél szokás, hogy holmi mágikus feladatot hajt végre, vagy elzárkózva látomásra vár - találgatta Taliesin, s szemlátomást zavart volt. - Ebben az esetben nem közölnék velem, mégis azt hiszem, ha Avalonban lenne, ahol a tulajdon lányom él a papnőkkel, csak tudnám. De nem tudom. - Sóhajtott. - Morgaine felnőtt nő, nincs szüksége senki férfiember engedélyére, hogy kedvére járjon-keljen.

Bizony megérdemelné Morgaine, gondolta Gwenhwyfar, ha bajt hozna rá a nyakassága meg az az istentelen élete, ahogy mindig a maga feje után megy! Összeszorította az öklét, nem felelt a druidának, a szemét pedig lesütötte, hogy az öregember ne lássa rajta a haragot... a merlin jó véleménnyel van róla, ne is legyen másként. Ám az öreg amúgy sem vett volna észre semmit, mert Elaine éppen a zászlót mutatta neki.

- Nézed csak; ezzel töltjük börtönnapjainkat, atyám.

- Gyorsan alakul - mosolygott a merlin. - Látom én jól, hogy nincs időtök... hogy is mondják a papjaitok? A henyének az ördög talál munkát. Ti aztán nem hagytok helyet az ördögnek, hogy nálatok munkálkodjék, akár a szorgos méhek, olyanok vagytok ti ketten. Már látom, milyen szép lesz az egész.

- És varrás közben imádkozom - mondta kihívón Gwenhwyfar. - Minden egyes öltésnél imát mondok, hogy Arthur és Krisztus keresztje diadalmaskodjanak a szászok és pogány isteneik felett! Nem korholsz hát, merlin uram, hogy ezt cselekszem, amikor te azt parancsoltad Arthurnak, hogy a pogány lobogó alatt harcoljon?

- Az imádság sosem vész kárba, Gwenhwyfar - felelte szelíden a merlin. - Azt hiszed, mi nem ismerjük az imádságot? Amikor Arthur megkapta nagy kardját, Excaliburt, olyan hüvelybe helyeztük, amelybe egy papnő imádságokat és varázsigéket szőtt Arthur biztonságáért, védelméért, s az a papnő öt napon át imádkozott és böjtölt egyfolytában, amíg a hüvelyen dolgozott. S bizonyára észrevetted te is, hogy Arthur ugyan nem sebezhetetlen, ám mindig igen kevés vért veszít.

- Jobban szeretném, ha Krisztus oltalmazná, és nem varázslat - felelte tüzesen Gwenhwyfar.

Az öregember elmosolyodott.

- Egy az Isten, csupán egyetlen Isten létezik. Minden más csupán a tudatlanok próbálkozása, hogy Istent olyan formába zárják, amelyet meg tudnak érteni, mint a te Szüzed képmása itt, úrnőm. Ezen a világon semmi sem történik az Egyetlen áldása nélkül, aki győzelmet vagy vereséget mér reánk, ahogyan Isten rendeli. A sárkány és a Szűz egyaránt jelei az ember folyamodásának ahhoz, ami több nálunk.

- És nem haragudnál, ha a pendragon zászlaja lehanyatlana, és a Szűz lobogóját emelnék a légiónk fölé? - kérdezte gúnyosan Gwenhwyfar.

Az öreg ott állt az asszony mellett, ráncos kezével megsimogatta a ragyogó színekben pompázó selymeket.

- Ilyen gyönyörű munkát, mint ez - mondta szelíden -, amely ekkora szeretettel készül, ugyan hogyan ítélhetnék el? Csakhogy akadnak olyanok is, akik éppúgy szeretik a pendragon lobogóját, ahogyan te Krisztus keresztjét - megtagadnád tőlük azt, ami nekik szent, asszonyom? Az avaloniak, a druidák, a papok meg a papnők jól tudják, hogy a zászló jelkép csupán, s a jelkép semmi, a valóság minden. Ám az apró nép, az nem, ők nem értenék, nekik kell a sárkány, a király oltalmának a jelképe.

Gwenhwyfar maga elé idézte Avalon meg a walesi hegyvidék apró embereit, akik bronz csatabárdokkal meg pici, kőhegyű nyílvesszőkkel felfegyverezve jöttek, s a testüket festék borította. Megborzongott az iszonyattól, hogy ilyen vad és pogány népség harcoljon egy keresztény király oldalán.

A merlin látta, hogy borzong, és félreértette.

- Nyirkos hideg van itt - mondta. - Többet kell lenned a napon. - Aztán hirtelen mindent megértett, s átkarolta az asszonyt. - Drága gyermekem, ne feledd: ez az ország mindenkié, bármilyen isteneket tiszteljen is, s a szászok ellen nem azért harcolunk, mert nem a mi isteneinket imádják, hanem mert fel akarják dúlni és égetni a földünket, s mindenünket el akarják venni tőlünk. Az ország békéjéért küzdünk, úrnőm, keresztények és pogányok egyaránt, ezért álltak ennyien Arthur mellé. Vagy jobban szeretnéd, ha olyan zsarnok lenne, aki az emberek lelkét a tulajdon Istene rabszolgaságába kényszeríti, ahogyan még a cézárok sem merték tenni?

Ám Gwenhwyfar csak borzongott, Taliesin pedig közölte, hogy mennie kell, de csak üzenjen, ha bármire szüksége lenne.

- Kevin, a bárd a kastélyban van, merlin uram? - kérdezte Elaine.

- Igen, azt hiszem... gondolhattam volna erre. Majd ideküldöm, hogy játsszon nektek a hárfáján, hölgyeim, amíg be vagytok ide zárva.

- Örömmel fogadjuk - mondta Elaine -, csakhogy azt akartam kérdezni, kölcsönkérhetnénk-e a hárfáját... vagy a tiédet, druida uram?

Az öreg habozott.

- Kevin nem adja az övét: az Úrnőm szeszélyes és féltékeny hölgy. - Elmosolyodott - Ami pedig az enyémet illeti, az az isteneknek van szentelve, nem engedhetem, hogy más érintse. Ám Morgaine úrnő nem vitte magával a hárfáját, amikor távozott; a termeiben van. Ideküldessem, Elaine úrnő? Tudsz játszani rajta?

- Nem valami jól - felelte Elaine -, ám értek annyira a hárfához, hogy ne tegyek benne kárt, s legalább más dolga is akadna az ujjainknak, amikor elunjuk az öltögetést.

- A tieidnek - szólalt meg Gwenhwyfar. - Én mindig illetlennek tartottam, hogy nő hárfán játsszék.

- Akkor tarts illetlennek - mondta Elaine -, de én megbolondulok itt a semmittevéstől, és itt úgysem láthat senki, akár táncolhatnék mezítelenül is, mint Heródes előtt Salome!

Gwenhwyfar elnevette magát, aztán megbotránkozott Mit fog gondolni róla a merlin? Az öregember azonban jóízűen nevetett.

- Ideküldetem Morgaine hárfáját, úrnőm, s nyugodtan hódolhatsz illetlen kedvtelésednek - bár igazán nem tudom, mi illetlen van a muzsikálásban!

Azon az éjszakán Gwenhwyfar azt álmodta, hogy Arthur ott áll mellette, s a csuklóján lévő kígyók megelevenednek, megmásszak az ő keresztes lobogóját, s a zászló csupa undorító, hideg nyálka lesz tőlük... Fuldokolva, öklendezve ébredt, s aznap nem volt ereje felkelni az ágyból. Arthur aznap délután felkereste, és leverten állt az ágya mellett.

- Nem úgy látom, hogy ez a bezártság jót tesz neked, úrnőm - mondta. - Bárcsak biztonságban lennél Camelotban! Hírt kaptam Kis-Britannia királyaitól: harminc szász hajót a sziklákra kergettek, mi pedig tíz nap múlva kivonulunk. - Az ajkába harapott - Bárcsak már vége lenne az egésznek, s mindannyian biztonságban lennénk Camelotban. Kérd az Istent, Gwen, hogy jussunk oda épségben. - Arthur az ágy szélére ült, az asszony megfogta a kezét, de az egyik ujja a férfi csuklójára tetovált kígyóhoz ért, hát riadtan elkapta.

- Mi az, Gwen? - suttogta a férfi, s a karjába vette az asszonyt. - Szegény, kicsi lánykám, beteggé tett ez a bezártság... Ettől tartottam!

Gwenhwyfar a könnyeivel küzdött

- Azt álmodtam... azt álmodtam... jaj, Arthur - hirtelen felült az ágyban, ledobta magáról a takarót - Nem tudnám elviselni, hogy megengedd, hogy az a förtelmes sárkány elborítson mindent, mint az álmomban... Nézd, mit készítettem neked! - Mezítláb elindult a szövőszékhez, két kézzel vonszolta maga után a férfit. - Látod, már majdnem készen van, három napon belül be tudom fejezni...

Arthur átölelte és magához szorította az asszonyt.

- Bárcsak ne jelentene számodra annyit, Gwenhwyfar. Sajnálom. Csatába viszem a pendragon zászlaja mellett, ha akarod, de nem szeghetem meg az eskümet.

- Isten megbüntet, ha azt az esküdet tartod meg, amelyet a pogányoknak és nem neki tettél - kiáltotta az asszony. - Megbüntet mindkettőnket...

Arthur lefejtette magáról az asszony kapaszkodó kezét.

- Szegény kicsi lányom, beteg és nyomorult vagy, de nem is csoda, ezen a helyen. És most már sajnos késő, nem küldhetlek el akkor sem, ha menni akarnál. Az úton Camelotig szász bandák garázdálkodhatnak. Próbálj megnyugodni, szerelmem - indult az ajtó felé. Gwenhwyfar utána futott, megragadta a karját.

- Nem haragszol?

- Haragudni? Amikor beteg és elgyötört vagy? - Megcsókolta az asszony homlokát. - De többet nem beszélünk erről, Gwenhwyfar. És most mennem kell. Hírnököt várok, aki bármelyik pillanatban befuthat. Ideküldöm Kevint, hogy muzsikáljon neked. Az ő zenéje majd felvidít. - Ismét megcsókolta az asszonyt, és távozott, Gwenhwyfar pedig megint nekilátott a zászlónak, megszállottan dolgozott rajta.

Kevin másnap késő délután jelentkezett, torz testét botra támaszkodva vonszolta; vállára vetett hárfájával még inkább szörnyszülött púposnak látszott az ajtó keretében. Gwenhwyfar látta, hogy a hárfás utálkozva fintorog, s egyszeriben az ő szemével látta a szobát, amely négy nő holmijával volt telezsúfolva, ráadásul meglehetősen szellőzetlen volt. A dalnok druida áldásra emelte a kezét, ám Gwenhwyfar visszahőkölt. A tiszteletre méltó Taliesintől még el tudta ezt fogadni, ám Kevintől a gesztus iszonyattal töltötte el, mintha az holmi pogány bűbájjal akarná elvarázsolni őt meg a gyermekét; titkon keresztet vetett, s nem tudta, Kevin észrevette-e ezt.

Elaine udvariasan a druidához sietett.

- Hadd segítsek vinni a hárfádat, mesterhárfás uram.

Kevin megrántotta a vállát, mintha el akarná hessenteni a lányt, bár lágy dalnokhangja tökéletesen udvariasan csengett.

- Köszönöm, de Úrnőmet senki sem érintheti kívülem. Ha a tulajdon kezemmel cipelem, amikor magamat is alig bírom vonszolni, nem gondolod, hogy okom van rá, hölgyem?

Elaine megdorgált iskolás lánykaként hajtotta le a fejét.

- Nem akartam én rosszat, uram.

- Persze, hogy nem, honnan is tudhattad volna? - mondta Kevin, és fájdalmasan meggörbült - legalábbis Gwenhwyfar úgy látta -, hogy a hárfát a padlóra állítsa.

- Kényelemben vagy, mesterhárfás uram? Nem innál egy pohárka bort elébb, hogy dalolás előtt enyhítse a torkodat? - kérdezte Gwenhwyfar, és Kevin udvariasan igent mondott. Aztán megpillantotta a zászlón a keresztet, és Elaine-hez fordult.

- Ugye te Pellinore király lánya vagy, hölgyem? Atyádnak szövöd ezt a zászlót, hogy a csatába vigye?

- Elaine keze éppoly ügyesen járt, mint az enyém - szólt közbe gyorsan Gwenhwyfar -, de a zászló Arthurnak készül.

Kevin hangja zengő és hűvös volt egyszerre, mint az olyan emberé, aki a gyermeklány első fonási kísérletét dicséri.

- Gyönyörű, és igen szépen mutat majd Camelotban a falon, ha egyszer eljuttok oda, hölgyem, ám abban bizonyos vagyok, hogy Arthur a pendragon zászlajával vonul hadba, ahogyan egykor az apja. No de ne beszéljünk csatákról, hölgyeim. Játsszak nektek? - Kezét a húrokra tette, és játszani kezdett; Gwenhwyfar megbűvölten hallgatta, még a szolgáló is fülelt az ajtónál, s jól tudta, hogy királyi ajándékban van része. Hosszan játszott Kevin a sűrűsödő sötétben, s amint hallgatta, Gwenhwyfar olyan világba röppent, ahol nem volt különbség pogány és keresztény, háború és béke közt, csupán az emberi szellem izzott lobogó fáklyaként a nagy sötétség ellenében örökkön-örökké. Amikor a hárfa húrjai elhallgattak, Gwenhwyfar képtelen volt megszólalni, s látta, hogy Elaine csöndesen sírdogál a némaságban.

Időbe telt, amíg végre meg tudott szólalni.

- Szó el nem mondhatja, mivel ajándékoztál meg bennünket, mesterhárfás uram. Csupán annyit mondhatok, hogy mindörökké emlékezni fogok rá.

Kevin torz mosolya gúnyolni látszott mindkettőjük érzéseit, amikor válaszolt.

- Hölgyem, a muzsikában az ajándékozó éppen annyit kap, mint a hallgató. - Elaine-hez fordult. - Látom, hogy nálad van Morgaine úrnő hárfája. Akkor te tudod, hogy igazat szólok.

Elaine bólintott, ám így felelt:

- Csupán a legtehetségtelenebb kezdő vagyok a zenében. Szeretek játszani, ám aki engem hallgat, nem leli benne örömét. Hálás vagyok a társaimnak, hogy hajlandók elviselni küszködésemet a hangokkal.

- Nem igaz, tudod, hogy élvezettel hallgatunk - mondta Gwenhwyfar, és Kevin ismét elmosolyodott.

- Talán a hárfa az egyetlen hangszer, amely nem tud rosszul megszólalni, bármilyen ügyetlenül játsszanak is rajta - nem tudom, talán ezért szentelték az isteneknek.

Gwenhwyfar elkomorodott. Hát muszáj elrontania az eltelt óra örömét azzal, hogy azokról az alvilági isteneiről beszél? Elvégre a fickó torzszülött béka; a muzsikája nélkül rendes emberek asztalához le sem ülhetne. Azt is hallotta róla, hogy nem több holmi paraszt talált kölykénél. Persze azért nem illik megsérteni, hiszen örömet szerzett nekik; de csak társalogjon vele Elaine, ő inkább rá sem néz. Felállt, az ajtóhoz ment.

- Olyan hőség van itt, akár a pokol lehelete - tárta ki ingerülten az ajtót.

A sötétedő égbolton észak felől lángoló fénylándzsák száguldottak végig. Gwenhwyfar sikoltására nyomban ott termett az ajtóban Elaine meg a szolgáló, s még Kevin is - miután gyöngéden bebugyolálta takarójába a hárfáját - odavonszolta magát.

- Jaj, mi ez, mit jelent? - sopánkodott Gwenhwyfar.

- Az északiak úgy tartják - mondta csöndesen Kevin -, hogy ilyenkor lándzsák villognak az óriások országában; amikor pedig ezt látni a földön, az nagy csata előjele. De hiszen éppen az előtt állunk: ütközet előtt, ahol Arthur légiója fogja eldönteni, hölgyem, az összes istenek segítségével, hogy civilizált emberhez méltó életet élünk-e majd, vagy mindörökre visszahanyatlunk a sötétségbe. Camelotba kellett volna utaznod, Gwenhwyfar úrnő. Nem helyes, hogy a nagykirályt ilyenkor asszonyok és kisdedek kössék le.

Gwenhwyfar dühösen csattant fel.

- Ugyan mit tudsz te asszonyokról meg kisdedekről... vagy éppenséggel csatákról, druida?

- Nem ez az első csatám, királyném - felelte higgadtan a hárfás. - Úrnőmet például egy olyan király ajándékozta nekem, akinek a harci hárfáin kipengettem a győzelmét Azt képzeled rólam, hogy hajlandó lennék biztonságba menekülni a szüzekkel meg a szoknyás, férfiatlan keresztény papokkal? Nem, én ugyan nem, hölgyem. Bármily vén legyen is, még Taliesin sem fut meg a harc elől. - Csönd lett, az északi égen villogtak a titokzatos fények. - Engedelmeddel, királyném, most Arthur urunkhoz és merlin urunkhoz kell sietnem, hogy szót váltsunk mindarról, amit ezek a fények jövendölnek az elkövetkező ütközetről.

Gwenhwyfar úgy érezte, mintha a hasába éles kést döftek volna. Még ez a torzszülött pogány is Arthurral lehet most, amikor neki, a feleségének bujkálnia kell előle, hiába hordozza a szíve alatt a királyság reménységét! De ha egyszer megszüli Arthur fiát, gondolta, akkor Arthurnak helyet kell adnia, igen nagy tiszteletet kell tanúsítania iránta, s nem bánhat vele többé úgy, mintha még mindig az a mihaszna nőszemély lenne, akit csak a hozományul adott lovak miatt kellett feleségül vennie! És most megint csak itt van, bezárva ebbe a lyukba, mert Arthur nem tudott megszabadulni tőle, és még az ő büszke zászlaját is visszautasította.

- Rosszul vagy, királyném? - kérdezte hirtelen aggódva Kevin. - Elaine úrnő, segíts! - A hárfás a kezét nyújtotta Gwenhwyfarnak, ám az is torz volt, s a királyné megpillantotta a formátlan csuklón a kékkel tetovált kígyókat... élesen visszahőkölt, aztán ütött, azt sem tudván, mit cselekszik, és a meglehetősen bizonytalan lábon álló Kevin elterült a kőpadlón.

- Hozzám ne merj nyúlni - sikoltotta levegőért kapkodva Gwenhwyfar. - Ne merj érinteni a gonosz kígyóiddal... pogány, pokolfajzat, rá ne engedd a kígyóidat a gyermekemre...

- Gwenhwyfar! - sietett a királynéhoz Elaine, ám nem őt támogatta, hanem Kevin fölé hajolt aggódva, s neki nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. - Druida uram, kérlek, el ne átkozd... rosszul van, nem is tudja, mit cselekszik.

- Nem-e? - vijjogta Gwenhwyfar. - Azt hiszitek, nem tudom, hogy néztek rám egytől egyig? Akár a hülyére. Azt képzelitek, süket, vak és néma vagyok? Te itt kedves szavakkal csitítasz, ám a papok háta mögött Arthurt mindenféle pogány gonoszságra próbálod rávenni, a legszívesebben gonosz varázslók kezére adnál mindannyiunkat... Takarodj innen, mert még torzszülött lesz a gyermekem, ha sokáig nézem az ocsmány pofádat...

Kevin becsukta a szemét, torz keze ökölbe szorult, de némán sarkon fordult, s nagy nehezen megpróbálta a vállára venni a hárfáját. A botját kereste. Elaine adta a kezébe, s Gwenhwyfar hallotta, hogy a lány odasúgja:

- Bocsáss meg neki, druida uram, beteg, és nem tudja...

Kevin dallamos hangja most rekedt volt.

- Tudom jól, úrnőm. Azt hiszed, sosem hallottam még ilyen édes szavakat asszonyoktól? Sajnálom, hiszen csak örömet akartam szerezni - mondta, és Gwenhwyfar, aki a kezébe temette az arcát, hallotta a botja kopogását meg botladozó lépteit, amint keservesen kivonszolta magát a szobából. Ám amikor a druida már elment, még akkor is a fejét fogta. Istenem, Kevin elátkozta őt azokkal a förtelmes kígyóival, Gwenhwyfar érezte, hogyan marnak a testébe, a fel-felvillanó fénylándzsák pedig valósággal felnyársalták, az agyában villództak a fények... Felsikoltott, a kezébe rejtette az arcát, és vonagló testtel zuhant a földre, amint a lándzsák átjárták... kissé magához tért, amikor meghallotta Elaine kiáltását.

- Gwenhwyfar! Rokon, nézz rám, szólj hozzám! Istenem, a Szent Szűz legyen velünk... Hívjátok a bábát! Nézd, a vér...

- Kevin - sikoltotta Gwenhwyfar -, Kevin megátkozta a gyermekemet - és önkívületben ült fel, egész testét fájdalom járta át, öklével verte a kőfalat. - Jaj, Istenem, segíts, hívjátok a papot, a papot, talán le tudja venni rólunk a rontást... - és nem véve tudomást a combján végigömlő vízről és vérről vonszolni kezdte magát a maga szőtte zászló felé, eszelősen vetette újra meg újra a keresztet, mielőtt minden sötétbe és lidérces álomba borult.

Csak napokkal később tudta meg, hogy halálosan beteg volt, hogy kis híján elvérzett, amikor elvetélte a négy hónapos magzatot, amely kisebb és gyöngébb volt, semhogy lélegezni tudott volna.

Arthur most már bizonyosan gyűlöl, hiszen nem tudtam megszülni a fiát. Kevin, Kevin tette rám a rontást a kígyóival... Komisz álomvilágban bolyongott, kígyók és lándzsák közt, s amikor egyszer Arthur meglátogatta, s fogni akarta a fejét, Gwenhwyfar iszonyodva menekült a csuklóján lévő, tekeregni látszó kígyók elől.

Amikor már túl volt az életveszélyen, akkor sem nyerte vissza az erejét. Búsan, fásultan, mozdulatlanul feküdt, az arcán peregtek a könnyek. Ahhoz sem volt ereje, hogy letörölje őket. Nem, bolondság volt azt képzelnie, hogy Kevin megrontotta, csak a láz meg az őrület szülte a gondolatot... nem először vetélt el, s ha valaki hibát követett el, hát ő maga volt az, amikor itt maradt, ahol nélkülöznie kellett a friss levegőt, a friss ételt, a testmozgást meg a hölgyei társaságát.

Felkereste a házi papja, s az is megerősítette, hogy badarság volt azt képzelnie, hogy Kevin átkozta el... Isten nem egy pogány papot használna fel arra, hogy megbüntesse őt.

- Nem szabad ilyen gyorsan mások nyakába varrnod a bűnt - mondta szigorúan a pap. - Ha hiba esett, te vétkezhettél. Nem nyomja a lelkedet semmiféle meggyónatlan bűn, Gwenhwyfar úrnő?

Meggyónatlan? Nincs. Már régen meggyónta a Lancelet iránti szerelmét, és feloldozást nyert, s azóta igyekezett csak a hites urára gondolni. Nem, az nem lehet... mégis kudarcot vallott.

- Nem tudtam rávenni... nem voltam eléggé erős, hogy rávegyem Arthurt, hogy vesse el a pogány kígyóit meg a pendragon zászlaját - felelte erőtlenül. - Ezért büntetné Isten a gyermekemet?

- Csak te tudod, mi nyomja a lelkedet, úrnő. A gyermek megbüntetéséről pedig ne beszélj... ő Krisztus kebelében van már... a büntetés néked meg Arthurnak szól, ha valóban büntetésről van szó, amit - tette hozzá pedánsan - így nem mernék mondani.

- Mit tegyek, hogy jóvátegyem? Mit tehetnék, hogy Isten fiat küldjön Arthurnak Britanniáért?

- Megtettél-e valóban mindent, hogy Britanniának keresztény királya legyen? Vagy visszatartod a szavakat, amelyeket ki kellene mondanod, hogy az urad kedvében járj? - kérdezte szigorúan a pap. S miután távozott, Gwenhwyfar csak feküdt, s nézte a zászlót. Tudta, hogy immár minden éjjel szikráznak az égbolton az északi fények az eljövendő nagy csata előjeleként; ám egy római császár egyszer a kereszt jelét pillantotta meg az égen, és Britannia sorsa megváltozott. Ha ő is ilyen jelet tudna adni Arthurnak...

- Jöjj, segíts felkelnem - szólt a szolgálójának. - Be kell fejeznem a zászlót Arthurnak még a csata előtt.

Arthur aznap este akkor jött hozzá, amikor az utolsó öltéseket végezte, a többiek meg éppen lámpát gyújtottak.

- Hogy vagy, édes kincsem? Örömmel látom, hogy végre felkeltél, s oly jól vagy már, hogy dolgozni tudsz - csókolta meg a feleségét a király. - Egyetlenem, ne bánkódj annyira... nincs asszony, aki egészséges gyermeket tudna szülni ekkora feszültségben, amikor bármelyik pillanatban kitörhet a harc. Igazán Camelotba kellett volna, hogy küldjelek. Fiatalok vagyunk még, én Gwenhwyfarom, Isten még számos gyermeket küldhet nekünk. - Ám Gwenhwyfar látta Arthur sebzett tekintetét, és tudta, hogy az ura osztozik a bánatában.

Megragadta a férfi kezét, maga mellé húzta a padra, amelyen ült a zászló előtt.

- Hát nem szép? - kérdezte, s közben arra gondolt, úgy beszél, mint a dicséretre vágyó gyermek.

- Gyönyörű. Azt hittem, sosem látok ennél szebb munkát - érintette meg a mindig az oldalán függő Excalibur bíborhímzéses hüvelyét -, de ez még finomabb munka.

- És minden öltéssel imádságot varrtam bele érted meg a társaidért - tette hozzá könyörögve az asszony. - Arthur, figyelmezz rám... azt nem tudod elképzelni, hogy Isten azért büntet minket, mert úgy érzi, nem vagyunk méltók arra, hogy még egy királyt adjunk ennek az országnak, te meg én, hacsak esküvel nem fogadjuk, hogy hűséggel szolgáljuk őt, nem pogány módra, hanem az új módi szerint, Krisztus nevében? A pogány gonosz minden ereje szövetkezett ellenünk, a kereszttel kell felvennünk ellene a harcot.

Arthur szelíden átfogta a vállát.

- Ugyan, drága kincsem, ez csacsiság. Jól tudod, hogy a legjobb tudásom szerint szolgálom Istent...

- Mégis a sárkányos pogány zászlóval vezeted hadba az embereidet - szipogta Gwenhwyfar, és Arthur leverten csóválta a fejét.

- Szerelmem, nem szeghetem meg az eskümet, amelyet Avalon úrnőjének tettem, aki a trónra emelt...

- Isten emelt a trónra, senki más - mondta tiszta szívből az asszony. - Jaj, Arthur, ha szeretsz, tedd meg! Tedd meg, ha azt akarod, hogy Isten másik gyermeket küldjön nekünk! Hát nem látod, hogy azzal büntet, hogy magához szólította a fiunkat?

- Nem szabad így beszélned - mondta határozottan Arthur. - Babonás csacskaság azt hinni, hogy Isten így cselekszik. Azért jöttem, hogy elmondjam: a szászok végre gyülekeznek, mi pedig indulunk, s megütközünk velük a Badon-hegynél. Bárcsak már olyan jól lennél, hogy Camelotba lovagolj, de még nem szabad... még nem...

- Jól tudom én, hogy csak nyűg vagyok a nyakadon - fakadt ki keserűen Gwenhwyfar. - Sosem is voltam több... milyen kár, hogy nem haltam a gyerekkel én is.

- Nem, nem szabad így beszélned - mondta gyöngéden Arthur. - Erősen hiszem, hogy jó kardommal, Excaliburral meg a társaimmal diadalmaskodni fogunk. Neked pedig éjjel-nappal imádkoznod kell értünk, én Gwenhwyfarom. - Felállt, aztán még hozzátette. - Pirkadat előtt nem indulunk. A kivonulás előtt még megpróbálok elbúcsúzni tőled, atyád szintén meg Gawaine és talán Lancelet. Az üdvözletét küldi, Gwenhwyfar. Nagyon zaklatott lett, amikor tudomást szerzett a betegségedről. Tudsz szólni velük, ha idejönnek?

Gwenhwyfar lehajtotta a fejét, keserűen mondta:

- Azt teszem, amit uram és királyom parancsol. Igen, csak jöjjenek, bár csodálom, hogy igényt tartasz az imáimra... hiszen arra sem tudlak rávenni, hogy hajítsd el azt a pogány lobogót, és emeld a magasba Krisztus keresztjét... Isten pedig bizonnyal ismeri a szívedet, hiszen Isten nem engedi, hogy úgy lovagolj a csatába, mint akinek valaha is a fia uralja majd ezt a földet, mivel nem tökélted el, hogy keresztény országgá tedd...

Arthur megdermedt, elengedte Gwenhwyfar kezét, s az asszony érezte, hogy nézi őt. Végül lehajolt, öklével fölemelte Gwenhwyfar állát, s a szemébe nézett.

- Édes kincsem, egyetlen szerelmem - mondta halkan -, az Isten nevére kérdelek, komolyan hiszed ezt?

Gwenhwyfar csak bólintott, mert nem tudott megszólalni, s az orrát a köntöse ujjával törölte meg, akár egy kisgyermek.

- Én pedig azt mondom néked, édes asszonyom, az Isten színe előtt, hogy én nem hiszem, hogy Isten imígyen cselekszik, sem azt, hogy valami sokat számít, miféle zászló alatt harcolunk. Ám ha neked ennyire fontos... - Elhallgatott, nagyot nyelt. - Gwenhwyfar, nem tudom elviselni, amikor ily csüggedtnek látlak. Ha Krisztus és a Szűz zászlaja alatt viszem a csatába a seregemet, abbahagyod a bánkódást, és imádkozol érettem tiszta szívedből?

Az asszony teljesen megváltozva, örömtől ficánkoló szívvel pillantott fel az urára: Hát igazán megtenné az ő kedvéért?

- Ó, Arthur, ezért imádkoztam, egyre csak imádkoztam...

- Akkor hát - sóhajtott Arthur -, esküszöm neked, Gwenhwyfar: egyedül a te lobogódat, Krisztus és a Szűz zászlaját viszem a csatába, semmiféle más jelvény nem díszeleg majd a légióm fölött. Úgy legyen, ámen. - Megcsókolta az asszonyt, ám Gwenhwyfar látta, hogy nagyon szomorú. Elkapta és megcsókolta az ura két kezét, és most először látta úgy, hogy a csuklóján lévő kígyók elfakult képek csupán, hogy bizonnyal őrültség volt azt képzelnie, hogy hatalmukban áll kárt tenniük benne vagy a gyermekében.

Arthur odaszólt az ajtóban álló fegyvernökének, hogy fogja óvatosan a zászlót, s vonja fel a tábor fölé.

- Mert holnap hajnalban indulunk - mondta -, s mindenkinek látnia kell az én úrnőm zászlaját a Szent Szűzzel meg a kereszttel, amint ott lobog Arthur légiója fölött.

A fegyvernök meghökkent.

- Uram... királyom... és a pendragon zászlaja?

- Vidd a tiszttartóhoz, s parancsold meg, hogy tegye el valahová. Isten lobogója alatt megyünk hadba.

A fegyvernök engedelmeskedett, Arthur pedig Gwenhwyfarra mosolygott, de nem sok öröm volt a mosolyában.

- Napnyugtakor jövök ismét atyáddal meg pár rokonunkkal. Itt vacsorázunk, ételt hozatok mindannyiunknak. Ne fáradjon Elaine ennyi emberrel. Viszontlátásra, kedves feleségem - indult máris.

A kis vacsorára végül az egyik kisebb csarnokban került sor, mert kényelmesen nem fértek volna el Gwenhwyfar szobájában. Gwenhwyfar és Elaine a Caerleonban maradt legjobb köntösüket vették föl, a hajukba pedig szalagokat fontak; izgalmas volt végre az ünnep ennyi keserves bezártság után. A lakomát - nemigen volt több katonai fejadagoknál - kecskelábú asztalokon tálalták. Arthur idősebb tanácsosainak többségét Camelotba küldték, Patrícius püspököt is köztük, ám Taliesint, a merlint elhívták a vacsorára, ahogyan Lot királyt, a walesi Uriens királyt, a cornwalli Marcus herceget meg Lancelet idősebb féltestvérét, Ban legidősebb fiát és örökösét, a kis-britanniai Lionelt is. Ott volt Lancelet is, s talált rá alkalmat, hogy Gwenhwyfarhoz siessen, megcsókolja a kezét, s reménytelen gyöngédséggel nézzen a szemébe.

- Meggyógyultál, úrnőm? Aggódtam érted. - És a sötétben megcsókolta, a puha ajkak tollpiheként érintették az asszony halántékát.

Leodegranz király izgatottan, zaklatottan csókolta homlokon a lányát.

- Sajnálom, hogy beteg voltál, kedvesem, sajnálom azt is, hogy oda a gyermek, de Arthurnak egyszerűen gyaloghintóba kellett volna tuszkolnia, s elküldenie Camelotba. Én bizony ezt tettem volna Alienorral, ha ellentmond - zsörtölődött. - És lám, a maradással nem nyertél semmit!

- Ne korhold, uram - szólt közbe szelíden Taliesin. - Éppen eleget szenvedett. Ha Arthur nem tesz néki szemrehányást, az apja se tegyen.

Elaine tapintatosan témát változtatott.

- Ki ez a Marcus herceg?

- A cornwalli Gorlois unokafivére, azé, aki azelőtt halt meg, hogy Uther trónra került - magyarázta Lancelet -, s arra kérte Arthurt, hogy ha győzünk a Badon-hegynél, elnyerhesse Cornwallt a Morgaine rokonunkkal kötendő házasság által.

- Az a vénember? - döbbent meg Gwenhwyfar.

- Szerintem bölcs dolog Morgaine-t idősebb férfihoz adni - az ő szépsége amúgy sem vonzza a fiatalabbakat - mondta Lancelet. - Viszont okos és tanult, no meg Marcus herceg nem is magának kéri, hanem Drustan fiának, aki Cornwall egyik legkiválóbb lovagja. Arthur éppen most fogadta lovagjává, a csata előestéjén. Bár ha Morgaine nem tér vissza az udvarhoz, Drustan bizonnyal a vén breton király, Hoell lányát fogja elvenni... - Elnevette magát - Az udvari pletykák mind házasságról szólnak. Nincs más téma?

- És te - szólalt meg merészen Elaine -, te mikor számolsz be nekünk a magad házasságáról, sir Lancelet?

Lancelet udvariasan fejet hajtott.

- Mihelyt atyád fölkínálja nekem a kezedet, Elaine úrnő, nem fogok nemet mondani. Ám igen valószínű, hogy ő vagyonosabb embert szán néked nálam, s mivel az én úrnőm immár házas - bókolt Gwenhwyfarnak, aki látta az ifjú szemében a szomorúságot -, nemigen sietek házasodni.

Elaine elpirult, és lesütötte a szemét.

- Pellinore-t is hívtam, hogy vacsorázzon velünk - szólt Arthur -, ám ő inkább az embereivel maradt, ellenőrzi a készülődésüket az útra. Némelyik szekér már útra kelt Nézzétek csak - mutatott ki az ablakon -, az északi lándzsák ismét villódznak fölöttünk!

- Kevin, a hárfás nem jön? - kérdezte Lancelet.

- Én hívtam - szólalt meg Taliesin. - Ám azt mondotta, nem akarja a jelenlétével sérteni a királynét. Összekaptatok, Gwenhwyfar?

Gwenhwyfar lesütötte a szemét.

- Gorombán szóltam vele, amikor rosszul voltam, s nagy fájdalom gyötört. Ha látnád, druida uram, elmondanád-e, hogy a bocsánatát kérem? - Az oldalán ott ült Arthur, lobogója ott lobogott Arthur tábora fölött, és Gwenhwyfart szeretet és könyörület töltötte el mindenki, még a bárd iránt is.

- Azt hiszem, Kevin tudja, hogy csupán a szenvedésed keserűsége beszélt belőled - mondta gyöngéden Taliesin, s Gwenhwyfar kíváncsi lett volna, vajon mennyit mondott el neki a fiatalabb druida.

Hirtelen Lot és Gawaine rontott a szobába.

- Hát ezt mire véljem, Arthur uram? - kérdezte Lot - Mi arra esküdtünk, hogy a pendragon zászlaját követjük, s az immár nem csattog a tábor fölött, a törzsek körében pedig igen nagy a nyugtalanság... mondd csak, mit tettél?

Arthur arca sápadt volt a fáklyafényben.

- Csupán ennyit, rokon... hiszen keresztény nép volnánk, hát Krisztus és a Szűz zászlaja alatt harcolunk.

- Az avaloni íjászok távozni készülnek, Arthur - komorodott el Lot - Emeld magasba Krisztus lobogóját, ha a lelkiismereted ezt diktálja, ám emeld mellé a pendragon zászlaját is a bölcsesség sárkányaival, vagy az embereid megoszlanak, s nem lesznek többé egyetlen szív, egyetlen lélek, ahogyan a várakozás emberpróbáló napjaiban voltak! Félresöpörnéd mindezt a nemes szándékot? A piktek már számtalan szászt leterítettek tündérnyílvesszőikkel, s így lesz most is. Könyörgöm, ne vedd el a zászlajukat, ne dobd el a segítségüket!

Arthur idegesen mosolygott.

- Ahogyan a császár, aki a jelet látta az égen, s kimondta: „E jelben fogunk győzni”, úgy leszünk mi is. Te, Uriens, aki római sasok alatt küzdesz, te ismered a történetet.

- Valóban, királyom - mondta Uriens -, de bölcs dolog-e megtagadni Avalon népét? Hiszen hozzám hasonlóan te is a csuklódon viseled a kígyókat, Arthur uram, jelképéül az országnak, amely vénebb a keresztnél.

- Csakhogy ez új ország lesz, ha győzünk - szólalt meg Gwenhwyfar -, s ha nem, akkor úgysem számít.

Lot rápillantott, s utálattal mérte végig.

- Tudhattam volna, hogy ez a te műved, királyném.

Gawaine izgatottan az ablakhoz sietett, lenézett a táborra.

- Látom őket nyüzsögni a tüzeik körül - a népet, Avalonból meg a te országodból, Uriens király. Arthur, rokon - lépett a királyhoz -, mint legelső lovagod, kérve kérlek, emeld föl a pendragon zászlaját azoknak, akik azt akarják követni.

Arthur habozott, ám meglátta Gwenhwyfar ragyogó tekintetét, rámosolygott az asszonyra, s kijelentette:

- Esküt tettem. Ha ezt a csatát túléljük, a fiunk olyan országon fog uralkodni, amely a kereszt jegyében egyesült. Senki lelkiismeretének nem kívánunk parancsolni, ám ahogyan a Szentírásban áll: „jómagam és a házam népe az Urat akarjuk szolgálni”.

Lancelet mély lélegzetet vett. Ellépett Gwenhwyfar mellől.

- Uram és királyom, emlékeztetlek, hogy én a Tó fia vagyok, és Avalon úrnőjét tisztelem. Az ő nevében kérlek, királyom, aki mindig a barátod és a jótevőd volt, ne tagadd meg tőlem ezt a kegyet: hadd vigyem én a csatába a pendragon zászlaját. Így az esküdet is megtarthatod, s Avalonnal szemben sem leszel hitszegő.

Arthur habozott. Gwenhwyfar alig észrevehetőn megrázta a fejét, Lancelet pedig Taliesinre pillantott. Aztán a hallgatást beleegyezésnek véve, indult kifelé, amikor megszólalt Lot.

- Arthur, ne engedd! Úgyis elegen mondogatják, hogy Lancelet a kedvenced és az örökösöd! Ha ő viszi csatába a pendragon zászlaját, azt hiszik majd, te jelölted ki, hogy a lobogódat hordozza, s a sereg megoszlik majd: a te híveid a kereszt alá gyűlnek, Lancelet emberei a pendragon alá.

Lancelet dühösen fordult Lothoz.

- Te is a saját zászlód alatt harcolsz, ahogyan Leodegranz is, Uriens is, a cornwalli Marcus herceg is! Miért ne hordozhatnám én Avalon lobogóját?

- Csakhogy a pendragon zászlaja a Nagy Sárkány alatt egyesült Britannia lobogója - vágott vissza Lot, és Arthur sóhajtva bólintott.

- Egyetlen zászló alatt kell küzdenünk, s az a kereszt zászlaja. Bár nem szívesen tagadok meg tőled semmit, rokon - nyúlt Lancelet kezéért Arthur -, ezt nem engedhetem.

Lancelet arcán látszott, hogy nehezen uralkodik a haragján, aztán az ablakhoz ment. Lot pedig beszélni kezdett a háta mögött.

- Az én északi embereim azt mondogatják, a szászok lándzsáival kell szembenéznünk, s a vadhattyúk rikoltoznak, s a hollók várnak mindannyiunkat...

Gwenhwyfar felállt, keze szorosan Arthur kezében.

- „E jelben győzni fogsz” - mondta halkan, és Arthur megszorította a kezét.

- Ha nem csupán a szászok, de a pokol minden erői sorakoznának fel ellenünk, úrnőm, az én lovagjaimmal akkor sem vallhatok kudarcot. És itt van mellettem Lancelet. - S ezzel Arthur mindkettőjüket magához húzta. Lancelet egy pillanatig mereven állt, az arcán még mindig harag tükröződött, aztán nagyot sóhajtott.

- Úgy legyen, Arthur király. De... - Habozott, s a szinte közvetlenül mellette álló Gwenhwyfar érezte a férfi testén végigfutó borzongást. - Nem tudom, ha megtudják, mit szólnak majd Avalonban, uram és királyom.

Egy pillanatig tökéletes némaság volt a teremben, s az északi égbolton szikráztak a fénylándzsák.

Aztán Elaine behúzta a függönyöket, imígyen kirekesztve a csodajeleket, s vidáman hívta őket.

- Üljünk asztalhoz, uraim! Mert ha pirkadatkor indultok, bizony nem mehettek lakoma nélkül, s mi megtettünk mindent, ami módunkban állt!

Ám amint ott ültek a pecsenye mellett, s miközben Lot meg Uriens és Marcus herceg stratégiáról meg hadrendről társalogtak Arthurral, Gwenhwyfar újra meg újra elkapta Lancelet fekete szemének tekintetét, amely csupa bánat és rettegés volt.

13

Amikor Morgaine elhagyta Arthur caerleoni udvarát - csupán arra kért engedélyt, hogy fölkeresse Avalont meg a nevelőanyját -, gondolatait Viviane-re összpontosította, így nem kellett azon rágódnia, ami közte és Lancelet között történt. Ha engedte, hogy a gondolatai mégis visszakalandozzanak, forró vasként égette a szégyen; ő felajánlkozott a férfinak őszintén, a régi szokás szerint, az pedig csupán gyermekes játszadozásra volt hajlandó, s ezzel gúnyt űzött Morgaine női mivoltából. A lány maga sem tudta, a férfira vagy önmagára dühösebb-e: hogy Lancelet így játszadozhatott vele, ő meg annyira vágyott a férfira...

Néha már bánta, hogy szidalmazta a férfit. Miért kellett sértegetnie? Lancelet olyan, amilyennek az Istennő teremtette, se jobb, se rosszabb. Máskor meg, miközben kelet felé lovagolt, magát okolta; Gwenhwyfar régi sértése - kicsi és csúf, mint a tündérnép - nem hagyta nyugodni. Hiszen ha többet tudna kínálni, ha olyan szép lenne, amilyen Gwenhwyfar... ha képes lenne beérni azzal, amit Lancelet nyújtani tudott... aztán ismét meggondolta magát: Lancelet megsértette őt és rajta keresztül az Istennőt is... Így gyötrődve lovagolt keresztül a zöld dombvidéken. Aztán egy idő múlva azon kezdett töprengeni, mi vár rá Avalonban.

Engedély nélkül hagyta el a szent szigetet. Lemondott papnői rangjáról, hiszen még az avatásakor kapott kis kést is hátrahagyta; az azóta eltelt évek során pedig mindig a homlokába fésülte a haját, hogy senki ne lássa az odatetovált kék holdsarlót. Most az egyik faluban elcserélte aranyozott gyűrűcskéjét némi kék festékért, amelyet a törzsek asszonyai használnak, és fölfrissítette az elhalványult jelet.

Minden azért történt velem, mert megszegtem az Istennőnek tett eskümet... s ekkor eszébe jutott, amit Lancelet mondott elkeseredésében, hogy nincs Istennő, sem istenek, mindezeket a ködképeket csupán az emberiség teremti attól való félelmében, amit képtelen megérteni.

Ám ha ez igaz lenne, az sem kisebbítené a bűnét. Mert lett légyen az Istennő olyan, amilyennek ők képzelték, vagy lett légyen név csupán, amellyel a természet nagy ismeretlenjeit próbálták körülírni, ő mégis odahagyta a templomot meg azt az életformát és gondolkodásmódot, amelyre felesküdött, eltávolodott a föld nagy áramlataitól és ritmusaitól. Papnő számára tilalmas ételeket fogyasztott, úgy vette el állat, madár és növény életét, hogy nem mondott köszönetet, amiért az Istennő ezt a darabkáját feláldozta az ő javáért, oktalanul élt, odaadta magát egy férfinak anélkül, hogy megtudakolta volna az Istennő akaratát, pusztán a kéj meg a gyönyör kedvéért - nem, arra nem számíthat, hogy visszatér, s minden úgy lesz, mint azelőtt. És amint lovagolt a dombvidéken az érő gabona és az éltető eső közepette, egyre fájóbban érezte, milyen távol került Viviane és Avalon tanításaitól.

A különbség mélyebb, mint gondoltam. Még a földművelők is, ha keresztények, olyan életmódot folytatnak, amely távol esik a földtől; azt mondják, Isten uralmat adott nekik a mezők minden barma és minden növekvő fölött. Ám mi, akik dombvidéken és mocsárvidéken, erdőségben és távoli mezőkön élünk, jól tudjuk, hogy nem mi uralkodunk a természeten, hanem ő rajtunk, attól a pillanattól fogva, hogy vágy kél atyáink ágyékában és kívánság anyáink méhében, hogy a világra hozzanak minket, addig a percig, amikor kellő időben elhagyjuk az anyaméhet, és világra jövünk, s ő uralja a növényt meg az állatot, amelyet fel kell áldoznunk, hogy tápláljon és felruházzon és erőt adjon az élethez nekünk... Mindez kivétel nélkül az Istennő uralma alatt létezik, s az ő jósága és kegyelme nélkül lélegzetet sem vehetnénk, s minden csupasz lenne, és elpusztulna. S amikor eljő a csupaszság meg a halál ideje, hogy mások foglalhassák el a helyünket ezen a földön, az is az ő műve, mert ő nem csupán a gyümölcshozó föld Zöld Úrnője, de a hó alatt rejtőző mag, a lassúra halált hozó holló és héja, az idejüket letöltőiteket titkon eltakarító férgek Sötét Úrnője, s végül a rothadás meg a pusztulás meg a halál Úrnője is...

Mindezekre visszaemlékezve, Morgaine rájött végül, hogy ami Lancelet-val történt, végül is csekélység volt; a legnagyobb bűn nem Lancelet-é volt, hanem az ő szívében rejlett, amikor elfordult az Istennőtől. Mit számít, hogy a papok mit tartanak jónak vagy erkölcsösnek vagy bűnösnek vagy szégyenletesnek? A büszkeségét ért seb egészséges gyógyszernek bizonyult.

Az Istennő majd számol Lancelet-val is a maga idejében, a maga módján. Nem az én dolgom. Ebben a percben Morgaine úgy vélte, a legjobb az lenne, ha soha többé nem találkozna az unokafivérével.

Nem, nem valószínű, hogy újra visszakaphatja a választott papnő szerepét... de Viviane talán megszánja, s megengedi, hogy jóvátegye az Istennő ellen elkövetett bűneit. Ebben a percben Morgaine úgy érezte, megelégedne azzal is, ha szolgálóként vagy egyszerű földműves asszonyként élhetne Avalonban. Úgy volt, akár a beteg gyermek, aki siet az anyja ölébe hajtani a fejét, hogy jól kisírhassa magát... Avalonba hozatja a fiát is, hogy ott nevelkedjék, a papok között, és soha többé nem tér le a helyes útról...

Így hát, amikor megpillantotta a zölden és semmi máshoz nem hasonlíthatón égre meredő Tort a dombokon túl, könnyek törtek elő a szeméből. Hazatér, visszatér az otthonába és Viviane-hez, ismét ott áll majd a kőkörben, és könyörög az Istennőnek, hogy gyógyítsa ki vétkeiből, hogy visszajuthasson a helyre, ahonnan a büszkesége és az önfejűsége taszította le.

Mintha a Tor bújócskát játszott volna vele: hol mutatta magát, felmeredő falloszként nyúlt a dombok fölébe, máskor elbújt a hegyek mögé, vagy eltűnt a nyirkos ködben; ám Morgaine végre a tó partjára ért, ahová oly sok évvel korábban Viviane-nel érkezett.

A szürkés víz csupaszon terült el előtte a késő esti napsütésben. A vöröslő égboltra sötéten, csupaszon meredtek fel a nádszálak, a papok szigetének alig látható partvonala fölfelé ívelt a napnyugta ködében. De nem mozdult semmi, a vízen nem moccant semmi, pedig Morgaine egész szíve minden szenvedélyes erejével próbálta elérni a szent szigetet, hívni a bárkát... Egy órán át állt ott mozdulatlanul, aztán leszállt a sötétség, és Morgaine tudta, hogy kudarcot vallott.

Nem... a bárka nem jön érte, sem ezen az estén, sem máskor. A papnőért, Viviane választottjáért, dédelgetett nevelt lányáért eljönne, de a szökevényért, aki világi udvarokban, a maga feje szerint élte a világát négy éven át, nem jön. Egyszer már megesett, a beavatásakor, hogy Avalon kivetette, s akkor a próbatétel döntötte el, hogy papnőnek nevezhető-e, vagy sem: vissza kellett jutnia segítség nélkül.

Nem hívhatta a bárkát; a lelke legmélyéig rettegett fennhangon kimondani az igét, amely odaidézte volna a bárkát a ködön át. Nem parancsolhat neki, hiszen elveszítette a jogát, hogy Avalon gyermekének nevezze magát. Amikor a víz színét veszítette, s az utolsó napsugarak a szürkület ködébe vesztek, Morgaine bánatosan bámulta a távoli partot. Nem, nem merte hívni a bárkát; ám Avalonba másik út is vezetett, a tó túloldalán, ahol a rejtett ösvényen átvághat a mocsáron, s utat lelhet a rejtett világba. Magánytól gyötörten kezdett baktatni a tóparton, a lovát vezetve. A fölébe magasodó nagy állat forró lélegzete a háta mögött némi vigaszt nyújtott. Ha semmi sem sikerül, legföljebb a tó partján tölti az éjszakát; nem az első éjszakája lesz magányosan a szabadban. És reggel megleli az utat. Eszébe jutott, hogyan szökött évekkel korábban egyedül, álöltözetben északra, Lot udvarába. Az udvari élet bősége és fényűzése elpuhította, de ha kell, ismét meg tudja tenni.

Különös csönd volt, nem kongtak a papok szigetének harangjai, nem zsolozsmáztak a zárdában, madarak sem rikoltoztak; mintha elvarázsolt tájon lépkedett volna. Morgaine megtalálta a helyet, amelyet keresett. Egyre sötétebb lett, minden fa és bokor baljós alakot öltött, szörnynek, sárkánynak látszott. Ám Morgaine ismét úgy gondolkodott, mint hajdanán, amikor Avalonban élt: nincs itt semmi, ami árthatna neki, ha ő nem akar ártani.

Elindult a rejtett ösvényen. Az út felét kellett megtennie a ködön át; másként az ösvény a papok konyhakertjéhez vitte volna, a kolostor mögé. Arra kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a sűrűsödő sötétre, hanem elméje meditatív erejét az úti céljára összpontosítsa. Így aztán mintha minden egyes lépése megannyi varázsige lett volna, mintha az út fölfelé vezetett volna a Tor kőköréhez... Morgaine némán haladt, a szeme félig csukva, óvatosan lépegetett. A köd hidegen ölelte körül.

Viviane nem tartotta nagy bajnak, hogy Morgaine együtt hált a féltestvérével, és gyermeket szült tőle... Avalon királyi véréből való gyermeket, királyibbat magánál Arthurnál. Ha Lancelet-nak szült volna ilyen gyermeket, azt itt nevelhetnék Avalonban, s a legnagyobb druidák egyike válhatna belőle: De mi lesz az ő fiából? Miért is hagyta Morgause-nál? Természetéből kivetkezett anya vagyok, gondolta Morgaine; el kellett volna hozatnom a fiamat. Csakhogy nem akarózott Arthur szemébe néznie, és szólnia a gyermek létezéséről. Nem akarta, hogy a papok meg az udvarhölgyek megbámulják, és összesúgjanak: Ez az a nő, aki gyermeket szült az Agancsosnak a törzsek ősi, pogány szokása szerint, tudjátok, a törzsek, akik befestik az arcukat, szarvat kötnek a fejükre, s együtt rohannak az őzekkel, akár a barmok... a fiú jól van ott, ahol van, Arthur udvara nem neki való hely, s ugyan mit kezdene a sarkában egy hároméves fiúcskával? Arthur fiával?

Ám néha gondolt rá, éjszakákat idézett fel, amikor odahozták a teli hasikájú, édes illatú gyermeket, s ő dajkálta, dúdolt neki, s nem gondolt semmire, s egész testét valami öntudatlan boldogság töltötte el... ugyan volt-e máskor olyan boldog? Csak egyszer, gondolta, amikor Lancelet meg én ott feküdtünk a napfényben a Toron, amikor vízimadárra vadásztunk a tó partján... s ekkor a szemét meresztve rájött, hogy már tovább kellett volna jutnia, már ki kellett volna érnie a ködből Avalon szilárd földjére.

S a mocsaras részek valóban eltűntek: fák vették körül, a lába alatt szilárd volt az ösvény, s nem a papok konyhakertjéhez és árnyékszékeihez jutott. A Szüzek Háza mögötti mezőn kell lennie, amely a gyümölcsöshöz vezet; most ki kell gondolnia, mit mondjon, ha itt találják, hogy miféle szavakkal bizonyítsa Avalon népének: joga van itt lenni. Valóban? Mintha kissé kevésbé lett volna sötét; talán fölkel a hold. Négy-öt napja lehetett holdtölte, hamarosan lesz elegendő fény, hogy megtalálja az utat. Nem gondolhatja komolyan, hogy minden fa és bokor ugyanolyan, mint amikor itt élt, s ismerte az ösvény minden egyes lépését. Morgaine a lova kötőfékébe kapaszkodott. Hirtelen félelem fogta el, hogy eltéved az egykor jól ismert utakon.

Nem, valóban világosodott, most már tisztán látta a fákat meg a bokrokat. Ha a hold kel fel, vajon miért nem látja a fák fölött? Talán véletlenül megfordult az úton, amikor félig csukott szemmel haladt, s visszafelé haladt az ösvényen, át a ködön a világok között? Ha valami ismerős pontot látna végre! Az égen nem volt felhő: tisztán látta az égboltot, a köd is felszállt, de egyetlen csillagot sem tudott kivenni.

Talán túlságosan sokáig volt távol az ilyen dolgoktól? Színét sem látta a felkelő holdnak, holott már régen az égbolton kellett volna lennie...

És ekkor hideg verejték öntötte el, s ereiben megfagyott a vér. Az a nap, amikor füveket és gyökereket keresett, amikor el akarta veszejteni a testében hordozott gyermeket... talán ismét abba az elvarázsolt világba tévedt, amely nem volt sem Britannia, sem az a titkos világ, ahová a druidák mágiája vitte Avalont, hanem egy sokkal régibb, sötétebb világ, ahol nem létezett sem csillag, sem nap...?

Nyugalmat parancsolt hevesen dobogó szívének; markolta a ló kötőfékét, s az állat meleg, izzadt oldalának dőlt, érezte a hús meg a csont szilárdságát, hallotta az arca mellett a nagyon is valódi, halk, nyerítő légzést. Ha egy kicsit nyugton marad, és erősen gondolkodik, meg fogja lelni az utat... De a félelme egyre nőtt.

Nem tudok visszamenni. Nem tudok visszamenni Avalonba, nem vagyok méltó rá, nem tudok átjutni a ködön... Az avatás próbatételének napján is érezte ezt egy pillanatig, de akkor határozottan kirekesztette a félelmét.

Csakhogy akkor fiatalabb voltam és ártatlan. Még nem árultam el az Istennőt vagy a titkos tanításokat, nem árultam el az életet...

Morgaine küzdött a pánik rátörő hullámai ellen. A félelem a legrosszabb. A félelem kiszolgáltatja minden balszerencsének. Az ember testén még a vadállat is megérzi a félelmet, s akkor támad, míg a bátor elől elmenekül. Ezért futhat a legmerészebb férfi a szarvasokkal, amíg a bőrén nem ütközik ki a félelem szaga... ezért festik be magukat, tűnődött, a csípős illatú, kék indigóval, mert elnyomja a félelem szagát? Az igazán bátor férfi vagy nő talán az lehet, aki el sem képzeli, mi történhet, ha a dolgok rosszra fordulnak.

Nincs itt semmi, ami kárt tehetne benne, akkor sem, ha valóban tündérhonba tévedt. Egyszer már itt találta magát, de az az asszony, aki kigúnyolta akkor, nem jelentett számára semmiféle veszélyt vagy fenyegetést. Ezek a lények vénebbek voltak még a druidáknál is, de ők is az Istennő uralma alatt élték a maguk életét, s talán még segíthettek volna az utat megtalálni is. Bárhogyan legyen is, nincs mitől félnie, legföljebb nem találkozik senkivel, s eltölt egy magányos éjszakát a fák közt.

Fényt pillantott meg. Talán a Szüzek Házának udvarán égő fények egyike lenne? Ha az, hamarosan otthon lesz, ha nem, megtudakolhatja az utat a tűznél ülőktől. Ha a papok szigetére jutott, s valami idegen pappal találkozik, a rémült csuhás még tündérasszonynak nézheti őt. Eltűnődött, vajon ezek a nők nem kísértik-e néha a papokat; nagyon is valószínűnek tetszett, hogy ezen a helyen, az Istennő szentélyének kellős közepén néhány, a többieknél nagyobb képzelőerővel megáldott pap megérezze a hely érverését, rájöjjön, hogy az életvitele az élet azon erőinek a tagadása, amelyek ott lüktetnek a világ érverésében. A papok inkább tagadják, mint igenlik az életet a szív életétől és a természet életétől kezdve addig az életig, amely férfi és nő viszonyának a gyökerében lüktet...

Ha én lennék Avalon úrnője, az újhold éjjelén elküldeném a szüzeket a papok kolostorába, hogy megmutassák: az Istennőt nem lehet tréfára venni vagy megtagadni, hogy ők is férfiak, s a nők nem az ő képzelt ördögük gonosz teremtményei, hanem az Istennő eszközei... úgy bizony, Beltane vagy nyárközép éjjelén...

S ha ezek a bolond papok elkergetnék a szüzeket, vagy démonoknak vélnék őket, akik azért jöttek, hogy az igazakat kísértsék? S egy pillanatra mintha a merlin hangját hallotta volna: Szolgálja szabadon minden ember azt az Istent, akit a leginkább szolgálni kíván...

Akkor is, tűnődött, ha az az Isten magát a föld életét tagadja? Ám tudta, hogy Taliesin azt felélné: Akkor is.

A fák között már tisztán látta a fáklyát, amely kék és sárga fényt árasztott egy oszlop tetején. A fénye egy pillanatra elvakította, aztán megpillantotta a fáklyát tartó férfit. Kicsi, sötét bőrű férfi volt, sem pap, sem druida. Pöttyös őzbőrből készült ágyékkötőt viselt meg valami sötét köpenyt a meztelen vállán; az apró törzsbeliekre hasonlított, csak azoknál magasabb volt. Hosszú, sötét haján színes levelekből font koszorút viselt; őszi falevelek voltak, bár az erdő még nem csavarodott őszbe. Ez megrémítette Morgaine-t. Ám a férfi lágy és dallamos hangon szólalt meg, az ősi nyelvjárásban.

- Üdvözlégy, nővérem; úton ért az éjjel? Erre jöjj. Hadd vezetem a lovad - ösmerem az ösvényeket.

Mintha csak várt volna, gondolta Morgaine.

Mintegy álomban, követte a férfit. Lába alatt az út egyre szilárdabb, egyre járhatóbb lett, s a fáklya fénye elűzte a ködös félhomályt. A férfi vezette a lovat, ám időről időre hátrafordult, s a lányra mosolygott. Aztán megfogta a kezét, s úgy vezette, ahogyan kis gyermeket szokás. A foga igen fehér volt, s a fáklyafényben sötét szeme igen vidám.

Több lett a fény; valamikor a férfi átadta a ló kötőfékét egy másiknak, Morgaine nem emlékezett, hogy mikor, s valami fénykörbe vezette őt. A lány nem emlékezett rá, hogy falak közé léptek volna, mégis egy nagy csarnokban találta magát, ahol férfiak és nők lakomáztak koszorús fejjel. Némelyek fejéke őszi levelekből állt, más asszonyok kora tavaszi virágokat viseltek, például a vadszamóca halovány virágocskáit, amelyek már a hó olvadása előtt előbújnak. Valahol hárfa szólt.

A vezetője még mindig mellette volt. Az asztalfőhöz vezette a lányt, aki minden csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy ott az az asszony ül, akivel már találkozott, a fején csupasz nyírfavesszőből font koszorú. Az asszony szürke szeme kortalan és bölcs volt, mintha mindent látna és megértene.

A férfi a padra ültette Morgaine-t, s kupát nyomott a kezébe. Nem tudta, miféle fémből készült... s benne az ital édes és simogató, tőzeg- és hangaízű volt. Morgaine szomjasan kortyolt belőle, s csak aztán jött rá, hogy a hosszú böjt után túlságosan mohó volt; szédült a feje. Aztán eszébe jutott a régi mese: ha tündérhonba tévednél, sose egyél az ételükből, igyál az italukból... de hiszen mese csupán, nem több; nem fogják bántani.

- Hol vagyok? - kérdezte.

- Ez Chariot kastélya - felelte az úrnő -, és üdvözöllek nálunk, Morgaine, Britannia királynője.

Morgaine a fejét rázta.

- Nem, nem, nem vagyok királynő. Anyám nagykirályné volt, jómagam Cornwall hercegnője vagyok, de nem több...

Az úrnő mosolygott.

- Az egy és ugyanaz. Fáradt vagy, nagy utat tettél meg. Egyél-igyál, kishúgom, és holnap valaki elvezet oda, ahová menni kívánsz. Most azonban ideje ünnepelni.

Gyümölcs került a tányérjára és kenyér, barna, lágy kenyér valamiféle ismeretlen gabonából, mégis mintha valamikor ízlelte volna már... látta, hogy a férfi, aki idevezette arany karkötőt visel mindkét csuklóján, amely eleven kígyóként tekereg... megdörzsölte a szemét, mert úgy gondolta, talán álmodik, s amikor újra odapillantott a karkötőre, az karperec volt csupán vagy tetoválás, amilyet Arthur viselt a királlyá avatásakor. S néha, amikor a férfira tekintett, úgy esett rá a fáklyák fénye, mintha szarvakat viselne a homlokán; az úrnő pedig mintha aranykoronát és nyakékeket viselt volna, ám máskor úgy tetszett, csupán nyírfavesszőből font koszorú van a fején, a nyakában pedig kagylókból fűzött lánc, s az apró kagylók úgy nyíltak szét, akár a női nemi szerv, amely az Istennőnek van szentelve. Morgaine kettejük között ült, s valahol hárfa szólt édesebben, mint Avalon hárfái...

Már nem volt fáradt. Az édes nedű elűzte tudatából a bánatot és a kimerültséget. Később valaki hárfát adott a kezébe, s ő is játszott és dalolt; sosem szólt a hangja tisztábban, édesebben. Játék közben álom zuhant rá, s úgy tetszett, a körötte lévő arcok valamiképpen mind hasonlítanak valakiére, akit másutt ismert... Aztán egy napsütötte sziget partján sétált, majd különös, ívelt formájú hárfán játszott; aztán egy nagy, köves udvaron ült, s egy fura, hosszú köntöst viselő bölcs, vén druida tanította őt meg a társait tájolókkal meg csillagkeresővel, s dalokat és neszeket ismert meg, amelyek ajtókat nyitottak meg vagy felemelték a körben sorakozó köveket, s ő megtanulta mindet, s a homlokára aranykígyót formázó koronát tettek...

Az úrnő azt mondta, ideje pihenni térni, reggel majd valaki útba igazítja őt meg a lovát. Morgaine lombokkal díszített, hűvös szobában aludt - vagy nem is faágak, hanem szüntelenül változó kárpitok voltak, amelyek elregélték minden megtörtént dolgok históriáját? Önmagát is látta a kárpitba szőve, hárfával a kezében, Gwydionnal az ölében, s látta magát a kárpitba szőve Lancelet-val - a férfi játszadozott a fürtjeivel, és fogta a kezét, s úgy érezte, valamire emlékeznie kéne, valamiért haragudnia kellene Lancelet-ra, de nem emlékezett rá, hogy miért.

Amikor az úrnő közölte, hogy aznap éjjel ünnepet ülnek, s ezért egy-két napig még maradnia kellene, hogy velük táncoljon, beleegyezett... úgy érezte, nagyon régen volt már, hogy táncolt, és boldog volt. Ám amikor eltűnődött, milyen ünnep is lehet, nem volt képes emlékezni rá... a tavaszi napéjegyenlőség napja még nem lehetett, s nem látta a napot meg a holdat, hogy számoljon, ahogyan tanulta.

Virágkoszorút tettek a fejére tarka, nyári virágokból, mert az úrnő azt mondta, már nem tapasztalatlan szűz leány. Csillagtalan éjszaka volt, s Morgaine-t zavarta, hogy nem látja a holdat, ahogyan nappal a napot sem. Egy nap telt volna el vagy kettő, esetleg három? Az időnek nem volt semmiféle jelentősége; akkor evett, amikor éhes lett, ott aludt el, ahol éppen akkor tartózkodott, amikor fáradtnak érezte magát, egymagában vagy végtelenül puha szénaágyon, az úrnő valamelyik szolgálójával. Egy alkalommal a legnagyobb meglepetésére a leány - igen, kissé Hollóra emlékeztetett - a nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta, és ő meghökkenés és szégyenkezés nélkül viszonozta a csókokat. Akár az álomban, a legkülönösebb dolgok tökéletesen lehetségesnek tetszettek, s Morgaine csupán picikét csodálkozott ezen, mert semmi sem számított, elvarázsolt álomban élt. Néha eltűnődött, mi történhetett a lovával, ám amikor arra gondolt, hogy ellovagol, az úrnő kijelentette, hogy még nincs itt az ideje, mert úgy akarják, hogy még maradjon... egyszer, évekkel később, amikor Morgaine megpróbálta felidézni mindazt, ami Chariot kastélyában történt vele, előbukkant egy emlékkép, hogy az úrnő ölében hever, s a mellét szopja, s egyáltalán nem érezte különösnek, hogy felnőtt nő létére ott feküdjön az anyja ölében, s úgy csókolgassák és babusgassák, ahogyan kisdedeket szokás. De ez persze csak álom lehetett, a fejébe szállt biztosan az az édes, erős bor...

Néha meg úgy látta, hogy az úrnő nem más, mint Viviane, s eltűnődött: Beteg lennék, s lázálmomban látnám mindezeket a fura dolgokat? Eljárogatott az úrnő szolgálóival füveket és gyökereket keresni, s nem érzékelt évszakokat. A mulatságon pedig - ugyanaz lett volna, vagy már másik - táncolt a hárfák zenéjére, aztán ismét ő muzsikált a táncolóknak, s az ujjai alól áradó dallamok egyszerre voltak búsak és vidámak.

Egyszer aztán, amikor virágokat és bogyókat gyűjtött koszorúnak, megbotlott valamiben: valami állat kifehéredett, csupasz csontjaiban. A nyakában pedig bőrcafat lógott, s azon egy kis vörös kelmedarab: mintha annak a tarisznyának a maradványa lett volna, amelybe a holmiját rakta, amikor eljött Caerleonból. Vajon mi történt a lovával, tűnődött, biztonságban van-e az istállóban? A tündérkastélyban nem látott ugyan istállót, de föltételezte, hogy azért van. Mert immár elég volt a dalból, a táncból, az idő múlatásából, a varázsból...

Egy ízben a férfi, aki odavezette, félrevonta őt a táncolók köréből. Sosem tudta meg a férfi nevét. De ha egyszer sosem látott itt sem holdat, sem napot, hogyan lüktethetett a testében ilyen tüzesen a hold meg a nap ritmusa?

- Tőr van nálad - mondta a férfi -, le kell tenned, mert nem bírom el a közelségét.

Morgaine leoldozta a derekáról a bőrtokot, és elhajította, nem is látta, hová esett. S ekkor a férfi ráhajolt, hosszú, sötét haja összeolvadt az övével; az ajka édes volt, mint a bogyók meg az az erős hangaital. Megoldotta a lány ruháját. Morgaine már megszokta a hideget; nem számított, hogy hideg volt a füvön, s hogy mezítelen volt. Megérintette a férfit; forró volt, meleg a teste, erős hímtagja forró és izmos, a lány combját széttáró két keze erős és mohó. Morgaine egész teste éhesen fogadta őt magába, mintha csak szűz lett volna; együtt mozdultak, s a lány érezte maga körött a föld velük együtt lüktető érverését.

Aztán megrémült... nem akarta, hogy ez a férfi teherbe ejtse, hiszen Gwydion születése oly keserves volt, egy második szülés megölné. Ám amikor szólni akart, a férfi gyöngéden befogta a száját, s Morgaine tudta, hogy a társa olvas a gondolataiban.

- Attól ne tarts, édes úrnőm, annak most nincs itt az ideje... ez most a gyönyör, s nem a fogamzás perce - mondta lágyan a férfi, és Morgaine átadta magát, és igen, a férfi homlokát szarvak árnyékolták, Morgaine ismét az Agancsossal ölelkezett, s mintha szerte az erdőben csillagok hulltak volna, vagy szentjánosbogarak lettek volna csupán?

Egy ízben a leányokkal az erdőn kóborolt, s egy tóhoz értek, és fölé hajolt, s amint a mélybe tekintett, Viviane arca nézett rá a vízből. Viviane erősen őszült, a hajában egyre több lett a fehér szál, s az arcát új ráncok barázdálták. Az ajka szétnyílt, mintha őt hívta volna, s Morgaine-ba belenyilallt. Mióta vagyok itt? Négy-öt napja legalább, talán egy hete. Most már valóban mennem kell Az úrnő megígérte, hogy valaki elvezet majd Avalon partjára...

És megkereste az úrnőt, és megmondta, hogy immár mennie kell. De már esteledett - persze holnap is lesz rá idő.

Máskor a vízben Arthurt látta, amint gyülekezik a serege... Gwenhwyfar kimerültnek és valahogy idősebbnek látszott; fogta a búcsúzó Lancelet kezét, s megcsókolta a száját. Igen, gondolta keserűen Morgaine, Lancelet éppen az ilyen játékokat kedveli. Gwenhwyfarnak is úgy tetszene a legjobban, ha bírná Lancelet teljes szerelmét és hűségét, de a tisztessége sosem kerülne veszélybe... Ám róluk is könnyedén meg tudott feledkezni.

S akkor egy éjjel fölriadt, mert a távolból hatalmas kiáltást hallott, s egy pillanatig úgy tetszett, mintha a Toron állna a kőkör kellős közepén, s ott hasítana a fülébe a világokon átható, iszonyatos sikoly, a hang, amelyet felnőtté válása óta csupán egyszer hallott, az az éles, berozsdásodott hang, amely a némaságtól fátyolos lett, Holló hangja, aki csupán akkor törte meg hallgatását, ha az Istenek olyan üzenetet küldtek általa, amelyet nem bízhattak senki másra...

Ó, a pendragon elárulta Avalont, a sárkány elszállt... a sárkány lobogója nem vonul többé a szász harcosok ellen... sírjatok, sírjatok, ha az úrnő útra kel Avalonból, mert bizonnyal nem tér vissza többé... aztán sírás hangja, zokogásé a hirtelen jött sötétségben.

És csönd. Morgaine ült a szürke fényben, a tudata hirtelen kitisztult teljesen, először azóta, hogy ebbe a világba érkezett.

Túlságosan sokáig maradtam, gondolta, beköszöntött a tél. De most már mennem kell, még mielőtt ez a nap véget ér... nem, így sem mondhatom, itt nem kel föl, nem nyugszik le a nap... Most kell indulnom, nyomban. Tudta, hogy hívnia kellene a lovát, aztán visszaemlékezett: ebben az erdőségben a lova már régen elpusztult. Hirtelen félelem hasított belé: Mióta vagyok itt?

A tőréért nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy elhajította. Összehúzta magán a ruháját - fakónak látszott. Nem emlékezett rá, hogy kimosta volna a ruháját vagy a fehérneműjét, bár egyik sem látszott különösebben piszkosnak. Hirtelen az jutott eszébe, hogy talán megtébolyodott.

Ha szólok az úrnővel, ismét arra kér majd, hogy maradjak... Morgaine befonta és feltűzte a haját... felnőtt nő létére vajon miért hordta eddig kibontva? És elindult az úton, amelyről tudta, hogy elvezeti Avalonba.

Morgaine szól...

Mind a mai napig nem tudom, hány éjszakát és nappalt töltöttem tündérhonban - gondolataim ma is összemosódnak, ha számolni próbálom. Bárhogyan próbálkozzam is, nem tudok ötnél kevesebbet összeszámolni, sem tizenháromnál többet. Nem tudom azt sem, mennyi idő telt el közben a külvilágban vagy Avalonban, csak mivel az emberek jobban számon tartják az idő múlását, mint a tündérnép, azért tudom, hogy mintegy öt esztendő.

Talán amit az idő múlásának nevezünk, s egyre többet jár ezen az eszem, amióta idősebb lettem, csupán azért van, mert megszoktuk, szinte húsunkba és csontunkba épült, hogy mindent megszámoljunk - az újszülött gyermek ujjait, a nap keltét és nyugtát, s gyakran gondoljuk végig, hány napnak vagy hány hónak kell eltelnie, amíg megérik a gabonánk, amíg kifejlődik a méhben és világra jő a gyermek, amíg a régen várt találkozás bekövetkezik, s mindezt az esztendő és a nap fordulásával szemléljük, s ez a legelső papi titok. Tündérhonban semmit sem tudtam az idő múlásáról, ezért számomra nem múlt az idő. Mert amikor előjöttem onnan, úgy találtam, hogy Gwenhwyfar arcán több a ránc, s Elaine elragadó fiatalsága már kissé megfakult; ám az én kezem nem lett vékonyabb, az arcomra nem rajzolódtak vonások vagy ráncok, s bár a családunkban mindenki korán őszül - Lancelet-nak már tizenkilenc esztendős korában akadt néhány fehér hajszála -, az én hajam fekete maradt, akár a holló szárnya, nem érintette az idő.

Arra a gondolatra jutottam, hogy amióta a druidák eltávolították Avalont az állandó számolás és időmérés világától, ez történik ott is. Avalonban nem múlik számlálatlanul az idő, mint az álomban, vagy mint tündérhonban. Ám az idő lelassult. Ott látjuk az Istennő napját és holdját, számon tartjuk a szertartások idejét a kőkörben, s az idő sosem hagy teljesen oda minket. Mégsem úgy múlik, ahogyan másutt, bár az ember azt hinné, hogy mivel a nap meg a hold mozgását mindenki látja, az idő is egyformán múlik a külvilágéval... még sincs így. Az utóbbi esztendőkben megesett, hogy csupán egyetlen hónapot töltöttem Avalonban, ám amikor odahagytam, látnom kellett, hogy a külvilágban teljes évszak száguldott el. S azoknak az esztendőknek a vége felé egyre gyakrabban tettem így, mert nem volt türelmem végignézni, mi történik a külvilágban; s amikor a népek észrevették, hogy mindig fiatal maradok, még inkább tündérnek vagy boszorkánynak neveztek.

Ám ez sokkal, de sokkal később történt.

Mert amidőn meghallottam Hollónak azt az iszonyú kiáltását, amely áthatolt a világok mezsgyéjén, s még a tündérföld időtlen álomvilágában is elhatolt hozzám, útnak indultam... de nem Avalonba.

14

A kinti világban a nap ragyogva sütött a felhőfoszlányok között a tó fölött, s a távolból templomi harangok kongása hallatszott Ennek a hangnak ellenében Morgaine nem merte elkiáltani az igét, amely a bárkát hívja, sem magára ölteni az Istennő alakját

Megnézte magát a tó tükrében. Vajon meddig időzhetett tündérhonban? A bűbájtól szabadulva megértette, hogy - bár két-három napnál többet nem tudott összeszámolni - meglehetősen sokáig élhetett abban a világban, hiszen remek, sötét ruhájának az alja egészen kirongyosodott, ahol a földet érte; a tőrét is elveszítette valahol, talán eldobta, nem emlékezett rá. Ám eszébe jutott néhány ott történt dolog, amely álomnak vagy őrületnek tetszett, s az arcát szégyenpír öntötte el. Ugyanakkor emlékezett a muzsikára, amely édesebb volt még Avalon világának zenéjénél is, amilyet sosem hallott, talán csak amikor a halál országának küszöbén állt, amikor a fia született... akkor kis híján át akart lépni oda, csak hogy hallhassa azt a muzsikát. Emlékezett a tulajdon hangjára is, amint a tündérhárfa kíséretével énekel: soha olyan szépen nem játszott, nem dalolt. Szeretnék visszamenni, és mindörökre ott maradni. És majdnem sarkon fordult, hogy visszatérjen, ám Holló iszonyatos kiáltásának emléke nyugtalanította.

Arthur elárulta Avalont és az esküjét, amelynek fejében a kardját kapta, s elvitték a druidák legszentebb helyére. Viviane-t pedig veszély fenyegeti, ha elhagyná Avalont - Morgaine lassan összerakosgatta az emlékeit. Caerleonból nyár végén indult el - mintha csupán néhány napja lett volna. Nem jutott el Avalonba, s úgy látszik, nem jut el már soha... szomorúan nézte a templomot a Tor tetején. Ha a sziget mögött besurranhatna Avalonba - ám az utak csupán tündérhonba viszik.

Tehát valahol elhagyta a tőrét meg a lovát, s most eszébe jutottak a kifehéredett csontok, és megborzongott. És most vette csak észre, hogy a Toron a templom is más lett, a papok továbbépíthették, s ennyit nem építhettek egy vagy két hónap alatt... Valamiképpen ki kell derítenem, tördelte hirtelen rémületében a kezét, hogy hány hónap telt el, amíg én az úrnő szolgálóival kóboroltam, meg élveztem a kéjt a tündéremberrel, aki odavitt.

De nem, nem lehetett két-három napnál több... gondolta riadtan, s még nem sejtette, hogy olyan zűrzavar kezdete ez a tudatában, amely egyre nő majd, s teljesen sosem tisztázódik. Ám amikor most azokra az éjszakákra gondolt, félelmet és szégyenkezést érzett, reszketett az addig nem ismert gyönyör emlékétől, amelyet a tündérember karjában élt át - de a bűbáj elmúltával a dolog mégis szégyenletesnek tetszett, olyasminek, amit az ember csupán álmában mer elkövetni. Aztán a tündérleányok simogatása, csókja, ilyesmiről bűbáj nélkül nem is álmodott volna - s történt valami közte meg az úrnő között is... és ahogyan most belegondolt, az úrnő nagyon emlékeztetett Viviane-re, s Morgaine ezért is szégyenkezett... a tündérhonban úgy érezte, egész életében ilyen dolgokra vágyott, a külvilágban azonban sosem merte volna megtenni őket, álmodni sem mert volna róluk.

Hiába sütött melegen a nap, reszketett. Nem tudta, milyen évszakban járhat, ám a tó partján, a nád közt itt-ott még hófoltok látszottak. Az Istennő nevére, csak nem múlt el a tél, s köszöntött be újra a tavasz? S ha a külvilágban elegendő idő telt el ahhoz, hogy Arthur eltervezze Avalon elárulását, akkor tovább élhetett tündérhonban, mint elgondolni merte.

Lovat és tőrt, mindent elhagyott, ami vele volt. A cipője is elkopott, élelme nem volt, egyedül állt egy ellenséges föld határán, távol minden olyan helytől, ahol a király nővéreként ismerték. Éhesen már máskor is utazott. Halvány mosoly villant föl az arcán. Akadnak errefelé nagy házak és kolostorok, ahol koldusként talán kaphat kenyeret. El fog jutni Arthur udvarába - útközben olyan falukba is eljuthat, ahol szükség van javasasszonyra. A tudásáért majd csak kap enni.

Még egy vágyakozó pillantást vetett a tóra. Merje-e kimondani az igét, amely Avalonba röpíti? Ha beszélhetne Hollóval, megtudhatná pontosan, miféle veszély fenyeget... kinyitotta a száját, hogy elkiáltsa magát aztán mégsem tette. Hollónak sem nézhet a szemébe, hiszen Holló mindig aprólékosan betartotta Avalon törvényeit, sosem tett olyat, amivel beszennyezte volna papnői köntösét. Hogyan nézhetne Holló tiszta szemébe, eltelve mindannak az emlékével, amit a külvilágban meg tündérhonban művelt? Holló egy pillanat alatt kiolvasna mindent a tudatából... a könnyektől elhomályosult a tó partja meg a templom tornya, és Morgaine végül hátat fordított a tónak, s elindult a régi római úton dél felé, hogy a bányákon is túl eljusson végül Caerleonba.

Már három napja volt úton, amikor másik útonjáróval találkozott. Az első éjjelt egy elhagyott pásztorkunyhóban töltötte, étlen-szomjan. A kalyiba megvédte a széltől, de többet nem nyújtott. A második napon egy majorsághoz érkezett, ahol az emberek mindannyian távol voltak otthonról, kivéve egy együgyű, mamlasz fiút, aki hagyta, hogy Morgaine megpihenjen, és a tűznél megmelegedjen. Morgaine kihúzott egy tüskét a fiú lábából, s cserébe kapott egy nagy darab kenyeret. Később tovább indult, s út közben mind kevesebb élelemmel kellett beérnie.

Amint közelebb jutott Caerleonhoz, döbbenten látott két kiégett házat, a termés meg ott rohadt a mezőn... mintha a szászok erre haladtak volna végig! Bement az egyik házba, amely kifosztottnak tűnt, mert nemigen maradt benne semmi. Ám az egyik szobában talált egy öreg és kifakult köpenyt, túl rongyosat ahhoz, hogy a fosztogatók elvigyék. Valaki elhagyta menekülés közben. Meleg gyapjúból volt, így Morgaine magára terítette, bár ettől a külleme sokkal inkább hasonlított egy kolduséra, mint eddig bármikor, de a hideg az éhségnél is jobban kínozta. Estefelé madarak kotyogása hangzott föl az elhagyott udvaron. A tyúkokban igen erősen él a megszokás: ezek sem tanulták meg még, hogy ide már hiába jönnek vacsoráért. Morgaine elkapta az egyiket, kitekerte a nyakát, s a romos tűzhelyen apró tüzet rakott. Ha szerencséje van, a füstöt nem veszi észre senki, vagy ha igen, azt hiszi, szellem jár ott. Megkopasztotta a tyúkot, friss vesszőre húzta, és megsütötte a tűz fölött. A madár vén és rágós volt, még Morgaine pompás foga is alig bírt vele, de a lány éhes volt, hát ezzel sem törődött, s úgy szopogatta le a csontokat, mintha a legpompásabb pecsenyét fogyasztaná. Talált néhány bőrdarabot is az egyik melléképületben, amely valószínűleg kovácsműhely lehetett; elvittek minden szerszámot és a legapróbb fémdarabot is, de Morgaine talált néhány bőrcafatot, s a tyúk maradékát ezekbe tekerte. A cipőjét is megfoltozta volna, de nem volt kése. Nem baj. Talán útközben valamelyik faluban pár percre kölcsönkérhet egyet. Miféle őrület szánhatta meg, hogy elhajította a tőrét?

Több nappal holdtölte után járt az idő, s amikor Morgaine elindult a romos tanyáról, a küszöb deres volt, s az égen még fönn volt a púpos, kora reggeli hold. Amint kilépett az ajtón kezében a hideg húsos bőrtarisznyával meg egy vastag bottal - bizonyára valami juhász vágta magának, aztán ott hagyta -, egy tyúk lelkes kotkodácsolása ütötte meg a fülét, megkereste hát a fészket, megette a nyers tojást, amely még meleg volt a tyúk testétől, s ettől jóllakottnak és elégedettnek érezte magát.

Erős, hideg szél fújt, Morgaine jó tempóban lépkedett, és örült a köpenyének, bármilyen kopott és szakadt volt is. Jócskán benne járt már a délelőttben, már-már ott tartott, hogy letelepszik az út szélére, s eszik a hideg tyúkból, amikor patkódobogást hallott gyorsan közeledni.

Először úgy gondolta, megy tovább - lekötötték a maga dolgai, s neki éppen annyi joga volt az úton járni, mint bármely más utazónak. Aztán eszébe jutott a lerombolt tanya, ezért letért az útról, s elrejtőzött egy bokor mögé. Nem lehetett tudni, kifélék járnak az úton. Arthurt annyira lekötötte, hogy megőrizze a békét a szászokkal, hogy nemigen jutott ideje megteremteni a vidék békéjét meg az utak biztonságát. Ha az utas ártalmatlannak látszik, tudakozódhat tőle a hírek felől, ha pedig nem, addig lapul a bokor mögött, míg a lovas el nem tűnik a szeme elől.

Magányos lovas közeledett szürke köpenyben a jókora, szikár lovon; egyedül jött, se szolga, se málhás ló nem követte. Nem, de jókora poggyászt cipelt a hátán... nem, azt sem; a teste görnyedt púposán a nyereg fölé - s ekkor Morgaine rájött, ki lehet az, s előlépett a rejtekhelyéről.

- Hárfás Kevin! - kiáltotta.

A férfi megállította a lovát; a jól tanított állat nem ágaskodott, nem oldalazott. A hárfás lepillantott a nőre, a szája gúnyos vigyorra húzódott - vagy csak a sebhelyektől látszott annak?

- Nincs számodra semmim, asszony... - Hirtelen elhallgatott. - Az Istennőre! Morgaine úrnő! Mit csinálsz itt, asszonyom? A múlt évben azt hallottam, Tintagelben voltál anyáddal, mielőtt meghalt, de amikor a nagykirályné délre utazott a temetésre, azt mesélte, nem voltál ott...

Morgaine megszédült, alig tudott megtámaszkodni a botján.

- Anyám... halott? Nem hallottam...

Kevin leszállt, s a lónak dőlve egyensúlyozott, amíg botjával nem sikerült egyensúlyba hoznia magát.

- Ülj le, asszonyom. Nem hallottad? Az Istennő nevére, hát hol voltál? Hiszen a hír még Viviane-hez is eljutott Avalonba, csakhogy ő már túlságosan idős és gyönge az utazáshoz.

Ahol én voltam, gondolta Morgaine, ott nem hallottam. Amikor láttam Igraine arcát az erdei tóban, talán akkor hívott, de én nem tudtam. Fájdalom szorította össze a szívét; Igraine-nel úgy eltávolodtak egymástól - nem sokkal a tizenegyedik éve betöltése után vitték Avalonba -, most mégis bánat tépte, mintha még az a kislány lenne, aki úgy sírt, amikor elhagyta Igraine házát. Jaj, anyám, és én nem tudtam semmiről... Leült az út szélére, arcán könnyek peregtek.

- Hogyan halt meg? Hallottad?

- A szíve vitte el, azt hiszem; tavasszal volt egy éve. Hidd el, Morgaine, úgy hallottam, természetes halála volt, az ő korában nem is volt meglepő.

Morgaine egyelőre nem volt képes uralkodni a hangján annyira, hogy megszólaljon; s a bánatába rémület vegyült, hiszen nyilvánvalóan tovább élt ezen a világon kívül, mint lehetségesnek képzelte... Tavasszal volt egy éve, mondta Kevin. Azaz több mint egy tavasz múlt el azóta, hogy tündérhonba tévedt! Hiszen azon a nyáron, amikor ő eljött Arthur udvarából, Igraine még nem is betegeskedett! Nem arról van tehát szó, hogy hány hónapot töltött a tündérek között, hanem hogy hány évet!

Vajon megtudhatná-e Kevintől anélkül, hogy elárulná neki, hol járt?

- A nyeregtáskámban van bor, Morgaine - megkínálnálak, de magadnak kell kivenned... Többnyire igen bizonytalanul járok. Sovány és sápadt vagy, éhezel? S hogyan lelhetlek itt, ezen az úton olyan öltözékben - fintorgott undorodva Kevin -, amely a legszegényebb koldusasszonynak is szégyenére válna?

Morgaine törte a fejét, mit feleljen.

- Sokáig éltem... magányosan, távol a világtól. Idejét sem tudom, mióta nem szóltam emberrel. Az idő múlását sem érzékeltem. - S ez igaz is volt, mert bármilyen nép lakta is tündérhont, nem emberek voltak.

- Elhiszem - mondta Kevin. - S el tudom képzelni azt is, hogy a nagy csatáról sem hallottál...

- Azt látom, hogy ezt a vidéket felégették.

- Ó, az már három éve történt - mondta Kevin, és Morgaine megdöbbent. A szövetségesek egy része megszegte az esküjét, és fosztogatva, gyújtogatva idáig jöttek. Abban az ütközetben Arthur súlyos sebet kapott, fél évig nyomta az ágyat. - Látta Morgaine gondterhelt arcát, s félreértette a lány aggodalmát. - Ó, most már jól van, de sokáig nem tudott talpra állni. Azt hiszem, szüksége lett volna a te gyógyító kezedre, Morgaine. Aztán Gawaine lehozta Lot összes emberét északról, és három éven át béke volt. És az elmúlt nyáron került sor a badon-hegyi nagy csatára. - Lot ott veszett -, úgy ám, s ott olyan győzelmet arattunk, hogy a bárdok évszázadokon át dalolnak majd róla - mondta Kevin. - Nem hiszem, hogy egyetlen szász törzsfő is él még ezen a földön Cornwalltól Lothianig, kivéve azokat, akik Arthurt tekintik a királyuknak. A cézárok kora óta nem történt ilyen. S most az egész országban Arthur békéjét élvezik.

Morgaine felállt, a nyeregtáskához ment. Megtalálta a borosflaskát, de Kevin odaszólt.

- Hozd a kenyeret meg a sajtot is. Majdnem dél van, veled fogok enni. - Amikor Morgaine kiszolgálta a férfit, aztán bőrszütyőjéből a csirke maradékával is megkínálta, Kevin megrázta a fejét. - Köszönöm, de immár nem fogyasztok húst, esküt tettem... Csodálom azt is, hogy te húst eszel, Morgaine, egy ilyen rangú papnő...

- Vagy ez, vagy a böjt - felelte Morgaine, s elmesélte, hogyan jutott a tyúkhoz. - Bár amióta elhagytam Avalont, nem tartom ezt a tilalmat. Azt eszem, amit elém tesznek.

- Ami engem illet, szerintem is mindegy, hogy húst eszünk, halat vagy gabonát - legyintett Kevin -, bár a keresztények nagy ügyet csinálnak a böjtből, legalábbis ez a Patrícius, aki most Arthur püspöke. Azelőtt az atyák, akik velünk éltek Avalonban mindig Krisztus mondását ismételgették, hogy az embert nem az mocskolja be, ami bemegy a száján, hanem ami kijön onnan, fogyassza hát mindenki alázattal Isten minden ajándékát. Taliesin is így mondta. Ami azonban engem illet - bizonyára tudod, hogy a misztériumok bizonyos szintjén mindaz, amit az ember magához vesz, erősen hat a tudatára -, most nem merek húst fogyasztani, mert részegebb leszek tőle, mint a mértéktelenül ivott bortól!

Morgaine bólintott. Neki is volt ilyen tapasztalata. Amikor a szent füvek főzetét itta, nem bírt mást enni, mint egy kis kenyeret és gyümölcsöt; még a sajt vagy a főtt lencse is túlságosan nehéz éteknek bizonyult, rosszul lett tőle.

- És most hová tartasz, Morgaine? - Amikor a lány válaszolt, Kevin úgy nézett rá, ahogyan tébolyultra szokás. - Caerleonba? Miért? Nincs ott semmi - talán nem tudtad, bár ezt nehéz elhinnem... Arthur az egyik lovagjának adományozta, aki derekasan szolgált a csatában. Pünkösd napján azonban az udvar Camelotba költözött - nyáron lesz egy esztendeje, hogy ott lakoznak. Taliesinnek nem tetszett, hogy éppen keresztény ünnepen nyitotta meg ott az udvarát, de Arthur azért tett így, hogy a királyné kedvében járjon: mindenben az ő szavára figyelmez. - Morgaine csodálkozott a bárd arcán felvillanó kis grimaszon. - Ám ha nem hallottál a csatáról, bizonyára azt sem hallottad, hogy Arthur elárulta Avalon népét meg a törzseket.

Morgaine kezében félúton állt meg a kupa.

- Ezért jöttem, Kevin - mondta. - Hallottam, hogy Holló megtörte a hallgatását, és ilyesmit jósolt...

- Több volt az jóslatnál - mondta a bárd. Nagy nehezen kinyújtotta a lábát, mintha fájdalmat okozott volna neki, hogy sokáig kellett változatlan helyzetben ülnie.

- Arthur áruló? És mit tett? - kérdezte akadozó lélegzettel Morgaine. - Csak nem adta őket a szászok kezére...?

- Tehát nem hallottad. A törzsek arra esküdtek, hogy a pendragon zászlaját követik, ezt fogadták Arthur királlyá avatásakor, ahogyan korábban Utherén is... és a törzseknél is korábbi apró nép, eljöttek ők is bronz csatabárdjaikkal meg pattintott kő szekercéikkel és tündérnyílvesszőikkel - ahogyan a tündérnép, ők sem állhatják a hideg vasat. Mind, mind arra esküdtek, hogy a Nagy Sárkányt kövessék. És Arthur elárulta őket... félretette a sárkányos lobogót, hiába kérleltük, engedje legalább, hogy Gawaine vagy Lancelet vigye a harcmezőre. Arthur megesküdött, hogy egyedül az ő keresztes, Szűz Máriás zászlaja lobog majd a badon-hegyi ütközetben. S így is lett.

Morgaine döbbenten meredt maga elé, felidézvén Arthur királlyá avatását. Még Uther sem tett akkora esküt Avalon népének! Azt az esküt elárulni?

- És a törzsek nem hagyták el? - suttogta.

- Némelyek kis híján megtették - felelte dühösen Kevin -, a walesi hegyekből jött régiek bizony hazamentek, amikor meglátták a keresztes lobogót, Uriens király sem tudta megállítani őket. Ami a többieket illette, jól tudtuk akkor, hogy a szászok a kalapács meg az üllő közé szorítottak minket. Vagy követjük Arthurt és lovagjait a csatába, vagy azon a napon túl szász uralom alatt élünk, mert ez volt az a nagy ütközet, amelyet megjövendöltek. S Arthur a szent jelvények közé tartozó Excalibur kardot viselte. Bizonnyal maga az Istennő is úgy vélte, rosszabb lenne a szászok uralma. Arthur tehát harcolt, s az Istennő győzelemmel ajándékozta meg. - Kevin odakínálta Morgaine-nak a borosflaskát, s mikor a lány a fejét rázta, ő húzott belőle.

- Viviane eljött volna Avalonból, hogy esküszegéssel vádolja - folytatta -, de nem szívesen tenné Arthur egész népe előtt. Ezért tartok én Camelotba, hogy emlékeztessem az esküjére. Ha nem figyelmez rám, Viviane megesküdött, hogy maga jön Camelotba azon a napon, amikor minden ember a királyhoz folyamodhat, mert Arthur esküvel fogadta, hogy maga hallgatja és ítéli meg őket, pünkösd napján. Viviane odaáll majd Arthur elé, mint bármely egyszerű kérvényező, s emlékezteti őt az esküjére meg arra, hogy mi lesz az esküszegő sorsa.

- Adja az Istennő - mondta Morgaine -, hogy a Tó Asszonyának sose kelljen így megalázkodnia.

- Nékem is haraggal kell szólanom vele, nem szelíden, bár nem én döntöttem így - mondta Kevin. A kezét nyújtotta a lány felé. - Segítesz felállnom? Azt hiszem, a lovam kettőnket is elbír, de ha mégsem, mihelyt városba érünk, lovat kell kerítenünk számodra. Szívesen lennék olyan lovagias, mint a nagy Lancelet, de hát... - mutatott torz testére.

Morgaine felsegítette a bárdot.

- Erős vagyok, bírom a gyaloglást. Ha a városban bármit is tudunk szerezni, inkább cipő kéne nekem meg kés. Egy vasam sincs, de mihelyt tudom, megadom neked.

Kevin vállat vont.

- Felesküdött testvérem vagy Avalonban. Ami az enyém, a tiéd, ez a törvény. Köztünk ne essék szó fizetségről.

Morgaine elpirult szégyenében, amikor Kevin emlékeztette az esküjére. Valóban ezen a világon kívül éltem.

- Hadd segítek felülni a lovadra. Megáll rendesen?

A férfi mosolygott.

- Ha nem állna meg, nem sok hasznát venném az ilyen utakon, hiszen magam utazom! Gyerünk, szeretnék holnap Camelotba érni.

A dombok közt megbúvó városkában találtak egy foltozó-vargát, aki megjavította Morgaine cipőjét, és vásároltak egy régi bronztőrt is; a fegyverárus említette, hogy a nagy csata óta errefelé nincs hiány ilyesmiből. Kevin vett a lánynak egy rendes köpenyt is, mondván, hogy a tanyaházban talált, rongyos darab nyeregtakarónak sem való. Ám mindez késedelmet okozott, s alig értek ismét az útra, sűrűn megeredt a hó, és hamarosan besötétedett.

- Ott kellett volna maradnunk a városban - mondta Kevin. - A hárfajátékomért mindkettőnk számára kaphattunk volna vacsorát és ágyat. Egyedül elalhatnék bokor aljában vagy egy fal tövében, a köpenyembe burkolózva. No de egy avaloni úrnő?

- Miből gondolod, hogy én sosem aludtam úgy? - kérdezte Morgaine.

Kevin elnevette magát.

- Úgy tetszik nekem, az utóbbi időben túlságosan is gyakran alhattál így, Morgaine! De bármennyire ösztökéljük is a lovat, ma éjjel nem érünk Camelotba. Valahol menedéket kell találnunk.

Egy idő múlva a sűrű havazásban elhagyott épület körvonalai bontakoztak ki. Még Morgaine sem tudott felegyenesedve belépni; bizonnyal istálló lehetett, ám a barmok már régen elhagyhatták, mert szaguk sem maradt, de a zsúpfedél majdnem ép volt. Kikötötték a lovat, és bemásztak. Kevin intett Morgaine-nak, hogy a rongyos, régi köpenyt terítse a mocskos földre, aztán mindketten a köpenyükbe burkolóztak, és lefeküdtek egymás mellé. Ám olyan hideg volt, hogy Morgaine foga vacogni kezdett, s Kevin ekkor azt mondta, mindkét köpenyt magukra kell teríteniük, és összébb kell bújniuk alattuk.

- Ha nem undorodsz ettől a torz testtől - mondta, s a lány kiérezte a hangjából a fájdalmat meg a haragot.

- Ami a torzságodat illeti, Hárfás Kevin, én csak azt tudom, hogy a törött kezeddel különbül muzsikálsz, mint én vagy akár Taliesin az éppel - felelte Morgaine, s hálásan bújt közelebb a meleg testhez. És végül úgy érezte, fejét a férfi vállán nyugtatva el tud aludni.

Egész nap gyalogolt fáradt volt; mélyen aludt, de mihelyt a fal repedésein beszökött a fény, felébredt. A teste elgémberedett a kemény földön, s amint a vályogfalra pillantott, iszonyat fogta el. Ó, Morgaine, Avalon papnője, Cornwall hercegnője itt fekszik ebben az istállóban, kiűzve Avalonból... vajon visszatér-e valaha? S még rosszabb helyeken is járt, hiszen Chariot kastélyából jött, tündérhonból, amely kívül esik ennek a világnak a kapuján... ő, akit akkora gonddal nevelt Igraine, a nagykirály nővére, akit a Tó Asszonya tanított, akit az istennő elfogadott... most mindezt eldobta magától. Nem, nem dobta el, hanem elvétetett, amikor Viviane elküldte a királyavatásra, ahonnan a tulajdon öccsétől viselősen jött el.

Igraine halott, az anyám halott, és nem tudok eljutni Avalonba, soha többé... és Morgaine reménytelenül sírni kezdett, s a durva köpenyt a szája elé húzta, hogy elfojtsa vele a zokogását.

Kevin lágyan, kissé rekedten szólalt meg a félhomályban.

- Anyádat siratod, Morgaine?

- Anyámat... és Viviane-t... de a leginkább talán magamat. - Morgaine sosem tudta meg, vajon hangosan is kimondta-e ezeket a szavakat. Kevin karja átfogta, s a lány feje a férfi mellére hullt, és ott sírt, csak sírt, amíg csak sírni tudott.

Aztán nagy sokára megszólalt Kevin, s még mindig a lány haját simogatta.

- Igazat mondtál, Morgaine: valóban nem irtózol tőlem.

- Hogyan is tehetném - bújt még közelebb a férfihoz a lány -, amikor olyan kedves vagy?

- Nem minden nő véli így - felelte a férfi. - Még Beltane tüzeinél is nem egyszer hallottam - mivel a kezem-lábam kacska, sokan azt képzelik, siket és néma is vagyok -, hallottam nem egyszer, még az Istennő szüzeitől is, hogy suttogva arra kérik a papnőjüket, helyezze őket minél távolabbra tőlem, nehogy rájuk essen a tekintetem, amikor eljön az idő, hogy elvonuljunk a tűztől...

Morgaine dühösen ült fel.

- Ha én lettem volna a papnő, az ilyen nőt elkergettem volna a tűztől, mert kételkedni mert abban az alakban, amelyben az Isten meglátogatta... s te mit tettél, Kevin?

A férfi vállat vont.

- Semhogy a szertartást megzavarjam, vagy bármely nőt ilyen helyzetbe hozzak, inkább észrevétlenül eloldalogtam. Még az Isten sem tudott sosem változtatni azon, hogy milyennek látnak, mit gondolnak felőlem. Amikor a druidaesküm nem tiltotta még, hogy olyan nővel közösüljek, aki aranyért árulja a testét, akkor sem tudtam egyetlen nőt sem megfizetni, hogy velem háljon. Talán inkább keresztény papnak kéne állnom, mert úgy hallottam, ők megtanítják papjaiknak a titkot, hogyan élhetnek asszony nélkül. Vagy inkább azt kellene sajnálnom, hogy amikor a martalócok megnyomorították kezemet-lábamat, nem heréltek ki, hogy ne izgasson a dolog. Bocsáss meg, nem lenne szabad így beszélnem. Csak nem tudom, nem azért voltál-e hajlandó mellém feküdni, mert úgy hitted, hogy ez az én torz testem nem férfitest, mert nem tartottál férfinak...

Morgaine hallgatta a férfit, megindította a szavaiban rejlő keserű kín, a férfiasságán esett seb. Jól ismerte a hárfás kezében lüktető öntudatot, a muzsikus heves érzéseit. Akár az Istennő színe előtt is, hát a nők csupán a torz testet képesek meglátni? Visszaemlékezett, hogyan vetette magát Lancelet karjába, s milyen sebet kapott a büszkesége, s hogy ez a seb, tudta jól, immár örökké vérezni fog.

Megfontoltan a férfi fölé hajolt, és megcsókolta az ajkát, aztán magához húzta a kezét, s a sebhelyeit is megcsókolta.

- Ebben sose kétkedj: számomra férfi vagy, s az Istennő súgja, hogy ezt tegyem. - Lefeküdt ismét, s a hárfás felé fordult.

A férfi éles tekintettel mérte végig a lányt a növekvő fényben. Morgaine-t egy pillanatra megdöbbentette a férfi arca: talán azt hiszi róla, hogy sajnálatból teszi? Nem: csupán osztozott Kevin szenvedéseiben, s ez egészen más volt. A bárd szemébe nézett... igen, ha az arcát nem torzítaná így el a keserűség meg a szenvedés, jóképű lenne; a vonásai tiszták, a szeme nagyon kék és gyöngéd. A sors megtörte a testét, de a szellemét soha - gyáva ember nem viselte volna el a druidák próbatételeit.

Az Istennő köntöse alatt, ahogyan minden nő a nővérem és a lányom és az anyám, úgy minden férfi az apám és a szeretőm és a fiam. Apám meghalt, mielőtt emlékezni tudtam volna rá, s a fiamat azóta nem láttam, hogy elválasztották, ám ennek a férfinak azt adom, amit az Istennő súg... És Morgaine ismét megcsókolta az egyik sebhelyes kezet, s a köntöse alá vonta, a keblére.

Kevin tapasztalatlan volt - Morgaine ezt különösnek találta ilyen korú férfinál. De hogyan is lehetne más?, gondolta aztán. Most történik valójában először, gondolta, hogy a szabad akaratomból teszem, s az ajándékot egyszerűen fogadják, ahogyan fölkínáltam. Ez meggyógyított benne valamit. Különös, hogy így történhetett egy olyan férfival, akit alig ismert, aki iránt csupán baráti gyöngédséget érzett. Ez az ember gyakorlatlanságában is nagylelkű és gyöngéd volt hozzá, s Morgaine valami kimondhatatlan és hatalmas gyöngédséget érzett magában feltámadni.

- Furcsa - mondta végül a férfi halkan és tűnődőn. - Azt tudtam, hogy bölcs vagy és papnő, de eddig sosem jutott eszembe, hogy gyönyörű is.

Morgaine hangosan nevetett.

- Gyönyörű? Én? - De azért hálát érzett, hogy a férfi számára, ebben a pillanatban, az volt.

- Morgaine, mondd csak... hol jártál? Nem kérdeném, de bármi legyen is az, igencsak nyomja a szívedet.

- Nem tudom - buggyant ki a lányból. Sosem hitte volna, hogy elmondja neki. - Talán ezen a világon kívül... Avalonba akartam jutni... s nem tudtam, azt hiszem, előttem zárva az út. Immár másodszor voltam hát... másutt Egy másik országban, az álom és a varázslat földjén, ahol az idő áll, és nem létezik, s nincsen más, csupán muzsika... - És elhallgatott. Vajon a hárfás bolondnak fogja tartani?

Kevin ujja végigfutott a lány szeme sarkán. Hideg volt, s a takarót lerúgták. Most a férfi ismét gyöngéden beburkolta a lányt.

- Én is jártam ott egyszer, és hallottam a muzsikájukat... - mondta fátyolos, álmodó hangon -, és azon a helyen nem voltam ilyen nyomorék, s az asszonyaik nem gúnyoltak... Egy szép napon talán, ha már nem félek majd az őrülettől, újra elmegyek hozzájuk... megmutatták a rejtett utakat, s azt mondták, bármikor mehetek a zeném miatt... - s halk hangja ismét hosszú csöndbe veszett.

Morgaine megborzongott, elfordult.

- Fel kéne kelnünk. Ha szegény lovunk nem fagyott meg az éjjel, ma megérkezünk Camelotba.

- S ha együtt érkezünk - mondta csöndesen Kevin -, azt hihetik, velem jöttél Avalonból. Semmi közük hozzá, hogy hol lakoztál - papnő vagy, s a lelkiismeretedbe nem szólhat bele élő ember, még a püspökük vagy maga Taliesin sem.

Morgaine sajnálta, hogy nincs rendes ruhája. Koldusasszony göncében fog Arthur udvarába érkezni. Hát ezen már nem lehet segíteni. Kevin nézte, hogyan teszi rendbe a haját, majd a kezét nyújtotta, s a lány a lehető legtermészetesebben felsegítette, ám a férfi tekintetében ismét felfedezte a keserűséget. Kevin a tartózkodás és a harag ezernyi fedezéke mögé rejtőzött. De amint kimásztak az ajtón, megérintette a lány kezét.

- Még meg sem köszöntem, Morgaine...

A lány mosolygott.

- Hát, ha köszönetről van szó, kölcsönösen azzal tartozunk egymásnak, barátom... vagy nem érezted?

A sebhelyes ujjak egy pillanatra megszorították a lány ujjait... s ekkor mintha tűz csapott volna fel, Morgaine azt látta, hogy a férfi sebhelyes arcát tűzkör fogja körül, a szája halálsikolyra torzul, s körötte mindenütt tűz lobog... tűz... s a lány megdermedt, elkapta a kezét, s iszonyodva meredt a férfira.

- Morgaine! - kiáltotta a bárd. - Mi az?

- Semmi, semmi... görcs állt a lábamba - hazudta, s nem fogadta el Kevin kezét, amikor a férfi támogatni próbálta. Halál! Tűzhalál! Mit jelentett ez? A legaljasabb árulók sem haltak ilyen halált... vagy csupán azt látta, ami még fiúcska korában történt a férfival, amikor megnyomorodott? Bármilyen rövidke ideig tartott is a Látás, Morgaine-t úgy megrendítette, mintha ő maga mondta volna ki a szavakat, amelyek a férfit a halálba juttatják.

- Jöjj - mondta szinte nyersen. - Induljunk.

15

Gwenhwyfar sosem akarta megtapasztalni a Látást; nem az állt talán a Szentírásban, hogy senki emberfia nem tudhatja, mit hoz a nap? Az utóbbi évben jóformán nem is gondolt Morgaine-ra, azóta, hogy az udvar Camelotba költözött, ám ezen a reggelen úgy ébredt, hogy emlékezett az álmára Morgaine-ról - álmában Morgaine megfogta a kezét, a Beltane-tüzekhez vezette, s megparancsolta, hogy háljon Lancelet-val. Amikor már teljesen felébredt, csak nevetni tudott az álom őrültségén. Az álmokat biztosan az ördög küldi, hiszen minden álmában oly gonosz tanácsokat ad neki, amilyenekre keresztény asszony nem figyelmezhet, s ezeket a leggyakrabban Morgaine tolmácsolja.

De hát elment az udvartól, soha többé nem kell rá gondolnom... nem, nem kívánok neki rosszat, inkább azt, hogy megbánja a bűneit, s békét leljen egy kolostorban... de egy nagyon távoli kolostorban. Amióta Arthur felhagyott a pogány szokásokkal, Gwenhwyfar szinte boldognak érezte magát. Hát még ha nem lettek volna ezek az álmok, amelyekben Morgaine szégyenletes dolgokba vitte bele. S most az álom kísértette, amint az oltárterítőn dolgozott a templom számára, oly mélyen felzaklatta, hogy szinte bűnnek érezte, hogy keresztet hímezzen aranyfonállal, miközben Lancelet jár az eszében. Letette a fonalat, imát mormolt, ám a gondolatai csak nem hagyták nyugodni. Amikor karácsonykor megkérte, Arthur megígérte neki, hogy országszerte betiltja a Beltane-tüzeket; Gwenhwyfar úgy vélte, Arthur már korábban is megtette volna, ha a merlin nem tiltja meg neki. Igazán nehéz lenne nem szeretni az öregembert, gondolta Gwenhwyfar, hiszen olyan szelíd és jóságos; ha keresztény lenne, különb lenne az összes papnál. Csakhogy Taliesin kijelentette, hogy nem lenne tisztességes elvenni a falusi néptől az Istennő egyszerű tiszteletét, az Istennőét, aki ügyel a földjeikre és a termésükre, a barmok meg az asszonyok termékenységére. Elvégre a pórnép nemigen vétkezhet, hiszen egyre a földet túrják, hogy megteremjen annyi gabona, amelyből elegendő kenyér jut nekik, hogy éhen ne vesszenek; nemigen volna várható, hogy az ördög ilyen emberekkel bajlódjék, már ha van egyáltalán ördög. Ám Gwenhwyfar így érvelt:

- Tehát te nem tartod bűnnek, amikor a Beltane-tüzekhez mennek, ahol aljas és pogány rítusoknak hódolnak, és idegen férfiakkal fekszenek össze...

- Isten a tanúja, hogy mily kevés örömük van életükben - felelte nyugodtan Taliesin. - Véleményem szerint nem olyan nagy bűn, ha évente mindössze négyszer, amikor változnak az évszakok, vigadnak egy kicsit, s azt cselekszik, ami jólesik nekik. Nemigen látnám okát, hogy olyan Istent szeressenek, aki megorrol az ilyesmiért, s gonosznak nevezi érte őket. Te gonosznak tartod őket, királyném?

Ő úgy tartotta; minden keresztény nőnek úgy kell tartania, hogy kimenni a mezőre, meztelenül táncolni, s lefeküdni az első férfival, akit odaküldenek... szégyenteljes és erkölcstelen és gonosz. Taliesin sóhajtva csóválta a fejét.

- Mégsem lehet senki ura a más lelkiismeretének, királyném. Ha szégyenteljesnek és gonosznak tartod is, csak nem hiszed, hogy valóban tudhatod, másnak mi a jó? A bölcsek sem tudnak mindent, s az isteneknek tán más célja is van, mint amit csekély tudásunkkal látunk.

- Ha különbséget tudok tenni jó és rossz között - amire képes vagyok, mert megtanultam a papoktól meg a Szentírásból -, nem akkor kellene-e tartanom Isten büntetésétől, ha nem hoznék olyan törvényeket, amelyek visszatartják népemet a bűntől? - kérdezte Gwenhwyfar. - Isten rajtam kérné számon, azt hiszem, ha teret engednék a gonosznak a birodalmamban, s ha én lennék a király, bizony végét vetettem volna már.

- Akkor pedig, úrnőm, csak annyit mondhatok, szerencséje ennek a földnek, hogy nem te vagy a király. A királynak védelmeznie kell a népét az idegenek, a hódítók ellen, vezetnie kell a védekezést, a királynak elsőként kell az ország és a veszedelem közé vetnie magát, ahogyan a jó gazda kiáll, hogy megoltalmazza a földjét a rablóktól. De nem az a dolga, hogy eldöntse, mit higgyenek az emberek a szívük legmélyén.

Ám Gwenhwyfar hevesen vitatkozott.

- A király a népe oltalmazója, de mi haszna, ha megvédi az emberek testét, ám a lelküket hagyja gonosz úton járni? Nézd, merlin uram, királyné vagyok, s ebben az országban az anyák elküldik hozzám a leányaikat szolgálni, udvari jó modort tanulni, érted-e? Miféle királyné volnék, ha hagynám, hogy egy másik asszony leánya illetlenül viselkedjék, s teherbe essék, vagy - ahogyan Morgause királynéról hallottam - szolgálóimat a király ágyába engedném, ha néki kedve támadna vélük hálni? Az anyák azért bízzák rám leányaikat, mert tudják, hogy megoltalmazom őket...

- Más dolog az, amikor olyan fiatal lánykákat bíznak rád, akik nem tudják még, mit is akarnak, s te jó anyaként felneveled őket - felelte Taliesin. - Csakhogy a király felnőtt embereken uralkodik.

- Isten nem nyilatkoztatta ki, hogy más törvény vonatkozik ránk, és más a falusi népre! Az a vágya, hogy mindenki megtartsa a parancsolatait - s ha nem volnának a törvények? Mi lenne ezzel az országgal, ha én meg a hölgyeim kivonulnánk a mezőre, és illetlenül viselkednénk? Hogyan engedhetők meg ilyen dolgok a templomi harangok kongása nélkül?

Taliesin mosolygott.

- Nemigen hinném, hogy ha nem lenne törvény, te például kimennél a mezőre Beltane idején, úrnőm. Észrevettem, hogy cseppet sem szívesen mégy ki a szabadba.

- Részem volt a keresztény tanítás és a papi tanácsadás minden jó tulajdonságában, s úgy határoztam, nem megyek - felelte élesen Gwenhwyfar.

- Jól figyelj most rám, Gwenhwyfar - mondta nagyon szelíden az öregember, amint megfakult, kék szeme barátságosan nézett az asszonyra ráncainak és májfoltjainak útvesztőjéből. - Tegyük föl, hogy törvényt hoznának ellene, a lelkiismereted pedig azt mondaná, hogy ez a helyes, hogy az Istennőnek kell adnod magad, annak elismeréseképpen, hogy ő áll mindenek, test és lélek fölött? Ha az Istennőd azt követelné, hogy úgy tégy, akkor hozhatnának-e bármiféle törvényt, drága úrnőm, amely betiltja a Beltane-tüzeket, s amely valóban visszatartana tőlük? Gondold csak el, drága úrnőm: nem több mint kétszáz esztendeje - Patrícius püspök nem mesélte volna neked? - szigorúan törvénybe ütközött itt, a Nyári Országban, hogy bárki imádni merje a Krisztust, mivel ez megfosztotta volna a római isteneket igazságos és törvényes jussuktól. És akadtak keresztények, akik inkább meghaltak, semhogy megtegyék azt a csekélységet, hogy egy csipetnyi tömjént vessenek valamelyik római bálvány elé - bizony, látom, hallottad a történetet. Azt szeretnéd, ha a te Istened ugyanolyan zsarnok lenne, mint a római császárok?

- Csakhogy Isten valóság, azok meg csak ember formálta bálványok - felelte Gwenhwyfar.

- Nem úgy van, azok sem inkább bálványok, mint a Szűz Mária képe, amelyet Arthur a csatába vitt... - mondta Taliesin. - Mert festett kép csupán az is, a hívek vigaszára. Számomra, a druida számára szigorúan tilalmas bármiféle Isten bármiféle ábrázolása, mert én azt tanultam, számos életen át, hogy nincs szükségem ilyesmire - elegendő, ha az Istenemre gondolok, s ő velem van. Ám az egyszer születettek erre nem képesek, ezért kell tisztelniük az Istennőjüket kerek kövekben és tavakban, ahogyan a ti egyszerű embereiteknek kell a Szűz Mária képe meg a kereszt, amelyet némely lovagjaitok a pajzsukon viselnek, hogy az emberek tudják, hogy keresztény lovagok.

Gwenhwyfar tudta, hogy ebben az érvelésben hiba van, de nem tudott vitatkozni a merlinnel; különben is, Taliesin csupán egy vénember, ráadásul pogány.

Ha fiút szülök egyszer Arthurnak, akkor - egyszer megígérte - kérhetek tőle bármit, amit adni tud, és azt fogom kérni, tiltsa be a Beltane-tüzeket meg az aratási tüzeket.

Gwenhwyfarnak ez a beszélgetés jutott az eszébe hónapokkal később, az álma utáni reggelen. Nem kétséges, hogy Morgaine arra biztatta volna, hogy menjen Lancelet-val a tűzhöz... Arthur meg azt mondta, ő ugyan nem kérdezne semmit, ha teherbe esne, szinte engedélyt adott neki, hogy a kedveséül fogadja Lancelet-t... az arca lángolt, amint a kereszt fölé hajolt; nem volt méltó rá, hogy megérintse. Letette az oltárterítőt, majd durva vászonba csomagolta. Majd akkor dolgozik rajta tovább, ha nyugodtabb lesz.

Cai döcögő léptei hallatszottak az ajtó felől.

- Úrnőm - hajolt meg -, a király kéret, hogy jöjj le a küzdőtérre. Mutatni akar neked valamit.

Gwenhwyfar biccentett a hölgyeinek.

- Elaine, Meleas, gyertek velem - mondta. - A többiek jöhetnek vagy maradhatnak kedvük szerint.

Az egyik, kissé idősebb és rövidlátó asszony inkább maradt a fonásnál, de a többiek örültek, hogy végre kimehetnek a napfényre, s Gwenhwyfar után tódultak.

Éjjel havazott, de a tél már kiadta az erejét, s az éjjel esett hó gyorsan olvadt a napon. Apró virágok dugták ki leveleiket a fű közül; egy hónapon belül valóságos virágtenger lesz itt. Amikor Gwenhwyfar Camelotba érkezett, az atyja, Leodegranz elküldte hozzá a legkedvesebb kertészét, hogy az mondja meg, miféle zöldségeket és fűszerszámokat a legalkalmasabb ültetni. Csakhogy ezen a dombtetőn már jóval a rómaiak előtt erősség állt, s már nőttek rajta fűszerszámok; Gwenhwyfar valamennyit átültettette a kertésszel a konyhakertbe, s amikor olyan tisztásra bukkantak, ahol vadvirágok növekedtek, Gwenhwyfar arra kérte Arthurt, hagyja meg neki azt a részt az ő sétálókertjéül, s a király a domboldal másik pontjára építtette a küzdőteret.

Gwenhwyfar félénken pillantott fel, amint átvágtak a sétálókerten. Olyan nyitott volt ez a hely, s oly közel az éghez; Caerleon a föld közelében fészkelt. Camelot esős napokon olyan volt, mint valami ködbe burkolt sziget - mint Avalon -, ám az olyan tiszta és napfényes napokon, mint ez, magasan és jól láthatón ült a dombtetőn, uralta körben az egész vidéket, s ha Gwenhwyfar a dombtetőn állt, köröskörül sok-sok mérföldnyi dombvidéket és erdőséget látott...

Túlságosan is közel voltak a mennyországhoz; bizonnyal nem volt helyes, hogy emberi lények, közönséges halandók ilyen messzire ellássanak, ám Arthur azt mondta, ha béke van is az országban, a király kastélya legyen nehezen megközelíthető.

Nem Arthur fogadta Gwenhwyfart, hanem Lancelet. Az asszony úgy látta, hogy lovagja még csinosabb lett. Immár nem kellett a haját rövidre nyíratnia a harci sisak miatt, hát hagyta megnőni, a vállára göndörödni. Rövid szakállat is növesztett - Gwenhwyfarnak tetszett rajta ez a divatos szőrzet, ugyanakkor Arthur ugratta és hiúnak nevezte miatta a barátját. Arthur egyébként változatlanul katonásan rövidre nyíratta a haját, s naponta borotváltatta magát a kamarásaival, alaposan és gondosan, ahogyan a haját is fésülte.

- Úrnőm, a király vár - köszöntötte Lancelet, s a karját nyújtotta, hogy a páholyhoz vezesse, amelyet Arthur építtetett a küzdőtér korlátja fölé.

Arthur meghajolt az asszony előtt, s amint karon fogta, egy mosollyal mondott köszönetet Lancelet-nak.

- Jöjj, Gwen, ülj ide mellém. Azért kérettelek ide, mert valami különlegeset akarok mutatni neked. Ide nézz...

Gwenhwyfar azt látta, hogy ifjabb lovagok meg a királyi házban szolgáló legények csoportja harci játékot játszik: két csoportban küzdenek egymással, karókkal és nagy pajzsokkal.

- Azt a nagydarabot nézd ott - mondta Arthur -, abban a rongyos, sáfrányszínű ingben. Nem jut eszedbe róla valaki?

Gwenhwyfar figyelni kezdte a fiú ügyes munkáját a karddal meg a pajzzsal: elszakadt a többiektől, fúriaként támadott a többi legényre, az egyiknek akkora ütést mért a fejére, hogy az eszméletlenül terült el, a másik meg a pajzsára leadott, hatalmas csapásától tántorodott meg. Gyerkőc volt még, rózsás arcán épp hogy kiütköztek az első szőrszálak, tehát inkább kerubra, mint férfira hasonlított, de majdnem száznyolcvan centiméter magas volt, s hozzá izmos, széles vállú, mint az ökör.

- Ördögien küzd - mondta Gwenhwyfar. - De ki ez a fiú? Ha jól emlékszem, nem láttam még az udvarnál...

- Az a legényke, aki beállított az udvarba, de nem volt hajlandó megmondani a nevét - felelte a hátuk mögött álló Lancelet -, ezért Cai kezére adtad, hogy küldje dolgozni a konyhába. Ott aztán elnevezték „Gavallérnak”, olyan szép és fehér a keze. Cai pedig folyton durván tréfálkozott a kezéről, hogy majd csak elrondul a nyársforgatástól meg a zöldségpucolástól. Cainak komisz nyelve van.

- De a fiú sosem beszélt vissza - morogta Gawaine Arthur másik oldalán. - Puszta kézzel agyonüthetné Cait, de amikor a többiek biztatták, hogy húzzon be neki egyet - Cai éppen azzal ugratta, hogy bizonyára alantas származású, nyilván valami konyhalegény kölyke, azért olyan ügyes a konyhán -, Gavallér csak elnézett Cai feje fölött, s kijelentette, hogy nem lenne helyes megütni olyan embert, aki belesántult a királya szolgálatába.

- Cainak ez keservesebb lehetett, mint ha kiütötte volna, gondolom - mondta szárazon Lancelet - Cai amúgy is úgy érzi, másra sem jó, mint forgatni a nyársat, asztalra tenni a tálat. Egyszer ki kellene találnod Cai számára valamilyen lovagi szolgálatot, Arthur, ha nem nagyobbat, legalább annyit hogy kutassa föl az öreg Pellinore sárkányának a nyomát.

Elaine és Meleas eltakarták a szájukat, úgy kuncogtak.

- Úgy lesz, úgy lesz - felelte Arthur. - Cai túlságosan derék és hűséges ahhoz, hogy így megkeseredjék. Tudod, hogy szívesen neki adtam volna Caerleont, de nem fogadta el. Kijelentette, hogy az apja azt parancsolta neki, szolgáljon engem a két kezével élete végéig, ezért inkább Camelotba jön, háznagynak. De ez a fiú, Gavallérnak nevezted, vagy nem, Lance? Nem jut róla eszedbe valaki, úrnőm?

Gwenhwyfar szemügyre vette a fiút, aki éppen az „ellenség” utolsó csoportjára támadt, hosszú, szőke haja lobogott a szélben. A legénykének magas, széles homloka és nagy orra volt, kardot szorongató keze meg sima és fehér volt. Aztán a királyné Arthur túloldalán megpillantott egy ugyanolyan orrot, két ugyanolyan kék szemet, igaz, a szempárt vöröslő sörény árnyékolta.

- De hiszen tiszta Gawaine! - kiáltott föl szinte megütközve az asszony.

- Istenemre, úgy van - nevetett Lancelet. - Eddig észre sem vettem, pedig éppen eleget láttam őt. Azt a sárga inget is én adtam neki, mert még egy inge sem volt...

- És sok minden mást - szólalt meg Gawaine. - Amikor megkérdeztem, van-e mindene, amire szüksége lehet, beszámolt az ajándékaidról. Nemes cselekedet volt, hogy segítettél a fiún, Lance.

Arthur meglepetten fordult Gawaine-hoz.

- Ezek szerint a te ivadékod? Nem tudtam, hogy fiad van...

- Nem, királyom. A fiú... a legkisebb öcsém, Gareth. De nem akarta, hogy megmondjam.

- Ezért nem mondtad el nekem sem, rokon? - kérdezte szemrehányón Arthur. - Titkolózol a királyod előtt?

- Nem erről van szó - feszengett Gawaine, és széles, durva vonású orcája úgy elvörösödött, hogy téglavörös képe azonos színben játszott a hajával. Gwenhwyfar furcsának találta, hogy egy ilyen nagydarab, faragatlan fickó úgy piruljon, mint a gyermek. - Sosem tenném, királyom, de a kölyök könyörgött, hogy ne mondjak semmit. Azt mondta, azért tartasz a kegyedben, mert a rokonod, az unokafivéred vagyok, ám ha ő egyszer kegyet érdemelne ki Arthur udvarában meg a nagy Lancelet-tól - így mondta, Lance, a nagy Lancelet -, az azért legyen, amit tesz, nem a neve vagy a születése jogán.

- Bolondság - mondta Gwenhwyfar, de Lancelet mosolygott.

- Szó sincs róla, nemes tett volt. Gyakran sajnálom, hogy nekem nem volt elegendő eszem és bátorságom ugyanígy tenni, hiszen a leginkább azért tűrtek meg, mert Ban fattya vagyok, semmit sem az érdemeimmel kellett elnyernem. Ezért igyekeztem a csatában mindig olyan hősiesen harcolni, hogy senki se mondhassa, hogy nem érdemlem meg mindazt, amit kaptam...

Arthur gyöngéden Lancelet csuklójára tette a kezét.

- Attól nem kell tartanod, barátom - mondta -, mindenki tudja, hogy a legjobb lovagom vagy, te állsz a trónomhoz a legközelebb. És te, Gawaine - fordult a vörös hajú óriáshoz -, te sem azért állsz a kegyemben, mert a rokonom és az örökösöm vagy, hanem mert hűséges és rendíthetetlen vagy, s több mint tucatnyi alkalommal mentetted meg az életem. Sokan mondták nekem, hogy az örökösöm sose legyen a testőröm, mert ha jól végzi a munkáját, sosem jut a trónra, ám én számtalan alkalommal lehettem boldog, hogy ilyen hűséges rokon áll a hátam mögött. - Átkarolta Gawaine vállát - Szóval a fiú az öcséd, s én nem is tudtam.

- Amikor megérkezett, még én sem tudtam - magyarázta Gawaine. - Hiszen amikor utoljára láttam, a koronázásodon, gyerkőc volt még, nem hosszabb a kardomnál, most meg... hiszen látod. - Mutatott a fiúra. - Ám egyszer megpillantottam a konyhán, s az a gondolatom támadt, hogy tán a véremből való fattyú. Isten a tudója, Lótnak hány fattya van... aztán megismertem, és Gareth könyörgött, hogy ne áruljam el a titkát, hadd szerezzen egyedül hírnevet.

- Hát egy esztendő Cai kemény keze alatt bármelyik mama kedvencéből férfit farag - mondta Lancelet -, s Isten a tudója, a kölyök férfiasan viselte.

- Csodálom, hogy nem ismerted fel, Lancelet, hiszen kis híján a vesztedet okozta Arthur menyegzőjén - mondta kedvesen Gawaine. - Hát nem emlékszel rá, hogy azzal cipelted anyánkhoz, verje el alaposan, hogy többé ne kódorogjon a lovak lába alatt...

- Aztán valamivel később majdnem sikerült kiloccsantanom az agyamat... úgy van, már emlékszem - nevetett Lancelet. - Szóval ő az az ifjú csirkefogó! De hiszen jóval túlszárnyalja a többi legénykét, a férfiakkal meg a lovagokkal együtt kellene tanulnia a fegyverforgatást. Úgy látom, ő a legkülönb közöttük. Megengeded, uram?

- Tégy a kedved szerint, barátom.

Lancelet lecsatolta a kardját.

- Őrizd meg nekem, úrnőm - nyújtotta oda Gwenhwyfarnak. Átugrott a palánkon, felkapta az egyik fakardot, amellyel a fiúk tanulták a vívást, s a nagydarab, szőke kölyök felé rohant.

- Túlságosan nagydarab vagy ezekhez a fiúkhoz, a pokolba is... gyere, tégy próbát most olyan emberrel, aki inkább a te méreted!

A te méreted?, hasított a félelem Gwenhwyfarba. Hiszen Lancelet nem olyan nagy, alig magasabb nála, az ifjú Gavallér legalább egy fejjel nagyobb! Amikor a király lovasainak kapitányával találta magát szemben, a fiú egy pillanatig habozott, de amikor Arthur bátorítón intett, vad öröm áradt szét az arcán. Lancelet-ra rontott, csapásra emelte gyakorlófegyverét, s elámult, amikor Lancelet nem volt a lezúduló ütés alatt; mert Lancelet elugrott, a legény hátába került, s a vállára mért ütést. Közben már vissza is rántotta a gyakorlókardot úgy, hogy az alig érintette a fiút, ám az ingét így is elszakította. Gareth gyorsan összeszedte magát, kivédte Lancelet következő csapását, ám Lancelet lába megcsúszott a nedves füvön, s úgy tetszett, nyomban elterül a legényke előtt.

Gavallér hátralépett, Lancelet dühösen pattant fel.

- Bolond! Képzeld azt, hogy híres szász harcos vagyok! - És kardja lapjával hatalmasat vágott a fiú hátára, amitől Gareth - kezében vadul kalimpált a fegyvere - átrepült a fél gyakorlótéren, majd kábultan elterült.

Lancelet odasietett, és mosolyogva hajolt fölé.

- Nem akartalak bántani, fiam, de meg kell tanulnod jobban védeni magad. - A kezét nyújtotta. - Gyere, támaszkodj rám.

- Megtiszteltél, uram - pirult el a fiú üde arca -, és hasznomra válik, hogy megérezhettem az erődet.

Lancelet megveregette a fiú vállát.

- Adja Isten, hogy mindig egymás oldalán küzdjünk, s ne ellenségként, Gavallér - mondta, és visszament a királyhoz. A legény fogta a kardját, s visszaballagott a társaihoz, akik körülvették, ugratták.

- Hát, Gavallér, kis híján legyőzted a király lovasainak kapitányát...

Arthur mosolyogva nézte, amint Lancelet átmászik a palánkon.

- Ezt igazán lovagiasan csináltad, Lance. A kölyökből derék lovag lesz, akár a bátyja - tette hozzá, és biccentett Gawaine felé. - Rokon, el ne mondd neki, hogy tudom, kicsoda. Nemes szándékkal titkolta el a nevét. Azt azonban elmondhatod, hogy pünkösdkor lovaggá ütöm, mert láttam küzdeni. Jöjjön elébem a többi folyamodóval együtt, s kérjen a helyzetéhez illő kardot.

Gawaine arca felderült. Ha most látja őket valaki, gondolta Gwenhwyfar, rá kell jönnie a rokonságra, mert a mosolyuk egyforma.

- Köszönöm, uram és királyom. Szolgáljon az öcsém éppoly jól, ahogyan én szolgállak.

- Az nehezen fog menni - mondta szeretettel Arthur. - Nagy szerencsém van a barátaimmal meg a lovagjaimmal.

Arthur valóban szeretetet és hűséget ébreszt mindenkiben, gondolta Gwenhwyfar - ez királyságának a titka, mert eléggé ügyes ugyan a csatában, de jómaga nem kiemelkedő harcos; az asszony többször tanúja volt, hogy a lovagi játékok során, amelyekkel az időt múlatták és formában tartották magukat, Lancelet, de még a vén Pellinore is kiütötte Arthurt a nyeregből, vagy ledöntötte a lábáról. Arthur sosem haragudott, nem sértődött meg, inkább azt mondogatta derűsen, hogy örül, hogy ilyen pompás harcosok védelmezik, akik a barátai, nem ellenségei.

A fiúk hamarosan összeszedték gyakorlófegyvereiket, és távoztak. Gawaine leballagott, hogy szót váltson az öccsével, ám Arthur a megerősített várfal felé vezette Gwenhwyfart. Camelot széles, magas dombon állt, amelynek a teteje lapos volt, akár valami nagyobb város, s a falon belül, szerte a dombon épült a kastély, meg a főváros. Arthur most a kedvenc kilátóhelyére vezette Gwenhwyfart, ahol a fal tetejéről belátta az egész tágas völgyet. Az asszony szédült, a falba kapaszkodott. Erről a pontról láthatta gyermekkora szigeten épült otthonát, Leodegranz király birodalmát s tőle kissé északra a másik szigetet, amely úgy festett, akár az összetekeredett sárkány.

- Atyád öregszik, és nincs fia - mondta Arthur. - Ki uralkodik majd utána?

- Nem tudom... bizonyára arra kér majd, hogy nevezz ki valakit, aki helytartóként országol majd helyettem - felelte Gwenhwyfar; az egyik húga belehalt a szülésbe a távoli Walesben, a másik a kastélyuk ostromakor halt meg. S atyjának a második felesége sem szült fiút, így Gwenhwyfar maradt az ország örököse. De hát hogyan védhetné meg ő, asszony létére a birodalmat a földjére áhítozóktól? Túlpillantott az apja országán, úgy kérdezte. - Atyádat, a pendragont is a Sárkány-szigeten avatták királlyá?

- A Tó Asszonya így mesélte, s ő is megesküdött, hogy oltalmazni fogja az ősi vallást és Avalont, ahogyan én - válaszolta kedvetlenül Arthur, s a Sárkány-szigetet bámulta. Gwenhwyfar kíváncsi lett volna, miféle pogány ostobaságok járnak a fejében.

- De amikor az egyetlen igaz Istenhez fordultál, ő ajándékozott meg a legnagyobb győzelemmel: egyszer és mindenkorra kiűzted a szigetről a szászokat.

- Csacsiság így beszélni - legyintett Arthur. - Szerintem egyetlen ország sem élhet örökös biztonságban, csak ahogyan Isten akarja...

- Isten pedig neked adta ezt az egész földet, hogy keresztény királyként uralkodj rajta. Ahogyan Illés prófétával történt - a püspök mesélte -, amikor kivonult Isten papjaival, és találkoztak Baál papjaival, s mind szólították az Istenüket, és az egy Isten volt a legnagyobb, Baál pedig bálvány csupán, és nem válaszolt. Ha létezne Avalonban valamiféle hatalom, vajon adott volna-e Isten és a Szűz ekkora diadalt neked?

- A seregeim kiűzték a szászokat, de rám még büntetés várhat esküszegésért - mondta Arthur. Gwenhwyfar gyűlölte, amikor az ura arcára ráncokat rajzolt a bánat és az iszonyat.

Pár lépést tett dél felé, erőltette a szemét, mert innen, ha az ember nagyon igyekezett, megpillanthatta a Toron épült Szent Mihály templom tornyának csücskét. Azért épült a templom, mert Mihály az alvilág ura volt, s azért küzdött, hogy a pogány isteneket odalenn tartsa a pokolban. Csakhogy Gwenhwyfar szeme néha elhomályosult, s ilyenkor mintha a Tort kőkörök koronázták volna. Glastonburyben az apácák azt mesélték, hogy így is volt a régi, komisz, pogány időkben, de a papok szorgosan ledöntötték és elcipelték a köveket. Gwenhwyfar gyanította, hogy azért látja néha a pogányok világát, mert bűnös asszony. Egyszer azt álmodta, hogy Lancelet meg ő a kőkör tövében feküdtek, s Lancelet megkapta tőle azt, amivel sosem ajándékozta meg...

Lancelet. Olyan jó ember, sosem kért tőle többet, mint amennyit keresztény nő és hites feleség a tisztessége elvesztése nélkül adhat... csakhogy a Krisztus azt mondta, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében... ő pedig vétkezett Lancelet-val, nincs irgalom, átkozottak mindketten. Megborzongott, s elfordította a tekintetét a Torról, mert úgy érezte, Arthur olvas a gondolataiban. Hiszen éppen Lancelet nevét emlegette.

- Nem gondolod, Gwen? Nagyon is ideje lenne, hogy Lancelet megházasodjon.

Az asszony uralkodott a hangján.

- Ha egy szép napon asszonyt kér majd tőled, uram, jelölj ki neki egyet.

- De nem fog kérni - felelte Arthur. - Esze ágában sincs elhagyni engem. Pellinore lánya jó asszonya lenne, ráadásul az unokahúgod, nem találod alkalmasnak? Lancelet nem gazdag, Bannak több a fattya, semhogy bármelyiküknek sokat adhasson. Szerencsés frigy lenne mindkettőjüknek.

- Úgy van, kétségtelenül igazad van - mondta Gwenhwyfar. - Elaine éppúgy követi a tekintetével, ahogyan a legények a gyakorlótéren, mohón lesi egyetlen kedves szavát, pillantását is. - Bár a szívét sajdította, talán mégis az lett volna a legjobb, ha Lancelet megházasodik. Különb férfi, semhogy olyan nőhöz kösse a sorsát, aki ilyen keveset adhat neki; s akkor ő is jóvátehetné a vétkét szilárd fogadalommal, hogy többé nem vétkezik, amire nem képes, ha Lancelet a közelében van.

- Akkor hát ismét beszélek Lancelet-val. Azt mondja, eszében sincs házasodni, de majd megmagyarázom neki, hogy ez még nem jelentené azt, hogy el kell hagynia az udvart. Hát nem lenne jó nekem meg az enyéimnek, ha egy szép napon Lancelet fiai kísérnék a mi gyermekeinket?

- Isten adja, hogy eljöjjön az a nap - vetett keresztet Gwenhwyfar. Együtt álltak a magasban, nézték az előttük elterülő Nyári Országot.

- Lovas jön az úton - pillantott le Arthur a kastélyhoz vezető útra, aztán amikor a lovas közelebb ért, hozzátette. - Kevin, a Hárfás jön Avalonból. S ezúttal volt annyi esze, hogy legalább egyetlen szolgát hozzon magával.

- Nem szolga az - figyelte éles szemmel Gwenhwyfar a karcsú alakot, aki Kevin mögött ült a lovon. - Hanem asszony. Meg vagyok rökönyödve. Úgy hittem, hogy a druidák, ahogyan a papok, távol tartják magukat az asszonyoktól.

- Némelyikük valóban, kedvesem, de Taliesintől úgy hallottam, hogy a legmagasabb rangúakat kivéve a druidák házasodhatnak, s gyakran házasodnak is - mondta Arthur. - Talán Kevin asszonyt vitt a házához, vagy csak elhozott valakit, aki szintén ide igyekezett. Küldd el az egyik hölgyedet Taliesinhez a hírrel, hogy itt van Kevin, egy másikat meg a konyhára: ha este muzsikát hallgatunk, lakoma is illik hozzá! Menjünk elé, üdvözöljük. Az olyan hárfás, amilyen Kevin, méltó rá, hogy maga a király fogadja.

Mire a kapuhoz értek, azt már kinyitották, s maga Cai lépett Kevin elébe, hogy fogadja a nagy hárfást Camelotban. Kevin bókolt a királynak, ám Gwenhwyfar csak a karcsú, rosszul öltözött figurát nézte mögötte.

- Visszatértem hát az udvarhoz, öcsém - hajolt meg Morgaine. Arthur hozzá lépett, megölelte.

- Isten hozott, nővérem... régen láttalak - szorította az arcát a Morgaine-éhoz. - Minthogy anyánk elhagyott minket, úgy illő, hogy mi, testvérek együtt legyünk. Ne hagyj el többé, nővérem.

- Nem áll szándékomban - felelte a lány.

Gwenhwyfar is odasietett, és megölelte sovány, kiálló csontú sógornőjét

- Úgy festesz nővéren, mint aki már nagyon régen úton van, - mondta.

- Valóban... messziről jövök - felelte Morgaine, s Gwenhwyfar kézen fogta, úgy vezette befelé.

- Hol jártál? Oly sokáig voltál távol... már szinte azt hittem, sosem térsz vissza - mondta Gwenhwyfar.

- Szinte magam is azt hittem - felelte Morgaine. Ám azt nem árulta el, hol járt.

- Ami holmidat nálunk hagytad - a hárfád, a köntöseid, miegymás -, mind Caerleonban maradt. Holnap a leggyorsabb futárt küldetem értük - vezette Gwenhwyfar a lányt abba a szobába, ahol az asszonyai aludtak. - De addig, ha megengeded, magam kölcsönzők néked ruhát. Hosszú utat tettél meg, nővérem, s úgy festesz, mint aki marhaistállóban hált. Tán rablók támadtak rád, s kifosztottak?

- Valóban balszerencse kísért az utamon - felelte Morgaine -, s ha küldenél valakit, s megfürödhetnek, tiszta ruhát ölthetnék, áldásom szállna rád. Tudnál-e kölcsönözni fésűt is meg hajtűket és egy váltás fehérneműt?

- Az én ruhám hosszú lesz, de bizonyára fel tudod valahogyan tűzni, amíg a tieid megjönnek. Fésűt, fehérneműt és fátylat örömest adok, cipőt is - mert a tiéd olyan, mintha megjártad volna benne az utat Lothianig és vissza! - Intett az egyik szolgálónak. - Hozd ide a piros köntöst meg a hozzá illő fátylat, hozz alsóruhát, bugyogót meg a másik itthoni cipőmet. Úgy válogass meg mindent, hogy az én uram nővére a rangjához méltón öltözhessen fel. S küldess fürdőért meg fürdősasszonyért. - Utálkozva pillantott a ruhára, amelyet Morgaine levetett. - Ha ezt nem lehet rendesen kiszellőztetni és kimosni, ajándékozd valamelyik tehenészlánynak!

Amikor megjelent a király asztalánál, Morgaine a vörös köntöst viselte, amely kiemelte sötét bőrét, s jól állt neki. Kérték, hogy énekeljen, de nem volt hajlandó, mondván, ott van Kevin, senki sem hallgatná a vörösbegy csipogását, amikor pacsirta van a közelben.

Másnap Kevin magánkihallgatást kért a királytól, és hosszú órákra bezárkóztak Arthurral meg Taliesinnel, még a vacsorát is felvitették; ám Gwenhwyfar sosem tudta meg, miről beszéltek. Arthur nemigen beszélt neki államügyekről. Nem kétséges, hogy haragudtak rá, amiért megszegte Avalonnak tett esküjét, de előbb-utóbb bele kell törődniük, hogy Arthur keresztény király. Gwenhwyfarnak pedig más dolgok kötötték le a figyelmét.

Tavasszal láz tört ki az udvarnál, több szolgálója ágynak esett, s egészen húsvét utánig nem volt ideje mással törődni. Sosem hitte volna, hogy örülni fog Morgaine jelenlétének, ám Morgaine sokat tudott a gyógyfüvekről meg a gyógyításról, s Gwenhwyfar úgy gondolta, Morgaine bölcsességének volt köszönhető, hogy az udvarnál nem történt haláleset - a környező vidéken, úgy hallotta, sokan meghaltak, bár jobbára kicsiny gyermekek és öregek. Nevelőanyjának kisleánya, Isotta is elkapta a lázat, s az anyja megtudta, s nem engedte, hogy az udvarnál maradjon, így visszavitték a szigetre, s Gwenhwyfar még abban a hónapban hírét vette, hogy a leányka meghalt. Meggyászolta a lányt. Erősen kedvelte, s azt tervezte, ha idősebb lesz, hozzáadja Arthur valamelyik lovagjához.

Lancelet-t is ágynak döntötte a láz, s Arthur megparancsolta, hogy a kastélyban ápolják az ő személyi szolgálói. Amíg fennállott a veszély, hogy a bajt Gwenhwyfar is elkaphatja, nem ment a férfi közelébe - ismét viselősnek vélte magát, de aztán kiderült, hogy nem az; megint csak a reményei vezették félre. Amikor Lancelet állapota javulni kezdett, Gwenhwyfar gyakran meglátogatta, ott ült mellette.

Morgaine is felkereste, és hárfázott neki, amíg a férfi nem tudott felkelni. Egy napon, amikor Gwenhwyfar elnézte őket, amint Avalonról beszélgettek, elkapta Morgaine tekintetét, s beléhasított: Hiszen még mindig szereti. Jól tudta, hogy Arthur még mindig reménykedik Morgaine és Lancelet frigyében, hát a féltékenységtől betegen figyelte, hogyan hallgatja Lancelet Morgaine játékát.

Olyan édes a hangja; nem szép, de okos és tanult - szép nő sok van. Elaine szép, Meleas is meg Royns király lánya, de még Morgause is szép. De mit érdekelné ez Lancelet-t? És látta, milyen gyöngéden emeli Morgaine a férfit, hogyan itatja főzetekkel, hűsítőkkel. Jómaga, Gwenhwyfar ügyetlen betegápoló volt, nem értett hozzá, csak ült sután, miközben Morgaine csacsogott, és nevetett, és mulattatta a férfit.

Besötétedett, s végül Morgaine azt mondta:

- Már nem látom a hárfa húrjait, s rekedt vagyok, mint a varjú - nem tudok többet énekelni. Idd meg a gyógyszeredet, Lancelet, aztán ideküldöm az emberedet, hogy rendezze el az ágyad éjszakára.

Lancelet fanyar mosollyal vette el a lány kezéből a kupát.

- Az italaid hűsítenek, rokon, de az ízűk, brrr!

- Idd meg - nevetett Morgaine. - Arthur az én gondomra bízott, amíg beteg vagy.

- Úgy ám! Nem kétlem, hogy elfenekelnél, s vacsora nélkül maradnék, ha tiltakoznék, de ha jó fiú vagyok, és beveszem az orvosságot, csókot és mézes süteményt kapok - mondta Lancelet. Morgaine kacagott.

- Mézes süteményt még nem kaphatsz, csak finom kását. De ha megiszod a főzetet, kapsz tőlem egy csókot, hogy jobban aludj, s magam sütök neked mézes süteményt, mihelyt ehetsz!

- Igenis, mama - húzta az orrát Lancelet. Gwenhwyfar látta, hogy Morgaine-nak nem tetszik a tréfa, de amint a férfi kiürítette a kupát, fölé hajolt, könnyedén homlokon csókolta, s a takarót a férfi álláig húzta anyás mozdulattal, ahogyan az anyák takarják be a bölcsőt.

- És most alszik a jó kisfiú - nevetett Morgaine, ám Gwenhwyfar keserűnek hallotta a nevetését, s aztán Morgaine távozott.

Gwenhwyfar állt Lancelet ágya mellett, s megszólalt:

- Igaza van, drágám, aludnod kell.

- Unom már, hogy Morgaine-nak mindig igaza van - csattant fel Lancelet. - Ülj le egy kicsit mellém, szerelmem...

Ritkán mert így beszélni, de Gwenhwyfar leült az ágyra, s engedte, hogy Lancelet fogja a kezét. Egy idő múlva a férfi maga mellé húzta, és megcsókolta az asszonyt. Gwenhwyfar feküdt az ágy szélén, Lancelet pedig egyre csókolta, aztán idő múltán fáradtan felsóhajtott, s nem tiltakozott, amikor az asszony felkelt mellőle.

- Egyetlen szerelmem, ez nem mehet így tovább. Meg kell engedned, hogy távozzam az udvartól.

- Micsoda? Hogy Pellinore kedvenc sárkányát üldözd? Hát mit csinálna akkor a szabadidejében Pellinore? Az a sárkány az övé - tréfálkozott Gwenhwyfar, de sajgott a szíve.

Lancelet két kézzel ragadta meg, s magához vonta.

- Ne, ezzel ne tréfálj, Gwen - te is tudod, én is tudom, és Isten legyen mindkettőnkkel, azt hiszem, Arthur is tudja, hogy nem szerettem és nem fogok szeretni senki mást, attól a pillanattól fogva, hogy először láttalak atyád házában. S ha hű akarok maradni a királyomhoz, a barátomhoz, akkor el kell mennem az udvartól, és soha többé nem láthatlak...

- Nem tartóztatlak - mondta Gwenhwyfar -, ha úgy érzed, menned kell...

- Ahogyan korábban is - mondta szenvedélyesen Lancelet. - Valahányszor hadba indultam, félig arra vágytam, hogy szászok kezére kerüljek, s ne térjek vissza többé ehhez a reménytelen szerelemhez - Isten irgalmazzon nekem, megesett, hogy gyűlöltem a királyomat, akit szeretni és szolgálni esküdtem, majd azt gondoltam, egyetlen asszony sem tépheti szét a kettőnk barátságát, s megesküdtem, hogy többé nem gondolok rád, legföljebb mint a királyom asszonyára. De nincs többé háború, s most nap mint nap itt kell ülnöm, s látnom kell téged az ő oldalán a trónon, elképzelnem az ő ágyában, mint boldog és elégedett királynéját...

- Miért hiszed, hogy én boldogabb vagy elégedettebb vagyok nálad? - kérdezte remegő hangon Gwenhwyfar. - Te legalább szabadon jöhetsz, mehetsz, engem azonban úgy adtak Arthurnak, hogy meg se kérdezték, „akarod-e?”. Lóra sem ülhetek, el sem mehetek a kastélyból, ha valami nincs a kedvem szerint, itt kell maradnom a falak közt, s tennem, amit elvárnak tőlem... ha menned kell, nem mondhatom, maradj; s ha maradsz, nem mondhatom, menj! Te legalább szabadon maradhatsz vagy mehetsz, ahogyan jobb neked, amelyik boldogabbá tesz!

- Azt hiszed hát, létezik számomra boldogság, akár megyek, akár maradok? - kérdezte Lancelet, s Gwenhwyfar attól tartott, hogy a férfi elsírja magát. Aztán úrrá lett magán, s folytatta. - Szerelmem, te mit kívánsz, mit tegyek? Isten ne adja, hogy még nagyobb boldogtalanságot okozzak neked. Ha elmegyek innen, egyszerű lesz a dolgod: hogy Arthur jó felesége légy, se több, se kevesebb. Ha maradok... - Elhallgatott.

- Ha kötelességednek érzed, hogy menj - mondta az asszony -, akkor menned kell. - S az arcán könnyek patakzottak, elhomályosították a szemét.

Lancelet hangja olyan feszült volt, mintha halálos seb érte volna.

- Gwenhwyfar... - Ritkán mondta ki az asszony teljes nevét. Úrnőmnek, királynémnak szólította, ha pedig évődtek, mindig Gwennek. De amint most kimondta a nevét, az asszony nem hallott soha édesebbet. - Gwenhwyfar. Miért sírsz?

Most hazudnia kell, méghozzá ügyesen, mert tisztességgel nem mondhatja meg neki az igazat.

- Mert... - mondta, és elhallgatott, aztán fojtottan folytatta -, mert nem tudom, hogyan élek majd, ha elmégy.

Lancelet nagyot nyelt, s a két keze közé fogta az asszonyét.

- Hát akkor... akkor, szerelmem... én nem vagyok király, de atyám hagyott rám egy kis birtokot Britanniában. Eljönnél-e velem az udvartól? Nem... nem tudom, talán ez is tisztességesebb lenne, mint maradnom, s itt szeretnem az udvarnál Arthur feleségét...

Tehát szeret, gondolta Gwenhwyfar, kíván, s ez lenne a tisztességesebb... de pánik járta át. Elmenni olyan messzire, akár Lancelet-val is... és mit gondolnának felőle, hiszen oda lenne a becsülete...

Lancelet fogta a kezét.

- Többé nem térhetnénk vissza, tudod... soha. És kiátkoznának, mindkettőnket - nekem nem sokat jelentene, én nem vagyok olyan mélységesen hívő keresztény, mint te. De neked, én Gwenhwyfarom...

Az asszony az arca elé húzta a fátylát, és sírt, és tudta jól, hogy gyáva.

- Gwenhwyfar - mondta a férfi -, nem akarlak bűnbe vinni...

- Hiszen már vétkeztünk - mondta keserűen az asszony -, te meg én...

- S ha a papok igazat szólnak, elkárhozunk érte - mondta keserűn Lancelet -, pedig ezeknél a csókoknál sosem kaptam tőled többet - miénk minden átok és bűntudat, s a bűn gyönyöréből semmi. De nem nagyon hiszek én a papoknak: vajon melyik Isten jár körül éjszakánként, mint holmi éjjeliőr, s les be ebbe, kukucskál amabba az ágyba, mint valami vén, falusi pletykafészek, hogy melyik férfi ágyában fekszik a felebarátja felesége...

- A merlin is ilyesmiket mondott - szólalt meg halkan Gwenhwyfar. - S néha magam is azt hiszem, józanul hangzik, de máskor eltűnődöm, nem az ördög műve-e, nem így próbál-e bűnre csábítani...

- Jaj, ne beszélj nekem az ördögről - húzta ismét magához az asszonyt Lancelet. - Kedvesem, egyetlenem, elmegyek, ha akarod, vagy maradok, de nem tudom elviselni, ha ilyen boldogtalannak látlak...

- Nem tudom, mit akarok - zokogta az asszony, s hagyta, hogy a férfi ölelje.

Végül Lancelet megszólalt.

- Már megfizettünk a bűnért... - s ajkát az asszonyéra szorította. Gwenhwyfar reszketve adta át magát a csóknak, a férfi keze pedig mohón kereste a keblét. Gwenhwyfar már-már azt remélte, kedvese nem áll meg ennyinél, ám kintről zaj hallatszott, s az asszony hirtelen pánikban egyenesedett fel. Már az ágy szélén ült, amikor Lancelet fegyverhordozója belépett.

- Uram - köhintett a férfi. - Morgaine úrnő szólt, hogy nyugovóra kívánsz térni. Engedelmeddel, úrnőm...

Ismét Morgaine, ördög vigye! Lancelet nevetve engedte el Gwenhwyfar kezét.

- Valóban, s bizonnyal az én úrnőm is fáradt. Megígéred, hogy holnap is meglátogatsz, királyném?

Gwenhwyfar egyszerre volt dühös és hálás, amiért Lancelet ilyen nyugodtan tudott beszélni. Elfordult a fegyvernök fáklyájától; tudta, hogy a fátyla meg a ruhája gyűrött, az arca sírástól maszatos, a haja kibomlott. Hogy nézhet ki? Mit gondolhat ez az ember, mit műveltek itt? Az arca elé húzta a fátylát, felállt.

- Jó éjt, Lancelet uram. Kerval, jól ügyelj a király szívbéli barátjára - indult kifelé, s kétségbeesetten remélte, hogy sikerül eljutnia a szobájába, mielőtt ismét sírni kezd. Jaj, Istenem, hogyan... hogyan is könyöröghetnék Istenhez azért, hogy tovább vétkezhessek? Azért kéne imádkoznom, hogy szabadítson meg a kísértéstől, de nem tudok!

16

Egy-két nappal a Beltane éjszakája előtt érkezett ismét Kevin, a hárfás Arthur udvarába. Morgaine megörült neki. Hosszú és kimerítő tavaszuk volt. Lancelet felgyógyult, s ellovagolt Lothianba, s Morgaine arra gondolt, neki is Lothianba kéne utaznia, hogy megnézze a fiát; csakhogy nem akart Lancelet társaságában menni, s a férfi sem kívánta volna őt útitársául. A fiam jól van ott, ahol van, gondolta Morgaine, majd máskor látogatom meg.

Gwenhwyfar hallgatag és bánatos volt; Morgaine távollétének évei alatt a királyné derűs, gyerekes asszonyból csöndessé és töprengővé, s a kelleténél ájtatosabbá vált. Morgaine sejtette, hogy Lancelet után epekedik, és ismerve a férfit, megvetéssel gondolt arra, hogy Lancelet sem békén hagyni nem képes a nőt, sem tiszta szívvel a bűnbe vinni. Gwenhwyfar pedig éppen hozzá illő társ volt: nem adta be neki a derekát, de ki sem adta az útját. Kíváncsi lett volna Arthur véleményére, de nem volt elegendő bátorsága, hogy megkérdezze.

Morgaine örült tehát Kevin jövetelének, s arra gondolt, könnyen lehet, hogy majd együtt ünneplik a Beltane-t - a vére forrón lüktetett, s ha már nem kaphatja meg a férfit, akit kíván (és tudta, hogy az még mindig Lancelet), miért ne fogadja kedveséül azt, akinek legalább benne van öröme; jó érzés, ha az ember lányát dédelgetik, ha lesik a szavát. Ráadásul Arthurral és Lancelet-val ellentétben Kevin nyíltan beszélt vele államügyekről. Keserű megbánással gondolt rá, hogy ha Avalonban maradt volna, ma már kikérnék a véleményét a kor minden jelentős kérdésében.

No, most már mindegy; ami történt, megtörtént, így hát ő fogadta Kevint a nagy csarnokban, ő szolgálta fel neki az ételt meg a bort. Gwenhwyfar örömmel engedte át ezt a feladatot: igazán szívesen hallgatta Kevin hárfajátékát, de látni nem bírta. Tehát Morgaine szolgálta ki, s Avalonról kérdezgette.

- Viviane jól van?

- Jól, s még mindig eltökélt szándéka, hogy pünkösdkor Camelotba jön - felelte Kevin -, s így van jól, mert Arthur nemigen figyelmez rám. Igaz, annyit megígért, hogy még az idén nem tiltja be a Beltane-tüzeket.

Nemigen válna hasznára, ha betiltaná őket - mondta Morgaine. - Ám Arthurnak akad baja közelebb is - mutatott ki az ablakon. - Nem messze innen, a kastélyból is látszik, ott fekszik Leodegranz királysága. Hallottad?

- Egy betérő utazó mondta, hogy meghalt - felelte Kevin -, és nem maradt utána fiú. Az asszonya pedig, Alienor úrnő szintén eltávozott az utolsó gyermekével együtt, pár nappal a király halála után. A láz könyörtelenül pusztított arrafelé.

- Gwenhwyfar nem volt hajlandó odautazni a temetésre - mesélte Morgaine. - Nemigen volt kiért sírnia: az apja nem volt valami szerető atya. Arthurnak meg kellett volna tárgyalnia a királynéval, hogy küldjenek oda helytartót. Arthur kijelentette, hogy az ország most Gwenhwyfaré, s ha lesz egyszer második fiuk, az fogja örökölni. Bár nem úgy néz ki, hogy Gwenhwyfarnak akár egyetlen fia is lesz.

Kevin lassan bólintott.

- Úgy van, a Badon-hegy előtt vetélt el a legutóbb, s igen beteg volt. Azóta senki nem említette, hogy viselős lenne - mondta Kevin. - Hány esztendős a nagykirályné?

- Azt hiszem, tán húsz meg öt - felelte Morgaine, de nem volt biztos benne, hiszen sokáig tündérhonban élt.

- Első gyermekhez már öreg - állapította meg Kevin -, bár bizonyos vagyok benne, hogy mint a legtöbb meddő asszony, csodáért imádkozik. Mi baja a királynénak, hogy nem tud gyermeket foganni?

- Nem vagyok bába - válaszolta Morgaine. - Egészségesnek látszik, de hiába imádkozik éjjel-nappal, semmi jel.

- Hát, az istenek a maguk kedve szerint cselekednek - mondta Kevin -, de nagy szükségünk lesz az irgalmukra ezen a földön, ha a nagykirály fiú örökös nélkül hal meg! S már a szászok sem fenyegetnek kívülről, semmi nem akadályozhatja Britannia vetélkedő királyait abban, hogy egymásra rontsanak, s darabokra szaggassák az országot. Lot-ban sosem bíztam, de ő halott, Gawaine pedig Arthur leghűségesebb embere, Lothiantól hát nemigen kell tartanunk, hacsak Morgause nem talál magának olyan szeretőt, aki nagykirály akar lenni.

- Lancelet most utazott oda, de hamarosan vissza kell térnie - jegyezte meg Morgaine.

- Valamilyen okból Viviane is oda akar menni - mondta Kevin -, bár mindannyian úgy véltük, öreg már az ilyen úthoz.

Hiszen akkor látni fogja a fiamat... ujjongott Morgaine legbelül, és valami fájdalom, talán sírás fojtogatta. Kevin nem vette észre.

- Nem találkoztam az úton Lancelet-val - mondta a bárd. - Nyilván más utat választott, vagy bevárta az anyját, vagy talán - vigyorgott alattomosan - ott kívánja megünnepelni a Beltane-t. Nagy örömére szolgálna minden asszonynak Lothianban, ha ott időzne. Morgause sem engedne el szívesen ilyen pompás falatot.

- Hiszen az anyjának a testvére - ellenkezett Morgaine -, és annál azért Lance talán jobb keresztény. Ahhoz elegendő bátorsága van, hogy szembenézzen a szászokkal a csatában, ám ahhoz a csatához kevés a mersze.

Kevin fölvonta a szemöldökét.

- Csakugyan? Nem kétlem, hogy tapasztalatból beszélsz - mondta -, de udvariasságból mondjuk inkább úgy, hogy a Látás útján tudod! Csakhogy Morgause igazán szívesen venné, ha Arthur első lovagját botrány sározná be: Gawaine közelebb kerülne a trónhoz. A hölgyet nagyon szeretik a férfiak, és nem is olyan öreg, viszont még mindig gyönyörű, a haja még mindig vörös, egyetlen ősz szál sincs benne...

- Ó - legyintett gúnyosan Morgaine -, árulnak egyiptomi hennát Lothian piacain.

- S a dereka karcsú, s azt beszélik, mágiával köti magához a férfiakat - folytatta Kevin -, ám ez csupán pletyka, semmi több. Úgy mondják, meglehetősen jól uralkodik Lothianban. Ennyire nem kedveled, Morgaine?

- Dehogy. A néném, és jó volt hozzám - felelte Morgaine, és már-már hozzátette: Ő neveli a gyerekemet, s akkor tudakozódhatott volna Gwydion felől... de inkább hallgatott. Ezt még Kevinnek sem vallhatja meg. Inkább azt mondta: - Csakhogy nem tetszik nekem, hogy egész Britannia feslett nőszemélyként emlegeti Morgause nénémet.

- Nem olyan vészes - nevetett Kevin, és letette a kupát. - Ha a hölgy kedveli a jóképű férfiakat, hát nem ő az első, sem az utolsó. Meg aztán Morgause özvegy, senki nem kérheti tőle számon, ki fekszik az ágyába. De nem várakoztathatom a nagykirályt. Kívánj nekem szerencsét, Morgaine, mert rossz hírt kell vinnem a királyomnak, s jól tudod, milyen sors várt mindig az olyanokra, akik rossz hírrel álltak a király elébe!

- Arthur nem olyan - mondta Morgaine. - De ha nem titok, miféle rossz hírt hoztál?

- Nem újdonság - felelte Kevin -, hiszen nemegyszer elhangzott már, hogy Avalon nem fogja tűrni, hogy keresztény királyként uralkodjék, bárhogyan alakuljon is a személyes sorsa. Nem szabad megengednie a papoknak, hogy elfojtsák az Istennő tiszteletét, kivágják a tölgyfaligeteket. S ha mégis így tenne, át kell adnom az úrnő üzenetét: az a kéz, amely neki adta a druidák szent kardját, ellene is fordíthatja azt a kardot.

- Nem kellemes hír - töprengett Morgaine -, de talán az eszébe juttatja az esküjét.

- Úgy van, s Viviane-nek van ellene még egy fegyvere - tette hozzá Kevin, de amikor Morgaine azt tudakolta, mi lenne az, többet nem mondott.

Amikor távozott, Morgaine eltöprengett a rá váró éjszakán. A vacsorát zeneszó kíséri majd, és aztán - nos, Kevin kellemes szerető, gyöngéd, keresi a kedvét, s már unja régen, hogy egyedül hál.

Még a csarnokban volt, amikor Cai újabb lovas érkezését jelentette.

- Rokonod, Morgaine úrnő. Fogadod-e illendően, megkínálod-e borral?

Morgaine beleegyezett - ilyen hamar megtért volna Lancelet? -, ám a lovas Balan volt.

Morgaine először meg sem ismerte: Balan még testesebb lett, oly hatalmas, hogy az átlagosnál nyilván nagyobb ló kellett alá. Ám a férfi nyomban megismerte a lányt.

- Morgaine! Üdvözöllek, rokon - ült a lány mellé, és elvette tőle a kínált kupát. Morgaine elmagyarázta, hogy Arthur éppen Kevinnel és a merlinnel tárgyal, de vacsoránál majd találkozik vele, aztán hírek felől tudakozódott.

- Csak annyi, hogy északon ismét sárkányt láttak - válaszolta Balan. - Nem, ez nem a fantázia szülötte, mint a vén Pellinore sárkánya, magam láttam a nyomait, s két emberrel is beszéltem, akik látták. Nem hazudtak, nem is tódítottak, hogy szórakoztassanak másokat, vagy fontossá tegyék magukat; halálos félelem látszott rajtuk. Azt mesélték, a sárkány a tóból jött elő, s elragadta a szolgájukat... a cipőjét is megmutatták.

- A szolga cipőjét, rokon?

- Akkor veszítette el, amikor a féreg elragadta, s bizony undorodtam megérinteni... a nyálkát... amely bemocskolta - mondta Balan. - Kérni szeretnék Arthurtól vagy fél tucat lovagot, hogy együtt vessünk véget a dolognak.

- Kérd meg Lancelet-t, ha majd visszatér - mondta olyan könnyedén Morgaine, amennyire csak tudta. - Nem ártana neki némi gyakorlat sárkányügyben. Azt hiszem, Arthur össze akarja házasítani Pellinore lányával.

Balan éles pillantást vetett a lányra.

- Nem irigylem azt a lányt, aki az öcsikém felesége lesz - mondta. - Úgy hallottam, a szíve teljes egészében... vagy ne mondjam inkább?

- Inkább ne - válaszolta Morgaine.

Balan vállat vont.

- Úgy legyen. Arthurnak tehát nincs rá különösebb oka, hogy asszonyt találjon Lancelet-nak jó messzire az udvartól - mondta. - Nem is hallottam, hogy visszatértél az udvarhoz, rokon. Jól nézel ki.

- Hogy van a nevelt fivéred?

- Amikor a legutóbb láttam, eléggé jól volt - felelte Balan -, bár még mindig nem szíveli Viviane-t. Még sincs okom azt hinni, hogy őt okolja anyánk haláláért. Akkor tombolt, és bosszút esküdött, de eszelős lenne, ha még mindig ilyesmi járna a fejében. S ha úgy lenne is, akkor sem szólt róla, amikor tavaly pünkösdkor itt járt. Ez Arthur új szokása - talán nem tudod -, hogy bármerre járjunk is szerte Britanniában, az összes régi lovagjának ide kell jönnie pünkösdre vele lakomázni. Ekkor üti lovaggá az új társakat is, s meghallgat minden hozzá folyamodót, még a legalantasabbat is...

- Igen, erről hallottam - mondta Morgaine, s egy pillanatra nyugtalanság fogta el. Kevin említette Viviane szándékát. Morgaine most azzal próbálta nyugtatni magát, hogy csupán azt kifogásolja, hogy egy olyan korú hölgy, mint az úrnő, közönséges kérvényezőként álljon a király elé. Balan azt mondta, őrült lenne, aki ennyi idő után még bosszúra gondolna.

Este szólt a zene, Kevin pompásan játszott és énekelt; éjszaka pedig Morgaine kisurrant a teremből, ahol Gwenhwyfar hajadon hölgyeivel hált, halkan, mint a kísértet - vagy az Avalonban tanult papnő -, s felkereste a szobát, ahol Kevin aludt. Napkelte előtt távozott, igen elégedetten, bár Kevin mondott valamit - pedig volt Arthuron kívül éppen elegendő beszédtémájuk -, ami nyugtalanította.

- Arthur nem hallgat rám - magyarázta a bárd. - Azt mondta, Anglia népe keresztény, s ugyan nem kíván üldözni senkit, amiért más isteneket tisztel, mégis a papok meg az egyház mellett áll, hiszen azok meg az ő trónja mellett állnak. S azt üzeni a Tó Asszonyának, hogy ha vissza kívánja venni a kardot, jöjjön érte, s vegye el.

Az ágyába visszatérve, Morgaine ébren feküdt. A legendás kardról volt szó, amely Arthurhoz kötötte a törzseket meg az északiakat; s ez volt a szövetség jele Avalonnal, amely alattvalóivá tette a sötét bőrű, rómaiak előtti népet. Úgy látszik, Arthur távolabbra került ettől a szövetségtől, mint valaha.

Beszélhetne vele, de nem, nem fog hallgatni rá; hiszen csak asszony és a nővére, s mindig megmaradt közöttük annak a reggelnek az emléke a királyavatás után, és soha többé nem tudtak olyan nyíltan szólni egymással, mint annak előtte. Meg aztán már nincs mögötte Avalon tekintélye; maga dobta el a tulajdon kezével.

Viviane talán meg tudja értetni Arthurral esküjének a jelentőségét. Ám bárhogyan győzködte is magát, Morgaine még sokáig nem tudta lehunyni a szemét.

17

Még fel sem kelt az ágyból, Gwenhwyfar már érezte az ágyfüggönyön át a meleg napfényt. - Itt a nyár. Aztán, Beltane. A pogányság legnagyobb ünnepe. Bizonyos volt benne, hogy a cselédek meg a szolgálók közül sokan kisurrannak aznap éjjel az udvarból, amikor a Sárkány-szigeten kigyúlnak a Beltane-tüzek az Istennőjük tiszteletére, hogy a mezőn háljanak... és néhányan úgy térnek majd vissza, hogy méhükben hordozzák az Isten magzatát... én pedig, a keresztény-feleség nem tudok fiút szülni az én drága uramnak...

Megfordult az ágyban, nézte az alvó Arthurt. Ó, igen, ez az ő drága ura, és nagyon szereti. Igaz, a hozományáért vette el, látatlanul; de szerette, dédelgette, megbecsülte őt - nem az ő hibája, hogy nem tudta teljesíteni a királyné első számú kötelességét, fiút szülni a trónra.

Lancelet - nem, megesküdött magának, amikor a férfi a legutóbb eltávozott az udvartól, hogy többé nem gondol rá. Még mindig kívánta, szívestül, testestől, lelkestől, de esküt tett, hogy becsületes és hűséges asszonya lesz Arthurnak; soha többé nem megy bele Lancelet-val még ezekbe a pajzán játékokba sem, amelyektől mindketten csak még többre vágynak... hiszen mindez játék a bűnnel, ha annál nem több is.

Beltane. Keresztény asszonyként s egy keresztény udvar királynéjaként talán az ő dolga lenne, hogy ezen a napon olyan mulatságot és játékot szervezzen, hogy az udvar népe a kárhozat veszélye nélkül szórakozhasson. Tudta, hogy Arthur játékokat és fegyveres tornát hirdetett díjakért, pünkösdre - így volt ez minden évben, amióta Camelotba költöztek; ám van itt elegendő nép most is valamiféle küzdelemhez a mai napon is - majd fölajánl egy ezüstkupát. Aztán lesz hárfaszó és tánc, az asszonyoknak meg olyasmit talál ki, amit néha amúgy is csinálnak játékból: szalagot ajándékoz annak a hölgynek, aki a legtöbb fonalat vagy a legnagyobb darab szőttest készíti egy óra leforgása alatt - igen, kell valami ártatlan mulatság, hogy az övéi közül senki se kívánkozzék a Sárkány-szigetre, tilalmas játékokat játszani. Felkelt, öltözni kezdett. Beszélnie kell Caijal.

Ám hiába foglalta le magát egész délelőtt, hiába dicsérte meg az ötletért Arthur, amikor elmondta neki, s hiába tárgyalt maga Arthur egész délelőtt Caijal a legjobb kardozónak meg a legkiválóbb lovasnak adandó díjakról meg arról, hogy a legügyesebb fiú is kapjon valamit, igen, talán egy köpenyt; Gwenhwyfart belül mégis mardosta a gondolat. Ezen a napon az ősi istenek azt követelik, hogy a termékenységet ünnepeljük, de én, én meddő vagyok. Így aztán egy órával dél előtt, amikor is megfújják majd a harsonákat, hogy a férfiak gyülekezzenek a gyakorlótéren, s kezdjék meg a versenyt, Gwenhwyfar felkereste Morgaine-t, bár még maga sem tudta, mit akar mondani neki.

Morgaine felügyelte a festőtermet, ahol a megfont fonalakat festették, s ő volt a királyné serfőzdéjének felügyelője is - Morgaine tudta, mit kell tenni, hogy főzés közben meg ne romoljék a sör, hogy hogyan kell erős párlatokat készíteni gyógyfüves oldatokhoz és virágszirmokból olyan illatszert, amely finomabb a tengeren túlinál, és drágább az aranynál. A kastélyban némelyik asszony ezt mágiának vélte, ám Morgaine elmagyarázta, hogy nem az, csupán megtanulta a növények, a magvak meg a virágok tulajdonságait. Minden asszony, mondotta Morgaine, képes ugyanarra, amire ő, ha ügyes kezű, és veszi a fáradságot, meg nem sajnálja az idejét.

Gwenhwyfar úgy talált a sógornőjére, hogy az ünneplő köntöse fel volt tűrve, s a haját kendő takarta. Éppen egy főzetnyi sör fölé hajolt, amely megromlott a kádakban.

- Öntsétek ki - mondta. - Biztosan kihűlt a sörélesztő, és megsavanyodott. Holnap majd főzünk másik adagot - mára van elegendő, még ha a királyné lakomát rendez is, bármi adta is neki az ötletet.

- Nincs kedved ehhez a mulatsághoz, nővérem? - kérdezte Gwenhwyfar.

Morgaine megfordult. - Nem igazán - felelte -, de azon még jobban csodálkozom, hogy neked van, Gwen... Azt hittem, Beltane ünnepén egész nap böjtölsz és imádkozol majd, már csak azért is, hogy megmutasd: nem azok közé tartozol, akik vigadnak a gabona meg a földek Istennőjének tiszteletére.

Gwenhwyfar elpirult. Sosem tudta, mikor űz gúnyt belőle Morgaine.

- Talán Isten rendelte úgy, hogy az emberek megünnepeljék a nyár beköszöntét és semmi szükség az Istennőről beszélni... jaj, magam sem tudom, mit higgyek. Te hiszel abban, hogy az Istennő ad életet a gabonának meg a földeknek meg a jerkék és az üszők és az asszonyok méhének?

- Én így tanultam Avalonban, Gwen. Miért kérded ezt most? - vette le a kendőjét Morgaine, s Gwenhwyfar ebben a pillanatban igen szépnek látta a sógornőjét. Morgaine idősebb volt Gwenhwyfarnál, harminc is elmúlhatott már, de nem látszott öregebbnek, mint amikor Gwenhwyfar először megpillantotta... nem csoda, ha mindenki varázslónőnek tartja! Finom szövésű, sötétkék anyagból készült, igen egyszerű ruhát viselt, ám sötét hajába színes szalagokat font, s a fülét körülfogó fonatokat aranytűvel fogta össze. Mellette Gwenhwyfar kopott tyúknak érezte magát, unalmas háziasszonynak, pedig ő volt Britannia nagykirálynéja, Morgaine - meg csak egy pogány hercegnő.

Morgaine oly sokat tudott, jómaga meg olyan tanulatlan: minden műveltsége abból áll, hogy le tudja írni a nevét és betűzgetni képes az Evangéliumát. Morgaine pedig járatos a papi művészetekben, tud írni és olvasni és igen, ugyanakkor ért a háziasszonyi teendőkhöz is: tud fonni, szőni, gyönyörűen hímezni, ért a festéshez, a serfőzéshez, igen, a fűszerszámokhoz, a gyógyításhoz, de még a varázsláshoz is.

- Nővérem - hebegte végül Gwenhwyfar -, igaz, csak tréfából mondták, de... igaz-e, igaz-e, hogy... ismersz mindenféle termékenységet varázsló igéket meg amuletteket? Én... nem tudok úgy élni tovább, hogy az udvarnál minden hölgy csak azt lesi, mennyit eszem, vajon viselős vagyok-e, vagy milyen szorosra fűzöm az övemet! Morgaine, ha valóban ismersz ilyen szerencsetárgyat, ahogyan mondják... nővérem, könyörgöm... segítenél-e rajtam a tudományoddal?

Morgaine megindultan és zavartan tette a kezét Gwenhwyfar karjára.

- Avalonban valóban azt beszélik, hogy ezt meg azt kell tenni, ha valamelyik asszony nem fogan meg, amikor ideje lenne... de Gwenhwyfar... - Habozott, Gwenhwyfar pedig érezte, hogy elpirul. Végül Morgaine folytatta. - Az Istennő nem én vagyok. S ő talán úgy akarja, hogy Arthurnak és neked ne legyen gyereketek. Valóban meg akarod változtatni Isten akaratát szerencsetárgyakkal meg varázsigékkel?

- Hiszen Krisztus is így imádkozott a kertben - csattant fel szenvedélyesen Gwenhwyfar: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”.

- De azt is hozzátette, Gwen: „Mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem mint te!” - emlékeztette Morgaine.

- Meglep, hogy te ilyeneket is...

- Tizenegy évig éltem Igraine házában, Gwenhwyfar, s legalább annyiszor hallottam prédikálni az Evangéliumot, mint te.

- Akkor sem tudom elhinni, hogy Istennek az legyen az akarata, hogy az országot ismét káosz szaggassa, ha Arthur meghalna - lett egyre élesebb és dühösebb Gwenhwyfar hangja. - Amióta megesküdtünk, hűséges voltam - igen, tudom, hogy nem hiszed el, mert nyilván ugyanazt képzeled, amit az összes asszony az udvarnál, hogy elárultam és megcsaltam az én uramat Lancelet szerelméért - de nem így van, Morgaine, esküszöm, nem így...

- Gwenhwyfar, Gwenhwyfar! Nem vagyok gyóntatod! Nem vádollak!

- De megtennéd, ha tehetned, mert féltékeny vagy rám - vágott vissza izzó dühhel Gwenhwyfar, aztán bűnbánón kiáltotta: - Jaj, nem! Nem, nem akarok civakodni veled, Morgaine, nővérem - jaj, nem, azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem. - Érezte, hogy könny szökik a szemébe. - Nem tettem rosszat, jó és hűséges feleség voltam, rendben tartottam az uram házát, igyekeztem dicsőséget hozni az udvarára, imádkoztam érette, s megpróbáltam teljesíteni Isten akaratát, nem mulasztottam soha kötelességem, és mégis... és mégis... hiába volt minden kötelességtudásom és hűségem... nem kaptam meg, ami nekem jár. Minden utcasarki szajha, minden tábori ribanc dicsekedhet a nagy hasával meg a termékenységével, s nekem nincs semmim... semmim... - Rázta a zokogás, a kezébe temette az arcát.

Morgaine hangja meglepett volt, de gyöngéd, s magához ölelte Gwenhwyfart.

- Ne sírj, ne sírj... Gwenhwyfar, nézz rám, ennyire fáj, hogy nincs gyermeked?

Gwenhwyfar küszködött a sírással.

- Másra sem tudok gondolni, éjjel-nappal...

Morgaine csak hosszú idő után szólalt meg.

- Igen, látom, milyen nehéz neked. - Mintha hallotta volna Gwenhwyfar gondolatait:

Ha lenne gyermekem, nem gondolnék éjjel-nappal erre a szerelemre, amely a becsületemet fenyegeti, mert minden gondolatomat Arthurfiának szentelném.

- Bárcsak tudnék segíteni, húgom... de nem szívesen nyúlok amulettekhez meg mágiához. Avalonban azt tanultuk, hogy az egyszerű népeknek tán szüksége van ilyesmire, de a bölcs ne kezdjen velük, fogadja el azt, amit az istenek küldenek. - Miközben beszélt, érezte már, mennyire álszent; eszébe jutott az a reggel, amikor elindult gyökereket meg füveket keresni, hogy főzetet kotyvasszon belőlük, s elrekkentse Arthur gyerekét. Hiszen ő sem hajolt meg az Istennő akarata előtt!

Végül azonban mégsem tette meg.

S ekkor Morgaine-t hirtelen fáradtság fogta el, s így tűnődött: Én nem akartam gyermeket, kis híján belehaltam a szülésbe, s mégis gyermeket hoztam a világra; Gwenhwyfar éjjel-nappal kisdedre vágyik, mégis üres a méhe, üres a karja. Ilyen jóságos hát az istenek akarata?

Mégis úgy érezte, a következőket kell mondania Gwenhwyfarnak:

- Gwenhwyfar, kérlek, vedd az eszedbe: a szerencsetárgyak néha nem úgy hatnak, ahogyan szeretnéd. Miből képzeled, hogy az Istennő, akit szolgálok, fiút küldhet neked, amikor a te Istened, aki állítólag minden más Istennél nagyobb, nem tud gyermeket adni?

Ez istenkáromlásnak hangzott, s Gwenhwyfar elszégyellte magát. Mégis eszébe jutott valami, s azt ki is mondta fennhangon.

- Talán Isten nem törődik az asszonyokkal... az összes papja férfi, s a Szentírásban újra meg újra az áll, hogy az asszonyok a kísértők, ők maguk a gonosz... talán ezért nem hall engem Isten. Ezért fordulnék az Istennőhöz... Isten nem törődik velem... - S ismét heves sírásban tört ki. - Morgaine - kiáltotta -, ha nem tudsz segíteni rajtam, esküszöm, ma éjjel csónakon a Sárkány-szigetre vitetem magam, megvesztegetem a szolgát, hogy vigyen oda, s amikor kigyúlnak a tüzek, én is könyörögni fogok az Istennőnek, hogy ajándékozzon meg gyermekkel... esküszöm, Morgaine, hogy ezt fogom tenni... - És látta magát a tüzek fényében, amint körtáncot jár a lángok körül, amint szétnyitja a combját valami idegen és arc nélküli férfinak, ott fekszik a karjában... s a gondolattól az egész testét görcsbe rántotta a kín s a félig szégyellt kéj.

Morgaine egyre növekvő iszonyattal hallgatta. Sosem tenné meg, az utolsó percben elveszítené a bátorságát... én is féltem, még én is, holott kezdettől tudtam, hogy a lányságom az Istené. Ám amikor megérezte a sógornője hangjában a végső elkeseredést, azt gondolta: Igen, mégis képes lehet rá, s ha megteszi, egy életen át gyűlölni fogja magát érte.

A szobában csupán Gwenhwyfar zokogása hallatszott. Morgaine várt, amíg kicsit megnyugszik, aztán megszólalt.

- Húgom, megteszem érted, amit tehetek. Arthur meg tud ajándékozni gyermekkel, nem kell a Beltane-tüzekhez menned vagy mást keresned. Sosem mondhatod el senkinek, hogy elárultam, ezt ígérd meg, s ne kérdezz semmit. De Arthur már nemzett gyermeket.

- Maga mondta, hogy nincs gyermeke - meredt Morgaine-ra Gwenhwyfar.

- Talán nem tudja. Én azonban magam láttam azt a gyermeket. Morgause udvarában nevelkedik.

- De hiszen akkor van már fia, s ha én nem szülök neki...

- Nem! - szólt rá nyomban élesen Morgaine. - Mondtam már: sosem beszélhetsz erről, azt a gyermeket sosem ismerheti el a magáénak. Ha te nem szülsz neki fiút, a királyságnak Gawaine kezére kell kerülnie. Gwenhwyfar, ne kérdezz tőlem többet, mert úgysem mondok többet - ha nem fogansz meg, nem Arthur az oka.

- Az elmúlt aratás óta nem fogantam meg... s amióta asszony vagyok, mindössze három ízben... - nyelt Gwenhwyfar, s megtörölte az arcát a fátylával. - Ha felajánlom magam az Istennőnek... talán ő irgalmas lesz hozzám...

Morgaine sóhajtott.

- Talán. Nem szabad a Sárkány-szigetre elmenned. Meg tudsz foganni, ezt tudom... s talán egy amulett segíthet abban, hogy kihordd a gyermeket. De még egyszer figyelmeztetlek, Gwenhwyfar: az amulett nem úgy hat, ahogyan a férfiak s az asszonyok szeretnék, hanem a saját törvényei szerint, s ezek a törvények oly különösek, akár az idő múlása tündérhonban. Ne engem okolj, Gwenhwyfar, ha az amulett nem úgy hat, ahogyan hatnia kellene.

- Ha csak egy csepp esélyt ad is, hogy gyermekem legyen az én uramtól...

- Azt megteszi - fordult sarkon Morgaine, s Gwenhwyfar úgy követte, mint gyermek az anyját. Vajon mi lesz az az amulett, tűnődött Gwenhwyfar, és mit fog tenni, s Morgaine miért olyan különös és ünnepélyes, mintha maga lenne a Nagy Istennő? De, mondta magának, és mély lélegzetet vett, mindent elfogad, bármi jöjjön is, ha megadja neki azt, amit mindennél jobban kíván.

Egy órával később, amikor megszólaltak a harsonák, s Morgaine meg Gwenhwyfar együtt ültek a harcmező szélén, Elaine hajolt oda hozzájuk.

- Nézzétek! Ki lovagol ott Gawaine oldalán?

- Lancelet! - akadt el Gwenhwyfar lélegzete. - Hazajött. Szebb volt, mint valaha. Valahol vöröslő vágást kapott az arcára, amely amúgy csúf lett volna, de mégis vadul szép lett tőle, mint a vadmacska. Úgy lovagolt, mintha összenőtt volna a lóval, s Gwenhwyfar nem is hallotta már Elaine fecsegését, mert csak a férfit bámulta.

Keserű, keserű a helyzet iróniája. Miért most, amikor eltökéltem magam, és meg is esküdtem, hogy többé nem gondolok rá, s csak az én uramnak és királyomnak fogadott kötelességemet teszem... A nyakában, az arany nyakék alatt, amelyet Arthurtól kapott a házasságkötésük kereken ötödik évfordulóján, ott érezte Morgaine amulettjének a súlyát, amint apró zsákjában a keblei között függött. Nem tudta, nem is akarta tudni, mit tett a zsákocskába Morgaine.

Miért most? Azt reméltem, hogy mire pünkösdkor hazatér, már az én uram gyermekével leszek viselős, s ő nem néz majd többé rám, oly világos lesz, hogy meg akarom őrizni a frigyem becsületét.

Önkéntelenül mégis Arthur szavai jutottak az eszébe: Ha gyermeket szülnél nekem, nem kérdeznék semmit... érted, mit beszélek? Gwenhwyfar nagyon is jól értette. Lancelet fia lenne a trón örököse. Azért van most kitéve ennek a kísértésnek, mert máris súlyos bűnt követett el, hiszen belekóstolt Morgaine praktikáiba, s vad és szemérmetlen fenyegetésekkel bírta rá a sógornőjét, hogy segítsen...?

Nem számít, ha fiút tudok szülni az én királyomnak... s ha valamely Isten a kárhozatba küld érte, mit törődöm vele? Megrémült ettől az istenkáromlástól, de hiszen istenkáromlás volt az is, amikor eszébe ötlött, hogy fölkeresi a Beltane-tüzeket...

- Nézzétek, Gawaine a földön, még ő sem tud megállni Lancelet ellenében - lelkendezett Elaine. - Cai is! Hogyan képes Lancelet megütni egy sánta embert?

- Ne légy már ostoba, Elaine - szólt a lányra Morgaine.

- Azt hiszed, Cai megköszönné, ha Lancelet kímélné? Ha egyszer Cai benevezett a versenyre, nyilván tud kockáztatni, nem fél a sérüléstől. Senki nem kényszerítette rá, hogy kiálljon.

Mihelyt Lancelet a harcmezőre lépett, eldőlt, hogy ki lesz a győztes. A lovagok látták ezt, s kedélyesen morgolódtak.

- Semmi értelme beneveznünk, amíg Lancelet itt van - nevetett Gawaine, s átkarolta az unokafivérét. - Nem maradhattál volna el még egy-két napig, Lance?

Lancelet is nevetett, az arca kipirult. Átvette az aranyserleget, s a levegőbe hajította.

- Anyád is kérlelt, hogy maradjak nála Beltane-re. Nem azért jöttem ide, hogy megfosszalak a díjtól - nincs szükségem díjakra. Gwenhwyfar, úrnőm - kiáltotta -, fogadd ezt, s add érte cserébe a szalagot, amelyet a nyakadban viselsz. A serleg mehet az oltárra vagy a királyné asztalára!

Gwenhwyfar zavartan kapott a nyakához, a szalaghoz, amellyel odaerősítette Morgaine amulettjét.

- Ezt nem adhatom neked, barátom... - Apró gyöngyökkel kivarrott ingujjában keresgélt. - Fogadd ezt az én bajnokomnak kijáró csekélységként. Ami pedig a díjat illeti... nos, mindenkinek adok díjat. - Intett Gawaine-nak és Gareth-nak, akiket csupán Lancelet előzött meg lovon.

- Pompásan tetted - állt fel a helyéről Arthur, miközben Lancelet átvette a hímzett selymet, megcsókolta, aztán a sisakjára erősítette. - A legderekabb harcosomat azonban mégis jutalom illeti. Velünk fogsz ülni, Lancelet, a főasztalnál, s elbeszélsz mindent, ami azóta esett veled, hogy elhagytad az udvart.

Gwenhwyfar elnézést kért a hölgyek nevében, de készülniük kellett a lakomára. Elaine és Meleas Lancelet erényeiről csacsogtak, hogy milyen pompásan lovagol, milyen nagylelkűen mondott le a díjról. Gwenhwyfar meg csak a férfi szemére tudott gondolni, amikor a szalagot kérte a nyakából. Felpillantva Morgaine sötét, titokzatos mosolyát látta. Még lelki békéért sem imádkozhatok. Eljátszottam az imádság jogát.

A mulatság első órájában körbejárt, utánanézett, hogy minden vendég kényelmesen üljön, jó kiszolgálást kapjon. Mire elfoglalta a helyét a főasztalnál, jobbára mindenki részeg volt, odakinn pedig sötét. A szolgák lámpásokat és fáklyákat erősítettek a falra, Arthur pedig derűsen mondta.

- Látod, úrnőm, mi is meggyújtjuk a magunk Beltane-tüzeit, a falakon belül.

Morgaine Lancelet mellé ült. Gwenhwyfar arca égett a melegtől meg az elfogyasztott bortól; elfordult, hogy ne lássa őket. Lancelet nagyot ásított.

- Hiszen Beltane van... el is feledtem.

- És Gwenhwyfar azt találta ki, hogy mulassunk mi is, nehogy a mieink kísértést érezzenek, hogy kisurranjanak, s a régi szertartásokba merüljenek - mondta Arthur. - A farkast nemcsak úgy nyúzhatjuk meg, ha kikergetjük a bőréből... ha betiltottam volna a tüzeket, most zsarnok lennék...

- És hűtlen Avalonhoz, öcsém - mondta halkan Morgaine.

- De ha az én úrnőm vonzóbbá teszi az embereink számára, hogy itt mulassanak ahelyett, hogy a mezőre mennének, s a tűz körül táncolnának, akkor sokkal egyszerűbben elérjük a célunkat!

Morgaine vállat vont. Gwenhwyfar úgy látta, hogy a sógornője mulat magában. Morgaine alig ivott - talán ő volt egyedül teljesen józan a királyi asztalnál.

- Lothianban jártál, Lancelet. Tartják-e még a Beltane-t arrafelé?

- A királynő úgy mondja - felelte Lancelet -, de nem tudom, tán csak tréfált velem - semmi jelét nem láttam annak, hogy Morgause királynő ne a legkeresztényibb hölgyek egyike lenne. - Ám Gwenhwyfar úgy látta, hogy Lancelet nyugtalan pillantást vet Gawaine-ra. - Jól figyelmezz a szavamra, Gawaine, egy szót sem szóltam Lothian úrnője ellen, nincs vitám veled, sem a tiéiddel...

Ám szavaira csupán halk horkantás volt a válasz, aztán Morgaine élesen felkacagott.

- Nézzétek, Gawaine elaludt, a feje az asztalon! Én is tudakozódnék Lothianról, Lancelet... Nem hinném, hogy aki ott nevelkedett, gyorsan feledni tudná a Beltane-tüzeket. A nap tüze izzik mindazok vérében, akik Avalonban nevelkedtek, ahogyan én, ahogyan Morgause királynő - nem így van, Lancelet? Arthur, emlékszel-e a királyavatásra a Sárkányszigeten? Hány éve is? Kilenc, tíz...?

Arthurnak nem tetszett a dolog, de szelíden válaszolt.

- Sok esztendő telt el azóta, ahogyan mondod, nővérem, s az évekkel egyre változik a világ is. Szerintem az ilyen dolgok ideje elmúlt, kivéve tán azok számára, akiknek a föld meg a gabona az élete, s könyörögniük kell az Istennő áldásáért - Taliesin így mondaná, s én nem ellenkezem vele. Ám ezeknek a régi rítusoknak immár nem sok köze van hozzánk, akik kastélyokban meg városokban lakozunk, s hallottuk Krisztus szavát. - Felemelte a kupáját, kiürítette, s részeg hévvel mondta. - Isten adja meg nékünk mindazt, amit kívánunk... mindazt, amihez jogunk van... s ne kelljen érte a régi istenekhez fordulnunk, nem így van, Lance?

Gwenhwyfar egy pillanatig magán érezte Lancelet tekintetét, mielőtt a férfi megszólalt.

- Ugyan kinek van meg mindene, amire vágyik, királyom? Nincs olyan király, nincs olyan Isten, aki megadhatná.

- Csakhogy én azt akarom... hogy az alattvalóim megkapjanak mindent, ami kell nekik - ismételte nehezen forgó nyelvvel Arthur. - S így akarja az én királyném is, aki saját Beltane-tüzet gyújtott nekünk itt...

- Arthur - szólt rá szelíden Morgaine -, részeg vagy.

- És miért ne? - kérdezte Arthur harciasan. - A saját lakomámon, a saját... saját tüzem mellett, ugyan mi másért harcoltam a szászokkal annyi éven át? Ülök a tulajdon Kerekasztalomnál, és élvezem a... a békét... a jó sört meg bort meg a jó zenét... hol van Kevin, a hárfás? Hát nem lesz zene a lakomámhoz?

Lancelet nevetett.

- Biztosan elment hódolni az Istennőnek a tüzeknél, ott hárfázik, a Sárkány-szigeten.

- Ez felségárulás - horkant fel részegen Arthur. - És újabb ok, hogy betiltsam a Beltane-tüzeket, s így legyen zenénk...

Morgaine nevetett, s könnyedén mondta:

- Nem uralkodhatsz a mások lelkiismeretén, öcsém. Kevin druida, joga van az ő isteneinek felajánlani a muzsikáját, ha úgy akarja. - Fejét a tenyerébe támasztotta, s Gwenhwyfar úgy vélte, most olyan, mint a macska, amely tejfölt nyalogat a bajuszáról. - Mégis úgy hiszem, a maga módján ünnepli Beltane-t: nyilván aludni ment, mert ez a társaság olyan kapatos, hogy senki sem tudna különbséget tenni az ő játéka, az enyém vagy Gawaine horkolása között! Még álmában is Lothian dudazenéjét fújja - tette hozzá, mert Gawaine igen hangosan horkantott, aztán intett az egyik kamarásnak, s az oda is lépett Gawaine-hoz, s nagy nehezen talpra segítette. Gawaine kábán meghajolt Arthur előtt, és kitámolygott a csarnokból.

Lancelet felemelte is kiitta a kupáját.

- Nekem is elegem van a zenéből meg a lakomából, azt hiszem. Napkelte előtt szálltam nyeregbe, hogy ideérjek a mai tornára, s úgy hiszem, hamarosan engedélyt kérek a lefekvésre, Arthur. - Gwenhwyfar ebből a nyegle Arthurból sejtette, mennyire részeg. A nyilvánosság előtt Lancelet gondosan ügyelt rá, hogy Arthurt mindig „uramnak” vagy „királyomnak” szólítsa, csak amikor maguk voltak, szólította „rokonnak” vagy „Arthurnak”.

De már olyan régóta mulatoztak, hogy nemigen akadt józan ember, aki észrevehette volna: akár magukban lehettek volna. Arthur nem is válaszolt Lancelet-nak; kissé lecsúszott a székén, a szemét félig már lecsukta. Nos, gondolta Gwenhwyfar, ahogyan Arthur mondta: ez a saját lakomája a saját tűzhelye mellett, s ha az ember nem lehet részeg a saját házában, ugyan miért harcolt évekig, hogy biztonságban lakomázhasson?

S ha Arthur részegebb ezen az éjszakán, semhogy az ágyába hívná, elvégre... érezte a nyakában a szalagot, amelyen az amulett függött, s a szerencsetárgy súlyát és forróságát a két keble közt. Hiszen Beltane van; nem volt képes ezért sem józan maradni? Ha bezzeg olyan régi, pogány mulatságba hívták volna, arról nem feledkezik meg, gondolta, s égett az arca az illetlen gondolattól. Biztosan én is nagyon részeg vagyok! Dühös pillantást vetett Morgaine-ra, aki józan és hűvös maradt, s a hárfája szalagjaival játszott. Miért néz így Morgaine?

Lancelet Gwenhwyfarhoz hajolt.

- Azt hiszem, urunknak elegendő volt a lakoma meg a bor, királyném. Elbocsátanád a szolgákat meg a lovagokat, asszonyom, én pedig előkerítem Arthur kamarását, hogy segítse ágyba.

Lancelet felállt. Gwenhwyfar látta rajta, hogy részeg, de azért jól bírta magát, csak egy picikét mozgott óvatosabban a szokásosnál. Amint elindult, hogy búcsút vegyen a vendégektől, érezte azonban, hogy ő is szédül, a járása meg bizonytalan. Morgaine rejtélyes mosolya láttán ismét eszébe jutottak az átkozott boszorkány szavai: Ne engem okolj, Gwenhwyfar, ha az amulett nem úgy hat, ahogyan hatnia kellene...

Lancelet visszajött a csarnokból kiáramló vendégek között.

- Nem találom urunk személyi szolgáit. A konyhán azt mondták, mind a Sárkány-szigetre mentek, a tüzekhez... Gawaine itt van még? Vagy Balan? Csak ők eléggé nagyok és erősek ahhoz, hogy az ágyába vigyék urunkat és királyunkat...

- Gawaine részeg, a saját súlyát is alig bírta el - felelte Gwenhwyfar -, Balant pedig nem is láttam. Az azonban bizonyos, hogy te nem bírod el, hiszen magasabb és nehezebb nálad...

- Azért megpróbálom - nevetett Lancelet, s lekuporodott Arthur mellett.

- Jöjj, rokon... Gwydion! Nincs, aki lefektessen - támaszkodj rám. Gyere szépen, állj fel, nagyon ügyes vagy - mondta, mintha kisgyerekkel beszélne, Arthur pedig kinyitotta a szemét, és nagy nehezen felállt. Lancelet sem lépeget valami magabiztosan, gondolta Gwenhwyfar, amint a férfiak után ballagott, no de ő maga sem... szép kis látványt nyújthatnak, ha ugyan maradt még szolga józanul, és látja őket. Nagykirály és nagykirályné meg a királyi lovasok kapitánya rogyadozó lábbal botorkál ágyba Beltane estéjén, mert olyan részegek, hogy alig állnak a lábukon...

Ám Arthur kissé magához tért, mihelyt Lancelet átcipelte őt a szobája küszöbén. A sarokban álló vizeskancsóhoz ment, egy kis vizet löttyintett a fejére, jót ivott.

- Köszönöm, rokon - mondta még mindig lassan és részegen. - Az úrnőm meg én bizonnyal sokat köszönhetünk neked, s tudom, hogy szívből szeretsz mindkettőnket...

- Isten a tanúm, hogy úgy van - mondta Lancelet, s közben csüggedt pillantást vetett Gwenhwyfarra. - Keressem meg valamelyik szolgádat, rokon?

- Nem, maradj inkább - felelte Arthur. - Mondanom kell nektek valamit, s ha a borban sem lelek hozzá elegendő bátorságot, józanul sosem fogom kimondani. Gwen, elboldogulsz a cselédeid nélkül? Nem örülnék, ha mindezeknek fecsegő nyelvek vinnék hírét, ha az est híre kijutna ebből a szobából. Lancelet, jöjj ide, és ülj mellém - mondta az ágy szélén ülve, s a kezét nyújtotta a barátja felé. - Te is, kincsem... s most figyeljetek rám, mindketten. Gwenhwyfarnak nincs gyermeke - s azt hiszitek, nem láttam, hogyan néztek egymásra? Egyszer már megemlítettem Gwennek, de ő oly szégyenlős és ájtatos, hogy meg sem hallgatott. De ma, Beltane éjszakáján, amikor minden élet ezen a földön üzekedésről és termékenységről harsog... hogy is mondjam? A szászoknál egy régi mondás járja: az a barátod, akinek hajlandó vagy kölcsönadni a legkedvesebb feleségedet meg a legkedvesebb kardodat...

Gwenhwyfarnak égett az arca; nem bírt ránézni egyik férfira sem. Arthur lassan folytatta.

- A te fiad lesz, Lance, a trónom örököse, s jobb lesz így, mintha Lot fiaira szállna... Ó, igen, Patrícius püspök főbenjáró bűnnek nevezné, nem kétséges, mintha az ő Istene holmi vén gardedám volna, aki éjszakánként ellenőrzi, kinek az ágyában ki hál... Szerintem nagyobb bűn nem gondoskodni fiúról, aki örökli a királyságomat. Vagy jusson az ország ismét olyan káoszba, amilyenben Uther trónra lépése előtt volt... barátom, rokon... mit mondasz erre?

Gwenhwyfar látta, hogy Lancelet megnedvesíti a nyelvével az ajkát, s nyomban észlelte, mennyire kiszáradt az ő szája is. Végül Lancelet megszólalt.

- Nem tudom, mit mondjak, királyom... barátom... rokon. Isten a tudója, nincs a földön más asszony... - és elhallgatott; úgy nézett Gwenhwyfarra, hogy az asszony nem bírta elviselni szemének mezítelen sóvárgását. Egy pillanatig úgy érezte, nyomban elájul, s megkapaszkodott az ágy keretében.

Még mindig részeg vagyok, gondolta, álmodom az egészet, nem mondhatta azt, amit hallani véltem... és gyötrelmes szégyenkezés fogta el. Nem élheti túl, hogy ezek ketten így beszélnek róla.

Lancelet tekintete az övébe fonódott.

- Mondja meg az én... úrnőm.

Arthur a kezét nyújtotta az asszonynak. Már levetette a csizmáját meg az ünnepen viselt, díszes köntösét; egyszerű alsóruhájában Arthur nagyon emlékeztetett arra a fiúra, akihez annyi éve feleségül ment.

- Jöjj ide, Gwen - húzta az ölébe az asszonyt. - Tudod, hogy szívből szeretlek... te meg Lance vagytok azok, azt hiszem, akiket a világon a legjobban szeretek, kivéve... - Nagyot nyelt, és elhallgatott, s Gwenhwyfar egyszeriben azt gondolta: Csak a magam szerelmével gondoltam eddig, Arthuréval soha. Látatlanul, kényszerűségből vett el, aztán elhalmozott a szeretetével, királynéjaként tisztelt. De arra sosem gondoltam, hogy ahogyan én szeretem Lancelet-t, Arthur éppúgy szerethet valakit, aki nem lehet az övé... bűn és hitszegés nélkül soha. Talán ezért gúnyol engem Morgaine, mert ő ismeri Arthur titkos szerelmeit... vagy a bűneit.

Ám Arthur most már makacsul folytatta.

- Azt hiszem, sosem lett volna bátorságom kimondani, ha nincs Beltane... Az ősatyáink sok-sok évszázadon át tették ezt szégyenkezés nélkül, az isteneink színe előtt s az ő parancsukra. És... jól figyelj, egyetlenem... itt vagyok veled, én Gwenhwyfarom, ha tehát ebből gyermek születik, mindennemű hazugság nélkül megesküdhetsz rá, hogy a gyermek a hitvesi ágyban fogant, s egyikünknek sem kell soha teljes bizonyossággal megtudnia... édes szerelmem, belemégy-e ebbe?

Gwenhwyfar fulladozott. Lassan, nagyon lassan kinyújtotta a kezét, s Lancelet kezébe tette. Érezte a haján Arthur érintését, miközben Lancelet előrehajolt, és szájon csókolta őt.

Évek óta vagyok asszony, s most úgy félek, mint valami szűz lány, gondolta, s ekkor eszébe jutottak Morgaine szavai, amelyeket akkor mondott, amikor a nyakába akasztotta az amulettet. Jól gondold meg, mit kérsz, Gwenhwyfar, mert az Istennő még megadja neked...

Akkor csupán azt hitte, Morgaine úgy érti, hogy ha gyermekért imádkozik, esetleg belehal a szülésbe. Most már értette, hogy a dolog sokkal cifrább, mert lám, úgy alakul, hogy megkaphatja Lancelet-t, bűntudat nélkül, az ura engedélyével és akaratából... s ekkor egy pillanat alatt megvilágosodott előtte: Hiszen ez az, amit akartam; ennyi év után már bizonyos, hogy meddő vagyok, hogy nem lesz gyermekem, de legalább ezt meg kell kapnom...

Reszkető kézzel oldotta meg a köntösét. Úgy tetszett, az egész világ összeszűkült, nincs más, csupán önmagának tökéletes tudata, a testéé, amely sajog a vágytól, olyan mohó vágytól, amilyet nem is hitte volna, hogy érezni tud. Lancelet bőre oly lágy volt... azt hitte, minden férfi olyan, mint Arthur, barnára sült és szőrös, de Lancelet teste olyan sima volt, akár a gyermeké. Jaj, de nagyon szereti mindkettőjüket, Arthurt még jobban azért, mert ilyen nagylelkű tudott lenni, s ezzel ajándékozta meg... immár mindketten ölelték, s ő becsukta a szemét, és csókra tartotta az arcát, s maga sem tudta, melyik férfi szája tapad az ajkára. De az Lancelet keze volt, amelyik az arcát cirógatta, aztán végigsiklott a mezítelen nyakán a szalagig.

- Ni csak, hát ez meg mi, Gwen? - kérdezte, s az ajka a szájához ért.

- Semmi - felelte -, semmi. Valami szemét, Morgaine adta. - Letépte a nyakáról az amulettet, és a sarokba hajította, aztán visszahanyatlott az ura meg a kedvese karjába.

Harmadik könyv

A király bika

1

Ebben az évszakban Lothianban a nap szinte alig nyugodott le; Morgause királyné nyomban felébredt, amint a fény kezdett beszűrődni a függönyön át, pedig olyan korán volt, hogy a sirályok alig mozdultak még. Annyi fény azonban volt már, hogy ki tudja venni annak a szőrös, izmos fiatalembernek a testét, aki mellette aludt... ebben a megtiszteltetésben volt része egész télen. Lot egyik nemese volt, aki vágyakozó pillantásokat vetett a királynéra már Lot halála előtt is. És az elmúlt tél halálos sötétjében túlságosan nagy igény lett volna, hogy a királyné egyedül háljon a király hideg ágyasházában.

Nem mintha Lot olyan jó király lett volna, nézett a növekvő fénybe összehúzott szemmel Morgause. Régen uralkodott - már azelőtt uralkodó volt, hogy Uther Pendragon elfoglalta a trónt, és a népe megszokta; a középkorú emberek zöme nem is ismert más királyt. Lot már a trónon ült, amikor az ifjú Lochlann megszületett, gondolta Morgause... egyébként ő maga is. Ám ez a gondolat kissé kínos volt, ezért elűzte.

Gawaine követte volna a trónon az apját, de Gawaine alig látogatott a szülőföldjére Arthur koronázása óta, és a nép nem ismerte. Itt, Lothianban a törzsek meglehetősen elégedettek voltak, hiszen az országban béke volt, hát uralkodhatott a királyné, és kéznél volt a fia, Agravaine, ha éppen hadvezérre lett volna szükség. Időtlen idők óta királyné uralta a népet, ahogyan Istennő az isteneket, és ők ezt elégedetten vették tudomásul.

Ám Gawaine nem tágított Arthur mellől... még akkor sem, amikor Lancelet északra jött Beltane előtt - azt mondta, azért, hogy ellenőrizze, hogy a partokon valóban felállították a világítótornyokat, hogy a hajók ne fussanak zátonyra. De Morgause feltételezte, hogy inkább azért jött, hogy Arthur szeme lássa, mi folyik Lothianban, van-e bárkinek ott kifogása a nagykirály uralma ellen.

Ekkor hallott Igraine haláláról is - ennek előtte nem jött híre Lothianba. Morgause meg Igraine nem kedvelték egymást ifjúkorukban, Morgause mindig irigyelte a nővére szépségét, és sosem bocsátotta meg neki, hogy Viviane őt választotta Uther Pendragon számára; ő bizony jobb nagykirályné lett volna annál az együgyű, ájtatos és szerető szívű jószágnál. És mindent összevetve, amikor a lámpát eloltják, egyik férfi szinte épp olyan, mint a másik, és mindet nevetségesen könnyű kezelni, hiszen bolondulnak azért, amit a nő nyújtani tud nekik. Morgause jól uralkodott Lot trónusa mögül; még jobban uralkodott volna Uther mögött, mert nem bonyolódott volna ostobán a papok csapdájába.

Amikor Igraine halálhírét hallotta, mégis őszintén megsiratta, és bánta, hogy nem szakított időt rá, hogy ellovagoljon Tintagelbe a halála előtt. Immár oly kevés barátnéja volt...

A szolgálóit többnyire Lot választotta a szépségükért vagy a kaphatóságukért, és nem érdekelte, hogy ezek a nők nemigen gondolkodtak, vagy nem ismerték a művelt beszédet; arra, mondta egyszer Lot, elegendő volt neki Morgause. Lot mindenben kikérte a tanácsát, és tisztelte az eszét, de miután négy királyi fiúval ajándékozta meg, Lot visszatért ahhoz a nőfajtához, amelyiket az ágyban kedvelt: aki csinos, és nemigen eszes. Morgause sosem sajnálta tőle a gyönyört, és igen örvendett, hogy a továbbiakban megkíméltetik a gyermekszülés terhétől. És ha kisdeddel volt kedve játszani, hát ott volt a neveltje, Gwydion, és Lot asszonyai is folyton szültek - Gwydionnak elegendő királyi vérből való játszótársa volt!

Lochlann megmoccant mellette - álmosan a karjába vonta, és Morgause egy pillanatra abbahagyta a gondolkodást. Hiányzott neki a fiatalember - amikor Lancelet az udvarában volt, Lochlannt elküldte, hogy a fiatal férfiak szállásán háljon. Bár amennyire Lancelet törődött vele, az ágyában tarthatta volna Lochlannt, de a ház kutyájával is hálhatott volna! Hát most újra itt volt; Lot sosem irigyelte Morgause-tól a szórakozást, ahogyan ő sem Lottól.

De amikor az izgalom elcsitult, és Lochlann kibotladozott az árnyékszékre, Morgause hirtelen rájött, hogy hiányzik neki Lot. Nem mintha Lot különösebben jó lett volna az ágyban... már akkor öreg volt, amikor hozzáment. De amikor azon túl voltak, intelligensen beszélt vele, és Morgause rájött, hogy hiányoznak azok az évek, amikor együtt ébredtek, és feküdtek az ágyban, és megbeszélték, hogy mi a teendő, vagy mi történt a királyságban vagy Britanniában.

Mire Lochlann visszatért, a nap már erőre kapott, és a levegőt sirályok rikoltásai hasították. Morgause apró neszeket hallott lentről, orrához ért a kovásztalan zabkenyér illata.

- Menned kell, kedvesem. El kell tűnnöd, mire Gwydion jön - már nagy fiú, kezdi észrevenni a dolgokat.

Lochlann nevetett.

- Az a kölyök mindent észrevesz, amióta nem szopik. Amikor itt volt Lancelet, észrevette minden megmozdulását, még Beltane-kor is. De azt hiszem, nem kell aggódnod - nem olyan idős még, hogy arra gondoljon.

- Ebben nem vagyok olyan biztos - paskolta meg a fiú arcát Morgause. Gwydionnak az volt a szokása, - hogy semmit nem csinált addig, amíg biztos nem volt benne, hogy nem nevetik ki, amiért túlságosan kicsi ahhoz a dologhoz. Bármennyire tudott is uralkodni magán, nem bírta elviselni, hogy bármire azt mondják, még túlságosan kicsi hozzá; már négyévesen dührohamot kapott, amikor azt mondták neki, nem mehet madárfészket szedni a sziklákra, és kis híján odaveszett, amikor megpróbált lépést tartani a nagyobb fiúkkal. Morgause emlékezett az esetre és más hasonló esetekre, amikor azt mondta a fiúnak, hogy többé ne tegyen valamit, mire annak kis, sötét arca elkomorult, és kijelentette: „Azért is, és ebben nem akadályozhatsz meg.” Erre nem tudott mást válaszolni, mint hogy „Márpedig nem teszed, mert magam páhollak el.” Nem mintha számított volna a fiúnak a verés, csak még dacosabb lett tőle, hacsak nem verte eszméletlenre; és egyszer, amikor elveszítette a béketűrését, maga is megrémült, amiért olyan keményen elverte az ártatlan gyermeket. Egyik fia, még a nyakas Gareth sem volt ilyen dacos. Gwydion a maga feje után ment, azt tette, amit akart, így hát ahogy nagyobb lett, Morgause-nak finomabb módszerekhez kellett folyamodnia: „Nem teszed, mert megparancsolom a dajkádnak, hogy húzza le a nadrágodat, és fenekeljen el hangaostorral az egész háznép előtt, mintha négy-öt éves kisded lennél.” Ez egy ideig hatott - az ifjú Gwydion igen kényes volt a méltóságára. De most már ismét azt tette, amit akart, és nem lehetett megfékezni; kemény férfi kellett volna ahhoz, hogy úgy megtanítsa kesztyűbe dudálni, ahogyan érdemelte, és Gwydion értette a módját, hogy aki megbántotta őt, az előbb-utóbb megbánja.

Morgause arra gondolt, talán sebezhetőbb lesz a fiú, ha már izgatni fogja, hogy mit tartanak felőle a lányok. Tündérszülött volt és fekete, mint Morgaine, de csinos, abból a fajtából, mint Lancelet. És meglehet, a lányok iránt mutatott külső közönye is olyan, mint Lancelet-é. Ezen egy kissé elgondolkodott, ismervén a megaláztatás fullánkját. Lancelet... a legnyalkább férfi volt, akit hosszú évek óta látott, és ő a tudtára adta, hogy a királyné sem lenne számára elérhetetlen... ám Lancelet úgy tett, mint aki nem érti, feltűnő módon „nénémnek” szólította folyton-folyvást, az ember azt hihette volna, hogy Morgause valóban öregecske, Viviane ikertestvére, s nem oly fiatal, hogy akár Viviane lánya lehetne!

Morgause reggelizni kezdett az ágyban, és közben megtárgyalta asszonyaival a napi teendőket. Ahogy ott hevert a párnáin - hoztak neki a frissen sült zabkenyérből, és ebben az évszakban bővében volt a vaj, Gwydion lépett a szobába.

- Jó reggelt, nevelőanyám - mondta. - Kinn jártam, és hoztam neked bogyós gyümölcsöket. A kamrában pedig akad tejszín. Ha akarod, leszaladok érte.

Morgause a fatálkában lévő harmatos gyümölcsre pillantott.

- Kedves tőled, nevelt fiam - mondta, és felült az ágyban, hogy magához ölelje a fiút. Amikor Gwydion egy kicsit kisebb volt még, ilyenkor bemászott a királyné mellé az ágyba, és az forró zabkenyérrel meg mézzel etette, télen pedig prémekbe burkolta, ahogyan az elkényeztetett legkisebb gyermeket szokás; Morgause-nak hiányzott a hozzá simuló meleg kis test, de úgy gondolta, ehhez Gwydion már nagy.

Gwydion felegyenesedett, megigazította a haját - utálta, ha összekócolták. Ahogyan Morgaine, ő is igen nett kis jószág volt.

- Korán kinn jártál, szerelmem - mondta Morgause -, és mindezt csak öreg nevelőanyád kedvéért? Nem, nem kérek tejszínt. Ugye nem szeretnéd, ha hájas lennék, mint a vén emse?

Gwydion félrebillentette a fejét, mint egy apró, precíz madár, és figyelmesen szemügyre vette Morgause-t.

- Nem számítana - mondta. - Akkor is gyönyörű volnál, ha kövér lennél. Vannak az udvarban nők - például Mara, akik nem testesebbek nálad, de a többi asszony és férfi mégis Kövér Marának hívja. De te nem látszol olyan teltnek, amilyen vagy, mert amikor bárki rád pillant, csak azt látja, hogy gyönyörű vagy. Egyél hát tejszínt, ha kívánod, nevelőanyám.

Micsoda pontos válasz egy gyermektől! De hát lassan férfivá érik. Bár olyan lesz, mint Agravaine, sosem túlságosan magas - a régiekre üt inkább, visszafajzott. És az óriás Gareth mellett persze mindig gyermeknek fog látszani, még húszévesen is! De az arcát megmosta, a haját gondosan megfésülte; és frissen is van nyírva.

- Milyen csinos vagy, szerelmem - mondta Morgause, amint a fiú ujjacskái egy szem gyümölcsért nyúltak. - Magad vágtad le a hajad?

- Nem - felelte Gwydion -, a tiszttartót vettem rá; megmondtam neki, elegem van már abból, hogy úgy fessek, mint a ház kutyája. Lot mindig rövidre nyírt hajat viselt, és borotvált volt, ahogyan Lancelet is, amikor itt járt. Szeretek urasan kinézni.

- És úgy is nézel ki, drágám - pillantott Morgause a bogyót tartó sötét kis kézre. A kezecskét tövisek karmolászták össze, és az ízületeknél piszkos és szurtos volt, mint minden aktív ember keze, de Morgause azt is látta, hogy ezt a kezet hosszan és alaposan megsikálták, és a körmök nem piszkosak és töredezettek, hanem szépen rövidre vannak vágva. - De miért vetted fel az ünneplő zubbonyodat?

- Az ünneplőmet vettem fel? - kérdezte a fiú, és sötét arcocskája ártatlan volt. - Igen, azt hiszem. Nos... - Szünetet tartott, és Morgause tudta, hogy bármilyen oka volt is a fiúnak, és persze jó oka lehetett, azt ő sosem tudja meg. Végül a gyermek higgadtan válaszolt. - A másikat átáztatta a harmat, amikor a bogyókat szedtem neked, asszonyom. - Aztán hirtelen így folytatta. - Azt hittem, gyűlölnöm kellene Lancelet-t, anyám. Gareth úgy beszélt róla éjjel-nappal, mint az Istenről.

És Morgause visszaemlékezett, hogy bár a gyermek előtte nem sírt, porig volt sújtva, amikor Gareth délre utazott Arthur király udvarába. Morgause-nak is hiányzott: Gareth volt az egyetlen eleven ember, aki valóban hatni tudott Gwydionra, aki egyetlen könnyed szavával rá tudta venni, hogy azt tegye, amit ő akar. Gareth távozása óta nem akadt ember, akinek a szavára Gwydion adott volna.

- Azt hittem, Lancelet önnön fontosságától eltelt bolond lesz - mondta Gwydion -, de egyáltalán nem olyan. Többet mesélt nekem a világítótornyokról, mint amennyit maga Lot tudott róluk, azt hiszem. És azt mondta, ha idősebb leszek, Arthur udvarába kell mennem, és lovaggá ütnek, ha jó és tiszteletre méltó leszek. - Mélyen ülő szemén látszott, hogy ezen eltöprengett. - Az asszonyok mind azt mondták, rá hasonlítok... és kérdezgettek, és dühös voltam, hogy nem tudok válaszolni nekik. Nevelőanyám - a fiú előrehajolt, sötét, lágy haja a homlokába hullott, és ettől a fegyelmezett arcocska szokatlanul esendőnek látszott -, mondd meg nekem az igazat - Lancelet az apám? Úgy gondoltam, Gareth talán azért kedveli annyira.

És nem te vagy az első, aki ezt kérdezi, szerelmem, gondolta Morgause a fiú lágy haját simogatva. A szokatlanul gyermeki kifejezés, amely a fiú arcára kiült, amikor ezt kérdezte, arra késztette a királynét, hogy a szokásosnál gyengédebb hangon válaszoljon.

- Nem, kicsim. A királyság összes férfiúi közül a legkevésbé Lancelet lehet az apád - magam is megkérdeztem. Abban az esztendőben, amikor fogantál, Lancelet mindvégig Kis-Britanniában küzdött atyja, Ban király oldalán. Magam is erre gondoltam, de azért hasonlítasz rá, mert Lancelet anyád unokaöccse, ahogyan az enyém is.

Gwydion szkeptikusan nézett Morgause-ra, és a királyné szinte olvasott a gondolataiban; hogy pontosan azt mondta a fiúnak, amit akkor is mondott volna, ha tudja, hogy Lancelet az apja. Végül Gwydion megszólalt.

- Egy napon talán elmegyek majd Avalonba, inkább oda, mint Arthur udvarába. Anyám most Avalonban lakozik, nevelőanyám?

- Nem tudom. - Morgause elkomorodott... ez az ő furán felnőttes nevelt fia ismét rávette, hogy úgy beszéljen vele, mintha felnőtt férfi volna; ez gyakran megesett. Ráébredt, hogy amióta Lot elment, Gwydion az egyetlen ember a házban, akivel néha úgy beszél, mint egyik felnőtt ember a másikkal! Ó, igen, Lochlann igencsak férfi az ágyban éjjel, de mondandója nemigen van több, mint a pásztoroknak, sőt mint a szolgálóknak!

- Most menj ki, Gwydion, szerelmem, felöltözöm...

- Miért menjek? - kérdezte a fiú. - Igen jól tudom, hogy nézel ki, ötéves korom óta.

- De most már idősebb vagy - mondta Morgause a tehetetlenség ismert érzésével. - Nem illő, hogy itt légy, amikor öltözöm.

- És téged izgat, hogy mi illő, nevelőanyám? - vágott vissza találékonyan Gwydion, és a mélyedést nézte az ágyban, ahol korábban Lochlann teste feküdt, és Morgause-t elfogta a tehetetlen düh - a fiú úgy tudta őt belerángatni ezekbe a vitákba, mintha felnőtt férfi és druida lett volna! Élesen mondta: - Nem tartozom néked elszámolással a tetteimről, Gwydion!

- Talán azt mondtam? - Gwydion szeme maga volt a megbántott ártatlanság. - De ha már idősebb vagyok, akkor többet kell tudnom a nőkről, mint amennyit kisbaba koromban tudtam, nem igaz? Maradni és beszélgetni akarok.

Hát maradj, maradj, ha akarsz - mondta Morgause -, de fordíts hátat, mert nem tűröm, hogy megbámulj, te pimasz!

Gwydion engedelmesen elfordult, de amikor Morgause kikelt az ágyból, és intett az asszonyainak, hogy hozzák a köntösét, megszólalt.

- Nem, a kék ruhádat vedd fel, nevelőanyám, amelyik most került le a szövőszékről és a sáfránysárga köpenyedet.

- Te akarod megszabni nekem, mit viseljek? Ez meg micsoda?

- Azt akarom, hogy úgy járj, ahogy finom hölgyhöz és királynőhöz illik - mondta rábeszélőn a fiú. - És mondd meg nekik, hogy tűzzék fel a hajad az aranykarikáddal, ugye megteszed, nevelőanyám? A kedvemért?

- De hiszen úgy kiöltöztetnél, mintha a nyári napforduló ünnepe volna, hogy aztán úgy álljak neki gyapjút kártolni a legjobb ruhámban - az asszonyaim ki fognak nevetni, gyermek!

- Hadd nevessenek - duruzsolta Gwydion. - Hát nem vennéd fel a legjobb ruhádat, hogy tessél nekem? És ki tudja, mi történik még, mielőtt véget ér a nap? Lehet, hogy örülni fogsz neki.

Morgause nevetve adta meg magát.

- Ó, ahogyan akarod... ha azt akarod, hogy ünnepre öltözzem, legyen... akkor pedig ünnepelni is fogunk itt! Gondolom, a konyhán már sütik is a mézest erre a képzeletbeli ünnepségre...

Hiszen mégis csak gyerek, gondolta. Így akar édességet kicsikarni. De hát gyümölcsöt hozott nekem, miért ne?

- Nos, Gwydion, süttessek vacsorára mézes süteményt?

A fiú megfordult. Morgause ruhája még nem volt összefűzve, és a királyné látta, hogy a fiú tekintete elidőz fehér keblén. Mégsem annyira gyerek már. De a fiú azt mondta:

- A mézesnek mindig örülök, de talán akad majd sütni való hal is ebédre.

- Ha halat akarsz - mondta Morgause -, ismét át kell öltöznöd, és magadnak kell halásznod. A férfiakat lefoglalja a vetés.

Gwydion nyomban megfelelt.

- Megkérem Lochlannt - olyan lesz számára, mintha kimenőt kapna. Megérdemel egy szabadnapot, nevelőanyám. Te elégedett vagy vele, igaz?

Hülyeség! Gondolta Morgause. Nem fogok pirulni egy ennyi idős gyerek előtt!

- Ha el akarod küldeni Lochlannt halászni, tedd azt, szerelmem. Ma nélkülözhetem, azt hiszem.

És törte a fejét, vajon mi járhat valójában Gwydion eszében az ünnepi zubbonyával meg az erősködésével, hogy ő is a legszebb ruháját viselje, és gondoskodjon jó ebédről. Hívatta a gazdasszonyt, és azt mondta:

- Gwydion úrfi mézes süteményt kíván. Gondoskodj róla.

- Megkapja - nézett gyengéd szeretettel a fiúra a gazdasszony. Azt az édes arcocskáját! Akár egy kis angyal!

- Angyal. Annak hívnám a legkevésbé, gondolta Morgause; de megparancsolta az asszonyainak, hogy tűzzék fel a haját az aranykarikával. Talán sosem tudja meg, mi jár Gwydion fejében.

A nap lassan telt a megszokott módján. Morgause gyakran eltűnődött, vajon Gwydionban megvan-e a Látás, de a fiú sosem mutatta jelét, és amikor egyszer nyíltan megkérdezte tőle, a gyermek úgy tett, mint aki nem tudja, miről beszél. És ha meglett volna benne, gondolta Morgause, legalább egyszer eldicsekedett volna már vele.

No jó. Valamilyen homályos, gyerekes okból Gwydion ünnepet akart, és őt is rábeszélte. Gareth távozása után a gyermek bizonnyal mindig magányos volt - nem sok közös akadt benne és Lot többi fiaiban. Nem volt meg benne Gareth fegyverek és lovagi dolgok iránti szenvedélye, és amennyire Morgause tudta, Morgaine zenei tehetsége sem, bár a hangja tiszta volt, és néha előhozott egy olyan kis furulyát, amilyenen a pásztorfiúk szoktak játszani, és különös, gyászos hangokat csalt elő belőle. De ez nem volt olyan szenvedély, mint Morgaine-é, aki boldogan ült volna egész nap a hárfája mellett, ha tehette volna.

Azonban gyors és mindent megőrző esze volt. Lot már három éve elküldetett egy tanult papért Ionába, hogy lakjon a háznál, és tanítsa olvasni a fiút; a papnak meghagyta, tanítsa Gareth-t is, de Gareth-nak nem volt feje a könyvekhez. Engedelmesen kínlódott a betűkkel meg a latinnal, de ahogyan Gawaine - egyébként maga Morgause is -, ő sem tudott az írott jelképekre meg a régi rómaiak titokzatos nyelvére összpontosítani. Agravaine-nek eléggé gyorsan vágott az esze: ő tartotta számon a birtok összes anyagi dolgait, tehetsége volt a számokhoz; ám Gwydion magába szívott minden tudást, amint hozzáférhetett. Egy éven belül éppoly jól olvasott, mint maga a pap, és úgy beszélte a latint, mintha azoknak a cézároknak valamelyike született volna újjá, úgy, hogy Morgause az életében először arra gondolt, talán mégis csak lehet valami abban, amit a druidák mondanak - hogy újra meg újra újraszületünk, és minden egyes életünkben egyre többet tanulunk.

Olyan fiú, akire minden apa büszke lehet, gondolta Morgause. És Arthurnak nincs fia a királynéjától. Egy napon, igen, egy napon el kell majd mondanom Arthurnak egy titkot, és akkor a kezemben lesz a király lelkiismerete. Ez a gondolat nagy jókedvre derítette. Meglepte, hogy Morgaine sosem használta ki, hogy Arthur a kezében van: rávehette volna, hogy vétesse feleségül alárendelt királyai leggazdagabbikjával, ékszerei lehettek volna, hatalma... de Morgaine-t ezek nem érdekelték, csak a hárfája meg a sok ostobaság, amiket a druidák beszéltek. Ő, Morgause legalább jobban kihasználja majd a kezébe került hatalmat.

Ült csarnokában a meg nem szokott ünneplő ruhájában, kártolta a tavaszi nyírásból származó gyapjút, és magában döntéseket hozott: Gwydionnak új köpeny kell - olyan gyorsan nő, a régi már csak a térdéig ér, mit sem ér a téli hidegben, és az idén még gyorsabban fog nőni minden bizonnyal. Vagy Agravaine régi köpenyét adja neki kissé megkurtítva, és Agravaine-nek készítsen újat? Gwydion jött sáfránysárga ünneplő zubbonyában, elégedetten szimatolta a gazdagon fűszerezett mézes sütemény terjengő illatát, de nem kezdett rimánkodni, hogy hadd kapjon belőle máris egy szeletet, ahogyan még pár hónappal korábban is tette volna. Délben azt mondta:

- Anyám, kérek a kezembe egy kis kenyeret meg sajtot, és kimegyek a határra. Agravaine mondta, ellenőrizzem, rendben vannak-e mind a kerítések.

De nem az ünneplő cipődben - mondta Morgause.

- Persze, hogy nem. Mezítláb megyek - mondta Gwydion, kioldozta szandálját, és otthagyta Morgause mellett a tűz közelében; a zubbonyát az övébe tűrte, úgy, hogy jóval a térde fölött legyen, kezébe vett egy megbízható botot, és már ott sem volt. Morgause komoran nézett utána: Gwydion nem szokott magára vállalni ilyen feladatokat, bármit mondott is neki Agravaine! Mi van ma ezzel a gyerekkel?

Lochlann nem sokkal dél után érkezett haza egy szép, nagy hallal, amely olyan nehéz volt, hogy Morgause nem tudta felemelni; Morgause elégedetten nézte - mindenki jóllakhat belőle, aki a királyi asztalnál étkezik, és még három napra marad hideg sült hal. A hal megtisztítva, fűszerszámokkal feküdt kemencére készen, amikor megjött Gwydion, keze-lába tisztára sikálva, a haja megfésülve, és belebújt a szandáljába. A halra pillantott, és elmosolyodott.

- Igen, valóban olyan lesz, mint valami ünnep - mondta elégedetten.

- Végigjártad az összes kerítést, nevelt öcsém? - kérdezte Agravaine, aki éppen az egyik pajtából jött, ahol egy beteg pónit kezelt.

- Végig, és többnyire jó állapotban vannak - mondta Gwydion -, de az északi dombvidék csúcsán, ahol tavaly ősszel a birkákat tartottuk nagy lyuk van a kerítésen, és az összes kő lehullott. Embereket kell küldened oda, hogy hozzák rendbe, mielőtt kihajtják a juhokat, ami pedig a kecskéket illeti, már ott sem lennének, mielőtt megszólalhatnál.

Egészen odáig felmentél egyedül? - húzta össze a szemöldökét Morgause. Nem vagy te kecske! Leeshettél és lábadat törhetted volna, aztán napokig feküdhettél volna a vízmosásban, úgy, hogy senki sem tud rólad! Ezerszer mondtam neked, ha a dombvidékre mégy, vidd magaddal az egyik pásztorfiút!

- Okom volt rá, hogy egyedül menjek - vágott vissza Gwydion azzal a makacsul biggyedő szájtartásával. - És láttam, amit látni akartam.

Ugyan mit láthattál, ami megérte, hogy kockára tedd a testi épségedet, és esetleg napokig feküdj ott egyedül? - kérdezte dühösen Agravaine.

- Sosem estem még le - mondta Gwydion -, de ha leesnék, én szenvednék. Mit számít neked, ha kockázatot vállalok?

- A bátyád vagyok, és ennek a háznak ura és parancsolója - mondta Agravaine -, és ideje lenne némi tiszteletet mutatnod, vagy beléd verem!

- Ha beverném a fejed, talán szökne belé némi ész - nyelvelt Gwydion -, mert magától ott benn sosem jön meg...

- Te nyomorult kis...

- Úgy, csak mondd ki - ordította Gwydion -, gúnyolj a születésemmel, te... én nem tudom az apám nevét, de azt igen, hogy ki nemzett téged, és ha választanom kell, inkább maradok a magam helyzetében!

Agravaine tett a fiú felé egy súlyos lépést, de Morgause gyorsan felállt, és maga mögé lökte a gyermeket.

- Ne ingereld a fiút, Agravaine.

- Ha mindig a te szoknyád mögé bújik, anyám, csoda-e, ha nem tudom megtanítani engedelmeskedni? - kérdezte Agravaine.

- Ahhoz különb ember kéne - mondta Gwydion, és Morgause meghökkent hangjának keserűségétől.

- Csendesebben, gyermek, ne beszélj így a bátyáddal - intette, mire Gwydion:

- Sajnálom, Agravaine, nem kellett volna gorombáskodnom veled.

Mosoly ragyogott fel az arcán, hosszú pillái alatt fénylett a szeme, maga volt a bűnbánó gyermek mintaképe. Agravaine morgolódott.

- Csak a javadat akarom, ifjú csibész - tán azt hiszed, azt szeretném, ha összetörnéd minden csontodat? És miért vetted a fejedbe, hogy egyedül mászod meg a dombvidéket?

- Nos - mondta Gwydion -, másként nem szereztél volna tudomást a lyukról, és juhokat, sőt kecskéket küldtél volna oda legelni, és mind elveszett volna. És én sosem szakítom el a ruháimat, igaz, anyám?

Morgause kuncogott, mert ez igaz volt - Gwydionnak sosem volt gond a ruháival. Vannak ilyen fiúk. Gareth csak felvett egy zubbonyt, és az máris gyűrött, mocskos, szutykos volt, még egy óra hosszat sem viselte, Gwydion pedig megjárta a magas dombvidéket az ünneplő, sáfránysárga zubbonyában, és az úgy nézett ki, mintha abban a percben jött volna ki a mosónő keze alól. Gwydion a munkaruhát viselő Agravaine-re pillantott, és azt mondta:

- De te nem ülhetsz így az asztalhoz ünneplőbe öltözött anyánk mellé. Eredj, vedd fel a jobbik zubbonyodat, bátyám. Ingujjban ülnél vacsorához, mint valami paraszt?

- Nem parancsol nekem ilyen taknyos - zsémbelt Agravaine, de a szobája felé indult, és Gwydion elégedetten somolygott.

- Agravaine-nek feleség kéne, anyám - mondta. - Indulatos, mint a bika tavasszal, no meg nem neked kéne szőnöd a ruháját, sem javítanod.

Morgause ezen jót mulatott.

- Bizony igazad van. De nem akarok még egy királynét a tetőnk alatt. Egyetlen ház sem eléggé nagy két asszony uralmának.

- Akkor keríts neki olyan asszonyt, aki nem túlságosan előkelő, és igen ostoba - mondta Gwydion -, az majd boldog lesz, ha megmondod neki, mit kell tennie, nehogy hibát vétsen a finom népek között. Niall lánya nagyjából jó is lenne: igen takaros, és Niall családja gazdag, de nem nagyon gazdag, mert sok marhájuk meg birkájuk elpusztult a hat év előtti kemény télen. A lány szép hozományt fog kapni, mert Niall fél, hogy nem megy férjhez. Hatéves korában a lánynak kanyarója volt, a látása nem valami jó, és az esze sem sok. Fonni meg szőni eléggé jól tud, de sem látása, sem esze nemigen van máshoz, hát nem bánja majd, ha szüntelenül viselős lesz Agravaine-től.

- Lám-lám, máris micsoda államférfi vagy - mondta epésen Morgause. - Agravaine megtehetne tanácsosának. - De magában azt gondolta, igen, igaza van, holnap beszélek is Niall-lal.

- Rosszabbat is kaphatna - mondta komolyan Gwydion -, de nem ezért vagyok itt, anyám. El akartam mondani, hogy amikor felmentem a dombvidékre, láttam... nem, de itt van Donil, a vadász, majd ő elmondja.

És a nagy termetű vadász valóban belépett, és mélyen meghajolt Morgause előtt.

- Úrnőm - mondta -, lovasok járnak az úton, a nagy ház felé tartanak, egy lefüggönyözött gyaloghintó, akár egy avaloni bárka, velük egy púpos férfi hárfával és avaloni öltözéket viselő férfiak. Fél órán belül itt lesznek.

Avalon! Ekkor Morgause észrevette Gwydion titkos mosolyát, és tudta, hogy a fiú erre készült. De hiszen sosem említette, hogy birtokában van a Látásnak! Melyik gyermek nem dicsekedne vele, ha birtokában lenne? És a gondolatot, hogy a fiú titkolni tudja, hogy még jobban élvezi, hogy a tudása titok, annyira nyugtalanítónak találta, hogy szinte félni kezdett a nevelt fiától. És látta, hogy Gwydion észrevette ezt, és elégedetten nyugtázta.

Annyit mondott csupán:

- Most ugye jó, hogy van mézes süteményünk és sült halunk, és hogy valamennyien a legjobb ruhánkat vettük fel, hogy megadjuk Avalonnak a tiszteletet, anyám?

- Igen - meredt a nevelt fiára Morgause. - Valóban szerencsés véletlen, Gwydion.

Ahogy ott állt az elülső udvaron, hogy fogadja a lovasokat, eszébe jutott az a nap, amikor Viviane és Taliesin Tintagel távoli kastélyába érkeztek. Taliesin, gondolta, már régen túl van az ilyen utazásokon, ha egyáltalán él még. Ha meghalt volna, arról hallott volna. És Viviane sem lovagolt már csizmában és térdnadrágban, akár a férfiak, nagy sebesen, öntörvényűén.

Gwydion némán állt Morgause mellett. Sáfránysárga zubbonyában, arcából takarosan kifésült hajával igencsak hasonlított Lancelet-ra.

- Kik a vendégek, anyám?

- Úgy hiszem, a Tó Asszonya - mondta Morgause - és Britannia merlinje, az Istenek Hírnöke.

- Azt mondtad nekem, hogy anyám is Avalon papnője - mondta Gwydion. - A jövetelüknek talán köze van hozzám?

- Ugyan-ugyan, ne akard elhitetni velem, hogy van olyasmi, amit nem tudsz! - mondta élesen Morgause, aztán visszakozott. - Nem tudom, miért jöttek, drágám; nem vagyok a Látás birtokosa. De lehetséges. Azt akarom, hogy szolgáld fel a bort, és figyelj, és tanulj, de csak akkor szólj, ha szólnak hozzád.

Ez, gondolta, nehezen ment volna a saját fiaival - Gawaine, Gaheris és Gareth hangosak és kíváncsiak voltak, nehéz volt őket udvari viselkedésre tanítani. A fiai, gondolta, nagy, barátságos kutyák voltak, Gwydion azonban olyan volt, mint a macska: halk, simulékony, kifinomult és jó megfigyelő. Morgaine volt ilyen gyermekkorában... Viviane nem jól tette, hogy félretolta Morgaine-t, még ha haragudott is rá, amiért gyermeket szült... de hát mit számított ez neki? Ő is szült gyermekeket, köztük azt az átkozott Lancelet-t, aki olyan felfordulást okozott Arthur királyságában, hogy még itt is hallottuk, mennyire kegyeli a királyné.

- Aztán eszébe ötlött, vajon miért feltételezi, hogy Viviane nem akarta, hogy Morgaine gyermeket szüljön. Morgaine-nak voltak vitái Avalonnal, de talán Morgaine volt a hibás, nem a Tó Asszonya.

A gondolataiba merült, amikor Gwydion megérintette a karját, és azt suttogta:

- A vendégeid, anyám.

Morgause mélyen meghajolt Viviane előtt, aki mintha összement volna. Mindeddig mindig kortalannak, de most öregnek látszott, az arca ráncos volt, a szeme az arcába süppedt. De bűvös mosolya változatlan volt, hangja pedig éppoly mély és édes, mint mindig.

- De örülök, hogy látlak, húgocskám - ölelte meg Morgause-t. - Mikor is? Nem szívesen gondolok az évekre! Milyen fiatalnak látszol, Morgause! Micsoda remek fogsor, és a hajad is ragyog, mint régen. Kevinnel, a Hárfással találkoztál Arthur menyegzőjén, amikor még nem volt Britannia merlinje.

Szemlátomást Kevin is megöregedett, még görnyedtebb, görbébb lett, mint valami vén tölgyfa; de így is illik annál, aki tölgyfákkal közösül, gondolta Morgause, és a szája sarkában titkon mosoly bujkált.

- Üdvözöllek, mesterhárfás, azaz merlin uram. Mi van a nemes Taliesinnel? Az élők között van még?

- Él - mondta Viviane, miközben még egy asszony szállt ki a gyaloghintóból. - De vén és törékeny, és ilyen utazásra már nem vállalkozik. - Aztán folytatta. - Ez Taliesin egyik lánya, a tölgyfaligetek gyermeke, Niniane. Így hát a féltestvéred, Morgause.

Morgause kissé bosszankodott, amikor a fiatalabb nő előrelépett, megölelte, és édes hangján megszólalt

- Örülök, hogy megismerlek, nővérem.

Niniane olyan fiatalnak látszott! Vörös-arany haja volt és kék szeme hosszú, selymes pillákkal övezve.

- Niniane velem utazik - mondta Viviane -, amióta megöregedtem. Rajtam kívül egyedül benne csörgedezik Avalonban a régi vérből.

Niniane öltözéke a papnőé volt; aranyhajának fonatai szinte eltakarták a homlokát, de azért jól látszott a kék festékkel frissen odafestett félhold, a papnők jelvénye. A papnők képzett, erőt sugárzó hangján beszélt; jómaga azonban fiatalnak és erőtlennek látszott Viviane mellett.

Morgause megpróbálta beleélni magát a háziasszony szerepébe, aki fogadja vendégeit; konyhalánynak érezte magát a két papnővel meg a druidával szemben. Aztán dühösen emlékeztette magát, hogy ez a két nő a két féltestvére, ami pedig a merlint illeti, csak egy vén púpos!

- Legyetek üdvözölve Lothianban és csarnokomban. Ez itt a fiam, Agravaine, aki itt uralkodik, amíg Gawaine Arthur udvarában időzik. Ez pedig a nevelt fiam, Gwydion.

A fiú kecsesen bókolt az előkelő vendégek előtt, de csupán udvariasan mormogott valamit.

- Takaros legényke és jó növésű - mondta Kevin. - Ő tehát Morgaine fia?

Morgause felhúzta a szemöldökét.

- Volna-e értelme tagadni bármit olyan ember előtt, aki a Látás birtokosa, uram?

- Maga Morgaine mondta nekem, amikor meghallotta, hogy északra jövök, Lothianba - mondta Kevin, és árnyék suhant át az arcán.

- Akkor hát Morgaine ismét Avalonban él? - kérdezte Morgause, és Kevin a fejét rázta. Morgause látta, hogy Viviane is levert.

- Morgaine Arthur udvarában van - mondta Kevin.

Viviane összeszorította az ajkát, majd azt mondta:

- Dolga van a külső világban. De a megadott időben vissza fog térni Avalonba. Hely várja, amelyet el kell foglalnia.

- Anyámról beszélsz, asszonyom? - kérdezte halkan Gwydion.

Viviane egyenesen Gwydionra nézett, és egyszeriben magasnak és impozánsnak látszott - a papnők régi trükkje, gondolta Morgause, de Gwydion még sosem látta. És a Tó Asszonya megfelelt, és hangja betöltötte az udvart.

- Miért kérdezel engem, gyermek, amikor tökéletesen tisztában vagy a válasszal? Gúnyt merészelsz űzni a Látásból, Gwydion? Vigyázz! Jobban ismerlek, mint gondolnád, és jó néhány dolog akad még ezen a világon, amit nem tudsz!

Gwydion tátott szájjal hőkölt hátra, újra koravén gyermek volt csupán. Morgause felhúzta a szemöldökét: szóval van még, aki és ami képes Gwydiont megijeszteni! Ezúttal nem próbált magyarázkodni a maga gördülékeny stílusában.

Morgause ismét magához ragadta a kezdeményezést.

- Gyertek be. Minden készen áll a fogadásotokra, nővéreim, merlin uram. - És amint a királyi asztalt borító vörös térítőre meg az asztalon sorakozó serlegekre és finom edényekre pillantott, azt gondolta. A királyságunk még itt, a világ végén sem disznóól! Viviane-t a maga helyére ültette, Kevint, a Hárfást pedig mellé. Amint Niniane fellépett az emelvényre, megbotlott, és Gwydion nyomban ott termett készséges kézzel, udvarias szóval.

Végre Gwydion is kezdi észrevenni a szép nőket. Vagy csupán jó a modora, netán a vendégek jóindulatát próbálja elnyerni, amiért Viviane megfeddte? Morgause nagyon jól tudta, hogy sosem tudja meg a választ.

A hal tökéletesen volt megsütve, vörös húsa könnyedén levált a szálkákról, és a mézes süteményből mindenkinek jutott; és Morgause árpasört hozatott, hogy az alsó csarnokban is jusson mindenkinek valami különleges az étel mellé. Bőségesen volt frissen sütött kenyér, tej és vaj, de juhsajt is. Viviane éppoly mértékkel evett, mint máskor, de készségesen dicsérte az ételt.

- Valóban királynői az asztalod. Camelotban sem vendégeltek volna jobban. Nem számítottam ilyen fogadtatásra, hiszen bejelentés nélkül jöttünk - mondta.

- Jártál Camelotban? Láttad a fiaimat? - kérdezte Morgause, de Viviane a fejét rázta, és a homlokán mély ránc futott végig.

- Nem, még nem. Bár odamegyek arra, amit Arthur most pünkösdnek nevez, ahogyan az atyák a templomban - mondta; és Morgause hátán, nem tudni, miért, a hideg futott végig, de a vendégei jelenlétében nem volt ideje ezzel foglalkozni.

- Én láttam a fiaidat az udvarnál, asszonyom - mondta Kevin. - Gawaine szerzett egy kis sebet a Badon-hegynél, de szépen begyógyult, és elrejti a szakálla... olyan kis szakállat visel, amilyet a szászok, nem mintha hozzájuk kívánna hasonlítani, hanem mivel nem tud naponta borotválkozni, anélkül, hogy lekaparná a gyógyuló sebet. Lehet, hogy új divatot honosít meg az udvarnál! Gaherist nem láttam, ő délen jár, a partvonalat erősíti meg. Gareth Arthur nagy pünkösdi ünnepségén lesz a lovagrend tagja. Ő az egyik legtermetesebb és leghűségesebb ember az udvarnál, bár sir Cai változatlanul piszkálja és „Gavallérnak” hívja a csinos arca miatt.

- Már Arthur lovagjának kéne lennie! - mondta irigyen Gwydion, és Kevin kedvesebben nézett a fiúra.

- Szóval irigyled a rokonodnak kijutó megtiszteltetést, fiam? Valóban igencsak érdemes a lovagi címre, és úgy is bánnak vele, hiszen már tudják, kicsoda. De Arthur az első nagy cameloti ünnepen akarja kimutatni az iránta érzett megbecsülését, hogy a király által nyújtható összes szertartással avassák lovaggá. Légy elégedett, Gwydion, Arthur jól ismeri Gareth becsét, ahogyan Gawaine-ét is. És Gareth Arthur egyik legifjabb lovagja.

Aztán Gwydion még félénkebben megkérdezte:

- Anyámat is ismered, mesterhárfás uram? Morgaine úrnőt?

- Igen, fiam, jól ismerem - mondta gyengéden Kevin, és Morgause arra gondolt, hogy a csúf emberkének legalább a hangja gazdag és gyönyörű. - Arthur udvarának egyik legszebb hölgye, s az egyik legkegyesebb, és úgy játszik a hárfán, akár egy bárd.

- Ugyan-ugyan - mosolygott Morgause, mert a hárfás szavaiból kihallotta a nyilvánvaló rajongást. - Szép, hogy mesével szórakoztatod a gyermeket, de azért mondjuk meg az igazat. Morgaine szép? Csúf, mint a holló! Igraine gyönyörű volt fiatal korában, ezt minden férfi tudta, de Morgaine egyáltalán nem hasonlít rá.

Kevin hangja tiszteletteljes volt, de azért nevetés bujkált benne.

- Van egy régi mondás a druidák bölcsességei között... a szépség nem a szép arc, hanem belül van. Morgaine valóban gyönyörű, Morgause királyné, de a szépsége csupán annyira hasonló a tiédhez, mint a fűzfáé a nárciszéhoz. És az udvarban egyedül az ő kezére merem bízni az én Úrnőmet. - A hárfájára mutatott, amelyet kicsomagoltak, és a bárd mellé állítottak, és Morgause elértette a célzást, és megkérdezte, megtisztelné-e őket Kevin egy dallal.

Kevin fogta a hárfát, és énekelni kezdett, és a teremben egy darabig tökéletes csend volt, kivéve a hárfa akkordjait és a bárd hangját, és ahogy Kevin énekelt, az alsó csarnokból az emberek olyan közel settenkedtek, amennyire csak tudtak, hogy hallják a zenét. De amikor befejezte, és Morgause elbocsátotta a háza népét - bár Lochlann-nak megengedte, hogy maradjon, és némán üljön a tűz mellett - a királyné azt mondta:

- Én is nagyon szeretem a muzsikát, mesterhárfás, és olyan örömet adtál, amelyre sokáig emlékezni fogok. De nem azért tettétek meg a hosszú utat Avalonból Északra, hogy élvezhessem hárfád hangjait. Könyörgöm, mondd el, miért jöttetek ide ilyen váratlanul.

- Nem olyan váratlanul - mondta kis mosollyal Viviane -, hiszen mindannyiótokat a legjobb ruhájában találtuk, és borral, sült hallal, mézes süteménnyel vártatok. Értesítést kaptál a jöttünkről, és mivel benned a Látás mindig éppen csak felvillant, úgy vélem, valaki más, innen nem messzi figyelmeztetett.

Ironikus pillantást vetett Gwydionra, és Morgause bólintott.

- De azt nem mondta meg, hogy miért, csak rávett, hogy készítsek elő mindent valamiféle ünnepségre, és én azt hittem, gyermeki szeszély csupán, nem több.

Gwydion Kevin széke fölé hajolt, amint az kezdte becsomagolni hárfáját, és kezét habozva kinyújtva, megkérdezte:

- Megérinthetem a húrokat?

- Megérintheted - mondta barátságosan Kevin, és Gwydion megpendített egy-két húrt.

- Sosem láttam még ilyen pompás hárfát - mondta.

- És nem is fogsz. Azt hiszem, nincs ennél különb hárfa itt, de még Walesben sem, ahol bárdok egész serege él - mondta Kevin. - Úrnőm egy király ajándéka volt, és sosem távozik mellőlem. És ahogyan sok asszony - bókolt udvariasan Viviane felé -, az évekkel csak egyre szépül.

- Bárcsak a hangom édesebbé vált volna, ahogy öregedtem - mondta derűsen Viviane -, de a Sötét Anya nem akarta. Csak halhatatlan gyermekei dalolnak egyre édesebben, ahogy öregednek. Kívánom, hogy Úrnőm soha ne énekeljen csúfabbul, mint most.

- Szereted a zenét, Gwydion úrfi? Tanultál-e hárfázni?

- Nincs hárfám, amelyen játszhatnék - mondta Gwydion. - Colinak, az udvar egyetlen hárfásának már olyan merevek az ujjai, hogy alig ér a húrokhoz. Immár két esztendeje nem hallottunk zenét. Tilinkón játszom ugyan egy kicsit, és Arán - aki Lot dudása volt, amikor hadba ment - tanított kicsit játszani antilopszarv kürtön... ott függ. Lot királlyal ment a Badon-hegyre, és ahogyan Lot, ő sem tért vissza.

- Hozd ide a kürtöt - mondta Kevin, és Gwydion levette a falról, és odavitte, és Kevin tisztára törölte ronggyal, kifújta belőle a port, aztán az ajkához emelte, és görbe ujjait a szarvba fúrt lyukak takaros sorára tette. Eljátszott egy kis táncdallamot, majd félretette a hangszert. - Ehhez nincs tehetségem, az ujjaim nem eléggé fürgék. Nos, Gwydion, ha szereted a zenét, majd tanítanak rá Avalonban - halljam, hogyan játszol a kürtön.

Gwydionnak kiszáradt a szája - Morgause látta, hogy megnyalta az ajkát -, de kezébe vette a fa- és szarukészséget, és óvatosan belefújt. Aztán játszani kezdett egy lassú dallamot, és egy perc múlva Kevin bólintott.

- Megteszi - mondta. - Elvégre Morgaine fia vagy, fura lenne, ha egyáltalán nem lenne benned tehetség. Sokat tudunk majd neked tanítani. Megtanulhatod mindazt, ami a bárdnak kell, de inkább mégis ami a papnak, a druidának szükséges.

Gwydion szeme tágra nyílt, kis híján elejtette a kürtöt; zubbonya egyik redőjében kapta el.

- Ami a bárdnak kell - hogy érted ezt? Beszélj világosan!

Viviane a fiú szemébe nézett.

Eljött az idő, Gwydion. Druidaszülött vagy, két királyi vérvonalból. Avalonban megkapod az ősi tanítást és a titkos bölcsességet, hogy egy napon te viselhesd a sárkányt.

Gwydion nagyot nyelt - Morgause látta, ahogy issza a szavakat. Nagyon is el tudta képzelni, hogy a titkos bölcsesség jobban vonzza Gwydiont, mint bármi más, amit ajánlhattak volna.

- Azt mondod... két királyi vérvonal... - dadogta.

Viviane alig észrevehetőn megrázta a fejét, amikor Niniane válaszolni akart, hát Niniane csak ennyit mondott:

- Mindent megtudsz majd, Gwydion, amikor eljön az ideje. Ha druida leszel, először azt kell megtanulnod, hogy mikor kell hallgatnod, és nem feltenned kérdéseket.

A fiú némán bámult a papnőre, és Morgause azt gondolta: Ennek a napnak minden fáradságát megérte, hogy Gwydionnak végre annyira imponál valami, hogy meg se tud szólalni! Nem volt meglepve; Niniane gyönyörű volt - nagyon hasonlított a fiatal Igraine-re vagy magára Morgause-ra, csak a haja inkább szőke volt, mint vörös.

- Annyit máris elmondhatok - mondta higgadtan Viviane -, hogy anyád anyjának az anyja a Tó Asszonya volt, és papnők hosszú sorából való. Igraine-ben és Morgause-ban a nemes Taliesin vére folyik, és benned is. A sziget számos királyi vérvonala a druidák között benned maradt fenn, és ha méltó vagy rá, nagy jövő vár. De méltónak kell lenned - a királyi vértől még senki sem király, ahhoz bátorság kell, bölcsesség és messzire látás. Én mondom neked, Gwydion, hogy aki a sárkányt viseli, inkább lehet király, mint az, aki a trónon ül, mert a trón elnyerhető a fegyverek erejével vagy csellel, vagy ahogyan Lot nyerte, azzal, hogy az ember a megfelelő ágyban születik, a megfelelő király nemzette. Ám a Nagy Sárkányt csak a saját erőfeszítései árán nyerheti el az ember, és nem egyedül ebben az életében, hanem az előzőkben is. Misztériumot árulok el neked.

- Nem... nem értem - mondta Gwydion.

- Persze, hogy nem érted! - Viviane hangja éles volt. - Ahogyan mondtam, ez misztérium, és bölcs druidák sokszor számos életen át tanultak ahhoz, hogy ennél kevesebbet is megértsenek. Nem azért mondtam, hogy értsd, hanem azért, hogy figyelj, és halld, és tanulj meg engedelmeskedni.

Gwydion nyelt egyet, és lehajtotta a fejét. Morgause látta, hogy Niniane a fiúra mosolyog, és Gwydion mély lélegzetet vett, mint aki egyelőre megmenekült a büntetéstől, és leült a papnő lábához, némán figyelt, és ezúttal nem próbálkozott hetyke válaszokkal vagy magyarázatokkal. Talán a druidák képzésére van szüksége! - gondolta Morgause.

- Azért jöttetek hát, hogy közöljétek, elegendő ideig neveltem Morgaine fiát, és eljött az ideje, hogy Avalonba vigyétek, és bevezessétek a druidák ismereteibe. De ezért nem kellett volna magatoknak megtennetek ezt a hosszú utat - küldhettetek volna egy csekélyebb druidát is, hogy vegye oltalmába a fiút. Évek óta tudom, hogy Morgaine fiához nem méltó, hogy pásztorok és halászok közt végezze be napjait. És ugyan hol másutt várná a sorsa, mint Avalonban? Könyörgöm, a többit is mondjátok el - ó, igen, más is van, látom az arcotokon, hogy más is van.

Kevin szóra nyitotta volna a száját, de Viviane élesen elébe vágott.

- Miért osztanám meg veled a gondolataimat, Morgause, amikor te mindent a magad meg a fiaid javára akarsz fordítani? Gawaine ma is a legközelebb áll a nagykirály trónjához nemcsak vér szerint, de Arthur szívében is. És amikor Arthur elvette Gwenhwyfart, előre láttam, hogy asszonya nem szül majd neki gyermeket. Igencsak valószínűnek tartottam, hogy belehal a gyermekszülésbe, és nem akartam megzavarni a csekélyke boldogságot, amelyben Arthurnak része lehetett - gondoltam, később találhat magának alkalmasabb feleséget. De túlságosan sokáig hagytam fejlődni a dolgokat, és Arthur immár nem taszítja el Gwenhwyfart, bár meddő - és ebben te nem látsz mást, csupán lehetőséget a fiaid előremeneteléhez.

- Ne hidd, hogy meddő, Viviane. - Kevin arcára keserű ráncok ültek ki. - Badon-hegy előtt viselős volt, és teljes öt hónapig hordta azt a gyermeket - bizonnyal meg is szülte volna. Azt hiszem, a hőségtől vetélt el meg a kastélybeli bezártságtól meg a szászoktól való rettegésétől... és az iránta érzett szánalom volt az oka annak, gondolom, hogy Arthur elárulta Avalont, és félretette a sárkányos lobogót.

- Nem csak a gyermektelenségével okozott Gwenhwyfar Arthurnak olyan nagy kárt, Morgause királyné - mondta Niniane. - Gwenhwyfar a papok kreatúrája, és túlságosan nagy hatással van Arthurra. Ha egyszer gyermeket szülne, aki felcseperedne... az lenne a legrosszabb.

Morgause azt hitte, sikerül magába fojtania.

- Gawaine...

Viviane élesen felcsattant.

- Gawaine éppúgy keresztény, mint Arthur. Egyedül az érdekli, hogy mindenben Arthur kedvében járjon!

- Nem tudom, igazán elkötelezettje-e Arthur a keresztény Istennek - mondta Kevin -, vagy az egész Gwenhwyfar műve, és Arthur azért, hogy Gwenhwyfar kedvében járjon, vagy mert szánja...

- Alkalmas-e uralkodásra olyan férfi - kérdezte gúnyosan Morgause -, aki megszegi esküjét egy nő miatt? Tehát Arthur esküszegő?

- Hallottam, amikor kijelentette - mondta Kevin -, hogy mivel Krisztusnak és Máriának köszönheti a győzelmet a Badon-hegynél, immár nem taszítja félre őket. És többet is hallottam, amikor Taliesinnel beszélt: hogy Szűz Mária olyan, mint a Nagy Istennő, és ő adta a győzelmet, hogy megmentse ezt az országot... és hogy a pendragon lobogója az apjáé, Utheré volt, nem az övé...

- Mégsem volt joga félrelökni - mondta Niniane. - Mi, Avalon ültettük a trónra Arthurt, és nekünk tartozik...

Morgause türelmetlenül közbevágott.

- Mit számít, milyen zászló lobog a király csapatai felett? A katonáknak kell valami, ami lángra gyújtja a képzeletüket....

- Ahogyan általában, most sem érted a lényeget - mondta Viviane. - Ami az álmaikban meg a képzeletükben él, azt kell irányítanunk Avalonból, vagy elveszítjük a harcot Krisztus ellen, és a lelkünk hamis hit rabságába kerül! A sárkány jelképének kell mindig előttük lennie, annak elérésére kell az embereknek törekedniük, nem pedig a bűnre gondolniuk, és bűnbánatot gyakorolniuk!

Kevin lassan kezdett beszélni.

- Nem tudom... talán meghagyhatnánk ezeket a csekélyebb misztériumokat az ostobáknak, és akkor a bölcsebbeknek megmutathatnánk a belső tanításokat. Talán túlságosan könnyű az embereknek eljutni Avalonba, ezért nem értékelik.

- Azt kívánnád - mondta Viviane -, hogy ölbe tett kézzel nézzem, amint Avalon egyre inkább a ködbe vész, ahogyan a tündérek országa?

- Azt mondom, úrnőm - mondta tisztelettel, de határozottan Kevin -, hogy talán máris túlságosan késő megakadályozni... Avalon mindig ott lesz mindazok számára, akik képesek megtalálni az odavezető utat, az időtlen időkön át. Ha nem találják az Avalonba vezető utat, talán annak a jele, hogy nem készek rá.

- Én mégis megtartom Avalont ezen a világon - mondta azon a kemény hangján Viviane -, vagy belehalok abba, hogy megpróbálom!

Csend lett a csarnokban, és Morgause érezte, hogy didereg.

- Szítsd fel a tüzet, Gwydion... - és továbbadta a bort. - Nem innál, testvér? És te, mesterhárfás uram?

Niniane töltött a borból, de Gwydion mozdulatlanul ült, mintha önkívületben álmodna.

- Gwydion, tedd, amit mondtam - szólt rá Morgause, de Kevin felemelte a kezét, és leintette.

- A fiú transzban van - suttogta. - Beszélj, Gwydion...

- Minden csupa vér - suttogta a fiú -, vér, ömlik, mint az áldozat az ősi oltáron, vér borítja a trónt...

Niniane megbotlott, és a maradék vérvörös bor vízesésként zúdult az ülő Gwydionra és Viviane ölébe. Viviane meghökkenten pattant fel, Gwydion összerezzent, aztán megrázta magát, mint a kölyökkutya.

- Mit... sajnálom... hadd segítsek - mondta zavartan, és kivette a bortömlőt Niniane kezéből. - Huh, akár a kiontott vér, hozok egy rongyot a konyháról - mondta, és már futott is, mint bármelyik aktív kölyök.

- Tessék, a véred - mondta undorral Morgause. - Hát az én Gwydionom is álmokba és beteges látomásokba kell, hogy vesszen?

Viviane a ragacsos bort próbálta felitatni a ruhájáról, úgy mondta:

- Ne becsméreld a más áldását, amiért te nem vagy a Látás birtokában, Morgause!

Gwydion tért vissza a ronggyal, de ahogy lehajolt, hogy felitassa a bort, megtántorodott, és Morgause kivette a kezéből a rongyot, és intett az egyik szolgálónak, hogy jöjjön, törölje le az asztalt és a kandallót. Gwydion szemlátomást rosszul volt, de amíg máskor ezt kihasználta volna, hogy felhívja magára nevelőanyja figyelmét, Morgause látta, hogy most elfordul, mintha szégyellné. Belesajdult a teste, úgy szerette volna a karjába kapni és elringatni ezt a gyermeket, az utolsó kisdedet, amikor a többiek már felnőttek, és elhagyták őt, de tudta, hogy Gwydion nem köszönné meg, hát nyugton maradt, és csak összekulcsolt két kezét bámulta. Niniane is a kezét nyújtotta a fiúnak, de végül Viviane intette magához, és keményen a szemébe nézett.

- Halljam az igazat: mióta vagy a Látás birtokában?

Gwydion lesütötte a szemét

- Nem tudom... nem tudtam, minek nevezzem. - Feszengett, nem volt hajlandó Viviane-re nézni.

- És büszkeségből meg a hatalom szerelméből eltitkoltad, igaz? - kérdezte higgadtan Viviane. - Most urad lett, de neked kell úrrá lenni fölötte. Nem jöttünk idő előtt - remélem, nem jöttünk túlságosan későn. Nem állsz szilárdan a lábadon? Akkor ülj ide, és maradj nyugton.

És Morgause legnagyobb ámulatára Gwydion némán leült a két papnő lába elé. Niniane hamarosan a fiú fejére tette a kezét, az pedig a papnőhöz simult.

Viviane ismét Morgause-hoz fordult.

- Mint mondottam neked, Gwenhwyfar nem fog fiat szülni Arthurnak, de Arthur nem fogja őt eltaszítani. Annál kevésbé, mivel az asszony keresztény, és a vallásuk tiltja, hogy a férfi elküldje asszonyát...

Morgause vállat vont.

- No és? A nő elvetélt egyszer, az is lehet, hogy többször. És már nem olyan fiatal, már nem. A nők számára az élet bizonytalan.

- Úgy van, Morgause - mondta Viviane -, ám egyszer magad is rájátszottál az életnek erre a bizonytalanságára, hogy a fiad közel álljon a trónhoz - nem így van-e? Figyelmeztetlek, húgom, ne avatkozz az istenek akaratába!

Morgause mosolygott.

- Úgy emlékszem, Viviane, hogy hosszasan oktattál arra - vagy talán Taliesin volt az? -, hogy semmi sem történik meg az istenek akarata nélkül. Ha Arthur meghalt volna, mielőtt elfoglalja Uther trónját, akkor az istenek, nem kétlem, találtak volna mást a szolgálatukra.

- Nem azért jöttem ide, hogy teológiáról vitatkozzam veled, nyomorult leány - mondta dühösen Viviane. - Azt hiszed, ha én dönthetek, rád bíztam volna Avalon királyi vérvonalának életét-halálát?

Morgause selymes dühhel felelt.

- De az Istennő nem akarta, hogy te dönts, én így látom, Viviane. Unom ezt a sok beszédet a régi jóslatokról... ha egyáltalán vannak istenek, amiben nem vagyok biztos, nem tudom elhinni, hogy annyira lealacsonyodnának, hogy az emberek ügyeibe avatkozzanak. És nem várok az istenekre, hogy megtegyem, amit nyilvánvalóan tenni kell - ki mondja, hogy az Istennő nem cselekedhet az én kezem által éppúgy, mint a másé által? - Morgause látta, hogy Niniane meg van döbbenve - igen, ő is ugyanolyan ostoba, amilyen Igraine volt, aki elhiszi ezt a sok beszédet az istenekről. - Ami pedig Avalon királyi vérét illeti, láthatod, hogy jól viseltem gondját.

- Erősnek és egészségesnek látszik - mondta Viviane -, de meg mernél-e esküdni arra is, hogy nem rontottad el belül, Morgause?

Gwydion felemelte a fejét, és élesen mondta:

- Nevelőanyám jó volt hozzám. Morgaine úrnőt nemigen érdekelte a fia neveltetése - egyetlenegyszer sem jött ide, hogy megkérdezze, élek-e, halok-e!

- Azt parancsoltuk, hogy csak akkor szólj, ha szólnak hozzád, Gwydion - mondta szigorúan Kevin. - És mit sem tudsz Morgaine okairól vagy céljairól.

Morgause éles pillantást vetett a nyomorék kis bárdra. Vajon Morgaine megosztotta a titkait ezzel a nyomorult féreggel, amikor nekem ráolvasás és a Látás segítségével kellett kiszednem őket belőle? Elfogta a düh, de Viviane megszólalt.

- Elég. Jól nevelted a fiút, amíg ez neked is megfelelt, Morgause, de látom, azt sem felejtetted el, hogy egy lépéssel közelebb áll a trónhoz, mint ebben a korában Arthur állt, és két lépéssel közelebb, mint Gawaine fiad! Ami Gwenhwyfart illeti, tudom, hogy szerepe lesz még Avalon sorsában - nem lehet tőle tökéletesen idegen a Látás vagy a vízió, mert egyszer áthatolt a ködön, és Avalon partján állt. Talán ha kapna egy fiút, és megértetnénk vele, hogy ez Avalon művészetének és akaratának köszönhető... - Niniane-re pillantott. - Fogamzóképes - ha egy erős varázslónő állna mellette, aki megakadályozná, hogy elvetéljen.

- Késő - mondta Kevin. - Az ő műve volt, hogy Arthur elárulta Avalont, és félredobta a sárkányos lobogót. Azt hiszem, az az igazság, hogy nincs a helyén az esze.

- Az az igazság, hogy neheztelsz rá, Kevin - mondta Niniane. - Miért?

A hárfás lesütötte a szemét, sebhelyes, torz kezét nézte. Végül megszólalt.

- Igaz. Gondolatban sem tudok elfogulatlan lenni Gwenhwyfarral szemben - én is csak ember vagyok. De ha szívből szeretném, akkor is azt mondanám, nem királyné olyan király oldalán, akinek Avalonból kell uralkodnia. Nem sírnék, ha valamiféle baleset érné. Mert ha fiút szülne Arthurnak, azt hinné, egyedül Krisztus jóságának köszönheti, még ha a Tó Asszonya állna is az ágya mellett. Nem tudok nem azért imádkozni, hogy ne legyen ilyen szerencséje.

Morgause arcán megjelent jellegzetes macskamosolya.

- Lehet Gwenhwyfar keresztényibb magánál Krisztusnál - mondta -, de én is tudok egyet s mást az írásról, mert Lot hozatott ide egy papot Ionából, hogy tanítsa a fiúkat. A Szentírás kimondja, hogy átkozott, aki eltaszítja asszonyát, hacsak nem házasságtörés miatt teszi. És még itt, Lothianban is hallottuk, hogy a királyné egyáltalán nem olyan szűzies. Arthur gyakran van oda háborúban, és mindenki beszéli, mennyire kegyeli a királyné a fiadat, Viviane.

- Nem ismered Gwenhwyfart - mondta Kevin. - A józan észnél ájtatosabb, és Lancelet olyannyira barátja Arthurnak, hogy Arthur szerintem egy lépést sem tenne ellenük, hacsak rajta nem kapná őket a tulajdon ágyában az egész udvar szeme előtt.

- Az is megoldható - mondta Morgause. - Gwenhwyfar túlságosan szép ahhoz szerintem, hogy a többi nő szeresse. A környezetéből valakit bizonnyal rá lehet venni, hogy kavarjon nyilvános botrányt, és Arthur kénytelen legyen cselekedni...

Viviane undorodva húzta el a száját.

- Melyik nő árulná el így nőtársát?

- Például én - mondta Morgause -, ha meggyőződésem volna, hogy ez jó a királyságnak.

- Én nem - mondta Niniane -, és Lancelet tisztességes, és Arthur legjobb barátja. Kétlem, hogy elárulná Arthurt Gwenhwyfarért. Ha félre akarjuk tenni Gwenhwyfart, másfelé kell kereskednünk.

- Aztán itt van ez - mondta fáradtan Viviane. - Tudomásunk szerint Gwenhwyfar nem tett semmi rosszat - nem taszíthatjuk le Arthur mellől, amíg tartja magát az ígéretéhez, és Arthur kötelességtudó felesége. Ha botrányt kavarunk, abban igazságnak is kell lennie. Avalon az igazságra esküdött fel.

- De ha igazi botrány lenne? - kérdezte Kevin.

- Akkor Gwenhwyfarnak kockáztatnia kell - mondta Viviane -, de nem leszek részese semmiféle hazug vádaskodásnak.

- Mégis van még egy ellensége - mondta eltöprengve Kevin. - Leodegranz a Nyári Országból most halt meg, és vele együtt a fiatal felesége meg az utolsó gyermeke, most tehát Gwenhwyfar ott a királynő; ám Leodegranznak van egy rokona - a fiának mondja magát, de ezt nem hiszem -, és azt hiszem, neki ugyancsak kedvére volna, ha király lehetne a törzsek ősi szokása szerint, vagyis azáltal, hogy a királynővel hál.

- Még jó, hogy Lot felettébb keresztényi országában nincs ilyen szokás, nem igaz? - mondta Gwydion olyan halkan, hogy a többiek úgy tehettek, mintha nem hallanák.

És Morgause azt gondolta: Dühös, mert nem vesznek tudomást róla, ennyi az egész. Haragudjak tán, amiért egy kölyökkutya megharap apró fogaival?

- A régi szokás szerint - mondta Niniane, és szép homlokán kis ráncok képződtek - Gwenhwyfar senkinek nem az asszonya, ha nem szült neki fiat, és ha bárki elveheti Arthurtól...

- Igen, itt a bökkenő - nevetett Viviane. - Arthur képes a fegyver erejével megtartani asszonyát. És meg is teszi. Nem kétlem. - Aztán kijózanodott. - Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy Gwenhwyfar meddő marad. Ha ismét megfoganna, vannak igék, amelyek gondoskodnak arról, hogy ne hordhassa ki, hogy pár hét múlva elveszítse a magzatot. Ami Arthur örökösét illeti... - szünetet tartott, és Gwydionra pillantott, aki még mindig úgy ült ott, mint egy álmos gyermek, fejét Niniane ölében nyugtatva. - íme Avalon királyi vérvonalának egy fia - és a Nagy Sárkány fia.

Morgause-nak elakadt a lélegzete. Az évek során egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy Morgaine nem véletlenül szült gyermeket a féltestvérének. Most átlátta Viviane tervének bonyolultságát, és félelemmel vegyes áhítattal töltötte el a terv merészsége - hogy Avalon és egyben Arthur gyermekét ültesse a trónra az apa halála után.

Mi lesz a Király Bikával, amikor az ifjú szarvasbika felnő...? Morgause egy pillanatig nem tudta, vajon a gondolat a sajátja volt-e, vagy az előtte ülő két avaloni papnő gondolatainak visszhangja; a Látás mindig ilyen zavarón, tökéletlenül tört rá, sosem tudta irányítani, de őszintén szólva, nem is akarta.

Gwydion szeme kikerekedett; tátott szájjal hajolt előre.

- Úrnőm... - pihegte elfulladva -, igaz... hogy én, hogy én a... nagykirály fia vagyok?

- Igen - mondta szűkszavún Viviane -, bár a papok sosem fogják elismerni. Az ő szemükben a bűnök bűne, hogy egy fiú gyermeket nemzzen az anyja lányával. Szentebbnek képzelik magukat az Istennőnél, aki mindannyiunk anyja. De így van.

Kevin megfordult; lassan, kínosan a nyomorék testével, és letérdelt Gwydion elé.

- Hercegem és uram - mondta -, Avalon királyi vérének gyermeke és a Nagy Sárkány fiának fia, azért jöttünk, hogy Avalonba vigyünk, ahol felkészülhetsz a küldetésedre. Reggelre kelve indulnunk kell.

2

„Reggelre kelve indulnunk kell...”

Rémálomnak látszott, hogy ilyen nyíltan beszéljenek arról, amit ennyi éven át titokban tartottam, még akkor is, amikor senki sem hitte, hogy életben maradok a megszülése után... Úgy halhattam volna meg, hogy senki sem tudta: gyermeket szültem tulajdon öcsémnek. De Morgause kiszedte belőlem a titkot, és Viviane tudta... a régi mondás szerint három ember csak úgy őrizhet meg egy titkot, ha közülük kettő már a sírban nyugszik... Viviane eltervezte ezt, felhasznált, ahogyan annak idején Igraine-t!

De most az álom kezdett széttöredezni, egyre változott és hullámzott, mintha minden a víz alatt történne. Küzdöttem, hogy fenntartsam, hogy halljam, de úgy tetszett, ott van Arthur, és kardot ránt, és Gwydion felé indul, és a gyermek kirántotta a hüvelyéből az Excaliburt...

Morgaine úgy ült fel az ágyban cameloti szobájában, mint akibe villám csapott, és a takarót markolta. Nem, mondta magának, álom volt, csak álom. Azt sem tudom, ki ül most Viviane mellett Avalonban, nem kétséges, hogy Holló, nem az a szőke nő, aki annyira hasonlít anyámra, s akit újra meg újra látok álmomban. És ki tudja, jár-e ilyen nő a föld felszínén vagy Avalonban, vagy zavaros álom csupán anyámról? A Szüzek Házában nem emlékszem senkire, aki csak kicsit is hasonlított volna rá...

Ott kéne lennem. Nekem lenne ott a helyem Viviane oldalán, és én ezt eldobtam saját jószántamból...

- Nézzétek - kiáltotta Elaine az ablakból -, már lovasok érkeznek, pedig még három teljes nap van hátra Arthur nagy ünnepéig!

- A szobában lévő többi nő Elaine köré sereglett, lenéztek a Camelot előtti térségre; a mezőn már sátrak és pavilonok álltak.

- Apám lobogóját látom - mondta Elaine. - Ott lovagol Lamorak öcsémmel, aki van már annyi idős, hogy Arthur lovagja lehessen. Kíváncsi vagyok, vajon kiválasztja-e Arthur.

- Nem volt még annyi idős, hogy a Badon-hegynél harcolhasson, igaz? - kérdezte Morgaine.

- Még nem, de azért harcolt, ahogyan minden férfi, aki képes volt kardot fogni, de minden fiatal fiú is - mondta büszkén Elaine.

- Akkor nem kétlem, hogy Arthur lovagjává fogja ütni, már csak azért is, hogy Pellinore kedvében járjon - mondta Morgaine.

A nagy badon-hegyi csatát egy évvel korábban, pünkösd napján vívták, és Arthur megesküdött, hogy ezen a napon mindig nagy ünnepséget rendez, és vendégül látja minden régi lovagját; és pünkösd napján fogadja a kérvényezőket és oszt igazságot is. És a külső királyságok királyai mind a nagykirály elé járulnak, hogy megújítsák szövetségüket.

- A királynéhoz kell menned, hogy segíts neki felöltözni - mondta Elaine-nek Morgaine -, és nekem is mennem kell. Sok a tennivalóm, ha három nap múlva nagy ünnepség lesz.

- Sir Cai mindenről gondoskodik - tiltakozott Elaine.

- Valóban, gondoskodik a tömeg elszállásolásáról és etetéséről - mondta vidáman Morgaine -, de nekem kell virággal díszítenem a csarnokot és gondoskodnom az ezüst kifényesítéséről, és valószínűleg nekem kell elkészítenem a mandulás süteményt és egyéb édességeket - Gwenhwyfarnak más gondja lesz.

És Morgaine valóban örült, hogy oly sok a tennivalója a háromnapos ünnep ügyében; elterelte a figyelmét ijesztő és nyomasztó álmáról. Ha ezekben a napokban álmában eszébe jutott Avalon, elkeseredetten kirekesztette... nem tudta, hogy Kevin Lothianba ment. Nem, mondta magának, és most sem tudom, csak álom volt. De a nap folyamán, amikor találkozott az öreg Taliesinnel az udvaron, bókolt előtte, és amikor az öreg kinyújtotta a kezét, hogy megáldja, félénken megszólította.

- Apám...

- Igen, drága gyermekem?

Tíz évvel ezelőtt, gondolta Morgaine, dühös lettem volna, hogy Taliesin még mindig úgy beszél velem, mint egy hétéves gyermekkel, aki képes lenne az ölébe mászni, és megcibálni a szakállát. Most ugyanez, ködösen ugyan, de jó érzéssel töltötte el.

- Kevin, a merlin idejön-e pünkösdre?

- Nem tudom, gyermekem - mosolygott szívélyesen Taliesin. - Északra lovagolt, Lothianba. De azt tudom, hogy téged igencsak szeret, és visszatér hozzád, amint teheti. Azt hiszem, semmi sem tarthatja távol ettől az udvartól, amíg te itt vagy, kicsi Morgaine.

Hát mindenki tudja az udvarnál, hogy szeretők voltunk? Annál én biztosan elővigyázatosabb voltam.

- Az udvarnál tehát mindenki azt fecsegi, hogy Kevin, a Hárfás az én intésemre jön és megy, amikor ez nem is igaz? - zsémbelt Morgaine.

Taliesin újra elmosolyodott.

- Drága gyermekem, sose szégyellj szeretni. És Kevinnek a mindent jelentette, hogy olyan kedves és kegyes és gyönyörű nő, mint te...

- Gúnyolsz, nagyapám?

- Miért tenném, kicsim? Szeretett leányom leánya vagy, akit szívből szeretek, és tudod, hogy a legszebb és legtehetségesebb nőnek tartalak. És Kevin, nem kétséges, még inkább annak tart, és ennél az udvarnál rajtam kívül te vagy az egyetlen és az egyedüli nő, aki a saját nyelvén tud beszélni vele a muzsikáról. Ha nem tudod, hogy Kevinnek a nap ott kel és nyugszik, ahol te jössz és mész, akkor te vagy az udvarnál az egyetlen, aki nem tudja. És megérdemled, hogy úgy forduljon feléd, mint nappalai és éjszakái csillagfényéhez. Britannia merlinjének megnősülnie sem tilos, ha úgy akarja. Nem királyi vér, de nemes szívű, és egy napon a druidák főpapja lesz, ha el nem hagyja a bátorsága. És amikor majd megkéri a kezed, nem hiszem, hogy Arthur vagy jómagam nemet mondanánk neki.

Morgaine lehajtotta a fejét, és a földet bámulta. Ó, gondolta, milyen szép is lenne, ha számomra Kevin olyan fontos lenne, mint neki én. Becsülöm, szívelem, szívesen osztom meg vele az ágyát is, de házasodni? Nem, gondolta, nem, nem, bármennyire rajong is értem.

- Nem áll szándékomban férjhez menni, nagyapám.

- Nos, azt teszed, amit akarsz, gyermekem - mondta gyengéden Taliesin. - Úrnő és papnő vagy. De már te sem vagy olyan fiatal, és mivel Avalont elhagytad - nem, nem teszek szemrehányást, csak azt gondoltam, talán férjhez akarsz menni, saját otthont akarsz. Nem szeretném, ha életed végéig Gwenhwyfar szolgálója lennél. Ami Kevint, a Hárfást illeti, kétségtelenül itt lesz, ha tud, de nem képes olyan gyorsan lovagolni, mint más férfiak. Jó, hogy te nem veted meg testi hibáiért, gyermekem.

Taliesin távozása után Morgaine mélyen a gondolataiba merülve folytatta útját a serfőzőház felé. Bárcsak igazán szeretni tudná Kevint, ahogyan Taliesin hiszi.

Miért van ez az átkozott érzés Lancelet iránt? Miközben illatos rózsavizet készített a vendégek kézmosásához meg az édességek ízesítéséhez, egyre ez járt a fejében. Nos, amikor Kevin itt volt, legalább nem volt oka kívánni Lancelet-t - nem mintha bármi jót tett volna, gondolta epésen, hogy kívánta a férfit. A vágynak két irányban kell haladnia, másként értéktelen. Elhatározta, hogy amikor Kevin visszatér az udvarhoz, olyan fogadtatásban részesíti, amilyet csak a férfi kívánhat.

Nem kétséges, rosszabbul is járhatnék, mint ha hozzá mennék... Avalon számomra elveszett... Gondolkodom a dolgon. És az álmom igaz annyiban, hogy Kevin Lothianban járt... és még azt hittem, hogy a Látás elhagyott...

Kevin a pünkösd előtti este érkezett vissza Camelotba; egész nap áramlott a nép Camelotba és környékére, mintha kétszeresen lenne aratóvásár és tavaszi vásár. Morgaine csókkal és öleléssel üdvözölte Kevint, amitől a hárfásnak ragyogott a szeme, aztán az egyik vendégszobába vezette, ahol elvette a köpenyét és a cipőjét, és egy fiúval tisztítani küldte őket, aztán szalagokat vitt neki, hogy Kevin feldíszíthesse a hárfáját.

- Úrnőm olyan szép lesz, mint a királyné - nevetett Morgaine-ra Kevin. - Nem vagy féltékeny a riválisodra, Morgaine, szerelmem?

Eddig sosem nevezte így, és Morgaine odament a férfihoz, és átkarolta a derekát.

- Hiányoztál - mondta lágyan a férfi, és arcát egy pillanatra Morgaine keblére hajtotta.

- Te is nekem, drágám - mondta Morgaine -, és amikor éjjel mindenki nyugovóra tér, be is bizonyítom... mit gondolsz, miért intéztem úgy, hogy egymagad légy egy vendégszobában, amikor Arthur legkedvesebb lovagjai és négyen osztoznak egy-egy szobán, sőt sokszor ketten egy ágyon?

- Azt hittem, azért van így - mondta Kevin -, hogy senkinek ne kelljen megosztania velem a szállását.

- És legyen is így Avalon méltóságáért - mondta Morgaine -, bár még Taliesin is egy szobában hál a püspökkel...

- Nem vagyok elragadtatva az ízlésétől - mondta Kevin. - Inkább hálnék az istállóban a többi szamarakkal!

- Azt akarom, hogy Britannia merlinje külön szobában legyen elszállásolva, akkor is, ha az a szoba nem nagyobb azoknak a szamaraknak az állásánál - mondta Morgaine. - De azért elég nagy számodra, Úrnőm számára és - mosolygott és hangsúlyozott pillantást vetett az ágyra - ha így fogalmazhatok, számomra.

- Mindig szívesen látlak, és ha Úrnőm féltékeny, majd a fal felé fordítom az arcát. - Megcsókolta Morgaine-t, s egy pillanatra átfogta a derekát vézna karjának minden erejével. - Gondolom, tudnod kell: elkísértem Avalonba a fiadat. Szép termetű fiú, okos is, és van benne egy kicsi a te zenei tehetségedből.

- Az egyik éjjel róla álmodtam - mondta Morgaine. - Álmomban kürtön játszott... amilyen Gawaine-é.

- Akkor igazat álmodtál - mondta Kevin. - Kedvelem a fiút, és birtokában van a Látás. Avalonban tanul majd druidának.

- És aztán?

- Aztán? Jaj, drágám - mondta Kevin -, a dolgoknak a maguk útján kell haladniuk. De nem kétlem, hogy a fiúból bárd lesz és igen bölcs ember - nem kell őt féltened Avalontól. - Gyengéden megérintette Morgaine vállát - Olyan a szeme, mint a tiéd.

Morgaine szeretett volna többet is megtudni, de témát változtatott.

- Az ünnep csak holnap kezdődik - mondta -, de Arthur ma estére vacsorára hívta a legjobb barátait és lovagjait. Gareth-t holnap ütik lovaggá, és Arthur, aki testvéreként szereti Gawaine-t, családi ünnepségen akarja megadni neki a tisztességet.

- Gareth jó ember és jó lovag - mondta Kevin -, és boldogan adom meg neki a tiszteletet. Nem nagyon kedvelem Morgause királynét, de a fiai pompás emberek és Arthur jó barátai.

Mivel családi összejövetel volt, igen sok közeli rokon ült Arthur asztalához pünkösd előestéjén: Gwenhwyfar és rokona, Elaine és Elaine apja, Pellinore király és Elaine öccse, Lamorak; Taliesin és Lancelet és Lancelet három féltestvére: Balan, a Tó Asszonyának fia és Bors és Lionel, akik a kis-britanniai Ban király fiai voltak. Ott volt Gareth, és mint mindig, Gawaine állt Arthur mögött az asztalnál. Arthur tiltakozott, amint beléptek a csarnokba.

- Ülj ma este ide, Gawaine, rokonom vagy és Orkney királya a magad jogán, nem akarom, hogy mögöttem állj, mint valami szolga!

- Büszke vagyok, hogy állhatok, és szolgálhatom uramat és királyomat - mondta nyersen Gawaine, és Arthur lehajtotta a fejét.

- Úgy érzem magam miattad, mint a régi cézárok - panaszolta. Hát éjjel-nappal őrizni kell engem még a saját csarnokomban is?

- A trónod méltóságáért, uram, olyan vagy, mint azok a cézárok, sőt több - erősködött Gawaine, és Arthur tehetetlenül nevetett.

- Semmit sem tudok megtagadni azoktól, akik a társaim voltak.

Vagyis - súgta Morgaine-nak Kevin, ahogy ültek egymás mellett - ez nem hübrisz vagy elbizakodottság, csupán a társai kedvében akar járni...

- Azt hiszem, valóban így van - súgta Morgaine. - Ezt szereti a legjobban, azt hiszem, ülni a saját csarnokában, és szemlélni az általa teremtett békét; bármilyen hibái legyenek is, Arthur valóban a rend uralmát és a törvényesség királyságát szereti.

Később Arthur mindenkit csendre intett, és magához szólította az ifjú Gareth-t.

- Ma éjjel a templomban fogsz virrasztani a fegyvereid mellett - mondta -, és a reggeli mise előtt amelyik lovagot választod, az üt lovaggá. Jól és tisztességgel szolgáltál, bármilyen ifjú vagy is. Ha akarod, magam ütlek lovaggá, de megértem, ha az a kívánságod, hogy a bátyád adja meg neked ezt a tisztességet.

Gareth fehér zubbonyt viselt, a haja aranyló glóriaként vette körül az arcát. Szinte gyermeknek látszott, jókora, több mint 180 centiméter magas, bikavállú gyermeknek. Az arcán aranyló pihe olyan puha volt, hogy még nem lehetett borotválni.

- Uram, könyörgöm... - dadogott kissé izgalmában - nem szeretnélek megsérteni sem téged, sem a bátyámat... de ha... ha ő... nem üthetne lovaggá Lancelet, uram és királyom?

Arthur mosolygott.

- Ha Lancelet is úgy akarja, nekem nincs ellene kifogásom.

Morgaine-nak eszébe jutott a kisfiú, aki Lancelet-ról csacsogott a fából faragott lovagnak, amelyet ő készített neki. Vajon hány embernek, tűnődött, vált így valóra a gyermekkori álma?

- Megtisztelsz, rokon - mondta komolyan Lancelet, és Gareth arca felderült, mintha fáklya gyúlt volna ki. Aztán Lancelet Gawaine-hoz fordult, és szertartásos udvariassággal mondta. - De neked kell engedélyt adnod, rokon, te töltöd be ennél a legénynél az apa szerepét, és nem bitorolnám a jogodat, hogy...

Gawaine tanácstalanul nézett az egyikről a másikra, és Morgaine látta, hogy Gareth az ajkába harap: talán csak most jött rá, hogy megbántotta a bátyját, és hogy a király megtisztelte az ajánlattal, hogy ő ütné lovaggá, ő pedig ezt az ajánlatot visszautasította. Mennyire gyerek, hiába olyan magas, olyan erős, olyan ügyes a hadi tudományokban!

- Ki kívánná, hogy én üssem lovaggá, ha Lancelet hajlandó? - dörmögte Gawaine.

Lancelet túláradó szeretettel karolta át a két fivért.

Mindketten túlságosan megtiszteltek. Eredj, fiam - mondta, eleresztve Gareth-t -, menj a fegyvereidhez. Éjfél után magam is odamegyek, és veled őrködöm.

Gawaine nézte, amint az öccse hosszú, suta lépteivel elfut, aztán szólalt csak meg.

- Azoknak a régi görögöknek az egyikének kellett volna lenned, akikről kölyökkorunkban olvastunk a regékben. Hogy is hívták... Achilles... akinek az igaz szerelme a Patroklosz nevű ifjú lovag volt, és egyiküket sem érdekelték a trójai udvar finom hölgyei... Isten a tudója, de téged ennél az udvarnál az összes fiú ideáljaként imád. Kár, hogy nem vonz a görög stílusú szerelem!

Lancelet arca lángvörös lett.

- Rokonom vagy, Gawaine, ezért mondhatsz nekem ilyeneket... senki mástól nem tűrném el, még tréfaként sem.

Gawaine ismét hangosan nevetett.

- Az, tréfa... olyan embernek, aki egyedül felettébb szűzies királynénk iránt mutat hűséget...

- Ne merészeld! - rontott Gawaine-ra Lancelet, és olyan erővel ragadta meg a karját, hogy kis híján eltörte a csuklóját. Gawaine küszködött, de Lancelet, bár termetre ő volt a kisebb, hátrafeszítette a karját, és dühében morgott, mint a mérges farkas.

- Hé! A király csarnokában nincs veszekedés! - vetette magát sután közéjük Cai, és gyorsan megszólalt Morgaine.

- És mit mondanál, Gawaine, mindazoknak a papoknak, akik a világon mindenek felett egyedül Szűz Máriának fogadnak hűséget? Mernéd-e állítani, hogy botrányos testi szerelmet éreznek Krisztusuk iránt? És valóban azt hallottuk Jézus urunkról, hogy sosem házasodott meg, és választott tizenkét híve között olyan is akadt, aki vacsoránál Krisztus keblére borult...

Gwenhwyfar megbotránkozva sikoltott fel.

- Morgaine, hallgass! Micsoda istenkáromló tréfa!

Lancelet elengedte Gawaine karját; Gawaine a zúzódást dörzsölgette, Arthur pedig dühösen fordult feléjük.

- Úgy marakodtok, rokonok, mint a gyerekek. Küldjelek talán a konyhába, hogy Cai megvesszőzzön? Nosza, legyetek ismét barátok! Nem hallottam a tréfát, de bármi volt is, Lance, nem lehetett olyan komoly!

Gawaine durván nevetett.

- Tréfáltam, Lance... túlságosan is sok nő üldöz, tudom, hogy bármi igazság legyen is abban, amit mondtam.

És Lancelet vállat vont, és mosolygott, mint az összeborzolt tollú madár. Cai kuncogott.

- Az udvarnál minden férfi irigyli a csinos képedet, Lance. - Megdörzsölte a sebhelyet, amely örök vigyorra torzította az arcát - De nem lehet olyan nagy áldás, mi, rokon?

A szó jóindulatú nevetésbe oldódott, de később, amikor Morgaine átment a termen, látta, hogy Lancelet még mindig zaklatottan, összeborzolt tollazattal járkál fel-alá.

- Mi baj, rokon, mi bánt?

Lancelet sóhajtott.

- Bárcsak elhagyhatnám az udvart.

- De az úrnő nem enged el.

- Morgaine, még veled sem beszélek a királynéról - mondta mereven Lancelet, és most Morgaine-on volt a sóhajtás sora.

- Nem vagyok a lelkiismereted őrizője, Lancelet. Ha Arthur nem hibáztat, ki vagyok én, hogy szemrehányást tegyek?

- Nem érted! - mondta hevesen a férfi. - Úgy adták Arthurnak, mint holmi piacon vett árut, mint a lovak tartozékát, mert az apja rokonságba akart kerülni az üzlet részeként a nagykirállyal! Mégis hűségesebb, semhogy panaszkodna...

- Egy szót sem szóltam ellene, Lancelet - emlékeztette a férfit Morgaine. - Önmagadtól hallasz vádaskodást, nem az én számból.

Megbűvölhetném, hogy megkívánjon, gondolta Morgaine, de ennek tudása csak olyan volt, mint egy maréknyi por. Egyszer eljátszotta ezt a játékot, de a vágy mögött Lancelet félt Morgaine-tól, éppúgy, ahogyan magától Viviane-től; a gyűlöletig félt tőle éppen a vágy miatt. Ha a királya megparancsolta volna Lancelet-nak, hogy vegye el Morgaine-t, megtette volna, de hamarosan meggyűlölte volna.

A férfinak sikerült Morgaine szemébe néznie.

- Megátkoztál, és... hidd el, átkozott vagyok.

És a régi düh és megvetés hirtelen elolvadt. Lancelet önmaga volt, Morgaine a két keze közé fogta a férfi kezét.

- A miatt ne edd magadat, rokon. Sok-sok éve történt, és nem hiszem, hogy van Isten vagy Istennő, aki meghallgatja egy dühös kislány szavát, aki úgy hiszi, kigúnyolták. Én pedig nem voltam több annál.

Lancelet mély lélegzetet vett, és ismét járkálni kezdett, végül megszólalt.

- Meg tudtam volna ölni Gawaine-t ma este. Örülök, hogy megfékeztél, még ha azzal az istenkáromló tréfálkozással is. Meg kellett ezzel küzdenem egész életemben. Amikor kölyök voltam Ban udvarában, csinosabb voltam, mint ma Gareth, és ott, Kis-Britannia udvarában, és ahogyan más helyeken is, egy ilyen fiúnak jobban kell vigyáznia magára, mint bármelyik szűznek. De egyetlen férfi sem lát vagy hisz el ilyesmit, amíg őt nem érinti, és kissé közönséges tréfának tartja csupán másokról. Volt idő, amikor én is így gondoltam, aztán volt idő, amikor úgy éreztem, sosem lehetek másként...

Hosszú csend következett, közben Lancelet komoran nézte a csarnok kőpadozatát.

- Így hát belevetettem magam a nőkkel való kísérletezésbe, jöhetett bármelyik nő... Isten segítsen, még veled is, aki anyám neveltje voltál és az Istennő felesküdött szüze -, de kevés nő tudott akár csak kicsikét is felizgatni, amíg meg nem láttam őt. - Morgaine örült, hogy a férfi nem mondta ki Gwenhwyfar nevét - És attól a perctől fogva nincs más. Vele tudom magamról, hogy férfi vagyok.

- De Arthur felesége... - mondta Morgaine.

- Istenem! Istenem! - Lancelet megfordult, és öklével a falat verte. - Azt hiszed, nem gyötör ez? Arthur a barátom; ha Gwenhwyfar bármely más férfi asszonya lenne ezen a földön, már elvittem volna a magam otthonába... - Morgaine látta, hogyan mozognak torkának izmai, amint nyelni próbál. - Nem tudom, mi lesz velünk. És Arthurnak örökös kell. Britannia sorsa fontosabb a szerelmünknél. Mindkettejüket szeretem - és szenvedek, Morgaine, szenvedek!

A tekintete vad volt; Morgaine egy pillanatra mintha az őrületet látta volna benne. Később mindig töprengett. Tehettem-e volna valamit, egyáltalán valamit azon az éjszakán?

- Holnap - mondta Lancelet - megkérem Arthurt, hogy küldjön valami nehéz küldetésre... hogy egyszer és mindenkorra végezzek Pellinore sárkányával, hogy hódítsam meg a vad északiakat a római falon túl... mindegy, Morgaine, lehet bármi, csak vigyen el innen...

És hallva a férfi hangjában a könnyeken túli bánatot, Morgaine a legszívesebben a karjába kapta volna, hogy elringassa, mint egy kisdedet.

- Azt hiszem, ma este megöltem volna Gawaine-t, ha nem állítottál volna le minket - mondta Lancelet. - Pedig csak tréfált, belehalt volna a szörnyülködésbe, ha tudná... - Lancelet elfordította a tekintetét és végül suttogóra fogta. - Nem tudom, igaz-e, amit mondott. Fognom kéne Gwenhwyfart, és elvinnem innen, mielőtt ez lesz a világ összes királyi udvarainak botránya, hogy szeretem a királyom asszonyát, és mégis... mégis Arthur az, akit nem tudok elhagyni... nem tudom, mi ez, de azért szeretem ezt az asszonyt, mert így közelebb tudok jutni Arthurhoz.

Morgaine kinyújtotta a kezét, hogy elhallgattassa. Bizonyos dolgokat nem akart tudni, nem bírta elviselni. De Lancelet nem látott, nem hallott.

- Nem, nem, el kell mondanom valakinek, vagy belehalok... Morgaine, tudod-e, hogyan háltam először a királynéval? Már régen szerettem, amióta először megpillantottam Avalonban, de úgy hittem, úgy fogom leélni az életemet és úgy fogok meghalni, hogy szenvedélyem sosem teljesül be... Arthur a barátom volt, el nem árultam volna - mondta. - És ő, ő... nem szabad azt hinned, hogy ő vitt kísértésbe! Hanem... hanem Arthur akarata volt - mondta. - Beltane-kor történt... - és akkor elmesélte, és Morgaine dermedten állt, és egyre arra gondolt, Szóval így hatott a varázsszer... bárcsak az Istennő leprával vert volna, mielőtt odaadtam Gwenhwyfarnak!

- De még nem tudsz mindent - suttogta Lancelet. - Ahogy ott feküdtünk együtt... soha még ilyen, ilyen... - Nagyot nyelt, és megpróbálta szavakba önteni, amit Morgaine nem akart hallani. - Én... megérintettem... megérintettem Arthurt. Szeretem Gwenhwyfart, jaj, Istenem, szeretem, ne érts félre, de ha nem Arthur felesége lenne, ha nem... akkor azt hiszem, még ő sem... - A hangja elcsuklott, nem tudta befejezni, és Morgaine csak állt mozdulatlanul, szóhoz sem jutva a borzadástól. Ez volna hát az Istennő bosszúja, hogy ő, aki reménytelenül szereti ezt a férfit, ő legyen éppen a bizalmasa neki is meg az asszonynak is, akit szeret, hogy ő őrizze mindazokat a titkos félelmeit, amelyekről nem tud beszélni senki másnak, Lancelet lelkének érthetetlen szenvedélyeit?

- Lancelet, nem nekem kéne ezeket elmondanod, nem nekem. Egy férfinak... Taliesinnek... egy papnak...

- Mit tudhat erről egy pap? - kérdezte leverten a férfi. - Nem hiszem, hogy férfi érzett már így... Isten a tudója, éppen eleget hallom, hogy mire vágynak a férfiak, másról sem beszélnek, és néha-néha egy-egy férfi elárulja, hogy valami különösre vágyik, de soha, soha ilyen különösre és komiszra! El vagyok átkozva - kiáltott fel. - Ez a büntetésem, amiért megkívántam királyom asszonyát, hogy ilyen iszonyatos kötés kössön - ha tudná, még Arthur is gyűlölne és megvetne. Tudja, hogy szeretem Gwenhwyfart, de ezt még ő sem tudná megbocsátani, és Gwenhwyfar... ki tudja, hogy nem gyűlölne és vetne meg még ő is. - A hangja elcsuklott, elhallgatott.

Morgaine csak azt tudta mondani, amit Avalonban tanult.

- Az Istennő tudja, mi lakik az emberek szívében, Lancelet. Ő megvigasztal majd.

- De ez az Istennő durva elutasítása - suttogta Lancelet dermedt rémülettel. - És mi lesz azzal, aki az Istennőt az anyjában látja, aki szülte... Hozzá nem fordulhatok... Már-már kísértést érzek, hogy Krisztus lába elé vessem magam. A papjai azt mondják, ő képes megbocsátani minden bűnt, a legkárhozatosabbat is, hiszen megbocsátott azoknak is, akik keresztre feszítették...

Morgaine élesen megjegyezte, hogy ő ugyan nem látta semmi jelét, hogy Krisztus papjai olyan gyengédek és megbocsátok lettek volna a bűnösökkel szemben.

- Igen, igazad lehet - meredt Lancelet vakon a padozat kockaköveire. - Nincs segítség sehol, amíg csatába le nem vágnak, vagy nem vetem magam sárkány elé... - Cipőjével a kockakövek közt kinőtt kis fűcsomót birizgálta. - És nem kétséges, hogy a bűn és a jó és a rossz mind hazugságok, amelyekről a papok meg az emberek beszélnek, és az igazság csak annyi, hogy növekszünk, aztán meghalunk és elsorvadunk, mint itt ez a fű. - Sarkon fordult. - No, megyek virrasztani Gareth-szel, ahogy megígértem neki... ő legalább teljesen ártatlanul szeret, mintha az öcsém vagy a fiam lenne. Félnem kéne letérdelni az elé az oltár elé, ha egy szavát is elhinném a papoknak, amilyen átkozott vagyok. Mégis... mennyire szeretném, ha volna olyan Isten, aki meg tudna nekem bocsátani, és tudtomra adná, hogy fel vagyok oldozva...

Indulni akart, de Morgaine megfogta hímzett ünneplő köntösének ujját.

- Várj csak. Mi ez a virrasztás a templomban? Nem tudtam, hogy Arthur lovagjai ennyire ájtatosak lettek.

- Arthur gyakran beszél a királlyá avatásáról a Sárkányszigeten - mondta Lancelet -, és egyszer azt mondta, hogy a rómaiaknak a sok istenükkel meg a pogány népnek volt valamije, amire szükség van az életben, hogy amikor az ember nagy kötelezettséget vállal, imádságosan kell tennie, eszében tartva a dolog nagy jelentőségét és az elhivatottságot. Így hát beszélt a papokkal, és azok úgy alakították a szertartást, hogy amikor egy csatában még nem járt lovag - ahol a halállal való szembenézés teszi próbára -, szóval, amikor egy vértől még szűz fiatalember csatlakozik a lovagokhoz, vegyen részt ezen a próbatételen, hogy egy éjszakán át őrködjön és imádkozzon a fegyverei mellett, és reggel gyónja meg az összes bűneit, oldoztassák fel, aztán üssék lovaggá.

- Hiszen ez nem más, mint beavatás a misztériumokba. Csakhogy Arthur nem alkotója a misztériumoknak, nincs joga továbbadni a misztériumokat másnak, vagy beavatni másokat, mindezt Krisztus nevében. Az Anya nevében, hát már a misztériumokat is át akarják venni?

- Megbeszélte Taliesinnel, aki beleegyezését adta - védekezett Lancelet, és Morgaine megdöbbent, hogy az egyik legmagasabb rangú druida elárulta a misztériumokat. - Persze volt idő, mondta egyszer Taliesin, amikor keresztény és druida együtt imádkozott.

- Az a fontos, ami az ember lelkében történik - mondta Lancelet -, nem az, hogy keresztény, pogány vagy druida dolog-e az. Ha Gareth szembenéz a szívében élő misztériummal, és ettől jobb emberré válik a lelkében, számít-e, mindez honnan jön: az Istennőtől, Krisztustól vagy Attól, akinek a druidák nem mondják ki a nevét - vagy éppen a benne magában lakó jóságtól?

- Pontosan úgy beszélsz, mint Taliesin! - mondta epésen Morgaine.

- Igen, a szavakat ismerem. - Ajka végtelenül keserűen biggyedt le. - Bárcsak képes lennék megtalálni szívemben Istent - bármilyen Istent - vagy valami hasonlóan vigasztalót!

Morgaine csak ennyit tudott mondani:

- Kívánom neked, rokon. Imádkozom érted.

- De kihez? - kérdezte Lancelet, és elment, és Morgaine zavartan nézett utána.

Még nem volt éjfél. Látta a fényeket a templomban, ahol Gareth és Lancelet virrasztott. Lehajtotta a fejét, visszaemlékezve az éjszakára, amikor ő virrasztott, és keze automatikusan a félhold alakú kis kést kereste az oldalán, amely már évek óta nem függött ott.

És én dobtam el. Ki vagyok én, hogy a misztériumok meggyalázásról merek beszélni?

Ekkor a levegő hirtelen kavarogni kezdett előtte, és úgy érezte, nyomban összeesik, mert Viviane állt előtte a holdfényben.

Öregebb és soványabb lett. A szeme izzott egyenes szemöldöke alatt, mint a parázs, a haja szinte teljesen hófehér volt. Úgy tetszett, szánakozva és gyengéden néz Morgaine-ra.

- Anyám... - dadogta Morgaine, és maga sem tudta, Viviane-hez szól-e, vagy az Istennőhöz. A kép hullámozni kezdett, és Morgaine tudta, hogy Viviane nincs ott; csak egy Üzenet volt.

- Miért jöttél? Mit akarsz tőlem? - suttogta Morgaine, és letérdelt, és érezte Viviane köntösének mozdulását az éjszakai szélben. A homlokán nyírfakéreg koronát viselt, mint a tündérek országának királynője. A jelenés kinyújtotta a kezét, és Morgaine érezte, hogy az elhalványult félhold égeti a homlokát.

Az éjjeliőr vágott át az udvaron, lámpásának lángja meglebbent; Morgaine egyedül térdelt, a semmibe meredt. Sietősen felcihelődött, mielőtt az őr meglátta volna.

Egyszeriben nem érzett semmi vágyat rá, hogy Kevin ágyába bújjon. Kevin bizonyára várja, de ha nem megy, akkor sem fog soha szemrehányást tenni. Hangtalanul lopakodott végig a termeken a szobáig, amelyben Gwenhwyfar hajadon szolgálóival lakott, és bebújt az ágyba, amelyen az ifjú Elaine-nel osztozott.

Azt hittem, a Látás örökre elhagyott. Viviane mégis eljött hozzám, és kinyújtotta a kezét. Azt jelenti, hogy Avalonnak szüksége van rám? Vagy azt jelenti, hogy mint Lancelet, én is meg fogok bolondulni?

3

Amikor Morgaine felébredt, körülötte az egész kastély ébredezett már az ünnep zajára és zűrzavarára. Pünkösd. Az udvaron zászlók lobogtak, a kapukon emberek áradtak ki-be, szolgák állították össze a játékokhoz a névsorokat, Camelot-szerte és a domboldalon pavilonok nyíltak ki, mint furcsa, szépséges virágok.

Nem volt idő álmokra és látomásokra. Gwenhwyfar Morgaine-ért küldetett, hogy fésülje meg - Camelotban nem volt ügyesebb kezű nő Morgaine-nál, és Morgaine megígérte, hogy ma négyszálas fonatot készít Gwenhwyfarnak, amilyet maga is használt nagyobb ünnepeken. Amíg fésülte és széthúzta Gwenhwyfar selymes haját a fonáshoz, Morgaine oldalra pillantott az ágyra, amelyből sógornője kikelt. Arthurt már felöltöztették a szolgái, és távozott. Az apródok és kamarások az ággyal bajlódtak, a szennyes ágyneműt leszedték, hogy mosni vigyék, és tiszta köntösöket terítettek ki, hogy Gwenhwyfar válasszon.

Morgaine arra gondolt: Ebben az ágyban feküdtek, mind a hárman, Lancelet, Gwenhwyfar, Arthur - nem, az ilyesmi nem volt teljesen ismeretlen; derengett valami a tündérek országából, ami nem jött teljesen közel az elméjében. Lancelet szenvedett, és Morgaine nem tudhatta, hogyan tekinti mindezt Arthur. Miközben Morgaine apró, gyors keze Gwenhwyfar hajával bíbelődött, azon tűnődött, mit érezhetett a sógornője. Hirtelen őt is elborították az erotikus képek, annak a napnak az emléke a Sárkány-szigeten, amikor Arthur, felébredve, a karjába vonta, az éjszakáé, amikor Lancelet karjában feküdt a mezőn. Lesütötte a szemét, és tovább fonta a finom hajat.

- Túlságosan szorosra húzod - panaszkodott Gwenhwyfar.

- Bocsánat - mondta idegesen Morgaine, és ellazította a kezét.

Arthur süldő legényke volt még, ő pedig szűz. Lancelet megadta-e Gwenhwyfarnak, amit tőle megtagadott, vagy a királyné beérte azzal a gyerekes simogatással? Bárhogy erőlködött Morgaine, nem tudott szabadulni az őt kísértő gyűlöletes képektől, de higgadtan font tovább, az arca maszk volt.

- Így ni, az ezüsttű most már megtartja - mondta, megtűzve a fonatokat. Gwenhwyfar elégedetten szemlélte magát kincsében, a réztükörben.

- Gyönyörű, drága nővérem, köszönöm - mondta, megfordult, és ösztönösen megölelte Morgaine-t, aki megdermedt az öleléstől.

- Nem tartozol köszönettel - másnak könnyebb megcsinálni, mint magamnak - mondta Morgaine. - Várj, az a tű kicsúszik - mondta, és megigazította a tűt. Gwenhwyfar ragyogott, gyönyörű volt - és Morgaine átölelte, és arcát egy pillanatra a Gwenhwyfaréhoz szorította. Egy pillanatra úgy tetszett, elegendő érintenie ezt a szépséget, hogy valami átsugározzon belé abból a ragyogásból és bájból. Aztán újra eszébe jutott, amit Lancelet mondott, és azt gondolta: Én sem vagyok jobb nála. Bennem is mindenféle különös és perverz vágy él, ki vagyok én, hogy gúnyoljam hát bármelyiket is?

Irigyelte a királynét, aki boldogan nevetve utasította Elaine-t, hogy menjen a ládához, és keressen kupákat, hogy a játékok győzteseinek adhassák őket. Gwenhwyfar egyszerű és nyitott volt, sosem gyötörték ilyen sötét gondolatok; Gwenhwyfar bánatai egyszerűek voltak, bármelyik asszony bánatai és gondjai, aggodalom az ura biztonságáért, bánat a gyermektelensége miatt - mert minden varázslat ellenére semmi jele nem volt terhességnek. Ha egy férfi nem képes teherbe ejteni, akkor kettő sem, gondolta gonoszul Morgaine.

Gwenhwyfar mosolygott.

- Lemegyünk? Még nem üdvözöltem a vendégeket - itt van Uriens király Észak-Walesből a felnőtt fiaival. Szeretnél Wales királynéja lenni, Morgaine? Úgy hallottam, Uriens asszonyt fog kérni a királytól a védencei közül...

Morgaine nevetett.

- Gondolod, hogy jó asszonya lennék, mert nem valószínű, hogy fiat szülök neki, aki veszélyeztetné Avalloch trónigényét?

- Igaz, hogy öreg vagy első gyermeket szülni - mondta Gwenhwyfar -, és én mégis remélem, hogy örökössel ajándékozom meg az én uramat.

Gwenhwyfar nem tudta, hogy Morgaine-nak van gyermeke, és sosem tudhatta meg.

A dolog mégis rágta Morgaine-t.

Arthurnak tudnia kéne, hogy van egy fia. Magát okolja, amiért nem tud Gwenhwyfarnak gyermeket adni - tudnia kéne a lelki békéje érdekében. És ha úgy alakul, hogy Gwenhwyfar sosem szül gyermeket, a királynak legalább van egy fia. Nem kell azt tudnia senkinek, hogy a tulajdon nővérétől. És Gwydionban Avalon királyi vére folyik. És már annyi idős, hogy Avalonba küldjük, ahol druidát nevelnek belőle. Igazán meg kellett volna néznem őt, már nagyon régen...

- Halljátok? - mondta Elaine. - Az udvaron fújják a trombitákat... fontos ember érkezhetett, sietnünk kell... reggel mise lesz a templomban.

- És Gareth-t lovaggá ütik - mondta Gwenhwyfar. - Kár, hogy Lot nem érte meg, és nem láthatja, amint a legkisebb fiát lovaggá ütik...

Morgaine vállat vont.

- Nemigen élvezte Arthur társaságát, Arthur sem az övét. Vagyis, gondolta, Lancelet védencéből lovag lesz; és ekkor eszébe jutott, amit Lancelet mesélt neki a lovagok rituális őrködéséről és virrasztásáról - a misztériumok kigúnyolásáról. Az én feladatom, hogy beszéljek Arthurral az Avalon iránti kötelezettségéről? A Szűz képével ment csatába a Badon-hegyen; a sárkányos lobogót félretette; és az egyik legnagyobb misztériumot most átjátszotta a kereszténypapoknak. Taliesintől kérek tanácsot...

- Le kell mennünk - mondta Gwenhwyfar, és az övére kötötte zsebeit, kulcsait az övre erősítve. Szépséges és királynői volt fonott fejékével, sáfrányszínű ruhájában; Elaine zöld ruhát viselt, Morgaine vöröset. Lementek a lépcsőn a templom előtt gyülekezőkhöz. Gawaine köszöntötte Morgaine-t.

- Rokon! - és meghajolt a királyné előtt.

Gawaine háta mögött Morgaine ismerős arcot pillantott meg, és homlokát ráncolva igyekezett rájönni, hol is látta már a lovagot; magas volt, izmos, szakállas, majdnem olyan szőke, mint egy szász vagy egy északi. Aztán eszébe jutott: Balan nevelt testvére az, Balin. Hűvösen bókolt a lovagnak. Balin ostoba, szűk látókörű bolond volt, mégis a neveltségi rokonság kötötte Viviane-hez, Morgaine legközelebbi, legjobban szeretett rokonához.

- Üdvözöllek, sir Balin.

A férfi képe komor volt, de nem feledkezett meg a jó modorról. Kopott, rongyos köpenyt viselt páncélja fölött; szemlátomást hosszú utat tett meg, és még nem volt ideje átöltözni, felfrissíteni magát.

- Misére mégy, Morgaine úrnő? Megtagadtad az avaloni ördögöket, odahagytad azt a gonosz helyet, és elfogadtad Urunkat és Megváltónkat, Krisztust, úrnő?

Morgaine sértőnek találta a kérdést, de ezt nem mondta ki. Óvatos mosollyal válaszolt.

- Azért megyek a misére, hogy lássam, amint lovaggá ütik Gareth öcsénket.

Ahogy remélte, Balin máris témát váltott.

- Gawaine kisöccse. Balan meg én kevésbé ismerjük a többieknél - mondta. - Nehéz felnőtt férfiként gondolni rá - számomra még mindig az a kisfiú, aki megriasztotta a lovakat Arthur menyegzőjén, és kis híján Galahad vesztét okozta. - Morgaine emlékezett, hogy ez Lancelet valódi neve, és az ájtatos Balin büszkébb, semhogy más nevet használjon. Balin bókolt, és bement a templomba; Morgaine Gwenhwyfarral követte, és elkomorodott. Balin arcán lángolt a fanatizmus, és Morgaine örült, hogy nincs ott Viviane, bár jelen volt a Tó Asszonyának mindkét fia - Lancelet és Balan -, és ők bizonnyal elejét vették volna minden komolyabb bajnak.

A templomot virágok díszítették, és ünneplő ruhájukban az emberek is úgy festettek, mint valami virágtömeg. Gareth fehér vászonruhát viselt, és Lancelet bíborvörösben térdelt mellette gyönyörűen és komolyan, gondolta Morgaine, a világos és a sötét, a fehér és a bíbor - és eszébe jutott még egy összehasonlítás: Gareth boldog és ártatlan, csupa öröm az avatásán, és Lancelet bánatos és szenvedő. Ahogy azonban ott térdelt, hallgatta a pünkösdi történetet felolvasó papot, nyugodtnak látszott, nem annak a meggyötört embernek, aki Morgaine-ra zúdította a lelkét.

„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdenek szólni más nyelveken, s mint a Lélek adta nékik szólniok. Lakoznak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak. Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybe-gyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, a kik szólnak? Mi módon halljuk hát őket, ki-ki közülünk a saját nyelvén, a melyben születtünk? Párthusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mesopotámiában, Júdeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában, Frígiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományiban, mely Ciréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, krétaiak és arabok, halljuk amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Álmélkodnak vala pedig mindnyájan és zavarban valának, egymásnak ezt mondván: Vajjon mi akar ez lenni? Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg. Péter azonban felemelé szavát, és szóla nékik: Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben vegyétek füleitekbe az én beszédimet! Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van. Hanem ez az, a mi megmondatott Jóel prófétától: És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti véneitek álmokat álmodnak.”

A helyén térdeplő Morgaine pedig azt gondolta: Hiszen a Látás szállta meg őket, és nem értették. Nem is akarták érteni; nekik csak azt bizonyította, hogy az ő Istenük nagyobb más isteneknél. A pap most a világ végső napjairól beszélt, hogy Isten hogyan árasztotta le a látomások és próféciák ajándékát az emberekre, de Morgaine azon tűnődött, vajon tudják-e ezek a keresztények, hogy tulajdonképpen mennyire mindennaposak is ezek az ajándékok? Ezeket az erőket bárki képes kezelni, ha megmutatta, hogy megfelelő módon használni tudja őket. De ebbe nem tartozik bele, hogy ostoba csodákkal ámítsuk az egyszerű népeket! A druidák arra használták erőiket, hogy titokban tegyenek jót, nem arra, hogy tömegeket csődítsenek össze!

Amikor a hívek a korláthoz járultak, hogy emlékezésképpen megosszák a kenyeret és a bort, Morgaine megrázta a fejét, és hátralépett, bár Gwenhwyfar megpróbálta előrevonszolni; Morgaine nem volt keresztény, és nem óhajtott alakoskodni.

Később, a templom előtt nézte a szertartást, ahol Lancelet előhúzta a kardját, és megérintette vele Gareth-t, és erős, dallamos hangján tisztán és ünnepélyesen mondta:

- Kelj most fel, Gareth, Arthur lovagja és testvére itt mindannyiunknak és a rendünk minden lovagjának. Ne feledd védelmezni királyodat, és békében élni Arthur minden lovagjával és minden békés emberrel mindenütt, de ne feledj hadat viselni sem a gonosz ellen, és védelmezni azokat, akik védelemre szorulnak.

Morgaine felidézte, amikor Arthur megkapta Excaliburt a Tó Asszonyának kezéből. Arthurra pillantott, hogy ő vajon emlékszik-e rá, vajon ezért találta-e ki ezt az ünnepélyes esküt és szertartást, hogy ifjú, ember által felesketett lovagjainak legyen egy rítusa, amelyre emlékezhetnek. Lehet, hogy ez mégsem a szent misztériumok kigúnyolása, hanem Arthur így próbálja őket a legjobb tudása szerint megőrizni... de miért éppen a templomban? És eljön a nap, amikor megtagadja a kegyet mindazoktól, akik nem felesküdött keresztények? A szertartáson Gareth és unokafivére és pártfogója, Lancelet áldozhatott először, még a királynál is előbb. Nem volt-e hát a lovaggá avatás templomi rítusa így az egyik szentségük? Arthurnak ehhez nem volt joga; nem volt felhatalmazása rá, hogy másnak átadja a misztériumokat. A misztériumok megszentségtelenítése volt-e hát ez az egész, vagy becsületes kísérlet arra, hogy a misztériumok eljussanak az udvar szívéhez és lelkéhez? Morgaine nem tudta.

Az istentisztelet után szünet következett a játékokig. Morgaine üdvözölte Gareth-t, és átadta neki az ajándékát, egy szépen festett bőrövet, amelyen a kardját meg a tőrét viselhette. A fiú lehajolt hozzá, hogy megcsókolja.

- Úgy megnőttél, kicsim, talán anyád sem ismerne meg!

- Megesik mindnyájunkkal, édes rokon - mosolygott Gareth. - Nem hiszem, hogy megismernéd a saját fiadat!

Aztán más lovagok fogták körül a fiút, vidáman lökdösődve gratuláltak neki; Arthur a kezét szorongatta, és úgy beszélt vele, hogy Gareth fehér bőre csak úgy sugárzott.

Morgaine észrevette, hogy Gwenhwyfar élesen néz rá.

- Morgaine, mit mondott Gareth, fiad van?

- Azért nem említettem soha, sógorasszony - mondta élesen Morgaine -, mert tiszteletben tartottam a vallásodat. Fiút szültem az Istennőnek a Beltane-szertartás gyümölcseként. Lot udvarában nevelkedett; nem láttam azóta, hogy elválasztották. Elégedett vagy, vagy mindenkinek kiteregeted a titkomat?

- Nem - mondta Gwenhwyfar, és elsápadt. - Milyen keserves lehet, hogy el kellett válnod a kicsinyedtől! Bocsáss meg, Morgaine; és nem mondom el senkinek, még Arthurnak sem - ő is keresztény, megbotránkozna.

Nem tudod, mennyire megbotránkozna, gondolta sötéten Morgaine. A szíve kalapált. Gwenhwyfarra bízhatja-e a titkát? Túlságosan sokan tudnak már róla!

A trombita a játékok kezdetét jelezte; Arthur beleegyezett, hogy nem lép sorompóba, mert senki nem akarta megtámadni a királyát, de úgy határoztak, hogy a játékos csatában az egyik csapatot Lancelet vezeti, mint a király bajnoka, a másikat Uriens, a jócskán több mint középkorú, de még mindig erős és izmos, szívélyes észak-walesi király. Mellette harcolt második fia, Accolon. Morgaine észrevette, hogy amikor Accolon felhúzta a kesztyűjét, kivillant a csuklója; a karján tetovált kék kígyók tekeregtek. A fiatalember a Sárkány-szigeten nyert beavatást!

Gwenhwyfar bizonyára tréfált, amikor arról beszélt, hogy feleségül adják az öreg Urienshez. De Accolon - ő aztán megfelelő lenne; Lancelet-tól eltekintve talán a legcsinosabb férfi volt a harcmezőn. Morgaine azon kapta magát, hogy csodálja a fiatalember ügyességét a harcban. A fürge és jó felépítésű Accolon az olyan ember természetes könnyedségével mozgott, akinek nem gond az ilyen testmozgás, és aki gyerekkora óta bánik fegyverrel. Arthur előbb-utóbb férjhez akarja majd adni; ha Accolont ajánlaná, vajon nemet mondana-e?

Egy idő múlva elkalandozott a figyelme. A nők többségét már nem érdekelte a küzdelem, inkább olyan hőstettekről pletykáltak, amelyekről hallottak; néhányan kockáztak sátortetővel védett helyükön; megint mások élénk érdeklődéssel figyelték az eseményeket, mert szalagokban, hajtűkben vagy aprópénzben fogadtak férjükre, fivérükre vagy kedvesükre.

- Aligha érdemes fogadni - mondta elégedetlenül az egyik -, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Lancelet lesz a nap győztese, mindig ő az.

- Azt akarod mondani, hogy nem tisztességesen győz? - háborodott fel Elaine.

- Semmiképpen - felelte az idegen hölgy. - Csakhogy a játékokon félre kéne húzódnia, hiszen senki nem tud megállni vele szemben.

Morgaine nevetett.

- Én láttam, amikor az ifjú Gareth, az ott, Gawaine öccse fejjel lefelé a sárba dobta - mondta -, és Lancelet jó arccal elviselte. De ha játszani akartok, felteszek egy bíborszalagot, hogy Accolon díjat nyer, akár Lancelet ellenében.

- Áll a fogadás - mondta az asszony, és Morgaine felállt.

- Nem szeretem nézni, amikor a férfiak szórakozásból püfölik egymást - mondta -, elég a harcból, már a zaját is unom. - Biccentett Gwenhwyfarnak. - Húgom, visszamehetnék a csarnokba megnézni, rendben van-e minden a lakomához?

Gwenhwyfar beleegyezőn bólintott, és Morgaine elhagyta hátul a lelátót, és a központi udvar felé indult. A nagy kapu tárva volt, csupán néhányan őrizték, akiket nem érdekelt a harci játék. Morgaine a kastély felé indult, és sosem derült ki számára, miféle megérzés irányította a kapu felé, vagy miért állt meg, hogy figyelje azt a két közeledő lovast, akik szemlátomást lekéstek az ünnep első eseményeit. De ahogy közelebb értek, a bőre bizseregni kezdett az előérzettől, és futni kezdett, amint a lovasok beügettek a kapun, és aztán már sírt.

- Viviane! - kiáltotta, aztán megtorpant, mert félt a nénje karjába vetni magát; inkább letérdelt az út porába, és fejet hajtott.

A lágy, ismerős hang, amely semmit sem változott, pont olyan volt, amilyennek álmaiban hallotta, gyengéden mondta:

- Morgaine, édes gyermekem, te vagy az! Mennyire vágytam utánad ezekben az esztendőkben. Jöjj, jöjj, kedvesem, nem kell térdelned előttem.

Morgaine felemelte a fejét, de úgy remegett, hogy nem tudott felállni. Viviane, akinek arcát szürke fátyol takarta, lehajolt hozzá; a kezét nyújtotta, és Morgaine megcsókolta azt a kezet, és akkor Viviane magához vonta, megölelte a lányt.

- Drágaságom, olyan régen láttalak... - mondta Viviane, és Morgaine tehetetlenül küzdött a sírással.

- Úgy aggódtam érted - mondta Viviane, és szorította Morgaine kezét, ahogy a bejárat felé ballagtak. - Néha-néha láttalak, egy kicsikét, a víztükörben - de öreg vagyok, csak ritkán élhetek a Látással. Azért azt tudtam, hogy élsz, hogy nem haltál bele a szülésbe, és nem utaztál messzire, tengeren túlra... de látni akartalak, kicsim.

A hangja olyan gyengéd volt, mintha sosem veszekedtek volna, és Morgaine-t elöntötte a régi rajongás.

- Az udvarból mindenki a haditornát nézi. Morgause legifjabb fiát ma reggel ütötték lovaggá - mondta. - Azt hiszem, tudnom kellett, hogy jössz... - és ekkor eszébe jutott a Látás pillanata az előző este; valóban, tudta. - Miért jöttél ide, anyám?

- Azt hittem, hallottad, hogyan árulta el Arthur Avalont - mondta Viviane. - Kevin beszélt vele a nevemben, de eredménytelenül. Eljöttem hát, hogy a trónja elé álljak, és igazságot követeljek. A csekélyebb királyok Arthur nevében tiltják a régi rítusokat, szent ligeteket pusztítanak ki, azon a földön is, ahol Arthur királynéja az örökletes uralkodó, és Arthur nem tesz semmit...

- Gwenhwyfar túlontúl ájtatos - mormolta Morgaine, és ajka megvetőn biggyedt le; olyan ájtatos, mégis ágyába fogadja az ura unokafivérét és bajnokát, a szintén ájtatos király engedelmével! Ám Avalon papnője nem fecseg ki hálószobatitkokat, ha tudomást szerez róluk.

Viviane szemlátomást olvasott a gondolataiban, mert azt mondta:

- Nem, Morgaine, de eljöhet még az idő, amikor bizonyos titkok tudása fegyver lehet a kezemben, amellyel kényszeríthetem Arthurt, hogy teljesítse esküvel fogadott kötelességét. Egy ilyen van már a kezemben, de miattad, gyermekem, azt nem használnám ebben az udvarban. Mondd csak... - Körülnézett. - Nem, nem itt. Vigyél olyan helyre, ahol kettesben, titokban beszélhetünk, és ahol felfrissíthetem magam, hogy illendően álljak Arthur elébe a nagy ünnepén.

Morgaine abba a szobába vitte, amelyet Gwenhwyfar hölgyeivel osztott meg, akik mind a hadijátékokat nézték; a szolgálók is mind elmentek, hát maga hozott vizet Viviane-nek a mosakodáshoz, innivaló bort, maga segített levetni poros, utazás koptatta öltözékét.

- Találkoztam a fiaddal Lothianban - mondta Viviane.

- Kevin mesélte. - A régi fájdalom szorította össze a szívét: szóval Viviane megkapta tőle, amit akart: fiút a kettős királyi vérből, Avalonért. - És druidát neveltek belőle, Avalonért?

- Korai most még megmondani, miféle anyagból gyúrták - mondta Viviane. - Félek, túlságosan sokáig volt Morgause-ra bízva. De akár így van, akár nem, Avalonban kell nevelkednie, hűségesnek kell lennie a régi istenekhez, hogy ha Arthur hűtlennek bizonyulna az esküjéhez, emlékeztethessük, hogy van egy fiú a Pendragon véréből, aki elfoglalja a helyét - nem lesz hitehagyott és zsarnok királyunk, aki rákényszeríti népünkre a rabszolgák meg a bűn meg a szégyenkezés Istenét! Mi ültettük Uther trónjára, és el is távolíthatjuk onnan, ha kell, annál inkább, mert van Avalon ősi királyi vérvonalából más, az Istennő fia, aki elfoglalhatja a helyét. Arthur jó király, nem szívesen élnék ilyen fenyegetésekkel, de ha kell, megteszem - az Istennő irányítja tetteimet.

Morgaine megborzongott; a gyermeke lenne a fiú apja halálának az eszköze? Szántszándékkal utasította el most a Látást.

- Nem hinném, hogy Arthur ennyire hűtlen lenne Avalonhoz.

- Adja az Istennő - mondta Viviane -, de a keresztények akkor sem fogadnának el olyan fiút, aki annak a rítusnak a keretében fogant. Fenn kell tartanunk egy helyet Gwydionnak a trón közelében, hogy ő legyen az apja örököse, és egyszer ismét avaloni születésű királyunk lesz. A keresztények szemében, jegyezd meg, Morgaine, a fiad bűnből született; de az Istennő előtt ő a legtisztább királyi vér, akinek apja és anyja egyaránt az Istennő vérvonalából való - szent, nem gonosz. És neki is így kell hinnie, nem szabad, hogy a papok elhitessék vele, hogy a nemzése és a születése szégyen. - Morgaine szemébe nézett - Te még most is szégyennek tartod?

Morgaine lehajtotta a fejét.

- Mindig tudtál olvasni a szívemben, néném.

- Igraine hibája - mondta Viviane - meg az enyém, hogy hét évig otthagytalak Uther udvarában. Amint megtudtam, hogy papnő szülötte vagy, azonnal el kellett volna vinnem téged. Avalon papnője vagy, drága gyermekem, miért nem jöttél vissza? - Megfordult kezében a fésűvel, hosszú, ősz haja az arcába hullt.

Morgaine csukott szemének korlátján könnyek furakodtak át úgy suttogta:

- Nem tudok, nem tudok, Viviane. Megpróbáltam... nem találtam az utat - És elborította a szégyenkezés és a megaláztatás, és sírt.

Viviane letette a fésűt, és a keblére vonta Morgaine-t, és ringatta, mint egy gyermeket.

- Kedvesem, édes, kicsi lányom, ne sírj, ne sírj... ha tudtam volna, gyermekem, érted jöttem volna. Most ne sírj - magam viszlek haza, együtt megyünk, miután átadtam az üzenetemet Arthurnak. Megfoglak, és magammal viszlek, mielőtt fejébe veszi, hogy feleségül ad valami ordító keresztény szamárhoz... igen, igen, gyermekem, visszajössz Avalonba... együtt megyünk... - A saját fátylával törölte le Morgaine könnyes arcát. - Most segíts felöltöznöm, hogy odaállhassak rokonom, a nagykirály elé...

Morgaine nagyot sóhajtott.

- Igen, hadd fonom be a hajad, anyám. - Nevetni próbált. - Reggel a királyné haját fésültem.

Viviane eltolta a lányt, és dühösen kérdezte:

- Avalon papnőjéből, aki a maga jogán hercegnő is, Arthur cselédet csinált a királynéjának?

- Nem, nem - felelte gyorsan Morgaine -, éppúgy tisztelnek, mint a királynét. Gwenhwyfar haját barátságból csináltam meg ma; ő éppúgy megfésülne vagy befűzné a ruhámat, ahogyan lánytestvérek segítenek egymásnak.

Viviane megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem tűrném, hogy megalázzanak. Te vagy Arthur fiának az anyja. Arthurnak meg kell tanulnia, hogy annak tiszteljen, és Leodegranz lányának is...

- Nem! - kiáltotta Morgaine. - Nem, könyörgöm, Arthurnak nem szabad megtudnia, nem az egész udvar előtt... figyelj rám, anyám - esengett -, ezek mind keresztények. Azt szeretnéd, hogy megszégyenüljek előttük?

- Meg kell tanulniuk, hogy szent dolgokat ne tartsanak szégyennek! - mondta kérlelhetetlenül Viviane.

- De a keresztények uralják az egész országot - mondta Morgaine -, és nem változtathatod meg pár szóval a gondolkodásukat... - És magában arra gondolt, vajon az öregedés elvette-e Viviane eszét. Semmiképpen nem lehetett volna kinyilatkoztatni, hogy újra Avalon régi törvényei az érvényesek, nem lehetett eltörölni kétszáz esztendei kereszténységet. A papok elűzték volna Viviane-t mint bolondot, és minden ment volna tovább úgy, mint addig. Viviane-nek kell annyira ismernie az uralkodás gyakorlatát, hogy tudja ezt! És Viviane valóban bólintott, és azt mondta:

- Igazad van, lassan kell dolgoznunk. De Arthurt legalábbis emlékeztetni kell rá, hogy megígérte: megvédi Avalont. És a gyermekről majd titokban beszélek vele egyszer. Nem hirdethetjük ki hangosan a tudatlanok előtt.

Aztán Morgaine segített megcsinálni Viviane haját, és felöltenie az avaloni papnők ünneplő ruháját, amelyet nagy ünnepeken viselt. És nemsokára hallották, hogy a hadijátékok véget értek. A díjakat bizonyára a kastélyban adják majd át, a lakomán; Morgaine nem csodálkozott volna, ha ismét Lancelet nyerte el volna az összesét a királya tiszteletétre. Vagy, gondolta keserűen, a királyné tiszteletére? És nevezhető-e ez tiszteletnek?

Amint kifelé indultak a szobából, Viviane gyengéden megfogta Morgaine kezét.

- Visszatérsz velem Avalonba, drága gyermekem?

- Ha Arthur elenged...

- Morgaine, Avalon papnője vagy, és nem kell engedélyt kérned, még a nagykirálytól sem, hogy kedvedre jöjj és menj. A nagykirály a csatában vezér - nem birtokolja alattvalói életét, még az alattvaló királyokét sem, mint azok a keleti zsarnokok, aki azt képzelik, övék a világ és benne minden férfi és nő élete. Megmondom neki, hogy szükségem van rád Avalonban, meglátjuk, mit válaszol erre.

Morgaine fuldoklott a visszafojtott könnyektől. Jaj, visszatérni Avalonba, hazamenni... de még Viviane kezét fogva sem tudta elhinni, hogy ez után a nap után valóban odamehet. Később azt akarta mondani, tudtam, tudtam, és tudatosult benne a szavak hallatán támadt rossz előérzet és csüggedés, de ebben a pillanatban szentül hitte, hogy csupán a saját félelméről van szó, arról, hogy méltatlan arra, amit eldobott.

Aztán lementek Arthur nagy csarnokába a lakomára.

Camelot olyan most, gondolta Morgaine, amilyennek még sosem látta, és amilyennek tán sosem látja újra. A nagy Kerekasztalt, Leodegranz ajándékát a fenségéhez méltó csarnokban állították végre fel; a termeket selymekkel és lobogókkal díszítették, és az egészet olyan trükkösen rendezték el, hogy minden tekintet Arthurra irányuljon, amint a trónján ül a csarnok végében. Ezen a napon Arthur Gareth-t ültette maga és királynéja mellé, és a lovagok is együtt ültek szép ruhákban, csillogó fegyverrel, a hölgyek pedig ezernyi színben pompáztak, mint a virágok. Egymást követve jöttek a csekélyebb királyok, Arthur elé térdeltek, átadták ajándékaikat; Morgaine figyelte Arthur ünnepélyes, komoly, szelíd arcát. Aztán Viviane-re pillantott - látnia kell, hogy Arthurból jó király lett, akit nem szabad könnyedén elítélni, még Avalonnak vagy a druidáknak sem. De hát ki ő, hogy Avalon és Arthur vitáját mérlegelje? A régi nyugtalanság remegése futott végig rajta, mint annak idején Avalonban, amikor arra tanították, hogyan nyissa ki magát a Látásnak, amely őt használja majd eszközéül, és azt kívánta, maga sem tudta, miért, hogy bárcsak Viviane sok száz mérföldnyire lenne innen!

Végigtekintett a lovagokon - Gawaine, a vörös és bulldogerős vigyorgott újonnan lovaggá ütött öccsére; Gareth valahogy úgy ragyogott, mint a frissen vert arany. Lancelet sötét volt és gyönyörű, és mintha a gondolatai a világ másik végén jártak volna. Az őszülő, szelíd Pellinore, akit a lánya, Elaine szolgált ki.

És most olyan ember lépett Arthur trónja elé, aki nem tartozott a lovagok közé. Morgaine sosem látta még, de észrevette, hogy Gwenhwyfar felismerte a férfit, és hátrébb húzódott.

- Én vagyok Leodegranz király egyetlen élő fia - mondta -, és a királynéd fivére, Arthur. Követelem, hogy ismerd el igényemet a Nyári Országra.

- Ebben az udvarban nem szokás követelni, Meleagrant - mondta szelíden Arthur. - Megfontolom a kérésedet, és megtanácskozom a királynéval, és meglehet, hogy kinevezlek a helytartójának. De most nem ítélkezhetek.

- Akkor esetleg nem várom meg az ítéletedet! - ordította Meleagrant. Nagydarab ember volt, aki nemcsak kardot és tőrt hozott magával a lakomára, de egy jókora bronz csatabárdot is; rosszul festett bőröket és szőrméket viselt, olyan vadnak és komornak látszott, mint bármelyik szász bandita. Két embere még nála is veszettebb látványt nyújtott. - Én vagyok Leodegranz egyetlen életben lévő fia.

Gwenhwyfar előrehajolt, súgott valamit Arthurnak.

- Királyném azt mondja - mondta Arthur -, hogy atyja mindig tagadta, hogy ő nemzett volna téged. Légy nyugodt, az ügyet kivizsgáljuk, és ha kérésed jogos, eleget teszünk neki. Egyelőre kérlek, sir Meleagrant, hogy bízz az ítéletemben, és lakomázz velünk. Megtárgyaljuk a dolgot tanácsosainkkal, és a legjobb tudásunk szerint szolgáltatunk neked igazságot.

- Ördög vigye a lakomázást! - dühöngött Meleagrant. - Nem azért jöttem, hogy cukorkát faljak, és hölgyeket bámuljak meg felnőtt férfiakat, amint gyermek módjára játszadoznak! Én mondom neked, Arthur, királya vagyok annak az országnak, és ha az igényemet vitatni mered, annál rosszabb neked - és az asszonyodnak!

Kezét nagy csatabárdjára tette, de nyomban ott termett Cai és Gareth, és hátracsavarták a két karját.

- A király csarnokában nem húznak kardot - mondta nyersen Cai, Gareth pedig kicsavarta a férfi kezéből a bárdot, és Arthur lába elé tette. - Eredj a helyedre, fickó, edd meg a húsodat. A Kerekasztalnál rend van, és ha a királyunk azt mondja, igazságot szolgáltat neked, várd be türelemmel!

Durván hátrafordították, de Meleagrant kiszabadult a kezük közül.

- Pokolba a lakomátokkal és pokolba az igazságszolgáltatásotokkal! És pokolba a Kerekasztallal meg az összes lovaggal!

A csatabárdot otthagyva, kifelé csörtetett végig a csarnokon. Cai lépett egyet utána, Gawaine felemelkedett, de Arthur intett, hogy üljön vissza.

Hagyjátok menni - mondta. - Majd a megfelelő időben foglalkozunk vele. Lancelet, a királyné bajnokaként lehet, hogy neked kell majd elbánnod a bitorló bugrissal.

- Boldogan, királyom - mondta Lancelet, aki úgy rezzent össze, mint aki akkor ébredt, és Morgaine gyanította, hogy a férfinak sejtelme sincs, hogy miről volt szó.

A kapuban álló hírnökök még mindig hirdették, hogy mindenki jöjjön közelebb, hogy hallják, amikor a király ítélkezik. Aztán rövid, humoros közjáték következett, amikor egy paraszt jött, és elmesélte, hogyan veszekednek a szomszédjával a két birtok határán álló kis szélmalmon.

És nem tudtunk megegyezni, uram - mondta, két kézzel gyűrögetve durva gyapjúkalpagját -, így aztán ő meg én arra lyukadtunk ki, hogy a király csinált az országban olyan biztonságot, hogy szélmalom lehessen, és én azt mondtam, eljövök ide, uram, és megtudakolom, hogy mit mondasz te, és arra fogunk figyelmezni.

Az ügyet jóindulatú nevetés közepette intézték; de Morgaine észrevette, hogy egyedül Arthur nem nevetett, hanem komolyan figyelt, ítéletet hozott, és amikor a paraszt köszönetet mondott, és számtalan bók és köszönő szó után távozott, Arthur csak akkor mosolyodott el.

- Cai, gondoskodj róla, hogy adjanak neki enni a konyhán, mielőtt hazaindul, mert hosszú gyalogút vár rá. - Felsóhajtott. - Ki a következő, aki ítéletre vár? Isten adja, hogy megoldásra méltóbb kérdés legyen - a legközelebb tán a lótenyésztésről kérnek tőlem tanácsot vagy valami hasonló dologban?

- Csak azt mutatja, mit gondolnak a királyukról - mondta Taliesin. - Neked viszont tudatnod kéne velük, hogy forduljanak a helyi urasághoz, és gondoskodnod kéne róla, hogy alattvalóid feleljenek az igazságért a te nevedben. - Felemelte a fejét, hogy lássa a következő kérvényezőt. - Ám aki most jön, bizonnyal méltóbb a király figyelmére, mert nő, és kétségtelenül bajban lehet.

Arthur intett a kérvényezőnek, hogy lépjen elő: fiatal nő volt, magabiztos, gőgös, udvari viselkedést ismerő. Nem volt más kísérője, csak egy apró és csúf törpe, alig egyméteres, de széles vállú és izmos, kezében kurta, de erős csatabárddal.

A lány meghajolt a király előtt, és elmondta a történetét. Egy olyan hölgyet szolgált, aki - mint a háborúk éveiben oly sokan - egyedül maradt a világon; a birtoka északon feküdt, a régi római fal közelében, amely mérföldeken át húzódott lerombolt őrtornyaival és erősségeivel, amelyek többsége már csak düledező rom volt. De öt fivér, egytől egyig gazfickók, újjáépítettek ötöt az egykori római erődítményekből, és elpusztították az egész vidéket. És most az egyikük, aki a Vörös Földek Vörös Lovagjának nevezte ki magát, ostromot indított a hölgy kastélya ellen; a fivérei pedig még nála is komiszabbak.

- Vörös Lovag, hah! - mondta Gawaine. - Ismerem az uraságot. Harcoltam vele, amikor délre tartottam a legutóbbi, Lot országában tett látogatásom után, és alig menthettem az életemet. Arthur, nem ártana talán sereget küldeni, hogy kifüstöljék a fickókat - a világnak azon a vidékén nincs törvény!

Arthur komoran bólintott, de felállt az ifjú Gareth.

- Arthur uram, a dolog atyám országának a határán történik. Küldetést ígértél nekem, uram, tartsd meg hát, királyom, küldj oda, hogy segítsek a hölgynek megvédeni az országát a gazfickóktól!

A fiatal nő Garethre pillantott, ragyogó, szakálltalan arcára és a fehér selyemköntösre, amelyet lovaggá avatása alkalmából viselt, és elnevette magát.

- Te? Hiszen gyerek vagy még. Nem tudtam, hogy a nagykirály asztalánál nagyra nőtt kölykök tüsténkednek!

Gareth elpirult, mint egy gyermek. Valóban ő adta át Arthurnak a kupát - ezt a feladatot ifjú, előkelő, az udvarnál nevelkedő fiúk látták el a nagyobb ünnepeken. Gareth még nem jegyezte meg, hogy ez már nem az ő dolga, és Arthur, aki kedvelte a fiút, nem figyelmeztette.

- Uram és királyom - szedte össze magát a hölgy -, azért jöttem, hogy kérjek egyet vagy néhányat a csatákban olyan hírt szerzett lovagjaid közül, akik megfélemlíthetnék ezt a Vörös Lovagot - Gawaine vagy Lancelet vagy Balin, olyan lovag kellene, aki hírnevet szerzett a szászok elleni harcokban. Engeded-e, uram, hogy a konyhafiúd gúnyt űzzön belőlem?

- Gareth lovag nem konyhafiú, hölgyem - mondta Arthur. - Gawaine öccse, aki azt ígéri, olyan jó lovag lesz, mint a bátyja, vagy még jobb. Valóban olyan első küldetést ígértem neki, amelyre becsülettel küldhetem, ezért veled küldöm. Gareth - mondta gyengéden -, azzal a feladattal bízlak meg, hogy kísért el ezt a hölgyet, oltalmazd az út veszélyei ellen, és amikor az országukba értek, segíts az úrnőjének megvédeni országát a gazfickók ellen. Ha segítségre lenne szükséged, küldhetsz hírnököt hozzám, de bizonyára az úrnőnek elegendő fegyverese van - csak szükségük lenne valakire, aki ismeri és érti a stratégiát, azt pedig megtanultad Caitól és Gawaine-tól. Hölgyem, kiváló segítőt adok neked.

A lány nem mert megválaszolni a királynak, csak csúnyán nézett Garethre, aki formálisan meghajolt.

- Köszönöm, Arthur uram, istenfélelemre fogom tanítani azokat a gazfickókat - Meghajolt Arthur előtt, és a hölgyhöz fordult, aki viszont hátat fordított neki, és kiviharzott a csarnokból.

Lancelet szólalt meg halkan.

- Túlságosan fiatal ehhez, uram. Nem kéne Balant vagy Balint vagy valaki tapasztaltabbat küldeni?

Arthur a fejét rázta.

- Szerintem Gareth valóban képes rá, és nem szeretném, ha bármelyik lovagomat előnyben részesítenék a másik rovására - legyen a hölgynek elegendő az, hogy az egyikük elmegy segíteni a népén.

Arthur hátradőlt, és intett Cainak, hogy hozza már a tányérját.

- A törvénykezéstől az ember megéhezik. Van-e még kérvényező?

- Van még egy, Arthur uram - mondta higgadtan Viviane, és felállt a királyné hölgyei közül. Morgaine követni akarta, de Viviane intett, hogy maradjon. Viviane magasabbnak látszott a valós magasságánál, olyan egyenes volt a tartása. De ebbe belejátszott a káprázat is, Avalon káprázata... teljesen megőszült hajának fonatai a feje tetején tornyosultak; az oldalán ott függött a kis, sarló alakú kés, a papnő kése, a homlokán pedig ott fénylett az Istennő jele, a ragyogó félhold.

Arthur először meglepetten nézett rá, aztán felismerte, és intett, hogy jöjjön közelebb.

- Avalon úrnője, régen tisztelted már meg udvaromat a jelenléteddel. Jöjj, ülj mellém, rokon, mondd, mivel szolgálhatnálak a legjobban.

- Azzal, ha tiszteletet mutatnál Avalon iránt, ahogyan esküdtél - mondta Viviane. A hangja igen tiszta és halk volt, ám a papnő képzett hangja, amelyet a csarnok legtávolibb zugában is érteni lehetett. - Királyom, tekints a kardra, amelyet viselsz, és gondolj azokra, akik a kezedbe adták, és amire esküdtél...

A későbbi esztendőkben, amikor országszerte újra meg újra mesélték mindazt, ami ezen a napon történt, a csarnokban lévő sok száz emberből kettő nem volt képes egyformán előadni, hogy mi történt előbb. Morgaine azt látta, hogy Balin feláll a helyéről, előrerohan, egy kezet látott, amint felragadta a nagy csatabárdot, amelyet Meleagrant hagyott a trónnak támasztva, aztán dulakodás és kiáltozás következett, majd Morgaine a saját sikolyát hallotta, amikor a nagy csatabárd lesújtott. De a csapást nem látta, csak azt, hogy Viviane ősz haja egyszeriben vérvörös lesz, amint némán összecsuklik.

Aztán a csarnok megtelt kiáltásokkal; Lancelet és Gawaine elkapták Balint, ott ficánkolt a kezük között; Morgaine a tőrével a kezében rohant előre, de Kevin elkapta, torz ujjai szorosan a csuklójára fonódtak.

- Morgaine, Morgaine, ne, már késő... mondta a zokogástól rekedten. - Ceridwen! Istennő anyánk...! Ne, ne, ne nézz rá, Morgaine...

Megpróbálta a lányt elfordítani, de Morgaine dermedten állt, mint aki kővé változott, és hallgatta, hogy Balin trágárságokat ordít teli torokból.

- Nézzétek Taliesin urunkat! - kiáltotta Cai. Az öregember aléltan csúszott lefelé a székében. Cai megragadta, majd néhány elnézést kérő szót mormolva, felkapta Arthur serlegét, és a tartalmát az öreg szájába öntötte. Kevin elengedte Morgaine-t, és esetlenül a vénséges druidához bicegett, fölé hajolt. Nekem kéne odamennem, gondolta Morgaine, de mintha a lába a padlóhoz fagyott volna, egyetlen lépést sem tudott tenni. Meredten bámulta az ájult öregembert, hogy ne kelljen visszanéznie az iszonyatos, vérvörös tócsára a földön, amely átáztatott mindent, ruhát és hajat és hosszú köpenyt. Az utolsó pillanatban Viviane megragadta a maga kis sarlókését. Rajta volt a keze, azon meg a tulajdon vére - annyi, de annyi vér. A koponyája, a koponyája ketté volt hasítva, és vér, vér a trónon, akár az áldozati állat kiontott vére, itt, Arthur trónjának a lábánál...

Arthur végre képes volt megszólalni.

- Nyomorult fickó - mondta rekedten -, mit tettél? Ez gyilkosság, hidegvérű gyilkosság királyod trónusa előtt...

- Gyilkosság, mondod? - hörögte Balin. - Igen, ő volt a királyság legaljasabb gyilkosa, kétszeresen is halált érdemelt - megszabadítottam a királyságodat egy gonosz és aljas varázslónőtől, királyom!

Arthur inkább dühösnek látszott, mint szomorúnak.

- A Tó Asszonya barátom és jótevőm volt! Hogy beszélhetsz így a rokonomról, aki a trónra segített?

- Magát Lancelet urat hívom annak tanújául, hogy megölte az anyámat - mondta Balin -, a jó és ájtatos keresztény asszonyt, név szerint Priscillát, aki tulajdon Balan fivére nevelőanyja volt! És igenis megölte az anyámat, én mondom, gonosz varázslatával megölte... - Az arca rángatózott, a nagydarab férfi sírt, mint a gyermek. - Megölte az anyámat, én mondom, és én megbosszultam, ahogyan lovaghoz illik!

Lancelet iszonyodva csukta be a szemét, az arca eltorzult, de nem sírt.

- Arthur uram, ennek az embernek az élete az enyém! Hadd álljak bosszút anyámért...

- És anyám nővéréért - mondta Gawaine.

- Anyánk nővéréért - tette hozzá Gaheris.

Morgaine dermedt önkívülete véget ért.

- Ne, Arthur! - sikoltotta. - Hadd legyen az enyém! A trónod előtt gyilkolta meg az Úrnőt, hadd bosszulja meg egy avaloni nő Avalon vérét - nézd, ott fekszik bánattól sújtva Taliesin urunk, a gazfickó talán nagyatyánkat is megölte...

- Nővérem, nővérem - nyújtotta a kezét Morgaine felé Arthur. - Nem, nem, nővérem... nem, add ide a tőrödet...

Morgaine a fejét rázta, kezében a tőrrel. Taliesin hirtelen felállt, hogy ő vegye el remegő kezével.

- Nem, Morgaine. Nem lesz több vérontás itt - az Istennő a tudója, elég volt - a vére áldozatként ontatott ki ebben a csarnokban Avalonért...

- Áldozat! Igen, áldozat Istennek, mert Isten le fog sújtani az összes gonosz varázslónőre és isteneikre! - ordította önkívületben Balin. - Hadd végezzek ezzel is, Arthur uram, hadd tisztítsam meg udvarodat az összes gonosz varázslóktól! - Olyan erővel igyekezett szabadulni, hogy Lancelet és Gawaine alig bírtak vele, és intettek Cainak, aki segített a még mindig szabadulni igyekvő Balint térdre kényszeríteni a trón előtt.

- Csendet! - nézett körül vadul Lancelet. - Figyelmeztetek mindenkit, aki kezet merészel emelni a merlinre vagy Morgaine-ra, fejét veszem, bármit mondjon is Arthur... igen, Arthur uram, és a kezed által pusztulok utána, ha úgy akarod! - Az arcán fájdalom és harag tükröződött.

- Királyom - vonyította Balin -, könyörgöm, hadd sújtsam le ezeket a varázslókat és boszorkányokat Krisztus nevében, aki mindet gyűlöli...

Lancelet szájon vágta Balint; a férfi levegőért kapkodott, felszakadt ajkából vér szivárgott.

- Engedelmeddel, uram. - Lancelet levette pompás köpenyét, és gyengéden anyja ijesztő, kivérzett holttestére terítette.

Arthur szemlátomást könnyebben lélegzett, mihelyt a halott eltűnt a szeme elől. Csak Morgaine meredt változatlanul döbbenten az élettelen halomra, amelyet most Lancelet bíborszínű ünnepi köpönyege takart.

Vér. Vér a királyi trón lábánál. Vér, vér a családi tűzhelyen... Morgaine mintha Holló sikolyát vélte volna hallani.

- Nézzétek Morgaine úrnőt - mondta csendesen Arthur -, rögtön elájul.

És Morgaine érezte, hogy kezek segítik gyengéden leülni, és kupát tartanak az ajkához. El akarta tolni, de ekkor Viviane hangját vélte hallani. Idd meg. A papnő megőrzi erejét és akaratát. Engedelmesen ivott, közben hallotta Arthur határozott és ünnepélyes hangját.

- Balin, bármiféle okod volt is... nem, ne többet, hallottam, amit mondtál... egy szót se... vagy őrült vagy, vagy hidegvérű gyilkos. Bármit mondanál is, megölted a rokonomat, és fegyverhez nyúltál a nagykirály előtt pünkösd napján. Mégsem öletlek meg helyben - Lancelet, tedd el a kardodat.

Lancelet a hüvelyébe dugta a kardját.

- Engedelmeskedem, uram. De ha nem bünteted meg ezt a gyilkost, akkor engedelmeddel elhagyom az udvart.

- Megbüntetem. - Arthur arca komor volt. - Balin, eszeden vagy-e annyira, hogy figyelj rám? Ez lesz a sorsod: örökre kitiltalak udvaromból. A Tó Asszonyának testét tegyék lovas ravatalra, és megparancsolom, hogy vidd Glastonburybe, ott mondd el történetedet az érseknek, és végezd el a vezeklést, amelyet kiró rád. Csak az imént emlegetted Istent és Krisztust, de egyetlen keresztény király sem engedi, hogy karddal álljanak személyes bosszút a trónja előtt, ahonnan igazságot oszt. Hallod-e, mit mondok, Balin, egykori lovagom és társam?

Balin lehajtotta a fejét. Lancelet ütésétől eltörött az orra; az ajkából vér csorgott, nehezen beszélt a kitört fogaitól.

- Hallom, királyom, és engedelmeskedem. - Lehajtott fejjel maradt.

Arthur intett a szolgáknak.

- Kérlek, hívjatok valakit, hogy elvigyék szegény testét...

Morgaine elszabadult az őt fogva tartó kezektől, és Viviane mellé térdelt.

- Uram, engedd meg, hogy felkészítsem a temetésre... - és nyelte a könnyeket, amelyeket nem mert ontani. Ez nem Viviane volt, ez az összetört, halott valami, a kéz összezsugorodott karomként még mindig az avaloni sarlókést markolta. Morgaine felemelte a kést, megcsókolta, és a maga övébe dugta. Ezt, egyedül ezt tartja meg.

Hatalmas, könyörületes Anyám, tudtam, hogy sosem megyünk együtt Avalonba...

Nem fog sírni. Lancelet közelségét érezte.

- Isten kegyelme, hogy nincs itt Balan - suttogta a férfi. - Hogy a téboly egyetlen pillanatában elveszítse az anyját és a nevelt fivérét... de ha Balan itt lett volna, ez nem történik meg! Hát van Isten, van irgalom?

Morgaine szíve fájt Lancelet szenvedésétől. Lancelet gyűlölte az anyját, ugyanakkor imádta is, maga volt számára az Istennő. Morgaine szerette volna megölelni Lancelet-t vigasztalni, hogy a keblén sírhasson; ugyanakkor fojtogatta a harag. Lancelet megtagadta az anyját, hogy meri most gyászolni?

Taliesin térdelt melléjük, és megtört, öreg hangján megszólalt:

- Hadd segítek, gyermekeim. Az én jogom - és ők félrehúzódtak, amikor az öregember lehajtotta a fejét, és ősi halotti imát kezdett mormolni.

Arthur felállt a helyén.

- Nincs ma több lakmározás. Túlságosan nagy tragédia történt ahhoz. Aki éhes, fejezze be az étkezést, és csendben távozzon. - Lassan a földön fekvő testhez ment. Kezét gyengéden Morgaine vállára tette, a lány érezte béna nyomorúságában. Hallotta, amint a vendégek csendben elmennek egymás után, és a ruhák suhogásán túl, a távolból egy hárfa hangját hallotta; Britanniában csupán két kéz játszott ilyen hárfán. És végre felengedett, és patakzani kezdett a könnye, amint Kevin hárfáján szólt a Tó Asszonyáért a gyászdal, és erre a zenére vitték ki Camelot nagy csarnokából lassan Viviane-nek, Avalon papnőjének a testét. A ravatal mellett haladó Morgaine csak egyszer pillantott vissza a nagy csarnokra és a Kerekasztalra, és Arthur magányos, meggörnyedt alakjára, ahogyan ott állt a hárfás mellett. És bánata és csüggedése ellenére arra gondolt, hogy Viviane nem adta át Arthurnak Avalon üzenetét. Ez egy keresztény király csarnoka, és már nincs senki, aki mást mondana. Hogy örülne Gwenhwyfar, ha tudná.

Arthur keze ki volt nyújtva; Morgaine nem tudhatta, de talán imádkozott. Morgaine látta az Arthur csuklójára tetovált kígyókat, és az ifjú szarvasbikára meg az újsütetű királyra gondolt, aki kezén és arcán a Király Bika vérével jött hozzá, és egy pillanatra a tündérkirálynő gúnyos hangját vélte hallani. Aztán nem volt más nesz, csak Kevin hárfájának zokogása és Lancelet sírása, amint Viviane-t elvitték, hogy örök nyugalomra helyezzék.

Morgaine szól...

Követtem Viviane testét a Kerekasztal nagy csarnokából, emlékezetem szerint életemben ekkor sírtam másodszor.

És még azon az éjszakán összevesztem Kevinnel.

A királyné asszonyaival Viviane testét a temetésre készítettük elő. Gwenhwyfar odaküldte az asszonyait, és küldött vásznat és fűszereket és egy bársony szemfödelet, de maga nem jött oda. Nem is bántam. Avaloni papnőt avaloni papnőknek illik eltemetniük. A Szüzek Házában lakozó húgaim után vágyakoztam; de Viviane-t legalább nem érintette keresztény kéz. Amikor elkészültem, Kevin jött oda megnézni a halottat.

- Taliesint pihenni küldtem. Britannia merlinjeként hatalmamban áll; nagyon öreg már és igen gyenge - csoda, hogy ma nem szakadt meg a szíve. Félek, nemigen fogja túlélni. Balin most csendes - tette hozzá. - Azt hiszem, talán tudja, mit tett - de az biztos, hogy a téboly rohamában tette. Kész elkísérni Viviane holttestét Glastonburybe, és végrehajtani a vezeklést, amelyet az érsek kiró rá.

Dühösen meredtem rá.

- És ezt te elfogadod? Hogy Viviane az egyház kezére kerüljön? Nem érdekel, mi lesz azzal a gyilkossal - mondtam -, de Viviane-t Avalonba kell vinnünk.

Nagyokat nyeltem, hogy ne kezdjek újra sírni. Együtt lovagoltunk volna Avalonba...

- Arthur úgy rendelkezett - mondta nyugodtan Kevin -, hogy Viviane-t a templom előtt temessék el Glastonburyben, ahol mindenki láthatja.

Hitetlenkedve ráztam a fejem. Ma mindenki megbolondult?

- Viviane-nek Avalonban kell nyugodnia - mondtam - ahol az Anya összes papnője nyugszik az idők kezdete óta. A Tó Asszonya volt!

- És Arthur barátja és jótevője - mondta Kevin -, és Arthur úgy akarja, hogy a sírja zarándokhely legyen. - Felemelte a kezét, hogy hallgassak. - Nem, hallgass végig, Morgaine - van értelme annak, amit mond. Arthur uralkodása alatt nem követtek el még ilyen súlyos bűntettet. Nem rejtheti el Viviane sírját olyan helyre, ahol nem látják, és nem gondolnak vele. Olyan helyre kell temetni, ahol mindenki tudomást szerezhet a király igazságszolgáltatásáról és az egyház igazságszolgáltatásáról.

- És ezt te engeded?

- Morgaine, kedvesem - mondta gyengéden -, nem rajtam áll engedni vagy megtiltani. Arthur a nagykirály, és ebben a birodalomban az történik, amit ő akar.

- És Taliesin hallgat? Vagy azért küldted pihenni, hogy ne legyen útban, amikor elköveted ezt a szentségtörést a király hallgatólagos jóváhagyásával? Engeded, hogy Viviane-t keresztény módra temessék el keresztény szertartásokkal, őt, aki a Tó Asszonya volt - hogy ez a népség temesse el, akik kőfalak közé zárják az Istenüket? Viviane engem választott maga után a Tó Asszonyának, és én megtiltom, megtiltom, hallod?

- Morgaine - mondta higgadtan Kevin. - Nem, figyelj rám, kedvesem. Viviane úgy halt meg, hogy nem nevezte meg az utódját...

- Ott voltál azon a napon, amikor kijelentette, hogy engem választott...

- De te nem voltál Avalonban, amikor meghalt, és megtagadtad azt a helyet - mondta Kevin, és a szavai úgy hullottak rám, mint a hideg eső, beleborzongtam. A ravatalra bámult és Viviane ott nyugvó, letakart testére; bármit tehettem, arra az arcra nem lehetett ránézni holtában. - Viviane úgy halt meg, hogy nem nevezett meg utódot a helyére, és mint Britannia merlinje, ezért én mondom meg, mi történjen. És ha ez Arthur akarata, egyedül a Tó Asszonya - és ne haragudj, kedvesem, ha ezt mondom, de Tó Asszonya most nincs - emelhetne kifogást az én szavam ellen. Úgy látom, a király okkal akarja, amit akar. Viviane pedig egész életében azon igyekezett, hogy békés, törvényes rend legyen az országban...

- Azért jött, hogy megfeddje Arthurt, amiért elárulta Avalont! - kiáltottam elkeseredetten. - Úgy halt meg, hogy nem teljesíthette be a küldetését, és most azt akarod, hogy keresztény földben pihenjen, templomi harangok közelében, hogy halálában is diadalmaskodjanak fölötte, ahogyan életében?

- Morgaine, Morgaine, szegénykém! - Kevin felém nyújtotta két kezét, a torz két kezét, amelyek oly sokszor cirógattak. - Én is szerettem őt, hidd el! De meghalt. Nagy asszony volt, egész életét ezért az országért adta - azt hiszed, számít neki, hol nyugszik üres porhüvelye? Eltávozott ahhoz, ami a halálon túl várja, és ismerve őt, tudom, hogy csak jó várhatja. Azt hiszed, kifogásolná, hogy a teste ott feküdjön, ahol a legjobban szolgálhatja azokat a célokat, amelyek eléréséért áldozta az életét - hogy a király igazsága diadalmaskodjék minden rossz felett ebben az országban?

Gazdag, simogató, dallamos hangja annyira meggyőző volt, hogy egy pillanatig haboztam. Viviane elment; csak ezek a keresztények maradtak, akik olyan nagy dolgot csinálnak a megszentelt és a megszenteletlen földből, mintha az egész föld, amely az Anya keble, nem volna szentséges. A legszívesebben Kevin karjába vetettem volna magam, hogy ott sirassam az egyetlen anyát, akit ismertem, a szétfoszlott reményt, hogy vele térhetek vissza Avalonba, sirassam, amit eldobtam, sirassam félresiklott életemet...

De amit mondott, attól iszonyodva hőköltem vissza.

- Viviane öreg volt - mondta -, és Avalonban élt, a való világtól védve. Nekem, Arthurral, abban a világban kellett élnem, ahol csatákat nyernek és valódi döntéseket hoznak. Morgaine, kincsem, hallgass rám. Késő azt követelnünk, hogy Arthur tartsa be Avalonnak tett esküjét abban a formában, ahogyan fogadta. Múlik az idő, az ország felett templomi harangok kondulnak, és az emberek ezzel elégedettek. Kik vagyunk mi, hogy azt merjük mondani, ez nem az istenek mögött megbúvó istenek akarata? Akár akarjuk, egyetlen szerelmem, akár nem, ez keresztény ország, és mi, akik tiszteljük Viviane emlékét, nem tennénk jót azzal, ha mindenkinek a tudomására hoznánk, hogy azért jött ide, hogy teljesíthetetlen követelésekkel álljon a király elé.

- Teljesíthetetlen követelések? - tördeltem a kezemet. - Hogy merészeled?

- Morgaine, hallgass a józan észre...

- Ez nem józan ész, hanem árulás! Ha Taliesin hallaná...

- Úgy beszélek, ahogyan Taliesint is hallottam beszélni - mondta gyengéden. - Viviane nem azért élt, hogy lerombolja mindazt, amit felépített, a békés országot hogy keresztény vagy druida, nem számít; mindenek felett az Istennő akarata teljesül, bármilyen néven nevezzék is Őt az emberek. Ki vagy te, hogy azt merészeld állítani, nem az Istennő akarata volt, hogy Viviane-t lesújtották, mielőtt békétlenséget szíthatott volna az országban, amely végre elérte a békét és a sikeres megegyezést? Én mondom neked, nem fogja újra ellenségeskedés dúlni, és ha Balin nem sújtotta volna le Viviane-t, magam szóltam volna az ellen, amit követelt - és azt hiszem, Taliesin ugyanezt mondta volna.

- Hogy merészelsz Taliesinről beszélni?

- Taliesin nevezett ki Britannia merlinjének - mondta Kevin -, ezért bíznia kellett bennem, hogy cselekedni fogok a nevében, amikor ő nem szólhat magáért.

- A legközelebb majd bejelented, hogy keresztény lettél! Miért nem hordasz rózsafüzért és keresztet?

- Komolyan azt hiszed, hogy igazán számítana, Morgaine, ha megtenném? - mondta olyan gyengéden, hogy sírni tudtam volna.

Elébe térdeltem, ahogyan egy évvel korábban, és torz kezét a keblemre szorítottam.

- Kevin, szerettelek. Ezért könyörgöm - légy hű Avalonhoz és Viviane emlékéhez! Gyere velem ma éjjel. Ne menj bele ebbe a komédiába, kísérj el inkább Avalonba, ahol a Tó Asszonya az Istennő többi papnőjével nyugodhat...

Fölém hajolt; torz kezéből áradt a fájdalmas gyengédség.

- Morgaine, nem tehetem. Legdrágább kincsem, hát nem figyelmezel a józan ész szavára mindabban, amit beszélek?

Felálltam, lerázva magamról gyenge kezét, és karomat felemelve, az Istennő hatalmát hívtam. Hallottam, hogy hangomban a papnő ereje lüktet.

- Kevin! Annak a nevében, aki eljött hozzád, annak a nevében, aki férfiasságot adott neked, engedelmességet követelek! Nem Arthurnak tartozol hűséggel és nem Britanniának, egyedül az Istennőnek és esküdnek! Jöjj, hagyjuk el ezt a helyet! Jöjj velem Avalonba, vigyük oda Viviane holttestét!

A félhomályban láttam az Istennő ragyogását; Kevin megborzongott, ahogy ott térdelt, és tudom, hogy egy perc múlva engedelmeskedett volna. És akkor nem tudom, mi történt - talán átfutott bennem a gondolat, hogy nem, nem vagyok méltó, nincs jogom... elhagytam Avalont, eldobtam, mi jogon parancsolok hát Britannia merlinjének? A varázs megtört; Kevin hirtelen, esetlen mozdulattal felállt.

- Asszony, te nem parancsolsz nekem! Te, aki odahagytad Avalont, miféle jogon parancsolgatsz a merlinnek? Térdelned kellene előttem! - Két kézzel lökött el magától. - Ne kísérts többé!

Sarkon fordult, és elbicegett, az árnyéka nyomorúságosan bukdácsolt a falon, amint elhagyta a szobát; utána néztem, annyira lesújtva, hogy sírni sem tudtam.

- És négy nappal később Viviane-t az egyház összes szertartásával eltemették Glastonbury szent szigetén. De én nem mentem oda.

Soha, esküdtem meg, soha nem teszem a lábam a Papok Szigetére.

Arthur őszintén gyászolta Viviane-t, nagy sírkövet állított neki, fölé pedig kőhalmot, és megesküdött, hogy egyszer ott nyugszik majd ő és Gwenhwyfar is.

Ami Balint illeti, Patrícius érsek azt rótta rá, hogy zarándokoljon Rómába és a Szentföldre; de mielőtt száműzetésbe mehetett volna, Balan hallotta a történetet Lancelet-tól, és becserkészte, és a nevelt fivérek megvívtak egymással, és Balint egyetlen vágással leterítette a testvére; de Balan súlyos sebet kapott, és nem élte túl Balint egy teljes nappal sem. Viviane-t tehát - így mondták, amikor éneket szereztek róla - megbosszulták; de mit ért, ha keresztény sírban pihent?

És én... én azt sem tudtam, kit választottak a Tó Asszonyául, mert nem tudtam visszatérni Avalonba.

...nem voltam méltó Lancelet-ra, nem voltam méltó még Kevinre sem... nem tudtam rávenni, hogy teljesítse az Avalon iránti igazi kötelességét...

...Taliesinhez kellett volna mennem, könyörögnöm kellett volna neki, akár térden állva, hogy vigyen vissza Avalonba, hogy jóvátegyem hibáimat, és visszatérhessek az Istennő szentélyébe...

De mielőtt véget ért a nyár, elment Taliesin is; azt hiszem, sosem tudta Viviane-t igazán halottnak, mert miután eltemették, még akkor is emlegette, hogy hamarosan eljön, és együtt térnek vissza Avalonba; és anyámról is úgy beszélt, mintha kislány volna még a Szüzek Házában. És a nyár végén békésen elhunyt, és eltemették Camelotban, és még az érsek is gyászolta mint bölcs és tanult embert.

És az ezt követő télen hallottuk, hogy Meleagrant kikiáltotta magát a Nyári Ország királyának. De amikor eljött a tavasz, Arthur küldetésben járt a déli vidéken, és Lancelet is ellovagolt, hogy megtekintse a király kastélyát Caerleonban, amikor Meleagrant követet küldött a fegyverszünet zászlajával, és arra kérte húgát, Gwenhwyfart, hogy látogasson el hozzá, hogy megtárgyalják annak az országnak a kormányzását, amelyre mindketten igényt formáltak.

4

Biztonságosabbnak tartanám, és azt hiszem, király urunk is jobban szeretné, ha itt lenne Lancelet, hogy veled lovagoljon - mondta józanul Cai. - Az a fickó pünkösdkor fegyvert rántott ebben a csarnokban a király előtt, és nem várta meg, hogy a király igazságot szolgáltasson. Fivéred-e, vagy sem, nekem nem tetszik, hogy egyedül menj oda a hölgyed és a kamarásod kíséretében.

- Nem a testvérem - mondta Gwenhwyfar. - Az anyja egy ideig a király ágyasa volt, de aztán a király elküldte, már más férfival kapta rajta. Az asszony azt állította, talán a fiának is azt mondta, hogy Leodegranz az apja. A király sosem ismerte el fiának. Ha tiszteletre méltó ember lenne, és olyan, akiben az én uram megbízik, talán éppúgy lehetne régens, mint bárki más. De én nem engedem, hogy ilyen hazugságból húzzon hasznot.

- És magadat hajlandó vagy rábízni? - kérdezte higgadtan Morgaine.

Gwenhwyfar a fejét rázva pillantott Caira és Morgaine-ra. Miért látszik Morgaine ilyen nyugodtnak, félelem nélkülinek? Morgaine tán sosem fél semmitől, sosem érinti meg érzés e mögött a hűvös, kifürkészhetetlen arca mögött? Az eszével tudta, hogy Morgaine-nak, mint minden hús-vér halandónak néha szenvednie kell fájdalomtól, félelemtől, gyásztól, haragtól - mégis mindössze kétszer volt tanúja Morgaine-nál érzelemnek, annak is régen; egyszer, amikor Morgaine transzba esett, és vért vélt látni a családi tűzhelyen - és félelmében felsikoltott - és egyszer, amikor Viviane-t itt mészárolták le a szeme előtt, és ájultan rogyott össze.

- Egyáltalán nem bízom benne - mondta Gwenhwyfar -, hiszen tudom, hogy kapzsi gazfickó. De gondolkozz, Morgaine! A követelésének az az egyetlen alapja, hogy állítólag a fivérem. Ha a legcsekélyebb mértékben megsért, vagy nem úgy bánik velem, mint tiszteletben álló testvérével, kiderül, hogy a követelése hazugság. Így nem merészelhet mást tenni, mint hogy tisztelt testvéreként és királynőjeként üdvözöljön, érted?

Morgaine vállat vont.

- Én ennyire sem bíznék benne.

- Nem kétséges, hogy ahogyan a merlin, te is képes vagy megtudni boszorkánysággal, mi lesz, ha megteszem.

Morgaine közönyösen felelt.

- Nem kell ahhoz boszorkányság, hogy a gazemberről tudjuk, hogy gazember, és nem holmi természetfeletti bölcsesség súgja nekem, hogy ne rablóra bízzam a tárcámat.

Bármit mondott is Morgaine, Gwenhwyfar mindig úgy érezte, éppen az ellenkezőjét kell tennie; mindig azt gyanította, hogy Morgaine ostoba libának tartja, aki még a cipőjét sem képes befűzni. Morgaine tehát azt hiszi, hogy ő, Gwenhwyfar nem képes megoldani egy államügyet Arthur távollétében? Ugyanakkor alig tudott Morgaine szemébe nézni az egy év előtti, rosszul sikerült Beltane óta, amikor amulettért könyörgött a sógornőjének a meddősége ellen. Morgaine megmondta, hogy az amulett sokszor hat úgy, ahogyan nem szeretnénk... most valahányszor a sógornőjére nézett, arra gondolt, hogy a sógornője nyilván szintén emlékszik a dologra.

Isten büntet; talán azért, mert boszorkánysághoz folyamodtam, talán azért a gonosz éjszakáért. És ahogyan mindig, ha megengedte magának, hogy csak kicsit is felidézze azt az éjszakát, érezte, hogy az egész teste belepirul a kéj és a szégyen vegyes érzésébe. Jaj, könnyű volt azt mondani, hogy mind a hárman részegek voltak, azzal mentegetnie magát, hogy ami történt, Arthur jóváhagyásával történt, lényegében az ő biztatására. Mégis súlyos bűn volt, házasságtörés.

És az óta az éjszaka óta egyre Lancelet-ra vágyott, éjjel-nappal; ugyanakkor alig voltak képesek egymásra nézni. Gwenhwyfar nem tudott a férfi szemébe nézni. Vajon Lancelet most gyűlöli őt mint gyalázatos, házasságtörő asszonyt? Meg kell vetnie. Ugyanakkor iszonyatos csüggedéssel kívánta a férfit.

Azóta a pünkösd óta Lancelet alig volt az udvarnál. Gwenhwyfar sosem sejtette, hogy a férfinak ennyire fontos volt az anyja vagy Balan fivére, ám Lancelet mélyen gyászolta mindkettőt. Mindig távol járt.

- Bárcsak itt lenne Lancelet - mondta Cai. - Ki más kísérhetné el királynénkat ilyen küldetésre, mint az, akit Arthur a királynéja bajnokának és oltalmazójának nevezett?

- Ha itt volna Lancelet - mondta Morgaine -, sok bajunk érne véget, mert pár szóval elintézné Meleagrant-t. De kár olyasmiről fecsegnünk, ami nincs. Gwenhwyfar, menjek veled, és oltalmazzalak?

- Az Isten szerelmére - mondta Gwenhwyfar -, nem vagyok gyermek, aki mozdulni sem tud dajka nélkül! A kamarásomat viszem magammal, sir Lucant és Braccát, hogy megfésüljön és felöltöztessen, ha egy éjszakánál többet töltök távol, meg hogy az ágyam lábánál aludjon; mi kéne még?

- A rangodhoz illő kísérettel kéne menned, Gwenhwyfar. Vannak még itt néhányan Arthur lovagjai közül.

- Ectoriust viszem - mondta Gwenhwyfar. - Arthur nevelőapja, nemes származású, Arthur számos háborújának veteránja.

Morgaine türelmetlenül rázta a fejét.

- Az öreg Ectoriust és sir Lucant akarod vinni, aki a Badon-hegyen elveszítette a fél karját? Miért nem viszed Cait és a merlint is, hogy minden öreg és nyomorék elkísérjen? Jó harcosokból álló kíséretre lenne szükséged, Gwenhwyfar, akik képesek megvédeni, ha a gazfickónak az járna a fejében, hogy túszul ejt, vagy valami annál is rosszabb.

- Ha nem testvéreként bánik velem - ismételte türelmesen Gwenhwyfar -, akkor a követelése mit sem ér. És ugyan ki fenyegetné a tulajdon testvérét?

- Nem tudom, van-e ilyen jó keresztény Meleagrant - mondta Morgaine -, de ha te nem félsz tőle, Gwenhwyfar, hát te jobban ismered nálam. Az biztos, hogy öreg, bicegő veteránokból könnyen találsz magadnak kíséretet - ám legyen. Felkínálhatod neki feleségül a rokonodat, Elaine-t, hogy még nyomósabb legyen a követelése, kinevezheted magad helyett régensnek is...

Gwenhwyfar megborzongott, amikor eszébe jutott a nagydarab, durva, rosszul festett bőrökbe és szőrmékbe öltözött férfi.

- Elaine finom neveltetésű hölgy, nem adnám olyanhoz - mondta. - Beszélek vele... ha tisztességes harcosnak bizonyul és olyan embernek, aki megőrzi a királyságban a békét, és hűséget esküszik Arthur uramnak, akkor uralkodhat a szigeten. Nem minden lovagját kedvelem Arthurnak sem, de lehet valaki tisztességes király akkor is, ha nem túlságosan ügyesen társalog hölgyekkel, beszélget a csarnokban.

- Csodálkozom, hogy így beszélsz - mondta Morgaine. - Amikor hallom, hogyan zenged rokonom, Lancelet dicséretét, mindig úgy érzem, szerinted nem lehet jó lovag, aki nem csinos, és nincs birtokában az udvari jó modornak.

Gwenhwyfar nem akart ismét civakodni Morgaine-nal.

- Ugyan már, nővérem, szívből szeretem Gawaine-t, pedig faragatlan északi, aki átesik a saját lábán, és hölgyhöz alig képes szólni. Amennyit tudok róla, Meleagrant is lehet ilyen gyöngyszem játszócsontocskának álcázva, és azért megyek oda, hogy magam győződjek meg az igazságról.

Így hát másnap reggel Gwenhwyfar útnak indult hat lovagból álló kísérettel, Ectoriusszal, a veterán Lucannal, a szolgálólányával és egy kilencéves apróddal. Azóta nem járt a szülőföldjén, amióta eljött Igraine-nel, hogy Arthur felesége legyen. Nem volt messze: néhány mérföldnyit kellett megtenniük lefelé a domboldalon a tó partjáig, amely ebben az évszakban mocsaras pocsolyákká száradt, ahol marhák legelték a buja, zöld füvet a boglárkás, pitypangos réteken. A parton két csónak várakozott, rajtuk Leodegranz lobogója. Ez arcátlanság volt, hogy Meleagrant engedély nélkül kitűzte a zászlót, no de elképzelhető volt, hogy a fickó valóban a király fiának hitte magát. Sőt még az is lehet, hogy ez igaz volt, mert Leodegranz talán hazudott.

Gwenhwyfar ezen a parton kötött ki, amikor elindult Caerleon felé, sok-sok évvel korábban... milyen fiatal volt akkor, és milyen ártatlan! Lancelet volt mellette, de a sors Arthurnak adta - Isten a tudója, hogy megpróbált jó felesége lenni, bár Isten megtagadta tőle a gyermekáldást. És Gwenhwyfaron ismét erőt vett a csüggedés, amikor a várakozó csónakokra pillantott. Szülhetett volna az urának három vagy öt, vagy hét fiút is, aztán jöhetett volna a pestis, a himlő vagy a torokgyík, és minden fia meghalhatott volna... történtek ilyen dolgok. A tulajdon anyja négy fiat szült, és egyikük sem érte meg az ötödik évét, és Alienorral együtt halt meg a fia. Morgaine... Morgaine fiút szült gonosz boszorkányistenének, és amennyire Gwenhwyfar tudta, az a fiú élt és virult, ugyanakkor ő, a hithű keresztény asszony nem volt képes gyermeket szülni, és nemsokára már öreg is lesz hozzá.

Meleagrant maga várta a kikötőhelyen, hajlongott, nagyra becsült testvérének nevezte, és a saját csónakjába terelte, a kettő közül a kisebbikbe. Gwenhwyfar később sehogy sem tudott visszaemlékezni, hogy történhetett, hogy elválasztották a teljes kíséretétől, kivéve a kis apródot.

- Úrnőm szolgái mehetnek a másik csónakkal, őt én magam kísérem - mondta Meleagrant, és túlságosan is bensőségesen karon fogta Gwenhwyfart, akinek ez nem tetszett. De diplomatikusan kell viselkednie, gondolta, nem szabad a férfit feldühítenie. Az utolsó pillanatban hirtelen elfogta a pánik, és intett sir Ectoriusnak.

- A kamarásom is jöjjön velem - mondta, és Meleagrant vigyorgott, széles, elnagyolt arca is belepirult.

- Ahogy húgom és királynőm óhajtja - mondta, és hagyta, hogy Ectorius és Lucan is beszálljon a kisebb csónakba. Nagy buzgón szőnyeget terített le, hogy Gwenhwyfar arra üljön, és az evezősök kieveztek a tóra. A víz sekély volt, telis-tele vízinövénnyel; nyáron itt néha teljesen kiszáradt. És hirtelen, amint Meleagrant leült mellé, Gwenhwyfart elfogta a régi rémület; a gyomra felfordult, azt hitte, hányni fog. Két kézzel kapaszkodott az ülésbe. Meleagrant túlságosan közel volt hozzá; Gwenhwyfar olyan messzire húzódott a férfitól, amennyire csak a szűk helyen lehetett. Nyugodtabb lett volna, ha Ectorius van a közelében a maga komolyságával, atyai kedvességével. Gwenhwyfar észrevette a nagy csatabárdot Meleagrant övében - ugyanolyan volt, mint amilyet a trón előtt hagyott, amilyennel Balin megölte Viviane-t...

Meleagrant olyan közel hajolt, hogy bűzös leheletétől ismét felfordult Gwenhwyfar gyomra.

- Rosszul érzed magad, húgom? A csónak mozgásától nem lehet, olyan nyugodt a víz...

Gwenhwyfar elhúzódott a férfitól, próbálta megőrizni az önuralmát. Egyedül volt, kivéve a két öregembert, és a tó közepén jártak, ahol csak nád, víz és náddal benőtt látóhatár vette körül... miért is jött ide? Miért nincs a fallal körülvett kertjében, Camelotban? Itt nincs biztonságban, itt csak a nyitott égbolt borul fölé, amitől kavarog a gyomra, meztelennek és védtelennek érzi magát...

- Nemsokára partra szállunk - mondta Meleagrant -, és ha pihenni vágysz, mielőtt elintézzük az ügyünket, húgom, előkészíttettem számodra egy királynői lakosztályt...

A csónak partot ért. Megvolt még a régi gyalogút, Gwenhwyfar látta, ugyanolyan keskenyen kanyargott fel a kastélyig, megvolt a régi fal, ahol azon a délutánon ült, és nézte, hogyan fut Lancelet a lovak között. Úgy összezavarodott, mintha mindez csak az előző napon történt volna, és ő újra az a szégyenlős fiatal lány lenne. Lopva megérintette a falat, érezte, milyen szilárd és tömör, és megkönnyebbülten lépett be a kapun.

A régi csarnokot kisebbnek találta, mint amikor ott élt; hozzászokott már Caerleon, majd Camelot tágasabb tereihez. Atyja régi trónusát olyan bőrök borították, mint amilyeneket Meleagrant viselt, és a trón lábánál nagy, fekete medvebőr hevert. Minden gondozatlannak látszott, a bőrök szakadozottak és zsírosak voltak, a csarnok takarítatlan, savanykásan izzadságszagú; Gwenhwyfar felhúzta az orrát, de annyira megnyugodott, hogy újra falak között van, hogy a szag sem érdekelte. Nem tudta elképzelni, hová tűnhetett a kísérete.

- Pihennél és felfrissítenéd magad, húgom? Megmutassam a lakosztályodat?

Gwenhwyfar mosolygott.

- Aligha leszek itt oly sokáig, hogy a lakosztályomnak nevezhessem, de valóban lemosnám a kezemről a port, és levenném a köpenyemet. Elküldenél valakit a szolgálómért? Meg kell házasodnod, ha régens akarsz itt lenni, Meleagrant.

- Van még arra idő - mondta a férfi -, de megmutatom a lakosztályt, amelyet az én királynőmnek készítettem. - Meleagrant fölfelé vezette Gwenhwyfart a régi lépcsőn. Az is elhanyagolt és ápolatlan volt; Gwenhwyfar elkomorodva gondolt arra, hogy talán Meleagrant mégsem lenne jó régens. Ha a kastélyba nemcsak beköltözött volna, hanem rendbe is hozatta volna, feleséget és jó szolgákat vett volna maga mellé, hogy rendben tartsák, tiszta függönyöket és rendes takarítást biztosítsanak, no és derék katonákat; csakhogy Meleagrant emberei még nála is komiszabbnak látszottak, és nőt Gwenhwyfar sehol sem látott. Halvány nyugtalanságot érzett, talán mégsem volt okos dolog idejönnie egyedül, nem ragaszkodni hozzá, hogy a kísérete mindvégig vele legyen az úton...

Megfordult a lépcsőn.

- A kamarásomat szeretném, de azonnal és a szolgálómat is, de nyomban!

- Ahogyan úrnőm óhajtja. - Meleagrant vigyorgott. A foga igen hosszú, sárga és foltos volt. Mint egy vadállat... gondolta Gwenhwyfar, és rémülten simult a falhoz. Volt mégis annyi belső ereje, hogy határozottan szólaljon meg.

- Kérlek. Hívd ide azonnal sir Ectoriust, vagy nyomban visszamegyek a csarnokba, amíg elő nem kerül a szolgálóm. Nem illendő, hogy Arthur asszonya kettesben legyen egy idegen férfival...

- A fivérével sem? - kérdezte Meleagrant, de Gwenhwyfar elkerülte a férfi kitárt karját, és látta, hogy Ectorius már a csarnokban van.

- Nevelőapám! - kiáltotta. - Légy oly jó, és gyere ide hozzám! És küldd el sir Lucant a szolgálómért!

Az öregember lassan jött felfelé utánuk a lépcsőn, elhaladt Meleagrant mellett, és Gwenhwyfar a kezét nyújtotta, hogy az öregre támaszkodjon. Ez Meleagrant-nak szemlátomást nem tetszett. A lépcső tetejére értek, ahhoz a szobához, ahol egykor Alienor lakott; Gwenhwyfar akkor egy kis szobában élt a mostohaanyjáé mögött. Meleagrant kinyitotta az ajtót. Bentről áporodott, dohos szag áradt, Gwenhwyfar habozott. Talán okosabb lenne nyomban lemennie, és elintézni, amiért jött; aligha tudja felfrissíteni magát, aligha tud pihenni ilyen piszkos és elhanyagolt szobában...

- Te nem, öreg - mondta váratlanul Meleagrant, hirtelen sarkon fordult, és Ectoriust lelökte a lépcsőn. - Úrnőmnek most nincs szüksége a szolgálatodra. - Ectorius elveszítette az egyensúlyát, és ebben a pillanatban Meleagrant belökte Gwenhwyfart a szobába, és becsapta mögötte az ajtót. Gwenhwyfar hallotta, hogyan csattan az ajtót elreteszelő rúd, és térdre esett; mire felállt, egyedül volt a szobában, és bármennyit dörömbölt is az ajtón, semmi sem hallatszott.

Szóval Morgaine joggal figyelmeztette. Vajon a kísérőit legyilkolták? Megölték Ectoriust és Lucant? A szoba, ahol Alienor a gyermekeit szülte, ahol élt és később meghalt hideg és dohos volt; az ágyon csak rongyos takaródarabok hevertek, a szalma bűzlött. Ott állt Alienor régi ládája, de a fafaragás zsíros és szennyes volt, a láda pedig üres. A kandalló tele volt hamuval, mintha évek óta nem gyújtottak volna be. Gwenhwyfar addig verte az ajtót, és kiáltozott, amíg belefájdult a keze meg a torka; éhes és kimerült volt, émelygett a szoba szagától és piszkosságától. De az ajtó nem mozdult, az ablak meg túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy kimásszon, ráadásul legalább három méter magasan. Börtönbe került. Az ablakból az elhanyagolt gazdasági udvarra látott, ahol egyetlen nyamvadt tehén bóklászott és bőgött néha.

Teltek az órák. Gwenhwyfarnak tudomásul kellett vennie két dolgot: hogy a maga erejéből nem képes kijutni, és hogy nem tudja felkelteni senki olyannak a figyelmét, aki a segítségére sietne, és kiengedné. A kísérete eltűnt - lemészárolták vagy bebörtönözték őket, semmi módon sem tudtak a segítségére lenni. A szolgálója és az apródja valószínűleg halottak voltak, mindenesetre elérhetetlenek. Azaz egyedül volt itt, egy olyan ember kezében, aki minden bizonnyal túszul akarta őt használni, hogy kizsaroljon Arthurtól valamilyen engedményt.

A tulajdon személye talán biztonságban van a férfitól. Ahogyan mondta is Morgaine-nak, Meleagrant követelésének az volt az egyedüli alapja, hogy Leodegranz egyetlen életben lévő fia; fattyú, de mégis királyi vérből való. De amikor a férfi ragadozó vigyorára és hatalmas termetére gondolt, megrémült; kényszerítheti is, hogy elismerje az ország régensének.

Telt az idő; a nap lassan eltávolodott a vágásnyi ablakocskától, végig a szobán, majd újra el, végül sötétedni kezdett. Gwenhwyfar átment az Alienor szobája mögötti kisebb szobába, amelyik gyerekkorában az övé volt; egykor az édesanyja lakott Alienor szobájában. A sötét, zárt, kamránál nem nagyobb tér megnyugtatóan biztonságos volt; ugyan ki bántaná itt? Igaz, hogy dohos és piszkos volt, az ágy szalmája pedig penészes, az ágyra mászott, és a köpenyébe burkolózott. Aztán visszament mégis a nagyobb szobába, és megpróbálta Alienor súlyos, faragott ládáját az ajtó elé tolni. Rájött, hogy nagyon fél Meleagrant-tól, bandita külsejű embereitől pedig még jobban.

De Meleagrant biztosan nem engedi nekik, hogy bántsák őt - hiszen Meleagrant egyetlen tárgyalási alapja Gwenhwyfar biztonsága. Arthur megölné, mondta magának, Arthur megölné, ha őt a legcsekélyebb bántás vagy sértés érné.

Csakhogy, kérdezte magától nyomorúságában, számít-e ő igazán Arthurnak? Igaz, hogy az eltelt évek során mindig kedves és szeretetteljes volt, és a legnagyobb tisztelettel bánt vele, talán mégsem szomorkodna, ha megszabadítanák egy olyan asszonytól, aki nem tudott gyermeket szülni neki - egy olyan asszonytól, aki ráadásul más férfit szeret, és ezt képtelen titkolni.

Arthur helyében semmit sem tennék Meleagrant ellen; azt mondanám neki, ha egyszer megszerzett, tartson csak meg, lássa, mire megy velem.

Mit akar Meleagrant? Ha ő, Gwenhwyfar halott lenne, senkinek nem lenne semmiféle igényjogosultsága a Nyári Ország trónjára; élhet néhány ifjú unokaöcs és unokahúg, nőtestvéreinek gyermekei, de azok távol élnek innen, valószínűleg nem tudnak erről az országról, nem is érdekli őket. Lehet, hogy Meleagrant egyszerűen halálra akarja őt éheztetni. Múlt az éjszaka. Egyszer férfiak és lovak zaját hallotta a gazdasági udvarról; a kis ablakhoz ment, kinézett, de csak egy-két fáklyát látott homályosan, és bár ordított, ahogyan csak fájó torka engedte, senki nem nézett fel, senki nem vett róla tudomást.

Egyszer, az éjszaka közepén, amikor rövidke, lidércnyomásos álomba merült, hirtelen ara ébredt, hogy mintha Morgaine mondaná a nevét; felült az ágy koszos szalmáján, a sűrű sötétbe meredt, de egyedül volt.

Morgaine, Morgaine. Ha boszorkányságoddal látsz engem, mondd meg az én uramnak, amikor hazatér, hogy Meleagrant hamis, hogy csapda volt... aztán eltűnődött, vajon megharagszik-e Isten, ha Morgaine boszorkányságától vár szabadulást. És halkan imádkozni kezdett, amíg az ima monotóniája ismét álomba ringatta.

Ezúttal mélyen aludt, álomtalanul, és amikor felébredt, kiszáradt szájjal, azt látta, hogy nappal van, és ő még mindig fogoly az üres és koszos lakrészben. Éhes és szomjas volt, háborgott a gyomra a szagtól, nemcsak a dohos és penészes szalmától, de annak a saroknak a bűzétől is, amelyet latrinának volt kénytelen használni. Vajon meddig hagyják egyedül? Telt az idő, és Gwenhwyfarnak már imádkozni sem volt sem ereje, sem bátorsága.

Talán a bűnéért bűnhődik, azért, mert nem tudta megbecsülni mindazt, amije volt? Arthur hűséges férje volt, ő mégis másik férfi után ácsingózott. Beleártotta magát Morgaine boszorkányos praktikáiba. De ha a házasságtörésemért bűnhődöm Lancelet-val, gondolta elkeseredetten, miért bűnhődtem akkor, amikor még Arthur hűséges hitvese voltam?

Ha Morgaine látta volna is őt a boszorkányos képességeivel, hogy bebörtönözték, vajon tenne-e valamit, hogy segítsen? Morgaine-nak nem volt oka szeretni őt; Morgaine minden bizonnyal megveti.

Számít-e igazán valakinek? Miért is érdekelne bárkit, hogy vele mi történik?

Már elmúlt dél, amikor lépéseket hallott a lépcsőn. Felugrott, szorosan magára tekerte a köpenyét, és elhúzódott az ajtótól. Meleagrant lépett be, erre Gwenhwyfar még távolabbra húzódott vissza.

- Miért tetted ezt velem? - kérdezte. - Hol a szolgálóm, az apródom, a kamarásom? Mit műveltél a kíséretemmel? Azt hiszed, Arthur engedni fogja, hogy uralkodj ezen az országon, amiért megsértetted a királynéját?

- Már nem a királynéja - mondta higgadtan Meleagrant. - Ha végeztem veled, nem fogad többé vissza. A régi időkben, asszonyom, a királynő párja volt a föld ura, és ha megtartalak, és fiakat nemzek veled, senki nem vonja majd kétségbe az uralkodáshoz való jogomat.

- Velem nem fogsz fiakat nemzeni - nevetett keserűen Gwenhwyfar. - Meddő vagyok.

- Ugyan már! Csak egy nyavalyás, szakálltalan ifjonc volt a férjed - mondta Meleagrant, és hozzátett még valamit, amit Gwenhwyfar nem egészen értett, csak annyit, hogy elképesztően ocsmány.

- Arthur meg fog ölni - mondta.

- Próbálja meg. Egy szigetet megtámadni nehezebb, mint hinnéd - mondta Meleagrant -, és addigra lehet, hogy meg se fogja már próbálni, hiszen úgysem akar majd visszakapni...

- Nem mehetek hozzád - mondta Gwenhwyfar -, férjem van.

- Az én királyságomban ez mindenkinek teljesen mindegy - mondta Meleagrant - Sokakat bosszantott a papok uralma, ezért elűztem az összes átkozott papot! A régi törvények szerint uralkodom, és király leszek a törvény szerint, amelyik kimondja, hogy itt a te embered az úr...

- Nem - suttogta Gwenhwyfar, és hátrálni kezdett, de a férfi odaugrott, és magához rántotta.

- Nem vagy kedvemre való - mondta durván a férfi. - Girhes, csúf, sápatag nőszemély - jobban kedvelem az olyan fehércselédet, akinek hús is van a csontján! De a vén Leodegranz lánya vagy, hacsak anyádnak nem volt több vér a pucájában, mint amennyit feltételezek róla! Így hát... - És magához húzta Gwenhwyfart. Gwenhwyfar rúgkapált, kiszabadította a karját, nagyot vágott a férfi arcába.

A férfi felordított, mert Gwenhwyfar könyöke orron találta, megragadta az asszony karját, és alaposan megrázta; aztán ököllel állon vágta. Gwenhwyfar érezte, hogy elpattan valami, és vér futott össze a szájában. A férfi ökle újra meg újra lecsapott; Gwenhwyfar rémülten emelte maga elé védekezésül a két karját, de Meleagrant egyre csak ütötte.

- Elég volt ebből - ordította. - Most megtanulod, ki az úr a házban!

Megragadta Gwenhwyfar csuklóját, és nagyot rántott rajta.

- Jaj, ne... ne... könyörgöm, ne bánts... Arthur, Arthur meg fog ölni...

A férfi csak káromkodással felelt, megfogta ismét Gwenhwyfar csuklóját, az asszonyt a mocskos szalmára dobta, mellé térdelt, a ruhájával babrált. Gwenhwyfar vonaglott, sikoltozott; a férfi újra megütötte, és ekkor már némán feküdt, az ágy szélén összegömbölyödve.

- Vetkőzz! - parancsolta a férfi.

- Nem! - sikoltotta Gwenhwyfar, és összefogta magán a ruhát. Meleagrant kicsavarta a csuklóját, és fél kézzel lefogta, amíg a másikkal derékig széttépte rajta a ruhát.

- Leveszed, vagy tépjem le rólad az egészet?

Reszketve, zokogva, remegő ujjakkal húzta a ruháját felfelé Gwenhwyfar, tudván, hogy ellenszegülnie kéne, de annál jobban tartott a férfi öklétől. Amikor már csupasz volt, a férfi lehúzta a szalmára, és odaszorította, durva kézzel húzva szét a két lábát. Gwenhwyfar csak kicsit ellenkezett, mert félt a férfi ütéseitől, émelygett a büdös leheletétől, hatalmas, szőrös testétől, a nagy, húsos fallosztól, amely fájdalmasan hatolt belé, és egyre csak döfködte, döfködte, amíg úgy érezte, szétszakad belé.

- Ne húzódozz, az ördög vigyen! - ordította vadul döfödve Meleagrant; Gwenhwyfar felsikoltott fájdalmában, és a férfi újra megütötte. Gwenhwyfar mozdulatlanul feküdt, zokogott, és hagyta, hogy a férfi azt tegye, amit akar. Mintha örökké tartott volna, a nagy test erőlködött, és egyre csak döfödte, végül Gwenhwyfar érezte, hogy a férfi görcsbe rándul, és gyötrelmesen nagyot lök; aztán már nem volt benne, kissé odébb húzódott, és Gwenhwyfar levegő után kapkodott, és magára rángatta rongyait. A férfi felállt, megrántotta az övét.

- Engedj el - esengett Gwenhwyfar. - ígérem... ígérem...

Meleagrant csúnyán vigyorgott.

- Miért engednélek? - kérdezte. - Nem, itt vagy, és itt is maradsz. Szükséged van valamire? Másik ruhára ehelyett?

Gwenhwyfar sírt, kimerülten, megszégyenülten, meggyötörten állt. Végül remegő hangon mondta:

- Kaphatok... egy kis vizet és... valami ennivalót? - És - a szégyenkezéstől egyre hangosabban zokogott - egy éjjelit?

- Amit csak úrnőm parancsol - mondta maró gúnnyal Meleagrant, és kiment, és ismét bezárta Gwenhwyfart.

Később megjelent egy púpos banya, és zsíros sült húst meg egy árpacipót hozott, egy korsó vizet és egy korsó sört. Hozott néhány takarót meg egy éjjelit is.

- Ha elviszel egy üzenetet Arthur uramnak - mondta Gwenhwyfar -, neked adom ezt... - és kivette a hajából az aranyfésűt. Az arany láttán a vénasszony képe felragyogott, de aztán ijedten elfordította a tekintetét, és kisurrant a szobából. Gwenhwyfar újra sírni kezdett.

Végül kissé megnyugodott, evett, ivott, és megpróbált egy kicsit megmosakodni. Fájdalmai voltak, de ennél is komiszabb érzés volt, hogy kihasználták, megszégyenítették, lemoshatatlanul bemocskolták.

Igaz-e vajon, amit Meleagrant mondott: hogy Arthur sosem veszi vissza most, hogy jóvátehetetlenül tönkretették? Lehet, hogy igaz... ha ő férfi volna, nem akarna semmi olyat, amit Meleagrant is használt...

Csakhogy ez így nem tisztességes; ő nem tett semmi rosszat, csapdába csalták és rászedték, az akarata ellenére használták fel.

Jaj, hiszen ez nem több, mint amit érdemlek... Hiszen nem vagyok hűséges asszony, mást szeretek... Szinte betege volt a bűntudatnak és a szégyennek. Ám egy idő múlva kezdte összeszedni magát, elemezni kínos helyzetét.

Itt van Meleagrant kastélyában - az apja régi kastélyában. Megerőszakolták, és fogva tartják, és Meleagrant kijelentette, hogy azáltal akarja megszerezni a sziget királyságát, hogy az ő férje lesz. Arthur ezt nem fogja engedni; mindegy, hogy valójában mit gondol Gwenhwyfarról, saját nagykirályi becsületéért háborút kell indítania Meleagrant ellen. Nem lesz könnyű, de a szigetet azért vissza lehet szerezni. Meleagrant harci képességeit nem ismerem, gondolta komor humorral, csak egy védtelen nővel szemben, akit addig volt képes ütni, amíg az engedett neki. De nem valószínű, hogy le tudná győzni a nagykirályt, aki a Badon-hegyen végleg kiűzte a szászokat.

És akkor neki oda kell állnia Arthur elé, és el kell mondania, hogy mi történt vele. Egyszerűbb lenne megölnie magát. Jöjjön, aminek jönnie kell, nem tudta elképzelni, hogy odaáll Arthur elé, és elmondja neki, hogyan bánt vele Meleagrant... Keményebben kellett volna harcolnom ellene; Arthur a csatákban a halállal nézett szembe, egyszer olyan súlyosan sebesült, hogy fél évig kellett feküdnie, és én... néhány pofon meg ökölcsapás után feladtam... Milyen kár, hogy nem tud varázsolni, mint Morgaine! Disznóvá változtatná! Csakhogy Morgaine sosem került volna Meleagrant kezére, sejtette volna, hogy ez csapda; és használta volna azt a kis tőrét is - meg nem ölte volna a férfit, de elvette volna Meleagrant kedvét, sőt talán a képességét is, hogy bármiféle nőt megerőszakoljon!

Gwenhwyfar evett és ivott, megmosakodott, tisztára kefélte mocskos ruháját.

Ismét sötétedni kezdett. Nem remélhette, hogy észreveszi bárki is a hiányát, hogy érte jön valaki, amíg Meleagrant el nem dicsekszik a tettével, ki nem hirdeti, hogy ő Leodegranz lányának a férje. Gwenhwyfar a maga akaratából jött ide, és illendően Arthur két lovagjának a kíséretében. És amíg Arthur nem tér vissza a déli partokról, de az is lehet, hogy csak egy héttel vagy tíz nappal azután, amikor Gwenhwyfar még mindig nem érkezik haza, kezd gyanakodni, hogy valami nincs rendben.

Morgaine, miért nem hallgattam rád? Figyelmeztettél, hogy ez egy gazfickó...

Egy pillanatra látni vélte sógornője sápadt, szenvedélytelen arcát - nyugodt, kissé gunyoros - olyan tisztán, hogy megdörzsölte a szemét; Morgaine kineveti? Nem, csak a fény csapta be, eltűnt.

Bárcsak látna a varázslat segítségével... talán tud küldeni valakit... nem, nem teszi meg, gyűlöl, nevetne a balsorsomon... aztán eszébe jutott: Morgaine gyakran gúnyolta és kinevette, de amikor igazi baj volt, nem volt nála kedvesebb. Morgaine ápolta, amikor elvetélt; tiltakozott, de mégis hajlandó volt segíteni neki az amulettel. Talán mégsem gyűlöli őt. Talán Morgaine gúnyolódása csak védekezés Gwenhwyfar tulajdon gőgje ellen, amiért megveti és lenézi az avaloni varázslónőket.

A félhomályban kezdtek elmosódni a bútorok körvonalai. Kérnie kellett volna valami világosságot. Úgy látszik, a második éjszakát fogja fogolyként itt tölteni, és megeshet, hogy Meleagrant is visszajön... és a gondolattól újra rosszul lett az iszonyattól; még mindig fájdalmai voltak a férfi brutalitásától, a szája feldagadt, véraláfutásoktól sötétlett a válla és, gondolta, nyilván az arca is. És bár amikor egyedül volt itt, egész nyugodtan tudott gondolkodni arról, hogyan vehetné fel a harcot a férfival, hogyan kergethetné esetleg el, a testében sajgó beteges félelemmel tudta, hogy ha Meleagrant újra hozzá ér, ő iszonyodva fog elhúzódni, és hagyni fogja, hogy a férfi azt tegye vele, amit akar, hogy elkerülje az ütéseit... annyira félt, annyira félt, hogy Meleagrant újra bántani fogja...

És hogyan bocsáthatná ezt meg neki Arthur, hogy nem kellett őt eszméletlenre verni, hanem gyáván megadta magát pár pofon és ökölcsapás után... hogyan vehetné vissza királynéjának, hogyan szerethetné és tisztelhetné, amikor ő átengedte magát egy másik férfinak...?

Azt Arthur nem bánta, amikor ő meg Lancelet... abban ő is benne volt... ha bűn volt, az nem volt teljesen Gwenhwyfaré, azt tette, amit az ura kívánt...

No igen, csakhogy Lancelet Arthur rokona és legkedvesebb barátja...

Az udvaron odalenn riadalom támadt; Gwenhwyfar az ablakhoz ment, kikukucskált, ám csak az udvar egyetlen sarkát látta, ugyanazt a bőgő tehenet. De valahol zaj volt, ordibálás, fegyvercsörgés, de Gwenhwyfar nem látta, a hangot meg elfojtották a falak meg a lépcsők; lehet, hogy csak Meleagrant gazemberei szórakoznak az udvaron, vagy - Isten ne adja! - most gyilkolják le a kíséretét. Gwenhwyfar a nyakát nyújtogatta, hogy lásson valamit, de a hasítéknyi ablakból semmit sem látott.

Zajt hallott odakinn. Feltárult az ajtó, és a rossz előérzettél odaforduló Gwenhwyfar Meleagrant-t látta a kezében csupasz karddal. Azzal intett.

- Befelé... a belső szobába - parancsolta. - Takarodj a belső szobába, és egy pisszenést se, mert megbánod.

Eljött értem valaki, hogy kiszabadítson? Meleagrant elszántnak látszott, Gwenhwyfar tudta, hogy tőle nem kap választ. Lassan a kis hátsó szobába hátrált. Meleagrant követte, keze a karján, és Gwenhwyfar hátrahőkölt, egész testében összerándult a várt ütéstől... most megöli őt a férfi, vagy túsznak használja önnön menekülése érdekében?

Sosem derült ki, mit forgatott a fejében a férfi, mert a feje hirtelen szétpattant, záporozott a vér meg a velő; kísérteties lassúsággal esett össze, és Gwenhwyfart is az ájulás kerülgette, de mielőtt összecsuklott volna, Lancelet karjában találta magát.

- Úrnőm, királynőm... jaj, szerelmesem... - Magához ölelte, szorította, és Gwenhwyfar félig önkívületben érezte, amint elborítják Lancelet csókjai. Nem tiltakozott; olyan volt, mint egy álom. Meleagrant a vérében feküdt a földön, a kard meg ott, ahova esett. Lancelet-nak át kellett emelnie Gwenhwyfart a hullán, hogy talpra állíthassa.

- Ho... honnan tudtad? - dadogta Gwenhwyfar.

- Morgaine - mondta rekedten Lancelet. - Amikor Camelotba értem, Morgaine mondta, hogy megpróbált visszatartani téged az érkezésemig. Úgy érezte, csapdába csaltak - lóra ültem, és utánad jöttem fél tucat emberrel. A kíséretedet bebörtönözve találtam az erdőben, nem messzire innen, megkötözve, bekötött szájjal, nyomban kiszabadítottam őket, nem volt nehéz... a fickó bizonnyal biztonságban érezte magát. - Lancelet most elengedte Gwenhwyfart, hogy szemügyre vegye a zúzódásokat az arcán meg a testén, a megtépett ruháját felszakadt, feldagadt ajkát. Remegő kézzel érintette meg az asszony ajkát. - Most bánom csak, hogy ilyen gyors halált halt - mondta. - Élveztem volna, ha szenved, ahogyan te szenvedtél... jaj, szegény szerelmesem, kincsem, milyen kegyetlenül bánt veled...

- Nem is tudod - suttogta Gwenhwyfar -, nem is tudod... - és zokogva simult a férfihoz. - Te jöttél, te jöttél, pedig azt hittem, senki sem jön, hogy már senkinek nem kellek, hogy soha többé nem ér hozzám senki... hiszen úgy megszégyenültem...

Lancelet ölelte az asszonyt, és újra meg újra csókolta a gyengédség tébolyában.

- Megszégyenültél? Te? Nem, a szégyen az övé, az övé, és megfizetett érte... - súgta Lancelet a csókok között - Azt hittem, örökre elveszítettelek, megölhetett volna, de Morgaine azt mondta, élsz...

Gwenhwyfar ekkor is félelmet és neheztelést érzett: vajon Morgaine tudta-e, hogy megalázták, megerőszakolták? Jaj, Istenem, legalább Morgaine ne tudná! Nem bírta elviselni, hogy Morgaine tudjon minderről!

- Sir Ectorius? Sir Lucan...

- Lucan tűrhetően van; Ectorius nem fiatal, és súlyos megrázkódtatás érte, de nincs okunk azt hinni, hogy nem marad meg - mondta Lancelet. - Le kell menned hozzájuk, szerelmem, hogy lássák, a királynéjuk él.

Gwenhwyfar végignézet megtépett ruháján, habozó kézzel érintette meg véraláfutásos arcát.

- Nem kaphatnék egy kis időt, hogy rendbe hozzam magam? - kérdezte rekedten. - Nem akarom, hogy lássák... - és nem tudta folytatni.

Lancelet habozott, aztán bólintott.

- Igen - mondta -, hadd higgyék azt, hogy nem mert bántani. Így jobb. Egyedül jöttem, tudtam, hogy legyőzöm Meleagrant-t; a többiek lent vannak.

Hadd nézem át a többi szobát; olyasfajta fickó, mint Meleagrant nem élhetett itt valami nő nélkül.

Egy pillanatra kiment, és Gwenhwyfar alig tudta elviselni, hogy nem látja. Elhúzódott Meleagrant a földön fekvő tetemétől, úgy nézett le rá, mintha döglött farkas lett volna, amelyet pásztorok ütöttek agyon, még a vértől sem irtózva.

Lancelet egy perc múlva visszajött.

- Van odébb egy szoba, amelyik tiszta és egy láda, ruhákkal: azt hiszem, az öreg király szobája. Még tükör is van benne.

Végigvezette Gwenhwyfart a folyosón. A szoba takarítva volt, az ágy szalmája is friss volt és tiszta, volt rajta lepedő és takaró, sőt szőrmetakarók is - nem túlzottan tiszták, de nem is undorítók. Ott állt a faragott láda, amelyet Gwenhwyfar felismert, abban talált három női ruhát, az egyiket Alienor viselte egykor, a másik kettőt magasabb nőre szabták. Gwenhwyfar könnyes szemmel vette őket a kezébe, és azt gondolta, Ezek az édesanyám ruhái lehettek. Csodálom, hogy apám nem adta őket Alienornak. Aztán azt gondolta: Sosem ismertem eléggé jól apámat. Nem tudom, miféle ember volt, csak az apám volt. És ezt olyan szomorúnak találta, hogy ismét a sírás kerülgette.

- Ezt veszem fel - mondta, aztán erőtlenül felnevetett. - Ha fel tudok öltözni szolgáló segítsége nélkül...

Lancelet gyengéden megérintette az arcát.

- Én foglak felöltöztetni, úrnőm. - És segített Gwenhwyfarnak levennie a ruháját. Aztán eltorzult az arca, és úgy, ahogy volt, félmeztelenül a karjába kapta az asszonyt.

- Ha arra gondolok... hogy az az állat hozzád ért... - mondta, és fejét Gwenhwyfar keblébe fúrta -, és én, aki szeretlek, alig merek hozzád érni...

És bármilyen hűséges volt is Gwenhwyfar, a következőkre jutott; erényéért és önmegtartóztatásáért Isten azzal fizetett, hogy Meleagrant kezére adta, aki brutálisan megerőszakolta! És Lancelet-nak, aki szerelmet és gyengédséget kínált neki, aki fegyelmezetten félrehúzódott, hogy ne árulja el a rokonát - ennek a tanújának kellett lennie! A férfi karjában a férfi felé fordult.

- Lancelet - suttogta -, szerelmem, mindenségem... szabadíts meg annak az emlékétől, ami itt történt velem... ne menjünk még el innen egy kicsikét...

A férfi szemét elfutotta a könny; gyengéden az ágyra tette az asszonyt, reszkető kézzel simogatta.

Isten nem jutalmazott meg az erényességemért. Miért hinném, hogy meg tud büntetni? És ekkor egy gondolat megrémítette, talán nincs is Isten. Nem létezik egyetlen Isten sem, akiben az emberek hisznek. Talán az egész csak a papok nagy hazugsága, hogy megmondhassák az embereknek, mit tegyenek, miben higgyenek, hogy parancsolhassanak még a királynak is. Felemelkedett, és magához húzta Lancelet-t, duzzadt szájával a férfiét kereste, keze bejárta az egész szeretett testet, ezúttal félelem és szégyenkezés nélkül. Nem érdekelte már semmi más, nem tartóztatta meg magát. Arthur? Arthur nem oltalmazta meg a megbecstelenítéstől. Elszenvedte hát, amit el kellett szenvednie, hadd legyen meg most legalább ez. Arthur közbenjárására hált először Lancelet-val, és most azt teszi, amit ő akar.

Két órával később kilovagoltak Meleagrant kastélyából, egymás mellett, egymás kezét fogva lovaglás közben, és Gwenhwyfar már nem szégyellte; egyenesen Lancelet-ra nézett, büszkén emelte fel a fejét örömében. Ez az ő igazi szerelme, soha többé nem próbálja eltitkolni senki elől.

5

Avalon partján a papnők lassan vonulnak a nád közt, fáklyával a kezükben... Köztük kellett volna lennem, de valamiért nem tudtam odamenni... Viviane haragudott volna rám, amiért nem voltam ott, de mintha egy távoli parton álltam volna, és képtelen voltam kimondani a szót, amely hozzájuk vitt volna...

Holló lassan lépegetett, sápadt arca olyan ráncos volt, amilyennek sosem láttam, a halántékán hosszú, fehér vonás... a haja kibontva; lehetséges, hogy még mindig szűz, csupán az Isten érintette? Fehér leplét ugyanaz a szél fújta, amelytől a fáklyák lángja csapkodott. Hol volt Viviane, a Tó Asszonya? A szent csónak az örökkévaló ország partján állt, de ő soha többé nem lép az Istennő földjére... és ki az ott a Tó Asszonyának fátylával és koszorújával?

Sosem láttam, csak álmaimban...

Sűrű, érett búza színű hajfonatai koronaként ölelik a homlokát; de az övén, ahol a papnő sarlókésének kellene függni... jaj, Istennő! Szentségsértés! Mert a halvány köntös övén ezüstkereszt lógott; láthatatlan kötelékek ellen feszültem, hogy odarohanjak, és letépjem a szentségsértő tárgyat, de közénk lépett Kevin, két kezemet a két kezébe fogta, amelyek úgy tekeregtek, mint torz kígyók... aztán rángatózni kezdett a kezeim között... és a kígyók belém martak a fogukkal...

- Morgaine! Mi az? - rázta meg ágyastársa vállát Elaine. - Mi az? Felsikoltottál álmodban...

- Kevin - motyogta Morgaine, és felült, hollófekete, kibontott haja úgy omlott le, mint a fekete víz. - Nem, nem, nem te voltál... de szőke volt, mint te és egy kereszt...

- Álmodtál, Morgaine - mondta Elaine. - Ébredj fel!

Morgaine megborzongott, mély lélegzetet vett, aztán a szokásos nyugalmával nézett Elaine-re.

- Sajnálom... rosszat álmodtam - mondta, de a szemében még rémület volt. Elaine eltűnődött, vajon milyen álmok nyugtalanítják a király nővérét; bizonyára rosszak, hiszen a boszorkányok és varázslónők gonosz szigetéről jött ide... ő mégsem találta Morgaine-t soha gonosznak. Hogy lehet egy nő ilyen jó, amikor ördögöket imád, és tagadja a Krisztust?

Elfordult Morgaine-tól.

- Fel kell kelnünk, rokon - mondta. - Ma megjön a király, így mondta a tegnap esti futár.

Morgaine bólintott, kilépett az ágyból, és lehúzta az ingét; Elaine szemérmesen elfordította a tekintetét Morgaine-ban nyoma sem volt szeméremnek - sosem hallotta talán, hogy a bűn a női test közvetítésével került a világba?

Most szégyentelenül állt ott meztelenül, ládájában ünneplő ing után kutatott, és Elaine elfordult, öltözködni kezdett.

- Siess, Morgaine, a királynéhoz kell mennünk...

Morgaine mosolygott.

- Ne olyan sietősen, rokon, hagyjunk időt Lancelet-nak, hogy eltűnjön. Gwenhwyfar nem köszönné meg neked, ha botrányt okoznál.

- Morgaine, hogy mondhatsz ilyet? A történtek után több, mint ésszerű, hogy Gwenhwyfar nem akar egyedül maradni éjszakára, és ezért a bajnoka az ajtajánál alszik... és igazán szerencse, hogy Lancelet odaért, és megmentette a még rosszabbtól...

- Ne légy ostobább, mint amennyire muszáj, Elaine - mondta csüggedt türelemmel Morgaine. - Te elhiszed ezt?

- Persze, te jobban tudod a bűbájoddal - csattant fel Elaine olyan hangosan, hogy a szobában alvó többi nő mind odakapta a fejét, hogy vajon min veszekszik a királyné unokahúga meg a király nővére.

Morgaine lehalkította a hangját.

- Hidd el, én sem akarok botrányt Gwenhwyfar a sógornőm, és Lancelet is rokonom. Isten a tudója, Arthurnak nem kellene megszidnia Gwenhwyfart a történtekért Meleagrant-nal - szegény jószág nem tehet róla, és az sem kétséges, hogy azt kell mondani: Lancelet időben érkezett, hogy megmentse. De nem kétlem, hogy Gwenhwyfar elmondja Arthurnak, legalábbis titokban, hogyan bánt vele Meleagrant - nem, Elaine, láttam, milyen állapotban volt, amikor Lancelet visszahozta a szigetről, és hallottam, amit mondott, hogy attól fél, hogy az a pokolfajzat felcsinálta!

Elaine holtsápadt lett.

- De hiszen a testvére - suttogta. - Van-e eleven férfi, aki ekkora bűnt követne el?

- Az Isten szerelmére, Elaine, hogy te milyen buta vagy! - mondta Morgaine. - Szerinted tehát az benne a legnagyobb baj?

- És azt mondod... Lancelet a királynéval hált, amíg a király távol volt...

- Nem lep meg, és szerintem nem is először - mondta Morgaine. - Gondolkozz, Elaine, sajnálod Gwenhwyfartól? Azután, amit Meleagrant művelt vele, nem csodálkoznék, ha Gwenhwyfar soha többé nem kívánná férfi érintését, éppen ezért örülök, ha Lancelet begyógyította ezt a sebet. És lehet, hogy Arthur ezek után elküldi, hogy végre fia szülessen valaki mástól.

Elaine Morgaine szemébe nézett

- Gwenhwyfar talán zárdába vonul - azt mondta nekem, sosem volt boldogabb, mint a zárdában, Glastonburyben. De vajon befogadják-e, ha az ura lovaskapitányának a szeretője volt? Jaj, Morgaine, úgy szégyenkezem miatta!

- Ennek semmi köze hozzád - mondta Morgaine. - Mit törődsz vele?

Elaine-t magát is meglepte a kirohanása.

- Gwenhwyfarnak ura van, a nagykirály asszonya, és az uránál tiszteletreméltóbb és derekabb király sosem uralkodott ezen a földön! Nincs hát szüksége rá, hogy máshol keresse a szerelmet! És Lancelet hogyan kereshetné más hölgy kegyét, ha a királyné nyújtja ki érte a kezét?

- Nos - mondta Morgaine -, talán most elmennek Lancelet-val az udvartól. Lancelet-nak vannak birtokai Kis-Britanniában, és régen szeretik egymást, bár eddig a balesetig, azt hiszem, keresztény férfi és nő módjára éltek.

Magában feloldozta magát ezért a hazugságért; amit Lancelet elmondott neki gyötrelmében, azt örökre a szíve legmélyén akarta megőrizni.

- Csakhogy akkor Arthuron nevet majd a szigetek minden keresztény királya - okoskodott Elaine. - Ha a királynéja megszökik az országából a barátjával, aki egyben a lovasainak a kapitánya, felszarvazottnak fogják gúnyolni, vagy annál is rosszabbnak.

- Azt hiszem, Arthur nem érdekli, mit beszélnek róla - kezdte Morgaine, de Elaine a fejét rázta.

- Nem, Morgaine, oda kell figyelnie. A csekélyebb királyoknak tisztelniük kell, hogy szükség esetén a zászlaja alá gyűljenek. Hogyan tehetnék, ha megengedi a feleségének, hogy nyíltan bűnben éljen Lancelet-val? Igen, tudom, te mostanról beszélsz. De biztosak lehetünk-e benne, hogy vége lesz? Apám Arthur barátja és vazallusa, de szerintem még ő is kigúnyolná az olyan királyt, aki a feleségén sem tud uralkodni, és megfordulna a fejében, hogy akkor hogyan lenne képes egy országot uralni.

Morgaine vállat vont.

- Hát akkor mi mást tehetünk, mint hogy legyilkoljuk a bűnös párt?

- Micsoda beszéd! - borzongott meg Elaine. - Nem, de Lancelet-nak el kell hagynia az udvart. A rokona vagy, nem tudnál hatni rá?

- Sajnos - mondta Morgaine - attól tartok, ebben a kérdésben nemigen tudom befolyásolni a rokonomat.

És mintha valami hidegség mart volna a belsejébe.

- Ha Lancelet házas volna - mondta Elaine, és maga is megijedt a bátorságától. - Ha az én uram volna! Morgaine, te járatos vagy a bűbájban meg a varázsigékben, nem tudnál tenni valamit, hogy Lancelet Gwenhwyfarról felém fordítsa a szemét? Én is királylány vagyok, és vagyok olyan szép, mint Gwenhwyfar - és legalább nincs férjem!

Morgaine keserűen nevetett.

- A varázsigéim, Elaine, rosszabbak is lehetnek a haszontalannál - kérdezd meg egyszer Gwenhwyfart, hogyan ütött vissza egy ilyen varázslat! De Elaine - kérdezte hirtelen komolyan -, valóban ezt az utat akarod járni?

- Ha feleségül venne - mondta Elaine -, azt hiszem, rájönne, hogy legalább annyira méltó vagyok a szerelmére, mint Gwenhwyfar.

Morgaine felemelte a lány állát.

- Figyelj, gyermekem - kezdte, és Elaine úgy érezte, hogy a varázslónő fekete szeme a lelke legmélyét kutatja. - Elaine, ez nem lesz könnyű. Azt mondtad, szereted őt, de ha szűzleány a szerelemről szól, az nem több képzelgésnél. Tudod-e valójában, miféle ember Lancelet? Kitart-e ez a képzelgés egy házasság hosszú évei alatt? Ha csak vele akarsz hálni - az elég könnyen összejöhet. De amikor a bűbáj csillogása eloszlik, meggyűlölhet, amiért becsaptad. És akkor mi lesz?

- Még azt... még azt is megkockáztatnám - dadogta Elaine. - Morgaine, apám másoknak is feleségül kínált, de megígérte, hogy sosem kényszerít senkihez. Én mondom neked, ha nem lehetek Lancelet felesége, egész életemet kolostorban fogom tölteni, esküszöm... - A lány egész testében reszketett, de nem sírt. - De miért is hozzád fordulok, Morgaine? Ahogyan mindannyian, ahogyan maga Gwenhwyfar is, te is Lancelet-t kívánod akár férjedül, akár szeretődül, és a király nővére maga választhat...

Ekkor Elaine egy pillanatra azt hitte, rosszul lát, mert mintha a varázslónő hideg szemét elfutotta volna a könny. És valami volt a hangjában, amitől Elaine szeme is szúrni kezdett.

- Nem, gyermekem, Lancelet nem venne el, még ha Arthur parancsolná sem. Higgy nekem, Elaine, nem sok boldogságban lesz részed Lancelet mellett.

- Nem hiszem - mondta Elaine -, hogy a nőknek sok örömük van általában a házasságban - azt csak fiatal lányok hiszik, és én már nem vagyok olyan fiatal. Csakhogy a nőnek egyszer férjhez kell mennie, és akkor inkább Lancelet-t szeretném. - És kifakadt. - Szerintem nem is tudsz csinálni semmit! Miért gúnyolsz? Hiszen a bűbájod nem több a semminél, nem igaz?

Azt hitte, Morgaine dühös lesz, védeni fogja a tudományát, de az csak a fejét csóválta, és sóhajtott.

- Nemigen bízom a szerelmi varázslatokban. Arra valók, hogy a tudatlan akaratát összpontosítsák. Avalon hatalma egészen más, és nem illik felidézni pusztán azért, mert egy leányzó inkább az egyik férfival hálna, mint a másikkal.

- Így van ez mindig a bölcsek hatalmával - gúnyolódott Elaine. - Ezt meg ezt tehetném, mégsem teszem, mert nem lenne helyes az istenek művébe avatkozni, vagy nem jól állnak a csillagok, vagy amit akarsz...

Morgaine nagyot sóhajtott.

- Rokon, neked adhatom Lancelet-t férjedül, ha valóban erre vágysz. Nem hiszem, hogy boldoggá fog tenni, de legalább van annyi eszed, hogy a házasságtól nem vársz boldogságot, így mondtad... higgy nekem, Elaine, semmire sem vágyom jobban, mint hogy Lancelet házasemberként távol legyen az udvartól és a királynétól. Arthur az öcsém, nem szeretném, ha szégyent hoznának rá, pedig előbb-utóbb bekövetkezik. De emlékezned kell, hogy te kérted ezt tőlem. Aztán ne panaszkodj, ha keserűre fordul.

- Esküszöm, elviselek mindent, ami jön, ha ő lesz az uram - mondta Elaine. - De miért csinálod, Morgaine? Egyszerűen bosszúból Gwenhwyfar ellen?

- Hidd ezt, ha akarod, vagy hidd azt, hogy jobban szeretem Arthurt, semhogy engedném, hogy a botrány elsöpörjön mindent, amit itt létrehozott - mondta higgadtan Morgaine -, és ne feledd, Elaine, hogy a varázslat ritkán hat úgy, ahogyan várnánk...

Amikor az istenek akartak valamit, ugyan mit számított, mit tesz egy halandó, akár varázslat segítségével? Viviane a trónra ültette Arthurt... mégis az Istennő akarata valósult meg, nem Viviane-é, hiszen megtagadta Arthurtól az utódot a királynéjától. És amikor ő, Morgaine helyre akarta hozni, amit az Istennő befejezetlenül hagyott, a visszaütő varázslat botrányos szerelembe keverte Gwenhwyfart és Lancelet-t.

Nos, ezt legalább helyre tudja hozni azáltal, hogy gondoskodik Lancelet tiszteletreméltó frigyéről. És Gwenhwyfar is csapdába esett; talán ő is örülni fog, ha valamiképpen kijutnak ebből a zsákutcából.

Az ajka elhúzódott, de nem egészen mosolyra.

- Vigyázz, Elaine, gondolj a bölcs mondásra: Óvatosan könyörögj, mert esetleg megadatik, amiért könyörögtél. Neked tudom adni Lancelet-t férjedül, de cserében ajándékot kérek.

- Mit adhatok én neked, amit becsülni tudsz, Morgaine? Hogy az ékszerek nem izgatnak, azt láttam...

- Nem kérek sem ékszert, sem vagyont - mondta Morgaine -, csak ezt. Gyermekeket fogsz szülni Lancelet-nak, mert láttam a fiát... - és elhallgatott, mert a hátgerincén végigfutott a hideg, mint amikor rájött a Látás. Elaine kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Morgaine szinte hallotta Elaine gondolatait. Tehát igaz, és Lancelet lesz az uram, és gyermekekkel ajándékozom meg...

Igen, igaz, bár nem tudtam én sem, amíg ki nem mondtam... ha a Látáson belül működöm, akkor nem avatkozom abba, amit az Istennőre kell hagyni, és így tiszta lesz előttem az út.

- A fiadról nem mondok semmit - mondta higgadtan Morgaine. - Követnie kell a maga sorsát... - Megrázta a fejét, hogy megtisztítsa a Látás különös sötétségétől. - Csak azt kérem, add nekem az első lányodat, hogy Avalonban tanulhasson.

Elaine szeme kikerekedett.

- Boszorkányságot?

- Lancelet édesanyja Avalon főpapnője volt - mondta Morgaine -, és én nem fogok lányt szülni az Istennőnek. Ha a segítségemmel megszülöd Lancelet-nak a fiút, akire minden férfi vágyik, meg kell esküdnöd - a te Istenedre -, hogy hozzám küldöd a lányodat nevelkedni.

A szoba megtelt csengő csenddel. Végül Elaine megszólalt.

- Ha mindez megtörténik, és ha fiam lesz Lancelet-tól, akkor esküszöm, hogy a lányát megkapod Avalon számára. Esküszöm a Krisztus nevére - mondta, és keresztet vetett.

Morgaine bólintott.

- És én esküszöm cserében - mondta -, hogy olyan lesz nekem, mint a tulajdon lányom, akit sosem szülhetek meg az Istennőnek, és hogy egy hatalmas rosszat fog megbosszulni...

Elaine összerezzent.

- Hatalmas rosszat... Morgaine, miről beszélsz?

Morgaine egy kissé megszédült; a szobában megtört a csengő csend. Morgaine észlelte, hogy odakinn esik az eső, és a szobában hideg van. Elkomorodott.

- Nem tudom... elkalandoztak a gondolataim. Elaine, itt nem lehet megcsinálni. Engedelmet kell kérned, hogy meglátogasd atyádat, és el kell intézned, hogy elkísérjelek. Arról én gondoskodom, hogy Lancelet ott legyen. - Mély lélegzetet vett, és megfordult, hogy felöltözzön. - Ha már Lancelet-nál tartunk, adtunk neki elegendő időt, hogy elhagyja a királyné szobáját. Jöjj, Gwenhwyfar vár minket.

- Ugye most megvetsz, Morgaine?

Ez egyszer, gondolta Morgaine, Gwenhwyfar hangot adott a kérdésnek, amely hetek óta foglalkoztatta. A legszívesebben csípősen válaszolt volna: És ha úgy volna, nem azért tán, mert először te vetettél meg engem? De a lehető leggyengédebben mondta:

- Nem vagyok a gyóntatod, Gwenhwyfar, nem én hiszek olyan Istenben, aki kárhozatra ítél, amiért olyan férfival hálsz, aki nem a férjed. Az én Istennőm gyengédebben bánik a nőkkel.

- Neki kellett volna a férjemnek lennie - tört ki Gwenhwyfarból, aztán elhallgatott. - Arthur a testvéred, a szemedben nem tehet semmi rosszat...

- Nem ezt mondtam. - Morgaine nem bírta nézni a fiatalasszony szenvedését. - Gwenhwyfar, húgom, senki sem vádolt téged...

De Gwenhwyfar elfordult. Összeszorított foggal mondta:

- Nem, a szánalmad sem kell, Morgaine.

Kell vagy nem, a tiéd, gondolta Morgaine, de nem mondta ki; nem volt gyógyító, hogy régi sebeket tépjen fel és véreztessen.

- Kész vagy élelmet venni magadhoz, Gwenhwyfar? Mit ennél?

Mióta nincs háború, ebben az udvarban egyre inkább úgy fest, mintha a szolgálója lennék, és ő előkelőbb lenne nálam. Ezt a játékot játssza mindenki, gondolta közönyösen Morgaine, és nem sajnálta Gwenhwyfartól sem. De a királyságban akadtak nemesi hölgyek, akik sajnálták; és Morgaine-nak az sem tetszett, hogy Arthur ezt elfogadta, és hogy amióta nem volt háború, Arthur elvárta, hogy a lovagjai a személyi kísérői legyenek, akkor is, ha a maguk jogán királyok és nagyurak voltak. Avalonban szívesen szolgálta Viviane-t, mert az öregasszony az Istennő élő képviselője volt, és a bölcsessége meg a varázsereje szinte az emberi fölé emelte. De tudta azt is, hogy számára elérhető ugyanez a hatalom, ha keményen megdolgozik érte; és eljöhet a nap, amikor őt fogják tisztelni, ha ő képviseli az Istennő hatalmát.

De egy ország katonai vezetőjéhez és hitveséhez - nem, az ilyen hatalom csak háborúban illik, és Morgaine-t dühítette, hogy Arthur ilyen állapotban tartja az udvarát, és olyan hatalmat hisz a magáénak, amilyennel csak a legnagyobb druidák és papnők rendelkeznek. Arthur még mindig Avalon kardját viseli, és ha nem tartja meg Avalonnak tett esküjét, vissza fogják kérni tőle.

És akkor Morgaine-nak úgy tetszett, mintha a szoba igen elcsendesedett volna, és kitárult volna, mintha minden nagyon messze lenne; még látta Gwenhwyfart, amint szóra nyílik a szája, de ugyanakkor átlátott az asszony testén, mintha a tündérek királyságában lenne. Egyszeriben minden távoli és kicsi és fölébe tornyosuló lett, és a fejében mélységes csend volt. Ebben a csendben egy pavilon falait látta, és Arthur ott aludt, kezében a csupasz Excalibur. És ő Arthur fölé hajolt - a kardot nem tudta elvenni, de Viviane kis sarlókésével elvágta a szalagokat, amelyek a kardhüvelyt Arthur övéhez erősítették; a hüvely öreg volt már, a bársony kikopott, a hímzés nemesfémei elhomályosultak, kifakultak. Morgaine a kezébe vette a kardhüvelyt, és akkor egy nagy tó partján állt, körötte a susogó nád hangjai...

- Azt mondtam, nem, nem kérek bort, unom reggelire a bort - mondta Gwenhwyfar. - Talán Elaine talál a konyhán egy kis friss tejet - Morgaine? Magadnál vagy?

Morgaine összerezzent, és Gwenhwyfarra bámult. Lassan tért magához, fókuszálta a tekintetét. Semmi nem volt igaz, nem száguldott vad iramban egy tó partján, a kezében a kardhüvellyel... az egész hely mégis mintha a tündérek országában lett volna, mintha fodrozó vízen át látott volna mindent, és mintha egy álomban történt volna minden, amelyet egykor álmodott, csak tudna emlékezni rá... és miközben megnyugtatta a többieket, hogy jól van, és maga megy az istállóba friss tejért, ha a konyhán nincs, gondolatai még mindig az álom labirintusában bolyongtak... ha emlékezni tudna, hogy mit álmodott, minden rendben lenne...

De amint kilépett a friss, még nyáron is hűvös levegőre, már nem érezte úgy, hogy ez a világ nyomban beleolvad tündérhonba. A feje fájt, mintha kést forgattak volna benne, és egész nap az éber álom bűvöletének foglya volt. Ha emlékezni tudna... az Excaliburt a tóba dobta, így volt, hogy a tündérkirálynő meg ne szerezhesse... nem, mégsem így volt... és elméje ismét hozzálátott, hogy kiigazodjék álma különös ösvényén, amely nem hagyta nyugodni.

De délután, amikor a nap már ereszkedni kezdett, hallotta az Arthur érkezését jelentő kürtöket, és érezte az egész Cameloton végigfutó izgalmat. A többi nővel együtt kiszaladt a magaslat szélén lévő földsáncra, és nézte, hogyan közeledik lobogó zászlókkal a királyi sereg. Gwenhwyfar reszketett mellette. Magasabb volt Morgaine-nál, de karcsú, halvány kezével és keskeny válla törékenységével Morgaine-nak Gwenhwyfar gyermeknek tetszett, magas, vékony kamaszlánynak, aki attól tart, hogy büntetést kap valami képzelt csínytevésért. Reszkető kezével Gwenhwyfar megérintette Morgaine karját.

- Nővérem... az uramnak tudnia kell? Megtörtént, és Meleagrant halott. Arthurnak nem kell háborút indítania senki ellen. Miért ne hihetné, hogy Lancelet uram idejében ért oda... még időben, hogy megakadályozza... - A hangja vékony és reszkető volt, akár egy kislányé, alig tudta kimondani a szavakat.

- Húgom - mondta Morgaine -, tőled függ, elmondod-e, vagy sem.

- De... ha másutt már hallotta...

Morgaine sóhajtott; miért nem képes Gwenhwyfar kimondani, amit akar?

- Ha Arthur megtudná, elkeserítené, tőlem nem fogja hallani, és másnak nincs joga beszélni. De nem vádolhat, amiért csapdába ejtettek, és veréssel kényszerítettek.

És akkor szinte hallotta egy pap hangját, amint a reszkető Gwenhwyfarhoz szól - most történt, vagy még gyermekkorában? - és azt mondja, soha egyetlen nőt sem becstelenítettek meg, csak ha ő maga csábította erre a férfit, ahogyan Éva vitte a bűnbe Ádám ősapánkat; hogy Róma szent szűz mártírjai inkább meghaltak, semhogy feláldozzák erényüket... ettől reszketett Gwenhwyfar. A tudatában valahol, bárhogyan próbálta is kirekeszteni vagy feledni Lancelet karjában, valóban hitte, hogy az ő hibája, hogy halált érdemel a bűnéért, amiért megbecstelenítették. És minthogy nem halt meg, Arthurnak joga van őt megölni... és ezt a hangot semmiféle nyugtatás nem nyomja el soha Gwenhwyfar tudatában.

Azért érzi ezt a bűntudatod, Meleagrant miatt, hogy ne kelljen bűntudatot éreznie azért, amit Lancelet-val tett...

Gwenhwyfart a hideg rázta Morgaine mellett, hiába sütött melegen a nap.

- Bárcsak itt lenne már, hogy bemehessünk. Nézd, sólymok szállnak az égen. Félek a sólymoktól, mindig attól tartok, hogy lecsapnak rám...

- Túlságosan nagy és kemény falatnak találnának, húgom - mondta kedvesen Morgaine.

Szolgák gyülekeztek a nagy kapunál, kinyitották a király és kísérete előtt. Sir Ectorius még mindig erősen bicegett a hideg börtönben töltött éjszaka után, de előrelépett Cai oldalán, és Cai, a kastély őrzője meghajolt a király előtt.

- Üdvözöllek itthon, uram és királyom.

Arthur leszállt a lóról, megölelte Cait.

- Túlságosan hivatalos ez a köszöntés, Cai, te gazember - minden rendben van itthon?

- Most már minden rendben van, uram - mondta Ectorius -, de ismét okod van rá, hogy hálás légy a kapitányodnak.

- Valóban - lépett előre Gwenhwyfar is, kezét könnyedén Lancelet karján nyugtatva. - Uram és királyom, Lancelet kimentett egy áruló csapdájából, olyan sorstól mentett meg, amelyet keresztény asszony el nem szenvedhet.

Arthur az egyik kezét az asszonya, a másikat a lovaskapitánya kezébe tette.

- Mint mindig, hálás vagyok, drága barátom, ahogyan az asszonyom is. Gyertek, magunk között beszélünk erről.

És kettejük között ment fel a kastély lépcsőjén.

- Kíváncsi vagyok, miféle hazugságokkal töltik meg sietősen a fülét, a szűzies királyné meg a lovagok gyöngye? - hallotta Morgaine hangosan és igen tisztán valahonnan a tömegből; de nem tudta megállapítani, honnan. A béke tálán mégsem feltétlen áldás, gondolta, háború nélkül az embereknek nincs mit tenniük az udvarnál, ha nincs meg a szokásos tennivalójuk, kapva kapnak minden pletykán és botrányon.

De ha Lancelet eltávozik az udvartól, a botrány majd elcsitul. És eltökélte, hogy ha bármit tehet ezért a célért, nyomban megteszi.

Vacsoránál Arthur megkérte Morgaine-t, hogy hozza elő a hárfáját, és énekeljen.

- Régen hallottam a muzsikádat, nővérem - mondta, és magához húzta és megcsókolta Morgaine-t. Régóta nem tette ezt.

- Szívesen énekelek - mondta Morgaine -, de mikor tér vissza Kevin az udvarhoz?

Keserűen gondolt a vitájukra; soha nem bocsátja meg a férfinak, hogy elárulta Avalont! Ám akarata ellenére hiányzott neki a férfi, és szomorúan gondolt azokra az időkre, amikor szeretők voltak.

Unom, hogy egyedül hálok, ennyi az egész...

Ám erről Arthur jutott az eszébe meg a fia Avalonban... ha Gwenhwyfar elhagyja az udvart, Arthur bizonyára ismét megházasodik; de pillanatnyilag nem úgy nézett ki. És ha Gwenhwyfar sosem szül fiút, nem kellene-e a kettejük fiát elismertetni Arthur örökösének? Kétszeresen is királyi vér, a pendragon és Avalon ivadéka... Igraine halott, botrány már nem érintheti.

Faragott, aranyozott széken ült a trón közelében, a hárfája a lábánál a földön; Arthur és Gwenhwyfar szorosan egymás mellett ültek, kéz a kézben. Lancelet a földön hevert Morgaine oldalán, a hárfát nézte, de Morgaine látta, hogy a tekintete gyakran Gwenhwyfarra téved, és elcsüggedt az iszonyatos vágyakozás láttán; hogyan mutathatta ki Lancelet a szívét ennyire bárkinek, aki rá pillantott? És ekkor Morgaine megértette, hogy csak ő látja Lancelet szívét, mindenki más csupán az udvaroncot látja, aki tisztelettel néz királynéjára, és úgy kacag és tréfálkozik vele, ahogyan az ura kivételezett barátjának illik.

És ahogy Morgaine keze járt a húrokon, a világ ismét eltávolodott tőle, igen kicsi és távoli lett, ugyanakkor hatalmas és különös, a dolgok elveszítették alakjukat, a hárfája egyszerre látszott gyermekjátéknak és valami szörnyűségesnek, alaktalan, hatalmas dolognak, amely megfojtja őt, és ő magasan ült valamiféle trónon, és vándorló árnyakon lesett át, egy fiatalemberre nézett le, akinek sötét haján kis korona ült, és amint a fiúra nézett, testén végigfutott a vágy éles fájdalma, a tekintete találkozott a férfiéval, és mintha ezernyi kéz érintette volna testének legintimebb részét, éhséget és vágyat ébresztve benne... Érezte, hogy az ujjai botladoznak a húrokon, álmodott valamit... egy hullámzó arc, egy fiatalember mosolyog rá, nem, nem Lancelet, valaki más... nem, mindez árnyék volt csupán...

Gwenhwyfar tiszta hangja csendült.

- Nézzétek Morgaine úrnőt - mondta -, nővérem elájult...!

Morgaine érezte, hogy Lancelet karja emeli fel, és felnézett a férfi fekete szemébe - olyan volt, mint az álmában, végigfutott rajta a vágy, elolvadt tőle... nem, hiszen csak álmodta. Nem volt valóság. Zavartan emelte a homlokához a kezét.

- A füsttől, a kandalló füstjétől...

- Tessék, igyál - tartotta az ajkához a kelyhet Lancelet. Miféle őrület volt ez? Lancelet alig ért hozzá, Morgaine mégis betegesen kívánta a férfit; azt hitte, már régen elfelejtette az egészet, hogy az évek során kiégett belőle... mégis a férfi gyengéd, ugyanakkor személytelen érintésétől ismét tüzes vágyakozás fogta el. Akkor mégis Lancelet-ról álmodott volna?

Nem kellek neki, egyetlen nő sem kell neki, csak a királyné, gondolta Morgaine, és a kandallóra meredt, ahol ilyenkor, nyáron nem égett tűz, csak egy zöld babérkoszorú díszelgett, hogy ne ásítson olyan feketén és csúful. Morgaine belekortyolt a borba, amelyet Lancelet tartott a szájához.

- Sajnálom... egész nap kissé gyengélkedtem - mondta, visszaemlékezve a reggelre. - Vegye át más a hárfát, nem tudok...

- Engedelmetekkel, uraim - mondta Lancelet -, én fogok énekelni! - Elvette a hárfát. - Avaloni történet, amelyet gyermekkoromban hallottam. Azt hiszem, maga Taliesin írta, bár bizonyára régebbi énekekből.

Énekelni kezdett egy balladát Arianrhod királynéról, aki átlépett egy patakot, és viselős lett; és megátkozta a fiát, amikor az megszületett, és azt mondta neki, hogy nem lehet neve, amíg ő nem ad neki nevet, és a fiú hogyan szedte rá úgy, hogy mégis nevet adott neki, és később hogyan átkozta meg a királyné újra a fiút azzal, hogy sosem lehet felesége, sem hús-vér, de még tündér sem, és a fiú így virágokból készített magának asszonyt...

Morgaine hallgatta, még mindig az álmába bonyolódva, és úgy látta, hogy Lancelet sötét arcán iszonyatos szenvedés figyelhető meg, és amikor a virágasszonyról, Blodueweddről énekel, a tekintete egy pillanatra megállapodik a királynén. De aztán Elaine-hez fordult, és udvariasan eldalolta, hogyan készült a virágasszony haja ragyogó aranyliliomokból, hogy az orcája olyan volt, mint az almavirág szirma, és a ruháján viselte a nyári mező minden virágának a színét, a kéket, a bíbort és a sárgát...

Morgaine némán ült, kezébe támasztva fájó fejét. Később Gawaine előhozta északi hazájának dudáját, és vad panaszdalt kezdett játszani, tele a tengeri madarak rikoltozásával és bánattal. Lancelet odament, leült Morgaine mellé, gyengéden megfogta a kezét.

- Jobban vagy, rokon?

- Persze, megesett máskor is - mondta Morgaine. - Mintha álomba merültem volna, és mindent árnyékokon át láttam volna... - És mégsem egészen olyan volt, gondolta.

- Anyám mondott egyszer valami hasonlót - mondta Lancelet, és Morgaine ebből mérte fel bánatát és kimerültségét; soha nem beszélt sem neki, sem másnak az anyjáról vagy az Avalonban töltött éveiről. - Úgy vélte, ez a valami magától jött a Látással együtt. Egyszer azt mondta, olyan, mintha a tündérek országába került volna, és onnan nézne ki mint a tündérhon foglya, de nem tudom, járt-e valaha is tündérhonban, vagy ez csak amolyan képes beszéd volt...

De én jártam, gondolta Morgaine, és nem olyan, nem egészen... inkább mintha az ember emlékezni próbálna egy elhalványult álomra...

- Magam is ismerem kissé - mondta Lancelet. - Akkor jön, amikor nem vagyok képes tisztán látni, és a dolgok mintha nagyon távol lennének, és nem lennének valóságosak... és nem tudom megérinteni őket, hanem előbb fárasztó távolságot kell leküzdenem... talán a bennünk csörgedező tündérvértől van... - Sóhajtott, és megdörzsölte a szemét - Ezzel ugrattalak, amikor kislány voltál, emlékszel, Tündér Morgaine-nak hívtalak, és mennyire haragudtál érte?

Morgaine bólintott.

- Jól emlékszem, rokon - mondta, és arra gondolt, hogy hiába olyan megviselt Lancelet arca, hiába tűntek fel rajta új ráncok, hiába őszülnek itt-ott a fürtjei, ma is a legszebb, a legjobban szeretett az általa ismert összes férfi közül. Dühösen pislogott; így van, és így kell lennie: Lancelet rokonaként szereti őt, nem jobban.

Ismét úgy tetszett, hogy a világ árnyékok korlátja mögé került; nem számított, hogy Morgaine mit csinál. Ez a világ nem volt valóságosabb tündérhonnál. Még a zene is távolinak tetszett - Gawaine felvette a hárfát, és olyan regét dalolt, amelyet a szászok között tanult, egy tóban lakó szörnyről meg egy szász hősről, aki lemerült a tóba, és letépte a szörny egyik karját, aztán pedig a szörny anyjával kellett szembenéznie a banya gonosz barlangjában...

- Komor és sötét történet - súgta Morgaine Lancelet-nak, és az elmosolyodott.

- A legtöbb szász rege ilyen. Háború és vérontás és hősök, akik ügyesek a harcban, de más nemigen van a vastag kobakjukban...

- És most úgy látszik, békében fogunk élni velük - mondta Morgaine.

- Úgy legyen. A szászokkal együtt tudok élni, de azzal nem, amit zenének neveznek... bár a regéik eléggé szórakoztatók, azt hiszem, egy hosszú estén a tűz előtt. - Sóhajtott, és alig hallhatóan mondta. - Azt hiszem, talán én sem arra születtem, hogy a kandalló előtt üldögéljek...

- Megint csatába mennél?

Lancelet a fejét rázta.

- Nem, de az udvart unom. - Morgaine látta, hogy a férfi ismét Gwenhwyfart nézi, ahogy ott ül Arthur mellett, Gawaine regéjén mosolyogva. Lancelet megint sóhajtott, és a sóhaj mintha a lelke legmélyéből szakadt volna ki.

- Lancelet - mondta halkan, de sürgetőn Morgaine -, el kell menned innen, vagy belepusztulsz.

- Úgy, testestől-lelkestől - meredt maga elé a férfi.

- A lelkedről mit sem tudok, inkább egy papot kéne megkérdezned...

- Bárcsak megtehetném! - mondta fojtott erőszakkal Lancelet; öklével óvatosan a földre csapott Morgaine hárfája mellett, - a húrok kissé megzendültek. - Bárcsak hinni tudnám, hogy van olyan Isten, amilyet a keresztények hirdetnek...

- Menned kell, rokon. Teljesíts valamiféle küldetést, mint Gareth, ölj banditákat, akik fosztogatnak az országban vagy sárkányt, amit akarsz, de el kell menned!

Morgaine látta, hogyan mozdul a férfi ádámcsutkája, amint nyel egyet.

- És vele mi lesz?

- Akár hiszed, akár nem - mondta halkan Morgaine -, neki is barátja vagyok. Nem gondolod, hogy az ő lelkét is meg kell menteni?

- Olyan tanácsokat adsz, mint bármelyik pap.

Lancelet mosolya keserű volt.

- Nem kell ahhoz papnak lenni, hogy az ember észrevegye, amikor két férfi - meg egy nő is - csapdában van, és nem tud szabadulni a történtektől - mondta Morgaine. - Könnyű lenne mindenért őt okolni. De azt én is tudom, milyen azt szeretni, akit nem szabad... - Elhallgatott, és elfordította a tekintetét a férfiról, mert érezte, hogyan pirul ki az arca; ennyit sem akart mondani.

A dal véget ért, Gawaine letette a hárfát.

- Ez után a komor történet után valami vidámabb kell - mondta -, talán egy szerelmes dal, de azt inkább a gáláns Lancelet-ra hagyom...

- Túlságosan régen rostokolok az udvarnál szerelmes dalokat dúdolva - állt fel Lancelet, és Arthurhoz fordult. - Minthogy megjöttél, uram, és mindenről magad tudsz tenni, kérlek, uram, küldj el valamilyen küldetésre.

Arthur a barátjára mosolygott.

- Máris mennél? Nem tartóztathatlak, ha menni akarsz, de hová mennél?

Pellinore és a sárkánya. Morgaine lesütötte a szemét, de lehunyt szemhéján át is látta a felvillanó tüzet, úgy formálta tudatában a szavakat, és minden erejével igyekezett átsugározni őket Arthur tudatába.

- Arra gondoltam, hogy a sárkány után mennék... - mondta Lancelet.

Arthur szeme pajkosan csillant

- Valóban, ideje véget vetni Pellinore sárkányának. A meséket napról napra jobban kiszínezik, és az emberek már félnek azon a vidéken járni! Gwenhwyfar mondta, hogy Elaine engedélyt kért, hogy hazalátogathasson. Elkísérheted hát a hölgyet, és megparancsolom, hogy addig ne térj vissza, amíg Pellinore sárkánya nem lesz halott.

- Szóval örökre száműzöl udvarodból? - nevetett Lancelet. - Hogyan ölhetném meg a sárkányt, amely álom csupán?

Arthur kuncogott.

- Soha ne találkozz komiszabb sárkánnyal, barátom! Nos, azt a feladatot adom neked, hogy egyszer és mindenkorra végezz azzal a sárkánnyal, akkor is, ha nevetéssel kell elpusztítanod, mondjuk azzal, hogy balladát szerzel róla!

Elaine felállt, meghajolt a király előtt.

- Engedelmeddel, uram, kérhetném, hogy Morgaine úrnő is ellátogasson hozzám egy időre?

Morgaine nem nézett Lancelet-ra.

- Elaine-nel mennék, öcsém, ha az asszonyod nélkülözni tud - mondta. - Abban az országban olyan fűszerszámok és gyógynövények teremnek, amelyekről keveset tudok, szeretnék többet megtudni róluk az ottani asszonyoktól. Szükségem van rájuk orvosságaimhoz és bájitalaimhoz.

- Mehetsz, ha akarsz - mondta Arthur. - De hiányozni fogsz. - Azzal a ritkán látott, gyengéd mosolyával nézett Lancelet-ra. - Az udvarom nem az én udvarom a legjobb lovagjaim nélkül. De nem tartóztatlak akaratod ellenére, és a királyném sem tartóztat.

Ebben nem vagyok annyira biztos, gondolta Morgaine, látva, hogyan küszködik Gwenhwyfar, hogy az arca rezzenéstelen maradjon. Arthur hosszú ideig volt távol, alig várta, hogy újra az asszonyával lehessen. Vajon elmondja-e Gwenhwyfar becsülettel, hogy mást szeret, vagy engedelmesen az ágyába bújik, és ismét komédiázik?

És egy fura pillanatig Morgaine a királyné árnyékának látta önmagát... az ő sorsa meg az enyém valahogyan egymásba fonódott... ő, Morgaine Arthurral hált, és fiat szült neki, amire Gwenhwyfar vágyott; Gwenhwyfar viszont bírta Lancelet szerelmét, amiért Morgaine odaadta volna a lelkét... jellemző a keresztények Istenére, hogy ilyen baklövéseket követ el - nem szíveli a szerelmeseket. Vagy az Istennő tréfál velünk ilyen kegyetlenül?

Gwenhwyfar intett Morgaine-nak.

- Sápadt vagy, nővérem. Még mindig gyengélkedsz?

Morgaine bólintott. Nem szabad őt gyűlölnöm. Éppannyira áldozat, mint én...

- Még mindig fáradt vagyok kissé. Hamarosan lepihenek.

- És holnap - mondta Gwenhwyfar - te meg Elaine elviszitek tőlünk Lancelet-t. - Könnyedén, szinte tréfálkozva mondta, de Morgaine mélyen Gwenhwyfar lelkébe látott, ahol az asszony éppen akkora haraggal és csüggedéssel küzdött, mint ő maga. Jaj, az Istennő egymásba fonta a kettőnk sorsát, és ki veheti fel a harcot az ő akaratával... de megkeményítette a szívét a másik nő csüggedésével szemben, és így szólt:

- Mi haszna a királyné bajnokának, ha nem jár távol, nem harcol azért, amit jónak tart? Szívesebben tartanád az udvarnál, fosztanád meg a lehetőségtől, hogy dicsőséget szerezzen, húgom?

- Ezt egyikünk sem akarná - mondta Arthur, Gwenhwyfar mögé lépve, átkarolva asszonya derekát. - Hiszen az is barátom és bajnokom jóindulatának köszönhető, hogy az én királynőm itt van, biztonságban, amikor hazatérek hozzá. Jó éjt, nővérem.

Morgaine nézte, amint elmennek, és egy perc múlva Lancelet kezét érezte a vállán. Nem szólt, csak némán nézte Arthurt és Gwenhwyfart. És amint Morgaine ott állt, tudta, hogy csak egyetlen lépést kellene tennie, és Lancelet ezen az éjszakán az övé lenne. Elkeseredésében most, amikor látja, hogy a szeretett asszony visszatér az urához, és ő annyira szereti ezt a férfit, hogy képtelen kezet emelni rá, hogy az asszonyát elvegye, most Morgaine-hoz fordulna, ha Morgaine elfogadná őt.

És tisztességesebb, semhogy el ne venne utána...

Nem. Elaine-é kell, hogy legyen ilyen feltételekkel, nem az enyém. Elaine őszinte és ártatlan; őt Lancelet nem fogja meggyűlölni, engem pedig bizonyára meggyűlölne.

Gyengéden levette a válláról Lancelet kezét.

- Fáradt vagyok, rokon. Lefekszem. Jó éjt, drágám. Légy áldott. - És felismerve a helyzet iróniáját, hozzátette. - Aludj jól. - Hiszen jól tudta, hogy a férfi nem fog aludni. Nos, annál jobb a terve szempontjából.

De az éjszaka nagyobb részét ő is ébren töltötte, keservesen bánva, hogy a jövőbe lát. A büszkeség, gondolta bánatosan, hideg ágyastárs.

6

Avalonban állt a Tor, a kőkörrel koronázva, és az elsötétült hold éjszakáján a menet lassan kanyargott felfelé, fáklyákkal. Elöl egy nő haladt, világos haja koronába fonva széles, alacsony homlokán; a köntöse fehér, az övén sarlókés. A lobogó fáklyák lángjánál úgy tetszett, megkeresett tekintetével engem, aki az árnyékban álltam a körön kívül, és a szeme azt kérdezte: 'Hol vagy te, akinek itt kellene állnia a helyemen? Miért késlekedsz? Itt a helyed...

Arthur királysága kicsúszik a Tó Asszonyának kezéből, és te hagyod. Már minden dolgában a papokhoz fordul, és te, akinek az Istennőt kellene jelentenie Arthur szemében, nem lépsz. Arthurnál a szent kard; te vagy-e az, aki kényszeríteni fogod, hogy annak szellemében éljen, vagy visszaveszed tőle, és a bukását okozod? Emlékezz rá, hogy Arthurnak van egy fia, és a fiának Avalonban kell felnőtté válnia, hogy az Istennő királyságát majd továbbadja a fiának...'

És akkor Avalon elhalványodott, és Arthurt láttam elkeseredett csatában, a kezében az Excalibur, és akkor elesett, és átjárta egy másik kard, és az Excaliburt a Tóba dobta, hogy ne kerüljön a fia kezébe...

Hol van Morgaine, akit a Tó Asszonya felkészített erre a napra? Hol van ő, akinek az Istennő helyén kellene állnia ezen az órán?

Hol a Nagy Holló? És egyszerre úgy láttam, hogy hollók serege köröz odafenn, le-lecsapnak, és a szememet csipkedik, és Holló hangján rikoltoznak, 'Morgaine, Morgaine, miért hagytál el, miért árultál el engem? '

'Nem tudok', kiáltottam, 'Nem tudom az utat...' de Holló arca Viviane vádló arcává változott, aztán a Vén Halálbanya arcává...

És Morgaine felébredt, és tudta, hogy egy napfényes szobában fekszik Pellinore házában; a gipszvakolatot festmények díszítették római módra. Csak az ablakon túlról, nagyon messziről hallotta egy holló hangját, és megborzongott.

Viviane sosem érzett gátlást, és bátran játszott a mások életével, ha Avalon vagy a királyság javáról volt szó. Morgaine viszont késlekedett, és a napfényes napok csak múltak. Lancelet a Tó körüli dombokon töltötte a napjait, a sárkányt kutatva - mintha valóban volna sárkány, gondolta gúnyosan Morgaine -, az estéket pedig a tűz mellett, dalokat és regéket cserélve Pellinore-ral, Elaine-nek énekelve, akinek a lábánál ült. Elaine szépséges és ártatlan volt, hasonlított is rokonára, Gwenhwyfarra, bár öt évvel fiatalabb volt. Morgaine csak hagyta, hogy egymás után múljanak el a napfényes napok, mert biztos volt benne, hogy mindenki látja a dolgok logikáját: Lancelet-nak és Elaine-nek össze kell házasodniuk.

Nem, mondta magának keserűen, ha bármelyiküknek lenne egy csepp esze vagy logikája, Lancelet már évekkel ezelőtt elvett volna engem. Ideje cselekedni.

Elaine megfordult közös ágyukban, és kinyitotta a szemét; mosolyogva bújt Morgaine-hoz. Bízik bennem, gondolta fájdalmasan Morgaine. Azt hiszi, barátságból segítek neki elnyerni Lancelet-t. Ha gyűlölném, se tehetnék neki rosszabbat.

- Lancelet-nak immár elegendő ideje volt éreznie Gwenhwyfar hiányát - mondta csendesen. - Eljött a te időd, Elaine.

- Valami amulettet vagy szerelmi bájitalt adsz Lancelet-nak?

Morgaine nevetett.

- Nemigen bízom a szerelmi varázslatokban, bár ma este lesz a borában valami, amitől megkívánja bármelyik nőt. Ma nem itt fogsz aludni, hanem egy pavilonban az erdő közelében, és Lancelet üzenetet kap, hogy Gwenhwyfar ide érkezett, és érte küldött. Így aztán elmegy hozzád a sötétben. Többet nem tehetek, készen kell lenned rá...

- És azt fogja hinni, Gwenhwyfar vagyok... - Elaine nagyot nyelt. - Akkor hát...

- Egy rövid ideig azt hiheti, Gwenhwyfar vagy - mondta nyugodtan Morgaine -, de hamarosan rá fog jönni. Te ugye szűz vagy, Elaine?

A lány bíborvörös lett, de bólintott.

- Nos, a bájitaltól, amelyet adok neki, nem lesz már képes megfékezni magát - mondta Morgaine -, hacsak nem esel pánikba, és nem próbálod elzavarni - figyelmeztetlek, nem lesz olyan nagy élvezet, mivel szűz vagy. Ha egyszer elkezdem, nem tudok visszafordulni, ezért most mondd meg, elkezdjem-e.

- Lancelet-t akarom férjemül, és Isten mentsen attól, hogy visszaforduljak, mielőtt tisztességgel az asszonya leszek.

Morgaine sóhajtott.

- Hát legyen. És most... tudod, milyen illatszert használ Gwenhwyfar...

- Tudom, de nemigen szeretem, túlságosan erős nekem.

Morgaine bólintott.

- Én készítem neki; tudod, hogy járatos vagyok ezekben a dolgokban. Amikor lefekszel a pavilonban, azzal kell beillatosítanod a testedet és az ágyneműdet. Ettől Lancelet Gwenhwyfarra fog gondolni, és az emlék felajzza...

A lány utálkozva húzta fel az orrát.

- Tisztességtelennek látszik...

- Tisztességtelen is - mondta Morgaine. - Gondold végig. Amit teszünk, becstelenség, Elaine, de jó is van benne. Arthur királysága nem sokáig maradhat fenn, ha a királyt felszarvazottnak tartják. Amikor egy ideje már házasok lesztek, mivel annyira hasonlítasz Gwenhwyfarra, kétségtelenül el fog terjedni, hogy Lancelet mindig is téged szeretett. - Átadta Elaine-nek az illatszeres üvegcsét. - Ha van szolgád, akiben megbízol, ott állítsa fel a pavilont, ahol Lancelet éjszakáig nem láthatja...

- Még egy pap is helyeselné - mondta Elaine -, hiszen egy férjes asszonnyal való házasságtöréstől veszem el. Én szabad vagyok, férjhez mehetek...

Morgaine érezte, hogy a mosolya halvány és feszült.

- Jó neked, ha így le tudod csillapítani a lelkiösmeretedet... egyes papok szerint a cél a fontos, és bármiféle eszközt használjunk is, a legjobb érdekében tesszük...

Most fogta fel, hogy Elaine még mindig úgy áll előtte, mint leckéztetésre váró gyermek.

- Menj, Elaine - mondta Morgaine. - Küldd el Lancelet-t ismét egy napra a sárkányra vadászni. El kell készítenem a bájitalt.

Nézte, hogy a reggelinél Elaine és Lancelet közös tányérból esznek, közös kupából isznak. Lancelet kedveli Elaine-t, gondolta - kedveli, ahogyan egy barátságos kölyökkutyát. Nem lesz goromba hozzá akkor sem, ha házasok lesznek.

Viviane éppen ilyen gátlástalan volt, nem átallotta az öcsöt a nővére ágyába küldeni... Morgaine-ba újra belehasított az emlék fájdalma, akár egy régen sajgó fog. Ez is a királyság javát szolgálja, gondolta, és amint elindult beszerezni a fűszerszámokat és gyógyszereket, hogy aztán borba áztassa őket a bájitalhoz, amelyet Lancelet-nak ad majd, imádkozni próbált az Istennőhöz, aki egyesíti a nőket és a férfiakat szerelemben vagy puszta kéjben, mint a bagzó állatokat.

Istennő, eléggé ismerem a kéjt... gondolta, és biztos kézzel tépdeste a fűszerszámokat, és dobta őket a borba. Éreztem az ő vágyát is, bár nem akarta nekem megadni, amit kapni akartam tőle...

Nézte, hogyan főnek a fűszerszámok lassan a borban; apró buborékok jöttek fel, lustán szétpattantak, és keserédes esszenciák illatával vették őt körül. A világ igen kicsi és távoli volt, az üst gyermekjáték csupán, a borból felszálló minden buborék akkora, hogy elszállhatott volna benne... egész teste fájt a vágytól, amelyről tudta, hogy sosem elégül ki. Érezte, hogy abba az állapotba kerül, ahol a nagy hatalmú mágia megvalósítható...

Mintha egyszerre lett volna a kastélyon belül és kívül, egy része kint járt a dombokon, követte a pendragon lobogóját, amelyet Lancelet néha magával vitt... nagy, vörös sárkány tekergett... de nem voltak sárkányok, nem ilyen sárkány, és Pellinore sárkánya bizonyára csak tréfa volt, álom, éppoly valószerűtlen, mint a lobogó, amely valahol lobogott, messze délen, Camelot falai fölött, olyan sárkány, amelyet valamely művész talált ki a lobogóra, mint azok a minták, amelyeket Elaine rajzolt a faliszőnyegére. És Lancelet ezt biztosan tudta. A sárkányt követve csak a kellemes lovaglást élvezte a nyári dombokon, egy álmot, egy kitalációt követett, amely lehetővé tette, hogy kényelmesen álmodhasson Gwenhwyfar ölelő karjáról... Morgaine lepillantott a bugyborékoló folyadékra kis üstjében, cseppenként még egy kis bort adott a mixtúrához, hogy ne párologjon el. Lancelet Gwenhwyfarról fog álmodni, és ezen az éjszakán egy nő lesz a karjában, aki Gwenhwyfar illatát viseli. De még előbb Morgaine megitatja vele ezt a bájitalt, amely kiszolgáltatja a benne rejlő kanvágy kénye-kedvének, hogy ne tudjon megállni, amikor rájön, hogy akit ölel, nem tapasztalt asszony és a kedvese, hanem egy reszkető szűzlány... Morgaine egy pillanatig szánta Elaine-t, mert amit itt hidegvérrel megszervezett, az előre megfontolt erőszak volt. Bármennyire vágyott is Elaine Lancelet-ra, szűz volt, és sejtelme sem volt róla, hogy mekkora különbség van romantikus álmai és Lancelet csókjai meg a között, ami a valóságban várt rá: hogy olyan férfi teszi majd a magáévá, aki kábaságában nem képes különbsége tenni. Bármit jelent is mindez Elaine-nek, és bármilyen bátran viseli is el, aligha lesz romantikus epizód.

Én a Király Bikának adtam a szüzességemet... az mégis más volt. Gyerekkoromtól tudtam, mi vár rám, és az Istennő hitében tanítottak és neveltek, aki összehozza a férfit meg a nőt szerelemben vagy kéjben... Elaine keresztényként nevelkedett, és arra tanították, hogy ez az életerő maga az eredendő bűn, amelyért az emberiség halálra ítéltetett...

Egy pillanatra arra gondolt, megkeresi Elaine-t, megpróbálja felkészíteni, bátorítani, hogy úgy gondoljon erre, ahogyan a papnőket tanították: a természet nagy ereje, tiszta és bűntelen, hogy úgy üdvözölje, mint az élet áramát, amely özönvízként sodorja magával a résztvevőket... de Elaine ezt még komiszabb bűnnek tartaná. Nos, akkor vegye úgy a dolgot, ahogyan tudja; talán a Lancelet iránti szerelme épségben átsegíti rajta.

Morgaine ismét a fűszerszámokra meg a borra fordította a figyelmét, ugyanakkor valahogyan mintha a dombokon lovagolt volna... nem volt éppen lovagláshoz való, szép nap; az égbolt sötét és felhős volt, egy kis szél fújt, a dombok csupaszok voltak. A dombok alatt a tenger hosszú karja, amely a tó volt szürkének és formátlannak látszott, mint a frissen öntött fém; és a felszíne kissé forrni kezdett, vagy csak a víz volt az az üstjében? Sötét buborékok emelkedtek és bűzt árasztottak, aztán lassan hosszú, vékony nyak emelkedett ki a tóból lófejjel és lósörénnyel koronázva, hosszú, inas test vonaglott a part felé... emelkedve, mászva, teljes hosszában végigkúszva a parton.

Lancelet kutyái ott futkároztak, most a víz felé vágtattak, vadul ugatva. Morgaine hallotta, amint Lancelet kétségbeesetten kiált utánuk; megtorpan, lenéz a vízre, bénultan, csak félig hiszi, amit lát. Aztán Pellinore megfújta a kürtjét, hogy odahívja a többieket, és Lancelet megsarkantyúzta a lovát, lándzsája a nyeregnek támasztva, és nyaktörő sebességgel levágtatott a dombról. Az egyik szelindek szánalomra méltó hangot hallatott; aztán csend, és a maga furcsa, távoli megfigyelő pontjáról Morgaine látta a különös, nyálkás nyomot, ahol az eb testének megmaradt fele hevert, a többit felemésztette a sötétlő nyálka.

Pellinore támadott, és Morgaine hallotta Lancelet figyelmeztető kiáltását, hogy ne menjen neki egyenesen a nagy állatnak... fekete volt, és akár valami nagy féreg, egy ló fejének és sörényének torzképe. Lancelet nekirontott, elkerülve az imbolygó fejet, hosszú lándzsáját egyenesen a testbe döfte. Vad üvöltés rázta meg a partot, őrült halálsikoly... Morgaine látta a nagy fejet előre-hátra táncolni, előre-hátra... Lancelet leugrott hátráló, faroló lováról, és gyalog futott a szörny felé. A fej lecsapott, Morgaine hátrahőkölt, amint nyílni látta a hatalmas szájat. Ekkor Lancelet kardja a sárkány szemébe szúrt, ömlött a vér meg valami förtelmes, fekete... és csak szálltak felfelé a borból a buborékok...

Morgaine szíve hevesen vert. Ledőlt, és ivott egy keveset a flaskában lévő hígítatlan borból. Rossz álom volt, vagy valóban látta, hogy Lancelet végzett a sárkánnyal, amelyben sosem hitt igazán? Egy ideig pihent, mondogatta magának, hogy álmodott, aztán kényszerítette magát, hogy felkeljen, hogy édes ánizst adjon a mixtúrához, mert annak az édessége elrejti a többi fűszerszám ízét. És vacsorára erősen sózott marhahúsnak kell lennie, hogy mindenki megszomjazzon, és sok bort igyon, kivált Lancelet. Pellinore ájtatos ember volt - mit szólt volna hozzá, ha kastélyának egész népe bagzani kezdett volna? Nem, Morgaine-nak gondoskodnia kell róla, hogy csak Lancelet igyon a fűszeres borból, bár könyörületességből Elaine-nek is adhatna egy kicsit.

A fűszeres bort palackba töltötte, és félretette. Aztán sikoltást hallott, és Elaine rontott be.

- Jaj, Morgaine, gyere gyorsan, szükségünk van a gyógyszereidre - apám és Lancelet levágták a sárkányt, de mindketten megégtek...

- Megégtek? Miféle ostobaság ez? Tényleg azt hiszed, hogy a sárkányok repülnek, és tüzet okádnak?

- Nem, nem - mondta türelmetlenül Elaine -, de a teremtmény rájuk köpött valami nyálkát, amelyik úgy éget, mint a tűz - gyere már, lásd el a sebeiket...

Morgaine hitetlenkedve pillantott fel a kinti égboltra. A nap lenyugvóban volt, alig látszott már a nyugati láthatáron; majdnem egész nap itt ült Sietve indult, a cselédeknek is szólt hozzanak gyolcsot a kötözéshez.

Pellinore egyik karján jókora égés éktelenkedett - igen, nagyon is égésnek látszott; zubbonyának anyagát az a valami szétmarta, és a király felordított kínjában, amikor Morgaine gyógyító balzsamot öntött a sebre. Lancelet-nak az egyik oldala égett meg kissé, és az egyik lábán az a nyálka átmarta a csizmát, úgy, hogy bőr helyett csak vékony, zselészerű réteg maradt a lábán.

- Jól meg kell tisztítanom a kardomat - mondta. - Ha ezt művelte a csizmám bőrével, képzeljétek, mit tett volna a lábammal... - és megborzongott.

- Ennyit azoknak, akik a sárkányomat csak a fantázia művének tartották - mondta Pellinore, fejét felemelve, és kortyolt a borból, amelyet a lánya tartott az ajkához. - És hála Istennek, hogy volt annyi eszem, hogy a karomat lemostam a tóban, mert a nyálka szétmarta volna a karomat, ahogy szétmarta szegény kutyámat - láttad a tetemét, Lancelet?

- A kutyáét? Igen - mondta Lancelet -, és remélem, soha többé nem látok ilyen halált... De majd megdöbbented őket, ha a sárkány fejét kitűzöd a kapud fölé...

- Nem tudom - mondta Pellinore, és keresztet vetett. - Egyáltalán nem volt benne csont, puha volt az egész, mint valami kukac vagy giliszta... és nyomban nyálkává változott. Megpróbáltam levágni a fejét, de mintha a puszta levegő megemésztette volna... nem is hiszem, hogy tisztességes állat volt, inkább a pokol szülötte!

- Akkor is vége - mondta Elaine -, és teljesítetted a király parancsát egyszer és mindenkorra végeztél apám sárkányával. - Megcsókolta az apját, és gyengéden mentegetőzött. - Bocsáss meg, uram, de én is azt hittem, hogy azt a sárkányt csak kitaláltad...

- Isten adta volna, hogy úgy lett volna - mondta Pellinore, és ismét keresztet vetett. - Inkább lennék gúny tárgya innentől Camelotig, mintsem még egyszer szembenézzek egy olyannal! Bárcsak hihetném, hogy nem él több ilyen lény... Gawaine mesélte, mik élnek a távolabbi tavakban. - Intett egy apródnak, hogy hozzon még bort. - Azt hiszem, okosabb lesz berúgnom ma este, másként hónapokig lidérces álmok kísértenének a szörnyről!

Ez lenne a legjobb? Tűnődött Morgaine. Nem, ha a kastélyban mindenki részeg, az egyáltalán nem illik a tervébe.

- Hallgass rám, ha azt akarod, hogy én kezeljem a sebeidet, sir Pellinore - mondta. - Nem szabad többet innod, és meg kell engedned, hogy Elaine ágyba dugjon, és a lábadhoz meleg téglát tegyen. Veszítettél némi vért, ezért forró levesre meg meleg, fűszeres aludttejre van szükséged, de több bort nem ihatsz.

Pellinore morgott, de engedelmeskedett, és amikor Elaine meg a személyi szolgái elvitték, Morgaine kettesben maradt Lancelet-val.

- Nos - kérdezte -, mivel ünnepelnéd a legszívesebben az első sárkányod elejtését?

Lancelet felemelte a kupáját.

- Imádkozom, hogy egyben az utolsó legyen. Valóban azt hittem, végem. Inkább néznék szembe egy szál csatabárddal egy egész szász hordával!

- Az Istennő megadja, hogy többé ne legyen ilyen találkozásod - mondta Morgaine, és Lancelet kupájába töltötte a fűszeres bort. - Ezt én főztem neked, gyógyít, enyhíteni fogja sebeid fájdalmát. Meg kell néznem, Elaine rendesen lefektette-e Pellinore-t.

- De ugye visszajössz, rokon? - fogta meg könnyedén Morgaine csuklóját Lancelet; Morgaine látta, hogy égni kezd a férfiban a bor. És több, mint a bor, gondolta; a szembenézés a halállal felgerjeszti a férfiban a vágyat...

- Visszajövök, ígérem; most engedj - mondta, és elöntötte a keserűség.

Olyan mélyre süllyedtem hát, hogy elfogadnám őt lerészegedve, öntudatlan állapotban? Elaine úgy kapja meg... neki miért jobb így? Mert ő férjéül akarja, bármi történjék is. Én ugyan nem. Papnő vagyok, és tudom, hogy ami bennem ég, az nem az Istennőtől való, de szentségtelen... olyan gyenge lennék, hogy megköszönném Gwenhwyfar levetett ruháit és levetett szeretőjét is? És amíg a gőgje nemet kiáltott, az egész testét átjáró gyengeség igent kiáltott, úgy, hogy önmaga megvetésétől betegen ment végig a folyosón Pellinore király szobájához.

- Hogy van apád, Elaine?

Csodálkozott, hogy a hangja olyan higgadt.

- Megnyugodott, és azt hiszem, aludni fog.

Morgaine bólintott.

- Most a pavilonba kell menned, és Lancelet ma éjjel felkeres. Ne feledd Gwenhwyfar illatszerét...

Elaine igen sápadt volt, kék szeme lángolt. Morgaine megragadta a lány karját; odanyújtotta neki a flaskát, amelyben volt még a fűszeres borból.

- Előbb idd meg ezt, gyermekem - mondta remegő hangon.

Elaine az ajkához emelte a palackot, és ivott.

- Fűszerszámoktól édes... szerelmi bájital?

Morgaine mosoly helyett csak elhúzta a száját.

- Hidd azt, ha akarod.

- Furcsa, égeti a számat, és égeti az egész bensőmet... Morgaine, ugye nem méreg? Ugye... ugye nem gyűlölsz, Morgaine, amiért én leszek Lancelet felesége?

Morgaine megölelte, megcsókolta a lányt; a karjában tartott meleg test felizgatta, hogy vágyat vagy gyengédséget érez-e, maga sem tudta.

- Gyűlölni téged? Nem, nem, rokon, esküszöm neked, akkor sem kéne sir Lancelet férjemnek, ha térden állva könyörögne... igyál, idd meg a bort, kincsem... illatosítsd be magad itt meg itt... ne feledd, mit akar tőled. Csak te feledtetheted el vele a királynét. Most menj, gyermekem, várj rá a pavilonban... - És újra megölelte, megcsókolta Elaine-t. - Az Istennő áldjon meg...

Annyira hasonlít Gwenhwyfarra. Lancelet félig már szerelmes is belé, én csak bevégzem...

Mély levegőt vett, összeszedte magát, hogy visszatérjen a csarnokba és Lancelet-hoz. A férfi nem habozott a fűszeres borból tölteni magának, és részeg szemmel nézett a belépő Morgaine-ra.

- Ó, Morgaine, rokon... - Maga mellé húzta Morgaine-t. - Igyál velem...

- Nem, most nem. Figyelj ide, Lancelet. Üzenetet hoztam neked...

- Üzenetet, Morgaine?

- Igen - mondta Morgaine. - Gwenhwyfar királyné érkezett ide, hogy meglátogassa unokahúgát, és a pázsiton túl, egy pavilonban alszik. - Megfogta a férfi csuklóját, az ajtóhoz vezette. - És üzent neked: nem akarja felzavarni a szolgálóit, ezért igen csendesen kell felkeresned ott, ahol fekszik. Megteszed?

Morgaine látta Lancelet szemében a részegség és a szenvedély ködét.

- Nem láttam hírnököt... Morgaine, nem tudtam, hogy jót akarsz nekem...

- Nem tudod, milyen jót akarok, rokon.

Azt akarom, hogy jó házasságot köss, és legyen vége ennek a reménytelen, nyomorult szerelemnek egy olyan nő iránt, aki csak szégyent és csüggedést hozhat rád...

- Menj - mondta gyengéden -, vár a királynéd. Ha nekem nem hiszel, itt ez a jel. - Egy kendőt nyújtott a férfinak; Elaine kendője volt, de hát egyik kendő olyan, mint a másik, és a kendőt átitatta Gwenhwyfar illata.

Lancelet az ajkához szorította a kendőt.

- Gwenhwyfar - suttogta. - Hol, Morgaine, hol?

- A pavilonban. Idd ki a bort...

- Iszol velem?

- Később - mondta mosolyogva Morgaine.

Lancelet járása bizonytalan volt; Morgaine-ra támaszkodott, átkarolta. Akármilyen könnyed volt is az érintése, Morgaine-t izgalomba hozta. Kéjvágy, mondta magának, állati üzekedési vágy, nem olyasmi, amin az Istennő áldása van... Igyekezett lecsillapodni. Lancelet el van kábítva, mint az állat, neki most mindegy, ész nélkül a magáévá tenné, ugyanúgy Gwenhwyfart, Elaine-t...

- Menj, Lancelet, ne várakoztasd a királynédat.

Látta, hogyan tűnik el a férfi az árnyékban a pavilonnál. Némán megy majd be. Elaine ott fekszik, a lámpa fénye megvilágítja aranyhaját, amely éppen olyan, mint a királynéé, a teste és az ágya Gwenhwyfar illatát árasztja. Morgaine azzal kínozta magát, és közben fel-alá járkált az üres teremben, hogy elképzelte, amint a férfi karcsú, meztelen teste becsúszik a takaró alá, amint átöleli és csókokkal borítja Elaine-t. Ha a kis hülyének lesz annyi esze, hogy befogja a száját, és egy szót se szóljon, amíg Lancelet nem végzett vele...

Istennő! Zárd el előlem a Látást, ne lássam a karjában Elaine-t... a kíntól vonagló Morgaine nem tudta, a képzelete vagy a Látás gyötörte Lancelet mezítelen testének, keze érintésének érzetével... milyen tisztán emlékezett rájuk... Visszament a csarnokba, ahol a szolgák leszedtek éppen, és rekedten megszólalt.

- Bort ide.

A meghökkent szolgák töltöttek neki. Most majd részegesnek is tartanak, nem csak boszorkánynak. Nem izgatta. Megitta a bort, és még kért. A bor valahogyan elzárta a Látást, megszabadította Elaine rémületétől és eksztázisától, ahogyan ott fekszik Lancelet nyers és követelőző teste alatt...

Nyugtalanul, mint a kóbor macska járkált a csarnokban, rohamokban tört rá a Látás. Amikor úgy gondolta, az idő megérett, mély lélegzetet vett, és megacélozta magát ahhoz, amiről tudta, hogy meg kell tennie. A személyi szolga, aki a király ajtaja előtt aludt, riadtan ébredt, amikor Morgaine felrázta.

- Asszonyom, nem zavarhatod a királyt ilyen késői órán...

- A lánya becsületéről van szó. - Morgaine kivette a fáklyát a fali tartóból, és magasra emelte; érezte, milyennek látja őt most a szolga, magasnak és félelmetesnek, érezte, amint beleolvad az Istennő parancsoló alakjába. A szolga rémülten állt félre, és Morgaine halkan suhant el mellette.

Pellinore a magas ágyon feküdt, nyugtalanul forgolódott fájó, bekötözött sebeitől. Nyomban felriadt, a fáklyát magasra tartó Morgaine sápadt arcát nézte.

- Jöjj gyorsan, uram - mondta Morgaine, és hangja egyenletes, de feszült volt visszafojtott szenvedélyétől. - Vendégszereteteddel visszaéltek... Úgy éreztem helyesnek, ha megtudod. Elaine…

- Elaine? Mi tör...

- Nem alszik a közös ágyunkban - mondta Morgaine. - Siess, uram.

Okos volt, hogy nem hagyta inni a királyt. Pellinore hitetlenkedve dobta magára köntösét, a lánya szolgálóiért kiáltott. Morgaine úgy érezte, hogy a szolgálók olyan simán kígyózva követték őt le a lépcsőn, ki a kapun, amint a sárkány tekereg, a menetben ő és Pellinore képezték a féreg fejét, és Morgaine felhajtotta a pavilon selyemszárnyát, magasra emelve a fáklyát, és kegyetlen diadallal nézte Pellinore felháborodott arcát a fáklyafényben. Elaine ott feküdt, két karját Lancelet nyaka köré fonta, az arcán boldog és elégedett mosoly; Lancelet a fáklyafénytől tért magához, döbbenten és kijózanodva nézett körül, arcán az elárultatás gyötrelme. De egy szót sem szólt

- Ezt jóváteszed, buja barom - ordította Pellinore -, aki elárultad a lányomat...

Lancelet a kezébe temette az arcát. Úgy mondta.

- Jóváteszem... Pellinore uram.

Aztán felemelte a fejét, és egyenesen Morgaine szemébe nézett. Morgaine rezzenéstelenül állta; de mintha kard járta volna át a testét. Eddig Lancelet legalább rokonaként szerette őt.

Nos, jobb talán, ha gyűlöli. Megpróbálja majd ő is gyűlölni a férfit. De Elaine szégyenlős, mégis mosolygó arcát látva a legszívesebben sírt volna, és mindkettejüket megkövette volna.

Morgaine szól...

Jézus színeváltozásának napján Lancelet nőül vette Elaine-t. A szertartásból alig emlékszem másra, mint Elaine boldog, mosolygó arcára. Mire Pellinore megszervezte a menyegzőt, Elaine már tudta, hogy Lancelet fiát hordozza a szíve alatt, és bár Lancelet nyomorultnak látszott, sápadt és sovány volt, Elaine-nel gyengéden bánt, és büszke volt növekvő pocakjára. Emlékszem Gwenhivyfarra is, arcán jól látszottak a hosszú sírás nyomai, és ahogy kitörölhetetlen gyűlölettel nézett rám.

- Esküszöl, Morgaine, hogy ez nem a te műved?

A szemébe néztem.

- Sajnálsz a rokonodtól egy saját férjet, amikor neked van már?

Erre nem tudott mit mondani. És újra azt mondtam magamnak: ha ő meg Lancelet tisztességesek lettek volna Arthurral szemben, ha elszöktek volna együtt az udvartól, hogy Arthur királyságán kívül éljenek, és Arthur másik feleséget vehessen, aki örököst szül neki, nem avatkoztam volna be.

De attól a naptól fogva Gwenhwyfar gyűlölt; és ezt fölöttébb sajnáltam, mert valami fura módon szerettem őt. Gwenhwyfar szemlátomást nem gyűlölte meg az unokahúgát; gazdag ajándékot és egy ezüstkupát küldött Elaine-nek, amikor megszületett a fia, és amikor a fiút Elaine az apja után Galahadnek kereszteltette, Gwenhwyfar lett a keresztanyja, és megesküdött, hogy a fiú lesz a királyság örököse, ha ő nem szül fiat Arthurnak. Az évfolyamán aztán bejelentette, hogy viselős, de nem lett belőle semmi, és én azt hiszem, csupán a gyermek utáni vágy játszott a képzeletével.

A házasság nem volt rosszabb a legtöbb frigynél. Abban az évben Arthur háborút vívott az északi parton, és Lancelet nem sokat volt otthon. Ahogyan sok férj, hadban töltötte az idejét, egy évben csak kétszer-háromszor ment haza, hogy megnézze a birtokot. - Pellinore egy kastélyt adott nekik az ő kastélya közelében -, hogy átvegye az új ingeket és köpenyeket, amelyeket Elaine szőtt és hímzett neki - miután elvette Elaine-t. Lancelet olyan pompásan öltözött, mint maga a király -, hogy megcsókolja a fiát és később a lányait, hogy ismét együtt háljon az asszonyával egyszer, esetleg kétszer, és újra ott sem volt.

Elaine mindig boldognak látszott. Nem tudom, valóban boldog volt-e, mert azok közé az asszonyok közé tartozott, akiknek az otthon és a kicsinyek jelentik a boldogságot, vagy ennél többre vágyott, de tartotta magát bátran az alkuhoz, amelyet kötött.

Ami engem illet, még két évig éltem az udvarnál. És akkor pünkösdkor, amikor Elaine a második gyermekével volt viselős, Gwenhwyfar bosszút állt.

7

Ahogyan minden évben, Arthur most is pünkösdkor tartotta a legnagyobb ünnepet. Gwenhwyfar kora hajnaltól talpon volt. Ezen a napon ott van az összes lovag, akik Arthur oldalán küzdöttek, és az idén eljön Lancelet is...

...a múlt évben nem jött. Csak üzent, hogy Kis-Britanniában van, mert odahívta az apja, Ban király, hogy rendet teremtsen a királyságban; de a szíve mélyén Gwenhwyfar tudta, miért nem jött Lancelet, miért maradt inkább távol.

Nem mintha nem tudta volna megbocsátani az Elaine-nel kötött házasságát. Azt Morgaine hozta össze gyűlöletből - Morgaine, aki maga is szerette volna elnyerni Lancelet-t, és semmitől sem riadt vissza, csak hogy elválassza a férfit attól, akit igazán szeretett. Semhogy Gwenhwyfar karjában lássa, feltételezte Gwenhwyfar, szívesebben látta volna a pokolban vagy a sírban.

Hogy Lancelet Arthurnak is nagyon hiányzott, azt Gwenhwyfar látta. Bár ült a trónján Camelotban, és igazságot szolgáltatott mindenfajta embereknek - és szerették, Gwenhwyfar nem hallott olyan királyról, akit jobban szerettek volna -, Gwenhwyfar látta, hogy Arthur a csaták meg a hódítások napjaira gondol vissza; de hát minden férfi ilyen lehet, gondolta. Arthur a sírjáig a testén viseli a csatákban szerzett sebesülések helyét. Amikor éveken át küzdöttek azért, hogy az országban béke legyen, Arthur azt állította, hogy semmit sem óhajt jobban, mint otthon ülni Camelotban, és élvezni a kastélyát. És most akkor volt a legboldogabb, ha maga köré gyűjthette néhány lovagját, és felidézték a komisz időket, amikor alig győztek harcolni a szászok meg a jütök meg az északiak ellen.

Gwenhwyfar nézte az alvó Arthurt. Igen, még mindig ő a legcsinosabb és a legdaliásabb a lovagok közül; Gwenhwyfar néha úgy találta, hogy arcra szebb, kellemesebb a szemnek még Lancelet-nál is, bár nem tisztességes dolog összehasonlítani őket, hiszen az egyik annyira fekete, a másik meg annyira szőke... hogy került, töprengetett, ebbe a rokonságba Morgaine? Talán valóban cserélt gyerek, nem ember egyáltalán, hanem a gonosz tündérnép hagyta itt, hogy gonoszságokat cselekedjen az emberek között... istentelen módszerekben iskolázott boszorkány. Arthurt is megérintette ez a múlt, bár neki sikerült rávennie, hogy gyakran járjon misére, és önmagát kereszténynek tekintse. Ez Morgaine-nak egyáltalán nem tetszett.

Nos, ő a végsőkig küzdeni fog, hogy megmentse Arthur lelkét! Gwenhwyfar nagyon szerette az urát, aki a legjobb férj lett volna, aki asszonynak juthatott, ha nem a nagykirály, hanem egyszerű lovag lett volna. Gwenhwyfar úgy érezte, hogy korábbi őrülete teljesen elszállt. Az illő és természetes, hogy szeretettel gondoljon az ura unokafivérére. Hiszen Arthur akarta először, hogy Lancelet-é legyen. De immár vége, és ő meggyónta, és feloldozást nyert; a pap azt mondta, így már olyan, mintha a bűn nem is lett volna, és most igyekeznie kell elfelejteni.

Mégsem tudott nem emlékezni, legalább egy kicsit, ezen a reggelen, amikor Lancelet az udvarba jön a feleségével meg a fiával... nős férfi, a felesége a tulajdon unokahúga. Lancelet tehát már nemcsak az ura rokona, hanem az övé is. Csókkal köszöntheti, és az nem lesz bűn.

Arthur megfordult, mintha Gwenhwyfar gondolatai megzavarták volna, és az asszonyára mosolygott.

- Pünkösd napja van, kedvesem - mondta -, itt lesz minden rokonunk és barátunk. Mosolyogj hát!

Gwenhwyfar elmosolyodott, és Arthur magához vonta, és megcsókolta, és ujjai a keblét cirógatták.

- Biztos, hogy amit ma tenni fogunk, nem sértő számodra? Nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy kevesebbet jelentesz nekem - mondta aggodalmasan. - Nem vagy még öreg, Isten még megáldhat minket gyermekkel, ha úgy akarja. De a csekélyebb királyok követelték tőlem - az élet sosem biztos, hát meg kell neveznem az utódomat. Ha megszületik az első fiunk, édes, akkor mintha ez a nap nem is lett volna, és biztos vagyok benne, hogy a kis Galahad nem irigyli majd a trónt az unokaöccsétől, hanem szolgálni és tisztelni fogja őt, ahogyan Gawaine engem...

Még igaz lehet, gondolta Gwenhwyfar, miközben átadta magát az ura gyengéd cirógatásának. A Bibliában is esett szó ilyesmiről; Keresztelő János édesanyjának, aki a Szűz unokatestvére volt, Isten megnyitotta a méhét jóval a gyermekszülésre alkalmas életkor után, és ő, Gwenhwyfar még nincs harmincéves... hiszen Lancelet is mesélte egyszer, hogy az anyja idősebb volt ennél, amikor ő született. Talán ezúttal, ennyi év után ismét az ura magvával a testében fog felkelni az ura ágyából. És most, hogy már megtanulta azt is, hogy ne csupán átadja magát, ahogyan jó feleségnek kell, de örömét is lelje Arthur érintésében, abban, ahogyan a testét betölti az ura férfiassága, nyilván lágyabb lett és alkalmasabb arra, hogy megfoganjon, és ki is hordja...

Kétségtelenül ígéretes volt az is, amikor három évvel korábban úgy hitte, viselős Lancelet gyermekével, de valami félresiklott... három hónapon át nem jött meg a havivérzése, és egy-két hölgyének meg is említette, hogy viselős; és aztán további három hónap múlva, amikor a magzatnak meg kellett volna mozdulnia, végül az egész tévedésnek bizonyult... de most, amióta ezt az újfajta melegséget érzi, amióta felébredt, most bizonyára úgy lesz, ahogyan szeretné. És Elaine nem fog ismét diadalmaskodni fölötte... Egy kis ideig talán ő lesz a király örökösének az anyja, ám Gwenhwyfar a király fiának lesz az anyja...

Mondott is valami hasonlót később, amikor már öltözködtek, és Arthur zaklatottan nézett rá.

- Lancelet felesége talán barátságtalan veled, vagy kigúnyol, Gwen? Azt hittem, hogy jó barátnők vagytok az unokahúgoddal...

- Azok vagyunk - pislogott sűrűn Gwenhwyfar, hogy ne könnyezzen -, de a nőknél ez mindig így van... azok az asszonyok, akiknek fiuk van, különbnek tartják magukat a meddőknél. A disznópásztor nője, amikor gyermekágyban fekszik, bizonnyal gúnnyal és szánakozva gondol a királynéra, aki egyetlen fiút sem képes adni az urának.

Arthur odament, és megcsókolta a tarkóját.

- Ne, kincsem, ne sírj. Jobban kellesz nekem, mint bármely más asszony, aki esetleg tucatnyi fiat szült volna nekem.

- Igazán? - kérdezte cseppnyi gúnnyal Gwenhwyfar. - Pedig csak ráadás voltam a száz lovasra, akiket apám adott neked, az üzlet része - és te kötelességtudón elfogadtál, hogy megkaphasd a lovakat - de rossz üzletnek bizonyultam...

Arthur felhúzta a szemöldökét, és kék szemével hitetlenkedve nézett az asszonyra.

- Ennyi év után még mindig itt tartasz, még mindig a szememre veted, Gwen, drágám? Pedig tudnod kell, hogy az első pillanattól fogva, amikor megláttalak, számomra nem volt senki kedvesebb! - mondta, és átkarolta a feleségét. Gwenhwyfar merev maradt, a könnyeit nyelte, és Arthur megcsókolta az asszony szeme sarkát. - Gwenhwyfar, Gwenhwyfar, hát azt hitted... a feleségem vagy, szerelmem, az én egyetlen asszonyom, és a földön semmi minket el nem választhat. Ha tenyészkanca kellett volna, hogy fiakat szüljön nekem, Isten a tudója, kaphattam volna eleget!

- De nem akartad - mondta Gwenhwyfar, aki most merev és hideg volt az ura ölelő karjában. - Örömmel fogadtam volna a fiadat nevelt fiammá, neveltem volna fel örökösödül. De nem tartottál méltónak rá, hogy felneveljem a te fiadat... és te taszítottál Lancelet karjába...

- Jaj, édes Gwen - mondta Arthur, bánatos arccal, mint a megbüntetett kisgyermek. - Még most is a szememre veted azt a régi őrültséget? Részeg voltam, és úgy véltem, igencsak szereted Lancelet-t... szerettem volna gyönyört nyújtani neked, és arra gondoltam, ha valóban az én hibámból nem szülsz, lehetne gyermeked olyasvalakitől, aki annyira közel áll hozzám, hogy ha abból az éjszakából bármiféle gyermek születik, azt jó lelkiösmerettel nevezhetem az örökösömnek. De főleg részeg voltam...

- Néha - mondta Gwenhwyfar, és az arca hideg kő volt - úgy láttam, mintha Lancelet-t jobban szeretted volna nálam. Őszintén állítod, hogy nekem akartál gyönyört nyújtani, vagy annak a kedvéért történt, akit mindenkinél jobban szeretsz...

Arthur úgy engedte el az asszonyt, mintha darázs csípte volna meg.

- Szóval bűn, hogy szeretem a rokonomat, és az ő gyönyörűségére is gondolok? Igaz, mindkettőtöket szeretlek...

- A Szentírásban szó esik a városról, amely ilyen bűnökért pusztult el - mondta Gwenhwyfar.

Arthur olyan fehér lett, mint az inge.

- A legnagyobb tisztességgel szeretem rokonomat, Lancelet-t, Gwen; Dávid király is így szólt rokonáról és barátjáról: testvérem Jonathan, kedves valál nékem nagyon, hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél, Isten mégsem sújtott le rá. Így van ez fegyvertársak között. Merészeled-e azt mondani, hogy az ilyen szeretet bűn, Gwenhwyfar? Esküszöm az Isten trónusa előtt... - Elhallgatott, mert nem jött ki hang kiszáradt torkából.

Gwenhwyfar hallotta, hogy a saját hangjából hisztéria sipít.

- Megesküszöl, hogy amikor az ágyunkba hoztad... akkor láttam, hogy nagyobb szeretettel nyúltál hozzá, mint ahhoz a nőhöz, akit apám rád erőltetett - amikor ebbe a bűnbe vittél, megesküszöl, hogy nem a te bűnöd volt, és a sok szép beszéd nem arra szolgált csupán, hogy leplezze azt a bűnt, amelyért az Ég tűzesővel sújtotta Szodomát?

Arthur halottsápadtan meredt Gwenhwyfarra.

- Te nyilvánvalóan megbolondultál, úrnőm. Azon az éjszakán, amelyikről beszélsz részeg voltam, nem tudom, mit véltél látni. Beltane volt, és az Istennő ereje velünk volt, mindannyiunkkal. Szerintem a rengeteg imádkozás meg a bűnről való elmélkedés elvette az eszedet, drága Gwen.

- Ezt egyetlen keresztény sem mondaná!

- És ez az egyik oka annak, hogy nem szívesen nevezem magamat kereszténynek! - kiáltotta végül elveszítve a türelmét Arthur. - Elegem van belőle, hogy állandóan bűnről beszélsz! Ha eltaszítottalak volna - igen, és tanácsolták, hogy tegyem meg, de nem tettem, mert túlságosan szerettelek -, és új asszonyt vettem volna...

- Nem! Inkább osztoztál rajtam Lancelet-val, és a magadévá tetted őt is...

Mondd ezt még egyszer - mondta nagyon halkan Arthur -, és asszonyom vagy, vagy sem, elküldelek-e, vagy sem, de megöllek, én Gwenhwyfarom!

De Gwenhwyfar hisztérikusan zokogott, és nem tudta abbahagyni.

- Azt mondod, fiat akartál, ezért olyan bűnbe vittél, amelyet Isten nem tud megbocsátani - ha bűnt követtem el, és Isten meddőséggel büntetett érte, nem te vittél-e a bűnbe? És így is Lancelet fia az örökösöd. Mered-e azt mondani, hogy nem Lancelet-t szereted a legjobban, amikor az ő fiát teszed örökösöddé, és nem a saját fiadat, amikor nem adod nekem nevelésre a fiadat...

- Hívom a hölgyeidet, Gwenhwyfar - sóhajtott Arthur. - Magadon kívül vagy. Esküszöm neked, hogy nincs fiam, de ha van, akkor valamikor véletlenül foganhatott a háborúk idején, és a nő nem ismert engem, és nem tudta, ki vagyok. Egyetlen a rangomhoz közel álló nő sem jött hozzám soha azzal, hogy gyermeket szült nekem. Papok ide vagy oda, bűn ide vagy oda, nem hiszem, hogy bármelyik nő szégyellné elismerni, hogy gyermeket szült a gyermektelen nagykirálynak. Sosem tettem magamévá nőt az akarata ellenére, nem csábítottam el más férfi asszonyát. Miféle őrültségeket hordasz itt össze a fiamról, akit örökösömként neveltél volna? Mondom, nincs ilyen. Gyakran tűnődtem, nem tett-e magtalanná valami gyerekkori betegség vagy az a sebesülés... nincs fiam.

- Ez hazugság! - mondta dühösen Gwenhwyfar. - Morgaine megtiltotta, hogy beszéljek róla, de egyszer régen felkerestem, és valami csodaszert kértem tőle a meddőségemre. El voltam keseredve, azt mondtam, kész lennék odaadni magam más férfinak, mert te nem vagy képes fiat nemzeni. És akkor Morgaine megesküdött nekem, hogy tudtál gyermeket nemzeni, hogy látta a fiadat, akit Lothiani Lot udvarában neveltek, de megígértette velem, hogy nem beszélek róla...

- Lothian udvarában nevelkedett... - mondta Arthur, és a melléhez kapott, mintha éles fájdalom hasított volna belé. - Jaj, irgalmas Isten... - suttogta -, és én nem tudtam...

Gwenhwyfart hirtelen rémület fogta el.

- Nem, nem, Arthur, Morgaine hazug! Bizonyára csak rosszindulatból mondta, hiszen ő fundálta ki Lancelet házasságát Elaine-nel, mert féltékeny volt... biztosan csak hazudott, hogy engem kínozzon...

Arthur mintegy kábulatban szólalt meg.

- Morgaine Avalon papnője. Nem hazudik. Azt hiszem, Gwenhwyfar, érdeklődnünk kell erről. Küldess Morgaine-ért...

- Ne, ne - esengett Gwenhwyfar. - Sajnálom, hogy elszóltam magam... magamon kívül voltam, tomboltam, ahogy mondtad... jaj, drága uram és királyom, királyom és uram, bánok minden kiejtett szót! Könyörgöm, bocsáss meg nekem... könyörgöm.

Arthur átölelte Gwenhwyfart.

- Neked is meg kell bocsátanod nekem, édes asszonyom. Már látom, hogy igen rosszat tettem veled. De amikor kiereszted a szeleket, alkalmazkodnod kell a fúvásukhoz, bármit tépjenek is le. - Igen gyengéden homlokon csókolta. - Küldess Morgaine-ért.

- Jaj, uram, jaj, Arthur, könyörgöm... megígértem neki, hogy sosem beszélek róla neked...

- Akkor hát megszegted az ígéretedet - mondta Arthur. - Kértelek, hogy ne beszélj, de te így akartad, és ami kimondatott, azt nem lehet kimondatlanná tenni. - Az ajtóhoz lépett, és kiszólt a kamarásnak. - Siess Morgaine úrnőhöz, és mondd meg neki, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön a királyhoz és a királynéhoz.

Amikor a kamarás elment, Arthur behívta Gwenhwyfar szolgálóját, és Gwenhwyfar szoborként tűrte, hogy a lány ráadja ünnepi ruháját, és befonja a haját. Belekortyolt a forró vízzel hígított borba, de a torka száraz maradt. Kimondta a megbocsáthatatlant.

De ha igaz, hogy ma reggel gyermekkel ajándékozott meg... és különös fájdalom járta át a testét egészen a méhéig. Képes-e bármi gyökeret ereszteni és növekedni ilyen keserűségben?

Kis idő múltán Morgaine lépett be sötétvörös köntösben, a hajába bíborszínű selyemszalagok voltak fonva; szépen felöltözött az ünnepre, csupa élet és ragyogás volt.

Én pedig kopár fa vagyok, gondolta Gwenhwyfar; Elaine fiat szült Lancelet-nak; meg Morgaine is, akinek nincs ura, és nem is akar férjet, szajhálkodott, és fiat szült valakinek, de nekem... nekem nincs fiam.

Morgaine odalépett, megcsókolta; Gwenhwyfar dermedten fogadta az üdvözlést. Aztán Morgaine Arthurhoz fordult.

- Hívattál, öcsém?

- Sajnálom, hogy ilyen korán zavartalak, nővérem - mondta Arthur. - De Gwenhwyfar... most meg kell ismételned előttem és Morgaine előtt, amit mondtál. Nem engedem, hogy az udvaromban titkon rágalmak keringjenek.

Morgaine Gwenhwyfarra pillantott, és látta sírástól kivörösödött szemét

- Drága öcsém - mondta -, a királynéd nincs jól. Ismét viselős? És bármit mondott is, igaz a mondás, hogy a legkeményebb szó sem tör csontot.

Arthur hideg pillantást vetett Gwenhwyfarra, és Morgaine visszakozott; ez nem a jól ismert öcs volt, hanem a trónjáról igazságot osztó nagykirály ünnepélyes arca.

- Gwenhwyfar - mondta Arthur -, nemcsak mint urad, de mint királyod is parancsolom: ismételd meg Morgaine előtt, amit a háta mögött mondtál, és amit ő mondott neked, hogy van egy fiam, aki a lothiani udvarban nevelkedik...

Igaz, gondolta Gwenhwyfar a pillanat töredéke alatt. Csak amikor a szeme láttára gyilkolták meg Viviane-t, akkor láttam Morgaine arcát másnak, mint nyugodtnak, ünnepélyesnek, a papnő arcának... Igaz tehát, és valamiképpen mélyen érinti őt a dolog... de miért?

- Morgaine - mondta Arthur. - Mondd meg nekem: igaz ez? Van egy fiam?

Mit számít Morgaine-nak? Miért akarja eltitkolni még Arthur elől is? Hogy a saját szajhálkodását titkolni akarja, érthető, de miért titkolja Arthur előtt, hogy Arthurnak van egy fia? És ekkor mintha felsejlett volna az igazság, és Gwenhwyfar hangosan felnyögött.

Avalon papnője nem hazudik, gondolta Morgaine. De Avalon kivetett, és ezért és hogy ne legyen minden semmiért, hazudnom kell, méghozzá ügyesen és gyorsan...

- Ki volt az? - kérdezte dühösen Gwenhwyfar. - Avalon valamelyik szajha-papnője, aki bűnben és kéjben minden férfival összefekszik démoni ünnepeiken?

- Semmit sem tudsz Avalonról - igyekezett higgadtan beszélni Morgaine. - Szavad akár a szél, semmi értelme...

Arthur megfogta Morgaine karját.

- Morgaine... nővérem...

És Morgaine úgy érezte, rögtön elsírja magát... ahogyan Arthur sírt a karjában azon a reggelen, amikor rájött, miféle csapdába ejtette mindkettejüket Viviane... A szája kiszáradt, a szeme égett.

- Csak azért szóltam a fiadról... hogy vigasztaljam Gwenhwyfart - mondta. - Attól félt, hogy nem tudod gyermekkel megajándékozni...

- Bárcsak ne azért szóltál volna, hogy engem vigasztalj - mondta Arthur, de a mosolya inkább grimasz volt. - Mindvégig azt hittem, képtelen vagyok fiat nemzeni, még a királyság megmentéséért sem... Morgaine, meg kell mondanod az igazat.

Morgaine mély lélegzetet vett. A szoba halotti csendjében hallotta, hogy odakinn ugat egy kutya, és valahol ciripel egy kis rovar. Végül megszólalt.

- Az Istennő nevében, Arthur, mivel azt kívánod, hogy kimondassák - fiat szültem a Király Bikának tíz hónappal azután, hogy téged királlyá avattak a Sárkány-szigeten. Morgause neveli, és megesküdött nekem, hogy ezt sosem fogod az ő szájából hallani. Most hallottad az enyémből. És itt legyen vége.

Arthur halottsápadt lett. Megölelte Morgaine-t, aki érezte, hogy az öccse reszket. Arthurnak patakzott a könnye, de se visszafojtani, se letörölni nem akarta.

- Jaj, Morgaine, Morgaine szegény nővérem... tudtam, hogy nagyot vétettem ellened, de nem is álmodtam, hogy ilyen nagyot...

- Ez igaz? - sikoltotta Gwenhwyfar. - Hogy ez a szemérmetlen ringyó nővéred a saját öccsén gyakorolja a szajhálkodást?!

Arthur úgy fordult Gwenhwyfar felé, hogy még mindig Morgaine-t ölelte. A hangja pedig olyan volt, amilyennek Gwenhwyfar még sosem hallotta.

- Hallgass! Egy rossz szót se a nővéremről: nem ő tehetett róla, nem az ő műve volt!

Nagyot, reszketőset sóhajtott, és Gwenhwyfarnak volt ideje meghallani önnön csúf szavainak a visszhangját.

- Szegény nővérem - mondta ismét Arthur. - És egyedül viselted ezt a terhet, engem sosem vádoltál... nem, Gwenhwyfar - fordult ismét őszintén Gwenhwyfarhoz -, nem úgy volt, ahogyan gondolod. A királlyá avatásomkor történt, és egyikünk sem ismerte fel a másikat... sötét volt, és nem láttuk egymást azóta, amikor még olyan kicsi voltam, hogy Morgaine a karján hordozott. Ő számomra csupán az Anya egyik papnője volt, én pedig számára csak a Szarvas, és amikor egymásra ismertünk, már késő volt, már megtörtént - mondta, szinte a könnyeken áterőltetve a szavakat. És magához szorította Morgaine-t. - Morgaine, Morgaine, el kellett volna mondanod nekem!

- És megint csak rá gondolsz! - sipította Gwenhwyfar. - Nem a tulajdon, mindeneknél nagyobb bűnödre: a tulajdon testvéred, anyád méhének a gyermeke, és Isten ezért meg fog büntetni...

- Már megbüntetett - mondta Arthur, magához ölelve Morgaine-t. - De a bűnt nem tudva követtük el, gonosz szándék nélkül.

- Talán ezért büntet magtalansággal - dadogta Gwenhwyfar -, de ha bűnbánatot tartasz, és vezekelsz...

Morgaine szelíden elhúzódott Arthurtól. Gwenhwyfar kimondhatatlan haraggal nézte, ahogy Morgaine a kendőjével letörölte az öccse könnyeit, a gesztus szinte szórakozott volt, az anya vagy a nővér gesztusa, és nem volt benne semmi a szajhaságból, amit látni szeretett volna.

- Gwenhwyfar - mondta Morgaine -, túlságosan sokat gondolsz a bűnre. Arthur meg én nem vétkeztünk. Bűn az, ha valaki ártani akar. Az Istennő akaratából jöttünk össze, az élet erőiért, és ha gyermek született, az szeretetben fogant, bármi hozott is össze minket. Igaz, Arthur nem ismerheti el a nővérétől született fiát. De nem ő az egyetlen király, akinek olyan törvénytelen fia van, akit nem ismerhet el. A fiú egészséges, és biztonságban nevelkedik Avalonban. Az Istennő - vagy a te Istened - nem bosszúálló démon, aki alig várja, hogy megbüntethessen valakit holmi képzelt bűnért. Ami Arthur és köztem történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie, sem ő nem akarta, sem én, de megtörtént - az Istennő nem fog gyermektelenséggel büntetni téged a mások bűnéért. Vagy Arthurt vádolod érte, Gwen?

- Vádolom! - kiáltotta Gwenhwyfar. - Vétkezett, és Isten megbüntette: a vérfertőzésért, amiért fiat nemzett a tulajdon nővérének, amiért az Istennőt szolgálta, a fertelmes aljasságok és bujaság démonát... Arthur - kiáltotta -, jelentsd ki, hogy vezekelni fogsz, hogy még ezen a szent napon meggyónod a püspöknek, hogyan vétkeztél, és vezekelni fogsz azok szerint, amilyen vezeklést kiszab rád, és akkor Isten talán megbocsát, és nem büntet tovább minket!

Arthur kétségbeesetten nézett Morgaine-ról Gwenhwyfarra.

- Vezeklés? - mondta Morgaine. - Bűn? Valóban azt hiszed, hogy az Istened valami komisz vénember, aki leskelődik, hogy megtudja, ki hál a más feleségével?

- Az én bűneimet meggyóntam - sivította Gwenhwyfar. - Vezekeltem, és feloldozást nyertem, Isten tehát nem az én bűneimért büntet minket! Mondd, hogy te is megteszed, Arthur! Amikor Isten győzelemre segített a Badon-hegyen, megesküdtél, hogy félreteszed a sárkányos lobogót, és keresztény királyként fogsz uralkodni, de ezt a bűnt nem gyóntad meg. Vezekelj hát ezért is, hadd adjon neked Isten győzelmet ma is, ahogyan a Badon-hegyen - és szabadulj meg a bűneidtől, és adj nekem fiút, aki uralkodhat utánad Camelotban!

Arthur a falnak fordult, arcát a kezébe temette. Morgaine újra hozzá lépett volna, de Gwenhwyfar rákiabált.

- Tartsd magad távol tőle, te...! További bűnökre akarod csábítani? Nem volt talán elég, amit te tettél azzal az aljas démonnal, akit Istennőnek nevezel meg azzal a gonosz boszorkánnyal, akit Balin joggal ölt meg pogány varázslataiért...

Morgaine becsukta a szemét, az arca olyan volt, mintha el akarná sírni magát Aztán felsóhajtott.

- Nem hallgathatom, ahogyan a hitemet gyalázod, Gwenhwyfar - mondta. - Én a tiédet nem gyaláztam, emlékezz rá. Isten az Isten, bárhogyan nevezzük is, és mindig jó. Én azt tartom bűnnek, ha azt képzeljük, hogy Isten kegyeden és bosszúálló, te pedig aljasabbnak mutatod őt a legaljasabb papjánál is. Kérlek, gondold meg, mit teszel, mielőtt Arthurt a papok kezére adnád ezzel.

Megfordult, bíborvörös szalagjai libbentek, és elhagyta a szobát. Arthur Gwenhwyfarhoz fordult, miután hallotta Morgaine-t távozni. Gyengédebben szólt az asszonyhoz, mint addig bármikor, még a szerelmes együttlétekkor sem.

- Legdrágább szerelmem...

- Képes vagy így nevezni? - kérdezte keserűen Gwenhwyfar, és elfordult.

Arthur követte, a vállára tette a kezét, szembefordította magával.

- Legdrágább úrnőm és királyném - olyan nagyot vétettem ellened?

- Még most is - mondta remegve Gwenhwyfar -, még most is csak arra tudsz gondolni, mit vétettél Morgaine ellen...

- Talán örülnöm kéne annak, amit a nővéremmel tettem? Esküszöm neked, nem ismertem meg, amíg meg nem történt, és amikor felismertem, ő vigasztalt, mintha az a kisfiú lennék, aki egykor az ölében ült... Ha ellenem fordult volna, és vádolt volna, amihez minden joga megvolt, azt hiszem, a Tóba öltem volna magam. De nem gondoltam, mi történhet vele... olyan fiatal voltam még, és ott voltak a szászok, a csaták... - Tehetetlenül tárta szét a karját - Úgy próbáltam tenni, ahogyan mondta: elfelejteni, arra gondolni, hogy amit tettünk, tudatlanságban tettük. Azt hiszem, valóban bűn volt, de nem szándékosan vétkeztem...

Olyan szerencsétlennek látszott hogy Gwenhwyfar egy pillanatig kísértést érzett, hogy azt mondja, amit Arthur hallani akart, hogy nem vétkezett; Arthur soha, de soha nem fordult hozzá vigaszért, soha nem ismerte be, hogy vétett ellene; most is csak azt tudta ismételgetni, hogy a bűn, amiért gyermektelenek, valójában nem bűn; csak az bántotta, amit az ellen az átkozott boszorkány nővére ellen vétett! Ismét sírva fakadt a dühtől, hogy Arthur azt képzeli, bánatában sír, nem mérgében.

- Azt hiszed, csak Morgaine ellen vétettél?

- Nem foghatom fel, hogyan árthattam volna másnak - makacskodott Arthur. - Gwenhwyfar, amikor az történt, azt sem tudtam, hogy a világon vagy.

- De úgy vettél el, hogy ezt a nagy bűnt nem gyóntad meg, és még most is ragaszkodsz a bűnödhöz, amikor meggyónhatnád, és vezekelhetnél, és megszabadulhatnál a büntetéstől...

- Édes Gwenhwyfarom - mondta fáradtan Arthur -, ha a te Istened olyan, hogy megbüntet egy bűnért, amelynek elkövetéséről nem tudtam, gondolod, hogy elengedné a büntetést, amiért elmondom egy papnak, és elmondom azokat az imákat, amelyeket kiró rám meg mit tudom én, egy ideig kenyéren és vízen élek, vagy mit...?

- Ha valóban megbánod...

- Jaj, Istenem, azt hiszed, nem bántam meg? - robbant ki Arthurból. - Megbántam, ahányszor csak Morgaine-ra néztem az utóbbi tizenkét esztendőben! Nagyobb lenne a bűnbánatom, ha megváltanám ezeknek a papoknak, akik semmire sem vágynak jobban, mint hogy hatalmuk legyen a király felett?

- Csak a büszkeségedre gondolsz - mondta Gwenhwyfar -, és a büszkeség is bűn. Ha megalázkodnál, Isten megbocsátana neked!

- Ha a te Istened ilyen Isten, nem kell a bocsánata! - szorította ökölbe a kezét Arthur. - Uralnom kell ezt a királyságot, édes Gwen, és nem tehetem, ha odatérdelek holmi pap elé, és elfogadom, bármiféle vezeklést ró ki rám! És gondolnom kell Morgaine-ra is - már úgyis varázslónőnek, szajhának, boszorkánynak nevezik! Nincs jogom meggyónni olyan bűnt, amely közmegvetést és szégyent hoz a nővéremre!

- Morgaine-nak is van lelke, amelyet meg kell menteni - mondta Gwenhwyfar -, és ha az ország népe azt látja, hogy a királyuk félre tudja tenni a büszkeségét, és képes a lelkére gondolni, alázatosan vezekelni a bűneiért, az segít megmenteni az ő lelküket is, és a király becsületére szolgál még a Mennyekben is.

- Olyan jól érvelsz, mint a tanácsosom, Gwenhwyfar - sóhajtott Arthur. - Nem vagyok pap, nem felelek az emberek lelkéért...

- Hogy mered ezt mondani? - kiáltotta Gwenhwyfar. Minthogy a király az összes alattvalója felett áll, és az életük a kezében van, a kezében van a lelkük is! A legelsőnek kellene lenned kegyességben is, ahogyan bátorságban a csatamezőn... Mit gondolnál az olyan királyról, aki hadba küldi a katonáit, amíg ő biztonságban ül, és a távolból nézi őket?

- Semmi jót - mondta Arthur.

Gwenhwyfar tudta, hogy megfogta.

- Akkor hogyan gondolkodnál az olyan királyról, aki látja, hogy az alattvalói az erény és az ájtatosság útján járnak, és azt mondaná, neki nem kell gondolnia a bűneivel?

Arthur sóhajtott.

- Miért izgat ez téged ennyire, Gwenhwyfar?

- Mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy a pokol tüzében fogsz szenvedni... és ha megszabadulsz a bűnödtől, Isten talán nem büntet minket tovább gyermektelenséggel.

Elakadt a szava, ismét sírni kezdett. Arthur átölelte, az asszony a férfi vállára hajtotta a fejét.

- Igazán ezt hiszed, királyném? - kérdezte gyengéden Arthur.

Gwenhwyfar emlékezett; egyszer már beszélt így, amikor először megtagadta, hogy a Szűz zászlójával menjen csatába. És akkor ő diadalmaskodott, és Krisztushoz vezette Arthurt, és Isten győzelmet adott neki. De akkor ő még nem tudta, hogy Arthur lelkét ez a meggyónatlan bűn terheli. Bólintott, és hallotta, hogy Arthur sóhajt.

- Akkor ellened is vétettem, és valahogyan jóvá kell tennem. De nem látom be, miért kell ezért Morgaine-nak elszenvednie a szégyent.

- Mindig Morgaine - mondta izzó haraggal Gwenhwyfar. - Nem akarod, hogy szenvedjen, a szemedben ő tökéletes - akkor mondd meg nekem, jogos-e, hogy én szenvedjek a bűnért, amelyet ő követett el vagy te? Annyival jobban szereted nálam, hogy gyermektelenségre ítélsz napjaim végezetéig, csak hogy az a bűn titokban maradjon?

- Ha vétkeztem is, édes Gwen, Morgaine bűntelen...

- Ez nem igaz - csattant fel Gwenhwyfar -, mert azt az ősi Istennőt imádja, és a papok azt mondják, hogy az Istennő nem más, mint a gonosz kígyó, akit az Úr kiűzött az édenkertből! Morgaine most is ragaszkodik mocskos és pogány szertartásaihoz - Isten azt mondja nekünk, hogy azok a pogányok, akik nem hallották az Úr szavát, megmenekülhetnek, de mit mondjunk Morgaine-ról, aki keresztény házban nőtt fel, és aztán fordult Avalon mocskos boszorkányságaihoz? És ennél az udvarnál éveken át hallotta Krisztus szavát, és nem azt mondják-e, hogy akik hallják a Krisztus szavát, és nem bánják meg bűneiket, és nem hisznek benne, azok bizonnyal elkárhoznak? És a nőknek kivált vezekelniük kell, mivel a bűnt a nő hozta a világra... - Gwenhwyfar annyira zokogott, hogy nem tudott tovább beszélni.

Végül Arthur megszólalt

- Mit akarsz, mit tegyek, én Gwenhwyfarom?

- Pünkösd napja van - mondta Gwenhwyfar, és megtörölte a szemét, és próbálta visszafojtania zokogást -, amikor az Isten lelke leszállt az emberhez. Képes lennél elmenni a misére, és felvenni a szentséget ekkora bűnnel a lelkeden?

- Azt hiszem... azt hiszem, nem - mondta Arthur, és a hangja elcsuklott - Ha igazán ezt hiszed, Gwenhwyfar, nem tagadom meg tőled. Vezekelni fogok, amennyire képes leszek vezekelni azért, amit nem tartok bűnnek, és elvégzem a vezeklést, amelyet a püspök kiró rám. - A mosolya csak halvány, meggyötört grimasz volt. - Remélem, a te érdekedben, szerelmem, hogy igazad van Isten akaratát illetően.

És amikor Gwenhwyfar megölelte Arthurt, és sírva fakadt a hálától, egy pillanatra letaglózó félelem kerítette a hatalmába. Eszébe jutott, amikor ott állt Meleagrant házában, és a sok-sok imádság sem tudta megmenteni. Isten nem jutalmazta az erényéért, és amikor Lancelet jött hozzá, nem esküdött meg talán, hogy többé nem bujkál és nem vezekel, mert Isten nem jutalmazta az erényéért, és nyilván nem fogja büntetni a bűnéért sem. Istennek olyan mindegy...

Ám Isten valóban megbüntette őt; Isten elvette tőle Lancelet-t, és Elaine-nek adta, így aztán lelkének veszélyeztetésével semmit sem nyert... meggyónt, és vezekelt, de Isten mégis megbüntette. És most tudta, hogy ez talán nem egészen az ő hibája, hanem Arthur bűnének terhét viseli, azét a bűnét, amelyet Arthur a nővérével követett el. De ha mindketten megszabadulnak a bűntől, ha Arthur vezekel a meggyónatlan, nagy bűnért, és megalázkodik, akkor Isten minden bizonnyal megbocsát neki is...

Arthur megcsókolta Gwenhwyfar feje búbját, a haját simogatta. Aztán otthagyta, és Gwenhwyfar fázott, és elveszettnek érezte magát Arthur karjának ölelése nélkül, mintha nem biztonságos falak között lenne, hanem a hatalmas, nyílt, ijesztő, óriás, iszonyattal teli égbolt alatt. Arthur felé indult, hogy a karjába meneküljön, de az egy székre rogyott, és ott ült kimerülten, ezer mérföldnyire tőle.

Végül felemelte a fejét, és akkorát sóhajtott, mintha lényének legbelseje szakadt volna ki.

- Küldess Patrícius atyáért.

8

Amikor Morgaine Arthurt és Gwenhwyfart a szobájukban hagyta, magára kapott egy köpenyt, és kimenekült a szabadba, mit sem törődve az esővel. A magas lőréses oromzatra ment, ott sétált egyedül; Arthur követőinek és lovagjainak, a csekélyebb királyoknak és a vendégeknek a sátrai betöltötték annak a dombnak az oldalát, amely Camelot volt, és a zászlók még az esőben is tarkán lobogtak. De az égbolt sötét volt, a vastag felhők szinte a domb homlokáig értek; Morgaine nyugtalanul járkált, és arra gondolt, hogy a Szentlélek szebb napot is választhatott volna ahhoz, hogy leszálljon a népére, kivált Arthurra.

No igen. Gwenhwyfar nem fogja békén hagyni, amíg nem adja magát a papok kezére. És mi lesz az Avalonnak tett esküjével?

És ha mégis az lesz Gwydion sorsa, hogy egy napon az apja trónján üljön, ha a merlin ezt tervezte... ember nem menekülhet a sorsa elől. De asszony sem, gondolta rosszkedvűen Morgaine. Taliesin, aki járatos volt mindenfajta zenében és régi regében egyszer elmondott neki egy történetet azokról a régiekről, akik a Szentföldtől délre lakoztak vagy valahol arrafelé, egy emberről szólt a mese, aki azzal az átokkal született, hogy meg fogja ölni az apját, és feleségül veszi az anyját. A szülők ismerték az átkot, hát kitették a gyermeket, hogy elpusztuljon, és a gyermeket idegenek nevelték fel, és egy napon találkozott az apjával, akit nem ismert, és összevesztek, és megölte, és feleségül vette az özvegyét; vagyis azok a tettek idézték éppen elő az átok beteljesülését, amelyeket ellene próbáltak tenni: ha az az ember az apja házában nevelkedett volna, nem tette volna meg azt, amit tudatlanságában megtett...

Ő meg Arthur tudatlanságban tették, amit tettek, a tündérasszony mégis elátkozta a fiát: Hajtsd el a magzatodat, vagy öld meg, mihelyt előjön a ménedből; mi lesz a Király Bikával, ha az ifjú szarvasbika felnő? És úgy tetszett, mintha körötte a világ szürkévé és különössé változott volna, mintha Avalon ködében vándorolt volna, és agyában fura zümmögést észlelt

Iszonyatos, fémes zajok vették körül, megsiketítették... nem, csak a templomi harangok hívtak misére. Azt is hallotta, hogy a tündérnép nem bírta elviselni a templomi harangok hangját, ezért költöztek távoli dombokra, völgyekbe... úgy érezte, nem tud odamenni, és megülni csendben, ahogyan általában tette, és udvariasan figyelni, mert a királyné szolgálóinak példát kell mutatniuk. Arra gondolt, hogy a falak megfojtják, és a papok motyogása meg a füstölők szaga megőrjítik; jobb itt maradni a tiszta esőben. Csak most jutott eszébe a fejére húzni gyapjúköpenye csuklyáját; a hajában a szalagok mind átvizesedtek, bizonyára tönkrementek. Babrált velük, és az ujjai vörösek lettek; a szalagokat az árukhoz képest igen rosszul festették meg.

De az eső csendesedett, és a sátrak között mozogni kezdtek az emberek.

- Ma nincs lovagi torna - szólalt meg Morgaine mögött egy hang -, másként elkérném az egyikét azoknak a szalagoknak, amelyeket éppen eldobsz, hogy megbecsült zászlóként vigyem a csatába, Morgaine úrnő.

Morgaine összerezzent, próbálta összeszedni magát. Karcsú, fekete hajú, fekete szemű fiatalember állt előtte; volt benne valami ismerős, de nem tudott egészen visszaemlékezni rá...

- Nem emlékszel rám, úrnőm? - mondta szemrehányón az ifjú. - Pedig azt mondták nekem, hogy feltettél egy szalagot a győzelmemre egy ilyen lovagi tornán egy vagy két éve... de lehet, hogy három éve?

Morgaine most már emlékezett a fiúra; az észak-walesi Uriens király fia volt. Accolon volt a neve; és ő a királyné egyik hölgyével fogadott, aki azt mondta, senki nem állhat meg a mezőn Lancelet-val szemben... Soha nem tudta meg, hogyan dőlt el a fogadás; azon a pünkösdön ölték meg Viviane-t.

- Emlékszem valóban, sir Accolon, de az a pünkösdi ünnep, talán emlékszel, brutális gyilkossággal végződött, ahol a nevelőanyámat gyilkolták meg...

A férfi nyomban bocsánatot kért.

- Akkor elnézésedet kell kérnem, amiért eszedbe juttattam ezt a szomorú eseményt. És lesz, gondolom, még elegendő harci játék, mielőtt újra elmegyünk innen, hiszen nincs háború az országban, és Arthur urunk tudni szeretné, hogy légiói nem jöttek ki a gyakorlatból, és meg tudják védeni az országot.

- Nemigen van rá szükség - mondta Morgaine -, manapság még a vad északiak is másfelé kereskednek. Hiányoznak talán a csaták, a dicsőség napjai?

A fiúnak, gondolta Morgaine, megnyerő a mosolya.

- Harcoltam a Badon-hegyen - mondta. - Az első csatám volt, és kis híján az utolsó is. Azt hiszem, jobban kedvelem a harci játékot meg a lovagi tornát. Harcolok, ha kell, de szívesebben harcolok játékból barátok ellen, akikben nincs igazi ölési vágy, amikor szép hölgyek néznek és csodálnak minket - az igazi csatában, úrnőm, nincs, aki csodálja a lovagiasságot, és valójában nem is nagyon beszélhetünk lovagiasságról, mert a bátorságé a főszerep...

Beszélgetés közben közelebb jutottak a templomhoz; és a harangok hangja szinte elnyomta a férfi hangját, a kellemes, dallamos hangot, gondolta Morgaine. Eltűnődött, játszik-e vajon hárfán Accolon. A harangok szavától azonban meghátrált.

- Nem mégy a szentmisére, Morgaine úrnő?

Morgaine mosolygott, és a férfi csuklójára pillantott, ahol a kígyók tekeregtek. Ujjával könnyedén megérintette az egyiket.

- Te mégy?

- Nem tudom. Arra gondoltam, talán elmegyek, hogy lássam a barátaimat... nem, azt hiszem, mégsem - mosolygott Morgaine-ra Accolon. - Amikor egy hölggyel beszélgethetek...

- Nem félted a lelki üdvösségedet? - kérdezte gúnyosan Morgaine.

- Ó, atyám kellően ájtatos kettőnk helyett is... most nincs asszonya, és nem kétséges, hogy szeretné kikémlelni az országot, hogy hol remélhet újabb hódítást. Mert igencsak figyelmezett az apostol szavára, és tudja, hogy jobb házasodni, mint lángolni, mégis gyakrabban lángol, mint szerintem illő az ő korában...

- Édesanyádat elveszítetted, Accolon?

- Igen, még mielőtt elválasztottak; aztán az első, a második és a harmadik mostohaanyámat is - mondta Accolon. - Atyámnak három élő fia van, és biztosan nincs már szüksége több örökösre, de túlságosan ájtatos ahhoz, hogy egy nőt csak úgy az ágyába vigyen, tehát újra meg kell nősülnie. És a legidősebb bátyám már házas, és van egy fia.

- Apád öregkorának fia vagy tehát?

- Inkább apám középkoráé - mondta Accolon -, és nem is vagyok már olyan fiatal. Ha fiatalabb koromban nem lett volna háború, Avalon és a papok tudománya várt volna. De öregkorára apám keresztény lett.

- Mégis viseled a kígyókat.

A férfi bólintott.

- És valamicskét ismerek is a tudományukból, de az nem elégít ki. Manapság az apák fiatalabb fiainak nemigen akad tennivaló. Apám azt mondta, az itteni gyülekezetben keres nekem feleséget - mondta mosolyogva. - Örülnék, ha csekélyebb ember leánya volnál, úrnőm.

Morgaine érezte, hogy elpirul, mint valami kislány.

- Öreg vagyok hozzád - mondta -, és a királynak csupán féltestvére vagyok az édesanyja első házasságából. Apám Gorlois herceg volt, az első ember, akit Uther Pendragon megölt, mint árulót...

Accolon csak némi szünet után szólalt meg.

- Manapság talán már veszélyes viselni a kígyókat - vagy az lesz, ha a papoknak még nagyobb lesz a hatalma. Amikor Arthur a trónra került, úgy hallottam, bírja Avalon támogatását, hogy a merlin neki adta a szent királyi jelvények közül a kardot. De udvarát immár kereszténnyé tette... apám azt mondta, attól félt, hogy Arthur visszaviszi az országot a druidák uralma alá, de szemlátomást nem tette...

- Nem - mondta Morgaine, és a düh egy-két pillanatra belefojtotta a szót. - Mégis a druida kardot viseli...

Accolon alaposan szemügyre vette Morgaine-t.

- Te pedig Avalon holdját viseled.

Morgaine elpirult. Már mindenki bement a templomba, és a kaput becsukták.

- Az eső megint rákezdte... Morgaine úrnő, csuromvizes leszel, megfázol. Be kell menned. De megtennéd, hogy a mai lakomán mellém ülsz?

Morgaine habozott és mosolygott. Az biztos, hogy Arthur és Gwenhwyfar ezen a napon nem fogják keresni a társaságát.

Ő, akinek emlékeznie kell, hogyan esett áldozatul Meleagrant bujaságának... vádolhat-e engem, aki az ura legjobb barátjának a karjában keresett vigasztalást? Ó, nem, erőszakról szó sem volt, de engem mégis úgy adtak az Agancsosnak, hogy senki nem kérdezte meg tőlem, mit akarok... nem a vágy vitt az öcsém ágyába, hanem az Istennő akarata iránti engedelmesség...

Accolon még a válaszát várta, mohón leste Morgaine szavát Ha akarnám, megcsókolna, könyörögne egyetlen érintésemért. Morgaine tudta ezt, és a dolog legyezgette a hiúságát. A férfira mosolygott, és mosolya elvakította Accolont.

- Meg én, ha eléggé távol ülünk atyádtól.

És ekkor hirtelen Morgaine-ba nyilallt: Arthur nézett rá ugyanígy. Ettől fél hát Gwenhwyfar. Tudja, amit én nem tudtam, hogy ha kinyújtanám a kezemet Arthurért, rávehetnem, hogy fütyüljön Gwenhwyfar szavára; Arthur engem szeret a legjobban. Nem kívánom Arthurt, csupán szeretett öcsémnek tekintem, de Gwenhwyfar ezt nem tudja. Attól fél, hogy csak intek neki, és Avalon titkos tudásával újra az ágyamba csábítom.

- Könyörgöm, menj be, és öltözz... öltözz át - mondta szívből Accolon, és Morgaine megint rámosolygott, és a férfi kezét a magáéhoz szorította.

- A lakomán találkozunk.

A szent ünnep szertartása alatt Gwenhwyfar mindvégig egyedül ült, és igyekezett fegyelmezetten viselkedni. Az érsek a szokásos pünkösdi misét celebrálta, a Szentlélek kiáramlásáról beszélt, és Gwenhwyfar azt gondolta, Ha Arthur valóban megbánta végre a bűneit, és keresztény lett, hálát kell adnom a Szentléleknek, hogy eljött ma mindkettőnkhöz. Ujjai észrevétlenül a hasára vándoroltak; ma együtt voltak, lehet, hogy gyertyaszentelőkor már a karjában fogja tartani a királyság örökösét... átpillantott a templom túlsó oldalára, ahol Lancelet térdelt Elaine mellett. Irigyen látta, hogy Elaine újra gömbölyödik. Egy újabb fiú vagy lány. És most Elaine hivalkodik a férfi mellett, akit oly sokáig és oly nagyon szerettem, a fiúval, akit nekem kellett volna megszülnöm... nos, le kell hajtanom a fejemet, és egy ideig alázatosnak kell lennem, nem fog nehezemre esni eljátszanom, hogy azt hiszem, az ő fia követi majd Arthurt a trónon... Jaj, bűnös asszony vagyok, Arthurt arra intettem, hogy tegye félre a büszkeségét, és magam is csupa büszkeség vagyok.

A templom tele volt, ahogyan ünnepi miséken mindig. Arthur sápadt és levert volt; beszélt a püspökkel, de mise előtt nem volt idő terjedelmes beszélgetésre. Gwenhwyfar Arthur mellett térdelt, és az urát idegennek érezte, jóval inkább idegennek, mint amikor először feküdt be az ágyába, rettegve a rá váró ismeretlen dolgoktól.

Meg kellett volna őriznem a békét Morgaine-nal...

Miért érzek bűntudatot? Morgaine az, aki vétkezett... Én megbántam és meggyóntam bűneimet; feloldozást nyertem...

Morgaine nem volt a templomban; nyilván nem volt mersze feloldozatlanul részt venni a szentmisén, miután lelepleződött, hogy valójában micsoda: vérfertőző, pogány, boszorkány, varázslónő.

A mise örökkévalóságig tartott, de végül áldást osztottak, és az emberek kezdtek elszállingózni a templomból. Egyszer egy pillanatra Gwenhwyfart Elaine-hez és Lancelet-hoz szorították; Lancelet védőn terjesztette a karját a felesége köré, nehogy megnyomják. Gwenhwyfar felnézett rájuk, hogy ne Elaine duzzadó hasát kelljen néznie.

- Régen láttunk titeket az udvarnál - mondta.

- Jaj, sok a tennivaló északon - mondta Lancelet

- Remélem, nincs több sárkány? - kérdezte Arthur.

- Hála Istennek, nincs - mosolygott Lancelet. - Első találkozásom a sárkánnyal majdnem az utolsó lett... Isten bocsássa meg, hogy kigúnyoltam Pellinore-t, amikor a féregről beszélt! És most, hogy a szászokkal már nem kell harcolnunk, a lovagoknak szerintem sárkányok, banditák, martalócok meg minden olyan ellen kell harcolniuk, akik gyötrik a népet.

Elaine szégyenlősen Gwenhwyfarra mosolygott.

- Az én uram is olyan, mint a többi férfi: inkább csatába menne, akár sárkányok ellen, mint hogy otthon üljön, és élvezze a békét, amelyért olyan keményen harcolt! Arthur is ilyen?

- Azt hiszem, éppen eleget csatározik itt, az udvarnál, hiszen mindenki hozzá fordul igazságért - mondta Gwenhwyfar, és ezzel lezárta a témát. - Ezt mikorra várod? - pillantott Elaine duzzadó hasára. - Mit gondolsz, megint fiú lesz, vagy kislány?

- Remélem, fiú lesz, nem akarok lányt - mondta Elaine - de úgy lesz, ahogyan Isten akarja. Hol van Morgaine? Nem jött templomba? Beteg?

Gwenhwyfar gúnyosan mosolygott.

- Te is tudod, mennyire jó keresztény Morgaine.

- De a barátném - mondta Elaine -, és mindegy, mennyire rossz keresztény, szeretem, és imádkozom érte.

És joggal, gondolta Gwenhwyfar keserűen. Azért adott férjhez, hogy borsot törjön az orrom alá. Úgy tetszett neki, hogy Elaine kedves, kék szeme éppoly hazug, mint a hangja. Úgy érezte, ha még egy percig hallgatja Elaine-t, nekiesik, és megfojtja. Elnézést kért, és hamarosan Arthur is követte őt.

- Azt reméltem, Lancelet pár hétig velünk lesz - mondta -, de újra északra megy. De azt mondta, Elaine maradhat, ha akarod. Eléggé közel a lebetegedése, és Lancelet jobban örülne, ha nem utazgatna egyedül. Talán Morgaine is örülne a barátnéjának. Nos, a ti dolgotok, asszonyok, hogy elrendezzétek magatok között... - Sápadtan nézett le a feleségére. - Az érsekhez kell mennem. Azt mondta, rögtön a mise után beszélni akar velem.

Gwenhwyfar a legszívesebben az urába kapaszkodott volna, két kézzel tartotta volna vissza, de a dolog már messzebbre ment.

- Morgaine nem volt a templomban - mondta Arthur. - Halljam, Gwenhwyfar, mondtál neki valamit...

- Egy szót se szóltam hozzá, se jót, se rosszat - mondta élesen Gwenhwyfar. - És nem érdekel, hogy hol van - bárcsak a pokolban lenne!

Arthur kinyitotta a száját, és Gwenhwyfar azt hitte, meg fogja szidni, és perverz módon vágyta az ura haragját. De Arthur csak sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Gwenhwyfar nem bírta ilyen levertnek látni, hiszen olyan volt, mint valami megvert kutya.

- Gwen, kérlek, ne veszekedj már Morgaine-nal. Éppen eléggé megbántottuk már... - És akkor, mintha szégyellné a könyörgést, Arthur hirtelen sarkon fordult, és otthagyta Gwenhwyfart, és a nyáját üdvözlő érsek felé indult. Amint Arthurt közeledni látta, a pap meghajolt, elnézést kért a többiektől, és a király meg az érsek együtt távozott a tömegen át.

A kastélyban sok volt a tennivaló - üdvözölni a csarnokban a vendégeket, beszélni Arthur egykori lovagjaival, megmagyarázni nekik, hogy Arthurnak dolga van az egyik tanácsosával - ez nem volt hazugság, Patrícius valóban Arthur egyik tanácsadója volt -, csak később jön. Egy darabig mindenkit lekötött a találkozás a régi barátokkal, a hírek kicserélése, hogy mi történt kinek-kinek az otthonában és a falujában, hogy milyen házasságok köttettek, és kinek lett azóta eladó lánya vagy felnőtt fia, hogy milyen gyermekek születtek és rablókat vágtak le és utakat építettek, hogy múlt az idő, és Arthur király hiányát észre sem vették. De végül kifogytak az emlékekből, és a csarnokban az emberek morgolódni kezdtek. Az étel ki fog hűlni, Gwenhwyfar tudta; de a király lakomája nem kezdődhet el a király nélkül. Megparancsolta, hogy szolgáljanak fel bort meg sört meg almabort, tudván, hogy mire feladják az ételt, a vendégek egy része olyan ittas lesz már, hogy minden mindegy lesz neki. Látta Morgaine-t valahol az asztal végén nevetgélni és beszélgetni egy férfival, akit nem ismert fel, csak azt látta, hogy Avalon kígyói tekergőznek a csuklóján; beveti-e vajon papnői szajhafogásait, hogy ezt is elcsábítsa, ahogy előtte Lancelet-t és a merlint? Morgaine olyan nagy kurva, hogy egyetlen férfit sem szalasztaná el.

Amikor végre jött Arthur, lassan és súlyosan lépegetve, Gwenhwyfart csüggedés fogta el; sosem látta az urát ilyennek, kivéve a sebesülésekor, amikor majdnem meghalt. Hirtelen úgy érezte, hogy Arthur most mélyebb sebet kapott, semhogy ő azt tudhatná, a lelke legmélye sérült, és egy pillanatig eltűnődött, nem volt-e igaza Morgaine-nak, amikor megkímélte Arthurt a titok tudásától. Nem. Mint hű asszonya, amit tett, az Arthur lelkének egészségét és későbbi megváltását szolgálta; mit számít ehhez képest egy kis megaláztatás?

Arthur levette ünnepi köntösét, egyszerű, dísztelen zubbonyt viselt; és nem vette fel a koronát sem, amelyet ilyenkor viselni szokott. Aranyhaja fénytelennek és ősznek látszott. Amikor belépni látták, lovagjai vadul éljenezni és tapsolni kezdtek; Arthur komolyan állt, fogadta az ünneplést, elmosolyodott, végül felemelte a kezét

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak titeket - mondta. - Bocsássatok meg, kérlek, és lássatok hozzá. - Sóhajtva ült le. A szolgák körbehordták a gőzölgő fazekakat és tálakat, az asztalnokok kései villogtak. Gwenhwyfar megengedte, hogy az egyik inas némi kacsasültet tegyen a tányérjára, de csak játszott az étellel. Egy idő múlva merte csak felemelni a tekintetét, hogy Arthurra nézzen. A gőzölgő húsokkal teli asztalnál Arthur tányérján csak egy darab kenyér volt, az is vaj nélkül, a kupájában pedig csak víz.

- Hiszen nem eszel semmit! - háborgott Gwenhwyfar.

Arthur szárazon elmosolyodott

- Nem az étellel van baj. Bizonyára éppen olyan finom, mint máskor, szerelmem.

- Ez nem helyes. Ünnepnapon böjtölni...

Arthur elhúzta a száját

- Ha tudni akarod - mondta türelmetlenül -, a püspök olyan súlyosnak találta a bűnömet, hogy nem tud közönséges vezekléssel feloldozni, és mivel ezt kívántad tőlem, hát... - Fáradtan tárta szét a kezét - így hát ingben, ünneplő ruha nélkül jöttem a pünkösdi lakomára, és rengeteget kell böjtölnöm és imádkoznom, amíg teljes lesz a vezeklésem - de teljesült a kívánságod, Gwenhwyfar. - Fogta a kupáját, és eltökélten itta a vizet, és Gwenhwyfar tudta, hogy Arthur nem akar tőle többet hallani.

De hát nem így akarta... Gwenhwyfar megfeszítette az egész testét, hogy ne kezdjen újra sírni; mindenki őket nézte, és nyilvánvalóan botrány volt már az is, hogy a király böjtöl a legnagyobb ünnepén. Odakinn eső verte a tetőt. A csarnokban különös csend volt. Végül Arthur felemelte a fejét, és zenéért kiáltott

- Énekeljen Morgaine - jobb bármelyik dalnoknál!

Morgaine! Morgaine! Mindig Morgaine! De mit tehetett volna? Gwenhwyfar észrevette, hogy Morgaine levetette a reggel viselt pompás köntösét, és sötét, szolid ruhát viselt, mint valami apáca. Most, a szalagjai nélkül nem látszott annyira szajhának; jött, fogta a hárfát, és leült a királyi asztal közelében, hogy énekeljen.

Mert úgy tetszett, Arthur így kívánja, volt némi kacagás meg vidámság, és amikor Morgaine befejezte, egy másik vette át a hárfát, majd ismét másik. Az emberek átjárkáltak egyik asztaltól a másikhoz, beszélgettek, énekeltek, ittak.

Lancelet közeledett feléjük, és Arthur intett neki, hogy üljön melléjük, ahogyan a régi időkben, a padra. A szolgák nagy tálakon hozták az édességet meg a gyümölcsöt, sült almát tejszínben és borban, mindenfajta finom és rafinált süteményt. Ültek, és semmiségekről fecsegtek, és Gwenhwyfar egy pillanatig boldog volt: olyan volt, mint régen, amikor mindannyian barátok voltak, amikor mindannyian szerették egymást... miért nem maradhatott úgy?

Egy idő múlva Arthur felállt

- Megyek, elbeszélgetek az idősebb lovagokkal... nekem még fiatal a lábam, közülük meg már jó néhányan öregek és őszek. Pellinore... nem úgy fest, mint aki ki tudna állni egy sárkány ellen. Szerintem már Elaine kis ölebével sem volna képes megküzdeni!

Elaine férjhez ment, és Pellinore-nak már nincs feladata az életben - mondta Lancelet. - Az ilyen emberek gyakran halnak meg nem sokkal azután, hogy rájönnek erre. Remélem, vele nem így lesz. Szeretem Pellinore-t, és remélem, még sokáig velünk marad. - Szégyenlősen elmosolyodott. - Sosem éreztem, hogy van apám - bár Ban jó volt hozzám a maga módján -, és most van végre egy rokonom, aki fiaként bánik velem. Fivéreim sem voltak, amíg fel nem nőttem, és Ban fiai, Lionel és Bors az udvarhoz nem jöttek. Úgy nőttem fel, hogy alig beszéltem a nyelvüket Balan pedig mással volt elfoglalva.

Arthur nemigen mosolygott, mióta kijött a püspök szobájából, de most elmosolyodott.

- Ilyen sokkal számít kevesebbet egy unokafivér, Galahad? Lancelet megragadta Arthur csuklóját.

- Isten sújtson le rám, ha elfelejtem, Gwydion... - Arthurra emelte a tekintetét, és Gwenhwyfar egy pillanatig azt hitte, Arthur meg fogja ölelni a barátját; de Arthur visszahúzódott, leejtette a kezét. Lancelet meghökkenten nézett rá, de Arthur gyorsan felállt.

- Ott van Uriens és Marcus is Cornwallból... ő is öregszik... Hadd lássák, hogy a királyuk nem olyan rátarti, hogy ne menne oda hozzájuk beszélgetni. Maradj Gwenhwyfarral Lance, mint a régi szép időkben.

Lancelet engedelmeskedett, ült a padon Gwenhwyfar mellett. Végül megkérdezte.

- Arthur beteg?

Gwenhwyfar a fejét rázta.

- Azt hiszem, vezekelnie kell, azon tépelődik.

- Arthur lelkét nem nyomhatja súlyos bűn - mondta Lancelet. - A legtisztább emberek egyike, akit ismerek. Büszke vagyok, hogy még mindig a barátom - nem érdemlem meg, tudom, Gwen. - Olyan szomorúan nézett az asszonyra, hogy Gwenhwyfar ismét majdnem elsírta magát. Miért nem szeretheti mindkettőjüket bűntelenül, miért rendelte Isten úgy, hogy a nőnek csak egy ura lehet? Hiszen éppen olyan komisz, mint Morgaine, ha ilyenekre gondol!

Megérintette a férfi kezét.

- Boldog vagy Elaine-nel, Lancelet?

- Boldog? Melyik eleven ember boldog? Igyekszem.

Gwenhwyfar lesütötte a szemét. Egy pillanatra elfelejtette, hogy ez a férfi a szeretője volt, és csak arra emlékezett, hogy barátok voltak.

- Szeretném, ha boldog lennél. Komolyan.

Lancelet a kezébe fogta az asszony kezét

- Tudom, drágám. Nem akartam ma idejönni. Szeretlek, és szeretem Arthurt - de elmúlt az az idő, amikor kielégített, hogy a lovasai kapitánya voltam... - A hangja megtört. - És a királyné bajnoka.

Gwenhwyfar a férfi kezében hagyta a kezét, és a szemébe nézett.

- Te is érzed néha, hogy már nem vagyunk fiatalok, Lancelet?

A férfi bólintott, és sóhajtott.

- Igen, érzem.

Ismét Morgaine hárfázott és énekelt.

- A hangja most is édes, mint mindig - mondta Lancelet. - Anyám énekére emlékeztet... Ő nem énekelt olyan jól, mint Morgaine, de ugyanilyen lágy, mély hangja volt...

- Morgaine éppen olyan fiatal, mint volt - mondta irigyen Gwenhwyfar.

- Így van ez a régi vérből valókkal, fiatalnak látszanak addig a napig, amikor egyszeriben öregnek látszanak - mondta Lancelet, aztán hirtelen könnyű csókot lehelt Gwenhwyfar arcára. - Sose gondold, hogy csúnyább vagy Morgaine-nál, édes Gwen. Csak másfajta a szépségetek.

- Miért mondod ezt?

- Szerelmem, nem bírom elviselni, ha boldogtalan vagy...

- Nem tudom, mit jelent boldognak lenni - mondta Gwenhwyfar.

Hogy lehet Morgaine ennyire érintetlen? Ami tönkretette az életemet és Arthur életét, rajta alig hagyott nyomot, ott ül, nevet és dalol, és az a lovag a kígyókkal a csuklóján bolondul érte.

Nem sokkal később Lancelet azt mondta, vissza kell mennie Elaine-hez, és otthagyta; és amikor Arthur visszatért, lovagok és régi hívek jöttek hozzá engedményekért, ajándékokat hoztak, vagy felidézték régen tett szolgálatait. Nemsokára jött Uriens király is Észak-Walesből, aki már tekintélyes és ősz volt, de még megvoltak a saját fogai, és szükség esetén maga vezette a csatába az embereit.

- Kegyet kérni jöttem, Arthur - mondta. - Szeretnék újra megházasodni, és egyben szövetségre lépni a házaddal. Úgy hallottam, Lothiani Lot halott, az engedélyedet kérem, hogy elvehessem az özvegyét, Morgause-t.

Arthurnak vissza kellett fojtania a nevetését.

- Jaj, barátom, ahhoz Gawaine-tól kell engedélyt kérned. Lothian most az övé, és bizonyára örömmel kiházasítaná az anyját, de a hölgy már van olyan idős, hogy maga határozzon. Nem parancsolhatom férjhez - olyan lenne az, mintha anyámat adnám erővel férjhez...

Gwenhwyfart hirtelen ihlet szállta meg. Ez lesz a tökéletes megoldás: maga Arthur mondta, hogy ha a dolognak híre megy az udvarnál, Morgaine megvetés és szégyen tárgya lehet. Megfogta Arthur karját.

- Arthur, Uriens értékes szövetséges - mondta halkan. - Te mondtad, hogy Wales bányái éppoly becsesek lennének nekünk, mint a rómaiaknak, vas meg ólom van ott... és van egy rokonod, akinek a házassága a te kezedben van.

Arthur meghökkenten nézett az asszonyra.

- Uriens olyan öreg!

- Morgaine idősebb nálad - mondta Gwenhwyfar -, és minthogy Uriensnek felnőtt fiai és unokái vannak, nemigen fogja bánni, ha Morgaine nem szül neki gyermeket.

- Ez igaz - mondta Arthur -, és jó frigynek látszik. - Ismét Urienshez fordult. - Nem parancsolhatom meg Morgause úrnőnek, hogy menjen újra férjhez, de nővérem, Cornwall hercegnője még nincs férjnél.

Uriens meghajolt.

- Ilyen magasra célozni sem mertem, királyom, de ha a nővéred királyné lenne az országomban...

Egyetlen nőt sem kényszerítek akarata ellenére házasságra - mondta Arthur -, de megkérdezem őt. - Magához intette az egyik apródot. - Kérd meg Morgaine úrnőt, hogy fáradjon ide hozzám, ha befejezte az éneklést.

Uriens tekintete megállapodott Morgaine-on, akinek sötét ruhája kiemelte bőre fehérségét.

- Igazi szépség a nővéred. Bármelyik férfi szerencsésnek mondhatja magát ilyen asszonnyal.

Miközben Uriens a helyére ment, és Morgaine megindult Arthur felé, a király eltöprengett.

- Morgaine régóta hajadon - kívánnia kell már egy otthont, ahol ő az úrnő, nem pedig mindig egy másik asszonyt szolgálni. És sok fiatalemberhez túlságosan művelt. De Uriens örülni fog, hogy Morgaine szívélyes, és jól fogja kormányozni a házát. Mégis örülnék, ha nem lenne ilyen öreg...

- Szerintem idősebb férfival boldogabb lesz - mondta Gwenhwyfar. - Morgaine nem holmi szeleburdi kislány.

Morgaine lépett eléjük, bókolt. Nyilvánosság előtt mindig mosolygós és szenvtelen volt, és ennek ezúttal Gwenhwyfar örült.

- Nővérem - mondta Arthur -, házassági ajánlatom van a számodra. És a mai reggel után - halkította le a hangját - azt hiszem, jobb lenne, ha egy időre elhagynád az udvart.

- Valóban szívesen elmennék innen, öcsém.

- Akkor hát - mondta Arthur - volna-e kedved Észak-Walesben élni? Úgy hallom, eléggé kietlen, de Tintagelnel nem elhagyatottabb...

Gwenhwyfar meglepődött, mert Morgaine elpirult, mint egy kamaszlány.

- Nem teszek úgy, mintha annyira meglepne a dolog, öcsém.

Arthur elnevette magát.

- Nem is mondta, hogy már beszélt veled, az alamuszi. Morgaine elpirult, és a copfja végével játszott Egyáltalán nem néz ki annyi idősnek, amennyi, gondolta Gwenhwyfar.

- Megmondhatod neki, hogy szívesen élnék Észak-Walesben.

- Nem zavar a korkülönbség? - kérdezte gyengéden Arthur.

Morgaine arca kigyúlt.

- Ha őt nem zavarja, engem ugyan nem.

- Úgy legyen - mondta Arthur, és intett Uriensnek, aki ragyogó arccal jött - A nővérem azt mondta, hogy szívesen lenne Észak-Wales királynéja, barátom. Nem látom semmi okát, miért ne tarthatnánk meg mielőbb az esküvőt, talán vasárnap. - Felemelte a kupáját, és az összegyűltekhez fordult. - Igyunk egy menyegzőre, barátaim: Cornwalli Morgaine úrnő, az én drága nővérem és jó barátom, az észak-walesi Uriens király menyegzőjére!

Azon a napon először volt igazi pünkösdi lakomái hangulat, az emberek tapsoltak, gratulációkat kiabáltak, viharos volt a jókedv. Morgaine mozdulatlanul állt, mint a kő.

De Morgaine beleegyezett, azt mondta, Uriens beszélt vele... gondolta Gwenhwyfar, aztán eszébe jutott a fiatalember, aki Morgaine-nal flörtölt. Nem Uriens fia volt az? Accolon, igen, Accolon volt az. De hát Morgaine nem várhatott tőle lánykérést; Morgaine idősebb a fiúnál! Bizonyára Accolonra gondolt mégis... és most Morgaine jelenetet fog rendezni? - tűnődött Gwenhwyfar.

Aztán újra felbuzgóit benne a gyűlölet. Most majd meglátja Morgaine is, milyen az, amikor olyan férfihoz adják nőül, akit nem szeret!

- Szóval te is királyné leszel, nővérem - fogta meg Morgaine kezét Gwenhwyfar. - Én leszek koszorúslány.

De bármilyen szépen beszélt is, Morgaine mélyen a szemébe nézett, és Gwenhwyfar tudta, hogy nem sikerült rászednie őt.

Legyen. Legalább megszabadulunk egymástól. Többé nem is tettetünk barátságot egymás iránt.

Morgaine szól...

Amilyen végre ítéltetett a házasságom, ahhoz képest szerintem eléggé jól kezdődött. Gwenhwyfar pompás esküvőt rendezett nekem, ahhoz képest, amennyire gyűlölt; hat koszorúslányom volt, közülük négy királyné. Arthurtól szép és drága ékszereket kaptam - sosem érdekeltek különösebben az ékszerek, hiszen Avalonban nem szoktam meg a viselésüket, azóta sem, bár maradt rám néhány darab Igraine-től. Most sokat nekem ajándékozott anyám ékszereiből és a szászoktól zsákmányoltakból is. Tiltakoztam volna, de Gwenhwyfar emlékeztetett, hogy Uriens elvárja, hogy a felesége pompásan öltözzék, ahogyan királynéhoz illik, hát vállat vontam, és hagytam, hogy felcicomázzon, mint kislány a babáját. Egy borostyán nyakláncra emlékeztem, egészen kicsi koromban láttam Igraine-en, azóta sem; egyszer láttam az ékszerdobozában is kicsi koromban, és Igraine azt mondta, Gorlois adta neki, és egyszer majd az enyém lesz, de mielőtt annyi idős lettem, hogy viselhettem volna, papnő lettem Avalonban, és nem volt szükségem ékszerekre. Most mégis az enyém lett, olyan sok minden egyébbel együtt, hogy tiltakoztam: úgysem fogom viselni őket.

Az egyetlen dolgot, amit kértem - hogy halasszák el az esküvőt, amíg elküldetek Morgause-ért, egyetlen élő nőrokonomért - nem teljesítették. Talán azt hitték, magamhoz térek, és tiltakozni fogok, hogy amikor beleegyeztem, hogy Észak-Walesbe menjek férjhez, Accolonra gondoltam, nem az öreg királyra. Biztos vagyok benne, hogy legalábbis Gwenhwyfar tudta. Eltűnődtem, mit gondol majd rólam Accolon; kis híján elígérkeztem neki, és mielőtt lenyugodott a nap, nyilvánosan az apjának ígértek! Nem volt rá módom, hogy megkérdezzem.

De végül is úgy gondolom, Accolon tizenöt éves asszonykát akar, nem négy meg harminc esztendőset. A harmincon túli nőnek - így beszélik áltálában az asszonyok - be kell érnie olyan férfival, aki gyakran házasodott, és a családi kapcsolataiért veszi őt el, vagy a szépségéért és a vagyonáért, esetleg anyának a gyermekei számára. Nos, a családi kapcsolataimnál jobb aligha volt. Ami a többit illeti - ékszerem volt elegendő, de nemigen tudtam elképzelni magam Accolon vagy az öreg esetleges többi gyermekei anyjának. A fiai gyermekeinek nagyanyjának talán már inkább. Hirtelen eszembe ötlött, hogy Viviane anyja fiatalabban lett nagymama, mintamennyi idős most vagyok; ő tizenhárom évesen szülte Viviane-t, és Viviane nem volt még tizennégy, amikor megszülte a maga lányát.

Mindössze egyszer beszéltem Uriensszel a pünkösd meg a menyegző közti három napban. Talán azt reméltem, hogy keresztény király létére elutasít, ha megtudja; vagy hogy talán még most is fiatal feleségre vágyik, aki gyermeket szül neki. Azt sem akartam, hogy tévedésben legyen, és később a szememre vesse, és tudtam, milyen nagy ügyet csinálnak a keresztények az érintetlen feleségből; felteszem, a rómaiaktól vették át, akik büszkélkedtek a családjukkal, és istenítették a szüzességet.

- Jóval elmúltam harmincéves, Uriens - mondtam -, és nem vagyok lány. - Az ilyen dolgokról nem tudok szépen vagy udvariasan beszélni.

Megérintette a kis, kék félholdat a homlokomon. Már halványodott; láttam a tükörben, amely Gwenhwyfar egyik ajándéka volt. Viviane-é is halványodott már, amikor Avalonba mentem, de ő mindig újrafestette kék festékkel.

- Avalon papnője voltál, a Tó Asszonyának egyik szüze, és szűzként mentél az Istenhez, igaz?

Bólintottam.

- Az embereim egy része ma is így tesz - mondta Uriens -, és én nemigen teszek ellene. A paraszt úgy érzi, a királyok meg a nagyok megengedhetik maguknak, hogy papokat fizessenek, akik kiimádkozzák őket a pokolból, hogy kövessék Krisztus útját, de nekik bajuk esne, ha az Öregek, akiket emberemlékezet óta tisztelnek a mi dombvidékünkön, nem kapnák meg, ami jár nekik. Accolon is így gondolkozik, de manapság olyan nagy hatalom jutott a papok kezébe, hogy nem szabad megsértenem őket. Ami engem illet, nem érdekel, miféle Isten ül a mennyei trónon, vagy miféle Istent imád a nép, amíg az országomban béke van. De egykor én is viseltem a szarvakat. Esküszöm, hogy sosem teszek neked szemrehányást, Morgaine úrnő.

Jaj, Istennő Anya, gondoltam, ez groteszk, ez őrület, te tréfálsz velem... Boldog frigyet köthettem volna Accolon-nal, végül is. De Accolon fiatal volt, nyilván ifjú asszonyt akart...

- Tudnod kell még valamit - mondtam Uriensnek. - Gyermeket szültem az Agancsosnak...

- Megmondtam, hogy semmi elmúlt dolgot nem vetek a szemedre, Morgaine úrnő...

- Nem érted. Olyan szerencsétlenül történt, amikor az a gyermek született, hogy bizonnyal nem szülhetek soha többé.

Egy király, gondoltam, egy király termékeny asszonyt akar, még az ifjabbik fiánál is inkább... Megpaskolta a kezemet. Azt hiszem, vigasztalni akart.

- Elegendő fiam van - mondta. - Nincs szükségem többre. A gyerek jó dolog, de nekem talán a kelleténél több is jutott belőle.

Azt gondoltam: bolondos, öreg... de kedves. Ha az derült volna ki róla, hogy bolondul értem, undorodtam volna tőle, de a kedvességgel együtt lehet élni.

- Hiányzik a fiad, Morgaine? Ha akarod, elküldethetsz érte, és az udvaromnál nevelkedhet, és esküszöm neked, sem ő, sem te sosem fogtok tőlem szemrehányást hallani, és a fiú illendően fog nevelkedni, ahogyan Cornwall hercegnőjének és Észak-Wales királynéjának a fiához illik.

Ettől a kedvességtől könny szökött a szemembe.

- Nagyon kedves vagy - mondtam -, de jól van, ahol van, Avalonban.

- Ha meggondolnád magad, csak szólj - mondta. - Örülnék még egy fiúnak a házban, és azt hiszem, éppen a megfelelő korban van a fiad, hogy játszótársa lehessen a legkisebb fiamnak, Uwaine-nak.

- Azt hittem, Accolon a legifjabb, uram.

- Nem, nem, Uwaine csak kilencéves. Az anyja meghalt a születésekor... ugye nem hitted volna, hogy ilyen vénembernek ilyen kicsi gyereke lehet?

De hittem volna, gondoltam ironikus mosollyal, a férfiak olyan büszkék rá, hogy képesek fiat nemzeni, pedig nem kell hozzá nagy tehetség. Képes rá bármelyik kandúr! Az asszonynak majd egy évig kell a gyermeket a testében hordania, és szenved a szülésnél, így tehát volna oka büszkének lenni; ám a férfiak úgy végezhetik el a maguk részét, hogy gondolniuk sem kell a bajjal!

Hanem megpróbáltam a dolgot tréfára venni.

- Amikor fiatal lányka voltam, uram, az én hazámban ez a mondás járta: a negyvenéves férj nem biztos, hogy apa lesz, de a hatvanéves biztosan.

Ezt szándékosan mondtam. Ha lemerevedett volna, és megütközik a merészségemen, tudtam volna, hogyan kell bánnom vele a jövőben, és ügyeltem volna, hogy mindig illedelmesen és szendén szóljak vele. De ő szívből nevetett.

- Azt hiszem, drágám, jól ki fogunk jönni egymással - mondta. - Éppen eleget voltak az asszonyaim fiatal lányok, akik nem tudtak nevetni. Remélem, elégedett leszel egy ilyen vénember asszonyaként. A fiaim kinevetnek, mert Uwaine születése után újra megházasodtam, de hogy megmondjam az igazat, Morgaine úrnő, az ember megszokja, hogy házas, és nem szeretek egyedül élni. És amikor a legutóbbi feleségemet nyáron elvitte a láz... nos, igaz, hogy szeretnék az öcséddel rokonságba kerülni, de magányos is vagyok. És úgy vélem, hogy te, aki oly sok esztendeje élsz férj nélkül, ellentétben a többi nővel, esetleg szintén örülnél az otthonnak és a férjnek, akkor is, ha az utóbbi nem olyan fiatal és jóképű. Tudom, hogy nem kérték ki a véleményedet erről a frigyről - de remélem, nem leszel nagyon boldogtalan.

Legalább nem képzeli azt, gondoltam, hogy őrült izgalomban vagyok, amiért hozzámehetek. Mondhattam volna, hogy nagy változás nem lesz - amióta elhagytam Avalont, nem voltam igazán boldog, és minthogy bárhol legyek is, boldogtalan vagyok, mégis jobb lesz távol lennem Gwenhwyfar rosszindulatától. Nem tettethettem tovább, hogy hűséges rokona és barátnéja vagyok, ami bizonyos mértékig elszomorított, mert volt idő, amikor valóban barátok voltunk, és nem én változtam meg. Az biztos, hogy nem akartam elrabolni tőle Lancelet-t; de hogyan magyarázhattam volna meg neki, hogy kívántam Lancelet-t ugyan egykor, de meg is vetettem, és akkor sem kellett volna férjemül, ha ajándékba kapom. Ó, igen, ha Arthur összeházasított volna kettőnket, mielőtt ő elvette Gwenhwyfart - de már az is későn lett volna. Mindig túl későn lett volna az után a délután után a kőkör alatt. Ha akkor odaadtam volna magam neki, mindez nem történt volna meg... de ami történt, megtörtént, és nem tudtam, hogy Viviane-nek milyen más tervei voltak velem; amelyek végül ehhez a házassághoz vezettek Uriensszel.

Első együttlétünk nagyjából olyan volt, amilyennek elképzeltem. Cirógatott, majd egy kis ideig dolgozott fölöttem, harákolva és nyögve, aztán hirtelen elment, lefordult rólam, és már aludt is. Minthogy nem is vártam jobbat, nem csalódtam, nem is sajnáltam magamat különösebben, amikor összegömbölyödve a karjába bújtam; szerette, ha odabújtam, és bár az első néhány hét után ritkán voltunk együtt, még mindig szereti, ha az ágyában vagyok, és néha órákon át tart a karjában, miközben erről-arról beszél, de ami még fontosabb, meghallgatja, amit én mondok neki. Ellentétben a déli rómaiakkal, a törzsek férfiai sosem szégyellték meghallgatni az asszonyok tanácsait, és legalább ezért hálás voltam, amiért meghallgatta, amit mondtam, és sosem vetette el pusztán azért, mert nő mondta.

Észak-Wales gyönyörű ország volt, nagy dombjai és hegyei Lothian országára emlékeztettek. De amíg Lothian felföldje kopár volt, Uriens országa zöld volt és termékeny, buja fákkal és virágokkal, és a dús föld bő termést hozott. Uriens az egyik szép völgyben építtetett kastélyt. A fia, Avalloch és Avalloch felesége mindenben alkalmazkodtak hozzám, és Uriens legkisebb fia, Uwaine “anyámnak” szólított. Megtudtam, milyen lehet felnevelni egy fiút, törődni a növekvő gyermek mindennapi apró dolgaival, aki fára mászik, és csontját töri, kinövi vagy elszakítja a ruháját az erdőben, szemtelen a tanáraival, vagy meglép, és vadászni megy tanulás helyett; az Uwaine-t tanító pap állandóan panaszkodott, de a fegyvermesternek a fiú a büszkesége és a szemefénye volt. Volt vele elegendő baj, de igazán szerettem; vacsoránál ő szolgált fel nekem, és gyakran ült a csarnokban, hogy hallgassa, amikor hárfázom - ahogyan az ország egész népének, neki is volt füle a muzsikához és tiszta, dallamos hangja; és ahogyan az egész ottani udvar, Uriens családja is inkább maga muzsikált, mintsem hogy fizetett dalnokokat hallgassanak. Egy-két év után Uwaine-t kezdtem a saját fiamnak tekinteni, ő pedig természetesen nem emlékezett más anyára. Vad volt ugyan, de velem mindig gyengéd; az ilyen korú fiúkat nem könnyű kezelni, de voltak szeretetteljes pillanatok a durvaság és a nyakasság napjai után, amikor egyszerre csak odajött, leült mellém, és énekelt a hárfám szavára, vagy vadvirágot hozott, esetleg ügyetlenül festett nyúlbőrt, és egyszer-kétszer, ügyetlenül és sután, mint a kölyökgólya, lehajolt, és ajkával súrolta az arcomat. Ilyenkor gyakran sajnáltam, hogy nem voltak saját gyermekeim, akiket magam neveltem volna fel. Hiszen nemigen volt mit tenni ebben a nyugalmas udvarban, távol a dél háborúitól és zavargásaitól.

És aztán, amikor már egy éve voltam Uriens felesége, hazatért Accolon.

9

Nyár a dombvidéken; a királyné gyümölcsöse csupa rózsaszínű és fehér virág. A fák alatt sétáló Morgaine fájó honvágyat érzett egész vérében, amint Avalon tavaszára emlékezett és az ilyen fehér és rózsás felhőkbe öltözött fákra. Az év a nyári napforduló felé közeledett; Morgaine kiszámította, és bánatosan állapította meg, hogy Avalonban töltött fél életének tanulása kezdett megkopni - az évszakok már nem lüktettek a vérében.

Nem, mi szükség hazudnom magamnak? Nem felejtettem el, nem igaz, hogy nem érzem a véremben az évszakokat, csak már nem engedem, hogy érezzem. Morgaine közönyösen készített leltárt magáról - a komor és költséges, királynéhoz illő ruha... Uriens neki adta boldogult felesége összes ruháját és ékszerét, és Morgaine-nak Igraine-től is voltak ékszerei; Uriens azt szerette, ha királynői ékszerekkel ékesítve parádézott

Egyes királyok megölik foglyaikat, vagy rabszolgaként dolgoztatják a bányában; ha Észak-Wales királyának úgy tetszik, hogy a foglyát ékszerekkel aggassa tele, maga mellett mutogassa, és királynéjának nevezze, miért ne?

Mégis átjárta a nyár árama. Lejjebb a domboldalon egy szántóvető halk kurjantásokkal biztatta az ökrét. Holnap lesz a nyári napforduló.

Jövő vasárnap egy pap fáklyát visz a földekre, és gyertyahordozóinak kíséretében körbejárja a földeket, zsoltárokat és áldásokat énekelve. A gazdagabb bárók és királyok, akik mind keresztények, rábeszélték a népet, hogy keresztény országban ez illendőbb a régi szokásoknál, amikor is az emberek tüzeket gyújtottak a földeken, és a régi szertartás szerint hívták az Úrnőt. Morgaine szerette volna - nem először -, ha csupán a papnők egyike lett volna, nem Avalon nagy királyi vérvonalából való.

Még mindig ott lennék, gondolta, az egyikük lennék, az Úrnő munkáját végezném... nem itt, mint az idegen földön rekedt, hajótörött tengerész... Hirtelen sarkon fordult, és átvágott a virágzó kerten, lesütött szemmel, nem nézve tovább az almavirágokat.

Újra meg újra eljön a tavasz, és követi a nyár a gyümölcseivel. De én olyan magányos és terméketlen vagyok, mint azok a zárdafalak közé zárt keresztény szüzek. Akaratával megfékezte a könnyeket, amelyek ezekben a napokban mindig a felszín alatt bujkáltak, és bement. Mögötte a lemenő nap bíborra festette a földeket, de ő nem nézett oda; itt minden szürke és kopár volt. Olyan szürke és kopár, mint én.

Amint belépett az ajtón, az egyik szolgálója üdvözölte.

- Úrnőm, a király hazatért, és a szobájában vár.

- Igen, gondoltam - mondta Morgaine inkább magának, mint a nőnek.

Fejfájás szoros kendője fogta körül a fejét, és egy pillanatig nem kapott levegőt, nem tudta kényszeríteni magát, hogy belépjen a kastély sötétjébe, amely a téli hónapokban csapdaként zárta körül. Aztán megdorgálta magát, hogy ne fantáziáljon, összeszorította a fogát, és Uriens szobájába ment, ahol az urát félig levetkőzve találta. Uriens a kőpadlón feküdt, testi szolgája a hátát masszírozta.

- Megint kifárasztottad magad - mondta Morgaine, és nem tette hozzá, hogy nem vagy már olyan fiatal, hogy így járd az országodat. Uriens egy közeli városkába lovagolt, hogy bizonyos vitatott földekről halljon. Morgaine tudta, hogy Uriens arra vágyik, hogy mellé üljön, és meghallgassa, miféle híreket hallott Leült hát a saját székébe, és fél füllel hallgatta, amit Uriens mesélt.

- Elmehetsz, Berec - mondta a szolgának Uriens. - Az én úrnőm majd segít felöltöznöm. - Amikor a szolga kiment, megkérdezte. - Morgaine, megmasszíroznád a lábamat? Neked jobb kezed van.

- Persze. Csak ülj a székbe.

- Uriens a kezét nyújtotta, és Morgaine segített neki felállni. Zsámolyt tett Uriens lába alá, mellé térdelt, és addig dörzsölte a férfi vékony, öreg lábát, amíg a vér felpezsdült benne, és a végtag újra élőnek látszott; aztán hozott egy flaskát, és gyógyfüves olajjal kezdte dörzsölni a király görbe lábujjait.

- Csináltass új csizmát - mondta Morgaine. - A régi berepedt, és feltöri a lábad, itt látod?

- De olyan kényelmes, az új csizma pedig olyan merev - ellenkezett Uriens.

- Ahogy akarod, uram - mondta Morgaine.

- Nem, nem, igazad van, mint mindig - mondta Uriens. - Holnap idehívatom a fickót, hogy vegyen mértéket a lábamról.

Morgaine félretette a gyógyfüves olajat, és hozta a kitaposott, formátlan házicipőt, közben pedig azt gondolta, talán sejti, hogy ez lesz az utolsó pár csizmája, azért vonakodik? Nem akart arra gondolni, mit jelent majd számára a király halála. Nem akarta a halálát, hiszen Uriens mindig csak jó volt hozzá. Feladta a királyra a puha papucsot, felállt megtörölte a kezét.

- Jobb már, uram?

- Csodálatos, drágám, köszönöm. Senki sem tud úgy gondoskodni rólam, mint te - mondta Uriens.

Morgaine sóhajtott. Ha Uriensnek meglesz az új csizmája, több baj lesz a lábával; a csizma, ahogyan a király helyesen sejti, merev lesz, és a lábát éppúgy feltöri majd, mint a mostani. A legjobb lenne, ha többé nem ülne lóra, hanem otthon maradna a fenekén, de arra úgysem hajlandó.

- Avallochot kéne küldened, hogy intézze el az ilyen ügyeket - mondta Morgaine. - Meg kell tanulnia az uralkodást.

Avalloch annyi idős volt, mint Morgaine. Már eléggé régen várt az uralkodásra, Uriens pedig szemlátomást örökké akart élni.

- Igaz, igaz - de ha nem megyek, az emberek azt fogják hinni, hogy a király nem törődik velük - mondta Uriens. - De talán a jövő télen, ha az utak rosszak lesznek, azt fogom tenni, amit mondasz.

- Helyesen tennéd - mondta Morgaine. - Ha megint megfagy a kezed, nem fogod tudni használni.

- A helyzet az, Morgaine - mosolygott a maga jóindulatú mosolyával az asszonyra Uriens -, hogy öreg vagyok, és ez ellen mit sem tehetünk. Szerinted lesz vacsorára disznósült?

- Igen - felelte Morgaine. - És korai cseresznye is. Gondoskodtam róla.

- Nagyszerű háziasszony vagy, drágám - mondta Uriens, és a feleségébe karolt, úgy mentek ki a szobából. Azt hiszi, kedveskedik, ha ezt mondja, gondolta Morgaine.

Uriens háza népe már összegyűlt az esti étkezésre; Avalloch; Avalloch felesége, Maline és apró gyermekeik; Uwaine, a nyurga és fekete kamasz három ifjú nevelt öccsével és tanáruk, a pap; és a hosszú asztal alsó végén a fegyveresek és hölgyeik meg a magasabb rangú szolgák. Amikor Uriens és Morgaine elfoglalták a helyüket, és Morgaine jelt adott a szolgáknak, hogy hozhatják az ételt, Maline legkisebb gyereke kiabálni kezdett.

- Nagymami! Nagymami ölébe akarok ülni! Azt akarom, hogy nagymami etessen!

A vékony, szőke hajú, sápadt és igencsak viselős Maline a homlokát ráncolta.

- Nem, Conn, ülj szépen a helyeden, és maradj nyugton!

De a kicsi már Morgaine-hoz totyogott, aki nevetve emelte fel. Fura egy nagymama vagyok, gondolta; Maline majdnem olyan idős, mint én. De Uriens unokája szerette őt, és Morgaine magához szorította a kicsit, élvezte, ahogy a göndör fejecske a hasába fúródik, ahogy a mocskos ujjacskák szorítják a kezét. Késével katonákat vágott a saját tányérján lévő disznóhúsból, azzal etette a fiúcskát, aztán a kenyérből disznóalakot vágott ki neki.

- Látod, most még több disznód van... - mondta, megtörölte zsíros ujjait, és maga is enni kezdett. Még most is igen kevés húst evett; kenyerét a pecsenyelébe mártogatta, de ennél nem ment tovább. Gyorsan végzett, de a többiek még ettek; hátradőlt a székén, és halkan énekelni kezdett Conn-nak, aki elégedetten fészkelte be magát az ölébe. Egy idő múlva Morgaine észrevette, hogy mindenki őt hallgatja, és elhallgatott.

- Kérlek, énekelj tovább, anyám - mondta Uwaine, de Morgaine a fejét rázta.

- Nem, fáradt vagyok... figyeljetek csak, mit hallok az udvarból? - Felállt, és intett az egyik szolgának, hogy fáklyájával kísérje az ajtóhoz. A szolga magasra emelt fáklyával állt Morgaine mögött, aki látta, hogy lovas érkezett a nagy udvarra. A szolga az egyik fali tartóba dugta a fáklyát, és a lovashoz sietett, hogy lesegítse.

- Accolon uram!

A fiatalember közeledett, skarlátvörös köpenye úgy hullámzott mögötte, mint valami vérfolyó.

- Morgaine úrnő - hajolt meg mélyen -, vagy inkább azt mondjam, királyné anyám?

- Kérlek, ne - mondta türelmetlenül Morgaine. - Gyere be, Accolon, apád és fivéreid örülni fognak.

- Te nem örülsz, úrnőm?

Morgaine az ajkába harapott, nehogy elsírja magát.

- Király fia vagy - mondta végül -, én pedig király lánya. Kell-e, hogy emlékeztesselek, hogyan köttetnek az ilyen frigyek? Nem én akartam, Accolon, és amikor beszélgettünk, nem sejtettem...

Elhallgatott, és a férfi lenézett rá, majd a kezére hajolt. És olyan halkan mondta, hogy még a szolga sem hallhatta.

- Szegény Morgaine. Hiszek neked, úrnőm. Akkor hát béke van köztünk... anyám?

- Csak ha nem szólítasz anyámnak - mondta majdnem mosolyogva Morgaine. - Nem vagyok olyan öreg. Éppen elegendő, hogy Uwaine...

És amikor bementek a csarnokba, Conn ismét kiabálni kezdett.

- Nagymami!

Morgaine keserűen elnevette magát, és felvette a kicsit. Érezte magán Accolon tekintetét; ő maga lesütött szemmel, némán hallgatta, hogyan köszönti a fiát Uriens.

Accolon szertartásosan megölelte a testvéreit, meghajolt a bátyja felesége előtt; letérdelt, és kezet csókolt az apjának, aztán Morgaine-hoz fordult.

- Kímélj meg az udvariaskodástól, Accolon - mondta Morgaine. - Csupa zsír a kezem, hiszen a kicsit etettem, és igen csúnyán eszik.

- Ahogy kívánod, asszonyom - mondta Accolon, és az asztalhoz lépett, elvette a szolgálótól a neki hozott tányért. De miközben evett és ivott, Morgaine végig magán érezte a tekintetét.

Biztos vagyok benne, hogy még mindig haragszik rám. Reggel megkérte a kezemet, estére az apjának ígértek; nyilván azt hiszi, nagyravágyó voltam: miért mentem volna a király fiához, ha elnyerhettem a királyt?

- Nem - szólt rá határozottan Connra -, ha az ölemben akarsz maradni, ne kend össze a ruhámat a zsíros kezecskéddel...

Amikor utoljára látott, skarlátvörösben voltam, és a király nővére voltam, az állítólagos boszorkány... most nagymama vagyok, ölemben egy koszos kis kölyökkel, a háztartást irányítom, és azért veszekszem az öreg férjemmel, hogy ne lovagoljon kifoltozott csizmában, mert feltöri a lábát. Morgaine tökéletesen tisztában volt minden ősz hajszálával, minden ránccal az arcán. Az Istennő nevére, mit érdekel, hogy mit tart felőlem Accolon? Mégis érdekelte, és ennek tudatában is volt; megszokta, hogy a fiatalemberek megbámulják és csodálják, és most úgy érezte, hogy öreg, csúf, nem kívánatos. Sosem tartotta magát szépnek, de eddig mindig a fiatalok közé tartozott, most pedig a koros matrónák között volt a helye. Újra csendre intette a gyermeket, mert Maline megkérdezte Accolont, mi újság Arthur udvarában.

- Nem történnek nagy dolgok - mondta Accolon. - Azt hiszem, számunkra elmúltak azok az idők. Arthur udvara csendes, és a király még mindig vezekel valami ismeretlen nagy bűnért: nem nyúl borhoz még a nagy ünnepeken sem.

- És a királyné nem szül neki örököst? - kérdezte Maline.

- Nem - felelte Accolon -, bár az egyik hölgye azt mondta a lovagi torna előtt, hogy lehet, hogy a királyné viselős.

Maline Morgaine-hoz fordult.

- Te jól ismerted a királynét, igaz, anyám?

- Valóban - mondta Morgaine -, és ami a pletykát illeti, Gwenhwyfar mindig viselősnek hiszi magát, ha egy napot késik a baja.

- A király ostoba - mondta Uriens. - El kellett volna küldenie régen, és másik asszonyt venni, aki fiat szül neki. Jól emlékszem még, micsoda káosz uralkodott az országban, amikor azt hitték, Uther fiú utód nélkül fog meghalni. Az örökösödés rendjét szigorúan meg kéne határozni.

- Úgy hallottam - mondta Accolon -, hogy a király az egyik unokaöccsét nevezte meg örököseként: Lancelet fiát. Nekem ez nem tetszik. Lancelet Benwicki Ban fia, és nem akarjuk, hogy idegen nagykirályok uralkodjanak felettünk.

- Lancelet Avalon úrnőjének a fia - mondta határozottan Morgaine -, és ősi királyi vérből való.

- Avalon! - mondta megvetőn Maline. - Ez keresztény ország. Mit jelent nekünk Avalon?

- Többet, mint hinnéd - mondta Accolon. - Úgy hallottam, hogy a vidéki népek, akik emlékeznek a pendragonra, nemigen örülnek annak, hogy Arthurnak ilyen keresztény udvara van, és arra is emlékeznek, hogy a koronázása előtt Arthur megesküdött, hogy Avalon mellé áll.

- Igen - mondta Morgaine -, és ma is viseli az avaloni szent királyi jelvények közül a nagy kardot.

- A keresztények ezt egyelőre nem kifogásolják - mondta Accolon -, és most jut eszembe egy hír az udvarból: a szász Edric király keresztény lett, és egész kíséretével együtt megkeresztelkedett Glastonburyben, és térden állva esküdött meg Arthur előtt, hogy a szász területek is őt fogadják el nagykirályuknak.

- Arthur a szászok királya? Vannak még csodák! - mondta Avalloch. - Jól emlékszem, amikor kijelentette, hogy a szászok csak a kardja hegyét ismerhetik meg!

- A szász király mégis ott térdepelt Glastonbury templomában, és Arthur meghallgatta az esküjét, és kezet adott neki - mondta Accolon. - Talán a szász királylányt hozzáadja Lancelet fiához, és ezzel minden harcnak véget vet. És a merlin ott ült Arthur tanácsosai között, és az ember éppen olyan jó kereszténynek hihette volna, amilyen a többi!

- Gwenhwyfar most biztosan boldog - mondta Morgaine. - Mindig azt mondta, hogy Isten azért adott győzelmet Arthurnak a Badon-hegyen, mert a Szent Szűz lobogója alatt harcolt. Később pedig hallottam, amikor azt mondta, hogy Isten azért kímélte meg Arthur életét, hogy a szászokat az egyház kebelébe vezesse.

Uriens vállat vont.

- Nemigen bíznék meg egy szászban, aki a hátam mögött áll a csatabárdjával, akkor sem, ha püspöki mitrát viselne!

- Én sem - mondta Avalloch -, de ha a szász törzsfők imádkoznak és vezekelnek a lelki üdvösségükért, legalább nem érnek rá felégetni falvainkat és apátságainkat. Ha pedig a vezeklésnél meg a böjtölésnél tartunk: szerintetek milyen bűn terhelheti Arthur lelkét? Amikor a seregében harcoltam, nem tartoztam a lovagjai közé, és nem ismertem közelről, de rendkívül jó embernek láttam, márpedig egy ilyen hosszú vezeklés valami, az átlagosnál nagyobb bűnre utal. Morgaine úrnő, te tudod, hiszen a nővére vagy?

- A nővére vagyok, nem a gyóntatója.

Morgaine tudta, hogy éles a hangja, hát elhallgatott.

- Minden embernek, aki tizenöt éven át háborúzott a szászokkal, több bűne lehet, mint amennyit szívesen bevallana - mondta Uriens -, de kevésnek olyan érzékeny a lelkiismerete, hogy a csata után is gondoljon rájuk. Mindannyian ismerjük a gyilkolást meg a pusztítást meg a vért meg az ártatlanok lemészárlását. De a mi életünkben már nem lesz háború, ha Isten is úgy akarja, és miután megbékéltünk az emberekkel, van időnk megbékélni Istennel is.

Arthur tehát még mindig vezekel, és a vén Patrícius érsek még mindig a kezében tartja a lelkét! Hogy élvezheti Gwenhwyfar!

- Mesélj még az udvarról - kérte Accolont Maline. - Milyen a királyné? Mit viselt a trónteremben?

Accolon nevetett.

- Nem értek a hölgyek ruháihoz. Valami fehér volt rajta gyöngyökkel - Marhaus, a nagy ír lovag hozta neki az ír királytól. És az unokahúga, Elaine, úgy hallottam, leányt szült Lancelet-nak - vagy az a múlt évben történt? Egy fia már van, azt hiszem, őt választotta örököséül Arthur. És állt a bál Pellinore udvaránál - az a hír járja, hogy Lamorak, a fia valamiféle küldetésbe ment Lothianba, és most feleségül akarja venni a vén Morgause királynét...

Avalloch felnevetett.

- A fiú megőrült. Morgause legalább ötvenéves, talán több is!

- Öt és negyven - mondta Morgaine. - Tíz évvel idősebb nálam.

És arra gondolt, miért kell megforgatnia így a kést önnön sebében... talán azt akarom, hogy Accolonban tudatosuljon, milyen öreg vagyok, Uriens utódainak nagyanyja...?

- Valóban megőrült - mondta Accolon -, balladákat énekel, magával cipeli a hölgy harisnyakötőjét meg hasonló ostobaságokat művel...

- Az a harisnyakötő nyilván ma már egy ló kötőfékének is jó lenne - mondta Uriens, de Accolon a fejét rázta.

- Nem. Láttam Lot asszonyát, és még mindig gyönyörű. Nem kislány, de ettől még szebb. Amit nem értek, hogy mit akarhat ez a nő egy ilyen éretlen fiútól. Lamorak nem lehet több húszévesnél.

- Vagy mit akarhat egy ilyen gyerek egy idős hölgytől? - makacskodott Avalloch.

- Talán a hölgy - mondta trágár nevetéssel Uriens - igen járatos a párnák közti csatározásban. Bár nem tudom, hogyan tanulhatta meg, oly sokáig volt a vén Lot felesége! De kétségtelenül akadtak más tanítói...

Maline elpirult.

- Kérlek! Keresztény házban nem illik így beszélni.

- Ha nem illik, menyem, akkor mitől ilyen bő az öved?

- Férjes asszony vagyok - mondta bíborvörösen Maline.

- Ha kereszténynek lenni annyit tesz, hogy az ember nem beszélhet arról, amit megtenni nem szégyell - mondta élesen Morgaine -, akkor az Úrnő óvjon attól, hogy valaha is kereszténynek nevezzem magamat!

- Mégsem szép dolog - mondta Avalloch - ülni a vacsoránál, és csúnyákat beszélni Morgaine úrnő asszony rokonáról.

- Morgause királynénak nincs férje - mondta Accolon -, benne jár a korban, és a maga asszonya. Nem kétséges, hogy a fiainak jobban tetszik, ha szeretőt tart, mint ha hozzámegy a fiúhoz! Nem ő véletlenül Cornwall hercegnője is?

- Nem - mondta Morgaine -, Igraine volt Cornwall hercegnője, miután Gorlois elveszítette birtokjogát a pendragon elárulása miatt. Gorlois-nak nem volt fia, és minthogy Uther Igraine-nek adta Tintagelt nászajándékul, azt hiszem, most az enyém.

És Morgaine-t hirtelen elfogta a honvágy félig feledett földje után, a kastély meg a sziklák körvonalai után az égbolton, a rejtett völgyekbe vivő váratlan szakadékok, a kastély alatt szüntelenül mormogó tenger után... Tintagel! Otthonom! Avalonba nem tudok visszamenni, de van otthonom... Cornwall az enyém.

- És a római jog szerint - mondta Uriens -, azt hiszem, drágám, hogy mint férjed én vagyok Cornwall hercege.

Morgaine-t ismét vad düh fogta el. Csak ha meghaltam, és eltemettek, gondolta. Urienst cseppet sem érdekli Cornwall, csak az, hogy Tintagel, ahogyan én is, a tulajdona. Bárcsak odamehetnék, és egyedül élhetnék ott, mint Morgause Lothianban, a magam asszonyaként, akinek senki sem parancsol... Egy kép ugrott az emlékezetébe, a királyné szobája Tintagelben, és ő igen kicsinek látszott, és egy régi orsóval játszott a földön... Ha Uriens egyetlen holdnyit is merészel a magáénak mondani Cornwall földjéből, majd adok én neki belőle hat lábnyit és földet a foga közé!

- És most arról meséljetek, hogy itt mi van - mondta Accolon. - Későn jött a tavasz - a szántóvetők csak most kezdenek kimenni a földekre.

- De már majdnem végeztek a szántással - mondta Maline -, és vasárnap megáldják a földeket...

- És megválasztják a Tavasz Szüzét - mondta Uwaine. - Lent jártam a faluban, és láttam, hogyan válogatnak a sok szép lány közül... tavaly nem voltál itt, anyám - mondta Morgaine-nak. - Kiválasztják a legszebbet a Tavasz Szüzének, és ő megy a menet élén a földek körül, amikor jön a pap, hogy megáldja a földet... és vannak táncosok, akik körültáncolják a földeket... és egy bábot visznek, amelyik az előző évi aratásból készül, árpaszalmából. Eian atya ezt nem szereti - mondta -, és én nem tudom, miért, hiszen olyan szép...

A pap szerényen köhintett.

- Elégnek kellene lennie az egyház áldásának - miért kellene több Isten szavánál, hogy a földek virágozzanak és teremjenek? A szalmabáb azoknak a csúf, régi időknek az emléke, amikor embereket és állatokat égettek meg elevenen, hogy az ő életük termékenyítse meg a földeket, a Tavasz Szüze pedig... nos, gyermekek előtt nem beszélek arról a gonosz, bálványimádó szokásról!

- Volt idő - mondta Accolon egyenesen Morgaine-nak -, amikor az ország úrnője volt a Tavasz Szüze, de az Aratás Asszonya is, és ő teljesítette azt a szolgálatot a földeken, hogy a föld eleven és termékeny legyen.

Morgaine jól látta Accolon csuklóján Avalon kígyóinak halvány, kék árnyékát. Maline keresztet vetett.

- Istennek hála - mondta affektálva -, hogy civilizált emberek között élünk.

- Nem hiszem, hogy téged felkérnének erre a szolgálatra, sógorasszony - mondta Accolon.

- Nem - mondta Uwaine olyan udvariatlanul, ahogyan a korabeli fiúk beszélnek -, nem eléggé szép. De anyánk van olyan szép, nem igaz, Accolon?

- Nagyon örülök, hogy takarosnak tartjátok a királynémat - mondta sietősen Uriens -, de ami elmúlt, elmúlt - nem égetünk elevenen macskát és birkát a földeken, a király bűnbakját sem öljük le, hogy széthintsük a földeken a vérét, és ma már arra sincs szükség, hogy a királyné úgy áldja meg a földet.

Nem, gondolta Morgaine. Most minden steril, most papjaink vannak kereszttel, akik tiltják a termékenység tüzeinek meggyújtását - csoda, hogy az Úrnő nem rohasztja el a gabonát, pedig dühös, amiért megtagadják tőle a jussát...

Nem sokkal később a társaság pihenni tért; Morgaine állt fel utolsóként, ellenőrizte a különféle zárakat, aztán kis lámpással a kezében ellenőrizte, jó fekhelyet kapott-e Accolon - most Uwaine meg a nevelt öccsei lakták a szobát, ahol fiúkorában Accolon lakott.

- Minden rendben?

- Minden megvan, amit kívánhatok - mondta Accolon -, kivéve egy hölgyet aki a szobámat ékesítené. Apám szerencsés ember, úrnőm. Te pedig bízvást megérdemled, hogy király asszonya legyél, ne a király ifjabbik fiáé.

- Mindig gúnyolnod kell? - tört ki Morgaine. - Megmondtam: nem adtak választási lehetőséget!

- Nekem ígérted magad!

Morgaine tudta, hogy arcából kiszalad a vér. Megkeményítette vonásait.

- Ami történt, megtörtént, Accolon.

Felemelte lámpását, és kifelé indult. A háta mögött hangzottak fel Accolon szinte fenyegető szavai.

- Kettőnk közt nem történt meg, úrnőm.

Morgaine nem felelt; végigsietett a folyosón a szobához, amelyet Uriensszel osztott meg. A komornája várta, hogy kifűzze a ruháját, de ő elküldte az asszonyt. Uriens nyögdécselve ült az ágy szélén.

- Még a papucs is töri a lábamat! Jaaaj, de jó pihenni!

- Akkor pihenj jól, uram.

- Nem - húzta maga mellé az asszonyt Uriens. - Szóval holnap megáldják a földeket... és talán hálásnak kéne lennünk, amiért civilizált országban élünk, és a királynak meg a királynénak már nem azzal kell megáldaniuk a földet, hogy nyilvánosan összefekszenek. De az áldás előestéjén, drága hölgyem, talán sort keríthetnénk a magunk külön áldására, kettesben, a szobánkban - mit szólnál hozzá?

Morgaine sóhajtott. Mindig a végletekig ügyelt öregedő férje büszkeségére; sosem kellett Uriensnek szégyenkeznie, amiért csak ritkán és ügyetlenül használta Morgaine testét. De Accolon felébresztette Morgaine-ban az avaloni évek fájó emlékét - a Tor tetejéig vitték a fáklyákat, meggyújtották Beltane tüzeit, és a szüzek a felszántott földeken várakoztak... és ma este végig kellett hallgatnia, hogy egy ostoba pap kigúnyolta azt, ami számára a legszentebb volt. Most mintha Uriens is gúnyt űzött volna belőle.

- Azt mondom én, hogy amilyen áldást te meg én adhatunk a földnek, azt jobb nem adni. Én magtalan vagyok, és te sem vagy olyan király, aki sok életet tudna adni a földnek!

Uriens a feleségére meredt. Házasságuk egy éve alatt Morgaine sosem beszélt vele ilyen keményen. Még ahhoz is meghökkent volt, hogy szemrehányást tegyen az asszonynak.

- Nem kétlem, hogy igazad van - mondta csendesen. - Hagyjuk hát a fiatalokra. Feküdjünk le, Morgaine.

De amikor Morgaine lefeküdt mellé, Uriens egy kis ideig csendben feküdt, aztán szégyenlősen átkarolta az asszony vállát. Morgaine már bánta éles szavait... fázott, magányosnak érezte magát, az ajkába harapott, hogy ne sírjon, de amikor Uriens megszólította, úgy tett, mintha aludna.

A nyári napforduló reggele ragyogó és gyönyörű volt; Morgaine korán ébredt, és megállapította, hogy hiába mondogatja magának, hogy az évszakokat már nem érzi a vérében, nagyon is mélyen benne van a nyár. Öltözködés közben közönyös pillantást vetett alvó férjére.

Ostoba volt. Miért fogadta el engedelmesen Arthur szavát, attól tartva, hogy zavarba hozza a többi király előtt? Ha nem képes megőrizni a trónját egy nő segítsége nélkül, talán meg sem érdemli, hogy megőrizze. Arthur elárulta Avalont, hitehagyott, és őt egy másik hitehagyott kezére adta. Ő pedig jámboran elfogadta, amire szánták.

Igraine is hagyta, hogy az életét felhasználja a politika. És Morgaine-ban megmozdult valami, ami halott volt vagy szunnyadt, amióta elmenekült Avalonból, a méhében Gwydionnal, és ez a valami lomhán és lassan mozdult, mint az alvó sárkány, olyan titokban és láthatatlanul, ahogyan a magzat mozdul először a méhben; és ez a valami tisztán és higgadtan azt mondta benne. Ha Viviane-nek, akit szerettem, nem engedtem, hogy így kihasználjon, miért hajtom meg engedelmesen a fejem, miért engedem, hogy felhasználjanak Arthur céljaira? Észak-Wales királynéja vagyok és Cornwall hercegnője, ahol Gorlois neve még mindig jelent valamit, és Avalon királyi vérvonalából származom.

Uriens nyögve tápászkodott fel.

- Édes Istenem, fáj minden tagom, minden egyes lábujjam - túlságosan sokat lovagoltam tegnap. Morgaine, megmasszíroznád a hátamat?

Az asszony kis híján visszavágott, Tucatnyi szolgád van, én a feleséged vagyok, nem a rabszolgád, de aztán elmosolyodott.

- Persze - és elküldött egy apródot gyógyfüves olajjal teli üvegcséiért

Hadd higgye Uriens, hogy még mindenben engedelmeskedik; a gyógyítás része a papnő munkájának. Ha a legkisebb is, hozzáférhetővé teszi számára Uriens terveit, gondolatait. Bedörzsölte Uriens hátát, gyógyírt masszírozott fájó lábába, és közben hallgatta a földvita részleteit, amiért az előző napon az ura ellovagolt.

Urienstől bárki lehetne királyné, csak egy mosolygó arcot és két kényeztető kezet akar. Nos, megkapja, amíg a céljaimnak megfelel.

- Úgy látom, szép napunk lesz a föld megáldásához. A nyári napforduló napján nálunk sosem esik - mondta Uriens. - Az Úrnő leragyog földjeire, amikor neki szentelik őket - így mondták, amikor fiatal és pogány voltam, hiszen a Nagy Frigyet esőben nem lehet elhálni. - Elnevette magát. - Emlékszem, hogy egyszer mégis, amikor még nagyon fiatal voltam, tíz napig esett, és a papnő meg én úgy festhettünk, mint a sárban dagonyázó disznók.

Morgaine az akarata ellenére elmosolyodott; maga előtt látta szinte a groteszk jelenetet.

- Az Istennő még szertartásnál is szeret tréfálni - mondta -, és az egyik neve Nagy Emse, mi pedig valamennyien a malacai vagyunk.

- Jaj, Morgaine, de szép idők voltak! - mondta Uriens, aztán megkeményedtek a vonásai. - Persze régen volt, a nép ma méltóságot vár a királyától. Azok az idők elmúltak, örökre.

Valóban? Nem tudom. De Morgaine hallgatott. Arra gondolt, hogy fiatal korában Uriens eléggé erős király volt ahhoz, hogy képes lett volna ellenállni a kereszténységnek az országra zúduló árjának. Ha Viviane jobban próbálkozott volna azzal, hogy olyan királyt ültessen a trónra, aki nem kötődik szorosan a papok hatalmához... de persze ki láthatta előre, hogy Gwenhwyfar minden józan mértéken túl ájtatos lesz? És a merlin miért nem tett semmit?

Ha Britannia merlinje és Avalon bölcs népe semmit sem tett, hogy gátat szabjon ennek az árnak, amely elárasztotta az egész országot, és elmosta az összes régi isteneket és szokásokat, ő miért hibáztatná Urienst, aki nem több öregembernél, aki békességet akar? Semmi oka rá, hogy ellenségévé tegye. Ha Uriens elégedett, nem fog törődni azzal, hogy mit tesz Morgaine... aki még maga sem tudta, mit akar tenni. Csak azt tudta, hogy a néma engedelmesség napjainak vége.

- Bárcsak ismerhettelek volna akkor - mondta, és hagyta, hogy Uriens homlokon csókolja.

Ha akkor mentem volna hozzá, amikor eladó sorba kerültem, Észak-Wales nem lenne keresztény ország. De még nem késő. Vannak még, akik nem felejtették el, hogy - ha el is halványultak - a király Avalon kígyóit viseli a karján. És a felesége egykor az Úrnő főpapnője volt.

Itt jobban végezhettem volna a munkáját, mint éveken át Arthur udvarában, Gwenhwyfar árnyékában. Morgaine arra gondolt, hogy Gwenhwyfar elégedettebb lenne egy olyan férjjel, amilyen Uriens, akit a maga körében tudna tartani, mint Arthurral, aki teljes életet él, amelyben asszonyának nincs helye.

És volt idő, amikor Morgaine képes volt befolyásolni Arthurt - hiszen ő volt az első nő, akit Arthur magáévá tett, amikor férfivá érett, és számára ő viselte az Istennő képét. Ám ostobaságában és büszkeségében Morgaine hagyta, hogy Arthur Gwenhwyfar és a papok kezébe kerüljön. Most, amikor már késő, csak most kezdte érteni Viviane szándékait.

Ketten uralkodhattunk volna ezen a földön; Gwenhwyfart nevezték volna nagykirálynénak, de Arthur csak testileg lett volna az övé; a szíve, a lelke és az elméje az enyém lett volna. Jaj, milyen ostoba voltam... Ő meg én Avalon nevében uralkodtunk volna! Most Arthur a papok kreatúrája. És a druida királyi jelvényekből a kard még mindig az övé, és Britannia merlinje nem tesz semmit, hogy megfékezze.

Folytatnom kell Viviane művét...

Ó, Istennő, olyan sokat felejtettem...

És itt megtorpant, megrémülve önnön merészségétől. Uriens szünetet tartott elbeszélésében; Morgaine abbahagyta a lábmasszázst, és Uriens kérdőn nézett le rá, mire Morgaine gyorsan megszólalt.

- Biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedtél, drága férjem - és újra öntött a kezébe az illatos balzsamból. Fogalma sem volt, mit helyeselt, de Uriens mosolyogva folytatta az elbeszélést, és Morgaine ismét a gondolataiba merült.

Most is papnő vagyok. Különös, hogy egyszeriben milyen biztos vagyok ebben, ennyi év után, amikor már nem is álmodom Avalonról.

Azon tűnődött, amit Accolon mesélt. Elaine leányt szült. Ő maga nem tudott leányt adni Avalonnak, de ahogyan Viviane, ő is visz egy nevelt gyermeket. Segített Uriensnek felöltözni, lement vele, maga hozott neki a konyháról frissen sült kenyeret és habzó, új sört. Felszolgálta, megkente a kenyeret mézzel. Hadd higgye, hogy ő Uriens legalázatosabb alattvalója, hadd higgye őt édes, engedelmes kis asszonyának. Morgaine-nak ez semmit sem jelentett, de egyszer még sokat jelenthet neki Uriens bizalma, hogy azt tehesse, amit akar.

- Hiába van nyár, öreg csontjaim fájnak - azt hiszem, Morgaine, lelovagolok délre, Aqua Sulisba, fürdőket venni. Van ott egy ősi szentély Sul tiszteletére - amikor itt voltak a rómaiak, hatalmas fürdőházat építettek, és egy része ma is épségben megvan. A nagy medencék betemetődtek, és amikor jöttek a szászok, sok szép munkát elvittek, és az Istennő szobrát ledöntötték, de a forrás ott van sértetlenül - gőzölögve tör fel napról napra, évről évre a föld mélyében izzó kemencéből. Félelmetes látvány! És vannak meleg vizű medencék, ahol az ember csontjaiból elmúlik a fáradtság. Legalább két-három éve nem jártam ott, de most, hogy a vidéken béke van, újra el fogok menni.

- Szerintem is nyugodtan elmehetsz - mondta Morgaine -, most, hogy az országban béke van.

- Lenne kedved velem jönni, drágám? A fiaimra hagyhatunk itt mindent, és a régi szentély érdekelne téged.

- Szívesen megnézném a szentélyt - mondta viszonylag őszintén Morgaine. A Szent Kút hideg, soha ki nem apadó vizére gondolt Avalon szigetén, amely kimeríthetetlenül bugyog fel örökké, forrás nélkül, hűvösen... - Mégsem tudom, helyes lenne-e mindent a fiadra bízni. Avalloch ostoba. Accolon okos, de csupán ifjabbik fiú - nem tudom, hallgatnának-e rá az emberek. Ha itt maradnék, talán Avalloch meghallgatná az öccse tanácsait.

- Kitűnő ötlet, drágám - mondta derűsen Uriens -, különben is, az utazás hosszú lenne neked. Ha te itt vagy, a legkisebb habozás nélkül bízok rá mindent a fiúkra - megmondom nekik, hogy mindenben tőled várhatnak jó tanácsot.

- És mikor akarsz indulni?

Egyáltalán nem lenne rossz dolog, gondolta Morgaine, ha köztudottá válna, hogy Uriens nem habozik az ő kezére bízni a királyságát.

- Holnap talán. Esetleg a földek megáldása után, még ma. Becsomagoltatod a holmimat?

- Biztos, hogy képes leszel végiglovagolni a hosszú utat? Nem könnyű még fiatalember számára sem...

- Ugyan-ugyan, drágám, nem vagyok olyan öreg, hogy ne bírjak lovagolni - mondta kissé elkomorodva Uriens -, és biztos vagyok benne, hogy a fürdő jót fog tenni.

- Biztosan - állt fel Morgaine, majdnem érintetlenül hagyva a reggelijét. - Hívom a személyi szolgádat, és mindent előkészítek az utazásodhoz.

Morgaine az ura oldalán állt a hosszú körmenet alatt a földek körül, a falu fölül, egy kis dombról nézték a kecskeként ugrándozó táncosokat... Morgaine azon tűnődött, vajon akad-e közöttük egy is, aki tisztában van a piros és fehér girlandokkal körbefont zöld vesszők fallikus jelentésével vagy a ragyogó hajú, szépséges, fiatal lányéval, aki ünnepélyesen és közönyösen haladt közöttük. A lányka üde és fiatal volt, nem egészen tizennégy éves, vörösarany haja valahol a dereka és a térde között ért véget; a zöld köntös, amelyet viselt igen réginek látszott. Vajon tudja-e egy is a tömegből, hogy mit néz, látja-e, mennyire oda nem illő a pap, aki követi a menetet a nyomában két feketébe öltözött, gyertyát és keresztet cipelő fiúval, és közben a pap imákat mormol a maga rossz latinságával; Morgaine jobban beszélt latinul!

Ezek a papok annyira gyűlölik a termékenységet és az életet, csoda, hogy az áldásuktól a föld nem lesz terméketlen... Mintha csak a gondolatára válaszolt volna, halk hang szólalt meg mögötte.

- Nem hinném, úrnőm, hogy kettőnkön kívül van itt még egy ember, aki tudja, hogy valójában mit néz.

Accolon megfogta egy pillanatra Morgaine kezét, hogy átsegítse a szántóföld egy nagyobb göröngyén, és Morgaine újra látta a férfi csuklója körül a frissen kékre festett kígyókat

- Uriens király tudja, és megpróbálta elfelejteni. Szerintem ez nagyobb szentségkáromlás, mint egyáltalán nem tudni.

Morgaine azt várta, hogy ettől Accolon megharagszik; tulajdonképpen ezt akarta kiváltani. Accolon erős kezével a karján érezte az erős éhséget, a belső ugrást... Accolon fiatal volt, férfiereje teljében, ő pedig... ő pedig Accolon öreg apjának idősödő asszonya volt... és Uriens alattvalói nézték őket, ahogyan Uriens családja és a ház papja is! Morgaine nyíltan még csak nem is beszélhetett, hideg közönnyel kellett beszélnie a fiatalemberrel: a mostohafiával! Ha Accolon valami kedveset vagy szánakozót mondott volna, Morgaine hangosan felsikoltott volna, a haját tépte volna, körmével nekiesett volna önnön arcának, húsának...

De Accolon csak annyit mondott olyan halkan, hogy egy lépésnyire sem hallhatták:

- Talán az Úrnőnek elegendő, hogy mi tudjuk, Morgaine. Az Istennő nem hagy minket el, amíg legalább egyetlen hívő megadja neki, ami jár.

Morgaine egy pillanatra a fiatalemberre nézett. Accolon őt nézte, és bár a keze óvatos, udvarias és közönyös volt Morgaine-én, mintha forróság futott volna szét belőle az asszony egész testébe. Morgaine hirtelen megrémült, el akarta húzni a kezét.

Az apja asszonya vagyok, minden nők közül számára a legtilalmasabb. Tilalmasabb vagyok számára ebben a keresztény országban, mint amilyen Arthur számára voltam.

És ekkor egy avaloni emlék bukkant fel benne, olyasmi, amire egy évtizede nem gondolt; az egyik druida, amikor a titkos bölcsességre tanította a fiatal papnőket, azt mondta. Ha azt akarjátok, hogy az istenek üzenete irányítsa az életeteket, azt keressétek, ami ismétlődik, újra meg újra; mert ezt az üzenetet küldik nektek az istenek, ezt a karmatikus leckét kell megtanulnotok ebben az inkarnációtokban. Újra meg újra jön, amíg lelketek és örök szellemetek részévé nem teszitek.

Mi jött hozzám újra meg újra...?

Minden férfi, akit megkívánt, túlságosan közeli rokona volt - Lancelet a nevelőanyjának volt a fia; Arthur a tulajdon anyjának a fia volt; most a férje fia...

De csak az országot uralni akaró keresztények törvényei szerint közeli rokonaim... a keresztények újfajta zsarnokságra törnek; nemcsak a törvényeket akarják hozni, de uralni akarják az elmét, a szívet és a lelket is. Azért élem talán meg a magam életében ennek a törvénynek a teljes zsarnokiságát, hogy papnőként tudjam, miért kell megdöntenem?

Észrevette, hogy a keze Accolon kezében reszket. Megpróbálta összeszedni szétszórt gondolatait

- Komolyan hiszed, hogy az Istennő visszavenné életét ettől a földtől, ha az itt lakó nép többé nem adná meg neki a járandóságát?

Ilyesmit papnő szokott kérdezni paptól Avalonban. Morgaine éppen olyan jól tudta, mint bárki, hogy erre a kérdésre a valódi válasz az volt, hogy az istenek azok, amik, és akaratuk szerint bánnak a földön élőkkel, függetlenül attól, hogy az ember hogyan szemléli tetteiket. De Accolon furcsa, szinte vadállati vigyorral villantotta ki fehér fogsorát.

- Akkor gondoskodnunk kell róla, asszonyom, hogy az Úrnő mindig megkapja a járandóságát, másként elfogy az élet.

És akkor olyan néven szólította Morgaine-t, ahogyan csak pap szólít papnőt szertartásban, és Morgaine szíve úgy vert, hogy a feje is beleszédült.

Másként elfogy a világ élete. Másként elfogy bennem az élet... az Istennő nevén szólított...

- Hallgass - mondta szórakozottan. - Nem most és nem itt kell erről szólni.

- Nem?

A felszántott föld széléhez értek. Accolon elengedte Morgaine kezét, aki a magáét hidegnek érezte a férfié nélkül. Előttük a maszkos táncosok rázták fallikus vesszőiket, ugráltak, és a Tavasz Szüze, akinek hosszú haját felkapta és borzolta a szellő, körbejárta a táncosokat, és csókot váltott mindegyikkel - szertartásos, formális csókot, amikor az ajka alig érintette az arcukat. Uriens türelmetlenül magához intette Morgaine-t; Morgaine mereven mozgott, jéghidegnek érezte egész testét, kivéve a csuklóján azt a pontot, ahol Accolon keze érintette.

- A te dolgod, drágám - fontoskodott Uriens -, hogy átadd ezeket a táncosoknak, akik ma szórakoztattak minket.

Intett egy szolgának, aki édességet és cukrozott gyümölcsöt adogatott Morgaine kezébe; Morgaine a táncosok meg a nézők közé dobta a csemegét, azok pedig nevetve, lökdösődve kapkodták. Megint a szent dolgok gúnyképe... annak a napnak az emléke, amikor a népek az áldozat húsáért és véréért verekedtek... Felejtsék el inkább a rítust, minthogy így gúnyt űzzenek belőle! Újra meg újra telerakták a kezét édességgel, és ő újra meg újra az emberek közé dobta. A rítusban nem láttak többet, mint táncosokat, akik szórakoztatták őket; hát mind elfelejtették? A Tavasz Szüze odalépett Morgaine-hoz, kacagott és pirult ártatlan büszkeségében; Morgaine látta, hogy szép ugyan, de a tekintete üres, a keze pedig vaskos és tömpe a mezei munkától. Csinos lányka volt csupán, aki megpróbálta egy papnő munkáját elvégezni, és fogalma sem volt róla, hogy mit tesz; ostobaság lett volna haragudni rá.

Mégis nő, aki megkísérli elvégezni az Anya munkáját a lehető legjobban, ahogyan tanulta; nem az ő bűne, hogy nem Avalonban készítették fel a nagy munkára.

Morgaine nem egészen tudta, mit várnak tőle, de minthogy a lány letérdelt a királyné elé, Morgaine felvette az áldást osztó papnő félig feledett testtartását, és egy pillanatra újra érezte azt az őt beárnyékoló, felette, rajta túl lévő valamit... a két kezét egy pillanatra a lány fejére tette, érezte, hogyan fut kettejük közt az áram, és a lány meglehetősen ostoba képe egy pillanatra megváltozott. Benne is működik az Istennő, gondolta Morgaine, és ekkor megpillantotta Accolon arcát, aki csodálkozva, áhítattal, szinte félelemmel bámult rá. Látta már régen ezt az arckifejezést, amikor leidézte Avalonból a ködöt... és átjárta az erő tudata, mintha hirtelen újjászületett volna.

Újra élek. Ennyi év után ismét papnő vagyok, és ezt Accolon hozta vissza nekem...

És ekkor megtört a perc feszültsége, a lány elhátrált, botladozva, és sután bókolt a királyi párnak. Uriens pénzdarabokat ajándékozott a táncosoknak és valamivel nagyobb összeget a falu papjának, hogy égessen gyertyákat a templomában, és a király és kísérete hazafelé indult. Morgaine fegyelmezetten lépdelt Uriens oldalán, az arca akár a maszk, de belül élettől lüktetett. Uwaine, a mostohafia lépett hozzá, és mellette ballagott tovább.

- Idén szebb volt, mint általában, anyám. Shanna olyan bájos - a Tavasz Szüze, Euan kovács lánya. De amikor megáldottad, anyám, olyan gyönyörű voltál, neked kellett volna a Tavasz Szüzének lenned...

- Ugyan már - nevetett Morgaine. - Komolyan azt hiszed, hogy felvehetnem azt a zöld ruhát, és kibontott hajjal körültáncolhatnám a felszántott földet? És nem vagyok már lány!

- Nem - mondta Uwaine, és hosszan nézte Morgaine-t -, de úgy festettél, mint az Istennő. Eian atya azt mondja, az Istennő valójában démon volt, aki azért jött, hogy visszatartsa a népet a jóságos Krisztus szolgálatától, de tudod-e, mit gondolok én? Szerintem az Istennőt itt már azelőtt imádták a népek, mielőtt megtanították őket Krisztus szentséges anyjának a tiszteletére.

Accolon mellettük haladt, most közbeszólt.

- Krisztus előtt volt az Istennő, és nem bántó, ha Máriaként gondolsz rá, Uwaine. Mindig az Űrnőt kell szolgálnod, mindegy, milyen néven. De nem tanácsolom, hogy erről sokat beszélj Eian atyának.

- Dehogy - mondta tágra nyílt szemmel a fiú. - Nem szíveli a nőket, akkor sem, ha istennők.

- Kíváncsi lennék, mi a véleménye a királynékról? - mormolta Morgaine.

Aztán visszaértek a kastélyba, és Morgaine-nak Uriens király poggyásza után kellett néznie, és a nap zűrzavarában hagyta, hogy újonnan szerzett ihlete a tudata hátterébe húzódjon, tudva, hogy később komolyan el kell majd gondolkodnia a dologról.

Uriens délután kelt útra egy fegyveressel és néhány testi szolgával, miután gyengéden, csókkal búcsúzott Morgaine-tól, és meghagyta Avalloch fiának, hogy mindenben kérje ki Accolon és a királyné tanácsát. Uwaine duzzogott; az apjával akart menni, akit imádott, de Uriens nem akart az úton gyerekkel vesződni. Morgaine vigasztalta a fiút, különleges csemegéket ígért neki az alatt az idő alatt, amíg az apja távol van. De végre minden elcsendesedett, és Morgaine egyedül ülhetett a tűz előtt a nagy csarnokban - Maline lefektette a gyerekeit -, és végiggondolhatta mindazt, ami aznap történt vele.

Félhomály volt odakinn, a nyári napforduló hosszú estéje. Morgaine a kezébe vette az orsót meg a guzsalyt, de csak mímelte a fonást, csak néha sodort egy kis fonalat; a fonást változatlanul nem kedvelte, és az Urienstől kért néhány dolog közé tartozott két külön fonóasszony is, hogy mentesüljön az utált munkától; helyette kétszer annyit szőtt, mint más háznál szokás volt. Nem mert fonni; a fonás abba az álom és ébrenlét közti, különös állapotba sodorta volna, és félt attól, amit láthatott volna. Szóval most is csak néha forgatta meg az orsót, nehogy már a szolgálók henyélni lássák üres kézzel... nem mintha bárki szemrehányást tehetett volna neki, hiszen rengeteget dolgozott éjjel-nappal...

A szobában sötétedett, a lenyugvó nap néhány bíbor sugara még sötétebbnek mutatta a sötét sarkokat. Morgaine öszszehúzta a szemét, a Tor kőköre fölött lenyugvó vörös napra gondolt, a vörös fáklyafény nyomában vonuló papnők sorára, amely a sötétségbe olvad... egy pillanatra Holló arca villant fel előtte, némán, rejtélyesen, és mintha Holló néma ajkai mozdultak volna, és az ő nevét mondták volna... arcok úsztak előtte a félhomályban; Elaine kibomlott hajjal, amikor a fáklyafény Lancelet ágyában érte; Gwenhwyfar dühösen és diadalmasan Morgaine mennyegzőjén; a fonott, szőke hajú, idegen nő nyugodt, mozdulatlan arca, akit csak álmaiban látott, aki Avalon Úrnője... újra Holló, ijedten, könyörögve... Arthur vezeklői gyertyával gyalogol az alattvalói között... ó, de a papok sosem mernék a királyt nyilvános vezeklésre kényszeríteni, nem igaz? És aztán megpillantotta Avalon bárkáját fekete leplekben, temetéshez készítve és a saját arcát mint tükörképet a ködön, ott tükröződve három másik fekete leplekbe burkolt nővel, akik éppoly feketében voltak, mint a bárka, és egy sebesült férfi feküdt fehéren és mozdulatlanul az ölében...

Fáklyafény borította bíborvörösbe a szobát, és egy hang szólalt meg.

- Fonni próbálsz a sötétben, anyám?

Morgaine-t megzavarta a fény, felkapta a fejét.

- Mondtam, hogy ne nevezz annak! - duzzogott.

Accolon a tartóba tette a fáklyát, és Morgaine lábához ült.

- Az Istennő mindnyájunk Anyja, úrnőm, és én annak ismerlek el...

- Gúnyolsz? - kérdezte feldúltan Morgaine.

- Nem gúnyollak. - Accolon reszkető ajakkal térdelt elé. - Láttam ma az arcodat. Gúnyolnám-e azt - ezeket viselve? - Kinyújtotta két karját, és a fény furcsa játékától úgy tetszett, hogy két csuklóján tekeregnek, fejüket emelik a festett, kék kígyók. - Úrnőm, Anyám, Istennőm... - Festett karjával átkarolta Morgaine derekát, és fejét az ölébe fúrta. - Számomra a te arcod az Istennő arca... - suttogta.

Mintha álmában mozdulna, Morgaine rátette a két kezét, és lehajolva megcsókolta a tarkóját ott, ahol a fiú lágy haja göndörödött. Lényének egy része ijedten csodálkozott, Mit teszek? Csak attól, hogy az Istennő nevén nevezett, pap a papnőt? Vagy attól, hogy amikor hozzám ér, amikor hozzám szól, nőnek és elevennek érzem magam azok után, hogy öregnek és terméketlennek, félhalottnak éreztem magam ebben a frigyben egy halott emberrel és egy halott élettel? Accolon felemelte az arcát, és szájon csókolta Morgaine-t. Morgaine átadta magát a csóknak, megnyílt, és félig kínzó, félig gyönyörteli remegés futott végig rajta, amint a férfi nyelve az övéhez simult, emlékeket ébresztve az egész testében... oly régen, oly régen, ezen az egész hosszú esztendőn át halottá tette a testét, sosem hagyta felébredni, nehogy észlelje, amit Uriens művel... Dacosan azt gondolta, Papnő vagyok, a testem az enyém, hogy tisztelettel Neki áldozzam! Amit Uriensszel tettem, az volt a bűn, a megadás a kéjvágynak! Ez igaz és szent...

Accolon keze remegett Morgaine testén, de amikor megszólalt, a hangja nyugodt és gyakorlatias volt.

- Azt hiszem, a kastély teljes népe ágyban van. Tudtam, hogy te itt fogsz várni...

Morgaine egy pillanatra neheztelt a férfi bizonyossága miatt; aztán lehajtotta a fejét. Az Istennő kezében voltak, és ő nem szándékozott elutasítani az áramlatot, amely sodorta tovább, mint a folyó; réges-régen holmi poshadt holtágban forgott körbe-körbe, most végre visszasodródott az élet áramlatába.

- Avalloch hol van?

Accolon kurtán felnevetett.

- Lement a faluba, hogy a Tavasz Szüzével háljon... ez az egyik olyan szokásunk, amelyről a falu papja nem tud. Amióta apánk megöregedett, és mi férfivá értünk, ez így megy, és Avalloch nem tartja összeegyeztethetetlennek kereszténységével, hogy népének vagy közülük minél többnek atyja legyen, ahogyan Uriens is tette ifjúkorában. Avalloch felajánlotta, hogy vessünk sorsot a lányért, én már hozzá is kezdtem, de aztán eszembe jutott a kezed, amellyel megáldottad a lányt, és rögtön tudtam, hol kell valóban hódolnom...

- Avalon oly messze van... - suttogta félig szabódva Morgaine.

Accolon Morgaine keblébe fúrta a fejét.

- De Ő mindenütt jelen van.

- Legyen - suttogta Morgaine, és felállt. Magával húzta talpra Accolont, és már a lépcső felé fordult, majd megállt. Nem, nem itt; a kastélyban nem volt olyan ágy, amelyet tisztességgel oszthattak volna meg. És újra a fülébe csengett a druida életelv. Amit sosem alkotott vagy teremtett Ember, imádhatjuk-e azt emberi kéz alkotta tető alatt?

Akkor hát ki, az éjszakába. Amikor kiléptek az üres udvarra, hullócsillag futott végig az égbolton, oly sebesen, hogy egy pillanatra Morgaine úgy érezte, pörög a menny, és a föld visszafelé forog a lába alatt... aztán eltűnt, csak a szeme káprázott utána. Csodajel. Az Istennő köszönt újra az övéi között...

- Jöjj - suttogta, a keze Accolonéban, és a férfi a gyümölcsösbe vezette, ahol szirmok fehér kísértetei libegtek és hulltak köröttük a sötétben. Morgaine a fűre terítette a köpenyét, mint bűvös kört az ég alatt; kitárta a karját, és suttogott. - Jöjj.

Accolon testének sötét árnya eltakarta előle az eget és a csillagokat.

Morgaine szól...

Amikor ott feküdtünk a csillagok alatt a nyári napforduló éjjelén, már akkor tudtam, hogy amit tettünk nem annyira szeretkezés, mint a szenvedélyes erő mágikus aktusa; hogy az ő keze, testének érintése újraszentel papnővé, és ez az Istennő akarata. Bármilyen vak voltam is abban a percben, a nyári éjszakában neszeket és suttogásokat hallottam körülöttünk, és tudtam, hogy nem vagyunk egyedül.

Ő még a karjában tartott volna, de én felálltam, mert hajtott az az erő, amely a hatalmába kerített azon az órán, és két kezemet a fejem fölé emeltem, majd lassan leengedtem, csukott szemmel, lélegzetemet visszafojtva az erő feszültségétől... és csak amikor azt hallottam, hogy levegő után kap, akkor mertem kinyitni a szemem, és akkor láttam a testét ugyanabban a halvány fényben, amely az enyémet is keretezte.

Megtörtént, és az Istennő velem van... Anyám, méltatlan vagyok a szemedben... de újra eljött... visszafojtottam a lélegzetemet, hogy ne kezdjek zokogni. A sok-sok év után, árulásom és hűtlenségem után az Istennő újra eljött hozzám, és ismét papnő vagyok. A föld szélén, ahol feküdtünk a halvány holdvilág mintha a bozótban valamilyen állat szemén csillant volna meg, bár még árnyékot sem láttam. Nem voltunk egyedül, a dombvidék apró népe tudta, hol vagyunk, és mit tett itt az Istennő, és eljöttek megtekinteni az elhalást, amely ismeretlen lett itt azóta, hogy Uriens megöregedett, és a világ szürke és keresztény lett. Tiszteletteljes suttogás visszhangját hallottam, és azon a nyelven feleltem rá, amelyen tucatnyi szót sem tudok, alig hallhatón ott, ahol álltam, és ahol Accolon áhítatosan térdelt.

- Megtörtént; hát legyen!

Lehajoltam, megcsókoltam Accolon homlokát, és megismételtem:

- Megtörtént. Menj, drágám; légy áldott.

Maradt volna, tudom, ha az a nő lettem volna, akivel a gyümölcsösbe jött; de a papnő szavára némán távozott, nem vonta kétségbe az Istennő szavát.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Egyedül jártam a kertet reggelig, és félelemtől reszketve, már tudtam, mit kell tenni. Nem tudtam, hogyan, és hogy egyedül meg tudom-e tenni, amit elkezdtem, de ahogy évekkel korábban papnő lettem, és odahagytam, ugyanígy egyedül kell visszatalálnom. Ezen az éjszakán nagy kegyelemben részesültem; de tudtam, hogy több jelet és segítséget nem kapok, amíg egyedül és segítség nélkül nem teszem magamat újra azzá a papnővé, aki voltam.

A homlokomon kifakulva, az Uriens által rám erőltetett háziasszonyi fonat alatt még ott volt az Istennő kegyelmének a jele, de az most nem segít. A halványuló csillagokat nézve, nem tudtam, meglep-e virrasztásomban a nap, vagy sem; az évszakokat immár fél életemen át nem éreztem a véremben, és már nem tudtam, pontosan merre kell tekintenem, hogy a láthatáron köszönteni tudjam a felkelő napot. Már azt sem tudtam, hogyan futnak a hold szakaszai együtt testem ciklusaival... ilyen messzire keveredtem Avalon tanításaitól. Egyedül, pusztán halvány emlékeim segítségével kell valahogyan visszaszereznem mindazt, ami egykor önmagam része volt.

Hajnal előtt némán besurrantam a kastélyba, és a sötétben megkerestem egyetlen emlékemet Avalonból - a kis sarlókést, amelyet Viviane holttestéről vettem magamhoz, a kést, amely olyan volt, amilyet én is viseltem papnőként, és Avalonban hagytam, amikor elszöktem onnan. Némán a derekamra kötöttem, a felső ruházat alá; soha többé nem hagy el, és velem fogják eltemetni.

Ott viseltem, oda rejtve az egyetlen emléket, amelyet megőrizhettem arról az éjszakáról. Még a félholdat sem festettem újra a homlokomon, részben Uriens miatt - rákérdezett volna -, részben mert tudtam, hogy még nem vagyok méltó a viselésére; nem akartam úgy viselni a félholdat, ahogyan ő az elhalványult kígyókat a karján, díszként és félig elfeledett emlékeztetőjeként annak, ami Uriens egykor igen, de már nem volt. A következő hónapokban és amint évekké nyúltak, években, egy részem festett bábként mozogva teljesítette a kötelességeket, amelyeket elvárt tőlem - fonás és szövés, gyógyfüves főzetek készítése, a fiú és az unoka szükségleteinek ellátása, az uram meghallgatása, finom öltözékek varrása számára, betegségeinek kúrálása... mindezeket szinte oda sem gondolva végeztem, elmém felszínével és olyan testtel, amely érzéketlenné vált, amikor Uriens rövid időre és ízetlenül a birtokába vette.

De a kés ott volt, hogy megérinthessem, és biztatást nyújtson, amíg újra megtanultam kiszámolni a nap árapályát a napéjegyenlőségtől a napfordulóig és vissza... nehézkesen, az ujjaimon, ahogyan a gyermek vagy az újonc papnő; évekbe telt, amíg újra éreztem az áramlatokat a véremben, amíg hajszálpontosan meg tudtam újra határozni, hol fog felkelni vagy lenyugodni a hold vagy a nap, hogy elvégezzem újra megtanult üdvözlésüket. Éjszakánként, amikor a ház népe aludt körülöttem, a csillagokat tanulmányoztam, hagytam, hogy a hatásuk mozogjon a véremben, amint forogtak és pörögtek körülöttem, amíg végül sarkponttá váltam a mozdulatlan földön, a köröttem és felettem zajló tánc, az évszakok spirális mozgásának középpontjává. Korán keltem, hogy időm legyen kószálni a dombokon azzal az ürüggyel, hogy gyökereket és gyógyfüveket keresek orvosságokhoz, és ott megkerestem a régi erővonalakat, nyomon követve őket álló kövektől víztócsákig... fáradalmas munka volt, és évekig tartott, amíg felfedeztem néhányat Uriens kastélyának környékén.

De már az első esztendőben, amikor kínlódtam kihagyó emlékezetemmel, és megpróbáltam újra felidézni mindazt, amit annyi évvel korábban tudtam, éreztem, hogy virrasztásaimat megosztják velem. Sosem voltam egyedül, bár sosem láttam többet, mint azon az első éjszakán, egy szem villanását a sötétben, valami mozgást a szemem sarkából... ritkán voltak láthatók még itt, a távoli dombok közt is, bárhol a faluban és a földeken; titkon élték önnön életüket elhagyatott dombokon és erdőkben, ahová akkor menekültek, amikor jöttek a rómaiak. De tudtam, hogy ott vannak, hogy az apró nép, amely sosem tévesztette Őt a szeme elől, ügyel rám.

A távoli dombokon egyszer találtam egy kőkört, nem olyan nagyot, amilyen a Toron áll Avalonban vagy az a nagyobbfajta, amelyik egykor Naptemplom volt a nagy mészkő síkságon; a kövek itt csak a vállamig értek (és nem vagyok magas), és a kör átmérője sem volt nagyobb egy magas férfinál. Középen, félig a fűbe temetve kis kőtábla hevert, a festék megfakult rajta, a zuzmó is benőtte. Kiszabadítottam a táblát, és attól kezdve valahányszor észrevétlenül élelmet tudtam csenni a konyhából, odatettem az Ő népének olyan dolgokat, amelyekhez ritkán juthattak hozzá: egy árpacipót, egy sajtot, egy darab vajat. És amikor egyszer odamentem, a kövön virágfüzért találtam olyan illatos virágokból, amelyek a tündérhon határán nőnek; a száraz virágok színe sosem fakul ki. Amikor a legközelebbi teliholdnál kivittem Accolont a szabadba, a virágfüzért a fejemen viseltem, amikor összejöttünk abban az ünnepi egyesülésben, amely félresöpri az egyént, és belőlünk csak az Isten és az Istennő marad, megerősítve a kozmosz örök életét, a férfi és a nő közötti erőáramot, amely olyan, mint a föld meg az ég viszonya. Attól fogva sosem jártam a kertemen kívül kíséret nélkül. Több eszem volt, semhogy egyenesen rájuk néztem volna, de ott voltak, és tudtam, hogy akkor is ott lesznek, ha szükségem lesz rájuk. Nem véletlenül kaptam a Tündér Morgaine nevet... és most elismertek papnőjüknek és királynőjüknek.

A kőkörhöz mentem éjszaka, amikor az őszi hold mélyre süllyedt az égen, és a negyedik tél lehelete hidegre váltott a Halottak Napjának előestéjén. Köpenyemben reszketve virrasztottam és böjtöltem azon az éjjelen; hó kezdett szálingózni, amikor felálltam, és hazafelé indultam, de amikor elhagytam a kőkört, megbicsaklott a lábam egy kövön, amelyik nem volt ott, amikor odamentem, és amikor lehajoltam megnézni, fehér köveket láttam sajátos módon elrendezve.

Lehajoltam, és elmozdítottam az egyik követ, hogy kirakjam a sorban a következő mágikus számot - megváltoztak az évszakok, immár a téli csillagok alatt voltunk. Aztán reszketve hazamentem azzal a mesével, hogy rám sötétedett a dombok közt, és egy elhagyott pásztorkunyhóban töltöttem az éjszakát - Urienst megijesztette a havazás, két embert küldött a keresésemre. A dombokat vastagon takaró hó miatt szinte egész télen otthon maradtam, de tudtam, mikor ülnek el a hóviharok, és a téli napfordulókor megkockáztattam az utat a kőkörhöz, tudva, hogy a kövek tiszták lesznek... a nagy körökön belül sosem volt hó, ezt tudtam, és sejtettem, hogy itt, a kis körökben sem lesz, hiszen még működik a mágia.

És ott, a kör kellős középén parányi csomagot láttam, ínnal átkötött kis bőrdarabot. Az ujjaim már visszaszerezték régi ügyességüket, nem ügyetlenkedtek, amikor kikötöttem a csomagot, és tartalmát a tenyerembe öntöttem. Úgy néztek ki, mint a száraz magvak, de valójában parányi gombák voltak, amelyek oly ritkán nőttek Avalon közelében. Ételként hasznavehetetlen ez a gomba, és sokan méregnek tartják, mert hányást, hasmenést, vérzést okoz; de ha óvatosan szedjük, böjtölve, akkor képes megnyitni a Látás kapuját... aranynál becsesebb ajándék volt ez. A gomba ezen a földön egyáltalán nem terem, és csak találgatni tudtam, milyen messzire ment el érte az apró nép. Ott hagytam nekik, ami élelem volt nálam, szárított húst, gyümölcsöt és egy lépet tele mézzel, de nem fizetségképpen; az ajándék megfizethetetlen volt. Tudtam, hogy a téli napforduló estéjén be fogok zárkózni a szobámba, és ismét megpróbálkozom a Látással, amelyről lemondtam egyszer. Imígyen megnyitva a látomás kapuját, újra szólíthatom az Istennőt, és könyöröghetek hozzá, hogy adja meg újra, amiről lemondtam. Nem féltem attól, hogy újra elutasít. Ezt az ajándékot Ő küldte nekem, hogy ismét szólíthassam őt.

És a földig hajoltam, hálát rebegve, és tudtam, hogy imáim meghallgatásra találtak, és vezeklésem véget ért.

10

A domboldalakon olvadni kezdett a hó, és a legrejtettebb völgyekben kidugta a fejét néhány korai vadvirág, amikor a Tó Asszonyát a bárkához rendelték, hogy köszöntse Britannia merlinjét. Kevin sápadt és elgyötört volt, az arca nyúzott, torz végtagjai nehezebben mozogtak, mint valaha, erős botra támaszkodott. Niniane, aki titkolni igyekezett szánalmát, észrevette, hogy a férfi kénytelen volt Úrnőmet egy szolgára bízni, és úgy tett, mintha nem venné észre, tudván, milyen sebet üt ez Kevin büszkeségén. A szokottnál lassabban lépdelt lakóhelye felé, ott köszöntötte a merlint, és szólt asszonyainak, hogy szítsák fel a tüzet, borért küldött, amelyből Kevin csak jelképesen kortyolt, és mély meghajlással köszönte meg.

- Mi hozott ide az év ilyen korai szakában, főmester uram? - kérdezte Niniane. - Camelotból jössz?

Kevin megrázta a fejét.

- Ott töltöttem a tél egy részét - mondta a merlin -, és sokat beszélgettem Arthur tanácsosaival, de kora tavasszal egy küldetésben délen jártam a szövetséges csapatoknál - talán most már úgy illene mondanom, a szász királyságokban. És azt hiszem, tudod, kit láttam ott, Niniane. Morgause műve vagy a tiéd?

- Egyikünké sem - mondta nyugodtan Niniane. - Gwydion saját elhatározása volt. Tudta, hogy szüksége van harci kiképzésre is, az összes druida tanításoktól függetlenül - régebben voltak druida harcosok is. És úgy határozott, hogy délre megy, a szász királyságokba - azok Arthur szövetségesei, de ott nem kerül Arthur szeme elé. Nem akarja - és ennek az okát te éppen olyan jól tudod, mint én -, hogy Arthur meglássa. - Kis szünet után hozzátette. - Nem mernék megesküdni, hogy Morgause nem befolyásolta a döntésében. Tőle kér tanácsot, ha egyáltalán tanácsot kér.

- Valóban? - húzta fel a szemöldökét Kevin. - Igen, elhiszem. Morgause az egyetlen anya, akit ismert. És Morgause éppoly jól kormányozta Lot királyságát, mint bármelyik férfi, ma is kormányozza, az új férjével.

- Nem hallottam, hogy új férje van - mondta Niniane. - Nem látom olyan világosan, hogy mi történik a királyságokban, ahogyan Viviane látta.

- Igen, őt a Látás segítette - mondta Kevin -, aztán a Látással megáldott szüzek, amikor őt már cserbenhagyta a Látás. Te egyáltalán nem vagy a birtokában, Niniane?

- De... kicsit - mondta habozva a lány. - De gyakran hagy cserben... - és némán meredt az udvar kockaköveire. Végül megszólalt. - Azt hiszem... Avalon... egyre távolabb sodródik az emberek földjeitől, merlin uram. Milyen évszak volt a kinti világban?

- Tíz nap telt el a tavaszi napéjegyenlőség óta, úrnőm - mondta Kevin.

Niniane nagyot sóhajtott.

- Én pedig azóta csupán hét napja böjtölök. Úgy van, ahogyan gondoltam: a földek távolodnak egymástól. Havonta pár napnyit csupán, de attól tartok, nemsokára éppoly távol leszünk a nap meg a hold ottani változásaitól, mint az a tündérkirályság, amelyről regélnek... egyre nehezebb lehívni a ködöt, és kijutni erről a szigetről.

- Tudom - mondta Kevin. - Mit gondolsz, miért apálykor jöttem? - Elvigyorodott a maga torz módján. - Örvendezz: nem fogsz úgy megöregedni, mint a külső világ hölgyei, úrnőm, hanem fiatalabb maradsz.

- Ez nem vigasztal - borzongott meg Niniane. - Ám a külső világban nem követem senki sorsát, kivéve...

- Gwydionét - mondta Kevin. - Gondoltam. De van még valaki, akinek a sorsával foglalkoznod kéne...

- Arthurral a palotájában? Elhagyott minket - mondta Niniane -, és Avalon nem nyújt neki több segítséget...

- Nem Arthurról beszélek - mondta Kevin -, de nem is kér segítséget Avalontól, most nem. Csakhogy... - habozott. - A dombok népétől azt hallottam, hogy újra van király Walesben és királynő is.

- Uriens? - nevetett gúnyosan Niniane. - Öregebb, mint maguk a dombok, Kevin! Ugyan mit tehet azért a népért?

- Nem is Uriensről beszélek - mondta Kevin. - Elfeledted, hogy ott van Morgaine, és a régiek elfogadták királynőjüknek. Morgaine megvédi a régieket, akár Uriens ellenében is, amíg csak él. Elfeledted, hogy Uriens fia itt tanult, és kígyókat visel a csuklóján?

Niniane egy pillanatig némán, mozdulatlanul ült.

- Azt el - mondta végül. - Nem elsőszülött volt, ezért azt hittem, sosem fog uralkodni...

- Az elsőszülött fiú ostoba - mondta Kevin -, bár a papok atyja jó utódjának tartják, és az ő szemszögükből nézve így is van: ájtatos és együgyű, nem fog beleszólni az egyház dolgába. A papok nem bíznak a másodszülöttben, Accolonban, mert viseli a kígyókat. És amióta Morgaine odaérkezett, Accolon emlékezik is erre, és Morgaine-t királynőjeként szolgálja. És a dombvidék népe számára is Morgaine a királynő, bárki üljön is a trónon római szokás szerint. Számukra a király az, aki évente meghal az őzek között, de a királynő örök. És megeshet, hogy Morgaine végül véghezviszi, amit Viviane félbehagyott.

Niniane a kívülálló meglepetésével hallotta saját hangjában a keserűséget.

- Kevin, Viviane halála óta, amióta engem idetettek, nem volt egyetlen nap sem, amikor ne emlékeztettek volna arra, hogy nem vagyok Viviane, hogy Viviane után semmi vagyok. Még Holló is úgy követ némán, hogy nagy szeme mindig azt mondja: Te nem vagy Viviane, nem vagy képes véghezvinni a munkát, amire Viviane az életét áldozta. Jól tudom, hogy azért választottak, mert az utolsó vagyok Taliesin véréből, és nem volt más; hogy nem Avalon királynőjének a vérvonalából származom! Nem, nem vagyok Viviane, és nem vagyok Morgaine, de hűségesen szolgáltam ezen a helyen, amelyet sosem kerestem, amikor kiválasztottak, mert Taliesin vére vagyok. Hűséges voltam az eskümhöz - ez senkinek nem jelent semmit?

- Úrnőm - mondta gyengéden Kevin -, Viviane olyan papnő volt, amilyen csak több száz évente egyszer jön erre a világra, még Avalonban is. És sokáig uralkodott - kilenc és harminc esztendőn át uralkodott itt, és igen kevesen tudunk visszaemlékezni már az előtte lévő időkre. A nyomába lépő bármely papnő csekélyebbnek érezné magát az összehasonlításkor. Nincs miért szemrehányást tenned magadnak. Hűséges voltál az esküdhöz.

- Ahogyan Morgaine nem - mondta Niniane.

- Igaz. De Avalon királyi véréből való, és örököst szült a Király Bikának. Nem a mi dolgunk, hogy megítéljük.

- Azért véded, mert a szeretőd volt... - csattant fel Niniane.

Kevin felemelte a fejét. Niniane nem vette észre eddig, hogy a torz és sötét arcban a szem kék volt, akár a láng közepe.

- Veszekedést akarsz, úrnőm? - kérdezte nyugodtan Kevin. - Az sok-sok éve történt, és amikor utoljára találkoztunk, Morgaine árulónak, sőt annál is rosszabbnak nevezett, és olyan durva szavakkal űzött el, amelyeket egyetlen ember, akinek az ereiben vér folyik sem bocsáthat meg. Azt hiszed, tán szeretem? De nem az én jogom, hogy bíráljam, és a tiéd sem. Te vagy a Tó Asszonya. Morgaine az én királynőm és Avalon királynője. Ő a világban végzi a munkáját, ahogyan te itt, én meg ott, ahová az istenek vezetnek. És az istenek tavasszal a keleti mocsárvidékre vittek, ahol egy szász udvarában, aki királynak nevezi magát Arthur alatt, láttam Gwydiont.

Niniane sokáig tanulta, hogy az arca ne mutasson érzelmeket; de tudta, hogy Kevin, aki ugyanilyen képzésben részesült, látja rajta, hogy ehhez erőfeszítésre van szüksége, érezte, hogy a merlin éles szeme a lelkébe lát. Érdeklődni szeretett volna Gwydionról, de csak annyit mondott:

- Morgause azt mondta nekem, hogy Gwydion szert tett némely stratégiai ismeretekre, és nem gyáva a csatában. Akkor hát hogyan boldogul azoknál a barbároknál, akik inkább kiverik a fejükből az agyukat azokkal a nagy bunkóikkal, semhogy udvaraikban használnák az agyukat? Azt tudtam, hogy délre ment a szász királyságokba, mert az egyik király druidát szeretett volna az udvarába, aki tud írni-olvasni, és ért valamit a számoláshoz meg a térképkészítéshez. És Gwydion azt mondta nekem, úgy szeretné megtapasztalni a háborúságot, hogy ne kerüljön Arthur szeme elé, így hát azt hiszem, teljesült az óhaja. Bár az országban béke van, annál a népségnél mindig akad csetepaté - hiszen a szászok Istene a háború Istene.

- Mordred, így nevezik Gwydiont, ami “Gonosz Tanácsot” jelent az ő nyelvükön. Ez bók: úgy értik, a tanácsai annak gonoszak, akik ártani akarnának a szászoknak. Minden vendégnek nevet adnak, így kapta Lancelet a Tündérnyíl nevet.

- A szászok között egy druida, még ha igen ifjú is, sokkal bölcsebbnek látszik a sok fafejű között! És Gwydion okos! Már kölyökkorában tucatnyi válasza volt minden kérdésre.

- Okosnak okos - mondta lassan Kevin -, és jól tudja, hogyan kedveltesse meg magát, azt láttam. Engem úgy üdvözölt, mintha gyerekkorában a kedvenc bácsikája lettem volna, elmondta, mekkora öröm ismerős arcot látni Avalonból, ölelgetett, úgy viselkedett velem, mintha szívből szeretne.

- Kétségtelenül magányos lehet, és te olyan voltál neki, mint egy szippantás az otthoni levegőből - mondta Niniane, de Kevin elkomorodott, ivott egy kis bort, aztán leült, és csak nézett maga elé.

- Milyen messzire jutott Gwydion a mágikus képzésben? - kérdezte.

- Viseli a kígyókat - felelte Niniane.

- Az egyaránt jelenthet sokat és keveset - mondta Kevin. - Tudhatnád, hogy...

És bár a szavak ártatlanok voltak, Niniane érezte az élüket: a homlokán félholdat viselő papnő lehet egy Viviane, de lehet csupán annyi is, mint ő maga.

- A nyári napforduló ünnepére tér haza - mondta Niniane -, akkor avatjuk Avalon királyává, hiszen ezt a címet Arthur elárulta. És minthogy Gwydion férfivá érett...

- Nem kész még a királyságra - figyelmeztette Kevin.

- Kétségbe vonod a bátorságát? Vagy a hűségét...

Bátorság! - legyintett Kevin. - Bátorság és okosság - de én a szívében nem bízom, és nem tudok benne olvasni. És ő nem Arthur.

- Avalonnak nagyon is jó, hogy nem Arthur - csattant fel Niniane. - Nincs szükségünk több hitehagyottra, aki hűséget esküszik Avalonnak, aztán megtagadja a dombvidék népének tett esküjét! A papok a trónra ültethetnek bármiféle ájtatos képmutatót, aki azt az Istent szolgálja, amelyiket éppen kifizetődőnek találja...

Kevin olyan parancsoló mozdulattal emelte fel torz kezét, hogy Niniane elhallgatott.

- Avalon nem a világ! Se erőnk, se hadseregünk, se tudásunk, és Arthurt mérhetetlenül szeretik. Avalonban nem, de mindenütt a szigeteken, ahol Arthur a kéz, aki megteremtette a békét, amelyet nagyra értékelnek. Ma minden olyan hangot, amelyik Arthur ellen szólalna fel, hónapokon, tán napokon belül elhallgattatnának. Arthurt szeretik - ő maga Britannia szelleme. És ha másként lenne is, amit mi teszünk itt Avalonban, annak kis súlya van a külső világban. Ahogyan észrevetted, egyre távolabbra sodródunk a ködben.

- Annál gyorsabban kell lépnünk, hogy Arthurt megdöntsük, és olyan királyt ültessünk Britannia trónjára, aki visszavezeti Avalont a világhoz és az Istennőhöz...

Kevin elgondolkozott

- Néha magam sem tudom, hogy ez megvalósítható-e; hogy nem töltöttük-e életünket egy realitás nélküli álomban.

- Te mondod ezt? Britannia merlinje?

- Én Arthur udvarában éltem, nem védetten egy szigeten, amely egyre távolodik a kinti világtól - mondta gyengéden Kevin. - Ez az otthonom, és úgy fogok meghalni, ahogyan esküdtem... de a Nagy Frigyet Britanniával kötöttem, Niniane, nem csak Avalonnal.

- Ha Avalon meghal - mondta Niniane -, akkor Britanniának nem lesz szíve, és meghal, mert az Istennő visszavonja a lelkét az egész országból.

- Úgy gondolod, Niniane? - Kevin újra sóhajtott. - Én bejártam ezt az országot, mindenfajta időben, mindennemű időjárásban - Britannia merlinje, a Látás sólyma, a Nagy Holló hírvivője -, és úgy látom, az országnak immár másik szíve van, és az Camelotból ragyog.

Elhallgatott. Niniane csak hosszú idő múlva szólalt meg.

- Amikor ilyesmiket mondtál Morgaine-nak, akkor nevezett árulónak?

- Nem... az más volt - mondta Kevin. - Lehetséges, Niniane, hogy nem ismerjük olyan jól az istenek útjait és akaratát, mint hisszük. Én mondom neked, hogy ha most megdöntjük Arthurt, ez az ország komiszabb káoszba süllyed, mint Ambrosius halála után, amikor Uthernak meg kellett küzdenie a koronájáért. Azt hiszed, Gwydion képes úgy harcolni, mint Arthur, hogy megnyerje az országot? Arthur lovagjai felsorakoznak bárki ellen, aki felkel királyuk és hősük ellen: számukra Arthur valóságos Isten, tévedhetetlen.

- Sosem kívántuk - mondta Niniane -, hogy Gwydion szembeszálljon az apjával, és harcoljon vele a koronáért - csak azt, hogy egy szép napon, amikor Arthur, tudván, hogy nincs örököse, a fiához forduljon, aki Avalon királyi vérvonalából való, és hűséget esküdött Avalonnak és az igaz isteneknek. Ezért kell őt kikiáltanunk Avalon Király Bikájának, hogy amikor Arthur majd örököst keres, legyenek mellette szóló hangok. Hallottam, hogy Arthur Lancelet fiát választotta örököséül, mivel a királyné meddő. De Lancelet fia kisgyermek, Gwydion pedig már felnőtt férfi. Ha most történne bármi Arthurral, hiszed-e, hogy megválasztanák Gwydiont - aki felnőtt férfi, harcos és druida - egy gyermekkel szemben?

- Arthur lovagjai nem követnének idegent, akkor sem, ha kétszeresen is harcos és druida. A legvalószínűbb, hogy kineveznék Gawaine-t régensnek, amíg Lancelet fia el nem éri a nagykorúságot. És a lovagok keresztények, a többségük, és Gwydiont elutasítanák a származása miatt - köztük a vérfertőzés bűn.

- Nem tudnak semmit a szent dolgokról.

- Így van. Hozzá kellene szokniuk az ötlethez, és ennek nem most van az ideje. De ha Gwydiont nem ismerhetjük is el Arthur fiaként, akkor is köztudomásúvá kellene tennünk, hogy Morgaine papnőnek, aki Arthur nővére, van egy fia, és ez a fiú közelebb áll a trónhoz Lancelet fiánál. És idén nyáron ismét háború lesz...

- Azt hittem - mondta Niniane -, hogy Arthur békét teremtett.

- Itt, Britanniában igen. De Kis-Britanniában van valaki, aki egész Britanniát magának követelné...

- Ban? - csodálkozott Niniane. - Ő már régen felesküdött, a Nagy Frigyet is megülte a mi Lancelet-nk születése előtt Különben is, öreg már ahhoz, hogy Arthurral háborúzzon...

- Ban öreg és gyenge - mondta Kevin. - A fia, Lionel uralkodik helyette, és Lionel fivére, Bors Arthur egyik lovagja, és Lancelet-t példaképeként imádja. Egyikük sem zavarná meg Arthur uralkodását. De akad valaki, aki igen. Luciusnak nevezi magát, és valahogyan ősi római sasok jutottak a birtokába, és kikiáltotta magát császárnak. És ő kihívja Arthurt...

Niniane bőre bizsergett.

- A Látás? - kérdezte.

Morgaine mondta nekem egyszer - mosolygott Kevin -, hogy ahhoz nem szükséges a Látás, hogy a gazemberről tudjuk, hogy gazember. Nem szükséges a Látás ahhoz sem, hogy tudjuk: a törekvő ember azt hívja ki, akinek a bukásától törekvései beteljesülését reméli. Egyesek azt hiszik, Arthur öregszik, mert a haja már nem teljesen szőke, és nem a sárkányos zászló lobog felette. De ne becsüld le, Niniane. Én ismerem, te nem. Nem ostoba!

- Azt hiszem - mondta Niniane -, túlságosan szereted, ahhoz képest, hogy felesküdtél a megdöntésére.

- Szeretem? - Kevin nevetése örömtelen volt - Britannia merlinje vagyok, a Nagy Holló hírnöke, és mellette ülök a tanácsban. Arthurt könnyű szeretni. De az Istennőnek esküdtem fel. - Újabb kurta nevetés. - Azt hiszem, az ép eszem attól függ, hogy tudjam, hogy ami jó Avalonnak, annak az évek során hasznára kell válnia Britanniának is. Te ellenségnek látod Arthurt, Niniane. Én ma is a Király Bikának látom, aki óvja a nyáját és az országát.

Niniane hangja reszkető suttogás volt.

- És mi lesz a Király Bikával, amikor az ifjú szarvasbika felnő?

Kevin a kezébe ejtette a fejét. Öregnek, betegnek, fáradtnak látszott.

- Az a nap még nem jött el, Niniane. Ne akard Gwydiont ilyen gyorsan előretolni, mert belepusztul, csupán azért, mert a szeretőd.

És felállt, és kibicegett, hátra sem nézve, Niniane pedig dühösen és sértődötten maradt ott.

Honnan tudja a nyomorult?

És Niniane azt mondta magának, Nem köt eskü, mint a keresztény apácákat! Ha férfit akarok vinni az ágyamba, azt én döntöm el... mégha az a férfi a tanítványom is, és gyermekként került ide!

Az első években Gwydion körülfonta Niniane szívét, a magányos, szüleit vesztett fiú, akit senki sem szeret, akivel senki sem törődik, akinek a sorsa senkit sem érdekel... Morgause-on kívül nem ismert anyát, és tőle is elszakították. Hogyan tudott Morgaine annyira szívtelen lenni, hogy lemondjon egy ilyen fiúról, aki okos volt és gyönyörű és bölcs, de Morgaine sosem küldött senkit, hogy érdeklődjön felőle, sosem jött el, hogy megnézze. Niniane még nem szült, de néha arra gondolt, hogy ha Beltane után magzat lenne a méhében, szívesen szülne leányt az Istennőnek. De ez sosem történt meg, és ő nem lázadt a sorsa ellen.

Ám azokban az első esztendőkben engedte, hogy Gwydion utat találjon a szívéhez. És aztán a fiú elment tőlük, mert a férfiaknak így kell, amikor idősek már a papnők tanításaihoz, és a druidák közé kell menniük, hogy a háború művészetét tanulják. És aztán egyszer visszatért Beltane-kor, és Niniane úgy vélte, a fiatalember csellel került a közelébe a tűz szertartásánál, és elvonult vele...

De nem váltak el az évszak végével; és később, amikor Gwydiont jövés-menései során bármikor bármi Avalonba hozta, Niniane világossá tette, hogy kívánja a fiút, és Gwydion sosem mondott nemet. Én állok a legközelebb a szívéhez, gondolta Niniane, én ismerem a legjobban - ugyan mit tud róla Kevin?

És most jött el az idő, amikor vissza fog térni Avalonba, és kiállja a próbát Király Bikaként...

És ezen kezdett töprengeni: hol találjon Gwydionnak szüzet? Oly kevés lány van a Szüzek Házában, akik akár csak felerészben alkalmasak erre a nagy feladatra, gondolta, és hirtelen fájdalmat és riadalmat érzett.

Kevinnek igaza volt. Avalon sodródik, halódik; kevesen jönnek ide az ősi tanokért, és nincs, aki elvégezze a rítusokat... és egy napon nem lesz egyáltalán senki... és újra azt a bizsergést érezte a testében, amely a Látás helyett jelentkezett.

Gwydion néhány nappal Beltane előtt tért haza Avalonba. Niniane formálisan köszöntötte a csónaknál, és Gwydion tisztelettel hajolt meg a lány előtt a szüzek meg az összegyűlt nép jelenlétében, de amikor kettesben maradtak, a karjába kapta, és nevetve csókolta, kifulladásig.

Gwydion válla szélesebb lett, és az arcán vörös forradás volt. Niniane látta rajta, hogy harcolt; Gwydion már nem a zavartalan lelkű pap és tudós volt.

A szerelmesem és a gyermekem. Ezért nincs a Nagy Istennőnek férje római szokás szerint, csak fiai, hiszen mindannyian az ő gyermekei vagyunk. És nekem, aki az ő helyén ülök, a szerelmesemet a fiamnak is kell éreznem... mert mindazok, akik szeretik az Istennőt, a gyermekei...

- Az ország tele van vele - mondta Gwydion -, itt, Avalonban és a dombvidéki régiek között, hogy a régiek újra királyt fognak választani a Sárkány-szigeten... Ugye ezért hívattál ide?

Néha Gwydion olyan dühítő tud lenni, gondolta Niniane, mint egy pimasz kölyök.

- Nem tudom, Gwydion. Talán még nem érett meg rá az idő, és nem állsz rá készen. És nem találok a házban senkit, aki betölthetne a Tavasz Szüzének szerepét.

- Pedig most tavasszal lesz - mondta higgadtan Gwydion -, a mostani Beltane ünnepén, mert láttam.

Niniane szája kissé lefelé görbült, amikor megszólalt.

- És nem láttad a papnőt, aki bevezet a szertartásba, miután elnyerted a szarvakat, feltéve, hogy a Látás nem vezetett tévútra, a halálba?

Ahogy nézte a férfit, arra gondolt, hogy csak még szebb lett, az arca hideg és fegyelmezett, rejtett szenvedélytől sötét.

- De láttam, Niniane. Hát nem tudod, hogy te vagy az?

Niniane testét jeges hideg járta át.

- Nem vagyok szűz. Miért gúnyolsz, Gwydion?

- Mégis téged láttalak - mondta Gwydion -, és ezt éppen olyan jól tudod, mint én. Benned összeolvad a Szűz, az Anya és a Halálbanya. Egyaránt képes vagy öreg és fiatal lenni, kedved szerint, Szűz és Bestia és Anya és a Halál képmása, ahogyan felvillan, kiárad, eltelik és újra visszatér szüzességéhez...

Niniane lehajtotta a fejét.

- Gwydion, nem, nem lehet...

- Én vagyok a társa - mondta engesztelhetetlenül Gwydion -, és el fogom nyerni... ez nem szüzek ideje - csak a papok csinálnak nagy ügyet ebből az ostobaságból. Anyaként szólítom őt, hogy adja nekem azt, ami jár és az életemet...

Niniane úgy érezte, mintha féktelen hullámnak próbálna ellenállni, amely elsodorja.

- Így volt ez mindig - mondta végül habozva -, hogy az Anya küldi őt futni a szarvasokkal, de a Szűzhöz tér vissza...

Volt abban ráció, amit Gwydion mondott. Persze, hogy jobb, ha a szertartást papnő végzi, aki tudja, mit tesz, mintha valami félig kiokosított, frissen a templomba érkezett gyereklány tenné, akit erre csupán az jogosít fel, hogy túlságosan fiatal még ahhoz, hogy érezze Beltane tüzének a hívását... Gwydion igazat mondott: az Anya megújítja önmagát, Anya és Halálmadár és újra Szűz, akár a hold, aki elrejtőzik a sötét égen.

Ismét lehajtotta a fejét.

- Legyen. Megkötöd a Nagy Frigyet a földdel és velem.

De amikor újra egyedül maradt, megrémült. Hogyan egyezhetett bele? Miféle erő ez, az Istennő nevére, Gwydionban, amellyel mindenkire rákényszeríti az akaratát?

Ez lenne hát az öröksége Arthurtól és a pendragon vére? Ismét jeges hidegséget érzett.

Mi lesz a Király Bikával... Morgaine álmodott...

Beltane, és a dombokon száguldó szarvasok... és az erdő élete átáramlik az ő testén, mintha az erdő minden része benne lenne az élet része... ő odalenn van a száguldó szarvasok között, a vágtató bika, a meztelen férfi a homlokára kötött szarvakkal, és szarvak döfnek lefelé, újra lefelé, és a férfi sötét haja vértől tapad... de újra talpon van, kitör, kés villan a napfényben áfák közt, és a Király Bika összerogy, és bőgése betölti az erdőt a kétségbeesés hangjaival.

És aztán ott volt ő maga a sötét barlangban, és az odapingált jeleket ráfestették a testére, egy lett a barlanggal, és körülötte mindenütt Beltane tüzei lobogtak, szikrák szálltak az ég felé - a szájában friss vér ízét érezte, és a barlang bejáratát hirtelen szarvak árnyékolták be... nem lehet telihold, nem láthatja ilyen tisztán, hogy mezítelen teste nem a szűz karcsú teste, hanem a keble lágy és telt és rózsás, mint amilyen akkor volt, amikor a gyermekét szülte, szinte tej csordul belőle, pedig bizonnyal ellenőrizték, hogy szűzen jött erre a szertartásra... mit szólnak majd hozzá, hogy nem a Tavasz Szüzeként jött a Király Bikához?

Az mellette térdelt, és ő felemelte a karját, így nyitva meg előtte a rítust és a testét, de a Király Bika szeme sötét és űzött volt. A keze gyengéden játszadozott az ő testén, zavarba ejtőn és bosszantón, gyönyört gerjesztve, miközben megtagadta tőle az erő rítusát... nem Arthur volt az, nem, Lancelet volt, a Király Bika, akinek le kell győznie az öreg bikát, a Tavasz Szüzének hitvese, de lenézett őrá, sötét szemében gyötrelem és az a fájdalom, amely átjárta az ő egész testét, és azt mondta, bárcsak ne hasonlítanál annyira anyámra, Morgaine...

Morgaine rémülten, dobogó szívvel ébredt a saját szobájában, mellette Uriens horkolt. Az álom ijesztő mágiájába bonyolódva, megrázta a fejét, hogy elűzze az iszonyt.

Nem, Beltane elmúlt... a rítust Accolonnal végezte el, előre tudta, hogy így lesz, nem a barlangban feküdt, a Király Bikát várva... és vajon miért, miért látogatta meg most ez az álom Lancelet-ról, miért nem Accolonról álmodott, amikor őt tette meg a papjává, a Beltane Urává és a szeretőjévé? Vajon ennyi év után miért hasít még mindig a lelke közepébe a visszautasítás és a szentségtörés emléke?

Megpróbált újra elaludni, de az álom nem jött, hát ébren feküdt, feldúltan, amíg a kora nyári nap első sugarai be nem sütöttek a szobába.

11

Gwenhwyfar meggyűlölte pünkösd napját, amikor is Arthur minden évben üzenetet küldött régi lovagjainak, hogy jöjjenek Camelotba, és újítsák meg szövetségüket. Ahogy az országban növekedett a békesség, a régi társak pedig szétszéledtek, évről évre kevesebben jöttek, egyre többjük kötődött a maga otthonához, családjához és birtokához. És Gwenhwyfar örült, mert ezek a pünkösdi találkozók nagyon is emlékeztették azokra az időkre, amikor Arthur még nem volt keresztény király, hanem a pendragon gyűlölt lobogóját hordozta. Pünkösdkor Arthur a társaihoz tartozott, és Gwenhwyfarnak nem volt része az életében.

Most Arthur mögött állt, amikor az aláírta a leveleket, amelyet az írnokai készítettek az összes társkirály részére.

- Miért küldesz nekik külön meghívást, hogy jöjjenek el az idén? Akinek nincs más dolga, anélkül is eljön.

- De idén ez nem elég - fordult az asszonyához mosolyogva Arthur. Egészen megőszült, állapította meg Gwenhwyfar, bár Arthur olyannyira szőke volt, hogy ez csak egészen közelről látszott. - Biztosítani akarom őket, hogy olyan harci játékok és lovagi tornák lesznek, amelyek mindenkinek bizonyítják, hogy Arthur légiója még mindig képes harcolni.

- Szerinted van olyan, aki kételkedik ebben? - kérdezte Gwenhwyfar.

- Talán nem. De ott van Kis-Britanniában ez a Lucius. Bors üzent, és ahogyan az összes csekélyebb király a segítségemre sietett, amikor a szászok meg az északiak le akarták rohanni ezt a szigetet, én is megfogadtam, hogy segítek nekik. A fickó Róma császárának mondja magát!

- És van hozzá joga? - kérdezte Gwenhwyfar.

- Kell-e kérdened? Jóval kevesebb, mint nekem - mondta Arthur. - Több mint száz esztendeje nincs császára Rómának, asszony. Konstantin császár volt, és viselte a bíbort és utána Magnus Maximus, aki átkelt a csatornán, hogy megpróbáljon császárt csinálni magából; de sosem tért vissza Britanniába, és csak Isten tudja, mi történt vele, vagy hol halt meg. És utána Ambrosius Aurelianus fogta össze népünket a szászok ellen, és utána Uther, és szerintem bármelyikük nevezhette volna magát császárnak, akár én is, de nekem elegendő, hogy Britannia nagykirálya vagyok. Gyerekkoromban olvastam egyet s mást Róma történetéről, és nincs abban semmi új, hogy holmi önjelölt trónkövetelő valahogyan elnyeri egy-két légió hűségét, vagy császárnak nevezi ki magát. De itt, Britanniában több kell ahhoz egy sasos lobogónál, hogy valaki imperátor legyen. Másként ebben az országban Uriens lenne a császár! Érte is elküldettem - régen láttam a nővéremet.

Gwenhwyfar erre nem válaszolt, közvetlenül nem. Megborzongott.

- Nem szeretném látni, hogy az országot ismét háború dúlja, vérontás tépázza...

- Én sem - mondta Arthur. - Szerintem minden király békét akar inkább.

- Ebben nem vagyok olyan bizonyos. Az embereid közül egyesek állandóan arról beszélnek, amikor a régi szép időkben éjjel-nappal harcoltak a szászok ellen. És most irigylik a keresztényi szövetséget ugyanezektől a szászoktól, bármit beszéljenek is a püspökeik...

- Szerintem nem a háborút kívánják vissza - mosolygott a királynéra Arthur. - Hanem azt az időt, amikor mindannyian fiatalok voltunk, meg a köztünk lévő szoros barátságot. Neked sosem hiányoznak azok az idők, asszony?

Gwenhwyfar elpirult. Valóban, jól emlékezett... amikor Lancelet volt a bajnoka, és szerették egymást... keresztény királyné nem gondolkodhat így, mégsem tudott másra gondolni.

- De igen, uram. És, ahogy mondod, talán csak önnön ifjúságom után vágyakozom... Nem vagyok fiatal - sóhajtotta, és Arthur megfogta a kezét

- Számomra éppen olyan gyönyörű vagy, kincsem, mint amikor először háltam veled - mondta, és Gwenhwyfar tudta, hogy ez igaz.

De nyugalmat erőltetett magára, nem pirult. Nem vagyok fiatal, gondolta, és nem illendő, hogy azokra az időkre gondoljak, amikor fiatal voltam, és visszakívánjam őket, mert akkor bűnös és házasságtörő voltam. Azóta vezekeltem, és megbékéltem Istennel, és Arthur is vezekelt a Morgaine-nal elkövetett bűnéért. Gyakorlatiasságot kényszerített magára, ahogyan Britannia királynéjához illik.

- Akkor pünkösdkor több vendégünk lesz, mint valaha - tanácskoznom kell Caijal és sir Lucannal, hogy hol helyezzük el, és hogyan lássuk vendégül őket. Bors is eljön Kis-Britanniából?

- Ha tud - felelte Arthur -, bár a hét elején Lancelet üzenetet küldött, hogy Bors fivére segítségére siethessen, ha megtámadnák. Azt üzentem vissza, hogy jöjjön ide, mert megeshet, hogy valamennyien odamegyünk...Amióta Pellinore eltávozott, Lancelet ott a király Elaine férjeként, a fiuk meg még kicsi. És Lothiani Morgause nevében Agravaine jön, és jön Uriens is - vagy valamelyik fia. Uriens a korához képest csodálatosan fiatalos, de azért nem halhatatlan. A nagyobbik fia ostoba jószág, de Accolon a régi társaim egyike, és ott van Morgaine, hogy Urienst irányítsa, tanácsokkal lássa el.

- Ezt én nem tartom helyesnek - mondta Gwenhwyfar -, mert a szent apostol azt mondta, hogy az asszony rendelje alá magát az ő urának, Morgause azonban ma is uralkodik Lothianban, és Morgaine is több az észak-walesi király hitvesénél.

- Ne feledd, úrnőm - mondta Arthur -, hogy Avalon királyi véréből származom. Nemcsak Uther fiaként vagyok király, de azért is, mert Igraine fia vagyok, aki a Tó régi Asszonyának volt a lánya. Gwenhwyfar, ezt a földet időtlen idők óta a Tó Asszonya uralta, és a király nem volt több a társánál a háborúban. Még Róma napjaiban is a légiók a védelmük alá helyezkedő királynőkkel szövetkeztek, hiszen ők álltak a törzsek élén, és nem egy közülük híres harcos volt. Sosem hallottál még Boadicea királynőről? - aki, amikor a lányait légionáriusok megerőszakolták, őt magát pedig megkorbácsolták Róma elleni lázadásért, sereget gyűjtött, és kis híján kiverte az országból a rómaiakat?

- Remélem, megölték - mondta keserűen Gwenhwyfar.

- Persze, és a holttestét meggyalázták... mégis annak volt ez a jele, hogy a rómaiak nem reménykedhettek az ország meghódításában, ha nem vették tudomásul, hogy itt az Úrnő uralkodik... Britannia minden uralkodója, apámat, Uthert is beleértve azt a címet viselte, amelyet a rómaiak találtak ki a királynő uralma alatt álló hadvezér számára: dux bellorum, a háború hercege. Uther és utána én Britannia trónját mint Avalon Úrnőjének dux belloruma foglaltuk el, Gwenhwyfar. Ezt ne feledd.

- Azt hittem, ezzel végeztél már - mondta türelmetlenül Gwenhwyfar -, hogy keresztény király vagy, és hogy vezekeltél, amiért a gonosz sziget tündérnépét szolgáltad...

- A magánéletem és a hitem egy dolog, Gwenhwyfar - mondta éppoly türelmetlenül Arthur -, de a törzsek azért állnak mellettem, mert ezt viselem! - És az Excaliburra csapott, amely ott függött az oldalán bíborvörös hüvelyében. - A kard varázsának köszönhetem, hogy a háborúban életben maradtam...

- Azért maradtál életben, mert Isten megoltalmazott, hogy az országban elterjeszd a kereszténységet - mondta Gwenhwyfar.

- Egyszer eljön annak is az ideje. Még nem tartunk ott, úrnőm. Lothianban az emberek elégedettek Morgause uralmával, és Morgaine Cornwall és Észak-Wales királynője. Ha ezek az országok megértek volna arra, hogy Krisztus uralma alá kéredzkedjenek, akkor királyt követelnének királynő helyett. Én úgy uralkodom ezen az országon, ahogy van, Gwenhwyfar, nem úgy, ahogyan a püspökök szeretnék.

Gwenhwyfar tovább vitatkozott volna, de látta Arthur szemében a türelmetlenséget, hát csendben maradt

- Talán egyszer még a szászok és a törzsek is a kereszt lábához térdepelnek. Eljő a nap, így mondta Patrícius püspök, amikor a keresztények között egyedül Krisztus lesz a király, a királyok és királynők pedig az ő szolgái lesznek. Isten siettesse azt a napot - mondta Gwenhwyfar, és keresztet vetett.

Arthur nevetett.

- Krisztus szolgája szívesen leszek - mondta -, de a papjaié nem. Természetesen Patrícius püspök a vendégek között lesz, és olyan bőségesen megvendégelheted, ahogyan csak akarod.

- És eljön Uriens Észak-Walesből - mondta Gwenhwyfar -, és nem vitás, hogy Morgaine is. És Pellinore országából Lancelet?

Eljön - mondta Arthur -, bár ha Elaine unokahúgodat akarod látni, attól tartok, oda kell utaznod: Lancelet azt üzente, hogy Elaine ismét gyermekágyban van.

Gwenhwyfar összerezzent. Tudta, hogy Lancelet kevés időt tölt otthon a feleségével, de Elaine megadta Lancelet-nak, amit ő nem tudott: fiakat és leányokat.

- Mennyi idős Elaine fia? Az örökösöm lesz, az udvarnál kéne nevelkednie - mondta Arthur.

- Ezt mondtam már akkor, amikor megszületett - felelte Gwenhwyfar -, de Elaine azt mondta, ha egyszer király lesz is, egyszerű és tisztességes embernek kell nevelni. Téged is közember fiaként neveltek, és nem ártott neked.

- Talán igaza van - mondta Arthur. - Szeretném látni egyszer Morgaine fiát. Már felnőtt férfi lehet - tizenhét év telt el azóta. Tudom, hogy nem lehet az utódom, a papok nem tűrnék, mégis az egyetlen fiam, és szeretném látni egyszer a fiút, és megmondani neki... Nem tudom, mit mondanék neki. De szeretném látni egyszer.

Gwenhwyfar küzdött az ajkára pattanó dühös szavak ellen; semmit sem nyerhetett volna, ha újra összevesznek ezen.

- Jól van ott, ahol van - mondta végül.

Az igazat mondta, és miután kimondta, tudta, hogy ez az igazság; örült, hogy Morgaine fia a boszorkányság szigetén nevelkedik, ahová keresztény király nem mehet. Hogy ott nevelkedett, az tette még bizonyosabbá, hogy a szerencse semmiféle váratlan szeszélye nem emelheti a trónra Arthur után - az ország papjai és népe egyre kevésbé bíztak Avalon boszorkányságában. Ha Morgaine fia az udvarnál nevelkedett volna, holmi gátlástalan személy a fejébe vehette volna, hogy az a fiú törvényesebb utód lehet Lancelet fiánál.

Arthur sóhajtott.

- Az embernek mégis nehéz tudni, hogy van egy fia, és soha nem látni őt Talán majd egyszer. - Rezignáltan vállat vont. - Bizonyára igazad van, drágám. Milyen lesz a pünkösdi lakoma? Tudom, hogy szokásod szerint emlékezetessé fogod tenni.

És azzá tettem, gondolta Gwenhwyfar aznap reggel, amikor kinézett a sátrak és pavilonok seregére. A nagy hadijátékteret kitisztították, kötéllel és zászlókkal kerítették körül, és több mint száz kiskirály és lovag lobogója és zászlaja csapdosott vidáman a nyári szélben a magaslatokon. Mintha egy hadsereg táborozott volna ott.

Gwenhwyfar megkereste Pellinore lobogóját, a fehér sárkányt, amelyet azután tétetett a király a lobogójára, hogy legyőzték a sárkányt a tóban. Lancelet ott lesz... több mint egy éve nem látta már a lovagot, és akkor is csak hivatalos formában, az egész udvar jelenlétében. Sok éve nem volt a férfival kettesben egyetlen percre sem; egy nappal azelőtt, hogy feleségül vette Elaine-t, Lancelet felkereste a királynét, hogy búcsút vegyen tőle.

Lancelet is Morgaine áldozata volt; nem árulta el Gwenhwyfart, mindketten Morgaine kegyetlen trükkjeinek lettek az áldozatai. Amikor Lancelet elmesélte a dolgot, sírt, és Gwenhwyfar úgy dédelgette magában a férfi könnyeinek emlékét, mint a legbecsesebb bókot, amelyet valaha is kapott tőle... ki látta Lancelet-t sírni?

- Esküszöm neked, Gwenhwyfar, hogy csapdába csalt - Morgaine küldte nekem a hamis üzenetet, és egy kendőt a te illatoddal. És azt hiszem, meg is mérgezett, vagy megbűvölt. - Lancelet sírva nézett Gwenhwyfar szemébe, és a királyné is sírt. - És Morgaine Elaine-nek is mondott valami hazugságot, hogy szinte betege vagyok a szerelemnek, úgy epedek érte... és ott voltunk együtt. Először azt hittem, te vagy az, mintha varázslat tartott volna a hatalmában. És aztán amikor már tudtam, hogy Elaine-t tartom a karomban, akkor sem tudtam megállni. És egyszerre ott termett mindenki fáklyákkal... mit tehettem, Gwen? Magamévá tettem a házigazdám szűz leányát, Pellinore-nak joga lett volna akkor és ott az ágyban megölnie... - Lancelet felkiáltott, aztán megtört hangon fejezte be. - Isten adta volna, hogy inkább a kardjába rohantam volna...

Gwenhwyfar akkor megkérdezte, Szóval egyáltalán nem szereted Elaine-t? Tudta, hogy megbocsáthatatlan, de nem tudott volna élni bizonyosság nélkül... de amíg Lancelet hajlandó volt a saját szenvedéséről beszélni, Elaine-ről nem volt hajlandó; kijelentette, hogy Elaine nem tehet semmiről, és hogy arra kényszeríti a becsület, hogy tegye a lányt olyan boldoggá, amilyenné csak tudja.

Nos, megtörtént, úgy lett, ahogyan Morgaine akarta. Így hát most majd találkozik Lancelet-val, és úgy köszönti, mint az ura rokonát, semmi többet. A régi téboly elmúlt már, de legalább látni fogja, és az is több a semminél. Gwenhwyfar a lakoma kérdéseivel próbálta más irányba terelni a gondolatait. Két ökröt fognak megsütni, vajon elegendő lesz-e? Aztán ott az a nagy vadkan, amelyet pár napja ejtettek el a vadászok és két disznó a közeli gazdaságokból, itt sülnek egy gödörben; az illatuk máris olyan finom, hogy egy sereg éhes gyermek gyűlt össze a pompás szagra. Sütöttek sok száz árpacipót is, ezek egy részét kiosztják a falusi népeknek, akik a harcmezők körül gyülekeznek, hogy lássák a nemeseket, a királyokat meg a királynékat és Arthur lovagjait; lesz tejszínben főtt alma és vékaszámra dió, cukorka a hölgyeknek és mézes sütemény, borban főtt nyúl és apróbb madarak... ha az ünnep nem lesz sikeres, biztosan nem azért, mert nem elegendő és finom az étel!

A déli óra után gyűltek össze, díszbe öltözött nemesek és hölgyek hosszú sora a nagy csarnokban, és mindenkit a helyére vezettek. Arthur lovagjait, mint mindig, most is a nagy Kerekasztalhoz ültették; de bármilyen nagy volt is az asztal, már nem fért mellé mindenki.

Gawaine, aki mindig a legközelebb állt Arthurhoz, odavitte az anyját, Morgause-t. A királyné egy fiatalember karján jött, akit Gwenhwyfar először nem ismert meg; Morgause karcsú volt, mint mindig, a haja sűrű és fényes, ékkövekkel ékes. Térdet hajtott Arthur előtt, aki intett, hogy álljon fel, és megölelte.

- Köszöntelek, néném, az udvaromban.

- Úgy hallottam, csak fehér lovat vagy hajlandó megülni - mondta Morgause -, így hát hoztam neked egyet a szászok országából. Van ott egy nevelt fiam, ő küldi ajándékba.

Gwenhwyfar látta Arthur arcán a feszültséget, és ő is sejtette, ki lehet az a nevelt fiú.

- Valóban királyi ajándék, néném - mondta azért fegyelmezetten Arthur.

- A lovat nem vezettettem be a csarnokba, ahogyan a szászoknál állítólag szokás - mondta vidáman Morgause. - Nem hiszem, hogy Camelot úrnője örülne, ha a vendégek számára feldíszített csarnokából istállót csinálnék! És az embereidnek így is elegendő a dolga, Gwenhwyfar!

Morgause megölelte a királynét; a fiatalabb nőt melegség hulláma fogta körül, és közelről látta ugyan, hogy Morgause arca ki van festve, ragyogó szeme szénnel van körülhúzva; ám így is gyönyörű volt.

- Köszönöm a tapintatosságodat, Morgause úrnő - mondta Gwenhwyfar -, bár uram és királyom elé nemegyszer vezettek már egy-egy remek lovat vagy kutyát ebbe a csarnokba, és tudom, hogy ezt udvariasságból tették, de nem kétlem, hogy lovad igen elégedett lesz odakinn is - nem hinném, hogy Camelot vendéglátása sokat jelentene akár a legpompásabb lónak is. Bizonnyal szívesebben eszik az istállóban! Bár Lancelet mesélt egyszer egy rómairól, aki borral itatta a lovát aranyvályúból, és kitüntetéseket meg babérkoszorúkat adott neki...

A Morgause oldalán álló jóképű fiatalember elnevette magát.

- Emlékszem, a történetet Lancelet elmesélte a nővérem lakodalmán is. Gaius császár volt az, az Isten, aki szenátornak nevezte ki a lovát, és amikor meghalt, a következő császár valami olyasmit mondott, hogy a ló legalább nem adott rossz tanácsot, és nem követett el gyilkosságot. De te ne tedd ezt, Arthur uram - nincs megfelelő székünk egy ilyen ló-vag számára, ha annak neveznéd ki a csődört!

Arthur jóízűen nevetett, és kezet fogott a fiatalemberrel.

- Nem teszem, Lamorak. - És Gwenhwyfar döbbenten jött rá, hogy a Morgause oldalán álló fiatalember – Pellinore fia. Igen, hallott erről valami pletykát, hogy Morgause egy fiatalembert tett meg a kegyencévé, az egész udvar színe előtt - hogyan oszthatja meg egy asszony az ágyát olyan fiatal férfival, aki a fia lehetne? Hiszen Lamorak még most is csak öt és húsz! Izgatott megbotránkozással és titkos irigységgel nézett Morgause-ra. Még mindig olyan fiatalnak látszik, még mindig olyan gyönyörű a festék ellenére is, és azt teszi, amit akar, és nem érdekli, ha megszólják! Fagyos hangon szólalt meg.

- Nem ülnél mellém, néném, ne hagyjuk a férfiakat beszélgetni?

Morgause megszorította Gwenhwyfar kezét.

- Köszönöm, rokon. Oly ritkán jövök az udvarhoz, és örülök, hogy egyszer végre hölgyek között ülhetek, és pletykálkodhatunk arról, hogy ki ment férjhez, és kinek van új szeretője, és mi az új divat ruha meg szalagok dolgában! Oly sok a dolgom Lothianban az uralkodással, hogy nemigen jut időm női dolgokra, ezért számomra ez fényűzés és öröm. - Megpaskolta Lamorak kezét, és amikor azt hitte, senki sem látja, futó csókot lehelt a homlokára. - Arthurra és lovagjaira hagylak, drágám.

Ahogy ott ült mellette a padon, Gwenhwyfar szinte beleszédült Lothian királynőjének dús illatába, szalagjainak meleg szagába, ruháinak redőibe.

- Ha olyannyira lefoglalnak az államügyek, rokon - mondta Gwenhwyfar -, miért nem házasítod meg Agravaine-t, és hagyod, hogy ő uralkodjon az apja helyett, miért nem adod át neki Lothiant? Az ottani nép nem lehet boldog király nélkül...

Morgause hosszan, szívből nevetett.

- Mert akkor férfi nélkül kellene élnem, mivel abban az országban a királynő férje a király, drágám, és ez cseppet sem lenne ínyemre! És Lamorak túlságosan fiatal ahhoz, hogy királyként uralkodjék, bár más kötelességei akadnak, és felettébb kielégítően végzi őket...

Gwenhwyfar izgatott utálkozással hallgatta; egy Morgause korabeli asszony hogyan csinálhat magából bolondot egy ilyen fiatal férfival? Lamorak mégis úgy nézte Morgause-t, mint a világ leggyönyörűbb és legizgatóbb asszonyát. Alig pillantott Cornwalli Isottára, aki éppen ekkor bókolt a trón előtt idős férje, Cornwalli Marcus herceg oldalán. Isotta olyan gyönyörű volt, hogy moraj futott végig a termen; magas volt és karcsú, haja akár a frissen vert rézpénz. Ám Marcust bizonnyal jobban izgatta az ír arany, amelyet Isotta nyakékként és köpenye csatjaként viselt meg a haját díszítő ír gyöngyök, mint asszonyának szépsége. Isotta, gondolta Gwenhwyfar, a legszebb nő, akit valaha is látott. Isotta mellett Morgause agyonpingált, terebélyes trampli volt, Lamorak tekintete mégis állandóan követte.

- Igen, Isotta nagyon szép - mondta Morgause -, de Marcus herceg udvarában azt beszélik, hogy jobban vonzódik Marcus örököséhez, az ifjú Drustanhoz, mint az öreg Marcushoz, és ki hibáztathatja? Ám az asszonyka szerény és diszkrét, és ha van annyi esze, hogy gyereket szüljön az öregembernek - bár, az ég tudja, ebben a dologban is többre mehet az ifjú Drustannal. - Morgause nevetett. - Olyan asszonynak látszik, aki nem túlságosan boldog a hitvesi ágyban. Azért szerintem Marcus nemigen akar tőle többet, mint egy fiat Cornwall számára. Marcusnak, azt hiszem, már csak ez kellene ahhoz, hogy bejelentse: Cornwall az övé, aki uralja, és nem Morgaine-é, aki az örököse Gorlois után - de hol van Morgaine húgom? Alig várom, hogy megöleljem!

- Ott van Uriensszel - mutatott oda Gwenhwyfar, ahol Észak-Wales királya várta, hogy a trón elé járuljon.

- Arthur jobban tette volna, ha Morgaine-t Cornwallba házasítja - mondta Morgause. - De azt hiszem, Marcust túlságosan öregnek tartotta hozzá. Bár hozzáadhatta volna az ifjú Drustanhoz, aki ott van - a fiú anyja a kis-britanniai Ban rokona, így Drustan Lancelet távoli unokaöccse, és majdnem olyan jóképű, mint maga Lancelet, nemde, Gwenhwyfar? - Vidám mosollyal tette hozzá. - Jaj, majd elfelejtettem, hogy te igen ájtatos vagy, úrnőm, és sosem vizsgálod egyetlen férfi takarosságát sem, kivéve a hites uradét. No de könnyű neked erényesnek lenned, ha egyszer olyan fiatal, jóképű és gáláns urad van, mint Arthur!

Gwenhwyfar úgy érezte, megőrül Morgause fecsegésétől. Ez a nő semmi másra nem gondol?

- Azt hiszem - mondta Morgause -, váltanod kéne néhány szót udvariasságból Isottával, nemrégiben érkezett csak Britanniába. Úgy hallottam, alig beszéli a nyelvünket, csak ír hazája nyelvén ért. De azt is hallottam, hogy a hazájában a gyógyfüvek és a mágia figyelemreméltó mesterének tartják, így aztán amikor Drustan megküzdött a Marhausszal, az ír lovaggal, Isotta gyógyította meg, amikor senki sem hitte, hogy életben marad, ezért Drustan Isotta hűséges lovagja és bajnoka - mindenesetre a fiú azt mondta, ez az oka. - És Morgause csak fecsegett tovább. - Bár Isotta olyan szép, hogy nem csodálkoznék... talán össze kéne ismertetnem Morgaine-nal, aki szintén a gyógyfüvek és gyógyító igék mestere. Annyi közös témájuk lenne, és úgy tudom, Morgaine némiképp beszéli az ír nyelvet. És Morgaine is olyan férfi felesége, aki az apja lehetne - szerintem Arthur ezt rosszul csinálta!

- Morgaine a maga jószántából lett Uriens asszonya - mondta mereven Gwenhwyfar. - Nem képzeled, hogy Arthur a beleegyezése nélkül adná férjhez imádott nővérét!

Morgause kis híján felhorkant.

- Morgaine csupa élet, így hát nem hiszem, hogy egy öregember kielégíti az ágyban - mondta -, és ha nekem olyan jóképű mostohafiam lenne, mint Accolon, ott ni, én tudnám, mit tegyek!

- Jöjj, kérjük meg Cornwall úrnőjét, hogy üljön hozzánk - mondta Gwenhwyfar, hogy véget vessen Morgause pletykáinak. - És hívjuk Morgaine-t is, ha akarod.

Morgaine-t biztonságosan Urienshez adták; mit számított Gwenhwyfarnak, ha bolondot csinált magából, vagy kockára tette a halhatatlan lelkét, amikor ezzel vagy azzal szajhálkodott?

Uriens Morgaine-nal és a két ifjabbik fiával járult Arthur elé, aki megragadta az öreg király mindkét kezét, “sógornak” nevezte, és megcsókolta Morgaine mindkét orcáját.

- Csak nem akarsz nekem ajándékot adni, Uriens? Nincs szükségem ajándékokra rokonoktól, éppen elegendő a szereteted - mondta.

- Nemcsak ajándékot akarok adni, de kegyet is szeretnék kérni - mondta Uriens. - Arra kérlek, hogy fogadd Uwaine fiamat Kerekasztalod lovagjává, hadd legyen társaid egyike.

Arthur a karcsú, sötét hajú fiatalemberre mosolygott, aki előtte térdelt

- Mennyi idős vagy, ifjú Uwaine?

- Tizenöt éves vagyok, uram és királyom.

- Nos, akkor állj fel, sir Uwaine - mondta kegyesen Arthur. - Ma éjjel a fegyvereid mellett fogsz virrasztani, és holnap az egyik társam lovaggá üt.

- Engedelmeddel - mondta Gawaine -, felavathatom-e én Uwaine rokonomat, Arthur uram?

- Ki is lenne alkalmasabb, kedves rokonom és barátom? - mondta Arthur. - Ha neked megfelel, ifjú Uwaine, úgy legyen. Szívesen fogadlak társammá önmagadért is, de azért is, mert szeretett nővérem mostohafia vagy. Csináljatok neki helyet az asztalnál, emberek, és te, Uwaine, holnap az oldalamon harcolhatsz a haditornán.

- K-köszönöm, k-királyom - dadogta Uwaine.

Arthur Morgaine-ra mosolygott

- Köszönöm ezt az ajándékot, nővérem.

- Számomra is nagy ajándék, Arthur - mondta Morgaine. - Uwaine olyan nekem, mintha a saját fiam volna.

Gwenhwyfar kegyetlenül arra gondolt, hogy Morgaine-on meglátszik a kora; az arcán finom ráncok vannak, hollóhajában ősz csíkok, bár fekete szeme most is olyan szép, mint azelőtt. És úgy beszélt Uwaine-ről, mint a tulajdon fiáról, és büszkeséggel, szeretettel nézett rá. De a valódi fia már idősebb lehet...

Így hát Morgaine-nak, legyen átkozott, két fia van, nekem meg még egy nevelt fiam sincs!

Morgaine, aki Uriens mellett ült az asztalnál, magán érezte Gwenhwyfar tekintetét. Hogy gyűlöl! Még most is, amikor nem árthatok neki! Ő mégsem gyűlölte Gwenhwyfart; már az Uriensszel összehozott frigy miatt sem neheztelt rá, tudván, hogy valamiféle titokzatos módon ez vitte őt vissza ahhoz, ami egykor volt - újra Avalon papnője lett. Mégis, ha nincs Gwenhwyfar, most Accolon asszonya lehetnék, így pedig ki vagyunk szolgáltatva holmi szolgának, aki kémkedhet utánunk, vagy jutalom reményében fecseghet Uriensnek... itt Camelotban nagyon óvatosnak kell lenniük. Gwenhwyfar mindenáron botrányt csinálna.

Nem kellett volna eljönnie. De Uwaine szerette volna, ha itt van, amikor lovaggá ütik, hiszen más anyát Uwaine nem ismert.

Elvégre Uriens sem élhet örökké, bár ahogy teltek az évek, Morgaine úgy érezte néha, hogy az ura a vén Matuzsálem királyon akar túltenni, és Morgaine nemigen hitte, hogy akár az ostoba észak-walesi parasztok is elfogadnák királyuknak Avallochot. Ha viszont gyermeket tudna szülni Accolonnak, senki nem vonná kétségbe, hogy Accolon, az ő oldalán, jól uralkodna.

Megkockáztatta volna - elvégre Viviane majdnem annyi idős volt, mint most ő, amikor Lancelet-t szülte, és látta férfivá érni. Ám az Istennő még a fogamzás reményével sem kecsegtette, és őszintén szólva, Morgaine nem is akarta. Uwaine elegendő volt fiúnak, és Accolon nem tett Morgaine-nak szemrehányást a gyermektelenségéért - nem kétséges, hogy úgy érezte, senki sem hinné el, hogy a gyermek Uriens fia, bár Morgaine rá tudta volna beszélni öreg urát, hogy a magáénak ismerje el a gyermeket; Uriens mindenben Morgaine szavát leste, Morgaine pedig elég gyakran - a maga ízléséhez képest túlságosan gyakran - osztotta meg az ágyát az öreggel.

- Szedek neked enni - mondta most Uriensnek Morgaine. - A disznósült túlságosan zsíros, beteg leszel tőle. Mártogasd ezt a búzasüteményt a pecsenyelébe, és itt ez a finom nyúlgerinc. - Intett egy gyümölcsöstálat cipelő szolgának, és vett némi korai piszkét és cseresznyét az urának. - Tessék, tudom, hogy szereted.

- Olyan jó vagy hozzám, Morgaine - mondta Uriens, és Morgaine megpaskolta a karját. Megérte az idő, amelyet azzal töltött, hogy kényeztette Urienst, vigyázott az egészségére, szép ingeket és köpönyegeket hímzett neki, és néha-néha, igen diszkréten hozott neki egy-egy fiatal lányt az ágyába, és adott neki a főzetéből, amelytől Uriens férfiassága szinte normális lett; Uriensnek szent meggyőződése volt, hogy Morgaine imádja, sosem vonta kétségbe a hűségét, és sosem tagadott meg tőle semmit, amit kért.

A lakoma kezdett megbomlani - az emberek elhagyták a helyüket, süteményt vagy édességet majszoltak, borért vagy sörért kiáltottak, odamentek beszélgetni olyan rokonokhoz és barátokhoz, akiket évente csak egyszer-kétszer láttak. Uriens még a piszkéjét majszolta; Morgaine engedélyt kért, hogy nőrokonaihoz mehessen.

- Ahogy akarod, egyetlenem - motyogta Uriens. - Le kellett volna vágnod a hajamat, asszony, a lovagok mind felnyírt hajat viselnek...

Morgaine megsimogatta az ura ritkás fürtjeit.

- Nem, drágám, szerintem fülig érve jobban áll. Nem akarsz úgy festeni, mint valami kisdiák vagy szerzetes. - És, gondolta, olyan ritka már a hajad, hogy ha rövidre nyírnám, csak úgy világítana a kopasz foltod. - Nézd, a nemes Lancelet még mindig hosszú, kibontott hajat visel; és Gawaine és Gareth, senki nem mondhatja őket öregnek...

- Igazad van, mint mindig - mondta elégedetten Uriens. - Érett férfihoz ez illik. Az olyan fiatal kölyök, mint Uwaine nyugodtan felnyírathatja a haját. - És Uwaine valóban a tarkóján felnyíratta a haját az új divat szerint. - Ha jól látom, Lancelet is őszül - nem vagyunk már olyan fiatalok, drágám.

Nagyapa voltál már, amikor Lancelet született, gondolta bosszúsan Morgaine, de csak olyasmit mormolt, hogy egyikük sem olyan fiatal, mint tíz évvel azelőtt volt - ezt senki nem vitathatta -, és odébbállt.

Lancelet, gondolta, még mindig a legszebb férfi, akit valaha is látott; mellette még Accolon is túlságosan tökéletes, a vonásai túl precízek. A hajába néhány ősz szál van, ahogyan szépen nyírott szakállában is; de a szemében a régi mosoly csillog.

- Jó napot, rokon.

Morgaine-t meglepte a szívélyes hang. Mégis, gondolta, igaz, amit Uriens mondott, egyikünk sem olyan fiatal már, és nincsenek sokan, akik emlékeznek arra az időre, amikor mind együtt voltunk fiatalok. Lancelet megölelte, és Morgaine az arcán érezte a férfi göndör szakállát.

- Elaine nincs itt? - kérdezte Morgaine.

- Nincs, újabb leányt szült nekem mindössze három napja. Azt remélte, előbb megszül, és pünkösdre már képes lesz lovagolni, de szép, nagy kislány lett, és nem igyekezett a születéssel. Három héttel ezelőttre vártuk!

- Hány gyereked van már, Lancelet?

- Három. Galahad hétéves nagyfiú, és Nimue ötéves. Nem valami gyakran látom őket, de a dajkáik szerint okosak és ügyesek korukhoz képest, és az új jövevénynek Elaine a Gwenhwyfar nevet akarja adni a királyné után.

- Azt hiszem, meglátogatom egyszer - mondta Morgaine.

- Örülni fog neked biztosan. Magányos ott északon - mondta Lancelet. Morgaine tudta, hogy Elaine egyáltalán nem fog örülni neki, de ez a kettejük dolga volt Elaine-nel. Lancelet az emelvény felé pillantott, ahol Gwenhwyfar maga mellé ültette Isottát, miközben Arthur Cornwalli Marcus herceggel meg az unokaöccsével beszélgetett. - Ismered az ifjú Drustant? Remek hárfás, persze Kevinhez nem hasonlítható.

Morgaine a fejét rázta.

- Játszik Kevin az ünnepen?

- Nem láttam őt - mondta Lancelet. - A királyné nem szereti - ráadásul az udvar nagyon is keresztény immár, bár Arthur nagyra tartja Kevint tanácsosként és muzsikusként egyaránt.

- Te is keresztény lettél? - kérdezte köntörfalazás nélkül Morgaine.

- Bárcsak az tudnék lenni - sóhajtott a szíve legmélyéből Lancelet. - Az a hit számomra túlságosan egyszerűnek látszik: az az ötlet, hogy azt kell hinnünk mindössze, hogy Krisztus egyszer és mindenkorra meghalt a bűneinkért. De én túlságosan ismerem az igazságot... ahogyan az élet működik, egyik élet követi a másikat, és mi, egyedül mi dolgozhatjuk fel az okokat, amelyeket mi hoztunk mozgásba, mi tehetjük jóvá a rosszat, amit tettünk. Nem hihető, hogy egyetlen ember, lett légyen bármilyen szentséges és áldott is, vezekelhet minden ember minden életében elkövetett minden bűnéért. Mi más magyarázza, hogy egyeseknek mindenük megvan, másoknak nincs semmijük? Nem, szerintem a papok kegyetlen cselfogása, hogy ráveszik az embereket, hogy azt higgyék, Isten meghallgatja őket, és bűnöket bocsátanak meg Isten nevében - ó, bárcsak igaz lenne. És néhány pap remek és őszinte ember.

- Eggyel sem találkoztam, aki akár csak félig olyan tanult és jó lett volna, mint Taliesin - mondta Morgaine.

- Taliesin nagy lélek volt - mondta Lancelet. - Az istenek szolgálatában töltött egy élet talán nem hozhat létre ekkora bölcsességet, és ő a nagyok egyike volt, akik sok száz éven át szolgálnak. Mellette Kevin nem látszik alkalmasabbnak a merlin szerepére, mint az én kisfiam arra, hogy Arthur trónján üljön, és csatába vezesse a seregeit. És Taliesin volt olyan nagy, hogy ne vitatkozzon a papokkal, tudván, hogy azok is a legjobb tudásuk szerint szolgálják az Istenüket, és talán több élet után rájönnek, hogy az Istenük nagyobb, mint amilyennek hitték. És tudom, hogy tisztelte az erejüket, amiért képesek szüzességben élni.

- Azt én istenkáromlásnak és az élet tagadásának tartom - mondta Morgaine -, és Viviane is így gondolná.

Miért állok itt Lancelet-val a vallásról vitatkozva, gondolta.

- Viviane, ahogyan Taliesin, egy másik világból és másik időből jött - mondta Lancelet. - Ők óriások voltak azokban az időkben, és most olyanokkal kell beérnünk, amilyenek vannak. Annyira hasonlítasz rá, Morgaine. - A férfi bánatos félmosolyától Morgaine szíve összeszorult; eszébe jutott, hogy már mondott neki valami hasonlót... nem, azt is álmodta, de nem egészen emlékszik rá... de Lancelet folytatta. - Láttam, hogy az uraddal meg a remek mostohafiaddal voltál - a lovagok dísze lesz. Én mindig azt kívántam, hogy boldog légy, Morgaine, és annyi éven át látszottál boldogtalannak, de most királyné vagy a magad országában, és jó fiad van...

Persze, gondolta Morgaine, mi mást is kívánhatna bármelyik nő...

- De most mennem kell, hogy hódoljak a királynénak...

- Igen - és Morgaine nem állhatta meg, hogy a hangja ne legyen keserű. - Azt szívesen teszed.

- Jaj, Morgaine - mondta bosszúsan Lancelet -, olyan régen ismerjük egymást, annyira hasonlítunk, nem hagyhatjuk végre a múltat? Ennyire megvetsz, ennyire gyűlölöd őt?

Morgaine a fejét rázta.

- Egyikőtöket sem gyűlölöm - mondta. - Miért tenném? De úgy gondoltam, házasember vagy - és Gwenhwyfar is megérdemli, hogy békén hagyják.

- Sosem értetted meg őt - mondta szenvedélyesen Lancelet. - Joggal hiszem, hogy kislány korotok óta nem kedveled! Nem jól teszed, Morgaine! Megbánta a bűnét, én pedig - nos, mint mondtad, házasember vagyok, a más férje. De azért nem kerülöm, mint a leprást Ha igényt tart a barátságomra mint az ura rokonának barátságára, az övé!

Morgaine tudta, hogy a férfi őszintén beszélt; neki aztán mindegy volt. Most megkapta Accolontól azt, amit olyan hosszú időn át Lancelet-tól kívánt volna... és különös módon ez is fájdalmas volt, mint a kihúzott, fájó fog helye; Morgaine olyan hosszú időn át szerette a férfit, hogy most, amikor vágy nélkül tudott végre rá nézni, ürességet érzett legbelül.

- Sajnálom, Lance - mondta halkan -, nem akartalak feldühíteni. Ahogy mondod, mindez elmúlt.

Komolyan hiszi, hogy Gwenhwyfar meg ő csupán barátok lehetnek... talán számára így van, és Gwenhwyfar immár annyira ájtatos, egyáltalán nem kétlem...

- No lám, Lancelet, szokás szerint az udvar legszebb hölgyeivel beszélgetsz - szólalt meg egy vidám hang, és Lancelet megfordult, és az újonnan jöttét megölelte.

- Gareth! Hogy megy a sorod északon? És már te is házasember vagy, a magad ura... két gyermekkel ajándékozott meg a hölgyed vagy hárommal? Csinosabb vagy, mint valaha - most már Cai sem gúnyolhatna!

- Pedig szívesen dolgoztatnám a konyhán - nevetett Cai, aki maga is odament, hogy meglapogassa Gareth vállát. - Négy fiú, igaz? Lionors úrnő ikreket szült, ahogyan az ottani vadmacskák szoktak, igaz? Morgaine, évről évre fiatalabb vagy - hajolt Morgaine kezére Cai; mindig kedvelte Morgaine-t.

- De amikor Gareth-t felnőtt férfinak látom, öregebbnek érzem magam a hegyeknél - nevetett Morgaine is. - Egy nő akkor tudja, hogy öregszik, amikor bármelyik magas fiatalemberre pillant, azt mondja magának: “Hiszen ismertem, még mielőtt először húztak rá nadrágot...”

- Sajnos ez rám igaz, rokon - hajolt le Gareth, hogy megölelje Morgaine-t. - Emlékszem, hogy katonákat faragtál nekem fából, amikor még szinte karon ülő voltam...

- Emlékszel még azokra a fából faragott lovagokra? - Morgaine-nak ez jólesett.

- Emlékszem - az egyiket Lionors ma is őrzi a kincseim között - mondta Gareth. - Szépen kékre és vörösre van festve, és a legnagyobb fiam igencsak szeretné megkapni, de többre tartom. Tudod-e, hogy kicsi koromban Lancelet-nak hívtam, rokon?

Lancelet is nevetett, és Morgaine arra gondolt, hogy sosem látta ennyire gondtalannak és vidámnak, mint a barátai között.

- A fiad... majdnem annyi idős, mint az én Galahadem. Galahad remek kölyök, bár nemigen hasonlít az én családomra. Alig néhány napja láttam, először azóta, hogy nadrágot visel. És a lányok is szépek, legalábbis nekem.

Gareth újra Morgaine-hoz fordult.

- Mi van a nevelt öcsémmel, Gwydionnal, Morgaine úrnő?

- Úgy hallottam, Avalonban van - felelte kurtán Morgaine. - Nem találkoztam vele - és elfordult, Lancelet-t a barátaira hagyva. De odalépett Gawaine, és szinte fiaként ölelte meg Morgaine-t.

Gawaine hatalmas ember volt, iszonyúan testes, a válla olyan erősnek látszott - és bizonyára olyan erős is volt, mintha egy bikát is le tudott volna teríteni; az arcát több sebhely csúfította.

- Uwaine fiad remek kölyöknek látszik - mondta. - Azt hiszem, jó lovag lesz belőle, és szükségünk lehet ilyenekre - találkoztál Lionel fivéreddel, Lance?

- Nem... Lionel itt van? - nézett körül Lancelet, és tekintete egy magas, keménykötésű fickón akadt meg, aki fura szabású köpenyt viselt. - Lionel! Testvérem, hogy megy a sorod ködös, tengeren túli királyságodban?

Lionel odalépett, és olyan idegen akcentussal üdvözölte őket, hogy Morgaine alig értette a beszédét.

- Elég baj, hogy nem vagy ott, Lancelet - úgy fest a dolog, hogy baj lehet, nem hallottad? Nem hallottad Bors híreit?

Lancelet a fejét rázta.

- Semmit sem hallottam attól fogva, hogy el akarja venni Hoell király lányát - mondta -, a nevét elfelejtettem...

- Isotta, mint Cornwall királynéja - mondta Lionel. - De még nem volt meg a lagzi. Hoell, tudnod kell, olyan ember, aki képtelen igent vagy nemet mondani, hanem állandóan azon töpreng, melyik előnyösebb, a szövetség Kis-Britanniával vagy Cornwallal...

- Marcus nem adhatja Cornwallt senkinek - mondta szárazon Gawaine. - Cornwall a tiéd, nem igaz, Morgaine úrnő? Emlékszem, hogy Uther Igraine úrnőnek adta, amikor elfoglalta a trónt, úgyhogy a tiéd mind Igraine, mind Gorlois után, bár Gorlois birtokát Uther elkobozta, ha mindenre jól emlékszem - mivel mindez a születésem előtt történt, bár te akkor már gyerek voltál.

- Marcus herceg kormányoz a nevemben - mondta Morgaine. - Sosem hallottam, hogy igényt tart az országra, bár azt tudom, hogy egyszer szóba került, hogy menjek feleségül Marcus herceghez vagy Drustanhoz, az unokaöccséhez...

- Jó lett volna - mondta Lionel -, mert Marcus kapzsi ember, sok kincset kapott ír asszonyával, és nem kétlem, hogy megpróbálja majd bekebelezni Cornwallt és Tintagelt is, ha azt hiszi, megúszhatja, ahogyan a róka a baromfiudvarbeli tyúkot.

- Jobban szerettem azokat az időket, amikor még csak Arthur lovagjai voltunk - mondta Lancelet. - Most én Pellinore országában uralkodom, Morgaine Észak-Walesben királyné, te pedig, Gawaine, király lehetnél Londiniumban, ha a jogaidat...

Gawaine a barátjára vigyorgott.

- Se tehetségem, se kedvem a királykodáshoz, rokon, harcos vagyok, és halálra unnám magam, ha állandóan egy helyen kéne laknom, királyi udvarban kellene élnem! Szívből örülök, hogy anyám oldalán Agravaine fog uralkodni. Azt hiszem, a törzsek csinálják jól: az asszonyok maradnak otthon uralkodni, a férfiak pedig kóborolnak és háborúznak. Arthurtól nem akarok elválni, de bevallom, unom az udvari életet. De hát egy harci játék is jobb a semminél.

- Biztos vagyok benne, hogy újabb diadalt fogsz aratni - mosolygott az unokaöccsére Morgaine. - Hogy van anyád, Gawaine? Még nem beszéltem vele. - Kise rosszmájún hozzátette. - Úgy hallom, Agravaine-en kívül más segítsége is van az uralkodásban.

Gawaine jóízűen nevetett.

- Úgy ám, ez most a divat - te tehetsz róla, Lancelet. Miután elvetted Pellinore lányát, szerintem Lamorak úgy gondolta, egyetlen lovag sem lehet nagy és kifinomult, nem szerezhet hírnevet, ha először nem a sze... - Lancelet komor tekintetétől elhallgatott, majd helyesbített. - Ha nem a választott bajnoka egy nagy és szépséges királynénak. Azt hiszem, nem póz csupán, szerintem Lamorak igazán szereti anyámat, és nem irigylem tőle. Még nem volt tizenöt éves, amikor hozzáadták az öreg Lot királyhoz, és már kicsi kölyök koromban azon törtem a fejem, hogy élhet békében az öreggel, hogy lehet mindig kedves és jó.

- Morgause valóban kedves és jó - mondta Morgaine -, pedig nem volt könnyű élete Lottal. Igaz, hogy mindenben kikérte Morgause tanácsát, de az udvarában annyi fattya élt, hogy testőröket nem is kellett fogadnia, és minden a szeme elé kerülő nőt a törvényes prédájának tekintett, még engem, a felesége unokahúgát is. Királynál az ilyen viselkedést férfiasnak tartják, és ha bárki bírálni merné Morgause-t, ahhoz nekem is lesz egy szavam!

- Tudom, hogy szereted anyámat, Morgaine - mondta Gawaine. - Azt is tudom, hogy Gwenhwyfar nem szereti. Gwenhwyfar... - Lancelet-ra pillantott, vállat vont, és elhallgatott.

- Gwenhwyfar nagyon ájtatos - mondta Gareth -, és egyetlen nőnek sem volt soha oka panaszra Arthur udvarában - talán Gwenhwyfar nehezen tudja megérteni, hogy egy nőnek lehet oka többet akarni az élettől, mint amennyit a házassága nyújt. Ami engem illet, örülök, hogy Lionors szabad akaratából választott engem, és mindig vagy viselős, vagy gyermekágyas, vagy szoptatja a legkisebbet, ezért nincs ideje más férfiakkal foglalkozni. Remélem - tette hozzá mosolyogva -, nincs ilyen vágya, mert ha akarná, azt hiszem, én nem tudnék megtagadni tőle semmit.

Lancelet arcáról eltűnt a komorság.

- Nem tudom elképzelni, Gareth - mondta -, hogy akinek te vagy az ura, másutt keresne magának férfit.

- De neked másutt kell kereskedned, rokon - mondta Gawaine -, mert a királyné keres, tehát hozzá kell sietned, hogy bajnokaként hódolj neki.

És valóban, éppen akkor ért oda Gwenhwyfar egyik kis szolgálója, és gyerekes hangján megszólalt.

- Te vagy sir Lancelet, igaz? A királyné kéri, hogy gyere oda hozzá, beszéde van veled.

Lancelet meghajolt Morgaine előtt, és a barátaihoz fordult

- Később beszélünk, Gawaine, Gareth - és távozott.

Gareth a homlokát ráncolva nézett utána.

- Rögtön rohan, ha a királyné kinyújtja érte a kezét.

- Mást vártál, öcskös? - mondta a maga könnyed stílusában Gawaine. - Azóta a királyné bajnoka, amióta az Arthur asszonya, és ha másként volna - Morgaine megmondta: királynál ezt férfiasnak tartják, királynénál miért bíráljuk hát? Nem, most ez a divat - vagy nem hallottad a történeteket ott arról az ír királynéról, aki az öreg Marcus herceg felesége és arról, hogy Drustan dalokat ír hozzá, és mindenütt a nyomában van... azt beszélik, olyan pompás hárfás, mint Kevin! Hallottad már játszani, Morgaine?

Morgaine a fejét rázta.

- Ne nevezzétek Isottát Cornwall királynéjának - Cornwallnak egyetlen királynője van, én. Marcus csak az én várnagyomként uralkodik, és ha ezt nem tudná, éppen ideje, hogy megtudja.

- Nem hinném, hogy Isottát érdekli, minek nevezi magát Marcus - fordult a hosszú asztal felé Gawaine, ahol a hölgyek ültek. Morgause együtt ült Gwenhwyfarral és az ír királynéval, és Lancelet odament hozzájuk beszélgetni; Gwenhwyfar Lancelet-ra mosolygott, és Morgause mondott valami mulatságosat, amin nevettek, de Cornwalli Isotta csak a semmibe meredt, gyönyörű arca sápadt és meggyötört volt. - Nem láttam még hölgyet, aki annyira boldogtalan lett volna, mint az az ír királyné ott.

- Ha én lennék az öreg Marcus herceg felesége, én sem igen lennék boldog - mondta Morgaine, és Gawaine mackósan megölelte őt.

- Arthur sem tette jól, hogy téged Uriens nagyapóhoz adott, Morgaine. És te boldog vagy.

Morgaine érezte, hogy elszorul a torka, mintha Gawaine kedvessége megríkatná.

- Talán a nő számára a házasságban nincs is boldogság...

- Nem mondanám - szólalt meg Gareth. - Lionors eléggé boldognak látszik.

- Csakhogy Lionorsnak te vagy az ura - nevetett Morgaine. - Nekem nem lehetett ilyen szerencsém, hiszen csak a vén nénikéd vagyok.

- Mégsem bírálom anyámat - mondta Gawaine. - Egész életében jó volt Lothoz; amíg élt, anyám sosem hivalkodott a szeretőivel. Nem irigylek tőle semmit, és Lamorak jó ember és jó lovag. Ami Gwenhwyfart illeti... - elhúzta a száját. - Kár, hogy Lancelet nem vitte el ebből a királyságból, amíg lett volna még idő, hogy Arthur másik asszonyt találjon - de azért remélem, hogy az ifjú Galahadből egyszer majd jó király lesz. Lancelet Avalon régi királyi véréből való, de királyi vér a kis-britanniai Ban király után is.

- Szerintem a te fiad mégis közelebb áll a trónhoz, mint az övé, Morgaine - mondta Gareth, és Morgaine arra gondolt, hogy Gareth már volt annyi idős akkor, hogy emlékezzen Gwydion születésére. - És a törzsek szövetségesei lennének Arthur nővérének. Régen a nőtestvér fia volt a természetes örökös, amikor az uralkodás asszonyi ágon öröklődött. - Kissé elgondolkodott, aztán megkérdezte. - Morgaine, Lancelet a fiad apja?

Morgaine eléggé természetesnek találta ezt a kérdést - barátok voltak gyerekkoruk óta. De megrázta a fejét, és megpróbálta tréfára venni, nem kimutatni a bosszúságát.

- Nem, Gareth, ha így lenne, megmondanám neked. Kedvedre lenne bármi, aminek köze van Lancelet-hoz. Bocsáss meg, öcsém, oda kell mennem anyádhoz. Mindig jó volt hozzám. - És lassan elindult az emelvény felé, ahol a hölgyek ültek; a terem egyre zsúfoltabb lett, hiszen mindenki megállt beszélgetni a régi barátokkal, mindenütt csoportok verődtek össze.

Morgaine mindig utálta a zsúfolt helyeket, és az utóbbi időben annyi időt töltött a zöldellő walesi dombvidéken, hogy elszokott az összezsúfolt emberi testek meg a kandalló füstjének a szagától. Félrehúzódva összeütközött egy férfival, aki még az ő könnyű súlyától is megtántorodott, és a falba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Morgaine a merlinnel találta magát szemben.

Viviane halálának napja óta nem beszélt Kevinnel. Most hidegen a férfi arcába nézett, és elfordult.

- Morgaine...

Morgaine nem vett tudomást a férfiról. Kevin hangja éppoly hideg volt, mint Morgaine tekintete.

- Avalon leánya elfordítja az arcát, amikor a merlin szól?

Morgaine mély lélegzetet vett.

- Ha Avalon nevében parancsolod, hogy meghallgassalak, hallgatlak. De ez nem méltó hozzád, aki Viviane holttestét keresztény kézre adtad. Ezt én árulásnak nevezem.

- És te hogy beszélhetsz árulásról, úrnőm? Wales királynéja lettél, amikor Viviane trónja üres Avalonban!

- Egyszer megpróbáltam Avalon nevében szólni veled - csattant fel Morgaine -, de megparancsoltad, hogy hallgassak - és fejét leszegte, meg sem várva Kevin válaszát. Nem, igaza van. Hogy merek én árulásról beszélni, amikor megszöktem Avalonból, mert túlságosan fiatal és ostoba voltam, és nem tudtam, mit tervez Viviane? Csak most kezdem megérteni, hogy a kezembe adta a király lelkiismeretét: és én érintetlenül eldobtam, és hagytam, hogy Gwenhwyfar Arthurt a papok kezére adja. - Szólj, merlin. Avalon leánya figyel.

Kevin egy darabig nem szólt, csak nézte Morgaine-t, aki bánatosan emlékezett vissza azokra az időkre, amikor Kevin volt az egyetlen barátja és szövetségese az udvarnál. Végül a férfi megszólalt.

- A szépséged, akárcsak Viviane-é, az évekkel csak érik, Morgaine. Hozzád képest ennél az udvarnál minden nő, beleértve az ír asszonyt is, akit olyan gyönyörűnek mondanak, festett báb csupán.

Morgaine halványan elmosolyodott

- Nem azért állítottál meg Avalon mennydörgésével, hogy bókolj, Kevin.

- Nem? Rosszul mondtam, Morgaine, valóban szükség van rád Avalonban. Aki ma ott a trónon ül... - Zavartan elhallgatott. - Akkora szerelemben élsz öregecske uraddal, hogy képtelen vagy elszakadni tőle?

- Nem - felelte Morgaine -, de ott is az Istennő munkáját végzem.

- Azt tudom - mondta Kevin -, és ezt mondtam Niniane-nek is. És ha Accolon követni tudja a trónon az apját, növekedni fog arrafelé az Istennő tisztelete... de Accolon nem örököse az apjának, az idősebbik fiú pedig papos bolond.

- Accolon nem király, hanem druida - mondta Morgaine -, és Avalloch halála nem hozna semmit: Walesben most a római szokásokat követik, és Avallochnak van fia.

Conn, gondolta Morgaine, aki az ölemben ült, és nagymaminak nevezett.

És Kevin úgy válaszolt, mintha csak hallotta volna Morgaine gondolatait.

- A gyermekek élete bizonytalan, Morgaine. Sokan nem érik meg a férfikort.

- Gyilkosságot nem követek el - mondta Morgaine -, még Avalonért sem, és ezt meg is mondhatod nekik a nevemben.

- Mondd el magad - mondta Kevin. - Niniane azt mondta nekem, hogy pünkösd után odajössz.

És Morgaine érezte, hogy a gyomrába nyilall az üres, hideg hányinger, és örült, hogy nemigen fogyasztott a gazdag lakomából. Tehát valamennyien tudják? Figyelik és elítélik, ahogyan megcsalom öreg és bennem bízó uramat Accolonnal? Elaine-re gondolt, ahogy szégyenkezve reszketett a fáklyafényben, amikor rajtakapták Lancelet karjában. Tudják már, hogy mit tervezek, amikor még magam sem vagyok biztos benne? De hiszen csak azt tette, amit az Istennő tennie rendelt.

- Mit akarsz mondani nekem, merlin?

- Hogy a helyed Avalonban még mindig üres, és ezt Niniane éppen olyan jól tudja, mint én. Szívből szeretlek, Morgaine, és nem vagyok áruló, fáj, hogy annak tartasz, amikor oly sokat adtál nekem. - Kinyújtotta két torz kezét - Békét kötünk hát, Morgaine?

- Az Úrnő nevében, békét - mondta Morgaine, és megcsókolta a sebhelyes szájat.

Az Istennő számára is az én arcomat viseli... és fájdalom hasított belé. Az Istennő adja az életet és a férfierőt... és a halált. Amint Morgaine ajka a Kevinéhez ért, a merlin visszahőkölt, s az arcán meztelen félelem ült.

- Visszahőkölsz tőlem, Kevin? Az életemre esküszöm, nem követek el gyilkosságot. Nincs mitől félned... - mondta Morgaine, de a férfi kézmozdulata elhallgattatta.

- Ne esküdj, Morgaine, mert esküszegőként bűnhődhetsz... egyikünk sem tudhatja, mit követelhet tőlünk az Istennő. Én is megkötöttem a Nagy Frigyet, és elveszítettem az életemet azon a napon. Csupán az Istennő akaratából élek, és az életem nem oly édes, hogy ne szívesen válnék meg tőle - mondta Kevin.

Morgaine évekkel később is emlékezett ezekre a szavakra, amelyek megédesítették élete legkeserűbb tettét. Kevin úgy hajolt meg Morgaine előtt, ahogyan csak Avalon Úrnője vagy a druida főpap előtt szokás, aztán gyorsan elfordult. Morgaine reszketve állt, nézte, ahogy a merlin elmegy. Miért tette ezt Kevin? És miért fél tőle a férfi?

Továbbindult a tömegben; amikor az emelvényhez ért, Gwenhwyfar fagyosan mosolygott, de Morgause felállt, és forrón, szívből megölelte.

- Drága gyermekem, fáradtnak látszol, tudom, nem szereted a tömeget! - Ezüstkupát emelt Morgaine ajkához, aki ivott pár kortyot a borból, majd megrázta a fejét.

- Te egyre fiatalabb leszel, néném! - mondta.

Morgause vidáman kacagott.

- Hála az ifjú társnak, drágám. Láttad Lamorakot? Amíg ő szépnek tart, magam is elhiszem, és az vagyok... csupán ennyi boszorkányság kell! - Puha ujját végighúzta egy ráncon Morgaine szeme alatt. - Neked is ajánlom, drágám, másként öreg és zsémbes leszel... Uriens udvarában nincsenek jóképű fiatalemberek, akik meglátják a királynét?

A nénje háta mögött Morgaine látta, hogy Gwenhwyfar megbotránkozik, pedig tudta, hogy Morgause csak tréfál. Legalább itt nem pletykálnak rólam meg Accolonról. Aztán dühös lett. Az Úrnő nevére, nem szégyellem, amit teszek, nem vagyok Gwenhwyfar!

Lancelet Cornwalli Isottával beszélgetett. Igen, a férfi most is megtalálta a legszebb hölgyet a teremben, és Morgaine tudta, hogy Gwenhwyfarnak ez egyáltalán nem tetszik; Gwenhwyfar ideges sietséggel meg is szólalt.

- Isotta úrnő, ismered-e az uram nővérét, Morgaine-t?

Az ír szépség rezzenéstelenül nézett Morgaine-ra, és mosolygott. Nagyon sápadt volt, cizellált vonásai akár a friss tej, a szeme olyan kék, hogy már majdnem zöld. Morgaine látta, hogy bár Isotta igen magas, a csontjai olyan aprók, hogy a királyné úgy festett, mint holmi ékkövekkel, gyöngyökkel és aranyláncokkal felcicomázott gyermek, akinek nehéz ez a sok dísz. Morgaine hirtelen megsajnálta a lányt, és nem mondta ki, amit akart: Szóval Cornwall királynéjának neveznek? Beszélnem kell Marcus herceggel! Csak ennyit mondott:

- A rokonom azt mondta, járatos vagy a gyógyfüvek és orvosságok világában, úrnőm. Egyszer, ha lesz időm, mielőtt visszamegyek Walesbe, szeretnék ezekről beszélni veled.

- Örömmel - mondta udvariasan Isotta.

Lancelet felpillantott.

- Azt is elmondtam neki, hogy muzsikus vagy, Morgaine. Hallunk-e ma játszani?

- Amikor itt van Kevin? Az én zeném semmi az övéhez képest - mondta Morgaine, de Gwenhwyfar megborzongott, és közbevágott.

- Bárcsak Arthur hallgatna rám, és elküldené az udvartól azt az embert. Nem szeretem, ha varázslók és boszorkánymesterek vannak itt, és ilyen gonosz arc csak gonosz lelket takarhat! Nem tudom, hogy vagy képes hozzáérni, Morgaine, szerintem minden igényes nő rosszul lenne, ha az a fickó hozzáérne, de te megölelted, megcsókoltad, mintha rokonod lenne...

- Nyilvánvalóan hiányzik belőlem minden tisztességes érzés - mondta Morgaine -, és ennek örülök.

Cornwalli Isotta szólalt meg lágy, édes hangján.

- Ha ami kívül van hasonló ahhoz, ami belül van, akkor Kevin muzsikája minden bizonnyal azt mutatja, Gwenhwyfar úrnő, hogy a benne lakozó lélek a legmagasabb rendű angyaloké. Mert gonosz ember nem képes úgy játszani, ahogyan ő.

Arthur lépett hozzájuk, és hallotta az utolsó szavakat.

- Mégsem bosszantom királynémat egy számára undorító ember jelenlétével - de azt a pimaszságot sem követem el, hogy egy Kevinhez hasonló művész muzsikáját olyannak kínáljam, aki nem képes azt jó szívvel fogadni - mondta kedvetlenül. - Morgaine, játszol nekünk?

- A hárfám Walesben van - mondta Morgaine. - Ha valaki kölcsönad egy hárfát, akkor talán, majd máskor. A terem olyan zsúfolt és zajos, úgyis elveszne a zene... Lancelet legalább olyan jó muzsikus, mint én.

Lancelet a fejét rázta.

- Dehogy, rokon. A húrokat meg tudom különböztetni egymástól, mert Avalonban nevelkedtem, és anyám a kezembe adta a hárfát, mihelyt meg tudtam tartani. De nincs olyan tehetségem, amilyen Morgaine-nak vagy Marcus unokaöccsének - hallottad Drustant játszani, Morgaine?

Morgaine a fejét rázta, mire Isotta azt mondta:

- Megkérem, hogy játsszon nekünk.

Apródot küldött, és Drustan jött, a karcsú, sötét hajú, sötét szemű fiatalember; Morgaine megállapította, hogy valóban hasonlít kissé Lancelet-ra. Isotta megkérte a fiút, hogy játsszon, az meg kérte a hárfáját, leült az emelvény lépcsőjére, és breton dallamokat játszott. Panaszosak és szomorúak voltak, igen régi hangnemben, és Morgaine-t Lyonnesse ősi földjére emlékeztették, messze túl Tintagel partvonalán. A fiú valóban tehetségesebb volt Lancelet-nál, sőt Morgaine-nál is. Bár nem volt Kevin, őt meg sem közelítette, de Kevinen kívül Drustannál jobb játékost Morgaine nem hallott. A hangja is édes és dallamos volt.

A zene közben Arthur suttogva megkérdezte Morgaine-t:

- Hogy megy a sorod, nővérem? Régen jártál Camelotban, hiányoztál nekünk.

- Valóban? Azt hittem, azért adtál Észak-Walesbe, hogy úrnőnket - Morgaine gúnyosan Gwenhwyfar felé biccentett - ne bosszantsa semmi számára utálatos személy látványa, sem a Keviné, sem az enyém.

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Arthur. - Szívemből szeretlek, jól tudod, és Uriens jó ember, és szemlátomást rajong érted, csügg minden szavadon! Szerető férjet akartam találni neked, Morgaine, akinek vannak fiai, és nem veti a szemedre, hogy nem szülsz neki gyermeket. És ma nagy örömmel fogadtam a lovagjaim közé ifjú mostohafiadat. Mit kívánnál még, nővérem?

- Ugyan mit? Mit kívánhatna még egy nő egy jó férjen kívül, aki a nagyapja lehetne meg egy királyságnál a világ végén - térden állva mondok értük köszönetet, öcsém!

Arthur megpróbálta megfogni Morgaine kezét.

- Valóban azt tettem, amiről azt gondoltam, kedvedre lesz, nővérem. Uriens túlságosan öreg hozzád, de nem él örökké. Tényleg azt hittem, boldog leszel.

Valóban igazat mond, gondolta Morgaine, ahogyan ő látja. Hogyan lehet ilyen jó és bölcs király, akinek ilyen kevés a fantáziája? Vagy királyságának éppen az a titka, hogy az egyszerű igazságokhoz tartja magát, és nem ás mélyebbre? Ezért csábította el a keresztény hit, mert olyan egyszerű, csupán néhány egyszerű törvénye van?

- Azt szeretném, ha mindenki boldog lenne - mondta Arthur; és Morgaine megértette, hogy valóban ez a kulcsa Arthur természetének; valóban arra törekszik, hogy mindenki boldog legyen, egészen az utolsó alattvalójáig. Azért engedte, ami Gwenhwyfar és Lancelet között történt, mert tudta, hogy a királynét boldogtalanná tenné, ha elválasztaná őket, és Gwenhwyfart sem akarta megbántani azzal, hogy másik asszonyt vagy szeretőt választ, hogy fiat szüljön, hiszen Gwenhwyfar nem tudott.

Nem eléggé kegyetlen ahhoz, hogy nagykirály legyen, gondolta Morgaine, miközben Drustan bánatos dalaira próbált figyelni. Arthur Cornwall ólom- és ónbányáiról kezdett beszélni - Morgaine-nak oda kellene utaznia, hogy megnézze őket, Marcus hercegnek tudtára kellene adni, hogy nem uralkodója az országnak, meg hogy egészen biztos, hogy Morgaine meg Isotta összebarátkoznának, hiszen mindketten rajonganak a zenéért - lám, milyen érdeklődéssel hallgatja Isotta Drustant.

Nem a zene miatt nem tudja levenni a szemét a fiúról, gondolta Morgaine, de nem mondta ki. Sorra vette magában az asztalnál ülő négy királynét, és sóhajtott; Isotta nem tudta levenni a szemét Drustanról, és ugyan ki hibáztathatta? Marcus herceg öreg és komor volt, gyors, átható, gonosz tekintete Morgaine-t Orkneyi Lotra emlékeztette. Morgause magához intette ifjú Lamorakját, vele pusmogott; és ugyan ki hibáztathatta? Mindössze tizennégy esztendős volt, amikor Lothoz adták, aki igazán nem volt főnyeremény, és ő egész életében tekintettel volt az ura hiúságára, sosem kérkedett előtte fiatal szeretőivel. És én sem vagyok különb egyiküknél sem, miközben Urienst kényeztetem, Accolon ágyába bújok, azzal az önigazolással, hogy Accolon a papom...

Eltűnődött, volt-e valaha is nő, aki másképpen csinálta. Gwenhwyfar nagykirályné volt, és először ő vett szeretőt... és Morgaine úgy érezte, hogy a szíve kőkemény lett. Ő, Morgause meg Isotta öregember felesége lett, ilyen volt az életük. De Gwenhwyfarnak jóképű ura volt, nem idősebb nála, ráadásul nagykirály - ő mivel nem volt megelégedve?

Drustan félretette a hárfát, meghajolt, és felvett egy ivókürtöt, hogy a torkát lehűtse.

- Nem tudok többet énekelni - mondta -, de ha Morgaine úrnő elfogadná kölcsönben a hárfámat, szívesen venném, mert hallottam, milyen nagyszerű muzsikus.

- Igen, énekelj nekünk, gyermekem - mondta Morgause, és Arthur is kérlelőre fogta.

- Igen, régen hallottam a hangodat, és számomra ma is a legédesebb hang... talán mert a te hangodat hallottam először - mondta Arthur. - Úgy emlékszem, dallal altattál el, amikor még beszélni sem tudtam, pedig még magad is gyermek voltál. Mindig így emlékszem rád, Morgaine - tette hozzá, és olyan fájdalom ült a szemében, hogy Morgaine lehajtotta a fejét.

Ezt nem tudja megbocsátani Gwenhwyfar, hogy számára én viselem az Istennő arcát? Elvette Drustan hárfáját, fölé hajolt, és egyenként megérintette a húrokat.

- Másként van hangolva, mint az enyém - mondta, aztán felkapta a fejét, mert a csarnok alvégén valami történt. A falak között élesen szólalt meg a kürt, fegyveresek lába dobogott. Arthur félig felemelkedett, aztán visszaereszkedett a helyére, amikor négy kardos-pajzsos fegyveres csörtetett a terembe.

A fickók római sisakot viseltek - Morgaine látott egy-kettőt a megmaradtak közül Avalonban -, rövid, vörös katonazubbonyt és római fegyverzetet, mögöttük vastag, vörös katonaköpeny libbent. Morgaine alig hitt a szemének - mintha római légionáriusok jöttek volna elő a múltból; az egyik fickó pikájának tetején faragott aranyozott sas ült.

- Arthur, Britannia hercege - kiáltotta az egyik férfi. - Üzenetet hozunk neked Luciustól, Róma császárától.

Arthur felállt, és egy lépést tett a légionáriusnak öltözött férfiak felé.

- Britanniának nem hercege, hanem nagykirálya vagyok - mondta szelíden -, és nem ismerek Lucius császárt. Róma elbukott, barbárok, és nem kétlem, gazfickók kezére jutott. Az ember mégsem köti fel a kutyát gazdája pimaszságáért. Elmondhatjátok az üzenetet.

- Castor vagyok, a Valeria Victrix légió centuriója - mondta, aki előtte is beszélt. - Galliában újra megalakultak a légiók Lucius Valerius császár zászlaja alatt. Lucius üzenete a következő: te, Arthur, Britannia hercege továbbra is uralkodhatsz ezen a címen, amennyiben hat héten belül elküldöd neki a császári sarcot, amely negyven uncia aranyból, két tucat brit gyöngyből, három-három szekérnyi idevalósi vasból, ónból és ólomból, száz rőf brit gyapjúszövetből és száz rabszolgából áll.

Lancelet felpattant, és a király elé ugrott.

- Arthur uram - kiáltotta -, hadd nyúzzam meg ezeket a pimasz kutyákat, hogy vonyítva fussanak vissza a gazdájukhoz, és mondják meg annak az elmebeteg Luciusnak, hogy ha sarcot akar Britanniától, idejöhet, és megpróbálhatja elvenni...

- Várj, Lancelet - mondta szelíden Arthur, és a barátjára mosolygott -, nem ez a módja. - Végigmérte a légionáriusokat; Castor félig kihúzta a kardját, és Arthur komoran megszólalt. - Tilos fegyvert fogni ezen a szent napon az udvaromban, katona. Nem várom el egy galliai barbártól, hogy ismerje egy civilizált ország szokásait, de ha nem teszed a kardodat vissza a hüvelyébe, esküszöm, hagyom, hogy Lancelet elvegye tőled a legjobb tudása szerint. És nem kétlem, hogy sir Lancelet-ról még Galliában is hallottatok. De nem akarok vérontást a trónom előtt

Castor vicsorogva lökte vissza a hüvelyébe a kardját.

- Nem félek a lovagodtól, Lancelet-tól - mondta. - Az ő napjai már elmúltak a szászok elleni harcokban. De követként küldtek, azzal a paranccsal, hogy ne ontsak vért. Milyen választ vihetek a császárnak, Arthur herceg?

- Semmilyet, ha nem szólítasz a valódi címemen a saját csarnokomban - mondta Arthur. - De ezt mondd Luciusnak: Uther Pendragon követte a trónon Ambrosius Aureliust, amikor nem voltak rómaiak, hogy segítsék élethalálharcunkat a szászok ellen, és én, Arthur követtem atyámat, Uthert, engem pedig Galahad unokaöcsém követ Britannia trónján. Senki sincs, aki jogosan tarthatna igényt a császári bíborra. A római birodalom Britanniában már nem uralkodik. Ha Lucius uralkodni akar szülőföldjén, Galliában, és az ottaniak elfogadják királyuknak, én bizonnyal nem megyek oda, hogy kétségbe vonjam trónigényét; de ha csak egyetlen hüvelyknyi földre is igényt tart Britanniában vagy Kis-Britanniában, akkor nem kap tőlünk mást, mint három tucatnyi jó brit nyílvesszőt oda, ahol a legjobban használnak neki.

- Császárom ilyesféle pimasz válaszra számított - mondta a dühtől elfehéredve Castor -, és a következők elmondására adott nekem parancsot: Kis-Britannia már a kezében van, és Ban király fiát, Borst máris a saját kastélyába záratta fogolyként. És amikor Lucius császár már elpusztította egész Kis-Britanniát, akkor Britanniába jön, ahogyan egykor Claudius császár tette, és újra meghódítja az országot, az összes kékre festett barbár törzsfőnök ellenére.

- Mondd meg a császárodnak - mondta Arthur -, hogy változatlanul áll az ígéretem a három tucatnyi nyílvesszőről, csakhogy a mennyiséget immár háromszázra emelem, és más sarcot nem kap tőlem, mint a nyílvesszők egyikét a szívébe. Mondd meg neki azt is, hogy ha lovagomnak, sir Borsnak akár csak egyetlen haja szála is meggörbül, Lancelet-nak és Lionelnek, Bors fivéreinek a kezére adom, hogy elevenen nyúzzák meg, és megnyúzott testét akasszák ki a kastély falára. Most menj vissza a császárodhoz, és add át az üzenetet. Nem, Cai, senkit ne engedj hozzányúlni - a követ szent az istenek előtt.

Döbbent csend volt a csarnokban, amint a légionáriusok fürgén sarkon fordultak, és döngő léptekkel kivonultak. Amikor már kint voltak, zaj támadt, de Arthur felemelte a kezét, és újra csend lett.

- Holnap nem lesz hadijáték, mert hamarosan valódi csatákra kerül sor - mondta Arthur -, és díjként ennek az önjelölt császárnak az összerabolt zsákmányát ajánlom fel. Lovagok, reggelre álljatok készen, hogy a partvidékre lovagoljunk. Cai, a te dolgod az ellátás. Lancelet - halvány mosollyal pillantott a barátjára -, téged itt hagynálak, hogy őrizd a királynét, de mivel a testvéred van fogságban, tudom, hogy velünk akarsz jönni. Megkérem a papokat, hogy mondjanak szentmisét közületek azokért, akik meg kívánnak szabadulni bűneiktől, mielőtt csatába mennek, holnap hajnalban. Sir Uwaine - tekintetével megkereste legújabb társát, aki az ifjabb lovagok között ült -, most csatában szerzett dicsőséget kínálok neked hadijátékok helyett. Kérlek, hogy nővérem fiaként lovagolj mellettem, védd a hátamat az árulás ellen.

- Megtisztelsz, k-királyom - dadogta Uwaine, és ragyogott az arca, és Morgaine ekkor megértett valamit abból, hogyan készteti Arthur az embereit olyan őszinte rajongásra.

- Uriens, jó sógorom - mondta Arthur -, a királynét a te gondjaidra bízom - maradj Camelotban, és vigyázz rá, amíg visszatérek. - Megcsókolta Gwenhwyfar kezét - Úrnőm, megbocsáss, amiért véget vetünk a lakomának ismét hadban állunk.

Gwenhwyfar sápadt volt, mint a patyolat.

- Tudod, hogy megbocsátok, uram. Isten óvjon, drága férjem. - És megcsókolta Arthurt.

Arthur felállt, lefelé indult az emelvényről, közben többeket magához intett.

- Gawaine, Lionel, Gareth... minden lovag, jöjjetek velem!

Lancelet csak némi habozás után követte Arthurt.

- Kérd reám is Isten áldását, királyném.

- Jaj, Istenem, Lancelet... - mondta Gwenhwyfar, és mit sem törődve a rá szegeződő tekintetekkel, a férfi karjába vetette magát. Az gyengéden ölelte, és oly halkan beszélt, hogy Morgaine nem hallotta, de látta, hogy Gwenhwyfar sír. Ám amikor a királyné felemelte az arcát, az száraz és könnytelen volt. - Isten óvjon, drága szerelmem.

- És Isten óvjon téged is, szívem szerelme - mondta nagyon halkan Lancelet - Akár visszatérek, akár nem, Isten áldása legyen rajtad. - Morgaine-hoz fordult - Most örülök csak igazán, hogy meglátogatod Elaine-t. El kell vinned az üdvözletemet kedves asszonyomnak, és meg kell mondanod neki, hogy elmentem Arthurral, hogy megmentsem Bors fivéremet ettől a gazfickótól, aki Lucius császárnak nevezi magát. Mondd meg neki, hogy kérem Istent, hogy tartsa meg, és vigyázzon rá, és mondd meg a gyerekeimnek, hogy szeretem őket.

Lancelet némán állt, és egy pillanatig Morgaine azt hitte, őt is megcsókolja; de a férfi csak az arcát simogatta meg mosolyogva.

- Isten áldása legyen rajtad is, Morgaine - akár kívánod az áldását, akár nem.

És Arthur után sietett oda, ahol már gyülekeztek a lovagok. Uriens fellépett az emelvényre, és meghajolt Gwenhwyfar előtt.

- Állok a szolgálatodra, úrnőm.

Ha kineveti az öregembert, gondolta Morgaine, aki egyszeriben heves gyengédséget érzett az ura iránt, felpofozom! Uriens jót akart, és a feladat csupán szertartásos volt, a rokoni kapcsolat szerény elismerése; Camelot nagyon jól elvolt Cai és Lucan kezében, mint mindig. Ám Gwenhwyfar az udvarban megtanulta a diplomáciát.

- Köszönöm, sir Uriens - mondta ünnepélyesen. - Örülök, hogy itt vagy. Morgaine az én szeretett barátném és nővérem, boldog leszek, hogy ismét mellettem lesz az udvarnál.

Jaj, Gwenhwyfar, Gwenhwyfar, mekkora hazug vagy!

- Csakhogy nekem meg kell látogatnom Elaine húgunkat - mondta mézédesen Morgaine. - Lancelet megbízott, hogy számoljak be neki az eseményekről.

- Te mindig olyan jó vagy - mondta Uriens -, és minthogy a háború nem a mi vidékünkön dúl, hanem a csatorna túlsó felén, akkor mégy, amikor akarsz. Megkérném Accolont, hogy kísérjen el, de minden bizonnyal Arthurral kell mennie a partra.

Valóban rábízna Accolonra; mindenkiről csak jót feltételez, gondolta Morgaine, és őszinte szeretettel csókolta meg az urát.

- Elaine meglátogatása után, uram, megengeded, hogy meglátogassam egy nőrokonomat Avalonban?

- Azt teszed, úrnőm, amit akarsz - mondta Uriens -, de mielőtt elmégy, nem csomagolnád ki a holmimat? Az inasom sosem csinálja olyan ügyesen, mint te. És hagynál itt az orvosságaidból számomra?

- Természetesen - mondta Morgaine, és indult, hogy előkészítse az utazását; közben rezignáltan arra gondolt, hogy az elutazása előtt Uriens nyilván vele akar majd hálni az éjjel. Nos, eddig is kibírta, kibírja most is.

Micsoda szajha lett belőlem!

12

Morgaine tudta, hogy ezt az utazást csak akkor lesz képes megtenni, ha egyszerre mindig csak egy lépést teljesít, egy napon csak egy fokozatot. Az első állomás tehát Pellinore kastélya volt; keserű irónia, hogy az első feladata az volt, hogy szívélyes üdvözletet adjon át Lancelet feleségének és gyermekeinek.

Az első nap mindvégig a régi római úton haladt, dimbes-dombos vidéken. Kevin felajánlotta, hogy elkíséri, és ő kísértést érzett; elfogta a régi félelem, hogy most sem találja meg az Avalonba vezető utat, megint nem meri hívni az avaloni bárkát; hogy ismét tündérhonba téved, és örökre odavész. Nem mert menni Viviane halála óta...

De most ki kell állnia ezt a próbát, mint amikor papnő lett... Avalonból számkivetve egyedül ez a próba maradt, hogy valahogyan megpróbáljon visszajutni... a saját erejéből, nem a Kevinéből kell újra odajutnia.

Mégis félt; olyan régen járt ott.

A negyedik napon pillantotta meg Pellinore kastélyát, és aznap délben, a tó mocsaras partvidékén lovagolva, ahol már nyoma sem volt a sárkánynak, amely egykor a tóban rejtőzködött (bár szolgája és szolgálója megborzongtak, egymáshoz bújtak, és rettenetes sárkánymeséket mondtak egymásnak), meglátta azt a valamivel kisebb hajlékot is, amelyet Pellinore akkor adott Elaine-nek és Lancelet-nak, amikor összeházasodtak.

Inkább villa volt, mint kastély; ezekben a békés időkben azon a vidéken nem sok megerősített építmény volt. Tágas pázsit lejtett az út felé, és amint Morgaine felfelé lovagolt a házhoz, libák csapata kezdett hangos gágogásba.

Egy jól öltözött kamarás fogadta, a nevét tudakolta, és hogy mi járatban van.

- Morgaine úrnő vagyok, az észak-walesi Uriens király felesége, és Lancelet úrtól hozok üzenetet.

Egy szobába vezették, ahol megmosakodhatott, és felfrissíthette magát, aztán a nagyterembe, ahol tűz égett, és búzakenyeret tettek elé mézzel meg egy flaska jó bort. Morgaine untatónak találta ezt az ünnepélyes fogadtatást, elvégre rokon volt, nem hivatalos látogató. Egy idő múlva egy kisfiú lesett be az ajtón, és amikor látta, hogy Morgaine egyedül van, belépett. Szőke volt, kék szemű, az arcán aranyló szeplőkkel, és Morgaine nyomban tudta, kinek a fia, bár cseppet sem hasonlított az apjára.

- Te vagy az, akit Tündér Morgaine-nak neveznek?

- Én - mondta Morgaine. - És a nénéd vagyok, Galahad.

- Honnan tudod a nevemet? - kérdezte gyanakodva a kisfiú. - Boszorkány vagy? Miért hívnak Tündér Morgaine-nak?

- Mert Avalon ősi királyi véréből származom, és ott nevelkedtem. A nevedet pedig nem varázslat által tudom, hanem mert hasonlítasz édesanyádra, aki szintén rokonom.

- Édesapám neve is Galahad - mondta a gyermek -, de a szászok Tündérnyílnak nevezik.

- Azért jöttem, hogy elhozzam édesapátok üdvözletét, neked, édesanyádnak meg a húgaidnak - mondta Morgaine.

- Nimue olyan kis hülye - mondta Galahad. - Már nagylány, ötéves, de sírt, amikor édesapa hazajött, és nem hagyta, hogy édesapa felvegye és megcsókolja, mert nem ismerte meg. Te ismered édesapámat?

- Igen jól - mondta Morgaine. - Az édesanyja, a Tó Asszonya a nevelőanyám és a nagynéném volt.

A fiúcska elkomorodott.

- Édesanyám azt mondta, hogy a Tó Asszonya gonosz boszorkány.

- Édesanyád... - Morgaine elhallgatott, hiszen gyermek még, akivel beszél. - Édesanyád nem ismerte olyan jól az Úrnőt, mint én. A Tó Asszonya jó és bölcs asszony volt, és nagy papnő.

- Igazán? - Morgaine látta, hogy Galahad ezt nem tudja megemészteni. - Griffin atya azt mondja, csak férfi lehet pap, mert a férfiakat teremtette Isten a saját képmására, a nőket nem. Nimue azt mondta, pap szeretne leni, ha nagy lesz, meg akar tanulni írni, olvasni és hárfázni, de Griffin atya azt mondta, hogy egyetlen nő sem tudja megtanulni mindezt, még egyet sem közülük.

- Akkor Griffin atya téved - mondta Morgaine -, mert én mindezt tudom, sőt többet is.

- Nem hiszek neked - nézett Morgaine-ra ellenségesen Galahad. - Azt hiszed, mindenki téved, csak te nem, igaz? Édesanyám azt mondja, a kicsiknek nem szabad vitatkozniuk a felnőttekkel, és te úgy festesz, mint aki nem sokkal idősebb nálam. Nem vagy sokkal nagyobb nálam, igaz?

Morgaine nevetett a dühös gyermeken.

- De idősebb vagyok édesanyádnál és édesapádnál is, Galahad, ha nem is nőttem nagyra.

Elaine lépett be. A teste kikerekedett, a keble megereszkedett. Elvégre, mondta magának Morgaine, három gyermeket szült, és az egyiket még szoptatta. De most is bájos volt, aranyhaja úgy ragyogott, mint régen, és úgy ölelte meg Morgaine-t, mintha csak az előző nap váltak volna el.

- Látom, a fiammal már találkoztál - mondta. - Nimue a szobájában van büntetésben, mert pimasz volt Griffin atyával, és Gwennie, hála az égnek, alszik - sírós baba, szinte egész éjjel fenn voltam vele. Camelotból jöttél? Miért nem jött veled az uram, Morgaine?

- Azért jöttem, hogy elmondjam - mondta Morgaine. - Lancelet nem jön haza egy darabig. Háború van Kis-Britanniában, és Bors fivére kastélyát ostromgyűrűbe zárták. Arthur összes lovagjai a megsegítésére indultak, hogy kiszabadítsák, és leverjék a fickót, aki császárnak mondja magát

Elaine szeme könnyes lett, de a kis Galahad izgalomba jött.

- Ha idősebb lennék - mondta -, én is a társak közé tartoznék, és apám lovaggá ütne, és velük lovagolnék, és harcolnék ezekkel a vén szászokkal meg mindenféle vén császárral is!

Elaine hallotta már a történetet.

- Ez a Lucius őrült!

- Őrült vagy sem, serege van, és Róma nevében követelőzik - mondta Morgaine. - Lancelet azért küldött, hogy meglátogassalak, és csókoljam meg a gyerekeit, bár ez a fiatalember már nagy ahhoz, hogy kisbabaként csókolgassák - mosolygott Galahadre. - A mostohafiam, Uwaine legalábbis így gondolta, amikor akkora volt, mint te, és néhány napja lett Arthur lovagja.

- Mennyi idős? - kérdezte Galahad, és amikor Morgaine megmondta, hogy tizenöt éves, a kisfiú vadul számolgatni kezdett az ujjain.

- Hogy nézett ki az én drága uram? - kérdezte Elaine. Galahad, eredj a tanítódhoz, beszélni szeretnék a nénémmel - és amikor a gyermek elment, így folytatta. - Pünkösd előtt több időm volt beszélgetni Lancelet-val, mint a házasságunk eddigi éveiben összesen. Most fordult elő először, hogy több mint egy hetet tölthettem vele!

- Legalább most nem csinált fel - mondta Morgaine.

- Nem - mondta Elaine -, és nagyon tapintatos volt, és nem jött az ágyamba az utolsó hetekben, amikor Gwent vártuk - azt mondta, olyan nagy a hasam már, hogy nem okozna nekem élvezetet. Nem utasítottam volna vissza, de hogy őszinte legyek, szerintem ő nem akarta... hát így állunk, Morgaine.

- Elfelejted - mondta kesernyés mosollyal Morgaine -, hogy egész életemben ismertem Lancelet-t.

- Mondd csak - kérdezte Elaine -, ugyan egyszer megesküdtem, hogy sosem kérdezem meg tőled: Lancelet a szeretőd volt, háltál vele?

Morgaine a fiatalasszony elgyötört arcára pillantott, és gyengéden válaszolt.

- Nem, Elaine. Volt egy idő, amikor azt hittem... de arra sosem került sor. Nem szerettem őt, és ő sem szeretett engem. - És a legnagyobb meglepetésére, Morgaine tudta, hogy az igazságot mondta, bár addig sosem tudta.

Elaine a padlót bámulta, azt a pontot, ahol besütött a nap a vénséges, kifakult üvegen át, amely már a rómaiak óta ott volt

- Morgaine... pünkösdkor... Lancelet látta a királynét?

- Minthogy Lancelet nem vak, és a királyné emelvényen ült Arthur mellett, valószínűleg látta - mondta szárazon Morgaine.

Elaine türelmetlen mozdulatot tett.

- Tudod, miről beszélek!

Még mindig ilyen féltékeny? Ennyire gyűlöli Gwenhwyfart? Lancelet az övé, gyermekeket szült neki, tudja, hogy Lancelet tisztességes, mit akar még? De a könnyes szemű, kezét tördelő fiatalasszony láttán Morgaine szíve meglágyult.

- Elaine, beszélt a királynéval, és búcsúzáskor megcsókolta, amikor hadba indultak. De esküszöm neked, hogy udvaroncként beszélt a királynéval, nem mint szerelmes a szerelmessel. Ifjúkoruk óta ismerik egymást, és ha nem képesek elfelejteni, hogy egykor úgy szerették egymást, ami kétszer nem fordul elő az ember életében, miért irigyled tőlük? A felesége vagy, Elaine, és amikor megkért, hogy hozzam el az üzenetét, láttam, hogy nagyon szeret téged.

- És én megesküdtem, hogy ezzel elégedett leszek, igaz?

Elaine lehajtotta a fejét, és Morgaine látta, hogy vadul pislog, de nem sírt, és végül felemelte a fejét.

- Te, akinek annyi szeretőd volt, tudod, hogy mi a szerelem?

Morgaine úgy érezte egy pillanatig, hogy újra elragadja a régi vihar, a szerelem tébolya, amely Avalon napsütötte domboldalán őt meg Lancelet-t egymás karjába repítette, amely újra meg újra összesodorta őket, hogy végül keserűségben érjen véget az egész... nagy erővel eltaszította magától az emléket, és gondolatait Accolonnal töltötte be, aki ismét felébresztette a szívében meg a testében a nőiség édességét, amikor már öregnek, halottnak, elhagyottnak érezte magát., aki visszavezette az Istennőhöz, aki újra papnővé tette... úgy érezte, bíborvörös hullámok tolulnak az arcába. Lassan bólintott.

- Igen, gyermekem. Tudtam... tudom, mi a szerelem.

Látta, hogy Elaine-nek még rengeteg kérdése lenne, és arra gondolt, milyen jó lenne mindezt megosztani az egyetlen nővel, aki a barátja volt, amióta elhagyta Avalont, akinek ő hozta tető alá a házasságát - de nem. A papnő erejének része a titoktartás, és ha beszélne arról, amit Accolonnal megismert, az egész kikerülne a mágikus birodalomból, és ő nem lenne több kielégítetlen feleségnél, aki ágyba bújt a mostohafiával.

- De most másról kell beszélnünk, Elaine - mondta. - Emlékszel, hogy megesküdtél: ha segítek neked elnyerni Lancelet-t, nekem adod, amit kérek. Nimue elmúlt ötéves, immár nevelőszülőkhöz kerülhet. Holnap Avalonba utazom. Fel kell készítened, hogy velem jöjjön.

- Nem! - Elaine kiáltása szinte sikoly volt. - Nem, nem, Morgaine, ezt nem gondolhatod komolyan!

- Elaine, megesküdtél.

- Hogy ígérhettem oda egy meg sem született gyermeket? Nem tudtam, mit jelent... jaj, ne vidd el a lányomat, ne vidd el... nem viheted el ilyen kicsi korában!

- Megesküdtél - ismételte Morgaine.

- És ha nem adom?

Elaine úgy festett, mint a fújó macska, aki egy nagy, dühös kutya ellen védi a kölykeit.

- Ha nem adod - Morgaine hangja nyugodt volt, mint mindig -, amikor Lancelet hazajön, hallani fogja tőlem, hogyan jött létre ez a frigy, hogyan sírtál és könyörögtél nekem, hogy igézzem meg őt, hogy Gwenhwyfartól feléd forduljon. Lancelet az én varázslatom ártatlan áldozatának tart téged, Elaine, engem okol, nem téged. Tudja meg az igazat?

- Képes lennél rá? - szörnyülködött Elaine.

- Kipróbálhatod - mondta Morgaine. - Nem tudom, a keresztények hogy vannak az esküvel, de biztosíthatlak, hogy akik az Istennőt imádják, nagyon komolyan veszik. Én is komolyan vettem a te esküdet. Megvártam, amíg született egy másik lányod, de Nimue-t esküvel nekem ígérted.

- De... de mi lesz vele? Keresztény gyermek... hogyan küldhetem el az anyjától... a pogány boszorkányság világába...?

- De hiszen a rokona vagyok - mondta szelíden Morgaine. - Mióta ismersz engem, Elaine? Tudsz-e olyan becstelen vagy gonosz tettemről, amiért haboznál rám bízni egy gyermeket? Elvégre nem sárkány elé akarom vetni, és azok az idők is régen elmúltak, amikor a bűnözőket áldozatként égették el az oltáron.

- Akkor hát mi lesz vele Avalonban? - kérdezte Elaine annyira rettegve, hogy Morgaine már-már arra gondolt, Elaine mégis valami ilyen szörnyűséget képzel.

- Papnő lesz, aki megismeri Avalon bölcsességét - mondta Morgaine. - Egyszer majd olvasni tud a csillagokban, és megismeri a világ meg az égbolt minden titkait. - Azon kapta magát, hogy mosolyog. - Galahad mondta nekem, hogy Nimue meg akar tanulni írni, olvasni meg hárfázni, és Avalonban ezt senki nem fogja megtiltani neki. Kellemesebb élete lesz, mint ha valami kolostor iskolájába adnád. Mi mindenesetre kevesebb böjtöt és vezeklést követelünk a gyermekektől, mielőtt felnőnek.

- De... de mit mondok majd Lancelet-nak?

- Amit akarsz - mondta Morgaine. - A legjobb lenne, ha az igazat mondanád, hogy Avalonba küldted nevelkedni, hogy betöltsön egy ott megüresedett helyet. De az sem érdekel, ha hazudsz neki: mondhatod, hogy a kislány a tóba fulladt, vagy elragadta Pellinore sárkányának a kísértete, nekem ugyan mindegy.

- És a papok? Amikor Griffin atya meghallja, hogy a lányomat a pogányok földjére küldtem, hogy varázslónőt neveljenek belőle...

- Hogy neki mit mondasz, az a legkevésbé érdekel - mondta Morgaine. - Ha el akarod mondani neki, hogy kockára tetted a lelkedet, hogy az én bűbájam segítségével szerezz magadnak férjet, és cserében esküvel nekem ígérted az elsőszülött lányodat... nem? Gondoltam.

- Kemény vagy, Morgaine - mondta Elaine, és potyogtak a könnyei. - Nem kaphatnék néhány napot, hogy felkészítsem rá, hogy el kell mennie tőlem, hogy összecsomagoljam, amire szüksége lehet...

- Nem kell neki sok - mondta Morgaine. - Egy váltás fehérnemű, meleg holmi a lovagláshoz, vastag köpeny és erős cipő, semmi több. Avalonban megkapja a növendék papnők ruháját. Hidd el - mondta kedvesen -, szeretettel és tisztelettel veszik majd körül mint a legnagyobb papnő unokáját. És - hogy is szokták mondani a papjaitok - nálunk a szelet a nyírott bárányhoz igazítják. Nem kényszerítik szélsőséges dolgokra addig, amíg nem lesz képes kibírni őket. Azt hiszem, boldog lesz ott.

- Boldog? A gonosz boszorkányság fészkében?

Morgaine szavainak mélységes meggyőződése szíven találta Elaine-t.

- Esküszöm neked, hogy Avalonban boldog voltam, és amióta eljöttem, mindennap, éjjel-nappal csak arra vágytam, hogy oda visszatérjek. Hallottál-e már engem hazudni? Jöjj, hadd lássam a gyermeket!

- Megparancsoltam neki, hogy maradjon a szobájában, és napnyugtáig fonjon. Szemtelen volt a pappal, ezért a büntetés - mondta Elaine.

- De én elengedem a büntetést - mondta Morgaine. - Immár én vagyok a gyámja és a nevelőanyja, és a továbbiakban nem kell udvariaskodnia a papokkal. Vezess hozzá.

Másnap hajnalban ültek lóra. Nimue sírva vált el az anyjától, de még egy órát sem lovagoltak, amikor kíváncsian kezdett Morgaine-ra lesni a köpenye csuklyája alól. A korához képest magas volt, nem Lancelet anyjára, Viviane-re hasonlított, inkább Morgause-ra vagy Igraine-re; szőke volt, de annyi rézvörös és aranyszínű hajszála volt, hogy Morgaine úgy vélte, később a lányka haja inkább vörös lesz. A szeme pedig olyan kék volt, mint a patakparton nyíló, apró erdei ibolya.

Indulás előtt csak egy kis vizezett bort ittak, hát Morgaine megkérdezte:

- Éhes vagy, Nimue? Megállhatunk, és megreggelizhetünk, mihelyt tisztásra bukkanunk, ha akarod.

- Igen, néném.

- Jól van.

És Morgaine hamarosan leszállt a lováról, és a kislányt is leemelte a póniról.

- Néném... - A gyermek lesütötte a szemét, feszengett.

- Ha vizelned kell, eredj a fa mögé a szolgálóval - mondta Morgaine -, és soha többé ne szégyelld, amit Isten teremtett.

- Griffin atya szerint nem illendő...

- És soha többé ne gyere nekem azzal, hogy mit mondott neked Griffin atya - mondta Morgaine gyengéden, de úgy, hogy szavai mögött érződjön a keménység. - Az elmúlt, Nimue.

Amikor a gyermek visszajött, döbbent csodálkozás ült az arcán.

- Egy nagyon kicsi alak lesett rám egy fa mögül. Galahad azt mondta, téged Tündér Morgaine-nak hívnak. Tündér volt, néném?

Morgaine megrázta a fejét

- Nem, a dombvidék ősi népének egyik tagját láttad, éppen olyan valóságosak, mint te vagy én. Jobb nem beszélni róluk, Nimue, nem venni róluk tudomást. Nagyon félénkek, félnek a falvak meg a tanyák népétől.

- Akkor hol élnek?

- A dombokon és az erdőkben - mondta Morgaine. - Nem tudják elviselni, hogy a földet, aki az édesanyjuk, ekével megerőszakolják, és teremni kényszerítik, és nem élnek falvakban.

- Ha nem szántanak és vetnek, néném, akkor mit esznek?

- Csak olyasmit, amit a föld szabad akaratából ad nekik - mondta Morgaine. - Gyökereket, bogyókat és fűszerszámokat, gyümölcsöt és magvakat. Húst csak nagy ünnepeken vesznek magukhoz. Ahogy mondtam neked, jobb nem beszélni róluk, de hagyhatsz nekik egy kis kenyeret a tisztás szélén, van belőle bőven. - Letört egy darabot egy cipóból, és hagyta, hogy Nimue az erdő szélére vigye. Elaine valóban tíznapi útravalót adott nekik az Avalonig tartó rövid útra.

Ő maga nem sokat evett, de hagyta, hogy Nimue megkapjon mindent, amit kért, és maga kent mézet a kislány kenyerére; lesz még bőven idő a lányka kiképzésére, és még úgyis növésben van.

- Te nem eszel húst, néném - mondta Nimue. - Böjtnap van?

Morgaine-nak hirtelen eszébe jutott, hogyan kérdezgette annak idején Viviane-t.

- Nem, nem gyakran eszem.

- Nem szereted? Én szeretem.

- Akkor edd. A papnők nem gyakran fogyasztanak húst, de nem tilos, kivált egy ilyen kislánynak, amilyen te vagy még.

- A papnők olyanok, mint az apácák? Mindig böjtölnek? Griffin atya azt mondja... - Elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Morgaine azt mondta, ne idézze a papot. Morgaine elégedett volt: a gyermek gyorsan tanul.

- Úgy értettem - mondta Morgaine -, hogy nem kell aszerint viselkedned, amit a pap mondott. De nyugodtan elmondhatod, hogy mit beszélt, és egyszer majd képes leszel magad különválasztani, hogy mi igaz abban, amit mondott, és mi butaság vagy még rosszabb.

- Azt mondja, az emberek a bűneikért böjtölnek? Igazán?

Morgaine a fejét rázta.

- Avalonban is böjtölnek néha az emberek, hogy megtanítsák a testüket, hogy azt tegye, amit kell, anélkül, hogy olyan követeléseket támasztana, amelyeket bajos kielégíteni. Előfordul, hogy az embernek meg kell lennie élelem vagy víz vagy alvás nélkül, és a testnek a szellem szolgájának kell lennie, nem az urának. Az elme nem képes szent dolgokkal vagy tudással foglalkozni, nem képes elcsendesülni hosszú meditációra, amely megnyitja az elmét más birodalmak felé, amikor a test kiált: “Éhes vagyok!” vagy “Szomjazom!” Ezért megtanuljuk elcsendesíteni ezt a zsivajt. Érted?

- N-nem igazán - mondta bizonytalanul a gyermek.

- Majd megérted, ha idősebb leszel. Egyelőre edd meg a kenyeredet, mert megyünk tovább.

Nimue végzett a mézes kenyérrel, és alaposan megtörölte a kezét egy fűcsomóval.

- Griffin atyát sem értettem soha, de ő mindig mérges volt ezért. Megbüntettek, amikor megkérdeztem, hogy miért kell böjtölnünk és imádkoznunk a bűneinkért, amikor Krisztus már megbocsátotta őket, és azt mondta, ez pogányság, és rávette anyát, hogy küldjön a szobámba. Mi a pogányság, néném?

- Bármi, ami a papnak nem tetszik - mondta Morgaine. - Griffin atya ostoba. A keresztény papok legjobbjai nem tömik a hozzád hasonló, bűnt elkövetni képtelen, kicsi gyerekek fejét azzal, hogy mindig a bűnről beszélnek. Elegendő lesz a bűnről akkor beszélni, amikor már képes leszel elkövetni, Nimue, vagy amikor már választani tudsz jó és rossz között.

Nimue engedelmesen felült a pónijára, de egy idő múlva megszólalt.

- Morgaine néném, én mégsem lehetek jó kislány. Szüntelenül bűnt követek el. Mindig gonosz dolgokat cselekszem. Nem lep meg, hogy anya elküldött. Azért küld olyan gonosz helyre, mert én is gonosz vagyok.

Morgaine torkát fájdalom szorította el. Már éppen ő is lóra akart szállni, de most Nimue-hoz sietett, karjába kapta a kislányt, és össze-vissza csókolta.

- Soha többé ne mondd ezt, Nimue! - mondta kifulladva. - Soha! Nem igaz, esküszöm, hogy nem igaz! Édesanyád egyáltalán nem akart elküldeni, és ha azt gondolta volna, hogy Avalon gonosz hely, nem küldött volna oda, bármivel is fenyegettem!

- Akkor miért küldött el? - kérdezte félénken Nimue.

Morgaine még mindig karja minden erejével ölelte a kislányt.

- Mert már akkor Avalonnak ígértek, mielőtt megszülettél, gyermekem. Mert nagyanyád papnő volt, és mert nekem nincs leányom az Istennő számára, és azért küldenek Avalonba, hogy bölcsességet tanulj, és az Istennőt szolgáld. - Észrevette, hogy patakzanak a könnyei Nimue fejére. - Ki hitette el veled, hogy ez büntetés?

- Az egyik asszony... miközben a fehérneműmet csomagolta... - Nimue elakadt. - Hallottam, amikor azt mondta, hogy édesanyának nem szabadna engem ilyen gonosz helyre küldeni... Griffin atya pedig gyakran mondogatta nekem, hogy rossz kislány vagyok...

Morgaine leereszkedett a földre, és az ölében ringatta a gyermeket.

- Nem, nem - mondta gyengéden -, nem, drágám, nem. Jó kislány vagy. Ha csintalankodsz, lustálkodsz, vagy engedetlenkedsz, az nem bűn, csak még kicsi vagy ahhoz, hogy különb légy, de ha majd megtanulod, hogy helyesen cselekedj, úgy fogsz tenni. - És mert úgy vélte, ez a beszélgetés meghaladja a kislány ismereteit, így folytatta. - Nézd azt a pillangót! Sosem láttam még ilyen színűt! Gyere, Nimue, felteszlek a pónira - mondta, és élénk figyelemmel hallgatta, ahogyan a kislány a pillangókról csacsogott.

Egyedül egy nap alatt eljutott volna Avalonig, de Nimue pónijának kurta lábai nem győzték a távolságot, így hát egy tisztáson aludtak. Nimue még sosem aludt a szabadban, és félt a sötéttől, amikor eloltották a tüzet. Így hát Morgaine hagyta, hogy a kicsi odabújjon hozzá, és fektében egymás után mutogatta neki a csillagokat.

A kislányt kifárasztotta a lovaglás, és hamar elaludt, de Morgaine ébren feküdt. Nimue feje nyomta a karját, és újra elfogta a félelem is. Olyan sokáig volt távol Avalontól. Lépésről lépésre visszaszerezte a régi tudását vagy azt, amire emlékezni tudott belőle; de nem maradt-e ki valami létfontosságú?

Végül elaludt, de hajnal előtt mintha lépteket hallott volna a tisztáson, és Holló állt előtte. Sötét köntösét és pettyes őzbőr tunikáját viselte, és azt mondta: “Morgaine! Morgaine, kedvesem!” A hangja, amelyet Morgaine az Avalonban töltött évek alatt csupán egyszer hallott annyira tele volt meglepődéssel és örömmel és csodálkozással, hogy Morgaine felébredt, és körülnézett a tisztáson, mert félig azt remélte, hogy ott találja a hús-vér Hollót. De a tisztáson nem volt semmi, egy kis ködfolt csupán, amely eltakarta a csillagokat, és Morgaine újra lefeküdt, és nem tudta, álmodott-e, vagy Holló a Látás segítségével tudja, hogy közeledik. A szíve hevesen vert, szinte fájt.

Nem lett volna szabad ilyen sokáig elmaradnom. Viviane halála után meg kellett volna próbálnom visszatérni. Még ha a kísérletbe belehaltam volna is, meg kellett volna próbálnom... Kellek-e majd nekik most, öregen, megviselten, kihasználtan, amikor a Látás lassan elhagy, és semmit sem vihetek nekik?

Mellette a gyermek álmában hangot adott, és megmozdult; áthelyezte a testsúlyát, és még jobban Morgaine karjába fészkelte magát. Morgaine átkarolta, és azt gondolta, Viviane unokáját viszem nekik. De ha csak miatta engednek vissza, az a halálnál is keservesebb lesz. Hát örökre elűzött volna az Istennő?

Végül mégis elaludt, és csak akkor ébredt fel újra, amikor már teljes volt a nappali világosság, és megindult a ködszitálás. A rosszul induló nap rosszul is folytatódott; déltájban Nimue pónijának leesett az egyik patkója, és bár Morgaine türelmetlen volt, és a legszívesebben maga elé ültette volna a kislányt - ő maga a legkönnyebb teher volt a lovának, amely könnyedén elvitt volna kétszer akkora terhet is -, de nem akarta, hogy a kis állat lesántuljon, tehát le kellett térniük az útról, hogy keressenek egy falut, ahol van kovács. Nem akarta, hogy a környéken elterjedjen a hír, hogy a király nővére Avalonba tart, de most már nem lehetett a dolgon segíteni. Errefelé olyan kevés esemény volt, hogy bármi történt is, nyomban szárnyra kapott a híre.

Egyszóval, a dolgon nem lehetett segíteni; szegény kis állat nem tehetett róla. Végül találtak egy kis falut nem messze a főúttól. Egész nap esett az eső; bár nyár közepe volt, Morgaine reszketett, a gyermek pedig nedves volt és nyugtalan. Morgaine nemigen törődött a panaszkodásával; sajnálta, különösen akkor, amikor Nimue halkan sírdogálni kezdett a mamája után, de ezen sem lehetett segíteni, és a tanuló papnő egyik első feladata, hogy elviselje a magányt. Nimue-nak tehát addig kell sírnia, amíg megtalálja a maga vigaszát, vagy megtanul anélkül élni, ahogyan a Szüzek Házában minden lány.

Jóval elmúlt már dél, bár az ég olyan felhős volt, hogy egyáltalán nem látták a napot. Az évnek ebben a szakában azonban a nap későn nyugodott le, és Morgaine nem óhajtott még egy éjszakát az úton tölteni. Úgy határozott, hogy addig lovagolnak, amíg még látják az utat, és az is felbátorította, hogy amint ismét elindultak, Nimue abbahagyta a nyafogást, és érdeklődéssel szemlélt mindent, ami az útjukba került. Immár igen közel jártak Avalonhoz. Nimue olyan álmos volt, hogy imbolygott nyergében, ezért Morgaine inkább maga elé ültette. De amikor a tó partjára értek, a gyermek felébredt.

- Már ott vagyunk, néném? - kérdezte, amikor Morgaine letette a földre.

- Nem, de már nincs messze - mondta Morgaine. - Ha minden jól megy, fél órán belül vacsorázhatsz, és lefekhetsz.

És ha nem megy jól? Morgaine nem volt hajlandó erre gondolni. A kétség végzetesen hat az erőre és a Látásra... Öt esztendőt töltött azzal, hogy aprólékosan visszaidézte a lépéseit a kezdetektől fogva; most ismét úgy volt, ahogyan korábban, Avalonból kivetve, és ez az egyetlen próba várt rá, Van-e erőm visszatérni...?

- Semmit sem látok - mondta Nimue. - Ez lenne az a hely? De hiszen itt nincs semmi, néném. - És félősen nézte a vészjósló partot, az esőben zizegő, magányos nádszálakat.

- Csónakot küldenek értünk - mondta Morgaine.

- De honnan fogják tudni, hogy itt vagyunk? Hogy láthatnak minket ebben az esőben?

- Én hívom a csónakot - mondta Morgaine. - Légy csendben, Nimue. - Morgaine-ban visszhangzott a rémült gyermek kérdése, de most, amikor végre az otthona partján állt, feltört benne a régi tudás, eltöltötte, túl is csordult rajta. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, hogy elmormolja élete legszenvedélyesebb imáját, aztán mély lélegzetet vett, és az égre emelte két karját.

Egy pillanatig nem érzett semmit, és majd megszakadt a szíve a kudarctól; aztán mintha lassan fény ereszkedett volna rá, amely eltöltötte, és hallotta, hogy mellette a kislány felkiált az ámulattól; de nem volt erre ideje, mert érezte, hogy a teste híd a Menny és a Föld között. Nem tudatosan mondta ki az erő igéjét, hanem úgy lüktetett egész testében, mint a mennydörgés... csend. Csend. Nimue sápadt és néma mellette. Aztán a Tó homályos, fénytelen vize megmozdult, mint amikor a köd kavarog... aztán egy árnyék, aztán Avalon hosszú és sötét és fénylő bárkája lassan kivált a ködfoltból. Morgaine-ból hosszú sóhaj, félig-meddig zokogásféle szakadt fel.

A bárka hangtalanul siklott a partig, de ahogy földet érve megcsikordult a feneke, az nagyon is valóságos volt. Sok apró, sötét emberke mászott ki, és megragadták a lovak kötőfékét, hódolva Morgaine előtt.

- A másik úton vezetjük őket, úrnő - mondták, és eltűntek az esőben.

Egy másik hátralépett, hogy Morgaine a bárkába léphessen, beemelhesse az ámuló gyermeket, kezét nyújthassa a rémült szolgáknak. És leszámítva a lovakat elvezető emberke halk szavait, a bárka csendben siklott ki a vízre.

- Mi az az árnyék, néném? - kérdezte suttogva Nimue, amint az evezők ellökték a bárkát a parttól.

- Glastonbury temploma - mondta Morgaine, és maga is csodálkozott, hogy nyugodt a hangja. Az a másik sziget, amelyet innen láthatunk. Nagyanyád, édesapád anyja ott van eltemetve. Egyszer talán meglátod a sírkövét.

- Odamegyünk?

- Ma nem.

- De a csónak egyenesen arrafelé tart... Azt hallottam, hogy Glastonbury szigetén van egy zárda is...

- Nem - mondta Morgaine -, nem oda megyünk. Várj, és figyelj, és maradj csendben.

Most következett az igazi próba. Láthatták őt Avalonból a Látással, és elküldhették a bárkát, de képes lesz-e szétnyitni Avalon ködét... ez lesz a próbája mindannak, amit az utóbbi években tett. Nem szabad próbálkoznia és kudarcot vallania, egyszerűen meg kell tennie, anélkül, hogy gondolkodna rajta. Most a tó kellős közepén voltak, ahonnan még egy evezőcsapás abba az áramlatba vitte volna őket, amely Glastonbury szigetéhez sodorta volna a csónakot... Morgaine gyorsan felállt, köntöse hullámozva fogta körül, és két karját az égre emelte. Ismét emlékezett... olyan volt, mint amikor először tette meg, amikor először döbbentette meg a felismerés, hogy a hatalmas erőáram néma, holott mennydörögve kellene robbannia az égen... nem merte kinyitni a szemét, amíg meg nem hallotta, hogy Nimue ijedten és ámulva felkiált...

Az eső megszűnt, és a lenyugvó nap utolsó sugaraiban Avalon szigete zölden és szépségesen tárult fel előttük, a tavon napfény játszott, napfény csillant a kőkör kövei között a Toron, napfény verődött vissza a templom fehér faláról. Morgaine mindezt csak homályosan látta a könnyein át; megszédült, el is esett volna, ha nem fogja meg a vállát egy kéz.

Otthon, otthon, itt vagyok, hazatértem...

Érezte, hogy a csónak kifut a kavicsos partra, és összeszedte magát. Nem látszott helyesnek, hogy nem a papnő ruháját viselte, bár köntöse alatt, mint mindig, a derekán lapult Viviane kis kése. Nem látszott helyesnek... selyemfátylai, a gyűrűk vékony ujjain... Morgaine királyné Észak-Walesből, nem Avaloni Morgaine... nos, ezen lehet változtatni. Büszkén felszegte a fejét, mély lélegzetet vett, és kézen fogta a gyermeket. Bármennyire megváltozott, bármennyi év telt is el, Avaloni Morgaine volt, a Nagy Istennő papnője. Túl a ködök és árnyak taván talán egy öreg és nevetséges király asszonya egy távoli országban... de akkor is papnő, és Avalon ősi királyi véréből való.

Meglepődés nélkül látta, amint kilépett a partra, hogy előtte bókoló szolgák sora áll, mögöttük pedig, rá várva papnők sötétbe öltözött alakjai... tudtak az érkezéséről, idejöttek köszönteni itthon. És a papnők során át megpillantotta az arcot és az alakot, amelyet csak álmában látott, a magas, királynői termetű, szőke lányt, akinek aranyhaja fonatokban díszítette a homlokát. A nő Morgaine-hoz sietett a többi papnő során át, és megölelte.

- Köszöntelek, rokon - mondta lágyan. - Köszöntelek itthon, Morgaine.

És Morgaine kimondta a nevet, amelyet csak álmában hallott mindaddig, amíg Kevin el nem mondta neki, megerősítve az álmát.

- Üdvözöllek, Niniane, itt hozom Viviane leányunokáját. Itt fog nevelkedni, és Nimue a neve.

Niniane kíváncsian nézte Morgaine-t, aki azon tűnődött, vajon mit hallhatott felőle a lány az évek során. De aztán Niniane lehajolt a kislányhoz.

- És ő lenne Galahad kislánya?

- Nem - mondta Nimue -, Galahad a bátyám. Én a jó lovag, Lancelet lánya vagyok.

Niniane mosolygott.

- Tudom - mondta -, de mi nem azt a nevet használjuk, amelyet a szászok adtak édesapádnak, és valójában, tudod, ugyanaz a neve, ami a bátyádnak. Nos, Nimue, azért jöttél, hogy papnő légy?

Nimue körülpillantott a lenyugvó nap fényében fürdő tájon.

- Morgaine néném ezt mondta. Szeretnék megtanulni írni, olvasni és hárfázni, ismerni a csillagokat meg azt a sok mindent, amit ő. Ti igazán gonosz boszorkányok vagytok itt? Azt hittem, a boszorkány öreg és csúf, de te nagyon szép vagy. - Az ajkába harapott - Már megint csúnyákat mondok.

Niniane nevetett.

- Mindig mondd ki az igazat, gyermekem. Igen, varázslónő vagyok. Nem tartom magam csúnyának, de azt neked kell eldöntened, hogy jó vagyok-e vagy rossz. Az Istennő munkáját próbálom végezni, és ez a legtöbb, amit bárki tehet.

- Én is megpróbálnám, ha megmondjátok, hogyan kell - mondta Nimue.

A nap a látóhatár alá bukott, és a partra egyszeriben szürke félhomály telepedett. Niniane intett; egy fáklyát tartó szolga újabb fáklyáért nyúlt, a fény gyorsan terjedt kézről kézre, és a part nemsokára fáklyafényben úszott. Niniane megcirógatta a kislány arcát.

- Amíg nem leszel olyan idős, hogy magad is felismerd az Istennő akaratát, engedelmeskedsz-e az itteni szabályoknak, engedelmeskedsz-e az asszonyoknak, akik itt a gondodat viselik?

- Megpróbálom - mondta Nimue -, de állandóan felejtek. És túlságosan sokat kérdezek.

- Annyit kérdezel, amennyit csak akarsz, amikor itt az ideje, de egész nap lovagoltál, és késő van, tehát az első parancs, amit most adok neked, hogy légy jó kislány, vacsorázz meg, fürödj meg, és menj aludni. Búcsúzz el a nénédtől, és indulj Lheannával a Szüzek Házába. - Egy zömök, anyás külsejű, papnői ruhát viselő asszonynak intett.

Nimue szipogott.

- Most kell elbúcsúznom? Nem holnap, Morgaine néném? Azt hittem, itt is veled leszek.

- Nem - mondta igen gyengéden Morgaine -, a Szüzek Házába kell menned, és azt kell tenned, amit mondanak neked. - Megcsókolta a virágszirom arcocskát. - Az Istennő áldása legyen rajtad, drágám. Újra találkozunk, ha Ő is akarja. - És beszéd közben látta ugyanezt a Nimue-t magas, felnőtt nőként, sápadtan és komolyan, homlokán a kék félholddal, és látta a Halálbanya árnyát... megtántorodott, és Niniane elkapta.

- Fáradt vagy, Morgaine úrnő. Küldd aludni a kicsit, és jöjj velem. Ráérünk beszélni holnap.

Morgaine megcsókolta Nimue fejét, és a kislány engedelmesen elment Lheannával. Morgaine szemére sötét köd ereszkedett; Niniane belekarolt.

- Támaszkodj rám. Jöjj a termeimbe, ahol pihenhetsz.

Niniane abba a lakrészbe vezette, amely egykor Viviane-é volt, és a kis szobába, ahol egymást váltva aludtak a Tó Asszonyát szolgáló papnők. Egyedül maradva, Morgaine összeszedte magát. Egy pillanatig eltűnődött, vajon azért hozta-e ide Niniane, hogy hangsúlyozza: ő a Tó Asszonya, nem Morgaine... aztán leállította magát; az ilyesfajta intrikák az udvarra jellemzők, nem Avalonra. Niniane egyszerűen a legkellemesebb és legelzártabb szobát adta neki. Egykor Holló lakott itt a maga szentséges némaságában, hogy Viviane taníthassa...

Morgaine lemosta fáradt testéről az út viszontagságait, felvette a festetlen gyapjúköntöst, amely az ágyon hevert, még az odatett ételből is evett, de a meleg, fűszeres borból nem ivott. A kandalló mellett kőkorsó állt, abból merített egy kanállal, és könnybe lábadt szemmel itta meg.

Avalon papnői csak a Szent Kút vizét isszák... Újra az ifjú Morgaine volt, aki az otthona falai közt alszik. Lefeküdt, és úgy aludt, mint a gyermek.

Sosem jött rá, mi ébresztette fel. Lépést hallott a szobában, aztán csend lett. A kihunyó tűz utolsó felvillanásánál és a zsalugáteren beszűrődő holdfénynél egy fátyolos alakot látott, és egy pillanatig azt hitte, Niniane jött, hogy beszéljen vele; de a vállra omló haj hosszú és sötét volt, a sötét arc pedig gyönyörű és nyugodt. Az egyik kézen egy régi seb megsötétedett, megvastagodott foltját pillantotta meg... Holló! Felült.

- Holló! Te vagy az?

Holló ujjai az ajkát érintették a némaság régi jeleként; odalépett Morgaine-hoz, lehajolt, és megcsókolta. Egyetlen szó nélkül ledobta hosszú köpenyét, és Morgaine mellé feküdt, a karjába vette. A félhomályban Morgaine látta a karon és a halvány, súlyos keblen végigfutó többi sebhelyet... egyikük sem szólt egyetlen szót sem, sem akkor, sem később. Mintha a való világ és Avalon egyaránt elúsztak volna, és Morgaine újra tündérhonban lett volna, az úrnő karjában... Morgaine a fejében hallotta Avalon ősi áldásának szavait, amint Holló lassan, rituális némasággal és jelentőséggel érintette, és a hang mintha körötte reszketett volna a csendben. Áldott legyen a láb, amely idehozott... áldott a térd, amely meghajlik az Ő oltára előtt... áldott az Élet kapuja...

És ekkor a világ áradni és változni és mozogni kezdett körülötte, és egy pillanatig nem Holló volt ott a csendben, hanem egy fénylő alak, akit egyszer látott, évekkel korában, amikor átkelt a nagy csenden... és Morgaine tudta, hogy ő is fénytől sugárzik... a mélyen áradó csendben. És aztán ismét Holló volt az, aki ott feküdt mellette, a hajából a szertartásoknál használt fűszerszámok illata áradt, egyik karjával átölelte, és néma ajka éppen csak érintette Morgaine arcát. Morgaine látta, hogy sötét hajában hosszú, ősz csíkok vannak.

Holló megmozdult, felkelt. Most sem szólt, de valahonnan ezüst félholdat vett elő, a papnő rituális ékszerét. Morgaine-nak a lélegzete is elállt, mert tudta, hogy az ékszert ő hagyta az ágyán a Szüzek Házában, amikor elszökött Avalonból, a méhében Arthur gyermekével... némán, csak félig-meddig tiltakozva hagyta, hogy Holló a nyakába kösse; ám a lenyugvó hold utolsó sugaránál Holló még mutatott neki egy megvillanó kést, önnön derekára kötve. Morgaine bólintott, tudva, hogy Viviane rituális kése soha többé, amíg él nem kerül le az ő derekáról; elégedetten vette tudomásul, hogy az ő hátrahagyott kését Holló fogja viselni mindaddig, amíg nem láthatja Nimue derekára kötve.

Holló fogta a borotvaéles kést, és Morgaine szinte álomban nézte, amint felemeli; úgy legyen, még ha most véremet kívánja ontani is az Istennő előtt, akitől megpróbáltam elszökni... de Holló a kést a maga torkához szorította; a mellcsontja fölött ejtett kis sebből egyetlen vércsepp csordult ki, és Morgaine lehajtotta a fejét, elvette a kést, és apró vágást ejtett a szíve fölött.

Öregek vagyunk, Holló meg én, már nem a méhünkből ontunk vért, hanem a szívünkből... és később eltűnődött, hogy Holló mit akarhatott. Holló lehajolt, és lenyalta a vért a kis sebről; Morgaine ajkát a kibuggyanó vércseppre tapasztotta Holló keblén, tudva, hogy ez a szövetség jóval több az eskünél, amelyet akkor tett, amikor nővé érett. Aztán Holló ismét a karjába vette.

Lányságomat az Agancsosnak adtam. Gyermeket szültem az Istennek. Szenvedélyesen lángoltam Lancelet-ért, és Accolon tett újra papnővé a felszántott földön, amelyet megáldott a Tavasz Szüze. Mégsem tudtam soha, milyen az, amikor egyszerűen szeretettel elfogadnak... Félálmában Morgaine úgy érezte, mintha az anyja ölében feküdne... nem, nem Igraine-ében, hanem mintha újra a Nagy Anya ölelné a karjába...

Amikor felébredt, egyedül volt. Amint Avalon napfényére nyitotta a szemét, sírva örömében, eltűnődött, nem álmodta-e az egészet. Ám a szíve felett ott volt a cseppnyi alvadt vér; és a párnáján ott feküdt az ezüst félhold, a papnő rituális ékszere, amelyet hátrahagyott, amikor elmenekült Avalonból. Pedig Holló a nyakába kötötte...

Morgaine most a nyakába kötötte a vékony szíjon függő ékszert. Soha többé nem válik meg tőle; az ékszerrel együtt fogják eltemetni. Remegő ujjakkal kötötte meg a szíjat, tudva, hogy ez valójában újbóli felszentelés. Más is volt a párnán, és egy percig állandóan változott, egy ki nem feslett rózsabimbó, egy kinyílt rózsa, és amikor Morgaine a kezébe vette, éppen csipkebogyó volt, telt és kerek és vörös, a rózsa fanyar életétől lüktető. Amint nézte, összeráncosodott, összetöpörödött, összeszáradva feküdt a tenyerében; és Morgaine egyszerre megértette.

A virág, de még a gyümölcs is csak a kezdet. A magban rejlik az élet és a jövő.

Morgaine nagyot sóhajtva kötötte a magot egy kis selyemdarabba, mert tudta, hogy ismét el kell hagynia Avalont. Még nem fejezte be a munkáját, és akkor választotta meg munkájának és próbatételének a helyét, amikor elmenekült Avalonból. Egyszer talán visszatérhet, de az az idő még nem jött el.

És ami vagyok, annak rejtve kell maradnia, ahogyan a rózsa ott rejtőzik a magban. Felállt, és felvette királynői öltözékét. Egyszer majd újra övé lehet a papnő köntöse, de még meg kell szolgálnia a jogot, hogy viselhesse. Aztán csak ült, és várta, hogy Niniane magához hívassa.

Amikor a központi terembe lépett, ahol oly gyakran nézett szembe Viviane-nel, az idő lecsapott, és körbe járt, és visszatért önmagába, úgy, hogy Morgaine egy pillanatig úgy vélte, Viviane-t kell látnia ott, ahol oly gyakran ült, amint eltörpül a trónuson, mégis imponáló, betölti az egész termet... aztán pislogott egyet, és Niniane ült ott, a magas, karcsú és szőke; Morgaine úgy látta, Niniane gyermek csupán, aki játékból ül a trónuson.

És ekkor hirtelen megrohanta az, amit Viviane mondott neki oly sok esztendővel azelőtt; olyan szintet értél el, ahol az engedelmességen változtathat önnön ítéleted... és egy pillanatra önnön ítélete azt súgta, hogy álljon félre, és Niniane-nek csak olyasmit mondjon, ami megnyugtatja őt. Aztán rátört a neheztelés hulláma a gondolattól, hogy ez a gyermek, ez az ostoba és hétköznapi, papnői ruhába bújt leány ott merészel ülni, ahol Viviane ült, és parancsolni mer Avalon nevében. Csupán azért választották, mert Taliesin véréből származott... Hogy merészel itt ülni, és parancsolgatni nékem...?

Úgy pillantott le a lányra, hogy tudta, közben valahogyan újra magára öltötte a régi ragyogást és fenséget, és a Látás hirtelen rohamában szinte olvasni tudta Niniane gondolatait.

Neki kellene itt ülnie a helyemen, gondolta Niniane, hogyan tudnék tekintéllyel szólni Tündér Morgaine királynővel... és a gondolatot elhomályosította félig az előtte álló, idegen és hatalmas papnő iránti tiszteletteljes félelem, félig az egyszerű bosszankodás, ha nem szökött volna el, és nem szegte volna meg az esküjét, most nem kínlódnék ennek a helynek a betöltésével, amelyről mindketten tudjuk, hogy alkalmatlan vagyok rá.

Morgaine odalépett, megfogta a lány kezét, és Niniane-t meglepte Morgaine gyengéd hangja.

- Sajnálom, szegény kislányom, és az életemet adnám, hogy visszatérhessek ide, és levegyem rólad a terhet. De nem lehet, nem merem. Nem rejtőzködhetek itt, nem bújhatok el a feladatom elől, csak azért, mert vágyom az otthonom után. - Nem érzett már dühöt, sem megvetést a lány iránt, akit akarata ellenére a helyére ültettek, csak egyszerűen szánalmat. - Elkezdtem egy munkát nyugaton, amelyet be kell fejeznem - ha félkészen hagyom, inkább el se kezdtem volna. Te nem foglalhatod el ott a helyemet, ezért, az Istennő segítsen mindkettőnket, meg kell tartanod itt a helyemet. - Lehajolt, és szorosan átölelte a lányt - Szegény, kicsi rokon, mindkettőnknek megvan a sorsunk, és nem menekülhetünk előle... ha itt maradtam volna, az Istennő a maga módján bánt volna velem, de hiába próbáltam elmenekülni a kötelességem elől, amelyre felesküdtem, másutt is rám zúdította... egyikünk sem menekülhet. Mindketten az Ő kezében vagyunk, és késő lenne azt mondani, hogy amúgy jobb lett volna... azt teszi velünk, amit akar.

Niniane egy pillanatra megdermedt, de aztán elszállt a neheztelése, és majdnem úgy kapaszkodott Morgaine-ba, mint Nimue. - Pislogott, hogy ne könnyezzen.

- Gyűlölni akartalak...

- Én meg téged, talán... - mondta Morgaine. - De Ő másként akarta, és előtte nővérek vagyunk...

Habozva aztán, mert ajkai nehezen mondták ki az oly soká visszatartott szavakat, mondott még valamit Niniane-nek, aki lehajtotta a fejét, és megadta a megfelelő választ, aztán megkérdezte.

- Mesélj valamit a munkádról, Morgaine. Nem, ülj ide mellém, tudod, hogy köztünk nincs rangbéli különbség...

Amikor Morgaine elmondta, amit tudott, Niniane bólintott.

- Hallottam ebből valamit a merlintől - mondta. - Tehát abban az országban a nép visszatér a régi hithez... de Uriensnek két fia van, és az idősebb az apja örököse. Neked tehát az a feladatod, hogy biztosítsd, hogy Walesnek avaloni királya legyen - ami azt jelenti, hogy Accolonnak kell követnie az apját a trónon, Morgaine.

Morgaine becsukta a szemét, és lehajtott fejjel ült. Végül megszólalt.

- Nem ölök, Niniane. Túlságosan sok háborút és vérontást láttam. Avalloch halála nem oldana meg semmit - római módra élnek azóta, hogy odaérkeztek a papok, és Avallochnak van egy fia.

Niniane legyintett.

- Egy fia, akit vissza lehet téríteni a régi hitre - mennyi idős, négyéves?

- Annyi volt, amikor eljöttem Walesből - mondta Morgaine, és a gyermekre gondolt, aki az ölében ült, belé kapaszkodott mocskos ujjacskáival, és nagyinak hívta. - Elég, Niniane. Tettem sok mindent, de még Avalonért sem ölök.

Niniane szeme kék szikrákat vetett. Figyelmeztetőn emelte fel a fejét.

- Sose nevezd meg a kutat, amelyikből nem akarsz inni!

És Morgaine hirtelen rájött, hogy a lány papnő is, nem csak az az engedelmes gyermek, akinek látszik; nem lenne ott, ahol van, sosem állta volna ki a próbákat és a megpróbáltatásokat, amelyen a Tó Asszonyának trónjáig át kell esni, ha nem lett volna elfogadható az Istennő számára. Váratlan alázattal értette meg, miért kellett idejönnie.

- Azt fogod tenni, amit az Istennő akar - mondta szinte fenyegetőn Niniane -, amikor rajtad a keze, azt pedig tudom a jelekből, amelyeket viselsz... - és úgy nyugtatta tekintetét Morgaine keblén, mintha a köntös redőin át látná az ott lévő magot vagy az ezüst félholdat a szíjon. Morgaine lehajtotta a fejét.

- Valamennyien az Ő kezében vagyunk - suttogta.

- Úgy legyen - mondta Niniane, és egy pillanatig olyan csend volt a szobában, hogy hallani lehetett egy hal csobbanását a tóban, túl a kis ház falán. Aztán a lány megkérdezte. - És Arthur? Még mindig viseli a szent druida királyi jelvények közül a kardot. Betartja-e a végre az esküjét? Rá tudod-e venni?

- Nem ismerem Arthur szívét - mondta Morgaine, és ez keserű vallomás volt. Volt hatalmam felette, de finnyás voltam élni vele. Eldobtam.

- Ismét meg kell esküdnie, hogy megtartja az Avalonnak tett esküjét, vagy el kell tőle venned a kardot - mondta Niniane -, és te vagy az egyetlen élő ember, akire ezt a feladatot rá lehet bízni. Excalibur, a szent jelvények közé tartozó kard nem maradhat olyan ember kezében, aki Krisztust követi. Tudod, hogy Arthurnak nincs fia az asszonyától, és Lancelet fiát, név szerint Galahadet nevezte meg örököséül, mivel a királyné öregszik.

Gwenhwyfar fiatalabb nálam, gondolta Morgaine, és én még mindig szülhetnék, ha nem mentem volna annyira tönkre Gwydion szülésékor. Miért olyan biztosak benne, hogy Gwenhwyfar sosem fog szülni? De Niniane magabiztossága láttán nem kérdezett semmit Avalonban volt bőven mágia, és minden bizonnyal volt kezük és szemük Arthur udvarában; és valóban azt szerették volna a legkevésbé, hogy a keresztény Gwenhwyfar fiat szüljön Arthurnak... most már nem.

- Arthurnak van egy fia - mondta Niniane -, és bár az ő napja még nem jött el, van egy királyság, amelyik az övé lehet - ahonnan elkezdheti visszahódítani ezt a földet Avalonnak. Az ősi szokások szerint a király fia nem sokat számított, az Úrnő fia volt minden, és a király nővérének a fia volt a király örököse... érted, mire gondolok, Morgaine?

Accolonnak kell örökölnie az apja trónját. Morgaine újra ezt hallotta, és aztán azt, amit Niniane nem mondott ki: És az én fiam... Arthur király fia. Most már az egész összeállt. Még az ő meddősége is Gwydion születése után. De megkérdezte.

- És mi legyen Arthur örökösével, Lancelet fiával?

Niniane vállat vont, és Morgaine egy pillanatra megrettent, nem akarják-e Galahad lelkiismeretét ugyanúgy Nimue kezébe adni, ahogyan az övébe adták Arthurét.

- Nem látok mindent - mondta Niniane. - Lettél volna itt te az Úrnő - de múlt az idő, más terveket kellett kidolgozni. Arthur még megtarthatja az Avalonnak tett esküjét és a kardot, Excaliburt is, akkor az egyik utat kell követni. Vagy nem tartja meg, és akkor az Istennő más utat készít, és mindannyiunknak meg lesz a feladatunk a cél elérése érdekében. De akár így lesz, akár úgy, Accolonnak kell uralkodnia nyugaton, és ez a te dolgod. És a következő király Avalonból fog uralkodni. És amikor Arthur elbukik - bár a csillagai szerint megéri az öregkort -, Avalon királya felemelkedik. Másként, mondják a csillagok, olyan sötétség borul erre a földre, mintha Avalon ura nem is létezett volna. És amikor a következő király hatalomra kerül, akkor tér vissza Avalon az idő és a történelem fősodrába... és akkor lesz egy helybeli király a nyugati végeken, aki a törzsek ura. Accolon magasra emelkedik majd a te párodként - és a te feladatod, hogy előkészítsd az országot a nagy avaloni királyra.

Morgaine ismét fejet hajtott.

- A kezedben vagyok.

- Most vissza kell menned - mondta Niniane -, de előbb meg kell ismerned valakit. Az ő ideje még nem jött el... ám még egy feladat vár rád. - Felemelte a kezét, és mintha csak az előszobában várakozott volna, magas fiatalember lépett be.

És a látványtól Morgaine lélegzete elakadt, és olyan fájdalom hasított belé, hogy azt hitte, nem képes lélegezni. Itt volt Lancelet újjászületve - ifjú és karcsú, mint a sötét láng, arcát göndör fürtök keretezték, keskeny, sötét arcán mosoly ült... Lancelet azon a napon, amikor ott feküdtek a kőkör árnyékában, mintha az idő önmagába tért volna vissza, mint tündérhonban...

És ekkor rájött, ki lehet a fiú. A fiatalember odalépett, és megcsókolta a kezét. A járása is a Lancelet-é volt, az a könnyed, szinte táncos járás. De a bárdok ruháját viselte, és a homlokára aprócska makk-kupak volt tetoválva, a két csuklóján pedig Avalon kígyói tekeregtek. Morgaine fejében meglódult az idő.

Ha Galahad lesz az ország királya, akkor az én fiam a merlin, a választott törzsfő és sötét ikertestvér és áldozat? Egy pillanatig mintha árnyak között mozgott volna, király és druida, a fénylő árny, aki Arthur trónja mellett ült királynéként és ő maga, aki árnyékfiat szült Arthurnak... a Hatalom Sötét Úrnője.

Tudta, hogy bármit mond, ostobán fog hangzani.

- Gwydion. Nem hasonlítasz apádra.

A fiatalember a fejét rázta.

- Nem - mondta -, Avalon vérét hordozom. Egyszer megnéztem Arthurt, amikor a papok Glastonburyjébe zarándokolt - láthatatlanul mentem oda, papi csuhában. Túlságosan sokat bókol a papoknak ez az Arthur, a mi királyunk.

A mosolya illékony volt és vadállati.

- Nincs okod szeretni egyik szülődet sem, Gwydion - mondta Morgaine, és megmarkolta a fiú kezét, de meglepte a fiatalember szemén átfutó, jeges gyűlölet... aztán elmúlt, és Gwydion ismét a mosolygó, ifjú druida volt.

- A szüleimtől a legkülönb ajándékot kaptam - mondta Gwydion -, Avalon királyi vérét. És még egyet kérek tőled, Morgaine úrnő.

A józan ésszel ellentétben, Morgaine azt kívánta, hogy a fiú legalább egyetlenegyszer anyámnak szólítsa.

- Kérj, és ha tudom, megadom.

- Nem nagy ajándék - mondta Gwydion. - Semmiképpen sem nagyobb, mint öt évvel ezelőtt. Morgaine királynő, elviszel Arthurhoz, és a tudtára adod, hogy a fia vagyok. Tudom - gyors, nyugtalanító mosoly -, hogy nem ismerhet el örökösének. De akarom, hogy lássa a fia arcát. Nem kérek ennél többet.

Morgaine lehajtotta a fejét.

- Természetesen tartozom neked ennyivel, Gwydion.

Gwenhwyfar gondolhat, amit akar - Arthur már vezekelt ezért. Nincs ember, aki ne lenne büszke erre a komoly és papos ifjú druidára. És neki sem kéne... ennyi év után tudta... szégyenkeznie a történtekért, ahogyan mindvégig szégyenkezett, amióta elmenekült Avalonból. Most, hogy látta felnőtt fiát, meghajolt Viviane Látásának elkerülhetetlensége előtt.

- Esküszöm neked, hogy eljön az a nap - mondta -, esküszöm a Szent Kútra.

A szeme elhomályosult, és dühösen igyekezett visszatartani lázadó könnyeit. Ez nem az ő fia volt; Uwaine talán ő a fia volt, de Gwydion nem. Ez a sötét, jóképű fiatalember, aki annyira hasonlított Lancelet-ra, akibe leánykorában szerelmes volt, ez nem az ő fia volt, aki először látta most az anyját, aki elhagyta, mielőtt még csecsemőkorában elválasztották volna; Gwydion a Nagy Istennő papja volt, ő pedig a papnője, és ha többet nem is jelentettek egymásnak, ennél kevesebbet sem.

Kezét a fiatalember lehajtott fejére tette.

- Áldásom rád.

13

Morgause királyné már régen nem sopánkodott amiatt, hogy nem volt birtokában a Látásnak. Ám a hulló levelek végső napjaiban, amikor a vörösfenyők csupaszon álltak a Lothian felett száguldó, jeges szélben kétszer is a nevelt fiáról, Gwydionról álmodott; és egyáltalán nem csodálkozott, amikor az egyik szolgája jelentette, hogy utas közeledik az úton.

Gwydion furcsán színezett, durva köpenyt viselt olyan csontcsattal, amilyet Morgause még sosem látott, és amikor meg akarta ölelni, ijedten hőkölt hátra.

- Ne, anyám... - Szabad karjával átkarolta az asszonyt, és megmagyarázta. - Kardvágás ért Britanniában... nem, nem komoly - nyugtatta meg az asszonyt. - Nem gennyesedett el, talán meg sem marad a helye, de ha hozzá érnek, nagyon fáj!

- Szóval Britanniában harcoltál? Én meg azt hittem, biztonságban vagy Avalonban - zsörtölődött Morgause, miközben bevezette, és a tűz mellé ültette. - Nincs számodra délvidéki borom...

Gwydion nevetett.

- Unom úgyis - jó lesz az árpasör vagy a tüzes víz, ha van... forró vízzel és mézzel, ha van. Fáj mindenem a lovaglástól.

Hagyta, hogy az egyik asszony lehúzza a csizmáját, és felakassza száradni a köpenyét, ő pedig kényelmesen hátradőlt.

- Olyan jó itt lenni, anyám... - Ajkához emelte a gőzölgő kupát, és élvezettel ivott.

- Ilyen hosszú utat tettél meg a hidegben, lóháton, sebesülten? Valami fontos hírt kell közölnöd?

Gwydion a fejét rázta.

- Nem... Csak honvágyam volt, semmi több - mondta. - Ott minden olyan zöld és buja és nyirkos, köd van és templomi harangok kongnak... A fennsíkok tiszta levegőjére vágytam, a sirályok rikoltására meg az arcodra, anyám...

A kupáért nyúlt, amelyet letett, és Morgause látta a csuklóján a kígyókat. Nemigen volt járatos Avalon tudományában, de tudta, hogy a kígyók a legmagasabb papi fokozatot jelentik. Gwydion látta Morgause szemét, és bólintott, de nem mondott semmit.

- Britanniában tettél szert erre a ronda köpenyre, amely olyan durva szövésű és otromba, hogy csak szolgának való?

Gwydion nevetett.

- Megvédett az esőtől. Az idegen földek egyik nagy törzsfőjétől kaptam, aki a magát Lucius császárnak nevező fickó légióival együtt harcolt. Arthur embereinek nem okoztak nagy gondot, hidd el, és zsákmány mindenkinek jutott. A csomagomban van számodra egy ezüstkupa meg egy aranygyűrű, anyám.

- Arthur seregében harcoltál? - kérdezte Morgause. Sosem hitte volna ezt; Gwydion látta rajta a meglepődést, és ismét nevetett.

- Igen, a nagy király seregében, aki nemzett - mondta megvető vigyorral. - Ne aggódj, megkaptam az utasításokat Avalonból. Ügyeltem, hogy Ceardig, a szövetséges szász törzsfő emberei közt harcoljak, aki igencsak kedvel, és nem kerültem Arthur szeme elé. Gawaine nem ismer, és vigyáztam, hogy Gareth ne lásson csak ilyen köpenyben. A magamét elveszítettem csatában, és attól tartottam, ha lothianbeli köpenyt öltenek, Gareth odajönne megnézni sebesült földijét, hát ezt szereztem...

- Gareth bárhol felismerne - mondta Morgause -, és remélem, nem képzeled, hogy nevelt bátyád valaha is elárulna.

Gwydion mosolygott, és Morgause arra gondolt, menynyire hasonlít a kisfiúra, aki egykor az ölében ült.

- Nagyon szerettem volna felfedni magam Gareth előtt - mondta Gwydion -, és amikor sebesülten és gyengén feküdtem, kis híján meg is tettem. De Gareth Arthur embere, és szereti a királyt, láttam ezt, és nem akartam megterhelni kedvenc bátyámat - mondta. - Gareth... Gareth az egyetlen, aki...

Nem fejezte be a mondatot, de Morgause tudta, mit mondott volna; Gwydion mindenütt idegen volt, Gareth volt az egyetlen testvére és barátja. Gwydion hirtelen elvigyorodott, eltűnt a mosoly, amelytől annyira fiatalnak látszott.

- Az egész szász seregben mindenki újra meg újra azt kérdezte, anyám, Lancelet fia vagyok-e! Jómagam nem látom annyira a hasonlóságot, de nem igazán ismerem persze a saját arcomat... Csak borotválkozáskor nézek tükörbe!

- Aki látta Lancelet-t - mondta Morgause -, kivált, aki ismerte fiatalkorában, rögtön tudja, hogy a rokona vagy.

- Magam is mondtam ilyesfélét - néha breton akcentussal beszéltem, és azt mondtam, az öreg Ban király rokona vagyok - mondta Gwydion. - De azt hiszem, a mi Lancelet-nk, akinek a képe mágnesként vonzza a lányokat, elpotyogtathatott elegendő fattyút, hogy ne nagyon kelljen azon csodálkozni, ha valaki az ő képével közlekedik! Hát nem? Érdeklődtem - mondta -, de csak annyit tudtam meg, hogy Lancelet esetleg nemzett egy gyereket a királynénak, akit titokban elvittek ahhoz az unokahúgához nevelkedni, akit hozzáadtak Lancelet-hoz... Lancelet-ról meg a királynéról töméntelen történet kering, az egyik vadabb, mint a másik, de abban mind megegyezik, hogy az Isten által teremtett többi nő számára Lancelet-ból csak udvariasság és szép szavak jutnak. Olyan nők is voltak, akik rám akaszkodtak, mondván, ha Lancelet-t nem kapták meg, legalább legyen az övék a fia... - Újra elvigyorodott. - Nehéz lehetett a gáláns Lancelet-nak. Én igazán észreveszem a szép nőket, de ha rám akaszkodnak, hát... - Mókásan vállat vont. Morgause nevetett.

- Szóval ezt a druidák sem vették el tőled, fiam?

- Szó sincs róla - mondta Gwydion. - De a legtöbb nő ostoba, azért nem szeretem fárasztani magam az olyanokkal, akik elvárják, hogy valami különlegesként kezeljem őket, sem azzal, hogy odafigyeljek arra, amit mondanak. Elkényeztettél, anyám, már ami a buta nőket illeti.

- Sajnos Lancelet-ról ez nem mondható el - mondta Morgause -, mert Gwenhwyfarnak sosem volt több esze annál, hogy az övét bekötve tartsa, ám Lancelet esetében még ennyi sem - és azt gondolta, Az arcod Lancelet-é, de az eszed az anyádé!

És mintha csak hallotta volna Morgause gondolatait, Gwydion letette az üres kupát, és elküldte a szolgálót, aki sietett volna újratölteni.

- Nem kell több, mert olyan fáradt vagyok, hogy berúgnék! Vacsorát viszont kérek. Elegem van a vadászszerencséből, unom a húst házi kosztra vágyom: zabkására és zabkenyérre... Anyám, találkoztam Avalonban Morgaine úrnővel, mielőtt Britanniába indultam.

Ezt most miért mondja nekem?, tűnődött Morgause. Nem lehet elvárni, hogy Gwydion szeresse az anyját, és ekkor Morgause-t hirtelen bűntudat fogta el. Én intéztem úgy, hogy egyedül engem szeressen. Nos, azt tette, amit kellett, és nem bánta meg.

- Hogy néz ki?

- Nem látszik fiatalnak - mondta Gwydion -, öregebbnek látszik nálad, anyám.

- Morgaine tíz évvel fiatalabb nálam.

- Mégis megviseltnek és öregnek látszik, te meg...

Morgause-ra mosolygott, akit elöntött a boldogság. Egyik fiam sem szeretett úgy, mint ez, gondolta. Morgaine jól tette, hogy rám bízta.

- Jaj - mondta -, én is öregszem, fiam... Felnőtt fiam volt már, amikor te születtél!

- Akkor kétszerte akkora varázslónő vagy, mint ő - mondta Gwydion -, mert te nézel ki úgy, mint aki hosszú időn át tündérhonban élt, ahol nem érintette az idő... olyannak látlak, mint amikor elmentem Avalonba. Édes anyácskám. - Megfogta Morgause kezét, az ajkához emelte, és megcsókolta, ő pedig átkarolta a fiút, de óvatosan, hogy ne érjen a sebéhez. Simogatta a sötét fürtöket.

- Morgaine tehát Walesben királyné.

- Úgy van - mondta Gwydion -, és úgy hallom, Uriens király nagyra tartja. A mostohafiát, Uwaine-t Arthur a személyi testőrei közé osztotta be, Gawaine mellé, akivel jó barátok. Uwaine nem rossz gyerek, kissé hasonlít Gawaine-ra, kemény és szívós mindkettő, és úgy rajonganak Arthurért, mintha a nap az ő szavára kelne és nyugodna... - És Morgause látta a száraz mosolyt. - De ebben a hibában sokan osztoznak... és azért jöttem ide, hogy erről beszéljek veled, anyám - mondta. - Tudsz valamit Avalon tervéről?

- Azt tudom, amit Niniane mondott meg a merlin, amikor eljöttek, hogy odavigyenek - mondta Morgause. - Tudom, hogy te leszel Arthur örököse, még akkor is, ha ő a királyságot Lancelet fiára akarja hagyni. Tudom, hogy te vagy az ifjú szarvasbika, aki legyőzi a Király Bikát... - mondta a régi nyelven, és Gwydion felhúzta a szemöldökét.

- Akkor mindent tudsz - mondta. - De ezt talán nem... nem megoldható. Amióta Arthur legyőzte az önjelölt római császárt, ezt a Luciust, a csillaga magasabban áll, mint valaha. Bárkit, aki kezet emelne Arthurra, apró darabokra tépne a csőcselék vagy a lovagjai - nem láttam még embert, akit ennyire szerettek. Azt hiszem, ezért kellett távolról figyelnem őt, hogy lássam, mi az egy királyban, amiért ennyire szeretik...

Elhallgatott, és Morgause zavarban volt.

- És láttad?

Gwydion lassan bólintott.

- Valóban király... még rám is, akinek nincs okom szeretni őt, hatott a varázs, amelyet maga körül teremt. El nem tudod képzelni, hogy rajonganak érte.

- Fura - mondta Morgause. - Például én sosem tartottam annyira figyelemreméltónak.

- Nem, légy tisztességes - mondta Gwydion. - Nincsenek sokan, talán rajta kívül nincs senki az országban, aki így össze tudott volna fogni mindenkit, mint ő! Rómaiak, walesiek, cornwalliak, nyugatiak, keletiek, britanniaiak, a régiek, Lothian népe... szerte a királyságban, anyám, mindenki Arthur csillagára esküszik. Még a szászok is, akik halálos küzdelmet vívtak Utherral, most Arthurt tekintik a királyuknak. Nagy harcos... nem, nem ő maga, nem küzd jobban egyetlen másik harcosnál sem, félig sem olyan jól, mint Lancelet vagy akár Gareth, de nagy hadvezér. És van benne... van benne valami - mondta Gwydion. - Könnyű őt szeretni. És amíg mindenki így imádja, nekem nem lehet feladatom.

- Akkor - mondta Morgause - valahogyan csökkenteni kell az iránta érzett szeretetet. Le kell járatni. Nem különb senki másnál, Isten a tudója. Téged a tulajdon nővérével nemzett, és mindenütt tudják, hogy a királynője mellett nem valami nemes szerepet játszik. Van egy elnevezés arra a férfira, aki békésen üldögél, miközben más csapja a szelet az asszonyának, és ez nem valami szép név.

- Ezzel biztosan lehet valamit kezdeni - mondta Gwydion. - Bár azt mondják, Lancelet mostanában távol maradt az udvartól, és ügyel, hogy sose maradjon kettesben a királynéval, nehogy botrány felhőzze a királyné nevét. Ugyanakkor, mondják, a királyné úgy sírt, mint a gyermek, és Lancelet is sírt, amikor a fickó búcsút vett, hogy elmenjen Arthur oldalán harcolni Lucius ellen, és sosem láttam embert úgy küzdeni, ahogyan Lancelet harcolt. Az ember azt hihette, meg akar halni. De soha meg sem sebesült, mintha varázslat védené. Nem tudom... Avalon főpapnőjének a fia - tűnődött. - Talán természetfeletti erő védi.

- Morgaine tudna róla - mondta szárazon Morgause -, de nem ajánlom, hogy megkérdezd.

- Azt tudom, hogy Arthur életét varázslat védi - mondta Gwydion -, mert a druida királyi jelvények szent kardját, az Excaliburt viseli és egy bűvös kardhüvelyt, amely megakadályozza, hogy vére hulljon. Anélkül, így mondta Niniane, elvérzett volna a Celidon-erdőnél és utána is... Morgaine első feladata az lesz, hogy a kardot visszaszerezze Arthurtól, hacsak nem esküszik újra hűséget Avalonnak. És azt hiszem, anyám van olyan agyafúrt, hogy megtegye. Azt hiszem, anyám mindenre képes. A kettő közül talán mégis apámat kedvelem jobban - ő nem tudta, azt hiszem, milyen rosszat tett, amikor nemzett.

- Azt Morgaine sem tudta - mondta élesen Morgause.

- Jaj, unom Morgaine-t... még Niniane is a hatása alá került - mondta élesen Gwydion. - Ne kezdd te is védeni nekem, anyám.

Viviane ugyanilyen volt, gondolta Morgause, minden férfit el tudott bűvölni, hogy azt tegyék, amit akar, és minden nőt is... Igraine engedelmesen feleségül ment Gorlois-hoz, aztán elcsábította Uthert... én is engedelmesen bújtam Lot ágyába...és most Niniane is azt tette, amit Morgaine akart. És ebben az ő nevelt fiában is van valami ebből az erőből, gyanította. Hirtelen váratlanul fájdalmas emlékként villant fel a lehajtott fejű Morgaine, aki gyermekként hagyta fésülni a haját azon az éjszakán, amikor Gwydiont szülte; Morgaine, aki olyan volt neki, mint a tulajdon meg nem született lánya, és most gyötrődött Morgaine és Morgaine fia között, aki drágább volt neki a tulajdon fiainál is. - Ennyire gyűlölöd, Gwydion?

- Nem tudom, hogyan érzek - nézett fel rá Lancelet sötét, bánatos szemével Gwydion. - Nem vág egybe az avaloni esküvésekkel, hogy gyűlöljem az anyát, aki szült és az apát, aki nemzett... Bárcsak az udvarnál nevelkedhettem volna mint apám fia és esküdött híve, nem mint a legelszántabb ellensége...

A karjára hajtotta a fejét, úgy mondta.

- Fáradt vagyok, anyám. Belefáradtam és belebetegedtem a harcba, és tudom, hogy Arthur is... békét hozott a szigetekre - Cornwalltól Lothianig. Nem szeretek arra gondolni, hogy ez a nagy király, ez a nagy ember az ellenségem, és hogy Avalon kedvéért semmivé kell tennem, halálba és szégyenbe kell buktatnom. Inkább szeretném, ahogyan mindenki más. Szeretnék anyámra - nem rád, anyám, hanem Morgaine úrnőre - úgy nézni, mint anyámra, aki szült, nem mint a nagy papnőre, akinek engedelmességet esküdtem, bármit parancsoljon is nekem. Azt szeretném, ha az anyám lenne, nem az Istennő. Szeretném, hogy amikor Niniane a karomban fekszik, ne legyen több, mint az én drága szerelmesem, akit azért szeretek, mert a te édes arcodat és a te szép hangodat bírja... Annyira unom az isteneket meg az istennőket... Bárcsak a te fiad lennék meg Loté, nem több, unom a sorsomat... - És egy hosszú percig maradt így, arca a karján, a válla rázkódott. Morgause óvatosan megsimogatta a haját. Végül Gwydion felemelte a fejét, és az arcán ülő keserű vigyor láttán Morgause nem vonhatott le semmiféle következtetést a pillanatnyi gyengeségéből. - Most iszom még egy kupányit az itt főzött erős pálinkából, de most víz és méz nélkül... - és amikor hozták, egyszerre kiitta, rá sem pillantott az ugyancsak behozott, gőzölgő zabkására és zabkenyérre. - Mi is állt Lótnak azokban a régi könyveiben, amikor a házi pap véresre verte Gareth-t meg engem, úgy próbált minket a római nyelvre okítani? Ki volt az a római, aki azt mondta, “Senkit se nevezzetek boldognak, amíg meg nem hal”? Nekem tehát az a feladatom, hogy elvigyem apámnak ezt a legnagyobb boldogságot, és ugyan miért lázadnék a sorsom ellen?

Újabb italért intett; amikor Morgause habozott, megragadta a flaskát, és újra teletöltötte a kupáját.

- Részeg leszel, drága fiam. Előbb edd meg a vacsorádat, kérlek!

- Akkor részeg leszek - mondta keserűn Gwydion. - Úgy legyen. A halálra és a szégyenre iszom... Arthuréra meg az enyémre! - Újra kiürítette az ivószarvat, és a sarokba vágta, ahol fémesen megcsörrent. - Hát legyen úgy, ahogyan a sors rendeli - a Király Bika addig uralja az erdőt, amíg az Úrnő parancsolja... mert minden barom megszületett, és egyesült másokkal a maga fajtájából, és élt, és teljesítette az élet erőinek akaratát, és végül visszaadta lelkét ismét az Úrnő kezébe... - Furcsa, erős hangsúllyal ejtette a szavakat, és a druidák tudományában járatlan Morgause tudta, hogy a szavak szertartás szavai, és beleborzongott abba, ahogyan Gwydion kimondta őket.

Gwydion mély lélegzetet vett.

- De ma éjjel anyám házában alszom - mondta -, és feledem Avalont, a királyokat, a szarvasokat és a sorsokat. Igaz? Igaz?

És az erős ital végül legyőzte, és előreesett, Morgause karjába. És Morgause csak fogta, és simogatta finom, sötét, a Morgaine-éra annyira emlékeztető haját, amint a fiú ott aludt a keblén. De Gwydion álmában is meg-megrándult, és nyögött, és motyogott, mintha rosszat álmodna, és Morgause tudta, hogy nem csak a még begyógyulatlan sebe fáj.

Negyedik könyv

A tölgyfa foglya

1

Észak-Wales távoli dombjai közt napok óta esett az eső, Uriens király kastélya mintha ködben és nyirkosságban úszott volna. Az utakon térdig ért a sár, a patakok folyóvá duzzadva, megáradva zúdultak alá a hegyekből, és a tájat nyirkos hideg markolta. Morgaine vastag köpenybe és sálba bugyolálva is érezte, hogy az ujjai elgémberednek, és lelassulnak a vetélőn, amint dolgozik a szövőszéken; hirtelen felegyenesedett, és a vetélő kihullott hideg kezéből.

- Mi az, anyám? - kérdezte Maline, és összerezzent az éles hangra a néma teremben.

- Lovas közeledik az úton - mondta Morgaine. - Fel kell készülnünk a fogadására. - Aztán, észrevéve a menye zavart tekintetét, ismét csak átkozta magát, amiért hagyta, hogy újra abba a félig-meddig transzszerű állapotba kerüljön, amelyet a női munkák az utóbbi időben előidéztek nála. A fonással már régen felhagyott, de szőni szeretett, és eddig a szövés biztonságosnak is tetszett, ha észnél tudott maradni, és nem adta át magát az álmos, transzot előidéző egyhangúságnak.

És Maline ismét azzal a félig riadt, félig csüggedt tekintettel bámult rá, amelyet Morgaine váratlan látomásai mindig kiváltottak. Nem mintha Maline azt hitte volna, hogy ezekben valami gonosz vagy mágikus van - az anyósának egyszerűen ez a fura szokása volt. De Maline mindig beszámolt ezekről a dolgokról a papnak, az meg jött, és okoskodni próbált, faggatta Morgaine-t, hogy honnan jönnek a látomásai, és ő kénytelen volt megjátszani a jámbor asszonyt, és úgy tenni, mintha sejtelme sem lenne, miről beszél a pap. Egyszer majd túlságosan fáradt vagy óvatlan lesz, és megmondja a papnak a magáét. Akkor aztán törheti a fejét a csuhás...

Nos, ami történt megtörtént, azon már nem lehetett segíteni. Morgaine tűrhetően kijött Eian atyával, aki Uwaine tanítója volt, és pap létére eléggé művelt.

- Mondd meg az atyának, hogy ebédre itt lesz a növendéke - mondta Morgaine, és rájött, hogy megint elszólta magát; tudta, hogy Maline a papra gondolt, és Maline gondolataira válaszolt, nem a szavaira. Kiment a szobából, magára hagyva az ámuló fiatalasszonyt.

Egész télen nagy esők és havazások, ismétlődő viharok voltak, egyetlen utazó sem jött. Morgaine nem mert fonni; a fonás túlságosan gyorsan nyitotta meg a transz kapuját. Szorgalmasan varrt, új ruhát készített a ház minden lakójának Urienstől Maline újszülöttjéig, de az aprólékos munkát rosszul bírta a szeme; télen nem juthatott hozzá friss gyógynövényekhez, nemigen főzhetett orvosságot. Társasága nem volt - a szolgálói Uriens katonáinak az asszonyai voltak, még Maline-nál is ostobábbak; egyikük sem volt képes egyetlen mondatot sem kibetűzni a Bibliából, viszont azon megbotránkoztak, hogy Morgaine tud írni-olvasni, sőt még egy kis latint és görögöt is beszél. A hárfájánál sem ülhetett mindig, így a telet az unalom és a türelmetlenség dühében töltötte...

...ami annál is rosszabb volt, mert mindig fennállt a kísértés, hogy leüljön fonni és álmodni, hogy szabadjára engedje a tudatát, hogy kövesse Arthurt Camelotban vagy Accolont a küldetésén - három évvel korábban támadt az az ötlete, hogy Accolonnak az udvarnál kellene időzni, hogy Arthur jól megismerje, és megbízzon benne. Accolon Avalon kígyóit viselte, és ez értékes köteléket jelenthetett közte és Arthur közt. Accolon hiányát Morgaine állandó fájdalomként élte meg; a férfi közelében mindig az volt, aminek Accolon látta - önmagában és céljaiban hívő főpapnő. A hosszú, magányos évszak során Morgaine-t gyakran fogták el kétségek és félelmek; valóban nem több annál, aminek Uriens látja, magányos, öregedő királyné, akinek teste, szelleme és lelke egyformán fonnyad?

De változatlanul keményen a kezében tartotta a dolgokat, a vidéki népet és a kastélyét egyaránt, hogy mindenki hozzá forduljon bölcs tanácsért. A környéken az a beszéd járta: A királyné bölcs. A király sem tesz semmit a jóváhagyása nélkül. A törzsek és a régiek, Morgaine tudta, szinte istennőként imádták; bár az ősi szertartásokon nem mert túlságosan gyakran megjelenni.

Most a főzőházban ünnepi vacsorát készített elő - legalábbis valami hasonlót, amennyire ez lehetséges volt a hosszú tél végén, amikor el voltak zárva a külvilágtól. A lezárt szekrényekből Morgaine adott kincset érő mazsola- és aszaltgyümölcs-készletéből, adott némi fűszert is a maradék húsos szalonna főzéséhez. Eian atyával Maline közli, hogy a csarnokba várják estére Uwaine-t vacsorára. Uriensnek maga Morgaine viszi meg a hírt.

Morgaine felment az ura szobájába, ahol az öreg lustán kockázott az egyik testőrével; a szobának dohos, szellőzetlen, áporodott és öreg szaga volt. A hosszú harc, amelyet ezen a télen a tüdőlázzal vívott legalább azt jelenti, hogy nem kell az ágyába bújnom. Tulajdonképpen szerencse, gondolta szenvtelenül Morgaine, hogy Accolon a telet Arthurnál töltötte Camelotban; veszélyes kockázatot vállaltunk volna, rajtakaphattak volna minket.

Uriens letette a kockázáshoz használt kupát, felnézett az asszonyára. Soványabb lett, a lázzal folytatott hosszú harcban lefogyott. Volt néhány nap, amikor Morgaine úgy vélte, nem marad meg, és keményen küzdött az életéért; részben azért, mert mindenek ellenére kedvelte, és nem kívánta a halálát, részben azért, mert a halála pillanatában követte volna a trónon Avalloch.

- Egész nap nem láttalak. Magányos voltam, Morgaine - panaszkodott Uriens. - Hiába van itt Huw, feleannyira sem jó őt nézni, mint téged.

- Pedig - tréfálkozott Morgaine, mert tudta, hogy Uriens ezt szereti - szándékosan hagytalak magadra, mert azt hittem, öregkorodra a jóképű fiatalemberek iránt kezdesz érdeklődni... ha neked nem kell, uram, akkor az enyém lehet?

Uriens nevetett.

- Szegény fiút pirulni kényszeríted - mondta a szokásos derűs jóindulatával -, de ha egész nap egyedül hagysz, mi mást tehetnék, mint hogy ábrándozom, és őt bámulom vagy a kutyát.

- Nos, azért jöttem, hogy elmondjam a jó hírt. Ma este leviszünk a csarnokba vacsorázni. Uwaine közeledik, és még vacsora előtt itt lesz.

- Hála legyen Istennek - mondta Uriens. - A télen azt hittem, úgy fogok meghalni, hogy nem látom előtte már egyik fiamat sem.

- Gondolom, Accolon a nyári napéjegyenlőség ünnepére szintén hazajön. - Morgaine testébe olyan nagy éhség hasított bele, hogy fájt, amikor a csupán két hónapnyira lévő Beltane-tüzekre gondolt.

- Eian atya megint nyaggatott, hogy tiltsam be a rítusokat - nyafogott Uriens. - Belefáradtam a sirámaiba. Azt vette a fejébe, hogy ha kivágnánk a ligetet, a nép beérne azzal, hogy ő megáldja a földet, és nem keresné fel a Beltane-tüzeket. Valóban egyre többen vallják a régi hitet - pedig azt hittem, hogy ahogyan a régiek kihalnak, évről évre egyre kevesebben lesznek. Hajlandó voltam hagyni, hogy a régiekkel kihaljon, hiszen ők úgysem képesek megszokni az újat. De ha a fiatalok visszatérnek a pogány szokásokhoz, tennünk kell valamit - esetleg ki kell vágatnunk a ligetet.

Ha megteszed, ölni fogok, gondolta Morgaine, de a hangja gyengéden és józanul csengett.

- Az hiba lenne. A tölgyek táplálják a disznókat és a falusi népet - rossz években még mi is használtunk makklisztet. És a liget több száz éve van ott... a fák szentek...

- Te is pogány módra beszélsz, Morgaine.

- Mernéd-e azt mondani, hogy a tölgyfaliget nem Isten műve? - vágott vissza Morgaine. - Miért büntetnénk az ártatlan fákat, mert néhány ostoba ember úgy használja őket, hogy az Eian atyának nem tetszik? Azt hittem, szereted az országodat.

- Szeretem is - mondta idegesen Uriens. - De Avalloch is azt mondja, vágassuk ki, hogy a pogányoknak ne legyen találkozóhelye. Aztán templomot vagy kápolnát építhetnénk ott.

- Csakhogy a régiek is alattvalóid - mondta Morgaine -, és ifjúkorodban te is megkötötted a Nagy Frigyet a földdel. Megfosztanád a régieket ligetüktől, amely élelmet és menedéket ad nekik, amely a kápolnájuk, de nem emberkéz építette, hanem Istené? Arra ítélnéd őket, hogy kihaljanak vagy éhezzenek, ahogyan az úgynevezett megtisztított országokban?

Uriens lepillantott eltorzult, vén csuklóira. A kék tetoválások annyira elhalványultak, hogy halvány piszokfoltnak látszottak csupán.

- Joggal neveznek Tündér Morgaine-nak - a régieknek aligha lehetne jobb szószólója. Mivel te könyörögsz a menedékükért, úrnőm, megkímélem a ligetet, amíg élek, de utánam Avalloch azt teheti, amit akar. Idehozod a cipőmet és a ruhámat, hogy a csarnokban úgy vacsorázzak, ahogyan királyhoz illik, ne mint holmi szenilis vénség, hálóingben és papucsban?

- Persze - mondta Morgaine -, de emelni már nem tudlak. Majd Huw felöltöztet.

Amikor a testőr végzett, Morgaine megfésülte az öreget, és behívta a másik, a király parancsát váró testőrt. A két férfi felemelte a királyt, és gólya-viszi-a-fiát módszerrel levitték a csarnokba, ahol Morgaine párnákkal bélelte ki a trónt, és nézte, hogyan helyezik el benne a sovány, öreg testet.

Ekkor már hallotta, hogy a szolgák nyüzsögnek, és lovasok érkeznek az udvarra... Uwaine, gondolta, és alig emelte fel a tekintetét, amikor a fiatalembert bekísérték a csarnokba.

Nehéz volt az eszében tartania, hogy ez a magas, ifjú, széles vállú, sebhelyes arcú lovag az a cingár kisfiú, aki úgy bújt hozzá, mint valami megszelídített vadállat az Uriens udvarában töltött első magányos, elkeseredett évében. Uwaine kezet csókolt az apjának, meghajolt Morgaine előtt.

- Atyám. Édesanyám...

- Jó újra itthon látni téged, fiam - mondta Uriens, de Morgaine a másik férfit nézte, aki a csarnokba lépett. Egy pillanatig el sem hitte, mintha kísértetet látott volna - ha valóban itt lenne, a Látás már mutatta volna... És hirtelen megértette, annyira próbáltam nem gondolni Accolonra, másként megbolondultam volna.

Accolon karcsúbb volt az öccsénél és alacsonyabb. A tekintete Morgaine-ra villant, egyetlen lopott pillantás, amint az apja elé térdelt, de a hangja kifogástalanul csengett, amikor az asszonyhoz fordult.

- Jó ismét itthon lenni, úrnőm...

- Jó, hogy itt vagytok - mondta higgadt hangon Morgaine -, mindketten. Uwaine, meséld el, hogyan szerezted azt a rémes vágást az arcodon. Lucius császár legyőzése után tudtommal mindenki megesküdött Arthurnak, hogy nem szítanak több zavargást.

- A szokásos - mondta Uwaine. - Valami bandita bevette magát egy elhagyott erősségbe, és azzal szórakozott, hogy fosztogatta a környéket, és kikiáltotta magát királynak. Lot fia, Gawaine jött velem, és rövid úton végeztünk, Gawaine pedig asszonyt is szerzett magának: a hölgy gazdag földekkel bíró özvegy. Ami ezt illeti... - érintette meg könnyedén a sebhelyet - Amíg Gawaine a főnökkel küzdött, én az emberével - rút kurafi volt, balkezes, és kijátszotta az éberségemet. Ráadásul nehézkes volt, márpedig bármikor szívesebben vívok ügyes kardforgatóval, mint ügyetlennel. Ha ott lettél volna, anyám, nem lenne a seb ennyire csúf. A doktornak, aki összevarrta, olyan volt a keze, mint a káposzta! Nagyon elcsúfított?

Morgaine gyengéden megérintette a mostohafia sebhelyét.

- Nekem mindig szép leszel, fiam. De talán még tehetek valamit: gennyet és duzzanatot látok; lefekvés előtt dunsztkötést teszek rá, hogy jobban gyógyuljon. Bizonyára fáj.

- Fáj - vallotta be Uwaine -, mégis szerencsés vagyok, amiért nem kaptam merevgörcsöt tőle, mint az egyik emberem. Jaj, micsoda halál! - Megborzongott. - Amikor a seb feldagadt, azt hittem, úgy járok én is, de Gawaine barátom azt mondta, amíg bort tudok inni, nem fenyeget veszély, és alaposan el is látott borral. Esküszöm, két hétig részeg voltam, anyám! - Kuncogott. - A bandita kastélyában szerzett zsákmányt mind odaadtam volna egyetlen levesedért, nem voltam képes megrágni a kenyeret vagy a szárított húst, kis híján éhen haltam. És odalett három fogam...

Morgaine felállt, megnézte a sebet.

- Nyisd ki a szád. Igen - mondta, és intett a szolgáknak. - Hozzatok sir Uwaine-nak levest és kompótot - mondta. - Egy darabig próbálkoznod sem szabad szilárd étellel. Vacsora után kezelésbe veszlek.

- Nem tiltakozom, anyám. Még mindig pokolian fáj, meg aztán, van egy lány Arthur udvarában... nem szeretném, ha holmi ördögpofának látna. - Nevetett. De minden fájdalma ellenére hatalmas étvággyal falt, és addig mesélte az udvari históriákat, amíg mindenki nem nevetett. Morgaine nem merte levenni a tekintetét a mostohafiáról, de egész idő alatt magán érezte Accolon tekintetét, amely úgy melegítette, ahogyan a napsugár melegíti az embert a tél hidege után.

Vidám vacsora volt, de Uriens kezdett kifáradni, hát Morgaine intett a testi szolgáinak.

- Ma hagytad el az ágyadat először, férjem uram, nem szabad túlságosan kifárasztanod magad.

Uwaine felállt.

- Hadd vigyelek én, apám.

Lehajolt, és úgy kapta fel a beteget, mint egy apró gyermeket. Morgaine követte őket, de még hátraszólt.

- Gondoskodj mindenről, Maline... Én bekötözöm Uwaine arcát, mielőtt pihenni térek.

Urienst hamarosan lefektették a szobájában. Uwaine ott állt mellette, Morgaine pedig lement a konyhába dunsztkötést készíteni a fia arcára. Fel kellett ébresztenie a szakácsot, hogy vizet forraljon... jobb lett volna, ha van a szobájában szénserpenyő és üst az ilyen munkához. Miért nem gondolt erre korábban? Aztán felment, és leültette Uwaine-t, hogy az arcára tehesse a gőzölgő, gyógyfüves oldattal átitatott, forró kötést, és a fiatalember megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a kötés szívni kezdte kifelé a fájdalmat a gennyes sebből.

- Jaj, de jó ez, anyám... az a lány Arthur udvarában nem értene hozzá. Amikor majd feleségül veszem, ugye megtanítod néhány dologra? Shana a neve, cornwalli. Isotta királyné egyik hölgye - hogy lehet az, hogy Marcus Cornwall királyának mondja magát? Úgy tudtam, Tintagel a tiéd.

- Az enyém, fiam, Igraine és Gorlois herceg után. Nem tudtam, hogy Marcus uralkodónak képzeli ott magát - mondta Morgaine. - Marcus a magáénak merészelte mondani Tintagelt?

- Nem, azt hallottam, nincs neki ott bajnoka - mondta Uwaine. - Sir Drustan Bretagne-ba ment száműzetésbe...

- Miért? Talán Lucius császár embere volt? - kérdezte Morgaine. Ez a beszélgetés az udvarról életet hozott az elszigetelt hely halottságába.

Uwaine a fejét rázta.

- Nem... azt suttogták, hogy túlságosan kedvelték egymást Isotta királynéval - mondta. - Szegény hölgy aligha hibáztatható... Cornwall a világ vége, Marcus herceg öreg, zsémbes és a kamarásai szerint impotens. Nehéz élete volt szegény hölgynek, miközben Drustan jóképű, kiváló hárfás, és a hölgy rajong a muzsikáért.

- Nincs más udvari pletykád, csak olyan, amelyik gonoszságról meg a mások feleségéről szól? - kérdezte mérgesen Uriens, és Uwaine nevetett.

- Nos, mondtam Shana úrnőnek, hogy az édesapja küldhetné hozzád hírnököt, és remélem, drága apám, hogy ha eljön, nem utasítod el. Shana nem gazdag, de nemigen van szükségem hozományra, elegendő zsákmányt szereztem Bretagne-ban, majd megmutatom egy részét, és anyámnak is hoztam ajándékot. - Felnyúlt, és megsimogatta Morgaine arcát, az pedig a fiú fölé hajolt, és kicserélte az arcán a kötést. - Jól tudom, te nem vagy olyan, mint az az Isotta úrnő, hogy hátat fordíts az én öreg apámnak, és szajhálkodj.

Morgaine-nak éget az arca; a gőzölgő üst fölé hajolt, orrát csípte a kesernyés szag. Uwaine a világ legjobb asszonyának tartotta, és édes volt ez a bizalom, de megkeserítette, hogy nem érdemelte meg.

Legalább nem csináltam Uriensből bohócot, és nem kérkedtem előtte semmiféle szeretővel...

- De Cornwallba kéne mennetek, mihelyt apám képes lesz utazni - mondta komolyan Uwaine, és kissé összerezzent, amint a friss kötés melege új pontot érintett gennyes arcán. - Világosan meg kell értetni, hogy Marcus nem követelhet semmit, anyám, ami a tiéd. Olyan régen nem mutatkoztál Tintagelben, hogy a köznép el is felejthette, hogy van egy királynőjük.

- Biztos vagyok benne, hogy a dolog nem fajul odáig - mondta Uriens. - De ha nyárra jobban leszek, meg fogom kérdezni Arthurt, amikor pünkösdre odautazom, Morgaine földjeinek az ügyéről.

- És ha Uwaine Cornwallba nősül - mondta Morgaine -, ő uralja majd Tintagelt a nevemben. Szeretnél-e a várnagyom lenni, Uwaine?

- Semmit sem szeretnék jobban - hacsak nem úgy aludni, hogy ne negyven helyen fájjon a fogam.

- Idd meg ezt - öntött orvosságot egy kis üvegcséből a fiú borába Morgaine -, és ígérem, aludni fogsz.

- E nélkül is aludni fogok, asszonyom, úgy örülök, hogy végre a saját otthonomban, a saját ágyamban lehetek, anyám gondos keze alatt. - Uwaine lehajolt, megölelte az apját, kezet csókolt Morgaine-nak. - De az orvosságaidat szívesen beveszem.

Megitta a gyógyszeres bort, és intett Uriens egyik emberének, hogy kísérje fáklyával a szobájába. Accolon lépett be, megölelte az apját.

- Én is lefekszem... úrnőm, vannak-e benn párnák, vagy a szobám csupasz és üres? Olyan régen nem jártam itt, hogy talán galambok fészkeltek be a szobába, ahol egykor aludtam, és ahol Eian atya a nadrágom ülepén át próbálta belém verni a latint.

- Szóltam, hogy meglegyen mindened - mondta Morgaine -, de megyek, és megnézem. Szükséged lesz még ma rám, uram - fordult Urienshez -, vagy nyugovóra térhetek én is?

Csak halk horkolás volt a válasz, és Huw válaszolt, miközben megigazította az öreg párnáját.

- Menj csak, Morgaine úrnő. Ha éjjel felébredne, majd én ellátom.

Kifelé menet Accolon megkérdezte:

- Mi baja apámnak?

- A télen megkapta a tüdőlázat - mondta Morgaine -, és már nem fiatal.

- És a nyakadba szakadt ápolásának teljes súlya - mondta Accolon. - Szegény Morgaine... - és megérintette az asszony kezét; az az ajkába harapott a gyengéd hangra. Az a hideg és kemény valami, ami télen megfagyott benne most olvadni kezdett, és félt, hogy elsírja magát. Lehajtotta a fejét, nem nézett a férfira.

- És neked, Morgaine... nincs hozzám egy szavad, egy tekinteted se?

Accolon megérintette az asszonyt, az pedig összeszorított szájjal súgta:

- Várj.

Elküldött egy szolgát friss párnákért meg néhány takaróért a raktárba.

- Ha tudtam volna, hogy jössz, a legfinomabb lepedőket és takarókat hozattam volna fel, meg friss szalmát.

- Nem a friss szalmát akarom az ágyamba - suttogta a férfi, de Morgaine nem volt hajlandó ránézni, amíg a szolgálók megvetették Accolon ágyát, forró vizet és fáklyát hozott, felakasztotta a férfi fegyverzetét és köpenyét. Amikor egy percig egyetlen szolgáló sem volt ott, Accolon megkérdezte. - Jöjjek később a szobádba, Morgaine?

Az asszony a fejét rázta, suttogva válaszolt.

- Majd én jövök hozzád... én mindig találok valami kifogást, hogy miért nem vagyok a szobámban az éjszaka közepén, de amióta apád beteg, gyakran szaladnak értem... nem találhatnak nálam... - és gyorsan, némán megszorította a férfi kezét. Accolon keze szinte égette az övét. Aztán a kamarással még egyszer körüljárta a kastélyt hogy biztonságosan bezártak-e mindent.

- Jó éjt, úrnőm - hajolt meg a férfi, és távozott. Morgaine lábujjhegyen osont át a csarnokon, ahol a fegyveresek aludtak, hangtalanul; fel a lépcsőn, el a szoba előtt, ahol Avalloch és Maline aludt a kisebb gyerekekkel, a szoba előtt, ahol az ifjú Conn hált a tanítójával, amíg el nem vitte a tüdőláz. A távolabbi szárnyban volt Uriens szobája, ő is ott tartott egyet magának, egy másikat rendszerint a fontos vendégek kaptak, és a legtávolabbi szoba volt az, ahol Accolont hagyta. A férfi szobája felé lopakodott, kiszáradt szájjal, reménykedve, hogy Accolon nyitva hagyta az ajtót... a falak vének és vastagok voltak, a férfi semmiképpen nem hallhatta meg őt az ajtón kívül.

Benézett a saját szobájába; gyorsan belépett, és széttúrta az ágyneműt. A szolgálója, Ruach öreg és siket volt, Morgaine egész télen szidta a siketségéért meg az ostobaságáért, de most mindez hasznára vált... ám Ruach még így sem találhatta reggel Morgaine ágyát érintetlenül; még a vén Ruach is tudta, hogy Uriens király nincs olyan állapotban, hogy megoszthatná az ágyát a királynéval.

Hányszor mondtam magamnak, hogy nem szégyellem, amit teszek... mégsem keverheti botrányba a nevét, mert akkor nem érhet el itt semmit. De gyűlölte ezt a titkolózást.

Accolon nyitva hagyta az ajtót. Morgaine dobogó szívvel surrant be, és becsukta az ajtót; érezte, amint a férfi tüzesen a karjába szorítja, és ettől az ő teste is tüzes életre kelt. Accolon ajka úgy tapadt az övére, mintha a férfi ezt legalább annyira éhezte volna, mint Morgaine... a tél egész elhagyatottsága és fájdalma úgy olvadt szét, akár a jég, Morgaine úgy érezte, nyomban kiont, mint az árvíz... Accolonhoz tapadt, igyekezett nem sírni.

Hiába mondogatta magának, hogy Accolon nem több a papjánál az Istennő előtt, hogy nincs kettejük közt semmiféle személyes kapcsolat, mindezt elsöpörte Morgaine vad éhsége. Úgy lenézte Gwenhwyfart, amiért botrányt okozott az udvarban, és megvetést hozott az urára, aki nem tudta kordában tartani asszonyát. De Accolon karjában elolvadt Morgaine minden eltökéltsége. A férfi karjába simult, és hagyta, hogy Accolon az ágyba vigye.

2

Késő éjszaka volt, amikor Morgaine távozott Accolon mellől. A férfi mélyen aludt; Morgaine végigsimította a haját, lágyan megcsókolta a férfit, és kisurrant a szobából. Ő nem mert elaludni, félt, hogy reggel Accolon szobájában találják. Több mint egy órával napkelte előtt járt. Morgaine megdörzsölte égő szemét. Valahol odakinn egy kutya ugatott, felsírt egy gyermek, majd elringatták, madarak csiripeltek a kertben. A fal hasadékán kilesve Morgaine azt gondolta, Egy hold múlva ilyenkor már teljesen világos lesz. Egy pillanatig a falnak dőlt, elborították az éjszaka emlékei.

Sosem tudtam, gondolta, sosem tudtam, milyen egyszerűen csak nőnek lenni. Szültem egy gyermeket, tizennégy éve házas vagyok, akadtak szeretőim... de nem tudtam semmit, semmit...

Hirtelen durva kéz ragadta meg a vállát. Avalloch goromba hangja csendült fel.

- Mi dolgod ilyenkor a folyosón, te lány?

Nyilván összetévesztette Morgaine-t valamelyik szolgálóval; némelyikük kis termetű és sötét bőrű-hajú volt, a régiek fajtájából való.

- Engedj, Avalloch - mondta Morgaine, legidősebb mostohafia alig megvilágított arcára pillantva. Avalloch kövér és puha volt, lógott a tokája, két apró szeme közel ült egymáshoz. Accolon és Uwaine jóképű férfiak voltak, és az is látszott, hogy annak idején Uriens is takaros lehetett a maga módján. Nem így Avalloch.

- Nos, asszony anyám! - hajolt meg túlságosan is Avalloch. - Újra kérdem, mi dolgod ilyenkor a folyosón?

- A keze Morgaine vállán maradt; Morgaine lerázta, mint valami undok bogarat.

- Be kell számolnom talán neked? Ez az én házam, és oda megyek itt, ahová akarok, ennyi a válaszom.

Nem szível, gondolta Morgaine, majdnem annyira nem szível, mint én őt.

- Ne játszadozz velem, asszony - mondta Avalloch. - Azt hiszed, nem tudom, kinek a karjában töltötted az éjszakát?

- Tán te játszadozol boszorkánysággal meg a Látással? - mondta megvetőn Morgaine.

Avalloch most halkan, bizalmasan szólalt meg.

- Nyilván unalmas olyan vénember asszonyának lenni, aki az apád lehetne - de én nem sértem meg az érzéseit azzal, hogy elmondom neki, kivel tölti az éjszakáit a felesége, ha... - Átkarolta, és erővel magához vonta Morgaine-t. Lehajtotta a fejét, Morgaine nyakába csókolt, borotválatlan arca szúrta az asszonyét. - ... ha néhány éjszakát velem töltesz.

Morgaine elhúzódott a férfitól, tréfára próbálta venni.

- Ugyan már, Avalloch, minek neked a te vén mostohaanyád, amikor tiéd a Tavasz Szüze meg a falu összes szép lánya...

- De én mindig téged láttalak a legszebbnek - mondta a férfi, és a keze Morgaine válláról lejjebb csúszott a csak félig összefogott ruha eleje alá. Morgaine ismét elhúzódott, és Avalloch arca eltorzult a dühtől. - Mit játszod nekem a szégyellős szüzet? Accolon volt az, vagy Uwaine, vagy mindkettő egyszerre?

Morgaine döbbenten bámult a férfira.

- Uwaine a fiam! Amióta emlékezni tud, én vagyok az anyja!

- És higgyem is el, Morgaine úrnő, hogy ez számodra megálljt parancsol? Arthur udvarában közbeszéd tárgya volt, hogy Lancelet szeretője voltál, és megpróbáltad elcsábítani a királynétól, hogy együtt háltál a merlinnel - hogy a tulajdon öcséddel is szeretkeztél törvénytelenül, azért küldött el a király az udvarából, hogy többé ne kísértsd nem keresztényi szokásaiddal - ugyan miért tartóztatnád meg magad a mostohafiadtól? Vajon tudja-e Uriens, miféle vérfertőző szajhát vett feleségül?

- Uriens tud rólam mindent, amit tudnia kell - mondta Morgaine, és maga is csodálkozott, hogy milyen higgadt a hangja. - Ami a merlint illeti, akkoriban egyikünk sem volt házas, és mindketten fütyülünk a keresztény udvari szokásokra. Apád tud róla, és megbocsátotta nekem. Azóta pedig senkinek nincs joga bírálni a viselkedésemet, csak neki, és ha kérdőre vonna, megválaszolnék neki, neked nem tartozom felelettel, sir Avalloch. És most a szobámba megyek, és neked is azt tanácsolom, hogy menj a magadéba.

- Szóval Avalon pogány szokásait vágod a szemembe - hörögte gúnyosan Avalloch. - Szajha, hogy mered azt állítani, hogy olyan jó vagy...

Megragadta Morgaine-t; szája az asszonyét érte. Morgaine a férfi gyomrába fúrta megmerevített ujjait. Avalloch feljajdult, és elengedte a nőt.

- Nem állítok semmit - mondta dühösen Morgaine. - Neked nem tartozom magyarázattal, és ha szólsz Uriensnek, elmondom neki, hogy hozzám nyúltál olyan módon, ahogyan nem illő az apád asszonyához, és majd meglátjuk, kinek hisz.

- Mondok én valamit, hölgyem - sziszegte Avalloch -, bolondíthatod apámat, ahogyan akarod, de öreg, és attól a naptól fogva, hogy én leszek király ezen a földön, biztos lehetsz benne, hogy a kegyelmemet nem fogom kiterjeszteni azokra, akik csak azért élhettek tovább, mert apám nem tudja feledni, hogy egykor ő is viselte a kígyókat!

- Nagyszerű - gúnyolódott Morgaine. - Először ajánlatot teszel apád feleségének, aztán azzal dicsekszel, milyen jó keresztény leszel, amikor tiéd lesz apád országa!

- Magadba bolondítottál, szajha!

Morgaine nem tudta visszafogni a nevetését.

- Magamba bolondítottalak? Ugyan miért? Avalloch, ha az összes férfi eltűnne a föld színéről, előbb hálnék egy kutyakölyökkel, mint veled! Apád akár a nagyapám lehetne, olyan vén, mégis szívesebben fekszem le vele, mint tenném veled! Azt hiszed, irigylem Maline-t, aki énekel örömében, ahányszor csak lemégy a faluba az aratás vagy a tavasz ünnepén? Ha varázslathoz folyamodnék, nem azért tenném, hogy élvezhessem férfiasságodat, hanem hogy elsorvasszam! Most pedig vedd le rólam a kezed, és menj ahhoz, akinek kellesz, mert ha még egyszer hozzám érsz akár csak egy ujjal is, esküszöm, elveszem a férfiasságodat!

Avalloch elhitte, hogy Morgaine képes rá; látszott abból, ahogyan visszahőkölt. De Eian atya majd tudomást szerez erről, és kérdőre vonja Morgaine-t, és kérdőre vonja Accolont, aztán ismét rágni kezdi Uriens fülét, hogy vágassa ki a szent ligetet, és tiltsa be a pogány szokásokat. Avalloch nem nyugszik, amíg nem engedelmeskedik neki az egész udvar.

Gyűlölöm Avallochot! Morgaine-t meglepte, hogy a dühe kézzel fogható, izzó fájdalom a mellcsontja alatt, amely végigfut az egész testén. Egykor büszke voltam: Avalon papnője nem hazudik. És most mégis kerülnöm kell az igazságot. Uriens is hűtlen asszonynak fog tartani, aki titokban bújik Accolon ágyába önnön kéje kedvéért... Sírt dühében és ismét a karján, a keblén érezte Avalloch forró kezét. Előbb-utóbb meg fogják vádolni, és még ha Uriens hisz neki, akkor is figyelni fogják. Évek óta először voltam boldog, és most mindent elrontattak...

Nos, nemsokára felkel a nap, a cselédség hamarosan felébred, és neki elő kell készítenie a napi munkát. Vajon Avalloch csak találgatott? Uriensnek ágyban kell maradnia, Avalloch ma semmiképpen nem fogja zaklatni az apját. Gyógy-főzetet kell készítenie Uwaine arcsebére, és a fiú kitört fogának gyökerét is ki kell bányásznia.

Uwaine szereti őt - nem fog hallgatni Avalloch esetleges vádaskodására. És ekkor ismét elfogta a harag, mert eszébe jutottak Avalloch szavai: Accolon volt az, vagy Uwaine, vagy egyszerre mindkettő...? Uwaine-nak legalább annyira anyja vagyok, mint ha én szültem volna. Miféle nőnek néz ez engem? De valóban beszélik-e Arthur udvarában, hogy vérfertőzést követett el magával Arthurral? Ebben az esetben hogyan vehetném rá Arthurt, hogy ismerje el fiának Gwydiont? Arthur örököse Galahad, de a fiamat el kell ismernie és Avalon királyi vérvonalát is. Ám több botrány nem szennyezheti a nevemet, azt meg semmiképpen nem mondhatják rólam, hogy vérfertőzést követtem el a mostohafiammal...

És kissé elgondolkozott magán. Kétségbeesett düh fogta el, amikor megtudta, hogy fiat fog szülni Arthurnak, ami most semmiségnek tetszett; elvégre Arthur meg ő nem ismerték egymást testvérként. De Uwaine-t, aki nem volt vérrokona, jobban fiának érezte, mint Gwydiont; Uwaine-nak anyja volt...

Nos, ezen már nem lehet változtatni. Morgaine lement a konyhába, és hallotta, hogy a szakács panaszkodik: elfogyott az összes szalonna, és a kamrák jóformán üresek, nincs mit adni a hazatérőknek.

- Nos, akkor ma el kell küldenünk Avallochot vadászni - mondta Morgaine, és megállította Maline-t, aki éppen az ura reggeli forralt borát vitte fel.

- Láttam, beszéltél Avalloch-hal - mondta Maline -, mit akart tőled?

Morgaine könnyedén olvasott az ostoba Maline gondolataiban, és tudta, hogy a menye fél tőle, neheztel rá; nem tartja tisztességesnek, hogy Morgaine még mindig karcsú, miközben ő, Maline kövér és megviselt a sok szüléstől, hogy Morgaine haja még mindig fényes és fekete, neki, Maline-nak pedig sosem jut ideje a gyerekektől arra, hogy rendesen befonja vagy fényesre fésülje a haját.

Morgaine az igazat mondta, de úgy, hogy ne bántsa meg a menye érzékenységét.

- Accolonról és Uwaine-ról beszéltünk. De a kamrák szinte üresek, így hát Avallochnak vaddisznóra kell mennie. - És ekkor világosan látta maga előtt, hogy mit kell tennie, és egy pillanatig dermedten állt, és emlékezetében visszacsengtek Niniane szavai: Accolonnak kell követnie a trónon az apját, és a saját válasza is visszacsengett... Maline csak bámult rá, várta, hogy befejezze a mondandóját, és Morgaine gyorsan összeszedte magát. - Mondd meg neki, hogy el kell ejtenie egy vaddisznót még ma, ha lehet, de legkésőbb holnap, mert nemsokára feléljük a maradék lisztet is.

- Feltétlenül megmondom, anyám - mondta Maline. - Örülni fog, hogy oka lesz elmenni itthonról. - És a panaszos hang ellenére Morgaine tudta, hogy Maline örül, hogy nem komolyabbról van szó.

Szegény lány, micsoda disznó a férje. És nyugtalanították Avalloch szavai, amelyeket pontosan megjegyzett: - Attól a naptól fogva, hogy én leszek király ezen a földön, biztos lehetsz benne, hogy a kegyelmemet nem fogom kiterjeszteni azokra, akik csak azért élhettek tovább, mert apám képtelen elfeledni, hogy egykor ő is viselte a kígyókat.

Tehát ez a feladata: biztosítani, hogy Accolon kövesse az apját a trónon, nem maga miatt vagy bosszúból, de a régi hit kedvéért, amit ő meg Accolon hoztak vissza erre a földre. Ha lenne félórám, hogy mindent elmondjak Accolonnak, elmenne vadászni Avalloch-hal, és nem kétlem, hogy mindent megoldana. És hidegen számolgatni kezdett. Tartsam tisztán a kezemet, és hagyjam a dolgot Accolonra?

Uriens öreg, de élhet még egy évig, akár ötig is. Most, hogy Avalloch mindent tud, mindent meg fog tenni Eian atyával, hogy aláássa Accolon és Morgaine esetleges befolyását, hogy tönkretegye mindazt, amit Morgaine elért.

Ha Accolonnak kell ez a királyság, talán biztosíthatná magának ő. Ha Avalloch méregtől hal meg, én fogok meghalni varázslónőként. Ám ha Accolonra hagyná a dolgot, nagyon emlékeztetne a régi balladára, amely úgy kezdődik, hogy Elment vadászni két fivér...

- Mondjam el Accolonnak, hogy dühében cselekedjen? Zaklatottan, döntésre képtelenül bukkant rá Accolonra az apja szobájában, és hallotta, hogy éppen azt mondja:

- Avalloch ma vaddisznóvadászatra megy, a kamra majdnem üres. Vele megyek. Olyan régen vadásztam a mi dombvidékünkön...

- Nem - mondta élesen Morgaine. - Maradj ma apáddal. Szüksége lesz rád, Avallochnak meg bőven vannak vadászai.

Valahogyan a tudtára kell adnom, mire készülök, gondolta, aztán leállította magát. Ha Accolon tudná, mire készül - bár még maga sem volt biztos benne, milyen formát választ szükségében -, Accolon sosem egyezne bele, talán csak első haragjában, ha tudná, miket mondott Avalloch.

És ha megtenné, gondolta Morgaine, bár azt hittem, jobban ismerem ennél, csakhogy a teste iránti vágyakozás talán megcsal, és különbnek tartom Accolont, mint amilyen, ha mégis olyan ember lenne, aki belemegy ilyesmibe, aki testvérgyilkos lenne, azért sújtaná átok, s nem lenne olyan ember, akiben megbízhatok céljaink érdekében. Avalloch nekem csupán a házasságom miatt rokonom; nincs köztünk vérségi kapcsolat, amelyet megszentségtelenítenék. Csak akkor követnék el vérbűnt, ha fiat szültem volna Uriensnek.

Most örült, hogy nem szült fiat Uriensnek.

- Maradjon apával Uwaine. Ha még kezelni kell az arcát, inkább maradjon ő itthon a tűz mellett.

- Hogyan értessem meg vele? Az ő kezének tisztának kell maradni, itt kell lennie, amikor megjön a hír... mit mondjak neki, hogy megértse: ez fontos, talán ez életem legfontosabb kérése hozzá? A sietségtől és mert nem mondhatta ki legbensőbb gondolatait, a hangja éles volt.

- Hajlandó vagy teljesíteni vita nélkül a kérésemet, Accolon? Ha Uwaine sebét kell kezelnem, nem lesz időm apádra is, és az utóbbi időben túlságosan sokat szorult a szolganép segítségére! És ha velem az Istennő, apádnak soha nem lesz nagyobb szüksége rá, hogy mellette légy, mint még ma...

Hadart, abban a reményben, hogy Uriens nem érti meg.

- Mint anyád, kérlek - mondta, de gondolatainak erejével azt sugallta Accolonnak, Az Anya nevében parancsolom... - Engedelmeskedj nekem - mondta, és kissé elfordulva, hogy Uriens ne lássa, megérintette a homlokán az elhalványult, kék félholdat. Accolon kérdőn nézett rá, de ő elfordult, és kissé megrázta a fejét, remélve, hogy Accolon megérti, miért nem beszélhet.

- Természetesen, ha ennyire szeretnéd - mondta kissé értetlenül Accolon. - Nem nehéz apámmal maradnom.

Morgaine délelőtt látta kilovagolni Avallochot négy vadásszal, és amíg Maline a lenti csarnokban volt, besurrant a hálószobába, átkutatta a rendetlen szobát, a szétdobált gyerekruhákat és a legkisebb mosatlan pelenkáit. Végül talált egy bronz karperecet, amelyet látott már Avallochon. Aranytárgyak is akadtak Maline ládájában, de nem mert elvenni semmi értékeset, mert azt kereshették volna, amikor Maline szolgája rendbe tette a szobát. Ekkor lépett be a szolgáló, és nyomban megkérdezte:

- Mit akarsz itt, úrnőm?

Morgaine haragot mímelt.

- Nem vagyok hajlandó olyan házban élni, amelyik úgy néz ki, mint a disznóól! Nézd a mosatlan pelenkákat, minden gyermekürüléktől bűzlik! Azonnal vidd le őket a mosónőnek, aztán seperd és szellőztesd ki ezt a szobát - vagy talán magam kössek kötényt, és takarítsak ki?

- Nem, asszonyom - mondta riadtan a szolgáló, és máris vitte a szennyest, amelyet Morgaine a kezébe nyomott. Morgaine a fűzőjébe rejtette a karperecet, és lement a szakácshoz, hogy forraljon vizet Uwaine sebére; az az első, aztán úgy kell szerveznie a dolgokat, hogy délután szabadon és egyedül maradhasson... Elküldetett a legjobb sebészért meg a szerszámaiért, Uwaine-t pedig leültette, és rávette, hogy kitátsa a száját, hogy megtalálják a kitört fog gyökerét. A fiú sztoikus nyugalommal tűrte a kapirgálást (bár a fog beletört az állkapcsába, és ki kellett ásni; szerencsére érzéketlen és duzzadt volt), és amikor a fog végre kinn volt, Morgaine a legerősebb zsibbasztószeréből csepegtetett a helyére, és ismét hozzálátott a gennyes arcseb kezeléséhez. Végre elkészültek azzal is, és Uwaine-t jó erős altatófőzettel a hasában ágyba küldte; a fiú tiltakozott, hogy lovagolt, sőt harcolt már rosszabb állapotban is, de Morgaine határozottan ráparancsolt, hogy bújjon ágyba, hadd hassanak az orvosságok. Tehát Uwaine-t is sikerült eltávolítania az útból, és rá sem terelődhetett semmi gyanú. És mivel a szolgálókat mosni küldte, és azokból sem maradt ott egy sem, Maline panaszkodni kezdett.

- Ha új ruhákat szeretnénk pünkösdre, és ha be akarjuk fejezni Avalloch köpenyét... te nem szeretsz fonni, anyám, de nekem szőnöm kell Avalloch köpenyét, és az asszonyok mind vizet forralnak a mosáshoz, és a sulykolóikkal bajmolódnak...

- Jaj nekem, erről megfeledkeztem - mondta Morgaine. - Akkor hát nincs mit tenni, fonnom kell - hacsak át nem engeded nekem a szövést. - A karperecnél is jobb, gondolta, a testre szabott köpeny, amelyet a felesége készít Avallochnak.

- Megtennéd, anyám? De ott van neked a király köpenye a másik szövőszéken...

- Uriensnek nincs rá akkora szüksége, mint Avallochnak - mondta Morgaine. - Avalloch köpenyén fogok dolgozni. És ha elkészülök vele, gondolta, és remegés futott át a szívén, soha többé nem lesz szüksége köpenyre...

- És én fogok fonni - mondta Maline -, és hálás leszek neked, anyám. Jobban szősz nálam. - Odalépett, és arcát Morgaine arcához szorította. - Mindig olyan jó vagy hozzám, Morgaine úrnő.

De nem tudod, hogy mit fogok ma szőni, gyermekem.

Maline leült, felvette a guzsalyt. Aztán megpihent, majd két kezével a derekát nyomkodta.

- Nem vagy jól, lányom?

- Semmiség - mondta Maline. - Négy napja meg kellett volna jönnie. Attól tartok, megint viselős vagyok, pedig azt reméltem, hogy a kicsit még egy évig szoptathatom... - Sóhajtott. - Avallochnak elegendő nője van a faluban, de azt hiszem, nem adja fel a reményt, hogy fiat szülök neki Conn helyett! A lányokkal nem törődik, nem is sírt, amikor tavaly meghalt Maeva, közvetlenül azelőtt, hogy megint szültem, és amikor újra lány lett, nagyon haragudott rám. Morgaine, ha tényleg értesz a varázsláshoz, nem tudnál adni valami csodaszert, hogy fiút foganjak, ha a legközelebb ágyba visz?

Morgaine mosolyogva vette kézbe a vetélőt.

- Eian atyának nem tetszene, hogy csodaszert kérsz tőlem. Azt mondaná, imádkozz a Szűzanyához fiúért.

- Hát az ő fia csoda volt, én meg azt kezdem hinni, hogy ha nekem még egyszer fiam születik, az is csoda lesz - mondta Maline. - De lehet, hogy csak ez a ronda, csípős idő teszi.

- Adok neked egy teát - mondta Morgaine. - Ha valóban viselős vagy, esküszöm, nem fog megártani, de ha csak a hideg miatt nem jött meg, a teától majd megjön.

- Ez is olyan avaloni varázslat, anyám?

Morgaine a fejét rázta.

- Dehogy, csak ismerem a füveket, semmi több - mondta, lement a konyhába, megfőzte a teát, aztán visszavitte Maline-nak. - Idd meg olyan forrón, ahogyan csak bírod, és fonás közben burkolózz a kendődbe, tartsd magad melegen.

Maline megitta a teát, és elhúzta a száját.

- Pfú, de pocsék!

Morgaine mosolygott.

- Tehettem volna bele mézet, mint a gyerekek lázcsillapítójába.

Maline sóhajtott, és újra felvette a guzsalyt meg az orsót.

- Gwyneth már fonhatna - ötéves koromban én már tudtam fonni.

- Én is - mondta Morgaine -, de kérlek, halaszd máskorra a leckét, mert ha nekilátok idebenn szőni, nem szeretnék magam körül lármát.

- Akkor szólok a nevelőnőnek, hogy tartsa odafenn az összes gyereket - mondta Maline, és Morgaine máris kirekesztette őt a tudatából, amint a vetélőt lassan futtatni kezdte a kelmében, hogy el ne vétse a mintát. Zöld és barna kockás minta volt, jó szövőnek nem valami nehéz; Morgaine automatikusan tudta számolni a szálakat, így nemigen kellett rá koncentrálnia... a fonás jobb lett volna. De olyannyira köztudomású volt, hogy gyűlöl fonni, hogy ha ma önként vállalkozott volna rá, azt megjegyezték volna.

Repült a vetélő a kelmében: zöld, barna, zöld, barna, tíz soronként váltakozva a másik vetélővel, váltva a színt. Morgaine tanította meg Maline-t ennek a zöldnek a festésére, amit ő Avalonban tanult... a tavaszi levelek zöldje, a föld meg a hullott levelek barnája, ahol a vadkan feltúrja az erdőt makkért... repül a vetélő a kelmében, a fésű feszesebbre húzza a sorokat, Morgaine keze gépiesen jár, be és ki és keresztbe, lehúzza a lécet, felveszi a vetélőt a másik oldalon... bárcsak Avalloch lova megbotlana, elesne, és Avalloch a nyakát szegné, hogy ne kelljen megtennem, amit meg kell tennem... Fázott, megborzongott, de nem akart tudomást venni róla, csak a szálak között ki-be repülő vetélőre koncentrált, hagyta, hogy tetszés szerint bukkanjanak fel és tűnjenek el a képek, látta Accolont Uriens szobájában, amint dámajátékot játszik az apjával, látta aludni Uwaine-t, ahogy a fájdalomtól még álmában is forgolódott, de a sebe most már szépen fog begyógyulni... bárcsak egy vadkan visszatámadna, és a vadászok későn sietnének Avalloch segítségére...

Azt mondtam Niniane-nek, hogy nem fogok ölni. Sose nevezd meg a kutat, amelyikből nem fogsz inni... maga előtt látta a Szent Kutat Avalonban, a forrásból feltörő vizet, amint a medencébe zúdul. A vetélő járt, ki és be, zöld és barna, zöld és barna, mint ahogyan a napfény a zöld leveleken át a barna földre hull, ahol a tavaszi áramlatok élettel telítik az erdőt, nedv árad a barna fában... a vetélő csak villog, egyre gyorsabban és gyorsabban, a világ kezd elmosódni Morgaine szeme előtt... Istennő! Ahol futsz az erdőben az őzek rohanó életével együtt... minden ember a te kezedben van, minden barom...

Sok-sok éve ő volt a Szűz Vadásznő, aki megáldotta az Agancsost, és elküldte rohanni a szarvasokkal, meghalni vagy győzni, ahogyan az Istennő akarja. Az meg visszatért hozzá... ma már nem ő az a Szűz, akiben megvan a Vadásznő minden ereje. Mint a termékenység minden erejét bíró Anya, olyan varázslatot szőtt, amely Elaine ágyába vitte Lancelet-t. De számára az anyaság véget ért Gwydion születésének a vérében. Most ott ült vetélővel a kezében, és halált szőtt, mint a Vén Halálbanya árnya. A te kezedben minden ember élete és halála, Anyánk...

A vetélő villogott, ki-be szökkent a látómezejében, zöld, barna, zöld mint az erdő egymásba fonódó levelei, ahol futnak a vadak... a vadkan szimatol, és morog, és turkál hosszú agyarával, az emse nyomában a guruló malacokkal, ki és be a sarjerdőben... száguldott Morgaine kezében a vetélő, és nem látott semmit, csak a disznó röfögő orrát az erdőben.

Ceridwen, Istennő, Anya, Halálbanya, Nagy Holló... Élet és halál úrasszonya... Nagy Emse, kölykeid felzabálója... Hívlak, szólítlak... ha valóban ez az akaratod, rajtad áll, hogy megcselekedd... Morgaine körül kavargott az idő, a tisztáson feküdt, hátát perzselte a nap, és együtt száguldott a Király Bikával, át az erdőn, lágyan, röfögve... érzékelte az életet, a csörtető, kiáltozó vadászokat... Anyám! Nagy Emse...

Morgaine tudatának egy apró töredékével tudta, hogy a keze tovább mozog, egyenletesen, zöld és barna, barna és zöld, de leeresztett szemhéja alatt semmit sem látott a szobából vagy a fonalból, csak a fák alatt burjánzó friss zöldet, a téltől barna sarat és halott leveleket, csörtetve, mintha négy lábon állva turkálna az illatos sárban... az Anya élete ott a fák alatt... a háta mögött a malacok apró röffentései, visongása, a földet rejtett gyökerekért, makkért feltúró agyarak... zöld és barna, zöld és barna...

Az idegeibe nyilallt, végigfutott a testén a csörtetés hangja az erdőben, a távoli kiáltások... a teste mozdulatlanul ült a szövőszék előtt, barna fonalat szőtt zölddel váltakozva, vetélő követett vetélőt, csupán az ujjai éltek, de az iszonyat kezdődő izgalmával és a harag hatalmával hatolt előre, ahogyan átengedte a testén a disznó életét...

Istennő! Ne hagyd, hogy az ártatlan szenvedjen... a vadászok neked semmik... Nem tehetett semmit, iszonyodva nézte, reszketve, remegve a vér szagától, a társa vérének a szagától... vér tört fel a nagy kanból, de neki ez mit sem jelentett, ahogyan a Király Bikának meg kell halnia... amikor elérkezett az ő ideje, akkor az ő vérét a földre kell ontani... a háta mögött hallotta a rémült malacok visítozását, és hirtelen a Nagy Istennő képmása költözött belé, nem tudta, vajon Morgaine-e vagy a Nagy Emse, hallotta önnön eszelős röfögését - ahogyan Avalonban, amikor felemelte a karját, és lehívta magára az Istennő ködét, úgy vetette hátra a fejét, reszketve, röfögve, rémült malacai hangját hallva, többször röviden kitört, felszegve a fejét, körbe-körbe csörtetve... zöld és barna a szeme előtt, egy oda nem illő vetélő gépies ujjak közt, észrevétlenül... aztán, megvadulva az idegen szagoktól, vér, vas, idegenség, a két lábon közeledő ellenség, acél és vér és halál, érezte, hogy támad, kiáltásokat hallott, érezte a fémes döfést, és vörös homályosította el a szemét az erdő zöldjén és barnáján át, érezte, hogyan tépnek az agyarai, érezte, hogyan tör fel, buggyan ki a forró vér belőle izzó fájdalommal, és összerogyott, és többé nem tudott semmiről... és a vetélő ment tovább, ólmosan, barnával és zölddel szőve be a gyomrába hasító fájdalmat és a szemén át kirobbanó vöröset és vadul verő szívét, a fülében még visszhangzó kiáltásokat a néma szobában, ahol nem hallatszott más, mint a vetélő meg az orsó és a guzsaly surrogása... némán megingott önkívületében, kimerülten... előredőlt a szövőszékre, és ott feküdt, mozdulatlanul. Egy idő múlva hallotta, hogy Maline beszél, de ő nem mozdult, nem válaszolt.

- Ah! Gwyneth, Morag - anyám, rosszul vagy? Édes Istenem, szőni akar, és mindig ilyen roham jön rá... Uwaine! Accolon! Gyertek, anyánk elájult a szövőszéknél...

Érezte, hogy a fiatalasszony nyugtalanul dörzsöli a kezét, hallotta Accolon hangját, érezte, hogy a férfi felemeli, és viszi. Nem bírt sem mozdulni, sem megszólalni - hagyta, hogy az ágyára fektessék, bort itassanak vele, érezte, hogyan csiklandozza a bor a torkát, azt akarta mondani, jól vagyok, hagyjatok békén, de hallotta, hogy csak ijedt kis röffentés hagyja el a száját, és elhallgatott, miközben kín gyötörte, és tudta, hogy a Nagy Emse a halálban majd elengedi, de előbb végig kell szenvednie a haláltusát... és ahogy ott feküdt, vakon, önkívületben, kínok között, hallotta a vadászkürtök hangját, és tudta, hogy Avallochot hozzák haza holtan, a lován, mert végzett vele az emse, amely néhány pillanattal azután támadt rá, hogy a férfi megölte a kant... és válaszképpen Avalloch is végzett az emsével... halál és vér és újjászületés és az élet árama az erdőben ki és be, ahogyan a vetélő jár ki és be...

Órák múltak el. Egyetlen izmát sem volt képes mozdítani éles, gyötrő fájdalom nélkül; és ennek szinte örült. Nem mentesülhetek teljesen a halála terhétől, de Accolon keze tiszta... Felnézett a férfi szemébe. Accolon aggódva és rémülten hajolt fölé, és egy percre kettesben voltak.

- Tudsz már beszélni, szerelmem? - suttogta a férfi. - Mi történt?

Morgaine a fejét rázta, nem tudott beszélni. De a férfi kezének gyengéd érintése jólesett. Tudod-e, mit tettem érted, édes szerelmem?

Accolon lehajolt, és megcsókolta. Nem is sejtette, milyen közel jártak ahhoz, hogy leleplezzék és legyőzzék kettejüket.

- Vissza kell mennem apához - mondta gyengéden és nyugtalanul Accolon. - Csak sír, és azt mondogatja, ha vele mentem volna, a bátyám nem halt volna meg - örökké engem fog hibáztatni. - Fekete szeme nyugtalanul meredt Morgaine-ra. - Te parancsoltad, hogy ne menjek - mondta. - A varázstudományoddal te tudtad ezt, szerelmem?

Morgaine nagy nehezen szólalt csak meg a kiszáradt torkával.

- Az Istennő akarata volt - mondta -, hogy Avalloch ne tegye tönkre, amit itt létrehoztunk. - Nagy fájdalom árán megmozdította az ujját, és megérintette a kígyót az arcát simogató kézen.

Accolon arca elváltozott, hirtelen rémület látszott rajta.

- Morgaine! Részed volt benne?

Ó, tudhattam volna, hogyan néz majd rám, ha megtudja...

- Hogy kérdezheted? - suttogta. - Egész nap szőttem a csarnokban, Maline, a szolgálók meg a gyerekek szeme előtt... az ő akarata és az ő cselekedete volt, nem az enyém.

- De tudtad, tudtad?

Morgaine szeme könnyes lett, és lassan bólintott, Accolon pedig lehajolt, és szájon csókolta.

- Úgy legyen. Az Istennő akarata volt - mondta, és távozott.

3

Volt az erdőben egy pont, ahol a rohanó patak a sziklák között mély tóvá szélesedett; Morgaine ott ült egy lapos kövön, amely a víz fölé nyúlt, és maga mellé intette Accolont. Itt senki nem láthatta őket csak a régiek apró népe, de ők sosem árulták volna el királynőjüket.

- Kedvesem, évek óta dolgozunk együtt - mondd csak, Accolon, szerinted min dolgozunk?

- Úrnőm, nekem elegendő volt tudnom, hogy van egy célod - mondta a férfi -, nem akartam kérdéseket feltenni neked. Ha csupán szeretőt kerestél volna - Morgaine szemébe nézett, és megfogta a kezét -, arra akadtak volna mások is rajtam kívül, az ilyen játékokra alkalmasabbak... Szívből szeretlek, Morgaine, és... boldog vagyok... és megtisztelőnek érzem... hogy hozzám fordultál társaságért is meg gyengédségért is, de nem ez vitt hozzád, papot a papnőhöz. - Habozott, és csizmás lábával birizgálta a homokot. Végül megszólalt - Bennem is felmerült, hogy több van ebben annál, mint hogy egy papnő szeretné visszaállítani a rítusokat ebben az országban, vagy hogy le kívánod hívni ránk a holdciklusokat - boldog voltam, hogy ebben segíthettem neked, és veled végezhettem a szertartásokat úrnőm. Valóban úrnője voltál ennek a földnek, kivált a régiek szemében, akik benned látják az Istennő képmását. Egy ideig azt hittem, csupán az a dolgunk, hogy itt visszaállítsuk a régi hitet. De most úgy vélem, nem tudom, miért - megérintette a csuklóin tekergő kígyókat -, hogy ezek ehhez a földhöz kötnek, hogy szenvedjek, és ha kell, meghaljak érte.

Kihasználtam őt, gondolta Morgaine, éppen olyan gátlástalanul, ahogyan engem Viviane...

- Jól tudom - folytatta Accolon -, hogy manapság már százévente ha egyszer hajtják végre ezt az ősi áldozatot. És mégis, amikor ezeket - barna ujjhegyével ismét megérintette a kígyókat - idetetoválták, arra gondoltam, hogy talán én leszek az, akit az Úrnő kijelöl erre az ősi áldozatra. Az évek során aztán kezdtem hinni, hogy elképzelésem nem volt több egy éretlen ifjú fantazmagóriájánál. De ha meg kell halnom... - a hangja elhalt, ahogyan a fodrok a halott tó vizén.

Nagyon nagy volt a csend, hallották, hogyan neszez egy kis rovar a fűben. Morgaine hallgatott, pedig érezte Accolon félelmét. Segítség nélkül kell átlépnie a félelem korlátját, ahogyan egykor Morgaine-nak kellett... vagy Arthurnak vagy a merlinnek vagy mindazoknak, akikre ez a végső próbatétel vár. És ha ki kell állnia a végső próbát, el is kell fogadnia azt.

- Meg kell hát halnom, úrnőm? - kérdezte végül a férfi. - Azt hittem, hogy ha véráldozat kell, hogy amikor Avalloch az Istennő áldozatául esett... - És Morgaine látta, hogyan dolgoznak Accolon arcának izmai, hogyan feszül meg az állkapcsa, amikor nagyot nyel. Még mindig hallgatott, pedig a szíve tele volt szánalommal. Ki tudja, miért, de legbelül Viviane hangját hallotta, eljön az idő, amikor annyira fogsz gyűlölni, amennyire most szeretsz... és ismét szeretet és fájdalom áradt szét benne. De megkeményítette a szívét: Accolon idősebb, mint Arthur volt a királlyá avatásakor. És ugyan Avalloch valóban az Istennőnek bemutatott véráldozat volt, a más vére nem válthat meg senkit, Avalloch halála sem szabadíthatja meg az öccsét a kötelezettségtől, hogy szembenézzen a magáéval.

Accolon nagyot sóhajtott.

- Hát legyen! Csatában már sokszor szembenéztem a halállal. Az Istennőre esküdtem, akár az életem árán is, nem leszek esküszegő. Ismertesd velem az ő akaratát, úrnőm.

Morgaine ekkor végre megfogta a férfi kezét.

- Nem hiszem, hogy a halálodat akarja, és semmiképpen nem az áldozati oltáron. Ám próbatételre szükség van; és az ilyen próbatételeknél mindig közel a halál. Megnyugtat-e, ha elmondom, hogy én is így néztem szembe a halállal? Mégis itt vagyok melletted. Mondd csak: felesküdtél-e Arthurnak?

- Nem tartozom a társaihoz - mondta Accolon. - Uwaine-t magad is láttad, amikor felesküdött neki, de én nem, bár szívesen harcoltam az emberei között.

Morgaine örült, bár tudta, hogy még a felesküdött lovag esküjét is Arthur ellenében használta volna.

- Figyelj rám, kedvesem - mondta -, Arthur kétszer árulta el Avalont; és csak Avalonból uralkodhat a király az egész ország felett. Én újra meg újra emlékeztettem Arthurt az esküjére. De nem hallgat rám, és büszkeségében még mindig viseli az Excaliburt, a szent királyi jelvények közül a kardot és vele a mágikus kardhüvelyt, amelyet én készítettem neki.

Látta, hogy Accolon elsápad.

- Komolyan gondolod... hogy Arthurt letaszítod?

- Nem én, ha mégis teljesíti az esküjét - mondta Morgaine. - Megadok neki még mindig minden lehetőséget, hogy az legyen, amire esküdött. És Arthur fia még nem érett a kihívásra. Te már nem vagy gyerek, Accolon, és a királyság mesterségét tanultad, nem a druidákét, ezek ellenére - és karcsú ujjával megérintette a férfi csuklóját körülfonó kígyókat. - Mondd hát, Walesi Accolon, ha minden más terv kudarcot vall, leszel-e Avalon bajnoka, kihívod-e az árulót a kardért, amelyet árulással szerzett magának?

Accolon mély lélegzetet vett.

- Kihívni Arthurt? Először azt kérdezted, Morgaine, kész vagyok-e meghalni - mondta. - Most pedig rejtélyekben beszélsz. Nem tudtam, hogy Arthurnak fia van.

- A fia Avalon és a tavaszi tüzek fia - mondta Morgaine. Úgy gondolta, már régen túllépett az e miatt érzett szégyenkezésen - papnő vagyok, senkinek sem tartozom elszámolással azért, amit meg kell tennem -, de képtelen volt Accolon szemébe nézni. - Figyelj, elmondok mindent.

Accolon némán hallgatta, hogyan esett a királyavatás a Sárkány-szigeten, és mi történt utána; de amikor Morgaine arról mesélt, hogyan szökött meg Avalonból, aztán Gwydion születéséről, a kezébe fogta az asszony kis kezét.

- Gwydion kiállta a maga próbáját - mondta Morgaine -, de fiatal és nem eléggé képzett; senki nem gondolta, hogy Arthur nem fogja betartani az esküjét. Arthur is fiatal volt, de akkor került sor a királlyá avatására, amikor Uther öreg volt már, és haldoklott, és mindenki az Avalon királyi véréből származó királyt keresett. Arthur csillaga most fennen ragyog, és nagy a tekintélye, és Gwydion még Avalon minden hatalmával a háta mögött sem szállhatna szembe Arthurral a trónért.

- Hogy képzeled, hogy kihívhatom Arthurt, és megszerezhetem tőle az Excaliburt, anélkül, hogy az emberei nyomban levágnának? - kérdezte Accolon. - És nincs ezen a világon olyan hely, ahová őrizők nélkül menne.

- Ez igaz - mondta Morgaine -, de nem feltétlenül ezen a világon kell kihívnod. Vannak birodalmak, amelyek nem ezen a világon léteznek, és ezek egyikében elveheted tőle az Excaliburt, amelyhez való minden jogát eljátszotta és a bűvös kardhüvelyt, amely megvédi őt minden bajtól. Lefegyverezve aztán Arthur sem több bármely más embernél. Magam is láttam, amint az emberei - Lancelet, Gawaine, Gareth - a lovagi tornákon többször is lefegyverezték. A kardja nélkül Arthur könnyű préda. Nem a legnagyobb harcos, de azzal a karddal és kardhüvellyel nem is kellett annak lennie. És ha Arthur halott…

Kénytelen volt elhallgatni, hogy nyugodt hangon tudja folytatni, tudván, hogy magára vonja a testvérgyilkosság átkát, azt az átkot, amelytől megkímélte Accolont Avalloch halálakor.

- És ha Arthur halott - ismételte végül határozottan -, én állok a trónjához a legközelebb, és a nővére vagyok. Én fogok uralkodni mint Avalon Úrnője, és te leszel a társam és a hadvezérem. Igaz, eljön a te időd is, amikor kihívnak és letaszítanak mint Király Bikát... de addig a napig király leszel az oldalamon.

Accolon sóhajtott.

- Sosem akartam király lenni. Ám ha megparancsolod, úrnőm, teljesítem az Istennő akaratát - és a tiédet. De mégis, hogy kihívjam Arthurt a kardjáért...

- Nem úgy értem, hogy anélkül kell megtenned, hogy megadnék neked minden tőlem telhető segítséget. Mert ugyan mi másért tanultam ilyen sok fárasztó esztendőn át a mágiát, és miért tettelek papommá? És van valaki, aki nagyobb mindkettőnknél, és segíteni fog a próbatételedben.

- Azokról a mágikus birodalmakról beszélsz? - kérdezte szinte suttogva Accolon. - Nem értelek.

Ez nem lep meg; magam sem tudom, mit szándékozom tenni, vagy mit beszélek, gondolta Morgaine, de felismerte a különös ködöt, amely kezdte elborítani a tudatát, elkendőzni a gondolkodást, amely azt az állapotot jelezte, amelyben nagy hatalmú mágiát lehet gyakorolni. Most az Istennőre kell bíznom magam, hogy Ő vezessen. Nemcsak engem, hanem azt is, aki mellettem áll, aki el fogja venni a kardot Arthur kezéből.

- Bízz bennem, és engedelmeskedj. - Felállt, és hangtalanul suhant át az erdőn, keresve... mit is? Kimondta a kérdést, de a hangja idegennek és távolinak tetszett. - Nő ebben az erdőben mogyorófa, Accolon?

A férfi bólintott, és Morgaine követte a facsoporthoz, amely éppen ekkor borult friss levélbe és virágba. Az erre járó vaddisznók az utolsó mogyorószemeket is felfalták; a vastag avaron üres mogyoróhéjak hevertek. De új csemetefák is nyújtóztak az ég felé, hogy fává növekedjenek, hogy az erdő életének sose szakadjon vége.

Virág és gyümölcs és mag. És minden visszatér, és él, és napfényre tör, és végül visszaadja a testét az Istennőnek. De ő, aki némán és magányosan munkálkodik a természet szívében, nem hozhatja létre varázslatát a férfi ereje nélkül, aki együttfut a szarvasokkal, és a nyári nappal együtt hívja életre az Istennő méhének gazdagságát. A mogyorófák alatt Accolonra nézett, és miközben tudatának egy részével tudta, hogy ez az ember a kedvese, a választott papja, tudta azt is, hogy a férfira most olyan próbatétel vár, amelyet egyedül ő nem róhat rá.

Már mielőtt idejöttek a rómaiak ónt és ólmot keresni, a mogyoróliget szent hely volt. A liget szélén tó volt a három szent fa - mogyoró, fűz és éger - alatt, amelyek varázsa jóval régebbi a tölgyénél. A tó felszínét száraz gallyak és levelek szennyezték, de a víz tiszta és sötét volt, barna az erdő tiszta barnájától, és Morgaine látta az arcát a vízben, amikor merített belőle a tenyerével, és a homlokához meg az ajkához érintette. A tükörkép a szeme előtt kezdett alakulni, és megpillantotta annak a jóval régebbi világból való asszonynak a különös, mély szemét. És valami megborzadt benne ennek a szemnek a láttán.

A táj valahogyan átváltozott körülöttük - Morgaine eddig azt hitte, hogy az a különös, ősi világ valahol Avalon határán feküdt, nem itt a távoli Észak-Walesben. Egy hang azonban így szólt benne: Mindenütt ott vagyok, és ahol a mogyorófa a szent tóban tükröződik, ott vagyok én is. Morgaine hallotta, hogy Accolonnak elakad a lélegzete a csodálkozástól és az áhítattól, mert látta, hogy velük van a tündérek királynője, egyenesen és némán áll csillogó köntösében, homlokán a meztelen nyírfavesszőből font korona.

Ő szólalt meg, vagy az Úrnő?

Van más próbatétel is, mint a szarvasokkal futni… és mintha kürt harsant volna messze és kísértetiesen a mogyoróligetben... valóban a mogyoróligetben? És a levelek megmozdultak, és szél támadt, és az ágak hajladoztak és csikorogtak, és Morgaine testét és vérét félelem hidege járta át.

Jön...

Lassan, vonakodva, megfordult, és látta, hogy nincsenek maguk a ligetben. Ott állt a két világ határán. Az...

Sosem kérdezte meg Accolontól, hogy ő mit látott... Morgaine csak az agancskorona árnyékát látta, a ragyogó arany és bíbor leveleket ahol a tavasz első bimbóival aranyozott erdőben álltak, a sötét szemeket... egykor együtt hált az Agancsossal ugyanilyen erdei avaron, de az Agancsos ezúttal nem érte jött, és Morgaine tudta ezt. Most neki, de még az úrnőnek is félre kell állnia. Az Agancsos könnyedén lépdelt az avaron, mégis valahogyan szelet támasztott, és a léghuzat átjárta a ligetet, borzolta Morgaine haját, csapdosott tőle köpenyének szárnya. Az Agancsos magas és sötét volt, s mintha egyszerre viselt volna pompás öltözéket és faleveleket, ugyanakkor Morgaine megesküdött volna, hogy a húsa simán és meztelenül fénylett a szemük előtt. Intett, felemelve egyik karcsú kezét, és Accolon lassan előrelendült, lépés lépést követett... és ugyanekkor Accolont látta levélköntösben, aganccsal koronázva, szikrázva tündérhon különös, mozdulatlan legében. Morgaine érezte, hogyan lökdösi, tépi, borzolja a szél; a ligetben, tudta, alakok és arcok voltak, amelyeket nem látott tisztán; a próba nem rá várt, hanem a mellette lévő férfira. Mintha kiáltásokat és kürtszót hallott volna; a lovasok a levegőben száguldottak-e, vagy lovaik patája verte azt a nagy zajt az avaron, amely elfojtott minden gondolatot? Morgaine tudta, hogy Accolon már nincs mellette. Morgaine a mogyorófa törzsét ölelve állt, arcát elrejtette; nem tudta, sosem tudhatta meg, nem rá tartozott, hogy milyen formát ölt Accolon királlyá avatása... nem az ő hatalmában állt megadni vagy megtudni. Morgaine az Úrnő közvetítésével idézte meg az Agancsost, és az oda ment, ahová Morgaine nem követhette.

Sosem tudta meg, meddig állt ott a mogyorófát ölelve, homlokát fájón a kéreghez szorítva... aztán elült a szél, és Accolon vele volt. Együtt álltak, magukban a mogyoróligetben, és csak a sötét és felhőtlen ég dörgését hallották, ahol a nap pereme forró fémként izzott a hold sötét, fogyatkozást okozó korongja mögött, és a csillagok a le nem szálló éjszakában lángoltak. Accolon átölelte Morgaine-t.

- Mi ez, mi ez? - suttogta.

- A napfogyatkozás. - Morgaine hangja higgadtabb volt, mint hitte volna. Érezte, ahogyan a szívverése normálisra csillapodik a férfi ölelő, meleg és élő érintésétől. A talaj ismét szilárd volt a lába alatt, a mogyoróliget megbízható földje, és amikor a tóba pillantott, letört gallyakat látott, amelyeket a titokzatos szél sodort oda, amikor a ligetben tombolt. Valahol egy madár panaszolta a hirtelen jött sötétséget, és a lábuknál rózsás malacka turkált a holt avarban. Aztán a fény olyan ragyogón tért vissza, hogy Morgaine látta a nap elől elvonulni az árnyékot Látta, hogyan mered Accolon a fényre, és élesen mondta:

- Fordítsd el a tekintetedet - megvakulhatsz ilyenkor, amikor elmúlik a sötétség!

Accolon nagyot nyelt, és lefelé fordította az arcát. A haját összeborzolta a nem evilági szél, és a hajába egy bíborszínű levél tapadt, amitől Morgaine megborzongott, amint ott álltak az éppen csak bimbózó mogyorófa alatt.

- Az Agancsos elment - suttogta Accolon -, és az Úrnő... vagy te voltál az? Morgaine, valóban megtörtént, valóban igaz volna?

Amint a férfi zavart arcába nézett, Morgaine olyasmit látott Accolon szemében, amit eddig soha - valami nem emberit. Kivette a férfi hajából a bíborszínű levelet, és odatartotta elé.

- Neked, aki a kígyókat viseled... kell-e kérdezned?

- Ah... - A férfi megborzongott. Vadul kikapta Morgaine kezéből a bíborszínű levelet, és hagyta lehullni a földre. - Mintha magasan a világ felett lovagoltam volna, és olyan dolgokat láttam, amelyeket halandó sosem... - és vak sietséggel nyújtotta a kezét Morgaine-ért, húzta le róla a ruhát, húzta le őt magát a földre. Morgaine hagyta, hogy tegye, amit akar, és döbbenten feküdt a nyirkos földön, amint a férfi vakon belehatolt, olyan erőtől hajtva, amelyet maga sem értett. Ahogy csak feküdt az uralkodó erő alatt, mintha a férfi arcát ismét agancsok vagy bíborszínű levelek árnyékolták volna; Morgaine-nak nem volt ebben része, csupán a passzív föld volt az eső meg a szél, a mennydörgés meg a villámlás alatt, és mintha villám csapott volna a testén át az alatta lévő földbe...

Aztán a sötétség visszahúzódott, és a nappal ragyogó, különös csillagok mind eltűntek, és Accolon gyengéd és mentegetőző keze felsegítette Morgaine-t, segített rendbe tenni zilált ruháját; Accolon lehajolt, hogy megcsókolja, hogy valamiféle mentegetőzést vagy magyarázatot dadogjon, de Morgaine a férfira mosolygott, és az ajkára tette az ujját.

- Ne, ne... elég...

A ligetben csend volt körülöttük, csak egy nyugalmas nap egyszerű neszeit hallották.

- Vissza kell mennünk, szerelmem - mondta nyugodtan Morgaine. - Keresni fognak minket, és mindenki izgalomban lesz a napfogyatkozástól, mintha a természet különös csodája lenne... - és halványan elmosolyodott; ő ma sokkal különösebbet látott a napfogyatkozásnál. Accolon keze hideg és szilárd volt a kezében.

- Nem tudtam... - suttogta menet közben Accolon - nem tudtam, hogy úgy nézel ki, mint ő, Morgaine...

- De hát én ő vagyok. Morgaine nem mondta ki hangosan. Accolon beavatott volt; talán jobban fel kellett volna készíteni erre a próbatételre. Mégis úgy nézett szembe vele, ahogyan kellett, és elfogadtatott valami által, amely jóval meghaladta Morgaine kis hatalmát.

Ekkor hideg hasított Morgaine szívébe, amint a férfi mosolygó, szeretett arcára pillantott. Accolon elfogadtatott. De ez nem jelenti azt, hogy diadalmaskodni is fog; csupán annyit jelent, hogy megkísérelheti a végső próbatételt, amelynek ez csak a kezdete volt.

Nem így éreztem, amikor a Tavasz Szüzeként Arthurt - akiről nem tudtam, hogy Arthur - a próbatételre küldtem. Ó, Istennő, milyen fiatal voltam akkor, milyen fiatalok voltunk mind a ketten... könyörületesen fiatalok, mert nem tudtuk, mit cselekszünk. És most, amikor már eléggé öreg vagyok ahhoz, hogy tudjam, mit teszek, hogyan küldjem el őt, hogy szembenézzen a halállal?

4

Pünkösd előestéjén Arthur és királynéja megparancsolták a trónnal rokoni kapcsolatban álló vendégeknek, hogy vacsorázzanak velük. Másnapra tervezték a szokásos nagy lakomát Arthur valamennyi alárendelt királyával és lovagjával, de miközben nagy gonddal öltözködött, Gwenhwyfar úgy érezte, ez a családi vacsora még nagyobb megpróbáltatás lesz. Régóta várta az elkerülhetetlent. Ura és parancsolója másnapi cselekedetével nyilvánossá és visszavonhatatlanná fogja tenni azt, amit úgyis mindenki tud. Másnap Galahadet a Kerekasztal lovagjává ütik. Ó, Gwenhwyfar már régen tudta, de Galahad akkor még szőke kisfiú volt csupán, aki valahol Pellinore földjén nevelkedett. Ha rá gondolt, még örült is; Lancelet fia az ő unokahúgától, Elaine-től - aki azóta meghalt szülésben - ésszerű örököse volt a királynak. Ám ma a fiú eleven szemrehányásnak tetszett az öregedő királynénak, akinek az élete gyümölcstelen volt.

- Levert vagy - mondta Arthur, látva Gwenhwyfar arcát, amint fejére tette a koronát. - Sajnálom, Gwenhwyfar - úgy gondoltam, így ismerhetem meg a fiút, mert meg kell ismernem, ha övé lesz a trónom. Mondjam nekik azt, hogy rosszul érzed magad? Nem kell megjelenned - találkozhatsz vele máskor is.

Gwenhwyfar összeszedte magát.

- Most éppoly jó, mint máskor.

Arthur megfogta a kezét.

- Mostanában ritkán találkozom Lancelet-val - jó lesz újra beszélni vele.

Gwenhwyfar ajka széthúzódott, de sejtette, hogy ez nem az a mosoly, amit akart.

- Nem is tudom... hát nem gyűlölöd?

Arthur kelletlenül mosolygott.

- Olyan fiatalok voltunk. Mintha egy másik világban történt volna, és Lance a legkedvesebb és a legrégibb barátom, szinte a testvérem, éppúgy, mint Cai.

- Cai éppúgy a testvéred - mondta Gwenhwyfar -, és Arthur fia az egyik leghűségesebb lovagod. Úgy látom, ő jobb örökösöd lenne, mint Galahad...

- Az ifjú Arthur jó ember és megbízható társam. De Cai nem királyi vérből való. Isten a tudója, hogy ezekben az években hányszor gondoltam rá, milyen jó lett volna, ha Ectorius valóban az apám lett volna... de nem volt az, és vége, Gwen. - Valamivel később, habozva - azóta a rettenetes pünkösd óta erről sosem beszélt - hozzátette. - Úgy hallottam, a másik fiú, Morgaine fia Avalonban van.

Gwenhwyfar úgy tartotta fel a kezét, mintha ütést próbálna kivédeni.

- Nem!

- Úgy fogom intézni, hogy sose kelljen találkoznod vele - mondta Arthur, és nem nézett a királynéra -, de a királyi vér királyi vér, és valamit tennem kell érte. A trónomat nem kaphatja meg, a papok nem hagynák...

- Ó - mondta Gwenhwyfar -, és ha a papok hagynák, szerintem Morgaine fiát hirdetnéd ki örökösödként...

- Így is lesznek, akik felvetik majd, nem ő lenne-e az - mondta Arthur. - Szeretnéd, ha elmagyaráznám nekik?

- Akkor távol kell tartanod az udvartól - mondta Gwenhwyfar, és arra gondolt, nem is tudtam, hogy ilyen éles a hangom, amikor haragszom. - Miféle helye lenne ennél az udvarnál olyannak, akit Avalonban druidának neveltek?

- Britannia merlinje az egyik tanácsosom - mondta Arthur -, és ez mindig is így volt, Gwen. Akik Avalonra figyelmeznek, azok is változatlanul az alattvalóim. Ahogyan írva vagyon: vannak nékem másfajta juhaim is nem ebből az akolból...

- Istenkáromló tréfa - állapította meg Gwenhwyfar, és gyengédebbre fogta a hangját -, és aligha illik pünkösd előestéjéhez...

- Csakhogy pünkösd előtt volt mindig a nyárközép ünnepe, szerelmem - mondta Arthur. - Ma már legalább nem gyújtják meg az ünnepi tüzeket, még a Sárkány-szigeten sem, tudomásom szerint sehol Camelottól három napi lovaglásnyira - magában Avalonban csupán.

- A papok bizonyára őrséget állítottak Glastonbury szigetén - mondta Gwenhwyfar -, hogy ne legyen semmiféle jövés-menés arról a földről...

- Szomorú lenne, ha egyszer örökre elveszne - mondta Arthur. - A parasztoknak szomorú dolog elveszíteni a maguk ünnepét... a városi népeknek talán nincs szükségük a régi rítusokra. Igen, tudom jól, hogy az ég alatt csupán egyetlen név van, amelynek jegyében megváltás vár ránk, de akik olyan nagy közelségben élnek a földdel, azoknak talán más is kell, nem csak megváltás...

Gwenhwyfar mondani akart valamit, aztán inkább mégis hallgatott. Kevin nem volt több szerencsétlen, vén nyomoréknál és druidánál, és a druidák kora immár legalább annyira távolinak tetszett, mint a rómaiaké. És Kevint az udvarnál sem annyira Britannia merlinjeként, inkább felséges hárfásként ismerték. A papok nem tisztelték jó és kedves férfiúként, mint egykor Taliesint: Kevin nyelve vitában gyors és kellemetlen volt. Ám Kevin jobban ismerte a régi szokásokat és általános törvényeket még Arthurnál is, és Arthur mindig hozzá fordult, ha olyan régi szokás vagy törvény került szóba, amelyet nem lehetett félretenni.

- Ha a mai nem lenne szigorúan családi összejövetel, megparancsolnám a merlinnek, hogy játsszon nekünk.

Arthur elmosolyodott.

- Érte küldethetek, ha akarod, de az olyan muzsikát, amilyen az övé még király sem követelheti parancsszóval. Meghívhatom, hogy vacsorázzon az asztalunknál, és megkérhetem, hogy tiszteljen meg minket egy dallal.

Gwenhwyfar visszamosolygott az urára.

- Szóval a király kérleli az alattvalóját, és nem fordítva?

- Mindenben egyensúlynak kell lennie - mondta Arthur. - Ez azoknak a dolgoknak az egyike, amelyeket megtanultam az uralkodásom alatt: bizonyos dolgokban a király nem parancsolhat, kérnie kell. Talán azért buktak el a cézárok, mert abba a hibába estek, amelyet az egyik tanítóm hübrisz-nek nevezett, amikor azt hitték, hogy a király jogos szféráján kívül is parancsolhatnak... Nos, úrnőm, a vendégeink várnak. Eléggé szépnek találod magad?

- Megint gúnyolsz - mondta Gwenhwyfar. - Tudod, milyen öreg vagyok.

- Aligha öregebb nálam - mondta Arthur -, és a kamarásom azt mondja, még mindig jóvágású férfi vagyok.

- De az más. A férfiak nem öregednek úgy, mint az asszonyok.

Arthur arcára pillantott, amelyen csupán halvány ráncok voltak - a virágkorát élő férfi arca volt ez. Arthur megfogta a felesége kezét.

- Nem lenne illendő, hogy holmi süldő lányka legyen mellettem királyné. Te illesz hozzám. - Az ajtóhoz indultak, amikor a kamarás Arthurhoz lépett, és súgott neki valamit. Arthur Gwenhwyfarhoz fordult. - Más vendégek is lesznek az asztalunknál. Gawaine üzeni, hogy megjött az anyja, ezért kénytelenek vagyunk az asztalunkhoz hívni Lamorakot is, hiszen ő az élet- és útitársa. Évek óta nem láttam Morgause-t, Isten a tudója, de rokonom ő is. És Uriens király meg Morgaine a fiaikkal...

- Akkor valóban családi vacsora lesz.

- Igen, itt lesz Gareth és Gawaine - Gaheris Cornwallban van, és Agravaine nem hagyhatta ott Lothiant - mondta Arthur, és Gwenhwyfarba régi fájdalom hasított... Lothiani Lótnak olyan sok fia volt. - Nos, kedvesem, a vendégeink a kis csarnokban gyűltek össze. Lemegyünk hozzájuk?

A Kerekasztal nagy csarnoka Arthur birodalma volt, férfiterület, ahol harcosok és királyok találkoztak. De a kis csarnok a Galliából rendelt kárpitokkal meg a kecskelábú asztalokkal és padokkal volt az a hely, ahol Gwenhwyfar a leginkább királynénak érezte magát. Napról napra rövidlátóbb lett; először, hiába volt bőséges a fény, a hölgyek köntöséből és a férfiak színpompás udvari öltözékéből csak színes csíkokat látott. Az a hatalmas, kétméteres, loboncos és vörhenyes hajú alak ott Gawaine - odajött hódolni a király előtt, majd felemelkedett, és medveölelésébe szorította unokafivérét. Gareth követte szerényebben, Cai jött oda, hogy Gareth vállára csapjon, hogy Gavallérnak nevezze, ahogyan réges-régen, és érdeklődjön szekérderéknyi csemetéjéről, akik mind kisebbek voltak még, semhogy az udvarhoz jöhettek volna - Lionors úrnő, mondta Gareth, még gyermekágyban feküdt a legutóbbival, ezért a kastélyukban maradt, a régi római faltól északra. Nyolc gyerek van, vagy már kilenc? Gwenhwyfar mindössze kétszer látta Lionors úrnőt, mert Gareth szerint a fiatalasszony vagy viselős volt, vagy gyermekágyban feküdt, vagy a legkisebbet szoptatta. Gareth már nem volt angyalarcú, csak igen jóvágású, és ahogy Arthur és Gawaine és Gareth öregedtek, egyre jobban hasonlítottak egymásra. Gareth-t most egy karcsú férfi ölelte meg, akinek göndör, fekete hajába ősz csíkok vegyültek, és Gwenhwyfar az ajkába harapott; Lancelet mit sem változott az évek során, talán csak még csinosabb lett.

Uriens nem rendelkezett ezzel a varázserővel, nem állt ellen az időnek. Most már igazán öregnek látszott, bár még mindig egyenes és erős volt. A haja teljesen ősz volt, és Gwenhwyfar hallotta, amint elmesélte Arthurnak, hogy csak nemrégiben gyógyult fel a tüdőlázból, és hogy tavasszal eltemette a legidősebb fiát, akivel vaddisznó végzett.

- Szóval bármelyik nap Észak-Wales király lehetsz, sir Accolon? - mondta Arthur. - Úgy legyen - Isten ad, és Isten elvesz, ahogyan az írás mondja.

Uriens kezet akart csókolni Gwenhwyfarnak, de az inkább arcon csókolta az öreget. Uriens csinos zöld ruhát viselt, hozzá pompás zöld és barna köpenyt.

- A mi királynénk egyre fiatalabb - mosolygott kedvesen az öregember. - Azt hinné az ember, tündérországban lakoztál, rokon.

Gwenhwyfar nevetett.

- Akkor talán ráncokat kellene festenem az arcomra, nehogy a püspök meg a papok azt higgyék, keresztény asszonyhoz nem illő varázslat tudója vagyok. De nem illő így tréfálni szent nap előestéjén. Nos, Morgaine - ezúttal ő is képes volt tréfával köszönteni a sógornőjét -, te fiatalabbnak látszol nálam, és tudom, hogy idősebb vagy. Miféle varázslat ez?

- Nem varázslat - mondta gazdag, mély hangján Morgaine. - Csak annyira nem köti le semmi az elmémet abban a világ végi országban, hogy olyan, mintha nem is múlna az idő, talán ezért nem öregszem.

Amint közelebbről megnézte, Gwenhwyfar mégiscsak látta Morgaine arcán az idő nyomait; a bőre még mindig sima és hibátlan volt, ám a szeme körül parányi ráncok voltak, és a szemhéja is megereszkedett kissé. Gwenhwyfarnak nyújtott keze pici és csontos volt, lötyögtek rajta a gyűrűk. Morgaine legalább öt évvel idősebb nálam, gondolta Gwenhwyfar. És hirtelen úgy érezte, nem középkorú asszonyok, hanem az a két kislány, akik Avalonban találkoztak.

Lancelet lépett oda, és először Morgaine-t üdvözölte. Gwenhwyfar nem hitte volna, hogy még mindig ilyen eszelős féltékenység gyötri... Elaine már eltávozott... és Morgaine ura olyan vén, nemigen érhet meg még egy karácsonyt. Hallotta, hogy Lancelet mulatságos bókkal kedveskedik, hallotta Morgaine édes, mély kacagását.

De nem úgy néz Lancelet-ra, ahogyan a szeretőnkre szokás... a szeme Accolon hercegen pihen - ő is jóképű férfi... no igen, Morgaine ura több mint kétszer annyi idős, mint ő... és Gwenhwyfar álszent rosszallást érzett.

- Üljünk asztalhoz - mondta, és intett Cainak. - Galahadnek éjféltől a fegyvereinél kell virrasztania; és talán pihenni akar előtte egy kicsit, ahogyan sok fiatalember, hogy aztán ne legyen álmos...

- Nem leszek álmos, úrnőm - mondta a fiatalember, és Gwenhwyfar ismét érezte a fájdalmat. Úgy szerette volna, ha ez a szőke ifjú az ő fia lett volna. Galahad magas volt, széles vállú és olyan izmos, amilyen Lancelet soha nem volt. Az arca fénylett a mosdástól és a higgadt boldogságtól. - Mindez olyan új nekem... Camelot olyan szép város, alig hiszem el, hogy valódi! És apám mellett lehetek, akiről édesanyám egész életében úgy beszélt, mint valami királyról vagy szentről, aki jóval több földi halandónál.

- Ó, Lancelet nagyon is halandó - mondta Morgaine -, és ha kellőképpen megismered, te is tudni fogod.

Galahad udvariasan bókolt Morgaine előtt.

- Rád emlékszem. Te vitted el tőlünk Nimue-t, és anyám sírt. Jól van a húgom, úrnőm?

- Néhány éve nem láttam - felelte Morgaine -, de ha baj lenne vele, azt hallottam volna.

- Csak arra emlékszem, hogy haragudtam rád, mert azt mondtad, szinte semmiben sincs igazam, nagyon magabiztosnak látszottál, és édesanyám...

- Édesanyád minden bizonnyal azt mondta, hogy gonosz varázslónő vagyok. - Mosolygott Morgaine - önelégülten, mint a macska, gondolta Gwenhwyfar - a Galahad arcát elöntő halvány píron. - Nos, Galahad, nem te vagy az első, aki annak hisz.

Morgaine Accolonra mosolygott, de olyan nyíltan, hogy Gwenhwyfar megdöbbent.

- És valóban varázslónő vagy, úrnőm? - kérdezte Galahad.

- Nos - mondta ismét azzal a macskamosollyal Morgaine -, édesanyád okkal hitt annak. Minthogy már eltávozott, elmondhatom nektek... Lancelet, Elaine sosem mesélte, hogyan könyörgött nekem valamiféle csodaszerért, amely felkeltené iránta az érdeklődésedet?

Lancelet Morgaine felé fordult, és Gwenhwyfar látta a férfi arcán a fájdalmat.

- Mi értelme tréfát űzni a régmúltból, rokon?

- Csakhogy nem tréfálok - mondta Morgaine, és a tekintete egy pillanatra találkozott a Gwenhwyfaréval. – Úgy gondoltam, elegendő szívet törtél már össze Britanniában és Galliában. Így hát létrehoztam azt a házasságot, és nem bánom, mert van egy remek fiad, aki örökli az öcsém királyságát. Ha nem léptem volna közbe, ma is agglegény lennél, és ma is tipornád szíveinket - nem igaz, Gwen? - tette hozzá merészen.

Tudtam. Persze azt nem, hogy Morgaine ilyen nyíltan meg fogja vallani... De Gwenhwyfar élt a királyné jogával, és témát váltott

- Hogy van a névrokonom, a kis Gwenhwyfar?

- Lionel fiának ígértem - mondta Lancelet -, és egy napon Kis-Britannia királynéja lesz. A papok azt mondták, túlságosan közeli rokonok, de diszpenzációt kaphatnak. Nagy pénzt fizettem az egyháznak, hogy elintézzék a dolgot, és fizetett Lionel is. A kislány még csak kilencéves, legalább hat év múlva kerülhet csak sor az esküvőre.

- És a nagyobb lányod? - kérdezte Arthur.

- Kolostorban van, uram - felelte Lancelet.

- Elaine ezt mondta neked? - szólalt meg Morgaine, és a szemében ismét kajánság villant - Édesanyád egykori lakóhelyén van, Avalonban, Lancelet. Nem tudtad?

- Olyan mindegy - mondta békésen Lancelet - A Szüzek Házának papnői igencsak hasonlók a szentegyház apácáihoz, hiszen szűzen, imádságosan élnek, és Istent szolgálják a maguk módján. - Gyorsan a közeledő Morgause királynéhoz fordult - Néném, nem mondhatom, hogy az idő nem változtatott rajtad, csakhogy valóban kegyes volt hozzád.

Annyira hasonlít Igraine-re! Csak a tréfákat hallottam, és kinevettem őt, de most már elhiszem, hogy az ifjú Lamorak valóban szerelemmel szereti, nem azért, mert nagyravágyó! Morgause nagydarab asszony volt, magas is, még mindig dús és élénkvörös haja laza fonatokban hullott gyönggyel és aranyszállal hímzett zöld selyembrokát köntösére. A hajában ragyogó topázzal ékes, vékony korona trónolt. Gwenhwyfar kitárta a karját, hogy megölelje.

- Mintha Igraine királynét látnám, Morgause királyné. Szívből szerettem, ma is gyakran gondolok rá.

- Ifjabb koromban ettől a kijelentéstől tomboltam volna féltékenységemben, Gwenhwyfar. Dühített, hogy Igraine nővérem szebb volt nálam, és annyi király meg nagyúr hevert a lába előtt. Ma már csak arra emlékszem, hogy gyönyörű és kedves volt, és örülök, hogy még mindig hasonlítok rá. - Megfordult, és megölelte Morgaine-t, és Gwenhwyfar látta, hogy Morgaine elvész a nagydarab asszony ölelésében, hogy Morgause a húga fölé tornyosul... Ugyan miért is féltem Morgaine-tól? Hiszen olyan apró jószág, és csak egy jelentéktelen királyság királynéja... Morgaine egyszerű, sötét gyapjúruhát viselt és hozzá mindössze hajlított ezüst nyakéket és ezüstkarperecet. Még mindig dús és fekete haja egyszerű fonatokban fogta körül a fejét.

Arthur odalépett, megölelte a nővérét meg a nénjét. Gwenhwyfar a kezébe fogta Galahad kezét.

- Mellettem fogsz ülni, rokon. - Ó, igen, ez az a fiú, akit Lancelet-nak kellett volna szülnöm... vagy Arthurnak... Amikor leültek, azt mondta. - És most, hogy megismerted apádat, rájöttél-e, hogy ahogyan Morgaine mondta, nem szent, csupán igen szeretetreméltó ember?

- De hát mi más a szent? - kérdezte csillogó szemmel Galahad. - Nem tudok egyszerű emberként gondolni rá, úrnőm, több annál. Ő is király fia, és biztos vagyok benne, hogy ha a legkiválóbbat választanák, nem a legidősebbet, ő uralkodna Kis-Britanniában. Szerintem az az ember boldog, akinek az apja a példaképe is - mondta Galahad. - Beszélgettem Gawaine-nal: ő megvetette az apját, nem becsülte sokra, de az én apámról mindenki rajongva beszél!

- Akkor hát remélem, hogy mindig hősnek fogod látni, mocsoktalanul - mondta Gwenhwyfar. Galahadet maga és Arthur közé ültette, ahogyan a királyság fogadott örököséhez illett; Arthur másik oldalán Morgause ült, mellette Gawaine, aztán Uwaine, aki úgy volt Gawaine barátja és pártfogoltja, ahogyan ifjabb korában Gareth Lancelet-é.

A mellettük lévő asztalnál ült Morgaine és az ura meg más vendégek; mind ismerősek voltak, de Gwenhwyfar nem látta tisztán az arcukat. Nyújtogatta a nyakát, és hunyorított, közben mérges volt magára - a hunyorítás elcsúfította -, és dörzsölte a két szemöldöke közti ráncot. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy ifjúkori félelme a nyílt terektől talán abból eredt, hogy rövidlátó volt. Talán csak azért félte a való világot, mert nem látta valójában?

Arthurhoz fordult Galahad háta mögött, aki a még növésben lévő kamasz egészséges étvágyával falt.

- Meghívtad a vacsorára Kevint?

- Igen, de azt mondta, nem tud jönni. Minthogy nem lehet Avalonban, talán a maga módján tartja a szent napot. Patrícius püspököt is hívtam, de ő a templomban tölti a pünkösdi virrasztást - odavár éjfélre, Galahad.

- Azt hiszem, aki királlyá avatás kicsit olyan, mint a pappá avatás - mondta tisztán Galahad; a beszélgetés éppen elcsendesedett, így a csengő, fiatal hang hallható volt az asztal egyik végétől a másikig. - Mindkettő arra esküszik fel, hogy szolgálja az embert és az Istent, és azt tegye, ami jó...

- Én is valami ilyesmit éreztem, fiú - mondta Gareth. - Isten adja, hogy mindig így lásd.

- Mindig azt akartam, hogy a társaim a jónak elkötelezett hívei legyenek - mondta Arthur. - Nem kívánom, hogy istenesek legyenek, Galahad, de mindig reméltem, hogy jó emberek lesznek.

- Ezek a fiatalok talán olyan világban fognak élni, ahol könnyebb lesz jónak lenni - mondta Lancelet, és Gwenhwyfar szomorúnak vélte a hangját

- De hát te jó vagy, apám - mondta Galahad. – Keresztül-kasul az országban mindenki azt mondja, te vagy Arthur király legkiválóbb lovagja.

Lancelet zavartan nevetett.

- Aha... mint az a szász hős, aki letépte a tavi szörny karját. Tetteimet azért foglalták dalba, mert a valóság nem eléggé izgalmas ahhoz, hogy télen a kandalló mellett meséljék.

- De hát levágtál egy sárkányt, vagy nem? - kérdezte Galahad.

- Valóban... és azt hiszem, eléggé ijesztő barom volt. De nagyapádnak legalább annyi része volt a tettben, mint nekem - mondta Lancelet. - Gwenhwyfar, úrnőm. Sehol nem kapunk olyan remek ételt, mint a te asztalodnál...

- Túlságosan is finom - paskolta meg nevetve a hasát Arthur. - Ha gyakrabban lesznek ilyen lakomák, olyan kövér leszek mint azok a servedelő szász királyok. És holnap pünkösd, újabb lakoma még több embernek - nem tudom, úrnőm hogyan csinálja!

Gwenhwyfar némi büszkeséget érzett.

- A mai lakoma az enyém, a holnapira Cai lehet majd büszke - már sülnek hozzá a marhák a gödörben. Uriens uram, te nem eszel húst...

Uriens a fejét rázta.

- Talán az egyik madár szárnyát. Amióta a fiam meghalt, esküvel fogadtam, hogy többé nem eszem disznóhúst.

- És asszonyod osztozik az esküdben? - kérdezte Arthur. - Morgaine mindig csak böjtöl. Nem csoda, hogy ilyen kicsi és sovány vagy, nővérem!

- Nem esik nehezemre nem enni disznóhúst.

- És a hangod olyan édes, mint régen, nővérem? Minthogy Kevin nem lehet velünk, talán énekelhetnél vagy játszhatnál...

- Ha előbb szóltál volna, nem ettem volna ilyen sokat. Most nem tudok énekelni. Talán később.

- Akkor te, Lancelet - mondta Arthur.

Lancelet vállat vont, és intett egy szolgának, hogy hozza a hárfát.

- Kevin fog énekelni holnap, számára nem vagyok versenytárs. Egy szász költő versét fordítottam le. Egyszer azt mondtam, a szászokkal képes vagyok együtt élni, de azzal nem, amit zenének hívnak. Aztán amikor tavaly köztük éltem, hallottam ezt a dalt, és sírtam, amikor hallottam, és a magam szerény módján megpróbáltam lefordítani a mi nyelvünkre. - Felállt a helyéről, a kis hárfáért ment. - Neked szól, királyom - mondta -, mert arról szól, milyen bánatot éltem át, amikor távol voltam az udvartól és az én uramtól, ám a zene szász. Mielőtt ezt hallottam, azt hittem, minden daluk háborúról, csatákról és harcokról szól.

Lágy, bánatos dallamot kezdett játszani; az ujjai nem voltak olyan ügyesek, mint a Kevinéi, de a bús dallamnak önálló ereje volt, amely lassan elcsendesített mindenkit. Énekelni kezdett a gyakorlatlan dalnok rekedtes hangján:

Mely bánat ér fel annak bánatával, aki egyedül van?

Egykor királyommal lakoztam, kit szívből szerettem,

S karom lehúzta a tőle kapott gyűrűk súlya,

S szívem lehúzta szeretetének aranya.

A király arca környezetének fénylő napja,

De most szívem üres,

S magam vándorlok a világban.

A ligetek bimbóznak,

Virulnak fák és rétek,

Ám a kakukk, a legszomorúbb dalos

Kikiáltja a száműzött bús magányát,

S szívem most útra kel

Keresvén, mit többé sosem talál;

Számomra egyforma minden arc, ha királyomét

nem láthatom,

S egyforma nékem minden ország,

Ha otthonom mezőit és ligeteit nem láthatom,

Felkelek hát, s követem vándorló szívem,

Mert mi nékem az otthon zöld füve,

Amikor királyom arcát nem láthatom,

S mit ér az arany súlya karomon,

Ha szívemből hiányzik a szeretet súlya.

Útra kelek tehát

A halak útján

S a nagy bálna ösvényén

És túl a hullámok hazáján,

Egyedül, társtalan,

Csak szeretteim emléke kísér

S a dal, melyet szívből fújtam

S emlékeimben a kakukk dala.

Gwenhwyfar lehajtotta a fejét, hogy elrejtse könnyeit. Arthur feje is le volt hajtva, kezével takarta a szemét. Morgaine maga elé meredt, és Gwenhwyfar látta az arcán a könnyek nyomát. Arthur felállt, megkerülte az asztalt; megölelte Lancelet-t, és remegő hangon mondta:

- De ismét királyoddal és barátoddal vagy, Galahad.

Gwenhwyfarba belehasított a régi keserűség. Ismét a királyáról énekelt, nem királynéjáról és szerelmeséről. Az irántam érzett szerelme mindig csupán az Arthur iránti szerelmének része volt. Becsukta a szemét, nem akarta őket ölelkezni látni.

- Gyönyörű volt - mondta halkan Morgause. - Ki hinné, hogy egy barbár szász ilyen dalt tud írni - biztosan Lancelet szerezte, elvégre...

Lancelet a fejét rázta.

- A zene az övék. A szöveg pedig csak szerény visszhangja az eredetinek...

Egy hang szólalt meg szelíden, mintha Lancelet hangjának visszhangja volna.

- De hát a szászok között éppúgy vannak muzsikusok és költők, mint harcosok, úrnőm.

Gwenhwyfar a hang felé fordult. Sötét ruhás, karcsú, sötét hajú fiatalember volt a beszélő, de nem látta tisztán; ám az északi akcentussal szóló, lágy hang teljesen Lancelet-é volt, magasságra, színre is.

Arthur odaintette az ifjút.

- Olyan ül az asztalomnál, akit nem ismerek - méghozzá családi ünnepen, és ez nem helyes. Morgause királyné...?

Morgause felállt a helyén.

- Be akartam mutatni neked, mielőtt asztalhoz ültünk, de régi barátokkal beszélgettél, királyom. Morgaine fia, aki az udvaromban nevelkedett - Gwydion.

Az ifjú előrelépett, meghajolt.

- Arthur király - mondta meleg hangján, amely mintha Lancelet hangjának visszhangja lett volna. Gwenhwyfar egy pillanatig szédült az örömtől; ez Lancelet fia, az biztos, nem Arthuré - aztán rájött, hogy Morgaine nénje, Viviane volt Lancelet anyja is.

Arthur megölelte az ifjút. A hangja annyira remegett, hogy alig lehetett hallani.

- Szeretett nővérem fiát saját fiamként fogadom udvaromban, Gwydion. Gyere, ülj mellém, fiam.

Gwenhwyfar Morgaine-ra nézett. Morgaine arcán piros folt égett, mintha oda lett volna festve, és apró, éles fogaival az alsó ajkába harapott. Talán nem figyelmeztette őt Morgause, hogy a fiát bemutatja az apjának - nem, a királynak, figyelmeztette magát élesen Gwenhwyfar; semmi oka azt hinni, hogy a fiú tudja, ki az apja. Bár ha tükörbe nézett valaha is, azt kellett hinnie, hogy bárki bármit mondjon is, Lancelet fia.

Egyébként már nem is fiú. Legalább öt és húsz esztendős; felnőtt férfi.

- Az unokabátyád, Galahad - mondta Arthur, és Galahad ösztönösen kezet nyújtott.

- Közelebbi rokona vagy a királynak nálam, testvér, több jogod volna ott lenni, ahol én vagyok - mondta kamaszos őszinteséggel Galahad. - Gyűlölnöd kéne!

Gwydion elmosolyodott.

- Honnan tudod, hogy nem gyűlöllek-e, rokon? - és Gwenhwyfar egy pillanatra meghökkent, aztán meglátta azt a mosolyt. Igen, Morgaine fia, ugyanolyan macskamosolya van, mint az anyjának! Galahad meghökkent, aztán úgy döntött, az unokabátyja nyilván tréfál. Gwenhwyfar olvasni tudott Galahad átlátszó gondolataiban: Apám fia volna, Gwydion apám fattya lenne Morgaine királynétól? Galahad kissé sértődöttnek is látszott, akár a kölyökkutya, amelynek játékos-baráti felajánlkozását elutasították.

- Nem, rokon - mondta Gwydion. - Amit gondolsz, nem igaz.

Gwenhwyfarnak elállta lélegzete, amikor látta ezt a másik mosolyt, amely éppen olyan lélegzetelállító volt, mint Lancelet-é, amely a meglehetősen komor arcot egy pillanat alatt ragyogóvá változtatta, mintha napsugár varázsolná mássá.

- Én nem... én csak... - mentegetőzött Galahad.

- Nem - mondta kedvesen Gwydion -, nem mondtál semmit, de nagyon is nyilvánvaló, hogy mit gondolsz, hogy mit gondol mindenki ebben a teremben. - Felemelte a hangját, csak egy kicsit, azt a Lancelet-éra annyira hasonlító, csak lágy, északi akcentussal beszélő hangot - Avalonban, rokon, származásunkat anyai ágon követjük nyomon. Én Avalon régi királyi véréből származom, és nekem ennyi elég. Orcátlanság lenne bármely férfi részéről azt állítani, hogy Avalon főpapnője gyermekének az apja. De ahogyan a legtöbb ember, természetesen én is szeretném tudni, ki nemzett, és amit gondoltál, azt már korábban is mondogatták - hogy Lancelet fia vagyok. A hasonlóságot már sokan észrevették, kivált a szászok között, ahol három évig éltem, és a harcos mesterségét tanultam - tette hozzá. - A híredre ma is sokan emlékeznek ott, sir Lancelet! Megszámlálni sem tudtam, annyian mondták nekem, hogy nem szégyen olyan férfiú fattyának lenni, mint te, uram! - Halk nevetése kísérteties visszhangja volt azé a férfiénak, akivel éppen szembenézett, és Lancelet is zavartnak látszott. - De végül mindig meg kellett mondanom nekik, hogy amit gondolnak, nem igaz. Mindazon férfiak közül, akiket ismerek ebben a királyságban, egyről tudom, hogy nem az apám. Ezért közölnöm kell, hogy csupán családi hasonlóságról van szó, nem többről. Az unokabátyád vagyok, Galahad, nem a fivéred. - Lustán hátradőlt a székében. - Nagyon fog zavarni, hogy mindenki, aki lát minket, ezt fogja gondolni? Elvégre nem mondhatjuk el mindenkinek az igazságot!

Galahad zavartnak látszott.

- Az sem zavarna, ha valóban a bátyám volnál, Gwydion.

- De akkor apád fia lennék, és talán a király örököse is - mondta Gwydion, és mosolygott. És Gwenhwyfar hirtelen rájött, hogy a fiatalember élvezi az asztalnál ülők feszengését; hogy Morgaine fia, ha másban nem, hát ebben a kis rosszindulatban biztosan.

Morgaine szólalt meg azon a mély hangon, amely akkor is érthető volt mindig, amikor halkan beszélt.

- Nekem sem lett volna kifogásom ellene, ha Lancelet lett volna az apád, Gwydion.

- Nem, gondolom valóban nem, úrnőm - mondta Gwydion.

- Bocsáss meg, Morgaine úrnő. Mindig Morgause királynét szólítottam anyámnak...

Morgaine nevetett.

- Ha te valószínűtlen anyának tartasz, Gwydion, én meg valószínűtlen fiúnak téged. Hálás vagyok ezért a családi összejövetelért. Gwenhwyfar - mondta -, holnap, a nagy lakomán váratlanul találkoztam volna össze a fiammal.

- Azt hiszem, minden asszony büszke lenne egy ilyen fiúra - mondta Uriens -, ami pedig az apádat illeti, bárki legyen is, ifjú Gwydion, csak sajnálhatja, hogy nem ismert el a magáénak.

- Ó, nem hiszem - mondta Gwydion, és Gwenhwyfar észrevette, hogy a fiatalember tekintete egy pillanatra Arthurra villant, és azt gondolta, Valamiért azt állítja, nem tudja, ki az apja, de hazudik. Ettől valahogy kényelmetlenül érezte magát. De mennyivel kényelmetlenebb lett volna, ha Gwydion Arthur elé állt volna, és megkérdezte volna, hogy miért nem ő, a fia az örökös.

Avalon, az az átkozott hely! Gwenhwyfar azt szerette volna, ha a tengerbe veszett volna, mint Ys a régi regében, és soha többé nem hallott volna róla!

- De ez Galahad nagy estéje - mondta Gwydion -, és én elterelem róla a figyelmet. Virrasztasz ma éjjel a fegyvereidnél, rokon?

Galahad bólintott.

- Arthur lovagjainál ez a szokás.

- Én voltam az első - mondta Gareth -, és jó szokás. Azt hiszem, a laikus ekkor jár a legközelebb a papi hivatáshoz, amikor esküt tesz, hogy mindig szolgálni fogja királyát és hazáját és Istenét a fegyvereivel. - Nevetett - Mekkora bolond voltam... Arthur uram, megbocsátottad-e nekem, hogy visszautasítottam az ajánlatodat, amikor te magad lettél volna hajlandó lovaggá ütni, és azt kértem, inkább Lancelet tegye?

- Megbocsátottam-e, fiam? Irigyeltelek - mosolygott Arthur. - Azt hiszed, én nem tudtam, hogy kettőnk közül Lancelet a különb harcos?

Cai ekkor szólalt meg először, arca is mosolyra húzódott.

- Akkor mondtam a kölyöknek, hogy jó harcos, jó lovag lesz, de udvaroncnak pocsék!

- És így a jó - mondta vidáman Arthur. - Isten a tudója, hogy udvaroncból van itt éppen elég! - Galahadhez fordult, és hozzátette. - Jobban szeretnéd, ha apád ütne lovaggá, Galahad? Számos lovagommal megtette már...

A fiú lehajtotta a fejét.

- Uram, ahogyan királyom kívánja. De szerintem a lovagiasság Istentől ered, és nem számít, ki adja. Nem... nem tudom pontosan megfogalmazni, uram... úgy értem, neked teszek esküt, de főként Istennek...

Arthur lassan bólintott.

- Értelek, fiú. A királlyal is nagyjából így van: arra esküszik, hogy uralkodik a népén, de nem a népnek esküszik fel, hanem Istennek...

- Vagy - szólalt meg Morgaine - az Istennőnek, az Istennő nevében az ország jelképeként, amelyet a király uralni fog. - Beszéd közben egyenesen Arthur szemébe nézett, aki elfordította a tekintetét, Gwenhwyfar pedig az ajkába harapott... Morgaine megint arra emlékeztette Arthurt, hogy Avalonnak hűséget fogadott, vigye el őt az ördög! De hát ez már a múlté, Arthur keresztény király... egyedül Istennek van fölötte hatalma.

- Imádkozni fogunk érted, Galahad, hogy jó lovag légy és egy napon majd jó király - mondta Gwenhwyfar.

- Amikor tehát leteszed az esküt, Galahad - mondta Gwydion -, bizonyos mértékig ugyanúgy Szent Frigyet kötsz az országgal, ahogyan a régiek tették. Csak a próbatétel nem lesz talán annyira kemény.

A fiú elvörösödött.

- Arthur uram csatában edzetten került trónra, rokon, de nekem nincs módom rá, hogy ilyen próbát álljak ki.

- Én tudnék rá módot - mondta halkan Morgaine -, és ha uralkodni kívánsz Avalon felett éppúgy, mint a keresztény földek felett, egyszer neked is ki kell állnod, Galahad.

Galahad eltökélt arcot vágott.

- Remélem, az még igen sokára lesz, hiszen urunk még sok-sok évig fog élni, és addigra el fognak tűnni az öregek, akik azt hiszik, meg kell tartaniuk még a pogány szokásokat.

- Nem hinném - szólalt meg a társaságban most először Accolon. - Még léteznek a szent ligetek, és megtartják bennük a régi szertartásokat, ugyanúgy, ahogyan az idők kezdetétől fogva. Ne haragítsd meg az Istennőt imádásának tagadásával, mert népe ellen fordul, elpusztítja a termést, sötétbe borítja még az életet adó napot is.

Galahad megdöbbent.

- De hát ez keresztény ország! Nem mentek hozzátok papok, hogy megmutassák, hogy a gonosz régi isteneknek, akik között az ördög az úr, már nincs hatalma? Patrícius püspök azt mondta nekem, hogy az összes szent ligetet kivágták!

- Nem így van - mondta Accolon -, és nem is lesz így, amíg él apám és utána én.

Morgaine mondani akart valamit, de Gwenhwyfar látta, hogy Accolon Morgaine kezére teszi a kezét. Az asszony a fiatalemberre mosolygott, és hallgatott. Helyette Gwydion szólt.

- És Avalonban sincs így, amíg az Istennő él. Királyok jönnek és mennek, de az Istennő örök.

- Milyen kár, gondolta Gwenhwyfar, hogy ez a jóképű fiatalember pogány! Nos, Galahad jó és ájtatos keresztény lovag, akiből keresztény király lesz! De miközben ezzel nyugtatta magát, mégis megborzongott

Mintha Gwenhwyfar gondolatai nyugtalanítanák, Arthur Gwydionhoz hajolt, és zavart volt az arca.

- Azért jöttél az udvarhoz, hogy a lovagom légy, Gwydion? Mondanom sem kell, hogy nővérem fiát örömmel fogadom a lovagjaim közé.

- Bevallom, azért hoztam ide -, mondta Morgause -, de nem tudtam, hogy most lesz Galahad nagy ünnepe. Nem akartam csökkenteni az esemény fényét Jó lesz majd máskor.

- Szívesen vállalok közös virrasztást és eskütételt az unokatestvéremmel - mondta nagylelkűn Galahad.

Gwydion nevetett.

- Igazán nagylelkű vagy, rokon - mondta -, de keveset tudsz a királyi mesterségről. A király örökösét úgy kell kihirdetni, hogy abban a pillanatban senki sem osztozhat. Ha Arthur egyszerre ütne lovaggá minket, és én jóval idősebb vagyok, és sokkal jobban hasonlítok Lancelet-ra - nos, nyomban megindulna a pletykálkodás a származásomról; és beárnyékolná a te lovagi nevedet is. No és - tette hozzá nevetve - az enyémet is.

Morgaine vállat vont.

- A király rokonságáról úgyis pletykálnak, Gwydion. Hadd legyen min rágódniuk!

- Még valami - mondta könnyedén Gwydion. - Nincs szándékomban virrasztani a fegyvereim mellett semmiféle keresztény templomban. Avaloni vagyok. Ha Arthur befogad így a lovagjai közé, úgy jó, ha nem, úgy is jó.

Uriens felemelte göcsörtös, öreg kezét úgy, hogy látszódjanak rajta a megfakult kígyók.

- Én is keresztényi eskü nélkül ülök a Kerekasztalnál, mostohafiam.

- Én is - mondta Gawaine. - Mindannyian elnyertük a lovagi címet, akik azokban a régi időkben harcoltunk, és nem volt szükség ilyen szertartásra. Sokunknak okozott volna nehézséget, ha a lovagi címet olyan udvari eskütétellel bástyázták volna körül, mint ma.

- Még én is kissé vonakodnék ilyen esküt tenni - mondta Lancelet -, olyan bűnös ember vagyok. Mégis Arthur embere vagyok életre-halálra, és ezt jól tudja.

- Isten óvjon attól, hogy valaha is kétségbe vonjam - mosolygott nagy szeretettel régi barátjára Arthur. - Te meg Gawaine vagytok királyságom oszlopai. Ha egyikőtöket is elveszíteném, szerintem széthasadna a trónom, és aláhullna Camelot csúcsáról!

Felemelte a fejét, mert a terem túlsó végében nyílt az ajtó, és fehér köntösű pap lépett be két fehérbe öltözött fiatalemberrel. Galahad türelmetlenül állt fel.

- Engedelmeddel, uram...

Arthur is felállt, megölelte az örökösét.

- Áldásom rád, Galahad. Menj csak virrasztani.

A fiú meghajolt, majd megfordult, és megölelte az apját; Gwenhwyfar nem hallotta, mit mondott a fiúnak Lancelet. Kinyújtotta a kezét, és Galahad lehajolt, és megcsókolta.

- Áldj meg, úrnőm.

- Örömmel, Galahad - mondta Gwenhwyfar.

- Elkísérünk a templomig - tette hozzá Arthur. - Virrasztanod egyedül kell, de egy darabon veled megyünk.

- Végtelenül megtisztelsz, királyom. Te nem virrasztottál, amikor megkoronáztak?

- Dehogynem - mondta mosolyogva Morgaine -, de az egészen más volt, mint ez.

Amint az egész társaság elindult a templom felé, Gwydion lemaradt, hogy Morgaine mellé kerüljön. Morgaine felnézett a fiára. Gwydion nem volt olyan magas, mint Arthur, aki a pendragonok magas termetét örökölte, de Morgaine mellett magas volt.

- Nem számítottam rá, hogy itt láthatlak, Gwydion.

- Nem számítottam rá, hogy itt leszek, asszonyom.

- Hallottam, harcoltál ebben a háborúban Arthur szász szövetségesei között Nem tudtam, hogy harcos vagy.

Gwydion vállat vont.

- Nemigen volt lehetőséged túlságosan sokat megtudni rólam, úrnőm.

Váratlanul, nem is tudva, hogy mit fog mondani, amíg ki nem mondta, Morgaine megkérdezte:

- Gyűlölsz, amiért elhagytalak, fiam?

Gwydion habozott.

- Talán... egy ideig, amíg fiatalabb voltam - mondta végül. - De én az Istennő gyermeke vagyok, és ez arra kényszerített, hogy valóban az legyek, hogy ne legyenek földi szüleim. Már nem neheztelek rád, Tó Asszonya - mondta.

Egy pillanatra az út elmosódott Morgaine szeme előtt; mintha a fiatal Lancelet lett volna mellette... a fia gyengéden megfogta a karját.

- Vigyázz, az út itt nem sima...

- Mi van Avalonban? - kérdezte Morgaine.

- Niniane jól van - felelte Gwydion. - Másokkal nemigen van kapcsolatom, már nem.

- Nem láttad ott Galahad húgát, egy Nimue nevű lányt? - Morgaine törte a fejét, vajon mennyi idős lehet most Nimue. Galahad tizenhat éves, akkor Nimue legalább tizennégy, majdnem felnőtt.

- Nem ismerem őt - mondta Gwydion. - Az öreg jós papnő - Holló, igaz? - maga mellé fogadta a némaságba és a visszavonultságba. Ember nem láthatja az arcát.

Vajon miért tette ezt Holló? Morgaine megborzongott, de csak annyit mondott:

- Holló hogy van? Jól?

- Sosem hallottam, hogy ne lett volna jól - mondta Gwydion -, bár amikor utoljára láttam a szertartáson, öregebbnek látszott a tölgyfáknál. A hangja mégis édes és fiatal. De magánbeszélgetést sosem folytattam vele.

- Ahogyan más férfi sem - mondta Morgaine -, és nő is igen kevés. Tizenkét esztendőt töltöttem ott a Szüzek Házában, és jó, ha egy tucatszor hallottam a hangját. - Nem kívánt Avalonra gondolni, sem beszélni róla, így a lehető legközönyösebb hangon megkérdezte. - Tehát a szászok között tettél szert harci gyakorlatra?

- Úgy van, és Bretagne-ban - eltöltöttem némi időt Lionel udvarában. Lionel Lancelet fiának hitt, és kért, hogy szólítsam bácsikámnak, én pedig nem ellenkeztem. Lancelet-nak nem árt, ha képesnek tartják egy-két fattyú nemzésére. És ahogyan a jó Lancelet-nak, a Ceardig körött élő szászok nekem is adtak egy nevet. Őt Tündérnyílnak nevezték el - attól a néptől nevet kap mindenki, aki véghezvisz valamit Az én nevem közöttük Mordred - a mi nyelvünkön “Végzetes tanács”, sőt “Gonosz tanács”, és úgy érzem, bóknak szánták!

- Nem kell ahhoz sok, hogy a tanácskozáson valaki ravaszabb legyen egy szásznál - mondta Morgaine -, de mondd csak, miért jöttél ide az általam választott időpont előtt?

Gwydion vállat vont.

- Úgy éreztem, meg kell néznem a riválisomat.

Morgaine ijedten pillantott körül.

- Ezt ne mondd hangosan!

- Nincs okom félni Galahadtől - mondta nyugodtan Gwydion. - Nem olyannak látom, aki megéli, hogy uralkodhasson.

- A Látás?

- Nincs ahhoz szükség a Látásra, hogy tudjam: Galahadnél erősebb ember kell ahhoz, hogy elfoglalja a pendragon trónját - mondta Gwydion. - De ha megnyugtat, úrnőm, megesküszöm neked a Szent Kútra, hogy Galahad nem az én kezemtől fog meghalni. - Majd amikor látta, hogy Morgaine megborzong, hozzátette. - Sem a tiédtől. Ha az Istennő nem kívánja őt az új Avalon trónjára, szerintem bízzuk rá.

Egy pillanatra Morgaine kezére tette a kezét; bármilyen gyengéden is, Morgaine újra megborzongott.

- Jöjj - mondta, és Morgaine úgy vélte, a hangja éppoly együtt érző, mint a feloldozást adó papé. - Kísérjük a fegyvereihez unokafivéremet. Nem lenne helyes, ha bármi elrontaná élete nagy pillanatát. Talán már nem sok ilyen pillanata lesz.

5

Bármilyen gyakran jött Camelotba Lothiani Morgause, sosem unt rá a látványosságokra. Most annak tudatában ült Morgaine mellett a templomban, hogy mint Arthur egyik alkirálynője és három legkorábbi lovagjának anyja, kivételezett helyet kap a nap fénypontját jelentő haditorna nézői közt. A szertartás végén kerül sor Galahad lovaggá avatására, és a fiú most Arthur és Gwenhwyfar mellett térdelt, sápadtan, komolyan, izgalomtól ragyogva.

Maga Patrícius püspök jött el Glastonburyből a pünkösdi misét celebrálni Camelotban; most ott állt előttük fehér köntösben, és éppen azt zengte, hogy: “Tenéked ajánlánk fel eme kenyeret, Egyszülött fiad testét...”

Morgause a szája elé emelte pufók kezét, hogy eltakarja ásítását. Bármilyen gyakran vett részt keresztény szertartáson, sosem gondolkodott felőle; még annyira sem voltak ezek a szertartások érdekesek, mint a rítusok Avalonban, ahol a gyermekkorát töltötte, de mintegy negyvenéves kora óta úgy vélte, hogy minden Isten és vallás csupán játék, amelyet a férfiak és a nők az elméjükkel játszanak. Semmi közük a való élethez. Mindazonáltal pünkösd lévén kötelességtudón részt vett a misén, hogy Gwenhwyfar kedvében járjon - elvégre a nő a házigazdája, a nagykirályné és közeli rokon -, és most a királyi család többi tagjával együtt előrement, hogy magához vegye a szentelt ostyát. A mellette figyelő Morgaine volt a királyi családból az egyetlen, aki nem ment az áldozóasztalhoz; Morgaine igazán ostoba, gondolta lustán Morgause. Nemcsak a köznépet idegeníti el, de a királyi háznép ájtatosabb tagjai Morgaine-t boszorkánynak, varázslónőnek vagy annál is rosszabbnak nevezik. Ugyanakkor mit számít ez az egész? Az egyik vallásos hazugság éppen olyan jó, mint a másik, nem igaz? Uriens királynak bezzeg több esze van; Morgause úgy vélte, Uriensben sem lehet több a vallásos hit, mint Gwenhwyfar kedvenc macskájában. Látta a karján a kígyókat; mégis, Accolon fiával egyetemben Uriens is előrement.

Ám amikor elérkezett az utolsó ima a halottakért, azon kapta magát, hogy könnyes a szeme. Hiányzott neki Lot, a férfi cinikus derűje, kitartó ragaszkodása; és végül is Lot négy pompás fiúval ajándékozta meg. Gawaine és Gareth a közelében térdeltek, Arthur háznépe közt - Gawaine, mint mindig, Arthur közelében; Gareth ifjú barátjával, Uwaine-nal, Morgaine mostohafiával; Morgause hallotta, hogy a fiú anyámnak szólítja Morgaine-t, annak a hangjában pedig igazi anyai gyengédség van, amikor a fiúval beszél, és sosem hitte volna, hogy Morgaine képes ilyesmire.

A ruhák suhogása meg a kardok és más fegyverek csilingelése közepette állt fel Arthur háznépe, és kitódultak a templom tornácára. A kissé nyúzott Gwenhwyfar még mindig szépséges volt hosszú, aranyló hajfonataival a vállán és ragyogó aranyövvel összefogott fehér köntösében. Arthur is pompásan nézett ki. Az oldalán ott függött az Excalibur ugyanabban a régi vörös bársonyhüvelyben, amelyet már több mint húsz esztendeje viselt. Morgause gyanította, hogy Gwenhwyfar takarosabbat is hímezhetett volna neki az utóbbi tíz évben.

Galahad a király előtt térdelt; Arthur átvett Gawaine-tól egy szép kardot, és megszólalt.

- Neked, szeretett rokonom és fogadott fiam.

Intett Gawaine-nak, aki a kardot a fiú karcsú derekára övezte. Galahad felnézett kisfiús mosolyával, és azt mondta:

- Köszönöm, királyom. Adassék meg, hogy csak és mindig a te szolgálatodban használjam.

Arthur Galahad fejére tette a kezét.

- Örömmel fogadlak lovagjaim közé, Galahad - mondta. - Légy mindig hűséges és igazságos, szolgáld mindig a trónt és az igaz ügyet. - Felemelte, megölelte és megcsókolta a fiút. Gwenhwyfar is követte a példáját, aztán a király és társasága elindult a tágas mezőn, utánuk a többiek.

Morgause Morgaine és Gwydion között találta magát, mögöttük Uriens, Accolon és Uwaine baktatott. A mezőt szalagokkal és zászlókkal ékes botok díszítették, a hadijáték bírái éppen kimérték a küzdőteret. Morgause látta, hogy Lancelet megöleli Galahadet, és dísztelen, fehér pajzsot ad át neki.

- Küzdeni fog ma Lancelet? - kérdezte Morgause.

- Nem hiszem - mondta Accolon -, úgy hallottam, pályabíró lesz; túlságosan sokszor győzött már. Köztünk szólva, már nem olyan fiatal, és aligha tenne jót a királyné bajnoka méltóságának, ha kiütné a nyeregből holmi éppen csak lovaggá ütött ifjonc. Úgy hallottam, Gareth többször legyőzte, egyszer Lamorak is...

Morgause mosolygott.

- Jó véleménnyel vagyok Lamorakról, amiért nem dicsekedett el ezzel a győzelemmel - nem sokan tudnák megállni, hogy ne kürtöljék világgá, hogy legyőzték Lancelet-t, még ha játékban is!

- Nem - mondta csendesen Morgaine -, szerintem a legtöbb ifjú lovag boldogtalan lenne a gondolattól, hogy Lancelet már nem a haditorna királya, hiszen ő a példaképük.

Gwydion nevetett

- Úgy érted, az ifjú szarvasbikák nem akarják kihívni azt, aki közöttük a király bika?

- Szerintem az idősebb lovagok közül senki sem tenné - mondta Accolon -, a fiatalok között pedig nemigen akad senkinek annyi ereje és tapasztalata, hogy megtegye. Ha megtennék, Lancelet még most is mutatna nekik egy-két trükköt.

- Én nem hívnám ki - mondta csendesen Uwaine. - Azt hiszem, nincs az udvarnál lovag, aki ne szeretné Lancelet-t. Gareth bármikor ki tudná ütni őt a nyeregből, de nem szeretné megszégyeníteni pünkösdkor, és Lancelet meg Gawaine nagyjából egyenrangúak. Egy pünkösdön egyszer több mint egy órán át vívtak, és Gawaine egyszer kiütötte a kardot Lancelet kezéből. Nem tudom, képes volnék-e győzni párviadalban, de ha rajtam, az én kihívásomon múlna, maradjon inkább bajnok az élete végéig.

- Próbáld csak meg egyszer kihívni - nevetett Accolon -, én megtettem, és öt perc alatt kivert belőlem minden önteltséget! Lehet, hogy öreg, de ügyessége és ereje teljében van.

Leültette Morgaine-t és az apját a számukra kijelölt helyre.

- Engedelmetekkel, megyek jelentkezni a tornára, mielőtt lekésem.

Morgaine elnézőn mosolygott, és átnyújtott Accolonnak egy szalagot a ruhájáról, amelyet az a karjára kötött.

- Már elintéztem, hogy Gawaine kiálljon velem egy erőpróbára - mondta.

Gwydion a legelbűvölőbb mosolyával szólt közbe.

- Úrnőm, talán jobb lenne, ha visszakérnéd azt a szalagot: tán azt akarod, hogy ilyen könnyen megszabadítsanak a becsületedtől?

Morgaine Accolonra nevetett, és az arcát látva Morgause azt gondolta, Uwaine a fia, sokkal inkább, mint Gwydion; de Accolon, könnyű észrevenni, annál is több neki. Vajon az öreg király tudja-e - vagy érdekli-e egyáltalán?

Lamorak közeledett feléjük, és Morgause-t melegség és jó érzés töltötte el - rengeteg szép, fiatal nő tartózkodott a téren, Lamorak bármelyiktől kérhetett volna jelet, ám mindannyiuk szeme láttára, egész Camelot szeme láttára az ő drága fiúja hozzá jött, előtte bókolt.

- Úrnőm, viselhetem-e jeledet a csatában?

- Örömmel adom, drágám.

Morgause a keblén viselt virágcsokorból egy rózsát adott Lamoraknak. Az megcsókolta a virágot; Morgause a kezét nyújtotta a fiatalembernek, és örömmel állapította meg, hogy ifjú lovagja az egyik legcsinosabb férfi az ott lévők közt.

- Lamorak szemlátomást tökéletesen el van tőled bűvölve - mondta Morgaine, és bár az egész udvar színe előtt tüntette ki kegyével a lovagját, Morgaine szenvtelen hangjától Morgause mégis elpirult.

- Azt hiszed, rokon, hogy bájitalra vagy varázsigére van szükségem?

Morgaine nevetett.

- Másként kellett volna fogalmaznom. A fiatal férfiaknak többnyire csak egy szép arcocska kell és még egy kicsi.

- Nos, Morgaine, Accolon fiatalabb nálad, és kétségtelenül annyira rabul ejtetted, hogy nem vágyik fiatalabb nőre - sem szebbre. Én nem teszek neked szemrehányást, drágám. Akaratod ellenére adtak férjhez, és az urad a nagyapád lehetne.

Morgaine vállat vont.

- Néha azt hiszem, Uriens tudja - talán örül, hogy olyan szeretőm van, aki nem késztet arra, hogy elhagyjam.

Kissé habozva - Gwydion születése óta nem kérdezett Morgaine-tól semmi személyeset - Morgause megkérdezte:

- Akkor Uriensszel haragban vagytok?

Morgaine ismét közönyösen vállat vont.

- Szerintem nem vagyok olyan fontos Uriensnek, hogy haragban legyünk.

- Hogy tetszik Gwydion? - kérdezte Morgause.

- Megrémít - mondta Morgaine. - Mégis nehéz lenne ellenállni a bűbájának.

- Csodálod? Lancelet szépsége egyesül benne a te eszeddel - ráadásul nagyravágyó.

- Milyen furcsa, hogy jobban ismered a fiamat, mint én - mondta Morgaine, és annyi keserűség volt a szavaiban, hogy Morgause, aki élesen vissza akart vágni - Morgaine elhagyta a fiát, most miért csodálkozik? - megpaskolta a húga kezét, és barátságosan szólt hozzá.

- Jaj, drágám, mihelyt a fiad kinőtt az öledből, mindenki jobban ismeri őt, mint az anyja! Biztos vagyok benne, hogy Arthur meg a lovagjai, de még a te Uwaine-ed is jobban ismerik nálam Gawaine-t, pedig őt nem is nehéz kiismerni, mert igen egyszerű ember. Ha kisded kora óta nevelted volna, Gwydiont akkor sem ismernéd ki, ezt őszintén bevallom!

Morgaine csak egy ideges mosollyal válaszolt. Már a játékteret nézte, ahol kezdetét vette az első szám; Arthur bolondjai és bohócai játszottak mulatságos hadijátékot, disznóhólyagokkal hadonásztak, az volt a fegyverük, rikító rongyok helyettesítették a pajzsokat, és a móka addig tartott, amíg a nézők nem dőltek a nevetéstől. Végül meghajoltak, és Gwenhwyfar, a díjátadás későbbi gesztusának eltúlzott paródiájaként, édességet és süteményt dobott nekik. Összeverekedtek rajta, ami további nevetést és tapsot váltott ki, majd a konyhát vették célba, ahol már várt rájuk a pompás lakoma.

Az egyik hirdető kikiáltotta, hogy azt első esemény erőpróba lesz a királyné bajnoka, a Tavi sir Lancelet - és a király bajnoka, Lothian és a Szigetek ura, sir Gawaine között. Hatalmas taps fogadta őket, amikor a küzdőtérre léptek. - Lancelet karcsú volt, sötét, és még mindig végtelenül jóképű az arcán lévő ráncok és a hajában lévő ősz csíkok ellenére. Morgaine-nak szinte elállt a lélegzete.

Igen, gondolta Morgause a húga arcát nézve, még mindig szereti, hiába múltak az évek. Talán maga sem tudja, de így van.

A küzdelem inkább mívesen koreografált táncra hasonlított, a két bajnok kerülgette egymást, kardjuk és pajzsuk hangosan csengett. Morgause egyiküknél sem látott fölényt, és amikor végül leengedték a kardjukat, meghajoltak a király előtt, és megölelték egymást, pártatlanul, mindenfajta elfogultság nélkül éltette a nézősereg mindkettőt.

Aztán a lovas játékok következtek: műlovaglás, betöretlen ló belovagolása - Morgause halványan emlékezett rá, hogy mintha Lancelet csinált volna ilyesmit, talán Arthur menyegzőjén -, nagyon régen. Ezután lovas párviadalokra került sor tompa végű lándzsával, amellyel azért ki lehetett ütni a nyeregből és földre lehetett küldeni a másikat. Az egyik ifjú lovas ráesett a lábára, és jajgatott, amikor elvitték, a lába pedig egészen valószínűtlen szögben állt. Ez volt az egyetlen komoly sérülés, de azért akadtak véraláfutások, összezúzott ujjak, eszméletlenül elterülő emberek, egy lovagot pedig kis híján felrúgott egy rosszul idomított ló. Minden játék végén Gwenhwyfar díjakat osztogatott, és Arthur Morgaine-t is odahívta, hogy adjon át néhány díjat.

Accolon is nyert egy díjat lovaglásban, és amikor Morgaine elé térdelt, hogy tőle vegye át a díjat, Morgause döbbenten hallotta a halk, de érzékelhető rosszalló sziszegest a lelátón. Valaki halkan, de érthetően suttogta:

- Boszorkány! Szajha!

Morgaine elpirult, de a keze nem remegett, amikor átadta Accolonnak a kupát. Arthur, halkan szólt az egyik emberének:

- Derítsd ki, ki volt az!

Az ember távozott, de Morgause biztos volt benne, hogy ekkora tömegben nem találja meg a hang gazdáját.

Amikor Morgaine visszament a helyére a játékok második felének kezdetekor, sápadt és dühös volt, és Morgause észrevette, hogy remeg a keze, és zihálva lélegzik.

- Ne mérgelődj, drágám - mondta Morgause. - Képzelheted, hogy rám miket mondanak, amikor éppen rossz a termés, vagy valakit ítélettel sújtunk, holott azt remélte, száraz bőrrel megúszhatja a gaztettét.

- Azt hiszed, érdekel, hogy mit mond rólam a söpredék? - mondta gúnyosan Morgaine, de tudta, hogy közönye csak tettetett. - Éppen eléggé szeretnek a saját országomban.

A második rész elején néhány szász bugris mutatta be a birkózás művészetét. Nagydarab, szőrös fickók voltak, és nemcsak a fejük volt szőrös, hanem szinte az egész, csaknem meztelen testük; hörögtek és erőlködtek és gyúrták egymást vad kiáltásokkal, csonttörő erővel rángatták és gyömöszölték egymást. Morgause előredőlt, szégyenkezés nélkül csodálta férfierejüket; de Morgaine finnyás undorral elfordította a tekintetét.

- Jaj, Morgaine, lassan olyan prűd leszel, mint a királyné. Micsoda arc! - Morgause a kezével árnyékolta a szemét úgy nézte a harcmezőt. - Azt hiszem, rögtön kezdődik a csata... Nézd csak! Gwydion az? Mit keres ott?

Gwydion a harcmezőre szökkent, és elhessentve a kikiáltót, aki sietett hozzá, erős, tiszta hangon kiáltott fel, amelyet tisztán hallani lehetett a pálya egyik végétől a másikig.

- Arthur király!

Morgause látta, hogy Morgaine hátrahanyatlott, az arca halottsápadt, és két kézzel markolja a korlátot. Mit akarhat a kölyök? Talán jelenetet fog rendezni Arthur embereinek fele előtt, és követelni fogja, hogy ismerjék el azt, ami az övé?

Arthur felállt, és Morgause úgy látta, ideges, de a hangja tisztán csengett

- Igen, öcsém?

- Úgy hallottam, hogy ezeken a játékokon ki lehet vívni valakit viadalra, ha a király engedélyezi. Azt kérdezem, kiáll-e velem párviadalra sir Lancelet!

Lancelet egyszer azt mondta - Morgause emlékezett rá -, hogy ezek a kihívások jelentik számára a végzetet; minden ifjú lovag le akarja győzni a királyné bajnokát. Arthur hangja komoly volt.

- Valóban szokás, de Lancelet nevében nem szólhatok. Ha belemegy, én nem tiltakozom, de őt magát kell kihívnod, és el kell fogadnod a válaszát.

- Fene essen a kölyökbe! - mondta Morgause. - Nem tudtam, hogy ez jár az eszében...

De Morgaine érezte, hogy Morgause-nak cseppet sincs ellenére a dolog.

Szél támadt, port hozott a harcmező felől, elhomályosítva a pálya száraz, fehér agyagjának nyári, vakító ragyogását. Gwydion a porban a mező végére ballagott, ahol egy padon ott ült Lancelet. Morgause nem hallotta, mit beszéltek, de Gwydion dühösen megfordult, és elkiáltotta magát:

- Uraim! Mindig úgy hallottam, hogy a bajnok köteles kiállni minden kihívójával! Uram, követelem, hogy Lancelet azonnal álljon ki velem, vagy adja át nekem magas hivatalát! Harci képességei miatt van ezen a poszton, vagy valami másért, Arthur uram?

- Bárcsak akkorka lenne még a fiad, hogy jól kiporolhatnám a nadrágját, Morgaine! - mondta Morgause.

- Miért őt hibáztatod? - kérdezte Morgaine. - Miért nem Gwenhwyfart, amiért ilyen sebezhetővé tette az urát? A királyságban mindenki tudja, hogy Lancelet a kegyeltje, mégsem kiált senki sem “boszorkányt” meg “szajhát” rá, amikor emberek közé megy.

De Lancelet alattuk már felállt, és Gwydionhoz baktatott; és kesztyűs kezével alaposan szájon vágta a fiatalembert.

- Most már valóban adtál rá okot, hogy megfenyítselek udvariatlan nyelvedért, ifjú Gwydion. Meglátjuk, ki nem áll ki harcolni!

- Azért jöttem ide - mondta Gwydion, akit nem rendítettek meg sem a szavak, sem az ütés, bár vékony vérpatak folyt le az arcán. - Még az első vért is megadom, sir Lancelet. A te korodban lévő embernek már jár némi előny.

Lancelet beszélt az egyik segédjével, aki elfoglalta pályabírói helyét. A nézőtéren moraj futott végig, amikor Lancelet és Gwydion a porondra léptek, kardot fogtak, és szertartásosan meghajoltak a király előtt. Ha akad a nézőtéren olyan ember, gondolta Morgause, aki nem apának és fiának hiszi őket, annak rossz a látása.

A két férfi, immár sisakban, egymásra emelte a kardját. Majdnem egyforma magasak voltak; az egyetlen különbség Lancelet viharvert mellvértje és páncélja és Gwydion újabb, jobb állapotban lévő felszerelése volt. Eleinte lassan köröztek egymás körül, majd összeugrottak, és Morgause nem volt képes követni a külön-külön vágásokat, amelyek olyan sebesen követték egymást, hogy a szem alig bírta követni. Látta, hogy Lancelet szemügyre veszi az ifjabbat, majd hatalmas csapást mér rá. Gwydion felfogta a vágást a pajzsa szélével, de az ütésnek akkora volt az ereje, hogy kibillent az egyensúlyából, és teljes hosszában elnyúlt a földön. Tápászkodni kezdett. Lancelet eltette a kardját, és segítségére sietett. Morgause nem hallotta, mit mondott, de a gesztus jóindulatú volt, olyasmi, hogy “Elég volt, kölyök?”

Gwydion a vékonyka vérpatakra mutatott Lancelet csuklóján, amely az általa ejtett apró vágásból eredt. A hangja tisztán hallhatón csengett.

- Az első vért te ontottad, a másodikat én. Döntsön a következő?

A nézők füttyel, sziszegéssel adtak hangot nemtetszésüknek; mivel a versenyzők éles fegyverrel harcoltak, az ilyen bemutató párviadalokon az első vér a harc végét szokta jelenteni. Arthur király felállt a helyéről.

- Ez ünnepség és udvariassági kihívás, nem párbaj! Nem tűröm meg itt sérelmek megfizetését, legfeljebb ököl- vagy botviadal formájában! Folytassátok, ha tetszik, de figyelmeztetlek, ha súlyos sérülés történik, mindkettőtöknek része lesz komoly nemtetszésemben!

Meghajoltak, szétváltak, köröztek ismét, aztán egymásra rontottak, és Morgause-t megdöbbentette, hogy milyen elszántan. Úgy tetszett, egyik vagy másik pillanatokon belül halálos sebet ejt a pajzs alatt a másikon. Az egyik térdre esett, ütések záporoztak a pajzsára, aztán a két kard reménytelenül összeakadt, és az egyikük egyre közelebb került a földhöz...

- Ezt nem tűröm tovább! - ugrott fel Gwenhwyfar.

Arthur a pálcáját a küzdőtérre dobta, szokás szerint a küzdelem ilyenkor nyomban félbeszakadt, de most egyik küzdő sem látta, hát a segédeiknek kellett szétrángatniuk őket. Gwydion üdén és egyenesen állt, és mosolygott, amikor levette a sisakját. Lancelet-t a segédjének kellett talpra segítenie, zihált, arcán izzadság és vér patakzott. A nézősereg hevesen fütyült, még a többi lovag is; Gwydion nem növelte azzal a népszerűségét, hogy megalázta a példaképüket.

De Gwydion meghajolt a lovag előtt.

- Megtiszteltél, sir Lancelet. Ismeretlenként jöttem az udvarba, nem vagyok Arthur lovagja sem, ezért hálás vagyok ezért a kardvívásleckéért. - A mosolya Lancelet mosolyának a tükörképe volt. - Köszönöm, uram.

Lancelet-nak sikerült valahonnan elővarázsolnia a régi mosolyát. Ettől a kettejük közti hasonlóság szinte karikaturisztikussá nőtt.

- Nagyon bátran viselkedtél, Gwydion.

- Akkor - térdelt le a küzdőtér porába az ifjú - kérlek, uram, ajándékozz meg a lovagi címmel.

Morgause-nak elakadt a lélegzete. Morgaine szinte kővé dermedt. Ám a szászok ülőhelyei felől éljenzés hallatszott.

- Valóban ravasz tanács! Okos, okos, hogyan is utasíthatnának vissza, kölyök, amikor sikeresen küzdöttél a saját bajnokukkal!

Lancelet Arthurra pillantott. A király bénán ült, mint aki megfagyott, de kis idő múlva bólintott Lancelet intett a segédjének, aki hozott egy kardot. Lancelet átvette, és Gwydion derekára kötötte.

- Viseld ezt mindig királyod és az igaz ügy szolgálatában - mondta az öreg lovag. Most halálosan komoly volt; Gwydion arcáról is eltűnt minden gúny és kópéság; komoly és szép volt, tekintete Lancelet-n, és Morgause látta, hogy remeg az ajka.

Morgause hirtelen megsajnálta - fattyú, ráadásul el sem ismert fattyú, még Lancelet-nál is inkább kívülálló. Ki kárhoztatja Gwydiont a cselért, amellyel felhívta magára a rokona figyelmét? Már régen Arthur udvarába kellett volna hoznunk, gondolta, és Arthurnak négyszemközt el kellett volna ismernie fiának, ha nyilvánosan nem is. Nem lenne szabad, hogy egy király fia ilyesmire kényszerüljön.

Lancelet Gwydion homlokára tette a kezét.

- Ezennel a Kerekasztal lovagjává fogadlak, királyunk engedelmével. Szolgáld mindig őt, és mivel ezt a tisztességet inkább csellel nyerted el, semmint nyers erővel - bár abból is éppen elegendőt mutattál -, a lovagi rendben nem Gwydionnak nevezlek, hanem Mordrednak. Állj fel, sir Mordred, és foglald el helyedet Arthur lovagjai között.

Gwydion -, nem, Mordred, emlékeztette magát Morgause, mert a lovag elnevezése legalább annyira komoly rítus volt, mint a keresztelő - felállt, és szívből viszonozta Lancelet ölelését. Szemlátomást mélyen megrendült alig hallotta az éljenzést és a tapsot.

- A mai napnak én vagyok a nyertese - mondta elcsukló hangon -, bárkit ítélnek is a játékok győztesének, Lancelet uram.

- Nem - mondta halkan Morgause mellett Morgaine -, nem értem őt. Ezt igazán nem vártam volna.

Hosszú szünet következett, amíg a lovagok felálltak a végső hadijátékhoz, a csatához. Egyesek vizet ittak, vagy ettek egy falat kenyeret; mások kis csapatokba verődve vitatták meg, melyik oldalra álljanak a csatában; megint mások elmentek megnézni a lovaikat. Morgause lement a csatamezőre, ahol néhány fiatalember lézengett, köztük Gareth - fél fejjel a többiek fölé magasodott, könnyű volt észrevenni. Morgause azt hitte, a fia Lancelet-val beszélget, de közelebb érve látta, hogy becsapta a szeme; Gwydion volt, akivel beszélt, és a hangja dühös volt. Morgause csak az utolsó szavakat hallotta.

- ...mit ártott neked? Hogy bolonddá tedd az egész nép előtt...

Gwydion nevetett.

- Ha rokonunknak védelemre van szüksége a barátai előtt, Isten segítse Lancelet-t a szászok és az északiak között! Kedves nevelt bátyám, nem kétlem, hogy Lancelet képes megvédeni a jó hírét! Mindössze ennyi mondanivalód van számomra, bátyám, ennyi év után? Csak korholni tudsz, amiért bosszúságot okoztam annak, akit oly nagyon szeretsz?

Gareth elnevette magát, és megölelte Gwydiont.

- A régi féktelen kölyök vagy - hogy jutott eszedbe ez az egész? Arthur lovaggá ütött volna, ha kéred.

- Morgause-nak eszébe ötlött, hogy Gareth nem ismeri a teljes igazságot Gwydion szüleiről; nyilván csak arra gondolt, hogy hiszen a nővére fia vagy.

- Biztos vagyok benne - mondta Gwydion. - Mindig kedves a rokonaihoz. Téged is lovaggá ütött volna, Gareth, Gawaine kedvéért, de te sem ezt az utat választottad, nevelt bátyám. - Nevetett. - És szerintem Lancelet tartozik nekem azért, hogy évek óta az ő képével járok-kelek!

Gareth bánatosan vont vállat.

- Minthogy Lancelet szemlátomást nem haragszik rád, nekem is meg kell bocsátanom. Most te is láttad, milyen nagy-szívű.

- Az - mondta lágyan Gwydion - az... - aztán felemelte a fejét, és meglátta Morgause-t. - Anyám, mit keresel itt? Mivel lehetek a szolgálatodra?

- Csak Gareth-t jöttem üdvözölni, akivel még nem beszéltem ma - mondta Morgause, és a hatalmas férfi lehajolt, hogy megcsókolja az anyját. - Melyik oldalon harcolsz a csatában? - kérdezte Morgause.

- Amelyiken szoktam - felelte Gareth -, Gawaine oldalán, a király emberei között. Van lovad a csatához, Gwydion? Akarsz te is a király oldalán küzdeni? Akkor csinálunk neked helyet.

Gwydion titokzatosan mosolygott.

- Minthogy Lancelet ütött lovaggá, úgy gondolom, Tavi Lancelet úr oldalán illő harcolnom és Accolon oldalán Avalonért. De egyáltalán nem áll szándékomban ma harcolni, Gareth.

- Miért nem? - kérdezte Gareth, és a fiatalabb férfi vállára tette a kezét, és lenézett rá, ahogyan mindig - Morgause-nak a kölyök Gareth jutott az eszébe, amint lenéz a kisöccsére. - Elvárják azokról, akiket frissen ütöttek lovaggá. Galahad is küzdeni fog közöttünk, tudod.

- És melyik oldalon? - kérdezte Gwydion. - Az apja, Lancelet oldalán, vagy a királyén, aki a királysága örökösévé tette? Hát nem kegyetlenség így próbára tenni a hűségét?

Gareth tanácstalan volt.

- Hogyan osztanád szét az embereket az ilyen lovagias csatához, ha nem úgy, hogy a két legkiválóbb lovag legyen a vezérük? Azt hiszed, akár Arthur, akár Lancelet a hűség próbáját látja ebben? Maga Arthur nem küzd, nehogy bárki kénytelen legyen kezet emelni a királyára, de Gawaine a bajnoka jóformán azóta, hogy megkoronázták! Te akarod feléleszteni a régi botrányt? Te?

Gwydion vállat vont.

- Minthogy egyik félhez sem kívánok csatlakozni...

- De mit fognak gondolni rólad? Hogy gyáva vagy, félsz a küzdelemtől...

- Eleget küzdöttem Arthur seregeiben ahhoz, hogy ne érdekeljen, mit beszélnek - mondta Gwydion -, de ha akarod, mondd nekik azt, hogy lesántult a lovam, és nem szeretném, ha még komolyabban sérülne - eléggé tisztességes kifogás.

- Kölcsönadhatnék egyet Gawaine lovaiból - mondta értetlenül Gareth -, de ha te tisztességes kifogást keresel, tégy, amit akarsz. De miért, Gwydion? Vagy most már szólítsalak Mordrednak?

- Te mindig annak szólíthatsz, aminek akarsz, nevelt bátyám.

- De nem vagy hajlandó megmondani, miért térsz ki a harc elől, Gwydion?

- Ezt egyedül te kérdezheted tőlem anélkül, hogy bajod esnék - mondta Gwydion -, de mert kérdezed, megmondom. Miattad, bátyám.

Gareth komoran nézett az öccsére.

- Az Isten szerelmére, hogy érted ezt?

- Nem sokat tudok Istenről, és nem is érdekel - sütötte le a szemét Gwydion. - De mivel úgyis tudod, bátyám, régóta tudod... bírom a Látást...

- Igen, és? - kérdezte türelmetlenül Gareth. - Rossz álmot láttál, például azt, hogy a lándzsád előtt elhanyatlom?

- Ne, ezzel ne tréfálj - mondta Gwydion, és Morgause ereiben jéggé dermedt a vér, amint Gareth felé fordult. - Azt láttam... - Gwydion nyelt egyet, mintha a torka el akarná zárni a szavakat, hogy ki ne mondja őket. - Azt láttam, hogy haldokolva feküdtél... és én melletted térdeltem, és te nem akartál szólni hozzám... és tudtam, hogy én tehetek arról, hogy elszállt belőled az élet szikrája.

Gareth csücsörített, és halkan füttyentett. Aztán a nevelt öccse vállára csapott.

- No igen, csakhogy én nemigen hiszek álmokban meg látomásokban, öcskös. És egyetlen ember sem kerülheti el a sorsát. Erre nem tanítottak meg Avalonban?

- De - mondta halkan Gwydion. - És ha egyenesen az én kezemtől esnél el csatában, az is a sors rendelése lenne... de játékból nem kísértem a sorsot, bátyám. Gonosz véletlen tévútra viheti a kezemet... Legyen így, Gareth. Én ma nem küzdök, mondjanak rólam, amit akarnak.

Gareth változatlanul csüggedtnek látszott.

- Nos, tedd, ami tetszik, kölyök. Akkor maradj anyánk mellett, mert Lamorak küzdeni fog Lancelet oldalán. - Kezet csókolt az anyjának, és távozott; Morgause nyugtalan faggatni kezdte Gwydiont, hogy mit látott, de az csak komoran bámulta maga előtt a földet, és Morgause inkább erőt vett magán.

- Nos - mondta végül -, ha már ilyen fiatal udvaronc ül majd mellettem, hoznál egy merítőkanál vizet, mielőtt visszamegyek a helyemre?

- Természetesen, anyám - indult máris a vizes hordókhoz Gwydion.

Morgause számára a végső csatajáték mindig homályos massza volt; megfájdult a feje a naptól, és alig várta, hogy vége legyen. Éhes is volt, és megérezte távolabbról a sülő hús szagát.

Gwydion mellette ült, és magyarázta az eseményeket, bár Morgause nem értett a küzdés finomságaihoz, de nem is érdekelte a téma. Azt azért megjegyezte, hogy Galahad jól szerepelt, két lovagot is kiütött a nyeregből; Morgause kissé csodálkozott, a fiú olyan szelídnek látszott. De persze ő Gareth-t is szelíd gyereknek látta, mégis az egyik legfélelmetesebb harcos volt. Végül a király oldalán, ahol Gawaine volt a vezér, Gareth nyerte el a díjat. Azon senki sem csodálkozott, hogy Lancelet oldalán Galahad vitte el a pálmát; megszokott dolog volt ez azoknál az ifjaknál, akiket aznap ütöttek lovaggá, és Morgause meg is mondta ezt.

- Te is díjat nyerhettél volna, Gwydion - mondta, de a fiú a fejét rázta, és nevetett.

- Nincs szükségem rá, anyám. Miért rontottam volna el az unokafivérem nagy napját? És Galahad jól küzdött, senki sem irigyli tőle a díjat.

Volt több kisebb díj is, és amikor már mindet kiosztották, a lovagokat segédeik tetőtől talpig leöntötték vízzel, aztán a lovagok átöltöztek. Morgause a királyi háztartás hölgyeivel együtt a rendelkezésükre bocsátott terembe ment, ahol rendbe hozhatták a hajukat meg a ruhájukat, és lemoshatták a lelátó porát és izzadságát.

- Mit gondolsz? - kérdezte Morgause. - Lancelet ellenséget szerzett magának?

- Nem hiszem - mondta Morgaine. - Nem láttad, hogy ölelték egymást?

- Úgy festettek, mint apa és fia - mondta Morgause. - Bárcsak azok lennének!

De Morgaine arca olyan volt, mint a kő.

- Nagyon késő ilyesmiről beszélni, néném.

Talán elfelejtette, hogy tudom, kinek a fia valójában Gwydion, gondolta Morgause. De Morgaine jeges nyugalma láttán csak ennyit mondott:

- Igazítsam meg hátul a hajadat? - és kivette a fésűt a háttal álló Morgaine hajából. - Mordred - folytatta fésülés közben. - Valóban nagy ravaszságot mutatott itt, Isten a tudója! A merészségével és az orcátlanságával szerzett pozíciót, hogy ne kelljen a szülei jogán kérnie Arthurtól. A szászok jó nevet adtak neki. De azt nem tudtam, hogy ilyen kemény harcos. Az biztos, hogy ma ő keltette a legnagyobb feltűnést! A díjat ugyan Galahad nyerte, de mindenki Mordred merész gesztusáról fog beszélni.

A királyné egyik hölgye lépett hozzájuk.

- Morgaine úrnő, sir Mordred a te fiad? Nem is tudtam, hogy van fiad...

- Nagyon fiatalon szültem - mondta Morgaine -, és Morgause nevelte. Már-már magam is elfelejtettem.

- Büszke lehetsz rá! És milyen jóképű! Mint maga Lancelet - mondta csillogó szemmel a nő.

- Valóban - mondta Morgaine olyan udvariasan, hogy csak az őt jól ismerő Morgause sejtette, hogy dühös. - De mondhatom, mindkettőjüket zavarja ez a hasonlatosság. No de Lancelet az első unokafivérem, és kislány koromban jobban hasonlítottam rá, mint a saját öcsémre. Anyánk magas és vörös hajú volt, mint Morgause néném, ám Viviane úrnő Avalon régi népéből származott.

- Akkor hát ki az apja? - kérdezte a nő, és Morgause látta, hogy Morgaine keze ökölbe szorul.

- Beltane gyermeke - mondta udvarias mosollyal Morgaine -, és a ligetekben nemzett minden gyermek Istené. Bizonyára emlékszel rá, hogy ifjúkoromban a Tó Asszonyának egyik hölgye voltam.

A nő udvarias akart lenni.

- El is felejtettem - mormolta -, akkor tehát még tartották a régi szokásokat?

- Ahogyan tartják most is - mondta higgadtan Morgaine. - És adja az Istennő, hogy így legyen, amíg világ a világ.

A nő ettől elhallgatott, de hát éppen ez volt Morgaine szándéka. Morgause-hoz fordult.

- Készen vagy, néném? Menjünk le a csarnokba.

Amint kiléptek a teremből, megkönnyebbülten sóhajtott.

- Fecsegő féleszűek, csak győzd hallgatni! Nincs jobb dolguk, mint pletykálni?

- Vélhetőleg nincs - mondta Morgause. - Felettébb keresztény férjük és apjuk gondoskodik róla, hogy szellemüket semmi más ne kösse le.

A Kerekasztal nagy csarnokának, ahol a pünkösdi lakomákat tartották, még zárva volt az ajtaja, hogy mindenki egyszerre vonuljon be.

- Arthur évről évre nagyobb látványosságot rendez - mondta Morgause. - Most a nagy bevonulás az attrakció, gondolom.

- Mire számítottál? - kérdezte Morgaine. - Nincsenek háborúk, valahogyan mégis meg kell érintenie alattvalói képzeletét, és van olyan okos, hogy nagy látványosságokat rendezzen nekik - úgy hallottam, a merlin tanácsára. A köznép - igen, és a nemesek is - szereti a mutatós eseményeket, ezt a druidák azóta tudják, amikor meggyújtották az első Beltane-tüzeket. Gwenhwyfarnak sokéves munkája van benne, hogy ez a legfényesebb ünnepség, amelyre keresztény országban sor kerül. - Morgause most látott először valódi mosolyt Morgaine arcán. - Arthur is tudja, hogy pusztán egy misével meg egy lakomával nem lenne képes kézben tartani a népét - ha tehát semmiféle nagy csoda nincs, nem kétlem, hogy Arthur meg a merlin valamiképpen összehoznak egyet! Milyen kár, hogy nem tudták mára időzíteni a napfogyatkozást!

- Walesben nézted? Az én népem megrémült - mondta Morgause -, és biztos vagyok benne, hogy Gwenhwyfar ostoba hölgyei sikoltoztak, mintha a világvége jött volna el!

- Gwenhwyfar kedveli maga körül a buta libákat - mondta Morgaine. - Pedig nem buta, csak szereti, ha annak látják. Nem tudom elképzelni, hogy viseli el.

- Türelmesebbnek kéne lenned velük - intette Morgause a húgát, de az vállat vont.

- Nem érdekel, hogy az ostobák mit gondolnak rólam.

- El nem tudom képzelni, hogyan élhettél ennyi éven át Uriens királyságában királynéként, anélkül, hogy megtanultad volna a királyné mesterségét - mondta Morgause. - Mindegy, hogy mit tartanak felőle a férfiak, a nő mindig más nők jó szándékától függ - mi mást tanultál Avalonban?

Morgaine hangja keményen csengett.

- Avalonban a nők nem ilyen ostobák.

Morgause jól tudta, hogy a düh szenvedést leplez.

- Morgaine, miért nem térsz vissza Avalonba?

Morgaine lehajtotta a fejét, mert tudta, ha Morgause még egy kedves szót szól, elsírja magát.

- Még nem jött el az időm. Az a parancs, hogy maradjak Uriensszel...

- És Accolonnal?

- Igen, és Accolonnal - mondta Morgaine. - Tudhattam volna, hogy a szememre fogod vetni...

- Én lennék az utolsó - mondta Morgause. - De Uriens nem él már sokáig...

Morgaine arca éppoly fagyos volt, mint a hangja.

- Én is ezt hittem sok-sok évvel ezelőtt, amikor feleségül mentem hozzá. Valószínűleg hosszabb életű lesz Taliesinnél, Taliesin pedig már kilencven is elmúlt, amikor meghalt.

Megjött Arthur és Gwenhwyfar, és lassan a sor elejére mentek - Arthur pompásan festett fehérben, Gwenhwyfar ragyogott mellette fehér selyemben, felékszerezve. Kitárult a nagy ajtó, és ők beléptek, utánuk Morgaine, a király nővére az urával meg a fiaival, Accolonnal és Uwaine-nal; aztán Morgause a háznépével mint a király nénje; aztán Lancelet és a háza népe, majd a többi királyok egyenként, és mind elfoglalták a helyüket a Kerekasztalnál. Pár évvel korábban egy kézműves arany és bíbor festékkel ráírta a lovagok nevét a megszokott székükre. Amint beléptek, Morgause észrevette, hogy a királyé mellett álló székre, amely éveken át az örökösnek volt fenntartva, Galahad nevét írták. De csak egy szemvillanásnyi ideig látta a nevet. Mert a két nagy trónszékre, amely Arthurt és Gwenhwyfart várta, egy-egy olyan fehér zászlót terítettek, amilyenekkel a bohócok csatáztak, és a zászlókon ízléstelen és utálatos karikatúrák voltak: az egyiken egy lovag állt két koronás alak fején, akik pokolian hasonlítottak Arthurra és Gwenhwyfarra; a másikon olyan ocsmány kép volt, amelytől még a cseppet sem szemérmes Morgause is elpirult, mert a rajzon egy kis, fekete hajú, majdnem meztelen nő volt látható egy nagy szarvú ördög karjában, és körülötte meztelen férfiak fogadtak el éppen bizonyos különös és utálatos nemi szolgálatokat.

Gwenhwyfar felsikoltott.

- Isten és Mária őrizzen minket!

Arthur a szolgákra mennydörgött.

- Hogy került ez a... ez a... - nem talált szavakat - ez ide?

- Uram - dadogta a kamarás -, még nem volt itt, amikor befejeztük a csarnok díszítését... minden rendben volt... a virágok is a királyné helye előtt...

- Ki járt utoljára a teremben? - kérdezte Arthur.

Cai bicegett elő.

- Uram és testvérem, én. Bejöttem megnézni, rendben van-e minden, és esküszöm, ahogyan Isten lát minket, hogy minden készen állt királyomnak és asszonyának a fogadására. És ha elkapom a kutyák, aki ezeket idecsempészte, ezt fogom tenni vele! - És úgy tett, mintha kitekerné egy csirke nyakát.

- Nézzétek az úrnőt! - mondta Arthur. A hölgyek fecsegtek és locsogtak, Gwenhwyfar pedig kezdett összecsuklani.

Morgaine kapta el, és éles, halk hangon rászólt.

- Gwen, ne add meg nekik ezt az elégtételt! Királyné vagy, mit törődsz vele, hogy mit pingál holmi bolond egy zászlóra? Uralkodj magadon!

Gwenhwyfar sírt.

- Hogy képes... hogy tud valaki... ennyire gyűlölni engem?

- Nincs olyan ember, aki meg ne bántott volna valami idiótát - mondta Morgaine, miközben a helyére támogatta a sógornőjét.

Ám a durvább, a nemi játékokat ábrázoló zászló még a trónszéken volt, és Gwenhwyfar úgy hőkölt hátra, mintha valami mocskosat érintett volna. Morgaine a földre dobta a zászlót. Az asztalon boros kupák álltak; Morgaine intett Gwenhwyfar egyik szolgálójának, hogy töltsön, és adjon bort a királynénak.

- Ne zavartasd magad, Gwen... gondolom, azt nekem szánták - mondta Morgaine. - Hiszen azt suttogják, ördögöket viszek az ágyamba, és mit érdekel?

- Vigyétek ki és égessétek el ezt a mocskot - mondta Arthur -, és hozzatok illatosított fát meg füstölőt, hogy elvegyék a gonosz bűzét.

Lakájok sietek teljesíteni a parancsot, és Cai szólalt meg.

- Ki fogjuk deríteni, hogy ki tette. Nyilván valami szolga, akit elküldtem, az jött vissza, hogy bosszantson, mert idén olyan büszke voltam a csarnok díszítésére. Emberek, hordjátok körbe a bort meg a sört, és először is igyunk annak a bűzös tetűnek a szégyenére és megaláztatására, aki el akarta rontani az ünnepünket. Engedjük-e, hogy elrontsa? Nosza! Igyunk Arthur király és asszonya egészségére!

A halk éljenzésből hangos üdvrivalgás lett amint Arthur és Gwenhwyfar meghajolt a társaság előtt. A lakomázok helyet foglaltak, és Arthur azt mondta:

- Most hozzátok elém a kérvényezőket.

Morgause figyelt, amint előhoztak egy fickót, aki valami ostoba határviszályról beszélt. Aztán egy hűbérúr panaszkodott, amiért a vazallusa elejtett egy őzet a földjén.

Morgause Gwenhwyfar közelében ült, hát a királynéhoz hajolt, és halkan megkérdezte:

- Miért ítélkezik Arthur személyesen ezekben az ügyekben? Elintézhetné bármelyik tiszttartója, nem kéne erre vesztegetnie az idejét.

- Egykor én is így gondoltam - súgta Gwenhwyfar. - De minden pünkösdkor ítélkezik egy-két ilyen ügyben, nehogy a köznép azt higgye, csak a gazdag nemesek meg a lovagjai érdeklik.

Hát ez, gondolta Morgause, meglehetősen okos dolog. Jött még két-három hasonló kérvényező, majd amikor körülhordozták a húst, zsonglőrök és akrobaták szórakoztatták a társaságot, és egy fickó bűvészkedett is: kismadarakat és tojásokat szedett elő a legképtelenebb helyekről. Morgause úgy vélte, Gwenhwyfar már megnyugodott, és azon tűnődött, elkapják-e valaha a rajzok készítőjét. Az egyik Morgaine-t ábrázolta szajhaként, és ez igazán rossz volt; ám a másik még komolyabbnak látszott: azon Lancelet taposott a királyon és a királynén egyaránt. Történt ma valami, ami meghaladta a királyné bajnokának nyilvános megszégyenítését is, töprengett Morgause. Azt el lehetett volna intézni annyival, hogy ugyanakkor igazán nagylelkű volt az ifjú Gwydionnal - nem, Mordreddal -, és hogy szemlátomást egyikük sem neheztel az eset miatt a másikra. De hiába kedvelték Lancelet-t a király és a lovagjai, kétségtelenül akadt valaki, akinek csípte a szemét Gwenhwyfar nyilvánvaló elfogultsága a bajnokával szemben.

- Most mi jön? - kérdezte Gwenhwyfartól Morgause.

A királyné mosolygott; bármi következett is, hiszen odakinn kürtök harsantak, a dolog Gwenhwyfar kedvére volt.

Kitárult a kapu; ismét kürtök harsantak, a szászok durva hangú kürtjei. Három nagydarab, arany nyakéket és karpántokat viselő, szőrmébe és bőrbe öltözött szász lépett be a Kerekasztal csarnokába, náluk volt jókora kardjuk is, a fejükön szarvas sisak és aranykarika, a nyomukban a kíséretük.

- Arthur uram - harsogta az egyik -, Adelric vagyok, Kent és Anglia ura, ők pedig a testvérkirályaim. Azért jöttünk, hogy hódoljunk előtted, minden király közt legkeresztényibb király, és örökre szóló szövetséget kössünk veled és udvaroddal!

- Lot forogna a sírjában - jegyezte meg Morgause -, de Viviane ma elégedett lenne. - Morgaine nem válaszolt.

Patrícius püspök felállt, és elébük lépve üdvözölte a szász királyokat.

- Uram - mondta Arthurnak -, a hosszú háborúság után ez nagy örömömre szolgál. Kérlek, üdvözöld ezeket az embereket mint alkirályaidat, és fogadd el esküjüket annak jeléül, hogy minden keresztény király testvér.

Morgaine halálsápadt volt. Fel akart állni, hogy mondjon valamit, de Uriens szigorú pillantására visszaült az ura mellé.

- Emlékszem még arra az időre - mondta jámborul Morgause -, amikor a püspök nem volt hajlandó senkit közéjük küldeni, hogy kereszténységre térítse ezeket a barbárokat. Lot mesélte, hogy megesküdtek: a szászokkal nem szövetkeznek a mennyben sem, és nem küldenek közéjük hittérítőket - teljesen helyénvalónak találták, hogy minden szász pokolra kerüljön. No de azóta harminc év telt el!

- Amióta trónra léptem, arra vágytam, hogy véget érjenek az országot pusztító háborúk - mondta Arthur. - Immár sok éve békében élünk, püspök uram, és most szívesen látlak titeket, jó uraim, az udvaromban és az embereim között.

Nekünk az a szokásunk - mondta az egyik szász, nem Adelric, mert az barna köpenyt viselt, ez meg kéket, állapította meg Morgause -, hogy kardra esküszünk. Esküdhetünk-e a kardod keresztet formázó markolatára, Arthur uram, annak jeléül, hogy úgy találkozunk egymással, ahogyan keresztény királyhoz illő az Egy Isten alatt, aki mindeneken uralkodik?

- Legyen - mondta Arthur, és lelépett az emelvényről, hogy a szász királyok elé álljon. A sok-sok lámpás és fáklya fényében az Excalibur villámként ragyogott fel, amikor kihúzta. A magasba tartotta a kardot a szászok előtt, és hatalmas, reszkető árnyék, a kereszt árnyéka borult a csarnokra, amint a lovagok letérdeltek.

Gwenhwyfar szemlátomást elégedett volt; Galahad kipirult az örömtől. Ám Morgaine sápadt volt a haragtól, és Morgause hallotta, amint odasúgta Uriensnek:

- Ilyesmire meri használni Avalon szent kardját! Avalon papnője vagyok, nem nézhetem ezt szó nélkül!

Fel akart állni, de Uriens megragadta a csuklóját. Morgaine némán küszködött, de bármilyen öreg volt is Uriens, harcos volt, Morgaine pedig törékeny nő; Morgause azt hitte, Uriens eltöri Morgaine csuklójának finom csontjait, de Morgaine nem sikoltott, fel sem szisszent. Beleharapott az ura kezébe, és kiszabadította a csuklóját. Aztán megszólalt éppen csak annyira hangosan, hogy Gwenhwyfar hallhassa.

- Viviane úgy halt meg, hogy nem fejezhette be a művét. Én pedig tétlenül ültem, miközben a még meg sem fogant gyermekek felnőttek és lovaggá lettek, Arthur pedig a papok kezére került!

- Úrnőm - hajolt Morgaine-hoz Accolon -, még te sem okozhatsz botrányt ezen a szent napon, vagy úgy fognak bánni veled, ahogyan a rómaiak bántak a druidákkal. Beszélj Arthurral négyszemközt, tégy neki négyszemközt szemrehányást, ha szükségét érzed - a merlin bizonyára segítségedre lesz!

Morgaine lesütötte a szemét. Az ajkába harapott.

Arthur egyenként megölelte a szász királyokat, és a trónja közelében álló székekhez vezette őket.

- A fiaitokat, ha méltónak bizonyulnak rá, örömmel látom a lovagjaim között - mondta, és elküldte a szolgáit ajándékokért. Kardokat és szép tőröket hoztak, Adelricnek pedig pompás palástot.

Morgause felkapott egy méztől ragacsos süteményt, és Morgaine összeszorított ajkai közép próbálta préselni.

- Túlságosan szeretsz böjtölni, Morgaine - mondta. - Edd meg ezt! Sápadt vagy, mindjárt elájulsz!

- Nem az éhségtől vagyok én sápadt - mondta Morgaine, de bekapta a süteményt. Ivott egy kis bort is, és Morgause látta, hogy remeg a keze. Az egyik csuklóján sötétlő zúzódásokat hagytak Uriens ujjai.

Aztán Morgaine felállt. Halkan odaszólt Uriensnek.

- Ne aggódj, hőn szeretett férjem. Nem mondok semmi olyat, amivel megbántanálak téged vagy a királyt. - Aztán Arthurhoz fordult, és fennhangon folytatta. - Uram és öcsém! Kérhetek-e tőled egy kegyet?

- Nővérem és Uriens alkirályom asszonya azt kérhet, amit csak akar - mondta nagylelkűn Arthur.

- Legalázatosabb alattvalódként uram, kérhetek-e tőled audienciát? Arra kérlek, fogadj magánkihallgatáson - mondta.

Arthur felvonta a szemöldökét, de átvette Morgaine hivatalos hangnemét.

- Ma este, mielőtt lefekszem, ha megfelel. A tulajdon szobámban fogadlak, a férjeddel, ha kívánod.

Bárcsak légy lehetnék a szoba falán ezen az audiencián, gondolta Morgause.

6

A szobában, amelyet Gwenhwyfar kijelölt Uriens király és családja számára, Morgaine ólmos ujjakkal ismét megfésülködött, és szolgálójával tiszta ruhát adatott magára. Uriens panaszkodott, hogy túlságosan sokat evett-ivott, semmi kedve az audienciához.

- Akkor feküdj le - mondta Morgaine. - Nekem van számára mondandóm, semmi köze hozzád.

- Nem így van - mondta Uriens. - Én is Avalonban tanultam. Azt hiszed, én örömmel látom, hogy a szent dolgokat a keresztény Isten szolgálatába állítják, aki minden másfajta tudástól megfosztaná a világot? Nem, Morgaine, nem csak neked, mint Avalon papnőjének kell felháborodást mutatnod ezért. Hanem Észak-Wales királyságának és nekem, az uralkodójának is, no meg Accolonnak, aki uralkodni fog, ha én már elmentem.

- Apámnak igaza van, asszonyom. - Accolon ezt Morgaine szemébe nézve mondta. - A népünk bízik bennünk, hogy nem fogjuk őket elárulni, hogy nem engedjük, hogy szent ligeteikben templomi harangok kongjanak... - és egy pillanatra úgy tetszett, bár sem Morgaine, sem Accolon nem mozdult, mintha az egyik bűvös ligetben állnának, az Istennő előtt egyesülve. Uriens persze semmit sem látott.

- Tudja meg Arthur, Morgaine - biztatta az asszonyát -, hogy Észak-Wales nem hajol meg békésen a keresztények uralma előtt.

Morgaine vállat vont.

- Ahogy akarod.

Ostoba voltam, gondolta Morgaine. Arthur királyavatásakor én voltam a papnő, fiat szültem neki, fel kellett volna használnom ezt a kapaszkodót, hogy a kezemben tartsam Arthur lelkiismeretét, nekem és nem Gwenhwyfarnak kellett volna uralkodnom a trón mögül. Amíg elrejtőztem mint a sebeit nyaldosó állat, Arthur kicsúszott a kezemből. Ahol én parancsolhattam volna, most könyörögnöm kell, ráadásul a Tó Asszonyának hatalma nélkül!

Már indult volna, amikor kopogtak az ajtón; egy szolga ajtót nyitott, és Gwydion lépett be. Változatlanul viselte a szász kardot, amelyet Lancelet adott neki a lovaggá avatásakor, de páncélját levetette, és pompás skarlátvörös ruhát öltött helyette; Morgaine nem sejtette, hogy a fia ilyen remekül tud kinézni.

Gwydion látta, hogy Morgaine szeme elismerőn felragyog.

- Lancelet-tól kaptam. Együtt iszogattunk a csarnokban, amikor a király üzent, hogy látni akar a lakosztályában... Mondtam, hogy az egyetlen zubbonyom gyűrött és véres, ő meg azt mondta, egyforma nagyok vagyunk, és kölcsönad valami ruhát. Amikor már rajtam volt, azt mondta, hozzám jobban illik, mint hozzá, tartsam meg - és hogy kevés ajándékot kaptam lovaggá avatásom alkalmából, miközben Galahadnek a király dús ajándékokat adott. Tudja, hogy Arthur az apám, azért mondta ezt?

Uriens felkapta a fejét, szemlátomást csodálkozott, de nem szólt semmit.

Accolon a fejét rázta.

- Nem, mostohaöcsém. Csakhogy Lancelet a legnagyobb lelkű ember. Amikor Gareth az udvarba érkezett, és még a rokonai sem tudták, hogy kicsoda, Lancelet adott neki ruhákat és fegyvereket, hogy a pozíciójához méltón járhasson. És ha azt kérdeznéd, nem nézi-e Lancelet túlságosan is szívesen az ajándékait jóképű ifjakon, nos, ezt már régebben is mondogatták, bár nem ismerek egyetlen embert sem az udvarnál, sem öreget, sem ifjat, aki lovagi udvariasságnál több figyelmet kapott volna Lancelet-tól.

- Valóban? - kérdezte Gwydion, és Morgaine látta, hogy az információt úgy teszi el, ahogyan a fösvény rejti a ládikájába az aranyat. - Már emlékszem - mondta lassan Gwydion - egy történetre, amely Lot udvarában esett meg, amikor Lancelet még csak süvölvény volt... amolyan balladafélét faragtak az esetről, amikor hárfát nyomtak a kezébe, hogy énekeljen, ő pedig valami római regét dalolt Sándor korából vagy mit tudom én, két lovag szerelméről, és kigúnyolták érte. Azóta minden dala királynőnk szépségéről vagy lovagok és sárkányok viadaláról szól.

Morgaine úgy érezte, nem bírja elviselni a Gwydion hangjában bujkáló megvetést.

- Ha ajándékot szeretnél lovaggá avatásod alkalmából, majd beszélünk, ha már szóltam Arthurral - mondta -, nem most.

Gwydion lesütötte a szemét. Morgaine most először látta kissé elbizonytalanodni.

- Anyám, a király engem is hívatott... mehetek a te társaságodban?

Morgaine ettől valamivel jobban kedvelte Gwydiont, hiszen mégis csak esendőnek mutatkozott.

- Arthur nem akar neked rosszat, fiam, de ha velünk akarsz megjelenni előtte, legfeljebb annyit tehet, hogy elküld azzal, hogy veled külön akar beszélni.

- Jöjj hát, mostohaöcsém - mondta Accolon, és úgy fogta karon Gwydiont hogy az láthassa a csuklóira tetovált kígyókat - A király megy elöl hölgyével, mi pedig utánuk...

Uriens mellett lépdelve, Morgaine arra gondolt, milyen jó lenne, ha Accolon összebarátkozna a fiával, és testvérének ismerné el. Ugyanakkor megborzongott, és Uriens megfogta a kezét.

- Fázol, Morgaine? Végy köpenyt...

A király lakosztályában tűz égett, és Morgaine hárfaszót hallott. Arthur kipárnázott fa karosszékben ült. Gwenhwyfar egy keskeny szalagot hímzett, amelyen aranyfonál csillogott. A szolga ünnepélyesen jelentette:

- Észak-Wales királya és királynéja, a fiuk, Accolon és sir Lancelet...

Gwenhwyfar felpillantott Lancelet nevére, és elnevette magát.

- Nem, bár nagyon hasonlít. Sir Mordred az, nemde, akit ma ütöttek lovaggá?

Gwydion meghajolt a királyné előtt, de hallgatott. Ám ezen a családi összejövetelen Arthur nem kívánt szertartásokhoz ragaszkodni.

- Üljetek le, valamennyien... hadd küldetek borért...

- Ma már annyi bort ittam, Arthur, hogy egy hajó is elmenne rajta! - mondta Uriens. - Én nem kérek, köszönöm... de a fiatalemberek talán még bírják.

Gwenhwyfar Morgaine felé indult, és Morgaine tudta, ha most nem beszél, Arthur fecsegni kezd a férfiakkal, ő meg némán ülhet egy sarokban Gwenhwyfarral, vagy suttoghatnak női dolgokról: hímzésről, cselédekről, hogy ki szül éppen az udvarnál...

Intett a bort hozó szolgának.

- Én kérek egy kupával - mondta, és belenyilallt a fájdalmas emlék, hogy Avalon papnőjeként egykor büszke volt rá, hogy csak a Szent Kút vizét itta. Belekortyolt a borba, és folytatta. - Nagyon lesújtott a szász követek fogadása, Arthur. Nem... - hallgattatta el a szólni kívánó királyt - Nem államügyekbe belekotyogó asszony vagyok. Észak-Wales királynéja és Cornwall hercegnője vagyok, ezért ami a birodalmat érinti, érint engem is.

- Akkor örülnöd kell a békének - mondta Arthur. - Egész életemben, amióta csak elbírom a kardot azért dolgoztam, hogy véget vessek a háborúknak a szászokkal. Régen azt hittem, akkor lesz vége, ha visszakergetjük őket a tengeren túlra, ahonnan jöttek. De a béke béke, és ha úgy érhető el, hogyha szövetséget kötünk velük, ám legyen. A bikával többféleképpen elbánhatunk, nem csak úgy, hogy megsütjük vacsorára. Éppoly hatásos, ha kiheréljük, és eke elé fogjuk.

- Vagy megóvjuk, hogy fedezze a teheneinket? Ráveszed majd az alkirályaidat, hogy a lányaikat szászokhoz adjak feleségül, Arthur?

- Talán arra is sor kerül - mondta Arthur. - A szászok is emberek... nem emlékszel arra a dalra, amelyet Lancelet énekelt? Ugyanúgy vágynak a békére, mint mi; ők is újra meg újra felégetett és kifosztott területeken élnek. Azt kívánnád, hogy addig harcoljak, amíg valamennyiüket kiirtottuk, vagy kiűztük? Azt hittem, az asszonyok békére vágynak.

- Én is békére vágyom, és örömmel fogadom, akár a szászokkal együtt - mondta Morgaine -, de őket is rávetted, hogy mondjanak le az isteneikről, és a tiédet fogadják el, ezért esketted fel őket a keresztre?

Gwenhwyfar eddig feszülten figyelt.

- Nincsenek más istenek, Morgaine. Beleegyeztek, hogy félreállítják az ördögöket, akiket imádtak és isteneknek neveztek, ennyi az egész. Most az egyetlen igaz Istent imádják meg a Krisztust, aki az Ő nevében küldetett, hogy megváltsa az emberiséget.

- Ha valóban ezt hiszed, úrnőm és királyném - mondta Gwydion -, akkor számodra ez az igazság: minden Isten az Egy Isten, és az összes istennő az egy Istennő. De merészelnél-e egyetlen igazságot kinyilatkoztatni az egész emberiségnek szerte a világon?

- Merészségnek mondod? Ez az egyetlen igazság - mondta Gwenhwyfar -, és el kell jönnie a napnak, amikor minden ember mindenütt elismeri.

- Féltem a népemet, ha így beszélsz - mondta Uriens király. - Arra esküdtem, hogy megoltalmazom a szent ligeteket, és utánam a fiam is.

- Azt hittem, keresztény vagy, Észak-Wales uram...

- Az is vagyok - mondta Uriens -, de nem mondok rosszat más Istenről.

- De hát ilyen istenek nincsenek - kezdte Gwenhwyfar.

Morgaine szólni akart, de Arthur megelőzte.

- Ebből elég! Nem azért hívtalak ide benneteket, hogy teológiáról vitatkozzunk! Ha bírja a gyomrotok, akad elegendő pap, hogy hallgassa és vitázzon. Térítsétek meg őket, ha akarjátok! Mit akarsz mondani nekem, Morgaine? - Annyit, hogy nem bízol a szászok jó szándékában és a keresztre tett esküjében, vagy sem?

- Nem - mondta Morgaine, és ekkor vette észre, hogy Kevin a szobában van, az árnyékban ül, kezében a hárfájával. Helyes; Britannia merlinje tanúja lesz ennek a tiltakozásnak Avalon nevében! - A merlint hívom tanúul, a keresztre esketted fel őket - és Avalon szent kardjából, az Excaliburból, a Szent Királyi Jelvények egyikéből formáltál keresztet az eskühöz! Merlin uram, nem szentségtörés ez?

- Gesztus volt csupán - mondta gyorsan Arthur -, hogy megragadjam minden ember fantáziáját, Morgaine... ugyanolyan gesztus, amilyet Viviane tett, amikor megparancsolta, hogy harcoljak a békéért Avalon nevében, ugyanazzal a karddal.

- Morgaine, kedvesem - szólalt meg gazdag, mély hangján a merlin -, a kereszt régebbi jelkép Krisztusnál, és jóval azelőtt tisztelték már, hogy a názáretinek követői akadtak. Avalonban vannak papok, akiket Arimatheai József pátriárka hozott ide, akik a druidák mellett imádkoznak...

- De azok a papok nem próbálták azt hirdetni, hogy az ő Istenük az egyetlen Isten - mondta dühösen Morgaine -, és biztos vagyok benne, hogy Patrícius püspök elhallgattatná őket, ha tudná, és csak a maga vakbuzgó tanait hirdetné!

- Patrícius püspök és hiedelmei itt nem téma, Morgaine - mondta Kevin. - Hadd higgyék a be nem avatottak, hogy a szászok Krisztus feláldozásának és halálának keresztjére esküdtek. Nekünk is van feláldozott Istenünk, akár a kereszten látjuk őt, akár az árpakévében, amelynek a földbe kell halnia, és aztán fel kell támadnia halottaiból...

- A ti feláldozott isteneiteket, merlin uram - mondta Gwenhwyfar -, csak azért küldték, hogy az emberiség készen álljon, amikor eljő a Krisztus, hogy meghaljon az ember bűneiért...

Arthur türelmetlenül emelte fel a kezét.

- Hallgassatok, valamennyien! A szászok olyan jelképre esküdtek békét, amely számukra jelent valamit...

De Morgaine félbeszakította.

- Avalontól kaptad a szent kardot, és Avalonnak esküdtél meg, hogy megőrzöd és oltalmazod a szent misztériumokat! És a misztériumok kardjából most a halál keresztjét, a halál bitófáját csináltad! Amikor Viviane az udvarba jött, azért jött, hogy követelje: teljesítsd az Avalonnak tett esküdet. Akkor mészárolták le! Most eljöttem én, hogy bevégezzem a művét, és az Excaliburt, a szent kardot követeljem tőled, amelyet Krisztusod szolgálatába igyekeztél állítani!

- Eljő a nap - mondta Gwenhwyfar -, amikor minden hamis Isten eltűnik, és minden pogány jelképet az egy igaz Isten és Krisztusa szolgálatába állítanak.

- Nem hozzád szóltam, kántáló bolond - mondta dühösen Morgaine -, és az a nap csak a holttestem felett jöhet el! Nektek, keresztényeknek szentjeitek és mártírjaitok vannak. Azt hiszitek, Avalonnak nem lesznek?

És ahogy beszélt, beleborzongott, mert tudta, hogy a Látás szól belőle, és egy lovag holttestét látta, amelyet fekete, keresztes lobogó borított... Szeretett volna megfordulni, és amit ebben a társaságban nem tehetett, Accolon karjába vetni magát.

- Hogy eltúlzol mindent, Morgaine! - nevetett idegesen Arthur, és Morgaine-t felbőszítette ez a nevetés, és elűzte mind a félelmet, mind a Látást. Teljesen kihúzta magát, és tudta, hogy évek óta először beszél Avalon papnőjének teljes hatalmával és tekintélyével.

- Hallgass meg, Britanniai Arthur! Ahogyan Avalon ereje és hatalma ültetett a trónra, Avalon ereje és hatalma a bukásodat is okozhatja! Jól gondold meg, hogyan szentségteleníted meg a Szent Királyi Jelvényeket! Soha eszedbe ne jusson a te keresztény Istened szolgálatába állítani őket, mert minden, aminek hatalma van, magában hordozza az átkát.

- Elég! - Arthur felállt a székéből, haragja olyan volt, akár a vihar. - Ha nővérem vagy is, ne gondold, hogy parancsolhatsz Britannia királyának.

- Nem az öcsémhez szólok - vágott vissza Morgaine -, hanem a királyhoz! Avalon ültetett a trónra, Arthur, Avalon adta neked a kardot, amelyet megszentségtelenítettél, és most Avalon nevében szólítalak fel, hogy add vissza a Szent Királyi Jelvényt! Ha csupán kardként akarod használni, hívasd a kovácsaidat, hogy készítsenek másikat!

Félelmetes csend volt, és Morgaine-nak egy pillanatig úgy tetszett, hogy szavai a világok közötti nagy, visszhangzó, üres térbe hulltak, hogy a távoli Avalonban felébredtek a druidák, hogy maga Holló is mozdul, és kiált Arthur árulása ellen. De az első hang, amely megütötte a fülét ideges nevetés volt.

- Micsoda ostobaságot beszélsz, Morgaine! - Gwenhwyfar beszélt. - Tudod jól, hogy Arthur ezt nem teheti!

- Ne avatkozz bele, Gwenhwyfar - mondta fenyegetőn Morgaine. - Semmi köze a dolognak hozzád, persze, ha te vetted rá Arthurt, hogy szegje meg Avalonnak tett esküjét, akkor jól vigyázz!

- Uriens - mondta Gwenhwyfar -, te csak állsz bambán, és hagyod, hogy zabolátlan feleséged így beszéljen a nagykirállyal?

Uriens krákogott; amikor megszólalt, a hangja éppoly ideges volt, mint Gwenhwyfaré.

- Morgaine, nem egészen józanul viselkedsz... Arthur drámai gesztust tett politikai érdekből, hogy megragadja a tömeg képzeletét. Ha ezt egy mágikus karddal tette, annál jobb. Az Istenek gondoskodnak a tiszteletükről, kedvesem... azt hiszed, az Istennőnek a te segítségedre van szüksége, hogy megvédje azt, ami az övé?

Ha ebben a percben Morgaine-nál fegyver lett volna, végzett volna Uriensszel. Azért jött vele az öreg, hogy támogassa, és most így magára hagyja?

- Morgaine - mondta Arthur -, minthogy ennyire felzaklatott a dolog, most csak neked mondom: nem állt szándékomban a kardot megszentségteleníteni. Ha Avalon kardja keresztként szolgál egy eskütételnél, nem azt jelenti-e, hogy Avalon erői részt vesznek az ország szolgálatában? Kevin tanácsolta nekem...

- Már akkor tudtam, hogy áruló, amikor Viviane-t a Szent Szigeten kívül temettette el... - kezdte Morgaine.

- Akárhogyan is nézzük mondta Arthur -, megadtam a szász királyoknak a gesztust, amire vágyak, hogy a kardomra esküdhessenek fel!

- De nem a te kardod! - vágott vissza fehéren izzó dühvel Morgaine. - Avalon kardja! És ha nem úgy viseled, ahogyan esküdtél, akkor olyan ember kezébe fogjuk adni, aki hű marad az esküjéhez...

- Avalon kardja volt talán egy nemzedékkel ezelőtt - mondta Arthur, aki immár éppoly dühös volt, mint Morgaine; úgy szorította az Excalibur markolatát, mintha abban a pillanatban akarták volna elvenni tőle. - A kard azé, aki használja, és én azzal nyertem rá jogot, hogy a magaménak nevezzem, hogy minden ellenséget kiűztem vele ebből az országból! Viseltem csatában, és megnyertem az országot a Badon-hegyen...

- És megpróbáltad a keresztény Isten szolgálatába terelni - vágott vissza Morgaine. - Most az Istennő nevében követelem, hogy a kard visszatérjen a Tó szentélyébe!

Arthur mély lélegzetet vett. Aztán mesterkélt nyugalmat erőltetett magára.

- Tiltakozom. Ha az Istennő vissza akarja kapni a kardot, magának kell kivennie a kezemből. - A hangja lágyabb lett. - Drága nővérem, könyörögve kérlek, ne vitatkozz velem azon, hogy milyen néven nevezzük isteneinket. Te magad mondtad, hogy minden Isten az Egy Isten.

És Arthur sosem fogja megérteni, hogy miért téves, amit mond, gondolta csüggedten Morgaine. Mégis az Istennőt szólította, hogy ha akarja a kardot, jöjjön érte, és vegye el. Hát legyen; Úrnőm, hadd legyek én a te kezed. Egy pillanatra fejet hajtott, aztán megszólalt.

- Az Istennőre hagyom tehát, hogy a kardról gondoskodjék.

És amikor végzett veled, Arthur, azt fogod kívánni, bárcsak inkább velem egyezkedtél volna... És Morgaine leült Gwenhwyfar mellé. Arthur intett Gwydionnak.

- Sir Mordred - mondta -, bármikor lovaggá ütöttelek volna, amikor csak kéred. Megtettem volna Morgaine kedvéért, de a magaméért is. Nem lett volna szükség rá, hogy csellel kényszerítsd ki tőlem.

- Úgy gondoltam, ha minden ok nélkül lovaggá ütöttél volna - mondta Gwydion -, olyan pletykák kezdtek volna keringeni, amilyeneket nem óhajtasz. Megbocsátod hát a cselt, uram?

- Ha Lancelet megbocsátott neked, nekem nincs okom neheztelni rád - mondta Arthur -, és minthogy gazdagon megajándékozott, nyilván nem táplál ellened haragot. Bárcsak hatalmamban állna, hogy elismerjelek fiamnak, Mordred. Néhány évvel ezelőttig a létezésedről sem tudtam - Morgaine nem árulta el nekem, mi lett annak a királyavatásnak az eredménye. Nyilván tudod, hogy a papok meg a püspökök szemében a puszta létezésed is szentségtelenség.

- Te is ezt hiszed, uram?

Arthur a fia szemébe nézett.

- Hát, néha ezt hiszem, néha meg azt, ahogyan minden ember. Mindegy, hogy én mit hiszek. A helyzet a következő: nem ismerhetlek el mindenki előtt, bár olyan fiú vagy, akire minden férfi, kivált egy gyermektelen király büszke lehet. Galahadnek kell örökölnie a trónomat.

- Ha megéli - mondta Gwydion, és Arthur döbbent tekintetére hozzátette. - Nem, uram, nem török az életére. Leteszek neked bármilyen esküt, megesküszöm keresztre vagy tölgyfára, a Szent Kútra vagy ezekre a kígyókra, amelyeket viselek - kivillantotta a csuklóit -, amelyeket te is viseltél előttem; küldjön rám az Istennő ilyen élő kígyókat, és vegyék el az életemet, ha valaha is kezet emelnék Galahad unokafivéremre. De láttam - meg fog halni, tiszteletre méltón, a keresztért, amelyet imád.

- Isten óvjon minket minden gonosztól! - sikoltott fel Gwenhwyfar.

- Úgy van, úrnőm. De ha nem éri meg, hogy örökölje a trónodat, apám és királyom, Galahad lovag és harcos, és csak halandó, te pedig nagyobb kort is megélhetsz Uriens királynál. Akkor mi lesz?

- Ha Galahad meghalna, mielőtt örökli a trónomat... Isten óvja őt minden bajtól... - mondta Arthur -, akkor nem lesz választásom. A királyi vér királyi vér, és a tiéd királyi, a pendragon és Avalon vonalán egyaránt. Ha eljönne egy ilyen gonosz nap, szerintem még a püspök is inkább látna téged a trónon, semhogy az ország olyan káoszba kerüljön, amilyentől akkor tartottak, amikor meghalt Uther.

Arthur felállt, két kezét a fia vállára tette, a szemébe nézett.

- Bárcsak többet mondhatnék, fiam. De ami történt, megtörtént. Csak annyit mondok, tiszta szívemből sajnálom, hogy nem az én királyném fia vagy.

- Én is - állt fel Gwenhwyfar is, hogy megölelje Gwydiont.

- De így sem bánok veled úgy, mintha alantas származású bunkó lennél - mondta Arthur. - Morgaine fia vagy. Mordred, Cornwall hercege, a Kerekasztal lovagja, ezért te leszel a Kerekasztal hangja a szász királyok között. Jogod lesz a király nevében igazságot szolgáltatni, és te fogod beszedni adóimat és jövedelmeimet, amelyekből olyan illő részt tarthatsz meg, amilyen a királyi tanácsos háztartásának fenntartásához elegendő. És ha óhajtod, engedélyt adok, hogy feleségül vedd az egyik szász király lányát, miáltal saját trónhoz juthatnál, ha már az enyémet nem foglalhatod el.

Gwydion meghajolt.

- Nagylelkű vagy, uram.

Igen, gondolta Morgaine, és ezzel kényelmesen távol lehetne tartani Gwydiont, amíg és hacsak szükség nem lesz rá. Arthur jól érti a királyi mesterséget! Morgaine felemelte a fejét, és megszólalt.

- Oly nagylelkű voltál a fiamhoz, Arthur, vajon számíthatok-e én is a kedvességedre?

Arthur óvatosan felelt.

- Kérj tőlem olyasmit, amit megadhatok, nővérem, és boldogan megadom.

- A fiamat Cornwall hercegévé tetted, de nemigen ismeri Cornwallt. Azt hallottam, hogy Marcus herceg viszont igényt tart az egész országra. Eljönnél-e velem Tintagelbe, hogy kivizsgáld az ügyet és Marcus igényét?

Arthur arckifejezése megenyhült; talán arra számított, hogy Morgaine ismét az Excalibur kérdésével hozakodik elő. Nem, öcsém, soha többé ebben az udvarban; amikor újra kinyújtom a kezem az Excaliburért az a saját országomban lesz és az Istennő valamelyik szent helyén.

- Időtlen idők óta nem jártam Cornwallban - mondta Arthur -, és nyárközép elmúltáig nem hagyhatom el Camelotot. De maradj itt, Camelotban a vendégemként, aztán majd együtt megyünk Tintagelbe, és majd meglátjuk, hogy Marcus herceg vagy bárki más, akit Isten teremtett, vitatni meri-e Arthur és Morgaine igényét a trónra. - Kevinhez fordult. - És most elég az államügyekből! Merlin uram, nem parancsolnám meg neked, hogy dalolj az egész udvar előtt, de a saját lakosztályomban, pusztán a családom jelenlétében kérhetek-e tőled egy dalt?

- Örömmel énekelek - mondta Kevin -, ha Gwenhwyfar úrnőnek nincs ellene kifogása. - A királynéra nézett, de az hallgatott, hát Kevin a vállához támasztotta a hárfát, és játszani kezdett.

Morgaine csendesen ült Uriens mellett, hallgatta a zenét. Arthur valóban királyi ajándékot nyújtott a családjának, Kevin muzsikáját. Gwydion a térdén összekulcsolt kézzel, megbűvölten hallgatta Kevint; Ebben legalább az én fiam, gondolta Morgaine. Uriens udvariasan figyelt. Morgaine felpillantott, a tekintete találkozott Accolonéval, és azt gondolta: Ma éjjel valamiképpen találkoznunk kell, akkor is, ha Uriensnek altató főzetet kell adnom; annyi mondandóm van számára... és lesütötte a szemét. Ő sem különb semmivel Gwenhwyfarnál...

Uriens fogta a felesége kezét, cirógatta az ujjait, a csuklóját; Morgaine érezte, amint megérinti a csuklóján aznap okozott zúzódásokat, és nemcsak fájdalom fogta el, de undor is. Uriens ágyába kell bújnia, ha az öreg úgy kívánja; itt, a keresztény udvarban ő az ura tulajdona, becézheti vagy megverheti, mint egy kutyát vagy egy lovat!

Arthur egyaránt elárulta őt és Avalont; Uriens is rászedte. Kevin is elárulta őt...

De Accolon nem fogja elárulni. Avalon nevében Accolonnak kell uralkodnia, eljő a király, akit Viviane megjósolt; és Accolon után Gwydion következik, a druida király, Avalon és egész Britannia királya.

Kevin felemelte a fejét, és Morgaine szemébe nézett, és Morgaine megborzongott, tudva, hogy el kell rejtenie a gondolatait. Kevin bírja a Látást, és Arthur embere. Britannia merlinje, mégis az ellenségem!

Ám Kevin szelíden megszólalt.

- Mivel ez családi összejövetel, és én is szívesen hallgatnék zenét, kérhetem-e díjamul azt, hogy Morgaine úrnő énekeljen?

És Morgaine elfoglalta Kevin helyét, és nyomban megérezte a kezében a hárfa hatalmát. El kell varázsolnom őket, gondolta, hogy ne gyanítsanak semmi rosszat, és kezeit a húrokra tette.

7

Amikor kettesben maradtak a szobájukban, Uriens megszólalt.

- Nem tudtam, hogy ismét vitatják a jogodat Tintagelre.

- Oly sok dologról nem tudsz, férjem, ahány makk hever a disznók legelőjén - mondta türelmetlenül Morgaine. Hogyan is képzelhette, hogy képes lesz elviselni ezt a hülyét? Kedves, az igaz, mindig jó volt hozzá, de az ostobasága úgy sértette Morgaine-t, mint valami reszelő. Egyedül akart lenni, hogy végiggondolja a terveit, hogy megbeszélje őket Accolonnal, ehelyett kénytelen babusgatni ezt az idiótát!

- Tudnom illene, mit tervezel - makacskodott Uriens. - Haragszom, amiért nem beszélted meg velem, hogy nincs tetszésedre, ami Tintagelben történik - én vagyok a férjed, inkább velem kellett volna beszélned, semmint Arthurhoz fordulnod!

Sértődött hangjában csipetnyi féltékenység bujkált, és Morgaine döbbentett jött rá, hogy most derült csak ki Uriens számára, amit ő annyi éven át titkolt, hogy ki nemzette a fiát. De komolyan hiheti-e Uriens, hogy egy negyed évszázad után még mindig van ilyen hatalma az öccse felett, olyasmi miatt, amit csak az ostobák és a keresztények tartanak bűnnek? Nos, ha nem érti azt, ami a szeme előtt történik, miért is magyaráznám el neki szótagolva, ahogyan gyermeknek szokás a leckét?

- Arthurnak nem tetszett a viselkedésem - mondta türelmetlenül -, mert szerinte nő nem veszekedhet vele így. Azért kértem a segítségét, nehogy azt higgye, hogy lázadok ellene.

Többet nem mondott. Avalon papnője volt, nem akart hazudni, de nem volt szükséges többet elmondania az igazságból, mint amennyit akart. Hadd higgye Uriens, ha akarja, hogy csak meg akarta békíteni Arthurt a veszekedés miatt.

- Hogy te milyen okos vagy, Morgaine! - simogatta meg a felesége csuklóját Uriens. Morgaine összerezzent, mert rájött, hogy Uriens már elfelejtette, hogy ő okozta a csuklóján lévő véraláfutásokat. Érezte, hogy remeg az ajka, mint a gyermeké, miközben azt gondolta, Accolont akarom, a karjába akarok bújni, hogy dédelgessen és becézzen, de ezen a helyen hogyan érhetném el akár csak azt, hogy négyszemközt beszélhessünk? Pislogással űzte el dühös könnyeit. Most csak az erő nyújthatott neki biztonságot; az erő és a rejtőzködés.

Uriens kiment könnyíteni magán, és ásítva tért vissza.

- Hallottam, hogy az őrszem éjfélt kiáltott - mondta. - Ágyban a helyünk, úrnőm. - Kezdett kibújni ünnepi ruhájából. - Nagyon fáradt vagy, kincsem?

Morgaine nem válaszolt, mert akkor elsírta volna magát. Uriens beleegyezésnek vélte a hallgatását, magához vonta, a nyakán matatott, és az ágy felé húzta. Morgaine elviselte, közben azon tűnődött, nincs-e olyan főzet vagy fűszerszám, amellyel véget vethetne az öregember túlságosan is kitartó férfiasságának, az ördög vigye már őt, régen túl kellene lennie ezeken a dolgokon, igazán senki sem tartaná boszorkányságnak. Később azon rágódott, miért nem képes elfogadni az öreget közönyösen, miért nem adja oda magát neki gondolkodás nélkül, ahogyan oly sok éven át... mit számít, miért tulajdonít Uriensnek nagyobb jelentőséget, mint holmi kóbor kutyának, amelyik körülszaglássza a szoknyáját?

Rosszul aludt, egy kisdedről álmodott, akit valahol talált, és meg kellett szoptatnia, bár a melle száraz volt, és nagyon fájt... amikor felébredt, még akkor is. Uriens vadászni ment Arthur néhány emberével - napokkal korábban megbeszélték a dolgot. Morgaine-nak hányingere volt. Többet ettem, gondolta, mint máskor három nap alatt, nem csoda, ha hányingerem van. De amikor be akarta fűzni a ruháját, a keble még mindig duzzadt volt, és fájt. Rendszerint barna és apró mellbimbója is rózsaszínű és duzzadt volt.

Úgy csuklott az ágyra, mintha eltört volna mindkét lába. Hiszen meddő! Tudta magáról, hogy meddő, Gwydion születése után közölték vele, hogy valószínűleg soha többé nem szül gyermeket, és az azóta eltelt években egyetlenegyszer sem fogant meg egyetlen férfitól sem. Ráadásul elmúlt kilenc és negyven, jóval túl volt a gyermekszülés évein. Ennek ellenére most bizonyára viselős. Régen eszébe sem jutott már ennek a lehetősége. A havibaja rendszertelenül jelentkezett, néha hónapokig kimaradt, azt hitte, végleg el fog maradni. Az első reakciója a félelem volt; Gwydion születésekor olyan közel járt a halálhoz...

Uriens bizonyára örülne férfiassága eme feltételezett bizonyítékának. De amikor ez a gyermek fogant, Uriens tüdőlázzal feküdt; aligha lett volna amúgy is hihető, hogy a gyermek Uriensé. Accolon nemzette volna a napfogyatkozás napján? De hiszen akkor az Isten gyermeke, aki meglátogatta akkor őket a mogyoróligetben.

Mihez kezdenék egy kisdeddel vénasszony létemre? De talán Avalon papnője lesz, aki utánam fog uralkodni, amikor már sikerült letaszítanunk a trónról az árulót, akit Viviane ültetett oda...

Odakinn szürke, barátságtalan idő volt, szitáló eső. A játékok előző napi mezeje letaposva, sárosan, elejtett zászlókkal és sárba taposott szalagokkal; az alkirályok egyike-másika kilovagolni készült, néhány cselédasszony a pucér combjukig feltűrt szoknyában sulykolót és mosnivalót cipelt lefelé a tóhoz.

Kopogtak az ajtón; a szolgáló hangja lágy és tiszteletteljes volt.

- Morgaine királyné, a nagykirályné kéri, hogy te és Lothian királynéja költsétek el vele a reggelit. És Britannia merlinje kéri, hogy fogadd őt itt ma délben.

- Megyek a királynéhoz - mondta Morgaine. - Tudasd a merlinnel, hogy fogadom. - Félt mindkét találkozástól, de nem mert nemet mondani, kivált most.

Gwenhwyfar úgyis mindig az ellensége lesz. Ő tehet róla, hogy Arthur a papok kezébe került, és elárulta Avalont. Talán, gondolta Morgaine, nem a megfelelő személy bukását készítem elő; ha valamiképpen elérhetném, hogy Gwenhwyfar elhagyja az udvart, hogy szökjön meg például Lancelet-val Lancelet kastélyába, hiszen a férfi már özvegy, törvényesen elveheti... de elvetette az ötletet.

Talán Arthur kérte meg őt, hogy veszekedjen velem, gondolta cinikusan. Arthur is tudja, hogy nem engedhet meg magának vitákat az alkirályaival, és ha én összekapnék Gwenhwyfarral, Morgause az én pártomat fogná. Túlságosan heves lenne a családi vita, és Arthur elveszítené Urienst és Morgause fiait is. Nem engedheti meg magának, hogy elveszítse Gawaine-t, Gareth-t meg az északiakat...

Morgause már a királynénál volt; az étel illatától Morgaine gyomra ismét felfordult, de vasakarattal leküzdötte hányingerét. Köztudomású volt, hogy sosem eszik sokat, ezért nem lehetett most sem feltűnő. Gwenhwyfar jött, és megcsókolta, és egy pillanatra Morgaine ismét valódi gyengédséget érzett a sógornője iránt. Miért legyünk ellenségek? Egykor barátok voltunk, nagyon régen... Nem magát Gwenhwyfart gyűlölte, hanem a papokat, akik oly nagyon befolyásolták.

Odament az asztalhoz, elfogadott egy darabka friss kenyeret egy kis mézzel, de nem ette meg. Gwenhwyfar hölgyei olyan ájtatos libák voltak, amilyenekkel a királyné mindig körülvette magát. Kíváncsi pillantásokkal és nagy-nagy látszatszívélyességgel üdvözölték Morgaine-t.

- A fiad, sir Mordred, micsoda pompás kölyök, milyen büszke lehetsz rá! - mondta az egyikük, és Morgaine, miközben kezében morzsolgatta a kenyeret, fegyelmezetten közölte, hogy a fiát alig látta, amióta elválasztották.

- Uwaine, az uram fia sokkal inkább a gyermekem, és az ő lovagi teljesítményeire vagyok büszke - mondta Morgaine -, mert őt kicsi kora óta én neveltem. Mordredre te vagy fiadként büszke, igaz, Morgause?

- Uriens fia tehát nem a sajátod? - kérdezte egy másik hölgy.

- Nem - felelte türelmesen Morgaine -, kilencéves volt, amikor hozzámentem Észak-Wales királyához.

Az egyik lány kuncogva megjegyezte, hogy Morgaine helyében ő nagyobb figyelmet szentelne a másik jóképű mostohafiának, ugye Accolonnak hívják? Megöljem ezt a libát?, gondolta összeszorított foggal Morgaine. De hát Gwenhwyfar udvarának hölgyei semmi mással nem töltötték az idejüket, mint ostoba tréfákkal és pletykálkodással.

- Mondd meg őszintén - kuncogott Alais, aki komorna volt, amikor Morgaine még Gwenhwyfar udvarában élt, és akinek Morgaine nyoszolyóasszonya volt, amikor férjhez ment - Nem Lancelet fia mégis?

Morgaine felvonta a szemöldökét.

- Kicsoda? Accolon? Uriens király boldogult felesége aligha köszönné meg neked ezt a gyanúsítást, hölgyem.

- Tudod, mire gondolok - vihogott Alais. - Lancelet Viviane fia, téged pedig Viviane nevelt... és ki hibáztatna téged? Mondd meg végre őszintén, Morgaine, ki az apja annak a jóképű fiúnak? Nem is lehetett más, nem igaz?

Morgause elnevette magát, hogy megtörje a feszültséget.

- Hiszen mindannyian szerelmesek voltunk Lancelet-ba... szegény Lancelet hogy bírta elviselni ezt a terhet!

- Hiszen semmit nem eszel, Morgaine - mondta Gwenhwyfar. - Küldessek a konyhára, mert ezeket nem szereted? Egy szelet sonkát talán? Vagy jobb bort innál?

Morgaine a fejét rázta, és bekapott egy falat kenyeret. Nem történt meg ez már korábban is? Vagy csak álmodta... forgott a gyomra, szédült a feje, szürke foltok táncoltak a szeme előtt. Sok unalmas napjukat feldobja majd a pletyka, hogy Észak-Wales vén királynéja ájuldozik mint valami viselős asszonyka! Körmeit a húsába vágta, és sikerült leküzdenie a szédülést.

- Többet ittam a kelleténél a tegnapi lakomán - húsz éve tudod, hogy nem bírom az italt, Gwenhwyfar.

- És milyen jó volt az a bor! - cuppantott mohón Morgause, mire Gwenhwyfar udvariasan megjegyezte, hogy küld egy hordóval Lothianba, amikor Morgause hazaindul. De Morgaine, akiről szerencsére megfeledkeztek, és akinek fejét a vakító fejfájás kínzó pántja szorította, magán érezte Morgause kérdő tekintetét.

A terhesség olyasmi, amit nem lehet elrejteni... nem, miért is kellene? Morgaine törvényesen férjnél van; az emberek esetleg nevetni fognak, hogy Észak-Wales öreg királya és az ő középkorú királynéja ilyen élemedett korban gyermeket várnak, de ez a nevetés jóindulatú lesz. Morgaine mégis úgy érezte, rögtön szétrobban a dühtől. Úgy érezte magát, mint azoknak a tűzhegyeknek az egyike, amelyekről Gawaine mesélte, hogy messze északon vannak...

Amikor a hölgyek mind távoztak, és kettesben maradtak, Gwenhwyfar megfogta Morgaine kezét.

- Sajnálom, Morgaine, valóban betegnek látszol. Talán le kéne feküdnöd.

- Lehet, hogy úgy lesz - mondta Morgaine, és azt gondolta, Gwenhwyfar sosem jön rá, hogy mi bajom; ha ez vele történne, Gwenhwyfar boldog lenne, még most is!

A királyné elpirult Morgaine dühös tekintetétől.

- Nem akartam igazán, hogy a hölgyeim ugrassanak. Le kellett volna állítanom őket, drágám.

- Azt hiszed, érdekel, mit beszélnek? Olyanok, akár a csiripelő verebek, és körülbelül annyi eszük is van - mondta Morgaine éppoly vakító megvetéssel, amilyen vakító fejfájás kínozta. - De a hölgyeid közül hányan tudják, hogy ki nemzette a fiamat? Arthurt kényszerítetted, hogy gyónja meg - elárultad a hölgyeidnek is?

Gwenhwyfar megrémült.

- Nem hiszem, hogy sokan tudnák. Akik ott voltak tegnap este, amikor Arthur elismerte, azok biztosan tudják. És Patrícius püspök.

Morgaine-ra nézett, aki összehúzott szemmel figyelte, és azt gondolta, Milyen kegyesek voltak hozzá az évek; egyre bájosabb, én meg hervadok, mint valami vénséges hangabokor...

- Fáradtnak látszol, Morgaine - mondta Gwenhwyfar, és Morgaine érezte, hogy a régi ellenségeskedés mellett a sógornőjében szeretet is van iránta. - Menj, pihenj le, drága nővérem.

Vagy csak kevesen vagyunk már, akik együtt voltunk fiatalok?

A merlin is megöregedett, és az évek hozzá nem voltak olyan kegyesek, mint Gwenhwyfarhoz; még görbébb lett, a lábát immár bottal megsegítve húzta, és a két karja meg csuklója a nagy, kötélszerű izmokkal olyan volt, mint egy nagy, vén, görbe tölgyfa ága. Lehetett volna a törpenép tagja is, amely a régi mesék szerint a hegyek alatt élt. Csak kezének mozdulatai voltak változatlanul pontosak és szépek a torz és dagadt ujjak ellenére; a merlin kecses gesztusai Morgaine-t a régi időkre emlékeztették meg arra, amikor hosszasan tanulta a hárfajátékot és a gesztusok meg a kéz beszédének a nyelvét.

Kevin nyersen elutasította, amikor Morgaine bort vagy frissítőt kínált neki, és régi szokása szerint engedély nélkül huppant le a székre.

- Szerintem nem jól teszed, Morgaine, hogy zaklatod Arthurt az Excalibur miatt.

Morgaine tudta, hogy a hangja éles és kellemetlen.

- Nem vártam tőled helyeslést, Kevin. Nyilván úgy véled, bármire használja is a Szent Királyi Jelvényeket, az jó.

- Nem látok benne rosszat - mondta Kevin. - Minden Isten egy, ahogyan Taliesin is mondta, és ha az Egy szolgálatába állunk...

- De éppen ezzel perelek - mondta Morgaine. - Az ő Istenük akar az Egy és az egyetlen lenni, és többé nem eshet szó az Istennőről, akit szolgálunk. Kevin, hallgass ide, nem látod, mennyire beszűkíti a világot, ha egy van a sok helyett? Szerintem hiba volt kereszténnyé tenni a szászokat. Szerintem a Glastonbury szigetén élt régi papoknak volt igaza. Miért kell mindannyiunknak találkoznunk egy élet utáni életben? Miért nem lehet több út, egy a szászoknak, amelyet ők követnek, egy nekünk, amelyen mi járunk, egy másik Krisztus követőinek, hogy imádják őt, ha akarják, de anélkül, hogy visszaszorítanák a mások hitét...

Kevin a fejét rázta.

- Nem tudom, kedvesem. Úgy találom, mélységesen megváltozott, ahogyan az emberek szemlélik a világot, mintha az egyik igazságnak ki kellene űznie a másikat -, mintha annak, ami nem az ő igazságuk, hamisságnak kellene lennie.

- De az élet nem ilyen egyszerű - mondta Morgaine.

- Azt én tudom, te is tudod, és az idők teljességében talán a papok is rá fognak jönni.

- De ha már minden más igazságot kiűztek a világból, késő lesz - mondta Morgaine.

Kevin sóhajtott.

- A sorsot egyetlen férfi, de nő sem állíthatja meg, Morgaine, és azt hiszem, már közel van az a nap. - Torz kezével megfogta a Morgaine-ét, és Morgaine úgy érezte, Kevin sosem beszélt ilyen gyengéden. - Nem vagyok az ellenséged, Morgaine. Ismerlek serdülőlány korod óta. És később... - Elhallgatott, és Morgaine látta, hogy nagyot nyelt. - Szívből szeretlek, Morgaine. Csak jót akarok neked. Volt egy idő, ó, igen, nagyon régen, de nem felejtem el, hogyan szerettelek, és micsoda kegynek éreztem, hogy szerelemről szólhattam neked... Egyetlen ember sem küzdhet a változások vagy a sors ellen. Talán ha korábban küldtünk volna embereket, hogy keresztény hitre térítsék a szászokat, azok a papok tehették volna, akik olyan kápolnát építettek, ahol ők és Taliesin együtt tudtak még imádkozni. A saját vakhitünk akadályozta meg ezt, ezét olyan fanatikusokra maradt, amilyen Patrícius, aki büszkeségében a Teremtőben csak a katonák bosszúálló Atyját látja, és nem látja benne a mezők és a föld szerető Anyját is... Én mondom neked, Morgaine, a változás olyan hulláma ők, amely szalmaként sodor majd maga előtt minden embert.

- Ami történt, megtörtént - mondta Morgaine. - De mi a válasz?

Kevin lehajtotta a fejét, és Morgaine hirtelen megértette, hogy a férfi a legszívesebben az ő keblére hajtaná a fejét; nem úgy mint férfi a nőére, hanem mintha ő lenne az Anyaistennő, aki elcsitíthatja a férfi félelmét és csüggedését.

- Talán - mondta fojtott hangon Kevin -, talán egyáltalán nincs válasz. Megeshet, hogy nincs Isten, és nincs Istennő, és ostoba szavakon vitázunk. Én nem vitázom veled, Avaloni Morgaine. De nem ülök tétlenül sem, nem engedem, hogy ismét háborúba és káoszba taszítsd ezt az országot, zátonyra futtasd a békét, amelyet Arthur adott nekünk. Meg kell őrizni némi tudást, némi költészetet és némi szépséget, mielőtt a világ ismét sötétségbe bukik. Én mondom neked, Morgaine, én láttam bezárulni ezt a sötétséget. Avalonban talán megőrizhetjük a titkos tudást -, de az az idő elmúlt, amikor terjeszthetjük a világban. Azt hiszed, félek talán meghalni azért, hogy Avalonból fennmaradjon valami az emberek között?

Morgaine, lassan, mintegy kényszertől űzve, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a férfi arcát, hogy letörölje a könnyeit; de hirtelen rémülten rántotta vissza a kezét. A látása elhomályosult - egy síró koponyára tette a kezét, a maga keze pedig a Halálbanya vékony csontvázkeze volt. Kevin is látta, és egy rémült pillanatig döbbenten nézett Morgaine-ra. Aztán elmúlt, és Morgaine hangja keményen csengett.

- Tehát te a világba hoznád a szent dolgokat, hogy Avalon szent kardja Krisztus bosszúálló kardja legyen?

- Az istenek kardja - mondta Kevin -, és minden Isten egy. Szívesebben látom az Excaliburt a világban, ahol az emberek követik, mint Avalonban elrejtve. Amíg követik, mit számít, hogy közben milyen istenekhez fohászkodnak?

- Ez az, aminek a megakadályozásáért hajlandó vagyok meghalni - mondta határozottan Morgaine. - Vigyázz, Britannia merlinje: megkötötted a Nagy Frigyet, és arra esküdtél, hogy meghalsz a misztériumok megőrzéséért Vigyázz, nehogy számon kérjék rajtad azt az esküt!

Kevin egyenesen Morgaine szemébe nézett gyönyörű szemével.

- Úrnőm és Istennőm, könyörögve kérlek, tanácskozz Avalonnal, mielőtt cselekednél! Valóban azt hiszem, ideje visszatérned Avalonba. - Kevin az asszonyéra tette a kezét. Morgaine nem húzta el a magáét.

Morgaine hangját megtörték a könnyek, amelyekkel egész nap küszködött.

- Én... nagyon szeretnék visszatérni... és éppen azért, mert annyira szeretnék... nem merek odamenni - mondta. - Addig nem megyek, amíg ott nem maradhatok örökre...

- Vissza fogsz térni, mert láttam - mondta fáradtan Kevin. - De én nem. Nem tudom, miként, de tudom, Morgaine, szerelmem, hogy soha többé nem iszom a Szent Kút vizéből.

Morgaine nézte a csúf, torz testet, a finom kezet, a gyönyörű szemet, és azt gondolta, Egykor szerettem ezt a férfit. Mindenek ellenére szerette most is, és tudta, hogy szeretni fogja, amíg mindketten meg nem halnak; ismerte ezt a férfit az idők kezdete óta, és együtt szolgálták az Istennőt. Az idő elúszott, és mintha az időn kívül álltak volna, mintha ő adott volna életet a férfinak, mintha kivágta volna mint fát, s az mintha újra kinőtt volna a földből gabonaként, mintha a férfi az ő akaratára meghalt volna, és ő a karjába vette volna, és az újjászületett volna... az ősi papdráma lejátszódott, mielőtt druidák vagy keresztények lába taposta volna a földet.

És Kevin mindezt eldobja?

- Ha Arthur esküszegő, ne kérjem számon rajta?

- Egy napon az Istennő fogja számon kérni rajta a maga módján - mondta Kevin. - De Arthur az Istennő akaratából Britannia királya. Avaloni Morgaine, vigyázz! Szembe mernél szállni a sorsokkal, amelyek ezt a földet uralják?

- Azt teszem, aminek megtételét az Istennő rám bízta!

- Az Istennő - vagy a saját akaratod és büszkeséged és nagyravágyásod azokért akiket szeretsz? Morgaine, ismételten mondom neked, vigyázz. Mert nagyon is meglehet, hogy Avalon ideje elmúlt, és vele együtt a tiéd is.

Ekkor szétpattant Morgaine magára erőltetett önuralma.

- És te mered magad Britannia merlinjének nevezni? - sikoltotta. - Takarodj, átkozott áruló! - Felkapta a guzsalyát, és Kevin fejéhez vágta. - Menj! Tűnj el a szemem elől, és légy örökre átkozott! Takarodj innen!

8

Tíz nappal később Arthur király a nővérével, Morgaine királynéval és az ő férjével, Walesi Uriensszel elindult Tintagelbe.

Morgaine már eldöntötte, mit kell tennie, és az előző napon módot talált arra is, hogy négyszemközt beszéljen Accolonnal.

- Várj a tóparton. Ügyelj, hogy se Arthur, se Uriens ne lásson.

Búcsúzóul a kezét nyújtotta, de Accolon magához vonta, és csak csókolta, csókolta.

- Úrnőm, nem engedhetem, hogy veszélynek tedd ki magad!

Morgaine egy pillanatig a férfihoz simult. Olyan fáradt volt, olyan fáradt attól, hogy mindig erősnek kellett lennie, hogy mindig el kellett érnie, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy kell! De Accolon nem gyaníthatja a gyengeségét!

- Nincs más megoldás, szerelmem. Másként nincs más válasz, csak a halál. Nem léphetsz a trónra apád vérével a kezeden. És amikor már Arthur trónján fogsz ülni - a hátad mögött Avalon hatalmával, és az Excaliburral a kezedben -, akkor visszaküldheted Urienst a maga országába, hogy uralkodjék, amíg csak Isten akarja.

- És Arthur?

- Arthurnak sem akarok semmi rosszat - mondta eltökélten Morgaine. - Nem akarom a halálát. De három napot és három éjt Tündérhonban fog tölteni, és mire visszatér, öt év vagy annál is több telt el, és Arthur meg a trónja rege lesz csupán, amelyre csak az öregek emlékeznek, és a papok uralma is régen a múlté lesz.

- És ha mégis megleli a kivezető utat...

Morgaine hangja remegett.

- “Mi lesz a Király Bikával, amikor az ifjú szarvasbika felnőtt?” Arthurral az történik majd, amit a sors rendel. És tiéd lesz a kardja.

Árulás, gondolta, és hevesen dobogott a szíve, amint kocogtak lovaikon a baljós, szürke reggelen. A Tóról kezdett felszállni a köd. Szeretem Arthurt. Nem is árulnám el, de ő árulta el előbb az Avalonnak tett esküjét.

Most is hányingere volt, és a ló mozgása csak rontott a helyzeten. Nem emlékezett rá, hogy ennyire rosszul lett volna, amikor Gwydionnal - Mordreddal, emlékeztette magát - volt viselős. Persze az is lehet, hogy amikor trónra lép, Gwydion a saját nevén akar majd uralkodni, amely Arthur neve is volt, és amelyet sosem szennyezett keresztény uralom. És amikor Kevin megvalósulva látja majd a tervet, biztosan ő is támogatni fogja Avalon királyát.

A köd sűrűsödött, ezzel még egyszerűbbé tette Morgaine tervét. Morgaine megborzongott, összehúzta magán köpenyét. Most kell megtörténnie, mert ha megkerülik a Tavat, ott már dél felé fordulnak, Cornwall irányába. A köd már olyan sűrű volt, hogy alig tudta kivenni az előttük lovagló három fegyveres alakját; megfordult a nyergében, és látta, hogy a hátul lovagló három alak éppen olyan homályos. Ám a talaj közvetlenül előttük és mögöttük jól látszott pedig a fejük felett a köd vastag, fehér függönyt alkotott, amelyen nem hatolt át napfény.

Kinyújtotta a két kezét, felemelkedett a nyeregben, és suttogva ejtette ki a varázsigét, amelyet addig soha nem mert kimondani. Egy pillanatig színtiszta rémületet érzett - tudta, hogy ennek csak az a hidegség az oka, amely attól van, hogy testéből kifogyott az erő -, és Uriens reszketve emelte fel a fejét, és nyafogni kezdett.

- Életemben nem láttam még ilyen ködöt. El fogunk tévedni, és az éjszakát a Tó partján kell majd töltenünk! Talán Glastonbury apátságában kérhetnénk menedéket...

- Nem tévedünk el - mondta Morgaine. A köd olyan sűrű volt, hogy alig látta a földet lova patái alatt. Avalon szüzeként olyan büszke voltam rá, hogy csak igazat mondtam! A királynéi mesterséghez tartozik ezek szerint, hogy hazudjak, és így szolgáljam az Istennőt? - Jól ismerem az út minden egyes lépését - menedéket találhatunk egy olyan helyen, amelyet jól ismerek a parton, aztán majd reggel megyünk tovább.

- Nem tehettünk meg akkora utat - mondta Arthur -, hiszen hallottam, amikor Glastonbury harangjai az Angelust kongatták...

- A ködben a hang messzire száll - mondta Morgaine -, és ilyen ködben még messzebbre. Bízz bennem, Arthur.

Arthur szeretettel mosolygott Morgaine-ra.

- Mindig is bíztam benned, drága nővérem.

Ó, igen; Arthur mindig bízott Morgaine-ban, attól a naptól fogva, hogy Igraine Morgaine karjába tette. Morgaine eleinte gyűlölte a bömbölő kis vacakot, aztán rájött, hogy Igraine elhagyta és elárulta mindkettőjüket, és neki kell a kisfiúról gondoskodnia, és letörölte a gyermek könnyeit... Morgaine türelmetlenül keményítette meg a szívét. Mindez egy egész élettel korábban történt. Azóta Arthur megkötötte a Nagy Frigyet a földdel, amelyet elárult, mert a földet, amelynek az oltalmazására felesküdött, a papok kezére adta, akik el akarják űzni azokat az isteneket, akik táplálják és termékennyé teszik a földet. Avalon ültette Arthurt a trónra az ő papnői kezével, és most... Avalon az ő kezével fogja Arthurt letaszítani.

Nem akarom bántani őt, Anyám... igen, el fogom venni tőle a Szent Királyi Jelvények kardját, és olyannak a kezébe adom, aki az Istennőért fogja viselni, de kezet nem emelek rá...

De mi lesz a Király Bikával, amikor az ifjú szarvasbika felnőtt?

Ez a természet törvénye, amelyen az ő érzelmei kedvéért sem lehet változtatni. Arthur úgy találkozik majd a végzetével, hogy nem fogja védeni a varázs, amelyet a kardhüvely hordoz, amelyet maga Morgaine készített Arthurnak, miután az övé lett a Nagy Frigyben, amikor - bár még nem tudta - a testében hordozta Arthur gyermekét. Morgaine gyakran hallotta, amint a lovagok Arthur elvarázsolt életét emlegették, azt mesélték, hogy a legsúlyosabb sebesüléseket is túléli, mert sosem veszít annyi vért, hogy belehalna. Morgaine nem emel kezet anyjának fiára, gyermekének apjára. De a bűbájt, amelyet a szüzessége elvesztése után bocsátott Arthurra, azt visszaveheti tőle, aztán az lesz Arthurral, amit az Istennő akar.

A varázslatos köd olyan sűrű volt köröttük, hogy Morgaine alig látta Uriens lovát. A király dühös és sértődött arca a ködből bukkant elő.

- Biztos vagy benne, hogy tudod, hová vezetsz minket, Morgaine? Soha nem jártam még itt, esküdni mernék rá, nem ismerem annak a dombnak az ívét...

- Esküszöm neked, ismerem ennek az útnak minden egyes lépését, akár ködben is.

Morgaine látta a lába alatt azt a különös kis bokorcsoportot, amely mit sem változott azóta a nap óta, amikor Avalonba próbált eljutni, amikor nem merte megidézni a bárkát... Istennő, imádkozott magában, még csak nem is suttogva, add, hogy ne szólaljanak meg a templomi harangok, amikor a bejáratot keresem, mert eltűnik a ködben, és sosem találjuk meg az utat abba az országba...

- Erre - mondta, és szorosabbra vette a szárat, és sarkát lova oldalába vágta. - Kövess, Arthur.

Sebesen belovagolt a ködbe, tudva, hogy nem képesek ilyen gyorsan követni a fény hiányában. A háta mögött hallotta, hogy Uriens káromkodik, a hangja dühös és fojtott, Arthur pedig a lovát nyugtatja. Hirtelen egy kép villant Morgaine elé, egy ló csontváza a tulajdon lószerszámával... nos, úgy kell lennie, ahogyan lennie kell. A köd oszlani kezdett, és egyszerre csak nappali világosban lovagoltak a tarka fák között. Tiszta, zöld fény áradt rájuk, bár napot nem láttak, és Morgaine hallotta, hogy Arthur meglepetten felkiált.

Az erdőből két férfi jött elő, aki tiszta hangon kiáltották:

- Arthur, urunk! Örömmel üdvözlünk itt, nálunk!

Arthur gyorsan visszafogta a lovát, hogy le ne gázolja a két férfit.

- Kik vagytok, és honnan ismeritek a nevemet? - kérdezte. - És miféle hely ez?

- Ez Chariot kastélya, uram, és királynőnk már régen szeretne vendégül látni!

Arthur zavarba jött.

- Nem tudtam, hogy kastély van ezen a vidéken. Nyilván tovább lovagoltunk a ködben, mint gondoltuk.

Uriens gyanakodva pislogott, de Morgaine látta, hogy Arthurt a hatalmába keríti a tündérek földjének jól ismert bűbája, ezért eszébe sem jut kérdezősködni; mint az álomban, ami itt történt, az egyszerűen megtörtént, nem volt szükség kérdezősködésre. De Morgaine észnél akart maradni...

- Morgaine királynő - mondta az egyik férfi abból a sötét bőrű, szépséges népből, akik mintha Avalon apró, sötét népének ősei vagy álombeli változata lettek volna -, királynőnk vár és örömmel fogad téged. És téged, Arthur uram, téged is magunkkal viszünk lakomázni...

- A lovaglás után ebben a ködben jól fog esni a lakoma - mondta jámborul Arthur, és az egyik férfi bevezette Arthur lovát az erdőbe. - Ismered ennek az országnak a királynőjét, Morgaine?

- Süldőlány korom óta.

És kigúnyolt... és felajánlotta, hogy a gyermekemet a tündérek világában neveli fel...

- Különös, hogy sosem jött el Camelotba szövetséget ajánlani - ráncolta a homlokát Arthur. - Nem tudok visszaemlékezni, de mintha hallottam volna valamiféle Chariot kastélyról nagyon-nagyon régen... de képtelen vagyok visszaemlékezni - mondta, és már meg is feledkezett róla. - Ezek az emberek mindenesetre barátságosnak látszanak. Add át üdvözletemet a királynőnek, Morgaine, biztosan látni fogom őt azon a lakomán.

- Biztosan - mondta Morgaine, és nézte, hogyan vezetik el Arthurt.

Észnél kell lennem; a szívverésem szerint mérem majd az időt, nem veszíthetem el az időérzékemet, másként belegabalyodom a saját magam megidézte bűbájba... készülődött a találkozásra a királynővel.

Az mit sem változott, mindig ugyanaz volt, az a magas nő, aki valamiképpen mégis Viviane-re hasonlított, mintha Morgaine vérrokona volna. Úgy is ölelte-csókolta meg.

- Mi hoz a saját akaratodból partjainkra, Tündér Morgaine? - kérdezte. - A lovagod itt van, az egyik hölgyem talált rá... - és intett, és ott volt Accolon. - A Tó partján bukkantak rá a nádasban, nem találta az utat a ködben...

Accolon megragadta Morgaine kezét; Morgaine a kezében érezte a férfi kemény, nagyon is valós kezét... mégsem tudtam még most sem, hogy épületben vannak-e vagy a szabadban, hogy a királynő üvegtrónusa egy csodás ligetben áll-e, vagy nagy, boltíves csarnokban, amely a Kerekasztal cameloti csarnokánál is pompásabb.

Accolon a trón előtt térdelt, és a királynő a fejére tette a kezét. A királynő felemelte a férfi egyik csuklóját, és a kígyók megmozdultak, tekeregni kezdtek Accolon karján, elmásztak, és megültek a királynő tenyerén, aki szórakozottan játszott velük, simogatta apró, kék, ágaskodó fejüket.

- Morgaine, jól választottál - mondta a királynő. - Nem hinném, hogy ez valaha is elárul engem. Nézd, Arthur pompásan lakomázott, és itt fekszik... - és intett, mire mintha szétnyílt volna egy fal, és a halvány fényben Morgaine látta, hogy Arthur alszik, az egyik karja a feje alatt, a másikkal egy fiatal lányt ölel, akinek hosszú, sötét haja van, és mintha a királynő lánya lenne - vagy maga Morgaine.

- Természetesen azt fogja hinni, hogy te voltál az, és hogy ezt az álmot a gonosz küldte rá - mondta mosolyogva a királynő -, olyannyira eltávolodott tőlünk, hogy szégyennek tartaná, ha a leghőbb vágya teljesülne... nem tudtad ezt, Morgaine, kedvesem? - És Morgaine úgy hallotta, mintha Viviane szólna hozzám álomszerűn, cirógatva. Pedig a királynő beszélt. - Így alszik a király annak karjában, akit szeretni fog, amíg meg nem hal... és mi lesz, ha felébred? Elveszed tőle az Excaliburt, és kiteszed őt mezítelenül a tópartra, hogy mindörökké téged keressen a ködben?

Morgaine-nak hirtelen eszébe jutott a ló csontváza a tündérfák alatt.

- Azt nem - borzongott meg Morgaine.

- Akkor itt marad, de ha valóban olyan ájtatos, amilyennek mondod, és eszébe jut elmondani az imákat, amelyek megszabadítják az illúziótól, akkor az el fog tűnni, ő pedig kéreti majd a lovát és a kardját - akkor mit teszünk, úrnő?

- Elveszem a kardot - mondta komoran Accolon -, és ha vissza tudja venni tőlem, ám tegye.

A sötét hajú lány lépett hozzájuk, kezében ott volt az Excalibur és a hüvelye.

- Elvettem tőle álmában - mondta -, és a te neveden szólított, Morgaine...

Morgaine elérzékenyülve megérintette a penge ékköves markolatát.

- Gondolkodj, gyermekem - mondta a királynő -, nem volna-e okosabb a Szent Királyi Jelvényeket nyomban visszavinni Avalonba, hadd járja Accolon a maga királyi útját olyan karddal, amilyet szerezni tud magának?

Morgaine reszketett. Nagyon sötét volt a csarnokban vagy ligetben vagy micsodában, és Arthur ott aludt a lábánál, vagy messze volt? De Accolon nyúlt a kardért.

- Enyém lesz az Excalibur és a hüvelye - mondta, és Morgaine a lába elé térdelt, és a derekára övezte.

- Úgy legyen, szerelmem, viseld hűségesebben, mint akinek ezt a hüvelyt készítettem...

- Ne adja az Istennő, hogy valaha is hűtlen legyek hozzád, ha meg kell halnom is érte - suttogta Accolon, hangjában érzés remegett, felemelte a földről Morgaine-t, és megcsókolta; mintha addig álltak volna ott ölelkezve, amíg elhalványult az éj sötétje, és a királynő édes-gúnyos mosolyának ragyogása fogta körül őket.

- Amikor Arthur a kardját kéri, kap majd egyet... és valamit, ami hasonlít erre a hüvelyre, bár az nem óvja majd meg a vérveszteségtől... Add oda a kovácsaimnak - mondta a sötét hajú lánynak, és Morgaine csak bámult, mintha álmodna - álmodta volna, hogy az Excaliburt Accolon derekára kötötte? A királyné meg a lány eltűntek, és mintha kettesben feküdtek volna Accolonnal egy nagy ligetben, és a Beltane-tüzek ideje volt, és Accolon a karjába vette őt, pap a papnőt. Aztán már csak férfi és nő voltak, és Morgaine úgy érezte, megállt az idő, hogy a teste a férfiéba olvadt, mintha nem volna benne ideg vagy csont vagy akarat, és a férfi csókja tűz és jég volt az ajkán... A Király Bika ki fogja hívni párviadalra, fel kell rá készítenem...

Hogy is van az, hogy ott fekszik a férfival a ligetben, mezítelen testén festett jelekkel, hogy is van az, hogy a teste fiatal és zsenge, hogy is van az, hogy amikor a férfi belehatol, metsző fájdalmat érez, mintha csak most venné el a lányságát, amelyet egy fél élettel korábban ajándékozott az Agancsosnak, hogy újra szűz lett a férfi számára, mintha az addigi élete nem is lett volná? Miért látja úgy, hogy a férfi fejét agancsok árnyékolják? Ki ez a férfi a karjai közt, és mit tesz kettejükkel az idő? A férfi súlyosan feküdt rajta, kimerülten, lehelete édes volt, akár a szerelem méze; és ő cirógatta, és csókolta, és amikor a férfi kissé odébb fordult tőle, ő alig tudta, ki ez a férfi, hogy az arcát súroló haj szőke vagy fekete, és úgy tetszett, a kis kígyók lemásznak a keblére, amely rózsás és puha, szinte gyermeklányos, félig kialakult. A parányi, kék kígyók ott tekeregtek a mellbimbója körül, és Morgaine a kifinomult kín és kéj izgalmát érezte érintésüktől.

És akkor egyszeriben tudta, hogy ha akarná, az idő visszafordulna, önmagába térne vissza, és ő elmehetne abból a barlangból Arthurral azon a reggelen, és arra használhatná az erejét, hogy Arthurt örökre magához kösse, és semmi sem történt volna...

És akkor hallotta, hogy Arthur a kardjáért kiált, és kikel mindezen a bűbáj ellen. Nagyon messze és nagyon aprónak látta Arthurt, mintha a levegőből látná, és Arthur felébredt, és Morgaine tudta, hogy a sorsuk, az elmúlt és az eljövendő, Arthur kezében van. Ha a férfi szembe tudott volna nézni azzal, ami kettejük között történt akkor, ha az ő nevét szólította volna, és kérte volna, hogy menjen vele, ha beismerte volna magának, hogy a sok-sok év alatt egyedül Morgaine-t szerette, és soha nem állt közéjük más...

Akkor Lancelet megkapta volna Gwenhwyfart, és én Avalon királynője lettem volna... csakhogy olyan királynő, akinek a társától van gyermeke, aki a Király Bika áldozata lesz, amikor eljön az ideje...

Arthur most nem fog elfordulni tőle iszonyodva attól, amit tettek, és ő nem taszítja el Arthurt gyerekes könnyekkel... mintha az egész világ visszhangozva várta volna, mit mond Arthur...

És Arthur megszólalt, és szavai mintha a végzet harangszavaként kondultak volna Tündérhon világán át, az idő szövete is reszketett, és az évek súlya lehullt.

- Jézus és Mária oltalmazzon minden gonosztól - mondta Arthur. - Ez valami komisz varázslat, amelyet nővérem okozott a boszorkányságával! - Megborzongott, és elkiáltotta magát. - Hozzátok ide a kardomat!

Morgaine hasító fájdalmat érzett a szívében. Accolon után nyúlt, és mintha ismét agancsok árnyékát látta volna a homlokán, és az Excalibur újra ott függött az oldalán - mindig is ott volt? -, és a kígyók, amelyek korábban Morgaine mezítelen testén tekergőztek, most csak megfakult kék foltok voltak a férfi csuklóján.

- Nézd - mondta higgadtan Morgaine -, odavisznek neki egy kardot, amelyik olyan, mint az Excalibur, a tündér kovácsok ma éjjel készítették. Hagyd elmenni, ha teheted. De ha nem teheted, akkor tedd azt, amit kell, szerelmem. És az Istennő legyen veled. Camelotban foglak várni, amikor diadalmasan odaérkezel. - És megcsókolta a férfit, és elküldte magától.

Eddig a pillanatig sosem nézett szembe a ténnyel: az egyiküknek meg kell halnia, a fivérnek vagy a szeretőnek, a gyermeknek, akit a karjában tartott, az Agancsosnak, aki szeretője volt, papja és királya...

Bárhogyan végződjék is ez a nap, gondolta, soha többé, soha többé nem lesz egyetlen boldog percem sem, mert szeretteim egyikének meg kell halnia...

Arthur és Accolon oda mentek, ahová nem követhette őket; de ott volt még Uriens is, és egy pillanatig úgy gondolta, a tündérbirodalomban hagyja. Uriens elégedetten vándorolna az elvarázsolt csarnokokban és erdőkben, amíg meg nem halna... nem. Éppen elegendő halál volt, bármi történjék is, gondolta Morgaine, és gondolatait Uriens felé fordította, hogy lássa őt ott, ahol alszik. Ahogy közeledett hozzá, az öreg felült, és elégedetten ittasnak látszott.

- A bor nekem itt túlságosan erős - mondta Uriens. - Hol voltál, drágám, és hol van Arthur?

Eben a pillanatban, gondolta Morgaine, adja át Arthurnak a tündérlány a kardot, amely annyira hasonló az Excaliburhoz, hogy a bűbáj hatása alatt Arthur annak véli... jaj, Istennő, a kardot Avalonba kellett volna küldenem, miért kell még valakinek meghalnia érte? De az Excalibur nélkül Accolon nem uralkodhat mint új király Avalonból... Ha én leszek a királynő, ez a föld békében él majd, s az emberek szelleme szabad lesz, nem a papok mondják majd meg nekik, mit kell tenniük és hinniük...

- Arthur már továbbindult - mondta gyengéden Morgaine. - Jöjj, drága férjem, vissza kell mennünk Camelotba. - Tündérhon varázsának volt köszönhető, tudta Morgaine, hogy Uriens erre sem kérdezett rá. Lovakat hoztak nekik, és a magas, gyönyörű férfiak elkísérték őket egy pontig, ahol az egyikük azt mondta:

- Innen már meglelitek az utat.

- Milyen gyorsan eltűnt a nap - panaszkodott Uriens, miközben hirtelen szürke köd és eső fogta körül őket.

- Morgaine, mennyi ideig voltunk a királynő országában? Úgy érzem magam, mintha lázbeteg lettem volt, vagy elvarázsoltak volna, és bűbáj hatása alatt kóboroltam volna...

Morgaine nem válaszolt neki. Uriens is szórakozott egy kicsit a tündérlányokkal, gondolta, és miért is ne tette volna? Őt aztán nem érdekelte, hogyan múlatja az időt Uriens, ameddig őt békén hagyta.

Hirtelen támadt hányingere emlékeztette rá, hogy tündérhonban egyetlenegyszer sem gondolt a terhességére, és most, amikor mindenki az ő szavát lesi majd, amikor Gwydion ül a trónra, és Accolon fog uralkodni... éppen most nehezül el a teste, gyötri émelygés, groteszk... minden bizonnyal öreg ahhoz, hogy kockázat nélkül kihordja a gyermeket. Késő lenne már összeszedni a füveket, amelyek megszabadítják a nem kívánt tehertől? Igen, ha fiat tudna szülni Accolonnak most, amikor az ő kezébe kerül a hatalom, mennyivel többre becsülné őt mint királynéját? Feláldozhatja-e ezt az ütőkártyát? Egy gyermek, akit megtarthatnék, egy gyermek, akit a magam karjában tarthatnék, egy kisded, akit szerethetnék...

Emlékezett még rá, milyen édes kisgyermek volt Arthur, milyen érzés volt, amikor karocskáival a nyakát ölelte. Gwydiont elvették tőle, Uwaine kilencéves volt, amikor megtanulta őt anyámnak szólítani. Éles fájdalmat és minden szereteten túli édességet érzett, arra vágyott, hogy ismét gyermeket tartson a karjában... a józan ész azonban azt súgta, hogy az ő korában nem élne túl még egy szülést. Úgy lovagolt Uriens mellett, mint aki álomban jár. Nem, nem tudná túlélni ennek a gyermeknek a megszülését mégis úgy érezte, nem képes megtenni a visszafordíthatatlan lépést, hogy a meg nem született gyermek meghaljon.

A kezemet mindig olyasvalakinek a vére fogja szennyezni, akit szerettem... Jaj, Istennő, miért próbálsz meg ennyire? És mintha az Istennő ott hullámzott volna a szeme előtt, néha a tündérkirálynőnek látszott, máskor Hollónak, ünnepélyes és együtt érző volt, megint máskor ő volt a Nagy Emse, aki elvette Avalloch életét... és fel fogja falni a gyermeket, akivel viselős vagyok... Morgaine tudta, hogy a delírium és a téboly határán jár.

Később, majd később határozok. Most az a dolgom, hogy visszavigyem Urienst Camelotba. Eltűnődött, vajon mennyi ideig lehettek a tündérvilágban. Egy holdnyinál tovább nem, gondolta, mert akkor jobban kellene éreznie a gyermeket... remélte, hogy csak néhány napot töltöttek ott. Nem túlzottan keveset, mert akkor Gwenhwyfar gyanakodna, hogyan járták meg az utat oda-vissza ennyi idő alatt; és nem túlzottan sokat, mert akkor késő lenne ahhoz, amit, úgy érezte, meg kell tennie: nem szülheti meg a gyermeket úgy, hogy a szülést túlélje.

Délelőtt érkeztek Camelotba; az út valójában nem volt túlságosan hosszú. Morgaine örült, hogy Gwenhwyfar nem került elő, és amikor Cai megkérdezte, hol van Arthur, Morgaine habozás nélkül azt hazudta, hogy feltartóztatták Tintagelben. Ha képes vagyok ölni, a hazugság nem olyan nagy bűn, gondolta szórakozottan, de mégis úgy érezte, hogy a hazugság beszennyezte, hiszen Avalon papnője volt, aki nagyra tartotta szavainak valóságtartalmát...

A szobájába vezette Urienst; az öreg fáradtnak és zavartnak látszott. Öreg már az uralkodáshoz. Avalloch halála nagyobb csapást jelentett neki, mint gondoltam. De őt is Avalon igazságaira nevelték: mi lesz a Király Bikával, ha a fiatal szarvasbika felnő?

- Feküdj le itt, férjem, és pihenj - mondta, de Uriens morcos volt.

- Tovább kellett volna indulnom Walesbe. Accolon túlságosan fiatal ahhoz, hogy egyedül uralkodjon, a kutyakölyök. A népemnek szüksége van rám!

- Kibírják nélküled még egy napig - csitította Morgaine -, és erősebb leszel.

- Már így is a kelleténél tovább voltunk távol - zsémbelt Uriens. - És miért nem mentünk tovább Tintagelbe? Morgaine, nem emlékszem, miért jöttünk el! Valóban olyan országban voltunk, ahol állandóan sütött a nap...?

- Szerintem álmodtad - mondta Morgaine. - Miért nem alszol egy kicsit? Hozassak valami ennivalót neked? Nem emlékszem, hogy ettél volna reggel...

De amikor az étel megérkezett, a látványától meg a szagától Morgaine gyomra ismét felfordult. Gyorsan elfordult, hogy leplezze, de Uriens észrevette.

- Mi az, Morgaine?

- Semmi - mondta dühösen Morgaine. - Egyél és pihenj.

Uriens az asszonyra mosolygott, kinyújtotta a kezét, és az ágy mellé húzta a feleségét.

- Elfelejtetted, hogy már voltam házas - tudom én milyen a viselős asszony. - Szemlátomást örült. - Ennyi év után... Morgaine, viselős vagy! De hiszen ez csodálatos! Egy fiamat elveszítettem, de lesz másik... nevezzük Avallochnak, ha fiú lesz, kedvesem?

Morgaine összerezzent.

- Elfelejted, milyen öreg vagyok - mondta, és az arca olyan volt, akár a kő. - Nem hiszem, hogy ki tudnám hordani addig a magzatot, hogy életképes legyen. Ne reménykedj öregkorodra újabb fiúban.

- De nagyon vigyázunk majd rád - mondta Uriens. - A királyné bábaasszonyaival kell tanácskoznod, és ha a lovaglástól esetleg elvetélhetsz, maradj itt, amíg a gyermek megszületik.

Morgaine a legszívesebben odavágta volna: miért képzeled azt, hogy a gyermek a tiéd, vénember? Bizonyára Accolon magzata... de nem zárhatta ki, hogy a magzat mégis Uriensé... vénember gyereke, olyan szörnyszülött, amilyen Kevin... nem, bizonyára elment az esze! Kevin nem volt szörnyszülött, hanem sérülések érték gyerekkorában: tűz, égési sebek, csonkítás, attól görbültek el a csontjai. Uriens gyereke - biztosan torz lenne, deformált, beteges, Accoloné pedig egészséges, erős... ő, ő pedig olyan öreg, hogy ebben a korban nemigen szülnek már; vajon az ő gyermeke szörnyszülött lenne-e? Amikor asszonyok idős korukban szültek, megesett néha az ilyesmi... Valóban megbolondult, hogy engedi, hogy ilyen gondolatok betegítsék az agyát?

Nem. Nem akar meghalni, és nincs rá semmi remény, hogy ennek a gyermeknek a születését túlélje. Valamiképpen meg kell szereznie a füveket... de hogyan? Az udvarnál nincs bizalmasa; Gwenhwyfar egyik szolgálójában sem bízik annyira, hogy megkérhetné a füvek beszerzésére, és ha az udvarban híre menne, hogy a vén Morgaine királyné viselős volt még vénebb urától, hogy kinevetnék őket!

Ott van Kevin, a merlin - de őt Morgaine taszította el, amikor szerelmét és hűségét az arcába vágta... no igen, az udvarnál vannak bábaasszonyok, az egyiket talán lefizethetné annyira, hogy befogja a száját. Majd előad valami szánalomkeltő mesét, hogy milyen nehéz volt Gwydion szülése, és menynyire fél egy másik szüléstől az ő korában. Azok is nők, meg fogják érteni. A maga fűszeres-zsákocskájában is van egy-két dolog - egy harmadik, önmagában ártalmatlan fűvel keverve meghozzák a kívánt hatást. Nem ő lesz az egyetlen asszony még az udvarnál sem, aki megszabadul a nem kívánt tehertől. De titokban kell tennie, másként Uriens sosem bocsátja meg neki... az Istennő nevére, mit számít? Mire napfényre derül, ő már királynő lesz itt Arthur - nem, Accolon - oldalán, Uriens pedig Walesben lesz, vagy halott lesz, vagy a pokolban...

Lábujjhegyen kiosont az alvó Uriens szobájából; megkereste a királyné egyik bábaasszonyát, kért tőle a harmadik, ártalmatlan fűből, és a maga szobájában, a tűz felett elkészítette a főzetet. Tudta, hogy halálosan beteg lesz tőle, de nem volt más megoldás. A főzet keserű volt, mint az epe; megitta, fintorogva, elmosta a kupát, és eltette.

Bárcsak tudná, mi történik tündérhonban! Bárcsak tudná, hogy boldogul a szerelmese az Excaliburral... Hányinger fogta el újra, de nyugtalan volt, nem volt képes lefeküdni Uriens mellé; képtelen volt kettesben maradni az alvó öregemberrel, de becsukni sem tudta a szemét, mert félt, hogy a halál meg a vér képei fogják gyötörni.

Egy idő múlva fogta a guzsalyát és az orsóját, és lement a királyné csarnokába, ahol, tudta, a királyné és hölgyei, még Lothiani Morgause is szüntelenül fonnak és szőnek. Mindig utált fonni, de most majd észnél lesz, és ez is jobb, mint egyedül lenni. És ha a fonástól mégis megnyílna a Látás, legalább megszabadul a bizonytalanságtól, hogy nem tudja, mi történt a két szeretett férfival tündérhon határán...

Gwenhwyfar hűvös öleléssel fogadta, és helyet mutatott neki a maga helye és a tűz között.

- Min dolgozol? - vizsgálgatta Morgaine Gwenhwyfar finom hímzését.

A királyné büszkén terítette elé.

- Lepel lesz a templomba az oltár elé: látod, itt van Szűz Mária az angyallal, aki hírt visz neki, hogy fiat fog szülni Istennek... és ott áll ámulva József... látod, öregembernek ábrázolom, öregember, nagy szakállal...

- Ha olyan vén volnék, mint József, és az ígért feleségem azt mondaná nekem, miután eltöltött némi időt kettesben egy olyan jóvágású fiatalemberrel, amilyen ez az angyal itt, hogy viselős, feltennék pár kérdést az angyallal kapcsolatban - mondta tiszteletlenül Morgause. Morgaine most gondolkodott el először, vajon olyan nagy csoda volt-e valóban az a gyermekszülés szűzen? Ki tudja, Jézus anyja talán angyalokról szóló okos mesével álcázta viselősségét... no de az egy keresztény vallás kivételével egyetlen vallásban sem találták különösnek, ha egy szűz teherbe esett egy Istentől...

Jómagam is, gondolta a hisztéria határán, és felmarkolt egy csomó kártolt gyapjút, és pörgetni kezdte az orsót, én magam is az Agancsosnak ajándékoztam a szüzességemet, és fiat szültem a Király Bikának... vajon Gwydion a mennyei trónra ültet-e majd mint Isten Anyját?

- Tiszteletlen vagy, Morgause - mondta szemrehányón Gwenhwyfar, és Morgaine gyorsan megdicsérte szép öltéseit, és megkérdezte, ki rajzolta elő a képet.

- Én magam - mondta Gwenhwyfar, és Morgaine meglepődött, mert nem tudta, hogy sógornőjének ilyen tehetsége van. - Patrícius atya azt is megígérte, hogy megtanít leveleket másolni arany- és bíborbetűkkel - folytatta a királyné. - Azt mondja, jó kezem van hozzá nő létemre... Nem hittem volna, hogy képes leszek ilyesmire, Morgaine, pedig te milyen remek kardhüvelyt hímeztél Arthurnak a saját kezeddel... Arthur elmesélte, hogy te csináltad. Gyönyörű. - Gwenhwyfar csacsogott tovább, mintha fele annyi idős süldőlány lenne. - Felajánlottam neki sokszor, hogy hímzek neki másikat, bántott, hogy keresztény király pogány jelképeket visel, de azt mondta, azt a hüvelyt az ő drága, szeretett nővére készítette, ezért sosem teszi félre. És valóban szépséges munka... az aranyfonalat Avalonban gyártották hozzá?

- A kovácsaink csodálatosan dolgoznak - mondta Morgaine -, ezüst- és aranymunkáiknál nincs jobb. - Az orsó forgásától hányingere volt. Vajon mikor tör majd rá a szer okozta gyötrő émelygés? A szoba szűk volt, és bűzlött ezeknek a nőknek a zsúfolt, levegőtlen életétől, hiszen ezek mindig csak fontak, szőttek és varrtak, hogy a férfiaknak legyen ruhájuk... Gwenhwyfar egyik hölgyének már nagyon nagy volt a hasa, és éppen pólyán dolgozott... egy másik hímzett szegélyt készített egy súlyos köpenyhez az apjának vagy a fivérének vagy a férjének vagy a fiának... Gwenhwyfar pedig a finom hímzésen dolgozott az oltár számára, ez volt a királyné szórakozása, hiszen a parancsára más nők varrtak és fontak és szőttek volna helyette.

Körbe-körbe forgott az orsó; a kerék lefelé süllyedt, Morgaine lassan sodorta a fonalat. Mikor tanulta meg ezt a munkát? Nem tudott visszaemlékezni olyan időre, amikor ne tudott volna egyenletes fonalat fonni... az egyik legkorábbi emléke az volt, hogy ül Tintagelben, Morgause mellett, és fon; és a fonala már akkor is egyenletesebb volt a nénjéénél, aki tíz évvel idősebb volt nála.

Ezt meg is említette Morgause-nak, ő pedig nevetett.

- Már hétévesen szebben fontál nálam!

Körbe-körbe ment az orsó, lassan süllyedt a kőpadló felé; aztán Morgaine feltekerte a fonalat a guzsalyra, és újabb maréknyi gyapjút vett fel... Ahogyan a fonalat fonta, úgy fonta az emberek életét is - csoda-e, ha az Istennőt többek között fonó asszony alakjában ábrázolják?... attól fogva, hogy a férfi a világra jön, mi fonjuk a csecsemőkori ruháját, végül pedig a szemfedőjét is. Nélkülünk a férfiak élete valóban mezítelen lenne...

...Úgy tetszett, hogy mint amikor tündérhonban volt, és egy nyíláson át látta az alvó Arthurt oldalán a lánnyal, aki az ő arcát viselte, most is kinyílt valami nagy űr, mintha ott lenne előtte; és ahogy a kerék a padló felé süllyedt, és csavarodott a fonál, mintha Arthur arca rajzolódott volna ki, amint kóborol karddal a kezében... és most megperdül, és megpillantja Accolont, aki az Excaliburt viseli... jaj, küzdenek, most nem látja az arcukat, nem hallja az egymás fejéhez vágott szavaikat...

Milyen tüzesen küzdöttek, és Morgaine különösnek találta, miközben szédülő fejjel nézte, hogyan süllyed, perdül és emelkedik az orsó, hogy nem hallja a nagy kardok csengését... Arthur hatalmas csapást mért Accolonra, amely végzett volna vele, ha telibe találja, ám Accolon pajzsával felfogta a csapást, és csak a lába sérült - és a sebből nem folyt vér, ugyanakkor Arthur, akinek a vállát érte csapás, nyomban vérezni kezdett, bíborvörös patakok szaladtak le a karján, és meghökkent, megrémült, kezével a derekához kapott, hogy megbizonyosodjék: ott függ a kardhüvely... csakhogy az hamis kardhüvely volt, és most ott hullámzott Morgaine szeme előtt. A két férfi most végzetesen összeakaszkodott, küszködtek, a kardjuk markolata összeakadt, miközben szabad kezükkel előnyt próbáltak szerezni... Accolon erőteljest rántott, és az Arthur kezében lévő kard, a hamis Excalibur, amelyet tündérvarázslat teremtett egyetlen éjszaka alatt, letört a markolatához közel - Morgaine látta, hogy Arthur kétségbeesett gyorsasággal perdül meg, hogy elkerülje a gyilkos csapást, és veszett erővel rúg. Accolon kétrét görnyedt a fájdalomtól, Arthur kikapta a kezéből az igazi Excaliburt, és elhajította, amilyen messzire csak bírta, aztán a földön fekvő férfira vetette magát, és a kardhüvelyhez kapott. Mihelyt a kezében tartotta, a vállán lévő nagy seb vérzése elállt, viszont Accolon combjából ömleni kezdett a vér...

Morgaine testét kínzó fájdalom járta át; kétrét görnyedt a súlyától...

- Morgaine! - kiáltott fel ijedten Morgause. - Morgaine királyné rosszul lett, segítsetek!

- Morgaine! - sikoltotta Gwenhwyfar. - Mi az?

A látomás eltűnt. Bárhogyan igyekezett, Morgaine nem látta a két férfit, sem azt, melyikük kerekedett felül, vagy hogy holtan fekszik-e az egyikük - mintha nagy, sötét függöny hullt volna rájuk templomi harangok kongásával -, a látomás utolsó pillanatában két hordágyat látott, amelyeken a két férfit Glastonbury apátságába vitték, ahová nem követhette őket... A széke karfájába kapaszkodott, amikor odalépett Gwenhwyfar meg az egyik hölgye, aki megpróbálta felemelni Morgaine fejét.

- Nézzétek, csupa vér a ruhája - ez nem közönséges vérzés.

Morgaine szája kiszáradt az émelygéstől.

- Nem - suttogta -, viselős voltam, és nyilván elvetéltem... Uriens haragudni fog rám...

Egy telt és derűs, nagyjából Morgaine-nal egyidős asszony szólalt meg.

- Mondhatom, szép! Még hogy Wales királya haragudni fog! Hát azt hiszi magáról, hogy Isten? Nem lett volna szabad az ágyadba engedned a vén bakkecskét, úrnő, a te korodban nagyon veszélyes elvetélni! Szégyellje magát a vén kéjenc, hogy ilyen veszélynek tett ki! Még hogy ő fog haragudni!

Gwenhwyfar ellenségessége nyomtalanul eltűnt, ott baktatott Morgaine mellett, amint vitték, és együtt érzőn szorongatta a kezét.

- Jaj, szegény Morgaine, micsoda szomorúság, amikor már újra reménykedtél. Nagyon is jól tudom, milyen rémes neked, szegény nővérem... - ismételgette, és fogta Morgaine hideg kezét, és tartotta a fejét, amikor rátört a rettenetes hányás. - Elküldettem Brocáért, a legügyesebb udvari bábaasszonyért, majd ő kezelésbe vesz, szegény drágám...

Morgaine úgy érezte, Gwenhwyfar együttérzése megfojtja. Újra meg újra rettenetes fájdalmat érzett, mintha kardot szúrtak volna a hasába, de még ez sem volt olyan komisz, amilyen Gwydion szülése, és azt túlélte... remegve, öklendezve megpróbálta nem elveszíteni az eszméletét, hogy tudja, mi folyik körülötte. Talán amúgy is elvetélt volna - a szer ilyen gyorsan nem hathatott. Jött Broca, megvizsgálta Morgaine-t, megszagolta a hányadékot, és mindentudón húzta fel a szemöldökét.

- Úrnő - súgta oda Morgaine-nak -, jobban kellett volna vigyáznod. Azok a szerek megmérgezhetnek. Nekem olyan főzetem van, amelyik gyorsabban elérte volna a kívánt hatást és kisebb rosszulléttel. Ne félj, nem szólok Uriensnek - ha nincs több esze, semhogy gyereket akarjon egy ilyen korú asszonytól, akkor amit nem tud, nem fog megártani neki.

Morgaine átadta magát a rosszullétnek. Egy idő múlva már tudta, hogy rosszabbul van, mint amire számított... Gwenhwyfar megkérdezte, nem kívánna-e mégis pappal beszélni; Morgaine a fejét rázta, és becsukta a szemét, ott feküdt némán és lázadón, nem érdekelte, él-e, hal-e. Minthogy Accolonnak vagy Arthurnak meg kell halnia, miért ne mehetne ő is az árnyak birodalmába... miért nem látja őket, ahogyan ott fekszenek Glastonburyben, melyikük jön majd elő? A papok minden bizonnyal Arthurt ápolják, az ő keresztény királyukat, de sorsára hagyják-e Accolont?

Ha Accolonnak az árnyak birodalmába kell mennie, had kísérje el a fia is, gondolta Morgaine, és könnyek peregtek az arcán, és valahol a távolban Broca, a vén bábaasszony hangját hallotta.

- Igen, vége. Sajnálom, felség, de éppen olyan jól tudod, mint én, hogy öreg a szüléshez. Igen, uram, gyere, nézd meg... - A hang barátságtalanul éles volt. - A férfiak sosem gondolják meg, mit tesznek, és a férfiak gyönyöréért a nők fizetnek véresen! Nem, ebben a korai időszakban még nem lehetett megállapítani, hogy fiú lett volna-e, de hát egy szép fia van már, így nem kétlem, hogy neked is szült volna egyet, ha kellőképpen erős és fiatal lett volna a kihordásához!

- Morgaine, mindenem, nézz rám - esengett Uriens. - Annyira sajnálom, de annyira, hogy beteg vagy, de ne bánkódj, csillagom, még mindig van két fiam, és téged nem hibáztatlak...

- Még szép! - zsémbelt a vén bába. - Eszedbe ne jusson bármi rosszat mondani neki, felség, mert még gyenge és beteg. Beteszünk ide még egy ágyat, hogy nyugodtan alhasson, amíg rendbe nem jön teljesen. - Így ni... - és Morgaine segítő női kezet érzett a feje alatt; valami meleget és jót tartottak az ajkához. - Rajta, kedves, idd meg ezt, méz van benne és olyan szerek, amelyek meggátolják, hogy tovább vérezz... tudom, hogy émelyegsz, de akkor is próbáld meginni, légy fegyelmezett...

Morgaine nyelte a keserédes folyadékot, és a szemét könnyek homályosították el. Egy pillanatra mintha gyermek lett volna, és Igraine ápolta volna valamilyen gyermekbetegségében.

- Anyám... - mondta, és közben tudta, hogy ez delírium, hogy Igraine réges-régen halott, ő pedig nem gyermek és nem hajadon, hanem vénségesen vén, túlságosan öreg ahhoz, hogy ilyen csúnyán feküdjön itt, ilyen közel a halálhoz...

- Nem, felség, nem tudja, mit beszél... jól van, kedves, jól van, csak feküdj szépen, és próbálj aludni, meleg téglát teszünk a lábadhoz, egy perc, és nem fogsz fázni...

Morgaine megnyugodva merült álomba. Most úgy látta, gyermek Avalonban, a Szüzek Házában, és Viviane szól hozzá, mond valamit, amire nem egészen emlékszik, valamit arról, hogyan fonja az Istennő az emberek sorsát, és egy orsót ad Morgaine-nak, és megparancsolja, hogy fonjon, de a fonál csak nem akar sima és egyenletes lenni, gubancos és csomós, és Viviane megharagszik rá, és azt mondja:

- Add már ide...

...és ő odaadja a szakadozott szálakat és az orsót; csakhogy nem Viviane volt az, hanem az Istennő fenyegető arca, ő pedig nagyon kicsi volt, nagyon kicsi... csak font és font apró ujjaival, amelyek meg sem bírták tartani a guzsalyt, és az Istennő Igraine arcát viselte...

Két nappal később tért magához, tiszta fejjel, ám testében hatalmas és üres fájdalommal. A fájó pontra tette a kezét, és némi öngúnnyal az gondolta: Megtakaríthattam volna magamnak egy kis fájdalmat; tudhattam volna, hogy úgyis elvetélek. Nos, ami történt, megtörtént, és most fel kell készülnöm Arthur halálhírére, végig kell gondolnom, mit teszek majd, ha Accolon visszatér... Gwenhwyfar kolostorba fog menni, ám ha a tengeren túlra, Kis-Britanniába kíván menni Lancelet-val, nem akadályozom meg... Felkelt, felöltözött, kicsinosította magát.

- Ágyban kellett volna maradnod még, Morgaine, nagyon sápadt vagy - mondta Uriens.

- Nem. Különös hírek jönnek, férjem uram, fel kell készülnünk rájuk - mondta Morgaine, és skarlátvörös szalagokat meg ékköveket font a hajába. Uriens az ablaknál állt.

- Nézd csak - mondta - a lovagok gyakorlatoznak... szerintem Uwaine a legjobb lovas. Gyere csak, kedvesem, nézd, nem lovagol-e olyan jól, mint maga Gawaine? És az ott mellette Galahad. Morgaine, ne gyászold azt az elveszített gyermeket. Uwaine mindig anyjának fog tartani. Megmondtam neked, amikor megesküdtünk, hogy sosem teszek szemrehányást a meddőségedért. Örültem volna még egy gyermeknek, de ha egyszer így kellett történnie, nincs miért gyászolnunk. És... - mondta szégyenlősen, és megfogta asszonya kezét - talán jobb is így... fel sem fogtam, hogy kis híján elveszítettelek.

Morgaine állt az ablaknál, a derekán az ura keze, és egyszerre érzett undort és hálát Uriens kedvességéért. Sosem kell megtudnia, gondolta Morgaine, hogy Accolon fia volt. Hadd legyen büszke rá, hogy ilyen öregen képes volt gyermeket nemzeni.

- Nézd csak - nyújtogatta a nyakát Uriens -, kik jönnek ott?

Egy lovas ügetett be a kapun egy sötét ruhás szerzetes kíséretében, velük volt egy öszvér is, rajta egy test...

- Gyere - ragadta meg Uriens kezét Morgaine -, most le kell mennünk.

Sápadtan és némán ment le az udvarra az ura oldalán, magasnak és fenségesnek érezte magát, ahogyan királynőhöz illik.

Mintha megállt volna az idő; mintha újra tündérhonban lettek volna. Miért nem volt velük Arthur, ha ő diadalmaskodott? De ha ez Arthur holtteste, akkor hol a királyi halottnak kijáró pompa? Uriens a karja alá nyúlt, hogy támogassa, de Morgaine ellökte a kezét, és a kapu fakeretébe kapaszkodott. A szerzetes hátravetette csuklyáját, és megszólalt:

- Te vagy Morgaine, Wales királynéja?

- Én - felelte Morgaine.

- Akkor üzenetet hoztam neked - mondta a szerzetes. - Arthur öcséd sebesülten fekszik Glastonburyben, az ottani nővérek ápolják, de meg fog gyógyulni. Ezt küldi neked ajándékba - a poggyászhordó öszvéren lévő, letakart alakra mutatott -, és azt üzeni, hogy az Excalibur meg a hüvelye nála van. - És miközben beszélt, félrehúzta a testet takaró leplet, és Morgaine testéből vízként szaladt ki minden erő, amikor megpillantotta Accolon vakon az égre meredő szemét.

Uriens felkiáltott, a hangja akár a halálsikoly. Uwaine utat tört magának a tömegen át, és amikor az apja lesújtva halott fiára borult, Uwaine elkapta, és támogatta.

- Apám, drága apám! Édes Istenem, Accolon - jajdult fel, és egy lépést tett az öszvér felé, amelyen Accolon holtteste feküdt. - Gawaine, barátom, támogasd apámat... anyám elájul...

- Nem - mondta Morgaine. - Nem. - Visszhangként hallotta a tulajdon hangját, lényegében azt sem tudta, mit akar tagadni. Szeretett volna odarohanni Accolonhoz, rávetni magát zokogva, de Uwaine erősen tartotta.

Gwenhwyfar jelent meg a lépcsőn; valaki suttogva elmagyarázta neki a helyzetet, és Gwenhwyfar, tekintetét Accolonon pihentetve, jött le a lépcsőn.

- A nagykirály ellen lázadva halt meg - mondta tisztán érthetőn. - Ne kapjon keresztény temetést! Testét vessék a hollók elé, fejét tűzzék a várfalra mint árulóét!

- Ne! Jaj, ne - siránkozott Uriens. - Könyörögve kérlek, Gwenhwyfar királyné, tudod, hogy egyik leghűségesebb híved vagyok, és szegény fiú megfizetett a vétkéért... esdeklek, úrnőm. Jézus is közönséges bűnözőként halt meg tolvajok között, de még a tolvaj is a mellette lévő kereszten irgalomban részesült... Mutass olyan könyörületet, amilyet ő mutatna...

Gwenhwyfar mintha nem is hallotta volna.

- Hogy van Arthur uram?

- Gyógyulófélben, úrnőm, de sok vért veszített - mondta a furcsa szerzetes. - De azt üzeni, ne félj. Meg fog gyógyulni.

Gwenhwyfar sóhajtott.

- Uriens király - mondta -, jó Uwaine lovagunk kedvéért teljesítem a kívánságodat. Vigyék Accolon testét a kápolnába, és ott...

Morgaine mégis megtalálta a hangját, hogy tiltakozzon.

- Ne, Gwenhwyfar! Tegyük tisztességgel földbe, ha hajlandó vagy rá, de ő nem volt keresztény, ne rendezzetek neki keresztény temetést. Urienst annyira lesújtotta a gyász, hogy nem tudja, mit beszél.

- Hallgass, anyám - markolta meg Morgaine vállát keményen Uwaine. - A kedvemért és apám kedvéért ne csinálj botrányt. Ha Accolon nem szolgálta a Krisztust, még nagyobb szüksége van Isten irgalmára, hiszen árulóként halt!

Morgaine tiltakozni akart, de a hangja nem engedelmeskedett. Hagyta, hogy Uwaine bevezesse az épületbe, de odabenn lerázta a fia kezét, egyedül ment tovább. Dermedtnek, élettelennek érezte magát. Csak néhány óra telt el azóta, így tetszett neki, még Accolon karjában feküdt tündérhonban, majd a derekára kötötte az Excaliburt... most meg térdig áll a könyörtelen áradatban, amely mindent elsodor tőle megint, és az egész világot Uwaine-nak és apjának vádló szemei töltik be.

- Igen, tudom, hogy ezt az árulást te tervezted - mondta Uwaine -, de szánom Accolont, amiért hagyta, hogy tévútra vigye egy nő! Legyen benned tisztesség, anyám, ne rángasd bele apámat még jobban a királyunk ellen szőtt gonosz cselszövéseidbe! - Dühösen nézett Morgaine-ra, aztán az apjához fordult, aki kábultan, valami bútorba kapaszkodva állt. Uwaine leültette az öregembert, letérdelt, és megcsókolta a kezét - Drága apám, én még melletted vagyok...

- Jaj, fiam, fiam... - zokogta elkeseredetten Uriens.

- Pihenj meg itt, apám, erősnek kell lenned - mondta Uwaine. - De hadd törődjek anyámmal, ő is rosszul van...

- Még anyádnak nevezed! - állt fel Uriens, és engesztelhetetlen dühhel nézett Morgaine-ra. - Többé meg ne halljam, hogy anyádnak mondod ezt a förtelmes nőszemélyt! Azt hiszed, nem tudom, hogy varázslattal késztette az én jó fiamat lázadásra a királya ellen? És ma már úgy hiszem, gonosz varázslattal ő okozta Avalloch halálát is... igen, meg azét a másik fiúét, akit nekem szült volna... három fiamat küldte a halálba! Vigyázz, nehogy téged is rászedjen és eláruljon boszorkányos praktikáival, nehogy halálba, pusztulásba vigyen... nem, nem az anyád!

- Apám! Uram! - tiltakozott Uwaine, és a kezét nyújtotta Morgaine-nak. - Bocsáss meg neki, anyám, nem tudja, mit beszél, te is magadon kívül vagy a bánattól, mindketten magatokon kívül vagytok... Isten nevére kérlek, nyugodj meg, elegendő gyászt hozott már ez a nap...

De Morgaine alig hallotta a fiát. Ez az ember, ez a férj, akit sosem akart, mindössze ez maradt neki kudarcot vallott terveiből! Hagynia kellett volna meghalni tündérhonban, de most itt csoszog haszontalan vén élete teljességében, és Accolon halott. Accolon, aki vissza akarta hozni mindazt, amire az apja felesküdött, de elárulta, mindazt, amit Arthur esküvel ígért Avalonnak, de ő is elárulta... és nem maradt semmi, csak ez a vén hülye...

Lekapta az övéről az avaloni sarlókést, és ellökte Uwaine tartóztató kezét. Rohanni kezdett, és magasra emelte a kést; szinte maga sem tudta, mit akar, amikor lesújtott.

Acélujjak ragadták meg a csuklóját, kicsavarták a kezéből a kést. Uwaine kis híján eltörte a csuklóját.

- Ne, engedd el... anyám! - kérlelte. - Anyám, az ördög bújt beléd? Anyám, nézd, ez itt csak apám... jaj, Istenem, hát nem könyörülsz a fájdalmán? Dehogy akar vádolni téged, csak annyira szerencsétlen, hogy nem tudja, mit beszél, ha észhez tér, tudni fogja, hogy veszett butaságot beszélt... egyikőtöket sem vádolom... anyám, anyám, figyelj rám, add ide a kést, drága anyám...

Az ismételt “Anyám!” kiáltások és az Uwaine hangjában csengő szeretet és fájdalom végre áthatolt a Morgaine szemét és agyát elhomályosító ködön. Hagyta, hogy Uwaine kivegye a kezéből a kis kést, és meglátta, mintha ezer mérföldnyiről szemlélné, hogy véresek az ujjai, mert a borotvaéles kés dulakodás közben megvágta. Uwaine keze is véres volt, és a fiú bekapta vérző ujját, és úgy szopta, mintha tízéves volna.

- Drága apám, bocsáss meg neki - könyörgött Uwaine a halottsápadt Uriens fölé hajolva. - Anyám nincs magánál, ő is szerette a bátyámat... és jusson eszedbe, milyen beteg volt, ma nem is lett volna szabad felkelnie! Anyám, hadd küldessek a szolgálóidért, hadd fektessenek le... tessék, erre szükséged lehet - nyomta Morgaine kezébe a kis kést. - Tudom, hogy nevelőanyádtól kaptad, Avalon úrnőjétől, még kisfiú koromban mesélted. Jaj, szegény kis anyácskám - karolta át Morgaine vállát. Morgaine pedig emlékezett még az időre, amikor ő volt kettejük közül a magasabb, amikor Uwaine vékony fiúcska volt, olyan apró és hajlékony csontú, mint egy kismadár, most meg fölébe tornyosult, és gyengéden magához ölelte. - Legdrágább anyám, szegény kicsi anyácskám, gyere, gyere, ne sírj, tudom, hogy Accolont éppúgy szeretted, mint engem... szegény anyám...

Morgaine szerette volna, ha valóban sírni tudott volna, ha ez a rettenetes fájdalom és csüggedés kiáradt volna a testéből a könnyekkel, amint a homlokára hulltak Uwaine könnyei. Uriens is sírt, de ő hideg és könnytelen maradt. A világ szürkének tetszett, a szélei kezdtek letöredezni, és amire csak nézett, minden óriás és fenyegető alakot öltött, ugyanakkor nagyon távolinak és aprócskának látszott, szinte felemelhette volna, mint valami játékszert... nem mert moccanni, nehogy az érintésétől minden darabjaira essen szét, alig érzékelte, amikor megjöttek a szolgálói. Megfogták merev, de ernyedt testét, és ágyba vitték, levették róla a királynői ruhát és koronát, amelyet diadala tiszteletére öltött fel, és homályosan tudta, hogy az alsóneműje ismét véres, de ez nem számított. Jóval később magához tért, és tudta, hogy megmosdatták, tiszta alsóruhát adtak rá, és Uriens mellett fekszik az ágyban, és egy szolgáló üldögél félálomban az ágya mellett. Morgaine kissé feltámaszkodott, és lenézett az alvó férfira, Uriens arca beesett és még vöröslött a sírástól, és mintha egy idegent nézett volna.

Igen, Uriens jó volt hozzá a maga módján. De mindennek már vége, és országában véget ért a munkám. Soha életemben nem látom többé az arcát, és nem fogom tudni, hol nyugszik, ha már halott.

Accolon meghalt, az ő tervei pedig romokban hevertek. Arthur még mindig viselte az Excalibur kardot és az elvarázsolt kardhüvelyt, amely elvarázsolt életet biztosított neki, és mivel az, akire ezt a feladatod bízta megcsalta őt, és a halálba menekült, ahová nem követhette, rá vár a feladat, hogy Avalon keze legyen, és lesújtson Arthurra.

Olyan halkan, hogy egy alvó madarat sem ébresztett volna fel, felöltözött, és a derekára kötötte az avaloni tőrt. Otthagyta az összes szép ruhát és ékszert, amelyet Urienstől kapott, a legegyszerűbb sötét ruháját vette fel, amelyik szinte olyan volt, mint a papnőké. Megkereste fűszerszámos gyógyszeres zsákját, és a sötétben, találomra homlokára festette a kék holdat Aztán fogta a legegyszerűbb köpenyt, nem a maga aranyszállal, ékkövekkel hímzett köpenyét, hanem az egyik szolgáló durva, csuklyás köpenyét, és hangtalanul leosont a lépcsőn.

A kápolnából éneket hallott; Uwaine valahogyan elintézte, hogy imádkozzanak Accolonért. Nem számított. Accolon szabad, mit számít, hogy miféle komédiát játszanak a papok a lakatlan porhüvellyel? Semmi sem fontos, csak visszaszerezni Avalon kardját. Morgaine hátat fordított a kápolnának. Egyszer lesz majd ideje meggyászolni Accolont; most folytatnia kell azt, ami Accolonnak nem sikerült.

Úgy szédült, hogy alig volt képes lóra ülni, hát várt egy kicsit, latolgatva, vajon lezuhan-e. Várjon, vagy rendelje magához Kevint, hogy legyen a segítségére? Britannia merlinjét eskü köti, hogy követnie kell az úrnő akaratát. De Kevinben sem bízhatott, hiszen a halott Viviane-t azoknak a papoknak a kezére adta, akik most Accolon tehetetlen teste felett énekelnek himnuszokat. Súgott valamit a lónak, az ügetni kezdett, és a domb aljáról még egyszer, utoljára visszanézett Camelotra.

Ebben az életben már csak egyszer térek ide vissza, és akkor már nem lesz Camelot, ahová visszatérhetnék. És miközben ezeket a szavakat suttogta, azon tűnődött, vajon mit is jelenthetnek.

Bármilyen gyakran járt Morgaine Avalonban, a Papok Szigetére csak egyszer tette a lábát; a Glastonbury apátság, ahol Viviane aludta álmát, és ahol az utolsó éveit töltötte Igraine, különösebb úti cél volt, mint átkelni a ködön a rejtett birodalmakba. Volt a parton egy rév, és Morgaine pénzt adott a révésznek, hogy evezzen át vele a Tavon. Közben arra gondolt, mit szólna a fickó, ha hirtelen felállna, ahogyan az avaloni bárkában tenné, és varázsigével a ködbe, majd Avalon partjára bűvölné a csónakot... de nem tette. Vagy csak nem tudom megtenni? - kérdezte magától.

A napkelte előtti órában hűvös és üde volt a levegő. A harangok lágyan és tisztán kongtak, és Morgaine szürke csuhás alakok hosszú sorát látta lassan a templom felé vonulni. A testvérek korán keltek, hogy imádkozzanak és szelíd himnuszokat énekeljenek, és Morgaine kis ideig némán hallgatta őket. Az anyja, egyben Arthur anyja, itt volt eltemetve. Viviane is ezeknek a himnuszoknak a hatókörén belül nyugszik. Morgaine-ban mindig gyorsan mozdult a muzsikus, hallgatta a lágy dallamot, amelyet a hajnali szellő repített hozzá, és mozdulatlanul, könnyes szemmel állt; szentségtörésre készül ezen a szent földön? Hagyd már, legyetek egymással békességben, gyerekek... mormolta a fülébe Igraine elfeledett hangja.

A szürke alakok már mind a templomban voltak. Morgaine sokat hallott az itteni templomról... tudta, hogy itt lakik a szerzetesek testvérisége és tőlük kissé távolabb apácazárda van, ahol nők élnek, akik felesküdtek rá, hogy Krisztus szüzei lesznek, amíg meg nem halnak. Morgaine utálkozva fintorgott; az olyan Isten, aki azt szereti, ha a férfiak meg a nők mindig csak a mennyországról elmélkednek, és nem erről a világról, amelyet azért kaptak, hogy tanuljanak és szellemileg fejlődjenek, idegen volt számára, és most, amikor a tulajdon szemével látta, amint férfiak és nők együtt vettek részt ebben az istentiszteletben minden másfajta érintkezésnek vagy kommunikációnak a gondolata nélkül, szinte undorodott. Persze, Avalonban is voltak szent szüzek: ő maga is ilyen elzártságban élt a megfelelő időpontig, és Holló nemcsak a testét, de a hangját is az Istennőnek adta. Ott volt az ő nevelt lánya is, Lancelet lánykája, Nimue, akit Holló választott ki arra, hogy szem ne lássa, magányban éljen... de az Istennő tudta, hogy az ilyesmi ritka, nem kényszerítheti rá mindazokra a nőkre, akik szolgálni akarják őt.

Morgaine nem hitte, amit avaloni társnői mondogattak, hogy a szerzetesek és az apácák csak mímelik a szentséget meg a szüzességet, hogy imponáljanak tisztaságukkal a parasztoknak, és kolostoraik zárt ajtói mögött kedvükre paráználkodnak. Igen, ezt megvetette volna. Akik inkább a lelket akarják szolgálni, mint a testet, tegyék valójában azt; a képmutatás mindig undorító. De annak a tudata, hogy valóban úgy élnek, hogy egy magát isteninek nevező hatalom jobban kedveli a termékenységnél a terméketlenséget, ez számára azoknak az erőknek a szörnyű elárulását jelentette, amelyek a világnak életet adtak.

Ostobák és annál is rosszabbak, amikor így leszűkítik az életüket, és azt kívánnák, hogy mások is kövessék őket ezen az úton...

De nem időzhet itt. Hátat fordított a templomi harangoknak, és a vendégház felé osont, tudata kitágult, a Látást hívta segítségül, hogy elvezesse Arthurhoz.

Három nő tartózkodott a vendégházban: az egyik az ajtónál szunnyadt, a másik levest főzött hátul a konyhában, és volt egy harmadik annak a szobának az ajtajánál, ahol halványan Arthurt érezte; Arthur mélyen aludt. De a sötét ruhás, fátylas nők megmozdultak Morgaine jöttére; a maguk módján szent asszonyok voltak, nekik is birtokukban volt valami a Látáshoz hasonlatos - Morgaine jelenlétében az életükkel ellenséges valamit éreztek, talán Avalon különösségének az érintését.

Az egyikük felállt, és megkérdezte:

- Ki vagy, és miért jöttél ide eben az órában?

- Észak-Wales és Cornwall királynéja vagyok, Morgaine - mondta mély, parancsoló hangján Morgaine -, azért jöttem, hogy lássam az öcsémet Mernétek-e ti kitiltani engem innen?

Farkasszemet nézett az apácával, majd intett, ez a mozdulat a legegyszerűbb bűbáj volt, amire megtanították, így kerekedett a másik fölébe, aki leült, és képtelen volt megszólalni, vagy bármit tenni. Morgaine tudta, hogy az apáca később bűbájról és félelemről fog mesélni, pedig a dolog igen egyszerű volt: az erős akarat legyőzte a gyengét, amelyet szántszándékkal neveltek megadásra, alávetettségre.

A szobában kis tűz égett, a félhomályban Morgaine látta, hogy Arthur borotválatlan, nyúzott, szőke haja izzadságtól sötétlik. A kardhüvely ágyának lábánál hevert... Arthur bizonnyal számított valami ilyesmire Morgaine-tól, nem merte a hüvelyt messzebb hagyni. És kezét az Excalibur markolatán nyugtatta.

A tudata valamiképpen figyelmeztető jelzést adott. Morgaine bosszús volt. Arthur is birtokában van a Látásnak; bár oly szőke, annyira nem hasonlít Britannia sötét bőrű és hajú népéhez, ő is Avalon ősi királyi véréből való, hát képes elérni Morgaine gondolatait. Morgaine tudta, hogy ha megpróbálná kivenni Arthur kezéből az Excaliburt, Arthur megérezné a szándékát, felébredne - és megölné őt; ezzel kapcsolatban nem voltak illúziói. Arthur jó keresztény volt, legalábbis annak tartotta magát, de azért ültették trónra, hogy megölje az ellenségeit, és valami titokzatos módon, amelyet Morgaine csak félig értett, az Excalibur kard összefonódott Arthur királyságának lelkével és szellemével. Ha nem így lett volna, ha csak egy kard lett volna, szíves-örömest visszaadta volna Avalonnak, és másikat csináltatott volna magának, erősebbet és jobbat... ám számára az Excalibur volt annak a látható és végső jelképe, hogy mi volt ő királyként.

Vagy maga a kard fonódott össze Arthur lelkével és királyságával, és a maga szabad akaratából fog megölni engem, ha megpróbálom elvenni Arthurtól... és szembe merek-e szállni ilyen mágikus jelkép akaratával? Morgaine megrázta magát, és megállapította, hogy túlságosan élénk a fantáziája. A tőrére tette a kezét; a kés borotvaéles, és ha kell, ő olyan gyors, mint a támadó kígyó. Látta Arthur torkán a kis vénát, és tudta, ha eléggé gyorsan és mélyet vág, ott van alatta a nagy artéria, Arthur szinte kiáltani sem tudna, és halott lenne.

Ölt már ezelőtt is. Avallochot habozás nélkül küldte a halálba, és még nincs három napja, hogy megölte méhében az ártatlan magzatot... aki itt aludt előtte, minden bizonnyal nagyobb áruló volt. Egyetlen mozdulat, gyors és halk... de hiszen ez a kisded, akit Igraine a karjába tett, az első szerelme, gyermekének az apja, az Agancsos Isten, a király... Végezz vele, ostoba! Ezért jöttél ide!

Nem. Túlságosan sok már a halott. Egy anyaméhből születtünk, és nem tudnék anyám szemébe nézni a halálon túli birodalomban a kezemen az öcsém vérével, és egy pillanatra, bár tudta, hogy a téboly határán jár, Igraine türelmetlen hangját vélte hallani, Morgaine, mondtam, hogy vigyázz a gyermekre...

Mintha Arthur mozdult volna álmában, mintha ő is hallotta volna azt a hangot; Morgaine visszatette a hüvelyébe a tőrét, kinyújtotta a kezét, és elvette a kardhüvelyt. Ehhez joga volt - a tulajdon kezével készítette, a beleszőtt igék az ő varázsigéi voltak.

A köpenye alá rejtette a hüvelyt, és gyorsan kisurrant az ajtón, majd az oszló félhomályban a révhez sietett. Amint átkeltek, bizseregni kezdett a bőre, és mintha árnyékot látna, az avaloni bárkát pillantotta meg... a túlsó parton körülvette az avaloni bárka személyzete. Most gyorsan, gyorsan, vissza kell mennie Avalonba... de felkelőben volt a nap, és a templom árnyéka a vízre vetődött, és hirtelen napfény árasztotta el a tájat, és a napkeltével megszólaltak a templomi harangok is. Morgaine bénultan állt; a harangszónál nem hívhatta le a ködöt, nem mondhatta ki az igét.

Odaszólt az egyik embernek.

- El tudnál vinni minket Avalonba? Gyorsan.

- Nem, úrnőm - mondta a férfi, és megborzongott. - Egyre nehezebb, ha nincs papnő, aki kimondaná az igét, de még akkor is, hajnalban és délben és napnyugtakor, amikor imára szólítanak a harangok, nincs út a ködön át. Most nem. Az ige ilyenkor nem nyit utat, bár ha megvárjuk, amíg a harangok elhallgatnak, talán sikerül visszamennünk.

Vajon miért van ez így, tépelődött Morgaine. Biztosan köze van hozzá annak, hogy a világ olyan, amilyennek az emberek hiszik... az utóbbi három-négy nemzedék élete során az emberek egyre begyöpösödöttebben kezdték hinni, hogy egy Isten van, egy világ, a valóság leírásának egyetlen módja van, és minden olyan dolog, amely behatol ennek a nagy egységnek a birodalmába, az szükségképpen gonosz és a sátántól való, és hogy templomaik harangszava és szent helyeik árnyéka a gonoszt távol tartja. És ahogy egyre több és több ember hitte ezt, így is lett, Avalon pedig nem több már sodródó álomnál egy szinte elérhetetlen másik világban.

Ó, igen, ő még most is le tudja hívni a ködöt... de nem itt, nem ott, ahol a templomtorony árnyéka fekszik a vízen, és a templomi harangok kongása félelmet ébreszt a szívében. Csapdába estek a Tó partján! És észrevette, hogy egy csónakot löknek el a papok szigetének partjától, hogy a Tavon átkelve megleljék őt. Arthur felébredt, és rájött, hogy oda a kardhüvely, és üldözőket küld utána...

Nos, csak kövesse Arthur, ahogyan tudja, mert vannak más utak is Avalonba, ahol a templom árnyéka nem akadályozza őt. Gyorsan nyeregbe szállt, és kerülni kezdte a Tavat; hamarosan eléri azt a helyet, ahol az elmúlt nyáron még át tudott kelni a ködön; azt a helyet, ahol ő meg Lancelet egykor rábukkantak a kolostorból elkóborolt Gwenhwyfarra. Az a rész nem a Tó, hanem mocsárvidék, és a hátsó úton visszajuthat Avalonba, a Tor mögött.

Morgaine tudta, hogy az apró, sötét emberek a lova után futnak, és fél napon át is képesek követni a ló farkát, ha kell. De hirtelen patadobogást hallott... üldözték, Arthur a sarkában volt, és fegyveres lovagok voltak vele. Morgaine megsarkantyúzta a lovát, csakhogy a lova csak amolyan kisasszony-ló volt, nem üldözéshez való.

Lecsúszott a ló oldalán, kezében a kardhüvely.

- Szóródjatok szét - súgta a férfiaknak, és azok egyenként beleolvadtak az erdőbe és a ködbe... szükség esetén úgy mozogtak, mint az árnyak, és senki emberfia meg nem találta őket, ha úgy akarták. Morgaine markolta a kardhüvelyt, és futni kezdett a Tó partján. Fejében hallotta Arthur hangját, érezte a haragját.

Nála volt az Excalibur; Morgaine tudatában nagy fényességként érzékelte Avalon szent kardját... de a kardhüvelyt sosem kapja vissza. Morgaine megragadta két kézzel a hüvelyt, megforgatta a feje felett, és teljes erejéből a Tóba hajította, és látta, hogyan süllyed a feneketlen mélybe. Emberi kéz többé nem szerezheti vissza - ott fog heverni, amíg bőr és bársony szétrohad, ezüst- és aranyfonál megfeketedik és meggörbül, amíg a belé szőtt végső varázsigék végleg eltűnnek ebből a világból.

Arthur a nyomában volt. Kezében a mezítelen Excalibur... ám Morgaine és kísérete eltűntek. Morgaine csendbe burkolta magát, árnyék és fa részéve vált, mintha lényének lényege tündérhonba távozott volna; miközben ott volt, mozdulatlanul, a papnő csendjébe burkoltan, a halandó világból senki nem láthatta még az árnyékát sem...

Arthur a nevét kiáltotta.

- Morgaine! Morgaine! - Harmadszor is kiáltott, hangosan és dühösen; de még az árnyak is hallgattak, így aztán a körben lovaglástól megzavarodva - egyszer már olyan közel járt Morgaine-hoz, hogy érezte a lova leheletét - Arthur kifáradt, és a kíséretét hívta, amikor pedig odaértek, azt látták, hogy Arthur imbolyog a nyeregben, kötéseit lassan vér áztatja át, és akkor elvezették arrafelé, amerről jöttek.

Akkor Morgaine felemelte a kezét, és a madarak meg a szél meg a fák normális hangjai visszatértek a világba.

Morgaine szól...

Később sokszor hallottam mesélni, hogyan vettem el a kardhüvelyt boszorkánysággal, hogyan jött utánam Arthur száz lovaggal, és köröttem is száz tündérlovag volt; és amikor Arthur és az üldözők a közelünkbe értek, egy kőkör köveivé változtattam magunkat... Egyszer, nem kétlem, hozzáfűzik majd azt is, hogy amikor az életem végéhez értem, szólítottam szárnyas sárkányok húzta kocsimat, és elrepültem Tündérhonba.

De nem így volt. Csak annyi az egész, hogy az apró nép el tud bújni az erdőben, eggyé tud válni fával és árnyékkal, és azon a napon egy voltam én is közülük, ahogyan Avalonban tanultam; és amikor Arthurt elvezette a kísérete, mert közel járt az ájuláshoz a hosszú hajszától és újra kinyíló sebeitől, búcsút mondtam az avaloniaknak, és Tintagelbe lovagoltam. Ám amikor Tintagelbe értem, nemigen érdekelt, hogy mi történik Camelotban, mert hosszú időn át súlyos beteg voltam.

Még ma sem tudom, mi bajon volt; csak azt tudom, hogy megfakult a nyár, és hullani kezdtek a levelek, miközben ágyban feküdtem, és az ott talált szolgák ápoltak, bár nem tudták, de nem is érdekelte őket, felkelek-e valaha is. Azt tudom, hogy rettenetesen fáradt voltam, és még arra sem tudtam rákényszeríteni magamat, hogy felüljek vagy egyek, és szellemem úgy elsúlyosodott, hogy engem sem érdekelt, élek-e, halok-e. A szolgálóim - néhányukra még emlékeztem abból az időből, amikor kicsi gyermekként ott éltem Igraine-nel - úgy hitték, el vagyok varázsolva; és ez talán igaz is volt.

Cornwalli Marcus hódolatát küldte nekem, és úgy gondoltam, Arthur csillaga magasan ragyog, Marcus kétségtelenül azt hiszi, Arthur akaratából jöttem ide, és nem kíván - most nem - szembeszállni Arthurral még a földért sem, amelyet a magáénak tart. Egy évvel korábban nevettem volna ezen, talán közös ügyet kovácsoltam volna Marcusszal, földet ígértem volna neki cserében, ha az elégedetleneket Arthur ellen vezeti. Így is megfordult a dolog a fejemben; de minthogy Accolon halott volt, már mit sem számított. Arthur bírta az Excaliburt... ha az Istennő el akarja venni tőle, neki kell eljönnie és elvennie, mert én kudarcot vallottam, nem vagyok már papnője...

...Azt hiszem, ez bántott a legjobban, hogy kudarcot vallottam, és velem Avalon, hogy az Istennő nem nyújtotta ki a kezét, hogy segítsen nekem teljesíteni az akaratát. Arthur meg a papok meg az áruló Kevin hatalma nagyobb volt Avalon varázsánál, és nem maradt senki.

Nem maradt senki. Senki. Szüntelenül gyászoltam Accolont és a gyermeket, akinek alig kezdődött el az élete, máris véget ért, akit selejtként elhajtottam. Gyászoltam Arthurt is, aki elveszett számomra, ellenségem lett, és bár szinte hihetetlen, még Urienst is és walesi életem kudarcát. Egyedül ott éltem békességben.

Megöltem vagy eldobtam magamtól vagy elveszítettem ebből a világból mindenkit, akit valaha is szerettem. Igraine elment, Viviane-t is elragadta a halál, meggyilkoltan ott nyugodott a halál és pusztulás Istenének papjai között. Elment Accolon, a pap, akit azért szenteltem fel, hogy megvívja a végső csatát a keresztény papokkal. Arthur az ellenségem volt; Lancelet megtanult gyűlölni és félni engem, és ebben a gyűlöletben nem voltam vétlen. Gwenhwyfar félt és utált, és már Elaine is elment... és Uwaine, aki olyan volt, mintha a fiam lett volna szintén gyűlölt. Senkit nem érdekelt, élek-e, halok-e, így engem sem...

Az utolsó levelek is lehulltak, és a félelmetes téli viharok kezdték ostromolni Tintagelt, amikor azzal jött hozzám az egyik szolgálóm, hogy egy férfi keres.

- Ebben az évszakban? - Kinéztem az ablakon. Odakint szakadatlan eső hullt az égből, amely éppoly szürke és kopár volt, mint tulajdon elmém. Miféle utazó jött ide ebben az istentelen időben, viharon és sötétségen át? Nem, mindegy, hogy kicsoda, nem érdekel. - Mondd meg neki, hogy Cornwall hercegnője nem fogad senkit, és küldd el.

- Ki az esőbe egy olyan éjszakán, amilyen ez lesz?

Csodálkoztam, hogy az asszony tiltakozik; a legtöbb szolgálóm félt tőlem, hiszen varázslónőnek tartottak, és nekem ez teljesen megfelelt. De az asszonynak igaza volt; Tintagelben sosem volt hiánycikk a vendégszeretet, amikor még régen halott apám vagy Igraine kezén volt... hát legyen.

- Adj az utazónak rangjához illő vendéglátást, ételt és ágyat; de mondd meg neki, hogy beteg vagyok, nem tudom fogadni.

Az asszony kiment, én meg csak néztem a heves esőt és a sötétséget, éreztem hideg leheletét az ablak hasítékán át, és igyekeztem visszajutni abba a békés ürességbe, ahol ekkoriban a legtűrhetőbben éreztem magam. De kis idő múlva nyílt az ajtó, és az asszony visszajött, és én dühösen támaszkodtam fel. Hetek óta ez volt az első érzelem, amelynek átadtam magam.

- Nem hívtalak, és nem mondtam, hogy gyere vissza! Hogy merészelsz?

- Üzenetet hoztam, úrnőm - mondta -, olyan üzenetet, amelyre nem mertem nemet mondani, hiszen nem lehet, amikor a nagyok szólnak... Az az ember azt mondta: “Én nem Cornwall hercegnőjével kívánok szólni, hanem Avalon Úrnőjével, és nem utasíthatja el az Istenek Hírnökét, amikor a merlin kér kihallgatást és tanácsot.” - Az asszony kis szünet után folytatta. - Remélem, jól adtam át... kétszer is elismételtette velem, hogy biztos legyen bennem.

Akaratom ellenére is felébredt bennem a kíváncsiság. A merlin? De hát Kevin Arthur embere, nyilván nem jön csak így hozzám. Nem kötött-e szoros szövetséget Arthurral meg a papokkal, Avalon árulója? De talán már másé a tisztség. Más lett az Istenek Hírnöke, Britannia merlinje... és a fiam jutott eszembe, Gwydion, azaz Mordred, ahogy immár gondolnom kellett rá; talán övé a cím, hiszen egyedül ő gondolhat rám Avalon Úrnőjeként... Hosszú hallgatás után válaszoltam.

- Mondd meg neki, hogy fogadom. - Majd kis szünet után hozzátettem. - De nem így. Küldj valakit, hogy felöltöztessen.

Mert tudtam, hogy ahhoz is túlságosan gyenge vagyok, hogy egyedül felöltözzem. De nem fogadok senkit így, gyengén, betegen, a hálószobában; én, aki Avalon papnője voltam, képes leszek megállni a merlin előtt, még ha amit hoz nekem, az a halálos ítélet is a kudarcaimért... Még mindig Morgaine vagyok!

Sikerült felkelnem, felvennem a ruhámat és a cipőmet, a hajamat egyetlen fonatba fonatni és papnői fátyollal takarni; és miután a szolgáló ügyetlen kezével kétszer is elrontotta, még a hold jelképét is a homlokomra festettem. A kezem - ezt érdeklődés nélkül állapítottam meg, mintha nem az enyém lett volna - remegett, és olyan gyenge voltam, hogy hagytam, hogy a szolgáló a karját nyújtsa, és arra támaszkodva botorkáltam le a lépcsőn. De a merlinnek nem szabad látnia a gyengeségemet.

A csarnokban megrakták a tüzet; a tűz egy kicsit füstölt, ahogyan esőben mindig, és a füstön át csupán egy férfi alakját láttam, aki a tűznél ült, nekem háttal, rajta szürke köpeny - de mellette magas hárfa állt, amelyet nyomban megismertem; Úrnőmről ismertem meg a gazdáját. Kevin haja immár teljesen ősz volt, de egyenesen tartotta görbe testét, amint beléptem.

- Tehát - mondtam - Britannia merlinjének mondod magad, amikor egyedül Arthurt szolgálod, és dacolsz Avalon akaratával?

- Nem tudom, minek nevezzem most magam - mondta csendesen Kevin -, hacsak nem azok szolgájának, akik az Isteneket szolgálják, akik mind Egy.

- Akkor miért jöttél ide?

- Ezt sem tudom - mondta a dallamos hang, amelyet annyira szerettem -, hacsak nem azért, hogy megfizessek valamiféle tartozást, amely még azelőtt keletkezett, hogy ezek a hegyek felemelkedtek, kedvesem. - Felemelte a hangját, amint a szolgálóhoz fordult.

- Úrnőd beteg! Kísérd székhez!

Szédültem, szürke köd kavargott körülöttem; egyszerre csak ott ültem a tűznél Kevinnel szemben, és a szolgáló nem volt ott.

- Szegény Morgaine, szegény lány - mondta, és amióta Accolon halála kővé változtatott, először éreztem úgy, hogy sírni tudnék; és összeszorítottam a fogam, mert tudtam, ha egyetlen könnyet is ejtek, teljesen elolvadok, és csak sírok majd és sírok és sírok és soha nem hagyom abba, ameddig a könnyek tavává nem olvadok...

- Nem vagyok lány, Hárfás Kevin - mondtam összeszorított foggal -, és csalással nyertél kihallgatást. Mondd hát, amit mondani kívánsz, aztán menj utadra.

- Avalon Úrnője...

- Nem vagyok az - mondtam, és eszembe jutott, hogy amikor a legutóbb találkoztam ezzel az emberrel, elkergettem a szemem elől, kiabáltam vele, árulónak neveztem. Szemlátomást nem számított; talán a sors rendelte úgy, hogy Avalon két árulója üljön itt a tűz előtt, mert én is elárultam Avalonnak tett eskümet... hogy mertem hát ítélkezni Kevin felett?

- Akkor hát mi vagy? - kérdezte csendesen. - Holló öreg, és már évek óta néma. Niniane-nek sosem lesz ereje az uralkodáshoz. Szükség van ott rád...

- Amikor utoljára beszéltünk - szakítottam félbe -, azt mondtad, Avalon napja leáldozott. Miért kellene hát másnak ülnie Viviane helyén, mint a magas hivatalra talán ha félig alkalmas lánykának, ha csak arra kell várnia, hogy Avalon mindörökre ködbe vesszen? - Perzselő keserűséget éreztem a torkomban. - Minthogy elhagytad Avalont Arthur lobogójáért, nem könnyíti meg a feladatodat, ha Avalonban csak egy vénséges vén prófétanő meg egy erőtlen, hatalom nélküli papnő uralkodik..?

- Niniane Gwydion szerelmese és teremtménye - mondta Kevin. - És úgy érzem, a te hangodra és a te kezedre van ott szükség. Ha Avalonra az a sors vár is, hogy eltűnjön a ködben, megtagadnád-e, hogy vele menj? Sosem tartottalak gyávának, Morgaine. - És akkor a szemembe nézett, és azt mondta: - Itt meg fogsz halni, Morgaine, belehalsz a gyászba és a száműzetésbe...

Elfordítottam az arcomat.

- Azért jöttem ide... - És ekkor értettem meg igazán először, hogy valóban meghalni jöttem ide. - Minden, amit tenni próbáltam, romokban hever, kudarcot vallottam, elbuktam... örvendezned kéne, merlin, mert Arthur győzött.

Kevin a fejét rázta.

- Nem, kedvesem, nem az én érdemem - mondta. - Azt teszem, amit az Istenek tennem rendelnek, és ugyanezt teszed te is. És ha valóban az a végzeted, hogy meglásd annak a világnak a végét, amelyet együtt ismertünk, akkor, egyetlen szerelmem, találjon minket a végzet a kijelölt helyünkön, azt szolgálva, aminek a szolgálatát az Istenek ránk bízták... Az a dolgom, hogy visszahívjalak Avalonba, Morgaine, nem tudom, miért. Egyszerűbb lenne a dolgom, ha csak Niniane lenne ott, de, Morgaine, neked Avalonban a helyed, nekem pedig ott, ahová az Istenek küldenek. És Avalonban meggyógyíthatnak.

- Meg. - Megvetőn mondtam. Nem érdekelt.

Kevin szomorúan nézett rám. “Egyetlen szerelmének” nevezett. Talán ő volt az egyetlen élő ember, aki annak ismert, ami vagyok; mindenki más, még Arthur előtt is más arcot viseltem, mindig másnak és jobbnak igyekeztem látszani, mint amilyen voltam; még Viviane előtt is, hogy méltóbbnak találjon a papnői hivatásra... Kevinnek egyszerűen Morgaine voltam, semmi több. Arra gondoltam, hogy még ha Halálbanyaként nyújtanám felé a kezem, ő akkor is csak a saját arcomat látná, a Morgaine-ét... Mindig úgy éreztem, hogy a szerelem más, nem ez, hogy az a lángolás az, amelyet Lancelet-ért éreztem, Accolonért. Kevin iránt nem sokat éreztem, némi hideg együttérzést, barátságot, kedvességet; amit adtam neki, nekem nem sokat jelentett, és mégis... és mégis egyedül neki jutott eszébe eljönni hozzám, neki volt fontos, hogy belehalok-e itt a bánatomba, vagy sem.

De hogy merészelt betörni a békémbe, amikor már majdnem sikerült átjutnom az életen túli végső nyugalomba? Elfordultam tőle.

- Nem - mondtam. Nem tudok visszatérni az életbe, nem tudok küzdeni és szenvedni, együtt élni azoknak a gyűlöletével, akik egykor szerettek... Ha élek, ha visszatérek Avalonba, ismét halálos harcba kell szállnom Arthurral, akit szeretek, Lancelet-t még mindig Gwenhwyfar szerelmének a börtönében kell látnom. Pedig már nem érdekel, nem bírom tovább a szívemben lévő fájdalmat...

Nem. Itt vagyok csendben és békességben, és nemsokára, már tudom, még nagyobb békesség vesz majd körül... a halálhoz oly közeli kábulat egyre közelebb és közelebb jött hozzám, és ez a Kevin, ez az áruló visszarángatna?

- Nem - mondtam ismét, és elfordultam, és eltakartam az arcomat. - Hagyj békén, Hárfás Kevin. Ide meghalni jöttem. Hagyj magamra.

Nem mozdult, nem szólt, és én mozdulatlanul ültem, arcomon a fátylam. Nemsokára biztosan feláll, és magamra hagy, mert nekem nincs erőm elmenni tőle. És én... én itt fogok ülni, amíg vissza nem visznek az ágyamba az asszonyok, és többé nem kelek fel.

És akkor a csendbe belehasított a hárfa lágy hangja. Kevin játszott, és egy perc múlva már énekelt.

Hallottam már ennek a balladának egy részét, mert Kevin gyakran énekelte Arthur udvarában, az ősi idők bárdjáról, sir Orfeóról szólt, aki táncra késztette a fákat, és dalára a síkság kövei körbe álltak, és táncra perdültek, és az erdei állatok odamentek hozzá, és a lábához feküdtek, pedig szét kellett volna tépniük karmaikkal. De ezen a napon továbbénekelte a balladát, és ez a része már misztérium volt, és azelőtt sosem hallottam. Kevin arról énekelt, hogy a beavatott Orfeo elveszítette a nőt, akit szeretett, és alászállt a Túlvilágra, és beszélt a Halál Uraival, és könyörgött a kedveséért, és engedélyt kapott rá, hogy a sötét országba belépjen, és magával vigye a kedvesét, akit meg is talált a Halhatatlan Mezőkön...

És Kevin hangja a lélekből szólt... és mintha önnön esengő hangomat hallottam volna.

“Ne akarj elvinni engem, amikor itt óhajtok maradni a halálban. Itt, a halhatatlanok földjén teljes a nyugalom, nincs sem fájdalom, sem küzdelem; itt feledni tudok szerelmet, bánatot egyaránt.”

A szoba elhalványult körülöttem; nem éreztem már a kandalló füstjének szagát, sem az eső hideg leheletét az ablakon túl, nem éreztem a testemet, ahogy ott ült betegen, kábán. Mintha illattalan virágokkal teli kertben álltam volna, örök békességben, csak a hárfa távoli hangja törte meg akaratlanul a csendet. És a hárfa nekem dalolt, pedig nem kívántam.

Avalon szeléről dalolt, amely elhozta az almavirág illatát éppúgy, mint az érett almáét szüret idején; elhozta a Tó feletti köd hűvös frissességét és a futó őzek rohanó lábának zaját az erdő mélyéről, ahol az apró nép ma is él, és elhozta a naptól átitatott nyarat, amikor a kőkörök alatt hevertem Lancelet karjában, és az élet vérének tüzes nedve először kezdett lüktetni az ereimben. És újra a karomban éreztem kisfiam súlyos puhaságát, puha haját az arcomon, édes, tejes leheletét... vagy Arthur ült az ölemben, karolta a nyakamat, simogatta az arcomat kis kezével... és Viviane keze újra áldón érintette a fejemet, és hídnak éreztem magam föld és ég között, amint felemeltem a kezemet, hogy kimondjam az igét... viharos szél kavargott a ligetben, ahol az ifjú bikával feküdtem a napfogyatkozás idején, és Accolon hangja szólított...

És már nemcsak a hárfa, de a halottak meg az élők hangja is hozzám kiáltott: “Térj vissza, térj vissza, maga az élet hív minden gyönyörével és kínjával...”, és ekkor új hang csendült a hárfán.

- Én szólítalak, Avaloni Morgaine... az Anya papnője...

És felemeltem a fejemet, és nem Kevin torz testét és szánalomra méltó vonásait láttam, az ő helyén más Valaki állt, magas és fénylő, a feje körül napsütötte glória, a kezében fénylő hárfa és íj. Elállt a lélegzetem az Isten színe előtt, miközben a hang egyre zengte:

- Térj vissza az életbe, térj vissza újra hozzám... te, aki felesküdtél... az élet vár rád a halálnak ezen a sötétjén túl...

Megpróbáltam elfordulni.

- Nekem nem az Isten parancsol, hanem az Istennő...

- De - mondta az ismerős hang az örökkévalóság csendjében - te vagy az Istennő, és én szólítalak...

És egy pillanatra mintha Avalon tükrének nyugodt vizében látnám, az Élet Úrnőjének koronájával a fejemen, palástjával a vállamon láttam magamat.

- De hát öreg vagyok, öreg, a halálhoz tartozom immár, nem az élethez... - suttogtam, és a csendben a szertartásokon újra meg újra hallott szavak életre keltek az Isten ajkán.

“... lehet vén és lehet fiatal, ahogyan kívánja...”, és a szemem előtt a tükörképem ismét fiatal és szép volt, akár az a szűz lányka, aki elküldte az ifjú szarvasbikát, hogy versenyt fusson a szarvasokkal... igen, öreg voltam, amikor Accolon eljött hozzám, mégis a gyermekével viselősen küldtem küzdeni... és hiába voltam öreg és meddő, az élet úgy lüktetett bennem, ahogyan a föld meg az Úrnő örök életében... és az Isten állt előttem, az örök Egy, aki életre szólított... és tettem egy lépést, aztán még egyet, aztán kapaszkodni kezdtem kifelé, kifelé a sötétségből, követve a hárfa távoli hangját, amely Avalon zöld dombjairól és az élet vizeiről énekelt nekem... és akkor észrevettem, hogy állok, és Kevin felé emelem a kezem... és ő gyengéden félretette a hárfát, és félig aléló testemet a karjába kapta. És az Isten fénylő keze egy pillanatig perzselt... és aztán csak Kevin édes, dallamos, gunyoros hangját hallottam.

- Nem bírlak el, Morgaine, jól tudod - és gyengéden leültetett a székbe. - Mikor ettél utoljára, Morgaine?

- Nem emlékszem - vallottam be, és egyszeriben tudatosult bennem halálos gyengeségem; Kevin behívta a szolgálót, és a druida meg a gyógyító gyengéden tekintélyes hangján beszélt vele.

- Hozz az úrnődnek egy kis kenyeret meg egy kis meleg tejet mézzel.

Tiltakozva emeltem fel a kezem, és az asszony felháborodva nézett rám, és eszembe jutott, hogy kétszer is megpróbált rávenni pontosan a kenyér meg a mézes tej fogyasztására. De indult teljesíteni Kevin parancsát, és amikor visszajött, Kevin a tejbe mártogatta a kenyeret, és falatonként etetett.

- Nem kapsz többet - mondta néhány falat után. - Túlságosan sokáig koplaltál. De mielőtt elalszol, innod kell még egy kis tejet egy beleütött tojással... Megmutatom nekik, mit csináljanak. Holnaputánra talán már lesz erőd lovagolni.

És hirtelen sírni kezdtem. Sirattam végre Accolont, aki holtan feküdt a ravatalán és Arthurt, aki ellenségemmé lett és Elaine-t, aki barátném volt... és Viviane-t, aki keresztény sírhant alatt feküdt és Igraine-t és magamat, magamat, aki mindezt átéltem...

- Szegény Morgaine! - mondta ismét Kevin, és csontos mellkasához ölelt, én meg csak sírtam, sírtam, amíg végre megnyugodtam, és akkor hívta a szolgálóimat, hogy fektessenek le.

És sok-sok nap után végre aludtam. És két nap múlva ellovagoltam Avalonba.

Nemigen emlékszem arra az észak felé megtett útra, hiszen testem-lelkem beteg volt. Azon sem csodálkoztam, hogy Kevin ott hagyott még mielőtt a Tóhoz értünk. Napnyugtakor értem a partra, amikor a Tó vize bíborvörös, és lángol az égbolt; és a lángszínű vízből és égboltból bukkant ki a bárka feketére festve, fekete kelmékkel bevonva, evezői álomszerű-halkan szelték a vizet. És egy pillanatig úgy tetszett, hogy a parttalan tenger Szent Csónakja az, amelyről nem beszélhetek, és hogy az orrában álló sötét alak maga az Istennő, és valamiképpen én hidalom át a föld meg az ég közti távolságot... de nem tudom, hogy ez valóság volt-e vagy álom. És akkor ránk borult a köd, és a lelkem legmélyén éreztem azt a változást, amely megsúgta, hogy otthon vagyok.

Niniane köszöntött a parton, és nem úgy ölelt meg, ahogyan a mindössze kétszer látott idegent szokás, hanem ahogyan a lány öleli hosszú éveken át nem látott anyját; aztán elvitt a házba, ahol egykor Viviane lakott. Ezúttal nem hívatott a szolgálatomra ifjú papnőket, hanem maga szolgált ki. A ház belső szobájában fektetett le, vizet hozott a Szent Kútból; és amikor megízleltem, megértettem, hogy bár hosszú időt vesz majd igénybe a gyógyulás, nem vagyok menthetetlen.

A hatalomról eleget tudtam. Elégedettséggel töltött el, hogy letehetem a világ terheit; ideje volt mindezt másokra hagyni, hagyni, hogy a lányaim kiszolgáljanak. Avalon csendjében aztán lassanként visszanyertem az erőmet. Ott legalább meggyászolhattam Accolont - nem reményeim és terveim kudarcát... Végre megértettem, micsoda őrültség volt az egész; Avalon papnője vagyok, nem királynő. De meggyászolhattam szerelmünk rövid és keserű nyarát; és meggyászolhattam újra a gyermeket, aki meg sem születhetett, és megszenvedtem ismét, hogy a tulajdon kezemmel küldtem őt az árnyak közé.

A gyász hosszú időszaka volt ez, és néha eltűnődtem, vajon most már egész életemben gyászolni fogok-e, nem szabadulok a gyásztól soha; de végre képes lettem sírás nélkül emlékezni, és felidézni a szerelem napjait anélkül, hogy a végtelen bánat könnyeket fakasztott volna lényem legmélyéből. Nincs nagyobb bánat, mint a szerelem emléke és annak a tudata, hogy mindörökre vége; még álmomban sem láttam soha többé az arcát, és bár vágytam rá, rá kellett jönnöm, hogy ez így van jól, másként egész további életemet álmokban élném... de végül eljött a nap, amikor úgy tudtam visszanézni, hogy éreztem, a gyász idejének vége; a kedvesem és a gyermekem a túlsó parton vannak, és hogy valamiképpen találkozhatok-e velük még a halál kapuján túl, azt egyikünk sem tudja... de éltem, Avalonban voltam, és az volt a feladatom, hogy én legyek ott az Úrnő.

Nem tudom, hány évig éltem a vége előtt Avalonban. Csak arra emlékszem, hogy hatalmas és névtelen békességben lebegtem, túl örömön és bánaton, csak a komolyságot és a mindennapi feladatokat ismerve. Niniane mindig mellettem volt; és megismertem Nimue-t is, akiből magas, néma, szőke lány lett, olyan szép, amilyen Elaine volt, amikor megismertem. Ő lett az én soha meg nem született lányom, és eljött hozzám nap mint nap, és megtanítottam mindarra, amire Viviane engem az Avalonban töltött első években.

Azokban az utolsó napokban is akadtak még olyanok, akik látták a Szent Csipkebokor első virágzását Krisztus követői számára, és békében imádták keresztény Istenüket, és nem kívánták kiűzni a világból a szépséget, hanem olyannak szerették, amilyennek Isten megalkotta. Azokban az időkben nagy tömegekben jöttek Avalonba, hogy elmeneküljenek az üldöztetés és a vakbuzgóság durva és pusztító szele elől. Patrícius újfajta szertartási formákat hozott létre, olyan világszemléletet, ahol nem volt helye a természeti dolgok igazi szépségének és misztériumának. Ezektől a keresztényektől, akik a maguk fajtájának vakbuzgósága elől hozzánk menekültek tudtam meg végre egyet s mást a názáretiről, az ács fiáról, aki tulajdon életében jutott istenségre, és a türelem hitét prédikálta; és így értettem meg, hogy az én vitám sosem a Krisztussal volt, hanem ostoba és szűklátókörű papjaival, akik a saját szűklátókörűségüket az Övének vélték.

Nem tudom, három év, öt év vagy tíz év telt el a végig. A külvilág suttogásait csak árnyakként hallottam, mint a néha azokon a partokon is hallható templomi harangok visszhangját. Tudtam, mikor halt meg Uriens, de nem gyászoltam; számomra már évek óta halott volt, de remélem, talált valamiféle vigasztalást sok-sok bánatára. Amennyire csak tudott, jó volt hozzám, nyugodjon békében.

Néha-néha eljutott hozzám Arthur és lovagjai tetteinek a híre, ám Avalon nyugalmában mindez nem számított, azok a tettek régi meséknek és legendáknak hangzottak, ezért sosem tudtam, hogy Arthurról és Cairól és Lancelet-ról beszélnek-e, vagy Llyrről és Da'ana gyermekeiről; vagy amikor később történeteket suttogtak Lancelet és Gwenhwyfar vagy később Marcus asszonyának, Isottanak és az ifjú Drustannak a szerelméről, nem Diarmid és Grainné ősi meséjét elevenítik-e fel ismét. Nem számított, úgy tetszett, mindezeket a meséket már réges-régen hallottam, gyerekkoromban.

Aztán egy tavaszon, amikor újra gyönyörű volt a vidék, és Avalon almafái fehér virágköntösbe öltöztek, Holló megtörte csendjét egy kiáltással, és elmém azon nyomban visszatért a világ dolgaihoz, amelyeket örökre magam mögött hagyni reméltem.

9

A kard, oda a misztériumok kardja... most tekints a serlegre, tekints az összes Szent Királyi Jelvényre... mind oda, oda, elvették tőlünk...

Morgaine álmában hallotta a kiáltást, de amikor odaosont a szobához, ahol Holló aludt, egyedül és némán mint mindig, a Hollót gondozó nők aludtak; ők nem hallották a kiáltást.

- De hiszen csend van, úrnő - mondták neki. - Biztos, hogy nem rossz álom volt csak?

Ha rossz álom volt, akkor Holló papnő is azt álmodta - nézte Morgaine a lányok nyugodt arcát. Úgy vélte, hogy az évek során a Szüzek Házában élő papnők egyre fiatalabbak, egyre gyerekesebbek lettek... hogyan lehet szent dolgokat ilyen kislányokra bízni? Szüzecskékre, akiknek alig bimbózik a keble... mit tudhatnak az Istennő életéről, amely egy a világ életével?

Mintha ismét falrengető kiáltás rázta volna meg egész Avalont, de amikor Morgaine megkérdezte:

- Tessék... hallottátok?

A lányok csak zavartan néztek rá.

- Nyitott szemmel álmodsz, úrnő?

És Morgaine rájött, hogy a rémület és a gyász keserű kiáltása valójában hangtalan.

- Bemegyek hozzá - mondta Morgaine.

- Azt nem teheted - kezdte az egyik lányka, aztán tátott szájjal hátralépett, hiszen közben rájött, kicsoda is Morgaine, és fejet hajtott, és Morgaine belépett Holló szobájába.

Holló ült az ágyban, hosszú haja tébolyult-kuszán lobogott, a szemében vad rémület; Morgaine egy pillanatig azt hitte, hogy a tudata valóban valami rossz álmot fogott fel, hogy Holló az álmok világában jár...

De Holló megrázta a fejét, és nyomban teljesen éber és józan lett. Mély lélegzetet vett, és Morgaine tudta, hogy erőlködik, hogy megszólaljon, hogy legyőzze a sok-sok évi némaságot; de mintha a hangja nem akart volna engedelmeskedni neki.

Végül tetőtől talpig reszketve megszólalt.

- Láttam... árulást láttam, Morgaine, Avalon legszentebb területén... nem láttam a férfi arcát, de a kezében láttam az Excaliburt, a nagy kardot...

Morgaine kinyújtotta a kezét, nyugtatni próbálta Hollót.

- Mihelyt felkel a nap, belenézünk a tükörbe - mondta. - Ne gyötörd magad a beszéddel, kedvesem.

Holló még mindig remegett, Morgaine keményen Holló kezére tette a kezét, és a fáklya lobogó fényénél látta, hogy a maga keze tele van a vénség sötét foltjaival, Holló ujjai pedig olyanok, mintha kitekeredett kötéldarabok fonódnának a vékony csontokra. Öregek vagyunk, gondolta, mindketten, akik egykor serdülő szűzként jöttünk ide Viviane-t szolgálni... jaj, Istennő, hogy múlnak az évek...

- De beszélnem kell - suttogta Holló. - Túlságosan sokáig voltam néma... Akkor is hallgattam, amikor féltem már attól, hogy ez bekövetkezik... hallgasd a mennydörgést, az esőt... vihar közeleg, vihar fenyegeti Avalont, hogy áradatával elsöpörje... és a földre sötétség borul...

- Pszt, kedvesem! Hallgass - suttogta Morgaine, és átölelte a remegő nőt, miközben azon tűnődött, nem bolondult-e meg, nem lehetséges-e, hogy mindez illúzió, lázálom... sehol semmiféle mennydörgés, sehol semmiféle eső, odakinn a hold leragyogott Avalonra, és a gyümölcsösök fehér virágai holdfényben fürdöttek. - Ne félj. Itt maradok veled, és reggel megnézzük a tükörben, van-e valóságalapja annak, amit láttál.

Holló mosolygott, szomorúan. Megfogta és eloltotta Morgaine fáklyáját; a hirtelen támadt sötétben a sövényfonat lyukain át Morgaine villám villanását látta a távolban. Csend; aztán nagyon messze, nagyon halkan mennydörgés.

- Nem álmodom, Morgaine. Jön a vihar, és én félek. Te bátrabb vagy nálam. Te éltél a világban, megismerted az igazi bánatot, nem csak az álmokat... de most talán ki kell állnom, és mindörökre meg kell törnöm a csendet... és félek...

Morgaine lefeküdt Holló mellé, magukra húzta a takarót, és a karjába vette Hollót, hogy megnyugtassa. Ahogy ott feküdt némán, és hallgatta a másik lélegzését, eszébe jutott az este, amikor ide hozta Nimue-t, és hogy Holló elébe ment, és köszöntötte Avalonban... miért érzem most úgy, hogy az általam ismert minden szeretetből az övé a legigazabb... de csak ölelte Hollót szelíden, Holló feje a vállán, és nyugtatgatta. Hosszú idő múlva hatalmas mennydörgés riasztotta meg őket.

- Látod? - suttogta Holló.

- Hallgass, kedvesem, csak a vihar az. - És miközben beszélt, eleredt az eső, susogva és kopogva, és hideg szelet hozott a szobába, és vízbe ölte a szavakat. Morgaine némán feküdt, ujjai összefonódtak Holló ujjaival, és azt gondolta, Csak egy vihar, de Holló rémülete rá is átragadt, és érezte, hogy már ő is reszket.

Egy vihar, amely az Égből csap le Camelotra, és összetöri a békét, amelyet Arthur teremtett hosszú évekre ezen a földön...

Megpróbálta magához hívni a Látást, de a mennydörgés elfojtotta a gondolatokat; nem tehetett mást, csak feküdt Holló mellett, és ismételgette, Csak egy vihar, vihar, eső és szél és mennydörgés, nem az Istennő haragja...

A hosszú vihar végül elült, és Morgaine frissen mosott világra ébredt, az égbolt halvány és felhőtlen volt, víz csillogott minden falevélen, patakzott minden fűszálról, mintha az egész világot vízbe mártották volna, de elfelejtették volna lerázni vagy megszárítani. Ha Holló vihara valóban Camelotban csapott le, ilyen gyönyörű lenne-e a nyomában a világ? Morgaine úgy érezte, nem.

Holló felébredt, és rémülten meredt Morgaine-ra. Morgaine higgadt és gyakorlatias volt, mint mindig.

- Nyomban Niniane-hez megyünk, aztán a tükörhöz, mielőtt felkel a nap. Ha az Istennő haragja készül lecsapni ránk, tudnunk kell, hogyan és miért.

Holló némán bólintott, de amikor már felöltöztek, és készültek elhagyni a házat, megérintette Morgaine karját.

- Menj Niniane-hez - suttogta rekedten, hiszen nem volt ura a hangjának. - Én hozom... Nimue-t. Ő is része ennek valamiképpen...

Morgaine úgy meglepődött, hogy kis híján tiltakozott; aztán a világosodó keleti égboltra pillantott, és ment. Lehetséges, hogy a gonosz jósálomban Holló látta az okát annak, hogy miért hozták ide és tartották elzárva Nimue-t. Eszébe jutott a nap, amikor Viviane beszélt neki a maga küldetéséről, és azt gondolta, szegény lány! De ez volt az Istennő akarata, és ők mindannyian az Istennő kezében voltak. Amint némán és egyedül átvágott a vizes gyümölcsösön, látta, hogy az mégsem olyan nyugodt és szép... a szél leszaggatta a virágokat, és az almáskertet úgy borították a letépett szirmok, mint a hó; ezen az őszön nemigen lesz gyümölcs.

Elvethetjük a magot, művelhetjük a földet. De csak az Ő kegyelméből lesz termés...

Akkor hát miért nyugtalankodom? Úgy lesz, ahogyan Ő akarja...

Az álmából felvert Niniane úgy nézett Morgaine-ra, mintha annak elment volna az esze. Niniane nem igazi papnő, gondolta Morgaine; a merlin igazat mondott - csak azért választották meg, mert Taliesin vére. Lehet, hogy most jött el az ideje megmutatnom, hogy ki Avalon igazi úrnője, és elfoglalnom a helyem. Nem akarta megbántani Niniane-t, nem akart hatalomra törni, letenni a helyéről a fiatalabb nőt, hiszen amúgy is elegendő hatalma volt... de Niniane nem igazi papnő, nem az Istennő választottja, mert igazi papnő nem aludta volna át Holló kiáltását. Ez az előtte álló nő mégis átesett a próbákon, amelyeken a papnőnek át kell esnie; az Istennő nem taszította el. Vajon mit akarhat tőle az Istennő?

- Én mondom, Niniane, láttam, és látta Holló is... bele kell néznünk napkelte előtt a tükörbe!

- Nem nagyon hiszek ezekben a dolgokban - mondta csendesen Niniane. - Aminek jönnie kell, úgyis eljön... de ha akarod, Morgaine, veled megyek...

Némán, mint fekete pontok a fehér és vizes világban, haladtak a Szent Kút alatti tükör felé. És menet közben Morgaine a szeme sarkából látta Holló magas, néma, lefátyolozott alakját és halvány árnyékaként Nimue-t, aki csupa halvány virág volt, akár a reggel. Morgaine-t megdöbbentette a lány szépsége - még ifjúsága csúcsán Gwenhwyfar sem volt ilyen gyönyörű. Színtiszta irigység és harag hasított belé. Én nem kaptam ilyen ajándékot az Istennőtől cserében mindazért, amit fel kell áldoznom...

- Nimue szűz - mondta Niniane. - Neki kell belenéznie a tükörbe.

- A négy sötét alakot tükrözte a medence sápadt felszíne, ugyanakkor haloványan tükröződött benne az égbolt, amelyen néhány halványrózsaszínű sáv jelezte a közelgő napkeltét. Nimue a medencéhez lépett, és két kezével kettéválasztotta aranyhaját, és Morgaine látta magában az ezüsttál felületét és Viviane néma, hipnotikus arcát...

- Mit kívánsz, hogy lássak, anyám? - mondta mély, dallamos hangján Nimue.

Morgaine arra várt, hogy Holló megszólaljon, de csend volt. Végül ő beszélt.

- Árulás áldozata lett-e Avalon? Mi történt a Szent Királyi Jelvényekkel?

Csend. Csak néhány madár csiripelt halkan a fákon, meg a Kútból a medencébe aláhulló víz fodrozott. Alattuk a lankákon Morgaine látta az elpusztult gyümölcsös lehullott, fehér sziromhavát, fent meg a körben álló kövek halvány árnyékát a Tor tetején.

Csend. Végül Nimue suttogni kezdett.

- A férfi arcát nem látom... - és a medence fodrozott, és mintha Morgaine egy púpos, nehezen és lassan mozgó alakot látott volna... a szobát, ahol némán állt Viviane háta mögött azon a napon, amikor Taliesin az Excaliburt Arthur kezébe adta, és hallotta a vén druida határozott hangját...

- Nem... halállal lakol, aki felkészületlenül érinti a Szent Királyi Jelvényeket... - Morgaine nem Nimue, hanem Taliesin hangját hallotta... de Taliesinnek joga volt hozzá, Britannia merlinje volt, és elővette a tárgyakat a rejtekhelyükről, a lándzsát, a serleget és a tálat, és a szent tárgyakat a köpenye alá rejtette, és átkelt a Tavon oda, ahol az Excalibur ragyogott a sötétben... a Szent Királyi Jelvények ismét együtt voltak.

- Merlin - suttogta Niniane. - De miért?

Morgaine tudta, hogy az arca olyan, akár a kő.

- Egyszer beszélt nekem erről. Azt mondta, Avalon immár a világon kívül fekszik, a szent tárgyaknak azonban a világban kell maradniuk az ember és az istenek szolgálatára, bármilyen néven nevezzék is őket...

- Meg fogja szentségteleníteni őket - mondta szenvedélyesen Niniane -, annak az Istennek a szolgálatába fogja őket állítani, aki el akar űzni minden más Istent...

A csendben Morgaine hallotta a szerzetesek kántálását. Aztán a napfény megérintette a tükröt, és tűztengerré változtatta, amely elárasztotta Morgaine fejét és szemét, izzott, égetett, és a felkelő nap fényében úgy tetszett, mintha az egész világ egy lángoló kereszt fényében lobogna... Morgaine becsukta a szemét, kezével eltakarta az arcát.

- Hadd menjenek - suttogta Holló. - Az Istennő úgyis gondot visel majd arra, ami az övé...

Morgaine ismét hallotta a szerzetesek kántálását - Kyrie eleison, Christe eleison... Urunk, könyörülj, Krisztus, könyörülj... A Szent Királyi Jelvények jelképek csupán, az Istennő nyilván azért hagyta őket elveszni, mert Avalonnak már nincs szüksége rájuk, a világba kell kerülniük, az embereket kell szolgálniuk...

A lángoló kereszt még mindig égette Morgaine szemét; eltakarta hát a szemét, és elfordult a fénytől.

- Még én sem tudom érvényteleníteni a merlin esküjét. Nagy esküt esküdött, és megkötötte a földdel a Nagy Frigyet a király helyett, és most esküszegő lett, és az életével lakol. De mielőtt elbánnék az árulóval, az árulással kell foglalkoznom. A Szent Királyi Jelvényeket vissza kell juttatni Avalonba, akkor is, ha a tulajdon kezemmel kell elhoznom őket. Hajnalban indulok Camelotba.

És Morgaine hirtelen rájött tervének befejezésére is, mert suttogva megszólalt Nimue.

- Nekem is mennem kell? Az én feladatom, hogy bosszút álljak az Istennő nevében?

Ő, Morgaine gondoskodik majd a Szent Királyi Jelvényekről. Hiszen az ő gondjaira voltak bízva, és ha elfoglalta volna itt méltó helyét, ahelyett, hogy belemerül a keservébe, majd csak a maga kényelmével törődik, mindez nem történt volna meg. De az áruló megbüntetésének eszköze Nimue lesz.

- Kevin sosem látta Nimue-t. Az Avalonban élők közül a merlin sosem látta azokat, akik elzártan és némaságban éltek. És ahogyan az Istennő büntetései esetében mindig, most is a merlin tulajdon védtelen erősségének kell okoznia a bukását.

Lassan beszélt, a kezét ökölbe szorítva... hogy is tudott egyáltalán ellágyulni az árulóval szemben?

- Camelotba mégy, Nimue. Gwenhwyfar királyné unokahúga és Lancelet lánya vagy. Megkéred a királynét, hogy a hölgyei között lakozhass, és arra is megkéred, hogy titkolja el, még Arthur előtt is, hogy Avalonban éltél. Ha kell, tettesd akár azt is, hogy kereszténnyé lettél. És ott megismerkedsz majd a merlinnel. Van egy súlyos gyengesége. Azt hiszi, azért kerülik a nők, mert csúf és nyomorék. És az olyan nőért, aki nem mutat iránta félelmet és undort, az olyan nőért, aki ismét megmutatja neki a férfiasságot, amelyre áhítozik, amelytől fél, bármit megtesz, odaadná az életét is... Nimue - nézett a rémült lány szemébe -, az ágyadba kell csalnod. Olyan bűbájt kell bocsátanod rá, hogy a rabszolgád legyen testestől, lelkestől.

- És aztán... - kérdezte reszketve Nimue -, mi lesz aztán? Meg kell ölnöm?

Morgaine válaszolt volna, de Niniane megelőzte.

- Amilyen halált te adhatnál neki, túlságosan gyors lenne az ilyen árulónak. Meg kell bűvölnöd, aztán el kell hoznod Avalonba, Nimue. Itt hal majd meg az árulók keserves halálával a tölgyfaligetben.

Morgaine is reszketett: tudta, milyen sors vár az árulóra. Elevenen megnyúzzák, aztán a tölgyfa hasadékába szorítják, majd a nyílást sövényfonadékkal és vályoggal úgy fedik be, hogy csak annyi hely maradjon, hogy az áldozat levegőt kapjon, mert ha megfulladna, túlságosan gyorsan érné a halál... Lehajtotta a fejét, rejteni próbálta reszketését. A vakító napfény eltűnt a vízről; az égbolt halvány felhői cseperésztek.

- A munkánk véget ért - mondta Niniane. - Jöjj, anyám...

De Morgaine elhúzta a vállát.

- Nem ért véget. Nekem is Camelotba kell mennem. Meg kell tudnom, milyen célra használta az áruló a Szent Királyi Jelvényeket. - Sóhajtott; azt remélte, hogy soha többé nem kell elhagynia Avalon partjait, de másként nem lehetett elintézni azt, aminek meg kellett történnie.

Holló kinyújtotta a kezét. Iszonyatosan reszketett, Morgaine már attól félt, hogy összeesik; suttogni kezdett, tönkrement hangja olyan volt, mint holmi távoli sziszegés, vagy amikor szél rázza a halott faágakat.

- Nekem is mennem kell... az a sorsom, hogy ne nyugodjak ott, ahol az elődeim egytől egyig az elvarázsolt országban... veled megyek, Morgaine.

- Nem, nem, Holló - tiltakozott Morgaine. - Te nem!

Holló sosem hagyta el Avalont, de legalább ötven éve nem... nem élne túl egy ilyen utazást! De bármit mondhatott, Holló eltökéltségén nem változtatott; reszketett a félelemtől, de rendíthetetlen maradt: látta a sorsát, ezért mindenáron Morgaine-nal kellett mennie.

- De én nem úgy utazom, ahogyan Niniane menne, papnői díszben, avaloni gyaloghintón, nem teljes pompában vonulok be Camelotba - érvelt Morgaine. - Öreg parasztasszonynak öltözöm, ahogyan annak idején Viviane tette.

De Holló a fejét rázta.

- Amelyik utat te meg tudod járni, Morgaine, azt én is meg tudom járni.

Morgaine mégis halálos félelmet érzett: nem önmagáért, hanem Hollóért.

- Ám legyen - mondta végül, és felkészültek az útra.

És még aznap útnak indultak, Nimue teljes pompában, a királyné rokonaként, főútvonalakon haladva, Morgaine és Holló pedig koldusasszonyok göncében, titkos és mellékutakon, gyalogszerrel tartottak Camelot felé.

Holló erősebb volt, mint Morgaine hitte volna; ahogy ballagtak nap mint nap, lassan és gyalogosan, néha úgy tetszett, Holló az erősebb. Húsmaradékot koldultak tanyáknál, kutyának kitett kenyeret loptak egy gazdaság hátsó udvaráról, az egyik éjszakát egy elhagyott villában töltötték, a másikat egy szénakazalban. És az utolsó éjszakán, néma utazásuk során először, Holló megszólalt.

- Morgaine - mondta, amint egymás mellett feküdtek a köpenyükbe burkolózva a szalma árnyékában -, holnap húsvét lesz Camelotban, oda kell érnünk hajnalra.

Morgaine megkérdezhette volna, miért, de tudta, hogy Holló úgysem válaszolna mást, mint hogy látta, hogy ez a sorsuk. Ezért így felelt.

- Akkor már hajnal előtt indulunk. Nincs messzebb innen egy órai járásnál. Ha előbb szóltál volna, Holló, mehettünk volna tovább is, és alhattunk volna Camelot árnyékában.

- Nem lehetett - mondta Holló. - Féltem. - És Morgaine tudta, hogy a társa sír a sötétben. - Úgy félek, Morgaine, úgy félek.

- Mondtam, hogy Avalonban kellett volna maradnod! - mondta nyersen Morgaine.

- De el kell végeznem az Istennő munkáját - suttogta Holló. - Hosszú esztendőkön át élveztem Avalon biztonságát, és most anyánk, Ceridwen egész lényemet követeli cserében a tőle kapott menedékért és biztonságért... de félek, úgy félek. Morgaine, szoríts magadhoz, ölelj meg, annyira félek...

Morgaine magához ölelte és megcsókolta, ringatta, mint a gyermeket szokás. Aztán mintha együtt lépnének be valami nagy csendbe, magához vonta Hollót, simogatta, cirógatta, a testük szinte eszelősen tapadt egymáshoz. Egyikük sem szólt, de Morgaine úgy érezte, hogy a világ különös és szentséges ritmusra lüktet körülöttük, és fény sem volt, csak a hold sötét oldalának sötétje - nő ölelt nőt, az életre mondva igent a halál árnyékában. Ahogyan szűzleány és legény a tavaszi hold fényében a Beltane-tüzeknél igent mond az életre a tavaszi olvadásban és az üzekedésben, amely halált hoz a férfira a mezőn és a gyermekágyban a nőre, a feláldozott Isten árnyékában és sötétjében -, a sötét hold alatt Avalon papnői úgy szólították együtt az Istennőt és a csendben ő válaszolt nekik... Végül némán feküdtek egymás karjában, és a síró Holló végre megnyugodott. Halotti nyugalomban feküdt, és Morgaine, akinek végre normálisra lassult a szívverése, azt gondolta, El kell őt engednem akár a halál árnyékába is, ha ez az Istennő akarata...

És még sírni sem tudott.

Ügyet sem vetett senki a két, már nem fiatal parasztasszonyra abban a tömegben és zűrzavarban, amely Camelot kapujánál volt ezen a reggelen. Morgaine megszokta ezt; Holló, aki elvonultan élt oly sokáig még a csendes Avalonban is, csontfehérre sápadt, és igyekezett rongyos kendője mögé rejtőzni. Morgaine is a kendőjébe burkolózott - néhányan felismerhették volna Morgaine úrnőt, még akkor is, ha a hajába ősz csíkok vegyültek, és parasztruhát viselt.

Egy marhakupec, aki egy borjút hajtott át az udvaron kis híján legázolta Hollót, és vadul szidni kezdte, amikor az csak bosszúsan bámult rá.

- A nővérem siketnéma - mondta gyorsan Morgaine, és a férfi arca nyomban megváltozott.

- Szegény pára... nézd csak, menjetek oda, ma mindenkinek jó ebédet adnak a király csarnokának alvégénél. Talán sikerül beosonnotok, és láthatjátok őket, amikor bevonulnak. A király valami nagy dologra készül az egyik pappal a csarnokban. Faluról jöttetek, nem ismeritek a szokást? Hát akik errefelé élnek, azok mind tudják a királyról, hogy sosem ül le a nagy ünnepi lakomához, amíg nem történik valami nagy csoda, és azt hallottuk, hogy ma valami igazán csodálatos fog történni.

Nem kétlem, gondolta megvetőn Morgaine, de csak köszönetet mondott a kupecnek abban a durva, falusi tájszólásban, amelyet ilyenkor használt, és a csarnok vége felé húzta Hollót. A terem gyorsan telt, mindenki tudta, milyen bőkezű Arthur király az ünnepeken, és sokan jól tudták, hogy egész évben nem ehettek olyan jót, amilyet ezen a napon kapnak. A levegőben sülő hús illata szállt, és Morgaine körül sokan tettek máris mohó megjegyzéseket. Morgaine-nak csak felkavarodott tőle a gyomra, és Holló sápadt rémült arcát látva inkább visszahúzódott.

Nem kellett volna eljönnie. Én voltam az, aki nem láttam, hogy a Szent Királyi Jelvények veszélyben vannak; én voltam az, aki nem láttam, hogy a merlin áruló. És miután megtettem, amit tennem kell, hogyan menekülhetek vissza Avalonba Hollóval, aki ilyen állapotban van?

Találtak egy sarkot, ahol észrevétlenül meghúzódhattak, és viszonylag jól látták, hogy mi történik. A csarnok felső végében állt a Kerekasztal, amely vidéken már szinte legendás volt és a nagy emelvény a királynak és a királynénak, és Arthur lovagjainak a neve rá volt festve a székükre. A falakat tarka zászlók díszítették. És az Avalonban töltött évek mértékletessége után Morgaine mindezt ízléstelennek és rikítónak találta.

Jó idő múlva mocorgás támadt, valahol trombiták harsantak, és suttogás futott végig a tolongó tömegen. Fura lesz kívülről látnom az udvart, miután évekig a része voltam, gondolta Morgaine. Cai kinyitotta a terem felső végében lévő nagy ajtót, és Morgaine megborzongott - Cai felismeri őt, bármilyen ruhát viseljen is! De ugyan miért nézne éppen feléjük Cai?

Hány évet töltött csendesen sodródva Avalonban? Nem tudta. Ám Arthur még magasabbnak, még felségesebbnek látszott, a haja olyan szőke volt, hogy senki nem tudta volna megmondani, akadnak-e ősz szálak is a gondosan fésült fürtökben. Gwenhwyfar is, bár a keble megereszkedett a pompás ruha alatt, egyenesen tartotta magát, és karcsú volt, mint mindig.

- Nézzétek, milyen fiatalnak látszik a királyné - mondta Morgaine egyik szomszédja -, pedig Arthur abban az esztendőben vette el, amikor az első fiam született, és nézzetek rám. - Morgaine a beszélő pillantott, aki fogatlan volt és görbe, mint az íj. - Úgy hallottam, hogy a király boszorkány nővére, Tündér Morgaine mindkettejüknek varázsszert adott, hogy fiatalok maradjanak...

- Varázsszer ide vagy oda - csattant fel egy másik fogatlan banya -, ha Gwenhwyfar királynénak minden este meg reggel ki kellett volna ganajoznia a tehénistállót, minden évben szülnie kellett volna egy kölyköt, aztán jó időben, rossz időben szoptatnia kellett volna, nem sok maradt volna a szépségéből, hogy az Isten áldja meg! Minden úgy van, ahogy van, de azért nem bánnám, ha valamelyik pap megmagyarázná, miért a királynénak jut az életben minden jó, nekem meg minden nyomorúság?

- Ne morogj - mondta az első beszélő. - Ma megtöltheted a pocakodat, látni fogod az uraságokat meg a hölgyeket, és tudod jól, mit mondtak arról a régi druidák, hogy miért van úgy, ahogy van. Gwenhwyfar királynénak azért jutnak szép ruhák, ékszerek meg királynénak való élet, mert az előző életeiben jót cselekedett, a hozzád meg hozzám hasonlók pedig azért csúfak és szegények, mert tudatlanok voltunk, és ha ebben az életünkben megfontoljuk, mit teszünk, egyszer majd ránk köszönt a jó szerencse.

- Ej, te - zsémbelt a másik öregasszony -, papok, druidák, mind egyformák. A druidák azt mondják, a papok meg azt, hogy ha teljesítjük a kötelességünket ebben az életben, a mennyországba jutunk, Jézussal fogunk lakozni és lakomázni, és soha többé nem jövünk vissza erre a komisz világra! Mindnek egy a vége, bármit beszéljenek is: egyesek nyomorúságban születnek, és nyomorúságban halnak meg, másoknak meg minden a kedvük szerint van!

- És úgy hallottam, a királyné nem boldog - szólalt meg a csoportból egy újabb öregasszony. - Mert hiába királyné, nem szült egyetlen gyermeket sem, nekem meg van egy derék fiam, aki műveli a földemet meg egy lányom, aki a szomszéd gazda felesége meg még egy lányom, aki Glastonburyben szolgál az apácáknál. És Gwenhwyfar királynénak el kellett fogadnia sir Galahadet, Lancelet meg a tulajdon unokahúga, Elaine fiát Arthur örökösének!

- No igen, ezt mondják a népnek - mondta egy negyedik öregasszony -, de tudom, amit tudok, amikor Gwenhwyfar királyné távol volt az udvartól Arthur uralkodásának hatodik vagy hetedik esztendejében... igen, akkoriban... azt hiszitek, nem számolgatott talán mindenki? A mostohaöcsém felesége konyhalány volt az udvarnál, és a mostohaöcsém szerint mindenki azt beszélte, hogy a királyné nem az ura ágyában tölti az éjszakáit...

- Hallgass, vén pletykafészek - mondta az első beszélő. - Csak hallja meg a fecsegésedet valamelyik kamarás, a tóba merítenek, mint boszorkányt! Én mondom, hogy Galahad jó lovag, és jó király lesz, éljen sokáig Arthur király! És kit érdekel, hogy kicsoda az anyja? Jómagam úgy vélem, Arthur félrelépésének gyümölcse: olyan szőke, mint a király. Aztán nézzétek csak sir Mordredet - róla mindenki tudja, hogy a király fattya valami szajhától.

- Én rosszabbat hallottam - mondta az egyik asszony. - Azt hallottam, hogy Mordred egy tündér boszorkány fia, és Arthur a lelkéért cserében fogadta az udvarába, hogy száz évig éljen - majd meglátjátok, hogy nem öregszik, az ott, sir Mordred. És nézzétek csak Arthurt! Ötvenévesnél is idősebb, mégsem látszik többnek egy jó harmincasnál.

Egy másik öregasszony mondott valami csúnyát, majd így folytatta:

- Mit számít nekem ez az egész? Ha az ördög ilyesmiben sántikált volna, ezt a Mordredet Arthur hasonmásává formálhatta volna, hogy mindenki fogadja el Arthur fiának! Arthur anyja Avalon ősi véréből való volt - sosem láttátok Morgaine úrnőt? Fekete volt, ahogyan az Lancelet is, a rokona... Én bizony inkább hiszem azt, amit korábban beszéltek, hogy Mordred Lancelet fattya Morgaine úrnőtől! Elég csak rájuk nézni - meg aztán Morgaine úrnő csinos is volt a maga módján, amilyen kicsike és fekete volt.

- Nincs a hölgyek között - állapította meg az egyik asszony, mire az a banya, aki ismert az udvarnál egy konyhalányt igen határozottan magyarázni kezdett.

- Mert összeveszett Arthurral, és elment Tündérhonba, de mindenki tudja, hogy mindenszentek éjszakáján a kastély körül repked mogyorópálcán, - és aki megpillantja, nyomban megvakul.

Morgaine rongyos köpenyébe temette az arcát, hogy ne hallják a nevetését, Holló viszont felháborodottan nézett Morgaine-ra, de ő a fejét rázta; csendben kellett maradnia, nem volt szabad figyelmet kelteniük.

A lovagok elfoglalták a megszokott helyüket. Mielőtt leült, Lancelet körülpillantott, és Morgaine egy pillanatig úgy érezte, hogy észrevette őt, hogy találkozott a tekintetük, és megborzongott, és lehúzta a fejét. Kamarások járták a csarnok mindkét végét, bort töltöttek a lovagoknak és hölgyeiknek, jó barna sört jókora bőrtömlőkből az alsó végen összegyűlt parasztoknak. Morgaine odatartotta a kupáját és Hollóét is, és amikor Holló a fejét rázta, élesen rászólt.

- Idd ki! Úgy nézel ki, mint a halál, és erősnek kell lenned, bármi jöjjön is.

Holló a szájához emelte a kupát, de alig tudott nyelni, és a asszony, aki azt mondta, hogy Morgaine úrnő csinos volt a maga módján, megkérdezte:

- Tán beteg a nővéred?

- Meg van rémülve - felelte Morgaine -, sosem járt még az udvarban.

- Ugye milyen szépek, az uraságok meg a hölgyek? Micsoda látvány! És hamarosan finom vacsorát kapunk - mondta Hollónak az asszony. - Hé, tán siket is?

- Nem siket, de néma - felelt ismét Morgaine. Azt hiszem, abból megért valamit, amit én mondok neki, de más szavát nemigen érti.

- Most, hogy mondod, úgy látom, csökött is - mondta az asszony, és megpaskolta Holló fejét, ahogyan a kutyáét szokás. - Mindig ilyen volt? Elég baj, és neked kell gondoznod. Derék asszony vagy. Ha ilyen gyerek születik, a szülők gyakran kikötik az erdőben egy fához, mint valami kóbor kutyát, te meg még az udvarba is elhoztad. Nézzétek az aranypalástos papokat! Az ott Patricius püspök, azt beszélik, a maga földjéről mind elűzte a kígyókat... képzeld csak el! Szerinted bottal kergette el őket?

- Arra mondják ezt, hogy kiűzte az összes druidát - őket szokás a bölcsesség kígyóinak nevezni - mondta Morgaine.

- Ugyan honnan tudhatná egy hozzád hasonló? - mondta megvetőn Morgaine faggatója. Én biztosan tudom, hogy kígyók voltak, de különben is, a sok nagyokos, a druidák meg a papok mind összetartanak, sosem civódnának!

- Meglehet - mondta Morgaine, nem akarván nagyobb figyelmet kelteni, és tekintetével megkereste Patríciust. A püspök mögött ment valaki szerzetesi csuhában - egy púpos, nehezen mozgó alak -, vajon mit keres a merlin a püspök kíséretében? Meg kellett tudnia, még ha kérdezősködésével felhívta volna magára a figyelmet, akkor is. - Mi következik? Gondolom, reggel már hallgattak misét a kápolnában az urak meg a hölgyek...

- Úgy hallottam - mondta az egyik asszony -, hogy mivel olyan kevesen férnek a kápolnába, ma különleges mise lesz itt az egész népségnek vacsora előtt... látod, a püspök emberei ott viszik fehérrel letakarva az oltárt meg mindent. Pszt... figyelj!

Morgaine azt hitte, eszét veszi a düh meg a csüggedés. Képesek úgy megszentségteleníteni a Szent Jelvényeket egy keresztény misével, hogy többé meg se lehessen őket tisztítani?

- Jöjjetek mind közelebb, emberek - szólalt meg a püspök - mert a régi rend ma átadja helyét az újnak. Krisztus győzedelmeskedett az összes régi és álságos istenek felett, akik mostantól fogva az ő neve alá rendeltetnek. Mert az Igaz Krisztus megmondotta az emberiségnek, hogy Én vagyok az út, az igazság és az élet. És megmondotta azt is, hogy senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam, mert nincsen más név a Mennyek alatt, a melyben megváltathatsz. És e jelben azután mindazon dolgok, amelyeket hamis isteneknek szenteltek, mielőtt az emberiség tudtára jött volna az igazságnak, - mostan Krisztusnak szenteltetnek és az egy Igaz Isten szolgálatára...

Ám Morgaine nem hallott többet; egyszeriben rájött mit terveztek tenni - Nem! Felesküdtem az Istennőnek. Ezt a szentségtörést nem engedhetem! Megfordult, és megérintette Holló karját; még itt, a zsúfolt teremben is nyitottak voltak egymásra. Az Istennő szent jelvényeivel akarják megidézni a Jelenlétet... amely az Egy... csakhogy annak a Krisztusnak a szűkös nevében, aki az isteneket démonoknak nevezi, ha nem az ő nevében fordulnak hozzájuk!

A kehely, amelyet a keresztények miséiken használnak a víz elemének invokációja, ahogyan a tál, amelyre a megszentelt kenyeret teszik a föld elem szent tálja. És most, az Istennő ősi tárgyainak segítségével akarják megidézni korlátolt Istenüket; ugyanakkor az Istennő kristálytiszta forrásából a szent földön feltörő, tiszta víz helyett a kelyhet borral szentségtelenítik meg!

Az Istennő kelyhében, ó, Anyánk, Ceridwen üstje van, amelyből az összes ember tápláltatik, amelyből az emberek az összes földi jót nyerik. Az Istennőt szólítottátok, ó, dőre papok, de elviselitek-e a jelenlétét, ha eljő? Morgaine összekulcsolta a kezét, és élete legszenvedélyesebb imáját suttogta. A papnőd vagyok, ó, Anyám! Könyörgöm, használj kedved szerint!

Érezte az erő lefelé áradását, érezte, amint egyre magasabb és magasabb lesz, amint az erő átáramlik a testén és a lelkén és eltölti őt; már nem érzékelte Holló két kezét, amelyek támogatták, amelyek kehelyként töltötték tele őt a szent jelenlét szentséges borával...

Előreindult, és látta, hogy Patrícius döbbenten hátrál előle. Nem volt benne félelem, bár tudta, hogy halálos a szent jelvényeket felkészületlenül érinteni - hogyan készítette fel vajon Kevin a püspököt? gondolta józan tudatának aprócska részével. Ezt a titkot is elárulta? Teljes bizonyossággal tudta, hogy egész élete felkészülés volt erre a pillanatra, amikor mint maga az Istennő emelte két kezével magasba a kelyhet.

Később egyesek azt mesélték, hallotta Morgaine, hogy a Szent Kelyhet egy csillogó fehérbe öltözött szűz vitte körbe; mások azt állították, hogy viharos szél tört a terembe, és sok-sok hárfa szólt. Csak Morgaine tudta, hogy a kelyhet ő emelte fel, és az úgy sugárzott a két keze közt, mint valami csillogó ékszer, egy rubint, egy eleven, dobogó szív a két kezében... a püspökhöz lépett, és az térdre hullt előtte, amint Morgaine azt suttogta:

- Igyál. Ez a Szent Jelenlét...

A püspök ivott, és Morgaine egy pillanatra kíváncsi lett volna, vajon a püspök mit láthatott, de aztán a pap elmaradt mögötte, amint továbbhaladt, vagy maga a kehely haladt tovább, magával húzva őt... nem tudta volna megmondani. Számtalan szárny suhogását hallotta maga előtt, és édes illatot érzett, amely nem volt se tömjén, se parfüm... A kehely, mondták később egyesek, láthatatlan volt; mások szerint ragyogott, mint egy nagy csillag, elvakított mindenkit, aki rá nézett... A teremben mindenkinek a tányérjára olyan étel került, amelyet a legjobban szeretett... ezt a mesét később Morgaine újra meg újra hallotta, ebből tudta, hogy amit vitt, az Ceridwen üstje volt. Ám a többi történetre nem volt magyarázata, de nem is kellett. Ő az Istennő, és azt teszi, amit akar...

Amint elment Lancelet előtt, hallotta, hogy a férfi babonás áhítattal suttogja:

- Te vagy az, anyám? Vagy álmodom?...

És Morgaine túláradó gyengédséggel tartotta az ajkához a kelyhet; ma mindannyiuk anyja volt. Még Arthur is letérdelt Morgaine előtt, amint a kehely elhaladt az ajka előtt.

Én vagyok minden: Szűz és Anya és az, aki a halált adja. Magát okolja, aki megvet, ti, akik nem tiszteltek más neveket, ti tudjátok, hogy én vagyok az Egy... A nagy csarnokban egyedül Nimue ismerte fel őt, gondolta Morgaine, egyedül a lány nézett rá döbbent felismeréssel; igen, Nimue-t úgy nevelték, hogy bármely alakjában felismerje az Istennőt.

- Te is, gyermekem - suttogta végtelen együttérzéssel Morgaine, és Nimue letérdelt inni, és rajta keresztül Morgaine a kéjvágy és a bosszúvágy rezdülését érezte, és azt gondolta, Igen, részem ez is...

Morgaine megingott, és érezte, ahogy Holló ereje megtartja... talán Holló mellette volt, és fogta a kelyhet? Vagy ez illúzió volt csupán, és Holló még mindig a sarokban kuporgott, és csak erőfolyammal támogatta Morgaine-t, amely mindkettőjükből a kelyhet tartó Istennőbe áramlott..? Később Morgaine maga sem tudta, valóban körbehordozta-e a kelyhet, vagy ez is része volt csupán a nagy varázslatnak, amelyet az Istennőnek szőtt... mégis úgy tetszett neki, hogy körbehordozta a kelyhet a nagy csarnokban, és minden férfi és asszony letérdelt, és ivott belőle, hogy elárasztotta az édes, áldott békesség, hogy mintha azok a nagy szárnyak repítették volna, amelyeknek a hangját hallotta... és akkor egyszerre ott volt előtte Mordred arca.

Nem a te anyád vagyok, Mindenkinek az Anyja vagyok...

Galahad sápadt volt, szinte önkívületben az áhítatos félelemtől. Vajon ő az élet kelyhének látta-e, vagy Krisztus szent kelyhének? És számított-e ez? Gareth, Gawaine, Lucan, Bedivere, Palomides, Cai... az összes régi lovag és sokan, akiket Morgaine nem ismert, és úgy tetszett végül, hogy a való világ terein túl tolongtak, és mindazok, akik valaha köztük voltak, azok is, akik elhagyták már ezt a világot, eljöttek, hogy egyesüljenek velük a Kerekasztalnál - Ectorius, a Badon-hegynél esztendőkkel korábban elesett Lot; az ifjú Drustan, akit Marcus gyilkolt meg féltékeny dühében; Lionel, Bors, Balin és Balan kéz a kézben, testvérek ismét a halál kapuin túl... mindazok, akik valaha is a Kerekasztalhoz gyűltek, régen és most, ma összejöttek itt ebben az időn túli percben, Taliesin bölcs szeme előtt. És aztán Kevin térdelt Morgaine előtt, az ajka előtt a kehely...

Még te is. A mai napon mindent megbocsátok... bármi jöjjön is az eljövendő időkben...

Végül a saját ajkához emelte a kelyhet, és ivott. Édes volt az ajkán a Szent Kút vize, és bár látta, hogy a csarnokban mindenki eszik-iszik, amikor maga is beleharapott a kenyérbe, úgy tetszett, mintha az édes mézes süteménybe harapott volna, amelyet Igraine sütött Tintagelben, amikor ő még gyermek volt.

Visszahelyezte a kelyhet az oltárra, ahol az csillagként ragyogott...

Most! Most, Holló, a Nagy Varázslatot! Az összes druidák minden ereje kellett ahhoz, hogy Avalont eltávolítsák ettől a világtól, de most nem kell ily sokat tennünk... a kehelynek és a tálnak és a lándzsának el kell tűnnie... mindörökre el kell tűnniük ebből a világból, biztonságosan el kell jutniuk Avalonba, hogy halandó soha többé ne érinthesse, meg ne gyalázhassa őket. És soha többé nem használjuk őket mi sem a magunk mágiájához a kőkörökben, mert bemocskolta őket az a néhány perc, amelyet keresztény oltáron töltöttek. Ám soha többé meg nem szentségtelenítik őket annak a szűkmarkú Istennek a papjai, akik minden más igazságot tagadnak...

Morgaine érezte Holló kezét, az ő kezébe kapaszkodó másik két kezet, és úgy tetszett, a Holló két kezén túl további kezeket is érez, nem tudni kiéit... és a csarnokon mintha hatalmas széllökés söpört volna végig még egyszer, és vége lett. Fehér nappali fény áradt be a terembe, és az oltár csupasz és üres volt, csak a fehér terítő hevert ott összegyűrve, kopár-üresen. Morgaine látta Patrícius püspök rémült arcát.

- Isten eljött közénk - suttogta a püspök -, és ma az élet borát ittuk a Szent Grálból...

Gawaine ugrott fel.

- De ki lopta el a szent kelyhet? - kiáltotta. - Fátyol takarta el... esküszöm, útra kelek, hogy felleljem, és visszahozzam ide, az udvarba! Erre a küldetésre szánok egy esztendőt meg még egy napot, amíg tisztábban nem látom, mint most itt...

Hát persze, hogy ismét Gawaine az, gondolta Morgaine, mindig ő néz szembe először az ismeretlennel! Ám így is Morgaine kezére játszott. Galahad sápadtan, izgalomtól ragyogva állt fel.

- Egy esztendőt mondtál, sir Gawaine? Esküszöm, ha kell, egész életemet annak szentelem, hogy színről színre lássam a Szent Grált...

Arthur felemelte a kezét, szólni akart, de mindenkit elragadott a láz, és mind fennhangon kiáltoztak, esküdöztek, fogadkoztak egyszerre.

Nincs immár a szívüknek kedvesebb ügy, gondolta Morgaine. A háborúkat megnyerték, az országban béke van. A háborúk között még a cézároknak is volt annyi esze, hogy légióikkal utakat építessenek, vagy új földek meghódítására küldjék őket. Ez a küldetés, vélik, ismét egyesíti őket a régi tűzzel. Most megint a Kerekasztal lovagjai, csakhogy ez szétszórja őket a négy világtáj felé... annak az Istennek a nevében, akit Avalon fölibe akarnál helyezni, Arthur! Az Istennő úgy cselekszik, ahogyan kedve tartja...

Mordred is felállt, és beszélt, ám Morgaine csak a földön elterült Hollót látta. Körötte a vén parasztasszonyok még mindig a finom ételekről-italokról fecsegtek, amelyeket az üst varázsának segítségével megízleltek.

- Fehér bor volt, dús és édes, akár a friss méz meg szőlő... csak egyetlenegyszer, sok-sok éve kóstoltam ilyet...

- Szilvás lepény volt, tele mazsolával, szilvával és sűrű, vörösboros krémmel... soha még ilyen jót...

Ám Holló némán feküdt ott, halálsápadtan, és amikor Morgaine lehajolt hozzá, megállapíthatta, amit már akkor tudott, amikor először pillantotta meg ott fekve. A Nagy Varázslat súlya túlságosan sok volt a rémült papnőnek; keményen tartotta magát, segítette a Nagy Varázslatot, amíg a Grál el nem jutott Avalonba, minden erejével önzetlenül segítette Morgaine-t elvégezni az Istennő munkáját; és amikor ez az erő visszahúzódott, magával ragadta Holló életét is. Morgaine nagy fájdalommal és csüggedéssel ölelte magához Hollót.

Őt is megöltem. Valóban megöltem most azt, aki még megmaradt nekem, hogy szerethessem... Anyám, Istennő, miért nem lehettem én az? Immár nincs miért élnem, nincs kit szeretnem, és Holló soha nem ártott senkinek, soha, soha...

Morgaine látta, hogy Nimue lejött a királyné mögött elfoglalt helyéről, és a merlinnel beszélgetett bájosan és elragadón, kezét bizalmasan a férfién nyugtatva. Arthur Lancelet-val beszélgetett, mindkettejük arcán könny patakzott; Morgaine látta, amint megölelik-megcsókolják egymást, ahogyan utoljára legénykorukban tették. Arthur otthagyta a barátját, és alattvalói közt a csarnok alsó végé felé indult.

- Minden rendben, emberek?

Mindenki a mágikus lakomáról mesélt neki, de amint Morgaine felé közeledett, valaki elkiáltotta magát.

- Meghalt itt egy siketnéma vénasszony, Arthur uram - túlságosan nagy volt neki az izgalom!

Arthur odament, ahol a halott Holló pihent Morgaine karjában. Morgaine nem emelte fel a fejét. Vajon felismerné-e Arthur, felkiáltana-e, boszorkánysággal vádolná-e?

Arthur hangja gyengéd és ismerős, de tartózkodó volt. Hát persze, gondolta Morgaine, most nem a nővérével, a papnővel, nem egyenrangúval beszél, csak egy ősz, rongyos, sarokban kuporgó parasztasszonnyal.

- A nővéred, jóasszony? Sajnálom, hogy ezt kellett megélned ezen az ünnepen, ám Isten áldott pillanatban ragadta el őt angyalai által. Akarod-e itt eltemetni? Mert itt nyugodhat a templomkertben, ha úgy kívánod.

Körben elakadt az asszonyok lélegzete, és Morgaine tudta, hogy ennél nagyobb kegyet Arthur valóban nem kínálhat. Ám köpenyét még mindig a fejére borítva így felelt:

- Nem.

És aztán, mintha valami kényszerítené, Arthur szemébe nézett.

Oly sokat változtak, mind a ketten... Morgaine öreg volt és viharvert, de Arthur sem volt már az az ifjú Király Bika...

Sem akkor, sem később nem tudhatta Morgaine, hogy Arthur felismerte-e. A tekintetük egy pillanatra találkozott, aztán Arthur gyengéden azt mondta:

- Inkább hazaviszed? Legyen, ahogy kívánod, anyám. Szólj a lovászaimnak, hogy adjanak neked egy lovat. Mutasd meg nekik ezt! - Egy gyűrűt tett Morgaine markába. Morgaine jól összeszorította a szemét a könnyek ellen, és amikor újra kinyitotta, Arthur már nem volt ott.

- Jöjj, segítek vinni - mondta a környező asszonyok egyike, majd egy másik is, és kivitték Holló könnyű testét a csarnokból. És Morgaine kísértést érzett, hogy még egyszer visszatekintsen a Kerekasztal csarnokára, mert tudta, hogy nem látja soha többé, hogy soha többé nem fordul meg Camelotban.

A munkáját véghezvitte, és visszatér Avalonba. Csakhogy immár egyedül. És mostantól már mindig egyedül lesz.

10

A csarnokban folyó előkészületeket szemlélve, Patrícius püspök lágy hangját hallva - Senki sem jöhet az Atyához, ha nem az én nevemet szólítva -, Gwenhwyfar vegyes érzelmekkel tekintett a kehelyre. Lelkének fele így szólt: Ezt a szépséges tárgyat, ahogyan Patrícius is óhajtja, Krisztus szolgálatára kell szentelni; végül a merlin is meghajolt a keresztnek. Ám lelkének másik fele, akarata ellenére, tiltakozott. Nem. Jobb lenne elpusztítani, beolvasztani, ha szükséges, és új kelyhet formálni belőle, amelyet elkészülte első percétől az igaz Isten szolgálatára szentelnek. Mert ez itt az Istennőé, ahogyan nevezik, és az Istennő nem más, mint a nagy parázna, aki kezdettől fogva Isten ellensége... Jól mondják a papok, a nővel jött a gonosz ere a világra, és ekkor összezavarodott, mert nem gonosz mégsem mindaz, ami női - hiszen Isten is nőt választott arra, hogy megszülje a fiát, és maga Krisztus a mennyeket ígérte választott tanítványainak meg az ő nővéreiknek és asszonyaiknak...

Legalább egy közülük elhagyta az Istennőt. Ellágyult az arca, amint Nimue-ra nézett, Elaine lányára, aki igencsak hasonlított a gyermek Elaine-re, csak még szebb volt, mert volt benne valami az ifjú Lancelet huncut vidámságából és táncos kecsességéből. Nimue oly édes és szép volt, hogy Gwenhwyfar el nem tudott képzelni benne semmi rosszat, pedig ez a lány kicsiny gyermekkora óta az Istennő házában élt. És most megbánta a gonosz szolgálatot, és Camelotba jött, s könyörögve kérte, hogy senki se tudja, hogy Avalonban szolgált, még Patrícius püspök se. Még Arthur se. Nehéz lenne Nimue-tól megtagadni bármit is, gondolta Gwenhwyfar; ő maga szívből megfogadta, hogy megőrzi a lány titkát.

Túlnézett Nimue-n, oda, ahol Patrícius állt, készen arra, hogy a kezébe vegye a kelyhet. És akkor...

...és Gwenhwyfar akkor úgy látta, hogy egy hatalmas angyal, akinek két szárnya belevész az árnyékba fénylő alakja mögött emeli a két keze közt magasba a nagy, csillagként sugárzó kelyhet. Bíborvörös, mint a dobogó szív, izzó rubint... nem, olyan kék, mint a mennyek, és mintha az összes kert rózsái, amelyekben Gwenhwyfar valaha is járt mind egyszerre illatoztak volna. És nagy, tiszta illatú szél járta át a csarnokot, és hiába voltak szentmisén, Gwenhwyfar egyszeriben úgy érezte, hogy fel tudna állni a helyéről, és képes lenne kifutni a szabadba, a dombokra, Isten nagy térségeire a hatalmas, gyógyító égbolt alatt. Tudta, a szíve mélyén tudta, hogy soha többé nem fél majd elhagyni szobája és csarnoka börtönét; járni tud majd a nyílt égbolt alatt meg a dombokon félelem nélkül, mert bárhová menjen is, Isten vele lesz. Hitetlenkedve mosolygott, hallotta önnön hangos kacagását, és az a kis, egykor börtönbe zárt valami dühösen kérdezte benne, Szentmisén? Ám az igazi Gwenhwyfar, egyre kacagva még, azt mondta, bár senki sem hallotta, Ha nem lelem örömömet Istenben, akkor mi nekem Isten?

És aztán az édes illatban és az örömben az angyal előtte állt, és az ajkához emelte a kelyhet. Reszketve ivott, a szemét lesütve, ám érintést érzett a fején, és felnézett, és akkor látta, hogy nem angyal az, hanem egy kék fátyolos asszony, nagy, szomorú szemmel. Hang nem hallatszott, de az asszony azt mondotta neki: Mielőtt a Krisztus lett volna, én voltam, és én alkottalak olyannak, amilyen vagy. Ezért, szeretett leányom, feledj minden szégyent, és légy örvendező, mert te is éppen olyan természetű vagy, mint én.

Gwenhwyfar azt érezte, hogy egész teste-lelke színtiszta öröm. Kisgyermekkora óta nem volt ilyen boldog. Még Lancelet karjában sem ismerte ezt az abszolút boldogságot. Ó, bárcsak átadhatnám ezt a szerelmesemnek! Tudta, hogy az angyal vagy bármi volt is az őt megérintő Jelenlét továbbhaladt, és elszomorodott, amiért elhagyta őt, ugyanakkor az öröm ott lüktetett a bensejében, és szerelmesen nézett fel, amint az angyal Lancelet ajkához tartotta az izzó kelyhet. Ó, ha átadhatnék valamit ebből a boldogságból az én bús szerelmesemnek!

A tüzes lángnyelvek és a viharos szél betöltötték a csarnokot, majd elhallgattak. Gwenhwyfar evett és ivott, bár sosem emlékezett rá, hogy mit, csak hogy édes és ízletes volt; és átadta magát az élvezetének. Bármi jött is ma közénk, bizonnyal szentséges az...

Csend borult a csarnokra; csupasznak és üresnek tetszett a halvány déli napfényben, és felállt Gawaine, és elkiáltotta magát. És azután Galahad.

- Esküszöm, hogy egész életemet, ha kell, arra áldozom, hogy színről színre lássam magam előtt a Grált...

Patrícius püspök erőtlennek látszott, és Gwenhwyfarnak eszébe jutott, hogy hiszen öreg; és az oltár, ahol korábban a kehely állt, most üres volt. Gwenhwyfar gyorsan felállt, és a püspökhöz ment.

- Atyám... - mondta, és boroskupát tartott a püspök szájához. Az ivott, és amint kezdett az arca újfent kipirulni, azt suttogta:

- Bizonnyal valami szentséges járt köztünk... valóban az Úr asztalánál ettem, és ittam a kehelyből, amelyből Ő maga azon a szentséges éjszakán, mielőtt kínszenvedése megkezdődött...

Gwenhwyfar érteni kezdte, mi történt: bármi látogatta is meg őket aznap Isten akaratából, látomás volt.

- Láttad-e, királyném, magának Krisztusnak a kelyhét..? - suttogta a püspök.

- Sajnos nem, drága atyám - mondta gyengéden Gwenhwyfar -, talán nem vagyok méltó rá, én egy angyalt láttam, azt hiszem, s egy pillanatig úgy tetszett, mintha Isten Szentséges Anyja állt volna előttem...

- Isten mindegyikünknek látomást adott - mondta Patrícius. - Hogy könyörögtem, hogy látogasson meg minket valami, hogy megihlesse mindezeket az embereket Krisztus igaz látomásának szerelmével...

Gwenhwyfarnak a régi mondás jutott eszébe: Ügyelj rá, hogy miért könyörögsz, mert megadatik neked. Valami bizonyára megihlette az embereket. Egymás után álltak fel, és tettek esküt, hogy egy esztendeig és egy napig fogják űzni azt a valamit. És a Kerekasztal lovagjai most szétszóródnak a négy égtáj felé, gondolta Gwenhwyfar.

Az oltárra pillantott, ahol korábban a kehely volt. Nem, gondolta, Patrícius püspök és Kevin, a merlin tévedett, ahogyan tévedett Arthur is. Az ember nem hívhatja le Istent így, hogy az ő ügyét szolgálja. Isten elfújja az emberi célokat, mint az erős szél, mint az angyalszárnyak suhogása, amelyet ma ebben a csarnokban hallottam, és darabokra tépi őket...

Aztán elcsodálkozott. Mi ütött belém, hogy bírálni merem Arthurt, de még a püspököt is azért, amit tettek? Nézte Arthurt, amint a parasztok és alattvalók közt lépkedett a csarnok alsó végében... ott történt valami, holmi paraszt holtan esett össze, talán nem bírta elviselni a Szent Jelenlét okozta túlzott boldogságot. Arthur bánatosan tért vissza.

- Gawaine, valóban menned kell... Galahad...? Te is, fiam? Bors, Lionel... mi, valamennyien?

- Arthur uram - kiáltotta Mordred. Mint mindig, most is karmazsinvörösben volt, ami oly jól állt neki, s ami már-már karikaturisztikussá növelte hasonlóságát az ifjú Lancelet-hoz.

Arthur hangja gyengéd volt.

- Mi az, kedves fiam?

- Királyom, kérlek, engedd meg nekem, hogy ne menjek erre a küldetésre - mondta Mordred. - Meglehet, valamennyi lovagod feladatául kapta, valakinek mégis csak melletted kell maradnia.

Gwenhwyfart elöntötte a fiatalember iránt érzett gyengédség hulláma. Hát ő Arthur igazi fia, nem Galahad, minden álmok és látomások ellenére! Volt-e hát valóban oly idő, amikor nem kedvelte Mordredet, nem bízott benne?

- Az Isten áldjon meg téged, Mordred - mondta szívből, és a fiatalember rámosolygott.

Arthur meghajtotta a fejét.

- Úgy legyen, fiam - mondta.

Arthur életében először szólította így Mordredet mások előtt; Gwenhwyfar ebből mérhette fel zavarodottságát.

- Isten segítsen mindkettőnket, Gwydion... azaz inkább Mordredet kéne mondanom... amikor lovagjaim szétszóródnak a négy világtáj felé, és egyedül Isten tudja, visszatérnek-e egyáltalán... - Arthur megragadta Mordred mindkét kezét, és Gwenhwyfar úgy látta, hogy egy pillanatra a fia erős kezére támaszkodott.

Lancelet lépett Gwenhwyfarhoz, és meghajolt.

- Úrnőm, búcsút vehetek-e tőled?

Gwenhwyfar úgy érezte, a könnyek épp oly közel álltak hozzá, hogy előtörjenek, mint az öröm.

- Jaj, szerelmem, néked is menned kell? - És Gwenhwyfart nem izgatta, ki hallotta a szavait.

Arthur is zavartan szorongatta rokona és barátja kezét.

- El akarsz hagyni minket, Lancelet?

Lancelet bólintott; volt az arcában valami elragadtatott, túlvilági, ragyogó. Tehát őt is meglátogatta az a végtelen boldogság? De akkor miért kell a nyomába erednie? Hiszen benne is ott kell lennie.

- A hosszú évek során, szerelmem - mondta Gwenhwyfar - állandóan azt hajtogattad, hogy nem vagy valami jó keresztény. Miért kell hát elfutnod tőlem erre a küldetésre?

Látta, hogy Lancelet keresi a szavakat, de végül a férfi megszólalt.

- A hosszú évek során sosem tudtam, vajon Isten nem csupán holmi régi mese-e, amellyel a papok ijesztgetnek minket. Most láttam... - Megnedvesítette az ajkát, kereste a szót a szavakon túlira. - Most láttam... valamit. Ha ilyen látomást tud felidézni, lett légyen Krisztustól vagy az ördögtől...

- Bizonnyal Istentől jött - szólt közbe Gwenhwyfar.

- Ezt mondod te, mert te láttad, te tudod - mondta Lancelet, és a szívére szorította Gwenhwyfar kezét. - Én nem tudom... úgy tetszik, anyám űzött gúnyt belőlem, vagy minden Isten Egy, ahogyan Taliesin mondogatta... most a soha meg nem tudás sötétsége és a csüggedésen túli fény közt hánykolódom, ami azt súgja... - És ismét csak kereste a szavakat. - Mintha egy nagy harang hívott volna, a távolból, egy fénypont, mint a mocsári fények, mondván, Kövess... és tudom, hogy az igazság, a valódi igazság ott van, ott, már majdnem elérem, ha képes vagyok követni, és félrehúzni az őt elleplező fátylat... ott van, ha el tudom érni, én Gwenhwyfarom. Megtagadnád-e tőlem a küldetést most, amikor végre tudom, hogy valóban van valami feltalálásra érdemes?

Mintha kettesben lettek volna egy szobában, nem a csarnokban az egész udvar előtt. Gwenhwyfar tudta, hogy minden másban uralkodik a férfin, de ki állhat egy ember és önnön lelke közé? Isten nem találta méltónak Lancelet-t, hogy megadja neki ezt a bizonyosságot és boldogságot, Gwenhwyfar nem csodálta hát, hogy a férfinak a keresésére kell indulnia, mert ha ő érezte volna azt, hogy ott van, ám bizonyosság nélkül, ő is kutatással töltötte volna egész további életét. Megfogta a férfi mindkét kezét, és úgy érezte, mintha megölelte volna mindenki szeme láttára, fényes napvilágnál.

- Menj tehát, szerelmem, és Isten jutalmazza kutatásodat az igazsággal, amelyet keresel.

- Isten legyen mindig veled, királyném - mondta a férfi -, és engedje, hogy egyszer még visszatérjek hozzád.

Aztán Arthurhoz fordult, de Gwenhwyfar nem hallotta, mit beszéltek, csak azt látta, hogy Lancelet megöleli Arthurt, ahogyan akkor tette, amikor még mind fiatalok és ártatlanok voltak.

Arthur, kezét Gwenhwyfar vállán pihentetve, nézett a távozó után.

- Néha úgy érzem - mondta halkan -, hogy Lance a legjobb közülünk.

És Gwenhwyfar túláradó szeretettel fordult ehhez a jó emberhez, aki az ura volt.

- Én is, legdrágább szerelmem.

Arthur pedig valami meglepővel válaszolt.

- Mindkettőtöket szeretlek, Gwen. Soha ne hidd, soha, hogy kevesebb vagy nekem bárminél ezen a földön. Szinte örülök, hogy nem szültél nekem fiat - tette hozzá majdnem suttogva -, mert akkor azt hihetnéd, csak azért szeretlek, így pedig elmondhatom neked, hogy mindennél jobban szeretlek, kivéve a kötelességemet ez iránt a föld iránt, amelyet Isten a gondjaimra bízott, és erre nem lehetsz féltékeny...

- Nem - mondta halkan Gwenhwyfar. És most tökéletesen komolyan, fenntartás nélkül kimondta. - És én is szeretlek téged, Arthur, sose kételkedj benne.

- Soha, egy pillanatig sem kételkedtem benne, drága szerelmem. - És az asszony mindkét kezét az ajkához emelte, és megcsókolta, és Gwenhwyfart ismét az a hatalmas és túláradó boldogság töltötte el. Melyik eleven asszony kapott ilyen sokat az élettől, hiszen ennek a világnak a két legkülönb férfiúja szeret engem?

Köröttük újra felhangosodtak az udvar zajai, figyelmet követelt a mindennapi élet. Kiderült, hogy mindenki mást látott: angyalt; a Grált körbehordozó szüzet; mások, ahogyan Gwenhwyfar, mintha a Szűzanyát látták volna; és sokan, igen-igen sokan nem láttak semmit, csak vakító fényességet, és elteltek békességgel és boldogsággal, és kedvenc ételüket-italukat vették magukhoz.

Aztán híre terjedt, hogy Krisztus kegyelméből amit láttak, maga a Grál volt, amelyből Krisztus az Utolsó Vacsorán ivott tanítványai körében, amikor megtörte a kenyeret, és elosztotta a bort, mintha az ősi áldozat teste és vére lett volna. Talán Patrícius püspök bocsátotta útjára ezt a mesét akkor, amikor mindenki meg volt zavarodva, és senki sem tudta pontosan, hogy mit látott?

Morgaine is mesélt neki egy történetet, idézte fel keresztet vetve Gwenhwyfar: a Názáreti Jézus, mondták Avalonban, ifjú korában idejött tanulni Glastonbury bölcs druidái közé, és a halála után a nevelőapja, Arimatheai József idejött, és a földbe szúrta a botját, amely virágba borult, így lett a Szent Csipkebokor. Nem látszik-e nagyon is hihetőnek, hogy ugyanez a József hozta ide az áldozati kelyhet? Biztos, hogy ami történt, szentséges volt... bizonyára szent lehetett, mert ha nem Istentől jött, akkor nem lehetett más, mint felettébb gonosz varázslat, és ilyen szépség, ilyen boldogság lehet-e gonosz?

De bármit mondott is a püspök, gondolta reszketve Gwenhwyfar, gonosz ajándék volt. A lovagok egymás után álltak fel, és lovagoltak el a küldetést követve, és Gwenhwyfar más szinte üres csarnokon pillantott végig. Elmentek, mind a lovagok elmentek, kivéve Mordredet, aki felesküdött a maradásra és Cait, aki túlságosan öreg és nyomorék volt ahhoz, hogy ellovagoljon. - Arthur elfordult Caitól - Gwenhwyfar tudta, hogy az ura bizonyára vigasztalta Cait, amiért az nem tudott ellovagolni a többiekkel -, és azt mondta:

- Jaj, nekem is velük kellett volna lovagolnom, de nem tehettem. Nem zúzhatom porrá az álmaikat.

Gwenhwyfar odalépett, és maga töltött bort az urának, és sajnálta, hogy nem a saját lakrészükben vannak, hanem itt maradtak magukra a Kerekasztal csarnokában.

- Arthur, te tervezted azt, ami történt... mondtad nekem, hogy valami döbbeneteset terveztek húsvétra...

- Igen - dőlt hátra fáradtan ültében Arthur -, de esküszöm neked, nem tudtam, mit tervezett el Patricius püspök vagy a merlin. Tudtam, hogy Kevin idehozta a Szent Királyi Jelvényeket Avalonból. - Kezét a kardjára tette. - Ezt a kardot a koronázásomra kaptam, és most felajánlottam a királyság és Krisztus szolgálatára. Úgy gondoltam, ahogyan a merlin mondta, hogy az ősi világ legszentebb misztériumát Isten szolgálatába kell állítani, mert minden Isten egy, ahogyan Taliesin mindig mondta nekünk. Hajdanán a druidák más neveken szólították Istenüket, ám ezek a dolgok az Isten tulajdonát képezték, ezért Istennek kell őket adni. Mégsem tudom, mi történt ma a csarnokban.

- Te nem tudod? Te? Nem úgy láttad-e tán, hogy valódi csoda tanúi voltunk, hogy maga Isten szállt le közénk megmutatni, hogy a Szent Grálnak őt kell szolgálnia?

- Néha úgy hiszem - mondta lassan Arthur -, máskor eltűnődöm... nem a merlin bűbája bűvölt-e el mindannyiunkat, hogy látomást lássunk, és így gondoljuk? Mert a társaim íme elmentek tőlem, és ki tudja, visszatérnek-e valaha is? - Arthur most felemelte a fejét, és Gwenhwyfar mintha igen messziről látta volna, hogy a szemöldöke immár teljesen ősz, és szőke haja is alaposan őszül.

- Nem tudtad, hogy Morgaine itt volt? - kérdezte Arthur.

- Morgaine? - Gwenhwyfar a fejét rázta. - Nem, nem tudtam... miért nem jött köszönteni minket?

Arthur mosolygott.

- Te kérded? Igen nagy nemtetszésünkkel távozott az udvartól. - Arthur ajka megfeszült, keze az Excalibur markolatát kereste, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy ott függ az oldalán. Most egy ócska és durva, csúf hüvelyben volt; Gwenhwyfar sosem merte megkérdezni, mi lett azzal a hüvellyel, amelyet Morgaine készített egykor Arthur számára, de most már sejtette, hogy az lehetett a vita oka.

- Te nem tudod, hogy Morgaine fellázadt ellenem. A kedvesét, Accolont akarta helyettem a trónra ültetni...

Gwenhwyfar korábban úgy érezte, hogy az örömteli látomás után soha többé nem fog haragudni senkire; és most Morgaine iránt is inkább szánalmat érzett, és Arthur iránt is, aki egykor úgy szerette a nővérét, úgy megbízott abban, aki elárulta.

- Ezt miért nem mondtad el nekem? Én sosem bíztam Morgaine-ban.

- Azért - szorította meg Gwenhwyfar kezét Arthur. - Azt hittem, nem leszek képes elviselni, amikor kijelented, hogy te sosem bíztál benne, és hogy milyen gyakran óvtál tőle. De Morgaine ma itt volt öreg parasztasszonynak öltözve. Öregnek látszott, Gwenhwyfar, öregnek, ártalmatlannak és betegnek. Talán azért jött, hogy még egyszer megnézze a helyet, ahol egykor magas polcon ült, és talán hogy még egyszer lássa a fiát... Idősebbnek látszott, mint anyánk a halálakor... - és elhallgatott, és az ujjain számolt. - De hiszen úgy is van, jómagam is idősebb vagyok, mint apám valaha is volt, én Gwenhwyfarom... Nem hinném, hogy Morgaine valami rosszban sántikált, s ha mégis, hát a szent látomás megakadályozta benne... - és elhallgatott. Gwenhwyfar biztos ösztönével tudta, hogy Arthur nem akarja hangosan kimondani, hogy még mindig szereti Morgaine-t, és hogy hiányzik a nővére.

Ahogy múlnak az évek, oly sok mindent nem tudok elmondani Arthurnak, ő meg nekem... de Lancelet-ról ma legalább mindketten beszéltünk meg a köztünk lévő szerelemről. És Gwenhwyfar egy pillanatig úgy érezte, hogy ez a szerelem élete legnagyobb igazsága, és hogy a szerelmet sosem lehet mérlegelni, hogy ennek ennyi jut belőle, annak amannyi, a szeretet végtelen és örökkévaló áradat, hogy minél jobban szeret, annál több benne a szeretet, amelyet szétoszthat, s amelyet most szét is oszt mindenkinek, hiszen ezt kapta a látomásától.

Még a merlin iránt is szeretetet és gyengédséget érzett ma.

- Nézd, hogy kínlódik Kevin a hárfájával. Küldjek valakit a segítségére, Arthur?

Arthur elmosolyodott.

- Nincs rá szüksége, hiszen Nimue segít neki, látod?

Gwenhwyfar ismét érezte kiáradni a szeretetét, ezúttal Lancelet és Elaine, az általa a legjobban szeretett két ember gyermeke felé. Nimue keze a merlin karja alatt... ahogyan a régi mesében a lánykáról, aki szerelemre lobbant az erdő mélyén élő vadállat iránt! De hát Gwenhwyfar ma még a merlint is szerette, és örült, hogy Nimue ifjú keze segíti a nyomorékot.

És ahogy múltak a napok Camelot szinte üresen maradt udvarában, Nimue egyre inkább Gwenhwyfar sosem volt lányának mutatkozott. A lány figyelmesen és udvariasan hallgatta a királynét, finoman bókolt neki, és rendkívül gyorsan kiszolgálta, bármire volt szüksége. Csupán egy dologban nem nyerte el Nimue Gwenhwyfar tetszését - túlságosan sokat hallgatta a merlint.

- Ma tán kereszténynek nevezi magát, gyermekem - intette a lányt a királyné -, de a szíve mélyén pogány, a druidák barbár rítusai szerint esküdött fel, amelyeket te megtagadtál... de látod, még ma is kígyókat visel a csuklóján!

Nimue megsimogatta a maga selymes csuklóját.

- De hiszen Arthur is viseli őket - mondta szelíden -, s viseltem volna őket én is, ha nem láttam volna a nagy fényességet. A merlin bölcs ember, és egész Britanniában senki nem játszik édesebben a hárfán.

- Íme a kötelék, amely Avalonhoz köt - mondta Gwenhwyfar élesebben, mintsem akarta.

- Ne, ne - mondta Nimue -, kérlek, rokon, ezt sose mondd neki. Avalonban nem látta az arcomat, nem ismer, és nem szeretném, ha hitehagyottnak tartana...

Olyan rémültnek látszott, hogy Gwenhwyfar szeretettel nyugtatta meg.

- Ha nem akarod, hát nem mondom el neki. Még Arthurnak sem mondtam el, hogy Avalonból jöttél hozzánk.

- És annyira szeretem a zenét meg a hárfát - esengett Nimue. - Akkor hát nem szabad beszélnem vele?

Gwenhwyfar engedékenyen mosolygott.

- Apád is pompás zenész volt - egyszer mesélte, hogy az anyja hárfát adott a kezébe játékszernek, amikor még ahhoz is kicsi volt, hogy játék kardot fogjon, és megtanította bánni a húrokkal. Jobban kedvelném a merlint, ha maradna a hárfájánál, és nem kívánna Arthur egyik tanácsosa lenni. - Megborzongott. - Számomra az az ember szörnyeteg.

- Sajnálom, hogy ennyire ellenére vagy, rokon - mondta türelmesen Nimue. - Hiszen ő nem tehet róla - bizonyára szívesebben lenne olyan jóvágású, mint apám és olyan erős, mint Gareth.

Gwenhwyfar lehajtotta a fejét.

- Tudom, hogy ez nem irgalmas cselekedet a részemről... de gyermekkorom óta viszolygok a nyomorékoktól. Nem tudom, nem Kevin látványától vetéltem-e el utoljára, amikor fiat szülhettem volna. És ha Isten jó, nem az következik-e ebből, hogy ami Istentől való, az szép és tökéletes, ám ami csúf és torz, az a gonosztól való?

- Nem - mondta Nimue -, én egyáltalán nem így látom. Maga Isten tette próbára a népeket a Szentírás szerint, hiszen Jóbot leprával és kelésekkel sújtotta, és Jónást elnyelte a nagy hal. És választott népének újra meg újra szenvednie kellett, még maga Krisztus is szenvedett. Azt hihetnénk, ezek az emberek azért szenvednek, mert Isten úgy akarja, hogy másoknál jobban szenvedjenek. Talán Kevin valamilyen nagy bűnért vezekel szenvedéseivel, amelyet egy korábbi életében követett el.

- Patrícius püspök szerint ez nem keresztény elgondolás, és egyetlen kereszténynek sem szabad elhinnie ezt a förtelmes hazugságot... hogy újra meg újra megszületünk. Hiszen akkor hogyan jutunk a mennybe?

Nimue elmosolyodott, mert eszébe jutott, amikor Morgaine azt mondta neki, Soha ne hivatkozz nekem többé arra, hogy mit mondott neked Griffin atya. Már majdnem ezt mondta Gwenhwyfarnak, de aztán inkább megőrizte a szelídséget.

- Dehogy, rokon, a Szentírásban áll, hogyan faggatták az emberek Keresztelő Jánost, hogy kicsoda ő. És egyesek azt mondták Jézus Krisztusra, hogy “Illyés ő, a ki eljövendő vala”. Mire Jézus azt felelte, “Illyés immár eljött, és nem ismerek meg őt”. S az emberek tudták - ez áll a Szentírásban -, hogy Jézus Jánosról beszélt. Ha tehát maga Jézus hitt benne, hogy emberek újraszületnek, hogyan lehetne az rossz, ha az emberiség is hinne benne?

Gwenhwyfar csodálkozott, hogyan ismerhette meg Nimue ilyen jól a Szentírást Avalonban. Aztán eszébe jutott, hogy Morgaine is többet tudott a szent írásokról, gondolta sokszor, mint ő maga.

A papok talán azért nem akarják, hogy más életekre gondoljunk - mondta Nimue -, mert azt akarják, hogy ebben az életünkben legyünk nagyon jók. Sok pap hiszi, hogy már nem sok idő van hátra a világ végéig és Krisztus újabb eljöveteléig, és attól félnek, hogy az emberek majd megvárnak egy újabb életet, hogy akkor legyenek jók, és nem marad elegendő idejük a tökéletesedésre Krisztus eljöveteléig. Ha az emberek tudnák, hogy újraszületnek, törekednének-e tökéletességre ebben az életben?

- Számomra ez a tan veszélyesnek látszik - mondta Gwenhwyfar -, mert ha az emberek azt hinnék, hogy valamelyik életében minden ember megváltatik, mi tartaná vissza őket attól, hogy bűnt kövessenek el ebben az életükben, ha úgyis Isten irgalma diadalmaskodik végül?

- Nem hiszem, hogy a papoktól, az Isten haragjától vagy bármi mástól való félelem valaha is visszatartaná az emberiséget a bűntől - mondta Nimue -, csak az, ha az összes életeik során elegendő bölcsességre tesznek szert ahhoz, hogy tudják: hibázni hasztalan, és a rossz nem kifizetődő.

- Hallgass, gyermek! - mondta Gwenhwyfar. - Még meghallja valaki, hogy micsoda eretnekségeket beszélsz! Bár igaz - mondta egy kis szünet után -, hogy húsvét napja óta úgy érzem, örök kegyelem van Isten szerelmében, és talán Isten nem törődik annyira a bűnökkel, amennyire ezt egyes papok szeretnék elhitetni velünk... és talán most én is eretnekséget beszélek!

Nimue csak mosolygott, és magában azt gondolta, Nem azért jöttem az udvarba, hogy felvilágosítsam Gwenhwyfart. A küldetésem veszélyesebb, és nem az én dolgom, hogy elmondjam neki az igazságot: egy napon minden férfiúnak, de minden asszonynak is el kell jutnia a megvilágosodásig.

- Te nem hiszel Krisztus második eljövetelében, Nimue?

Nem, gondolta Nimue, nem hiszek, én abban hiszek, hogy a nagy megvilágosodottak, amilyen Krisztus is, csak egyszer jönnek, sok-sok, a bölcsesség megszerzésével töltött élet után, aztán örökre eltávoznak az örökkévalóságba; de hiszem, hogy az isteni lények más nagy mestereket küldenek majd, hogy az igazságot hirdessék az emberiségnek, és az emberiség mindig a kereszttel, a tűzzel és a kövekkel fogja fogadni őket.

- Hogy én mit hiszek, az nem számít, rokon, ami számít, az az igazság. Egyes papok azt prédikálják, hogy Istenük a szeretet Istene, mások meg azt, hogy gonosz és bosszúálló. Néha azt hiszem, a papokat azért küldték, hogy megbüntessék az embereket; minthogy Krisztus szavait a szeretetről nem hallgatták meg, Isten elküldte a papokat a gyűlölet és a vakbuzgóság üzenetével. - És itt Nimue elhallgatott, mert nem akarta megharagítani Gwenhwyfart.

De a királyné csak ennyit mondott:

- Ismertem ilyen papokat, Nimue.

- És ha némely papok rossz emberek - mondta Nimue -, nem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy némely druidák pedig jó emberek.

Az érvelésben hibának kell lennie, gondolta Gwenhwyfar, de nem tudott rájönni, hogy hol.

- Nos, drágám, talán igazad van. De felfordul a gyomrom, amikor a merlinnel látlak. Bár tudom, hogy Morgaine jó véleménnyel volt róla... az udvarnál azt is beszélték, hogy szeretők voltak. Gyakran eltűnődtem, hogy olyan finnyás nő, mint Morgaine, hogy engedhette meg, hogy az az alak hozzá érjen.

Ezt Nimue nem tudta, és gondosan elraktározta tudatában hivatkozási alapul. Innen ismerte volna Morgaine a merlin védtelen erősségeit? Csak ennyit mondott:

- Az Avalonban tanultakból a leginkább a zenét szeretem, a Szentírásból pedig a leginkább a zsoltárszerző van kedvemre, aki azt mondja, dicsérjük az Urat fuvolával és hárfával. És Kevin megígérte, hogy segít nekem hárfát szerezni, mert a magamé nélkül jöttem el. Küldethetek érte, rokon?

Gwenhwyfar habozott, de nem tudott ellenállni a fiatal lány mosolyában rejlő bájos kérésnek.

- Hát persze, drága gyermekem.

11

Egy idő múlva megjelent a merlin - nem, gondolta Nimue, emlékeznem kell: immár nem több mint Hárfás Kevin és Avalon árulója - és mögötte egy szolga cipelte Úrnőmet. Kevin ma már keresztény, nincs olyan törvény, amely kimondaná, hogy más nem érintheti a hárfáját; egyszerűbb, mint maga mellett tartani egy beavatottat, hogy az cipelje Úrnőmet, amikor Kevinnek nincs hozzá ereje.

Kevin két bottal járt, úgy vonszolta meggyötört testét De a hölgyekre mosolygott.

- Királyném és Nimue úrnő, vegyétek úgy, hogy szellemem hódol előttetek, mert rossz testem már nem képes bókolni.

- Kérlek, rokon - súgta Nimue -, mondd neki, hogy üljön le, mert nem bír sokáig állni.

Gwenhwyfar intett, hogy engedélyt ad, és ezúttal örült, hogy rövidlátó, mert nem látta tisztán a torz testet. Nimue egy pillanatra megrémült, hátha Kevin embere avaloni, mert akkor az felismerte és köszöntötte volna, ám egyszerű szolga volt csak udvari öltözékben. Hogyan láthatott Morgaine vagy a vén Holló ennyire előre, hogy Nimue-t már gyermekkorában elzárták a kíváncsi szemek elől, hogy mire nővé érik, legyen Avalonban egy teljesen kiképzett papnő, akit a merlin nem ismer látásból? Nimue tudta, hogy eszköz csupán a világ nagy munkájában, akinek nincs más fegyvere, mint a szépsége és a megőrzött szüzessége, ezekkel kell bosszút állnia az Istennő nevében ezen az emberen, aki mindannyiukat elárulta.

Nimue a saját székéből még egy párnát tett a merlin karja alá. Kevin csontjai szinte átszúrták a bőrét, és amikor a lány egy pillanatra a férfi könyökéhez ért, úgy érezte, a duzzadt ízületek szinte tüzelnek. És Nimue-t ekkor szánalom fogta el, és egy pillanatig lázongott magában.

Az Istennő szemlátomást már bosszút állt! Ez az ember már éppen eleget szenvedett! Az ő Krisztusuk egy napig szenvedett a kereszten, ezt az embert egész életére beteg testének keresztjére feszítették!

Másokat viszont megégettek a hitükért, és nem törtek meg, nem árulták el a misztériumokat. Nimue megkeményítette a szívét, és édesen szólalt meg.

- Merlin uram, játszanál-e nekem a hárfádon?

- Neked bármikor, úrnőm - mondta gazdag hangján Kevin -, azt játszom, amit kívánsz, és sajnálom, hogy nem az ősi bárd vagyok, aki úgy tudott játszani, hogy a fák is táncra perdültek.

- Jaj, ne! - nevetett Nimue. - Mihez kezdenénk, ha idejönnének táncolva? Csupa föld lenne az egész csarnok, és az összes szolgáló sem tudná kitakarítani! Kérlek, hagyd ott a fákat, ahol vannak, és énekelj!

A merlin a hárfára tette a kezét, és játszani kezdett. Nimue mellette ült a földön, nagy szemével egyenesen a férfi arcát leste. A merlin úgy nézett a lányra, ahogyan egy nagy kutya néz a gazdájára: alázatos rajongással és teljes belefeledkezéssel. Az ilyen érzelmet Gwenhwyfar szinte magától értetődőnek tekintette. Ő maga oly gyakran volt intenzív rajongás tárgya, hogy soha nem gondolkodott el rajta - az emberek egyszerűen így hódolnak a szépségnek. Talán mégis figyelmeztetnie kellene Nimue-t, nehogy megszédüljön tőle. Csak azt nem értette, hogyan képes Nimue ilyen közel merészkedni a férfi csúfságához, ilyen figyelmesen nézni a férfit.

Volt valami Nimue-ban, amit Gwenhwyfar nem értett. A lány koncentrációja valahogy nem egészen az volt, aminek látszott. Nem az az élvezet volt, ahogyan egyik muzsikus élvezi a másik muzsikáját, vagy a naiv fiatal lány rajongása a sokat látott, érett férfi iránt. Nem, gondolta Gwenhwyfar, és nem volt ez hirtelen támadt szenvedély sem; azt ő is megértette volna, és bizonyos szempontból együtt is érzett volna vele - hiszen maga is ismerte a hirtelen mindent lebíró szerelmet, amely elsöpör minden akadályt. Villámcsapásként érte őt, és lerombolta minden reményét abban, hogy a házassága Arthurral jó és megfelelő lehet. Átok volt, Gwenhwyfar mégis tudta, hogy olyasmi, ami önmagából adódik, amin sem neki, sem Lancelet-nak nincs hatalma. Megbékélt vele, és el tudta volna fogadni, ha megtörtént volna Nimue-val is - még ha Kevin, a merlin igencsak valószínűtlen tárgya lehetett is ilyen szenvedélynek. De ez nem az volt... Gwenhwyfar nem sejtette, honnan tudja ezt, de tudta.

Egyszerű kéjvágy? Kevin részéről az is lehetett volna - Nimue gyönyörű volt, és bár a merlin igen óvatos volt, Nimue lángra lobbanthatta bármelyik férfit; ám Gwenhwyfar azt nem tudta elképzelni, hogy Nimue-t hasonlóképpen lángra gyújthatta ilyen férfi, amikor Gwenhwyfar legtakarosabb ifjú lovagjaival udvarias volt ugyan, de hűvös és elérhetetlen.

A merlin lábánál ülő Nimue érezte, hogy Gwenhwyfar nézi őt. De tekintetét nem fordította el Kevinről. A magam módján elvarázsolom Kevint, gondolta. A céljához az kellett, hogy a férfi teljesen rá bízza magát, a rabszolgája és az áldozata legyen. És Nimue ismét elnyomta magában a fellobbanó szánalmat. Ez az ember rosszabbat tett, mintha egyszerűen elárulta volna a misztériumokat és a titkos tanításokat; magukat a szent tárgyakat adta a keresztények kezére, hogy megszentségtelenítsék őket. Nimue könyörtelenül elutasította következő gondolatát, miszerint a keresztények nem megszentségteleníteni, hanem megszentelni szándékoztak a jelvényeket. A keresztények mit sem tudtak a misztériumok belső igazságairól. És a merlin mindenképen elárulta kimondott esküjét.

És megjelent az Istennő, hogy megelőzze a megszentségtelenítést. Nimue kellőn ismerte a misztériumokat ahhoz, hogy tudja, mit látott; most is beleborzongott, amikor arra gondolt, hogy mi történt a lovagokkal azon az ünnepnapon. Nem egészen értette, ám tudta, hogy a legnagyobb szentséget érintette.

És a merlin ezt szentségtelenítette meg. Nem, meg kell halnia az áruló kutyának.

A hárfa elhallgatott.

- Van számodra egy hárfám, úrnőm - mondta Kevin -, ha elfogadod. Magam készítettem a saját kezemmel legénykoromban Avalonban, mielőtt először ide jöttem. Készítettem többet is, amelyek jobbak, de jó ez is, és régóta hordozom. Ha elfogadod, a tiéd.

Nimue tiltakozott, hogy az ajándék túlságosan becses, de magában örvendezett. Ha a birtokába kerül valami, ami ennyire fontos személyesen a férfinak, amit a saját kezével és a saját munkájával készített az úgy köti majd hozzá a merlint, mintha egy hajfürtje vagy egy csepp vére lenne. Még Avalonban sem sokan voltak annyira járatosak a mágiában, hogy tudják, ilyen messzire hat a mágia, hogy az olyan valami, ami ilyen szorosan összefonódott a szellemmel és a szívvel és a szenvedéllyel - és Nimue rájött, hogy a zene Kevin legfőbb szenvedélye -, többet őriz a lélekből, mint amennyit a testről levágott hajfürt őriz a test lényegéből.

Ő maga, önnön akaratából tette a kezembe a lelkét, gondolta elégedetten Nimue. Amikor Kevin odahozatta a hárfát, Nimue cirógatta a hangszert; kicsi és durva jószág volt ugyan, ám a fa simára kopott ott, ahol Kevin testéhez támaszkodott, és a merlin ujjai szeretettel érintették a húrokat... még most is gyengéden ért hozzájuk.

Nimue kipróbálta a hangszert. A hárfa hangja valóban jó volt; Kevinnek sikerült létrehoznia a tökéletes ívet és szerkezetet, amitől a hangterelő lemez a legédesebben verte vissza a húrok hangjait. És ha mindezt kölyökkorában mívelte azzal a kacska kezével... Nimue-ba ismét szánalom és fájdalom hasított, Miért nem maradt a muzsikánál, miért kellett magas államügyekbe avatkoznia?

- Túlságosan is jó vagy hozzám. - Nimue szándékosan remegő hangon beszélt, hadd higgye a férfi, hogy szenvedély az, nem diadalmámor... ezzel hamarosan az enyém lesz, testestől-lelkestől.

Csakhogy még korán volt. Avalonnak a Nimue vérében lévő nagy hullámai azt súgták, hogy a hold növekszik; ilyen nagy varázslatot pedig csak a sötét hold idején lehet végezni, amikor az Úrnő nem ontja fényét a világra, és kiderülnek rejtett céljai.

Nimue nem engedheti, hogy Kevin szenvedélye áthágja a határokat, sem az ő együttérzése a férfi iránt.

Teliholdkor kívánni fog; a kötelék, amelyen dolgozom, kétélű kard... én is kívánni fogom őt, ezt nem tudom megakadályozni. Mert a bűvölet csak akkor totális, ha bűvölő és megbűvölt egyaránt részese, és Nimue az iszonyat görcsével tudta, hogy az általa szőtt bűbáj visszahat rá is, őt is bilincsbe veri. Nem képes szenvedélyt és vágyat mímelni, éreznie kell őket. Tudta, és félelem szorította össze a szívét, hogy amikor a merlin tehetetlen lesz az ő kezében, ő maga éppoly tehetetlen lehet a merlinében. S mi lesz akkor belőlem, ó, Istennő, Anyám... túlságosan nagy árat kell fizetnem... hadd ne jöjjön rá, kérlek, úgy félek...

- Nos, Nimue, drágám - mondta Gwenhwyfar -, most, hogy immár hárfa van a kezedben, játszol és énekelsz nekem?

Nimue hagyta, hogy a haja elfátyolozza az arcát, és félénken a merlinre nézett.

- Muzsikáljak?

- Kérlek - mondta a férfi. - A hangod édes, és hallom, hogy a kezed bűbájt varázsol elő a húrokból...

Valóban úgy lesz, ha az Istennő segít. Nimue a húrokra tette a kezét, és tudta, hogy nem játszhat semmiféle avaloni dalt, amelyre a férfi emlékezhet, amelyet felismerhet. Olyan ivónótát kezdett játszani, amelyet az udvarnál hallott, s amelynek a szövege nem illett szűz lány szájába; látta, hogy Gwenhwyfar megbotránkozott, és azt gondolta, helyes, ha megbotránkoztatja illetlen viselkedésem, nem fogja túlságosan mélyen vizsgálni az indítékaimat. Aztán egy panaszos dalt játszott és énekelt, amelyet egy északi hárfástól hallott, egy gyászos éneket egy halászról a tengeren, aki otthona fényeit lesi a parton.

És a dal végén felállt, és szégyenlősen a férfira nézett.

- Köszönöm, hogy használhattam a hárfádat. Elkérhetem máskor is, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból a kezem?

- Neked ajándékozom - mondta Kevin. - Miután hallottam, milyen muzsikát varázsol elő belőle a kezed, nem lehet másé. Tartsd meg, kérlek. Sok hárfám van.

- Túlságosan jó vagy hozzám - susogta Nimue -, de most, hogy már képes leszek magamnak muzsikálni, azért ne hagyj el, ne fossz meg az élvezettől, hogy a te zenédet hallgathatom.

- Játszom neked, amikor csak kívánod - mondta Kevin, és Nimue tudta, hogy szívből beszél. Úgy mozdult, hogy a férfi testét súrolja, amikor előrehajolt a hárfáért.

Olyan halkan mondta, hogy Gwenhwyfar ne hallja.

- Puszta szavak nem képesek kifejezni a hálámat neked. Talán jő idő, amikor találok rá megfelelőbb módot.

Kevin kábán nézett a lányra, és Nimue merészen nézett vissza a férfi szemébe.

Kétélű bűbáj valóban. Áldozata vagyok én is...

Kevin távozott, és Nimue engedelmesen ült Gwenhwyfar mellett, és igyekezett a fonásra összpontosítani.

- Milyen gyönyörűen játszol, Nimue - mondta Gwenhwyfar. - Nem kell kérdeznem, hol tanultad... Egyszer Morgaine-tól is hallottam ezt a panaszdalt.

Nimue nem nézett Gwenhwyfarra, úgy kérdezte.

- Mondj nekem valamit Morgaine-ról. Elhagyta Avalont, mielőtt én ide jöttem. Egy király felesége volt... Lothianban, igaz?

- Észak-Walesben - kezdte Gwenhwyfar.

Nimue teljesen tisztában volt ezzel, mégsem hazudott teljesen. Morgaine rejtély volt számára, és tudni szerette volna, milyennek látták Morgaine úrnőt, akik ebben a világban ismerték.

- Morgaine az egyik udvarhölgyem volt - mesélte Gwenhwyfar. - Arthur adta mellém a menyegzőnk napján. Persze Arthur egészen másutt nevelkedett, így maga is alig ismerte a nővérét, másként...

Amint figyelmesen hallgatta a történetet, az érzelmek felismerésében járatos Nimue megállapította, hogy Gwenhwyfar Morgaine iránti ellenszenve mögött más is van: tisztelet, áhítatos félelem, még némi gyengédség is. Ha Gwenhwyfar nem lenne ilyen fanatikusan, esztelenül keresztény, szívből szeretné Morgaine-t.

Amikor Gwenhwyfar Morgaine-ról beszélt, igaz, hogy gonosz varázslónőnek mondta, mégsem hozakodott elő azzal az ájtatos ostobasággal, amitől Nimue kis híján elsírta magát. Ám nem tudott teljesen Gwenhwyfarra figyelni. A szenvedélyes érdeklődés szobraként ült ott, a megfelelő pillanatokban csodálkozott és rémüldözött, de legbelül zavart volt:

Félek; éppúgy a merlin rabszolgája és áldozata lehetek, ahogyan ő az enyém...

Istennő, Nagy Anya! Nem nekem kell szembenéznem vele, hanem neked...

A hold növekedett; még négy éjszaka volt hátra teliholdig, és Nimue máris érezte, amint ébredezik az élet hulláma. A merlin átható tekintetére gondolt, bűbájos szemére, hangjának szépségére, és tudta, hogy mélységesen belegabalyodott a maga szőtte bűbájba. Már egy csepp undort sem érzett a férfi torz teste iránt, csak a benne áradó életerőt érzékelte.

Ha teliholdkor adom magamat neki, gondolta, akkor mindkettőnk élethullámait magával sodorja az ár, akkor válnak az én céljaim az övéivé, akkor olvadunk egy testté... a vágy fájdalma és kínja járta át, vágyta annak az érzékeny kéznek a simogatását, ajkán akarta érezni a férfi meleg leheletét. Minden egyetlen éhségként sajgott benne, és Nimue tudta, hogy ez legalábbis részben a férfi vágyának és tehetetlen dühének visszhangja; a mágikus kapocs, amelyet ő hozott létre kettejük között azt jelentette, hogy a férfi gyötrelme az ő gyötrelme is volt.

Amikor az élet teljes a teliholdnál, akkor fogadja el az Istennő szerelmese testét...

Nem volt a dolog teljesen hihetetlen. Nimue a királyné bajnokának és a király legjobb barátjának a lánya volt. Kevin pedig merlin volt, nem keresztény pap, ezért nem volt tilos házasodnia. Az udvar tetszéssel fogadna egy ilyen előkelő frigyet, még ha néhány hölgy megdöbbenne is, mert nem értené, hogyan adhatja a finom testét Nimue olyan férfinak, akit ők szörnyetegnek tartanak. Arthur bizonyára tudja, hogy azok után, amit tett, Kevin nem térhet vissza Avalonba, ám helye van az udvarnál királyi tanácsosként. Ráadásul mindenkit felülmúló muzsikus. Lesz számunkra hely és boldogság... amikor a hold kiteljesedik, és élettel telik csordultig, Kevin gyermeket ültet a méhembe... és én örömmel fogom kihordani... Kevin nem született szörnyeteg, gyermekkorában sérült ennyire... a fiai szépek lesznek... és ekkor Nimue leállította magát, megdöbbentették önnön erőteljes álomképei. Nem, nem szabad ilyen mélyen belemerülnie a varázslatba. Meg kell tagadnia magát, még ha a növekvő holdtól az ereiben lüktető vér maga a kín és a tehetetlenség is. Várnia kell, várni, várni...

Ahogyan várt hosszú évekig... Az is varázslat, amikor a nő átadja magát az életnek. Avalon papnői tudták ezt, amikor a mezőn feküdtek Beltane éjjelén, és az Istennő életét keltették életre saját testükben és szívükben... de még erősebb a varázs, ha az erőt megőrizzük, ha az áradatot eltorlaszoljuk. A keresztények tudtak erről valamit, amikor ragaszkodtak hozzá, hogy szent szüzeik szüzességben és elzárkózva éljenek, hogy ennek a megzabolázott erőnek a sötétebb lángjával égjenek; hogy szűz papjaik minden felgyülemlett erejüket a maguk - amilyen, olyan - misztériumaiba töltsék. Nimue ezt az erőt érezte Holló legkisebb szavában vagy gesztusában is, hiszen sosem pazarolt szót semmi hétköznapira, így Holló ereje, amikor szabadjára engedte, hatalmas volt. Gyakran tűnődött Avalonban egyedül a templomban, amikor tilos volt találkoznia a többi lánnyal vagy részt venni a szertartásokon, amikor olyan erővel érezte ezt az életerőt az ereiben, hogy néha hisztérikus zokogásba tört ki, és a haját tépte, az arcát karmolta... miért állították őt félre ezért, miért kell neki megkönnyebbülés nélkül viselnie mindennek a rettenetes súlyát? De bízott az istennőben és mestereiben, és most rá bízták ezt a nagy munkát, és nem bukhat el a gyengesége miatt.

Erővel teli edény volt, mint a Szent Királyi Jelvények, amelyek érintése felkészületlenül halálos volt, és hosszú felkészülésének mindez az ereje arra szolgál majd, hogy a merlint magához kösse... de meg kell várnia, hogy az áramlat visszahúzódjon, majd újra feltöltődjön; a sötét hold idején a másik áramlatot kell választania, amelyik a hold másik oldaláról jön... nem termékeny, hanem meddő, egyáltalán nem élet, hanem az emberi életnél ősibb fekete mágia...

És a merlin mindezt tudja; ismeri a sötét hold és a meddő méh átkát... annyira elbűvölhette tehát Nimue, hogy azon sem csodálkozik, miért a tavasz áradásakor utasítja el őt a lány, miért a sötét hold idején hívja magához. Nimue-nak egy előnye van: Kevin nem tudja, hogy Nimue tud ezekről, és sosem látta a lányt Avalonban. Csakhogy kettejük kötése kétirányú, és ha Nimue képes olvasni a férfi gondolataiban, az is olvashat a lányéiban; Nimue-nak tehát állandóan résen kell lennie, nehogy Kevin belelásson, és megtudja a célját.

Oly teljesen el kell vakítanom vággyal, hogy elfeledjen... elfeledjen mindent, amit Avalonban tanult. Ugyanakkor Nimue nem adhatja meg magát a férfi vágyának, uralkodnia kell a magáén is. Nem lesz könnyű.

Nimue szövögetni kezdte magában a férfira kivetendő következő hálót. Mesélj a gyermekkorodról, mondja majd neki, mondd el, hogyan sérültél meg ilyen súlyosan. Az együttérzés erős kötelék lesz; Nimue tudta, hogyan érinti majd a férfit ujjhegyeivel... és elkeseredetten tudta azt is, hogy nem azért keresi az alkalmakat, hogy Kevin közelében lehessen, hogy érinthesse, mert a munkája ezt követeli, ezt követeli önnön éhsége is.

Képes leszek-e erre a bűvöletre anélkül, hogy önnön pusztulásomat is okoznám?

Nem voltál ott a királyné lakomáján - mondta Nimue szemébe nézve a merlin -, és új dalt írtam neked... Holdtölte volt, és a holdban nagy erő rejlik, úrnőm.

Nimue feszülten nézett a férfira.

- Valóban? Olyan keveset tudok ezekről... tán varázsló vagy, merlin uram? Néha tehetetlennek érzem magam, mintha bűbájt bocsátanál rám...

Nimue elrejtőzött holdtöltekor, mert tudta, ha Kevin a szemébe nézne, olvasna a gondolataiban, és felfedné céljait. Most, hogy a bűvös időszak elmúlt, talán képes lesz vigyázni magára.

- El kell énekelned azt az új dalt. - Nimue hallgatta a dalt, és egész testében reszketett, amint a hárfa húrjai reszkettek a férfi keze alatt.

Nem bírom elviselni, nem bírom... Cselekednem kell, mihelyt eljő a sötét hold. Még egy ilyen áradás, és Nimue tudta, megadná magát az éhség és a vágy áramának, amelyet ő maga alakított ki kettejük között... és nem lennék soha képes elárulni őt... örökké az övé lennék, életem végéig és azon is túl...

Nimue megérintette Kevin torz csuklóját, és az érintéstől végigfutott rajta a vágyakozás. Csak a férfi pupillájának hirtelen kitágulásából, mély lélegzetvételéből tudta, hogyan élte meg az érintést.

Az árulást, gondolta, a sors kérlelhetetlen törvényei szerint az Istennő ezerszeresen bünteti egyik élet után a másikban; elárult és elárulója együtt, szerelemre és gyűlöletre egymáshoz kötve bűnhődnek évezredeken át. De ő ezt az Istennő parancsára tette, őt azért küldték, hogy megbüntessen egy árulót az árulásáért... büntetés járna ezért hát neki is? Ha így volna, nincs igazság az istenek birodalmában sem...

Krisztus azt mondta, az igaz bűnbánat eltöröl minden bűnt...

Csakhogy a sorsot és a mindenség törvényeit nem lehet ilyen könnyen félretenni. A csillagok nem állnak meg pályájukon, mert valaki elkiáltja magát: Állj!

Ám legyen; talán a merlint egy olyan tett részeként árulta el, amelyet egyikőjük még azelőtt követett el, hogy az ősi föld a tenger hullámai alá süllyedt volna. Neki ez a sorsa, nem hívhatja ki. Kevin befejezte a játékot, és lágyan átfogta a lány kezét; mintegy álomban, Nimue ajka érintette a férfiét. Most, most már késő visszafordulni.

Nem. Akkor volt késő visszafordulni, amikor Nimue fejet hajtott, és vállalta a munkát, amelyet Morgaine rá bízott. Akkor volt késő, amikor esküt tett Avalonnak...

- Mesélj magadról - suttogta -, mindent tudni akarok rólad, uram...

- Szólíts Kevinnek.

- Kevin - mondta Nimue, és a hangja lágy és gyengéd volt, s ujjai éppen csak érintették a férfi karját.

Napról napra szőtte bűbáját Nimue érintésekkel és pillantásokkal és elsuttogott szavakkal, s a hold közben egyre fogyott. Az első, gyors csók után visszahúzódott, mintha a férfi megijesztette volna. Így is van. Habár inkább magamtól félek... soha, az elzártság hosszú esztendei alatt soha nem gyanította, hogy képes ilyen szenvedélyre, ilyen éhségre; és tudta, hogy bűbája mindezt nemcsak a férfiban, de önmagában is egyre fokozza. Egyszer, amikor a férfit az elviselhetőnél tovább csigázta suttogó érintéseivel, a férfi arcát súroló hajával, amikor az a hárfája fölé hajolt, Kevin megfordult, megragadta és magához szorította a lányt, aki ezúttal valódi és nem mímelt riadalommal küzdött a férfi ellen.

- Nem... nem... nem tehetem... megfeledkezel magadról... könyörgöm, eressz... - kiáltotta, és amikor a férfi csak még közelebb húzta, és fejét a keblébe fúrta, és csókokkal borította el, a lány halkan sírni kezdett. - Ne, ne, félek, félek...

Kevin akkor elengedte, és szinte kábán elhúzódott tőle. Zihálva lélegzett. Csukott szemmel ült, torz keze erőtlenül csüngött. Egy jó perc múlva szólalt meg halkan.

- Szerelmem, drága fehér madárkám, egyetlen csillagom... bocsáss meg... bocsáss meg...

Nimue rájött, hogy immár igen csak valóságos félelmét is felhasználhatja a céljaihoz.

- Bíztam benned. Bíztam benned... - szipogta.

- Nem kellett volna - mondta rekedten Kevin. - Én sem vagyok több férfinál, de kevesebb sem... - és keserűségében megvonaglott, és hozzátette. - Hús-vér férfi vagyok, és szeretlek, Nimue, és te úgy játszol velem, mint valami ölebbel, és elvárnád, hogy kezes legyek, mint a pónid... Azt hiszed tán, hogy amiért nyomorék vagyok, nem vagyok férfi?

Kevin tudatában Nimue tisztán és mintegy tükröződve látta annak az időnek az emlékét, amikor a férfi ugyanezt mondta az első nőnek, akivel dolga volt, és látta Kevin tudatában és szemében tükröződve Morgaine-t, nem ezt a Morgaine-t, akit Nimue ismert, hanem a sötét és varázslatos nőt, a lágy szavút, mégis félelmetest, az imádottat és rettegettet, mert a szenvedély ködén át Kevin emlékezett rá, milyen gyorsan csap le a villám...

Nimue a férfi felé nyújtotta a kezét, és tudta, hogy a keze remeg, és Kevin sosem fogja megtudni, miért. Gondolatait óvatosan rejtve szólalt meg.

- Sosem hittem azt. Bocsáss meg, Kevin. Csak nem... nem tudtam uralkodni magamon...

És ez igaz. Istennő, ez így van. De nem úgy, ahogyan Kevin hiszi. Amit mondok, nem ugyanaz, mint amit ő hall.

Ám minden szánalma és vágya ellenére Nimue-ban volt némi megvetés is. Másként nem lennék képes elviselni, megtenni, amit teszek... de a vágy irgalmának ilyen pőrén kiszolgáltatott férfi megvetésre méltó... én is reszketek, szenvedek... de nem adom meg magam a testem kénye-kedvének...

És ezért adta meg neki Morgaine ennek a férfinak a kulcsát, ezért tette teljesen az ő kezébe. Most jött el az ideje, hogy kimondja a szavakat, amelyek megszilárdítják a bűbájt, hogy a férfi testestől-lelkestől az övé legyen, hogy elvihesse Avalonba, ahol vár rá a végzete.

Tettess! Tégy úgy, mintha Gwenhwyfar gyarló szüzeinek egyike lennél, akik a lábuk között hordják az eszüket!

- Sajnálom - mondta akadozva - tudom, hogy valóban férfi vagy... sajnálom, hogy féltem... - és hosszú hajának függönyén át nézett a férfira, mert félt, hogy ha Kevin a szemébe nézne, rájönne csalárdságára. - Én... igen, akartam, hogy megcsókolj, de olyan heves voltál, hogy megrémültem. Ez nem a megfelelő időpont és nem a megfelelő hely, valaki meglephet minket, és akkor a királyné megharagudna, hiszen a szüzeinek egyike vagyok, és arra intett minket, hogy ne járjunk férfiakkal...

Van-e annyira bolond, hogy elhiggye ezeket a negédes ostobaságokat?

- Szegény drágám! - Kevin bűnbánó csókokkal borította Nimue kezét. - Vadállat vagyok, hogy így megijesztettelek, annyira szeretlek... annyira szeretlek, hogy nem tudom elviselni! Nimue, Nimue, hát ennyire félsz a királyné haragjától? Nem tudok... - Elhallgatott, nagyot sóhajtott. - Nem tudok így élni... akarod, hogy elhagyjam az udvart? Soha, még soha nem... - megint elhallgatott, aztán a lány kezét két keze közé fogta. - Nem tudok nélküled élni. Vagy az enyém leszel, vagy meghalok. Hát nincs benned semmi szánalom, szerelmem?

Nimue lesütötte a szemét, hosszan sóhajtott, figyelte a férfi eltorzult arcát, ziháló légzését.

- Mit mondhatnék neked? - suttogta végül.

- Mondd, hogy szeretsz!

- Szeretlek. - Nimue tudta, hogy a megbűvölt nő hangján szólt. - Tudod, hogy szeretlek.

- Mondd, hogy csak nekem adod minden szerelmedet, mondd... jaj, Nimue, Nimue, olyan szép és fiatal vagy, én meg oly csúf és torz, nem tudom elhinni, hogy szeretsz, még most is azt hiszem, álmodom, hogy azért gerjesztettél fel így, hogy aztán kinevesd a szörnyeteget, aki a lábad előtt fetreng, mint egy kutya...

- Nem - mondta Nimue, aztán mintha megrettent volna önnön merészségétől, lehajolt, és két könnyű csókot lehelt a férfi két szemére, mintha két fecske csapott volna le, majd szállt volna tova.

- Nimue, az ágyamba jössz-e?

- Félek... - suttogta a lány - megláthatnak minket, nem merek ilyen szemérmetlen lenni, rajtakaphatnak. - Gyerekesen csücsörítette az ajkát. - Ha rajtakapnának minket, a férfiak téged csak még férfiasabbnak tartanának, és senki nem korholna vagy gyalázna, csakhogy én lány vagyok, rám mutogatnának, mint szajhára vagy még rosszabbra... - és hagyta, hogy könnyek gördüljenek végig az arcán, de legbelül diadalmámort érzett. Most már teljesen a hálómban van...

- Bármit megtennék, hogy megoltalmazzalak, hogy megvédjelek... - Kevin hangja őszinteségtől remegett.

- Tudom, hogy a férfiak szívesen eldicsekednek ártatlan lányok meghódításával - mondta Nimue. - Honnan tudhatnám, nem dicsekszel-e majd Camelot-szerte, hogy elnyerted a királyné rokonának kegyét, és elvetted a lányságát?

- Bízzál bennem, könyörgöm, bízzál bennem... mit tegyek? Miféle bizonyítékát adjam őszinteségemnek? Tudod, hogy a tiéd vagyok, testem, szívem, lelkem, mind tiéd...

Egy pillanatra Nimue megharagudott, Nem kell az átkozott lelked, gondolta, és a feszültségtől meg a félelemtől majdnem sírt. Kevin csak fogta a kezét, és suttogott.

- Hogyan? Mikor leszel enyém? Hogyan bizonyítsam, hogy mindeneknél jobban szeretlek?

Nimue habozott.

- Nem engedhetlek az ágyamba. Egy szobában alszom a királyné négy hölgyével, és bármilyen férfi jönne oda, az őrök elfognák...

Kevin újra csókokkal borította lány kezét

- Édes kis szerelmem, sosem hoznék rád szégyent. Van egy kis vackom... kutyának való szobácska, leginkább azért, mert a király emberei közül senki sem kíván velem lakni. Nem tudom, el mernél-e jönni oda.

- Kell lennie valami jobb módjának... - suttogta lágy hangon a lány. A mindenségit, hogyan javasolhatnám én, anélkül, hogy lehullna a szűzi ártatlanság és ostobaság álcája...? - Nem tudom elképzelni, hogy bárhol a kastélyban biztonságban lennénk, mégis... - Az ülő férfihoz simult, keble Kevin homlokához ért.

A férfi átkarolta, arcát a lány testébe fúrta, a válla reszketett. Aztán megszólalt.

- Ebben az évszakban... meleg és szép az idő, alig esik. Ki mernél-e jönni velem a szabadba, Nimue?

A lány igyekezett nagyon természetesen szólni.

- Bármit mernék, hogy veled lehessek, szerelmem.

- Akkor... ma éjjel?

- Jaj - hőkölt hátra a lány -, a holdfény úgy ragyog, megláthatnak minket... néhány nap múlva, amikor nem lesz hold...

- Amikor a hold sötét... - rezzent össze Kevin, és Nimue tudta, hogy ez a veszélyes pillanat, amikor a gondosan beetetett hal kicsusszanhat a hálóból, elszabadulhat. Avalonban a sötét hold idején a papnők elzárkóztak, és szünetelt minden mágia... csakhogy Kevin nem tudta, hogy ő Avalonból jött.

A félelme lesz erősebb vagy a vágya? Nimue mozdulatlanul állt, csupán ujjai játszadoztak a férfi tenyerében.

- Nyugtalanító időszak az... - mondta Kevin.

- De félek, hogy meglátnak... Nem tudod, mennyire haragudna a királyné, ha megtudná, hogy olyan szemérmetlen vagyok, hogy téged kívánlak... - simult még jobban a férfihoz Nimue. - Kettőnknek pedig nincs szükségünk holdfényre, hogy lássuk egymást...

Kevin ölelte a lányt, arcát a két keble közé temette, mohó csókokkal hintette a két halmot.

- Kicsinyke kedvesem, legyen, ahogy te akarod, lett légyen a hold ragyogó vagy sötét...

- És aztán elviszel Camelotból? Nem akarok megszégyenülni...

- Bárhová - mondta a férfi. - Esküszöm... megesküszöm a te Istenedre, ha akarod.

Nimue közelebb hajolt, ujjai a férfi finom, tiszta, göndör hajába túrtak.

- A keresztény Isten nem szereti a szerelmeseket - súgta -, azt pedig gyűlöli, amikor a nők férfiakkal hálnak... esküdj a te Istenedre, Kevin, esküdj a csuklódon lévő kígyókra...

- Esküszöm - suttogta a férfi, és az eskü értelmétől szinte fodrozott körülöttük a levegő.

Jaj, te bolond, a halálodra esküdtél... Nimue megborzongott, de Kevin, akinek arca még mindig a lány két keble közt pihent, és forró lehelete átnedvesítette Nimue ruháját, nem vett tudomást semmi másról, mint a lány kebléről az ajka alatt. Mint esküdött szerelmes, élt a lehetőséggel, hogy megérintse, megcsókolja azt a keblet, hogy kissé félrehúzza a lány ruháját, és mellét a tenyerébe vegye.

- Nem tudom, hogy bírom ki addig.

- Én sem - mondta őszintén Nimue.

Bárcsak meglenne már...

A hold nem lesz látható, ám a hold árapálya pontosan két órával napnyugta után fordul meg mostantól három napra; Nimue az apályt valósággal súlyos betegségnek érezte a vérében, amint visszahúzódik az ereiből. A három napot ilyenkor jobbára a szobájában töltötte, a királynénak azt mondván, beteg, ami nagyjából igaz is volt. Az egyedül töltött időben Kevin hárfája többnyire a kezében volt, meditált, megtöltötte maga körül az étert kettejük mágikus kötelékével.

Baljós időpontot választott, Kevin éppoly jól tudta, mint maga Nimue; de elvakították a lány szerelmi ígéretei, hát nem törődött vele.

Felvirradt a nap, amikor a hold elsötétül; Nimue érezte egész testében. Olyan főzetet készített magának, amely visszatartotta a sötét hold idején esedékes vérzését - nem akarta Kevint elundorítani vérének látványával, sem megijeszteni, mert még felidézte volna Avalon tabuit. El kellett terelnie a gondolatait az aktus fizikai valósáról; mert hiába volt olyan tanult, Nimue mégiscsak az az ideges szűz volt, akinek a szerepét játszotta. Annál jobb, nem kell alakoskodnia. Egyszerűen az lehet, aki: ártatlan lány, aki először adja oda magát a férfinak, akit szeret és kíván. És hogy mi lesz azután, nos, úgy lesz, ahogyan az Istennő parancsolta.

Alig tudta, mivel töltse el a napot Gwenhwyfar hölgyeinek fecsegését sosem találta ennyire értelmetlennek, ennyire üresnek. Délután nem volt kedve fonni, hát előhozta Kevin hárfáját, énekelt és játszott a többieknek; de nem volt könnyű, kerülnie kellett minden avaloni dalt, pedig azok jártak a fejében. Ám a leghosszabb napon is eljön a napnyugta. Nimue megmosakodott, beillatosította magát, a csarnokban Gwenhwyfar közelében ült, csak piszkálta az ételt, émelygős és gyenge volt, undorodott a durva étkezési szokásoktól, a kutyáktól az asztal alatt. Látta Kevint a király tanácsosai között ülni, közel a házi paphoz, aki a hölgyek közül többnek gyóntatója volt. A pap nem egyszer zaklatta őt, kérdezgette, miért nem kér spirituális tanácsot, és amikor azt felelte, nincs szüksége rá, olyan csúnyán nézett Nimue-ra, mint a legkomiszabb bűnösre. Kevin. Nimue szinte a keblén érezte mohó kezét, és a férfi felé küldött pillantása szinte hallható volt.

Ma éjjel. Ma éjjel, szerelmesem. Ma éjjel.

Jaj, Istennő, hogy tehetem ezt ezzel az emberrel, aki szeret, aki a kezembe adta egész lelkét... Esküt tettem. Meg kell tartanom az eskümet, vagy éppen olyan áruló leszek, mint ő.

A csarnok alsó végében egy pillanatra találkoztak, amikor a királyné hölgyei a szobájukba indultak. Kevin gyorsan és nagyon halkan mondta.

- A lovainkat a kapu előtti erdőben rejtettem el. És aztán... - a hangja remegett - aztán oda viszlek, ahová akarod, úrnőm.

Nem tudod, hová vezetlek. De már késő volt visszafordulni. Nimue könnyes szemmel mondta.

- Jaj, Kevin, én... szeretlek... - és tudta, hogy ez igaz. Olyan mélyen befurakodott a férfi szívébe, hogy nem tudta, elképzelni sem tudta, hogyan is lehetne távol a férfitól. Úgy érezte, az éjszakai lég csupa varázs, hogy valamiképpen másoknak is látniuk kell ezt a nagy remegést a levegőben és a feje fölött kavargó sötétséget.

El kell hitetnie a többiekkel, hogy valami hihető ügyben jár. Azt mondta a vele egy szobában lakó hölgyeknek, hogy megígérte az egyik kamarás feleségének, hogy kipróbálnak egy fogfájás elleni szert, és ez több óra hosszat eltarthat. Aztán felöltötte legsötétebb, súlyos köpenyét, derekára kötötte az avatásakor kapott kis kést, és kisurrant. Miután befordult az egyik sötét sarkon, a kis sarlókést a köpenye zsebébe csúsztatta - bármi történjen, Kevinnek nem szabad meglátnia.

Kevin szíve megszakadna, ha elmulasztanám ezt a találkát, gondolta Nimue; nem is tudja, milyen szerencsés lenne pedig...

Sötétség. A holdtalan udvaron még árnyék sem látszott. Nimue reszketve, óvatosan lépdelt az éppen csak pislákoló csillagfénynél. Aztán még sűrűbb lett a sötétség, és a lány meghallotta a férfi rekedt suttogását.

- Nimue?

- Én vagyok, szerelmem.

Melyik a nagyobb aljasság, megszegni Avalonnak adott eskümet, vagy így hazudni Kevinnek? Mindkettő hamisság... lehet-e hazugság valaha is helyes?

Kevin megfogta a lány karját, és forró kezének érintésétől felforrt Nimue vére. Mindketten mélyen belegabalyodtak már az óra varázsába. Kevin kivezette a lányt a kapun, le a meredek lankán, amely Camelot ősi erősségét a környező dombok fölé emelte. Télen ez a rész vizenyős, mocsaras volt, most, a nyirkos földtől buján bozótos. Kevin egy ligetbe vezette a lányt.

Ó, Istennő, mindig tudtam, hogy amikor feláldozom a szüzességemet, az ligetben fog történni... de azt nem tudtam, hogy a sötét hold idejének minden fekete mágiájával...

Kevin magához vonta és megcsókolta a lányt. Izzott az egész teste. Mindkettőjük köpenyét a fűre terítette, lehúzta Nimue-t, kacska keze annyira reszketett a lány ruhájával bíbelődve, hogy Nimue-nak magának kellett megoldania a köntösét. A férfi hangja alig hallatszott.

- Örülök, hogy sötét van... Így torz testem nem ijeszthet meg.

- Semmi sem ijeszt rajtad, szerelmem - suttogta Nimue, és két kezét a férfiért nyújtotta. Ebben a pillanatban ezt a lehető legkomolyabban gondolta, elragadta önnön bűbája, amely rabul ejtette őt is, tudta, hogy ez a férfi testestől, lelkestől, szívestől az ő kezében van. Ám Nimue minden bűbáj ellenére tapasztalatlan volt, és igaz félelemmel húzódott el Kevin keményedő férfiassága elől. A férfi csókolta, nyugtatta, cirógatta a lányt, aki érezte a sötét hold idejének izzását, a boszorkányság órájának sűrűsödő sötétjét. És amikor a sötétség a csúcsához ért, magára húzta a férfit, tudván, hogy ha addig késlekedne, amíg az új hold feltűnik az égen, sokat veszítene erejéből.

Kevin érezte, hogy a lány reszket, szelíden suttogta hát:

- Nimue, Nimue... kicsinyke kedvesem... szűz vagy... ha akarod, egymás kedvére tehetünk anélkül is, hogy elvenném a szüzességedet...

Ettől Nimue kis híján elsírta magát: hogy a vágytól szinte eszét vesztett férfi a kettejük között feszülő súlyos bűbáj ellenére képes gondolni rá... de felkiáltott.

- Nem! Nem! Akarlak - és hevesen magához húzta a férfit, majd két kezével irányította befelé, és szinte örült a hirtelen belenyilalló fájdalomnak; a fájdalom, a hirtelen kibuggyanó vér, a férfi eszelős vágyának csúcspontja hasonló szenvedélyt ébresztett Nimue-ban is, Kevinbe kapaszkodott, és lihegve biztatta vad rikoltásaival. Aztán a legvégső pillanatban eltolta a ziháló, könyörgő férfit, és azt suttogta:

- Esküdj! Az enyém vagy?

- Esküszöm! Jaj, nem bírom... nem bírom... engedj...

- Várj! Esküdj! Az enyém vagy! Mondd!

- Esküszöm, esküszöm a lelkemre...

- Harmadszor is... az enyém vagy...

- A tiéd vagyok! Esküszöm!

És Nimue érezte, hogy a férfit hirtelen görcsbe rántja a félelem, mert tudja, mi történt, csakhogy nem tud szabadulni önkívülete szorításából, elkeseredetten ficánkol rajta, hevesen és zihálva, mintegy elviselhetetlen kínjában kiáltozva, és Nimue érezte, amint rá is leszáll a sötét hold idejének mágikus bűbája, amint Kevin felkiáltott, és Nimue semmi ellenállást nem tanúsító testére zuhant, és belélövellte magvát. A férfi olyan csendes volt, mintha meghalt volna, Nimue pedig reszketett, kimerülten pihegett. Semmit nem érzett a gyönyörből, amelyről oly sokat beszéltek, de volt itt valami, ami nagyobb volt minden gyönyörnél: hatalmas diadal. Mert sűrűn körülfogta őket a bűbáj, és övé lett a férfi szelleme és lelke és lényege. Kezével megtapintotta a férfi ondóját, amely akkor keveredett össze szüzességének vérével, amikor fordult a hold. Az ujjára vett belőle, megjelölte vele a férfi homlokát, és az érintéstől Kevinre bűbáj szállt, és ernyedten, élettelenül felült.

- Kevin - mondta a lány. - Ülj fel a lovadra, és indulj.

Kevin felállt, mozdulatai ólmosak voltak. A lova felé fordult, és Nimue tudta, hogy ennél a varázslatnál nagyon pontosnak kell lennie.

- Előbb öltözz fel - mondta, és Kevin gépiesen magára húzta köntösét, és megkötötte a derekán. Mereven mozgott, és a holdfénynél Nimue látta a szeme csillogását; az uralkodó bűbáj ellenére a férfi tudta, hogy a lány elárulta. Nimue-nak elszorult a torka a fájdalomtól és a szélsőséges gyengédségtől, szerette volna újra magához ölelni a férfit, levenni róla a rontást, torz arcát csókokkal borítani, és sírni, sírni, sírni elárult szerelmükért.

De esküt tettem, és ez a sorsunk.

Nimue felöltözött, felült a lovára, és némán útra keltek Avalon felé. Hajnalra Morgaine odaküldi elébük a csónakot.

Morgaine hajnal előtt pár órával ébredt nyugtalan álmából, megérezte, hogy Nimue bevégezte a munkáját. Csendben felöltözött, felébresztette Niniane-t és a szolgáló papnőket, akik lassan lépkedtek a nyomában, le a partra, sötét köntösükben és pettyes őzbőr tunikájukban, a hajuk egyetlen fonatban verdeste a hátuk közepét, derekukon a fekete nyelű sarlókés. Némán vártak. Niniane és Morgaine álltak elöl, s amint az égboltot halvány rózsaszínbe vonták az első sugarak, Morgaine intett a bárkának, hogy induljon, és nézte, hogyan tűnik el a ködben.

Vártak. És amint a fény éppen felerősödött, amikor éppen felkelt a nap, a csónak újra előbukkant a ködből. Morgaine látta, hogy a bárka orrában Nimue áll, a köpenye a fejére húzva, magas és egyenes; de arcát a köpeny sötétje takarja. A csónak aljában egy magába roskadt alak hevert.

Mit tett Kevinnel Nimue? Halott, vagy csak bűbáj köti? Morgaine azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak a férfi halott lenne, bárcsak elvette volna az életét csüggedésében és félelmében. Kétszer vitázott ezzel az emberrel, kétszer nevezte Avalon árulójának, és harmadszorra valóban áruló lett, elvitte rejtekhelyéről a Szent Királyi Jelvényeket. Ó, igen, megérdemli a halált, még azt a halált is amelyet ezen a reggelen halnia kell. Morgaine beszélt a druidákkal, s azok egytől egyig megegyeztek abban, hogy Kevinnek a tölgyfaligetben kell meghalnia, és nem a könyörület gyors halálával. Ilyesfajta árulásra nem került sor egész Britanniában Eilan óta, aki titokban feleségül ment a római prokonzul fiához, és hamis jóslatokat hirdetett, hogy visszatartsa a törzseket a Róma elleni felkeléstől. Eilan a tűzben halt meg három papnőjével együtt, és Kevin tette nemcsak árulás volt, hanem istenkáromlás is, mint amikor Eilan megmásította az Istennő szavát Ezért büntetés jár.

A bárka két evezőse segítette talpra a merlint. Csak félig-meddig volt felöltözve, köntöse lazán lógott rajta, alig takarta meztelenségét. A haja kócos volt, az arca kifejezéstelen... elkábították, vagy megbűvölték? Menni próbált, de botjai nélkül megállni is alig tudott, belekapaszkodott az első a keze ügyébe esőbe. Nimue dermedten állt, nem nézett a férfira, arcát még mindig rejtette a köpeny; de amint felkeltek a nap első sugarai, Nimue hátravetette csuklyáját, és ebben a pillanatban, az első napsugarak érintésére Kevin arcáról eltűnt a bűvölet, és Morgaine látta a szemében a döbbent megértést; Kevin tudta, hol van, és mi történt.

Morgaine látta, amint a férfi Nimue-ra néz, és pislogva szemléli az avaloni bárkát. És ekkor Kevin egyszeriben teljesen felfogta elárultatását, és döbbenten, szégyenkezve hajtotta le a fejét.

Most tehát már nemcsak azt tudja, milyen az árulás, hanem azt is, milyen az elárultatás.

Aztán Morgaine Nimue-ra nézett. A lány sápadt volt, az arca vértelen, hosszú haja zilált, bár igyekezett sietősen befonni. Nimue Kevint nézte, és remegett az ajka, amint gyorsan elfordította a férfiról a tekintetét.

Nimue is szerette Kevint; a bűbáj visszaütött rá. Tudhattam volna, gondolta Morgaine, hogy az ilyen nagy erejű bűbáj visszaszáll a bűvölőre.

Ám Nimue mélyen meghajolt, ahogyan az avaloni szokás kívánta.

- Úrnőm és anyám - mondta színtelen hangon -, elhoztam neked az árulót, aki elárulta a Szent Királyi Jelvényeket.

Morgaine előrelépett, és megölelte a lányt, aki elhúzódott az ölelés elől.

- Üdvözöllek itthon - mondta -, Nimue, nővérünk, papnő - és megcsókolta a lány nedves arcát. Egész testében érezte Nimue nyomorúságát. Jaj, Istennő, hát ő is belepusztul? Ha így van, túlságosan nagy árat adtunk Kevin életéért.

- Most menj, Nimue - tette hozzá együttérzően. - Térj vissza a Szüzek Házába - a munkád bevégeztetett. Nem kell tanújának lenned annak, ami most következik, elvégezted a magadét, éppen eleget szenvedtél.

- Mi lesz... vele? - suttogta Nimue.

Morgaine erősen tartotta a lányt

- Gyermekem, azzal nem kell törődnöd. Te erős és bátor voltál, és elvégezted a magadét, ennyi elég.

Nimue úgy nyelte a levegőt, mint aki sírással küzd, de nem sírt. Kevinre nézett, de az nem nézett a lány szemébe, és amikor Nimue már úgy remegett, hogy lépni is alig tudott, végül hagyta, hogy két papnő elvezesse.

- Ne gyötörjétek kérdésekkel - szólt nekik halkan Morgaine. - Ami történt, megtörtént. Hagyjátok békén.

Amikor Nimue már távozott, Morgaine Kevinhez fordult. A férfi szemébe nézett, és fájdalom hasított belé. Ez a férfi a szeretője volt, de több is annál; ő volt az egyetlen ember, aki soha nem akarta őt politikai cselszövésekbe keverni, sosem akarta felhasználni Morgaine születését vagy magas rangját, soha nem kért tőle mást, csak szerelmet. Ő hozta ki elevenen a pokolból Tintagelben, ő jött hozzá az Isten képében, egész életében ő volt talán az egyetlen barátja minden férfi és nő közül.

A torkát szorító iszonyú fájdalom ellenére kipréselte magából a szavakat.

- Nos, Hárfás Kevin, hamis merlin, hitszegő hírnök, akarsz-e mondani valamit az Istennőnek, mielőtt találkozol az ítéletével?

Kevin a fejét rázta.

- Semmit, amit fontosnak vélhetnél, Tó Asszonya.

Morgaine a fájdalom ködén át emlékezett rá, hogy először Kevin adta meg neki ezt a rangot

- Legyen hát - mondta, és érezte, hogy az arca akár a kő. - Vigyétek.

Kevin egyetlen bizonytalan lépést tett fogva tartói között, aztán megfordult, és dacosan nézett Morgaine szemébe.

- Azt hiszem, valamit mégis mondanom kell neked, Avaloni Morgaine. Egyszer azt mondtam neked, hogy az életem valóban nem sok, ha az Istennőért kell áldoznom, és azt akarom, hogy tudd: amit tettem, érte tettem.

- Azt mondod, az Istennőért adtad a Szent Királyi Jelvényeket a papok kezére? - kérdezte bántón gúnyos hangon Niniane. - Hiszen őrült vagy, nem csak hitszegő! Vigyétek az árulót! - parancsolta, de Morgaine intett, hogy várjanak.

- Hadd beszéljen.

- Márpedig így van - mondta Kevin. - Úrnőm, egyszer mondtam már neked: Avalon napja leáldozott. A názáreti diadalmaskodott, és mi egyre távolabb és távolabb sodródunk a ködben, végül puszta legenda és álom leszünk. Magaddal vinnéd-e akkor hát a Szent Királyi Jelvényeket a sötétségbe, gondosan megőrizve a soha már fel nem virradó új nap fénye ellen? Ha Avalonnak pusztulnia kell is, úgy éreztem, a szent tárgyaknak a világban a helyük az isteni szolgálatában, bármilyen néven nevezzék is istent vagy az isteneket. És mivel azt tettem, amit tettem, az istennő legalább - egyetlenegyszer megnyilvánult a túlsó világban, méghozzá úgy, hogy mindig emlékezni fognak rá. A Grál eltávozására emlékezni fognak, én Morgaine-om, akkor is, amikor te meg én csupán gyermekmese leszünk a kandalló mellett. Ezt pedig nem tartom hiábavalónak, s neked sem volna szabad, aki a kelyhet papnőjeként körülhordoztad. Most tegyetek velem, amit akartok.

Morgaine lehajtotta a fejét. Annak az eksztázisnak és megvilágosodásnak az emléke, amikor az Istennő alakjában körülhordozta a Grált az élete végéig vele marad; és akik részesei voltak a látomásnak, bármit láttak is, az életük immár sosem lesz a régi. De most a bosszúálló Istennő, a Halálbanya, a saját kölykeit felfaló, zsákmányra leső emse, a Nagy Holló, a Pusztító alakjában kell szembenéznie Kevinnel...

Pedig lám, milyen sokat adott Kevin az Istennőnek. Morgaine kinyújtotta a kezét a férfi felé... és megtorpant, mert a keze alatt ismét azt látta, amit egyszer már látott, koponyát az ujjai alatt... Kevin a halálára vár, látja a halálát, és én is látom... De nem fog szenvedni, nem kínoztatik meg. Igazat beszélt; azt tette, amit az Istennő tennie rendelt, és most nekem is azt kell tennem... Megvárta, amíg higgadt hangon képes megszólalni. A távolból halk menydörgést hallott.

Végül megszólalt.

- Az Istennő könyörületes. Vigyétek a tölgyfaligetbe, ahogyan rendeltetett, de végezzetek vele gyorsan, egyetlen vágással. Temessétek a nagy tölgyfa alá, s azt mától kerülje mindörökre minden ember. Kevin, az Istennő utolsó Hírnöke, megátkozlak, hogy felejts el mindent, hogy papi méltóság és megvilágosodás nélkül szüless újra, hogy mindaz, amit eddigi életeidben tettél, eltöröltessék, és lelked térjen vissza az egyszer születettek közé. Száz életen át fogsz visszatérni, Hárfás Kevin, mindig az Istennőt keresve, de soha meg nem találva őt. Azt mondom neked mégis, Kevin, egykor merlin - ha az Istennőnek kellesz, légy egészen bizonyos benne, hogy újra rád fog találni.

Kevin egyenesen Morgaine szemébe nézett. Mosolygott azzal a különös, édes mosolyával, és alig hallhatón mondta.

- Ég veled hát, Tó Asszonya. Mondd meg Nimue-nak, hogy szerettem... de talán magam mondom el. Mert azt hiszem, sokáig, nagyon sokáig nem találkozunk, Morgaine. - S szavainak ismét a halk mennydörgés adott nyomatékot.

Morgaine megborzongott, amint Kevin fogva tartóinak karjára támaszkodva, vissza se nézve, elbicegett.

Miért szégyellem magam? Irgalmas voltam; megkínoztathattam volna. Engem is gyengének és árulónak fognak nevezni, amiért nem vitettem a tölgyfaligetbe, hogy ott jajgasson és könyörögjön a halálért, amíg a fák is összezsugorodnak a hangjától... Gyenge volnék, amiért nem kínoztatom meg a férfit, akit egykor szerettem? Oly könnyű halála lesz, hogy az Istennő rajtam áll majd bosszút érte? Legyen, még akkor is, ha nekem kell azt a halált vállalnom, amelyre nem ítéltem őt.

Borzongva nézett az égbolt szürke viharfelhőire. Kevin egész életében szenvedett. Csupán a halált teszem a sorsához, semmi többet. Villámlás borította fénybe az eget, és Morgaine borzongva gondolta - vagy csak a hirtelen támadt vihar hideg szele volt? - Így megy el az utolsó nagy merlin, az immár Avalon fölött tomboló viharba.

Intett Niniane-nek.

- Menj. Nézz utána, hogy a parancsomat szó szerint hajtsák végre, hogy egyetlen csapással végezzenek vele, s a teste egy óra hosszat se maradjon föld felett.

Látta, hogy Niniane az ő arcát lesi; mindenki tudja hát, hogy egykor szeretők voltak? De Niniane csak megkérdezte.

- Este?

- Nimue-hoz megyek. Szüksége lesz rám.

Csakhogy Nimue nem volt a Szüzek Házában lévő szobájában. Sem a házban egyáltalán, és amikor Morgaine átsietett az esőben ázó udvaron, nem találta a lányt az elzárt lakrészben sem, ahol Nimue korábban Hollóval élt. Nem volt a templomban sem, és az egyik szolgáló papnő elmondta Morgaine-nak, hogy Nimue elutasította az ételt és a bort, de még a fürdést is. Morgaine-ban az egyre erőseben tomboló viharral együtt nőtt a rossz előérzet, és a templom összes szolgáit a lány keresésére küldte; de mielőtt szétszéledtek volna, Niniane jött, az arca sápadt volt, nyomában a férfiak, akiket Kevin kivégzésével bíztak meg Morgaine parancsa szerint.

- Mi az? - kérdezte hidegen Morgaine. - Miért nem teljesítettétek az ítéletemet?

- Egyetlen csapással végeztek vele, Tó Asszonya - suttogta Niniane -, csakhogy a csapás pillanatában villám csapott le az égből a nagy tölgyfába, és kettéhasította. A szent fa kettéhasadt a csúcsától a földig...

Morgaine acélgyűrűt érzett a torkán. Nem olyan különleges, hogy a viharban villámok csapkodnak, és a villám a legmagasabb pontba csap bele. De hogy ez abban az órában essék meg, amikorra Kevin Avalon végét jövendölte...

Újra megborzongott, és két karjával átölelte magát a köpenye alatt, hogy akik nézi, ne lássák, hogy remeg. Hogyan értelmezhetné másként ezt a baljós jelet, mert bizonnyal az volt, mint Avalon közelgő pusztulásának jeleként?

- Az Isten helyet készített az árulónak. Temessétek tehát a tölgyfa hasadékába...

Azok engedelmesen meghajoltak, és eltávoztak a mennydörgésen és a hirtelen kopogni kezdő esőn át, és Morgaine szórakozottan jött rá, hogy Nimue-ról megfeledkezett. Ám egy hang belül azt súgta, Már késő.

Délben találtak rá, amikor a nap előjött a vihar után, a Tó vízinövényei közt lebegett. Hosszú haja szétterült a vízen, mint a hínár, és a bánattól sújtott Morgaine valahogy mégsem tudta bánni, hogy Kevin nem egyedül ment a halálon túli árnyak országába.

12

A Kevin halálát követő üres napokban Morgaine gyakran gondolta, hogy az Istennő valóban hozzálátott elpusztítani a Kerekasztal lovagjait. De miért akarta elpusztítani Avalont is?

Öregszem. Holló halott és Nimue is halott, aki utánam a Tó Asszonya lehetett volna. És az Istennő senkire se tette rá a kezét, hogy prófétanője legyen. Kevin a tölgyfába temetve nyugszik. Mi lesz most Avalonból?

Úgy tetszett, a világ változik, a ködön túli világ egyre sebesebben távolodik. Rajta és néhány idősebb papnőn kívül senki sem tudta megnyitni a ködön átvezető kaput, de nem is volt sok értelme próbálkozni vele. És voltak idők, amikor Morgaine elkóborolt, s nem látott se napot, se holdat, és tudta, hogy a tündérek földjén jár; de csak nagyritkán látott felvillanni egy-egy tündért a fák közt, s a királynőt nem látta soha többé.

Azon tűnődött, valóban elhagyta-e őket az Istennő, mert a Szüzek Házának lányai közül egyesek visszatértek a világba, mások tündérhonba tévedtek, és többé nem tértek vissza.

Az Istennő akkor tért vissza utoljára a világba, amikor a Grált végighordozta Arthur csarnokán Camelotban, gondolta Morgaine, aztán zavarodottan kérdezgette magát, valóban az Istennő hordozta-e a Grált, vagy csak ő meg Holló hozták létre az illúziót?

Szólítottam az Istennőt, és magamban találtam meg őt.

És Morgaine tudta, hogy önmagán kívül soha többé nem kereshet vigaszt vagy tanácsot; csak önmagába nézhet. Nincs papnő, nincs prófétanő, nincs druida vagy tanácsos, nincs Istennő, akihez fordulhatna; nincs más, mint tanácstalan önmaga. Néha-néha, amikor az egy életen át gyakorolt megszokásból az Istennő képéhez fordult útmutatásért, nem látott semmit, csak néha Igraine arcát - nem az idős, papok megfertőzte asszonyt, Uther feleségét, majd özvegyét, hanem az ifjú és szépséges anyát, aki először rakta a vállára ezeket a terheket, aki megparancsolta neki, hogy vigyázzon Arthurra, és aki Viviane kezére adta. És néha-néha Viviane arcát látta, aki az Agancsos ágyába küldte őt, máskor Hollóét, aki az avatás nagy pillanatában mellette állt.

Ők az Istennő. És én vagyok az Istennő. És nincs más.

Nemigen nézett bűvös tükrébe, de koronként, amikor eljött a sötét hold ideje, elment inni a forrásból, és a vizébe nézni. De csak gyötrő felvillanásokat látott: a Kerekasztal lovagjai erre-arra lovagoltak, álmokat és látomástöredékeket meg a Látás villanásait követve, de egyikük sem lelte fel az igazi Grált. Egyesek megfeledkeztek a küldetésről, s immár nyíltan kalandot kerestek; másoknak több kalandban volt részük, mint amennyivel megbirkóztak, s így meghaltak; egyesek jó cselekedetek hajtottak végre, mások gonoszakat. Néhányan a hit átható látomásában megálmodták a maguk Grálját, így haltak meg. Mások, látomásaik üzenetét követve, a Szentföldre mentek zarándoklatra; megint mások, az ekkoriban az egész világon fújó széljárást követve, a remeteség magányába vonultak vissza, durva barlangokban és kunyhókban élték a vezeklők néma életét - de hogy miféle látomás látogatta őket, hogy a Grált látták-e vagy valami mást, azt Morgaine nem tudta, de nem is törődött vele.

Egyszer vagy kétszer megpillantott egy-egy ismerős arcot. Mordredet látta Camelotban, Arthur oldalán. Látta Galahadet is, amint a Grált kutatta; de aztán nem látta többet, és arra gondolt, talán a küldetés során halálát lelte.

És látta Egyszer Lancelet-t félmeztelenül, állatbőrökben, a haja hosszú és bozontos volt, nem viselt páncélt sem kardot, így futott az erdőben, szemében a téboly lángjával; nos, Morgaine tudta, hogy ez a küldetés csak csüggedésbe és őrületbe kergetheti a férfit. Ám holdról holdra újra meg újra kutatta Lancelet-t a tükörben, de hosszú időn át sikertelenül. Aztán megpillantotta alva, ziláltan és mezítelenül, amint szalmán fekszik valahol, és körötte valamiféle börtön falai emelkedtek... aztán nem látta többé.

Jaj, istenek, elment ő is... Arthur oly sok más emberével...

A Grál valóban nem áldást hozott Arthur udvarára, hanem átkot...

És joggal hozott átkot az árulóra, aki megszentségtelenítette volna..

És immár örökre eltűnt Avalonból.

Morgaine hosszú időn át hitte, hogy a Grált az Istennő vitte el az istenek birodalmába, hogy az emberiség soha többé ne szentségteleníthesse meg, és ezzel elégedett volt; mert a Grált beszennyezte a keresztények bora, amely egyszerre volt vér és bor, és Morgaine nem tudta, hogyan tisztíthatná meg tőle.

Suttogások jutottak el Morgaine-hoz a papok azon régi testvériségének közvetítésével, akik ekkoriban Avalonba jöttek; keresztények voltak, ám akadt köztük még a régiekből, akik hajdan együtt imádkoztak a druidákkal, abban a szent hitben, hogy Krisztusuk egykor Avalonban élt, ott tanulta a bölcsességet. Most, menekülve a keresztények azon új nemzedékének erőszakosan terjesztett államvallása elől, akik ki akartak irtani minden másfajta istentiszteletet a magukén kívül, Avalonba jöttek, tőlük hallott Morgaine egyet s mást a Grálról.

A papok most azt mondták, hogy a Grál az a való kehely volt valóban, amelyből Krisztus ivott az utolsó vacsorán, és a mennyekbe vitetett, és soha többé nem lesz látható a világban. Mégis olyan hírek terjedtek el, hogy látták a másik szigeten, Ynis Witrin szigetén a kút mélyén csillogni, s ez a kút Avalonban az Istennő szent tükre volt; s ezért Ynis Witrin papjai kezdték a kutat a Kehely Kútjának nevezni.

És amikor a vén papok Avalonban éltek, Morgaine olyan híreket kezdett hallani, hogy a Grál koronként megjelent - az oltárukon. Úgy kell lennie, ahogyan az istennő akarja. Nem fogják megszentségteleníteni. De Morgaine nem tudta, valóban ott volt-e a kehely a keresztény testvériség ősi templomában... amely pontosan ugyanazon a helyen épült, ahol a másik templom a szigeten, úgy, hogy azt mondták, hogy amikor a köd elvékonyodott, az avaloni ősi testvériség tagjai hallották a szerzetesek kántálását az ő templomukban Ynis Witrin szigetén. Morgaine-nak eszébe jutott az a nap, amikor az elvékonyodott ködön át Gwenhwyfar Avalonba tévedt.

Avalonban most furcsán múlt az idő. Morgaine nem tudta, hogy letelt-e az a tizenkét hónap meg egy nap, amelyre a lovagok esküdtek, és néha úgy vélte, valójában immár éveknek kellett eltelniük a külvilágban...

Gyakran jutottak eszébe Kevin szavai: ...a köd bezárul Avalon körül.

És aztán egy napon a Tó partjára kellett mennie, de nem volt szüksége a Látásra, hogy megtudja, ki áll a bárkán. Egykor Avalon volt az otthona. Lancelet haja teljesen ősz volt, az arca vékony és nyúzott, de amint egykori könnyed kecsességének árnyékával kilépett a csónakból, Morgaine hozzá lépett, megfogta a kezét, és az arcán nyomát sem látta tébolynak.

Lancelet Morgaine szemébe nézett, s egyszeriben mintha a régi Morgaine lett volna, amikor Avalon eleven templom volt tele papnőkkel és druidákkal, nem ez a ködben sodródó, magányos föld, ahol maroknyi öreg papnő, néhány idős druida és egy-két félig feledett ősi keresztény él.

- Hogy lehet, hogy rajtad nem fog az idő, Morgaine? - kérdezte Lancelet - Minden megváltozott, még itt, Avalonban is - nézd, még a kőköröket is eltakarja a köd!

- Ó, most is ott vannak - mondta Morgaine -, bár néhányan eltévednénk, ha most indulnánk a keresésükre. - És a szívébe hasító fájdalommal emlékezett vissza a napra - jaj, egy élettel ezelőtt történt! -, amikor ő meg Lancelet együtt feküdtek a kövek árnyékában. - Azt hiszem, egyszer teljesen ködbe vesznek, így aztán soha nem rombolhatja le őket sem emberi kéz, sem az idő szele. Nincs már, aki előttük imádkozzék... Avalonban már a Beltane-tüzeket sem gyújtjuk meg, bár azt hallottam, Észak-Wales és Cornwall elhagyatott vidékein még tartják az ősi rítusokat. Az apró nép sosem engedné kihalni őket, amíg egy is él még közülük. Csodálom, hogy ide tudtál jönni, rokon.

Lancelet mosolygott, és Morgaine most látta a szeme körül a fájdalom, a gyász, sőt a téboly nyomait.

- Hiszen azt sem igen tudtam, hogy ide jövök, rokon. Az emlékezetem gyakran becsap. Őrült voltam, Morgaine. Eldobtam a kardomat, és úgy éltem az erdőben, mint valami vadállat aztán volt egy időszak, nem tudom, meddig tartott, amikor valamiféle különös börtönben voltam.

- Láttam - suttogta Morgaine. - Nem tudtam, mit jelent.

- Én sem tudtam, nem tudom most sem - mondta Lancelet. - Nagyon kevéssé emlékszem arra az időre - Isten áldása, azt hiszem, hogy nem emlékszem, miket tehettem. Azt hiszem, nem először fordult elő - voltak időszakok, azokban az Elaine-nel töltött években, amikor nemigen tudtam, mit cselekszem...

- De most jól vagy - mondta gyorsan Morgaine. - Jöjj, reggelizz velem, rokon - bármi máshoz túlságosan korán van, bármiért jöttél is ide.

Lancelet követte Morgaine-t a szállására; a szolgáló papnőkön kívül évek óta a férfi volt ott az első idegen. Reggelire aznap hal volt a Tóból, és Morgaine maga szolgálta ki a férfit.

- Jaj, ez jólesik - mondta Lancelet, és mohón falt. Morgaine eltűnődött, vajon mikor jutott eszébe a legutóbb, hogy egyen. Lancelet haja most épp oly gondosan meg volt fésülve, mint régen, a göndör haja - teljesen ősz volt, s a szakállában is voltak már ősz foltok - takarosan meg volt nyírva, és kopottas, viseltes köpenye is gondosan ki volt kefélve. Lancelet észrevette, hogyan nézi Morgaine köpenyt, és elnevette magát.

- Hajdanán ezt a köpenyt nyeregtakarónak se használtam volna - mondta. - Köpenyt, kardot, páncélt, mindent elveszítettem valahol... talán elrabolták valamelyik komisz kalandnál, vagy magam szórtam el őket tébolyomban. Csak azt tudom, hogy egy napon azt hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, és a lovagok egyike volt az... talán Lamorak, bár még mindig eléggé ködös minden. Túlságosan gyenge voltam az utazáshoz, de bár ő továbbment másnap, lassan emlékezni kezdtem, ki vagyok, és kaptam egy köntöst, és megengedték, hogy az asztalhoz üljek, és késsel egyek, ahelyett, hogy maradékot tettek volna elém fadézsában... - A nevetése ideges volt. - Amikor nem tudtam, hogy Lancelet vagyok, akkor is megvolt az az átkozott erőm, és azt hiszem, kárt tettem némelyikükben. Azt hiszem, majdnem egy esztendő kimaradt az életemből... csak apróságokra emlékszem, és a legfőbb gondolatom az volt, hogy nehogy megtudják, hogy Lancelet vagyok, nehogy szégyent hozzak Arthur lovagjaira... - Elhallgatott, és Morgaine abból következtetett a szenvedéseire, amit nem mondott el. - Nos, lassan megerősödtem annyira, hogy útra keljek, és Lamorak hagyott pénzt lóra meg egyebekre. De annak az évnek a nagyobb része teljes sötétség...

Felvette a tányérjáról a maradék kenyeret, és aprólékosan felszedegette vele a hal maradékát.

- És a küldetés? - kérdezte Morgaine.

- Valóban. Ezt-azt hallottam - mondta Lancelet -, itt is, ott is, itt is, ott is, ahogy jártam lóháton az országot. Először Gawaine tért vissza az udvarba.

Morgaine mosolygott, szinte akarata ellenére.

- Mindig állhatatlan volt - mindenben és mindenkihez.

- Kivéve Arthurt - mondta Lancelet. - Hűségesebb Arthurhoz bármelyik kutyájánál! És útban idefelé találkoztam Gareth-szel.

- Drága Gareth - mondta Morgaine. - A legkülönb Morgause fiai közül! Mit mondott neked?

- Azt mondta, látomása volt - mondta lassan Lancelet -, amely megparancsolta, hogy térjen vissza az udvarba, teljesítse a királya és a földje iránti kötelességeit, és ne késlekedjen, ne lebzseljen holmi szent tárgyak látomásaira várva. És hosszasan beszélt hozzám, és kért, hogy hagyjak fel a Grál kutatásával, és térjek vissza vele Camelotba.

- Csodálom, hogy nem tetted - mondta Morgaine.

Lancelet mosolygott.

- Én is, rokon. És megígértem, hogy visszatérek, mihelyt tehetem. - Hirtelen elkomorodott. - Gareth mesélte, hogy Mordred most mindig Arthur mellett van. És amikor nem akartam Gareth-szel visszamenni az udvarhoz, azt mondta, a legjobb, amit Arthurért tehetek, ha minél előbb megtalálom Galahadet, és Mordrednek megparancsolom, hogy nyomban térjen vissza Avalonba, mert ő nem bízik Mordredben meg az Arthurra gyakorolt hatásában... Sajnálom, hogy rosszat kell mondanom a fiadról, Morgaine.

- Mordred egyszer kijelentette nekem - mondta Morgaine -, hogy Galahad nem éri meg, hogy uralkodjék... bár megesküdött nekem oly esküvéssel, amelyet szerintem nem mer megszegni, hogy nem lesz része Galahad halálában.

Lancelet zaklatottnak látszott.

- Sok gonosz kalandot láttam, s ennek az átkozott küldetésnek a során bármelyik megeshet. Isten adja, hogy felleljem Galahadet, mielőtt áldozatul esik valamelyiknek! - Mindketten hallgattak, és Morgaine agya járt. A szívem mélyén tudtam, ezért utasította el Mordred ezt a küldetést. Hirtelen arra is rájött, hogy már nem hiszi, hogy a fia, Gwydion-Mordred valaha is Avalonból való király lesz. Eltűnődött, vajon mikor kezdte ezt legbelül tudomásul venni. Talán akkor történhetett, amikor Accolon meghalt, és az Istennő nem nyújtotta ki a kezét, hogy megvédelmezze a választottját.

Galahad lesz a király, és keresztény király lesz.

Ami azt is jelentheti, hogy meg fogja ölni Gwydiont. Mi lesz a Király Bikával, amikor az ifjú szarvasbika felnő? Ám ha Avalon napja leáldozott, Galahad talán békében foglalja el a trónt, nem kell megölnie a riválisát.

Lancelet letette maradék mézes kenyerét, és a szoba sarkába nézett Morgaine mögé.

- Az ott Viviane hárfája?

- Igen - mondta Morgaine. - Én Tintagelben hagytam az enyémet. De úgy vélem, a te örökséged, ha akarod.

- Már nem játszom, nem is vágyom muzsikálni, Morgaine. Jog szerint a tiéd, ahogyan minden más is, ami valaha anyámé volt.

Morgaine-ban szavak merültek fel, amelyek a szívébe hasítottak - ismét csak egy egész élettel korábban! - Bárcsak ne hasonlítanál annyira anyámra, Morgaine! Az emlék most nem fájdalmas volt, hanem szívet melengető; Viviane nem egészen távozott a világból, ha benne továbbélt belőle valami.

- Olyan kevesen vagyunk már... - mondta akadozva Lancelet. - Akik visszaemlékezünk a régi időkre Caerleonban... sőt Camelotban...

- Ott van Arthur - mondta Morgaine - és Gawaine és Gareth és Cai és még sokan mások, kedvesem. És minden bizonnyal nap mint nap megkérdik egymástól: Hol van Lancelet? Miért vagy itt, s nem ott?

- Mondottam, hogy az elmém gyakran megtréfál... magam sem igen tudtam, hogy ide jöttem - mondta Lancelet. - De ha már itt vagyok, meg kell kérdeznem... azt hallottam, hogy Nimue itt volt - És Morgaine-nak eszébe jutott, ő maga mondta meg Lancelet-nak, amikor azt hitte, hogy a lánya abban a zárdában nevelkedik, ahol egykor Gwenhwyfar élt. - Meg kell kérdeznem, mi lett vele... jól van-e, él és virul-e a papnők között?

- Sajnálom - mondta Morgaine. - Lám, csak rossz híreim vannak számodra... Nimue meghalt, egy évvel ezelőtt.

Többet nem akart mondani. Lancelet nem tudott sem a merlin árulásáról, sem Nimue utolsó látogatásáról az udvarnál. Csak bánatot okozna neki, ha többet tudna. Lancelet nem kérdezett semmit, csak nagyot sóhajtott, és a földet bámulta. Végül megszólalt, de nem emelte fel a fejét.

- És a csöppség... a kis Gwenhwyfar férjnél van Kis-Britanniában, és ez a küldetés elnyelte Galahadet. Nem is ismertem a gyermekeimet. Meg sem próbáltam megismerni őket... úgy gondoltam, ők voltak mindaz, amit Elaine-nek adhattam, azért teljesen rá hagytam őket, még a fiút is. Eleinte Galahaddel lovagoltam, amikor elhagytuk Camelotot, és az együtt töltött tíz nap és tíz éjszaka alatt többet tudtam meg róla, mint élete egész tizenhat esztendejében. Azt hiszem, talán jó király lenne, ha él még...

Morgaine-ra nézett, szinte esdve, és Morgaine tudta, hogy megnyugtatásra vágyik, de nem volt számára vigasza.

- Ha él - mondta végül -, jó király lesz, de keresztény király. - És mintha teljesen elhallgattak volna körötte Avalon hangjai, mintha a Tó hullámai és a susogó nád a határon is elnémult volna, hogy hallják, amint megszólal. - Ha túléli a Grál kutatását - vagy ha hajlandó felhagyni vele -, uralkodását a papok veszik majd körül, és országszerte egyetlen Isten lesz csupán és egy vallás.

- Olyan nagy tragédia lenne ez, Morgaine? - kérdezte csendesen Lancelet. - Szerte az országban a keresztény Isten spirituális újjászületést hozna... olyan rossz lenne, amikor az emberiség úgyis elfelejtette már a misztériumokat?

- Nem felejtették el a misztériumokat - mondta Morgaine -, nehéznek találták őket. Olyan Istent akarnak, aki gondot visel rájuk, aki nem követeli meg, hogy küzdjenek a megvilágosodásért, aki elfogadja őket olyannak, amilyenek, minden bűneikkel, és vezeklés által elveszi a bűneiket Nem így van, sosem lesz így, de a meg-nem-világosultak talán csak így képesek gondolni az isteneikre.

Lancelet keserűn mosolygott.

- Az olyan vallás, amely szerint minden embernek egymást követő életek során át dolgoznia kell önnön megváltásáért, talán túlságosan sok az emberiségnek. Nem akarnak várni Isten igazságszolgáltatására, azonnal akarják. És a papok új nemzedéke ezzel csábítja őket.

Morgaine tudta, hogy a férfi igazat beszél, szomorúan hajtotta le a fejét.

- S minthogy az Istenről alkotott képük formálja a valóságot, így is lesz - az Istennő valóságos volt, amíg az emberiség hódolt neki, és megteremtette magának az alakját. Most olyasfajta Istent alkotnak maguknak, amelyikről azt hiszik, ez kell nekik - vagy amilyet megérdemelnek, talán.

Nos, így kell hát lennie, mert ahogyan az ember látta a valóságot, az olyan lett. Amíg az ősi istenek, az Istennőt jóindulatúnak, életet adónak látták, a természet is olyan volt hozzájuk; és amikor a papok arra kezdték tanítani az embereket, hogy tartsák az egész természetet gonosznak, idegennek, ellenségesnek és a régi isteneket démonoknak, olyanná is lettek, és így bújtak elő az ember azon részéből, amelyet most uralni akartak vagy feláldozni, ahelyett, hogy engedték volna, hogy vezesse őket.

Morgaine-nak eszébe jutott még valami, amit akkor olvasott, amikor belenézett Uriens házi papjának a könyveibe Walesben.

- Így hát minden ember olyan lesz, mint az apostol, aki azt írta, váljanak olyanokká, mint a heréltek Isten Királyságának kedvéért... Azt hiszem, nem kívánok abban a világban élni, Lancelet.

A fáradt lovag sóhajtott, a fejét csóválta.

- Azt hiszem, én sem, Morgaine. De talán egyszerűbb világ lesz a miénknél, és könnyebb lesz tudni, mit helyes tenni. Ezért hát keresem Galahadet, mert bár keresztény király lesz, szerintem jobb király lenne, mint Mordred...

Morgaine összekulcsolta a kezét. Nem én vagyok az Istennő. Nem az én... nem az én dolgom választani!

- Ide jöttél őt keresni, Lancelet? Sosem tartozott közénk. Az én fiam, Gwydion-Mordred Avalonban nevelkedett. Ha elhagyta Arthur udvarát, ide is jöhetett volna. De Galahad? Éppoly ájtatos, amilyen Elaine volt - a lábát sem tenné a boszorkányság és a tündérek eme földjére!

- De mondtam már neked, hogy nem tudtam, hogy ide jöttem - mondta Lancelet. - Ynis Witrinbe akartam menni és a Papok Szigetére, mert úgy hallottam, valami varázslatos fényesség bukkan fel koronként ott a templomban, ezért a kútjuknak is új nevet adtak. Most a Kehely Kútjának nevezik. Úgy hittem hát, hogy Galahad erre jött. És a régi megszokás ide hozott.

Morgaine komolyan a férfi szemébe nézett.

- Mit gondolsz erről a küldetésről, Lancelet?

- Nem tudom, komolyan, rokon - mondta Lancelet. - Amikor magamra vállaltam ezt a küldetést, úgy indultam, ahogyan egykor megölni a vén Pellinore király sárkányát - emlékszel még rá, Morgaine? Egyikünk sem hitt benne akkor, és végül csak megtaláltam és levágtam a sárkányt. De azt tudom, hogy valami, valami igen szentséges látogatott Camelotba azon a napon, amikor láttuk a Grált. - És amikor Morgaine szólni akart, nagy lendülettel folytatta. - Nem, ne mondd, hogy csak képzeltem, Morgaine - te nem voltál ott, nem tudod, milyen volt! Életemben először éreztem, hogy van valahol egy misztérium, amely túl van ezen az életen. Így hát elindultam erre a küldetésre, bár lényem fele úgy vélte, őrültség - és egy ideig Galahaddel lovagoltam, és úgy tetszett, az ő hite gúnyolja az enyémet, mert ő oly tiszta volt s a hite oly egyszerű és jó, én pedig öreg és mocskos voltam... - Lancelet a földet bámulta, és Morgaine látta, hogy nagyot nyel. - Ezért váltam el tőle végül, hogy be ne szennyezzem azt a ragyogó hitet... és aztán nem tudom, hová mentem, mert köd szállt az elmémre és sötétség, és úgy tetszett, Galahadnek ismernie kell minden bűnömet, és meg kell vetnie értük.

A hangja izgatottan felcsattant, és Morgaine egy pillanatra ismét az őrület lángját látta a szemében, mint amikor mezítelenül látta futni az erdőben. Gyorsan megszólalt.

- Ne gondolj arra az időre, kedvesem. Elmúlt.

Lancelet nagyot sóhajtott, és Morgaine látta, hogy a szemében kihuny a tűz.

- Az én küldetésem most az, hogy megkeressem Galahadet. Nem tudom, mit látott... talán egy angyalt... vagy hogy a Grál hívása miért hat olyan erősen egyesekre, olyan kevéssé másokra. Az összes lovagok közül, azt hiszem, egyedül Mordred volt az, aki nem látott semmit, vagy ha igen, azt megtartotta magának.

Az én fiam Avalonban nevelkedett; őt nem vezethette félre az Istennő varázslata, gondolta Morgaine, és már szólni akart, elmondani Lancelet-nak, hogy mit látott - fiatalkorában ő is beavatott volt Avalonban, nem szabad hagyni, hogy azt higgye, a keresztények valamelyik misztériumát látta. Ám Lancelet hangjának különös csengését hallva, Morgaine lehajtotta a fejét, és hallgatott. Az Istennő vigasztaló látomást nyújtott a férfinak; hogy jön ahhoz ő, hogy egy szóval lerombolja?

Morgaine ezért dolgozott, ezt akarta. Arthur elhagyta az Istennőt, és az Istennő a szent helyéről kiinduló széllel szétfújta Arthur lovagjait. És a dologban ez volt a végső irónia: az Istennő legszentségesebb látomásai adtak ihletet a keresztény hit legszenvedélyesebb legendájához. Morgaine végül a kezét nyújtotta Lancelet-nak.

- Néha azt hiszem, Lancelet, nem számít, mit teszünk. Az istenek kedvükre mozgatnak minket, bármit higgyünk is arról, hogy magunk tesszük. Csupán az eszközeik vagyunk.

- Ha ezt hinném - mondta Lancelet -, egyszer és mindenkorra megtébolyodnék.

Morgaine szomorúan mosolygott.

- Én pedig, ha nem ezt hinném, talán akkor bolondulnék meg. Hinnem kell, hogy nem állt hatalmamban mást tenni, mint amit tettem.

...hinnem kell, hogy sosem volt választásom... nem utasíthattam vissza a királyavatást, nem pusztíthattam el a meg nem született Mordredet, nem tiltakozhattam, amikor Arthur Urienshez adott, nem maradhatott tiszta a kezem Avalloch halálától, nem tarthattam magam mellett Accolont... nem kímélhettem meg Hárfás Kevint az árulóra váró haláltól, sem Nimue-t...

- Nekem pedig hinnem kell - mondta Lancelet -, hogy az embernek hatalmában áll felismerni a jót, választani jó és rossz között, és tudni, hogy a választása igenis számít...

- Hát persze - mondta Morgaine -, ha tudja, mi a jó. De nem úgy látod-e, rokon, hogy ebben a világban a rossz mindig a jó arcát viseli? Néha azt hiszem, az Istennő az, aki a rosszat a jó álarcában jeleníti meg, és nem tehetünk mást, mint..

- Hiszen akkor az Istennő pontosan az a gonosz, akinek a papok mondják - mondta Lancelet.

- Lancelet - hajolt közelebb a férfihoz könyörögve Morgaine -, sose hibáztasd magadat. Azt tetted, amit kellett! Hidd, hogy ez a sorsod, így rendeltetett...

- Nem, vagy végeznem kell magammal, hogy az Istennő ne használhasson fel arra, hogy még több rosszat tegyek - mondta szenvedélyesen Lancelet. - Morgaine, te bírod a Látást, és én... én nem hiszem el, hogy Isten akarata, hogy Arthur és udvara Mordred kezére kerüljön! Azt mondtam, azért jöttem ide, mert az elmém játszadozik velem. Gondolkodás nélkül hívtam az avaloni bárkát, és ide jöttem, de most azt hiszem, talán jobbat tettem, mint képzeltem. Te, aki bírod a Látást belenézhetsz a tükörbe, és elárulhatod nekem, hol van Galahad! Még a haragjával is dacolnék, és követelném, hogy hagyjon fel a küldetéssel, és térjen vissza Camelotba...

Morgaine lába alatt mintha remegett volna a föld. Egyszer véletlenül ingoványos talajra lépett, és érezte, amint a sár megremeg, és csúszni kezd oldalra; olyan volt ez, és úgy érezte, nyomban szilárd talajra kell vetnie magát... mintha nagyon messziről hallotta volna a saját hangját.

- Valóban vissza fogsz térni Camelotba a fiaddal, Lancelet... - és nem tudta, miért érzi, hogy szinte megfagy a vér az ereiben. - Belenézek neked a tükörbe, rokon. De nem ismerem Galahadet, talán nem fogok látni semmit, ami hasznodra lehet.

- Ígérd meg mégis, hogy megteszel, amit tudsz - kérte Lancelet.

- Mondtam, hogy belenézek a tükörbe. De az lesz, amit az Istennő akar. Jöjj.

- A nap már magasan járt, és amint lefelé haladtak a domboldalon a Szent Kúthoz, egy holló károgott a fejük felett. Lancelet keresztet vetett a baljós előjelre, ám Morgaine felpillantott.

- Mit mondtál, nővérem?

Holló hangja szólalt meg a fejében. Ne félj, Morgaine, Mordred nem öli meg Galahadet. És Arthur meg fogja ölni Mordredet.

- De akkor is Arthur a Király Bika... - mondta fennhangon Morgaine.

Lancelet Morgaine-ra meredt.

- Mit mondtál, Morgaine?

Holló hangja szólt ismét Morgaine fejében. Ne a Szent Kúthoz, hanem a kápolnába, és most. Most van itt az ideje.

- Hová megyünk? - kérdezte Lancelet. - Elfeledtem volna a Szent Kúthoz vezető utat? - és a fejét felemelve, Morgaine rájött, hogy nem a Kúthoz értek, hanem a kis kápolnához, ahol az őskeresztény testvériség tartotta szertartásait. Azt beszélték, a testvériség akkor építette, amikor a hajdani József botját a földbe szúrta a Wearyall nevű dombon. Morgaine kinyújtotta a kezét, letörte a Szent Csipkebokor egyik ágacskáját; a tüske a csontig szúrta az ujját, és aligha tudva, mit tesz, kinyújtotta a kezét, és vérével megjelölte Lancelet homlokát.

Lancelet döbbenten nézett Morgaine-ra. Morgaine hallotta, hogy a papok halkan énekelnek: Kyrie eleison, Christe eleison. Halkan belépett, és a maga legnagyobb meglepetésére, letérdelt. A kápolnában köd gomolygott, és a ködön át Morgaine látta a másik kápolnát, amelyik Ynis Witrin szigetén áll, és hallotta mindkét gyülekezet énekét... Kyrie eleison... és női hangok is voltak; igen, Ynis Witrinen kell lennie, mert az avaloni kápolnában már nem voltak nők, az ottani zárda apácái lehetnek csak. Mintha egy pillanatig Igraine térdelt volna mellette, és tisztán hallotta a hangját, amint énekli, Christe eleison. A pap az oltárnál állt, aztán úgy tetszett, Nimue is ott van, aranyhaja a derekáig ér, oly szép és bájos, amilyen Gwenhwyfar volt ifjú lányka korában a zárdában. Ám a régi féltékeny düh helyett Morgaine most a legtisztább szeretettel nézett rá szépségéért... a köd sűrűsödött; alig látta a mellette térdelő Lancelet-t, de maga előtt, a másik kápolnában ott térdelt az oltár előtt Galahad, felfelé fordított arca ragyogott, tükrözte azt a ragyogást... és Morgaine tudta, hogy Galahad is átlát a ködön, ide, az avaloni kápolnába, ahol a Grál áll...

A másik kápolnából kis harangok kongását hallotta, és... sosem tudta meg, az avaloni pap hangját hallotta-e, vagy a másikét Ynis Witrin szigetén... de a fejében Taliesin lágy hangján mormolta:

- Mert a Krisztus elárultatásának éjjelén a Mester vévén a poharat és hálákat adván, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; mert ez az én vérem, a mely értetek ontatik. Valahányszor pedig isztok e kehelyből, cselekedjétek mindig az én emlékezetemre.

Morgaine látta az úrvacsora kelyhét felemelő pap árnyékát, s az mégis a Grál szüze volt, Nimue... vagy maga Morgaine tartotta a kelyhet a fiú ajkához? Lancelet kiáltva rohant előre.

- Ó, a fény... a fény...! - és térdre esett, kezével eltakarta a szemét, még előbbre kúszott, és elterült a földön.

A Grál érintésétől a fiatalember arca kitisztult, kézzelfogható lett, valóságos, és a köd eltűnt; Galahad ott térdelt, és ivott a kehelyből.

- Mert ahogyan sok szőlőszem töretik össze egyetlen korty borért, s ahogyan egyesülünk eme vértelen és tökéletes áldozatban, úgy válunk valamennyien Eggyé a Nagy Fényességben, amely Végtelen...

És amint arcán ragyogott az elragadtatás, az ott ragyogó fény, Galahad mélységes elragadtatással felsóhajtott, és egyenesen belenézett a fénybe. A kezét nyújtotta, hogy megragadja a kelyhet... és előrezuhant, elterült a kápolna padozatán, és mozdulatlanul feküdt ott.

Meghal, aki készületlenül a szent tárgyakhoz ér...

Morgaine látta, hogy Nimue - vagy ő maga volt az? - fehér fátyollal takarja le Galahad arcát. És ekkor Nimue eltűnt, és a kehely ott állt az oltáron, csak a misztériumok aranykelyhe, a földöntúli fény minden nyoma nélkül...

Morgaine már abban sem volt biztos, hogy ott van... köd fogta körül. És Galahad holtan feküdt az avaloni kápolna padozatán, hidegen és mozdulatlanul Lancelet mellett.

Lancelet csak nagy sokára mozdult meg, és amint felemelte a fejét, Morgaine tragikus árnyékot látott az arcán.

- És én nem voltam méltó, hogy kövessem - suttogta.

- El kell őt vinned Camelotba - mondta gyengéden Morgaine. - Teljesítette a Grál küldetését - ám ez volt az utolsó küldetése. Nem bírta elviselni azt a fényt.

- Én sem - suttogta Lancelet. - Nézd, az arcán még ott a fény. Mit látott?

Morgaine lassan megcsóválta a fejét, s érezte, hogy hidegség kúszik fel a karján.

- Se te, se én nem tudjuk meg soha, Lancelet. Csak egyet tudok: ajkán a Grállal halt meg.

Lancelet az oltárra nézett. A papok csendesen távoztak, egyedül hagyva Morgaine-t holttal és élővel; s a köd ölelte kehely még mindig ott állt halványan ragyogva.

Lancelet felállt.

- Igen. És ez is velem jön Camelotba, hogy mindenki megtudja, a küldetés véget ért... és több lovag ne kutassa az ismeretlent ne pusztuljon el érte, ne tébolyodjon meg...

Egyet lépett az oltár felé, ahol a Grál ragyogott, de Morgaine hirtelen átkarolta, és visszatartotta.

- Nem! Nem! Nem teheted! A puszta látványa is földre sújtott! Meghal, aki készületlenül szent tárgyakhoz ér...

- Akkor meghalok - mondta Lancelet, de Morgaine erősen fogta, aztán érezte, hogy a férfi teste elernyed. - Miért, Morgaine? - kérdezte. - Miért kell folytatódnia ennek az öngyilkos őrületnek?

- Nem kell - mondta Morgaine. - A Grál kutatása véget ért. Te azért maradtál meg, hogy visszatérj Camelotba, és elmondd mindenkinek. De a Grált nem viheted Camelotba. Nincs ember, aki érinthetné, bezárhatná. Akik hittel keresik - Morgaine hallotta a saját hangját de amíg ki nem mondta, maga sem tudta, mit fog mondani -, mindig meg fogják találni... itt, a halandó földeken túl. Ám ha visszatérne veled Camelotba, a legbegyepesedettebb papok kezére kerülne, akik a maguk eszközeként élnének vele... - Morgaine érezte, hogy a hangja könnyektől súlyos. - Könyörgöm, Lancelet. Hagyd itt Avalonban. Ebben a mágia nélküli, új világban hadd legyen egy misztérium, amelyet a papok nem tudnak egyszer és mindenkora leírni és meghatározni, nem szoríthatnak az ami van és ami nincs szűk dogmájába... - Elcsuklott a hangja. - A jövőben a papok mondják meg az emberiségnek, mi a jó és mi a rossz, mit gondoljanak, mit imádkozzanak, mit higgyenek. Nem látom a végét - lehetséges, hogy az emberiségnek egy ideig sötétség kell, hogy egy napon ismét rájöjjön, mekkora áldás a fény. Ám a sötétségben, Lancelet, hadd legyen meg a remény fénysugara. A Grál egyszer ellátogatott Camelotba. Ennek emlékét sose szennyezze, hogy holmi világi oltár foglyaként látják viszont. Hagyjunk meg az embernek egy misztériumot, a látomások egyetlen forrását, hogy követhesse... - Morgaine hangja egyre rekedtebb lett, végül már a holló károgására emlékeztetett.

Lancelet meghajolt előtte.

- Morgaine vagy, valóban Morgaine vagy? Azt hiszem, nem tudom, ki vagy mi vagy. De amit mondasz, igaz. Maradjon a Grál örökre Avalonban.

Morgaine felemelte a kezét, és jött Avalon apró népe, és felemelték Galahad testét, s némán az avaloni bárkába tették. Lancelet kezével a kezében ballagott le a partra Morgaine, ahol megnézte a csónakban fekvő testet. Egy pillanatra mintha Arthur feküdt volna ott, aztán a látomás hullámzani kezdett, és eltűnt, csak Galahad volt az, arcán azzal a földöntúli békességgel és fénnyel.

- Most Camelotba lovagolsz a fiaddal - mondta csendesen Morgaine -, de nem úgy, ahogyan jósoltam. Azt hiszem, a Látást csak azért kaptuk, hogy gúnyt űzzön belőlünk: azt látjuk, amit az istenek látni engednek, de sosem tudjuk, mit jelent. Azt hiszem, soha többé nem élek a Látással, rokon.

- Isten adja. - Lancelet megfogta Morgaine mindkét kezét, majd lehajolt, és megcsókolta őket.

- Így válunk el végül - mondta lágyan Lancelet. S bár Morgaine csak az imént mondotta, hogy megtagadja a Látást, látta a férfi szemében azt, amit Lancelet látott, amikor reá nézett: a szüzet, akivel a kőkörben feküdtek, s akitől elfordult, mert félte az Istennőt; a nőt, akihez a vágy tébolyában folyamodott, amikor szabadulni próbált a Gwenhwyfar és Arthur iránti szerelme bűnétől; a nőt, aki sápadtan és ijesztőn meredt rá, kezében fáklyával, amikor rajtakapták Elaine ágyában; és most a sötét és nyugodt Úrnőt, aki fények árnyékába öltözött, aki felemelte a fiát a Grál elől, és könyörgött neki, hogy hagyja a kelyhet mindörökre a világon kívül.

Morgaine előrehajolt, és homlokon csókolta Lancelet-t. Nem volt szükség szavakra; tudták mindketten, hogy ez búcsúzás és áldás egyszerre. Lancelet lassan megfordult, és Morgaine látta meggörnyedt vállát, s megcsillanni haján a lenyugvó napot. Teljesen ősz volt; és Morgaine ismét látta magát a férfi szemében, és azt gondolta, Én is öreg vagyok...

És most megértette, hogy miért nem látta soha többé Tündérhon királynőjét.

Most én vagyok a királynő.

Nincs Istennő, csak ez, és én vagyok ő...

S ezen túl mégis van, s ott van Igraine-ben és Viviane-ben és Morgause-ban és Nimue-ban és a királynéban. És ők is bennem élnek, ahogyan az Istennő...

És mindörökké élnek Avalonban.

13

Messze északra, Lothianba ritkán jutott el hír a Grál-küldetésről. Morgause várta, hogy ifjú szeretője, Lamorak visszatérjen. Aztán, úgy fél évvel később híre jött, hogy Lamorak a küldetés során meghalt.

Nos, Lamorak oda volt, és bár Morgause-nak hiányzott, és tudta, hogy mindig is hiányozni fog - hosszabb ideig volt mellette mindenki másnál, kivéve Lotot -, azért még nem kellett megadnia magát az öregségnek, sem egyedül feküdnie az ágyba. Ha már nem volt is az az érett szépség, aki meghódította Lamorakot, változatlanul takaros fehércseléd volt; akadt azért még férfi a földön, és nem mindegyiket szállta meg a fertőző téboly. Morgause gazdag volt, Lothian királynője volt, és megvoltak a női fegyverei: csinos volt, megvolt még minden foga, bár fakuló szemhéját és szempilláját egyre erősebben festette... hiszen olyan sápadt-vörösesek voltak. Férfi tehát mindig akad; mind bolond, és az okos asszony azt csinál velük, amit akar. Morgause nem olyan hülye, mint Morgaine, hogy izgassa a hűség meg az erény, sem olyan nyafka liba, mint Gwenhwyfar, akit mindig csak a lelke nyugtalanít.

Koronként el-eljutottak hozzá a küldetés hírei, s az egyik mesésebb volt a másiknál. Lamorak, így hallotta, végül visszatért Pellinore kastélyéba, mert hírét vette, hogy holmi mágikus tálat őriznek a kastély alatti kriptában, és ott halt meg, miközben azt kiabálta, hogy a Grál ott lebeg a szeme előtt egy szűz kezében, a húga, Elaine kezében, aki úgy fest, mint leányka korában... Morgause eltűnődött, vajon valójában mit láthatott Lamorak. Híre jött annak is a régi római fal környékéről, hogy Lancelet-t tébolyodottként börtönbe zárták valahol Ectorius földjén, és senki nem mert erről izenni Arthurnak; és Morgause azt hallotta, hogy Lancelet fivére, Bors járt arrafelé, és felismerte Lancelet-t, aki észhez tért, és ellovagolt, de hogy folytatni-e a küldetést, vagy vissza Camelotba, azt Morgause nem tudta, de nem is érdekelte. Talán, gondolta, egy kis szerencsével Lancelet is odavész a küldetés során; másként Gwenhwyfar varázsa újra visszacsábítja Arthurhoz és udvarához.

Csak az ő okos Gwydionja nem ment a küldetésre, inkább Camelotban maradt, közel Arthurhoz. Bárcsak Gawaine-nak és Gareth-nak is ennyi esze lett volna! Most legalább az ő fiai jutottak olyan posztra, amilyet mindig is el kellett volna foglalniuk Arthur mellett.

Volt azonban még egy mód, ahogyan megtudhatta, mi történik éppen. Fiatal lány korában, Avalonban Viviane azt mondta neki, hogy nincs meg benne sem a türelem, sem a kitartás, amellyel elnyerhetné a beavatást a misztériumokba, és Viviane-nek - Morgause tudta - igaza volt; kinek volna kedve olyan hosszú időre lemondani az életről? Hosszú éveken át azt hitte, hogy a mágia és a Látás kapui zárva vannak előtte, eltekintve azoktól az apró trükköktől, amelyekre magától jött rá. És aztán kezdett rájönni, miután boszorkánysággal kiderítette, ki valójában Gwydion apja, hogy a mágia a rendelkezésére áll, vár rá, csupán akarnia kell; semmi köze a bonyolult druida szabályokhoz és korlátokhoz, sem az istenekről hangoztatott hazugságokhoz. Egyszerűen az élet része, amelyik van és hozzáférhető, nincs köze jóhoz és rosszhoz, de bárki elérheti, ha megvan hozzá az akarata és a könyörtelensége.

Mindazok, akik vallásokat követnek, gondolta Morgause, csupán a hatalom forrását szeretnék önnön kezükben tartani. S ezek nekem a rendelkezésemre állnak szabadon és önmagam által, nem kellett hozzá eskükkel megkötnöm magam a felhasználásukat vagy az irányukat illetően.

Ezen az éjszakán tehát, szolgáitól elzárkózva, megtette az előkészületeket. Némi hűvös sajnálatot érzett a fehér kutya iránt, amelyet bevitt magához és valódi undort, amikor elvágta a torkát, és maga elé tette a frissen felfogott, forró vért; de hát a saját kutyája volt, éppen annyira az övé, mint a disznó, amelyet ennivalónak vágatott le, és a kiontott vér ereje sokkal nagyobb és közvetlenebb, mint az avaloni papság hosszú imáival és tanulmányaival létrehozott erő. A kandalló előtt feküdt az egyik szolgálója, már elkábítva és készen; ezúttal nem olyan valaki, akit kicsit is kedvelt volna, vagy szüksége lett volna rá. Ezt akkor tanulta meg, amikor a legutóbb próbálkozott ezzel. Akkor valóban sajnálta egy pillanatig azt a jó fonóasszonyt; ez nem fog hiányozni senkinek, még a szakácsnőnek sem, akinek fél tucattal több konyhalány van a keze alatt, mint amennyire szüksége van.

Kissé még mindig undorodott az előkészületektől. A kezére és a homlokára tapadó vér ragacsos volt, de úgy tetszett, a vérből szinte füstként látja felszállni a mágikus erő vékony patakjait. A hold alig fénylő pontocskává zsugorodott az égen, és Morgause tudta, hogy aki a hívását várja Camelotban, készen áll. Pontosan abban a pillanatban, amikor a hold az égbolt megfelelő negyedébe lépett, Morgause a tűzbe öntötte a maradék vért, és háromszor kiáltott fennhangon.

- Morag! Morag! Morag!

A kandalló előtt fekvő, elkábított nő - Morgause úgy emlékezett, hogy a neve Becca vagy valami hasonló - megmozdult, homályos tekintete kitisztult, egy pontra szegeződött, és egy pillanatig, amíg felállt, mintha Gwenhwyfar udvarhölgyeinek elegáns ruháját viselte volna. Amikor megszólalt, nem a tanulatlan falusi lány dialektusában beszélt, hanem a délvidéki udvari hölgy kifinomult hangján.

- Hívásodra megjelentem. Mit kívánsz tőlem, Sötétség Királynője?

- Mesélj az udvarról. Mi van a királynéval?

- Sokat van egyedül, amióta Lancelet elment. De gyakran hívja magához az ifjú Gwydiont. Azt is mondta, Gwydion olyan neki, mint önnön soha meg nem született fia. Azt hiszem, elfeledte, hogy Gwydion Morgaine királyné fia - mondta a lány. Igen különösen hangzott a finom, udvari beszéd a zsákvászonba öltözött, üres tekintetű, durva kezű konyhalány szájából.

- Esténként még a borába teszed az orvosságot?

- Nem szükséges, királynőm - mondta a konyhalányon keresztül s ugyanakkor valahonnan mögüle szóló idegen hang. - A királynőnek már több mint egy éve nincs vérzése, hát már nem adom neki az orvosságot. S a király különben is igen ritkán keresi fel az ágyát.

Morgause utolsó félelme is elszállhatott tehát: hogy valamiképpen, minden valószínűség ellenére Gwenhwyfar mégis szülhet egy kései gyermeket, aki veszélyeztetheti Gwydion pozícióját az udvarnál. Különben az alattvalók sem fogadnának el királynak egy gyermeket Arthur uralkodásának hosszú, békés évei után. De Gwydionnak sem lennének gátlásai, feltételezte, hogy eltegyen láb alól egy kicsiny, nem kívánt riválist. De jobb nem kockáztatni; hiszen Arthur túlélte Lot összes cselvetését, a Morgause-éit is, és megérte, hogy megkoronázták.

Túlságosan sokáig vártam. Lótnak kellett volna mindezen földek királyának lennie, s nekem a királynénak. Most nincs, aki megállítson. Viviane elment, Morgaine öreg; Gwydion engem tesz királynővé. Én vagyok az egyetlen eleven asszony, akinek a szavára figyelmez.

- Sir Mordredről beszélj, Morag. Bízik-e benne a királyné, a király?

Ám a hang durvává, közönségessé változott.

Nem tudom megmondani... Mordred gyakran van a királlyal... egyszer hallottam, amikor azt mondta neki a király... jaj, fáj a fejem, mit keresek a tűznél? A szakácsnő elevenen meg fog nyúzni... - Becca ostoba hangja volt az, durva és közönséges, és Morgause tudta, hogy messze, Camelotban Morag visszasüllyedt furcsa álmába, amelyben Lothian vagy Tündérhon királynőjével beszélt...

Morgause az utolsó vércseppeket is a tűzre öntötte.

- Morag, Morag! Figyelmezz rám, maradj, parancsolom!

- Királynőm - hallatszott a távoli udvarhölgy hangja -, sir Mordred mellett állandóan ott van a Tó Asszonyának egyik hölgye, azt beszélik, valamiképpen Arthur rokona...

Niniane, Taliesin lánya, gondolta Morgause, nem tudtam, hogy elhagyta Avalont. De miért maradjon ott?

- Sir Mordredet nevezték ki a lovasok kapitányának, amíg Lancelet távol van. Azt beszélik... Jaj, a tűz, úrnőm, fel akarod gyújtani az egész kastélyt? - Becca a szemét dörzsölte, és a lángok előtt vonaglani kezdett. Morgause megmérgesedett, durván meglökte a lányt, aki sikoltva zuhant a tűzbe; de még hatott rá a bűbáj, nem tudott szabadulni a lángoktól.

- Ördög vigye, felveri az egész házat! - Morgause kihúzta a lányt a tűzből, de a lány ruhája tüzet fogott, és a szerencsétlen rémesen sikoltozott. Jajgatása bántotta Morgause fülét, mintha tüzes tűkkel szurkálták volna. Némi szánalom ébredt Morgause-ban. Szegény lány, most már semmit sem tehetek érte, úgy megégett, hogy már nem lehet segíteni rajta. Kirántotta a sikoltozó, vonagló lányt a tűzből, mit sem törődve azzal, hogy az ő keze is megégett, egy pillanatra hozzá hajolt, mintha csitítani akarná, aztán egyeden mozdulattal fültől fülig átvágta a torkát. Vér ömlött a tűzre, és a füst magasan szállt fel a kéménybe.

Morgause reszketett a váratlanul rázúduló hatalomtól, mintha kiterjedt volna az egész szobára, egész Lothianra, az egész világra... sosem merészelt eddig ennyit, de most kéretlenül tört rá. Mintha testetlenül lebegett volna az egész ország fölött. A békés évek után ismét seregek vonultak az utakon, nyugaton szőrös férfiak szálltak partra magas csőrű, sárkányos hajókból, raboltak és városokat égettek fel, kolostorokat fosztottak ki, nőket hurcoltak el a magas falú zárdákból, ahol éltek... mint valami bíbor szél, söpörtek végig az országon egészen Camelot határáig... Morgause nem tudta, hogy amit lát, most történik-e az országban, vagy majd csak jön.

Elkiáltotta magát a növekvő sötétségben.

- Hadd lássam a fiaimat és a Grál kutatását!

Sötétség töltötte be a szobát, sűrű és fekete meg fura égett szag, Morgause pedig térden kucorgott, leverte lábáról az áradó erő. A füst kissé kitisztult, a sötétség egy picikét mozgott és kavargott, ahogyan forró víz a fazékban. És ekkor Morgause meglátta a növekvő fényben a legifjabb fia, Gareth arcát. Piszkos és tépett volt, a ruházata rongyos, de ugyanolyan derűsen mosolygott, mint régen, és ahogy a fény nőtt, Morgause látta, hogy a fia... Lancelet arcát nézi.

Ó, Gwenhwyfar immár nem fog hízelegni neki, ennek a beteges és megviselt, ősz hajú férfinak, akinek téboly és szenvedés rajzoltak ráncokat a szeme köré... hiszen úgy fest, mint valami madárijesztő a vetésben! Morgause-ban felgerjedt a régi gyűlölet: tűrhetetlen, hogy legifjabb és legjobb fia szeretettel viseltessék ez iránt az ember iránt, hogy szeresse és kövesse, mint amikor még kisfiú volt, és faragott lovagokkal játszadozott...

- Nem, Gareth - hallotta halkan Lancelet hangját a szoba alvadt csendjében -, tudod, miért nem térek vissza az udvarhoz. Nem beszélek a magam lelki békéjéről... sem a királynééról... de esküvel fogadtam, hogy egy esztendőn s egy napon át kutatom a Grált.

- De ez őrület! Mi az ördög a Grál, királyunk szüksége ellenében? Én neki esküdtem fel, ahogyan te is, évekkel azelőtt, hogy bármelyikünk hallott volna a Grálról! Ha Arthur királyunkra gondolok az udvarában, ahol nincs egyetlen hűséges embere sem, csak nyomorékok és gyávák... néha azt hiszem, a gonosz műve volt, aki Isten műveként tüntette fel, hogy elcsábítsa Arthur mellől a lovagjait!

- Tudom, hogy Istentől jött, Gareth - mondta csendesen Lancelet. - Ne is próbálj lebeszélni. - És mintha egy pillanatra megint a téboly tüze égett volna a szemében.

- De amikor Isten ugyanazt műveli, amit az ördög? - mondta Gareth, és a hangja furcsán fojtott volt. - Nem hihetem, hogy Isten azt akarja, hogy amit Arthur több mint negyedszázad alatt létrehozott, összedőljön. Tudod-e, hogy vad északi hordák szálltak partra, és amikor azoknak a földeknek a népe Arthur légióit hívja segítségül, nincs kit küldeni a segítségükre? És újra szász seregek gyülekeznek, miközben Arthur tétlenül ül Camelotban, te pedig a lelkedet keresed... Lancelet, könyörgöm, ha nem térsz vissza az udvarhoz, legalább keresd meg Galahadet, és küldd vissza Arthur mellé! Ha a király öreg, és az akarata meggyengül - és Isten ne adja, hogy valaha is ezt kelljen mondanom -, talán a fiad léphet a helyére, hiszen mindenki tudja, hogy ő a király fogadott fia és örököse!

- Galahad? - Lancelet hangja komor volt. - Azt hiszed, tán hatni tudok a fiamra? Te meg a többiek azt fogadtátok, hogy egy esztendeig és egy napig kutatjátok a Grált, de én egy darabig Galahaddel tartottam, és tudom, hogy nála úgy van ez, ahogyan azon a napon mondta, hogy ha kell, egy életen át keresi.

- Nem! - Gareth lehajolt a lováról, és megragadta Lancelet vállát. - Ezt kell megértetned vele, Lancelet, hogy mindenáron vissza kell térnie Camelotba! Jaj, Istenem, Gwydion önnön vérem árulójának mond majd, és szívből szeretem Gwydiont... de hogyan magyarázzam meg ezt még neked is, rokonom és szívbéli testvérem? Nem bízom Gwydion hatalmában a királyunk felett! Az Arthurhoz érkező szászok mindig Gwydionnal tárgyalnak, akik Arthur nővérének a fiát látják benne, és náluk, hiszen tudod, a nővér fia az örökös...

- Emlékezz csak, Gareth - mondta szelíd mosollyal Lancelet -, hogy így volt ez a törzseknél is, mielőtt jöttek a rómaiak... mi nem vagyunk rómaiak, te meg én.

- Nem akarsz harcolni a fiad jogaiért? - kérdezte Gareth.

- Arthur mondja meg, ki kövesse őt a trónon - mondta Lancelet -, ha ugyan lesz utána király egyáltalán. Néha úgy tetszett, amikor tébolyom látomásai közt hányódtam - nem, nem arról akarok beszélni, de azt hiszem, kissé rokon volt a Látással -, hogy sötétség borul az országra, amikor Arthur eltávozik.

- És akkor legyen úgy, mintha Arthur sosem is lett volna? Mi lesz Arthurnak tett esküddel? - kérdezte Gareth, és Lancelet sóhajtott.

- Ha úgy akarod, Gareth, megkeresem Galahadet.

- Amilyen gyorsan csak tudod - sürgette Gareth -, és meg kell értetned vele, hogy a királya iránti hűség több minden küldetésnél meg Grálnál meg Istennél...

- És ha nem jön? - kérdezte szomorún Lancelet.

- Ha nem jön - mondta lassan Gareth -, talán nem ő az a király akire szükségünk lenne Arthur után. Ebben az esetben Isten kezében vagyunk, és kérem, segítsen rajtunk!

- Rokon és több mint testvérem - ölelte meg Gareth-t Lancelet -, mindannyian Isten kezében vagyunk, bármi történjék is. De esküszöm neked, megkeresem Galahadet, és magammal viszem Camelotba, esküszöm...

Aztán a világosság eltűnt. Gareth arca elhalványult, sötétbe borult s egy pillanatig csak Lancelet szeme látszott, amely ragyogott, s úgy hasonlított a Viviane szemére, hogy Morgause egy pillanatig úgy érezte, mintha nővére, a papnő nézne rá nagyon rosszallón, mintha csak mondaná: Morgause, mit tettél? Aztán eltűnt az is, és Morgause kettesben találta magát a tüzével, amely még mindig füstöt okádott, bár abból eltűnt immár minden varázserő, és a halott lány tehetetlen teste ott feküdt a tűz előtt.

Lancelet! Lancelet még mindig a feje tetejére állíthatja a terveit! Morgause fájdalomként érezte a testében a gyűlöletet a férfi iránt, amely összeszorította a torkát, és lefelé hatolt egészen a méhéig. Fájt a feje, s a mágia utóhatásaként rettenetesen émelygett. A legszívesebben lefeküdt és órákon át aludt volna, de erősnek kellett lennie, megerősödve a boszorkányság hatalmával, amelyet magához szólított; ő Lothian Királynője, a Sötétség Királynője! Kinyitotta az ajtót, és a kutya tetemét a trágyadombra dobta, mit sem törődve az orrfacsaró bűzzel.

A konyhalány tetemével egyedül nem boldogult. Már éppen segítséget akart hívni, amikor megtorpant, megérintette az arcát, amely még mindig ragadt a vértől; nem láthatják így. A vizeskancsóhoz és mosdótálhoz lépett, megmosta a kezét meg az arcát, újra befonta a haját. Vérfoltos ruhájával nem tudott mit kezdeni, de mivel a tűz már kialudt, a szobában alig volt fény. Végül hívta a kamarását, aki érdeklődő arccal jelent meg az ajtóban.

- Mi az, királynőm? Kiáltozást hallottam... csak nincs valami baj? - A férfi felemelte a fáklyát, és Morgause nagyon jól tudta, milyennek látja őt - gyönyörűnek és ziláltnak -, mintha a Látás segítségével a férfi szemén át nézte volna magát. Kinyújthatnám érte a kezemet, s a lány testén lehetnék az övé, gondolta, amint átjárta a vágy fájdalmas gyönyöre, és legbelül nevetett, de szánt szándékkal félretette vágyát; arra még bőven lesz idő.

- Igen, baj van. Szegény Becca... - mutatott a holttestre. - Beleesett a tűzbe, s amikor el akartam látni a sebeit, kikapta a kezemből a kést, és elvágta a torkát... szegény jószág eszét vette a fájdalom. Látod, engem is összevérzett.

A férfi felkiáltott felháborodásában, és megvizsgálta a halott lányt.

- Igen, igen, szegény lánynak nem volt ki mind a négy kereke. Nem lett volna szabad beengedned magadhoz, úrnőm.

Morgause-t zavarta a férfi hangjából kiérezhető szemrehányás; komolyan arra gondolt, hogy ezt a fickót az ágyába engedi?

- Nem azért hívtalak, hogy bíráld a tetteimet. Vigyétek ki, temessétek el tisztességgel, és küldd be az asszonyaimat. Hajnalban Camelotba indulok.

Esteledett, sűrű, szitáló eső mosta el az út körvonalait. Morgause vizes volt, fázott, és komolyan bosszantotta, amikor lovasainak kapitánya odament hozzá.

- Biztos vagy benne, asszonyom, hogy jó úton megyünk? Hónapok óta kinézte magának ezt a fickót; Cormac volt a neve, magas és fiatal volt, az arca akár a sólyomé, a válla meg a combja izmos. Ám Morgause most úgy látta, hogy minden férfi ostoba, és okosabb lett volna Cormacot otthon hagyni, személyesen vezetni a csapatát. Csakhogy bizonyos dolgokat még Lothian királynője sem tehetett meg.

- Egyik utat sem ismerem fel. De a mai napon megtett távolság alapján azt gondolom, Camelot közelében kell járnunk - hacsak el nem tévedtél a ködben, és nem megyünk ismét észak felé, Cormac.

Más körülmények között szívesen töltött volna még egy éjszakát az úton kényelmes, minden elképzelhető jóval felszerelt sátrában és - amikor az asszonyai már elaludtak - ezzel a Cormackal ágymelegítőként.

Amióta megtaláltam az utat a boszorkánysághoz, minden férfi a lábam előtt hever. Most mégis úgy tetszik, egyik se kell... különös, egy férfit sem hívtam az ágyamba, amióta híre jött Lamorak halálának. Talán öregszem? A gondolattól megborzongott, és elhatározta, hogy ma éjjel Cormackal hál... de előbb Camelotba kell érniük; meg kell védenie Gwydion érdekeit, tanácsokkal kell ellátnia.

- Az útnak itt kell lennie, tökfilkó - mondta türelmetlenül. - Többször tettem meg az utat, mint ahány ujj a két kezemen van! Ostobának nézel?

- Isten mentsen, asszonyom. És magam is gyakran megjártam ezt az utat, most mintha mégis eltévedtünk volna - mondta Cormac, és Morgause úgy érezte, mérgében megüti a guta. Gondolatban végigkövette visszafelé az utat, amelyet oly gyakran tett meg Lothianból, amely elhagyja a római utat, és a jól kitaposott ösvényt követi a mocsarak peremén a Sárkány-szigetig, aztán a gerinc mentén, amíg rátérnek a Camelotba vezető útra, amelyet Arthur kiszélesíttetett és újraboríttatott, amíg majdnem olyan jó lett, mint a régi római út.

- Valahogy mégis csak elnézted a Camelotba vezető utat, tökfilkó, mert ott az a régi római falmaradvány... valahogy legalább félórányival túllovagoltunk a cameloti letérőn - mérgelődött Morgause. Nem tehettek mást, mint hogy visszafordították az egész karavánt, és már sötétedett. Morgause a fejére borította csuklyáját, és lassan baktató lován belelovagolt a szürkületbe. Az évnek ebben a szakában legalább még egy óra hosszat sütnie kellett volna a napnak, de nyugaton már alig pislákolt valami fény.

- Itt kell lennie - mondta az egyik asszony. - Látjátok ott azt a négy almafát? Az egyik nyáron eljöttem ide, hogy oltóágat vigyek innen a királynő almáskertjébe.

De út nem volt sehol, csak egy kis csapás felfelé a csupasz dombra, ahol széles útnak kellett volna húzódnia és fölötte még a ködben is látszaniuk kellett volna Camelot fényeinek.

- Ostobaság - zsörtölődött Morgause - eltévedtünk valahogy... azt akarjátok mondani, hogy Arthur országában sehol másutt nem áll egymás mellett négy almafa?

- Márpedig itt kellene lennie az útnak, esküszöm - morgott Cormac, de ismét mozgásba hozta a lovasok és teherhordó jószágok egész sorát, és csak baktattak tovább, az eső meg csak hullt, mintha az idők kezdete óta hullott volna, s azt is elfeledte volna már, hogyan álljon el. Morgause fázott, fáradt volt, meleg vacsorára vágyott Gwenhwyfar asztalánál és forró, fűszeres borra és puha ágyra, és amikor Cormac újra odalovagolt hozzá, haragosan kérdezte:

- Mi az, tökfilkó? Sikerült megint eltévedned, most sem vetted észre azt a széles utat?

- Királynőm, sajnálom, de valahogy... nézd, újra ott vagyunk, ahol megálltunk pihentetni a lovakat, miután lefordultunk a római útról... azt a rongyot én dobtam el, a sarat töröltem le vele az egyik poggyászról.

Morgause haragja kirobbant.

- Ugyan melyik királynőt vett körül ennyi átkozott hülye? - ordította. - Talán az egész Nyári Országot végig kell járnunk, hogy megtaláljuk Londinium után a második legnagyobb várost? Vagy oda-vissza kell lovagolnunk ezen az úton egész éjjel? Ha nem látjuk is Camelotot a sötétben, akkor is hallanunk kellene, a kastélyt több mint száz lovag és szolgaszemélyzet lakja, lovak és barmok serege, Arthur emberei mindenfele járőröznek körülötte - ami mozdul ezen az úton, azt látják őrtornyaikból!

Végül mégsem tehettek mást, mint hogy lámpásokat gyújtottak, és ismét dél felé indultak; Morgause maga lovagolt az élen Cormac mellett. A köd meg az eső minden hangot elnyomott, még a visszhangot is, aztán a ködös esőben újra annál a római falmaradványnál találták magukat, ahol korábban befordultak. Cormac káromkodott, de látszott rajta, hogy fél.

- Úrnőm, sajnálom, nem értem...

- Kárhozat legyen mindannyiótokra! - rivallt rá Morgause. - Egész éjjel ide-oda akarsz lovagoltatni minket ezen az úton? - De a romot ő is felismerte. Mély lélegzetet vett, amelyben együtt volt harag és rezignáció. - Reggelre tán eláll az eső, és talán visszajutunk a római falig. - Legalább tudni fogjuk, hová jutottunk.

- Ha ugyan eljutottunk valahová, s nem a tündérek birodalmába tévedtünk - mormogta az egyik asszony, és babonásan keresztet vetett. Morgause látta a gesztust, de csak ennyit mondott:

- Ezt ne! Éppen eléggé rossz eltévedni az esőben és a ködben ilyen ostobaságok nélkül is! Mit álltok itt? Verjetek sietve tábort, ma már nem lovagolhatunk tovább, és reggel tudni fogjuk, mit tegyünk.

Korábban magához akarta hívni Cormacot, csakhogy már nem volt hozzá kedve, mert őt is elfogta a félelem... vajon valóban kiléptek a való világból az ismeretlenbe? Egyedül feküdt hát, ébren az asszonyok között, nyugtalanul, és gondolatban végigjárta a megtett utat. Az éjszaka teljesen néma volt, még békák sem brekegtek a közeli mocsárban. Lehetetlen volt szem elől veszíteni Camelot egész városát; s az mégis a semmibe tűnt. Vagy ő maga tűnt volna az embereivel, a hölgyeivel meg a lovaival együtt a boszorkányság világába át? És ahányszor idáig jutott a gondolataiban, sajnálta, hogy szabadjára engedte Cormackal szemben a haragját, és elküldte őrködni; ha itt feküdt volna mellette, nem érezte volna rémülten, hogy a világ kizökkent... újra meg újra aludni próbált, de csak a szemét meresztette a sötétbe.

Valamikor éjjel elállt az eső; amikor megvirradt, nyirkos köd terjengett ugyan mindenütt, de az ég felhőtlen volt. Morgause felébredt nyugtalan álmából - Morgaine-t látta, aki őszült és öregedett, és olyan tükörbe nézett, mint amilyen az övé -, kilépett a sátrából, és azt remélte, amikor felpillant a dombra, Camelot ott lesz, ahol lennie kell, s a széles út Arthur tornyos kastélyához vezet, másként sok-sok mérföldnyire vannak onnan, ahol lenniük kéne. De ott táboroztak a római falmaradványnál, amelyről tudta, hogy mintegy egy mérföldnyire délre van Camelottól, és miközben lovak és lovasok útra készültek, Morgause felnézett a dombra, ahol Camelotnak kellett volna lennie; ám a dombon zöld füvön kívül semmi sem volt.

Lassan lovagoltak az úton, amelyet az előző napi ide-oda lovaglás során sárosra tapostak. Birkanyáj legelt a füvön, de amikor Morgause egyik embere beszélni akart a juhásszal, az egy szikla mögé bújt, és nem lehetett előcsalogatni.

- És ez lenne Arthur békéje? - töprengett hangosan Morgause.

- Azt hiszem, úrnőm - mondta tisztelettel Cormac -, valami bűbáj van itt... bármi lett légyen is, ez nem Camelot.

- Akkor mi, az Isten szerelmére? - kérdezte Morgause.

- Isten nevében, valóban micsoda? - motyogta Cormac, mert válaszolni nem tudott.

Morgause ismét felnézett, közben hallotta, hogy az egyik nő rémülten sírdogál. Egy pillanatig mintha Viviane hangját hallotta volna a fejében, amint azt mondja, amit Morgause csak félig hitt el, hogy Avalon ködbe veszett, és ha valaki elindul oda, druida vagy papnő, és nem ismeri az utat, csak a papok szigetére, Glastonburybe jut..

Követhették volna a nyomaikat visszafelé a római útig... ám Morgause-ban egyre nőtt a félsz: mi van, ha a római út is eltűnt, Lothian is eltűnt, egyedül van a világon ezzel a néhány emberrel és asszonnyal? Borzongva idézte fel a Szentírásnak azt a néhány mondatát, amelyet Gwenhwyfar házi papjától hallott a világ végéről... Én mondom néktek, két asszony őrlend ott gabonát egymás mellett, s az egyik elvétetik, a másik meghagyatik... Vajon Camelot és minden benne élő felvitetett a keresztény mennyekbe, a világ véget ért, s már csak néhány hozzá hasonló csellengő bolyong a kipusztult föld felszínén?

De nem állhattak ott az üres utat bámulva.

- Visszamegyünk a római útig - mondta Morgause. Ha, gondolta, ott van még, ha egyáltalán van még ott valami. Ahogyan nézte a mágikus füstként a mocsárból felszálló ködöt, Morgause úgy érezte, a világ eltűnt, még a felkelő nap sem ismerős. Morgause nem volt álmodozó természet; azt mondta magának, jobb mozogni, megpróbálni visszajutni, mint állni ebben a másvilági csendben. Camelot valóság volt, város a való világban, nem tűnhetett el teljesen.

Márpedig ha úgy lett volna, ahogyan én akartam, ha Lot meg az én cselvetéseim Arthur ellen sikerrel jártak volna, talán az ország éppen ilyen lenne, néma, elhagyatott, félelemmel teli...

Miért volt ilyen csend? Mintha a világon nem lett volna más zaj a lovak patájának dobbanásánál, de olyan volt az is, mint a vízbe dobott kő okozta nesz, tompa, hullámokban elhaló. Majdnem elérték a római utat - vagy azt a helyet, ahol lennie kellett volna -, amikor paták dobogását hallották kemény úton; egy lovas közeledett lassan és határozottan Glastonbury felől. A ködből sötét lovas bontakozott ki, mögötte súlyosan megrakott teherhordó állattal. Kisvártatva Morgause egyik embere felkiáltott.

- Nézzétek csak, a Tavi Lancelet úr az... Isten adjon neked jó reggelt, uram!

- Hahó! Ki jár erre? - Valóban Lancelet jól ismert hangja volt, és amint közelebb ért, lova patáinak meg a teherhordó öszvér patáinak ismerős hangjától történt valami az utasokat környező világban. A ködben a hangok messzire szállnak, és ez egyszerű hang volt, kutyaugatás a távolban, egész falkányi kutya ugatott, talán az élelmen vesztek össze az éhes éjszaka után, de ez az egyszerű, normális zaj megtörte a túlvilági némaságot.

- Lothian királynője - kiáltotta Cormac, és Lancelet feléjük lovagolt és Morgause előtt megállította a lovát.

- Nos, néném, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. Veled vannak tán a fiaid is, Gawaine vagy Gareth?

- Nem - mondta Morgause -, egyedül tartok Camelot felé.

Ha, gondolta bosszúsan, létezik egyáltalán ilyen hely a föld felszínén! Figyelmesen nézte Lancelet arcát, amint az udvariasan köszöntötte. Lancelet fáradt és megviselt volt, az öltözéke kopott és nem valami tiszta, olyan ócska köpenyt viselt amilyet Morgause a lovászának sem adott volna. Ó, a szépséges Lancelet, Gwenhwyfar most nem fogja olyan ellenállhatatlanak találni, még én sem nyújtanám érte a kezemet, hogy az ágyamba hívjam.

És ekkor Lancelet elmosolyodott, és Morgause megállapította, hogy Mindenek ellenére mégis gyönyörű.

- Együtt megyünk hát tovább, néném? Mert valóban igen keserves küldetésben járok.

- Úgy hallottam, te is a Grált kutattad. Akkor tehát meglelted, vagy azért vagy olyan bánatos, mert nem sikerült?

- Az olyan ember, mint én nem méltó rá, hogy fellelje a legnagyobb misztériumot. Olyan embert hozok azonban, aki valóban a kezében tartotta a Grált. Azért jövök, hogy elmondjam: a küldetés véget ért, s a Grál örökre eltávozott ebből a világból.

És Morgause ekkor vette észre, hogy a teherhordó öszvéren egy férfi letakart teste van.

- Ki...? - kérdezte halkan.

- Galahad - mondta csendesen Lancelet. - A fiam találta meg a Grált, s most már tudjuk, hogy ember nem nézhet rá, s maradhat életben. Bárcsak inkább én lettem volna - már csak azért is, mert most azt a rossz hírt viszem a királyomnak, hogy aki király lett volna utána, már előttünk eltávozott abba a világba, ahol szeplőtlenül követheti örökre a küldetését...

Morgause megborzongott. Most valóban olyan, mintha Arthur sosem is lett volna, s az országnak nem lesz királya, kivéve a mennyei királyt, s a papok fogják irányítani, akik a kezükben tartják Arthurt... de dühösen elűzte ezeket a gondolatokat. - Galahad elment. Arthurnak Gwydiont kell utódjául választania.

Lancelet szomorúan nézett a teherhordó öszvéren heverő holttestre, de csak ennyit mondott:

- Továbbmegyünk hát? Nem szándékoztam az úton éjszakázni, de a köd sűrű volt, és féltem, hogy eltévedek. Azt hittem volna, Avalonban járok!

- Mi sem leltük a ködben Camelotot, de Avalont sem... - kezdte Cormac, de Morgause idegesen félbeszakította.

- Elég ebből az ostobaságból - mondta. - A sötétben eltévesztettük az utat, és fél éjszaka oda-vissza lovagoltunk. Mi is sürgősen Camelotba kell, hogy érjünk, öcsém.

Morgause néhány embere ismerte Lancelet-t és Galahadet, és most a halott köré gyűltek együtt érző arccal, kedves szavakkal. Lancelet végighallgatta őket szomorúan, majd néhány kedves szóval véget vetett a jelenetnek.

- Később, emberek, később, lesz még idő gyászolni. Isten a tudója, nem sietek ezzel a hírrel Arthurhoz, de ha késlekedem, attól sem lesz jobb. Induljunk.

A köd szétoszlott, és szinte teljesen eltűnt, amint a nap magasabbra hágott. Baktattak az úton, amelyen Morgause meg az emberei órákon át ide-oda jártak Camelotot keresve, de alig mentek pár lépést, amikor újabb zaj törte meg a kísérteties reggel különös csendjét. Trombitaszó volt, tiszta és ezüstös a mozdulatlan légben, Camelot magasából. És az egymás mellett álló négy almafától szélesen és eltéveszthetetlenül indult felfelé az egyre növekvő napfényben az a széles út, amelyet Arthur építtetett, hogy vonulhassanak rajta a légiói.

Jó jelnek tetszett, hogy az első ember, akit Morgause megpillantott Camelot magasában, Gareth fia volt. Elébük ment, hogy kérdőre vonja az érkezőket Camelot nagy kapujánál; amikor felismerte Lancelet-t, hozzá sietett. Lancelet egyenesen a fiú karjába vetette magát, és hosszan ölelték egymást.

- Hát te vagy az, rokon...

- Igen, én. Cai már öreg és nyomorék ahhoz, hogy járőrözzön Camelot falain. Jaj, de szép nap ez, amikor visszatérsz Camelotba, rokon. De látom, Galahadet nem találtad meg, Lance?

- De megtaláltam - mondta szomorúan Lancelet, és Gareth a komoly szakáll ellenére is kisfiús, nyílt arcára döbbenet ült ki, amint a szemfedő alatt pihenő emberalakra pillantott - Nyomban közölnöm kell Arthurral. Vigyél hozzá, Gareth.

Gareth lehajtotta a fejét, a keze Lancelet vállán.

- Haj, keserves nap ez Camelotnak. Mondtam egyszer már, hogy az a Grál valami ördög műve, egyáltalában nem Istené!

Lancelet a fejét rázta, és Morgause-nak úgy tetszett, mintha valami átragyogna a férfin, mintha a teste áttetsző lenne. És Lancelet szomorú mosolyában titkos öröm bujkált.

- Nem, drága rokon - mondta -, ezt verd ki örökre a fejedből. Galahad megkapta azt, amit Isten adott neki, és segítsen mindannyiunkat Isten, megkapjuk mi mind. De Galahad napjai a végükhöz értek, s immár szabad minden emberi végzettől. A miénk még várat magára, drága Gareth... Isten adja, hogy mi is olyan bátran nézzünk szembe a sorsunkkal, ahogyan ő.

- Ámen - mondta Gareth, és Morgause döbbent meglepetéssel látta, hogy keresztet vet. Aztán úgy nézett az anyjára, mint aki most ébred.

- Te vagy az, anyám? Bocsáss meg, de bárkinek a társaságában inkább el tudtalak volna képzelni, mint Lancelet-éban. - Kötelességtudón kezet csókolt az anyjának. - Jöjj, asszonyom, hívok egy kamarást, hogy a királynéhoz vezessen. Üdvözölni fog a hölgyei közt, amíg Lancelet a királlyal beszél.

Morgause hagyta, hogy elvezessék, közben azon tűnődött, miért is jött ide. Lothianban királynőként uralkodott, itt, Camelotban csak Gwenhwyfar hölgyei között ülhet, s annyit tudhat csak meg az eseményekről, amennyit valamelyik fia jónak tart elmondani.

Odaszólt a kamarásnak.

- Mondd meg Gwydion fiamnak, sir Mordrednek, hogy az anyja érkezett ide, és mihelyt teheti, keressen fel. - Ám csüggedten arra gondolt, hogy ennél a különös udvarnál Gwydion még ahhoz sem veszi majd a fáradságot, hogy úgy köszöntse, ahogyan Gareth tette. És ismét úgy érezte, hiba volt Camelotba jönnie.

14

Gwenhwyfar sok-sok éven át úgy érezte, hogy amikor a Kerekasztal lovagjai jelen vannak, Arthur hozzájuk tartozik, és nem hozzá. Neheztelt rájuk, amiért behatoltak az életébe, mert ott voltak Camelotban; gyakran érezte úgy, hogy ha Arthurt nem venné körül az udvar, talán boldogabb lenne az életük, mint amilyet királyként és királynéként éltek Camelotban.

Ám a Grál kutatásának esztendejében rájött, hogy milyen szerencsés volt, mert a lovagok távozása után Camelot olyan lett, mint egy kísértetfalu, és Arthur volt a Camelotban kísértő szellem, amint lassan járta az elhagyatott kastélyt.

Nem mintha nem élvezte volna Arthur társaságát most, amikor végre teljesen az övé volt. De csak most értette meg, hogy Arthur milyen sokat adott önnön lényéből a légióinak és Camelotnak. Arthur kifogástalanul udvarias és kedves volt Gwenhwyfarhoz, aki többet volt az urával, mint a háború, majd az azt követő béke hosszú éveiben. De mintha egy része is eltávozott volna a társaival, bárhol jártak is azok, s az embernek csupán egy kis töredéke maradt az asszonnyal. Gwenhwyfar legalább annyira szerette Arthurt, az embert, mint Arthurt, a királyt, de csak most jött rá, mennyivel kevesebb az ember a királykodás feladata nélkül, amelybe oly sokat tett bele az életéből. És Gwenhwyfar szégyellte, amiért észrevette ezt.

A távollevőkről sosem beszéltek. A Grál kutatásának évében csendesen éltek, egyik napról a másikra, csak mindennapi dolgokról beszéltek, kenyérről és húsról, a gyümölcsös gyümölcseiről vagy a pince borairól, egy új köpenyről vagy cipőcsatról. És amikor egyszer körülnézett a Kerekasztal üres csarnokában, Arthur megkérdezte:

- Ne tegyük el, amíg visszatérnek, szerelmem? Még ebben a nagy csarnokban is kevés a mozgástér, és most, amikor üresen áll...

- Nem - mondta gyorsan Gwenhwyfar -, nem, kedvesem, hagyjuk itt. A nagy csarnok a Kerekasztalnak épült, nélküle olyan lenne, mint egy üres hodály. Hagyd itt. Te meg én és a háznép étkezhet a kis csarnokban. - Arthur az asszonyára mosolygott, és Gwenhwyfar tudta, hogy örül, amiért ezt mondta.

- És ha a lovagok megtérnek a küldetésükről, ismét nagy lakomát rendezünk itt - mondta Arthur, de elhallgatott. És Gwenhwyfar tudta, azon tűnődik, vajon hányan térnek vissza.

Cai volt velük meg a vén Lucan és még két-három lovag, akik öreg vagy betegek voltak, esetleg régi sebekkel bajlódtak. És mindig velük volt Gwydion - azaz Mordred, ahogyan most nevezték - mint felnőtt fiuk; amikor rá nézett, Gwenhwyfar gyakran gondolta, Ő az a fiú, akit Lancelet-nak szülhettem volna, és forróság járta át az egész testét, és forró verejték verte ki, amint arra az éjszakára gondolt, amikor maga Arthur lökte Lancelet karjába. Különben is gyakran verte ki a forróság, sosem tudta, vajon a szobában meleg vagy hideg van-e, vagy ez a furcsa, hirtelen jövő forróság belülről jön. Gwydion mindig gyengéd és udvarias volt vele, általában úrnőmnek szólította és nagy-néha, szégyenlősen nénémnek; az a gátlásosság, ahogyan az ifjú használta ezt a családi kötelékre utaló megszólítást melengette Gwenhwyfar szívét, igencsak szerette érte Gwydiont. Mordred ráadásul hasonlított Lancelet-ra, de csendesebb és komolyabb volt; amíg Lancelet mindig készen állt a tréfára vagy a szójátékra, Gwydion inkább mosolygott, és szellemes megjegyzései inkább tűszúrásra emlékeztettek. Komisz szelleme volt, de Gwenhwyfar mindig nevetett a fiatalember kegyetlen tréfáin.

Egy este, amikor összezsugorodott társaságuk vacsoránál ült, Arthur azt mondta:

- Amíg Lancelet visszatér, öcsém, szeretném, ha te lennél a lovaskapitányom.

Gwydion nevetett.

- Könnyű munka lesz, uram és királyom, hiszen alig van ló az istállóban. Istállód legkiválóbb lovai elmentek lovagjaiddal és társaiddal, s ki tudja, nem egy ló lesz-e, aki megtalálja a keresett Grált!

- Hallgass - szólt rá Gwenhwyfar. - Nem szabad gúnyt űznöd a küldetésükből.

- Miért nem, néném? A papok újra meg újra azt mondják, az Úr bárányai vagyunk, és ha egy birka spirituális megvilágosodást kereshet... én a lovat mindig különb állatnak tartottam a birkánál. Ki mondhatja hát, hogy nem a nemesebbik barom teljesíti-e a küldetést? Még egy viharvert vén csataló is spirituális nyugalmat kereshet magának, hiszen azt mondják, egy nap az oroszlán is lefekszik majd a bárány mellé, s nem gondol a vacsoraidőre.

Arthur idegesen nevetett.

- Ismét háborúhoz kellenek majd a lovaink? A Badon-hegy óta, Istennek hála, béke volt az országban...

- Kivéve Luciust - mondta Gwydion -, és ha valamit megtanultam életemben, hát azt, hogy a béke sosem tartós. Vad északiak szállnak partra sárkányhajókról, s amikor a nép Arthur légióit hívja segítségül, csak az a válasz, hogy Arthur lovagjai elmentek keresni a lelki békéjüket így a déli szász királyoktól kérnek aztán segítséget. Ám nem kétséges, ha ennek a küldetésnek vége lesz, ismét Arthurra és Camelotra tekintenek majd - és azt hiszem, nagy igény lesz csatalovakra, amikor eljön az a nap. Lancelet-t annyira lekötötte a Grál és egyéb dolgai, hogy nem maradt ideje ellenőrizni a királyi istállót.

- Mondtam neked, szeretném, ha te foglalnád el egy időre a helyét - mondta Arthur, és Gwenhwyfar azon döbbent meg, hogy Arthur hangja nyűgös és öreges volt, nem volt meg benne a régi erő. - Mint lovaskapitányom hozathatsz a nevemben lovakat Lancelet valahonnan délről, Bretagne-on is túlról hozatta őket...

- Akkor én is úgy teszek - mondta Gwydion. - A spanyolországi lovaknál nem voltak jobbak, bátyám és uram, de a legjobb lovak most még messzebbről jönnek. Maguk a spanyolok is Afrikából vásárolnak lovakat, egy ottani sivatagi országból. Most ezek a szaracénok kezdik lerohanni magát Spanyolországot - legalábbis így hallottam attól a Palomides nevű szaracén lovagtól, aki egy ideig itt vendégeskedett, aztán továbbment kalandot keresni a szászok között. Palomides nem keresztény ezért különösnek találta, hogy a lovagok mind elmentek kutatni a Grált, amikor az országban háború van.

- Beszéltem Palomidesszel - mondta Arthur. - Volt egy kardja abból a déli országból spanyol acélból - örülnék egy olyannak, bár szerintem nem különb az Excaliburnál. Országunkban egyetlen kardnak sincs olyan borotvaéles pengéje. Az északiaknak csatabárdjai és buzogányai vannak, de a fegyvereik még a szászokéinál is gyengébbek.

- Mégis tüzes harcosok - mondta Gwydion. - Harci téboly lesz úrrá rajtuk, ahogyan néha Lothian törzsi harcosain, akik pajzsukat eldobva rontanak a csatába... Nem, királyom, meglehet, jó időn át béke volt, ám ahogyan a szaracénok kezdik lerohanni Spanyolországot, úgy szállnak partra nálunk a vad északiak és írek. Végül a szaracénok persze jót fognak tenni Spanyolországnak, ahogyan nekünk is jót tettek a szászok...

- Jót ennek az országnak? - nézett döbbenten Gwydionra Arthur. - Mit nem mondasz, öcsém?

- Amikor a rómaiak elhagytak minket Arthur uram, elszigetelten éltünk a világ végén a félvad törzsekkel. A szászokkal vívott háború kényszerített minket túlnőni magunkon - mondta Gwydion. - Kereskednünk kellett Kis-Britanniával és Spanyolországgal meg a déli országokkal, lovakat és fegyvereket kellett szereznünk áruinkért cserében, új városokat építettünk - hiszen ezt mutatja a te új városod is, uram, Camelot. És akkor még nem is említettem a papok mozgalmát, akik immár elmentek a szászok közé, és tettek arról, hogy ne legyenek vad, szőrös arcú barbárok, akik barbár isteneket imádnak, hanem civilizált emberek saját városokkal és iparosokkal, saját civilizált királyokkal, akik alattvalóid. Mi másra várt ez az egész föld? Ma már nekik is vannak kolostoraik és tanult embereik, akik könyveket írnak és még sok minden... a szászokkal vívott háborúk nélkül Uther királyságát éppúgy elfeledtük volna, mint Maximusét.

- Akkor nem kétséges - mondta enyhe gúnnyal Arthur -, hogy szerinted ez a több mint húszéves béke veszélybe sodorta Camelotot, és több háborúra meg harcra van szükségünk, hogy ismét közel kerüljünk a világhoz? Könnyű észrevenni, hogy nem vagy harcos, fiatalember. Nekem nincs ilyen romantikus képem a háborúról!

Gwydion a királyra mosolygott.

- Honnan veszed, hogy nem vagyok harcos, uram? Az embereid között harcoltam Lucius ellen, aki császár akart lenni, és bőven volt időm elgondolkodni a háborúkról és értékükről. A háborúk nélkül téged éppúgy elfeledtek volna, mint a legkisebb walesi és ír királyokat - ki tudná ma felsorolni Tara királyait?

- S úgy gondolod, egyszer ez lesz Camelot sorsa is, fiam?

- Bátyám és királyom, a druida bölcsességére vagy az udvaronc hízelgésére vagy kíváncsi?

Arthur elnevette magát.

- Halljuk Mordred ravasz tanácsát.

- Az udvaronc azt mondaná, uram, hogy Arthur uralkodása örökké élni fog, s emléke örökké zöldell majd a világban. És a druida azt mondaná, hogy minden ember elpusztul, s egy napon minden bölcsességükkel és dicsőségükkel együtt mind éppúgy elsüllyednek, ahogyan Atlantisz a hullámok alá. Csak az istenek maradnak meg.

- És mit mondana öcsém és barátom?

- Öcséd azt mondaná - és Gwydion éppen csak annyi hangsúlyt tett a szóra, hogy Gwenhwyfar tudja, fiadat kellene mondani -, bátyám és királyom, hogy a mai napnak élünk, s nem az számít, mit mond rólunk a história ezer esztendő múlva. Öcséd tehát azt tanácsolná, hogy istállód tükrözze ismét a dicső napokat, amikor Arthur lovait és harcosait mindenütt ismerték és félték. Senki ne mondhassa, hogy a király öregszik, és amikor az összes lovagja küldetésben jár, nem törődik vele, hogy lovai és emberei hadra készen álljanak.

Arthur barátin megveregette Gwydion vállát.

- Legyen hát, drága fiam. Megbízom az ítéletedben. Küldess Spanyolországba vagy ha úgy akarod, Afrikába lovakért, amelyek a legméltóbbak Arthur légiójához, és gondoskodj a kiképzésükről.

- Ehhez szászokat kell találnom - mondta Gwydion -, és a szászok nem sokat tudnak lovas harcunk titkairól - mindig azt mondtad, nem kell tudniuk róla. Parancsolod-e, hogy mivel a szászok immár szövetségeseink, megismerjük hadi titkainkat?

Arthur zavarban volt.

- Attól tartok, ennek eldöntését rád kell bíznom.

- Igyekszem a leginkább a szolgálatodra lenni - mondta Gwydion -, és most, uram, túlságosan sokáig tartott ez a beszélgetés, halálra untattuk a hölgyeket - bocsáss meg, asszonyom - mondta, és fejet hajtott Gwenhwyfarnak azzal az elbűvölő mosolyával. - Hallgassunk zenét? Niniane úrnő bizonnyal boldogan idehozza a hárfáját és énekel neked, uram és királyom.

- Mindig örömmel hallgatom kedves rokonom muzsikáját - mondta komolyan Arthur -, ha hölgyemnek kedvére van.

Gwenhwyfar biccentett Niniane-nek, aki fogta a hárfáját, leült eléjük, és énekelni kezdett, és Gwenhwyfar élvezettel hallgatta a muzsikát - Niniane gyönyörűen játszott, és a hangja édes volt, bár nem olyan tiszta és erős, mint Morgaine-é. De amint elnézte Gwydiont, aki Taliesin lányát bámulta, azt gondolta: Miért kell a mi keresztény udvarunknál mindig itt lennie a Tó Asszonya egy-két hölgyének? Ez aggasztotta, bár Gwydion éppoly jó kereszténynek látszott, mint bárki más, vasárnap eljárt misére, ahogyan Niniane is. Egyébként nem emlékezett rá, hogyan lett Niniane az udvarhölgye, csak arra, hogy Gwydion hozta az udvarhoz, és megkérte a királynét, fogadja szeretettel mint Arthur rokonát és Taliesin lányát Gwenhwyfarnak a lehető legjobb emlékei voltak Taliesinről, és szívesen fogadta a lányát, de most úgy tetszett, hogy anélkül, hogy az előtérbe tolakodott volna, mégis Niniane foglalta el az első helyet a hölgyei között. Arthur mindig kedvezett neki, és gyakran hívta énekelni, és megesett, hogy amikor együtt látta őket, Gwenhwyfar elbizonytalanodott, vajon nem lát-e a lányban Arthur többet a rokonnál.

De nem, biztosan nem. Ha Niniane-nek kedvese volt az udvarnál, az inkább Gwydion lehetett. Látta, hogyan nézi Gwydion a lányt... mégis megsajdult a szíve; ez a nő szép volt, olyan szép, mint amilyen egykor ő, ő pedig korosodó asszony volt, a haja őszült, arca pírját vesztette, a teste megereszkedett... És amikor Niniane befejezte, és távozott a csarnokból, elkomorodott, amikor Arthur odalépett hozzá, hogy aludni kísérje.

- Fáradtnak látszol, asszonyom, mi bánt?

- Gwydion azt mondta, öreg vagy...

- Édes asszonyom, egy és harminc esztendeje ülök Britannia trónján, veled az oldalamon. Akadhat-e hát királyságunkban bárki, aki még fiatalnak mondhat minket? A legtöbb alattvalónk meg sem született még, amikor a trónra kerültem. Bár azt nem tudom, kedvesem, hogy van, hogy te még mindig oly fiatalnak látszol.

- Jaj, uram, nem bókot akartam kicsikarni - mondta türelmetlenül Gwenhwyfar.

- Hízelgőnek inkább azt találhatnád, édes Gwen, hogy Gwydion nem üres hízelgéssel ámítja az öregedő királyt, nem akar kedvembe járni hazug szavakkal. Őszintén szól, ezért becsülöm. Bárcsak...

- Tudom, mit szeretnél - szólt közbe Gwenhwyfar, és a hangja dühös volt. - Azt szeretnéd, ha elismerhetnéd fiadnak, hogy utánad ő kerüljön trónra, nem Galahad...

Arthur elvörösödött.

- Gwenhwyfar, muszáj mindig így veszekednünk egymással, ha ez kerül szóba? A papok nem fogadnák el királynak, és vége.

Nem tudom elfeledni, hogy kinek a fia...

- Nem tudom elfeledni, hogy az én fiam - mondta gyengéden Arthur.

- Nem bízom Morgaine-ban, és magad is megtapasztaltad, hogy...

Arthur arcvonásai megkeményedtek, és Gwenhwyfar tudta, hogy erről nem fogja végighallgatni.

- Gwenhwyfar, a fiamat Lothian királynéja nevelte, és az ő fiai királyságom támaszai és talpkövei. Mit tennék Gawaine és Gareth nélkül? És Gwydion ugyancsak rájuk üt, legjobb barátaimra és lovagjaimra. Nem fogom kevesebbre tartani Gwydiont, amiért mellettem maradt, amikor az összes társam elhagyott e miatt a küldetés miatt.

Gwenhwyfar nem akart veszekedni. Kezét az uráéba tette.

- Hidd el, uram, minden másnál jobban szeretlek a földön.

- Elhiszem, szerelmem - mondta Arthur. - Van egy szász mondás: áldott az az ember, akinek van egy jó barátja, egy jó felesége meg egy jó kardja. És nekem mindez megadatott, én Gwenhwyfarom.

- Jaj, azok a szászok! - nevetett Gwenhwyfar. - Hosszú évekig harcoltál ellenük, most meg a bölcs mondásaikat idézed.

- Mi haszna volna a háborúnak - ahogy Gwydion mondja -, ha nem tanulhatnánk bölcsességet az ellenségeinktől? Jóval ezelőtt valaki, talán Gawaine, mondott valamit a szászokról meg a kolostoraikban élő, tanult emberekről. Azt mondta, olyan ez, mint a megerőszakolt asszony, aki miután a támadók elhagyták partjainkat, szül egy derék fiat - jobb-e, ha csak a rosszra emlékezünk, vagy ha már megtörtént jóvátehetetlenül a rossz, elfogadjuk a jót, ami a rosszból származik?

- Csak férfi találhat ki ilyen tréfát! - mondta komoran Gwenhwyfar.

- Nem, nem akarok régi sebeket feltépni, egyetlenem - tiltakozott Arthur -, de a baj velem és Morgaine-nal régen esett meg. - Gwenhwyfar megjegyezte, hogy Arthur most úgy mondta ki a nővére nevét, hogy az arca nem volt feszült. - Jobb lenne, ha semmi jó nem származott volna a bűnből, amelyet Morgaine-nal elkövettünk - mert a te szemedben bűn volt -, vagy legyek inkább hálás, hogy mivel a bűn már megesett, s nincs visszaút az ártatlansághoz, Isten adott nekem egy jó fiat a bűnért cserében? Morgaine meg én nem barátokként váltunk el, és nem tudom, hol van, mi történt vele, s nem hiszem, hogy látom még az arcát az ítélet napján innen. De a fia most trónom legszilárdabb tartóoszlopa. Ne bízzak benne az anyja miatt, aki a világra hozta?

Gwenhwyfar azt szerette volna mondani, Én azért nem bízom benne, mert Avalonban nevelkedett, de inkább hallgatott. Aztán az ajtója előtt Arthur megfogta a kezét, és megkérdezte:

- Bejöjjek hozzád éjszakára, úrnőm?

Gwenhwyfar kerülte az ura tekintetét

- Nem... nem, fáradt vagyok.

Igyekezett nem észrevenni Arthur szemében a megkönnyebbülést. Eltűnődött, vajon Niniane-nel osztja-e meg az ágyát az ura, vagy valaki mással. Nem ereszkedik le annyira, hogy megkérdezze a kamarását. Ha nem én vagyok, mit érdekel, hogy ki az?

Az év továbbhaladt a tél sötétje, majd a tavasz felé. Egy nap Gwenhwyfar élesen felcsattant.

- Bárcsak vége lenne már ennek a küldetésnek, és hazatérnének a lovagok, Grál ide vagy oda!

- Hallgass, kedvesem, esküt tettek - mondta Arthur, de még aznap egy lovag kocogott felfelé az úton Camelotba, és látták, hogy Gawaine az.

- Te vagy az, rokon? - Arthur megölelte Gawaine-t, és jobbról-balról megcsókolta. - Nem reméltem, hogy viszontlátlak, mielőtt az év eltelik - nem arra esküdtél-e, hogy egy esztendeig meg egy napig űzöd a Grált?

- De bizony - mondta Gawaine -, de nem szegtem meg az eskümet, uram, s az a pap se nézzen rám úgy, ahogyan esküszegőre szokás. Mert utoljára ebben a kastélyban láttam a Grált, Arthur, és épp annyi esélyem van rá, hogy újra itt lássam, mint a világ bármely más sarkában. Lovagoltam fel és alá, ide és oda, és soha nem hallottam felőle semmit, s egy napon az ötlött az eszembe, hogy hiszen kereshetem ott is, ahol már láttam, Camelotban és királyom jelenlétében, még akkor is, ha minden vasárnap keresnem kell az oltáron mise közben, és sehol máshol.

Arthur mosolyogva ölelte meg a barátját, és Gwenhwyfar látta, hogy könnyes a szeme.

- Jöjj, rokon - mondta egyszerűen Arthur. - Üdvözöllek itthon.

És pár nap múlva hazatért Gareth is.

- Látomásom volt, s azt hiszem, Istentől jött - mondta, amikor a vacsoránál ültek a kis csarnokban. - Azt álmodtam, hogy tisztán és fedetlenül magam előtt látom a Grált, és a Grált övező fényességből egy hang szól hozzám: “Gareth, Arthur lovagja, ebben az életedben ennél többet nem látsz a Grálból. Miért üldöznél tovább látomásokat és a dicsőséget, amikor királyodnak szüksége van rád Camelotban? Szolgálhatod majd Istent, ha eljutsz a mennyekbe, de amíg itt élsz a földön, térj vissza Camelotba, és szolgáld királyodat.” És amikor felébredtem, eszembe jutott, hogy még Krisztus is azt mondta, hogy adjátok meg a királynak, ami a királyé, így hát hazajöttem, és út közben találkoztam Lancelet-val, és neki is ezt parancsoltam.

- Azt hiszed hát, hogy valóban megtaláltad a Grált? - kérdezte Gwydion.

Gareth nevetett.

- Talán maga a Grál is álom csupán. És amikor a Grálról álmodtam, azt parancsolta nekem, hogy teljesítsem uram és királyom iránti kötelességemet.

- Gondolom, nemsokára Lancelet-t is magunk között látjuk?

- Remélem, ő is érzi, hogy jönnie kell - mondta Gawaine -, mert valóban itt van rá szükségünk. De nemsokára itt a húsvét, és akkorra mindenkit hazavárunk.

Később Gareth megkérte Gwydiont, hogy hozza elő a hárfáját, és játsszon.

- Mert - mondta - még olyan durva zenét sem hallottam, amilyen a szász udvaroknál járja, te meg itthon ülve nyilván tökéletesítetted a dalaidat, Gwydion.

Gwenhwyfar nem csodálkozott volna, ha Gwydion félreáll Niniane kedvéért, de Gwydion máris hozta a hárfát, amelyet Gwenhwyfar felismert.

- Nem Morgaine hárfája ez?

- Valóban az. Itt hagyta, amikor távozott Camelotból, és ha kell neki, érte küldethet, vagy eljöhet érte, és elveheti tőlem. De addig a napig, nos, az enyém, és kétlem, hogy sajnálná tőlem, amikor nem adott nekem semmi mást.

- Csak az életedet - mondta kissé szemrehányón Arthur, és Gwydion olyan keserűn nézett rá, hogy Gwenhwyfarnak a szívébe hasított. Négylábnyira már nem hallatszott a Gwydion hangjában is jelen lévő keserűség.

- Legyek tehát hálás érte, uram és királyom? - De mielőtt Arthur megszólalhatott volna, Gwydion játszani kezdett. Ám a dal, amelyet játszott, megdöbbentette Gwenhwyfart.

A Halászkirály balladáját énekelte, aki egy kastélyban élt egy nagy pusztaság közepén; és ahogy a király öregedett, és erői fogyatkoztak, úgy pusztult a föld, s nem hozott termést, amíg nem jön egy fiatalabb férfi, aki megadja neki a kegyelemdöfést, amely az öreg király vérét kiontja a földre. Akkor a föld megújul az új király uralma alatt és ifjúságától virágba borul.

- Így gondolod? - kérdezte feszülten Arthur. - Hogy a földnek, ahol öreg király uralkodik, pusztulnia kell?

- Nem úgy, uram. Mihez kezdenénk sok-sok éved bölcsessége nélkül? Ám a régi időkben így volt ez a törzseknél, ahol egyedül a Föld Istennője állandó, és a király addig uralkodik, amíg az Istennőnek tetszik. És amikor a Király Bika megvénül, egy új jön a falkából, és legyőzi... ám ez keresztény udvar, és itt nincsenek ilyen pogány szokások, királyom. A Halászkirály balladája talán csak a fű jelképe, amely, ahogyan a Szentírásban is áll, olyan akár az ember bőre, egy évadnyit él csupán, és a pusztaság királya csak a világ jelképe, amely meghal évente a fűvel, és tavasszal megújul, ahogyan minden vallás hirdeti... még Krisztus is elsorvadt, mint a Halászkirály, amikor meghalt a kereszten, és húsvétkor újra visszatér, mindig megújulva... - és megérintette a húrokat, és lágyan énekelni kezdett:

“Mert lám, az ember minden napja

akár a lehullott levél meg az elsárgult fű.

Téged is elfelednek, miként a virágot,

amely a fűre hullott, miként a bort,

Amely kiömlött, és beitta a föld.

És amikor a tavasz visszajő,

kivirul a föld és kivirul az élet, amely újra eljő...”

- Ez a Szentírásból való, Gwydion? - kérdezte Gwenhwyfar. - Talán valamelyik zsoltárból?

Gwydion a fejét rázta.

- A druidák egyik ősi himnusza, de egyesek szerint annál is régibb, tán azokról a földekről hozták, amelyek ma a tenger alatt pihennek. De minden vallásnak van ilyesfajta himnusza. Talán valóban az összes vallás Egy...

- Te keresztény vagy, fiam? - kérdezte csendesen Arthur.

Gwydion először nem válaszolt. Végül megszólalt.

- Druidának neveltek, és nem szegem meg az esküimet. Nem Kevin a nevem, királyom. De nem ismered az összes esküt, amit tettem. - Felállt a helyéről, és kiment a csarnokból. Arthur csak nézett utána, még az udvariatlanságát sem tette szóvá, de Gawaine morgott.

- Hagyod, hogy köszönés nélkül távozzon, uram?

- Hagyd el, hagyd el - mondta Arthur. - Itt valamennyien rokonok vagyunk, nem kívánom, hogy állandóan úgy viselkedjen, mintha a trónon ülnék! Jól tudja, hogy a fiam, ahogyan ebben a teremben mindenki! Azt kívánnád, hogy állandóan játssza az udvaroncot?

De Gareth komoran nézett Gwydion után.

- Tiszta szívemből kívánom - mondta halkan -, hogy Galahad visszatérjen az udvarhoz. Isten adjon neki az enyémhez hasonló látomást, mert nagyobb szükséged van rá itt, mint rám, Arthur, és ha nem jön hamarosan, magam indulok a keresésére.

Alig pár nap volt hátra pünkösdig, amikor Lancelet végre hazatért.

Látták a közeledő menetet: férfiak, hölgyek, lovak és teherhordó állatok, és Gareth mindenkit a kapuhoz hívott a köszöntésükre, ám az Arthur oldalán álló Gwenhwyfar nem sok figyelmet szentelt Morgause királynénak, csak nem értette, miért jött Lothian királynéja. Lancelet Arthur elé térdelt szomorú hírével, és Gwenhwyfar látta a szemében a kínt... ez mindig, mindig így volt, ami Lancelet-nak fájdalmat okozott, Gwenhwyfart is sújtotta. Arthur lehajolt, felemelte Lancelet-t a földről, megölelte, és az ő szeme is könnyes volt.

- Én éppúgy fiamat vesztettem, ahogyan te, drága barátom. Nagyon fog hiányozni.

És Gwenhwyfar nem bírta tovább, előrelépett, és mindenki szeme láttára odanyújtotta a kezét Lancelet-nak, és remegő hangon megszólalt.

- Vágytam rá, hogy visszatérj hozzánk, Lancelet, de sajnálom, hogy ilyen gyászhírrel jöttél.

Arthur csendesen szólt oda az embereinek.

- Vigyétek a kápolnába, ahol lovaggá ütöttük. Feküdjön ott, s holnap oly temetésben részesítjük, amilyen fiamhoz és örökösömhöz illik. - Amint megfordult, kissé kibillent az egyensúlyából, és Gwydion máris nyújtotta a karját, hogy megkapaszkodjék benne.

Gwenhwyfar mostanában nem sokat sírt, ám Lancelet megviselt és keserű arca láttán sírnia kellett Mi történt vele ebben az esztendőben, amikor a Grált követte? Hosszú betegség, hosszú böjt, fáradtság, sebesülés? Sosem látta még ilyen bánatosnak, még akkor sem, amikor az Elaine-nel való házasságáról beszéltek. Látta, hogy Arthur Gwydion karjára támaszkodik, sóhajtott, és ekkor Lancelet megszorította a kezét, és halkan mondta:

- Annak örülök, hogy Arthur legalább megismerte a fiát, és megtanulta becsülni. Ez enyhíti a gyászát.

Gwenhwyfar a fejét rázta, nem akart arra gondolni, mit jelent ez Gwydionnak és Arthurnak. Morgaine fia! Hogy Morgaine fia kövesse Arthurt? Nem, most már nincs ellene segítség.

Gareth lépett Gwenhwyfarhoz, és fejet hajtott.

- Asszonyom, itt van anyám...

És Gwenhwyfarnak eszébe jutott, hogy nem áll szabadságában a férfiakkal maradni, hogy a hölgyek között a helye, hogy egy vigasztaló szót sem mondhat Arthurnak, de még Morgause-nak sem.

- Szívből üdvözöllek, Morgause királyné - mondta hidegen, és az jutott az eszébe, hogy Vajon meg kéne gyónnom, hogy hazudtam a királynénak? Erkölcsösebb lett volna, ha azt mondom, üdvözöllek, mert ez a kötelességem, Morgause királyné, de egyáltalán nem örülök, hogy látlak, és jobban örülnék, ha Lothianban maradtál volna vagy a pokolban, ami engem illet! Látta, hogy Niniane Arthur mellett van, hogy Arthur Niniane és Gwydion között áll, és elkomorodott.

- Niniane úrnő - mondta hűvösen -, a hölgyek most visszavonulnak. Jelölj ki vendégszobát Lothian királynéjának, és gondoskodj róla, hogy semmiben ne lásson szükséget.

Gwydion dühösnek látszott, de nem mondhatott semmit, és miközben hölgyeivel elhagyta az udvart, Gwenhwyfar arra gondolt, hogy néha mégiscsak jó királynénak lenni.

Egész nap jöttek, jöttek a társak és a Kerekasztal lovagjai Arthur udvarába, és Gwenhwyfar a másnapi lakomát szervezte, amely halotti tor volt egyben. Pünkösd napján újra együtt lesznek Arthur mindazon emberei, akik megtértek a küldetésről. Gwenhwyfar sok arcot felismert, ám másokról tudta, hogy sosem térnek már haza: Perceval, Bors és Lamorak - valamivel enyhültebben nézett Morgause-ra, mert tudta, hogy a királyné őszintén gyászolja Lamorakot. Korábban úgy vélte, Morgause bolondot csinált magából ifjú szeretőjével, csakhogy a gyász az gyász, és amikor Galahad halotti miséjén a pap megemlítette a többieket is, akik elhullottak a küldetés során, látta, hogy Morgause a fátyla mögé rejti a könnyeit, és mise után vörös és duzzadt volt az arca.

Az előző éjjel Lancelet virrasztott a fia holtteste mellett a kápolnában, Gwenhwyfarnak nem volt módja négyszemközt szólni vele. Most, a gyászmise után Gwenhwyfar megparancsolta a férfinak hogy vele és Arthurral üljön, s amikor megtöltötte a kupáját, azt remélte, Lancelet lerészegedik, s túljut a gyászon. Gwenhwyfar Lancelet ráncos arcát gyászolta, amelyre annyi fájdalom és nélkülözés volt írva, meg az arcát keretező, immár teljesen ősz fürtöket. És ő, aki a legjobban szerette ezt a férfit, meg sem ölelhette, együtt sem sírhatott vele nyilvánosan. Éveken át nagy fájdalmat okozott neki, hogy sosem lesz joga más férfiak előtt Lancelet-hoz fordulni, csak rokonként és királynéként ülhet mellette. És ezt most még szörnyűbbnek érezte, ám Lancelet nem fordult hozzá, még a tekintetük sem találkozott.

Arthur felállt, és ivott azokra a lovagokra, akik már nem térnek vissza.

Mindannyiótok előtt esküszöm, hogy özvegyeik és gyermekeik sosem ismernek szükséget, amíg élek. - mondta. - Osztozom gyászotokban. Trónom örököse veszett oda a Grál kutatása során. - Megfordult, Gwydion felé nyújtotta a kezét, aki lassan odament mellé. Egyszerű, fehér zubbonyában, sötét haján aranypánttal fiatalabbnak látszott a koránál. - A király nem gyászolhat sokáig, ahogyan más emberek - mondta Arthur. - Kérlek titeket, gyászoljátok velem együtt odaveszett unokaöcsémet és fogadott fiamat, aki sosem fog már mellettem uralkodni. S bár gyászunk még friss, kérlek, fogadjátok el Gwydiont, sir Mordredet, nővérem, Avaloni Morgaine fiát örökösömül. Gwydion ifjú, de máris bölcs tanácsosaim egyike. - Felemelte kupáját, ivott - Rád iszom, fiam, és az uralkodásodra, ha az enyém már véget ért.

Gwydion Arthur elé térdelt.

- Legyen hosszú az uralkodásod, atyám. - Gwenhwyfar úgy látta, Gwydion a könnyeivel küzd, és csak még jobban szerette érte. A lovagok ittak, aztán, Gareth vezetésével, éljenezni kezdtek.

Ám Gwenhwyfar némán ült. Tudta, hogy így lesz, de azt nem hitte volna, hogy már Galahad halotti torán! Lancelet-hoz fordult, és odasúgta:

- Jobb lett volna, ha vár még. Ha megbeszéli a tanácsosaival.

- Nem tudtad, hogy ez a szándéka? - kérdezte Lancelet, és megfogta Gwenhwyfar kezét, lágyan szorongatta, és cirógatta az ujjait a gyűrűi alatt. Gwenhwyfar ujjai immár vékonyak és csontosak voltak, nem puhák, mint fiatal korában; az asszony zavarba jött, elhúzta volna a kezét, de a férfi nem hagyta. - Arthurnak nem lett volna szabad ezt tennie veled minden előzetes megbeszélés nélkül... - mondta, még mindig Gwenhwyfar ujjait simogatva.

- Isten a tudója, nincs jogom panaszkodni, aki nem tudtam fiat szülni neki, s ezért be kell érnie a Morgaine fiával...

- Azért szólhatott volna - mondta Lancelet. Ez volt az első alkalom, gondolta kissé ködösen Gwenhwyfar, hogy Lancelet Arthurt bírálta. Lancelet gyengéden az ajkához emelte Gwenhwyfar kezét, majd elengedte, mert Arthur és Gwydion közeledtek. Étekfogók hozták tálakon a gőzölgő húst, a friss gyümölcsöt meg a kenyeret, édességgel rakott tányérokat tettek az asztalokra. Gwenhwyfar hagyta, hogy étekfogója húst és gyümölcsöt szedjen neki, de alig nyúlt az ételhez. Mosolyogva látta, hogy úgy rendezték, hogy Lancelet-val egyen egy tányérból, ahogyan oly sok korábbi pünkösdi lakomán; és hogy Niniane, aki Arthur másik oldalán ült, Arthur tányérjából evett. Egyszer Arthur lányomnak szólította Niniane-t, s ettől Gwenhwyfar kissé megenyhült - talán Arthur a fia lehetséges feleségének tekintette a lányt. Meglepte, hogy Lancelet követte a gondolatait.

- Tán menyegző lesz a következő ünnep az udvarnál? Bár túlságosan közeli rokonok...

- Számít az Avalonban? - kérdezte Gwenhwyfar. A hangja élesebb volt, mint szerette volna, de hát a régi seb csak nem gyógyult.

Lancelet vállat vont.

- Nem tudom... kölyökkoromban Avalonban hallottam egy innen messze délre fekvő országról, ahol a királyi házban mindenki csak a fivérével meg a nővérével házasodott, hogy a királyi vérbe ne keveredjék közemberek vére, és a dinasztia ezer évig fennállt.

- Pogányok - mondta Gwenhwyfar. - Nem tudtak semmit Istenről, nem tudták, hogy bűnt követnek el...

Gwydion szemlátomást nem szenvedett anyja és apja bűnétől; akkor miért habozna Taliesin unokája, nem dédunokájaként feleségül venni Taliesin lányát?

Isten megbünteti Camelotot azért a bűnért, hasított belé hirtelen a gondolat. Arthur bűnéért és az enyémért... meg Lancelet-éért...

Hallotta, hogy Arthur éppen ezt mondja Gwydionnak:

- Azt mondtad egyszer a fülem hallatára, hogy Galahad nem éri meg a koronázását.

- És emlékszel arra is, atyám és királyom - mondta higgadtan Gwydion -, hogy megesküdtem, nem lesz semmi részem a halálában, mert tiszteletreméltó halált hal majd a keresztért, amelyet imád, és így is történt.

- Mit látsz még előre, fiam?

- Ne kérdezz, Arthur uram. Az istenek jóságosak, amikor kimondják, hogy egyetlen ember sem láthatja önnön végét Ha tudnám - és nem mondom, hogy tudom -, akkor sem mondanék semmit.

Talán, gondolta borzongva Gwenhwyfar, Isten már eléggé megbüntetett minket a bűneinkért, amikor elküldte nekünk ezt a Mordredet... aztán, az ifjúra nézve, elszégyellte magát. Hogy gondolhatok ilyesmit arról, aki valóban olyan Arthurhoz, mint a fia? Nem ő tehet nemzésének körülményeiről!

- Arthurnak nem lett volna szabad ezt tennie - mondta Lancelet-nak Gwenhwyfar -, amikor Galahad teste még ki sem hűlt a sírban!

- Nem úgy, úrnőm! Arthur jól ismeri a király kötelességeit. Azt hiszed, számít Galahadnek ott, ahová eltávozott, hogy ki ül a trónon, amelyre sosem vágyott? Okosabb lett volna, ha a fiamat papnak adtam volna, Gwenhwyfar.

Gwenhwyfar látta, hogy Lancelet a gondolataiba merül, sok ezernyi mérföldnyire van tőle, valahol mélyen önmagában, ahová nem követheti, de azért félénken megkérdezte:

- Akkor hát nem találtad meg a Grált?

Látta, hogy Lancelet lassan visszatér a távolból.

- Közelebb jutottam hozzá, mint bármelyik bűnös ember juthat... élve. De megmaradtam, hogy elmondjam Arthur udvarában, hogy a Grál mindörökre elköltözött ebből a világból. - Megint hallgatott, aztán nagy távolból mondta. - Követtem volna a világ határán túlra, de nem volt választásom.

Tehát nem kívántál visszatérni az udvarhoz a kedvemért? -, tűnődött Gwenhwyfar. És világosan látta, hogy Lancelet jobban hasonlít Arthurra, mint eddig tudta, s hogy ő nem több mindkettőjüknek, mint egy kis szórakozás háborúk és küldetések között; hogy a férfi valódi életre olyan világban játszódik, ahol a szerelem nem jelent semmit. Lancelet az egész életét a háborúknak szentelte Arthur oldalán, és most, amikor nem voltak háborúk, átadta magát a nagy misztériumnak. Kettejük közé állt a Grál, ahogyan kettejük közé állt Arthur is meg Lancelet tulajdon becsülete.

Immár Lancelet is istenhez fordult, és minden bizonnyal úgy gondolta, hogy Gwenhwyfar súlyos bűnbe vitte őt. A kín elviselhetetlen volt. Gwenhwyfarnak egész életében nem volt semmije ezen kívül, és nem tudta megállni, hogy meg ne fogja Lancelet kezét.

- Vágyakoztam utánad - suttogta, és megdöbbent, hogy mennyi vágyakozás van a hangjában; nem fog különbnek tartani Morgause-nál, hiszen a nyakába varrom magam...

Lancelet fogta Gwenhwyfar kezét, és halkan mondta:

- Nekem is hiányoztál, Gwen. - És ekkor, mintha olvasna az asszony mohó szívében, Lancelet halkan folytatta. - Grál ide vagy oda, szerelmem, semmi más nem hozott volna vissza az udvarba, mint te. Ott maradtam volna szívesen, s az életem hátralevő részében csak imádkoztam volna, hogy láthassam még egyszer a nagy misztériumot, amely rejtve maradt előttem. De csak ember vagyok, szerelmem...

És Gwenhwyfar megértette a férfit, és megszorította a kezét.

- Akkor hát küldjem el az asszonyaimat?

Lancelet habozott, és Gwenhwyfart elfogta a régi félelem... hogy lehet ennyire merész, hogy tehet félre minden női szemérmet?... Ez a pillanat, mint mindig, maga volt a halál. Aztán Lancelet megszorította a kezét.

- Igen, szerelmem.

De amint Lancelet-ra várt egyedül a sötétben, Gwenhwyfar keserűn rágódott, vajon Lancelet igenje nem olyan-e, amilyen Arthuré, szánalomból tett ajánlat vagy kísérlet női büszkeségének megmentésére. Miután semmi remény nem volt már rá, hogy megkésett gyermeket szülhetne Arthurnak, nem kellett volna felkeresnie Gwenhwyfar ágyát, de jobb ember volt, semhogy okot adott volna a felesége asszonyainak, hogy megmosolyogják a háta mögött. Gwenhwyfar szívében mégis tőr volt, hogy Arthur mindig megkönnyebbült, amikor elküldte; az is megesett, hogy behívta a férjét, és beszélgettek, vagy egy ideig Arthur karjában feküdt, és elégedett volt az öleléssel és a kedveskedéssel, de többet nem kért. Most eltöprengett, vajon Arthur érzi-e, hogy nem örül az ölelésének, ezért ajánlja fel olyan ritkán, vagy valóban nem kívánja őt. Aztán tovább tűnődött, vajon kívánta-e valaha is, vagy csak azért kereste fel, mert őt vette feleségül, és kötelessége volt gyermekeket nemzeni vele.

Az összes férfi dicsérte a szépségemet, és kívánt, kivéve a férjet, aki nekem adatott. És most, gondolta, lehet, hogy Lancelet is csak azért keres fel, mert túlságosan jó, vagy nem akar elutasítani. Szinte lázban égett könnyű éjjeli köntösében, egész testét kiverte a verejték. Felkelt, és az öltözőasztalán álló hideg vizes kancsóba mártogatott szivaccsal végigtörölte a testét, utálkozva ért lógó melléhez. Jaj, öreg vagyok, Lancelet bizonnyal undorral látja majd, hogy ez a csúf, öreg hús éppoly mohón vágyik rá, mintha fiatal és szép lennék...

És ekkor meghallotta maga mögött Lancelet léptét; és Lancelet a karjába kapta, és Gwenhwyfar feledte a félelmeit. De a férfi távozása után ébren feküdt.

Nem lenne szabad ezt kockáztatnom. Más ma, mint régen volt; ez ma már keresztény udvar, és a püspök szeme mindig rajtam van.

De nincs semmi másom... és hirtelen rájött, és Lancelet-nak sem... Lancelet fia meghalt, a felesége is, és Arthurral sem lehetett már feltámasztani a régi szoros barátságot.

Bárcsak olyan lennék, mint Morgaine, akinek nincs szüksége férfi szerelmére, hogy elevennek és valóságosnak érezze magát... És Gwenhwyfar mégis tudta, hogyha ő nem igényelné ezt Lancelet-tól, a férfinak akkor is szüksége lenne őrá; és Gwenhwyfar nélkül Lancelet teljesen egyedül lenne. Azért jött az udvarhoz, mert legalább annyira szüksége volt Gwenhwyfarra, amennyire Gwenhwyfarnak Lancelet-ra.

Így hát, ha ez bűn volt is, még nagyobb bűn lett volna Lancelet-t vigasz nélkül hagyni.

Ha mindketten elkárhozunk is érte, gondolta Gwenhwyfar, sosem fordulok el Lancelet-tól. Isten a szeretet Istene, gondolta; hogyan ítélhetné hát el életében az egyetlen dolgot, ami szeretetből született? S ha mégis, gondolta Gwenhwyfar, és megriadt saját szentségtörésétől, akkor nem az az Isten, akit ő mindig is imádott, és nem érdekli a véleménye!

15

Azon a nyáron ismét háború volt, az északiak megtámadták a nyugati partokat, és Arthur légiója ismét csatába vonult, ezúttal a déli szász királyok, Ceardig meg az emberei élén. Morgause királyné Camelotban maradt; veszélyes lett volna egyedül elindulni Lothianba, és nem volt ember, aki elkísérhette volna.

Nyár vége felé tértek haza. Morgause a hölgyek csarnokában volt Gwenhwyfarral és a hölgyekkel, amikor a magaslatokról meghallották a trombitákat.

- Arthur tér haza! - állt fel a helyéről Gwenhwyfar. Az összes nő nyomban ledobta orsóját, és köré sereglettek.

- Honnan tudod?

Gwenhwyfar nevetett.

- Hírnök hozta a hírt tegnap éjjel - mondta. - Azt hiszitek, tán boszorkányságra adtam a fejem az én koromban? - Végigpillantott az izgatott lányokon. Morgause úgy látta, hogy a királyné hölgyei egytől egyig kislányok, tizennégytizenöt évesek, akik minden lehetőséget megragadnak, hogy letehessék a fonást; és a királyné kegyesen azt mondta - Nézzük az érkezésüket a dombtetőről?

Fecsegve, kacagva, két-három fős csoportokba verődve szaladtak ki a lányok, orsóikat szanaszét hagyva. Gwenhwyfar jámborul szólt néhány szolgálónak, hogy tegyenek rendet, és az oldalán Morgause-zal, méltóságosabb tempóban követték a lányokat a dombtetőre, ahonnan látni lehetett a Camelotba vezető széles utat.

- Nézd, ott a király...

- És mellette sir Mordred...

- És ott van Lancelet úr... jaj, nézd, be van kötve a feje, fel van kötve a karja!

- Hadd látom - tolta félre a lányokat Gwenhwyfar. Morgause látta Gwydiont Arthur oldalán; sértetlennek látszott, és Morgause megkönnyebbülten sóhajtott. Cormacot is látta az emberek között - ő is elment a hadba az összes férfival, és ő is sértetlennek látszott. Gareth-t könnyű volt észrevenni - Arthur egész seregében ő volt a legmagasabb, és fehérszőke haja glóriaként világított. Gawaine is egyenesen ült a nyeregben, most is, mint mindig, Arthur háta mögött, de amint közelebb értek, Morgause nagy zúzódást látott az arcán, dagadt volt a szeme és a szája is, mintha egy-két fogát kiverték volna.

- Nézzétek, milyen csinos sir Mordred - mondta az egyik lány. - Hallottam, hogy a királyné azt mondta, pontosan úgy fest, mint a fiatal Lancelet - és vihogott, és oldalba bökte a szomszédját. Sutyorogva bújtak össze, és Morgause sóhajtva nézte őket. Oly fiatalnak látszottak, egytől egyig, oly szépek voltak a selymes, befont vagy göndörödő barna vagy vörös vagy arany hajukkal, virágszirompuha, babasima arcukkal, karcsú derekukkal, puha és fehér kezükkel, hogy Morgause-ba hirtelen belehasított az irigység; egykor szebb volt bármelyiküknél. A lányok bökdöstek egymást, erről meg arról a lovagról sugdolóztak.

- Nézd, az összes szász lovag szakállas - miért akarnak loncsos kutyának látszani?

- Anyám azt mondja - szólalt meg illetlenül az egyik lány - egy szász nemes lánya volt, barbár nevét Morgause képtelen volt kimondani, Alfresh vagy valami ilyesmi volt -, hogy szakálltalan férfit csókolni olyan, mintha egy másik lányt csókolnál vagy a kisöcsédet!

- Sir Mordred simára borotválja az arcát, még sincs benne semmi lányos - mondta az egyik lány, és a többiek közt némán álló Niniane-hez fordult nevetve -, nem igaz, Niniane úrnő?

- Nekem a szakállas férfi mind öregnek látszik - nevetett Niniane. - Kislány koromban csak apám meg a legvénebb druidák viseltek szakállt.

- Patrícius püspök urunk is szakállat visel - mondta az egyik lány. - Egyszer azt mondta, hogy a pogány időkben a férfiak eltorzították az arcukat azzal, hogy levágták a szakállukat, és hogy a férfiak inkább viseljék a szakállukat olyannak, amilyennek Isten teremtette. Talán a szászok is így hiszik.

- Egyszerűen ez az új divat - mondta Morgause. - Divatok jönnek és mennek - fiatal koromban keresztény és pogány egyaránt simára borotválta a képét, most változott a divat - szerintem egyiknek sincs semmi köze a szentséghez. Nem kétlem, hogy eljő a nap, amikor Gwydion is szakállt fog viselni - akkor kevesebbre fogod becsülni, Niniane?

Niniane nevetett.

- Dehogy, rokon. Ő ugyanaz marad, szakállal vagy anélkül. Nézzétek csak, ott van Ceardig király és mások is - valamennyiüket vendégül látjuk Camelotban? Asszonyom, menjek és szóljak az étekfogóknak?

- Légy oly jó, kedvesem - mondta Gwenhwyfar, és Niniane befelé indult. A lányok lökdösődtek, hogy jobban lássanak, és Gwenhwyfar így szólt. - Gyertek, gyertek, mindannyian, visszamegyünk fonni. Illetlenség így bámulni az ifjakat. Nincs jobb dolgotok, mint szemérmetlenül férfiakról fecsegni? Mindenki befelé! Este majd látjátok őket a nagy csarnokban. Lakoma lesz, és ez munkát ad valamennyiőtöknek.

A lányok duzzogva, de engedelmesen visszaballagtak, és Gwenhwyfar sóhajtott, és fejcsóválva ballagott befelé Morgause oldalán.

- Az ég szerelmére, láttál már ennyi rakoncátlan lányt? Pedig valahogyan meg kell őriznem a tisztaságukat és irányítanom kell őket - de állandóan pletykálnak és vihorásznak, ahelyett, hogy a fonással törődnének. Szégyellem, hogy az udvarom ilyen üresfejű és szemérmetlen fehércselédekkel van tele!

- Ugyan már, kedvesem - mondta lustán Morgause -, te is voltál tizenöt éves! Biztosan te sem voltál tökéletes. Sosem vetettél lopva pillantást valamelyik csinos fiúra, sosem gondolkodtál, pletykálkodtál arról, hogy milyen lenne megcsókolni, szakállal vagy anélkül?

- Nem tudom, hogy te mit csináltál tizenöt éves korodban - mondta dühösen Gwenhwyfar -, de én zárdában voltam! És szerintem ott lenne a helye ezeknek a modortalan leányzóknak is!

Morgause nevetett.

- Tizennégy éves koromban már megnéztem mindenkit, aki nadrágot viselt Emlékszem, hogy Gorlois ölében ültem - ő volt Igraine ura, mielőtt megakadt rajta Uther szeme -, és Igraine jól tudta, mert amikor Uther asszonya lett, az volt az első dolga, hogy hozzáadott Lothoz, aki olyan messzire élt Uther udvarától, amilyen messzire csak elküldhetett, anélkül, hogy át kelljen kelnem az óceánon! Ugyan-ugyan, Gwenhwyfar, a zárdafalak mögül soha nem lestél meg holmi takaros ifjat, aki apád lovait jött betörni, nem akadt meg a szemed holmi ifjú lovag karmazsinvörös köpenyén?

Gwenhwyfar maga elé meredt.

- Olyan régen volt... - aztán összeszedte magát, és gyakorlatiasan folytatta. - A vadászok tegnap lőttek egy őzet, megparancsolom, hogy darabolják fel, és süssék meg vacsorára, és talán levágunk egy disznót is, ha ezt a sok szászt is meg kell vendégelnünk. És friss szalmát kell vitetni a szobákba, ahol megszállnak, mert elegendő ágy nem lesz ennyi embernek!

- Fogd be ezekhez a munkákhoz is a lányokat - mondta Morgause. - Meg kell tanulniuk vendégeket fogadni nagy csarnokban - mert mi másért nevelkednek nálad, Gwenhwyfar? És a királynénak kötelessége, hogy üdvözölje az urát, amikor megtér a háborúból.

- Igazad van. - Gwenhwyfar elküldte az apródját a parancsokkal, és a két királyné együtt ballagott Camelot nagy kapujához. Mintha egész életünkben barátnék lettünk volna, gondolta Morgause. Aztán meg azt, hogy hiszen oly kevesen vannak már, akik együtt voltak fiatalok.

Ugyanilyen érzése volt este a nagy csarnokban, amelyet feldíszítettek, és színpompába borított a hölgyek meg az urak szép öltözéke. Szinte Camelot nagy napjaira emlékeztetett. Csakhogy a régi lovagok közül már igen sokan odavesztek a háborúkban vagy a Grál kutatásában, és nem térnek vissza soha többé. Morgause-nak nem gyakran jutott eszébe, hogy öreg, és ez megijesztette. A nagy Kerekasztal felénél most szőrös, durva köpenyű szászok ültek vagy olyan ifjú sihederek, akik még nem látszottak alkalmasnak fegyverviselésre. Az ő kicsikéje, Gareth is a Kerekasztal idősebb lovagjai közé tartozott immár, és az újabbak áhítattal és tisztelettel néztek rá, uramnak szólították, tanácsát kérték, vagy nem szívesen szálltak vele vitába, ha más volt is a véleményük. Gwydion pedig - általában sir Mordrednek nevezték - amolyan vezéregyéniség volt a fiatalok, az új lovagok meg az Arthur által társaivá választott szászok között.

Gwenhwyfar hölgyei és étekfogói jól látták el a feladatukat; bőven jutott sült és főtt hús, sűrű szaftban úszó, hússal töltött pástétom, korai almával és szőlővel rakott tálak, meleg kenyér és lencse. Amikor végeztek az evéssel, s a szászok már iszogattak és találós kérdésekkel szórakoztatták egymást - ez lévén a kedvenc játékuk -, Arthur a főasztalhoz hívta Niniane-t, hogy énekeljen. Gwenhwyfar mellett ott ült Lancelet, a fején kötés, a karja felkötve - az egyik északi harcos csatabárdjától sebesült. Nem tudta használni a kezét, Gwenhwyfar vágta fel neki a húst. Ezzel senki sem törődött, állapította meg Morgause.

Gareth és Gawaine kissé távolabb ültek az asztalnál, Gwydion a közelükben, és egy tálból evett Niniane-nel. Morgause odament üdvözölni őket. Gwydion megfürdött, a haját csigákba fésülte, de az egyik lábán kötés volt, és ezt széken nyugtatta.

- Megsebesültél, fiam?

- Szépen javul - mondta Gwydion. - Nagy vagyok már ahhoz, anyám, hogy az öledbe bújjak, ha megszúrom az ujjam!

- Annál komolyabbnak látszik - pillantott - Morgause a kötésre, amelynek szélén alvadt vér látszott -, de hagylak, ha úgy kívánod. Ez a tunika új?

Morgause a szászokon látott ilyen ruhadarabokat: olyan hosszú volt az ujjuk, hogy a tenyér közepéig ért. Gwydion tunikája kékre festett anyagból készült, karmazsinvörös hímzéssel.

- Ceardig ajándéka. Azt mondta, igen jó divat keresztény udvarba, mert elrejti Avalon kígyóit. - Elhúzta a száját. - Talán ilyennel kellene megajándékoznom Arthur uramat újévre!

- Észre sem vennék - mondta Gawaine. - Ma már senki nem gondol Avalonra, Arthur csuklóján pedig úgy elhalványult a tetoválás, hogy senki sem látja, de akkor sem bírálnák, ha látnák.

Morgause szemügyre vette Gawaine zúzódásos arcát és szemét. Valóban több foga odalett, és a kezét is vágások és véraláfutások csúfították.

- Te is megsebesültél, fiam?

- Nem az ellenségtől - morogta Gawaine. - Ezt szász barátainktól kaptam, Ceardig seregének egyik emberétől. Ördög vigye a faragatlan fickókat! Jobban szerettem, amíg ellenségeink voltak!

- Tehát harcoltál vele?

- Úgy bizony, és újra megteszem, ha mocskolni meri a királyomat - mondta dühösen Gawaine. - És nem kell, hogy Gareth a segítségemre siessen, mintha nem lennék eléggé nagy, hogy megvívjam a magam párviadalát az öcsém segítsége nélkül...

- Kétszer akkora volt, mint te - tette le a kanalát Gareth -, és a földre küldött, és féltem, hogy eltöri a nyakadat vagy a bordáidat - még most sem tudom, nem törte-e el. Talán békésen kellett volna üldögélnem, amikor a mocskos szájú fickó ütötte a bátyámat, és a rokonomat rágalmazta? Kétszer, sőt háromszor is meggondolja majd, hogy olyan ocsmány szavakra nyissa-e a mocskos száját.

- Az egész szász sereget úgysem tudod elhallgattatni, Gareth - mondta higgadtan Gwydion -, kivált ha igazat beszélnek. Csúnya neve van az olyan férfinak, még ha király is, aki békésen tűri, hogy másik férfi teljesítse a házastársi kötelességet a felesége ágyában...

- Ne merészeld! - emelkedett fel félig Gareth, és megragadta Gwydion mellén a szász tunikát. Gwydion feltette a kezét, hogy lazítson Gareth szorításán.

- Nyugalom, nevelt bátyám! - Az óriás Gareth markában gyereknek látszott. - Úgy akarsz bánni velem is, mint azzal a szásszal, amiért itt, rokonok között kimondom az igazságot, vagy talán tartsam magam én is a kellemes udvari hazugsághoz, amikor pedig mindenki látja a királynét a szeretőjével, és senki nem szól semmit?

Gareth lassan visszaengedte Gwydiont a padra.

- Ha Arthur nem talál kivetnivalót a hölgy viselkedésében, hogy jövök ahhoz én, hogy szóljak?

- Ördög vigye azt a nőt! - morogta Gawaine. - Mindenképpen! Bárcsak Arthur eltaszította volna, amikor még volt idő! Nem rajongok az olyan keresztény udvarért, amilyen ez lett, teli szászokkal. Amikor Arthur lovagja lettem, nem volt eben az országban szász, akiben több vallásosság lett volna, mint a disznóban az óljában!

Gwydion rosszallón szisszent fel, Gawaine hozzá fordult.

- Jobban ismerem őket, mint te. Már akkor szászok ellen harcoltam, amikor téged még pelenkáztak! Aszerint vigyük hát Arthur udvarát, hogy mit gondolnak felőlünk ezek a szőrös bunkók?

- Feleannyira sem ismered a szászokat, mint én - mondta Gwydion. - Az embert nemigen lehet megismerni a csatabárd másik végéről. Én éltem az udvaraikban, együtt ittam velük, udvaroltam asszonyaiknak, hát merem állítani, hogy jól ismerem őket, amíg te nem. És egy biztos: Arthurt meg az udvarát romlottnak, túlságosan pogánynak tartják.

- Szépen hangzik éppen az ő szájukból - horkant fel Gawaine.

- Mégsem tréfadolog - mondta Gwydion -, hogy ezek az emberek rendreutasítás nélkül romlottnak nevezhetik Arthurt...

- Azt mondod, rendreutasítás nélkül? - fortyant fel Gareth. - Azt hiszem, Gawaine meg én kissé rendreutasítottuk őket!

- Meg akarsz verekedni az egész szász udvarral? Inkább a hírbe hozás okát kellene megszüntetni - mondta Gwydion. - Nem tudná Arthur szorosabban fogni a feleségét?

- Ahhoz bátrabb ember kellene nálam - mondta Gawaine -, hogy rosszat mondjon Arthurnak Gwenhwyfarról.

- Pedig meg kell tenni - mondta Gwydion. - Ha Arthur nagykirály akar lenni mindezek felett az emberek felett, nem válhat nevetség tárgyává. Akit felszarvazott férjnek mondanak, felesküdnek-e annak, hogy követni fogják háborúban és békében? Valamiképpen fel kell számolnia ennek az udvarnak a romlottságát - kolostorba küldeni a nőt, vagy száműzni Lancelet-t...

Gawaine idegesen nézett körül.

- Az Isten szerelmére, csendesebben - mondta. - Ilyesmiről itt még suttogni sem szabad!

- Jobb, ha mi suttogunk róla, mint ha az egész ország - mondta Gwydion. - Az Isten nevére, ott ülnek mellette, s ő mosolyog mindkettőjükre! Camelotból tréfa lett talán, s a Kerekasztalból bordélyház?

- Fogd be a mocskos szádat, vagy én fogom be! - ragadta meg Gwydion vállát acélujjaival Gawaine.

- Ha hazudnék, Gawaine, joggal próbálhatnád befogni a számat, de eltörölheted-e az öklöddel az igazságot? Vagy még mindig állítod, hogy Gwenhwyfar és Lancelet ártatlanok? Te, Gareth, egész életedben Lancelet ölbeli ebe és kegyence voltál, joggal vélem hát, hogy nem gondolsz rosszat a barátodról...

Gareth a fogát csikorgatta.

- Igaz, hogy az asszonyt a tenger fenekére kívánom, vagy a legbiztonságosabb cornwalli zárda falai közé. De amíg Arthur nem szól, tartom a számat. És eléggé öregek már ahhoz, hogy óvatosak legyenek. Mindenki tudja, hogy Lancelet hosszú évek óta Gwenhwyfar bajnoka...

- Ha lenne valami bizonyítékom, Arthur talán hallgatna rám - mondta Gwydion.

- Ördög vigyen, biztos vagyok benne, hogy Arthur tudja, ami tudható. De rajta áll, hagyja-e, vagy beavatkozik... és nem tűr egyetlen szót sem az asszony, sem Lancelet ellen. - Gawaine nyelt, aztán folytatta. - Lancelet a rokonom és a barátom is. De - ördög vigyen - azt hiszed, én nem próbáltam meg?

- És mit mondott Arthur?

- Hogy a királyné a kritikám felett áll, és bármit tegyen is, az jó. Udvarias volt, de láttam, hogy tudja, miről beszélek, és intett, hogy ne avatkozzam bele.

- De ha oly módon hoznánk a tudomására, hogy ne lehessen nem tudomást venni róla - töprengett hangosan Gwydion, aztán felemelte a kezét, és intett. Az Arthur lábánál ülő Niniane keze még a hárfán volt, de halkan engedelmet kért Arthurtól, felállt, és odament Gwydionhoz.

- Úrnőm - mondta Gwydion -, igaz-e, hogy ő - fejével alig észrevehetőn Gwenhwyfar felé biccentett - gyakran elküldi éjszakára az asszonyait?

- Nem tette - mondta higgadtan Niniane -, amíg a légió távol volt Camelottól.

- A hölgy tehát legalább hűséges - mondta gúnyosan Gwydion -, nem osztogatja mindenkinek a kegyeit.

- Senki, soha nem vádolta közönséges bujasággal - mondta dühösen Gareth -, és az ő korukban - mindketten idősebbek nálad, Gawaine - bármit műveljenek is, szerintem nem sok kárt tesz már senkiben.

- Komolyan beszélek - mondta a Gareth-éhez hasonló hévvel Gwydion. - Ha Arthur nagykirály akar maradni...

- Nem inkább arról van szó - mondta dühösen Gareth -, hogy te akarsz nagykirály lenni utána?

- Mit szeretnél, bátyám? Hogy Arthur távozása után adjam át ezt az egész országot a szászoknak? - Összedugták a fejüket, dühödten suttogtak. Morgause tudta, hogy nemcsak arról feledkeztek meg, hogy ott van, hanem arról is, hogy a világon van.

- Azt hittem, szívből szereted a szászokat! - gúnyolódott dühösen Gareth. - Nem lennél hát elégedett az uralmukkal?

- Nem, hallgass ide - dühöngött Gwydion, de Gareth ismét megragadta.

- Az egész udvar ide fog hallgatni, ha nem veszed lejjebb a hangodat - nézd csak, Arthur téged bámul, figyelte, amikor Niniane ide jött! Talán nem Arthur az egyetlen, akinek jobban kellene vigyáznia a hölgyére...

- Hallgass! - mondta Gwydion, és kiszabadította magát Gareth kezéből.

Arthur odakiáltott neki.

- Micsoda, az én hűséges lothiani rokonaim veszekednek egymással? Béke legyen, rokonok! Jöjj, Gawaine, Ceardig király szeretne találóst játszani veled.

Gawaine felállt, ám Gwydion halkan ezt mondta:

- Mondok én neked találós kérdést: ha egy ember nem törődik azzal, ami az övé, mit tegyenek azok, akik érdekeltek benne?

Gawaine elvonult, mint aki nem hallotta, Niniane pedig Gwydionhoz hajolt.

- Hagyd most. Túlságosan sok itt a fül meg a szem. A magot elültetted. Most beszélj más lovagokkal is. Azt hiszed, egyedül te látod ezt? - és éppen hogy csak mozdította a könyökét. Morgause az apró gesztust követve azt látta, hogy Gwenhwyfar és Lancelet az ölükben lévő játéktábla fölé hajolnak, a fejük összedugva.

- Szerintem sokan vannak, akiknek az a véleménye, hogy érinti Arthur Camelotjának becsületét - súgta Niniane. - Csak olyat kell találnod, akiben kevesebb az elfogultság, mint lothiani fivéreidben, Gwydion.

De Gwydion dühösen nézett Gareth-ra.

- Lancelet - morogta -, mindig Lancelet!

És amikor Morgause Gwydionról a legifjabb fiára pillantott, arra a kicsi gyermekre emlékezett, aki egy vörös-kék faragott falovagnak csacsogott, akit “Lancelet”-nak nevezett.

Aztán felmerült a Gareth-t kölyökkutyaként követő kis Gwydion képe. Az ő Lancelet-ja Gareth, gondolta. Mi lesz ebből? De nyugtalanságát legyőzte rosszindulata. Ideje, gondolta, hogy Lancelet megfizessen mindazért, amit elkövetett.

Niniane Camelot gerincén állt, és nézte a dombot körülölelő ködöt. Lépéseket hallott a háta mögött, és anélkül, hogy megfordult volna, kérdezte:

- Gwydion?

- Ki más?

Gwydion szorosan ölelte, és a lány megfordult, hogy megcsókolja az ifjút.

- Csókol így Arthur? - kérdezte Gwydion, anélkül, hogy elengedte volna a lányt. Niniane kiszabadította magát az ölelésből.

- Féltékeny vagy a királyra? Nem te mondtad, hogy férkőzzek a bizalmába?

- Arthur már többet kapott a kelleténél abból, ami az enyém...

- Arthur keresztény ember... ennél többet nem mondok - mondta Niniane -, te meg az én édes kedvesem vagy. Csakhogy én Avaloni Niniane vagyok, és nincs ember a földön, akinek elszámolni tartoznék azzal, ami az enyém, igen, az enyém, nem a tiéd. Nem vagyok római, hogy férfiak mondják meg nekem, mit tegyek azzal, amit az Istennőtől kaptam. És ha neked ez nem tetszik, Gwydion, akkor visszamegyek Avalonba.

Gwydion mosolygott, cinikusan. Niniane ezt szerette benne a legkevésbé.

- Ha megtalálod az utat - mondta. - Meglátod, már nem olyan egyszerű. - Aztán arcáról eltűnt a cinizmus, csak állt kezében Niniane kezével. - Nem érdekel, mit művel Arthur a hátralévő idejében. Ahogyan Galahadnek, legyenek meg neki is a jó pillanatai, mert hosszan lesz kénytelen aztán nélkülözni őket. - Lenézett a Camelotot óceánként ölelő ködre. - Ha a köd felszáll, innen látni fogjuk Avalont, esetleg a Sárkány-szigetet. - Sóhajtott - Tudtad, hogy egyes szászok arra a vidékre költöztek, és szarvasokra vadásznak a Sárkányszigeten, bár Arthur megtiltotta?

Niniane arcvonásai megkeményedtek.

- Ennek véget kell vetni. Az a hely szent, és a szarvasok...

- És az apró nép, akikéi a szarvasok. Csakhogy a szász Aedwin lemészárolta őket - mondta Gwydion. - Azt mondta Arthurnak, hogy mérgezett tündérnyilakkal lőttek az embereire, ezért engedélyezte az embereinek, hogy akit csak találnak, öljék meg. Most meg a szarvasokra vadásznak, és Arthur hadba száll Aedwin ellen, ha kell. Bárcsak Aedwinnek szebb ügye lenne... becsülettel kell harcolnom azokért, akik Avalontól várnak segítséget.

- És Arthur hadba száll értük? - csodálkozott Niniane. - Azt hittem, megszegte Avalonnak tett esküjét.

- Avalont elárultra, ám a sziget ártatlan népét nem. - Gwydion elhallgatott, és Niniane tudta, hogy arra a napra gondol a Sárkány-szigeten. Gwydion megérintette a csuklójára tetovált kígyókat, aztán rájuk húzta szász tunikája ujját. - Nem tudom, képes lennék-e még mindig végezni a Király Bikával puszta kézzel, mindössze egy pattintott kőkéssel.

- Nem kétlem, hogy képes lennél rá - mondta Niniane. - A kérdés az, hogy Arthur képes lenne-e rá. Mert ha nem...

Niniane elhallgatott, és Gwydion komoran nézte a bezáruló ködöt.

- Nem hiszem, hogy kitisztul. Mostanában itt mindig köd van, olyan vastag, hogy a szász királyok hírvivői nem mindig találják meg az utat... Niniane? Camelot is bele fog veszni a ködbe?

Niniane tréfával akarta elütni, de meggondolta magát.

- Nem tudom. A Sárkány-szigetet megszentségtelenítették, az ősi nép halódik vagy már halott, a szent csorda szász vadászok prédája. Északi barbárok bitangolnak partjainkon. Lerohanják egyszer tán Camelotot is, mint Rómát a gótok?

- Ha idejében tudtam volna - mondta fojtott indulattal, egyik öklével a másikat ütve Gwydion -, ha a szászok hírt hoztak volna Arthurnak, elküldhetett volna engem, vagy mást, hogy megvédjük a szent földet, ahol Király Bika lett, és megkötötte a földdel a Szent Frigyet! Az Istennő szentélyét immár elpusztították, mert Arthur nem halt meg azért, hogy megvédelmezze, ezért oda Arthur királysága is.

Niniane azt is hallotta, amit nem mondott ki: És az enyém.

- Te nem tudtad, hogy veszélyben van - mondta.

- És ezért is Arthur a felelős - mondta Gwydion. - Hogy a szászok úgy gondolták, ezt is megtehetik, anélkül, hogy megbeszélnék Arthurral. Nem árul-e el ez mindent arról, hogy mennyire veszik komolyan nagykirály mivoltát? És miért tartják oly kevésre? Megmondom, Niniane: nem sokra tartják az olyan királyt, akit felszarvaznak, aki nem ura az asszonyainak...

- Te, aki Avalonban nevelkedtél - mondta Niniane - szász normák alapján ítéled meg Arthurt, amelyek még a rómaiaknál is rosszabbak? Függővé tennéd egy királyság felemelkedését vagy bukását egy olyan elképzeléstől, hogy hogyan kell a férfinak megőriznie asszonyait? Azért leszel király, Gwydion, mert Avalon királyi véréből származol, és mert az Istennő gyermeke vagy...

- Pah! - Gwydion kiköpött, és káromkodott. - Még sosem gondoltál arra, Niniane, hogy Avalon azért bukott el, ahogyan később Róma is, mert a birodalom szíve romlott? Avaloni jog szerint Gwenhwyfar nem tett többet, mint ami helyes: az úrnő azt választja társául, akit akar, és Lancelet-nak meg kellene döntenie Arthur uralmát! Hiszen Lancelet egyenesen a főpapnő fia - miért ne lehetne Arthur helyett ő a király? Csakhogy azért legyen valaki a királyunk, mert holmi fehércseléd őt kívánja az ágyába? - Ismét kiköpött. - Nem, Niniane, annak az időnek vége. Először a rómaiak és most a szászok tudják, milyennek kell lennie a világnak. A világ immár nem egyetlen, férfiakat szülő méh - immár férfiak mozgalmai és seregei döntenek. Ki fogadná el ma már az én uralkodásomat azon az alapon, hogy ennek vagy annak az asszonynak a fia vagyok? Ma a király fia uralkodik, és talán azért kellene elvetnünk egy jó dolgot, mert először a rómaiak csinálták? Jobb hajóink vannak, új földeket fogunk felfedezni a tengerbe süllyedteken túl. Vajon követ-e minket oda is az Istennő, aki ehhez a földdarabhoz meg a terméséhez van kötve? Gondolj a partjainkat fosztogató barbár északiakra! Megállítja-e őket az Anya átka? Az Avalonban élő néhány papnő... egyetlen szász vagy barbár északi sem fogja megerőszakolni őket, mert Avalon immár nem része a világnak, ahol ezek a barbárok élnek. Azoknak a nőknek, akik az eljövendő világban élnek majd, olyan férfiakra lesz szükségük, akik megvédik őket. A mostani világ, Niniane, nem az Istennőké, hanem az isteneké, talán az egyetlen Istené. Meg sem kell próbálnom megdönteni Arthurt. Az idő és a változás megteszi.

Niniane úgy érezte, mintha a Látástól borzongana.

- És mi lesz veled, Avalon Király Bikája? Mi lesz az Anyával, aki elküldött a maga nevében?

- Azt hiszed, magam is bele akarok veszni a ködbe Avalonnal és Camelottal együtt? Nagykirály akarok lenni Arthur után - és ehhez meg kell őriznem Arthur udvarának a dicsőségét a csúcson. Lancelet-nak tehát mennie kell, ami azt jelenti, hogy Arthurnak el kell őt űznie, feltehetőleg Gwenhwyfarral egyetemben. Velem vagy-e, Niniane, vagy sem?

Niniane arca halottsápadt volt. Összeszorította az öklét, sajnálta, hogy nincs meg benne Morgaine ereje, az Istennő ereje, nem tud hidat alkotni a földtől az égig, és lesújtani Gwydionra a felháborodott Istennő villámló dühével. Homlokán a holdsarló haragtól izzott.

- Azt várnád, hogy segítsek neked elárulni egy asszonyt, aki élt azzal a jogával, amelyet az Istennő megadott minden nőnek, hogy a kedve szerint válasszon társat?

Gwydion gúnyosan nevetett.

- Gwenhwyfar akkor mondott le erről a jogáról, amikor először térdelt a rabszolgák Istenének lába elé.

- Akkor sem árulom el őt.

- Tehát nem üzensz nekem, amikor ismét elküldi éjszakára az asszonyait?

- Nem - mondta Niniane -, az Istennőre, nem. És Arthur árulása Avalonnal szemben semmi a tiédhez képest!

Hátat fordított a férfinak, és elment volna, ám Gwydion megragadta.

- Azt teszed, amit parancsolok neked!

Niniane küzdött a szabadulásért, végül sikerült kiszabadítania véraláfutásos csuklóját.

- Parancsolsz nekem? Soha! - mondta a dühtől fuldokolva. - Jól vigyázz, aki kezet emeltél Avalon úrnőjére! Arthur meg fogja tudni, miféle kígyót melengetett a keblén!

Egyre növekvő haragjában Gwydion maga felé rántotta a lányt, aztán teljes erejéből a halántékára ütött, és Niniane némán csuklott össze. Gwydion annyira haragudott, hogy hagyta elesni, meg sem próbálta elkapni.

- Jó nevet adtak neked a szászok - mondta egy halk, szenvedélyes hang a ködből. - Gonosz tanács, Mordred - gyilkos!

Gwydiont hirtelen rémület kerítette a hatalmába, döbbenten nézte a lábánál Niniane élettelen testét.

- Gyilkos? Nem! Csak megharagudtam rá... nem akartam bántani... - Körülnézett, de nem látott semmit a sűrű ködben, ám a hangot megismerte. - Morgaine! Úrnőm... anyám!

Letérdelt, torka elszorult a rémülettől, felemelte Niniane-t, hátha ver a szíve, de a lány nem lélegzett, élettelen volt.

- Morgaine! Hol vagy? Hol vagy? Ördög vigyen, gyere elő! - De csak Niniane hevert mozdulatlanul a lábánál. Magához ölelte. - Niniane! Niniane, szerelmem, szólj hozzám...

- Nem szólal meg többé - mondta egy testetlen hang, de ahogy Gwydion forgolódott a ködben, egy asszony alakja bontakozott ki igencsak kézzelfoghatón. - Jaj, mit tettél, fiam?

- Te voltál? Te voltál? - kérdezte hisztérikus, elcsukló hangon Gwydion. - Te neveztél gyilkosnak?

Morgause ijedten lépett hátra.

- Nem, nem, én csak most jöttem... mit tettél?

- Gwydion Morgause keblére hajolt, az megsimogatta, mint hajdan, kisgyerek korában.

- Niniane feldühített... megfenyegetett... Isten a tanúm, anyám, nem akartam bántani, de megfenyegetett, hogy beárul Arthurnál, hogy cselt szövök a drágalátos Lancelet ellen - motyogta szinte érthetetlenül Gwydion. - Megütöttem, esküszöm, csak meg akartam ijeszteni, de elesett...

Morgause elengedte Gwydiont, és Niniane mellé térdelt.

- Balszerencsés ütés volt, fiam – meghalt. Már nincs mit tenni. El kell mondanunk Arthur embereinek.

Gwydion még jobban megijedt.

- Anyám! Mi lesz... mit szól majd Arthur?

Morgause-t mintha hájjal kenegették volna. Gwydion a kezében volt, mint amikor még tehetetlen kisded volt, és Lot meg akarta ölni, az élete az ő kezében volt, de most Gwydion ezt tudta is. A keblére ölelte a fiút.

- Ne izgasd magad, szerelmem, nem lesz ebből sem nagyobb bajod, mint azoknak a halálából, akiket csatában öltél meg - nézett le diadalmasan Niniane holttestére. - Lezuhanhatott a ködben... messze a domb alja - pillantott le Camelot gerincéről ott, ahol az meredeken veszett bele a ködbe. - Fogd meg a lábát. Ami történt megtörtént, de most már bármi történjék is vele, nem számít. - Felgerjedt Morgause régi gyűlölete Arthur iránt; Gwydion meg fogja Arthurt dönteni, méghozzá az ő segítségével, és miután megtörtént, ő áll majd Gwydion mellett, az úrnő, aki a trónra ültette! Niniane már nem áll közöttük; egyedül ő Gwydion minden támasza és segítsége.

Avalon Úrnőjének könnyű teste némán tűnt el a ködben. Arthur később hívatni fogja, és amikor nem jön, embereket küld a felkutatására; ám Gwydion, aki mintegy hipnózisban bámult a ködbe mintha Avalon bárkáját látta volna a vízen valahol Camelot és a Sárkány-sziget között. És mintha Niniane, feketébe öltözve, mint a Halálbanya, intett volna neki a bárkából... aztán eltűnt.

- Jöjj, fiam - mondta Morgause. - A délelőttöt az én termeimben töltötted, s a nap további részét Arthurral kell töltened a csarnokában. Ne feledd, hogy ma nem láttad Niniane-t... amikor Arthurhoz érsz, keresd, mutasd magad tán kissé féltékenynek is, mintha attól tartanál, hogy Arthur ágyában találod.

És ismét mintha hájjal kenegették volna, mert Gwydion megszorította a kezét.

- Úgy lesz, úgy lesz, anyám - motyogta. - Te vagy a legjobb anya, a legjobb asszony!

És Morgause még egyszer megölelte-megcsókolta a fiát, és élvezte a felette gyakorolt hatalmát, mielőtt eleresztette volna.

16

Gwenhwyfar nyitott szemmel feküdt a sötétben, Lancelet lépteit várta, de Morgause-ra gondolt, amint mosolyogva - szinte kéjesen vigyorogva - odasúgta neki: “Irigyellek, drágám! Cormac pompás fiatalember és eléggé fickós, de semmi sincs meg benne a te szeretőd kecsességéből és bájából.”

Gwenhwyfar lehajtotta akkor a fejét, és nem szólt semmit. Hogyan mondhatott volna bármit is Morgause-ra, amikor ő is ugyanazt tette? Csakhogy nagyon veszélyes volt. A legutóbbi vasárnapon a püspök a házasságtörést tiltó parancsolatról prédikált, arról beszélt, hogy a férjes asszony tisztasága a keresztényi élet gyökere, mert csak a tiszta házasság váltja meg a nőt Éva bűnétől. Gwenhwyfar felidézte a házasságtörésen kapott asszony történetét, akit Krisztus elé vittek; ő pedig azt mondta, Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. Nem akadt bűntelen, aki követ vethetett volna arra az asszonyra, ám itt, az ő udvarában sokan bűntelenek, maga Arthur is megtehetné. Krisztus azt mondta az asszonynak, Eredj el, és többé ne vétkezzél. Neki is ezt kellene tennie...

Nem Lancelet testét kívánta. Morgause, aki kikacagta a kéjsóvár fiatalembert, aki a szeretője volt el sem hitte volna, hogy az milyen keveset számított mindkettőjüknek. Lancelet valójában igen ritkán tette a magáévá azon a bűnös és szégyenteljes módon - inkább csak az első esztendőkben, amikor bírták Arthur jóváhagyását, hogy próbálkozzanak: hátha Gwenhwyfar örököst tud szülni a királyságnak. A gyönyörhöz más utak-módok is vezettek, amelyeket Gwenhwyfar kevésbé tartott bűnnek, kevésbé érezte ezeknél, hogy sértik Arthur házastársi jogát a testére. De még ez sem volt az, amit annyira kívánt, csak az, hogy Lancelet vele legyen... inkább lelki dolog volt ez, gondoltra, mint testi. A szeretet Istene miért ítélné el ezt? Elítélheti a bűnt, amelyet elkövettek, s amelyért Gwenhwyfar újra meg újra vezekelt, de hogyan ítélhetné el ezt, a szív legigazabb szerelmét?

Nem vettem el Arthurtól semmit, amit kívánt volna tőlem, amire szüksége lett volna. Kellett neki egy királyné, aki rendben tartja a kastélyát; ezenkívül csak egy fiú kellett volna neki, és azt Isten tagadta meg tőle, nem én.

Halk lépteket hallott a sötétben.

- Lancelet? - suttogta.

- Nem éppen.

A parányi lámpa fénye a sötétben megzavarta Gwenhwyfart; egy pillanatra mintha a szeretett arcot látta volna, megfiatalodva - aztán rájött, ki az.

- Hogy merészelsz? Az asszonyaim nincsenek messze, és tudok hangosan sikoltani, különben sem hinné el senki, hogy ide hívtalak!

- Ne mozdulj - mondta a férfi. - Kés van a torkodnál, úrnőm. - És amint Gwenhwyfar magára rántotta a takarót. - Jaj, ne hízelegj magasnak, asszonyom, nem akarlak megerőszakolni. Bájaid túlságosan poshadtak számomra, úrnőm, meg a kelleténél többen kóstolták is őket

- Elég - mondta Gwydion háta mögött egy rekedt hang. - Ne merd gúnyolni! Mocskos dolog hálószobaajtóknál leskelődni, bárcsak sosem lettem volna tanúja! Mindenki hallgasson, és rejtőzzetek el a szobában!

Gwenhwyfar felismerte Gawaine arcát, ahogy a szeme hozzászokott a halvány fényhez, és mögötte még egy ismerős alakot látott.

- Gareth! Te mit keresel itt? - kérdezte szomorúan. - Azt hittem, Lancelet legjobb barátja vagy.

- Az is vagyok - mondta komoran Gareth. - Azért jöttem, hogy csak igazságot szolgáltassunk. Az ott - mutatott megvetőn Gwydionra - elvágná a torkát, aztán hagyná, hogy téged vádoljanak gyilkossággal!

- Csendet - mondta Gwydion, és a fény kialudt. Gwenhwyfar a torkán érezte a kés hegyét - Ha egyet nyikkansz is, asszonyom, hogy figyelmeztesd, elvágom a torkodat, aztán majd elmagyarázom Arthurnak, hogy miért tettem. - A tőr hegye mélyebbre hatolt, Gwenhwyfar összerándult a fájdalomtól, és arra gondolt, talán már a vére is kiserkent. Apró neszeket hallott öltözékek suhogását, sietősen elrejtett fegyverek csengését; vajon hány embert hozott Gwydion erre a rajtaütésre? Gwenhwyfar némán feküdt, kétségbeesetten tördelte a kezét. Ha figyelmeztetni tudná Lancelet-t... de úgy feküdt ott, mint valami kis állat a csapdában, tehetetlenül.

A percek kullogtak a párnái meg a tőr között vergődő asszony számára. Hosszú idő telt el, amíg meghallotta a parányi neszt, a madárfüttyszerű kis jelet Gwydion érezte, hogy az asszony teste megfeszül.

- Lancelet jelzése? - kérdezte rekedten. A tőr még mélyebbre hatolt Gwenhwyfar lágy bőrébe.

- Igen - suttogta a félelemtől verejtékezve az asszony.

Gwenhwyfar érezte, hogy a teste alatt megzizzen a szalma, amint Gwydion ellép mellőle.

- A szobában egy tucat ember van. Ha megpróbálod figyelmeztetni, három másodperccel sem éled túl.

Gwenhwyfar hangokat hallott az előszobából; Lancelet köpenye, a kardja... jaj, istenem, meztelenül kapják el, fegyvertelenül? Újra megfeszült a teste, már előre érezte a testébe hatoló tőrt, de valahogyan figyelmeztetnie kell Lancelet-t, kiáltania kell... kinyitotta a száját, de Gwydion - a Látás volt az, honnan tudta? - durván befogta a száját, elfojtotta a kiáltását. Gwenhwyfar szabadulni próbált a fojtogató kéztől, aztán Lancelet súlyát érezte az ágyon.

- Gwen? - súgta Lancelet. - Mi baj? Sírni hallottalak, szerelmem?

Gwenhwyfarnak sikerült elhúzódnia a fojtogató kéz alól.

- Fuss! - sikoltotta. - Csapda...

- Poklok kapui!

Gwenhwyfar érezte, hogy Lancelet hátraugrik.

Felvillant Gwydion lámpása; a fény valahogy kézről kézre terjedt, amíg betöltötte a szobát, és előlépett Gawaine, Cai és Gareth meg még tucatnyi, félhomályba burkolt alak. Lancelet mozdulatlanul állt, meztelenül, fegyvertelenül.

- Mordred - mondta megvetőn. - Ez hozzád méltó trükk!

- A király nevében - mondta Gawaine -, Lancelet, felségárulással vádollak. Add ide a kardodat.

- Inkább vedd el magad - mondta Gwydion.

- Gareth! Az Isten szerelmére, miért kell ebben részt venned?

Gareth szeme úgy csillogott a lámpások fényében, mintha könnyes lenne.

- Nem akartam elhinni rólad, Lancelet. Bárcsak csatában estem volna el, mielőtt megértem ezt a napot.

Lancelet lehajtotta a fejét, és Gwenhwyfar látta, hogy rémülten méri fel a helyzetet.

- Jaj, Istenem - motyogta -, Pellinore nézett rám így, amikor jöttek a fáklyákkal, hogy rajtakapjanak Elaine ágyában... hát mindenkit el kell árulnom?

Gwenhwyfar szerette volna a kezét nyújtani neki, felkiáltani fájdalmában és szánalmában, a karjába rejteni a férfit. De az rá sem nézett.

- A kardodat - mondta csendesen Gawaine. - És öltözz fel, Lancelet. Nem viszlek meztelenül és megszégyenülve Arthur elé. Éppen elég tanúja volt a megszégyenülésednek.

- Ne engedjétek a kardjához - mondta valami arc nélküli hang a sötétben, de Gawaine megvetőn leintette a szólót. Lancelet lassan elfordult tőlük a kis előszoba felé, ahol otthagyott ruhát, páncélt, fegyvert. Gwenhwyfar hallotta, hogy Lancelet felöltözik. Gareth a kezét a karján nyugtatva állt, amint Lancelet visszatért a szobába, felöltözve, de fegyvertelenül, a keze tisztán látszott.

- Örülök a tulajdon érdekedben, hogy békésen velünk jössz - mondta Gwydion. - Anyám - fordult az árnyalakokhoz, és Gwenhwyfar döbbenten látta, hogy Morgause királyné áll ott -, ügyelj a királynéra. Te felelsz érte, amíg Arthur sort nem kerít rá.

Morgause közeledett az ágyhoz. Gwenhwyfar eddig sosem figyelt fel arra, milyen nagydarab Morgause, és milyen erőszakos állkapcsa van.

- Jöjj, úrnőm, vedd fel a ruhád - mondta Morgause. - És segítek feltűzni a hajad. Ugye nem akarsz meztelenül és szégyentelenül menni a király elé? És örülj, hogy volt itt egy nő is. Ezek a férfiak - nézett körül megvetőn - meg akarták várni, amíg akkor kaphatják rajta, amikor valóban benned van már.

Gwenhwyfar megborzadt ezektől a brutális szavaktól; lassan ügyetlenül húzni kezdte a ruháját.

- Muszáj ennyi férfi előtt öltözködnöm?

Gwydion nem várta meg, amíg Morgause megszólalt:

- Ne próbálj félrevezetni minket, szégyentelen perszóna! Játszanád a tisztességet meg a szemérmet? Bújj bele abba a ruhába, asszonyom, vagy anyám beledug, mint egy krumpliszsákba!

Anyjának nevezi. Nem csoda, ha Gwydion kegyetlen és gátlástalan, hiszen Lothian királynéja nevelte! Morgause-t azonban Gwenhwyfar többnyire lusta, vidám, kapzsi asszonynak látta - mi juttatta idáig? Gwenhwyfar némán fűzte a cipőjét.

- Szóval a kardomat akarjátok? - mondta csendesen Lancelet.

- Hiszen tudod - felelte Gawaine.

- Hát akkor - mondta Lancelet, és gyorsabban, semhogy a szem követhette volna, Gawaine-hoz ugrott, s egy újabb, macskaszerű mozdulat nyomán már a kezében volt Gawaine kardja - gyere, és vedd el, ördög vigyen! - Gawaine kardjával Gwydionra vetette magát, aki jajgatva, jókora vágással a hátán zuhant az ágyra; aztán amikor Cai előrelépett karddal a kezében, Lancelet felkapott egy párnát, és azzal tolta Cait hátrafelé, végül a párna leesett, Cai pedig átzuhant rajta. Lancelet felugrott az ágyra, és halkan, gyorsan odaszólt Gwenhwyfarnak. - Ne mozdulj, de légy készen!

Gwenhwyfar a sarokba húzódott. A férfiak újra támadtak; Lancelet elrohant az egyik mellett, röviden összecsapott egy másikkal, és ennek a holtteste fölött lecsapott egy árnyékban lévő támadójára. Gareth óriás teste lassan csuklott össze. Lancelet már mással harcolt, ám a vérző Gwydion felkiáltott.

- Gareth! - és nevelt bátyja holttestére vetette magát. A döbbent csendnek ebben a pillanatában, amikor Gwydion zokogva térdelt Gareth mellett, Gwenhwyfar érezte, hogy Lancelet a karjába kapja, elviharzik, megöl még valakit az ajtóban - Gwenhwyfar sosem tudta meg, ki volt az -, és ekkor már a saját lábán állt a folyosón, és Lancelet eszelős sietséggel tuszkolta maga előtt. Valaki kilépett a sötétből, és Lancelet megölte, és futottak tovább.

- Az istállóba - lihegte Lancelet. - Lóra, és el innen, gyorsan.

- Várj! - Gwenhwyfar megragadta Lancelet karját. - Ha kegyelmet kérünk Arthurtól... vagy te elmenekülsz, és pedig beszélek Arthurral...

- Gareth talán igazságot akart. De benne van Gwydion keze. Gondolod, hogy egyikünk is élve eljutna a király elé? Valóban illik rá a Mordred név! - Az istállóba cipelte Gwenhwyfart, és gyorsan felnyergelte a lovát. - Nincs időnk megkeresni a tiédet. Ülj mögém, és kapaszkodj: le kell gázolnom a kapuőröket.

És Gwenhwyfar rájött, hogy új Lancelet-t lát: ez nem a szerelmese, hanem a harcedzett katona. Hány embert ölt meg ezen az éjszakán? Nem volt ideje félni, amint Lancelet feltette a lóra, és felugrott elé.

- Kapaszkodj belém - mondta. - Nincs időm vigyázni rád. - Hirtelen megfordult, és hosszan, erősen megcsókolta Gwenhwyfart. - Az én bűnöm. Tudhattam volna, hogy az a pokoli fattyú kémkedik... nos, bármi történjék is, vége lesz. Nincs több hazugság, nincs több bujkálás. Mindörökre az enyém vagy... - és elhallgatott. Gwenhwyfar érezte, hogy a férfi reszket, de Lancelet vadul megragadta a kantárszárat. - És most indulás!

Morgause iszonyodva nézte, amint Gwydion sírva hajolt az ő legifjabb fia fölé.

Félig komolyan kimondott szavak, évekkel korábban - Gwydion még a hadi játékban sem volt hajlandó a Gareth elleni oldalon harcolni. Mintha haldokolni láttalak volna, mondta akkor Gwydion... és tudtam, hogy valamiképpen én tehetek arról, hogy az élet szikrája nélkül fekszel ott... nem kísértem a sorsot.

Lancelet tette, Lancelet, akit Gareth mindenki másnál jobban szeretett.

A szobában előrelépett az egyik ember.

- Elmenekülnek...

- Azt hiszed, érdekel? - mondta Gwydion, és Morgause csak ekkor kapott észbe, hogy vérzik, hogy Gwydion vére összekeveredik a padlón Gareth vérével. Fogta a lepedőt, eltépte, és Gwydion sebére szorította.

- Egész Britanniában senki el nem bújtatja őket - mondta sötéten Gawaine. - Lancelet mindenütt számkivetett. Rajtakaptuk királya elárulásán, az élete immár semmit sem ér. Istenem! Bárcsak ne így történt volna! - Megnézte Gwydion sebét, legyintett. - Csak húst ért... máris csillapodott a vérzés, begyógyul, bár néhány napig nem ülsz kényelmesen. Gareth... - elakadt a hangja; a nagydarab, durva, őszülő férfi sírni kezdett, mint a gyermek. - Gareth rosszabbul járt, s ezért elveszem Lancelet életét, még ha megöl is. Jaj, Istenem, Gareth, kicsikém, édes öcsém... - és Gawaine lehajolt, és magához szorította a halottat. Zokogva mondta. - Megérte, Gwydion, megérte Gareth életét?

- Gyere, fiam - mondta Morgause, bár az ő torka is elszorult - Gareth, a kicsikéje, az utolsó gyermeke; ugyan régen elveszítette már, hiszen a szíve Arthuré volt, de azért emlékezett még a szőke kisfiúra, aki festett falovagot szorongatott a markában. És egy szép napon együtt indulunk küldetésre, te még én, sir Lancelet... mindig Lancelet. Csakhogy Lancelet most átlépett minden határt, az országban most már mindenki ellene lesz. És neki még ott van Gwydion, a kedvence, aki egy napon király lesz, és ő áll majd az oldalán.

- Gyere, kedvesem, gyere szépen, most már semmit sem tehetsz Garethért. Bekötöm a sebedet, aztán megyünk Arthurhoz, és elmondjuk, mi történt, hogy elküldhesse az embereit az árulók keresésére...

Gwydion lerázta magáról Morgause kezét.

- Menj tőlem, és légy átkozott - mondta rettenetes hangon. - Gareth volt köztünk a legkülönb, tucatnyi királyért sem áldoztam volna fel! Te, meg az Arthur elleni gyűlöleted, te bujtogattál mindig, mintha érdekelt volna, kinek az ágyában hál a királyné - mintha Gwenhwyfar bármivel is rosszabb lett volna nálad, amikor tízéves korom óta hol ezt, hol azt hívtad az ágyadba...

- Jaj, fiam - suttogta döbbenten Morgause. - Hogy beszélhetsz velem így? Gareth is a fiam volt...

- Mit törődtél te valaha is Gareth-szel vagy bármelyikünkkel, bármi mással, mint önnön élvezeteiddel és önnön nagyravágyásoddal? Arra biztattál, hogy szerezzem meg a trónt, de nem önmagamért, hanem tennen hatalmadért! - Ellökte Morgause kapaszkodó kezét. - Takarodj vissza Lothianba vagy a pokolba, ha ugyan kellesz az ördögnek, de ha még egyszer meglátlak, esküszöm, elfelejtek mindent, azt kivéve, hogy te voltál a gyilkosa az egyetlen bátyámnak, akit szerettem, az egyetlen rokonomnak... - és miközben Gawaine sietve kituszkolta a szobából Morgause-t, hallotta, hogy Gwydion ismét sír. - Jaj, Gareth, Gareth, inkább haltam meg volna én...

- Cormac - parancsolta kurtán Gawaine -, vidd a szobájába Lothian királynéját.

Cormac erős karja megtartotta, és miután végigmentek a termen, miután elhalt a borzalmas zokogás, Morgause újra szabadon kezdett lélegezni. Hogy fordulhatott így ellene Gwydion? Mikor tett ő bármit is, ami nem Gwydion érdekét szolgálta? Úgy kell mutatnia, mintha tisztességgel gyászolná Gareth-t, csakhogy Gareth Arthur embere volt, és erre előbb-utóbb Gwydion is rá fog jönni. Cormacra nézett.

- Nem tudok ilyen gyorsan menni... lassíts egy kicsit.

- Hogyne, úrnőm.

Morgause igencsak érezte a fiatalember karját a testén. Még jobban hozzásimult. Eldicsekedett ugyan Gwenhwyfarnak fiatal szeretőjével, ám valójában sosem hívta még a fiút az ágyába - egyre csak várakoztatta. Fejét most Cormac vállára hajtotta.

- Te hűséges vagy a királynődhöz, Cormac.

- Hűséges vagyok a királyi házhoz, ahogyan az egész népünk - mondta a fiatalember a saját nyelvükön, és Morgause elmosolyodott.

- Itt a lakosztályom... segítenél bemenni? Alig tudok járni.

Cormac betámogatta, leültette az ágyra.

- Hívjam az asszonyaidat, úrnőm?

- Ne - kapaszkodott a fiatalember kezébe Morgause. Tudta, hogy a könnyei csábosak. - Hű voltál hozzám, Cormac, és most megjutalmazom a hűségedet... jöjj ide...

Kitárta a karját, a szemét félig lehunyta, aztán döbbenten nyitotta ki, amint az ifjú sután elhúzódott tőle.

- Azt... hiszem, megtébolyodtál, asszonyom - dadogta. - Minek képzelsz engem? Minek tartasz? Úgy tisztellek, úrnőm, mint a tulajdon nagyanyámat! Éljek vissza egy ilyen idős hölgy helyzetével, amikor magán kívül van a fájdalomtól? Hívom a szolgálódat, majd ad neked meleg aludttejet, én pedig elfelejtem, amit a gyász tébolyában mondtál, asszonyom.

Morgause a gyomorszájánál érezte az ütéseket, a szívét ért újabb és újabb csapásokat: a tulajdon nagyanyám... idős hölgy... a gyász tébolya... Egyszeriben megbolondult a világ: Gwydion eszelős hálátlansága, ez a fickó, aki oly sokáig nézett rá vágyakozva, és most egyszeriben ellene fordul... sikítani szeretett volna, hívni a szolgáit, és addig korbácsoltatni ezt az alakot, amíg a háta vértől vöröslik, és a falak visszhangozzák, amint kegyelemért könyörög. De amint szóra nyitotta volna a száját, hogy megtegye, életének egész súlya halálos fáradtsággal töltötte el.

- Igen - mondta tompán -, nem tudom, mit beszélek... hívd az asszonyaimat, Cormac, mondd meg, hogy hozzanak bort. Hajnalban indulunk haza, Lothianba.

Vénasszony vagyok. És elveszítettem Gareth fiamat, és elveszítettem Gwydiont, és sosem leszek Camelot királynője. Tovább éltem a kelleténél.

17

Lancelet hátába kapaszkodott, a ruhája a térde fölé volt felhúzva, mezítelen lába kalimpált. Gwenhwyfar behunyta a szemét, amint vágtattak az éjszakában. Fogalma sem volt, hová mennek. Lancelet idegen volt, kemény arcú harcos, akit egyáltalán nem ismert. Volt idő, gondolta Gwenhwyfar, amikor féltem volna idekinn a nyílt égbolt alatt, éjszaka... de most izgatott volt, szinte elragadtatott. Valahol mélyen ugyanakkor fájdalmat érzett, gyászolta a szelíd Gareth-t aki Arthurnak olyan volt, mintha a fia lett volna, s aki jobbat érdemelt volna, mint hogy így levágják - Gwenhwyfar egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Lancelet tudja, kit ölt meg! És Gwenhwyfar gyászolta az Arthurral töltött éveit, mindazt, amit együtt éltek át. De a ma éjjel történtek után nem volt visszaút. Előrehajolt, hogy hallja Lancelet szavát a süvítő szélben.

- Hamarosan meg kell állnunk valahol, a lónak pihennie kell... ha pedig nappal megyünk tovább, az arcomat meg a tiédet ismerik mindenfelé.

Gwenhwyfar bólintott; kifulladva nemigen tudott beszélni. Egy idő múlva kis erdőbe értek, ott Lancelet megállította a lovát, és gyengéden leemelte róla Gwenhwyfart. A lovat a vízhez vezette, majd a földre terítette a köpenyét, hogy Gwenhwyfar leülhessen. Az oldalán függő kardra meredt.

- Gawaine kardja maradt nálam. Kölyökkoromban hallottam a harci tébolyról, de nem tudtam, hogy a vérünkben van... - és nagyot sóhajtott. - A kard véres. Kit öltem meg, Gwen?

Gwenhwyfar nem bírta nézni Lancelet bánatát és bűntudatát.

- Nem egyet...

- Azt tudom, hogy megvágtam Gwydiont... Mordredet, hogy legyen átkozott. Tudom, hogy megsebesítettem, akkor még ura voltam a tetteimnek. Nem hiszem - a hangja megkeményedett -, hogy voltam annyira szerencsés, hogy megöljem.

Gwenhwyfar némán rázta a fejét.

- Akkor kit? - Gwenhwyfar hallgatott; Lancelet megragadta a vállát, és olyan durván rázta meg, hogy Gwenhwyfar egy pillanatra megrémült a harcostól, holott a szerelmesétől sosem félt. - Mondd meg, Gwen! Az Isten szerelmére... megöltem Gawaine unokabátyámat?

Erre Gwenhwyfar válaszolhatott, örült, hogy Gawaine neve hangzott el.

- Nem. Esküszöm, nem Gawaine volt az.

- Lehetett volna bárki - bámult a kardra Lancelet, és hirtelen megborzongott. - Esküszöm neked, Gwen, azt sem tudtam, hogy kard van a kezemben. Úgy vágtam meg Gwydiont, mintha csak egy kutya lett volna, és attól kezdve semmire sem emlékszem addig, amikor már lovagoltunk... - és letérdelt az asszony elé, és reszketett. - Megint őrült vagyok - suttogta. - Azt hiszem, újra megtébolyodtam, hiszen voltam már...

Gwenhwyfar vad gyengédséggel húzta magához a férfit.

- Nem, nem - suttogta -, jaj, nem, szerelmem... és mindezt én hoztam rád, szégyent és száműzetést...

- Te mondod ezt - suttogta a férfi -, amikor én is ezt hoztam rád, elszakítottalak mindentől, ami valamit is jelentett neked...

Gwenhwyfar féktelenül simult a férfihoz.

- Bárcsak előbb tetted volna!

- De még nem késő... újra fiatalnak érzem magam ha mellettem vagy, és te... sosem voltál szebb, egyetlen szerelmem... - És a hátára lökte a köpenyen Gwenhwyfart, és felszabadultan nevetett. - És most már senki nem állhat közénk, senki sem zavarhat meg, édes egyetlenem... jaj, Gwen, Gwen...

Amint Lancelet karjába bújt, Gwenhwyfarnak eszébe jutott a felkelő nap és egy szoba Meleagrant kastélyában. Most is olyan volt; és úgy kapaszkodott a férfiba, mintha nem lenne a világon semmi más, egyikük számára sem, soha.

Aztán aludtak egy kicsit egymáshoz bújva a köpenyben, és egymás karjában ébredtek, amint a nap sugarai rájuk találtak a zöld ágak közt átbújva. Lancelet mosolyogva érintette meg Gwenhwyfar arcát.

- Tudod-e, hogy eddig sosem ébredtem a karodban félelem nélkül? Most mégis boldog vagyok, mindenek ellenére... - és nevetett, de volt a nevetésében valami vadság. Ősz hajában falevelek voltak, falevelek akadtak a szakállába is, és a ruhája gyűrött volt; Gwenhwyfar a maga hajában is faleveleket meg füvet tapintott. Fésűje nem volt, hát puszta kézzel választotta el a haját, befonta, és a tépett szoknyájából lehasított szövetcsíkkal kötötte meg a hajfonat végét. A hangjában nevetés bujkált, amikor megszólalt.

- Micsoda toprongyos pár vagyunk! Ki ismerné fel a nagykirálynét meg a bátor Lancelet-t?

- És ez fontos neked?

- Nem, szerelmem. Egyáltalán nem.

Lancelet kiszedte a hajából meg a szakállából a faleveleket.

- A lóért kell mennem - mondta -, és talán akad egy tanya a közelben, ahol kenyérhez vagy sörhöz juthatunk... nincs pénzem, semmi értékes sincs nálam, csak a kardom meg ez... - Egy kis aranytűre mutatott a zubbonyán. - Pillanatnyilag koldusok vagyunk, de ha eljutunk Pellinore kastélyához, ott van egy házam, ahol Elaine-nek éltem és szolgáim... és arany is, amiből eljuthatunk külföldre. Eljössz-e velem Kis-Britanniába, Gwenhwyfar?

- Bárhová - suttogta Gwenhwyfar, és abban a pillanatban úgy is gondolta: Kis-Britanniába, Rómába vagy túl a világ peremén, csak hogy mindig a férfival lehessen. Ismét magára húzta Lancelet-t, és a karjában mindenről megfeledkezett.

De amikor néhány órával később Lancelet felültette a lóra, és továbbmentek valami józanabb hely felé, Gwenhwyfar elnémult, eltöprengett. Igen, kétségtelenül eljuthatnának idegen földre. Ám ha a világ egyik végétől a másikig szóbeszéd tárgya lesz, ami ezen az éjszakán történt, akkor Arthurra szégyen és megvetés fog záporozni, a becsülete kedvéért tehát fel kell őket kutatnia, bárhová meneküljenek is. És Lancelet-nak előbb-utóbb meg kell tudnia, hogy megölte azt a barátját, aki Arthuron kívül a legkedvesebb volt neki. Tébolyában tette, de Gwenhwyfar tudta a férfiról, hogy bánat és bűntudat fogja emészteni, és ha rá néz majd, nem arra fog emlékezni, hogy Gwenhwyfar a szerelmese, hanem arra, hogy a kedvéért, önkívületben, megölte a barátját; és hogy a kedvéért elárulta Arthurt. Ha pedig háborúznia kell Gwenhwyfar miatt Arthurral, meg fogja őt gyűlölni...

Nem. Akkor is szeretni fogja, de sosem fogja elfelejteni, hogy kinek a vére árán vette. Sem a szerelem, sem a gyűlölet nem uralhatja kizárólagosan Lancelet szívét, de mindkettő emészteni fogja, amíg úrrá nem lesz rajta ismét a téboly. Gwenhwyfar szorosan ölelte a férfi testét, a fejét a hátára fektette, és sírt. Most először jött rá, hogy erősebb a férfinál, és ez halálos kardként hasított a szívébe.

Így aztán amikor a legközelebb megálltak, száraz volt a szeme, bár tudta, hogy a sírás beljebb húzódott, a szívébe, és hogy immár mindörökké gyászolni fog.

- Nem megyek veled idegenbe, Lancelet, nem szítok viszályt a Kerekasztal régi lovagjai közt. Ha... ha Mordred elképzelései szerint alakulnak a dolgok, minden kockára kerül - mondta -, és eljő a nap, amikor Arthurnak szüksége lesz az összes barátjára. Nem leszek olyan, mint az az egykori úrnő - Heléna, a szép, aki abban a régi történetben szerepel, amelyet oly sokszor meséltél nekem -, aki miatt korának összes királyai és lovagjai összecsaptak Trójában.

- És mit teszel?

Gwenhwyfar igyekezett nem észrevenni, hogy Lancelet hangjába az értetlenség és a bánat mellé egy kis megkönnyebbülés is vegyül.

- Elviszel Glastonbury szigetére - mondta. - Ott van a kolostor, ahová iskolába jártam. Oda megyek, és azt mondom nekik, hogy csak a rossz nyelvek beszélnek viszályról miattam közted és Arthur között. Egy idő múlva majd üzenetet küldök Arthurnak, hogy tudja, hol vagyok, és hogy nem veled vagyok. És akkor méltósággal köthet békét veled.

Lancelet tiltakozott.

- Nem! Nem, nem tudlak elengedni... - ám Gwenhwyfar csüggedő szívvel tudta, hogy nem lesz nehéz a férfit rábeszélnie. Minden eshetőség ellenére talán azt remélte, hogy Lancelet küzdeni fog érte, hogy akarata és szenvedélye puszta erejével mégis magával viszi Kis-Britanniába. De Lancelet nem olyan volt. Olyan volt, amilyen, és amilyen volt, úgy, és nem másként szerette kezdettől Gwenhwyfart, s olyan volt ma is, és Gwenhwyfar is ilyennek szerette az élete végéig. S végül a férfi már nem vitatkozott, hanem Glastonbury felé vette az irányt.

A templom hosszú árnyéka feküdt a vízen, amikor végre a csónakba léptek, hogy átvigye őket a szigetre, és a templom harangjai az Angelust kongatták. Gwenhwyfar lehajtotta a fejét, és imát mormolt.

Mária, Istennek Szent Anyja, könyörülj rajtam, bűnös asszonyon... és egy pillanatra úgy tetszett, mintha a nagy fényességben állna, mint azon a napon, amikor a Grál végigjárta a csarnokot. Lancelet a csónak orrában ült, a feje lehajtva. Azóta nem ért Gwenhwyfarhoz, amióta az asszony közölte az elhatározását; és Gwenhwyfar örült, mert a férfi kezének egyetlen érintése elsöpörte volna az elszántságát. Köd borította a tavat, és Gwenhwyfar mintha egy pillanatig egy árnyékot látott volna, a saját csónakjuk árnyékát, egy fekete leplekbe burkolt bárkát, orrában sötét alakkal - de nem. Csak árnyék volt, árnyék...

A csónak megcsikordult a parton. Lancelet kisegítette Gwenhwyfart.

- Gwenhwyfar... biztosan így akarod?

- Biztosan - igyekezett Gwenhwyfar magabiztosabbnak látszani, mint amilyen volt.

- Akkor a zárdába kísérlek - mondta Lancelet, és Gwenhwyfar hirtelen megértette, hogy a férfinak ehhez több bátorság kell, mint a sok öléshez, amelyet elkövetett érte.

A vén apátnő felismerte a nagykirálynét, és áhítattal, félelemmel és értetlenül fogadta visszatérését, ám Gwenhwyfar előadta a meséjét, hogy rossz nyelvek viszályt szítottak miatta Arthur és Lancelet között, és ő ide menekült, hogy azok ketten megbékélhessenek egymással.

Az idős asszony úgy simogatta meg az arcát, mintha a kis Gwenhwyfar volna, aki itt tanult gyermekkorában.

- Szívesen látunk, ameddig csak maradni kívánsz, leányom. Örökre, ha ez az óhajod. Isten házából nem küldünk el senkit. De itt nem leszel királyné - figyelmeztette -, csak az egyik nővérünk.

Gwenhwyfar végtelen megkönnyebbüléssel sóhajtott. Eddig a pillanatig nem is tudta, mekkora teher volt királynénak lenni.

- Búcsút kell mondanom a lovagomnak, szerencsét kell kívánnom neki, s megparancsolnom, hogy békéljen meg az urammal.

Az apátnő komolyan bólintott.

- Arthur király egyetlen lovagját sem nélkülözheti, a jó sir Lancelet-t pedig kivált nem.

Gwenhwyfar kiment a zárda előcsarnokába. Lancelet idegesen járkált Megfogta az asszony kezét.

- Nem tudok itt búcsút venni tőled, Gwenhwyfar... jaj, úrnőm, szerelmem, így kell lennie?

- Így - mondta irgalom nélkül Gwenhwyfar, de tudta, hogy ez az első alkalom, amikor úgy cselekszik, hogy nem önmagára gondol. - A szíved mindig Arthurral volt kedvesem. Gyakran látom úgy, hogy nem az volt a bűnünk, hogy szerettük egymást, hanem hogy én kettőtök közé álltam. - Ha mindig úgy lehetett volna hármunk közt, ahogyan azon a Beltane-éjen. Morgaine szerelmi bájitalától, gondolta, kisebb lett volna a bűn. Nem az volt a bún, hogy együtt háltunk, hanem hogy küzdelem volt, s ezért kevesebb szeretet. - Tiszta szívemből küldlek vissza Arthurhoz, kedves. Mondd meg neki, hogy sosem szerettem őt kevésbé.

Lancelet arca szinte elváltozott.

- Most már tudom - mondta. - És azt is tudom, hogy én sem szerettem őt kevésbé, és mindig úgy éreztem, neked teszek rosszat azzal, hogy szeretem őt... - Megcsókolta volna az asszonyt, de itt nem illett. Így csak fölé hajolt - Isten házában lévén, imádkozz értem, úrnőm.

Az irántad érzett szerelmem imádság, gondolta Gwenhwyfar. A szeretet az általam ismert egyetlen imádság. Úgy érezte, soha nem szerette jobban a férfit, mint ebben a pillanatban, amikor hallotta becsapódni a zárda kapuját, keményen és véglegesen, és érezte, amint a falak körülzárják.

Oly biztonságosnak, oly védelmet nyújtónak érezte egykor ezeket a falakat. Most tudta, hogy egész további életében közöttük lesz. Amikor szabad voltam, gondolta, nem vágytam szabadságra, féltem tőle. És most, amikor megtanultam szeretni és vágyakozni utána, lemondok róla a szeretet nevében. Homályosan érezte, hogy ez helyes, elfogadható ajándék és áldozat Isten előtt. De amint végigment a nővérek termén, látta, hogy a falak köré zárulnak, nem engedik.

A szerelmemért. És Isten szerelméért, gondolta, és cseppnyi vigaszt érzett. Lancelet elmegy a templomba, ahol Galahad meghalt, és imádkozni fog. Talán eszébe jut majd a nap, amikor Avalon köde megnyílt, és ő meg Lancelet meg Morgaine együtt álltak eltévedve, térdig a Tó vizében. Morgaine-re is hirtelen támadt szeretettel és gyengédséggel gondolt. Mária, Istennek Szent Anyja, légy vele is, és hívd magadhoz egy napon...

A falak, a falak, a tébolyba fogják kergetni, körülzárják, soha többé nem lesz szabad... Nem. A szerelméért és Isten szerelméért egy napon újra megtanulja még szeretni is őket. Imára kulcsolt kézzel ment végig Gwenhwyfar a kerengőn a nővérek terméig, és belépett oda örökre.

Morgaine szól...

Azt hittem, nincs már a birtokomban a Látás; Viviane lemondott róla, amikor még fiatalabb volt nálam, más Úrnőt választott maga helyett. Ám nem volt, aki utánam az Úrnő szentélyében ülhetett volna, nem volt, aki szólhatott volna az Istennőhöz. Tehetetlenül láttam, amikor Niniane meghalt, és nem nyújthattam érte a kezemet.

A világra szabadítottam ezt a szörnyeteget, és beleegyeztem abba a lépésbe, amely a Király Bika legyőzésére indította őt. És a távolból láttam, amikor a Sárkány-szigeten ledöntötték a szentélyt, és az erdőben levadászták a szarvasokat, szeretet nélkül, küzdelem nélkül, anélkül, hogy a szarvasok adományozójához folyamodtak volna; csak távolból kilőtt nyílvesszők meg a dárda hegye, és az Istennő népét éppúgy levadászták, mint a szarvasait. Az idő változott. Volt, amikor Camelotot is láttam sodródni a ködben, s az országon végigborzoló újabb háborúkat, az új ellenséget, a falvakat felégető, fosztogató északiakat... új világot és új isteneket.

Az Istennő valóban eltávozott, még Avalonból is, és halandó magam egyedül maradtam...

S egy éjjel valami álom, valami látomás, a Látás valami töredéke a sötét hold órájában mégis a tükörhöz űzött.

Először csak az országon végigsöprő háborút láttam. Nem tudtam, mi esett Arthur és Gwydion között, bár miután Lancelet elmenekült Gwenhwyfarral, ellenségeskedés tört ki a régi lovagok között, Gawaine vérbosszút fogadott Lancelet ellen. Később, amikor Gawaine halódott, az a nagyszívű ember az utolsó leheletével arra kérte Arthurt, hogy béküljön meg Lancelet-val, és hívja vissza Camelotba. De már késő volt; már Lancelet sem tudta összehívni Arthur légióját, amikor oly sokan követték Gwydiont, aki Arthur embereinek a felét, a szászokat, sőt néhány áruló északit is Arthur ellen vezette. És abban a hajnal előtti órában a tükör kitisztult, és a földöntúli fényben végre megláttam a fiam arcát karddal a kezében, amint lassan köröz a sötétben, és ki akarja hívni...

Ki akarja hívni, ahogyan hajdanán Arthur, a Király Bikát. Elfeledtem, milyen kicsiny ember volt Gwydion, ahogyan Lancelet is. Tündérnyíl, így nevezték a szászok Lancelet-t; kicsiny, sötét és halálos. Arthur egy fejjel magasodott volna fölé.

És az Istennő idejében a férfi megküzdött a Király Bikával a királyi trónért! Arthur megvárta az apja halálát, ám most valami új jött erre a földre: apa-fiú ellenségeskedés, oly fiúk, akik kihívják apjukat a koronáért... mintha vértől vöröslő országot láttam volna, ahol a fiúk nem képesek türelemmel kivárni koronázásuk napját. És most, a mindent körülölelő sötétben mintha Arthurt láttam volna, magasan, szőkén és magányosan, elvágva az embereitől... és kezében a mezítelen Excaliburt.

Ám a mozgó alakokon át és között láttam Arthurt a sátrában, amint nyugtalanul alszik, és Lancelet őrzi az álmát; és azt is tudtam, hogy Gwydion is alszik valahol a seregében. Egy-egy részük azonban nyugtalanul cserkészett a Tó partján, s a sötétben mezítelen karddal kereste a másikat.

- Arthur! Arthur, állj ki ellenem, vagy félsz tőlem?

- Senki sem állíthatja, hogy bármilyen kihívás elől megfutottam - fordult meg Arthur, amint Gwydion kilépett az erdőből. - Szóval - mondta - te vagy az, Mordred. Sosem akartam elhinni, hogy ellenem fordultál, de most színről színre látom. Azt hittem, akik ezt mondják, a bátorságomat akarják elvenni, amikor a lehető legrosszabbról beszélnek. Mit tettem? Miért lettél az ellenségem? Miért, fiam?

- Komolyan azt hitted hát, hogy valaha is más voltam, apám? - A legnagyobb keserűséggel mondta ki a szót. - Mi másért fogantam és születtem, mint ezért a percért, amikor oly ügyben hívlak ki, amely immár nem e világ határai közt létezik? Már azt sem tudom ugyan, miért kell, hogy kihívjalak - csak azt tudom, hogy életemben nem maradt semmi más, csak ez a gyűlölet.

- Tudtam, hogy Morgaine gyűlölt engem - mondta csendesen Arthur -, de azt nem, hogy ennyire. Még ebben is az ő akaratát kell teljesítened, Gwydion?

Azt hiszed, az ő akaratát teljesítem, ostoba? - vicsorgott Gwydion. - Ha bármi rávehetne, hogy megkíméljelek, éppen ez az: hogy Morgaine akaratát teljesítem, hogy ő kívánja a bukásodat, én pedig nem tudom, őt gyűlölöm-e jobban vagy téged...

És akkor, belépve álmukba vagy látomásukba vagy bármi volt is az, tudom, hogy ott álltam a tó partján, ahol kihívták egymást, köztük álltam papnői öltözékben.

- Így kell lennie? Felszólítlak mindkettőtöket, az Istennő nevében, hogy hagyjatok fel vitátokkal. Vétkeztem ellened, Arthur és ellened is, Gwydion, de mindketten engem gyűlöltök, nem egymást, és az Istennő nevében könyörgöm.

- Mi nekem az Istennő? - Arthur még jobban markolta az Excaliburt. - Mindig a te arcodban láttam őt, de te elfordultál tőlem, és amikor az istennő eltaszított, másik Isten kerestem magamnak...

És Gwydion megvetőn nézett rám.

- Nekem nem Istennő kellett, hanem anya, és te olyan asszony kezére adtál, aki nem félt semmiféle Istennőt vagy Istent.

Kiáltani próbáltam.

- Nem volt választásom! Nem én akartam... - de ők egymásnak estek a kardjukkal, átgázoltak rajtam, mintha levegő lettem volna, és mintha a kardjuk az én testemben találkozott volna... és ismét Avalonban voltam, és iszonyodva bámultam a tükörbe, ahol nem láttam semmit, semmi mást, csak az egyre terjedő vért a Kút megszentelt vizében. A szájam száraz volt, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, s ajkamon keserű volt a pusztulás meg a halál íze.

Kudarcot vallottam! Megcsaltam az Istennőt, ha volt ugyan Istennő rajtam kívül, megcsaltam testvért és fiút és szeretőt... s amit akartam, mind semmivé lett. Az égbolton halvány, vörösödő pír jelezte, hogy ott fog felkelni a nap; és túl Avalon ködén, a hideg égbolt alatt, tudtam, hogy Arthur és Gwydion ezen a napon találkozni fog, utoljára.

Amint lementem a partra hívni a bárkát, mintha a kis, barna emberek mind köröttem lettek volna, s úgy haladtam köztük, mint az a papnő, aki egykor voltam. Egyedül álltam a bárkán, mégis tudtam, hogy vannak ott mások is, palástban, koronában. Morgaine, a Szűz, aki elhívta Arthurt, hogy fusson a szarvasokkal, és küzdjön meg a király Bikával és Morgaine, az Anya, aki majd szétszakadt, amikor Gwydion született és Észak-Wales királynéja, aki megidézte a napfogyatkozást, hogy az őrjöngő Accolont Arthurra küldje és Tündérhon Sötét Királynője... vagy a Halálbanya állt az oldalamon? És amint a bárka a parthoz közeledett, hallottam Arthur utolsó követőinek kiáltását.

- Nézzétek... nézzétek, ott, a bárka a négy szépséges királynővel a napkeltében, Avalon tündérbárkája...

Ott feküdt vértől csatakos hajjal, az én Arthurom, az én szerelmem, az én fiam... és a lábánál Gwydion feküdt holtan, a fiam, a gyermek, akit sosem ismertem. Lehajoltam, s tulajdon fátylammal takartam be az arcát. És tudtam, hogy egy korszak ért véget. Hajdanán az ifjú bika legyőzte a Király Bikát, s a helyébe lépve Király Bika lett; ám a szarvasokat lemészárolták, s a Király Bika ölte meg az ifjú bikát, s utána nem jő másik...

S a Király Bikának is halnia kell.

Mellé térdeltem.

- A kardot, Arthur. Az Excaliburt. Vedd a kezedbe! Fogd meg, és dobd el messzire, a Tó vizébe!

A Szent Királyi Jelvények örökre eltávoztak a világból, s közülük az utolsónak, az Excalibur kardnak is velük kellett mennie. De Arthur suttogva tiltakozott.

- Nem... meg kell őrizni az utánunk érkezőknek... hogy támogassa az ügyüket... Arthur kardja... - s felnézett Lancelet szemébe. - Vedd, Lancelet... nem hallod-e a trombitákat Camelotból, Arthur légióját hívják? Vedd... a társakért...

- Nem - mondtam neki csendesen. - Az az idő elmúlt. Utánad senki sem viselheti Arthur kardját. - Gyengéden lefejtettem az ujjait a markolatról. - Fogd, Lancelet - mondtam halkan -, de dobd a Tó vizébe. Nyelje el örökre Avalon köde.

Lancelet elballagott, hogy teljesítse a parancsomat. Nem tudom, látott-e, vagy tudta-e, ki vagyok. És Arthurt a keblemre vontam. Alig pislákolt már benne az élet, de az én könnyeim már elapadtak.

- Morgaine - suttogta. A szemében értetlenség és fájdalom ült. - Morgaine, hiába volt hát minden, amit tettünk és amit tenni próbáltunk? Miért vallottunk kudarcot?

Magam is ezt kérdeztem, s nem volt rá válaszom; ám valahonnan megjött a válasz.

- Te nem vallottál kudarcot, öcsém, szerelmem, gyermekem. Hosszú éveken át megőrizted az országban a békét, a szászok nem pusztították el. Visszatartottad a sötétséget egy teljes nemzedéknek, amíg civilizált emberek lettek, tudománnyal, muzsikával, Istenbe vetett hittel, akik harcolni fognak, hogy megőrizzenek valamit az elmúlt korok szépségéből. Ha ez az ország Uther halálakor került volna a szászok kezére, akkor minden, ami szép vagy jó, mindörökre eltűnt volna Britanniából. Nem vallottál hát kudarcot, szerelmem. Egyikünk sem tudja, hogyan teljesedik be az Istennő akarata - de beteljesül.

És még akkor sem tudtam, igazat mondtam-e, vagy csak vigasztalni próbáltam nagy szeretetben, ahogyan azt a cseppnyi gyermeket szerettem, akit Igraine akkor tett az ölembe, amikor még magam is gyermek voltam; Morgaine, mondta, vigyázz a kisöcsédre, s mindig is azt tettem, s azt fogom tenni, most és túl ezen az életen... vagy maga az Istennő tette Arthurt a karomba?

Gyenge ujjait a mellkasán lévő nagy sebre nyomta.

- Ha meglenne... a kardhüvely, amelyet te készítettél nekem, Morgaine... nem kéne így feküdnöm itt, nem folyna el a véremmel az életem. Morgaine, álmodtam... és álmomban téged szólítottalak, de nem tudtalak megfogni...

Magamhoz szorítottam. A felkelő nap első sugaránál láttam, hogy Lancelet felemeli az Excaliburt, és teljes erejéből elhajítja. Pörögve repült a levegőben, úgy csillogott rajta a napfény, mint egy fehér madár szárnyán; Aztán megpördült, eltűnt, s én nem láttam többé; a könnyek és a növekvő fény ködöt borítottak a szememre.

Ekkor meghallottam Lancelet hangját.

- Egy kéz nyúlt ki a Tóból... a kéz megragadta a kardot, háromszor megrázta a levegőben, aztán lehúzta a víz alá...

Én nem láttam semmit, csak a fény villant meg egy halon, amelyik felugrott a Tóból; de nem kétlem, hogy Lancelet azt látta, amit elmondott.

- Morgaine - suttogta Arthur -, tényleg te vagy az? Nem látlak, Morgaine, olyan sötét van itt... most nyugszik le a nap? Morgaine, vigyél Avalonba, ahol meggyógyíthatod a sebemet... vigyél haza, Morgaine...

A feje súlyos volt a keblemen, súlyos, mint a gyermek az én gyermeki karomban, mint a Király Bika, aki diadalmasan jött hozzám. Morgaine, szólt oda türelmetlenül anyám, vigyázz a gyermekre... s én egész életemben magammal cipeltem őt. Magamhoz öleltem, és fátylammal letöröltem a könnyeit, és ő megragadta a kezemet.

- Valóban te vagy az - motyogta -, te vagy, Morgaine... visszajöttél hozzám... és olyan fiatal és szép vagy... az Istennőt mindig a te arcoddal fogom látni... Morgaine, ugye nem hagysz el többé, ugye nem?

- Nem hagylak el soha többé, öcsém, kicsinyem, szerelmesem - súgtam neki, és megcsókoltam a szemét. És ő meghalt, abban a pillanatban, amikor a köd felszállt, s a napfény beragyogta Avalon partjait.

Utószó

Az ezt követő tavaszon Morgaine-nak különös álma volt.

Azt álmodta, hogy az avaloni ősi keresztény kápolnában van, amelyet egykor Arimatheai József épített, aki a Szentföldről érkezett oda. És ott, az előtt az oltár előtt, ahol Galahad meghalt, Lancelet állt papi öltözékben, s az arca ünnepélyesen fénylett. Álmában Morgaine azt tette, amit ébren soha keresztény templomban: előrement, hogy osztozzon kenyerükben és borukban, és Lancelet lehajolt, és az ajkához tartotta a kelyhet, és ő ivott. És ekkor Lancelet is letérdelt, és azt mondta:

- Vedd ezt a kelyhet, te, aki az Istennőt szolgáltad. Mert minden Isten egyetlen Isten, s Egyek vagyunk mi is mind, akik az Egyet szolgáljuk.

És amint Morgaine a kelyhet Lancelet szájához emelte, papnő a papnak, Lancelet ifjú és gyönyörű volt, amilyen sok-sok évvel korábban. És Morgaine látta, hogy a kezében tartott kehely a Grál.

És ekkor Lancelet felkiáltott, mint annak idején, amikor Galahad térdelt előtte.

- Jaj, a fény... a fény... - és előrezuhant, és mozdulatlanul feküdt a kövön; és Morgaine úgy ébredt elszigetelt szállásán Avalonban, hogy még a fülébe csengett ez az elragadtatott kiáltás; és egyedül volt.

Igen korán volt, és Avalont vastag köd borította. Morgaine csendesen felkelt, magára öltötte a papnők sötét ruháját, ám fátylát úgy kötötte a fejére, hogy ne látsszon a homlokára tetovált félhold.

Némán lépett ki a hangtalan hajnalba, és lefelé indult az ösvényen a Szent Kút mellett. Bármilyen nagy volt is a csend, a háta mögött hallotta a hangtalan lépteket. Sosem volt egyedül; az apró, sötét bőrű emberek mindig kísérték, bár valójában igen ritkán látta őket - az anyjuk volt és a papnőjük, sosem hagyták el. Ám amikor az ősi keresztény kápolna árnyékához közeledett, a léptek fokozatosan elhaltak; ide nem követték. Morgaine megállt az ajtóban.

A kápolnában halvány fényt látott, a szentélyben mindig égett egy kis fény. Oly eleven volt álmának emléke, hogy Morgaine egy pillanatig kísértést érzett, hogy belépjen... alig hihette, hogy nem találja ott Lancelet-t, akit lesújtott a Grál ragyogása... de nem. Nem volt ott semmi dolga, s nem akarja sérteni az Istenüket; ha pedig a Grál valóban ott van, ő már úgysem érheti el.

Azonban az álom vele maradt. Figyelmeztetésül kapta volna? Lancelet fiatalabb volt nála... nem tudta, hogyan múlik az idő a kinti világban. Avalon immár oly messzire sodródott a ködbe, hogy ugyanaz lehet Avalonnal, ami Morgaine ifjúkorában a tündérek földjével történt, amíg Avalonban egyetlen esztendő telt el, a kinti világban elmúlhatott három vagy öt vagy akár hét is. Így hát amit meg kell még tennie, annak most van itt az ideje, amíg még közlekedni tud a világok között.

Letérdelt a Szent Csipkebokor elé, halk imát mondott az Istennőhöz, engedelmet kért a bokortól; majd levágott egy bujtást, hogy elültesse. Nem először történt: az utóbbi években, ha valaki eljött Avalonba, és visszatért a külső világba, vándorló druida vagy zarándokló pap... mert néhányan még képesek voltak eljutni Avalon ősi kápolnájához... Morgaine elküldte velük a Szent Csipkebokor egy-egy bujtását, hogy virágozzék a külső világban. Ám ezt a tulajdon kezével kell elvégeznie.

Arthur koronázását kivéve soha nem tette a lábát a másik szigetre... talán csak azon a napon, amikor a köd megnyílt, és Gwenhwyfar valamiképpen átzuhant vagy átbóklászott rajta. De most szándékosan hívta a bárkát, és amikor kint volt a Tavon, beleküldte a ködbe, hogy aztán amikor a bárka újra napfényre ért, meglátta a templom hosszú árnyékát a Tavon, és hallotta a harangok kongását. Látta, hogy kísérői hátrahőkölnek a zajtól, és tudta, hogy ide sem fogják követni, nem lépnek erre a földre. Úgy legyen hát; a legkevésbé sem kívánta volna, hogy a papok azon a szigeten félelemmel és iszonyattal bámulják az avaloni bárkát. Láthatatlanul siklottak a part felé, és Morgaine látatlanul lépett ki a partra, és nézte, hogyan tűnik el a fekete leplekbe burkolt bárka a ködben. És aztán, kosárral a karján - mint valami piacozó vénasszony vagy házalónő, aki zarándoklatra jött ide, gondolta - a partról némán felfelé indult az úton.

Csak száz esztendő vagy annyi se, Avalonban biztosan kevesebb, hogy a két világ szétágazott; s az itteni világ máris más. Mások voltak a fák és az ösvények, és Morgaine csodálkozva állt meg a domb alján: hiszen Avalonban nem volt semmi ilyen. Valamiképpen úgy hitte, a táj ugyanaz lesz, csak az épületek mások, hiszen a két sziget lényegében egy és ugyanaz, csak valami varázslatos változás választja el őket... de most látta, hogy különböznek.

És ekkor a domboldalon megpillantotta a lenti kis templom felé tartó menetet. Csuhás szerzetesek vittek ravatalon egy testet a templom felé.

Akkor hát valóságot láttam, pedig azt hittem, álom csupán. Megállt, és amikor a szerzetesek megpihentek, mielőtt a halottat bevitték volna a templomba, odalépett, és felemelte a halott szemfödelét.

Lancelet arca ráncos és megviselt volt, sokkal öregebb, mint amikor elváltak... gondolni sem akart rá, hogy menynyivel öregebb. De ezt csak egy pillanatig látta; aztán már csak a békesség édes és csodás kifejezését látta a férfi arcán. Lancelet mosolygott, és halott szeme olyan messzire nézett, hogy Morgaine tudta, min nyugodott halódó tekintete.

- Hát végül megtaláltad a Grálodat - suttogta Morgaine.

Az egyik szerzetes megszólította.

- Ismerted tán a világban, nővérem?

És Morgaine tudta, hogy sötét köntösében a szerzetes apácának nézi.

- Igen... a rokonom volt.

Rokonom, szerelmem, barátom... de az régen volt. A végén papnő és pap voltunk.

- Gondoltam - mondta a szerzetes -, mert Arthur udvarában Lancelet-nak hívták egykor, de magunk közt mi Galahadnek neveztük. Sok évet élt nálunk, de csak néhány napja szentelték pappá.

Ilyen messzire jutottál annak az Istennek a keresésében, aki nem űz gúnyt belőled, rokon!

A szerzetesek ismét vállukra vették a halottat. Aki az imént megszólította, ismét Morgaine-hoz fordult.

- Imádkozz a lelkéért, nővérem - és Morgaine lehajtotta a fejét. Nem érzett bánatot; már nem, amióta látta annak a távoli fénynek a tükröződését Lancelet arcán.

De a templomba nem követi. Itt vékony a fátyol. Itt térdelt Galahad, amikor meglátta a Grál fényét a másik kápolnában, az avaloni kápolnában, és érte nyújtotta a kezét, világokon át, és meghalt...

És Lancelet itt követte végre a fiát.

Morgaine lassan ballagott az ösvényen, félig már le is mondott arról, amiért jött. Most már mit számít? De amint habozva állt, az út melletti virágágyásban felemelte a fejét egy öreg kertész, és megszólította.

- Nem ismerlek, nővérem, nem az itteniek közé tartozol - mondta. - Zarándok vagy?

Nem úgy, ahogyan ez az ember gondolta, de azért az volt.

- A rokonom sírját keresem... a Tó Asszonya volt...

- Igen-igen, az igen régen volt, jó Arthur királyunk uralkodása idején - mondta az öreg. - Ott fekszik, ahol a szigetre érkező zarándokok láthatják. És onnan megy fel az út a nővérek kolostorához, és ha éhes vagy, nővérem, ott kapsz enni.

Itt tartanék, hogy már koldusnak néznek? Ám a kertész nem akart rosszat, hát Morgaine köszönetet mondott, és elment arrafelé, amerre az öreg mutatta.

Arthur valóban nemes síremléket állított Viviane-nek. De ami ott feküdt, az nem Viviane volt, ott csak csontok feküdtek, amelyek lassan visszatértek a földhöz, amelyből vétettek... és végül minden dolgok visszaadják testüket és szellemüket az Úrnő kezébe...

Miért olyan fontos ez neki? Viviane nincs ott. Amikor ott állt lehajtott fejjel a sírhalom előtt, Morgaine mégis sírt.

Egy idő múlva odalépett hozzá egy nő, aki az övéhez hasonló sötét ruhát és fehér fátylat viselt.

- Miért sírsz, nővérem? Aki itt fekszik, békességben nyugszik immár Isten kezében, nincs szüksége gyászra. De rokonod volt talán?

Morgaine bólintott, és újra lehajtotta a fejét, hogy rejtse könnyeit.

- Mindig imádkozunk érte - mondta az apáca -, mert a nevét ugyan nem tudom, de azt mondják, jó Arthur királyunk barátja és jótevője volt egykor. - Lehajtotta a fejét, imát mormolt, és miközben imádkozott, megkondultak a harangok, és Morgaine hátrahúzódott. Avalon hárfái helyett Viviane tehát csak kongó harangokat és gyászos zsoltárokat hall?

Sosem hittem volna, hogy egyszer itt állok majd egy keresztény apácával, és együtt imádkozom vele. De eszébe jutott, amit az álmában mondott Lancelet.

Vedd ezt a kelyhet, te, aki az Istennőt szolgáltad. Mert minden Isten egyetlen Isten...

- Jöjj fel a zárdába, nővérem - mosolygott az apáca, és Morgaine karjára tette a kezét - Biztosan éhes és fáradt vagy.

Morgaine a nővérrel ment a zárda kapujáig, de nem ment be.

- Nem vagyok éhes - mondta -, de ha kaphatnék egy kis vizet...

- Hát persze. - A feketébe öltözött nő intett, és egy fiatal lány sietett oda egy kancsó vízzel, abból töltött egy kehelybe. És amint Morgaine az ajkához emelte, azt mondta: - Csak a Kehely Kútjának a vizét isszuk... szentséges hely, tudod.

Mintha Viviane hangját hallotta volna: papnők csak a Szent Kút vizét isszák.

Az apáca meg a fiatal lány, mindketten feketében, megfordultak, és fejet hajtottak egy nő előtt, aki ekkor lépett ki a zárdából, és a Morgaine-t idáig vezető apáca azt mondta:

- Az apátnőnk.

Valahol láttam őt, gondolta Morgaine. És alig gondolta ezt végig, amikor az apátnő megszólalt.

- Morgaine, nem ismersz meg? Azt hittük, régen meghaltál...

Morgaine zavartan elmosolyodott.

- Sajnálom... én nem...

- Nem, nem emlékezhetsz rám - mondta az apátnő -, bár láttalak néha Camelotban; annyival fiatalabb voltam. Lionors a nevem. Gareth felesége voltam, s amikor az összes gyerekem felnőtt, ide jöttem... hogy itt éljem le hátralévő napjaimat. Lancelet temetésére jöttél? - Elmosolyodott. - Inkább Galahad atyát kellett volna mondanom, de nehéz megjegyezni, és mivel ő már úgyis a mennyben van, biztosan nem bánja. - Újra elmosolyodott - Már azt sem tudom, ki a király, vagy áll-e még Camelot... az országban ismét háború dúl, nem úgy van, mint Arthur idejében. Mindaz olyan régen volt - tette hozzá távolságtartón.

- Viviane sírjához jöttem. Itt van eltemetve, emlékszel?

- Láttam a sírt - mondta az apátnő -, de az még azelőtt történt, hogy Camelotba érkeztem.

- Kegyet szeretnék kérni tőled - mondta Morgaine, s megérintette a karján a kosarat. - Ez a Szent Csipkebokorról való, amelyik Avalon dombján nő, ahová, úgy beszélik, Krisztus nevelőapja hozta, aki a földbe szúrta ott a botját, és az kivirágzott. Szeretném a csipkebokor bujtását elültetni a síron.

- Tedd azt - mondta Lionors. - Nem látom okát semmiféle kifogásnak.

- Én azt tartom helyesnek, hogy itt legyen a világban, s ne elrejtve Avalonban.

Lionors megbotránkozva nézett Morgaine-ra.

- Avalon! Arról a szentségtelen földről jöttél?

Egykor ezért haragudtam volna, gondolta Morgaine.

- Nem szentségtelen, bármit mondjanak is a papok, Lionors - mondta szelíden. - Gondolkozz csak: a földbe dugta volna-e a botját Krisztus nevelőapja, ha azt a földet gonosznak tartotta volna? Vagy a Szentlélek nincs-e jelen mindenütt?

A nő lehajtotta a fejét.

- Igazad van. Küldök novíciákat, hogy segítsenek az ültetésnél.

Morgaine szívesebben lett volna egyedül, de tudta, hogy az ajánlat jó szándékú. Morgaine a novíciákat szinte gyermeknek látta, tizenkilenc-húszévesek lehettek, oly fiatalok, hogy Morgaine eltöprengett - elfeledve, hogy őt magát tizennyolc évesen avatták papnővé -, ugyan honnan tudhatnak annyit a spirituális dolgokról, hogy ezt az életet választották. Azt hitte, a keresztény zárdák apácái mindig szomorúak és sírósak, állandóan tudatában vannak annak, amit a papok beszélnek, hogy mekkora bűn nőnek születni, ám ezek ártatlanok voltak és vidámak, mint a vörösbegy, derűsen csacsogtak Morgaine-nak az új kápolnájukról, és biztatták, hogy pihentesse a térdét, amíg ők megássák a bujtásnak a gödröt.

- Asszonyrokonod van itt eltemetve? - kérdezte az egyik lány. - El tudod olvasni, ami itt áll? Sosem hittem volna, hogy megtanulok olvasni, mert anyám azt mondta, illetlen dolog, de amikor ide jöttem, azt mondták, el kell tudnom olvasni a misekönyvet, így már tudok latinul olvasni! Nézd - mondta büszkén, és olvasni kezdte: - “Arthur király állíttatta ezt a sírkövet rokonának és jótevőjének, a Tó Asszonyának, akit áruló ölt meg udvarában, Camelotban”... az évszámot nem tudom elolvasni, de régen történt.

- Igen szent asszony lehetett - mondta egy másik lány -, mert úgy beszélik, Arthur volt a legjobb és a legkeresztényibb király. Nem temettetett volna ide olyan asszonyt, aki nem volt szent!

Morgaine elmosolyodott; a lánykák a Szüzek Házának lányaira emlékeztették.

- Én nem nevezném szentnek, pedig szerettem. Annak idején olyanok is akadtak, akik gonosz varázslónőnek mondták.

- Arthur király sosem temettetett volna gonosz varázslónőt szent emberek közé - mondta a lány. - Ami pedig a varázslást illeti... nos, akadnak tudatlan papok és tudatlan emberek, akik nyomban varázslatról kárálnak, ha egy nő kicsivel is okosabb náluk! Itt maradsz köztünk, és itt viseled a fátylat, anyám? - kérdezte, és Morgaine, aki egy pillanatra megdöbbent a kifejezéstől, rájött, hogy ezek a lányok éppen olyan tisztelettel és alázattal szólnak hozzá, mint a Szüzek Házának leányai, mintha feljebbvalójuk lenne.

- Máshol tettem esküt, lányom.

- A te zárdád is olyan szép, mint ez? Lionors anyánk jó asszony - mondta a lány -, és mindannyian nagyon boldogok vagyunk itt... egyszer olyan is élt a nővérek között, aki királyné volt. És tudom, hogy a mennybe jutunk, valamennyien - mondta mosolyogva a lány -, de ha te máshol tettél esküt, bizonyára az is jó hely. Csak arra gondoltam, talán itt szeretnél maradni, hogy imádkozhass a rokonodért, aki itt nyugszik. - A lány felállt, leporolta sötét ruháját. - Most elültetheted a bujtást, anyám... vagy tegyem én a földbe?

- Nem, majd én - mondta Morgaine, és letérdelt, hogy a puha földet a növény töve köré nyomkodja. Amikor felállt, a lány ismét megszólalt.

- Ha kívánod, anyám, megígérem, hogy minden vasárnap eljövök ide, és imát mondok a rokonodért.

Morgaine érezte, hogy valami abszurd okból könny szökik a szemébe.

- Az ima mindig jó. Hálásan köszönöm, lányom.

- És neked, a te zárdádban, bárhol legyen is, imádkoznod kell értünk is - mondta egyszerűen a lány, és megfogta Morgaine kezét, amikor az felállt. - Hadd porolom le a ruhádat, anyám. És most meg kell nézned a kápolnánkat.

Morgaine először tiltakozni akart. Amikor utoljára elhagyta Arthur udvarát, megesküdött, hogy soha többé nem lép keresztény templomba; de ez a lány annyira hasonlított az ő fiatal papnőire, hogy nem akarta megszentségteleníteni azt a nevet, amelyen a lány a maga Istenét ismerte. Hagyta, hogy a lány bevezesse a templomba.

Abban a másik világban, gondolta, éppen ezen a helyen kell állnia a templomnak, ahol az őskeresztények imádkoztak; valami szentségnek át kell sugároznia ide Avalonból a ködön át... nem térdelt le, nem vetett keresztet, de fejet hajtott a templom főoltára előtt; és ekkor a lány gyengéden húzni kezdte.

- Jöjj - mondta. - A főoltár Istené, és itt mindig félek egy kicsit... de még nem láttad a mi kápolnánkat, a nővérek kápolnáját... jöjj, anyám.

Morgaine követte a lánykát a kis mellékkápolnába. Minden csupa virág volt, csupa almavirág egy glóriás, lefátyolozott nő szobra előtt, akinek gyermek volt a karján. Morgaine reszketve sóhajtott, és fejet hajtott az Istennő előtt.

- Krisztus Anyját tiszteljük itt - mondta a lány -, Máriát, a bűntelent. Isten oly nagy és rettenetes, hogy az ő oltára előtt mindig félek, de itt, Mária kápolnájában mi, az ő felesküdött szüzei úgy járulhatunk hozzá, mint anyánkhoz. És nézd, itt vannak a szentjeink szobrai, Máriáé, aki szerette Jézust, s a hajával törölte meg a lábát és Mártáé, aki vacsorát főzött neki, és korholta a nővéreit, amiért nem segítettek főzni - szeretek Jézusra eleven emberként gondolni, aki tett valamit az édesanyjáért, amikor borrá változtatta a vizet a menyegzőn, hogy az édesanyja ne szomorkodjon, amiért nem jut bor mindenkinek. És itt egy igen régi szobor, amelyet a püspökünk adott nekünk, a szülőhazájából való... az egyik szentjük, Brigid a neve...

Morgaine nézte Brigid szobrát, és érezte a belőle áradó erőt, amely nagy hullámokban árasztotta el a kápolnát. Lehajtotta a fejét.

Csakhogy Brigid nem keresztény szent, gondolta, még ha Patrícius azt hiszi is. Ezen a néven tisztelik az Istennőt Írországban. És tudom, még ha ők itt másként gondolják is, hogy ezek a nők ismerik a Halhatatlan hatalmát. Száműzzék bár, ő uralkodik. Az Istennő sosem hagyja el az emberiséget.

És Morgaine fejet hajtott, és elsuttogta az első őszinte imát, amelyet keresztény templomban mondott.

- Nézd csak - mondta a novícia, amikor kivezette Morgaine-t a napvilágra -, itt is nő a Szent Csipkebokor, ez nem az, amelyet te ültettél el a rokonod sírján.

És én azt hittem, beleavatkozhatom? gondolta Morgaine. A szent növény nyilván ide hozta magát Avalonból, s amikor a szentek visszahúzódtak Avalonból, ő eljött az emberek világába, ahol a leginkább szükség van rá. Ott marad rejtve Avalonban, ugyanakkor mutatja magát itt is, a világban.

- Igen, itt a Szent Csipkebokor, és a jövőben, amíg ez az ország áll, minden karácsonykor minden királynő kap a Szent Csipkebokorból annak a jeleként, aki éppúgy királynő az égben, mint Avalonban.

- Nem tudom, miről beszélsz, anyám, de köszönöm az áldást - mondta a fiatal hang. - Az apátnő a vendégházban vár, veled kíván reggelizni. De nem kívánnál előbb az Úrnő kápolnájába menni, és imádkozni? Amikor az ember kettesben marad a Szent Anyával, néha megvilágítja a dolgokat.

Morgaine bólintott, mert nem tudott megszólalni.

- Helyes - mondta a lányka. - Ha végeztél, jöjj a vendégházba. - Megmutatta, melyik az, és Morgaine visszament a kápolnába, fejet hajtott, és végre letérdelt.

- Anyám - suttogta -, bocsáss meg nekem. Azt hittem, nekem kell megtennem, amiről immár látom, hogy megteszed magad. Az Istennő bennünk van, igen, de immár tudom, hogy ott vagy a világban is, most és mindörökké, ahogyan ott vagy Avalonban és minden férfi és nő szívében. Légy az enyémben is, és vezess, és mondd meg, mikor kell csak hagynom, hogy meglegyen a te akaratod...

Elnémult, és sokáig térdelt ott, lehajtott fejjel, ám aztán, mintegy parancsszóra, felnézett, és ahogyan az őskeresztény testvériség kápolnájában látta egykor Avalonban, ahogyan akkor látta, amikor körülhordozta Arthur csarnokában, fényt látott az oltáron és az Úrnő kezében... és egy árnyékot, egy kehelynek csupán az árnyékát...

Avalonban van, de itt van. Mindenütt ott van. És akiknek szükségük van egy jelre ebben a világban, mindig látni fogják.

Édes illat áradt szét, de nem a virágokból; és mintha Morgaine Igraine suttogó hangját hallotta volna... de a szavait nem értette... és Igraine keze érintette a fejét. Amint könnyektől vakon felállt, úgy lobbant fel benne, mint valami hatalmas fényesség.

Nem, nem vallottunk kudarcot. Amit Arthurnak mondtam a halálakor, mind igaz volt. Én Avalonban végeztem az Anya munkáját mindaddig, amíg az utánunk jövők el nem hozhatták Őt ebbe a világba. Nem vallottam kudarcot. Azt tettem, amit tennem adatott. Nem Ő, hanem én hittem büszkeségemben, hogy többet kellett volna tennem.

A kápolna körül napfény fürösztötte a tájat, s a tavasz friss illata szállt. Ahol az almafák hajladoztak a reggeli szélben, Morgaine látta a virágokat, amelyekből a megfelelő időben gyümölcs lesz.

A vendégház felé pillantott. Menjen oda, reggelizzen a nővérekkel, s idézzék Camelot régi napjait? Morgaine szelíden elmosolyodott. Nem. Ugyanolyan gyengédséget érzett az apácák iránt, amilyet a virágzó almafák iránt, de az az idő elmúlt. Hátat fordított a kolostornak, és leballagott a Tóhoz, végig a part menti régi ösvényen. Itt volt az a pont, ahol a világok közti fátyol elvékonyodott. Nem kell immár hívnia a bárkát csak átlép itt a ködön, és Avalonban lesz.

A munkáját bevégezte.