NNCL1335-4F0v2.1

Stewart Harrington

Második találkozás a halállal

Stargate

Könyvmíves Könyvkiadó Budapest

Könyvmíves Könyvkiadó

Nemere István, 1996 © Könyvmíves Könyvkiadó, 2003

Változatlan utánnyomás.

Műszaki vezető: Hüse Anikó

Szedte: Csa-Csom Bt.

Minden jog fenntartva!

A Kiadó hozzájárulása nélkül sem részben,

sem egészében nem másolható.

ISBN 963 9497 177

Felelős kiadó: a Könyvmíves Könyvkiadó Kft.

ügyvezető igazgatója

1137 Budapest, Szent István krt. 18.

Tel.: 320-9403

G & G Kft., Pécs

Felelős vezető: dr. Gárván János ügyvezető igazgató

Minden lépésnél ágak csapódtak az arcukba. Ez így ment reggel óta, sőt. Harmadik napja mentek gyalog a dzsungelben. Fojtogatóan párás volt a levegő. Luis bal keze már elfáradt – behajlított karját függőlegesen tartotta arca, feje elé. De némelykor a rugalmas kis ágak vége így is megcsípte bőrét. Érezte arcán a sós vért. A moszkitók is valósággal felmarták a bőrét sokfelé, különösen a vállán és a karjain.

A férfit csak az éltette, hogy már nem tart sokáig. A térkép szerint hamarosan kiérnek ebből az átkozott sűrűből. Hallotta maga mögött Cross lihegését. Leona – vagy Nóra, ahogyan ő hívta a lányt – valahol messzebb jött. Még jó, hogy nagyobb vadállatoktól nem kellett tartani. Valaha jaguárok éltek itt, de azok az idők már elmúltak. A huszadik század végén már ők is csak emlékek az indiánok tudatában, meséiben.

Manuel most a sor végén ment, közvetlenül Val nyomdokaiban lépkedett. A férfiak óránként váltották egymást. Az elöl menő hamar belefáradt a bozótvágásba. A kardhoz hasonló vágószerszám, a machete borotvaéles fémlapja meg-megcsillant a napon – ha egyáltalán besütött egy-egy sugár a sűrűbe. Magasan a fejük fölött szétterjedtek a lombok. Leona néha úgy érezte, valóságos növénytemplomban, zöld szentélyben haladnak. Mintha sohasem érnének a végére. A dzsungel végtelennek látszott. Val Haylow egyszerűen unatkozott. Ha nem történt semmi változás, az agya elfáradt. A monoton vándorlásban az volt számára a legrosszabb, hogy mindig ugyanaz történt és nem következett semmi érdekes, semmi másság. Ilyenre nem is számíthatott. Mintha minden délben ugyanazt ennék, a marhahúskonzerv fémes leve lecsorgott torkán. Minden este mintha ugyanott vernék fel a sátrakat. Néha ugyanolyan patakok akadtak utukba, ilyenkor megtöltötték a víztartályokat. A fertőtlenítő tabletta íze a vizüket is egyformává tette. Cross nem bírta tovább:

– Nem állunk meg? – kérdezte. Lázadóan, lázítóan. Mivel mindig azt tartották pillanatnyi főnöküknek, aki az élen ment, hát a többiek Luis reakcióját várták. Az órájára nézett. Karján csörgött a verejték, a sós lé bántotta bőrét. Majdnem dél volt, hát hajlott a pihenőre ő is. De ne legyen igaza Crossnak, csak úgy rögtön, amikor szólt...

– Tíz perc múlva! – kiáltotta hátra és ment tovább. Leona-Nóra Vista huszonnégy évének minden akaraterejét összeszedve indult a nyomába. Cross lehajtott fejjel ment, talán dühös arckifejezését takarta a többiek elől? Manuel kicsit kiugró arccsontjain verejték gördült alá, megtörölte homlokát is és ment tovább. Ügyes volt Luis, a helyében ő is ezt válaszolta volna.

Amikor tíz perccel később – még mindig nem volt egészen tizenkét óra – egy ritkábban benőtt tisztáson Luis körbe levágta a sáshoz hasonló éles szélű leveleket, a többiek megkönnyebbülten dobták le terhüket. A hátizsákokat, a sátorrészeket, takarókat, edényeket, kulacsokat. Val azonnal ivott. Luis és Manuel akik már nem először jártak őserdőben, megfontoltabban viselkedtek. Leona főleg Luisról akart példát venni. Őt ismerte, jól ismerte, talán szerette is. Val és Cross alig pár hete kerültek be az ő kis világába, Manuel szintén.

Nem kellett beszélniük, az elmúlt napokban jól összerázódott a társaság. Manuel bement a sűrűbe és éghető anyagot, száraz ágakat keresett. Leona elővette a bográcsot és a kávéfőzőt. Cross földbe szúrta a tartóvasat, Val hozott néhány követ. Az egyik alatt körömnyi fekete hangyák telepét találta, hát inkább visszatette, másik követ keresett. Luis letaposta a kiálló növénycsomókat és látva a sásokat, vízkeresőbe ment.

Tíz perc múlva zubogott a víz a bográcsban, mellette kisebb tűzön köveken állt a kormos kávésedény. Leona öt nagy konzervet nyitott ki és dobott a vízbe, meg is fűszerezte kicsit. Egyszerre csak egyikük ment félre az érintetlen sűrűbe, és jött vissza hamar. A madarak kiabáltak, valahol majmok hancúroztak egetverő sikoltásokkal. Máskor meg nagy lett a csönd, szinte a fülükben zúgott. Igaz, ez sohasem tartott egy percnél tovább.

Evés után összeszokott mozdulatokkal, egymást nem akadályozva végezték, amit kellett. Fűvel kitisztították a kondért, mindenki eltette kávéspoharát, evőeszközeit. A vállak belesajdultak a régi teherbe, szíjak nyomódtak bőrbe. Izmok feszültek, ismét.

Most Cross állt az élre. A többiek tudták, estig még mindnyájukra sor kerül, a machete borotvaéles fémlapját ők is megforgatják majd néhány ezerszer, hogy utat vágjanak a kis csapatnak a végtelennek tetsző őserdőben.

Mégsem volt végtelen. A térkép igazat mondott. Délután négy óra múlott, amikor ritkulni kezdtek körülöttük a fák, a bokrok. Egyre nagyobb távolságot tehettek meg befüvesedett, szemet gyönyörködtetően zöld tájon. Már nem kellett minden lépésnél csak a lábuk elé figyelniök. Elmúlott a vadállatok, a mérges kígyók, de még a moszkitók ideje is. Hamarosan elfogytak a fák és mind messzebbre láttak maguk elé.

És kibukkantak a hegyek.

– Az már a Sierra de Modero! – mutatott előre Manuel. A hangjában volt némi öröm, amit hiába is próbált leplezni. Leona ránézett, egy kicsit irigyelte a fiatalembert, hiszen Manuel – így vagy úgy – tulajdonképpen hazaérkezett.

És ezzel a mozgása, a viselkedése is megváltozott. Eddig teljesen átengedte a terepet Luisnak, pedig hát ő is idegen volt errefelé. De a dzsungelban többet tapasztalt, mint ő, hát Manuel meghúzódott a háttérben. Ám amikor kibukkant előttük a maga fenséges látványával a Madero-hegység, ismeretlen erő költözött belé. Járt már erre, csak akkor másfelől jöttek. Egy nagy folyón, a hegy túloldalán szálltak partra. Egyszer meg, jóval régebben – Manuel tizennégy éves lehetett – a hittérítők helikoptere hozta el. Amire akkor nagyon büszke volt, hatalmas élmény volt a repülés, de mára ez az érzés elhalványult. Most sokkal jobb volt a saját erejéből jönni ősei földjére...

...Két óra múlva a hegy lábánál raktak tüzet. Leterítették a hálózsákokat. Leona a lángokat élesztgette és töprengve nézte társait.

Az utazásuk új, végső szakaszába jutott és ez arra késztette a lányt, még egyszer értékelje fel a négy férfit. Milyen társak, ha kell, bajtársak lehetnek?

Az első mindenképpen Luis. Aki szerelmes Leona-Nórába, és nem is titkolja kapcsolatukat. Leona viszont nem biztos ebben a szerelemben, illetve az ő részéről ez csak ragaszkodás, némi bámulat és elismerés az egykori egyetemi társnak. De hát Luis huszonkilenc éves lesz hamarosan, már utolsó éves volt, amikor Leona beiratkozott az első évfolyamra. Mégis egymásra találtak, igaz, csak úgy, hogy Luis később még visszajárt oktatni.

– Érdekes vagy, Leonóra Vista. Nem baj, ha nem Leonának vagy Leonórának szólítalak majd, ahogyan mindenki, hanem Nórának? – kérdezte akkor, amikor már együtt jártak. A legszívesebben szakmai kérdésekről beszéltek, persze nem minden helyzetben... Leona szerette hallgatni Luist. Volt a férfinak néhány eget rengető elmélete, amiért a professzorok nem kedvelték, és amikor végre mégis közölte őket néhány folyóiratban, cikkei óriási vitákat váltottak ki.

De a legnagyobb hatást a toroka indiánok mítoszáról írott tanulmánya – ami valójában kisebb könyv volt már – okozta. Itt már az Akadémia is megszólalt, és Luis fejére sűrűn hullottak a vádak. A hivatalos tudomány nem bírja elviselni, ha jön egy "tejfelesszájú ifjonc" és egyetlen csapással szeretné felfordítani mindazt, amit a tisztes professzor urak és hölgyek harminc évvel ezelőtt megtanultak és azóta maguk is tanítanak. Világuk beszűkült.

Leona látta a férfi jókora termetét. Luis vállán feszült az ing. Luis Sanchez valaha az egyetemi kézilabdacsapat erőssége volt, de ez már a múlté. Most a közép-amerikai indiánok történetével és nyelvével foglalkozó előadásai veszik el minden idejét – nem is szólva a kutatásokról. Becsülni való, hogy itt sem ereszti el magát. Minden reggel indulás előtt megborotválkozik, rendbe hozza magát. Élénk szeme ide-oda repked, mindenre és mindenkire figyel. Rokonszenves férfi. Fekete szeme és haja hasonlatossá teszi azokhoz az indiánokhoz, akikkel foglalkozik. Leona is járt már vele künn a "terepen", és nem is csodálkozott, hogy Luist tisztelik a dzsungelfalvakban és a hegyekben is.

Más eset Cross White. Pár hete jelentkezett, amikor az expedíció már lényegében összeállt. Cross kistermetű, vörös hajú, fehér bőrű férfi, nem nagyon bírja a napot, de hősies kitartással viselkedett az egész eddigi úton. A legidősebb közöttük, harminckettő múlott. Luis már hallott róla, hiszen White is közölt néhány cikket az indián mítoszokról, igaz régebben. Azóta valahol más pályán dolgozott – hogy pontosan hol, ezt nem mondta. Igaz, nem is kérdezték tőle. Mivel tudott spanyolul és a neve nem volt ismeretlen, Luis azonnal felfogadta őt is. A közös pénzhez Cross hozzátett egyötödnyi részt, így nem lehetett ellene semmi kifogásuk. Megfizette, hogy velük tarthasson. Amúgy izmos, kitartó és sokféle témáról lehet vele beszélni. Azt mondta, érdekli minden, ami az indiánokkal kapcsolatos, és már bánja, hogy öt vagy hat évvel korábban felhagyott a kutatásokkal. Szívesen visszatérne.

Leona hallotta, forrni kezd a víz a kávésedényben. A szél a szemébe fújta a füstöt, csípte, elfordult. Manuel akkor jött közelebb. Nem volt magas, de Leonánál termetesebb és idősebb két évvel. Manuel Anzoa a toroka indiánok kései leszármazottja volt, aki már a városban nőtt fel, bár még valahol a hegyekben született. Apja otthagyta ősei földjét és bement a városba, szakmát tanult. Ez valamikor a hatvanas években lehetett, amikor számos amerikai vállalat terjeszkedett errefelé. A Sierra de Madero eléggé elnéptelenedett.

Manuel előbb egy autójavítónál dolgozott, később valamelyik professzor behívta az egyetemre. Segített a diákoknak a toroka és más helyi nyelvjárások oktatásában. A pontos kiejtést csak tőle tanulhatták meg. Egy videofilmet is készítettek vele, ahol a nyelvet oktatta és a torokák szokásairól beszélt bennszülött és spanyol nyelven. Manuel nagyon is indiánnak néz ki, nem álcázhatná magát fehér embernek. Persze nem is akarja. Barna a bőre, fekete a szeme és a haja, kiugró arccsontjai és kissé lapos orra egyértelművé teszik a származását. Luis is az egyetemen ismerte meg a "nélkülözhetetlen segéderőt", ott barátkoztak össze. Manuel fejből ismeri a toroka mondákat, felbecsülhetetlen érték ez manapság. Hiszen egyre fogy a toroka népesség, a betegségek, járványok, alkoholizmus miatt szinte hónapról hónapra kevesebben vannak az egykori törzsbeliek.

Val Haylow éppen a hálózsákját terítette le. Előbb hosszan keresett egy kőmentes helyet a rövid gyepen. Beszívta a fű jellegzetes szagát. Aztán ismét a tűz felé nézett és tekintete nem kerülte el a lányt sem.

Nem csúnya ez a Leona. Dacos arc, kicsit pisze orr, barna haj, alacsony termet. Leona Luis révén került a csapatba. A lány nem foglalkozott az indiánokkal, inkább a modern kor rejtélyei érdekelték. Ezekről néha előadást is tartott ufológusok, természetgyógyászok és más érdeklődők előtt. Egy enyhén misztikum felé hajló, de azért eléggé valós dolgokról szóló rádióműsorban vett részt hetente kétszer. A megtakarított pénzét fektette az expedícióba. Persze, Luis nélkül soha nem jött volna el...

Leona a sorban utolsó férfira nézett. Val Haylow keveset szólt. Mintha nem lenne a szavak embere, pedig újságírónak mondta magát. Olyannak, aki ért a technikához is. Valami műszaki lapnál dolgozik.

Val nyurga fickó, elmúlott harminc, mozdulatai kimértek. Nem siet el semmit. Kicsit kopaszodik már, elég korán. Van valami birkaszerű az arcában, de ezt ellentételezi a szeme. Ravasz, szinte mindent látó szeme van. Leona tulajdonképpen kollégájának nevezhetné, ha önmagát mint rádióst is újságírónak tartaná. De ez eddig eszébe sem jutott.

Amint beállt a sötétség, hangulatuk megjavult. A feszültséget elmosta a közelgő éjszaka és a boldog tudat, hogy maguk mögött hagyták a dzsungelt és egyelőre nem is kell oda visszatérniök. Új kihívásként a hegyek magasodtak előttük. Luis sokszor járt már ott is, hát nem tartott semmitől. Val és Cross hallgattak, de szemlátomást nekik is jólesett az őserdőből kijönni. Manuel egykedvű volt vagy annak mutatta magát. Az indiánoknál sohasem lehet tudni, vélte Luis, de nagyon bízott Manuelben. Nélküle talán szóba sem jött volna ez az egész "kirándulás".

Emlékezete visszapergette az utóbbi hónapok eseményeit. Amikor megjelent disszertációja, először nem a "hivatalos" intézmények reagáltak. Akkor az Akadémia még hallgatott, a nyelvtudományi és régészeti intézetek vezetői is inkább a homokba dugták a fejüket. A népszerű újságok persze lecsaptak a témára.

"Egy fiatal tudós állítja, hogy a toroka indiánok kozmikus kapcsolattal rendelkeztek!"

"Luis Sanchez szerint a torokák jártak az űrben már Kolumbusz előtt!"

A lényeg helyett valami mást ragadtak ki, bosszankodott a férfi. Maga sem sejtette, hogy ilyen vihart kavarhat egy doktorátus. Az első héten még arra is ügyelnie kellett, társaságban mit mond, hogyan fogalmaz. Hiszen lesték minden szavát. Kollégái az egyetemen botrányhősnek kijáró utálattal fordultak el tőle, alig néhányan mertek – persze titokban! – gratulálni az új elmélethez.

Elmélet...? Luis most fáradtan elmosolyodott. Nézte a tüzet. Piros és narancssárga lángok kúsztak izzó faágakon, amelyek már-már maguk is részei lettek az enyészetnek. A férfi tovább emlékezett.

Amikor híre terjedt már állításának és néhányan kezdték érteni, hogy ő csak az ősi indián mítosz egy részletét próbálja magyarázni. De ettől nem javult a helyzet, hamarosan az Akadémia is kifejtette ellenérzéseit. Luis sajtótájékoztatót hívott össze. Titkolt célja volt megregulázni éppen az újságírókat, bár ezt nem vallotta be senkinek – még Leona-Nórá-nak sem. Csak áttételesen üzent egyetemi kollégáinak: kitart elmélete mellett, bár az valójában mást jelent, mint amit a sajtón keresztül megismerhettek. Olvassák el a munkáját, tanácsolta mindenkinek.

,A toroka indiánok mitológiájában fontos szerepe van a kozmosznak" – nyilatkozta. Ezt senki sem tagadja, nem is tagadhatja. Szent könyvükben, amelyet nem sokkal az európai hódítók érkezése után mondtak tollba egy spanyol szerzetesnek, padre Miguel Santosnak. Aki volt olyan felvilágosult, hogy a több mint száz oldalas szöveget nem adta át az elvakult spanyolországi egyházi szerveknek, így aztán fennmaradtak egy sevillai könyvtárban, hogy végül a tizenkilencedik század végén előkerüljenek. Ám a Manuelhez hasonló torokák ettől függetlenül szájról szájra adták a szöveget ötszáz éven keresztül, míg a fehérek uralták a torokák földjét.

Mitológia lenne mindez? – tette fel Luis a kérdést az újságírók előtt. – A mítosz csupán hit. Vagy több annál? Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy kell valóságalapja lennie mindannak, amit a torokák múltjuk egyik szeletéről mesélnek. Hiszen aligha hihető komolyan, hogy ők és csak ők ott a környéken, egész Közép-Amerikában, beszélnek valamilyen fura "csillagokba utazásokról". Az ezerkétszázas években – mondja ez a mitológia, az időpontokat természetesen a kísérő körülményekből, eseményekből számoltuk ki, sokat segített ebben egy napfogyatkozás említése is – egy nap a Sierra de Madero hegységben különös dolog történt. A hegyet az indiánok saját nyelvükön Sisaí-nak nevezték. Nos, mai idő-visszaszámításunk szerint valaha 1235 és 1238 között megdördült a hegy, égig érő lángok és füst csapott fel. Hatalmas sziklák omlottak alá, iszonyú dübörgés hallatszott. "Mintha ezer és ezer torok üvöltene egyszerre", mondják a torokák. Aztán fénylőruhás idegenek jöttek le a hegyekből. Az akkori torokák leborultak előttük. Az idegenek előbb furcsa nyelven szóltak, senki sem értette őket. De aztán valami történt, mert egyszerre csak megértették őket. A jövevények attól kezdve ugyanis toroka nyelven szólottak az emberekhez. Segítséget követeltek, és persze kaptak is. A toroka törzs tagjai utat építettek a hegyekbe. Kétembernyi széles ösvényt, amelyen elfért egy megrakott láma. Az idegenek élelmiszert, különösen gyümölcsöket és vizet követeltek. A torokák legközelebbi faluja egy völgyben feküdt, kis patak kanyargott arrafelé. Az indiánok főleg kukoricát műveltek földjeiken. Az idegenek a mítosz szerint legalább tízen vagy tizenketten voltak, bár egyszerre sohasem jelentek meg a faluban, sőt ha kettő-három lement az emberek közé, többen fent maradtak a környező dombokon és figyeltek. Mintha valamilyen ellenségtől tartanának...? Luis felhívta az újságírók figyelmét: a toroka "mítosz" világosan leírja, hogy az idegenek álarcot viseltek, de embereknek látszottak és nem titkolták, hogy az égből jöttek. Valamilyen rejtélyes szerkezettel érkeztek és a hegyek között "nagy Kürtőt" vagy nagy "csövet" építettek a sziklákban. Később pár napig csönd volt, aztán ismét felbukkantak, de már kevesebben voltak. Ráparancsoltak tucatnyi fiatal fiúra és lányra, hogy kövessék őket. A fiatalok elmentek az idegenekkel a hegyekbe, és a torokák sohasem látták őket többé. Az ösvény, amit építettek, csak egy felmagasodó hegy egyik pontjáig vezetett, tovább nem mehettek, az idegenek őrizték a helyet. Később is eltelt legalább egy emberöltő idő, mire az indiánok bemerészkedtek a Sisal völgyébe. Csak egy Kürtőt találtak a kövek között, alatta tán volt barlang is, de azt az idegenek "megátkozták", félelemmel töltötték meg, mondja a mítosz. Soha többé nem tértek vissza és az eltűntek sem kerültek elő.

"Önök mire gondolnak, ha ilyen mitológiát hallanak?" – kérdezte Luis az újságírókat. "Nyilván azt, hogy a kort messze megelőző technikával rendelkező idegenek érkeztek a torokákhoz. Ehhez hasonló hitvilág ma is keletkezhet. Gondoljanak csak a világtól elzártan élő amazonasi indiánokra, akiket a huszadik század második felében találtak meg a fehér bőrű misszionáriusok, méghozzá gyorsjáratú motoros hajók vagy éppen helikopterek segítségével. A jövőben nem ugyanúgy mesélték volna azok az indiánok maguk között ezt a döbbenetes eseményt, ha a misszionáriusok soha többé nem bukkannak fel? Még tán fiatalokat is elvittek volna taníttatni, megkeresztelni, később tolmácsként felhasználni vagyis a történetnek ez a része is hasonlóan zajlott volna le. Nem kétlem, hogy történtek is ilyen esetek. Azzal a különbséggel, hogy a mai misszionáriusok visszatérnek a már felfedezett törzsekhez, míg a torokákat idegenek többé nem keresték. Egészen máig... De azért vannak különbségek is. Az az eset hétszáz évvel ezelőtt esett meg, vagyis akkor, amikor Kolumbusznak még a dédapja sem volt a világon és a fejlettnek nevezett világban senki sem tudott Amerika létezéséről! Tehát nyilvánvaló, hogy nem európaiak jártak itt, a szárazföld kellős közepén, ráadásul nem voltak dübörgő gépeik sem... Mi történhetett hát? A tudomány eddig nem foglalkozott a toroka mítosszal, és ma, amikor én előástam ezt a »mondát«, csak annyit mond: az egész az ősök fantáziálása volt. Nos, ha a tizenharmadik században a torokák között volt néhány sci-fi író, akkor helyes ez az állítás. De az a gyanúm, ilyenek ott nem voltak és nem lehettek. A történetet tehát nem kitalálták, hanem az valóban megesett. Egy kétségtelen: nem nevezhető mitológiának, hisz nem hitvilágot fest le – bármennyire is szeretné ezt az Akadémia. Itt sokkal többről van szó: a toroka indiánok egy olyan esetet meséltek el, ami megtörtént valóban és velük történt. Akkor hát az a tudomány embereinek feladata, sőt kötelessége, hogy kikutassák, mi is történt valójában. Ezért úgy döntöttem, kutatóexpedíciót szervezek a torokák földjére..."

Luis behunyta a szemét. De még szemhéja alatt is látta a tűz vörösségét, arcán érezte melegét. Fáradt volt, de nem bánta. Jólesően elnyújtózkodott.

Másnap délben beértek a széles Mulha-völgybe, amiben alig volt növényzet. Az utóbbi évszázadokban elsivatagosodott itt minden. Túl kevés eső esett errefelé.

– A nagyapám apja még üregi nyulakra vadászott erre – intett Manuel és mosolygott. Egy kis kőhalmon állt és körülnézett.

Nóra kihasználta az állást, pihent. Luis a hegyeket nézte. Val és Cross azonnal letették hátizsákjukat. Vállukba fájdalmasan vágódtak a szíjak.

– Nem lehet, hogy ezt a völgyet keressük? – kérdezte végül a lány. Kiszáradt a szája. Takarékoskodni kellett a vízzel – errefelé már aligha találnak patakot naponta többször is, mint az őserdőben. Félelmetesnek tűnt most a csönd. Mintha kihalt volna a táj. Pedig olykor madár körözött odafönt – igaz nagyon magasan, és mindig magányosan. Alighanem sas volt.

– Biztosan nem. Sajnos a mitológiában éppen a legfontosabb részletet nem közölték: hogy hol is van az a völgy, ahol azok a rejtélyes idegen "istenek" földet értek? Ahol barlangot építettek, és ahol rendszeresen találkoztak az indiánokkal. A torokák csak arról beszéltek, hogy az "istenek" nehezen megközelíthető helyen értek földet, olyannyira, hogy még nekik is nehézségeik voltak az élelmiszer odaszállításával.

– Ha űrhajósok voltak –, mert hiszen erről van szó, nem? – akkor igazán megoldhatták volna ezt másképpen is – ellenkezett Cross. Val kapva kapott a szón:

– Az űrhajójukkal nem a hegyek közé, hanem a falu mellé kellett volna leszállniok, és semmi gondjuk többé. Nem kellett volna munkára fogniok az indiánokat.

Töprengve néztek maguk elé. Manuel leugrott a kőhalomról és csak annyit mondott:

– Fordítva gondolkozzatok, fehér emberek! Ha az idegenek űrhajóval érkeztek volna, biztosan így tesznek. De azért nem tettek így, mert nem volt űrhajójuk!

Este már a Madero-csúcs árnyékában voltak. A nyugatra vándorló nap láthatárig elnyúló árnyékot vetett; a hegy, akár egy fal feketéllett tőlük balra. Most északra mentek, és holnaptól – látták a térképen – északkeletre kanyarodnak. Manuel meglepő állításán rágódtak órák óta, de senki nem kommentálta az indián szavait.

– Melyik faluban történt mindez? – kérdezte Nóra, amikor tábort vertek és a kávésibrik köré ültek.

– Ma már megállapíthatatlan – felelte Luis. Manuel is a fejét ingatta:

– Ki tudhatná...? Már akkor sem jegyezték fel a falu nevét, csak azt, hogy a Sisal-hegységben volt. A torokák gyakran költöztek. Ha egy környéken kimerült a föld, vagy elfogyott a víz, kiapadtak a források, ami errefelé nem ritkaság, hát az egész falu felkerekedett. Mindenüket vitték magukkal, aztán kövekből és napon szárított téglából új falut építettek maguknak.

Hallgatagon falatoztak tovább. Az éj megsűrűsödött körülöttük. Cross meglepő kérdést tett fel Luis felé fordulva:

– És maga mit hisz el ebből, Sanchez? Nóra durvának találta a stílust, de Luis nem. Ellenkezőleg, még örült is, hogy újra felsorolhatja érveit:

– Teljes egészében hiszek a "mítosznak". Ugyanis azok az indiánok azon a szellemi színvonalon ilyesmit nem találhattak ki csak úgy maguktól.

– Miért ne? A különféle primitív népek kitalálták a hétfejű sárkányt, az egyszemű szörnyet, óriásokat és törpéket, boszorkányokat, varázslókat... – vont vállat Cross. Szakmai kíváncsiságból ellenkezett csupán. Érveket akart hallani – amelyek megerősítik saját döntését is. Amiért vállalta ezt a kemény utat a dzsungelen, a hegyeken keresztül.

– Ez mégis más. A hétfejű sárkány vagy a törpe pontosan belefért a kor szellemi színvonalába. A dzsinn szerves része az arab népek meséinek, a hétfejű sárkány az európaiaké, és sorolhatnám tovább. De egyik nép, különösen nem a régiek, mesélnek technikai jellegű "meséket".

– És Gilgames története? – vetette ellene Cross. Vörös arca most szinte feketének tűnt. Igyekezett kényelmesen elterpeszkedni a rideg földön, de Nóra látta, már maga alá húzta hálózsákja egyik sarkát. – Ott is vannak műszakinak tetsző részletek. Amikor a főhős például felrepül a levegőbe...

– De egy nagy madár hátán teszi! Vagyis ha a sumerok valamilyen repülő szerkezetre is utaltak ezáltal, világosan madárról beszéltek és írtak. Mert a repülést mint cselekvést másképpen el sem tudták képzelni Ám a toroka mítosz kifejezetten valami üvöltő hangra utal, ami csak gép lehetett, valamilyen szerkezet. Az idegenek leírása is technikai részletekkel van tele: emlékeznek a második részre, ahol az idegenek ruházatát tárgyalják? Fémesen csillogó, teljesen zárt, és arcukon elöl valamiféle álarc van. Ez nem lehet más, mint egy légzőkészülék. Ahogyan a dolgozatomban is írtam, világos a jelzés annak, aki már mai tudással felvértezve értékeli az egykori eseményt. Nyilvánvaló, légzőkészülékre annak van szüksége, aki számára a földi levegő nem belélegezhető. Vagyis kizárhatunk mindenféle földi technikát, valamint földi embereket is. Nem túlélő atlantisziak, nem valamilyen rejtőzködő nagy tudású csoport lényei jutottak el akkor a torokák földjére, hanem idegenek a szó igazi értelmében. Nem földi élőlények! Ha pedig eljutottak ide, akkor a világűrön át kellett jönniök. Tehát űrtechnikát használtak. Tehát nem idevalósiak voltak...

– De miért jöttek éppen ide? – kérdezte most Val. A férfi ravasz tekintete végigsöpörte a többiek arcát is. Mintha nem csupán Luishoz intézte volna kérdését. Mindegy volt neki, ki válaszol?

– Arra céloz, miért nem mentek valamelyik korabeli civilizációs központba?

– Igen, például Európába! A tizenharmadik században ugyan ott is történtek szörnyű dolgok, például a keresztesháborúk vagy a tatárjárás, ám azért mégis többet érhettek volna el, mint itt a közép-amerikai indiánok között?

– Két okból jöhettek ide – vágott közbe Leona-Nóra, mielőtt barátja és társa, Luis megszólalhatott volna. Az érdeklődő, várakozó tekintetek hát feléje fordultak. A tűz fölött, a kávéillat közepette a lánynak is megeredt a nyelve: – Az egyik a véletlen, a másik a kényszer. A két dolog kölcsönösen kizárja egymást, de ez nem baj. Vagy nem tudták, hová igyekeznek, vagy valami okból éppen itt értek földet, és nem másutt.

– Elképzelhetünk egy meghibásodott űrhajót, amelyet nehéz vagy éppenséggel lehetetlen irányítani leszálláskor. Még jó, hogy nem az óceánba zuhantak – helyeselt Luis is. Cross a fejét rázta:

– Van itt egy homályos pont. Azt mondja a mítosz, hogy az idegenek először más nyelven szóltak a torokákhoz, amit azok nem értettek. Aztán valami történt, valami váltás vagy micsoda, és akkor már toroka nyelven is tudtak.

– Ez megint kizárja azt, hogy nem földönkívüliek lettek volna – érvelt Luis. Val Nórára nézett:

– És azt hogyan magyarázza, kisasszony, hogy előbb más nyelven próbáltak beszélni? Milyen nyelven? Nyilván nem a sajátjukon, hisz annyira nem becsülhették túl a földlakókat. Biztosak lehettek benne, hogy az Ó nyelvüket itt senki sem érti.

Luis Manuelre nézett. Az indián ismét rövidre zárta a beszélgetést, ahogyan aznap már egyszer megtette:

– Egy másik földi nyelven próbálkoztak előbb...! Amit szintén ismertek és azt hitték, a torokák is ismerik. Amikor kiderült a félreértés, valamilyen módon áttértek őseink nyelvére.

– De milyen módon? – makacskodott Val. Cross legyintett:

– Ha ezek idegenek voltak, feltehetően számítógépes fordítórendszert alkalmaztak. Talán az űrhajójukban volt egy gép, amely az egyes űrhajósoktól rádió útján vette a szöveget, lefordította és már a fordítást továbbította az űrhajósok fülhallgatójába, készülékébe...

– Nem zárható ki. De melyik volt az az előző nyelv? A másik, amit elsőre használtak? Luis szeme csillogott. – Tudják, mit jelent ez?

– Hogy nem először jártak a földön – jegyezte meg Manuel komolyan. – Régebben is lehettek itt, de egy másik tájon, más nyelvű emberek között...

– Vagy más korban! – kiáltotta Nóra, izgatottan. Súlyos csönd támadt szavai után. Még Luis is eltöprengett. Val végigfeküdt a hálózsákján. A nagy völgy felől enyhe szél támadt, hűvös volt. A tábortűz lángjai nyugtalanul elhajlottak, csapdostak. Manuel hátat fordított a tűznek és a homályba vesző hegyeket nézte. Valahol itt lehet az a rejtett völgy. Amely őrzi a titkot, őrzi immár hétszáz és több éve. Oda kell eljutniok...

– Nem vagyok maradi, hoztam légifelvételeket is – jelentette ki Luis egy nappal később. Már magasan benne jártak a Sierra de Madero egyik alacsonyabb nyúlványában. Aznap legalább húsz kilométert tettek meg nehéz terepen, és mindnyájan igencsak kimerültek. Az estét szinte sürgették, és mivel elfelhősödött a nyugati égbolt, hát az hamar meg is jött. Szürke volt a láthatár, amikor a szokásosnál kissé korábban vertek tábort egy sziklafal aljában. Manuel gondosan bejárta a terepet, de itt már nem sok tűzrevalót talált. Itt századok óta nem nőttek fák, legfeljebb kisebb bokrok. Nóra Luis mellett ült, míg Val és Cross is közelebb húzódtak. A zseblámpa fényköre könyvnagyságú fényképekre esett.

– Most körülbelül azt látjuk, amit ők láthattak, mielőtt leszálltak – jegyezte meg a lány. Nem tudott szabadulni a képtől, folyton maga előtt látta: rejtélyes űrhajó közeledik a Földhöz, legénysége a képernyőkön figyeli az alant növekvő, részleteit kibontó tájat...

– Ez egy katonai térképészeti fotó – jegyezte meg Val automatikusan, aztán elharapta a szót. Cross ránézett, de nem szólt. "Honnan tudja?" kérdezte volna Luis, de ő is hallgatott. Manuel arca mozdulatlan volt. Őt inkább azonnal a részletek érdekelték. Maga felé fordította a felvételt és máris szólt:

– Ez itt a déli nyúlvány, ahol most mi is vagyunk. Itt a Sisal, vagyis hát a Sierra de Madero három lenyúló ága, meg az a kisebb hegység, amely összeköti őket nyugaton és északon.

– Most hol vagyunk? – kérdezte Nóra. Luis és Manuel ujja csaknem egyszerre bökött a középső nyúlványra:

– Itt, a kisebbik csúcs alatt. Olyan keskeny és kisméretű völgyeket kell keresnünk, amelyekre ráillik a leírás – így Luis és a homlokát ráncolta, töprengve.

Cross is a térképet nézte, de talán másutt járt az esze:

– "És megnyíltak a csillagok", mondták a torokák. Ez mit jelenthet?

– Nem tudom – vallotta be Luis. Manuel felnézett. A csillagok ott ragyogtak fölöttük. A hideg égbolton mozdulatlan és kegyetlen volt elszórt csillogásuk. Idegen szemek néznek le, jutott eszébe.

– Ezt mondjuk akkor is, ha beáll az este jelezte a torokák leszármazottja. – Meg olyankor, ha útnak indulunk.

Ettől nem lettek okosabbak, most nem. Lassan felhagytak a beszélgetéssel és lefeküdtek. Az első őrködést Nóra vállalta magára ilyenkor még nem volt nagyon álmos. Hallotta a férfiak egyenletes szuszogását. Volt egy pillanat, amikor a legszívesebben bebújt volna Luis hálózsákjába, közvetlenül a férfi mellé. Érezni a melegségét, a biztonságot nyújtó közelségét... De egyébre most nem vágyott se teste, se lelke. Aztán a lány elfordult és a haldokló tüzet, társai nyugalmát őrizve fordította tekintetét ismét az égbolt, a csillagok irányába.

Másnap délelőtt egy hegynyergen mentek át éppen, amikor Manuel – aki mostanában mindig az élen haladt – váratlanul megtorpant, lehajolt és felvett valamit. Luis máris ott volt mellette:

– Mit találtál?

A barna ujjak között egy kis kék kődarab forgott:

– Brin, így hívták az őseim. Tbroka nyelven valami csillogót, égszínűt jelent. Vagyis kéket.

– Mire használták?

– A főnökök ruházatának dísze volt. Nézd, itt még látni rajta a fúrás nyomát. Afféle díszgomb volt, nyolcszögletűre faragták és lyukat fúrtak a közepére. Ez félbetörött, elveszett.

– Nem biztos, hogy nyomra vezethet bennünket – mondta Nóra. Akkor már a többiek is ott álltak. Manuel kimérten bólintott:

– Persze, hogy nem. Bármikor elveszíthette valaki, egy toroka főnök, ha erre járt. Bár éppenséggel csak a díszes ünnepi öltözethez használták ezt a gombot, azt pedig ritkán hordták a falun kívül is.

– Éppenséggel előfordulhatott ez százötven éve is – állapította meg kesernyésen Val és megvakarta kopaszodó feje tetejét.

– Az őseim századok óta nem laknak itt. A hagyomány szerint már legalább négyszáz éve elköltöztünk a Silas déli-délnyugati nyúlványaiból.

Cross vállat vont:

– Ez még semmit sem bizonyít. Luis, mi van a légitérképen?

Luis Sanchez értette a befejezetlen mondatot is. Előkapta a felvételt és máris intett maga elé:

– Északkeletre tőlünk egy nagyon kicsi, keskeny völgy. Az első számú "gyanúsított" ezen a hegynyúlványon.

– Van a közelben kiszáradt folyó? – kérdezte Manuel csendesen. Elsőként Val fogta fel a célzás értelmét. Ő is ránézett a térképre és a fejét rázta:

– Nincs, legalábbis kétnapi járóföldre nem látni ilyesmit.

Akkor már Luis is értette:

– Vagyis nem lehetett ez a völgy, hisz akkor a közelében toroka falu sem volt.

Manuel zsebre vágta a kék követ és tovább indult. Csak a válla fölött szólt vissza:

– Őseim nem élhettek folyóvíz nélkül. Minden falu amellé települt. Ahol nem találunk régi folyó- vagy patakmedret, ne is keressünk keskeny völgyet.

Luis, mint az expedíció vezetője, azért nem adta fel ilyen könnyen:

– Ha már itt vagyunk, kutassuk át azt a kis völgyet is, és majd meglátjuk, találunk-e valamit?

Semmit sem találtak. A légifelvételen látszott, hogy a völgynek csak egy bejárata van és középen kissé kiszélesedik. Három órát vesztettek, míg bejutottak a leomlott köveken át, ahol ráadásul nagyon veszélyes is volt a járás. Valt majdnem elragadta egy spontán kis lavina, Nórára pedig egy kígyó csapott le. Szerencsére a bőrcipő megvédte a lányt a marástól. Manuel egyetlen machete-csapással elválasztotta a kígyó fejét a testétől. Odalent a völgyben nagyon sűrűn nőttek a bokrok, de fák már itt sem voltak. A férfiak láncban haladtak, és be kellett látniok, nincs itt semmi. A torokának igaza lett, de ezt senki sem mondta ki. Manuel sem érezte szükségét. Fáradtan vonultak ki a szakadékhoz hasonló nyíláson és mentek tovább. A fejükben gondolatok zsongtak. Mindenki arcán látszott, hogy a keresést nem tartja céltalannak és a torokák egyik ősi lakhelyét bizony szeretné végre fellelni. Val Haylow hosszú léptekkel haladt az élen, a machete-re már nem volt szükség, hát csak lógatta kezében. Cross néha alaposan körülnézett, aztán megint csak a lába elé nézett. Manuel a hegyeket kémlelte.

– Az ott a Mulatós-csúcs – mutatott északkeletre. – Annak sok kis völgye van.

– Jártál már ott? – érdeklődött Nóra.

– Csak a szélén, egyszer. Misszionáriusokat kísértem, nem akarták elhinni, hogy ott már nem laknak torokák. No, meggyőződtek róla a saját szemükkel.

– Tehát régebben laktak? – Luis mellettük állt. Fáradt volt az arca, de a szeme csillogott.

– Azt beszélik, de a falvaknak már nyomuk sincs – ingatta fejét az indián.

Délután rövid pihenőt tartottak. Egy hegyoldalon mentek éppen és már látták a következő szakadék nyílását. Vagy egy mély bevágásba, vagy egy újabb völgybe jutnak rajta keresztül? Luis ez utóbbiban reménykedett, a térkép ezt sugallta. Lihegve álltak egymással szemben. A nap szürke fátyolfelhők mögött kóborolt, a táj valószínűtlen ólmos fényt kapott. Egyetlen fát vagy bokrot sem láttak itt, de előttük félelmetesen ásított egy fekete hasadék V betűt utánzó nyílása.

– Mondja, Manuel – szólt Cross és szinte lentről nézett fel a megtermett indiánra. – Mit értett azon, hogy az idegeneknek nem volt űrhajójuk...? Hiszen ha földönkívüliek voltak, akkor ide is kellett jönniök valamiképpen.

Manuel vállat vont. Nem tudott ehhez mit hozzátenni. Ez jutott eszébe és kész. Azt hitte, ezt a fehérek is értik. De Cross már nem is figyelt a torokára, saját kétségeit sorolta:

– Jól megtanultam a mítosz egyes részeit, szinte kívülről fújom őket. Éppen ezért, vagy ennek ellenére, sok érthetetlen részt találok benne ma is, ahányszor csak eszembe jut a dolog. Például amikor az idegenek felbukkantak a faluban, és már beszéltek is a falusiakkal, valami ilyesmit mondtak: "Hozzatok nekünk ajándékba táplálékotokból és vizetekből..."

– És mi a baj? – kérdezte Luis. Fekete szemét a férfira vetette. Nem nyerte meg tetszését Cross White, de egy pillanatra sem tagadhatta: érti a dolgát. Érdemes hallgatni a szavára.

– Csak az: az idegenek nem biztos, hogy ettek is a kukoricából meg gyümölcsökből, amit a torokák vittek nekik. A vizükből sem ittak tán. Hiszen ha földönkívüliek voltak, aligha felelt meg nekik ez a táplálék. Biológiai mérgezésre is gyanakodhattak...

– De hát azt mondja a mítosz, hogy kértek mindenből!

– Igen kértek, mintát – vágta rá Cross. Nagy csönd lett. Luis vállat vont:

– Lehetséges. Miért is ne...? De ez semmin sem változtat.

– Csak tisztázni akarok minden homályos pontot – közölte kimérten a férfi. Leona-Nóra közben a térképet nézte. Az a két vonal ott elválik egymástól. És egy másik szaggatott vonal is van a közelben. Szinte egymásra rakódnak, de tulajdonképpen csak nagyi tóval lehetne látni őket pontosan. Luisra nézett:

– Ez a "szakadék" valójában egy völgy, de nagyon keskeny. És a túlsó végén alighanem van egy vízmosás. Ami valamikori patak is lehetett, éppenséggel.

Manuel orrlyukai kitágultak. Akár a puma, ha áldozata szagát érzi az alkonyi szélben. Ez lenne az...? Ősei kedvelték az efféle nehezen megközelíthető helyeket. Egy ideig nagy harcokat vívtak a közelben lakó atitlan-törzzsel, amely aztán a nagy szárazság idején délebbre költözött. A torokák és az atitlánok útjai ekkor végérvényesen szétváltak.

– Lehet, hogy célhoz értünk? – Val mozgása felgyorsult. – Még csak négy óra van. Másfél óra múlva sötétedik. Ha igyekszünk egy kicsit...

Luist is majdnem elragadta a láz. Ahogy közelebb értek, észrevette a lelógó sziklákat. A szakadék – vagy völgy? – keserves menetelést ígért. Át kell törniök az omlásokon is. Sötétedés közben ott, ahol már most is árnyékok uralják a terepet? Megtorpant hát és visszanézett. Négy fáradt, de lelkes arcot és szempárt látott. Döntött hát:

– Tábort verünk, pihenünk, és holnap friss erővel behatolunk. Nekem is úgy tűnik, ez lehet az a völgy, barátaim.

Éjjel valaki elhagyta a tábort.

Lehet, az éppen soros őr volt az? így senki sem szerzett tudomást tíz perces hiányzásáról. Rádiótelefon kicsiny testéből rendkívül hosszú antenna nyúlt ki, és az elektromágneses jelek egyenesen egy műholdat kerestek...

– Én vagyok. Azt hiszem, elértük a célt.

– Megvan, amit keresnek...? – kérdezte egy férfihang. Türelmetlen és izgatott volt. Talán fáradt is. Több napja várta már ezt a jelentkezést.

– Huszonnégy óra múlva kiderül. Akkor majd ismét jelentkezem – felelte a homályba burkolózó ember. A beszélgetésnek vége szakadt, az antenna visszacsúszott a készülékbe, az pedig hamarosan eltűnt egy hátizsák mélyén. Talán nem is telefon volt – első látásra?

Léptek csikordultak a kavicsokon. Az őr jött vissza a haldokló tábortűz közelébe, sétált még egy kicsit halkan, nehogy felébressze társait. Aztán maga is a tűz mellé heveredett. Az éjszaka visszafogadta őt és neszeit is. A hegyek hallgattak, odafönt pedig változatlan közömbösséggel ragyogtak a csillagok.

"És megnyíltak a csillagok, az idegen istenek pedig eltávoztak. A hegyekben még sokáig dübörgött a mérhetetlen zaj. Ezerszer ezer torok ordította az ég felé, hogy a Kürtőbe bújt istenek egyelőre eltávoztak. De itt hagyták a hitet, hogy egykoron visszajönnek és tovább beszélgetnek az emberekkel. A torokák ősei minden esztendőben a látogatás évfordulóján nagy tüzeket gyújtottak a falvak közepén, így jelezték az éjszaka fiainak, hol várnak reájuk..."

A nap már felkelt. Nóra kitöltötte a kávét. Cross kissé rekedten olvasta a szöveget a fénymásolt lapokról. A lány tudta, hogy azok az oldalak Luis disszertációjából valók. Ő közölte elsőként a mítosz teljes szövegét.

Manuel hátizsákjával bajlódott. Elővette kis fémpoharát, ujjai között forgatta. A toroka indiánok mítoszát ő eredeti nyelven is tudta, amivel kevesen dicsekedhettek errefelé. De nem volt rá büszke. A szavak spanyolul is jól hangzottak, angolul már sokat vesztettek ízükből, zamatukból. Még régies hangzásuk is eltűnt, szinte teljesen, így csupán egy mai szóhalmaz volt, információ, ahogyan a fehérek mostanában mindent neveznek. Ha kell, ha nem, ők csak információkat gyűjtenek. Mikor értik meg, hogy egy régi szöveg nyelvezete, hangulata, íze is éppen olyan fontos információ, mint az, amit maguk a puszta szavak jelentenek...?

"Ám hiába vártak. Teltek az esztendők és tíz esztendők, sőt elmúlott már száz esztendő is. De az istenek nem jöttek vissza. A hegyekből nem hallatszott a dördülés, nem omlottak le a kisebb kövek, a sziklák. A torokák lába alatt többé nem remegett úgy a föld, mint azon az éjszakán, amikor az istenek elmentek a csillagokba..."

– Elmentek a csillagokba – Luis Sanchez töprengve nézett maga elé. Hiányérzete támadt. A reggel hűvös volt, kicsit fáztak, mindnyájan. Vastag ruhát öltöttek. Nóra összehajtogatta hálózsákját. A férfiak sorban töltöttek maguknak a kávéból. Manuel kinyitott egy nagy konzervet, marhahús úszott barnás lében. Kenyerük már nem volt, hát csak úgy ették magában, és kortyolták a keserű kávét.

– Az a dördülés mintha mégis űrhajó létezését sugallná – Val Luisra nézett. – Hogy folytassuk a tegnapi témát: mi a fenével mentek volna el az idegenek, ha tényleg földönkívüliek voltak?

– És mi van, ha az igazi nagy hajójuk föld körüli pályára állt, amíg ők ide leszálltak? Egy kisebb... szondával?

– Leszállóegységnek hívják itt és most helyesbített Cross, minden él nélkül. Val ránézett, nem volt öröm az arcán. Láthatóan nem kedvelte, ha kijavítják. Manuel hallgatott. Ezek megint olyan modern dolgok, amik őt nem érdeklik. Luis viszont értette:

– Igen, de akkor meg túl nagy a zaj, amit leírnak az indiánok. Miféle "dördülést" emlegetnek? Egy kis űrhajó felszállása talán nem jár akkora zajjal...

– Mit tudjuk azt mi, most? – ingatta fejét Val. Nem látszott meggyőzöttnek. Nóra a szakadék felé nézett. Lehet, hamarosan nem kell többet vitázni.

– És mi az a nagy Kürtő? – érdeklődött Cross. Valahogy véletlenül mindenki Manuelre nézett.

– Nem tudom – ismerte el az indián. Kürtőt emleget a spanyol változat, az eredeti toroka nyelvű szövegben inkább a cső szerepel. Kürtő lehet kémény, ugye? De a torokáknak nem volt kályhájuk, a házakban raktak tüzet, a tetőn volt egy lyuk, ott ment ki a füst. Kemencét sem építettek, tehát annak sem volt Kürtője vagy kéménye.

– A csőnek meg nincs értelme – legyintett Cross pesszimistán. Luis eltaposta a tűz maradványait és feldobta vállára a hátizsákot:

– Gyerünk. Vagy kiderül, vagy... – nem fejezte be, indult. A társai követték.

A völgyben félelmetes árnyak terpeszkedtek.

A sziklák oldalt szinte a behatolók feje fölött függtek. Az emberek óvakodtak minden hangosabb kiáltástól, szótól. Még némelyik mozdulatuk is kőomlásokat keltett. A szakadék kezdetben magas volt és alig pár méter széles. Később a két meredek hegyoldal távolabb húzódott, de alján a talaj aligha kapott elég napot – talán már évszázadok óta... Nyirkos volt, megkövesedett fatörzsek is hevertek. Néha fekete madarak szárnyaltak fel éles kiáltásokkal. Nóra nem tudott szabadulni a gondolattól: elátkozott tájon járnak. Valami vészjósló lebegett a levegőben, a táj ellenkezést és rosszindulatot sugallt.

Luis persze ugyanezt érezte, de nem tette szóvá. Cross arcán nem láttak nyugtalanságot, de a férfi tekintete néha azért aggódva fordult körbe. Val ment most a sor végén és ha neszt hallott, hátrafordult. Rémfilmek jutottak eszébe – de mögöttük nem volt senki. Nem merültek fel ellenséges árnyak, nem hallatszottak kísérteties lépések. Egy-egy ökölnyi kő gurult alább mindössze.

Nóra nagyokat nyelt. Két órája jöttek – helyesebben másztak – be a völgy délkeleti végén, és most már nem nézett ki szakadéknak. Igazi völgy lett belőle, bár a legszélesebb pontján sem volt szélesebb hatvan-nyolcvan méternél. A hegy két ágra szakadt, azok majdnem párhuzamosan futottak, és igen meredek falakat alkottak. Luis látta a kitüremkedő ásványi rétegeket. Amelyeket évmilliókkal korábban gyűrtek fel a hegyek a mélyből. Valaha forró volt itt minden, olvadt még a kő is – furcsa volt most erre gondolni. A völgybe csak kis részben sütött be a nap, nyilván csak délben egy-két órára. A torokáknak, ha valóban itt laktak, nem lehetett kényelmes életük. Viszont biztonságban lehettek mindenféle külső támadótól. Kicsiny falujukra az atitlan indiánok itt aligha találhattak rá.

Ha ez volt az a falu – gondolta Luis Sanchez –, akkor az idegen "istenek" is biztosak lehettek elzártságában. Innen nem szivároghatott ki érkezésük híre, legalábbis nem túl korán. A legközelebbi toroka falu több napi járóföldre lehetett innen.

A völgy ismét szűkülni kezdett. Manuel ment az élen, most csalódottan megtorpant.

– Itt már nem lesz semmi – jelentette ki.

– Falunyomokat nem találtál?

– Ugyan, hatszáz év után? – érvelt Manuel mellett Cross. Mindnyájan körülnéztek. Csenevész kis bokrok nőttek erre, félig gyom, félig kúszófenyők látszatát keltették. Nóra lábbal söpörte őket félre – nem talál kőfalak alapjaira? De hisz nem is találhat. Manuel mondta: a torokák, ha költöztek, lebontották házaikat. Féltek a rossz szellemektől, mert azok beköltözhetnek az épületekbe és így árthatnak azoknak, akik előzőleg ott laktak. A rossz szellemek ártó szándékától nincs menekvés, hitték. Erről Luis is írt dolgozatában, amikor azt elemezte: a toroka mitológia mennyiben hasonlított más ottani indián törzsek hitvilágához. Míg más népek csak földi szellemekről tudtak és azokat rettegték, a torokák az "égi Kürtőn" át távozott idegen istenektől is félhettek volna... De nem féltek. Tehát azok az idegenek nem ártottak nekik. Barátságosak voltak velük...? De hiszen elhurcoltak közülük sokakat. Netán emberáldozatként meg is ölték az ifjakat?

A lány fekete gondolatainak Val kiáltása vetett véget:

– Jöjjenek ide...!

A férfi az északi oldalon állt, a sziklafal alatt. Csak most vették észre, hogy az a meredek szürke fal nem is olyan egyenletes. Mohás oldalából néhány ökölnyi kis, ragaszkodó gyom nőtt ki, és... volt ott egy rés is. Első pillantásra, főleg távolabbról, nem tűnhetett fel. Most odagyűltek mindnyájan. Val mint felfedező, elsőnek léphetett be. A hasadék magas volt, fejük fölött a kék eget látták. Itt lent félhomály borított mindent. Lábuk alatt kövek, és...

– Apró kavicsok.

– Mintha felszórták volna.

– Ez út, én úgy látom!

De csak távolabb szerezhettek bizonyosságot. A sziklafal egyik oldalában emberi cselekvésre utaló nyomok mutatták: ezt bizony úgy vésték ki a kövekből. Szerszámokkal egyengették el a durva felületet és csináltak annyi helyet, hogy két ember elférhetett egymás mellett. Mindeközben a kaviccsal felszórt ösvény folyamatosan emelkedett. A völgy mögöttük maradt. Elfogyott az egyik fal, rájuk sütött a nap, de aztán ismét árnyékba kerültek – az ösvény egy hegyoldalon futott, felmagasodó csúcsot kerülgetett. Hol fényben, hol árnyékban kellett menniök. Manuel szíve a torkában lüktetett, és elég volt egy pillantást vetni a többiekre, hogy láthassa: ők is izgulnak. Nyomon vagyunk, nyomon vagyunk! – vibrált bennük a szörnyű érzés.

Luis megtörölte verejtékező homlokát. A völgy sötétsége mintha nyomtalanul elmúlott volna. Még soha nem érzett ilyen jóleső izgalmat. Ez talán a győzelem! – kiáltotta lelke némán. – Hiszen ezt érezhette Heinrich Schliemann, amikor egy legenda nyomán elindulva útja végén feltárta Trója romjait... Torokszorító az az érzés, amikor az ember megérti: neki volt igaza. Amikor rájöhet, hogy amit mások mondának hittek, amit nem vettek komolyan, az valósággá lehet akár néhány óra alatt. Ha valaki elindul, hogy bebizonyítsa – talán szinte mindent bebizonyíthat? Most végre győzelmet arathat szkeptikus ellenfelein, akiknek a jelek szerint hiába van oly sok diplomájuk, professzori címük...? Akinek nincs képzelőereje, aki nem hisz, az lemarad, azt legyőzik...?

Nóra valósággal futott. Tekintetét nem tudta elvenni a kavicsos ösvénytől. Ezen jártak az "istenek" is...? Az idegen, földönkívüli űrhajósok...? Akkor hát itt lépkedtek? Nem maradt nyomuk...?

Cross mélyeket lélegzett. Ilyen könnyen ment, ilyen könnyen ment, ismételgette magában, nem is tudta, miért. Mert hiszen nem ment ez könnyen! Elég, ha csak a dzsungelben töltött napokra emlékezett és máris érezte a nehéz légzést okozó párát, a fojtogató bűzt, a kibírhatatlan moszkitófelhőket, a forróságot... Val ment az élen, még mindig, szeme beitta a látványt. Győztünk! – kiáltotta volna, akár bele a szélbe is.

Egyre magasabban jártak. Már átláttak néhány szomszédos kisebb hegyre, ezek dombokká szelídültek. A völgy, ahonnan indultak, teljesen eltűnt két hegyvonulat között. A sziklafal az évszázadok során meg–meghasadt, lábuk alatt is omlékony volt néhol. Luis rájuk szólt, a belső oldalon menjenek, és bizonyos távolságban egymástól. Val mintha nem is hallotta volna, valósággal futott már ott elöl. Sietsége átragadt a többiekre is. Felvillanyozva futottak hát...

Az a hegy magas volt, de ők még csak a felénél járhattak. Luis a térképre pillantott:

– Ezt... ezt alighanem... El Estornak hívják... – lihegte.

Senki sem figyelt rá. Mit számít a térkép, a táj képi mása, kicsi ábrázolása, ha ők kézzel tapinthatják a valóságot...?

Az ösvény még egy utolsót kanyarodott, szél csapott szemükbe... Val homloka csaknem beleütközött a kőfalba. Mintha kapuboltozat lett volna – az ösvény belefordult a hegy oldalába, és itt csak egy kis nyílás volt. Látszott, ezt is úgy faragták ki – bár aligha emberek. A metszés széle kétarasznyi vastag sziklafalon is csaknem tökéletesen sima volt.

– Lézertechnika – így Cross. Keze rásiklott a kőre, valósággal érzékien simogatta. Nóra most közelről látta a férfi arcát, és az nem tetszett neki. Mi ez a sóvárgás, ez a mérhetetlen vágy...?

– Alighanem igaza van – Luis is odatolakodott. – Ez lehetett az ösvény vége. Idáig jöhettek fel a torokák, ha hoztak valamit.

,– Biztosan állt itt egy idegen "isten", aki vigyázott.

– Nyilván tudták, mikor közelednek a földiek. Rengeteg műszerük lehetett a megfigyelésre...

– Vagy akárcsak telepatikus úton is sejthették, hogy jön valaki onnan "lentről".

– Ennek most nincs jelentősége – így Val és akkorát nyelt, hogy mindnyájan hallották. Ezúttal nincs őr, tehát... mehetünk.

Manuel elsőnek bújt át a nyíláson. A "kapu" mögött az ösvény folytatódott, de már majdnem barlangba vitt. Felül összehajoltak a sziklafalak, sötét lett. Luis veszélyt szimatolt, visszafogta a társaságot:

– Álljunk meg. Itt bajba kerülhetünk!

– Túl sok kalandfilmet láttunk – ismerte be váratlanul Cross, így adva igazat az expedíció vezetőjének. – Folyton azt várnánk, mikor gördül ránk egy hatalmas kő vagy esünk egy mély kútba. De azért jöttünk ide, hogy bemenjünk, nem?

– Ez az én felelősségem is – Luis hátát a falnak vetette és szeretett volna egyszerre nézni mindnyájukra. – Ha itt valamelyikünket baj éri, ha akárcsak meg is sebesül, nem hívhatunk segítséget. Nem is hoztunk rádiótelefont, hisz tudtuk, teljesen lakatlan vidékre kerülünk. No és azért sincs rádiónk, nehogy... tudomást szerezzenek rólunk.

– Pedig hát újságban is hirdettél – Nóra mosolygott. – Az expedícióról így is sokan tudtak.

– De nem sejtik, merre indultunk és hol keressük a torokák legendás látogatóinak nyomát – vágott vissza Luis. – Ha innen rádióznánk, bármelyik amatőr bemérhetné a helyet, nem is szólva más szervekről.

Hogy ez miért lenne baj, nem részletezte. Azt sem, miféle "más szervekre" céloz? Val vállat vont. Manuelt a dolog egyáltalán nem érdekelte. Cross még várt, Luis folytatja-e? És mivel vezetőjük elhallgatott, a férfi csak ennyit mondott:

– Gyerünk tovább. Ki megy elsőnek, ezt kell eldönteni. Van önként jelentkező?

– Van – mondta Manuel, az indián. Senki sem tiltakozott. Neki van a legtöbb joga, hogy ősei ösvényét tapossa. Akkor is, ha az ösvénynek ezt a részét már nem a toroka indiánok építették. Itt náluk sokkal hatalmasabb, de nagyon is idegen erő tevékenykedett, és erről ők is hamarosan meggyőződhettek.

– Mi van a műholdas megfigyeléssel?

– A katonai vezetés nem adta meg az engedélyt.

– És a képviselőnk? Hogyan lobbizott?

– Úgy látszik, rosszul. Vagy – ami még valószínűbb – önmagánál is nagyobb erőkkel találkozott. A hadvezetés amúgy is ritkán ad engedélyt arra, hogy kívülállók igénybe vegyék a kém műholdjaikat.

– De mi nem igazán vagyunk kívülállók!

– A szóba jöhető műholdak véletlenül éppen a haditengerészet ellenőrzése alatt állnak. Legalábbis az a három, amelyik Közép-Amerika fölött halad el. Az egyik meteorológiai adatokat és képeket sugároz csupán, igaz, infrával figyel éjszaka is. Marad hát kettő, de Winton admirális kategorikusan nemet mondott nekünk.

– Ezt megjegyezzük magunknak. Az admirálishoz lesz még néhány keresetlen szavunk.

– De majd csak később, a műholdas képekre pedig most volna szükségünk... Tulajdonképpen elég lenne néhány perc, hogy bemérhessük a kapott jeleket. Az ottani térképek eléggé megbízhatatlanok, nagy a tévedés kockázata. Akár tíz-tizenöt kilométeres eltérés is lehetséges, ami pedig eleve félrevinné az akciót, uram.

Újabb sziklafal állta útjukat. Manuel magabiztosan közeledett, hisz tudta: kell itt átjárónak lennie. Olyan magasan voltak már, hogy hűvös volt a levegő és kevés gyom nőtt a talajon. A valaha kitaposott, talán gépekkel faragott sziklaösvényen sok száz éve nem termett semmilyen természetes akadály. Kavicsok csikordultak bakancsaik alatt. Nóra fázósan összehúzta zubbonyát. Cross ideges lett, feszültsége nőttön-nőtt. Val és Luis már megnyugodtak; sejtették, elérték a célt, tehát inkább a kíváncsiság, a várakozás feszült bennük.

Itt viszont egy nagy kőtömb állta útjukat. Valami változás azért csak történt az idők során. A nagy kő nem régen zuhanhatott le a falról, egyenesen bele a résbe. Tán fél évszázada történt, az akkori nagy földrengés idején, futott át Luis fején a gondolat. Manuel látta, ezen át kell mászni, elmozdítani lehetetlen. Felkapaszkodott rá, a keskeny Kürtőből kötelet dobott társainak. Elsőnek a lányt segítették fel, majd a férfiak is követték.

Sas körözött a távolban, szinte felülről láttak le rá. A hegyek közelebb barnák voltak, kopár földjükön sok szürke sziklafolt ütközött ki. A messzeségben mind kékebb hegycsúcsok magasodtak, majd ködbe veszett a látvány. Állandóan fújt a szél.

Az omlás másik szélén óvatosan mentek alá, és föléjük borult a sziklafal.

– Ez egy barlang – jegyezte meg Val, fölöslegesen. Még elég fény szűrődött be. Előttük kisebb hegy magasodott, volt tán kétszáz méter, és véget ért. Szinte a felhőkben, de azok most nem úsztak fölöttük.

Az út lej tett. Két nagyméretű zseblámpa fényénél haladtak tovább. Nem voltak lépcsők, a barlang azonban keskeny folyosó lett, egy ember is alig fért el.

– A falakat megmunkálták valamilyen eszközzel – jegyezte meg Luis. – Lecsiszolták, de csak durván.

– Szélesítették, hogy elférjenek. És itt például fentről levágtak egy belógó követ.

Nórának is le kellett hajolnia, mert alacsony volt a járat.

– Ha a saját méretükhöz szabták, alacsonyabbak nálunk – így Cross.

– Akkoriban a torokák is alacsonyabbak voltak – így Manuel. – Azok a régi szertartási ruhák, amiket megőriztek az öregek, mind sokkal kisebb embereknek való, mint például én. Egyik sem menne rám.

Hallgatagon törtettek tovább. Néhol eléggé meredeken mentek lefelé, de már a hegy gyomrában voltak. A hőmérséklet kicsit emelkedett. Nóra félelmetes árnyakat látott siklani a falakon. A saját árnyékuk volt itt-ott, mintha ősidők óta lapult volna a sötét sarokban, hogy érkezésükre előugorjon és testükhöz tapadjon... Megrázkódott. A többiekre sem tett jó hatást ez a vándorlás.

– Folyton lefelé! Mintha a pokolba tartanánk – fakadt ki Cross.

– Az sincs kizárva – Luis tréfálni próbált, de szava üresen, tompán koppant, senki sem válaszolt. Manuel kezében volt az egyik lámpa. A fénykévét maga elé vetette, aztán fel, nehogy beüsse a fejét. Már görnyedten haladt. A folyosó el-elfordult, aztán váratlanul...

Véget ért. Egy teremben találták magukat. A lámpafények ide-oda szaladgáltak a falakon, padlón, mennyezeten. Jókora terem volt ez, legalább tizenöt méter széles és vagy kétszer olyan hosszú. A mennyezet természetes maradt, szabálytalanul lógtak le róla a kidudorodó kövek, ehhez láthatóan nem nyúltak az "istenek". A padlót viszont egyenesre gyalulták.

– Mintha fényt látnék – így Manuel. – Val, oltsa el a lámpát!

A sötétben torkukban dobogott a szívük. Egy percig vaksin pislogtak, aztán rájöttek, az indiánnak igaza van. Az egyik sarok felől mintha halványszürke, mozdulatlan fény szivárgott volna a barlangba. Lábaik arra indultak.

Egy kis nyíláson át másik terembe léphettek. És itt, a fejük fölött világosság támadt... Természetes fény esett be.

– Rúdban vagyunk – mondta ki Luis az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Majdnem függőleges, kerek nyílás – így Cross. Val nyelt egyet:

– Ez lehet a Nagy Kürtő!

– A rejtélyes "cső" a mítoszból – Nóra Luis karját fogta, markolta. A férfit elöntötte a boldogság.

– Akkor hát igaz...! Minden szó igaz, amit a torokák mesélnek!

Manuel lassan a kör közepére ment és felnézett. Legalább száz méterrel magasabban érhetett véget a Kürtő. Innen nézve kicsiny volt az a fehér-kék nyílás, így lát ki a béka a kút fenekéről is, futott át a fején.

A többiek semmit sem vettek észre. Csak az indián ősi ösztöne jelezte a veszélyt. Manuel nem hallott, nem látott semmit – mégis valami azt súgta, ugorjon félre. Izmos teste akár a tigrisé vágódott oldalra, elkapta a falat, hozzálapult...

Nem történt semmi. Manuel zavartan nézett maga elé, megrázta a fejét.

– Mintha... mintha valami közeledett volna felém. Nem is tudom, hogyan mondjam el. Nincs rá szavam – nyögte. Kicsit szégyellte is magát. Mi volt ez? Hiszen ő semmitől sem szokott megijedni!

– Nem félelem, hanem óvatosság – segítette Nóra és az indián hálás volt neki. Sötét szeme a félhomályban rávillant a lányra. Leona, Leonóra, gondolta némán. Milyen okos és megértő kifejezés ül az arcán. És az sem baj, hogy alacsony, Manuelnek válláig sem ér. Aztán a férfi elkapta a tekintetét. Luis is a barátja volt. Tehát Nóra is, és semmi egyéb.

– Ugyan már! Nem történt semmi! – így Cross, de nem mozdult.

– Lépjen be középre, aztán majd meglátjuk – javasolta Val és ravasz tekintetében valami megcsillant. Rosszat akart társának...? Nóra mintha ilyesmit érzett volna. Cross Luisra nézett. Manuel felkapcsolta lámpáját, Cross White mélyet lélegzett, mint mindig, ha valami fontos döntés előtt állt. Aztán lassan, nagyon lassan kisétált a halvány fénykörbe. Megállt a kerek folt kellős közepén, és várt.

A többiek is vártak. Először semmi sem történt. Luis éppen szólni akart: "és mi lesz, ha megnyílik ott a padló és örökre elnyeli Crosst?"

Most mindnyájan éreztek valamit. Mintha hűvös szellő futott volna át rajtuk. Nem, nem igazi szél. Hidegség lehelete, akárha a falakból jött volna, láthatatlan forrásból és ismeretlen okból. Az emberek összerázkódtak, mindenki helyet változtatott. Elsősorban éppen Cross menekült ki középről. A padló nem mozdult, a falak sem. Vagy mégis...?

– Ide! – kiáltotta Manuel. A fal egy helyen keskeny résnyire nyílott. Nóra logikusan gondolkozott: Manuel nem állt elégséges ideig a fentről beeső fénykör közepén. De Cross kitartóbb, vagy bátrabb, netán türelmesebb volt – és akkor elindult egy folyamat. Mielőtt bementek volna a sötéten ásító nyílásba, Luis megjegyezte:

– Micsoda energia lehet az, amely hatszázvalahány év után is működik? Milyen berendezés tolta szét a falat?

Cross közelről figyelte a sziklákat:

– Valami sín van itt alul, és még csak nem is rozsdás. Mintha nemrégen használták volna. Ezen gördült el egy vékony fal. Álcázták a nyílást.

Manuel bólintott. Már semmi sem lephette meg, hitte. Az "istenek" keze nyomát látják, és ősei nem hazudtak. A toroka mítosz minden szava valóság. Minden...?

Lassan, félve sorjáztak be a nyílásba. Luis talált a sarokban egy leesett, emberfej nagyságú követ, azzal kitámasztotta a sínen mozgó álcafalat. Nehogy bezáruljon mögöttük.

Nóra szeme körbeszaladt. Itt nem voltak fények. Árnyék borult mindenre, homály fedte a tárgyakat. Igen, a tárgyakat...

Négy szekrényhez hasonló fekete fémtárgy állt körben a falak mellett. Kábelek kígyóztak belőlük, és eltűntek a sziklafalban. Manuel óvatosan ment közelebb, megérintette az egyiket. Luis már-már rákiáltott volna, vigyázzon, hiszen az érintés halálos is lehet...

– Nagyon hidegek – így Manuel –, de mást nem érzek.

– Van valahol ajtó vagy más nyílás? – Val közelebb merészkedett, de csak nézte a "szekrényeket". Cross is odament az egyikhez. A kábelek kivezető nyílásait leforrasztották, bezárták az "istenek".

– Nincs kétség, földönkívüliek voltak. Ezek a berendezések nem készülhettek itt a Földön a tizenharmadik században – állapította meg Luis. Ezzel senkit sem lepett meg. Nóra összefoglalta az eseményeket:

– Tehát megtaláltuk a Nagy Kürtőt, a csövet a sziklában, de még nem ismerjük a rendeltetését. Ha valaki beáll a Kürtőbe, megnyílik az álcázott bejárat az... az...

– Energiaterembe – segített Cross. – Ezek a szerkezetek alighanem, hatalmas energiát tárolnak. Amely az idő múlásával nem veszik el.

– Hétszáz év nagy idő – így Val, és érződött, vitatkozni akar társával. – Lehet, hogy már alig-alig pislákol bennük valami?

– Újrafeltöltésről is szó lehet – replikázott Cross és arca elvörösödött. Idegesítette, ha ellent mondtak neki olyan területen, ahol otthon érezte magát. Val ezt azonnal észrevette és még "rátett egy lapáttal".

– Azt hittem, maga is néprajzos vagy régész. Mi ez a hirtelen műszaki érdeklődés?

Cross csak fújt, szemlátomást mondott volna valamit, de lenyelte. Val ezt előre tudta és vigyorgott. Nórának olyan érzése támadt, a két férfiban van valami egymás elleni feszültség. Ez nem sok jót jósolt. Luis is erre gondolhatott, mert közéjük lépett:

– Uraim! Erre most nincs idő. Fontosabb dolgunk is van, mint vitatkozni.

Cross még egy megsemmisítőnek hitt pillantást vetett Valra, aztán elfordult:

– Igaza van, Luis. Tehát találtunk egy energiaforrást, de nem tudjuk, mi célt szolgál. Aminthogy fogalmunk sincs, mire való ez az egész szerkezet, és hogyan lehetne irányítani?

Manuel újra körbeszaglászott. Fülét az egyik vasszekrényre tapasztotta. Úgy tűnt, hall valamit – vagy mégsem? Val közben komolyra váltott:

– Az sincs kizárva, hogy ezek a szerkezetek gravitációs energiával táplálkoznak. Magukba gyűjtik és sűrítik azt az erőt, amit a legközelebbi nagy gravitációs test, maga a Föld sugároz ki magából szüntelenül, így bármikor van szükség energiára, az itt rendelkezésre áll, talán fölös mennyiségben is. Hiszen gondolniuk kellett tartalékokra is, ha egyszer-egyszer nagyobb ütemű felhasználás következne be.

Ez olyan hivatalosan és tudományosan hangzott, hogy Nóra csak a homlokát ráncolta. Luis is felkapta a fejét. De belátta, nincs miért csodálkoznia.

Végtére is Val ért a technikához, egy műszaki lapnál dolgozik. Ezt mondta indulás előtt.

Cross az egyik kábelt próbálta követni, de falba ütközött. Ez végül is igazi fal volt, mozdíthatatlan sok mázsa szikla. A lámpafénynél sem talált rajta rést.

– A kábelek valószínűleg egy másik sziklabarlangba mennek – jelentette. – Ott lehet az a szerkezet, amelyikbe az energiát táplálják.

– Kik? – kérdezte Luis, provokálóan. Cross vállat vont. Ez igazán nem az ő dolga. Manuel sötét arcán kelletlen fintor szaladt át:

– Hát nem mindegy most...? Itt vagyunk, bebizonyítottuk, hogy létezik a Nagy Kürtő, hogy igaz az egész mítosz.

– Még nem bizonyítottunk be semmit – Luis komoran rázta a fejét. Mint nemegyszer, most is Nóra folytatta társa gondolatát:

– Hová lettek az idegenek? Mi lett a toroka lányokkal és fiúkkal, akiket állítólag magukkal vittek...? És hová?

A szó jajkiáltás volt.

– És mi volt az a hegyet mozgató dübörgés? Valóban űrhajó, vagy...? – a lány körülnézett. Manuel a lámpafényben ismét meglátta az arcát. Nóra most nagyon szép volt. Pisze orra, csillogó szeme... Manuel nyelt egyet és hallgatott.

Val már nem figyelt rájuk. Kétszer is körbejárta a helyiséget, majd visszament a Kürtő alá. Előbb vagy utóbb mindenki követte. Mintha féltek volna egyedül maradni.

A fentről beszivárgó fény – bár nagyon gyenge volt – mégis azt jelentette: ott a külvilág! Nyomasztó volt a százméteres sziklaréteg alatt várakozni. Ugyanakkor a felfedezés izgalma sem múlott el. Cross csak azt mondta: derékmagasságban a sziklákon mintha körbe-körbe látna egy csíkot. De amikor több lámpát gyújtottak és odavilágítottak, egészen apró lyukakat fedeztek fel minden irányban. Val töprengett, és hallgatott.

Manuel kilépett középre. Az a különös érzés hamar hatalmába kerítette. Valami sistergés közeledett. Az indián egy hatalmas ugrással a kör szélén termett, a falnál. Ugyanoda menekültek a többiek is.

A falakból kékes csíkok csaptak ki. Fény volt az, ártalmatlan fény! Mindenfelől érkeztek a sugarak, nőttek ki a falból, és mind a Kürtő közepe felé tartott. Derékmagasságban, mint a kis lyukak a sziklában – és ez nem volt véletlen.

– A lyukakból áradnak a sugarak – így Luis elbűvölten. Gyönyörű volt az a kék szín. Élettel teli, ragyogó, egyszerre világos és sötétkék, akár a tenger vagy az égbolt odalent délen.

– Koherens fénysugár, valószínűleg lézer. De nem nagy energiájú, mert akkor minden egyes sugár elégetné szemközt a sziklafalat – állapította meg Val. Nóra szerette volna kinyújtani a kezét, hogy belenyúljon, de...

Váratlanul belobbant a kék tűz! Erre nem számítottak. A kicsiny sugarakból egyetlen pillanat alatt előbb vaskos, vízszintesen előreröpülő lángok, majd összefolyó tűzréteg lett!

Oldalról nézték, mi folyik a Kürtő alatt. Hamar megértették, ez így nem veszélyes. A tűz csak a Kürtő alatt lüktetett. Mellette az emberek nyugodtan elfértek. A tűznek nem volt heve, semmilyen meleget nem éreztek. A fény összefüggő lett, vízszintesen terjedt szét, afféle tányér volt. Ráláthattak fentről is – de nem sokáig. A figyelő emberek szeme láttára telítődött a Kürtő alja ezzel a lobogó, izgő-mozgó fénnyel...

A férfi sem tudta elvenni tekintetét a fényözönről. Leoltották a zseblámpákat. Már mindent betöltött a kék világosság, kísértetiessé varázsolva az arcukat.

Cross hallgatott. Manuel lassan hátrált. Aztán becsúszott a nyíláson a szomszédos helyiségbe. Ha azt hitte, lát valamit a "szekrények" körül, bármilyen változást – csalódnia kellett.

– Csak nem azt akarod... ezzel mondani... – kezdte Luis. Nóra alig tudott szólni:

– Nem tudom, drágám, de hát ott is... ilyen fényfal mögé léptek be, és akkor... elmentek valahová.

Manuel visszajött. Hangja ércesen zendült:

– "És megnyíltak a csillagok, ők pedig elmentek vala az ismeretlen egekbe..."

A mítoszt idézte. Val megrázkódott. Luis közelebb lépett a kék tűzhöz. Félve nyújtotta a kezét. Cross visszarántotta:

– Várjon! Hiszen nem tudhatjuk, mit kockáztatunk! Lehet, a fényréteg másik oldalán hatalmas energia szabadul fel. Elveszítheti a karját is, ha belenyúl. Vagy ki tudja, mi történhet?

Luis engedett, de valahogyan meg kellett győződnie a dologról. Egy tartalék zseblámpaelemet vett elő a zsebéből. Tapasztalt őserdő- és barlangkutatóként mindig volt nála ilyen, vízhatlan nejlonba csomagolva. Alulról dobta fel, a kék lángok közé...

Feszülten vártak – de az elem nem esett vissza. Nyomtalanul eltűnt abban a pillanatban, amikor alulról berepült a fénysugarak közé. A szikla mögül zúgást hallottak – valamilyen berendezések lehettek ott, ahogyan előbb is sejtették. Aztán hirtelen csönd lett, a lángok visszaugrottak a falba. A sötétségben még káprázott a szemük, pedig homály borult a Kürtőre. Manuel felnézett. Az a kis kék kör... Igen, ott az égbolt, ott az igazi világ. Amely nem olyan fenyegető és ismeretlen, mint ez. Ahol még a vad őserdő sem rejteget annyi vészes titkot, mint ez a sziklabörtön.

Lassan hátráltak ki a Kürtő alól. Úgy érezték, valami kialudt bennük is, amikor eltűntek a kék lángok – de helyette másik tűz gyúlott lelkűkben. Fura vágy terjengett, amely lassan kíváncsi akarattá változott. Ha itt van ez a rejtélyes erő... a Kürtő, amely azt sugallja, hogy oda felfelé lehetne...

Cross ment az élen. Amikor ismét a sötét folyosón voltak, Luishoz fordult:

– Mit akar tenni, Luis?

– Még nem tudom. Tulajdonképpen itt vagyunk, ahová eljutni akartunk. Elértünk valamit!

– De nem oldottunk meg semmit.

– Ez is igaz. Ha csak azt nem számítjuk eredménynek, hogy felleltük a mítosz színhelyét, és igazoltuk azt.

Manuel leguggolt. Lámpáját a földre tette, fénykévével fölfelé. Az arca eltűnt a homályban:

– Nos, mit tesztek, fehér emberek? Hazarohantok a városba és sajtótájékoztatót hívtok össze? Idecsődítitek a tévéseket, újságírókat...?

– Azt ne!

– Nem!

Egyszerre szólt Val és Cross. Kis késéssel Nóra is, de bizonytalanul. Nem voltak érvei, csak érzései:

– Olyan furcsa lenne... ha idegenek jönnének ide, és mindent összetapogatnának. Látványosság lenne a barlangból, a Kürtőből. És persze mindenből, ami itt van mellette, körülötte. Kempingtábor, motel épülne, jönnének az emléktárgy-árusok, a pénzváltók...? Lenne lacikonyha, büfé, cukorka- és Cola-árusítás? Ez voltaképpen... ne nevessenek ki, de... ez szent hely.

Manuel behunyta a szemét. Leona, Leonóra... Most nem akarta látni a többieket. Senkit sem. Időutazó lett, hirtelen visszarepült képzeletben a tizenharmadik századba. A fényesruhás idegenek ide terelték a toroka fiatalokat. Akik biztosan féltek. Nem tudhatták, milyen sors vár rájuk... Manuel szerette volna odaképzelni magát valamelyik fiú helyébe, de nem sikerült. Túlságosan is itt volt, most volt.

– Szent hely, ez túlzás – Luis most nem fogta élettársa pártját. – Az viszont biztos, hogy egy idegen technika itt hagyott eszközeit találtuk meg, és ez... nagyon érdekelhet bizonyos... hm... intézményeket.

A szó elhangzott és nagy lett a csönd. Cross sóhajtott. Val szívesen megkérdezte volna, "mire is céloz, kedves Luis", de érezte, idétlen lenne. Hiszen mindnyájan tudták. Manuel komoran bámult maga elé. A Nóra által festett kép neki sem volt ínyére. Pedig hát... szépen kereshetne vele, élete végéig lenne mit a tejbe aprítani. "Sokdisznós gazda lenne", ahogyan a torokák mondták már jóval később, amikor megismerték ezt az európai állatfajtát is. Elég lenne csak annyit mondani a turistáknak, az utazási irodáknak, hogy ő is ott volt, amikor az expedíció felfedezte a Nagy Kürtőt. Sőt lódíthatná, hogy egyenesen ő vezette oda a felfedezőket. És máris rábíznák a csoportok vezetését. A hegy környéke pontosan olyanná válna, amilyennek Nóra és nyilván a többiek is látják. Akár egy lázálom; lent a völgyben eldobott üdítős dobozok, sátrak, lakókocsik. Hirtelen épített szükség-repülőtér a kiszáradt vízmosásban, ciszternaautók hozzák a vizet a gyorsan felépített motelekbe. Utazási irodák harsogják hirdetéseiket a tévékben, rádiókban, és... Mi lehet ezután? Tömegek másznak fel mindennap az ösvényen – azon az ösvényen! –, és tátják a szájukat a Kürtő alatt. Sokan fel sem fogják majd, hogy amit látnak, kezdve az egyenesre faragott sziklafalaktól a rejtélyes berendezésig, bizony nem földi civilizáció műve...

– Berobbantják majd a falat, hogy rájöjjenek, mit rejt a másik helyiség – jósolta Luis borúsan. – Tudjátok, ahol feltehetően az akkumulátorok vagy energiatermelő berendezések vannak.

– Talán még le is szerelik őket – tette hozzá Nóra.

– Elsőnek úgysem turisták érkeznének ide.

– Meg nem is tudósok...

– ...hanem kommandósok. Naná...!

– Mindent feltúrnának. Mire ide engednék a néprajzosokat és másokat, nem is szólva az újságírókról...

– ...alig maradna valami. A kék tűz sem működne, aztán az egészet nevetségessé tennék.

– Még az sincs kizárva, hogy egy év múlva nagy világcsalásnak minősítenék és lejáratnák nemcsak a felfedezést, de minket, a felfedezőket is – tette hozzá Luis.

Manuel a fejét rázta:

– Tudjátok ti is, milyen a fehérek világa. Akkor hát nem kéne megvárni, míg ez történik.

– Mit tegyünk? – Cross az indián felé fordult és nagyon komoly volt a hangja. Mintha ettől tenné függővé, mi lesz velük? A toroka sötét arca még egy árnyalattal feketébb lett. A sziklafalak között most nagy volt a csönd. Nem zúghatott a szél, semmi sem mozdult. Ebben a hangulatban még inkább érezték, milyen fontos pillanathoz jutottak el. Ugyanakkor tanácstalanok is voltak.

– Éntőlem várja a választ? – kérdezte az indián óvatosan.

– Bármelyikünknek lehetnek elfogadható ötletei – Cross megnedvesítette ajkát. Őt sem hagyta hidegen, amit láttak. Luis még mindig a Kürtőt bámulta. Megcsapta a hely különleges szelleme. Talán a többiek is érezték, de ő biztosan másképpen. Mindegyiküknél régebben foglalkozott az ősökkel. A régi emberekkel, akik annyi nyomot hagytak nekünk. Nem is mindig tudjuk ezeket értékelni, vagy helyesen magyarázni. No és ha az ősök nyomai összefonódnak egy réges-régen itt járt idegen civilizáció nyomaival...? Van-e ennél izgalmasabb, fontosabb dolog? Ez lehetne az igazi világszenzáció, és nem csak pár napra. Ám talán akad ennél fontosabb dolog is...

– Még nem adhatjuk ki az információt a világnak – döntött Luis. Senki sem ellenkezett, de a feszültség már a levegőben lógott...

...és ott is maradt. Visszavonultak, tábortüzet gyújtottak az ösvény egy szélesebb részén. A kövek közti réseken hol innen, hol onnan fújt be egy kis szél. De meglepően csöndes volt az idő ebben a magasságban. A természet hallgatott. Ünnepélyesen, vagy riadtan...?

Fa híján nem sokáig égett a tűz – az a pár vékony ágacska hamar elfogyott. Összebújtak, egymás vállát kellett érezniök, ahogyan vastag pulóverekbe és pokrócokba burkolóztak. Erőt adott a többiek jelenléte. Nem vagy egyedül sugallta mindegyiküknek.

– Ha úgy döntünk, hogy még... egyelőre... hallgatunk, akkor azonkívül mit fogunk tenni? – tette fel végül Val a kérdést. Cross nem nézett a többiekre, maga előtt bámulta a köves földet. A gyér fényben szinte csak a sziklák világítottak. Mintha napközben magukba szívták volna a fényt, és most halványan árasztanák.

– Nem tudom – ismerte el az újságíró. Nóra megkockáztatta:

– Valamiféle... kísérletet végezhetnénk. Fel kell fedeznünk, mi ez itt, hogyan működik?

– Veszélyes lehet – óvta őt, őket Luis. Manuel szokása szerint eddig nem szólt, ám végre kinyilatkoztatta:

– Gondoljatok azokra a toroka fiatalokra, akiket az idegenek bevezettek a hegybe, a barlangba, és soha többé nem látta őket senki.

– Talán... talán csak olyan mitológiai túlzás – kockáztatta meg Nóra, de nagyon bizonytalan hangon. Ő is tudta jól, hogy...

– Éppen itt a bizonyíték, hogy a mítosz minden szava tömény valóság volt – Cross rendreutasító és realista volt. – Tehát valóban érdemes elgondolkozni azon, nem túl veszélyes-e egyáltalán itt lenni? Lehet, számunkra ennek az éjszakának sohasem szakad vége?

– Nagyon kérem, ne keltsen pánikot! – Val majdhogynem rendre utasította társát. Cross azonban nem hagyta magát:

– Miért ne gondolhatnánk erre is? A képlet olyan egyszerű, hogy csodálkozom, miért nem gondoltak rá? Igaza van Manuelnek. Két fontos pontja van a történetnek, amelyekről eddig nem is beszéltünk igazán. Az egyik: hová lettek az idegenek? A másik: hová lettek a toroka fiatalok? Az az egy vagy két tucatnyi férfi és nő? Akiknek ugyan a pontos számát nem ismerjük, de a sorsa éppen eléggé homályos ahhoz, hogy érdemes legyen töprengeni rajta.

Luis nagyot sóhajtott. A sötétben már alig látták egymás arcát. Kísérteties volt ez az éjszaka itt fent a hegyen. Borzongató és felemelő egyben. Ijesztő és csodálatos. Hiszen itt a jövő nyílott meg előttük! De milyen jövő...?

– Az idegenek elmentek, vissza az űrbe – így Luis. – Én gondolkoztam ezen. Nem kétséges, hogy a fiatal torokákat vagy feláldozták valamiféle véráldozatként, és akkor itt nyugszanak valahol a barlangrendszerben, vagy...

– Magukkal vitték őket – bólintott Manuel.

– Mindenképpen elmentek, itt évszázadok óta nincs senki. A mítoszban is említik, hogy soha többé nem jelentkeztek az idegenek.

– Attól még megjöhettek.

– De az indiánok hallották volna azt a jellegzetes, nagy zajt...

– Már nem, mert ha a tizenhetedik század után jöttek, akkor senki sem lakott itt. Hallottátok, a torokák elköltöztek, amikor kiszáradtak a folyók.

Cross a fejét ingatta:

– Figyeljenek, emberek. Nem ugyanarról beszélünk. Én folyton a mítoszbeli eseményről, szinte egyetlen óra történéseiről akarok beszélni. Az utolsó óráról, amit az idegenek itt töltöttek... Mi lett velük, és mi lett a "vendégeikkel"? Ha elmentek, hogyan mentek el?

Nóra már régóta ki akarta mondani, de eddig hiányzott a bátorsága. Most végre megemberelte magát:

– Ha ez egy Csillagkapu... akkor világos, hogy nem volt szükségük űrhajóra. Másképpen utaznak a kozmoszban!

– Ostobaság! – Val legyintett. – Űrhajó nélkül hogyan lehetne?

– Ők tudják.

– Sokkal többet is tudhatnak és többre képesek, mint az emberek...

– Nyilvánvaló, mit kell ezen csodálkozni? Régebben kutatják az űrt, mint mi.

A vita fellángolt, aztán lecsillapult. Cross legyintett:

– Amire Leona kisasszony hivatkozik, az csak egy legenda. Valószínűleg kitalálták az egészet. Semmi alapja!

– Honnan tudja? És ha mégis igaz a legenda?

Nóra mondata csöndet csinált. A férfiak szótlanul bámultak maguk elé. Aztán Val felsóhajtott:

– Ez azt jelentené, kisasszony... hogy tulajdonképpen ez a Csillagkapu...

– Igen, uram. Szerintem ma is működik mondta a lány, és soha nem volt olyan biztos a dolgában, mint ezúttal.

Egyikük sem mondta ki. A gondolat beléjük fészkelte magát, érlelődött. Újabb és újabb merész gondolatfiókákat keltett ki. Elágazások indultak szét az agyakban, más tervek is születtek. És persze félelmet is keltettek, aggódást, borúlátást.

Val nyugodt volt. Tudta, mit akar, és erősen remélte, el is fogja érni. Luis kétségek között hányódott, és úgy döntött, ezt el is mondja valakinek. Manuel csak megjátszotta a szokásos "indián nyugalmat" – ezúttal bizony maga is tisztában volt vele, milyen fontos dologról van szó. Talán életről és halálról...? A köztük lévő mezsgye – tanították a torokák ősei nagyon is keskeny. Olykor észrevehetetlen, és amikor mégis észrevennéd, már rég késő van.

Nóra magába merült. Ha kimondta, amit kimondott, azzal többet is közölt. Tisztában volt vele, hogy most tőle is várnak valamit de ő természetétől fogva húzódozott. A nyílt állásfoglalást nem szégyellte rádióműsorában kimondani, ott határozott volt és magabiztos. Itt, amikor kiderült, hogy talán az életükkel is játszanak – kicsit visszavonult lelke mélyére és csak azért "imádkozott", hogy ne kérdezzenek tőle többet. Főleg ne várjanak állásfoglalást. Pedig sejtette, végül úgyis szavazásra kerül a sor. Amikor elindultak, olyan ártalmatlannak látszott minden. A lelke mélyén nem is gondolta volna, hogy megtalálják a mítosz színhelyét és az ennyire valószerűnek bizonyul, sőt... Igazából Luis miatt jött el, őt nem akarta cserben hagyni. Kirándulnak egy jót az erdőben és a hegyekben – hitte eleinte. Amikor aztán közelebbről is megismerte a dzsungelt, már nem volt ilyen gondtalan. Ám még tegnap ilyenkor is csak egy jó kalandnak hitte, szerette volna hinni az útjukat. Most már más a véleménye.

Cross elégedetten dőlt hátra. A hálózsák meleg, az éjszaka friss, elvileg ő az őr, de már nem sokáig. Hamarosan leváltják. Kitől vagy mitől is kellene tartaniok itt a magasban? Csak egyetlen kis ösvényen jöhet ide ember vagy állat. De minden olyan kihalt. A pumák már kihaltak errefelé, más állat meg retteg az emberektől. Még a szagát sem bírják, hát kerülik. A férfi a sziklákat nézte. A homály megsűrűsödött, tán nemcsak a látvány, de az érzés is körbevette a lelkét. Hát itt van. Mindig a nagy felfedezésről ábrándozott. Most elérte, bár nem egyedül. Kétszeresen is meg kell osztania. Másokkal... A férfi magában töprengett. Vannak gondolatok, amit az ember sohasem oszthat meg másokkal. Ha már a tetteit, az örömeit, netán diadalait is osztania kell – legalább az a belső, titkos vágy maradjon csak az övé.

– Uram!

– Itt vagyok, történt valami?

– Jelentkezett az emberünk. Most adja a mérőjelet.

– Remek...! Hány perce?

– Már vagy három, bár említette eleinte, hogy kockázatos a dolog.

– Hány óra van...? Ja, igen, látom már. Az ottani idő szerint?

– Hajnali kettő. A műhold azonosította az adást és rögzítette a jel forrását. A számítógépes térképeken is megjelenik hamarosan az adathalmaz. Nincs kétség, a Sierra de Madero egyik nyúlványában találták meg. És az adatok már a birtokunkban vannak. Tíz méteres pontossággal.

– Mondott valamit arról is?

– Csak néhány szót, nem is mindent értettünk pontosan. De nincs kétség, hogy megtalálták azt, uram.

– Ez jó hír! Délben magam jelentem tovább. Egyelőre várjunk, hátha kapunk még valami hírt reggelig!

– Értem, uram. Azonnal szólok, ha lesz valami.

A hajnal szinte egyszerre ébresztette őket, szemüket csípte, agyukat frissítette. Nóra nagyot nyújtózott, Luis ott feküdt mellette, a két hálózsák összeért. Már kinőtt a férfi szakálla, a szeme a lányra mosolygott:

– Jó reggelt, kedves.

– Jó reggelt – Nóra egy pillanatra odabújt hozzá, igaz, csak így a ruhák és hálózsákok rétegein át. Ám így is érezte a férfiból sugárzó meleget. A pillanat megnyúlott. A lány behunyta a szemét. Most csak ez volt a fontos, semmi más. Luis nagyon jól tudta: mi jár a fejében – hisz egyikük sem gondolt másra, mióta az ébredés ismét felrántotta a gondolatzsilipeket a fejükben.

– Nagy nap ez – súgta hát a férfi. Nóra bólogatott, de még nem nyitotta ki a szemét. Mintha ezzel is késleltetné a nap kezdetét.

Pedig az már elkezdődött. Val komoly képpel kelt fel. Manuel már az egyik kövön ült, nézte a környéket. És Nórát is látta, amint odahúzódott Luishoz. Manuel nem szólt, bár a tekintetét nem tudta elszakítani a látványtól. Luis a barátja, és tulajdonképpen Nóra is az. Persze, másképpen. Elfordult végre.

Cross talált egy rést a sziklák között, kinézett. Odalent a völgy meseszép volt – hajnali ködös párák lebegtek lassan ritkuló kékes foltokban. Mintha fordított felhők lettek volna – nem az ég, hanem a föld vonzotta őket. A kopár tájat még kopárabb hegyek övezték, a látvány mégis magával ragadta őt. Aztán észrevette, hogy mindenki felkel, mozogni kezd, hát ő is odajött közéjük:

– Jó reggelt! Tanácskozunk?

– Éhgyomorra? – kérdezte Val kicsit feleslegesen. Mintha nagyon is idegesítené ez a Cross a maga tudálékos nyüzsgésével. Cross nem nézett rá, megvetését némán fejezte ki. Manuel nem csodálkozott: ahol fehérek vannak, ott a viszály is azonnal felbukkan. Luis konzervdobozokat vett elő:

– Van itt sűrített tej, kávétabletta. Melegíteni nem tudunk, de hidegen is ízlik. Kinél van víz?

– Nálam – Nóra adott egy tele kulacsot. Manuel is körbepillantott. Nem, nincs itt veszély. A vidék csöndes, és senki sem jár erre. Senki sem tudja, hogy itt vannak.

Tizenöt perccel később – már mindnyájan ittak és haraptak is valamit – Luis elkezdte:

– Anélkül, hogy kimondtuk volna, felmerült az ötlet: induljunk el mi is a Csillagkapun keresztül. Azt hiszem, éppen eleget gondolkodtunk ezen. Többen forgolódtak itt éjszaka, és keveset aludtunk.

Hallgattak, hát így folytatta:

– Választhatunk. Vagy hazamegyünk és útközben meggondoljuk, mit fogunk tenni. Feltehetően így vagy úgy napvilágra kerülne a felfedezésünk lényege és a Csillagkaput megszállnák az érdeklődők, a kormányszervek, a médiák... A másik megoldás az, hogy eltoljuk időben ezt az eseményt. Először mi magunk próbáljuk ki a Kürtőt – ha ugyan működik –, és ha visszajöttünk, még mindig dönthetünk, mit tegyünk.

– Ha visszajövünk – jegyezte meg Manuel a maga szokásos lakonikus módján. Megint töprenghettek volna, de ezen már túl voltak. Val legyintett:

– Ha féltenénk az életünket, ide sem indulunk el.

– Azért ez nem ugyanaz – ellenkezett Cross. – Itt csak ismert veszélyekkel találkozhattunk. Csörgőkígyó, sárgaláz, zuhanás egy szikláról és ilyesmi. Ott viszont... – felfelé mutatott volna, de keze csuklóból lefordult, határozatlanul. Luis felnézett. Az égbolt kék volt, fájóan gyönyörűen kék. Itthagyni mindezt, úgy, hogy éppen abba az égbe indulnak el...? Ha tényleg így lesz?

– Szavazzunk – mondta végül.

– És ha valaki nem akar menni, az is kénytelen lesz, mert a többség úgy dönt? – így Val. – Azt hiszem, ezt önkéntes alapon kellene szervezni. Végtére is lehet, hogy azonnal belehalunk. KI tudja, működik-e még a gépezet, és úgy működik-e, ahogyan kell? Elég, ha az évszázadok során csak egyetlen összetevőjének romlott egy kicsit a hatásfoka, és végünk.

– Vagy jobbik esetben eljutunk valahová, de kiderül, hogy nincs visszaút. Örökre ott ragadunk. Egy idegen világban – Nóra megrázkódott. Eldöntötte, azt fogja tenni, amit Luis.

Manuel magába merült. Mi vár itt rá...? Bejárhat Luis Sanchez tanár úr mellé az egyetemre és toroka nyelvet oktathat néhány mindenre elszánt helyi, vagy egzotikumra vágyó amerikai diáknak. És...? Közben elmegy az élet. Nórára nézett, és várt. A lány tekintete egy pillanatra végigsöpört a fiatalemberen is. Ahogy mindenkin. A lány azt latolgatta, ki fog végül is az indulás mellett szavazni?

Luis bólintott:

– Igaz, senkit sem lehet kényszeríteni. Én a magam részéről úgy döntöttem: megyek. A mítosz földi helyét megtaláltuk, de még nem tudjuk, mi lett az idegenek által elhurcolt toroka indiánokkal...? Tehát a kérdést csak félig ismertük meg.

Val Haylow nyurga teste kiegyenesedett. A férfi letette az üres bögrét, amit már eddig is csak gépiesen, gondolattalanul tartott ujjai között. A döntés nem volt nehéz, neki nem:

– Persze, hogy megyek, Luis, akkor is, ha csak ketten leszünk.

– Attól nem kell félni – így Nóra. Gyorsan, talán túl gyorsan is, mint aki attól fél, lekésik. – Én is megyek.

Mindnyájan sejtették, hogy ez nem az ő döntése volt. Luis nem nézett szerelmére, csak odanyúlt és megszorította a kezét. Manuel szívéről legördült egy kő. Nem kell választania a szó igazi értelmében. Őszintén és nyugodtan mondhatta hát:

– Veletek tartok.

Amikor mindenki Crossra nézett, a férfi kifakadt:

– Az ördögbe is...! Most mit néznek? Még habozom... Vagyis hát haboztam egy perccel ezelőtt is. De ha mind elmennek, én mit csináljak itt? Üljek a Nagy Kürtő alatt és várjam, hogy visszajönnek? És ha nem? Vagy ha csak tíz vagy harminc év múlva jönnek vissza? Ráadásul valamilyen időcsatornába vagy hurokba kerülnek, ahogyan a fantasztikus filmekben szokott lenni... Visszajönnek ugyanolyan fiatalon, ahogy elmentek, mert maguknak az egész kirándulás csak pár napot jelent, és én közben itt öregszem meg...? Vagy csak a csontvázamat találják a bejárat mellett?

Nem tudták, tréfál-e vagy komolyan gondolja, de a döntés így is világos volt.

– Szóval megyünk – mondta Luis és felállt.

– Mikor? – kérdezte Nóra, és rögtön megértette: fölöslegesen. Hiszen itt nem számítanak a napszakok. Jó lenne még egy kicsit ülni a sziklahasadék szélén, nézni odalent a kilométeres mélységben oszladozó kék párafelhőket, a távoli hegyeket. A földi tájat. "Érezni még, hogy itthon vagyunk..." De hát a Kürtőben mindig éjszaka van, majdnem éjszaka. A sötétséget csak az a felső nyíláson beeső gyér fény oszlatja el, de nem igazán.

– Hát akkor menjünk – mondta Val, felkapta hátizsákját, majd határozatlanul visszatette: Nevetséges, de... viszünk poggyászt is?

– Talán nem is nevetséges. Mindenre szükségünk lehet ott is, vagy talán még inkább, mint itt – érvelt Manuel. Luis is bólintott:

– Persze. Hiszen expedícióra indultunk, nem...? Azt pedig ott is folytatjuk.

Nóra vitte a holmiját. Az összetekert hálózsákot, a kulacsot, az alumíniumpoharát. Cross a hátizsákra csatolta pokrócát. Amikor felegyenesedett, már szándékosan nem nézett a hasadék felé. Nem akarta látni ezt a világot. Ne fájdítsa szívét a szép látvány. Ő így búcsúzott tőle.

Manuel volt az első. A Nagy Kürtő hidegen hallgatott. "Ha itt mentek el az őseim, nekem is ez az utam." A toroka vállára csatolta zsákját, ellenőrizte övén a tőrt, a hurkot. Bőrzubbonya tompán csillant, bakancsa alatt pár kavics csikordult.

Val felnézett. Kútban voltak ismét. Odafönt a kicsiny fehér fénykör homályosan ragyogott. A férfi sóhajtott.

Luis és Nóra egymás kezét fogták. Aztán, ki tudja miért, elengedték. Magukba szálltak. Még nem léptek be a Kürtő alá, amikor Cross is odaért. Fújtatott, vörös haja égnek állt. A férfiak egymásra néztek. Nóra csak Luisra. Az indián körülnézett, bemérte a távolságot a sziklafalaktól, hogy pontosan középen legyen. Máris érezte azt a fura bizsergést. Eszébe jutottak a mítosz szavai:

– "És megnyíltak a csillagok..."

Már mindnyájan ott álltak. Amikor kicsaptak a kék lángok, derékmagasságban, leültek. A fejük fölött áramlott a gáz – vagy talán nem is volt az gáz. Kékes fény ragyogott, közel az arcokhoz.

– Akkor hát...

– Menjünk.

– Isten segíts!

– Torokák istene, segíts.

– Majd odaát találkozunk, barátaim. Manuel felállt. Először a feje tűnt el a kék fényben. Akkor hallották meg a dübörgést. Remegtek a sziklafalak, lábuk alatt reszketett a talaj. Val nagyot nyelt. Ha ez mindennek a végét jelenti...? Nóra sápadtan meredt felfelé. Olyan közel van az a fény. Cross teste a sziklával együtt remegett.

Manuel próbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. Bizsergést érzett egész testében. Ahogyan emelkedett, kezét is kinyújtotta előre, fel! De lehet, ezt már csak képzelte. Mert amikor testének több mint a fele elmerült már a kék fényáradatban, többé semmit sem érzett.

Luis nem habozott. Látva, hogy Manuel felemelkedik – mint akit egy erő emel át pehelykönnyedén a fényakadályon – ő is megfeledkezett a félelemről. Most még Nórára sem gondolt. Elmúlott minden, ami idekötötte. Az emlékek is megszűntek létezni. Közelről látta a fényt, aztán behunyta a szemét. Mintha a víz alól emelkedne felfelé, szemhéján át is sejtette–látta a mindent betöltő kékséget...

Val felpattant. Nem bírta a bizonytalanságot, a várakozást. Minél előbb túl akart lenni mindenen. Valósággal felvetette magát a magasba és azonnal nyoma veszett.

Cross és Nóra maradtak utoljára. Még össze is néztek. A férfi tekintetéből Nóra biztatást érzett, így hát döntött. Különben is, hiszen már Luis is elment...! Mire várjon? Egy pillanatig habozott csak, aztán felállt, sőt ugrott... Még annyit érzett, hogy lebeg. Mintha valahol súlytalanul repülne, nem is tudta már, milyen irányban. A szemét nem nyithatta ki, semmilyen testrésze nem engedelmeskedett.

Cross sóhajtott. Hát ha ezt kell tenni, miért ne...? Egyszer él az ember. "Csak az nem mindegy, hogyan és meddig", tette hozzá a maga kesernyés módján. Nagyon szellemesnek hitte magát. És erősnek, aki lám, még ilyen pillanatban is megenged magának egy életbölcsességet. Akkor is, ha azt senki sem hallja... Aztán felállt, körülvette a semmi-érzés, lebegett és repült, repült...

Dübörgött a Sisal-hegy nyúlványa. Messze tájon nyugtalanul figyelték az állatok. Egy sas éppen leszállt egy szirtfokra, de most újra elszakadt a kőpadkától és körözött. Hegyi kecskék hegyezték fülüket. Kis ragadozók pislogtak rémülten, mások ide-oda futkostak. A talaj reszketett. Hatalmas erő hatott valahol a mélyben. Senki sem tudta, pontosan hol. Ember nem is tartózkodott arrafelé.

A hegyoldalakon apró kavicsok gördültek alá, minilavinák száguldottak. Néhol hajszálvékonyan repedt is egy szikla, de a hegy erős volt, és az is maradt.

Aztán ahogyan elkezdődött, úgy véget is ért a dörgés. A csönd ismét elterpeszkedett a hegyen. A táj csöndbe borult, csak a nap emelkedett mind magasabbra és ragyogó fénnyel öntötte el a Sierra de Madero csúcsait.

Az első helikopter délkeletről érkezett. Egy perc sem telt bele és felbukkant a harmadik. Rádiócsöndben jöttek, az éterből senki sem szerezhetett róluk tudomást. Némaságuk fenyegető volt. Amikor a kiálló sziklapárkányhoz közeledtek, a nyílásokon egyenruhások bukkantak ki. Köteleken ereszkedtek az ösvényre. Az egyik gép pilótája megkockáztatta a közelítést, sikerült kitennie utasát az egyik párkányra. Az onnan üggyel-bajjal mászott le, nem volt már túl fiatal.

– Ezredes úr!

– Halljam a jelentést, hadnagy!

– Azt hiszem, elkéstünk.

– Ezt hogy érti? Egyáltalán, ez az a hely?

– Igen, minden egyezik és a mérések is ezt mutatják. Megvan a barlang.

– Mit találtak? Tényleg ott a Kürtő?

– Igen, uram. Jöjjön, tekintse meg... A fiúk most kutatják át a közvetlen környéket... Hé, őrmester, mit találtak? Hozza ide!

– Egy táborhely maradványai között leltük. Poharak, konzervdobozok között.

– Ez a rádiótelefon, uram.

– Látom én is, hadnagy! Ne oktasson. A száma pedig egyezik azzal...

– ...amit az emberünk kapott. Ez az a készülék, uram.

– Világos. Tényleg elkéstünk, de... de nem baj. Ők már átmentek, és az emberünk így adta tudtunkra, hogy ő is elment. Hisz ellenkező esetben nem hagyta volna itt a készüléket.

– Tudta azt is, hogy hamarosan megjövünk. Ha úgy véli, uram, hogy nem döntött helyesen...

– Helyesen döntött, hadnagy! Ez volt a titkos parancsa. Ha mindnyájan átmennek, neki is mennie kellett. Különben hogyan tudnánk meg, mi is van odaát, hadnagy?

Luis felnyögött.

Tudatában volt annak, hogy felnyögött. Ijesztő volt, hogy tudatában ennek a nyögésnek nem volt előzménye. Mintha azelőtt a világ nem is létezett volna. Teremtő nyögés volt hát, valami újnak a kezdete. A férfi tudata lassan tisztult, de minden eszmélet ezzel a nyögéssel kezdődött.

Torkában kaparást érzett, nyelve száraz, akár a tapló. Hirtelen rászakadt a tudatosodás, és a vele járó félelem: mi történt? Hol van? Először nem emlékezett semmire. Álomnak tűnt minden, álomból ébredésnek. Ha kinyitná a szemét...

Megpróbálta, és ha nehezen is, de végre sikerült. Úgy pattantak fel szemhéjai, mintha odasültek volna. Fájt a szeme – pedig még nem is látott semmit. Sötétség vette körül.

Ösztöne azt parancsolta, először a végtagjait mozdítsa, így is tett és örült, hogy az izmok engedelmeskednek. Nem hallott semmit, de érezte, valahol fekszik, méghozzá a hasán. Szagot nem érzett. Letette az egyik tenyerét, és mintha homokot fogott volna. De amikor a másikkal is segített érzékelni, rájött, érdes, de kemény felület van a teste alatt.

Az időérzéke teljesen eltompult, kezdetben nem is érezte hiányát, hiszen azt sem tudta, mi az idő. Hogy az múlhat, és múlása hordoz is magában valamit. Aztán újabb homályos hiányérzete támadt, és az éppen ez volt. Amikor úgy sejtette, már elég sok idő telt el így a talajon, próbált felemelkedni.

Hányingere volt, sejtette, ez az "úttól" van. Bár fogalma sem volt, miképpen "utazott". És a többiek...? Hirtelen világosan belévillant a múlt. Az utolsó napok vagy órák... esetleg percek emléke? Mi történt Nórával és a többiekkel, és mennyi idő telhetett el azóta, hogy beálltak a Nagy Kürtőbe?

Végre sikerült valamit meglátnia. Mozgó fényfolt volt – később rájött, nem a folt mozgott. Ő tántorgott. A hányinger elmúlott elég gyorsan, de az egyensúly érzékével még baj volt. Kicsit tántorgott, mintha részeg lenne. Ilyen lehet az is, sejtette, hisz annak előtte soha nem ivott.

Ha azt hitte, zárt helyiségben van, tévedett. Amikor végre megállt és visszanyerte egyensúlyát, rájött, valami húzza a hátát. A hátizsákja. Végigtapogatta magát – a ruhája is rajta volt. Szakálla borzas, a haja szintén, és kissé remegett még a térde. Átfutott rajta a borzongás, amikor megértette: valami fennsíkféleségen áll. Szél kerekedett. Beszívta a levegőt. Volt valami mellékíze, kicsit más illata, mint otthon, de nem volt kellemetlen.

Valahonnan nagy kiterjedésű fény közeledett, egyszerre több irányból is. Mind világosabb lett. Ekkor látta meg Luis azt a másik testet. Odafutott.

Val akkor nyitotta ki a szemét. Ő a hátán feküdt, előbb tanácstalanul bámult Luisra és valamit mormogott érthetetlenül. Aztán felült:

–A pokolba... Azt hittem, meghaltam.

– Nincs kizárva, hogy nem élünk. És az is lehet, éppen ez a pokol – tréfált Luis, bár a torka összeszorult. Talán nem is tévedett?

– Luis! – hallotta Nóra hangját. A fény terjedt, a fennsíkon eloszlottak a fekete foltok. Egy ilyenben, most megvilágosodva ült Nóra és félve nézett körül. Amikor meglátta Luist, arca felragyogott...

Akár a környék!

A fennsík széle kirajzolódott. Kicsit zegzugos volt, talán sziklás. De ahol álltak, ott simára csiszolódott... vagy csiszolták? Nem tudták, csak sejtették, hogy valahol magasan lehetnek. Luis is ezért hitte, fennsíkon állnak.

Nóra Luisba kapaszkodott. Neki is hányingere volt, de elmúlott. Val botorkált feléjük, amikor meglátták Crosst. A talajon ült, hátizsákjában kutatott:

– Hogy az a... pedig ide tettem...

– Keres valamit? – kérdezte Val. A jelenet abszurd volt. Azt sem tudják, hol vannak, a világűr melyik pontján! És akkor ilyen nyugodtan, higgadtan beszélgetnek szóra sem érdemes témákról! Hát nem mindegy, mit keres Cross a hátizsákjában?

– Pedig ide tettem – folytatta amaz, majd lemondott az egészről. Lehet, akkor nyerte vissza az eszméletét. Mert csak most vette észre a társait: – Együtt vagyunk, Luis...? Mindenki?

– Itt vagyok én is – így Manuel. Nem is vették észre, mikor jött elő, és honnan. A járásán látszott, még ő is zavarokkal küzd. De lerázta magáról.

– Csak tudnám, hol vagyunk – mondta Luis. Akkor teljesedett ki a fény.

Igen gyorsan jött, és kezdetben nagyon fehér volt!

Mintha valahol a közelben elsuhanna valami, ami magából árasztotta. Közeledett, nőtt és vele együtt lett mind világosabb. Nóra látta, kedvese arcán hogyan rajzolódnak ki vonásai. Manuel a talajt figyelte és rájött, a simára csiszolt kő tele van finom porral, amelyre a szelek rajzoltak illanékony fodrokat.

– Legalább futballpályányi tér ez. Majdnem szabályos – így Val. El is indult, hogy lenézzen a széléről. Felhők nem voltak, de égbolt kéklett fölöttük. De nagyon világoskék volt, majdnem fehér.

Aztán kibukkant a fényforrás is.

Talán a Nap...?

Vakított. Aranyfényt szórt iszonyú erővel, a levegő azonnal melegebb lett. Mintha a csillag varázspálcával érintett volna meg mindent, és ettől azonnal változott. Szellő kerekedett, hisz melegebb volt a levegő. Cross látta, a kis homokfodrok ide-oda futkosnak. Mintha egy élő-érző állat bőrén állnának, és az legyeket hajtana a bőr alatti izmok finom rángásaival.

– Ha ez a Nap, akkor jóval közelebb vagyunk hozzá, mint a Földön – így Cross hunyorogva.

– Vagyis a bolygó van közelebb a csillaghoz, mint a Föld a Naphoz.

– Ez talán egy másik Nap?

– Ki tudja, hány milliárd fényévre vagyunk a Földtől? – Nóra szíve elszorult. Megint eszébe jutott a Csillagkapuról szóló legenda. Az emberek iszonyú messzire utaztak az űrben, úgy... szóval nem is kellett nekik űrhajó, hisz az utazás alatt testük sem volt. Valami rejtélyes erő atomjaikra bontotta őket, úgy száguldottak át a fénysebességnél milliószor gyorsabban... És a célban, azon az idegen bolygón ismét összerakták őket egy szempillantás alatt. Velük is ez történt? A kezére nézett, megtapogatta arcát. Lehetséges, hogy nemrégen még atomjaira szakadtan repült a fekete űrben...?

Már nem nézhettek a fénybe. Cross végre megtalálta, amit keresett, és lassan felállt. Orrára illesztette napszemüvegét, a fény felé fordult és belenézett:

– Ha ez a Nap, nincs messzebb száz millió kilométernél. Ha nem a Nap, tehát ismeretlen a mérete, akkor bármilyen távolságban lehet.

– Ez logikus – mondta Luis és izgatottan nyelt egyet. «– De honnan tudhatjuk meg?

– Hát tudnunk kell? – vont vállat Manuel. Az indián most ismét egyetlen "mozdulattal" elfordította az egész társaság figyelmének irányát. Mert csakugyan, van-e jelentősége a dolognak? Az biztos, hogy nem otthon vannak. Ez itt nem a Föld. Még a levegő is más...

A levegő. Az íze változott, ahogyan nőtt a hőmérséklet. Finomabb lett. Mintha a hűvös éjszaka után a nappal szaporította volna benne az illatokat, ízeket. Manuel.

– Jöjjenek ide! – kiáltotta Val. Annyira látható volt már minden, hogy a "fennsík" széle is kirajzolódott pontosan. Val a szélén állt s lefelé nézett... Odasiettek.

Nóra még fel is sikoltott, pedig nem volt szokása. De nem tudott uralkodni magán. Aranyfény öntötte el arcát, testét.

Odalent egy várost láttak!

Minden aranysárgán ragyogott. A házak, az utcák. A terek és a környék, tán maga a talaj is. Cross úgy sejtette, a házakat beborították valamilyen anyaggal, amely csak utánozza az aranyat. De akkor miért ragyog úgy a talaj, az utcák, a tetők is...?

– A fenébe – nyögte Val.

Manuelnek furcsa érzése támadt. Még nem tudta, mi az. Neki is elvette szavát a látvány. Luis érezte, verejtékezik. Csak a hőségtől...? Nóra nem tudta elvenni tekintetét. A város legalább kétszáz méterrel alattuk terült el. Egyetlen fát sem láttak, semmi növényt. És semmi mozgást.

–Talán... le lehet oda menni – nyögte végül a lány.

A nap közben magasabbra emelkedett. Olyan gyors volt, hogy szemmel láthatóan változtatta helyét. Sejtették, az ő szokásos idejük szerint két óra múlva delelőre jut. Négy óráig tart egy nappal? Akkor feltehetően négy óra az éjszaka is. A földi huszonnégy óra alatt itt három nap és három éjszaka zajlik le. Micsoda hely lehet?

Manuel elszakadt a látványtól és úgy döntött, körbejárja a fennsíkot. Már sejtette, mi az, bár a vízszintes felület nem volt szabályos. Még nem ért a harmadik oldal végére, amikor szembejött Luis:

– Ez egy lapos tetejű Piramis, igaz, Manuel? Az indián rábámult:

– Igen, de... hogyan? Kik csinálták?

– Majd megtudjuk. Egy biztos: ez nagyobb, mint a közép-amerikai Piramisok legnagyobbika. Ekkorát az aztékok sem építettek Mexikóban, se a maják Yucatánban.

– Láttál valamit? – az indián lefelé intett.

– Sehol.

– Én sem. Tehát csak egyik oldalon van város – a szót furcsán ejtette. Lenézően, gyanakodva. Luis most nem figyelt erre sem. Közösen mentek a negyedik oldal felé. Végre találtak egy lejáratot. Lépcső volt, de kissé kifelé lejtő fokokkal. Mintha nem akarnák megkönnyíteni sem a feljövetelt, sem a lemenést. Cross lépkedett lefelé elsőnek, és morgott:

–Az biztos, hogy hozzánk hasonló felépítésű lények használták– Mert a lépcső az ember egyik legjellemzőbb produktuma. A kétlábúnak. És ez sokat elárul a méreteiről, a mozgásáról. A fokok szélessége a lábfej hosszát, a magasságuk egy-egy lépését, vagyis a testmagasságát is mutatja. No és a függőleges testtartást.

– Tehát nem kell attól tartanunk, hogy kígyószerű lényekkel vagy repülő fenevadakkal találkozunk?

– Nem. Ám végső soron mindegy, nem? Aki ilyen Piramist vagy lépcsőt, netán egész várost tud építeni, akkor úgyis fejlett lény. Intelligens lakója a mindenségnek, akitől nem kell tartani.

Val szokás szerint nem értett egyet Crossszal:

– A fenébe, akik eljárnak a Földre és ott embereket rabolnak, azok talán mégsem gentlemanek?

– Ki tudja? – szűrte a szót fogai között a kutató és többé nem tért vissza a témára.

Nem is volt érkezésük. A látnivalók és az ismeretlen jövő lefoglalta gondolataikat. Amikor a nyílegyenes lépcső aljába léptek, Manuel visszanézett. A Piramis legalább kétszáz-kétszázharminc méter magas lehetett. Ha egyiptomi mintára befejezik és csúcsosra építik meg, a magassága négyszáz métert tenne ki. A csonka gúla oldalát is aranyfényre festette most a nap. Amely ekkorra már a "délelőtti" égbolt közepén járt.

– Ezen az úton nem sokan járhatnak – így Luis, aki most az élükre állt. – Csupa por itt minden.

Kellemes szellő kerekedett, a hőmérséklet emelkedett. Cross ledobta hátizsákját, levetette pulóverét és úgy vette vissza a zsákot. Nóra kezében vitte zubbonyát, a többiek is vetkőztek, verejtékeztek.

A város nem volt messze. De ahogy közeledtek, lépteik úgy lassúdtak. Közben Luisnak támadt egy gondolata:

– Nem érzik magukat... könnyűnek?

– Ezt hogy érti? – Val csak válla fölött szólt hátra. Manuel s ő mentek az élen.

– Vajon milyen itt a gravitáció? Itt is hetvenöt kilót nyomok-e?

– Tudja a fene. Ha nem is annyit, majdnem ugyanannyit. Én nem érzek különbséget morogta Val. Manuel szívesen mondta volna, hogy ő más miatt érzi magát furcsán. Ezek a házak...

Mind kerek volt, embermagasságú, a tetejük kúpos. Az aranyfény közelről nem volt annyira ragyogó, mint a Piramisról lenézve látták. De sárgásán csillant minden. Tompán csillant. És senki sem mozdult.

– Mielőtt bemennénk, talán jelezzük, hogy közeledünk – Luis úgy is, mint néprajzos megállt és régi találkozásaira emlékezett. – Ha egy idegen népcsoport lakóhelyéhez közeledünk, nem ronthatunk ajtóstól a házba!

A többiek nem feleltek. Luis hát kiáltott néhányat. De nem jött válasz. Lassan közeledtek. A házak már rövid árnyékot vetettek.

Csönd volt. Nóra rosszat sejtett, szerette volna visszatartani Luist, aztán mégsem szólt. Utolsónak lépett az "utcára". Manuel közelebb ment az első épülethez. Ismerősnek tetszik, de nem olyan, mint a torokák régi házai. Azokat ismerte az öregek elbeszéléseiből. A legközelebbi mellé ért, alaposan szemügyre vette. A fala talán kőből van, de fénylő anyaggal borították be utólag. Talán egy család elfért volna benne, a kör alakú átmérő nem volt több öt méternél. Más nem volt mellette, és ez feltűnt Luisnak is:

– Aki itt lakik, nem tart állatot, nem foglalkozik növénytermesztéssel.

– És nem jár sehová – mutatta Cross az utcát. Mindenhol érintetlen porréteg hevert. Hátrapillantva látták, hogy éppen az ő nyomaik látszanak csupán.

Manuel körbejárt néhány házat. Kihalt volt minden, sehol egy nyílás, ahol beléphetett, benézhetett volna. Fura, szoborszerű házak voltak ezek, hallgatagok, idegenesek.

– Itt soha nem lakott senki. Vagy ha mégis, hát nagyon régen lehetett – így Val.

– Se udvar, se egyéb, úgynevezett járulékos élettér a lakosoknak? – csodálkozott Luis. Valaha ezt is tanulta. A néprajzos, a régész, a kutató szemével figyelte a környéket és gyors számításokat csinált. Van itt körülbelül huszonöt ház, mindegyikben lakhatott volna két felnőtt és két vagy három gyerek. Attól függően, milyen termékenységgel rendelkeztek a nők. Az öregekre most nem gondolt. De amikor megállapította a 100-125-ös számot, belevillant: lehet, hogy itt nincsenek nők és férfiak, a "lakosság" egészen másféle biológiai egyedekből áll és így minden másképpen lehet?

– Ne veszítsük szem elöl a csonka Piramist – tanácsolta Cross. Val rögtön megtorpant és visszanézett. A Piramis most nagy volt, még betöltötte a láthatár egy részét.

– Ez a város rejtély marad, egyelőre közölte Luis. Töprengve figyelték az aranyosan csillanó házakat. Közben a nap már túlhaladta delelőpontját. Találtak egy utat és kétoldalt váratlanul felfedezték, hogy van itt talaj is. Igazi földnek látszott. Nóra belemarkolt, ujjai között kipergett. Lágy volt, kicsit homokos, de talaj. Aztán láttak növényeket is. Térdig sem értek, aprók voltak, tüskések, legalább négyfélét különböztettek meg.

– Nem látok felhőket. Mi hozza, az esőket? – kérdezte Nóra.

– Márpedig vannak esők – vágta rá Manuel. – Egyrészt a növényeknek is biztosan kell a víz, másrészt nem építettek volna köves utat. Ezt csak a sár miatt tehették.

– Igaz – ismerte el Nóra. Manuel arcán felfénylett a mosoly, örült a dicséretnek, az elismerésnek. Igaz, mindez villanás volt csupán, aztán a fiatalember arca visszanyerte bronzszínű mozdulatlanságát.

A terület lejtett, az út kis mélyföldre vitt. A láthatáron eltörpült a Piramis, ám még mindig jól látták.

– Uram!

– Igen? – az ezredes visszafordult a sziklapárkány felől. Eddig a tájat nézte. A kékes párákat odalent, a kopár völgyet. Meg a távolabbi hegyek elszürkülő, itt-ott már csak sejthető csúcsait.

– Negyedik napja várakozunk itt, uram. A legénység...

– ...Türelmetlen, észrevettem. De nem tehetnek semmit, mert önök katonák, igaz, hadnagy? Tehát ha az volt a parancs, hogy várjanak, akkor várjanak.

– Értem... uram.

– Látom, maga sincs meggyőzve egészen, hadnagy!

– Ha szólhatok, uram...

– Mondja – az ezredes tudta, ez is egy szelep. Nem látta a katonákat, de érezte még a sziklán keresztül is, hogy várnak és figyelnek. Nem kétséges, ők vették rá a hadnagyot, érdeklődjön a parancsnoknál, mire is számíthatnak. A helikopterek lementek a völgybe, ott van egy másik táboruk. ,A kettes számú tábor", ahogyan az ezredes nevezte magában. A kapcsolatot rádión tartják. A Nagy Kürtő alatti őrség nem egészen húsz főre olvadt. De erre már nagy szükség volt, és van. Sőt lesz is.

Szóval hadd mondja a hadnagy a magáét. A katonák meg hadd higgyék, hogy szólt az érdekükben, így nyugodtabbak lesznek.

– ...Unalmas az őrszolgálat, uram. És ön is tudja, hogy az unalom csökkenti a figyelmet, nem is szólva a harci kedvről. Ezek igen mozgékony fiúk, mint azt ön is tudja. Ma itt vetik be őket, holnap amott, ha egyszer egy hétig nincs mit csinálniok, egészen szétzilálódnak. Már úgy értem, lelkileg.

– Értem, hadnagy. Hát foglalkozzon velük. Gyakorlatok, őrszolgálatok, torna, ez az... Küldjön le hármat minden nap a kettes számú táborba, hozzanak fel egy kis élelmiszert. Új őrhelyeket találunk ki, hogy el legyenek foglalva. A szállítást ugyan megoldhatnánk helikopterrel is, de jobb lesz így, éppen az ön által említett "lélektani" okokból. Ami pedig a várakozást illeti... – az ezredes előreszegte állát. Szürke szeme a tájat fürkészte eddig, most viszont szinte telepatikus erővel próbált behatolni a hadnagy agyába: – Tudom, mitől tart. Attól, hogy le táborozunk itt a dzsungel szélén a hegyekben és nem mozdulunk esetleg heteken át.

– Igen – a hadnagy nem bírta a tekintetet elviselni, leszegte a fejét.

– A szemembe nézzen, hadnagy! Igenis, így van, illetve így is lehet! Amíg azok vissza nem jönnek, addig itt őrizzük ezt a helyet!

– És ha... évekig sem... jönnek vissza? nyelt egyet a hadnagy.

A válasz magától értetődő volt. Az ezredesnek nem is kellett kimondania – elég volt, hogy bólintott: ,Akkor addig várunk itt, hadnagy!"

A nap-csillag lemenőben volt. A gyorsasága még most is csodálkozásra késztette a jövevényeket. A táj elszürkült, a fény jelentősen csökkent. Közben semmi sem változott, csak mentek. A Piramist még látták, de már nem nagyon. A homály szétterjedt. Luis fáradtan megtorpant:

– Ez az út még sokáig tarthat. Pihenjünk. Senki sem ellenkezett. Manuel leült a földre.

Nem volt éhes, de a pihenés még neki is jólesett. Cross és Val egymás mellett ültek, de nem beszéltek. Luis Nóra mellé ült. Az indián volt az ötödik, akinek nem jutott "pár", de nem bánta. Néha Nórára pillantott, és körülnézett.

Az idegen nap gyorsan tűnt el a látóhatár mögött. A fénytörés miatt elvörösödött, de már belenézhettek. Szemmel láthatóan süllyedt. Manuel egyszercsak nyugtalanul mozdult. Előbb az ösztöne riasztotta, aztán érezte is, hogy... De még nem tudta pontosan, mit. A teste jelzett. Feltérdelt, maga elé meredt. Val éppen rákérdezett volna, hogy csak "marsi hangyákra" lelt, amikor az indián egyik fülét is a talajra helyezte. Mire felemelte a fejét, a többiek is hallották a sebesen közeledő dübörgést. A talaj reszketni kezdett alattuk. Ezt érezte a toroka kezdetben.

– Mi a fene...? – Cross felállt. A többiek is felugrottak. Manuel orrcimpái kitágultak. Kapkodta a fejét, hisz a zajt egyszerre hallotta több irányból is. Aztán keletre fordult. A nappal ellentétes oldalon valami megcsillant. Vadállatok...? Állatszemek? De nem, az nem lehet, hiszen ezek egybefolynak, sok van a kis fénypontokból, és már nem is pontok. Talán nem is fények. Fehéren villan itt-ott, szerte mindenfelé szalad a földön, egyre közelebb, és...

Megértette.

– Ez víz, emberek! Méghozzá sebesen jön, alighanem áradás!

– Kiöntött volna egy folyó? – Luis a homlokát ráncolta és megfogta Nóra kezét. Az indián odaugrott, elkapta a lány másik kezét és ráordított Crossra:

– Ide gyorsan, fogják a kezemet, és egymásét! Letérdelni!

Val morgott valamit, hogy éppen most térdeljen le, amikor így is átcsaphat felette az áradat...? De mire befejezte a mondatot, a víz elérte őket. Háttal fordultak feléje. Val még állt, amikor az első hullám rácsapott. El is sodorta volna, ha Cross nem fogja a kezét. Manuel még annyit látott, hogy a víz nem csak egy irányból támadott. Luis behunyta a szemét. Nóra, maga sem tudta, miért – sós ízre számított. Nem is olyan régen nyaralt a tengerparton. Az az érzése éppen ilyen volt. Csak hát ragyogó napsütésben, forró fényben fürdött mindig, világos nappal. A hullámok is így gördültek oda, emelgették testét...

– Fogj erősen! – kiáltotta mellette Manuel. A nap lebukott és rájuk borult a sötétség. Érezték, hogy összekapaszkodó testüket sebesen viszi az áradat – valamerre...

...A víz édes volt. Jóízű. Nem sós tengervíz. Sodrása erős és kitartó. Az időérzékük ismét elveszett, ahogy a nap nem mutatta a napszakot. Éjszaka volt, de vajon meddig? Csak négy földi óráig, vagy tovább...? Itt minden lehetséges volt.

Val felkiáltott:

– Valami van előttünk! Le tudtok állni?

A sodrás gyengült. Luis már néhányszor eddig is érezte, a lába beleakad a talajba. Most megpróbált leállni. Először elrántották a továbbsodródó társai, arccal esett a vízbe, de sikerült újra leállnia. Nóra segített neki, Manuel már állt. Aztán Val szólt a homályban:

–Van itt valami stégféleség. Vagy kikötő...? Másszunk fel!

Kitapogatták, felmentek. Afféle "napozó" volt, cölöplábakon állt, alighanem műanyagból készült, mert sima volt. A víz rajta is átcsapott néhányszor, hisz alig egy-másfél méter magas lehetett. De elfértek rajta, és az elcsituló áradat körülfolyta a lábazatot, majd nem csobogott többé. Dideregtek kicsit, levették zubbonyukat, Cross kicsavarta pulóveréből a vizet. Éppen csak sejtették egymást, hallották neszeiket. Manuel egy idő után lenyúlt fektében, de nem érezte a vizet. Óvatosan lelépett a talajra...

– Nyoma sincs a víznek. Illetve van nyoma, egy kicsit sáros a talaj.

– Lejtése van, és egyszerűen átrohant fölöttünk – Luis töprengve nézett maga elé. A toroka hallgatózott, de csobogás sem hallatszott. Furcsa, hogy olyan gyorsan nyoma veszett az áradatnak... Nóra azt hitte, fázni fog, igazán fázni. De meleg volt a levegő. Rövid az éjszaka, nem hűl le a talaj vagy a levegő.

– Van egy fantasztikus elméletem – mondta Cross Luisnak. – Amit láttunk, nem más, mint öntözőrendszer! Éjszakánként, bár talán nem minden éjjel, a laposabban fekvő mezőgazdasági területekre kieresztenek egy csomó vizet, nyilván valamilyen víztározóból. Ilyenkor nem párolog el a folyadék, hanem beleivódik a talajba. Aztán követve a lejtést, elrohan a mélyebb pont felé. Nincs kizárva, hogy ott ismét összegyűjtik és a maradékot valamilyen vezetéken visszaszivattyúzzák a tározóba.

– Tehát mi egy szántóföldön vagyunk?

– Amit így termékenyítenek meg?

– Könnyen lehet – bólogatott Luis. – Aztán majd kinő valamilyen növény. Talán egy nagy ültetvény közepén vagyunk. Azt is megöntözhetik ugyanígy, időről időre.

Manuel emlékezett:

– Majdnem pontosan az ültetvény közepén lehettünk, amikor jött a víz. Volt egy olyan érzésem, hogy több irányból találkoztak itt az áradatok. Tehát ahhoz, hogy kijussunk innen, már csak ugyanannyit kell mennünk, amennyit bejöttünk.

– Akkor ezek a "napozók" éppen azt szolgálják: ha valaki árasztás alatt véletlenül itt marad, az ültetvényen, ide menekülve várja meg, míg elapad a víz – vélte Val elégedetten. Hisz most már nyilvánvaló volt: vannak itt élő és értelmes lények. Ok nélkül nem zajlana ez a folyamat...

– Áttörést jelentek, Világlátó!

– Mikor és hol, Térlátóm?

– Két időegységgel korábban, a 4-es ponton.

– A 4-es pont sokáig használaton kívül volt, úgy tudom.

– Értesülésed helyes, de csak részben. Kapcsolatban állt nemrégen az Auro-tervvel, Világlátó!

– Emlékszem már. Térsértés vagy saját indukálás? Más adatok?

– Most folyik a begyűjtésük. A társam térsértésre gyanakodik, de még kevés az adat.

– Ellenőrizni kellene az adott területet.

– Megtörténtek az előkészületek.

– Akkor hát ne várjatok újabb utasításra, Térlátóm. Tegyétek, amit ilyenkor tennetek kell.

– így lesz, Világlátó!

Ahogy felkelt a nap, már majdnem megszáradtak ruháik. Jobb kedvre derülten indultak újra keleti irányba. Mire az idegen csillag felfelé ívelő pályája feléhez ért, az élen haladó Manuel összehúzta a szemét...

Mi ez a csillogás? Már-már hajlamos volt azt hinni, hogy újabb "aranyvárost" lát. De a csillogó pont sebesen ívelt felfelé, majd belefutott a napba és eltűnt. Az indián megtorpant, várta, hogy meglátja a másik oldalon, az égbolton tovább repülni, de semmi. Hát továbbment.

A talaj érezhetően emelkedett, de a táj sík volt. A csonka gúlát formázó Piramis már eltűnt mögöttük, ám megjegyezték, hol van. A köves úton haladtak. Aztán egyszer csak megtorpant a toroka:

–Állj! Valami közeledik.

– Újabb áradat? – jajdult fel Val. Csalódottan és elkeseredetten. Nem sok kedve volt ismét vízbe sodortatni magát. Manuel hallgatózott, és a fejét rázta.

– Nem, ez jármű lesz.

Mielőtt bármit tehettek volna, az előttük lévő kis dombszerű emelkedés mögül előbukkant valami.

Nyolc, embernyi keréken gördült majdnem zajtalanul. Barna színű volt és teteje házat formált. Egy-egy padon emberek ültek. Férfiak tán...? Egy vezette a szerkezetet két szarvszerű kormánnyal. Lapos teteje fémesen csillogott. A kerekek puhának tűnő anyagból készültek, középen egy-egy tengelyvég dudorodott ki...

– Ezek emberek! – kiáltotta Nóra. Reménykedve, mégis félelemmel.

A jármű fékezett, de ezt is nesztelenül tette. A rajta ülő férfiak leugrottak. Kevés ruhát viseltek, alighanem bőrből. Szíjak a mellükön, hátukon, saruféle a talpukon.

Mind fekete szemű, fekete hajú. A mozgásukban volt valami túl szabályos. Nóra elakadó lélegzettel figyelte őket és azt hitte, talán robotemberek. De nem, élők voltak. Az egyik megragadta a karját, és a lány érezte a meleg húst, a másik emberi test érintését.

– Azt akarják, szálljunk fel! – így Luis. A jelbeszédet nem lehetett félreérteni. A jövevények széles mozdulatokkal integettek, de nem volt mosoly az arcukon. Az invitálás éppenséggel fenyegetés is lehetett.

A "szekeret" vagy "autót" egy nő vezette. Nem volt már fiatal, mellét bőrruha takarta.

– Legalább nem kell gyalogolnunk – humorizált Cross, tőle eléggé szokatlan módon.

– Honnan tudták, hogy itt vagyunk? kérdezte hangosan Luis. – Semmi módon nem tudhatták meg, hogy merre indultunk és merre sodort az ár éjszaka.

– Ha eljutunk valami központjukba, akkor kiderül.

Felültek. Mindegyikük mellé került egy "őr". Val az arcukba bámult. Emberek, látta. Élénk a szemük, de mozdulatlan az arcuk. Semmi érzelmet nem árulnak el. Manuel a kocsi hátsó részébe került. Az a fényes villanás az égen... Lehet, onnan látta őket valaki?

A jármű megfordult. Tehát csak értük jöttek az idegenek. Hamarosan majdnem nesztelenül robogott a köves úton, ismeretlen cél felé.

Ha abban reménykedtek, egy városba viszik őket, csalódniok kellett. A cél nemhogy város, de falu sem volt. Szelíd lankák között szabályosan épített kőfal rejtett egy nyílást. Afféle kaput, de kapu nem volt. Mégis, Manuelnek volt olyan érzése, hogy valami erő őrzi a nyílást és csak akkor engedett, amikor az "autó" begördült a falak közé.

– Ez napenergiával megy – közölte Val ellentmondást nem tűrően, megtapogatva a tetőszerkezetet. – Látják azokat a méhsejtszerű kis részeket? A fényből csinálnak energiát, a nálunk is ismert módszerrel.

Senki sem válaszolt. Az őrök egyetlen hangot sem adtak ki. A jármű megtorpant egy nagy, kőfallal körülkerített udvar közepén. Mire lekászálódtak, az idegenek, a jármű ismét megfordult. A férfiak menet közben ugráltak fel rá, nagyon ügyesen. A napenergiával hajtott szerkezet eltűnt, és ők ott maradtak a tűző nap alatt. Felhő most sem volt az égen, a nap viszont már újra pályája delelőjére járt.

– Ez egy börtön?

– Netán karantén. Nehogy megfertőzzünk itt valakit.

– Az sincs kizárva. A fal különben alig három méter magas. Ha nekiduráljuk magunkat...

– Nyugalom – Luis megcélozta az árnyékos oldalt, odavonultak és hátizsákjukat ledobva tétován álldogáltak. – Nem kell ellenük tennünk, amíg nem tapasztalunk ellenséges érzületet.

így beszélgettek. Manuel sejtett valamit, de nem tudta, mi az. Mire rájött, késő volt. Váratlanul az egyik kőfal fölött fejek bukkantak fel. Nők és férfiak, legalább százan...!

Ott álltak, sőt letelepedtek és nézték őket. Kezdetben nem szóltak, aztán hangos megjegyzéseket tettek. A szavakat nem hallották, távol voltak tőlük. De a. hanglejtést, a mozdulatokat jól látták, hallották.

– Úgy érzem magamat, mint gladiátorok az arénában – súgta Cross és görcsbe rándult a gyomra. Val nem felelt. Nóra Luis és Manuel között állt. Mi ez? Mire készülnek?

A nyíláson, ahol kiment a jármű, most valami más jött be.

Egy állat.

Akkora volt, mint egy tehén, bár formája kevéssé emlékeztetett rá. Jókora szarvai voltak, a feje fölött négy ága meredt előre. Két szeme tejfehér volt, ez kísérteties külsőt kölcsönzött neki. Négy lába volt, de a két hátsó igen vaskos és erős, míg a mellsők gyengébbek. Nem is mindig használta őket. Medvemódra fel-felemelkedett és félelmetesen bőgött.

A tömeg majdnem ugyanolyan hangon bőgött vissza, szinte feleletül. Hatalmas lelkesedés tört ki, öklök emelkedtek a levegőbe és folyamatos érthetetlen üvöltés hergelte az állatot.

Cross elsápadt. Luis önkéntelenül is Nóra elé lépett, hogy védelmezze a lányt. Manuel felmérte a falat. Ha van elég nekifutása, talán fel tud rá futni a maga sajátos módszerével, amit megtanult még otthon, a falujában. De hát nem hagyhatja itt a többieket...!

Az állat észrevette a falnál várakozókat.

– Menjünk máshová. A nap legyen a hátunk mögött, neki meg szembe! – tanácsolta Luis. De erre már késő volt. A két oldalfal fölött is emberek bukkantak fel, ők is üvöltöttek. Nem hangzottak el szavak, de a lelkébe vágott a mindent elsöprő üvöltés. Mintha azok ott a falon is állatok lennének. Vagy tényleg azok...?

– Nem értem – suttogta Luis. – Ha ismerik az űrutazást, akkor hogyan lehetnek ilyen primitívek?

– Áldozatul dobnak bennünket. Ez valamilyen ősi szertartás – vélte a lány. Ő is nagyon sápadt volt.

Az állat feléjük indult. Eleinte lassan jött, aztán gyorsult. Fel-felemelkedett mellső lábain, hátsói alatt porzott a föld...

Val lassan lépett előbbre. Kezét még zubbonya alatt tartotta, és keskenyre szorította a száját. Amikor az állat közelebb ért – a tömeg üvöltése az égre csapott! –, előrántotta kezét. A pisztoly nagy volt. És erős. Egy Magnum. Eddig soha nem említette senkinek, hogy fegyvert is hozott az útra. A földire, és persze ide is. Biztosan nem engedték volna, ha tudják. De nem tudták... A férfi maga elé emelte a pisztolyt. Elég volt kilőnie két golyót. Mindkettővel eltalálta az állat fejét. Amaz megtántorodott, lassult, végül furcsán oldalazva tett még néhány lépést. Alig öt-hat méterre volt áldozataitól, amikor a földre rogyott. Sötétpiros vér csordult a földre, aztán az állat félelmetes morgása nyüszítéssé változott. Val látta, még van benne élet. Újra felemelte a fegyvert, már nem látott és nem hallott mást. A két szem közé célzott. A harmadik és utolsó lövés végleg elpusztította az állatot. Többé nem mozdult.

Val csak ekkor tért vissza ebbe a világba. És itt... csönd volt!

Rémületes csönd.

Nóra hangosan fellélegzett.

Egy férfi kiállt a fal szélére és elüvöltötte magát:

– Tlatl renor adda...

Manuel felemelte a fejét. A tömeg tovább üvöltött, csalódottan, haragosan. Az a férfi szemmel láthatóan a jövevények ellen tüzelte őket.

– Tlaíl beir moham lagg!

Manuel otthagyta társait. Kiment a tér közepére és felemelte a kezét. Valaki követ dobott feléje, de nem találta el. Az indián kitartóan várt, és... mosolygott.

Talán ez lepte meg a tömeget, és a kitartása. Az, hogy nem félt tőlük, és ez szinte sugárzott a termetéről. Nóra aggódva, de csodálattal nézett utána. A tömeg lassan elcsitult. Manuel a kiabáló férfira szegezte tekintetét, szinte csak hozzá szólt. Hangja betöltötte az arénát:

– Tlatl sell mahun! Tlatl reggon adda!

Luis behunyta a szemét. Nehezen lélegzett.

Nóra elkapta a férfi karját:

– Mit mond...? Ugye, toroka nyelven szól...? Val kezdte érteni. Cross lihegett. Lehetséges ez?

Közben Manuel tovább szónokolt. A tömeg felüvöltött, de most már egészen másképpen...

– Üdvözöllek benneteket, testvéreim! Arról a bolygóról jövök, ahonnan ti is származtok. Hétszáz évvel ezelőtt hozták el őseiteket ide, ebbe a világba. És az én őseim feljegyezték ezt az esetet, azóta is emlegetjük: vajon mi történt a csillagokba hurcolt testvéreinkkel? Hát most megtaláltunk benneteket...

Kimondhatatlan lett a csönd, aztán újra a zaj. Hitetlenkedés, csodálat, meglepetés zaja.

– ...Sokáig kutattuk nyomaitokat, testvéreim, de végre sikerült rátok találnunk. Társaimmal együtt azért jöttünk át a csillagok útján, egy nagy Kürtőből indulva, hogy végigjárjuk közös őseink útját. A földi torokák nemzetségének üdvözletét hoztuk nektek!

Luis társainak fordította Manuel szavait, de az üvöltés most már az ő hangját is elnyomta. A falon valósággal forrongtak az emberek. Egy nő éles hangon kiáltott, mire többen eltűntek a falról. Luis sejtette, körberohannak és a bejárat felől hamarosan meg is pillantotta őket. Jöttek feléjük, kitárt karokkal... Ünnepelve, széles mosollyal, szemlátomást barátsággal, sőt talán annál is többel: szeretettel. Nóra megkönnyebbülten felsóhajtott. Val Crossra nézett, csak most dugta el a Magnumot a zubbonya alá. Verejtékezve álltak ott mindnyájan, de már szabadon, szabadon...

Az ünneplésnek nem volt vége. Az "éjszaka" el is múlott, de a résztvevők kezdetleges lámpák fényénél tovább ülték a vidám lakomát.

A torokák városa nem volt messze a stadiontól – az "arénától", ahogyan a földiek elnevezték. Egy domb mögött furcsa, hosszú házak sorakoztak, általában egymásra merőlegesen. Valami tervszerűség látszott az építésükben, vagy csak úgy tűnt? Közöttük és mellettük művelték is a földet, az utak keskenyek voltak. Néhány autószerű jármű állt itt-ott az épületek mellett. Minden kőből volt, kivéve a tetőket, azokat valami műanyaghoz hasonló vékony, de szilárd lemezek borították. A berendezés egyszerű volt, csak a legszükségesebb bútorokra korlátozódott. Itt senki sem kényelmesedett el, az biztos. Kevés húst, inkább kukoricából és más növényekből készült ételeket ettek. Manuel a lakoma alatt a falu főnöke mellett ült. Most, hogy ismét megvirradt, sétára indultak a faluban. Bámészkodók lelkes kis csoportja szegődött a nyomukba. A torokák között sok volt a fiatal, és kevés az öreg.

A főnök vagy negyven éves lehetett, barázdált arca koránál idősebbnek mutatta. Lantunak hívták, és volt családja is. Asszonya, két fia, és a falu legszebb házában élt, amit büszkén meg is mutatott az idegeneknek.

– Mit tudtok az őseitekről, Lantu?

– Nem sokat. Egyszer csak itt termettek. Egy nagyon szép világból jöttek, így emlegették. "A csillagok útjára léptek", és iderepültek... Ezt hallottam a nagyapámtól. Az "ezüstmadarak" hozták el őket.

– "Ezüstmadarak"...?

– Ma is vannak, bár ritkán találkozunk velük.

– Beszélj róluk – Manuelben égett a kíváncsiság. Akkor jött fel a helyi nap, percről percre világosabb lett.

– Madarak, mert repülnek, ha akarnak, és ezüstös öltözetet viselnek. A levegőből jönnek, viharos gyorsasággal. Hol itt teremnek, hol ott. De nem bántanak bennünket. Ha nem szállunk velük szembe.

– Miből éltek, Lantu?

– Dolgozunk a földeken. Itt a házak között csak babot termesztünk, de vannak ültetvényeink a falutól távolabb. Ott kukorica és banán is terem.

– Ti eszitek meg, amit termeltek?

– Ki más...? Bár az "ezüstmadaraknak" is kell adnunk. A termés egy részét elviszik. Minden ötödik banánfürt és minden negyedik kosár kukorica az övéké. Ezt csak akkor viszik el, ha már lemorzsoltuk.

– Öntözitek az ültetvényeket...?

– Évente néhányszor. Keleten van egy nagy tó. Ha felnyitjuk a gátakat, a víz elönti a területet. Hamar átszalad rajta, meg beszívódik a földbe, attól aztán termékeny lesz az ültetvény.

– Eső szokott esni?

– Ritkán – kevés a felhő.

– Mit szólnak majd az "ezüstmadarak", ha megtudják, hogy mi... szóval, hogy ideérkeztünk?

– Már tudják – felelte röviden Lantu, de erről nem volt hajlandó többet elárulni.

Ugyanakkor Luis, aki szintén tudott toroka nyelven, csak gyengébben, mint Manuel, erről faggatta az asszonyokat.

Durva szövésű ruhát viseltek, de az alakjuk és az arcuk szép volt. Nóra egy pillanatig sem érezte, hogy idegenek lennének. Ugyanolyan emberek voltak, mint ők. Val és Cross kicsit mereven ültek a lakomázók között, de elfogadták a kínálást. Kukoricalepény, valamilyen rágcsáló húsa, különféle finomságok, no és nem túl erős banánból erjesztett ital volt előttük. Asztal helyett egy leterített gyékényre tálaltak, a vendégek és a házigazdák összekuporodva ülték körül. Amikor ismét kisütött a nap, a vendégek az egyik hosszú ház árnyékába húzódtak. A nap azonban gyorsan emelkedett, egy idő után már nem volt hová menekülni a függőlegesen beeső meleg sugarak elől.

Luis és Nóra mellett egy huszonéves lány ült:

– Hira a nevem. Most léptem a hatvanhatodik évembe.

– Tessék? – Luis előbb azt hitte, rosszul értette. Aztán felderült az arca: – Ja, igen! Az nem több, mint huszonkettő.

– Harmadolni kell – bólintott Nóra is. – Egy földi huszonnégy órában itt három nap van.

– Meséljetek arról, ahonnan jöttetek – kérték a nők. Luis nem futamodott meg, bár nehézségei voltak. Nemcsak nyelviek. A sok fekete szempárba nézve szólt a Földről. Arról, hogy ott nem mindenütt ilyen kopár a vidék, vannak fák és magas hegyek. Ez utóbbi kettő itt aligha létezett, mert nagyon érdekelte hallgatóságát. Mondta még, hogy nagyon sokan vannak a földi emberek – akkora számok nem is voltak a toroka nyelvben... Milliárdokról hát nem is beszélt. Elmondta, hogy ők már kijárnak az űrbe is, de erre egyrészt értetlenül néztek rá, másrészt ők is az "ezüstmadarakat" említették. Azok mindenfelé röpködnek, "hát biztosan olyan magasan is, amit te az előbb űrnek neveztél", így az asszonyok, kicsit bizonytalanul. Aztán ismét az emberek kérdezősködtek.

– És ti hányan vagytok?

– Itt nem sokan. Akadnak még más faluk, más emberek.

– A Piramist ismeritek?

Nem tudták a szó jelentését, hát Luis mutatta, majd a homokba is lerajzolta a fekete építményt. Az arcokra félelem ült ki:

– Oda nem szabad menni. Az aranyfalu is tiltott terület.

– Ki tiltotta meg?

Csak az égre pillantottak, és Luis értette őket.

– Az aranyfalu miért épült?

– Nem tudjuk. Nem mi csináltuk. Ott volt már a nagyapánk idejében is.

– Ki készíti a járműveket? – a szóval nehézségei akadtak, ismét csak körülírta az "autót". Hiszen a torokák, amikor elhagyták a Földet, még a "kocsi" fogalmát sem ismerték, így szavuk sem volt rá. A válasz ismét a bizonytalan távolbamutatás és tekintés lett. Tehát nem ők gyártják. .Hogyan is tételezhettem fel, az "ezüstmadarak" őket csak földművelésre használják..."

Lantu, Manuel és a többiek visszatértek sétáikból. Cross, Nóra és Val ekkor tudták meg, mi történik. Milyen új információkat szereztek az indiánul beszélő társaik? Nóra rámosolygott Hirára. Látta, a toroka lány kicsit félve, idegenkedve nézi a másik három férfit. Manuel "normálisnak" tűnhetett a számára, de amazok... a fehérek... Nóra ekkor értette meg, hogy hiszen a torokák ősei még akkor jöttek el a Földről, amikor ottani lakóhelyükre nem jutottak el a fehér emberek. Ez több száz évvel Kolumbusz emlékezetes utazása előtt történt! Nem adhattak át az ősök semmilyen emléket, tapasztalatot a fehér emberekkel kapcsolatban.

– Jutottak valamire? – kérdezte Cross.

– Még nem sokat tudunk. De a lényeget itt sem ők jelentik, hanem az úgynevezett "ezüstmadarak". Akik nyilván a bolygó igazi urai. Luis Lantura nézett: – Mondjátok, hol vagyunk? Mi a neve ennek a... világnak?

– Mi csak Udurnak nevezzük. Nagyon régóta lakunk itt, bár... mesélik, hogy valaha a csillagok útján jöttünk. De ezt már egyre kevesebben hiszik el... A falu neve Tor. Mindig itt éltünk.

– Torokáknak hívjátok magatokat?

– Igen, de erre nincs szükség. Nincs más errefelé, csak torokák. Vagyis emberek.

– Látták már közelről az "ezüstmadarakat"? – kérdezte Cross izgatottan. Val csak bólogatott – ezt ő is szeretné tudni. Luis fordított. Közben Nóra látta, a falusiak széledni kezdenek. Nagy esemény volt sivár életükben az idegenek érkezése, ám munkához kellett látniok. A nap gyorsan emelkedett. Kapaszerű tárgyakkal a vállukon sok nő indult a földekre. Egy férfi "autót" hozott elő, többen abba szálltak és indultak az ültetvényekre. Idősebb asszonyok a megmaradt ennivalót gyűjtötték össze a gyékényekről. Az élet kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Hira és Nóra tekintete összefutott, aztán a tori lány szeme visszatért Manuelre. Olyan áhítattal nézte a férfit, hogy Nóra önkéntelenül követte tekintetét Egy idegen milyennek látja Manuelt? Kénytelen volt megállapítani, hogy biztosan nagyon tetszik nekik. Talán mindenkinek. Manuel szélesvállú, megnyerő arcú, akkor is, ha keveset mosolyog. Fekete szeme, arcvonásai nem különböznek az itteniekétől. Ő is toroka, igazi indián.

– Láttuk, nem is egyszer. Eltelik száz nap, vagy több, hogy az "ezüstmadarak" eljönnek. Beszélik a nyelvünket.

– Ők is... emberek? – Luis nyelt egyet. Számára ez normális kérdés volt, eddigi tapasztalatai birtokában tette fel. De vajon a torokák hogyan látják a dolgot...?

Lantu arcán pillanatra átfutott egy árnyék. Ezt csak Luis látta, mert ott állt vele szemben és nem vette le szemét a férfi arcáról.

– Nem... nem tudjuk. Az öltözetük olyan. Az arcukon mindig álarc van, ezüst álarc. Azt mondják, van egy főnökük, akinek arany álarca van... De őt sohasem láttuk. Úgy mozognak, mint mi. Két lábuk van, de a kezüket sem látni, azt is eltakarják. Ha akarják, egyszerűen elrepülnek, mint a madarak.

– Semmilyen állatot nem láttunk – suttogta Val. – Se vadat, se házit.

– Valami rágcsáló biztosan van, hiszen ettünk a húsából – súgta vissza Nóra, idegesen. Ez lenne most az igazán fontos?

– És hol laknak az "ezüstmadarak"? kérdezte Cross.

– Nem tudni, mindig másfelől érkeznek. A termést a mi kocsijainkon viszik el, később a kocsikat üresen találjuk valahol a földeken.

– Hol vannak az öregek? – csapott le Nóra.

Lantu nem felelt. De Hira látta, milyen fontos nekik minden szó. Akkor már alig néhányan álltak csak körülöttük.

– Aki eléri a százötven évet, annak mennie kell. Nem tudjuk, hová. Még sohasem jött vissza senki.

– Fiatalokat nem vittek el? Gyerekeket, csecsemőket?

– Azt mondták az öregek, régebben előfordult, de ma már nem.

A földiek tanácstalanul meredtek egymásra. Val vállat vont. Hát ez nem sok. Nóra Hirára mosolygott. Nem ismerte a toroka nyelvet, pedig sok egyebet is kérdezett volna. Hogyan élnek, miképpen zajlik a párválasztás, a házasság...? De belátta, most nem földi indián törzset kerestek fel és nem a néprajzi adatok gyűjtése a legfontosabb.

Végre magukra hagyták őket. Bármilyen érdekesek is voltak a torokák számára, azért az életük zajlott tovább. Lantunak is el kellett mennie a földekre, csak Hira maradt mellettük. A nap már delelt, hogy ismét lefelé induljon.

Cross leült a földre:

– Vissza kéne menni a Piramishoz.

– És akkor mi lesz? – Val szokása szerint ellenkezett vele. – Fogalmunk sincs, hol az itteni Kürtő bejárata. Vagy hogy egyáltalán, van-e visszaút?

– Ettől tartok én is – borongott Luis, frissen kiserkedt szakállát simogatva. – Ha a földi Kürtőből csak egyirányú a közlekedés? Akkor mit teszünk?

– Korai még ezen töprengeni. Azért jöttünk át, hogy körülnézzünk egy ismeretlen világban – Manuel körbemutatott. – Hát tessék, itt az alkalom!

Kutatva néztek rá – gúnyolódik? Hira nem értette a beszélgetést és látszott az arcán, már az is döbbenetes számára, hogy más nyelven is lehet beszélni, nem csupán torokául.

– Ez itt mind csak kulissza – intett körbe Luis. – Ezek a szerencsétlenek csak bábuk. Élnek, de fogalmuk sincs, mennyire teljesebb lehetne az életük egy normális világban.

– Miért, ez nem az? – ellenkezett Val. Ugyanazt csinálhatják, amit az őseik. Művelik a földet, mint a tizenharmadik században, amikor elhozták őket.

– Hát éppen ez az!– csapott le Luis. Elemében volt, mint mindig, ha vitázni kellett. De most más indulat is fűtötte lelkét: – Pontosan ugyanúgy élnek, mint hétszáz évvel ezelőtt, vagyis nem fejlődnek! Az ő számukra nincs előrehaladás, nem történik semmi. Ha a Földön maradtak volna, már előbbre tartanának!

– Kipusztultak volna alkoholizmusban, például. Mint oly sok ottani toroka testvérem jegyezte meg Manuel. Életében először szembehelyezkedett a "professzor úrral"? Nóra Luist nézte, de élettársa most nem mosolygott. Mintha nem is hallotta volna az ellenérvet:

– Ezen a bolygón a kulcsot az "ezüstmadarak" jelentik. Ők itt az urak, ők irányítanak mindent. Nem kétséges, hogy ők építették a Csillagkaput, ők hozták ide a torokákat, ma is ők vezérlik az életet.

– Engem aggaszt, hogy az ötven éven felüli torokákat elviszik valahová. Miért? – Nóra idegesen rágta a szája szélét. Manuel ránézett, és egy pillanatra megfogta a lány karját. Nyugtatóan. És Nóra csakugyan megnyugodott kissé.

– Ne is gondoljunk rá – Val szemlátomást türelmetlen volt. Meg is magyarázta: – Az előbb azt mondta ez a főnök, hogy az "ezüstmadarak" biztosan tudnak már rólunk. Akkor hát hol maradnak? Miért nem jönnek értünk?

– Talán jobb is, ha nem – mormolta Cross. Val persze hallotta és ránézett:

– Nem örülök. Miattuk jöttünk, mondjuk ki kereken! A torokák csak egy kellemes, de, jelentéktelen ráadást jelentettek. Az ő földi mítoszuk mutatta meg az utat, de... Hiszen mi azért jöttünk ide, hogy találkozzunk a fejlett lényekkel. Akik működtetik a Csillagkapukat...

– Többes szám? – kérdezte Luis élesen.

– Ahol egy van, ott lehet több is! Nórának eszébe jutott: lehet, hogy mégis igaz a legenda? Nem is a fantázia szüleménye? Mi van, ha valóban létezett egy olyan kapu Egyiptomban, vagy másutt? És talán évezredek óta léteztek mindig, és ma is? Folyamatosan zajlik a "forgalom" a csillagok, vagyis a lakott bolygók között? Kik ügyelnek fel erre, és miért csinálják-csinálták mindezt? Mi belőle a hasznuk?

– Ha olyan mindenhatók, majd tesznek valamit.

– Például agyoncsapnak bennünket távolról, nehogy tovább zavarjuk köreiket.

– Kinyírhatnak minket, az biztos...

– Talán már megtették volna. Tudniok kellett a Kürtő használatáról!

– Ha ők már sok száz éve nem használták, lehet, megfeledkeztek róla – semmit sem tudtak, semmiben nem lehettek biztosak. Hát tanácstalanul néztek egymásra.

– Térlátó! Jelentést kérek!

– Saját indukálás, így tehát térsértés történt.

– Újabb adatok?

– Öt lény a D-6-ból.

– Á, a D-6-osból...! Kellemes hely, emlékszel? Jártunk ott.

– Tudom, Világlátóm, jártunk ott is. Számomra nem igazán volt kellemesebb, mint más terek.

– De hagyjuk az emlékeket. Betolakodókkal állunk szemben!

– Pontosan ez a helyzet, Világlátó. Mi a parancsod?

– Közelről akarom őket látni. Mi van a térsértés helyén?

– Az Auro-tervet sohasem adtuk fel, mint tudod. Bármikor helyreállítható a kétoldalú áttörés.

–Érdekel a D-6-os. Intézkedj, állítsák helyre a kapcsolatot, és legyenek készen.

– így lesz, Világlátó.

– Én azt mondom, kérjünk kölcsön egy kocsit és menjünk vissza a Piramishoz – Val hangja keményen csendült.

– És akkor jobb lesz nekünk? – érdeklődött Manuel. Talán kicsit gúnyosan.

– Persze. Nem azért jöttünk, hogy idegenbe szakadt indiánok között néprajzi kutatásokat végezzünk. Azt hiszem, erről egyikünk sem fog disszertációt írni.

– Csak ön, egy cikksorozatot – így Nóra. Maga is megijedt, mennyire ellenségesre sikeredett a hangja. Ám Valt nem tudta megsérteni.

– Ahhoz, hogy komoly terveink legyenek a jövőre nézve, vissza kellene jutnunk a Földre

– De előbb beszéljünk az idegenekkel – így Cross.

– Csak így? "Beszéljünk velük"?

– Miért ne? Hallottuk, hogy szót értenek a torokákkal, akkor talán velünk is – a kistermetű férfi alulról nézett fel Manuelre. Nem akart vitát, ez érződött a hangjából. Luis felemelte a kezét:

– Nem rossz az ötlet. A torokákhoz tényleg visszatérhetünk, ha nem sikerülne a dolog. Ahogyan Cross úr mondta korábban, és most Val is... A dolgok kulcsa az idegeneknél van, őket pedig a Piramisban találjuk meg, azt hiszem.

Val lassan engedte ki tüdejéből a levegőt.

A hadnagy lassan kapaszkodott felfelé. Az imént lement megnézni az őrséget. Úgy vélte különben, teljesen fölösleges volt három embert elhelyezni kétszáz méterrel lejjebb, az ösvény mellé. Ki a fene támadná meg őket onnan alulról? Hiszen a völgyben is az ő embereik vannak. Errefelé csak a kőszáli kecske meg a sas járhat.

Friss volt a reggel. Odalent szétterjedtek a párák. Itt hűvös szél osont a kövek között. A hadnagy fázósan összehúzta nyakán a zubbonyt. Nem is hoztak téli felszerelést, futott át a fején. Ki gondolta volna, hogy ennyi éjszakát kell majd eltölteniök, ilyen magasságban? Hiszen ez olyan, mintha tél lenne. Legalábbis éjszaka és kora reggel. Míg csak a nap jóságos sugarai ismét befűtenek kissé.

Az ezredes jól látta a hadnagyot, a mozdulatot, és így tudta azt is, mire gondol. Amikor az egyenruhás férfi közelebb jött, az ezredes csak ennyit mondott:

– Nekünk a hideget is bírnunk kell, hadnagy.

– Igen uram, bírom is – dacosan fölvetette a fejét. De már tudta, nem fog előhozakodni azzal, amivel szeretett volna. Hogy már ötödik napja ülnek itt a fiúk és majd felrobbannak az idegességtől... Az ezredes arcába pillantva jobbnak látta hallgatni.

– Van neki felesége? – kérdezte Hira.

Luis az első pillanatban azt hitte, félreértett valamit. Utána meg, hogy vajon kiről is van szó...? A toroka lány csak állával mutatott Manuel felé. Az indián éppen Lantuval beszélgetett. A főnök nemrégen tért vissza az ültetvényről. Luis idegesen felnevetett:

– Nem, azt hiszem, nincsen.

Hira tekintete megvillant. A nyakában egy színes kis csövecskékből készült lánc volt, és az egyik csuklóján is egy hasonló. Más díszt nem viselt. Barna szoknyája kiemelte remek vonalait. A férfi tekintete egy pillanatra elkalandozott... aztán elkapta a szemét. Nórára nézett, de a lány éppen Vallal vitázott valamin.

Manuel és Lantu halkan beszélgettek:

– Nincsenek fegyvereitek?

– Csak amivel vadászunk az itteni nyúlra. Más állat erre alig van. Madarakat is lelövünk néha... Szóval íjaink vannak, nyílvesszőkkel.

– Más emberek ellen soha nem harcoltatok?

– Emberek ellen...? – Lantu annyira megdöbbent még a feltételezésen is, hogy Manuel jobbnak látta nem firtatni a témát. De egy kérdés még a lelkében feszült:

– Ha nem derül ki, hogy mi is torokák vagyunk, megöltetek volna bennünket?

– Nem – rázta fejét határozottan a főnök. Udur világában ilyent nem teszünk. Az a nagy állat, amit különben uabr-nak hívunk, nagyon ritka. Még nehezebb becserkészni és elfogni... Néha a mi fiataljaink is kiállnak ellene. Úgy hallottam, minden toroka falunak megvan a maga arénája és vabrja. Afféle szórakozás ez.

– De ha a társamnál nincs hangos fegyver, és nem pusztítja el azt a... vabr-ot, bizony rosszul járunk, nem gondolod?

– Megsebesített volna benneteket. Ahogyan olykor minket is. De mifelénk ez a bátorság próbája. Nők és férfiak egyaránt vállalják minden ünnepen. Most ünnepeltük az év felét. Ötszázötvenszer kelt fel a nap, mióta megkezdődött az újabb év.

Manuel töprengve bámult maga elé:

– Adnátok egy kocsit? Kölcsönbe?

– Az "ezüstmadarak" ránk bízták őket.

– Akkor ti vezetitek őket. Akit te kijelölsz, de jöhet több ember is.

Lantu némi töprengés után beleegyezett...

...és a következő napfelkelte után pár perccel elindultak.

Hira vezette a járművet, és egy másik falubeli fiatalember, Runn is elkísérte őket. Talán azért, hogy majd a visszaúton Hira ne maradjon egyedül az éjszakában?

Lantu sokáig integetett utánuk. Előtte szavukat vette, hogy ha maradnak Udur földjén, bizony ismét felkeresik Tor faluját. Nóra leghátul ült és kissé elszorult a szíve, amikor a kocsi lassan kigördült a falu házai közül. Ahogyan a hosszú épületek kisebbedtek a szemében, és mind apróbbá váltak az utánuk integető torokák, úgy szomorodott el. Talán mégis inkább ezt kéne választania. Bármikor megtehetné, és persze Luis is. Az "ezüstmadarakat" aligha bántaná, hogy két felnőttel több lett az egyik toroka faluban. Itt nincs semmi, ami annyira ellenszenvessé teszi a földi világot. Nem vetélkednek hatalomért. Nincs pénz. Senki sem tör mások életére. Nincsenek huszadik századvégi tömeggyilkosságok, hatalmas becsapódások, krízisek. Itt talán senki sem ellensége a másiknak csak azért, mert létezik. Vagy mert másutt lakik, más nyelven beszél, más istent imád. Aki természetesen ugyanaz az isten, csak más a neve. Milyen nevetséges is mindez!

Nem is fordult előre, míg a homokos talaj egyik domboldala el nem rejtette előle a látványt.

Az utazás most nem volt olyan hosszú, és unalmas sem. Az elektromotor halkan duruzsolt. Runn megfontoltan vezette a gépet, a két, szarvhoz hasonlatos kormányrúd engedelmesen simult a kezébe. Cross megjegyezte, nem olyan ördöngösség az egész, ő is el tudná vezetni a szerkezetet. Annál is inkább, mivel csak előremenet volt, két sebességfokozat, semmi egyéb. Luis gondolataiba merült. Val észrevette:

– Töprengünk, töprengünk, főnök úr? Ezzel eszébe juttatta, hogy voltaképpen egy expedíció vezetője. A tanár komolyan felelte:

– Bebizonyítottam a tételemet. Csak éppenséggel otthon a tudóstársaim mit sem tudnak róla.

– Arra gondol, hogy a torokáknak közük van földön kívüli idegenekhez...? Hát sikerült, az biztos. De a Földön tényleg senki sem tudja még. Ám én bízok benne, hogy erre is sor kerül.

– Ahhoz, hogy bebizonyítsam, a sok hitetlennek az orra alá dörgöljem a bizonyítékokat, haza kellene mennünk.

– Miféle bizonyítékokról beszél? – kérdezte élesen Val Haylow. Cross is fülelt, de nem szólt. Nóra akkor fordult meg, most már ő is hallotta a beszélgetést.

– Hogy érti? Hiszen itt vagyunk, és... – Luis elbizonytalanodott. Az újságíró cinikusan vigyorgott:

– Hát éppen ez az, kedves professzor úr! Ha sikerül is hazamennünk, mit viszünk bizonyítékul...? Mesélünk majd az itteni torokákról? Arról, hogy ők Udurnak hívják világukat, a bolygót és Tornak a falujukat? Ki hiszi el? És ha vinnénk is néhány tárgyat, amit ők készítettek, azt éppenséggel hozhattuk a földi torokáktól is.

– Nem hoztunk videokamerát. A Piramis, vagy az arany falu...

– Ne legyen gyerekes, professzor. A filmre azt mondanák, hamisítvány. Ezt mondják vagy száz UFO-filmre, ezt mondják az eddig hivatalosan fel nem fedezett rejtett életű állatok fotóira, és mindenre, ami nem illik bele a vaskalaposok világába, hivatalos tudomány szűk kereteibe, no és az agyakba. Ha mind az öten visszaérünk, és ugyanazt mondjuk, akár eskü alatt is, akkor ránk fogják, hogy összebeszéltünk és együtt hazudunk!

– Hát nincs kiút? – jajdult fel Nóra. Cross felhúzta a szemöldökét és összedörzsölte két kezét:

– Nyugalom! Majd kitalálunk valamit. Talán az is elég, ha néhány ásványt, homokot, földet, növényt viszünk haza.. Ha egyértelműen bebizonyítható, hogy ezek nem a földi térből származnak, akkor... talán.

Luis nem nagyon hitte. Kétségbeesetten nézett maga elé. Val és Cross tekintete összeakadt a háta mögött, de a férfiak arcán nem látszott, hogy túlságosan sajnálják. Pedig hát Valnak is gondot jelenthet, ha majdani beszámolóját senki sem hiszi el. Az olvasók sem kedvelik, ha valaki hülyének nézi őket. Ezt Nóra is jól tudta, éppenséggel rádióhallgatók vonatkozásában. Még ennél sokkal hihetőbb történetekre is gyakran betelefonáltak, és bizony amit mondanak, nem mindig lehetne antennára engedni.

Manuel félig hátrafordult:

– Hé, fehér emberek...! Azért nem ártana megtalálni a hazafelé vezető utat is.

Ismét kijózanította őket, mint már nemegyszer. Amikor megpillantották a csonka gúlát, nem volt felhőtlen az örömük. A kocsi döcögve haladt a köves úton. Runn ismét visszaadta a kormányt Hirának. A lány Manuelre nézett:

– Meddig menjek?

– A Piramisig, kérlek.

– Nem tanácsos – felelte azonnal a lány, mint aki számított erre a válaszra. – Odáig úgysem megy el a szerkezet. Tudjuk tapasztalatból. Valamilyen láthatatlan erő hat rá. Meg fog állni előtte, és akkor nehéz elindítani ismét.

Cross bukkant fel mögöttük:

– Mit mond a lány, Manuel?

Az indián elismételte spanyolul is. Cross homlokát ráncolta:

– Tudom már, mi a baj. Álljon majd meg, amikor a határon leszünk – és Valhoz fordult: – A kocsi elektromos, ugye? Milyen hatásra állhat meg, úgymond "magától"?

– Olyan térbe kerül, amely zavarja az elektromágneses jeleket. Hat a motorra is. Összenéztek. Luis is kapcsolt:

– Vagyis valami van a Piramisban, ami...!

– Igen. Van valami – Val előremeredt. Éppen az utolsó kis emelkedőre hajtott fel a jármű. Hira mind lassabban vezetett, és a domb tetején megtorpant:

– Innen már gyalog kell tovább mennünk.

– Te is jössz? – kérdezte Manuel.

– Lantu azt mondta, kísérjelek el benneteket a Piramisig – mosolygott a lány. Nóra látta kiugró arccsontját, sárgásbarna bőrét. Volt a lányban valami idegenszerű. Maga sem tudta miért, nem örült, hogy velük jött. Hira magabiztos volt, otthonos, elfogadta az indián kezét, és egy pillanattal tovább tartotta benne saját ujjait, amikor már rég leszállt a kocsiról. Luis viszont örült:

– Remek, legalább lesz idegenvezetőnk. Runnal mi lesz?

– Itt marad a kocsinál. Ha bajunk esik, de el tudunk menekülni, itt találkozunk.

– Vidám perspektívák – morogta Cross, bár nem félt. Ezt azzal is mutatta, hogy elsőnek indult el. Val még egy pillantást vetett a Piramisra. Innen is félelmetes volt, elfoglalta a vidék egy részét, látványa betöltötte még az eget is ott nyugaton. A nap már delelőhöz közeledett, és ha azt akarták, maradjon pár órájuk a kutatásokra, igyekezniök kellett.

– Az "ezüstmadarak" szoktak erre járni? kérdezte Luis Hirától. Runn a kocsi mögött maradt, árnyékba heveredett és nem is nézett utánuk.

– Nagy néha. De mi nem járunk erre, kerüljük őket.

– Megtiltották a Piramis látogatását? érdeklődött Nóra. Manuel fordította a kérdést és a választ is:

– Tulajdonképpen nem, de nemegyszer elmondták, hogy maradjunk a falunk és az ültetvényünk közelében, ott a mi helyünk. Az szóba sem került, hogy vándorolhatnánk Udur földjén, ahová csak kedvünk tartja. Ennek biztosan nem örülnének, azt hiszem.

– Kik lehetnek ezek? – töprengett Val. Rendelkeznek az egész bolygóval, de igényt tartanak a falusiak nyomorúságos termésének egyötödére. Csillagok közt száguldoznak, de megtiltják ezeknek az embereknek, hogy eltávolodjanak a lakóhelyüktől.

– Nyilván okuk van rá – felelte Luis.

A kis csapat közeledett a fekete Piramishoz. Az építmény szabályos volt, csillogott a fala is, de csak tompán. Megközelíthetetlen erődnek tetszett és hiába értek hozzá egyre közelebb, sehol sem fedeztek fel nyílást, ajtót, ahol bejuthatnának. A homoksivatag közepén súlyosan elterülő építmény barátságtalannak tűnt.

– Úgy érzem – mondta egyszer csak Manuel –, hogy valakik onnan bentről figyelnek bennünket.

– Világlátó!

– Érzékelem jelzéseidet, Térlátó.

– Idegenek közelednek. Hatot különböztetek meg. A hangérzékelés már rájuk állt, az optika szintén.

– Ők lennének azok, akik átjöttek a 4-esen?

– Igen, az Auro-akció mellékterméke, ha kifejezhetem így.

– Jogosan közölted, mert így van. Az átjáró nem ok nélkül maradt nyitva. Szándékaikról tudunk valamit?

– Beadom az eddig szerzett információkat, ítéld meg magad.

– Ostobaság – jelentette ki Cross a maga szokásos megfellebbezhetetlen módján. – Ki látna bennünket? Ezt csak réseken vagy kamerákkal tehetik meg.

– Ugye, ezt nem gondolja komolyan? Nyilván sok mindenre képesek. Egy nálunk sokkal fejlettebb technikával találkoztunk – Luis nem is nézett társára. Már majdnem elérték az építményt. A fekete, tompán csillanó meredek falon nem láttak semmiféle nyílást. Fenyegető volt a látvány, de talán csak a fekete színe miatt. Nóra is erre gondolt, és igyekezett megkönnyebbülni. Mesterségesen, akarattal ez persze nehezebben ment. Közben Manuel elindult a közeli sarok felé, majd el is tűnt mögötte. A többiek is kiértek a sarokra, de...

– Hová tűnt Manuel?

Val homlokán azonnal felbukkantak a hideg verejtékcsöppek. "Most kezdődik", gondolta. Akárcsak a filmekben. "Egyenként el fogunk tűnni a többiek szeme elől, és soha többé nem kerülünk elő..."

– Itt vagyok – mondta Manuel. Ott állt mögöttük:.

– Hogyan kerültél oda? – kérdezte Luis és elcsuklott a hangja. Nóra csak nyelt egyet, nem tudott szólni.

– Maga az imént... ott ment... előttünk Cross a Piramis sarkán állt és hol előre, hol meg hátra, a másik oldalra nézett.

– Én sem vettem észre semmit – az indián vállat vont. – Mentem előre és egyszer csak itt álltam, ahol most vagyok.

Csoportosultak a Piramis sarkánál. Mindnyájan arra gondoltak: ez a kis jelenet nem valami figyelmeztetés volt...? Valakik így "szóltak", ne menjetek tovább, mert különös dolgokkal fogtok találkozni. Ugyanakkor a dolog nem látszott életveszélyesnek. A kettősség furcsa érzéseket keltett bennük. Nóra felnézett. Miért olyan rettentőn hatalmas...? És ha itt áll, néha úgy tűnik, mintha egyenesen ráesne ez a sziklatömeg. Ha ugyan sziklából van. Val szánta el magát elsőnek, követte Manuel nyomait a homokon. Amikor odaért, ahol az indián nyomai megszakadtak, hirtelen nagyon könnyűnek érezte a testét. Valami történt vele, nem tudta, mi az – és máris ott állt Manuel mellett.

A társai mögött.

– A térnek azon a pontján van most jelentette ki Luis, – ahol nem lehet. Nem abban az irányban ment, nem is akart odajutni, és mégis...

Nóra közelebb húzódott Luishoz. Cross valamit morgott érthetetlenül. Hira hátravetette fekete haját, karperece megcsillant a napon. Bőrruhája redőjébe akasztotta egyik kezét:

– Az "ezüstmadarak" még különb dolgokra is képesek. Eltűnnek és újra felbukkannak, meg egyszerre több helyen is vannak.

A társaságot nem nyugtatta meg a magyarázat. Luis tette a harmadik kísérletet amikor elszántan ment Manuel és Val nyomán a homokban, felkészült a csodára. De ekkor semmi sem történt. A csoda nem ismétlődött meg. Nyugodtan mehetett tovább a Piramis másik fala mentén. Még álltak egy kicsit a többiek, aztán összenéztek és követték. Cross attól tartott, valaki úgy eltűnik közülük, hogy többé nem bukkan elő. De mindnyájan együtt maradtak.

– Manipulált a dolog – jelentette ki Val biztonságosnak hitt távolságban. – Ha akarják, eltűnünk és felbukkanunk a tér másik pontján, de ha másképpen akarják, akkor ez nem történik meg.

– És mi a célja az egésznek? – Nóra körülnézett. Tényleg nincs itt senki? Most már neki is olyan érzése volt, hogy figyelik őket. Ki is mondta: – Szerintem minden lépésünkről tudnak, mióta ideérkeztünk.

– Az jó – bólintott komolyan Luis. – Mert azt jelenti: nem ellenségeink. Ha el akarnának pusztítani, rég megtehették volna. Akár abban a bizonyos első percben, még bent a Kürtőben, vagy a Piramis lapos tetején.

– Én nem örülnék annyira – kesergett Val.

– Mert mi van, ha valamiféle kísérlet alanyai vagyunk? És még nem jött el az ideje, hogy kinyírják a fehér patkányokat? Vagyis minket?

Manuel lassan újra az élre tört, kitartóan dagasztotta a homokot. Itt a fal tövében puha volt, szinte folyós. Az indián figyelte a falat, és nem hiába. Sasszeme észrevette a milliméternyi különbséget. A fal egy helyen több méteres szakaszon kiállt. Meglehetősen szabályosnak tetszett az a folt. A férfi megtorpant, körbetapogatta.

– Érzek valamit – mondta. Nem részletezte a dolgot. De ugyanaz a bizsergő, különös érzés fogta el, amit a Földön a Nagy Kürtő alatt állva érzett, mielőtt megérkeztek azok a kék fénysugarak.

– Ki fog nyílni, mert ideértünk – súgta Nóra. Hira szeme rémülten cikázott a sivatag, a Piramis és társai között...

– Térlátó!

– Jelentkezem.

– Riadójelzés érkezett az 5-ös kaputól.

– Csak nem...?

– De igen, sajnos. A riasztókat a nagy elektromágneses tér hirtelen megváltozása hozta működésbe. A változás jelentősen túllépte a határértékeket.

– Világos. Tehát megint itt van!

– Ezt akartuk, Világlátó!

– Csak nem most, amikor ezek az idegen térbeliek is megjelentek.

– Eggyel több vagy kevesebb... Bár ilyen egyszerű lenne. Tudom, ez mivel fenyeget.

– Már átjött?

– A műszerek szerint éppen áttüremkedik. A műszaki akadályokat legyűrte, és jön, jön... Nagyon kevés idő maradt.

– Még elég messze van, nem jut ide olyan hamar. Intézkedem, Térlátó. Te addig is figyeltesd a "vendéget".

– Valami történik – jegyezte meg Manuel. Óvatosan elhátrált a faltól. Cross szeme kitágult. Val idegesen körülnézett – másfelől nem fenyeget támadás? Hira és Nóra most egymás mellett álltak, és egyikük sem mozdult. Luis ajkába harapott. Látta, hogy a falnak Manuel által felfedezett másféle része lassan beesik.

A szabálytalan falrész – akkora volt, hogy egy teherautó behajthatott volna rajta, ha ez földi körülmények között történik – legalább egy méterre besüllyedt. A szélein a nyílásból világosság tört elő. Az uduri nap végéhez közeledett, a bolygó csillaga már ismét nyugaton járt.

– Ez felér egy meghívással – Luis a társai arcát kémlelte. Hira reszketett:

– Én nem... nem merek oda... bemenni.

– Ha bántani akarnak téged, idekint is megtehetik – Manuel csak ennyit szólt és a lány magatartása azonnal megváltozott. Kivirult, el is mosolyodott, és követte az indiánt. Nóra ismét csak nem tudta, miért, valami kicsiny irigységet érzett, de elhessegette az érzést. Egy perc múlva úgyis elfeledte a dolgot. Vagy azt hitte.

Kőlapokra léptek, a talpukon behozott homokszemcsék megcsikordultak, alig hallhatóan. Fény áradt a falakból, de nem lehetett felismerni a világítás helyét. Azt sem, mitől jön a fény...? Cross lumineszcenciára gyanakodott, Val rejtett, de elektromos világításra. Mielőtt szóba foglalhatták volna vitájukat, Nóra megemberelte magát és kivételesen az élre állt. Egy ferde falú folyosó futott párhuzamosan a Piramis külső burkolatával, majd egy helyen befelé kanyarodott, és attól kezdve minden fala egyenes volt. Csak éppen nagyon alacsony. Manuel meggörnyedt, de a nála alacsonyabb társak is lehúzták a fejüket. A mennyezet és a falak zöldessárga fényben égtek, és sehol nem láttak ajtót vagy bútordarabokat. így mentek előre legalább száz métert.

Aztán a leghátul haladó Hira valami zajt hallott. Hátrafordult és tompán kiáltott. A torkából előtörő vad hangra mindnyájan megperdültek.

Két ezüstös árny jött mögöttük.

Nesztelenül lépkedtek. Vagy nem is lépkedtek, mert alig emelték a lábukat. Inkább félig csoszogtak, félig lebegtek a talajt is érintve. Senki sem mondta ki a szót – "Ezüstmadarak"! –, de hát azok voltak, így egy kicsit megfagyott a vérük. Embermagasak voltak, két lábon mozogtak. Kezükben valamilyen tölcsérszerű tárgyat vittek, ez fekete volt, nem csillogó. Arcukat és egész fejüket álarc takarta. Az öltözetük nem tette szabaddá a bőrüket, ezt sehol sem lehetett látni. Mindent befedett az alumínium vagy ezüstszínű szűk szkafander.

Amikor a földiek megtorpantak, így tettek az "ezüstmadarak" is. Két lábuk a talajon maradt és majdnem teljesen mozdulatlanul álltak. Embernek is látszottak, meg nem is. A magasságuk, szélességük, felül a fejük, a szemet és orrot utánzó álarcuk... Mégis volt bennük sok idegenszerűség. Luis nyelt egyet:

– Tán csak nem fognak hátba lőni minket?

– Megtehették volna azonnal is – így Val. Mégis kényelmetlenül érezték magukat.

– Inkább elöl mennének, az utat mutatva dörmögte Cross. Reszketett a keze, és humorral próbálta elrejteni félelmét. Eddig csak hallottak az "ezüstmadarakról", hol a földi toroka mitológiában, hol meg az itteni torokáktól. Ám most hús-vér valósággá lettek, alig pár tucat méterre tőlük.

– Az a fekete a kezükben fegyver? – kérdezte Manuel Hirától.

– Igen. Ha ráirányítják egy lázadóra, vagy aki nem engedelmeskedik azonnal, az ember összeesik és csak másnap tér magához. De még napokon keresztül gyenge és rosszul érzi magát.

– Idegrendszerre ható sugárfegyver – bólintott Luis. Val elgondolkozott, aztán előre nézett. Végtére is, világos volt a helyzet. Arra kell menniök, titokzatos házigazdáik más utat nem engedélyeznek.

Nóra ment elöl most is, a férfiak és Hira követték. Mozgásuk felgyorsult, senki nem akart utolsónak maradni. Lépteik visszhangoztak a kőfalú folyosón.

A folyosó kétfelé ágazott. Két, egyformán széles út állt előttük. Nóra megtorpant, Luisra nézett. Az "ezüstmadarak" ismét álltak, valahol messze tőlük.

– Talán kérdezzük meg tőlük – próbált Cross ismét viccelődni, de nem aratott sikert. Luis szólt:

– Mivel semmi jelet nem kapunk, esetleg éppen azt szeretnék, ha eloszolnánk.

– Ostobaságot tennénk – így Val.

– Ha le akarnak számolni velünk, bármikor megtehetik. Ránk eresztik a sugarat az egyik fekete tölcsérből, és azt tesznek velünk, amit akarnak.

– Két csoport többet fedezhet fel – így Manuel, és mint már néhányszor, ismét ez döntötte el a dolgot. Cross jobbra indult, Val balra, őt Hira és Manuel követték. Cross megvárta, míg Nóra és Luis a nyomába lép, akkor kemény, határozott léptekkel indult el a jobb oldali folyosón. Egy ideig még hallották a másik három lépteit, aztán már csak a sajátjaikat.

– Jönnek utánunk? – kérdezte Val, de nem fordult meg.

– Azt hiszem, nem – így Manuel. – Talán megálltak az elágazásnál, azt őrzik.

– Vajon miért nem akarják, hogy visszaforduljunk?

Nem kapott választ. Hira nem értette, most miről beszélnek, hát ő is hallgatott. Manuel figyelt, de semmit sem érzett. Bár egész idő alatt sejtette, valahol a falak mögött sok minden történhet. Kezdte sejteni, a Piramis a földi nagyvárosokban látott felhőkarcolókhoz hasonlíthat. Nagyon sok szint és helyiség lehet benne. A föld alatt talán több emelete van, mint afölött. Valahol vannak valamiféle lények, sejtette az indián.

A másik folyosón Luis megfogta Nóra kezét.

Néma volt a szorítás, jelzés csupán. Cross kékes fényt pillantott meg előttük, szaporázta lépteit:

– Gyerünk, gyorsabban! Látják?

Egy kisebb terembe értek. Meredek rámpa vezetett felfelé egy keskeny folyosón, a magasba. A terem közepén vagy három méter átmérőjű kerek foltot vettek észre. A padló része volt, de a széleken a késhegynyi rés elárulta: ez valami nyílás fedele. Luis leguggolt, arcát a réshez tette:

– Huzat van. Függőleges nyílás lehet. Nóra felnézett. A félhomály nehezen oszladozott tekintete előtt, aztán megértette:

– Ez is egy Kürtő...! Olyan, mint amilyent otthon találtunk a Sierra de Maderában.

– Akkor ez mi? Ajtó? – értetlenkedett Cross és a körbe lépett. Egy pillanatig dermedten vártak. Ha ismét beindul valamilyen rejtélyes szerkezet, és... Ám itt semmi sem történt. A kövezet feketés-kék kerek darabja nem mozdult el. Luis alaposabban körülnézett. A legközelebbi falon egy háromszög alakú táblafélét látott. Különféle jeleket írtak be kicsiny körökbe. Ezek talán számok lehettek...?

– Olyan, mint egy számítógép klaviatúrája mondta a lány. Cross is odajött:

– A fenét! Inkább a titkos támaszpontok személyazonosítóihoz hasonlít...

– Honnan tudja? – érdeklődött Luis. Cross szeme rávillant, aztán úgy döntött, nem veszi észre a megjegyzést.

– ...De az is lehet, hogy ez az indítóberendezés. Ha igaza van Nórának, akkor innen vezérelni lehet a Kürtőt. Akkor ez is egy Csillagkapu, értik?

– Értjük – Luis körbejárt. Kicsit csalódott volt. Ilyen egyszerű itt a Kürtő ki- vagy bejárata? Az érkezési és indulási pontja? Még jó, hogy nem egy mellékhelyiség-szerű szobába tették. Hát igen, az Udur bolygó urainak ez nem ugyanaz, mint nekik a Földön. Ott sziklába vájták, hegybe rejtegették, bonyolult gépekkel vették körül a Csillagkaput. Itt viszont az része a Piramisnak, ami... Talán lakóhelyük, támaszpontjuk? De kiknek? Kik azok az "ezüstmadarak", akik uralják ezt a világot és már a kozmoszban is tudnak utazni? Idegesítette, hogy semmit sem tudnak, ugyanakkor nem titkolhatta önmaga elől sem, hogy az idegenek így vagy úgy irányítják őket. Behívták a földieket a Piramisba, és ott úgy mozgatják őket, ahogyan nekik tetszik.

– Nem szeretek fehér patkány lenni egy tudományos kísérletben – rázta a fejét. Cross rábámult, kezdetben nem értette, honnan ez a gondolat. Aztán kapcsolt:

– Én sem, elhiheti. De előbb lessük ki a titkaikat, értsük meg az összefüggéseket, és akkor... – a keze ökölbe szorult, de azonnal észrevette magát, ellazult. Még mosolygott is: – Gyerünk tovább.

A másik folyosón eközben Manuel került az élre. Az út felfelé vitt, majd ismét egyenes padlón haladtak. Val úgy hitte, legalább két szinttel az előző fölött mennek már. Oldalt benyílókat láttak, de ezek sehová sem vezettek. Bennük ült a sötétség. Aztán újabb terem következett. Zajt hallottak. Mintha egész tömeg állna valahol a rá jellemző nyüzsgő, el-elhaló és újra felmorajló hangorkánnal....

Ám a terem üres volt. Csak az egyik fala volt tele – képekkel. Színesen villogó képeken mozgó, hangos emberek, földi ruhákban...

– Egy filmet vetítenek – mondta Val.

Hira úgy megdöbbent, hogy az ajtótól már nem tudott eljönni. Csak lapult, hátát a hűvös kőlapnak vetette, szeme kitágult. Manuel megértette: az Uduron élők sohasem láttak filmet, itt nincs televízió sem. Bátorítóan megfogta a lány karját:

– Ne félj, ez csak kép, ami mozog.

– De ők csinálják... Varázslat – rettegett a lány. A férfi szelíden maga után vonszolta. Beálltak a szemközti falhoz, középre. Innen tökéletesen látták a "vetítővásznat".

Val összehúzta szemét. A jelenet ismerősnek tetszett.

Nagy téren emelvény, körös-körül ezernyi ember. Fehéringes férfiakat hurcoltak fel egyenként, pirosnadrágos férfiak fektették őket egy fura, szögletes szerkezetbe, aztán a felülről alázuhanó háromszög alakú fémbárd levágta a fejüket. A tömeg minden egyes kivégzésnél felüvöltött...

– Tudom már, mi ez – suttogta Val. – A francia forradalom! Ezerhétszáznyolcvankilenc!

Hira még reszketett. Manuel pedig nem válaszolt. A kép változott. Európai öltözetű emberek egy nagy üst körül csoportosultak, fehéres pára vágott ki, valami megmozdult. Gőzgép...? Val csak bámult. Ismét mást láttak. Egy füstölgő kémény haladt a vízen, alig látszott ki a hajótest a hullámokból. Nevetséges kis vonat robogott, élénken sípolt-dudált, keskeny nyomtávú síneken emberek szaladtak utána lelkesen integetve kalapjukkal, kendőkkel. Lövészárkok az esőben, csupa sár minden. Sáros katonák fura széles kalapban, sisakban lövöldöznek egymásra.

– Az első világháború... – motyogta Val Haylow. Szörnyű gyanú ébredt benne, de még nem merte megosztani senkivel.

Nem vette észre, hogy egy másik nyíláson bejött Luis, Nóra és Cross is. Úgy látszik, az ő útjuk is ide vezetett. A "filmen" ekkor három bárkához hasonló vitorláshajó indult el egy kikötőből. A fehér vitorlákon fekete keresztek virítottak. Cross felismerte a helyszínt, pedig hát nem láthatta úgy igazán...

– Las Palmas, Kanári-szigetek! Persze, nem most, hanem... nagyon régen.

– Ez valami film? – értetlenkedett Manuel, és nem értette, miért nézik a társai olyan feszülten a falon zajló "eseményeket". Ám neki is feltűnt, hogy a szereplők nem viselkednek úgy, mint a filmszínészek. Nem is szólnak semmit, nem néznek a kamera felé, volt, aki annak egyenesen hátat fordított. Mintha rejtett kamerával készült felvételek lennének...

– Ez nem film – mondta ki Luis, hangja majdnem elcsuklott. – Ez a valóság! Értitek? Ezeket a felvételeket ők készítették nálunk, a Földön! Ott és akkor, amikor ezek történtek...!

Tengerpart, nagyváros. Egy magányos kis repülőgép húz el az öböl fölött, el is tűnik. De a város fölött gombafelhő bontakozik szét... így még sohasem látták az emberek: pontosan felülről filmezték le a nagaszaki atomrobbantást. A látvány szélén különös villanások látszottak. Aztán meggyűrődött a kép, mintha valami összegyűrte volna a látványt...

– A tér – mondta ki Luis. A gyanú már befészkelte magát a fejébe. Ám a következő képek ismét elvonták a figyelmét. Hatalmas tömeg a fehér kupolás nagy épület és egy tűszerűen felmeredő emlékmű között, vízparton. Rengeteg fekete bőrű férfi és nő, de voltak ott fehérek is.

– Martin Luther King temetése...

– Mi a fene akar ez lenni? – Cross fellázadt. Valahol valaki mintha csak erre várt volna, a film hirtelen megszakadt. Színes pontok cikáztak még a falon – vagy csak a szemük káprázott? –, alig volt fény a teremben. Hira még mindig reszketett. Manuel félkarral magához ölelte, a lány ekkor hálásan rámosolygott és máris jobban érezte magát.

Csak egy nyílásban maradt fény. Val arra indult.

– Kísérőink elmaradtak? – érdeklődött Luis. Nóra bekukkantott néhány sarokba, innen induló sötét folyosóra:

– Nincsenek itt.

– Menjünk.

A kivilágított folyosó fokozatosan emelkedett, akár egy rámpa. A Piramis felső részében járhattak. Cross lemaradt Vallal, valamit magyarázott neki halkan. Manuel ment az élen. Hamarosan egy kisebb szobába értek. Itt végre voltak bútorok is.

Méghozzá földi székek. Gazdagon faragott fa karosszékek. Ilyeneket templomokban látni, vagy múzeumokban – a Földön. Lehet, onnan kerültek ide?

– Hatan vagyunk, hat szék. Világos az üzenet – morogta Cross és elsőnek ült le. A többiek még haboztak. Manuel körbejárt, de itt már csak falakat talált. Egy kijárat volt amelyen bejöttek. És ahol most három "ezüstmadár" bukkant fel.

– Előkerültek a kísérők, és meg is szaporodtak – Luis nyugtalanul pillantott hátra, majd mégis helyet foglalt. Amikor mindnyájan ültek, az egyik "ezüstmadár" lassan előbbre jött. Különös módon lépkedett, mintha nem is egészen érintené a talajt, és lépteinek hossza semmiképpen sem egyezett azzal a távolsággal, amit egy lépéssel látszólag megtett. De mire ezt észrevették, már ott állt előttük, feléjük fordult. Vékony lábait is tapadó öltözet fedte, cipői idegenszerűek, vaskosak, hozzá nem illőek voltak. A tölcsérfegyvert nem szegezte rájuk, de érződött, készenlétben tartja és bármikor lőhetne vele. A feje eltűnt az álarc mögött. Megszólalt:

– Üzenetet hoztam számotokra – spanyolul beszélt, szinte akcentus nélkül. Valnak azonnal olyan érzése támadt, hogy a "madár" – a benyomást a hátán keresztbe összecsukott "szárnyak" is növelték, amelyek persze öltözetének részei lehettek – nagyon is mechanikusan szól. Aligha ő itt a főnök. Még a tartásában is volt valami gépszerű. Nem keltette egy magabiztos, idegen lény benyomását, amely uralta a földet és az eget.

Luis arca kisimult. Végre van valami kapcsolat...? Nóra most örült. Akkor hát vége lesz a tévelygésnek, a bizonytalanságnak? Cross szkeptikusan bámult; senkiben sem bízott. Hira önkéntelenül is Manuelt kereste, de a férfi pár székkel távolabb ült.

– Maradjatok itt, amíg nem kaptok más utasítást. Odakünn veszély fenyeget benneteket. Hamarosan ismét találkozunk – és a "madár" lecsoszogott a kijárathoz. A földiek sokkal fontosabb, tartalmasabb üzenetet vártak, hát most meglepetten ültek. Ennyi volt az egész? Nem tudták igazán, mit is tegyenek...?

– Térlátó!

– Jelentkezem. Az Auro áttörte a gátakat. Egyetlen akadály sem tudta visszatartani. Közeledik...!

– Értem. Hol jár most?

– Udur túlsó oldalán, de nagyon sebesen jön. Tulajdonképpen nem is kellene neki körbejönnie.

– Jellemző rá, hogy nem adja fel büszkeségét. Tudja, hogy már értesültünk közeledéséről, mégis a hosszabbik útvonalon közeledik.

– Ezzel is gyötörni akar bennünket, Világlátó!

– Lehetséges. Itt minden rendben van? –A biztosítás teljes. Talán kitart... egy ideig.

– Reméljük. Gondoskodj a vendégekről.

– Már értesítettem őket, de a hangulatjelzők szerint csöppet sem voltunk meggyőzőek. Nagy bennük a tudásvágy, Világlátó! Túl nagy!

– Az nem baj, Térlátó. Tudod te is, milyen volt az utunk. Minket is ez az erő hajtott leginkább... Felkészültél az összecsapásra?

– Megtettem, amit lehetett. És te, Világlátó?

– Szintén megtettem. Akkor hát...

– Már nem kell sokáig várnunk, Világlátó.

Az ezredes fázott.

Összehúzta a magára terített pokrócot. Milyen durva ez az anyag. Egyáltalán, milyen kevés itt a kényelem! És nem történik semmi. Naponta egyszer feldübörög valamelyik helikopter motorja. A pilóták ellenőrzik a hajtóműveket. Készen kell állniok, minden percben. Akárcsak nekik itt fent. A Kürtő alatt.

A hajnal már megszületett, a pirkadat lassan kezdett átmenni nappali fényekbe. A nap ugyan még egy szélső hegy mögött járt, de elég világos volt ahhoz, hogy a férfi lássa a kezében tartott naptárat. Lassan vette elő a golyóstollat. Még jó, hogy ír ilyen hidegben, hogy nem fagyott be a tintája. Amint a kis rubrikába berajzolta a szokásos jelet, visszalapozott.

Kilenc nap. Már ennyi ideje várnak itt...! A hadnagy ma biztosan elkezdi ismét a sirámait. Nem lehet leszoktatni róla. De ha egyszer véget ér az akció, és visszamennek a városba, majd tesz róla, hogy soha többé ne kerüljenek össze. Kibírhatatlan a pasas a folytonos nyavalygásával, miközben minden mondatát állítólag az emberei iránti aggodalom és törődés irányítja... A pokolba az ilyenekkel!

Az ezredes tett néhány lépést a sziklaösvényen. Milyen csöndes itt minden. De azok, akik elmentek, talán egészen másféle, zajos világban vannak. Hogyan lehetséges, hogy csak úgy átmentek...? Érdemes lenne egyszer megpróbálni. Az ezredes visszafordult és hosszan, töprengve nézte a Kürtő-barlang bejáratát. Kilenc nap, már kilenc nap, ismételgette közben. Fogytán volt a türelme.

Udur földjén vihar készülődött.

A torokák fedél alá rohantak.. Még sohasem látták ilyen feketének, fenyegetőnek az égboltot. Éles kiáltások szálltak a szélben – senki sem tudta már, hogyan keletkeztek. Miért éppen ilyenek, miért ezekből a hangokból állnak? Ki kiáltotta először, kinek a torkán szakadt ki valaha, nagyon régen... És hol?

Erősödött a szél, keletről fújt, ahonnan máskor oly ritkán, szinte sohasem. Baljós dörgéssel, villámlással közeledett a vihar, de akár egy nehéz vajúdás, hosszan tartott. Fájdalma volt a földnek, fájdalma az égnek. A levegő kavargott, és mind sötétebb lett...

A torokák kunyhóikba bújtak. Forgószél söpört el a közelben, letarolta a termést. Kemény kukoricaszárak feküdtek el körkörösen, foltokban. Aztán már üvöltött a szél, mennydörgött, állandó zúgás telepedett a tájra, az agyakba is befészkelte magát. Már egyetlen éjszaka lett a keleti égbolt, és rohamosan jött el a sötétség. Szinte látták a darabjait, óriási palástként fedett be mindent. Hamarosan éjszaka lett – nappal. A férfiak is reszkettek. Gyermekek sírtak, asszonyok lapultak a földre. Széltől letépett kunyhó te tők repültek, a szélroham élő fákat csavart ki.

Mindenki érezte: a vihar a Piramis felé tart.

– Sokáig kell még itt ülnünk? – Cross felpattant. De mielőtt kiléphetett volna a székek vonalából, a bejáratnál megmozdultak az "ezüstmadarak". Csak egyet csosszantak az emberek irányába, mire a férfi visszaült a helyére. A "madarak" mozdulatlanok maradtak, de nem is mentek vissza a helyükre. Ennyivel közelebb voltak már az emberekhez.

– Van egy határ – mondta Luis. – Ha azon belül érnek, vagy mi megyünk közelebb, lőni fognak.

– Ezek nem emberek – mondta Nóra határozottan.

– Ez nem újság – Val még egy kis gúnyt is megengedett magának.

– Úgy értem, nem értelmes lények. Gépek, robotok – mondta ekkor a lány. Hira nem értette a szavakat, de sejtette, az "ezüstmadarakról" lehet szó. Mondott valamit Manuelnek, aki lefordította:

– Hira szerint nincs lelkük. Luis bólintott:

– Világos. A két lány lényegében ugyanazt mondja. Az idők során az itteni torokák is rájöttek, hogy ezek nem értelmes lények. A legjobb esetben helyi feladatokra programozott robotok lehetnek, erősen korlátozott működési képességgel.

– De arra elégségesek, hogy leterítsenek bennünket, ha nem úgy tennénk, ahogyan a gazdáik elvárják – Val körülnézett. A csönd nyugtalanította. Sejtette, akármi történhet odakünn, a hangszigetelés tökéletes, nem szűrődik be semmi. És ha földrengésbiztos is az építmény, akkor egy kataklizmától is megmenekülhetnek.

Ez jó is, de rossz is lehet. Bármi történhet odakünn, ők pedig nem fogják tudni. Be vannak zárva?

Teltek a percek. Hira felsikoltott és pergő nyelvvel magyarázott valamit. Most Luis fordította:

– Nem tudja, mi baj van, de... Valami feketeség, rossz erő közeledik, azt mondja. Rossz, amitől félni kell.

– Ezt hogyan érzi, ha mi semmit sem érzünk? – Cross legyintett. Luis magyarázott volna valamit a természethez még közelebb álló népek ősi érzékeléséről, máig fennmaradt ösztöneiről. Különösen, ha vészhelyzetekről van szó. De nem szólt.

Manuel hallgatózott. Nóra a "madarakat" figyelte. Azok olyan mozdulatlanul álltak, hogy valóban nem lehettek érző, gondolkodó lények. A biológiai lét ekkora lények esetében szinte örökös mozgással jár együtt. Ha emberformájúak, még alvás közben is mozognak. Tüdők lélegeznek, ver a szív, önkéntelen izommozgások következnek be. Ezek itt ráadásul nem aludtak, nem voltak pihenő állapotban. Tehát mozogniok kellett volna. Az álarc eltakarta a szemüket, és kezük, lábuk nem mozdult. Mégis, hátracsapott szárnyuk és a fekete tölcsér-fegyverek baljós üzenetet sugároztak: "itt vagyunk és cselekszünk, ha kell".

– Végül is van időnk – morogta Val. – Ha ők ráérnek, hát mi is. Az oxigén belélegezhető, jóllaktunk a torokáknál, mi bajunk lehet?

A többiek sejtették, sajátságos akasztófahumor ez. Hát nem szóltak.

– Térlátó!

– Jelentkezem!

– Az Auro...?

– Már majdnem minden korlátot áttört. Ebben a pillanatban alig negyvenöt távolságegység választja el a bázistól. Légköri jelenségnek álcázza magát, természetesen a romboló fajtából. Nyílegyenesen halad errefelé, de nem siet. Szokásos sebességének alig egyhatodával jön.

– A bázis?

– Felkészült a védelemre. Hogy meddig tarthat ki, nem tudom.

– Az alsó biztosítás?

– Párba kapcsoltam a felsővel. Bárhol is törné át a védelmet, a rendszer bekapcsol és tüzet nyit.

– Kérdés, elég lesz-e ennyi... A vendégek?

– Utasításra, tájékoztatásra várnak. Vagy... bármire. Tőled függ, mi lesz velük, Világlátó.

– Majd döntésre is sor kerül, de előbb kapcsold nekem Aurót!

– Jól vettem jeleidet. Világlátó?

– Pontos az adás, hibátlan a vétel. Mindent úgy értettél, ahogyan közöltem. Hozd létre az összeköttetést, Térlátó!

– Csak akkor jön létre, ha Ő is akarja.

– Nos sikerült?

– Nem, Világlátó, nem sikerült. Jeleink az elutasító falba ütköztek. A gépek üzenete egyértelmű: az Auro most nem kíván kapcsolatot velünk.

– Nem baj. Akkor ellenállunk, és meglátjuk, ki hívja előbb a másikat...? Nálunk ne kapcsold be az elutasítót, Térlátó. Ha szeretne velünk kapcsolatot, megkapja. Mi mindig készen állunk a tárgyalásra.

A hat székkel szemben lévő fal megelevenedett. Először halványan kivilágosodott, aztán megint elszürkült. A kép már ott volt, de beletelt egy kis időbe, míg szemük kezdte összefogni a kaotikusnak tetsző részleteket.

Hamarosan kezdték sejteni, mit látnak. A kamera alighanem egy műholdon lehetett, de nem túl magasan. Talán mindössze nyolc-tíz kilométerre a felszíntől. Fekete és szürke részletek gomolyogtak, akár a felhők. A kép még közelített. Már láttak valamilyen kerek tárgyakat a talajon.

– Ez Tor! – kiáltotta Hira, bár sohasem láthatta faluját felülről. A többiek hallgattak. A fekete áradat a képernyő széléről közeledett a faluhoz, aztán elborította.

– Nem gyorsított felvétel.

– Valószínűleg élő kép, egyidejű közvetítés így a férfiak.

A fekete felhőből villámok csaptak ki. Túl nagyok voltak, és nemcsak agresszívak, hanem rendkívül pontosak is. Amit eltaláltak, abból semmi sem maradt. Amikor a fekete felhő elvonult, a falu helyén romok hevertek. Hira szemét elfutották a könnyek. Mi történhetett az övéivel? Közben a villámok tovább csapkodtak. Eltaláltak egy "autót", az elektromos kocsi motorja lángra is lobbant. Odébb villámok csaptak egy köves útba, az is szétrobbant.

Egy fekete fal jelent meg a kép másik szélén. Mintha ráúszott volna a felhőre – de a valóságban fordított volt a helyzet. A felhő közeledett a szabályos vonalhoz. A kamera ráközelített a látványra és most már folyamatosan követte azt. Nyilván utasításra cselekedett.

– Műholdakról figyelik az egész bolygót.

Mindenről tudnak, ami a felszínen történik Luis a fogát szívta.

– Ugyanazt teszik, amit mi is otthon a Földön – Cross azt hitte, vitát provokál. De senki sem mondott ellent.

– Vagyis mindent tudtak a mi utunkról is tette hozzá Val, kesernyésen. Ezen már senki sem csodálkozott. A technika a Csillagkapuval elért idegen világban magasabb kell legyen, mint a Földön. Ezt eleve elfogadták. Bár Nórának most eszébe jutott: valakik ugyanígy láthatták őket is, amint a Piramis tetején keresik a lefelé vezető lépcsőket, aztán, vándorolnak az aranyfalu mellett, majd a torokák arénájában vívnak meg azzal a vadállattal...

Aztán váltott a kép, és most a magasból nézhették a vihart. A mindent elpusztító felhőt. Döbbenten figyelték, most alig tudtak másra gondolni. Látták, hogy a fekete felhő közelről rohamozza a fekete vonalat. Ami lassan testet öltött, és akkor megértették, mit látnak:

– A Piramis...!

– Ha ez most van... ha nem múlt idejű vetítés, hanem jelen idejű... akkor a felhő minket támad – suttogta Nóra. Nem figyeltek rá. A képen a felhőből hatalmas villám csapott ki, egyenesen az építmény falát vette célba. Luisnak úgy rémlett, érezte is lába alatt megrendülni a talajt. Vagy csak képzelődött...?

– Térlátó!

– Jelentkezem!

– Vándorló testvéreink merre járnak?

– Most éppen egyik sincs elérhető közelben, Világlátó. Ha csak a szomszédos terekben...? Kérjek tőlük segítséget?

– Nem. Ez az én feladatom. Minden műszerem és érzékelőm nulla mennyiséget jelez. Az értelem lényei nem tartózkodnak elérhető közelségben, ez baj.

– Akkor hát mit teszünk?

– Kitartunk. Közben megértettem, miért jött Auro.

– Csak nem arra gondolsz, hogy... miattuk?

– Miattuk is. A kapcsolat új lehetősége izgatja őt. Megakadályoztuk eddig, de most megértette, hogy van még egy, eddig nem ismert esélye...

– Értem, Világlátó. Mit tegyünk hát?

– Egyelőre semmit. Auro nem fog bejutni a Piramisba!

A talaj megrendült a lábuk alatt. Most már Luis is biztos volt benne: nem képzelődik. Hátranézett. Az "ezüstmadarak" eltűntek.

– Mi a fene ez? – Cross nyugtalanul körülnézett. Val még a falat nézte – a különös vetített kép nem szűnt meg, tovább ragyogott a látvány. A fekete felhő elborította a Piramist, teljesen maga alá gyűrte az épületet. Legalábbis látszólag. A hangszigetelés sem tompította már a dörrenéseket.

Luis előbbre ment. Már a vetített kép alatt állt. Innen darabosabb, "havas" volt a kép, de mintha magából a falból jött volna. A férfi nem látott műszereket. Mégis volt egy érzése: amit mond, azt valaki valahol a Piramisban hallani fogja. És talán reagál is. Hát megszólalt:

– A földi emberek kérdik: mi történik itt? és hirtelen ötlettől hajtva hozzátette: – Segíthetünk valamit?

Egy ideig csönd volt. Közben pattogó zúgás erősödött, és halkult el ismét. A képernyőn látták a gomolygó feketeséget. Már a műholdas kamera sem láthatta a Piramist, csak a villámokkal terhes felhőt. Amikor egy pillanatra mégis kibukkant az építmény egyik sarka, éppen fekete lemezeket kergetett a szél a homok felé. Oda zuhantak le...? A választ ugyanaz a férfihang adta:

– Köszönöm, hölgyek és urak. Nehézségeinket megoldjuk magunk is. Ha mégis szükségünk lenne önökre, jelentkezünk.

– Meg lehetnek szorulva – jegyezte meg Val, miután a hang elhallgatott. – Már a mi őreinket is bevetették a harcba.

– Harcba? – Nóra torka elszorult.

– Hiszen láthatja – az amerikai a falra mutatott. – Aligha csak játszadoznak. Itt komoly belháború folyik, feltehetően ugyanolyan lények két csoportja között.

– Ennél okosabbaknak hittem őket – Luis háttal állt a képnek és barátait nézte. Valamire várt. Döntésre? Nem az az ember volt, aki mindig maga dönt és nem érdekli, mit szólnak ehhez a többiek. Cross Manuelre pillantott. Az indián mélybarna bőre most még sötétebbnek tűnt a szokásosnál.

– Ön mit tenne a helyünkben, Manuel? Lehet, a toroka csak erre várt, mert azonnal válaszolt:

– Felajánlottuk a segítségünket, de nem vettek bennünket eléggé komolyan. Azt hiszik, az ő erejükhöz képest mi nagyon is gyengék vagyunk. Pedig lehet, éppen mi tudnánk segíteni.

Cross megértette: az indián nem is neki felel, nem hozzá beszél... Erről árulkodott az is, hogy Manuel kissé felfelé tartotta a fejét. A valahol elrejtett mikrofonokba, és azokon keresztül rejtélyes vendéglátóiknak? Már ha egyáltalán vendégnek tekintik őket.

– És ha elmennénk innen, míg nem késő? – kérdezte Val. Crossra nézett, az meg vissza őrá.

– Nem mehetünk el. Önök talán nem vették észre, de... az itteni Kürtő nem olyan automatikus, mint annak földi kijárata. Ez a Csillagkapu csak akkor "indul be", ha a használói, az "utasai" ismerik a kódot.

Crossnak eszébe jutott a sziklafalban látott "műszertábla", ami egy kis számítógépes klaviatúrára emlékeztette őket ottjártukban. Luis maga elé nézett. Igen, biztosan igaza van Manuelnek, a végtelen térség egy másik pontján, a jól eldugott Csillagkapuba aligha téved idegen, csak a beavatottak juthatnak oda. És ha idejönnek, még nem történik semmi végzetes. Az "ezüstmadarak" semlegesíthetik azt a pár betolakodó embert, aki úgysem árthatna az ittenieknek, a Piramisnak, a felsőbb lényeknek. De ha egyszer fellázadnának Udur torokái és betörve a Piramisba, visszamennének a Földre, őseik hazájába... Mérhetetlen zavarodást és károkat okozhatnának.

– Arról nem is szólva, hogy az ellenségük, ez a fekete vihart okozó valami vagy valaki, velünk is elbánhat – folytatta az indián. – Azt hiheti, mi is ezek közül valók vagyunk, és végünk lehet egyetlen perc alatt.

– Annál azért okosabb talán – suttogta Val. Megmagyarázta volna, hogy ha az ismeretlenek a Piramisban is mindent tudnak róluk, az a másik erő vagy személy vagy bármilyen hatalom is tudhatja ezt. Ha csak nem áll szemben ezekkel totálisan. De ez megakadályozhatja-e a totális információszerzésben?

És éppen ezt bizonyította a falikép. A nagy tévéképernyőn tovább zajlott az érthetetlen csata. A feketeségből villámok bombázták a Piramist, az emberek lába alatt már szüntelenül remegett a talaj.

Luis úgy döntött, nem vár tovább. Amerre az "ezüstmadarak" eltűntek, nyilván arra van az átjáró, gondolta. Nem szólt társainak, és főleg nem akarta ezt tudatni az idegenekkel, így talán észrevétlenül is sikerül megtudnia valamit? A folyosó keskeny volt, a levegő meleg és fülledt. A férfi szaporán lélegzett. Félhomály volt, és sejtette, miért lesz egyre sötétebb: az "ezüstmadaraknak" nem volt okvetlenül szükségük az ember által is látható fényre. Ők nyilván tájékozódhattak infravörössel vagy más módon.

Ha valóban látnak bennünket – mondogatta magában a férfi ––, akkor azt is tudják, leváltam a csoportról. Elemzik a szándékaimat. Ha nem ítélik úgy, hogy ártani akarok, akkor... talán...

Néhány teljesen üres, majdnem kör alakú helyiségen haladt át. Csak a fény csökkent, ám később a csökkenés leállt. A férfinak nem kellett tapogatóznia, még így is látta, hová jutott...

Csaknem felkiáltott a döbbenettől.

Egy... földi palotában volt!

Az egyik végén alabárdos katonák álltak, baljukban kis kerek pajzzsal. Szívdobogással állapította meg, hogy nem igaziak, szobrok csupán. Embernagyságúak, mozdulatlanok.

Végig a falak mentén gazdag és súlyos brokátfüggönyök lógtak. Talán voltak valahol ablakok is, de nem látszottak igazán. A padló fényes volt, és mindent egy sárgás, csillogó anyag fedett. Borostyán! – villant a férfi agyába. A tengerpartokon lelhető csiszolt anyagból volt itt tán még a mennyezet is. A falakon láncokban lógtak öklömnyitől egészen apróig. Aranyfényes ragyogást adott a borostyán, és suttogóvá tette a legnagyobb zajt is. A kinti csatát itt a férfi már nem is hallotta. A borostyánterem hihetetlen pompája a terem túlsó végén csúcsosodott ki. Egy gazdagon díszített emelvényen egy jókora, ívelt karfájú és magas támlájú szék állt. Luis csak kis késéssel fogta fel – ez egy trón. Van itt valami uralkodó? És akkor miért él az illető ennyire földi körülmények között? Halványan úgy érezte, ez csak egy díszlet lehet. Valamiféle festmények is lehettek a trón mögötti falon, a roskadozó borostyándíszek között, de ezt már nem nézhette meg. Halványan motoszkált benne valami. Hallott vagy olvasott már erről a borostyánteremről vagy szobáról, még otthon, a Földön... Aztán beugrott:

– Ez az – mondta halkan. – A világháborúban tűnt el nyomtalanul. Talán ezerkilencszáznegyvenötben lehetett, valahol a balti országokban.

Nem tudott róla többet. De ekkor hirtelen úgy érezte, nincs már egyedül a teremben. Idegesen megperdült. Sehol senki... És mégis!

A haja felborzolódott, libabőrös lett a karja. Nem érezte már a fülledt meleget sem, inkább fázott. Előbbre lépett.

– Foglalj helyet – mondta egy hang. Talán ugyanaz, amelyet az előbb a társaival együtt hallott?

– Én..? Igen, köszönöm. De hát itt csak... a trónra mutatott. Közben egyre csak járt körbe a feje, a tekintete. Senkit sem látott. A levegő viszont megtelt valamilyen ismeretlen, izzó bizsergéssel. Még sohasem tapasztalt ilyent. Valahol benne lüktetett a félelem is. Megbánta már, hogy otthagyta a többieket.

– Ülj a trónra. Az is ülőhely – a hang gazdája, mintha mosolygott volna. A szelíd irónia felbátorította Luist, maga is kedvelte olykor ezt a stílust. Lassan az emelvényre lépett, lába vastag szőnyegbe süllyedt. Egyetlen pillanatra sem volt olyan sejtése, hogy ezek utánzatok. Nem, ez itt egy darab Föld volt. Valakik valaha átplántáltak volna Udur bolygójára? Ha ugyan így hívták ezt a területet, ezt az égitestet... vagy mit?

Luis nagy nehezen leült. A hang gazdája ott volt valahol. Vagy teste nem lévén, csak valahonnan idesugározta a hangot? Spanyolul beszélt:

– Luis Sanchez, huszonkilenc földi éves, kutató, a torokák barátja – közölte a hang. Úgy, mintha még másokhoz is beszélne, mintha valamiféle közönség is jelen lenne. Többen volnának? A trónon ülő férfi idegenül érezte magát. Ez a ragyogás, ez a pompa... és ő?

– És kétségtelenül bátor ember – folytatta a hang.

– Kérdezhetek én is? – így Luis.

– Kérdezz, Luis Sanchez.

– Hol vagyunk?

A hang egy pillanatig habozott a válasszal:

– Udur bolygóján, legalábbis a torokák így nevezik.

– Ezt már tudjuk. De hol van ez a bolygó? Az űr melyik részén, milyen távol a mi Földünktől?

– Nagyon közel van a Földhöz. Bizonyos értelemben.

– Mégis, mennyire?

– Nincs több kilencven millió kilométernél mintha mosolygott volna.

– Az lehetetlen – Luis határozottan ingatta a fejét. Már nem is jutott eszébe, milyen furcsa, hogy ő egy trónon ül. Ezt is elhozták ide? De miért?

– Bizony lehetséges. De nem láthatjátok a ti Földetekről.

A talaj ismét megrendült alattuk. A falon néhány egymáshoz közel lógó borostyánlánc finoman összecsendült.

– Most én kérdezek – az idegen határozott volt. – Miért jöttél ide?

– A torokák nyomát követtem. Be akartam bizonyítani az elméletem helyességét. A földi torokák valaha kapcsolatban álltak kozmikus idegenekkel.

– Igénybe vetted a Kürtőt. Csillagkapun át jöttél, ahogyan ti nevezitek. Tudod, hogy ezzel veszélybe sodortál bennünket is?

– Nem, nem tudtam. És nem állt szándékunkban...

– Ebben biztos vagyok.

– Ha úgy kívánod, azonnal elmegyünk. Vissza, a Földre.

– Ez nem ilyen egyszerű. Míg itt van Auro, nem működhet a Kürtő.

– Ki az az Auro?

Válasz nem érkezett. Luis váratlanul Valt és Crosst pillantotta meg. A két férfi a terem túlsó végében állt, őt nézték. Hallgatták?

– Itt vannak a társaid – mondta a hang. Mindent tudott.

– Veszély fenyeget bennünket? – kérdezte Luis.

– Könnyen meglehet. A Piramis egyelőre biztonságos, itt kell maradnotok.

– Kik vagytok ti?

– Majd egyszer megtudod – és hirtelen üresség támadt. Luis azonnal felfogta: az idegen "elment". Nem tudni, hogy itt volt-e egyáltalán, legalább láthatatlan állapotban de most már biztosan nincs itt. Fájó hiányt hagyott maga után, Luis a többiekre nézett:

– Azt hiszem... elment.

– Itt van mindig, és mindenhol. Akár egy isten – Val nem örült, és ezt nem is titkolta. Cross körülnézett, aztán szeme megtapadt az egyik borostyánláncon. Közelebb ment, tapogatta. Luis rászólt volna, aztán mégiscsak hallgatott. Talán van annyi eszük, hogy nem nyúlnak semmihez. Nem rablók ők, hanem tudományos expedíció tagjai. És különben is, a rejtélyes idegenek mindent látnak.

Megbillent alattuk a padló. Valahol újabb folyosó nyílott, talán az ajtók nem működnek, nem zárnak már rendesen...? Cross döntött:

– Gyerünk tovább. Rövid az időnk, sokat kell még megtudnunk – és határozott léptekkel indult. Val habozás nélkül, Luis kicsit vonakodva követte.

Hira összehúzta mellén a ruhát:

– Fázom.

– Hiszen meleg van – mondta csodálkozva Manuel. Nóra nem értette a rövid párbeszédet. Nem nézhette tovább a fali filmet – a képet teljesen ellepte a feketeség. A műhold stacionárius lehetett, vagyis folyamatosan ott "lebegett" a táj ugyanazon része fölött, így a kép nem mozdult, nem csúszott el. Annál szörnyűbb volt látni, ahogyan a Piramis mozdulatlanul is "viaskodott", talán küzdött létezéséért. Néha dübörgést hallottak és lábuk alatt meg-megmozdult a padló.

Elfordultak a képtől. A többieket keresték, amikor különös dolog történt.

Hira torkához kapott, lerogyott. Furcsán rángatózott a válla, Nóra megkövülten bámulta. Manuel körülnézett, de senkit sem látott. A toroka lány hörgött, mintha viaskodna valakivel. Olyan mozdulatokat is tett, de ez nem tartott sokáig, végül a padlóra esett és összegörnyedt. Amikor Manuel mellétérdelt, hogy felsegítse, a lány váratlanul megfordult, és hatalmas ütést mért a férfi fejére. Ököllel. Manuel megingott, de hát erős volt, nagyon erős. Hátraugrott.

– Vigyázz! – kiáltotta Nóra. Fölöslegesen és halkan. Manuel döbbenten nézte a lányt. Hira szeme fénylett, arcvonásai eltorzultak. Félelmetes erőt érezhetett, mert habozás nélkül megtámadta a férfit. Manuel csak védekezett, el-ellökte Hirát. Aki egyszer csak váratlanul Nórához penderült. Karmait kimeresztve esett a lánynak. Nóra védekező karjain véres csíkokat húztak a lány körmei.

Manuel odaugrott, hátulról elkapta a lány vállát, ellökte Nórától. De Hira akár a labda, visszapattant. Most az indián széles mellével találta magát szemben.

– Megszállta... az ördög – morogta Manuel. Valaki hosszan, kéjesen nevetett a háttérben. Vagy a fejükben...? Mintha kerek fényfolt is vetült volna le a terem mennyezetéről. Mindig Hira mozgott benne, csak ő.

Hira nem adta fel. Izmai megfeszültek. Gyilkolni akart, csak ennyit érzett. Felugrott, valósággal úszott a levegőben, úgy repült Nóra felé. A lány már falnak vetett háttal próbált menekülni előle. Hirával együtt jött a szürke, mégis vakító fény. Nóra becsukta a szemét, félig vakon menekült a fal mellett. Mögötte szél támadt, éles fájdalom hasított a hátába. Hira körmei-karmai...?

Manuel ökle lecsapott. Az ütés Hira fejét érte hátulról. A lány mozgásíve megtört, ugrása félbemaradt. A test a padlóhoz csapódott. Ugyanakkor kihunyt a szürke fény is. Újra a fülledt, meleg félhomály borult rájuk. Manuel lihegve állt a mozdulatlanul heverő test mellett. Hira arca sápadt volt. De az a gonosz vonás még most is ott ült az orra mellett, szája körül. Mintha nem is ugyanaz lett volna, aki volt eddig. És biztosan így is volt.

– Mi... mi történt? – kérdezte Nóra. Nem csodálkozott, hogy maga bújik Manuel karjaiba. Az indián széles melle biztonságot sugallt.

– Valamilyen idegen erő költözött beléje. Az őseim... meséltek néha effélékről. Varázslatnak vélték, boszorkányságnak.

– De hát... Hira meg akart ölni minket! Világosan éreztem.

– Én is. De ez nem Hira volt, vagy legalábbis nem az a Hira, aki bejött velünk a Piramisba. Láttad a fényt...? Besugározták. Lehet, hogy kívülről.

Nóra félve körülnézett:

– Ha ez megismétlődik... Ha téged vagy engem vesznek sorra... Végünk lesz, Manuel!

– Talán ezek megvédenek bennünket mondta az indián, igaz, eléggé bizonytalanul.

– Nekem úgy rémlik, előbb oltották ki azt a felülről, kívülről érkező fényt vagy sugárzást, és Hira csak utána vesztette el az erejét.

– A te ütésed vetett véget a küzdelemnek Nóra hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Lába megcsuklott. Manuel megfogta a derekát és támogatta.

– Keressük meg a többieket, Nóra.

– Térlátó!

– Itt vagyok, társam.

– Mi van Auróval? Nem jelentkezett?

– Már tudnál róla, ha így cselekszik. De egyelőre nem ezt választotta. Odakünn folyik a harc. Az összes védelmi rendszerünk működik, bár csökkenő energiával.

– És az ő energiája?

– Sokat hozott át, nagyon sokat. Valami új módszerrel innen is el tudja vonni. Minden jel arra mutat, sokat fejlődött az utóbbi időben. Még szerencsére nem a mi energiatelepeinkről szerzi erejét, de ez sincs kizárva. Képes már részlegesen áthatolni a védelmi rendszeren, méghozzá csak egy különleges sugársávban...

– Vettem észre. A földi emberek agyát támadja. Ellenséget csinálna minden vendégünkből...?

– Lehet, hogy ez a szándéka.

– Viszont amit az előbb mondtál, azt mi is felhasználhatjuk. Kérdezd meg a védelmi rendszer energiaellátóját, nem tudna-e a téren át erőt elvonni... tőle?

– Megpróbáljuk. Ha sikerül, leszámolhatunk vele?

– Természetesen. Bár aligha sikerül őt teljesen elpusztítani. De sohasem adjuk fel a reményt, társam. Ha viszont Aurónak sikerül behatolnia a Piramisba, fel kell készülnünk a végleges változatra.

– Értem, Világlátó.

– Uram!

A kiáltás földi torokból szakadt ki. Nem ima volt, nem istent keresett kétségbeesetten, aki szólott.

– Uram...!

A szó visszhangzott az idegen falak között. Luis tekintete körbejárt. Valahol a lelke mélyén tudta már, hogy...

– Uram!

...nem láthatja meg ŐT, mégis kereste szemével. Itt kell lennie, itt mindenütt, miért nem válaszol?

– Uram...!

Cross és Val alighanem egy másik folyosón mentek. A borostyánterem mögöttük maradt. Luis egy kicsiny terembe jutott. Fényes volt a padló, szinte izzott kékeszölden.

– Uram... – nyögte erőtlenül. Nem mert a fénypadlóra lépni. Lehet, ez is csapda?

– Közöld gondolataidat – mondta mellette valaki. Ugyanaz a hang, és ugyanaz a testetlenség. Luis agya most is tudós agya volt. Ha így felelt az a Valaki, akkor nem ismerheti az emberek gondolatait. Nem tud agyunkba hatolni, értette meg, és ennek – maga sem tudta, miért, de – örült.

– Uram...

– Nem vagyok urad, és te nem vagy a szolgám.

– Akkor hát... mint férfi a férfihoz... kínlódott Luis.

– Nem vagyok férfi. Nő sem vagyok, és a többi nemhez sem tartozom. Mi már nagyon messze járunk a biológiától.

– Értem – Luis nyelt egyet. – Azt akartam mondani, hogy a torokák... legalábbis a Földön... ismernek olyan varázslást, amely elijeszti az ellenséget. Behatol annak tudatába és megfordítja gondolatait, szándékait.

– Tudok róla. De az itteni torokák már elvesztették ezt a képességüket.

– Mi viszont... Manuel és én... talán tehetnénk valamit. Különösen ő.

– Az ellenfél is tudja mindezt, sőt többet a hang gazdája mintha fáradtan mosolygott volna. – Már ki is próbálta az imént, és éppen egy toroka ellen. Legyetek erősek.

– Meddig tart még? – kiáltott Luis, hozzátette volna, "uram", ám elharapta. Az idegen ismét "elment", vagy nem akart válaszolni, mert a férfi fülében csak a kinti dörrenések ismétlődtek makacsul, fenyegetően.

Valahol a közelben mérhetetlen energia gyülekezett.

Lanyhultak a villámcsapások, ritkult fényük, veszett erejük, ám a fekete felhő belsejében nagy erők működtek. Energia áramlott oda a légkörből, a bolygó mágneses teréből. A kozmoszból és a talajból, sőt a közeli víztározóból is. A műszerek furcsa dolgokat jeleztek a Piramis urainak. A víztározó falain csökkent a nyomás, a falak ezért kissé meg is változtatták méreteiket. A felszíni hártya itt-ott beomlott, a hatalmas víz ozmózisos nyomásában is változás állt be. Egyes elektromosan töltött felhők lejjebb ereszkedtek. A talajból kiszökött az élet, percek alatt elhervadt számos közeli és távolabbi ültetvény növényzete.

A Piramis alatt feljebb emelkedett a bolygó központi folyékony magjának szintje. Tektonikus lemezek mozdultak el – igaz, csak néhány tíz méterre, de ez is elég volt ahhoz, hogy kisebb földrengések rázzák meg a közeli tájakat.

A fekete felhő nem mozdult a Piramis mellől. Kiterjedt föléje is, de most főleg az oldalait támadta. Jókora csapások érték a fekete falat, elektromos kisülések kékes szikrái csattogtak...

– Megmondta a kódot? – kérdezte Cross.

– Kicsoda? – Luis csak kis késéssel kapcsolt. – Ja, dehogy. Nem is kérdeztem tőle.

– Szerintem megmondta neki – Val hátát a falnak vetette és nem nézett Luisra.

– Mondom, hogy nem erről beszéltünk! És különben is... kérdezze meg maga. Bárki hívhatja, bárkinek jelentkezik, és gondolatokat cserélhetnek.

– "Gondolatokat cserélhetnek" – Cross furcsa pillantást vetett Luisra, majd elfordult tőle. Egy újabb folyosón álltak, itt érték utol az expedíció vezetőjét. Mögöttük forrt a kékeszöld izzó fény a kis kerek terem padlóján. Val legyintett, ha nem, hát nem. Ő is a kékeszöld izzást nézte:

– Ez valamilyen energiaáramlás lehet.

– Talán éppen a Kürtőt fűtik fel. A lakók elmenekülnek, minket meg itthagynak a pácban – Cross Luis reakciójára várt. Nyilván provokálta a férfit.

– Minden lehetséges. Fogalmam sincs, mit akarhatnak – Sanchez úgy nézett körül, mint aki álomból ébred. Még most is az iménti beszélgetés hatása alatt volt: – Hol vannak a többiek?

Val a fejét rázta: nem tudja. Cross viszont úgy döntött, kivételesen úgy tesz, ahogyan Luis javasolta. Távolabb lépett társaitól és felemelte a fejét:

– Uram... Piramis ura!

Csönd zúgott a fülükben. Aztán váratlanul akkorát dördült valami nagyon közel, hogy szinte megtántorodtak. Kicsiny kövek hullottak a mennyezetről. Az épület recsegett, ropogott.

– Az hát a sorsunk, hogy itt pusztuljunk el? – jajdult fel Cross. Még mindig azzal a szándékkal, hogy e szavakat is meghallják azok. És meghallották, mert jött a válasz, valahonnan a távolból, kicsit halkan:

– Mielőtt elérne benneteket a biológiai megsemmisülés, eltávoztok innen.

– Köszönjük – nyögte Cross. Luis és Val összenéztek, aztán továbbindultak. Mögöttük az energiamező fel-felcsapott, kicsiben a nap koronájára emlékeztettek a ki-kiugró zöld és kék lángok.

– A pokolba! Kellett nekünk idejönnünk! szitkozódott Val, de nem túl nagy erővel. Cross hallgatott, aztán...

– Ki kell derítenünk, hol vagyunk. Valóban egy másik bolygón? És akkor hol? Anélkül semmit sem ér a küldetésünk.

– Megtaláltuk a torokákat – érvelt Luis.

– Kit érdekelnek a torokák? – szólt Cross durván, és erre Luis sem tudott felelni.

Nem tudták, hányadik szinten vannak. De hogy a Piramis belül számos emeletre oszlott, azt megtapasztalhatták ezúttal is. Ferde rámpákon, kaptatókon jutottak feljebb, de sehol sem találkoztak "ezüstmadarakkal" vagy más lényekkel, netán robotokkal. A Piramis belseje kihaltnak tetszett, miközben odakünn valóságos háború dúlt. Végül egy fémesen csillogó, legalább három méter átmérőjű cső került eléjük. Része volt az egyik falnak.

– Ez vagy liftakna, vagy valamilyen energiát továbbítanak benne – Val félve tette kezét a fémlapra. Halvány remegést észlelt.

– Lift nem kell, ha ők maguk szinte láthatatlanok.

– Tömegük csak van, nem? – Val töprengett. – Ámbár lehet, azok a fura "madarak" használják. Ha tényleg lift.

Cross homlokát ráncolta. A célokat csoportosítani kell, mielőtt minden összeomlik. Valamit el kell érniök, ha már itt vannak. De már nem akarta mondani a többieknek. Ha maguktól nem tudják, lelkük rajta. Ő mindenesetre információkat szerez.

– Kell lennie egy irányítóközpontnak. Ott többet is megtudhatunk.

– És azt hol keressük? – kérdezte Luis.

A folyosó elágazásához érkeztek. A félhomályban valami mozdult... Luis ijedten hőkölt hátra. Embernyi méretű "ezüstmadár" várakozott egy zárt ajtónak tűnő jókora fémlap előtt. Ez kitöltötte a nyílást.

– Soha ilyen hamar nem teljesült a kívánsága – mondta Val Crossnak. Alighanem ez lehet a vezérlő, vagy központ.

A három férfi megtorpant a robot előtt. Az alig mozdult, kicsit ingott jobbra-balra. Álarca tán igazi "arc" lehetett – vagyis alatta nem volt már más. A szerkezet ijesztően emberformájú volt elölről, hátulról viszont a szárnyai inkább rovarra emlékeztették a földi szemlélőt. Úgy állt ott, mint aki nem szándékozik szabaddá tenni az utat. Luis és Val csak álltak, Cross azonban úgy döntött, egyszerűen elmegy mellette. Meg is próbálta... Közben a ruhája alá nyúlt.

A robot egyik szárnya lecsapódott válláról. Igen gyors volt a mozdulat, a másik két férfi alig látta, mi történik. Crossba mintha villám csapott volna. Elsápadt, egész testében reszketett. A falnak támaszkodott. Val visszarántotta és elvonszolták onnan.

– Mi... mi van? – kérdezte a vöröshajú férfi. Alulról nézett fel hórihorgas társára, miközben Luis hátrafelé figyelt. De az őr nem követte őket.

– Mit érez ilyenkor? – kíváncsiskodott Val.

– Áram... ütés... ért – nyögte Cross sápadtan.

A szél lerohant a hegytetőről, megkavarta a levegőt a völgyben és elcsitult. De nem sokáig uralkodhatott az a jellegzetes, hűvös csönd; hamarosan újabb szélroham támadt. Száraz kórókat lengetett a légmozgás, és magasan a hegyek fölött felbukkant egy sas. Kiterjesztett szárnnyal, fenségesen siklott. Egyetlen mozdulat nélkül haladt át a völgy fölött. Az ezredes a sziklának vetette a hátát.

Érezte lapockáin a kőfal egyenetlenségeit, de ügyet sem vetett rá. Aminthogy arra sem, hogy a ruhája már gyűrött és piszkos. Viszketett a bőre. Mióta nem fürdött...? Összefolytak a napok.

A sas elszállt, a szél odafent kavart. Itt lent most csönd volt. A tiszt tegnap délután ereszkedett le a keskeny ösvényen. Az ürügyet erre az szolgáltatta, hogy meg kell szemlélnie a lenti egységeket. A két helikoptert és a rögtönzött kis tábort. A hadnagy elkísérte, így odafönt a Kürtő mellett csak katonák maradtak egy őrmester vezetésével. Az ezredes remélte, nem most történik majd valami odafönt.

Őszintén szólva azért jött le, mert már nem bírta ki a várakozást. Végre egy kis változatosság, gondolta tegnap este. De ma reggel óta már ezt sem érzi. Visszavágyott a Kürtőhöz. Minden nap elsétált a sziklafal alá. Benézett a kerek nyílásba. Hallgatózott. Vajon lehet-e majd hallani valamit, lesz-e bármilyen előjele, ha amazok visszaindulnak ONNAN...?

Egyelőre semmit sem hallott. Most sem. A sas kilométerre lehetett tőle, a Kürtő is majdnem annyira. Fáradságos lesz a visszaút. De legalább történik valami.

Most nem gondolt a hadnagyra sem. A fenébe. Olyan jó nélküle. Persze, ha majd ismét találkoznak odafönt a hegyen... Csak ne kezdjen el sopánkodni. Az ezredes a lelkében már régen igazat adott beosztottjának: nagyon unalmas a várakozás. Megviseli az idegeket és a kommandósok különben sem erre valók. Az ilyesmi kiborítja őket. "De engem is!" tette hozzá, és lassan felállt. Utálta önmagát, utálta ezt az egész feladatot. Pedig éppen ő kardoskodott a megvalósítás mellett, ott, abban a távoli városban.

Ám itt most minden más. Hűvös a levegő, a nap nem süt be a meredek sziklafalak közé. Egy szakadék alján táborozik a legénység. Ha jel érkezik onnan fentről... Ha valami megmozdul a Kürtőben, egyszerre elröppen majd az unalom, a tétovázás, a rosszkedv. Akkor majd harcba lendülnek a fiúk, és ő is ott lesz a helyén. Hol másutt is lehetne?

De addig még várni kell. Lassú mozdulatokkal előkotorta zubbonya zsebéből a kis naptárt. Tegnap húzta bele utoljára azt a kis X-et, amivel egy újabb nap elteltét jelezte – önmagának.

Nem kellett ismét megszámolnia – már fejből tudta. Tizenhat napja ültek itt, és most kezdődik a tizenhetedik. Az ezredes nagyot sóhajtott, visszagyűrte zsebébe a naptárt és komoran bámult maga elé.

Meredek rámpára kerültek. Az út csak lefelé vitt. Elöl rohant Manuel, mögötte Nóra. A férfi azért hátra-hátranézett, nem marad-e le a lány. A rámpa ismeretlen anyagból készült, nem volt síkos, és a szokásosnál – a földieknél – meredekebb volt. Ki tudja, hány emeletnyi mélységbe süllyedtek már, amikor fénykapu állította meg őket.

Minden irányból eléjük villant, sárgásvörös volt. Függönyként ereszkedett le, és úgy tetszett, még hullámzik is, akárha textilből lenne. Manuel lihegve torpant meg. Nem mert belenyúlni – mi van, ha ez egy mini-Csillagkapu? Ha belelépve elröpülnek? Valahogyan mégis az volt az érzése, hogy ez csak egy ajtó. Egy tiltás. Valami arra késztette, ne menjen tovább.

Félelmetes üvöltés hallatszott.

Valamilyen erő közeledett. De honnan...? Manuel hallgatózott. A Piramisban most dübörgött is valami, a csapások, rezdülések már-már megszokottá lettek. Ez másféle zaj volt, új veszélyt jelzett...?

– Talán... talán mégis inkább... vissza lihegte Nóra. Maga sem tudta, keze mikor talált rá Manuel kezére. Ujjaik egybekapcsolódtak.

– Nem. Várjunk. Nem ok nélkül mutatták meg nekünk ezt az utat.

– Ha úgy gondolod... hogy megmutatták... Nóra a falhoz támaszkodott. A félhomály elillant, a fényfüggöny világított, tűzdarabkák, lángcsillanások ugráltak a lány arcán. A férfi egy pillanatra ráfeledkezett.

"Milyen szép vagy!", mondta volna. De akkor ismét felbődült valami, és surrogó zajt hallottak...

– Ott van – mondta a férfi komoran és hátrébb rántotta a lányt. A padlón, a fényfüggöny alján betüremkedett valami fekete. Olyan volt, akár a forrásban lévő szurok. Manuelnek mégis volt egy olyan sejtése, hogy ez aligha élettelen anyag.

– Térlátó!

– Jelentkezem, Világlátó.

– Auro nem jelentkezett még?

– Nem. És most már azt hiszem, nem is fog. Túlságosan biztos a dolgában. Megkaptad az automatikus jelentéseket?

– Igen, itt a kárfelmérés is. Materializálódott szilárdra, de megtartotta érzékelőit a masszában. Alulról tört be a bázisba.

– Igen, elég volt neki kiolvasztania a talajt három ponton, és részben folyékony állapotba ment át. Most a legalsó szintek körül található.

– Mi van az alsó biztosítással? A védekezéssel?

– Egy pont kivételével bekapcsolt valamennyi. A tizenhatos biológiai lényt észlelt a zárás helyén, ezért nem kapcsolt időben. Már intézkedtem.

– Még bajunk lehet a vendégek miatt...

– Nagyobb baj persze Auro. Nem kétséges a szándéka. Be akar jutni a bázisunkra, hogy elfoglalja a Csillagkaput. Eddig nem tudott róla, legfeljebb sejtette. Abban biztos volt, hogy ha van is ilyen kapu, az nem működik. Most már viszont jól tudja, hogy az működőképes.

– Nem kaparinthatja meg. Emlékszel, mit tett legutóbb...?

– Mozgósítom az összes erőt. A megfigyelő műholdak aktív működésbe léptek. A tartalékainkról Auro semmilyen információt nem szerzett még, az biztos.

– Indíts hát útnak minden erőt. Én közben aktivizálom a rejtett tartalékokat.

– Bent van már a bázis alatt. Ki kell őt onnan szorítani!

Manuel önkéntelenül is hátralépett.

– Mi... mi ez? – dadogta Nóra undorral. A fekete folyadék fénylő volt, fehér foltok nyíltak a felszínén, akárha nagy, tenyérnyi szemek lettek volna. Fel-felpattogó hólyagok voltak, buborékok...?

Manuel gyomra is felfordult, de az agya nem hagyott ki. Eddig még olyan ritkán találkozott a félelemmel, és szinte soha nem érezte azt önmagában. Most is legyűrte, könnyen. A fekete masszából veszély sugárzott, efelől nem volt kétsége. Aligha olyasmi ez, amit a Piramis gazdái idéztek elő, nem őket szolgálta. Manuel agya jól működött, ha a veszély kézzelfogható közelségbe került.

Hátrált, de közben eszébe jutottak ősei. Különösen a törzsi sámánok. A legutolsó – bár már nagyon öreg volt a huszadik század végén – még őt is tanítgatta. Nem tudott már átadni mindent, se Manuelnek, se másnak, de megtette, ami tőle tellett.

.Akarnod kell, és megtörténik!" – mondta nemegyszer a fiatalembernek. ,Amit kimondasz, az egyszerre megvalósul, fiam. Csak attól, hogy kimondtad, létezni kezd, ha eléggé akarod. Ha ezt az akaratot ki tudod vetíteni a világra, a környezetre, mindenre és mindenkire... Erővé válik, a te erőddé!"

A férfi leszegte a fejét. Még Nóráról is megfeledkezett. Csak a fekete masszát nézte, amely lassan emelkedett a rámpán. Most legalább térdig ért volna, ha belelép. De Manuel odébb állt és magába szállt. A gondolatai megsűrűsödtek...

– Vissza/ Vissza/ – sugallta. Érezte, egyre erősebben gondol arra az idegen erőre, és ezáltal benne is felnő egy erő. Talán már a teste is engedelmeskedett, nemcsak az agya. Zsibbadást érzett tagjaiban, kiszállt belőle minden testi erő. De ehelyett lett egy másik, amely egy képzelt vonallal kötötte össze őt és a massza szélét. Amely feketén forrongott, fehéres-szürkén nyitogatta "szemeit", szétpattanó forró buborékjait. Nóra csak hátrált, arcára tapasztott kézzel.

Manuel nem érezte a fémet olvasztó hőt, amely az IDEGENBŐL eredt. Valahol mintha elzsibbadt volna a lelke is. Tudata pedig beszűkült, csak a feladatra koncentrált. A világ egyetlen perc alatt meghalt körülötte, a távolba, jeges csöndbe zuhant minden. Már csak ők ketten maradtak: a massza-Idegen és ő, Manuel a Földről. A toroka indián, aki hitte, hogy sokra, sokra képes.

A párviadal nem tartott sokáig. Manuel homlokán és nyakán verejtékcsöppek csordultak alá, egész testében reszketett. Nóra már-már azt hitte, a massza hatott így a férfira, és többé nem fog elmozdulni onnan...? A karjába kapaszkodott, vonszolta volna maga után. De Manuel szobor lett, energiasugárzó pont, mozdíthatatlan. A massza kékesen felszikrázott. Manuel falat képzelt maga elé, kékes, átláthatatlan falat, amely feltartja a masszát. Szinte látta is, oly erősen képzelte. "Felépítetted hát!" – hallotta az öreg sámán elégedett hangját.

Nóra alig hitt a szemének. Mi történik itt...? A massza lassan folyt visszafelé, le a rámpán. Már ott sistergett a fényfüggöny alatt, aztán onnan is kitűnt, nyoma veszett.

– Manuel!

A férfi nehezen tért magához. Majdnem egy percig tartott, míg elfordította a tekintetét, és izmai is ellazultak.

– Gyere... menjünk fel – súgta Nóra. Átkarolta az indián derekát, de hamarosan megérezte, Manuelnek már nincs szüksége segítségre. Manuel mégsem szólt egy szót sem, megkönnyebbülten hagyta magát vezetni a lánytól, és egy kis idő után ő is átkarolta Nóra derekát.

– Mi volt ez, Térlátó?

– Az egyik vendég segített. Nem tudom másképpen magyarázni a történteket. A műszerek is jelezték...

– Nálam is bejött egy jelzés, de eddig még soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót.

– Biológiai lény idegrendszeri központja koncentrált. Együtt hatott a mi védekező berendezéseinkkel, amelyek vákuummal szorították ki Aurót az alsó tizenhatos pontnál.

– És másutt mi a helyzet?

– Szivárog befelé, és próbálja így vagy úgy aláaknázni a védelmi berendezéseinket. Folytatom a harcot. A külső energiák már közelednek, benne a kozmikus tartalék is. Amit eddig bolygó körüli pályán tároltunk.

– Rendben van, értesíts az újabb fejleményekről.

Luis látta Cross szemét. A férfi nagy erőfeszítéssel próbált felállni.

– Talán inkább maradna még a padlón – így Val a maga komor módján.

– Nem... már jobban érzem magamat.

– Kétszáz voltos áram lehetett, vagy több vélte Luis. Cross nehezen lélegzett, de a pír visszatért sápadt arcára. Feltápászkodott és hátranézett. Megdöbbent:

– Látják?

– Mit?

– Elment az őr.

– Nyilván ezt is elhívták... Meg vannak győződve, hogy amint magát elintézte, már nem merünk ismét próbálkozni.

– És merünk? – ezt Luis kérdezte. Val Haylow kopasz homloka megcsillant a félhomályban. A kimért férfi még nem szólt. Amúgy sem beszélt sokat.

Cross White Luisra nézett:

– A fenébe is! Hát azért jöttünk, nem? Minél többet tudjunk meg ezekről a... szóval, az idegenekről. Torokákat találtunk már, beszéltünk is velük. Nem egy nagy szám, mondhatom, majdnem olyan primitívek, mint hétszáz évvel ezelőtt voltak. De ők – intett fejével meghatározhatatlan irányban, a falak mögé –, Ők nagyon, nagyon érdekesek lehetnek a számunkra.

Val bólintott:

– Legalább próbáljuk meg.

És mindnyájan odamentek a fémlaphoz. Közeledésükre alighanem működésbe lépett egy érzékelő, mert a fémajtó – igaz, nagyon lassan de – kezdett elcsúszni balra, és mögüle szinte vakító fény tört a bátrakra.

– Világlátó, jelentkezz!

– Jelentkezem.

– Auro négy alsó ponton tört be, kiszorítani nem sikerült. Megrongálta a vákuumvezetéket, így az a rendszer többé nem használható.

– Mi van a felső burkolattal?

– Rongálódik, de ott még nem várható betörés. Az energiaréteg is sérült, több ponton.

– Hol várható a legnagyobb veszély?

– Alul középen. Auro már kitapogatta, hol lehet a Kürtő, és nem is titkolja, hogy a Csillagkapu felé tör.

– Idő...?

– Amíg védekezhetünk? Nyolc időegység, nem több.

– Mi van a külső energiákkal?

– Már nincsenek messze. De előtte összpontosítani kell őket, ráállítani az új vezérlésre. Ez legalább három egységbe kerül majd,

– Cselekedj...!

Luis, Cross és Val megtorpantak.

Amit láttak, fényesen kivilágított terem volt. A fény nem lámpákból, nem pontokból sugárzott, hanem szinte mindenhonnan. Még talán a padlóból is. A falak is sugározták magukból.

Bútorzat nem volt, hacsak... A terem kellős közepén egy térdig érő, nagy, négyszögletes, szobányi emelvény terült el. Egyszerre lehetett térkép és műszerfal, vagy még ki tudja, mi azonfelül. A közepén térhatású ábra lebegett. De a szemlélők nem ismerték fel a fényes pontokat, gömböket. Olykor fel-felvillant valahol a fekete ürességben egy fénypont, és elenyészett ismét. Luisnak volt egy olyan érzése, hogy ez az egész rendszer csak mintegy véletlenül látható – vagy csak most, általuk látható? Akiknek szükségük van rá, azok nem ebben a megvilágításban, nem ebben a fényben – vagy eleve fény nélkül használják. Lehet, nincs is szükségük ember által látható fényre? Lehet, az idegenek itt tájékozódnak a kozmoszról? Mert nagyon úgy nézett ki az a "kép" vagy térhatású, háromdimenziós "térkép", hogy ilyen célokat szolgálhat.

– Lehet, nekünk világították ki – suttogta Luis Sanchez. De társai nem hallották. Nem is figyeltek rá. Cross a kép fölé hajolt, míg Val körbeszaladt a fal mentén. Semmit sem talált – kijáratot, ablakot, polcot, pultot, falba süllyesztett vezérlőberendezéseket, semmit, így hát ő is odajött.

– Mi a fene az a három gömb ott egymás mellett? Olyan szorosan? – Cross megvakarta a fejét. Luisnak eszébe jutott valami:

– Az Idegen azt mondta nekem, mi most a Földtől kilencven millió kilométerre vagyunk.

– A Marson, netán? – így Cross. Luis a fejét rázta. Most vette csak észre, hogy a látvány egy része olykor elsötétül, nincs többé, míg a másik továbbra is látható. Az egyik bolygó eltűnik, vele több más égitest fénypontja is. Vagy ezek nem is bolygók...? Kékes felhőszerű foltok gyülekeztek az egyik mellett, majd elenyésztek ismét, a fénylő gömbbel együtt. Nem értette, de valami szöget ütött a fejébe. Mi az az ábrázolási mód, amely egyszerre és mégsem egyszerre ábrázolja az égitesteket? Vannak, is meg nem is, felbukkannak itt, meg ott, de el is tűnnek onnan? Maga sem tudta még, miről lehet szó. De gyötörte a tudatát az érzés, hogy igenis, ő tudja, mi lehet ez... Val is csak a fejét rázta:

– Fogalmam sincs, mi ez. De megkérdezhetnénk.

Összenéztek. A másik kettő Luistól várta a kezdeményezést. Val nem nézett Crossra, és Cross nem nézett Valra. Ám a gondolataik valahol találkoztak.

Luis felemelte a fejét és hangosan szólt:

– Itt vagy, idegen?

Csak a csönd zúgott a fülükben. A Piramist néha most is megreszkettette egy-egy külső villámcsapás. De ezt sem hallották, inkább csak talpukban érezték a talaj mikrorengéseit.

– Idegen, szólni szeretnék hozzád!

Nem tudták, mennyi idő telt el. Hűvös lett, időtlenség vette őket körül. És akkor valahol nagyon közel – mintha mellettük állna megszólalt a már ismert hang gazdája:

– Mindenütt vagyok a bázison. Amit ti Piramisnak neveztetek.

Luis megkönnyebbült:

– Akkor azt is tudod, honnan hívtunk... Nem értjük, amit látunk.

– Nem kell értenetek.

A válasz elutasítást sugallt, bár a hang most is olyan komoly-kedves, majdhogynem előzékeny volt, mint eddig. Luis megnedvesítette ajkát:

– De hát... mi szeretnénk tudni mindent. Azért hatoltunk be a Csillagkapuba is.

– A tudás nem mindig biztonságos. Veszélyeket rejt.

Luis elmosolyodott:

– Ezt már megtapasztaltuk, de nem riadtunk vissza. Ha ára van a tudásnak, hajlandók vagyunk megfizetni.

Most Val szólt közbe:

– Ki tudja, hogyan alakul itt ez a harc Önök és a... a másik idegen között? Szeretnénk ismerni a menekülés módját.

Cross sem maradt ki:

– Már tudatták velünk a jó hírt, hogy nem fogunk itt meghalni. Mégis jó lenne ismerni a Csillagkapu indítási kódját. Hogy visszajussunk a Földre, mielőtt nagyobb baj lenne itt.

Eltelt egy kis idő, mire az idegen válaszolt szokásos szenvtelen hanghordozással:

– Erre még van idő. Most azonban tudatom veletek, hogyan lehet bármikor egyetlen pillanat alatt eljutni a Csillagkapuhoz...

Feszülten figyeltek.

– Menjetek mindig a függőleges fémcső közelében. Bárhol hozzáérhettek két végtaggal egyszerre, így kapcsolódik össze egy biológiai érzékelő két része. Ahol álltok, ott megnyílik és ugorjatok be. Csökkentett gravitációval süllyedtek az indítási szintre. Értettétek?

– Igen – felelte Luis mindnyájuk nevében. De mikor... mikor szólsz majd többet?

Az Idegen nem válaszolt. Pedig hát ott volt most is, ahogyan mindig és mindenhol a Piramisban. Ebben a fenyegető, ismeretlen veszélyekkel teli, ostromlott világban.

Cross elszakadt a többiektől.

Lassan sompolygott ki a teremből. "Ezüstmadarakat" sehol sem látott. Sejtette, hogy figyelik vagy legalábbis megvolt ennek a lehetősége, de bízott szerencséjében. Hamarosan talált egy oldalsó nyílást. Most már a Piramis csúcsához közel járt, úgy sejtette.

Egy jókora energiavezeték húzódott a falban, itt-ott kitüremkedve. Az esztétikai szempontok aligha voltak fontosak. Nem is járt itt senki, hát miért rejtették volna a falba, miért falazták volna be gyönyörűen?

Cross nem érintette meg, figyelt. Ha rejtett kamerák vannak errefelé, úgyis látták őt. De viselkedése nem lehet gyanús. Úgy tett, mintha elfáradt volna. Lassan leült a fal tövébe. Hallgatózott. A rengések most is ismétlődtek, teste alatt érezte a padló remegését. Valahonnan dörrenéseket is hallott, igaz, halkan. A Piramis még védekezett az ismeretlen ellenséggel szemben. Cross ült pár percig, aztán lassan a zsebébe nyúlt...

Méreteiből ítélve ez a fő energiavezeték volt. A férfi kis keskeny szürke szalagokat vett elő. Az átlátszó nejlonborítást lefejtette róluk. A másik zsebében akadt néhány drót is. Lassan mozgott, szinte kelletlenül. Közben megtévesztő tevékenységet is végzett – hátha tényleg figyelik? –, kifújta az orrát, megnézte naptárát. Testével takarta az előszedett csíkokat. Később felállt, a falnak támaszkodott, és egyik kezével a csíkokat a vezetékre ragasztotta. Úgy, hogy a szélük összeérjen, és minél nagyobb felületen érintsék a vezetéket. Néhány drótot nyomott beléjük, meg egy hüvelykujjnyi fekete tárgyat kicsiny, kiálló antennával. Aztán egy lusta mozdulattal még egyszer leguggolt, mint aki pihen. Végül lassan eltávolodott a helyszínről.

Eközben Luis agyában új gondolat formálódott. Kezdetben azt hitte, az övé. Nem tűnt idegennek, olyan otthonosan terjedt szét a fejében. Csak percekkel később

amikor a gondolat nem akart onnan eltűnni, nem adta át a helyét semmilyen más ötletnek, sőt mindinkább elfoglalta azt kezdte érteni, hogy ez fontos lehet. És sok percbe tellett, míg felfogta, hogy nem az övé. Valaki sugallta a fejébe. Először Nórára gyanakodott, hisz egyrészt a lánynak volt rá ilyen nagy hatása, hogy ezt is elérhette – másrészt éppen Leona-Nóra foglalkozott parapszichológiával, sugallatokkal, távolról történő ráhatással.

Ám a gondolat ekkor idegenné vált. Mintegy jelezte, hogy nem onnan ered, ahonnan hitte eddig. Ez is csak egy pillanat volt – fehéres, fájóan hideg jelzés érkezett. Valamilyen tagadás jele. Ez ugyanakkor fegyelmet és engedelmességet is kért, sőt követelt. Tudta hát, engednie kell.

"MENJ ÉS LÉGY EGYEDÜL!"

Valra pillantott. A nyurga férfi még a különös, térhatású "medence" szélén állt és meredten nézte azt. Aki az utasítást küldte, nem akarja, hogy más is legyen velem – fejtette meg végül Luis a fejébe ültetett gondolatot. Kiment a teremből. Crosst vagy a többieket sehol sem látta. Érdekes módon most nem aggódott Nóráért, és Manuel sem jutott eszébe.

Már úgy érezte, a gondolat-parancs a sajátja, neki tényleg egyedül kell maradnia. Határozatlanul indult el egy folyosón. A fény itt is a falakból áradt, de most nyugtalanítóan vibrált. Óriásit rendült lába alatt a talaj.

A folyosó zsákutcának bizonyult, messziről látta, hogy fal állja útját. Mégis ment tovább. Az az idegen akarat irányította lépteit, nem tett és nem is tehetett ellene semmit.

Kinyújtotta kezét, bele ne ütközzön a falba – ugyanis nem tudott megállni. Saját lábában idegen izmok működtek, bábnak érezte magát, később annak sem. Külső szemlélőként figyelte önmagát, amint belelép a falba...

Behatolt a falba!

Rendkívül furcsa érzés volt. A fizikai erőt valaki más adta hozzá, ő csak nézett, érzékelt. A fal nem volt kemény, ellenkezőleg. Egyenesen puhának bizonyult, illetve az áthatolást nem is érezte. Valami ellenállásra várt az anyag részéről, de csalódnia kellett. A teste is puha volt arra a pillanatra, átfolyt a szinte szétolvadt falon. Nem nézett vissza, és a fal belsejét sem látta. Csak előre nézett, és máris egy újabb helyiségben találta magát.

Eddigi nyugalma itt elhagyta. És elhagyta az idegen erő is. Hirtelen megérezte, hogy már újra egyedül van. Érezte izmait, ahogyan kitámasztották lábait, emelték karját. Önmaga lett, a fejéből is eltűntek a parancsok.

A teremben elég sötét volt. A falakon képek peregtek, legalább három oldalon. A negyedik komor feketesége szinte tüntetett. Luisnak volt egy érzése, hogy ott... nincs semmi. Még mintha légáramlatot is érzett volna onnan errefelé fújni. Ám lehet, ott volt az idegen lény? Az a fal volt ő?

A szíve szaporábban dobogott. Mintha nem is a Piramisban lett volna. És csakugyan... a teste könnyebbedett. Majdhogynem repült. "Elkábítottak?" – gondolta–kérdezte, választalanul. Az egyik fal felé fordult.

Földi sivatagot ábrázolt, egy gyorsan repülő testből filmezve. Vöröses homok, sárgásvörös és szürke sziklák, gyér, bokorszerű növényzet. A gép, amely nagyon gyorsan szállt, alacsony röppályáról, merészen filmezte a tájat. Végre lassított; szürke műúton autó állt. Mellette néhány ember, férfiak, nők. A filmben egyre nagyobbak lettek, a gép megállt, egy helyben lebegett, nagyon közel. Az emberek arcán döbbenet ült... És Luis megpillantotta az autó szélvédőjén a gép tükröződő képét.

Egy UFÓ volt...!

Ezüstös, tompán csillanó diszkosz a levegőben... És véget ért a kép. Luis csak egy villanást látott, és máris változott a látvány. Most tenger hullámai mosták a földet. A Földet...? Lustán jöttek a hullámok a tengerből vagy óceánból, és senki, semmi nem mozdult azon a parton. A látvány békességet, nyugalmas semmittevést sugallt. És bár a férfi még jó ideig nézte, a kép statikus voltán semmi sem változott. Fújt a szél, néhány pálma mozgatta legyezőszerű ágait, fehéren fodrozva jöttek a hullámok. "Beszereltek oda egy kamerát és az éjjel-nappal veszi a látványt? Akkor is, ha semmi sem történik?"

A másik fal felé fordult.

Ott kicsiny völgyben falut látott. Fehér házak, cseréptetők. Az első pillanattól kezdve volt valami idegenszerű a látványban. A házak tulajdonképpen olyanok voltak, mint sokfelé a Földön. A kis tó is, bár vize égszínkék volt. A fák eléggé furcsák, magasak, karcsúak, inkább olyan testesebb ciprusok talán. Földes út mutatta, hogy még nem ismerik az aszfaltot, a köves utat. Néhány ember mozgott, alighanem teheneket tereltek be egy karámba. Kutya ugatott, de ez némafilm volt, Luis csak az állat mozgását látta, hangját nem hallotta. Talán bőgtek a tehenek is, balták csattogtak, kerék nyikorgott...? Valami azt súgta neki, ez nem a Földön van. De ez csupán megérzés volt. Most egyedül volt a tudatában, idegenek nem háborgatták.

A harmadik képernyőn ekkor már jó ideje ment egy újabb látványosság. Fekete bőrű gyerekek egy tengerparton játszottak A víz is olyan szokatlanul kék volt. A gyerekek halásztak, kis tűz füstje kanyargott fel az égbe. Meredek sziklafalon tömérdek nyílás – Luis előbb azt hitte, állatok, madarak laknak ott, de kiderült: azok emberi lakóhelyek. A kamera ráközelített a sziklapárkányokra. Ezeket primitív lépcsők kötötték össze, cikcakkban mentek fel és le, barlangsortól barlangsorig. Némelyik fekete nyílásba kicsit besütött a nap – dél lehetett éppen –, és Luis láthatta a szegényes berendezést is. Fatörzsből kivájt csónakok is hevertek a köves parton, apró vitorlák és halászhálók száradtak.

Aztán itt is váltott a kép. Most magasról, nagyon magasról filmezték a tájat. Hatalmas földrész lehetett, a széleit, körvonalait Luis nem láthatta. Hegyek, hegyek, szemlátomást érintetlen hegyek. Széles völgyekben egyetlen út sem vezetett – ez feltűnt a férfinak. Ekkora lakatlan területek lennének... de hol? Sivatagot is látott, meg kiszáradóban lévő nagy tavat. Magas fennsíkot hóval, és trópusi tengerpartot apró szigetekkel, pálmákkal. Néhol élt egy-egy csoport ember, de a műholdas kamera nagyon sokáig falhatta a kilométerek százait, míg élőlényekre lelt. Legalábbis emberekre.

Luis hallgatott. A sok látvány kissé elkábította, de mióta Udur bolygóján volt, kezdett hozzászokni a furcsaságokhoz, így hát csak a légzése, a szívverése szaporodott, aránylag higgadtan állt a terem közepén és magyarázatra várt.

.Magyarázatot kérek", sugallta erősen. Ahogyan csak bírta. Ha amazok így tudtak behatolni az ő agyába, lehet, a dolog fordítva is működik? Remélte, igen.

És reménye teljesült.

– Mit szeretnél tudni? – kérdezte mellette a hang. Ugyanaz volt, amely már eddig is szólt hozzájuk. Mégis, valahogyan más. Luis úgy sejtette, a géppel generált spanyol nyelvű emberi hang mögött most másik idegen lény rejtőzik.

– Mindent – mosolygott a férfi. – Mindent, hogy értsem ezt a világot. Csak annyit tudok, hogy a régen elrabolt torokák nyomait követve jöttünk át a Kürtőn, a Csillagkapun, és érkeztünk Udur bolygójára. Innen kezdve minden egy kicsit homályos... Kik vagytok ti?

Nagyon rövid szünet után jött a válasz. A hang talán a terem fekete fala felől érkezett, vagy mindenhonnan egyszerre? Luis tisztán érezte, hogy ő mint lény, egyedül van a teremben. Nincs ott rajta kívül az sem, aki most hozzá beszél. Valahol messze – vagy közel? – lehet, de nem ugyanott.

– Mi vagyunk a Világ Őrei.

– Őrei...?

– Igen. Tudnod kell, hogy a világmindenségben nagyon fejlett, régóta létező lények is vannak. Olyanok, mint mi.

– Ti... milyenek vagytok? Kis szünet következett.

– Nem tudom. Azt hiszem, onnan felőletek nézve mi nagyon különösek lehetünk. Először is, nincs testünk. Másodszor: nem lakunk sehol. Vagyis most itt tartózkodunk az Udurnak nevezett bolygón, de ennek nincs jelentősége. Mivel mindössze egy rendkívül kicsi energiagóc formájában létezünk, amely szabadon vándorol az űrben, és menet közben onnan nyeri a létezéshez szükséges energiát is – hát nem vagyunk égitestekhez, semmilyen anyaghoz kötve. Szabadon vándorlunk a kozmoszban.

– És meddig éltek? – Luis tudta, ez alapvető kérdés. Attól, hogy a földi dolgokkal foglalkozott, még erről is tudott egyet és mást. No persze, csak olvasott róla. Eddig.

– Örökké. Nagyon ritkán fordul elő, hogy végzetes baleset éri valamelyikünket. Talán sok millió évenként egyszer. De hát az év fogalmát se vedd szó szerint. Ti földi időben vagytok kénytelenek számolni, mi viszont egyáltalán nem számoljuk a múló időt.

– Mire vigyáztok?

– A mindenség biztonságára. Tudásunk nagyon nagy, és folyamatosan gyarapszik. Mert ne hidd, hogy akik örökké élnek, azok unatkoznak, vagy már a halálra vágynak. Ez ostobaság. Örökké élni csodálatos dolog; nincs előttünk semmilyen gát, azzal a boldog tudattal létezünk, hogy korlátlan ideig növelhetjük tudásunkat és megtehetünk bármit. Elutazhatunk, akár űrhajók nélkül is, a mindenség bármilyen távoli tájára, hiszen nem számít, mennyi időbe kerül az utazás. Felfedezhetünk bármit, megtehetünk bármit. És mi ezt élvezzük. De azért... az élvezet mellett fontos feladatokat is vállalunk. Mint például mi ketten, a társam és én.

– Csak... ketten vagytok itt?

– Igen, és ez éppen elég. Folyton szolgálatban vagyunk, nem ismerjük a pihenést, nincs is rá szükségünk. Annak idején a hozzánk hasonló lények tanácskozásán vállaltuk, hogy mi felügyeljük a világnak ezt a kis darabját.

– Ránk... a földiekre is vigyáztok?

– Elsősorban ez a feladatunk. Az űrnek ezen a táján nincs más civilizáció, csak a tiétek, ígéretes, amit eddig tettetek, és gyorsan jutottatok el idáig. Ám a veszélyeket is magatokban hordozzátok. Ezért vagyunk itt.

– Itt..? Hol?

Most nem jött válasz. Siket csönd uralkodott a teremben. Mintha az, akivel Luis eddig beszélt, most másra figyelne. Luis már-már kezdte azt hinni, egyedül maradt.

Nóra elengedte Manuel kezét. Az utolsó pillanatban fékeztek le. A folyosó, amelyen futottak, látszólag felfelé vitt. Ám a lánynak feltűnt, hogy milyen könnyedén futnak. És megértette: valamilyen trükkel keltették a felfelé haladás benyomását – a valóságban azonban inkább lefelé mentek. Nem akart ismét találkozni a fenyegető fekete masszával. Manuel is megértette, mi történt. Elágazást keresett. Nem akarta hívni az idegeneket, nem akart beszélni velük. Önérzete parancsára maga akarta meglelni a kiutat. Ám egyelőre nem látott más folyosót. Csak egy ajtót lelt, megtorpant.

– Nóra, ide!

Az ajtó biztosan az "ezüstmadarak-robotok" számára szolgált, és közeledésükre automatikusan nyílott. Mert amikor a férfi lépett oda, kinyílott. Oldalra húzódott egyetlen hang nélkül a fémlap, és...

Manuel a szeméhez kapott!

– Neee...!

Elvakította a fény. Hátranyúlt karjával, nem vesztve el lélekjelenlétét. így kapta el a lány karját és megperdítette, mielőtt neki is szemébe világított volna az a tűz... Nóra háttal az ajtónak látta a hirtelen megerősödő fényözönt. Szinte izzott mögötte a fal. De hő nem kísérte, hideg áradt onnan bentről...

Manuel szeme kitisztult. Már nem fájt. Lassan, nagyon óvatosan fordult vissza. A fény csökkent. Belenézhetett.

Egy katlanszerű üreget látott, benne izzott a hideg fény. És még valaki volt ott. Nem látta, csak érezte.

– Manuel, ne lépj be! – kérte a lány. Az indián már le is mondott erről. De azért izgatta, hogy mi lehet odabent. Vagy kicsoda? Állt hát és várt.

Nem hiába. Egy hang tört át a semmin, suttogott jól hallhatóan:

– Tarts velem, és megjutalmazlak!

– Ki vagy? – kérdezte Manuel. Hangosan. Nóra nem hallotta tisztán a másikat, közelebb jött, de teste félig Manuelé mögött maradt. Szemében megcsillant a benti fény kicsiny tükörképe. Hideg és meleg egyszerre áradt feléje, feléjük.

– Az, aki be akar jutni

– Már bent vagy – jegyezte meg józanul a férfi.

– A testemmel még nem. És nekem úgy kell odajutnom.

– Az előbb odalent... az is te voltál?

– Igen. Segíts! Akard, hogy bejussak! Manuel a fejét rázta, majd hangosan is tiltakozott:

– Te ellenség vagy. Mi pedig az itteniek vendégei. Ők nem bántottak minket.

A másik kis hallgatás után hangosan suttogta:

– Te erős vagy, Manuel. Erősebb a társaidnál. Sokat tehetnél, és akkor én megjutalmazlak.

Manuel beleizzadt az ajánlatba. A sötétséget és a fényt egyszerre látta és érezte – hogy hogyan működik ez, nem tudhatta. Beleborzongott saját elutasításaiba, hisz nem tudhatta, helyesen cselekszik-e?

– Nem, nem. Maradj a Piramison kívül, hisz ártani akarsz.

A másik talán nevetett. Vagy ilyen érzelemkitörésre nem is volt képes?

– Ártani, használni – tudhatod te azt? Túl messziről jöttél ide. De lehet, együtt megyünk majd haza, a Földre.

Nóra az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek érezte az idegent.

– A Föld a hazád? – kérdezte Manuel.

– Menjünk innen. Csukd be az ajtót, kérlek – így a lány. Halkan.

– Voltam már ott, és leszek ismét – közölte, ígérte a sötétség hangja. Manuel engedett Nóra kérésének. Őt is elborzasztotta az a hang. Mintha a pokol mélyéből szólt volna valaki. Amint hátraléptek, az ajtó önműködően becsukódott.

– Gyerünk! Felfelé kell mennünk – élénkült fel a lány. – Keressük meg a többieket. Istenem, csak nem esett bajuk...?

Val Haylow egyszer csak megértett mindent.

Bár sejtette, ez még nem "minden" – azért a felfedezés rettenetesen megrázta. Csak nézte a három, egymásba tűnő sárgás gömböt, és kiverte a hideg verejték. Ez a három nem véletlenül három! Az áttűnések sem véletlenek. Az egész kép, az űrnek ez az itt ábrázolt darabja, szelete vagy tája azért olyan furcsa, mert vizuális úton sugallja, hogy... Hát igen.

A férfi sápadtan állt fel. A dolog hát veszélyesebb, mint hitte, mint hitték. Nehezen lélegzett. Már csak arra koncentrált: miért épült ez a "vezérlő"? Minek ide ez a vizuális "medence", amelyben – akár egy láthatatlan folyadékban – ott lebegnek az égitestek, talán bolygók, és olykor fel-felvillannak a távoli üstökösök, meg egyebek, amikkel tele a kozmosz? Gondolkodóba ejtette, hogy sehol sem látja a Napot, sem a Naprendszer egyéb bolygóit. Ehelyett... Nos, igen. A férfi nagyot nyelt és lassan indult az ajtó felé.

Lehet, az idegenek emberi lényeket hoztak be ide, talán már nem is egyszer? Vagy mások is átjöttek a Kürtőn és a Csillagvándoroknak így mutatták meg, hová kerültek?

Kezdte gyanítani, ők sem véletlenül jutottak ide. Valamelyiküknek valósággal sugallhatták a Piramis istenei, gazdái, hogy jöjjenek erre. A férfi sápadtan körülnézett. Ha ez így van...

Felülmúlja a legszomorúbb és egyben legpesszimistább előrejelzést is.

Három, három – ismételgette magában. Bár már a kijárat felé tartott, még lelki szemei előtt látta forogni azt a három sejtelmes, mondhatni kísérteties gömböt. Három bolygót...?

Akkor kilépett a folyosóra, elkiáltotta magát:

– Luis...! Cross! Merre vannak?

De senki sem válaszolt. Illetve... Először nem akarta elhinni, hogy őt szólítják. Ez a hang másmilyen volt, mint az itteni idegenek, a Piramisbeliek hangja. Ez az anyanyelvén, angolul szólította meg őt. Ezzel máris elárulta, milyen sokat tud róla, Val Haylow-ról.

– Üdv, Val. Készen állsz-e bátor tettekre?

– Természetesen – felelte hegykén, alig gondolkozva. Hisz azért jött ide, azért vállalta ezt az utat.

– De ahhoz nagy erőkkel kéne szembeszállnod. Veszélyes erőkkel – folytatta az ismeretlen. Val még mindig azt hitte, ugyanazok szólnak hozzá, akikkel az előbb Luis társalgott.

– Nem félek.

– Akkor közlöm veled, mire kérlek – folytatta az ismeretlen. – Be kell jutnom a Piramisba.

– Hát nem vagy bent? – mondta Val, majdnem gondtalanul, csak utána akadt el a lélegzete. Akkor hát ez...

– Igen, jól érted. Én vagyok odakünn, és be kell jutnom. Segíthetnél.

– Miért... én?

– Mert te nem vagy a bentiek barátja.

– Nem vagyok egyedül – figyelmeztette Val az idegent. – És vendégek vagyunk itt bent. Tudod, mit jelent az, hogy "vendég"?

– Hamarosan én is "vendég" leszek odabent.

– Ha mindenképpen bejutsz, mi a baj...? Miért lenne szükséged rám?

– Vigyázz helyettem is a Kürtőre – sugallta-mondta amaz, és Val csodálkozott, hogy csak ő hallja e szavakat. Csak ő hallotta?

– Azon át kell hazamennünk. Nem eshet baja – biztosította az idegent.

Kis nevetés volt a. válasz, majd pár szó:

– Hatalmassá teszlek, ha segítesz. Még nem biztos, hogy hazajutsz. De bárhol is leszel, a nagyhatalmúak helyére léphetsz, gondoskodom erről.

– Csábító az ajánlat. Van gondolkodási időm?

– Éppen most jár le. Sok mindennel rendelkezel te is, de időd az nincs, ahogyan nekem is kevés. A Piramisnak hamarosan vége, és enyém lesz a Kürtő. Ha nem semmisítik meg.

– Ismered az indítási kódot?

– Csak a világőrök ismerik. Nekem nem adják ki, de neked biztosan, hát tudd meg! Hamarosan eljutok oda, hogy birtokomba veszem a Piramis vezérlőberendezését. Attól kezdve megnyílnak előttem a bejáratok. De a Kürtő pontosan középen van. Mire erőim oda is eljutnak, esetleg megrongálják vagy elpusztítják. Ezért nagyon gyorsan meg kell tudnom a kódot!

Ez logikusan hangzott. Valnak nem volt szüksége gondolkodási időre.

Luis azt hitte, véget ért a beszélgetés. Lassan ment a kijárat felé. Alig érzékelte, hogy idebent csökkent a fényerősség. A Piramist nagy ütések rázták meg, a talaj szinte szüntelenül dübörgött alatta. De mielőtt elhagyhatta volna a szobát, kihaltak a falak is. Már egyiken sem volt "vetítés". A negyedik, éjfekete nyílás viszont hallgatott.

– Luis Sanchez! – mondta a hang.

– Igen?

– Csak itt közölhetek veled bármit is, amiről senki más nem szerezhet tudomást. Auro tudata képes betüremkedni a bázisba... a Piramisba. Tudom, most is ebben mesterkedik. Itt nem érhet el téged, és nem lophatja el információcserénk értelmét sem.

– Figyelek, barátom. Hol vagyunk hát? kérdezte Luis.

Nem tudta, a másiknak jólesett-e a "barátom" megszólítás. Egyáltalán észrevette, jelent neki valamit?

– A második Földön vagyunk, Luis.

– Ezt... hogyan értsem?

– Van egy Föld, amit ismersz, ahol. mindnyájan kifejlődtetek, és ahol most éltek. Abban a dimenzióban csak az az egy Galaxis van, csak az az egy Naprendszer, csak az az egy Föld nevű bolygó.

Luis sokat olvasott erről, hát sejtette már:

– Akkor mi most... egy másik bolygón vagyunk, de nem abban a térben?

– Pontosan fogalmaztál, Luis. Ez a Föld a másik dimenzióban van, elvileg nem túl messze az igazi, az első Földtől. Persze ez így nem pontos, hiszen itt nem mérhetők a távolságok... Mi itt élünk, és ez a bolygó majdnem olyan, mint az igazi Föld. Itt is vannak kontinensek, évszakok, gondoskodtunk arról, hogy a légkör és a gravitáció is majdnem ugyanolyan legyen, mint a Földön.

– De miért? – szakadt ki a kérdés Luisból.

– Mert vigyáznunk kellett rátok. Ezt vállaltuk. Az évezredek során több Kürtőn átjártunk hozzátok. Most már nem titok: ezeken a csatornákon a másik dimenzióba lehet átlépni. Nem csupán az űr egy távoli pontjára... A "Csillagkapu" elnevezés megtévesztő, de éppen ezért nagyon alkalmas volt mostanáig. Hadd higgyék azt az egyszerű földlakók, hogy akit oda beviszünk, vagy magától bejut, az irdatlan távolságra, az űrbe távozik... Miért kellett volna tudniok, hogy más térbe kerülnek? Ezzel az információval semmire sem mentek volna.

– De miért hurcoltátok el az embereket? És miféle településeket láttam ezen meg azon a falon...? Azok is itt vannak?

A válasz kis szünet után érkezett. Mintha a hang gazdája közben másra is figyelne. A Piramis rengett, távoli dübörgés szűrődött be.

– Igen, Luis Sanchez. Csodálkoztál, minek a Piramis mellett az aranyfalu? Afféle múzeum, igen. Megörökítettük bizonyos törzsek, népek lakóhelyeit fejlődésük egyik vagy másik szakaszában. Át is hoztunk belőlük több száz vagy több tucat embert, és itt telepítettük le őket.

– Itt nem csak torokák vannak...

– Jól láttad. Sokféle népet, törzset szállítottunk Udurra. Egymástól nagyon messzire élnek a bolygón. Ezért nem szabad nekik elhagyniok lakhelyeiket, ezért vigyázunk rájuk fegyveres robotokkal. Nehogy elvándorolva a kontinenseken, találkozzanak a többi népcsoporttal. Nincs közös nyelvük, nincsenek közös érdekeik, csak ellenségeskedés lenne a dologból. Háború... hát ezt akadályozzuk meg ily módon.

– De miért kell élelmiszert adózniok?

– Hogy legyen tartalék. Előfordulhat, és egyszer meg is történt, hogy nagy szárazság köszöntött az egész bolygóra. A felhalmozott tartalékokból osztottunk vissza a rászorulóknak, mielőtt éhen haltak volna. De térjünk vissza a népekre. Az évezredek alatt tizenhét csoportot hoztunk át. Mindnyájan fejlődésük kezdeti szakaszában vannak, és ott is maradtak. Mindegyik "Udur" bolygónak nevezi világát, nem törődik már a Földdel, csak a mának él.

– A százötven, azaz ötven évnél idősebb öregeket elviszik az "ezüstmadarak", mondták a. torokák...

– Valamilyen mitológiáról is kellett gondoskodnunk. Hadd higgyék, hogy itt is van túlvilág, vannak istenek, vagyis azok mi is vagyunk. Ha az öregeket elvisszük, valamiféle mennyországban, paradicsomban, túlvilágban reménykednek. Abban, hogy haláluk után ők is találkoznak az öreg rokonaikkal, a már elhunytakkal. Ez végső soron nem zárható ki...

– Mi lesz az öregekkel?

– Egy különleges telepre kerülnek, ahol békésen élhetnek, míg meg nem halnak természetes módon.

– Még mindig nem értem az egész áttelepítés célját.

– Miattatok van ez is. Miattatok, akik az első Földön éltek. Folyamatosan vívjátok háborúitokat. Tudtuk előre, hogy fel fogjátok találni a nukleáris technológiát. Az atomfegyvereket. Afelől sem voltak kétségeink, hogy egy napon majd egymás ellen fordítjátok azt is... Luis lehajtotta a fejét:

– Igen... Kezdem érteni.

– Örülök neki. Te már érted... és a többiek mikor értik meg?

Hallgattak. Luis esze gyorsan működött:

– Felkészültetek rá, hogy a mi Földünk... teljesen elpusztul?

– Igen. És ezért gyűjtöttük be a genetikai anyagot". Minden fajt reprodukálhatunk, ha kiirtjátok egymást. Természetesen előbb majd regenerálnunk kell a Földeteket, aztán visszatelepíthetjük az új lakosságot. Ugyanolyan embereket, mint azok voltak.

– Még a szellemi szintjük is azonos állapította meg keserűen a férfi. – Semmit sem fejlődtek, mióta elhoztátok őket!

– Szándékosan történt. Nem engedtük meg, hogy előbbre jussanak.

– Mert ők csak "genetikai anyag?" – a keserűség nem múlott el belőle. De a másikat nem sérthette meg. Válasza készen állt:

– Ha hagytuk volna, hogy itt is fejlődjenek, hogy technikát alkalmazzanak... már ők is eljutottak volna a nukleáris fegyverekhez... És akkor mi értelme lett volna mindannak, amit előzőleg csináltunk? Ezt a második Földet is elpusztították volna...

Luis Sanchez lehajtotta a fejét. Ez igaz volt, mégis... két érzés küzdött benne, és bizony nem tudta, melyiknek ítélhetné a győzelmet. Ha neki kellene ítélnie... Megnedvesítette az ajkát:

– Láttam, hogy ti vagytok az UFO-k is a Földünkön.

– Természetesen. Folyamatosan figyelnünk kell benneteket, és ezt tesszük már vagy húszezer ottani év óta. Nem lehet benneteket magatokra hagyni, sajnos. Mindig hajlamosak vagytok a rosszra... Igaz, a jóra is.

Luis szeme a fekete falra nyílott:

– Az ott... valami menekülési útvonal?

– Olyasmi, de csak nekünk. A társamnak és nekem. Persze elpusztíthatatlanok vagyunk az olyanok, mint Auro számára. Ha baj van, hát nem kell okvetlenül menekülnünk. Feladhatjuk pozíciónkat, elmehetünk ebből a. dimenzióból.

Hallgattak. Aztán az idegen halkan szólott:

– Még valamit kell neked mondanom. Csak így érthetitek meg, mi is történik most.

Luis mély lélegzetet vett:

– Hallgatlak, barátom.

– Van egy harmadik Föld is...

Manuel lihegve érkezett a folyosó kanyarulatához. Bevárta Nórát. Valamilyen félelmetes erő nyomta most oldalról a Piramist – legalábbis ők ezt érezték. Mintha láthatatlan, légmozgást nem okozó szél lett volna. De testüket és tudatukat az egyik falhoz szorította, olyan volt, mintha nyomorékká tenné az embereket. Most érezték, hogy bár a Piramis, az idegenek bázisa nagyon erős építmény, aki megtámadta, az már belül is képes hatni. Őrájuk biztosan. És az idegenekre?

Mire Nóra odaért, a férfi szeme a falra nyílott.

– Ez nem lehet igaz – nyögte.

– Mi történt?

– Nézd csak... illetve, ne menj oda! Maradj hátra, majd én – a falhoz osont. Körülnézett, de senkit sem látott. A világítás fokozatosan csökkent a Piramisban, ahogyan a védőknek egyre kevesebb lett az energiájuk. Manuel alig hitt a szemének.

– Ez semtex. Földi robbanóanyag, csíkokban, és benne egy detonátorral.

– Honnan tudod?

– Voltam katona, és éppen ilyesmire képeztek ki engem is – az indián lassan nyúlt a detonátor felé. Ha az ismeretlen tettes éppen most nyomja meg valahol azt a szerkezetet, amely rádióhullámot küld ide a. detonátorhoz, akkor... – behunyta a szemét, de ki is nyitotta újra. Akárki is tette, még korai lenne robbantania. Kitépte a plasztikból a készüléket és zsebre vágta. Aztán sorban leszedte a falhoz tapasztott keskeny csíkokat és azokat is zubbonya zsebébe tette, persze nem ugyanoda, ahová a detonátort.

– Valaki fel akarta robbantani a Piramist? kérdezte Nóra, bár csaknem elakadt a szava.

– Úgy néz ki. És sejtem is, ki lehetett.

– Cross?

– Rá gondoltam. Gyanús alak, nem ismerjük az előéletét, egyszer csak felbukkant és mindenáron velünk akart jönni.

– Gondolod, küldték?

– Biztos vagyok benne. Valakik végig figyelhették Luist, amint szervezi az expedíciót. És nem tudósok voltak, hidd el nekem... Hanem olyanok, akiket nagyon is érdekelnek a Csillagkapuk. Ezeknek semmi közük a tudományhoz, inkább az egyenruhásokhoz.

Nóra körülnézett:

– Merre lehetnek a többiek? És Luis?

Úgy ejtette szerelme nevét, hogy Manuel szíve összeszorult. De hát Luis a barátja! Keserűségét lepleznie kellett. A lányra nézett és megértette: mióta bent vannak a Piramisban, szinte nem is látta Nórát. Ott volt mellette végig, de alig tudott ráfigyelni. Most hát újra megnézte magának. Más talán nem mondaná szépnek, de Manuelnek nagyon tetszett. Olyan okos a szeme, és bár pisze az orra, biztosan tetszik mindenkinek. Elnyeri az emberek rokonszenvét, és az nagyon fontos. A válláig ért csak a termetes indiánnak, de Manuelnek most ez is tetszett Nórában. A legszívesebben magához ölelte volna a lányt.

De fékezte magát, mint mindig, mióta elindultak. Azért örült a lelke, hogy Nóra ott volt mellette. Persze a feladatok elsöpörték az érzelmeket, nem hagytak rá időt vagy alkalmat. Most sem.

– Gyerünk! Keressük meg Luist. Talán megtudott valamit – és siettek tovább.

– Térlátó, jelentkezz!

– Jelentkezem, Világlátó. A tartalék energiánk késve fog megérkezni, azt hiszem. A bázis rossz állapotban van. Auro alul-felül betört már.

– Legújabban a vendégek központi biológiai vezérlőrendszerére próbál hatni.

– Én is tapasztaltam. Miképpen előzzük meg az összeomlást?

– Nem engedhetjük át neki a bolygót, hisz itt vannak a földiek is. Összesen legalább tizenkétezer egyed. Ki kell hát tartanunk és...

– Közöld egyenesen, Világlátó.

– Nem kell közölnöm, te is tudod, mire gondolok. Bár elvileg Auro is halhatatlan, de nem elpusztíthatatlan...

– Akárcsak mi.

– Akárcsak mi. Itt az alkalom, hogy végezzünk vele és visszaállítsuk a régi állapotot.

– A vendégekkel mi legyen?

– Hazaküldjük őket, mégpedig időben.

– Az utolsó egységnyi időben, azt hiszem...

– Cselekedj!

– Egy harmadik Föld? – Luis szája kiszáradt. Erre nem számított.

– Igen, van még egy. Láttad azt a három, összeolvadó-szétváló, el-eltűnő sárgás bolygóképet a térhatású térképen?

– Értem már. Három dimenzió, és mindegyikben egy-egy bolygó...?

– A harmadik nem hasonlít a Földhöz, csak mi hívjuk így, mert itt van a közelben. Ott él Auro, az ellenségünk. Olyan kozmikus fajból származik, amelyik már majdnem kihalt. Agresszívek voltak mindig, számos háborúba bonyolódtak előbb a maguk galaxisában, aztán más galaxisokban is. Akkor ti, emberek, még egyáltalán nem léteztetek... Aztán lejárt az idejük, fogyni kezdtek. Majdnem halhatatlanok ugyan, de azért elpusztíthatók. Nem sok maradt már belőlük a kozmoszban. Ahol előbukkannak, általában bajt csinálnak. Auro jó ideje él a "harmadik Földön", ahol igencsak rosszak a természeti viszonyok és ahová nem tudnánk földieket telepíteni. El akarja hagyni azt a bolygót, de már rájött, hogy csak dimenziót kell változtatnia és sokkal jobb világokba juthat. Néhányszor próbált átjönni Udurra, sikerült visszavernünk.

– A Földet... a mi Földünket is fenyegeti?

– Igen. Hiszen Udur az ő számára csak közbenső állomás. Legutóbbi csatánk alkalmával megfosztottuk egy fontos szervétől, amelynek révén maga kereshette ki a Csillagkapukat és szabadon vándorolhatott dimenzióból dimenzióba. Hosszas keresés után bukkant rá arra, amelyik a "harmadik Földről" vezetett ide hozzánk, és átjött. Sajnos az a baj, hogy érzékeli, ha a dimenziók között legalábbis hozzá közel – forgalom zajlik. Ahányszor mi elküldtük az "ezüstmadarakat" a Földre, próbált utánunk jönni a világűrben, mintegy útközben "elkapni" valamelyik Csillagkapu csatornáját, de eddig kivédtük. Most érzékelte, hogy ti átjöttetek Udurra, és ebből rájött: van még egy Csillagkapu, amelyről nem tudott. Egy olyan, amely talán nincs is kellőképpen levédve általunk, ahol tehát megpróbálhatja az átjutást....

– Auro járt már a Földön?

– Kétszer. Az egyik nagyon régen volt, és akkor ő okozta ott Atlantisz pusztulását. Valósággal tobzódik, ha rombolhat... Másodszorra csak egy nagy középkori pestisjárványra futotta az erejéből. Auro soha sehol semmit nem épített, és a társai sem, míg léteztek. Attól kezdve, hogy kiszabadultak az űrbe, csak ártanak mindenkinek.

Luis töprengett.

– Tehetünk valamit, hogy segítsünk? Most újra csönd lett. Az idegen hallgatott.

Gyanúsan sokáig. Luis végül rákérdezett:

– Nem akarsz kérni? Mondd nyugodtan. Nekünk is érdekünk, hogy Auro ne jusson el a Földre, sőt... hogy elpusztítsuk.

Luis elhallgatott. A másik nem felelt, és a csönd most már idegesítően, sőt nyugtalanítóan hosszúra nyúlott.

– Rám találtál, idegen?

– Rád találtam. Nem volt nehéz. Ami belőled kisugárzik, az nekem nagyon rokonszenves.

– Mert én olyan vagyok, mint te. így hiszed?

– Nem hiszem, tudom. Olyan vagy, mint én. De amit tenni akarsz, nem tetszik nekem.

– Ha sikerül a tervem...

– Tudom, ne vesztegessük az időt, míg végigmondod. Ti emberek olyan kétségbeejtően lassúak vagytok. Nektek szavakká kell formálnotok azt, ami a biológiai vezérlőrendszerben villámgyorsan lezajlik.

– Szóval, mit kéne tennünk – együtt?

– Azt, amiért odaküldtek téged. De csak akkor, miután... hiszen érted!

– És együtt leszünk? Útközben és odaát is?

– Természetesen. Különösen odaát. Rendkívüli hatalmat adok neked, és tovább segíthetjük egymást. Szerezd meg a Csillagkapu indítási kódját!

– Te túl erős vagy, idegen.

– Nevezz Aurónak, ahogyan mások is. Természetesen sokkal hatalmasabb vagyok nálad, nálatok. Ám szükségem lesz valakire, akivel megértethetem magamat. Aki tudja, ki vagyok, és ismeri határtalan erőmet. Aki afféle tolmácsként helyettem is beszél a többiekhez, meggyőzi a rabszolgák örökké újratermelődő hadát, hogy ne lázadjanak, hisz az céltalan.

– Rendben van. Mondd el a feltételeidet, Auro.

Luis kilépett az ajtón. Az első pillanatban nehezen tájékozódott; a folyosókon már eléggé sötét volt. Ezért alig vette észre, hogy valaki vár rá.

Cross.

Az alacsony termetű, vörös férfi majdnem beleolvadt a falba, a homályba. Csak akkor mozdult, amikor Luis odaért melléje.

– Mi lesz velünk, Sanchez?

A kérdést tanácstalannak szánta, érdeklődőnek, netán aggódónak. Mégis agresszívre sikerült.

– Sokat megtudtam már.

– És a kód...? Mi van a kóddal? Anélkül hogyan jutunk haza.?

– Erről még nem volt szó.

– Hát mire várunk? – kiáltotta Cross kétségbeesetten. És ekkor – mintegy szavait igazolandó – óriási dördülés rázta meg a levegőt. Lökéshullám száguldott végig a folyosón. A keskeny falak között nem térhettek ki előle – mindkét férfit szinte elröpítette ez az erő. Luis még a padlón volt, amikor Cross rávetette magát:

– Késő már, nem érted? Ide a kódot!

– Nem... – hörögte Luis. Talán azt mondta volna: még nem kapta meg? De ez a "nem" felbőszítette társát. Aki már nem is volt a társa.

– Mondd meg! Vissza akarok menni! Minél előbb!

Ekkor tűzhullám jött. Vakító fehér-kékes fény görgetett maga előtt perzselő hőt. Szerencsére a meleg levegő a folyosó mennyezete alatt száguldott el, ők pedig a padlón hevertek. De így is égette a hajukat, szemöldökükét. Cross sziszegett fájdalmasan, zsebébe nyúlt.

– Mondd már meg... Luis!

Luis nem válaszolt. Kitépte volna magát a szorításból, de Cross újra vasmarokkal fogta őt. A padlón henteregtek. Luis nem értette, miért olyan ideges a társa. Ám Cross tudta a magáét. És páni félelem vett rajta erőt. A Csillagkapu indítási kódját csak egyetlen lény ismerte az egész Piramisban. Az, aki neki biztosan nem adta volna meg... Ezt még Auro sem szerezheti meg. A kódot nem tárolják a számítógépek, elektronikus úton nem hozzáférhető... Cross kétségbeesett. Menekülniök kell, minél előbb! A robbanóanyagot érhetik különös hatások. Ebben a fura Piramisban semmi sem úgy működik, mint máshol. Ha felrobban, végük van!

Egy dörrenés már nagyon közel volt, a folyosón égő törmelék repült át. Szikra akadt Cross hajába, egy másik majdnem felgyújtotta Luis zubbonyát. Mielőtt azonban Luis Sanchez felállhatott volna, Cross hátulról egy szíjat vetett a nyakára és megszorította.

– Eressz... – hörögte Luis, de többet nem szólhatott. Némán küzdött, próbált talpra állni, de Cross már mögötte térdelt, egyik térdét a hátába, a gerincébe vájta, két kézzel húzta a hurkot és Luis fülébe kiabált:

– Mondd a kódot...! Gyerünk, mondd már! Luis még harcolt. Ekkor egy alak bukkant fel a folyosón, feléjük közeledett. Luis homályosuló szemével is felismerte. Ujjaival elkapta a szíjat önnön nyakán, lazított rajta valamicskét:

– Val... Segíts!

Val közelebb jött. Odaért melléjük. Cross szorítása nem enyhült, a férfi nem is nézett Valra. Luis még remélt, könyörögve nézett a nyurga férfira. Val mindjárt odacsap, és ő megmenekül... Az élet... az élet oly édes tud lenni, amíg van!

Val leguggolt. Pisztolyt nyomott Luis fejéhez: – Beszélj. Add meg a kódot, vagy megdöglesz, Luis!

Auro behatolt a Piramisba.

Legyőzött majdnem minden ellenállást.

Sorban törtek szét az elektronikus zárak, váltak erőtlenné a védőrendszerek. Tartalék energiatelepek tartalmát szívta le az ötletes támadó, ravasz kódok váltak semmivé a puszta erő nyomására. Hatalmas erővel nyomult befelé, szinte minden oldalról, és alulról, felülről.

A Piramis egyik oldala valósággal behorpadt. Több terem és vagy tíz folyosó fala szakadt át. Az odakünn tomboló homokvihar azonnal sárgásbarna szemcsék milliárdjaival töltötte meg. A romok között maradt néhány "ezüstmadár" roncsolódott teste.

A Piramis alatt Auro ólmos, szürke, sűrű folyadékká változtatta magát, és elektromos töltést vitt. Sorban égette el a kábeleket, törte át a zsilipeket, betongátakat. Bejutva valósággal őrjöngött, nem is titkolta, hogy célja a rombolás. Csak egyetlen pontot szeretett volna épségben hagyni. És úgy Világlátó, mint társa, Térlátó pontosan tudták, hová igyekszik. A legtöbb akadályt hát ott állították az útjába.

Recsegett-ropogott a városnyi épület. A bolygó túlsó feléről idehívott energiatartalék még túl messze volt, amikor Auro már beroppantotta a Piramis másik oldalát is. A Világőrök bázisa kis híján összeomlott.

– Térlátó, az egyik vendégnek baja esett!

– Már odairányítottam a robotokat. Vettem a jelzést; a biológiai életmutatók veszélyesen csökkentek...

– Mi történik ott? Nincsenek információim, hibásak a vonalak!

– Nálam is. Úgy tűnik, egymással szálltak harcba. Valamilyen kódról lehet szó, úgy hiszem...

– Tégy valamit. Auro nem jelentkezik?

– Folyamatosan hívjuk, de bekapcsolta az elutasítót. Minden jelkérés lepattan róla. Azt hiszem, ahhoz már túlságosan is biztos a dolgában, semmint hogy információkat cseréljen velünk. Meddig tarthatjuk a bázist?

– Már nem sokáig. A tartalékok késnek, de ha ide is érnek, nem vethetők be. Udurt kell megmentenünk. Van valami terved?

– Azt hiszem, igen...

– Beszélj, vagy véged, Luis.

Val hangja kimért volt. Hideg. Kegyetlen. Luis lélegzethez jutott; Cross engedett a szorításon. A férfi a szíjhoz kapott, de Val lerántotta a kezét:

– Mondd a kódot!

– Nem... nem adták meg... – Luis lihegett, vörös foltok táncoltak a szeme előtt. A tudat sokkal rosszabb volt, mint a levegőtlenség. Mint az, hogy meg akarták fojtani. Cross...? Val?

– Ti... együtt vagytok? Kezdettől? – kérdezte.

– Igen. Olyanok küldtek bennünket az expedícióba, akiket nagyon is érdekelnek a Csillagkapuk. Ide nem jöhetnek, de mi vagyunk itt helyettük – tekintetük összevillant a földön rongyként térdeplő, elgyötört Luis feje fölött.

– Megsemmisítjük a Csillagkaput! Ez a feladatunk. Nálunk még senki sem használhatja, nehogy idegen erőket vonjanak oda a Földre. Bedugaszoljuk ezt a csatornát, he-he...

– De hát... ők jöhetnek... – Luis folytatta volna: "máshol is: más Csillagkapukon, más csatornákon..." Eszébe jutott, miket mondott még az Idegen. A Világőr: "Auro csak itt juthat át a Földre. De senki sem ismeri a kódot. Menj, és majd a döntő pillanatban megkapod..."

– Mennünk kell! – ordította Cross.

– Az... jó lenne – nyögte. Ha Cross és Val felrobbantja a csatorna innenső kijáratát, valóban megszűnik az út Auro számára. Ha pedig a Piramis úgyis romba dől – vagy már romba dőlt? –, akkor miért ne csinálhatnák?

– De előbb haza kell mennünk, és ez a kód nélkül nem sikerülhet, Luis! – dörmögte a férfi fülébe Cross. Ismét megszorította a szíjat társa torkán, közben a fülébe kiáltotta:

– Ti valamiben megegyeztetek azzal az idegennel, ugye? De minket az nem érdekel, ránk nem vonatkozik!

Val ismét a homlokához nyomta a pisztoly hideg csövét:

– Mi katonák vagyunk, Luis. Sokszor öltünk már, hát most sem fogunk sokat gatyázni. Ha nem adod ki a kódot, véged.

Luis utolsó erejével még próbált védekezni.

– Nem mondta meg! – ordította. Beléje villant a rémület. Hát semmit sem tehet? Amikor majd együtt megyünk a lifthez, közli velem!

– Csak veled, ugye? Elmégy a lánnyal meg az indiánnal, minket meg itthagysz...

– A kódot, Luis – így Cross. Luis agya elborult, már semmit sem látott. Valamilyen csattanást hallott, és érezte, valahová a mélybe hullik, súlytalanul.

Val túl későn pillantotta meg az első "ezüstmadarat". Cross mögött bukkant elő a félhomályban, a porfelhők között. A folyosókon a huzat néha sivatagi homokot, port terelt maga előtt. A robot most meglepően gyors volt nem is emlékeztetett eddigi lassúságukra. Villámsebesen bukkant elő, egyik "szárnya" máris előrelendült. A fekete tölcsérből vakító fény csapott ki.

A fegyver ezúttal nem kábító sugarat, hanem lézert lövellt ki. A kékeslila sugár Cross bordái közé csapott. A férfi önkéntelenül is megrántotta a szíjat Luis nyakán – összerándultak izmai, egész teste. Val elfordította a pisztolyt Luis fejétől, a férfi füle mellett lőtt a robot felé és már ugrott is. Mögötte két becsapódás aprította a falat. Val rohant.

Luis élete akkor ért véget. Majdnem egyszerre Cross életével. Az amerikai még fogta-markolta a szíjat, görcsösen. Luis teste a padló felé repült, de a csigolyája még a levegőben kiugrott s megszakadt a gerincvelő. Crosst a falhoz lapította egy ismeretlen erő – a robot csak egy kézmozdulatot tett, és óriási energia söpört végig a folyosón. A kanyar mögött Valt is elsodorta, valósággal lökdöste maga előtt. A férfi bukdácsolva rohant, félt, hogy elzuhan. A talaj lejtett a lába alatt. Egyre jobban lej tett... Mielőtt gyanús lett volna a dolog, mielőtt felfogta volna, mi is történik, egyszerre úgy érezte, zuhan. Eszébe villant: ez a folyosó már beszakadt, ki tudja, hol van az alja, sőt... van-e egyáltalán feneke? Crossra sem gondolt – valahogyan tudta, hogy vége neki és Luisnak. De nem volt ideje azon töprengeni, ez az információ honnan került az agyába.

Valami puhába esett. A fegyverét elvesztette, körülnézett kétségbeesetten. Fürdőmedence...? Olyan sötét itt minden, és ez a folyadék is olyan különös. Nem kellett úsznia, fennmaradt a teste. De amikor az egyik karját kiemelte volna, a szürkés folyadék nem engedte.

És valahol az agyában megszólalt a hang:

– Nos, barátom, ismered már a kódot? Val torkát elszorította a félelem. Hallgatott.

– Barátom... Megvédted a Kürtőt az elpusztítástól?

– Nem – nyögte. Talán nem is volt ez hang, nem torkában, csak a fejében született. Ki sem mondta, mégis célba ért az üzenet.

– Úgy vettem észre, egymással foglalkoztatok az előbb – így az idegen. Hangjában fenyegetés lapult. Ő maga is így akarja, vagy csak nekem tűnik így? – töprengett egy teljes másodpercig Val.

– Juttass ki innen... eressz el... és én mindent megteszek – nyögte a férfi. A félelem mind jobban eluralta. Nem szabadulhatott, és nincs kegyetlenebb érzés ennél. Más hatalmában lenni, mástól függeni...? Val felnyögött.

Ordított volna, de torkát ismét lezárta valami. Fojtogatta.

– Nem engedelmeskedtél – jegyezte meg a láthatatlan másik. Az, aki az imént még a Piramison kívülről jelentkezett, most azonban már belül volt. Sőt itt volt, ő volt. Val elfordította volna a fejét, hátha megpillantja őt...? De ez a mozdulat sem sikerült, nem teljesedett ki. Nyakizmai megmerevedtek és érezte, hogy süllyed...

– Neeeem...! – ordította. Vagy hitte, hogy ordít...? Nem volt már jelentősége. Testét lefelé húzta egy erő. Becsukta száját, visszatartotta lélegzetét. A homályos láthatár még sötétebb lett. Orra is elmerült, aztán szemébe hatolt az a sűrű, ólmos folyadék...

A megváltó sötétség körülvette Val Haylow-t. Egy buborék jelent meg a felszínen, kicsi volt és rövid életű. Mire elpattant, kisimult minden, újra.

Manuel nem engedte el a lány kezét. Körülöttük rengett az épület, hallották, hogy távol vagy közel nagy robajjal dőlnek le a falak. Talán egész szintek szakadtak le...?

Az egyik folyosón porfelhő terjengett. Az indián csaknem belebotlott valamibe. Éles szeme az utolsó pillanatban vette észre, hát átlépte és lefékezett. Nóra a falhoz lapult.

Manuel szeme a látványra tárult. Letérdelt:

– Luis!

Nóra felsikoltott, és ő is a padlóra vetette magát. Luis nyakán még ott volt a szíjhurok.

– Luis, drágám... kedvesem...

Manuel lassan felállt. A homályban mozdulatlan volt az arca. Senki sem látott volna rajta semmilyen érzelmet. Pedig valóságos vihar dúlt benne. Legalább akkora, mint a Piramis körül.

Luis meghalt? Akkor hát... Nóra most szabad lett. De barátja halála nagyon fájt, egy időre elnyomott minden egyéb érzelmet. Még Nórát sem látta. A lány csak egy színes folt volt a szeme sarkában. Ott térdelt kis, zubbonyos, nadrágos teste a padlón, vállát sírás rázta. Manuel egy perccel később kinyújtotta a kezét, megfogta a lány vállát. Csak biztatóan megszorította. Aztán körülnézett.

Cross roncsolt teste nem hevert messzire. Üveges szeme megkövülten meredt a padlóra. Manuel sejtette, már nem juthatnak tovább. Ezek a folyosók összeomlanak, az ellenség esztelenül rombol.

– Itt vagy? – kiáltotta hangosan.

– Itt vagyok – mondta egy hang.

– Mi történt?

– Jól figyelj – és ekkor szavak nélkül hangzott el valami. A térben információcsomag repült. Tömör közlések a legkisebb szünet, fölösleges jelek nélkül. Valóságos hírbomba csapódott be az indián fejébe, agyába. Manuel egy pillanatig bénultan állt. Aztán megrázkódott. Hát igen, most már mindent tud! Hallotta-megértette a Világőrök és Luis utolsó nagy beszélgetéseit. Mintegy látta, mi zajlott le Luis, Cross és Val között életük utolsó percében. És valahonnan – szinte a "távolból" – folyamatosan érzékelte a növekvő veszélyt. Amit a Világlátó nem is titkolt előle. Most ismét szólott, de az agyában, csak ott "hallotta" Manuel:

– Az ellenség már minden információs csatornára rátelepedett. Minél gyorsabban el kell jutnotok a lifthez. Az egyenesen a Kürtőhöz visz benneteket.

– A kód nélkül nem tudunk elindulni gondolta, és gondolatban kérdezte a férfi.

– Én pedig már nem adhatom meg neked, legalábbis nem most. Hiszen ezt is érzékeli az ellenség! – a Világlátó hangjában egy kis harag és tehetetlen kétségbeesés is hallatszott.

Az ötlet akkor jutott Manuel eszébe.

– Anyanyelvemen szólok hozzád, és te is úgy válaszolj. Ezt csak nem ismeri az ellenség?

– Az ötlet kiváló – ismerte el a Világlátó toroka nyelven. – Sok időegységbe telik, míg Auro ezt megfejti!

Valahol félelmetes üvöltés bődült el a Piramisban. Odalent, vagy a széleken...? Rázkódtak a falak. Nagy betondarab omlott le valahol a közelben. Manuel felrántotta Nórát, magához húzta. A lány arcán könnyek peregtek és egész testében reszketett.

– Auro dühös, mert ezt nem érti – folytatta az idegen Manuel agyában. – Azt mondtad korábban, van egy terved!

– Igen, meg tudjuk akadályozni, hogy Auro eljusson a Földre. Úgy, hogy mégis eljut oda!

És beszélt, beszélt a fejében, gondolatban, toroka nyelven. Utána az idegen mondott valamit, Auro öntestében hordozott energiájáról, és Manuel pontosan megjegyezte a szavak értelmét. A Piramis alapjaiban dongott, elviselhetetlen volt már a zaj.

– Mi itt maradunk és vigyázunk Udur földi embereire – folytatta az idegen. – Amikor elmentetek, szabaddá teszem az utat. Mint aki megadja magát. Mennyi köztes időre lesz szükségetek?

– Elég lesz öt perc – Manuel érezte, ez nem sokat mond a Világlátónak, lázasan gondolkodott, hogyan határozza meg érthetőbben? Hiszen ez életbevágóan fontos lesz! Nóra feje a férfi mellén pihent, és Manuel érezte a lány szívdobogását. Ez az...!

– A szívünk normális körülmények között hetvenszer ver egy perc alatt.

– Tehát egy földi ember háromszázötven szívverése, értem – jött haladéktalanul a válasz.

Még váltottak pár szót, ha ezt szónak lehet nevezni. Manuel feszült volt, és nem töprengett már semmin. Az idegen azonban érezte, van még annyi idő, hogy...

– Búcsúzzunk el, ember. Egy ideig nem megyünk a Földre. De azért figyelünk majd benneteket. Műszereink ma is ott vannak a bolygótokon, és tudjuk, mi történik.

– Remélem, nem kell beavatkoznotok... soha többé.

– Mi is azt szeretnénk. De mivel őrök vagyunk, hát vigyázunk. És most menjetek. Kívánom, legyen szerencsétek.

– Mi is... minden jót kívánunk nektek. Manuel megfogta Nóra karját és maga után húzta a lányt. A dübörgésből, a harci zajokból sejtette: az ellenség már közel lehet.

Auro dühöngött.

A legszívesebben már régen elsöpörte volna a Piramist. De éppen elég energiát veszített a bejutással. Sőt már az átjutással is...! Elege volt a "harmadik Föld" kietlen vidékéből.

Amikor érzékelte, hogy az Első Földről a Másodikra érkeztek valamiféle biológiai lények, azonnal mozgásba lendült. Előzőleg nagyon sok időt pazarolt arra, hogy felfedezze az átjárót a harmadik és a második Föld között. Valóságos száműzetésnek érezte az ott töltött rengeteg időt. Amely alatt semmit sem tehetett! Hiába volt uralma alatt egy egész bolygó – rajta kívül nem élt ott senki.

A harmadik Földön Auro kedvére bolyonghatott. Energiapajzsával hegyeket faraghatott le – meg is tette. Hatalmas gátakkal tengeröblöket választhatott le az óceánokról – meg is tette. Völgyeket temethetett be és vájhatott szakadékot ott is, ahol olyan soha nem volt addig – és ezt is megtette.

Gigászi viharokkal sivatagok homokját söpörhette el, sarki jeget olvaszthatott fel, emelve a tengerek szintjét. Megtette – de mi értelme volt? Hiszen ott nem élt senki. Még állatok sem, tán csak halak. Nem bánthatott, nem pusztíthatott el senkit. Világlátó és átkozott társa, a Térlátónak nevezett másik rossz lény tették ezt vele! Addig manipuláltak, míg odajuttatták, és nem tudott onnan eljönni. Addig ezek itt folyton a Földdel foglalkoztak. Az elsővel, az igazival! Odalőtték az életét, hagyták, hogy a kicsiny életcsírákból elinduljon a fejlődés. Végignézték, miképpen lesz ott értelmes élet is. Aztán átjártak oda és hol "mintákat vettek", hol csak figyelték, szelíden irányították...

Amikor végre Aurónak sikerült megszabadulnia, és eljutott az első Földre, kedvére tombolhatott. Egy virágzó civilizációt rombolt le – igaz, később kiderült, hogy azok az átkozott emberek nem pusztultak el mind egy szálig. Világlátó és társa óriási energiahálóba fogták őt, és sikerült visszaküldeniök a "hármas Földre".

A második alkalommal nem volt eléggé ravasz. A lehetőség váratlanul adódott, ő is meglepődött. Talált egy vékonyka csatornát, amely nem is érintette a "második Földet", egyenesen az elsőre vitte. Valamilyen energiamaradvány csíkja lehetett a térben. A dimenziók között előfordul ilyesmi. Valósággal berobbant akkor az "első Földre", de csak a totális fertőzést vihette magával. A kozmikus eredetű járvány aztán kiirtott vagy száz millió undorító kétlábú-kétkezű lényt, és akkor megnyugodott. Végre valamit ő is tett hát...! Ami megváltoztatott egy töretlennek látszó folyamatot, leállította vagy fékezte azt, amit Világlátó folyton "fejlődésnek" nevezett. Auro gyűlölte még az elnevezést is.

Világlátó és Térlátó nem ölhették meg őt, ezt tiltotta a kozmikus etika. Hát ismét visszahurcolták őt a "hármas Földre", és azóta minden csatorna bezárult. Még nyomokban sem volt lehetősége. De nem adta fel – épített magának egy csatornát a maga dimenziójában. Rengeteg energiát kellett átalakítania a bolygón, a bolygóból. Ötletesen aratta le a hullámok, a szelek, a vulkánok és a folyók energiáját. Tehette, hisz a világőrök csak az első Földet figyelik folyamatosan – az ő kihalt birodalmára ügyet sem vetettek. Csak az érdekelte őket, ott van-e még...? Ott volt.

Milyen szerencse, hogy mire összegyűjtött annyi energiát, amivel megtalálhatta és áttörhette a világőrök régi dimenziókapuját, és átjöhetett a második Földre

éppen érzékelte, hogy újabb forgalom indult az első és a második Föld között. Titokban elkapta Térlátó és Világlátó információcseréjét is. Hát igen, ezúttal spontán dimenziótörés történt. Fejlődésük során első ízben a földlakók maguk kezdeményeztek térsértést. Saját indukációs akció volt, és ő észrevette!

Szóval volt a világőröknek egy olyan csatornájuk is, amely nem volt ellene kellőképpen biztosítva! Hisz ha nem így van, soha nem veheti észre a földiek érkezését. Konspirációs Csillagkapujuk is volt – dühöngött az első pillanatokban –, amiről én nem tudhattam, mert ki tudja mióta nem is használták! A többit, amelyekről tudtam, bezzeg nagyon is őrizték!

Áttört hát a "harmadik Földről" a "másodikra", hogy lecsapjon arra a szabad, védtelen csatornára. És sikerült, már majdnem sikerült...! Olyan gyorsan ért ide és támadta meg a bázist, hogy a világőröknek már nem volt lehetőségük ezt is bebiztosítani, igazi védőfallal körülvenni, vagy... elpusztítani. Szentimentális véglények! Mindenképpen szeretnék előbb visszaküldeni az ittrekedt embereket, és csak utána akarják lezárni végleg a Csillagkaput. Mert ők "életpártiak"...

Biztos volt benne, hogy megelőzi a világőröket és hamarosan eljut az első, az igazi Földre...!

Futottak.

Nem volt messze a lift fényes fémcsöve, már látták is. De a világítás kezdett végleg kihagyni. Néhányszor pislogott itt-ott, s úgy tűnt, hogy még a falakba épített lumineszcens fény is végzetesen lecsökkent.

Nóra tudta, mindenképpen el kell jutniok a csőig. Ha beáll a homály, a Piramisban éj sötétség lesz, hisz külső fény nem juthat be. Udur, ez a Földhöz hasonló bolygó rendelkezik ugyan csillaggal, de innen eleve kirekesztették a külső fényt. Most már tudta, miért. A Világőrök sok milliárd évig tartó megszakítatlan szolgálatuk és életük alatt folyton külső ellenségtől tartottak – lám, nem is ok nélkül. Olyan támaszpontot kellett építeniök, amelybe nem, vagy csak nagyon nehezen tud behatolni egy pusztításra programozott, csak ezért élő negatív élőlény.

A lány fejében egymást kergették a gondolatok. Mindent megtett, hogy ne kelljen Luis halálára gondolnia, hogy kirázza fejéből a halott látványát. Menekült a történtektől. Ehelyett csak a futásra összpontosított...

Manuel is rohant, de nem engedte el Nóra kezét. Ahogyan mindenfelé a természetben a Földön is – vannak egyértelműen negatív lények, amelyek csak a pusztításért léteznek, úgy nincs ez másképpen itt sem. Vagy... mégsem így van? Hamarjában nem tudott volna ilyen lényt mondani a Földön, mégsem így van hát. Ez nem törvény. Tervszerűen pusztítani csak az értelem képes.

A világűrben a jelek szerint megvan a jó párja, a rossz. A világőrök sem élhetnek gondtalanul, vigyázniuk kell nemcsak a figyelő szemük előtt felnövekvő emberekre, de egy harmadik erőre is. Amely majdnem olyan nagyhatalmú, mint ők maguk. Ki gondoskodott arról, hogy ez így legyen, és ne másképpen...?

A fények még kitartottak, de egyre sötétebb lett.

– Ott van! – Nóra látta meg elsőnek a halványan csillanó függőleges csövet. Az akna falát. Valaha nyilván az "ezüstmadarak" használták, ha gyorsan kellett szintet változtatniuk.

Homokon bukdácsoltak át. Mögöttük rémületes zajjal szakadt le egy darab a mennyezetből, másutt egész emeletek omlottak össze. A dübörgés agyukba vágott, félelmet keltett. Auro már mindenütt ott lehetett – talán még előttük is...?

Mielőtt elérték volna a célt, fölöttük repedt a mennyezet. Manuel egyetlen mozdulattal valósággal átdobta Nórát a veszélyeztetett rész alatt, előre. Ő maga pedig még futás közben látta, hogy egy hatalmas, félszobányi mennyezetrész készül leválni. Ha kivár – talán örökre elvágja útját ez a törés. Ha próbál átrohanni, talán éppen a fejére zuhan. Ösztönösen választotta azt a megoldást, amely némi sikert sugallt...

Feltartott kézzel megtartotta a zuhanni készülő részt. Mindkét keze a szakadó mennyezeten, izmai feszültek. Gerince kis híján megroppant, lábai alól is kiment volna a talaj... Megpördült tengelye körül, hol egyik, hol másik kezével tartotta, közben mind közelebb lett a törésvonalhoz – ott aztán elengedte és kiugrott. Rohanvást követte a lányt. Mögötte aztán lezuhant minden, hosszan visszhangzott a zaj a keskeny folyosón. Lökéshullámok söpörtek porral teli levegőt, és valahol kékesen szikrázott egy félig elszakadt elektromos vezeték.

– Itt vagyunk – Nóra mindkét kezével rácsapott a falra. Manuel még visszanézett. Alig tudott már a lábán állni – minden irányból rezgett és szinte dülöngélt az építmény. A Piramisnak vége van, tudta ezt mindkét lakója, és tudta most már a két, még életben lévő ember. De hát nem ez a fontos. Világlátó és Térlátó rengeteg energiával rendelkeznek, és mivel testük sincs, nem kell nekik semmiféle bázis. Bárhol és bármikor szempillantás alatt létrehozhatnak maguk körül egy áthatolhatatlan energiaövezetet. Ezzel Auro sem bír el...

Manuel is a meleg fémcsőre tette a kezét. Előbb az egyiket, aztán a másikat. Világlátó mondta Luisnak, először. Aztán átadta neki, Manuelnek is az információt, tehát már ő is tudta. Ha egy biológiai lény mindkét végtagjával érinti egyszerre a csövet, annak ott kell megnyílnia, ahol az érintés történik...

Vörös láng közeledett, elnyomva minden más gyenge fényt. Fölöttük az egyik folyosó éppen akkor hullott a mélybe. Már megszakítatlan volt a rengés. Csoda, hogy még itt-ott álltak a falak...

A fémcsövet érintve Manuel tudatába hatolt, milyen meleg. Ezért, amikor közvetlen testük előtt nyílássá lett a faldarab, először önkéntelenül és ösztönösen hátrahúzódott. Nóra csak valamivel később reagált. Égett haj szaga csapott a levegőbe, a lány arcához kapott.

Manuel átkarolta. Piros-lilás fény áradt bentről. Az ölnyi széles csőben nem volt sötét. Inkább kicsapott valamilyen forró fénysugár, és Manuel jellegzetes szagot is érzett.

– Gáz...! Vigyázz!

Nóra arcbőre kicsit megégett, homlokán felszikrázva lobbant el néhány égő hajszál. Szeme kitágult. Próbált lenézni, de odabent még égtek a gázok. Majdnem mozdulatlanul lobogott néhány kisebb "felhő", arasznyi lángok falták a láthatatlan gázt.

– A fenébe! – káromkodott Manuel. – Odalent meggyulladhatott néhány kábel, ég a burkolatuk.

– Mérgező gáz? – Nóra köhögött.

– Biztosan nem használ nekünk – Manuel elfordult a nyílástól, és lázasan töprengett. Nem volt már idő. Az imént a látvány egyik kicsiny részlete az agyába égett. Miért áll majdnem mozdulatlanul egy-egy ilyen kicsiny gázfelhő a függőleges aknában...? Aztán megértette és felvillanyozódott:

– Gyerünk! Beleugrunk!

– De hiszen... lezuhanunk! És az égő gáz?

– Végy mély lélegzetet, mintha vízbe ugranál. Most!

Nóra még habozott. Manuel nem teketóriázott, elkapta a lány derekát és belökte. Nóra nem sikoltott – az utolsó pillanatban, amikor látta, hogy komoly a dolog, teleszívta tüdejét fenti levegővel. Az is meleg volt, bűzös, porral telített. Manuel ugyanígy tett és átvetette magát a peremen. Zuhanás közben még felnézve annyit látott, hogy azonnal bezárul mögöttük a nyílás...

Ujjait arcára tapasztotta. És máris érezte, hogy nem zuhannak.

Lassan lebegtek alá. Nóra világosan látta, hogy a lába belesüllyed egy lilásan lobogó gázfelhőbe, de mielőtt a lángok kárt tehettek volna benne, már a dereka körül jártak, aztán a válla következett.

Manuel tudta, a "liftben" csökkentett gravitáció működik. És nagyon remélte, hogy ezután sem szűnik meg. Még legalább két-három percig tartson ki! És a Piramist tépő-szaggató erők ne csavarják el az építményt úgy, hogy megsérüljön a liftakna is!

Mintha vízbe ugrottak volna, lassan süllyedtek alá. Nóra szíve kalapált, végre nem bírta tovább. Kiengedte tüdejéből a levegőt és újat szívott be. Ez meleg volt, csípős, de nem ártott neki.

A két test lassan süllyedt. Egyszer csak Manuel úgy érezte lába alatt, mintha keményedne a levegő. A gravitációt itt növelték és fékezték a zuhanó testek sebességét.

Nóra lehuppant – a semmire! Itt láthatatlan padló állta útjukat. A férfi egy pillanattal később követte. Fél szemmel látta, hogy ugyanakkor a falon kerek, majdnem embernagyságú nyílás támad. Elkapta a lány kezét és kirántotta a liftaknából. A pirosan égő gázok eltűntek szemük elől.

Az irányítóteremben voltak, a Kürtő fölött.

– Világlátó!

– Jelentkezem.

– Auro kapcsolatot keres velünk.

– Ez meglepő. Éppen most? De hát mi sohasem zárkózunk el a kapcsolat elől. Az információs rendszerünk hibátlanul működik, igaz?

– Mert azt nem károsíthatja sem ő, sem más. Még kisebb kozmikus katasztrófa esetén sem sérülhet... Kapcsolom hát.

– Auro vagyok. Legalábbis ti így neveztek engem.

– Én meg Világlátó, az őrség vezetője. Mi közölnivalód van?

– Adjátok ki a kódot!

– Csak nem újabb térközi utazásra szántad el magadat, Auro?

– Ha ez tréfa akar lenni....

– Annak szántam. Az imént jöttél át, nagy energiákat felhasználva és veszítve, a hármas bolygóról. Ez egy térközi utazás volt. Ilyen sebesen akarod a másikat is?

– Ne vesztegessük az időt! Mondd a kódot, hogy én is használhassam a Kürtőt!

– Azt hiszem, veszélyes lenne neked megengedni egy újabb dimenzióhatár átlépését.

– Veszélyes, vagy nem az, mi közöd hozzá? Örülj, hogy el akarok menni innen!

– Csak tőlem függ, hogy elmehetsz-e. Annyira megrongáltad a bázist, hogy a Kürtő is összeomolhat minden pillanatban.

– Van egy ajánlatom!

– Figyelek, Auro.

– Felhagyok a bázis ostromával, leállítom a romboló energiákat, a hatásokat.

– És mit kérsz cserébe?

– Őrizd meg a Kürtő biztonságát, még legalább két egységnyi időre.

– Ha nem támadsz bennünket, akkor természetesen épségben marad a Kürtő is. De mire jó ez?

– Megmarad nektek a bázis, vagyis ami még áll belőle. És ami még ennél is fontosabb: megszabadultok tőlem! Átmegyek az első Földre.

– Gondolod, ez nekünk kedvező lenne? Három és fél milliárd év pergett le az első Földön, mióta itt őrködünk. Munkánk egyetlen célja az, hogy ne pusztuljon el az a kis világ.

– Ami egy jelentéktelen porszem a kozmoszban, ti is tudjátok! Fölösleges úgy vigyázni rájuk! Ha életrevalóak, megmaradnak – ha viszont nem, akkor éppen mostanában, vagy nem sokára úgyis elpusztítják magukat!

– Nincs kizárva. De ha téged odaengedünk, akkor biztosan végük lesz.

– Nem, dehogy...! Megfogadom, ígérem, hogy...

– Talán hiszünk neked.

– Jól fogtam a jeleidet, Világlátó?

– Természetesen bizonyos feltételekkel.

– Várom őket, közöld!

– Most azonnal szüntesd be a bázis ostromát. Legyen végre béke és nyugalom Udur földén!

– Legyen. Máris megteszem, amire kértél.

– így legalább a Kürtő is épségben marad, Auro.

– Rendben van... Érzékeled már, mi történik?

– Érzékelem...

Manuel az első pillanatban nem tudta, mi változott hirtelen. Olyan furcsa volt minden. Nóra jött rá:

– Megszűntek a rengések!

– Csakugyan – a férfi felemelt fejjel forgott, akár egy figyelő földi madár. – Kifogyott Auro energiája?

– Nem csapkodnak a villámok sem – suttogta Nóra.

Manuel most már csak a teendőkre koncentrált. Nem akarta végiggondolni, miben állapodott meg Világlátóval. Hiszen nincs kizárva, hogy Auro is olvashat a gondolataiban. Bár remélte, őt most más foglalkoztatja. A közös terv része volt az is, hogy ezekben a percekben Világlátó valamiképpen eltereli Auro figyelmét.

A férfi a falba süllyesztett vezérlő táblához lépett. Mértani figurák és furcsa, idegen számjegyek világítottak tompa fénnyel. Itt is csaknem sötétség uralkodott. Templomi lett a hangulat, ahogy beállt a csönd. A Piramis egyik legjobban őrzött kamrája volt ez. Az idevezető liftakna és a környék még egészben volt. Manuel tudta, hogy a világőröknek nagyon sok energiájukba került így megvédeni a Piramis közepét. Auro ide sem alulról, sem oldalról nem hatolhatott be. És bár már korábban elsöpörte a Piramis csúcsát, megbombázta tetejét, letépte, sőt behorpasztotta oldalait, alulról pedig ólmos-sűrű folyadék képében jött mind magasabbra, szétáradva a legszélesebb részeken – azért a Kürtő még működött.

Ezt tudatta az indiánnal a kódtábla fölött halványan, rezzenéstelenül világító halványkék fénycsík is. Világlátó előzőleg az agyába sugallta, mit kell tennie. Ezt tudja már Auro is, aki talán hamarosan itt lesz. De a kódot nem ismeri, még nem.

Nóra és Manuel összenéztek. A lány szemében ott volt még a szomorúság. A félelem. A halál látványa, a pusztulás előttük álló lehetősége. Manuel komoran szólt:

– Állj be a körbe... kedvesem.

A lány engedelmeskedett. Amikor a padlón kirajzolt kör alakú vonal közepére ért, köröskörül kigyúltak a zöld és sárga fények. Maga a padló is szinte izzani kezdett, fényesen, de hidegen.

Manuel megérintette az oldalsó gombot. Nem kellett benyomnia, talán nem is úgy működött. Amikor ujja odaért, mögötte kis lámpa gyulladt ki. Ez jelezte: a Kürtő energiával telítődik, hogy hamarosan működésbe léphessen.

– Auro!

– Jelentkezem, Világlátó.

– Megfontoltuk javaslatodat. Nem volt könnyű a döntés. Végül mégis hajlandóak vagyunk téged átengedni abba a térbe...

– Ez jó hír!

– ...de feltételeink vannak. Máris közlöm őket.

Manuel agyában peregtek az emlékek. Görcsösen vigyázott, csak toroka nyelven gondolkozzon, a villámsebesen, nyelv nélkül születő fogalmakat csak erre a nyelvre tegye át. Nem volt kétséges, hogy Auro – bármiről tárgyal, vagy egyezik meg Világlátóval – közben élénken és fáradhatatlanul gyűjti az információkat. Figyelme kiterjed mindenre, ami a Piramisban történik. Egyetlen gigászi lehallgató az a lény, és egyszerre veszi az elektromos, a mágneses, az infrasugaras, a bioárami és más jeleket. Hallgatja a zajokat, észleli a tömegek elmozdulásait is. Persze sejtette az indián ugyanezt teszik a világőrök is. "Számtalan olyan folyamat, erővonal és energia működik ezekben a világokban, amelyeket mi emberek egyáltalán nem érzékelünk, amelyeknek nemcsak a hatásairól, de a létezéséről sincs fogalmunk."

Aztán a férfi óvatosan kinyújtotta a kezét: "háromszög-négyes", ez volt Világlátó kódjának első része. A férfi megérintette a háromszöget, majd a mellette álló negyedik jelet.

A toroka faluban az emberek felemelték a fejüket.

A házakból csak nyomorúságos romok maradtak. Túl közel voltak a Piramishoz. A település két nagy vihart is átélt. Az egyik keletről jött, és majdnem mindent elpusztított. A másik a Piramis felől csapott le a falura, és ami még megmaradt, azt söpörte el.

Az indiánok a homokot törölték le ruhájukról, arcukról. A közeli víztározó fölött kékesfehér párafelhők terjengtek. Itt-ott felsírt egy csecsemő. Deszkák hevertek a földön. Néhány asszony sírógörcsöt kapott, nehéz volt őket megnyugtatni. A férfiak komoran ültek, és még vártak. Lehet, nincs vége a viharnak, a föld még megrezdül majd néhányszor?

Aztán megszólalt valaki, szava bátorítást adott. A törzs varázslója sántikált elő. Egy homokdomb mögött valaki talált pár izzó fadarabot. Egy asszony az ingéből tépett le, hogy az izzásból előbb apró láng lehessen. Mások futottak fahánccsal, homok alól kikapart szétforgácsolt deszkadarabokkal. Fellobbant a tűz, és ez mindenkinek visszaadta a kedvét.

Több férfi összeállt, vödrökkel indultak a tározó felé. Vizet kell hozniok a gyerekeknek, a magatehetetleneknek. Egy férfi hangosan jajgatott – törött lábáról emeltek le egy gerendát. Homok alól kikapart zsákokban lapult a kukorica, és a közeli banánültetvényen azért találtak még épen maradt töveket, fákat.

Egy gyerek felszabadultan nevetett.

– Auro, mikor hagysz fel minden cselekménnyel?

– Máris megtettem, érzékelheted. És én mikor kapom meg a kódokat?

– Fél egységnyi idő, a mi számításunk szerint.

– Tudom, mennyi az. És azt is sejtem, miért van szükségetek még erre az időre. Ki akarjátok menteni azt a két nyomorult első földi lényt, akik átélték támadásomat, igaz?

– Nem tagadom, Auro. Erre várunk.

Manuel ujja a második jelsorhoz ért. Utána zöldes fény gyulladt ki a félkörön, és a kilences számjegyet szimbolizáló kicsiny gomb mellett. A férfi mélyet lélegzett. Már nem, nem tart sokáig, és repülhetnek át a téren! Sőt talán az időn is.

A tengerparti sziklafal-település lakói is kezdtek magukhoz térni. Udur bolygóján még sohasem éltek át ilyen vihart. Nemrégen még rengett talpuk alatt a talaj, és a tenger is furcsán viselkedett. Először váratlan apály támadt; meztelen szürke-fekete fenekét mutatta a part menti sekélyebb víz. Visszavonult, elfutott a parti szikláktól, mintha menekülne. Vagy szégyenkezne...?

A meredek sziklafalról kövek hullottak le. Többen megsebesültek. Jajgatás töltötte be a levegőt, sokan a barlangokból kimenekültek a fennsíkra. Odabent finom por, majd apró kövek hullottak a fejükre; jobbnak látták kimenekülni. Egy férfi halászcsónakja után ment, kis híján elmerült az iszapban. Nem telt bele fél óra – a talaj szüntelenül rengett visszatért a tenger. Fehértarajos hatalmas hullám haladt az élen, kicsapott a partra oda is, ahová azelőtt sohasem jutottak el a hullámok, még a tajték sem. Több csónak széttört, darabjaik és az evezők, ázott-tépett vitorlák úsztak a haragoskék, ide-oda csapongó víztükrön.

Az emberek eleinte rémült, később már nyugodtabb kiáltásokkal fogadták az eseményt. Végtére is, földrengések történtek már máskor is. A tenger is szeszélyes volt, különösen viharok alkalmával. Néhány öreg emlékezett valami hasonlóra, de motyogásukra most senki sem ügyelt. Különben is, akik már száznegyven fölött voltak, azok maguk sem hitték, hogy bárki komolyan veszi szavukat. Hacsak nem voltak főnökök.

A tenger lassan lecsillapodott, de az emberek még kivártak két napnyugtát és napfelkeltét. Csak utána merészkedtek be sziklába vájt házaikba.

Manuel ujja a harmadik jelsorozatot vette célba. A férfi előtte egy pillantást vetett Nórára. A lány napbarnított arca feléje fordult éppen. A fájdalom megkövesedett fintora rajzolódott ki, orra mellett két függőleges vonás ült. Ilyen lesz harminc év múlva, gondolta a férfi, de őt ez sem riasztotta el: Jó lenne vele megöregedni, mondta hangtalanul. Egyszer talán – majd a Földön! neki is elmondja. De az most még nagyon távolinak tűnt.

Pedig talán csak percek választják el őket a meneküléstől. Udur földje nem bizonyult igazi, második hazának. Pedig az lehetett volna. És amikor az indián erre gondolt, fejében idegen akarat bukkant fel. Egy másik lény gondolatát közvetítette valahonnan:

– Úgy véled hát, Udurban nem találnátok meg azt, amit kerestek?

– Úgy vélem, Világlátó.

– Miért, hát mit kerestetek ti, emberek...? Első földi lények?

– Mit is...? – Manuel mosolytalanul mosolygott. Nem sokáig. Amit annyira egyszerűnek és könnyen elmondhatónak hitt, arról most azonnal bebizonyosodott, hogy nem közölhető. Legalábbis nem úgy, ahogyan ő szeretné. De azért megpróbálta:

– Tudod, mi emberek... Mindig többre vágyunk. Olyan világot akartunk építeni otthon is, amely mindenkinek megfelelne, amiben minél kevesebben éreznék magukat rosszul. Ahol mindenkiről gondoskodnának... De eddig még egyszer sem sikerült. Rosszul fogtunk hozzá. És rosszul folytattuk. Számtalan próféta bukkant fel...

– Próféta?

– Olyanok, akik azt hitték, küldetésük van. A legtöbbször ezt csak bebeszélték maguknak, aztán másoknak is. Hol valamilyen istenre hivatkoztak, hol meg magasabb ideákra. Az istenhívők számos csoportja alakult ki, ezek kölcsönösen irtották egymást mint "hitetleneket". Mind azt hirdette, csak ő ismeri az igazságot, nála van boldogulásunk kulcsa. Olyan öldöklések estek meg, hogy... de hiszen ti is tudjátok. Láttátok.

– Tudomást szereztünk róla.

– Egész földi történetünk nem egyéb, mint harc ezért a jobb állapotért. Jöttek eszmék és követőik, akik erőszakkal akarták boldoggá tenni az embereket – de beosztották őket csoportokra. Voltak barátok, akik szerintük megérdemelték ezt a jobb sorsot, voltak közömbösek, akikre nem figyeltek, és voltak ellenfelek, áldozatok, akiket ezen eszmék érdekében ki kellett irtaniok. Így hitték. Az "ellenség" lehetett egy faj, egy rassz, egy vallás, egy idea, de lehetett éppenséggel társadalmi osztály is. Ami a valóságban hamis felosztás volt, természetesen...

– Emlékszem. Nem is olyan régen volt mindez – helyeselt valahol az éterben Világlátó.

– ...De mi azért nem adtuk fel. Hosszabb, szebb, biztonságosabb, jobb életre vágyunk a Földön. És azt akarjuk, minél többet ismerhessünk meg a mindenségből. Ehhez előbb a Földön kell biztosítani a körülményeket. Sokan abban reménykednek, és mi is azt hittük, amikor nemrégen Udur földjére tettük lábunkat, hogy itt ebből már megvalósult valami. Hogy itt, a fejlett lények gondoskodása révén már olyan szépen élhetnek a tőlünk elszármazott emberek... És mit találtunk? Primitív törzseket, akiket mesterségesen tartanak elmaradottságuk felháborító szintjén.

Világlátó hallgatott.

– Talán szigorú az ítéletem. Abból, amit Luisnak elmondtál és velem is közöltél, kiderült, miért tesztek így. Ám nekünk ez nem lehet álomvilág, barátom. A földi emberek nem erről ábrándoztak annyi ezer éven át.

Világlátó hallgatott. Manuel közben megérintette az ovális függőleges kör jelét és a második számjegyet...

A feketék faluja már magához tért.

Amint abbamaradtak a rengések, a dogon nők és férfiak kibújtak kunyhóikból. A napon szárított vályogtéglák kifehéredtek az idők során. A kerek kunyhók között oszlopokon kisebb hasonló építmények álltak, ezekben tartották a gabonát. Az ébenfekete férfiak most nem isteneikről regéltek, akik a Szíriuszról jöttek a Földre, nem bonyolult kozmikus összefüggéseket meséltek az esti tábortűznél. Most nem raktak tüzet, bár a korai este ismét eljött az Uduron. A nap sebesen rohant nyugaton a láthatár pereme felé. Fájdalmas arcokon csillantak az utolsó sugarak.

A közeli erdőből száraz ágakat hoztak a gyerekek. Egy kicsi csak egyetlen hosszabb fát bírt el, a földön húzta a végét. Kitágult kristálytiszta szemében visszatükröződött a felnőttek világa. Az ő világa is. A felnőttek ledobták hátukról a rőzsét, száraz por szállt fel. Tűz lobbant, eloszlatva a sötétséget, de nem űzve el a félelmet.

Az ázsiaiak faluja egy völgyben feküdt, közel a folyóhoz. A folyó vize most leapadt. Ijedten szemlélték a varkocsos, sárga bőrű nők, és fejhangon mesélték az odaérkező férfiaknak. Néhányan sebesen merték a folyadékot, hogy fejükre tett agyagkancsókban minél többet vihessenek a faluba, a házakba. A falufőnök gondterhelten nézte a zavaros vizet. Nem csak homok kavargott benne, mindenféle piszkot hozott a víz a távoli hegyekből. Az iménti földmozgások nem ijesztették meg a falubelieket. Ők nagyon távol voltak a Piramistól, amelynek különben a létezéséről sem hallottak soha. Az uduri egészségügyi kordonként is felfogható hatalmas távolságok miatt nem jutottak el más falvakba még azok a vadászok sem, akik néhanapján felkerekedve számos területet bejártak már. Ismerték a tiltást, az "ezüstmadarak" nemegyszer hangoztatták, melyik hegygerincig övék a föld, és mely határvonalak átlépése után várható, hogy égből vagy földből érkező kékes villám pusztítja el a vakmerőt.

A falubeliek hát imádkoztak az "ezüstmadarakhoz", hárítsák el a bajt. Szerencsére a szürke felhők elfeketedtek és bőséges eső söpörte végig a tájat. Minden edényt kiraktak, és a ciszternák is mohón nyelték az égi áldást. Volt hát tiszta vizük, egy időre.

A kis sárga porontyok vidáman lubickoltak az esőben. Nem volt hideg, a langyos sugarak pedig bőkezűen fürdették nemcsak az embereket, de az ültetvényeket is. A rizsföldeken könnyű szél söpört végig és az áldott eső csak esett, esett...

Manuel megérintette az utolsó jelsort. Nóra lehajtotta a fejét, nem akarta már látni a Piramist. Nem akart tudomást venni Udurról, elege volt a "második Földből". Talán már türelmetlenül várta az indulást is. Luis teste itt marad – ha ugyan nem semmisült meg Auro utolsó, erőteljes rohamaitól. A Piramis romokban hevert, de valahol a falakon túl minden más élt. Éltek a világősök, falvaikban éltek az ide mentett földiek is. Számos falu volt a bolygó felszínén, amelyről Luis Sanchez vagy Manuel Anzoa nem szerzett tudomást. Európaiak, észak-amerikai fehérek, óceániai bennszülöttek éltek századok óta a régi lakóhelyükhöz hasonlító környezetben, mit sem tudva arról, hogy mi minden esett meg távozásuk óta a Földön. A többi faluról, a többi ide átmentett népről sem tudtak. Udur sarkvidékén a hómezőkön földi eszkimók törzse élt és vadászott. A forró égöv alatt a brazíliai őserdőből hozott nanda-törzs százhuszonnégy embere lopakodott. Ők valójában nem is tudták, hogy már nem a Földön vannak százhetven évvel ezelőtt UFO-k keresték fel dzsungelbeli rejteküket és vitték el az egész akkori törzset, tizenkilenc nőt, férfit és gyereket. Ezer kilométerrel keletre tőlük dajak fejvadászok tenyésztettek kicsi, sovány fekete disznókat.

Manuel kiverte fejéből, amit Világlátó a Luisszal folytatott beszélgetésből neki átadott. Elbúcsúzott már Udur földjétől, és csak a feladatra összpontosított. Nem remegett a keze. Kigyúlt a táblán egy nagy kék fény, akkora volt, mint a tenyere. Világlátó pontosan elmagyarázta az indulási mechanizmust. Nem volt hát több ideje, és tudta, mit kell tennie.

Rácsapott az alsó jelre. Aztán megfordult és maga is a körbe lépett. Nóra ránézett. Manuel mosolygott. Az a furcsa érzés máris elfogta őket. Körülöttük valahogyan megváltozott minden – pedig az első pillanatban ennek semmi jelét sem látták.

Csak érezték. Mintha megsűrűsödne a levegő, és testükben vibrálna egy erő. A falak még nem mosódtak el, ám testük súlyát vesztette. A padlót halványzöld gáz lepte el, és ők lebegtek. Manuel lenézett – a padlót már nem látta. Arra fogunk elrepülni – jutott még eszébe. Aztán a Feladat, igen, Világlátó remek összeesküvő. Úgy tervezett el mindent, hogy Auro nem foghat gyanút. És nem szerez információt, hisz nagyon mohó. Türelmetlen. Máris rohanna utánuk. "Én az ő helyében nem sietnék annyira...!" –jutott a férfi eszébe, szerencsére ezek a szavak is toroka nyelven fogalmazódtak meg benne.

Mindent ellepett a zöldes gáz. A két ember lebegett. Alattuk talán félelmetes mélység nyílott. Nóra még különös, magas hangú sivítást hallott – de mielőtt fülét bántotta volna a hang, hirtelen elhalkult. Azt a lány már csak sejtette, hogy nem a hang ment el – az ott maradt a készülékben, a falak mögött. A Kürtő rejtélyes szerkezetének mélyén.

Ők ketten zuhantak–száguldottak, vissza az "első Föld" felé...!

– Ezredes úr!

A hang idegenül robbant a halott kövek között. Visszhangzott is, mert a hadnagy nem sajnálta a hangerőt.

Délelőtt volt, napfényes, mégis szürke, homályos délelőtt A hegyek sem voltak kékek, még a távoliak is inkább elmosódtak, a közeliek meg feketéllettek. Hűvös árnyak lapultak a völgyben. Az éjszakai ragadozók már aludni tértek, a nappaliak még mintha még azon töprengenének, egyáltalán kibújjanak-e odúikból.

Az ezredes félig kábultan nézett–kászálódott elő egy sziklahasadékból. Ide vonult el, hogy befejezze reggeli szunyókálását. Éjszaka ugyanis felkelt, először éjféltájt, másodszor fél hatkor, hogy ellenőrizze az őrséget. A sötétség rosszul hatott rá. De úgy igazán tudta: a várakozás az, ami elrontja a kedvét. Nem csak az övét.

– Ezredes úr... hol van?

Az őrök persze nem voltak a helyükön. Aludtak a disznók! Akkor ordítozott velük egy sort, mindjárt jobban érezte magát. Megerősödött az a tudata, hogy ő itt nélkülözhetetlen. Most már csak történnie kéne valaminek, amiből a kommandósok is megértik: rájuk ugyanúgy szükség van itt. A fenébe, ez már a... hirtelen nem is emlékezett pontosan. Pedig tegnap nézte meg a naptárban. Tegnap is. Legalább a huszonkettedik vagy huszonharmadik nap lehet, ha jól emlékszik. Több mint három hete aszalódnak itt! Azok ott a távoli fővárosban talán megfeledkeztek róluk?

– Ezredes úr, gyorsan!

A tiszt egy pillanatig kábán nézett maga elé. Didergett. Akkor hatolt el a tudatáig, hogy a hadnagy hangjában van valami... különös. Olyasmi, amit mostanában nem hallott tőle. Az első napokban volt utoljára ilyen izgatott. Azóta inkább lehangolt. Csakúgy, mint ők mindnyájan.

– Itt vagyok, hadnagy!

Kéreg bontakozott le róla, gyorsan. Mintha burokból robbant volna elő, egyre erőteljesebben. Hideg jégmezőn egy forró ék – így vágott bele az időbe, a térbe. Felvillanyozva, tettre készen:

– Mi történt?

Az első pillanatban még attól félt, hogy az izgalomnak közönséges oka van. Valami nyomorúságos, itteni, katonai dolog. Elfogyott az ivóvíz, egyszerre robbant fel két helikopter. Vagy netán fellázadtak az emberek? Ez a lehetőség is izgatta. Keze már-már a pisztolytáska felé tapogatózott... Leverni, megszüntetni, meg nem történtté tenni! Ő majd megmutatja ennek az egyenruhás csürhének, milyen is az igazi rend és fegyelem! Megkeserülik a disznók!

– A Kürtő... A Kürtő... – a hadnagy lihegett, alig tudott szólni. Az inge kigombolva, fél arcán borotvahab. Mi ez? Csak ilyenkor méltóztatott borotválkozni? Kilenc óra van már! Gatyába kellene rázni ezt az egész elfuserált bandát...!

Végre amaz szóhoz jutott:

– Ezredes úr, a Kürtőben... fura dolgok történnek... Mintha valami készülne!

Ennyi elég volt az ezredesnek. Szó nélkül futásnak eredt, kis híján elsodorta a hadnagyot is. Aki nehézkesen, gombjait rángatva követte felfelé, a keskeny, de meredek ösvényen.

A Kürtőben csakugyan különös dolgok történtek. Erről az ezredes egyetlen pillanat alatt meggyőződhetett.

A talaj finoman rengett a katonák talpa alatt. Fegyverüket középre szegezve álltak a padlón látható kör körül. Nem léptek be – ezt a hadnagy tiltotta meg. Valamilyen kellemes, de még soha nem tapasztalt illat is áradt valahonnan. A sziklából...? Ugyanakkor a falak mögött valamiféle halk zúgás kezdődött, és egyre erősödött.

– Működik! – ordította az ezredes. – Ide mindenki! A rádiós szóljon a lentieknek! A helikopterek azonnal szálljanak fel!

– És hová repüljenek, ezredes úr? – a hadnagy már letörölte a borotvahabot. Ő is nagyon izgult. Közben futva érkeztek a katonák, már legalább tizennégyen álltak a sziklabarlangban. Géppisztolyok kattantak szárazon, fémesen. Fenyegetően.

– Helyezkedjenek figyelőállásba a barlang magasságában, a hegy két oldalán! – mormolta az ezredes.

– Van más utasítása is? – kérdezte a hadnagy. Igyekezett katonás lenni, de a hangja kicsit bizonytalanra sikeredett. Nem tudta, mire számítsanak, és ez vette el a talajt a lába alól.

– Figyelni! Készenlétben állni! És csak akkor lőni, ha szólok!

– Világlátó!

– Jelentkezem, Auro.

– Elfoglalhatom a helyemet?

– Igen. Egy egészen rövid kis időt kérek. Érzékelem a mostani tartózkodási helyedet... Rendben van, már közeledhetsz a Kürtőhöz. Figyelmeztetlek, a Kürtő igen szűk.

– Nem olyan, mint a... többi volt?

– Azok szélesek voltak, mert mi is gyakran használtuk őket. Ez nemrégen épült és ritkán használtuk, kiszélesítését nem terveztük.

– Már látom. Hát ez csakugyan keskeny.

– Tömeged egy részét hátra kell hagynod. Gondolom, a vezérlésed elmegy. Hát így helyezkedj el. Hamarosan indulhatsz, Auro.

Manuel lassan magához tért.

Érdekes módon úgy tűnt neki, hogy el sem veszítette az eszméletét. Mintha az imént szólt volna még Nórához ott az Uduron, a Piramisban. És most itt vannak. Mennyi idő telt el közben – és vajon eltelt-e egyáltalán...? A repülésükről mit sem tudott. Még azt sem, hogy valóban repültek-e...? Vagy a világőrök valamilyen egyéb, különleges módszerrel hoztak át testeket az egyik térből a másikba? És ők vajon hogyan használták a Kürtőket? Beleborzongott egy pillanatra, amikor eszébe jutott, hogy hány tér lehet a mindenségben? Hány tér, és közöttük hány átjáró? Hány értelmes lényfajta jött már rá, hogyan lehet áthágni a dimenziók falait?

Kinyitotta a szemét. Olyan volt, akárha filmet látna. Benne önmagát is. Egy ártalmatlan, szürkés gázfelhőben keringett a teste. Úgy feküdt a levegőn, mintha láthatatlan párnákon pihenne, majdnem pontosan vízszintesen.

Nóra is ott volt, valamivel fölötte. Széttárt kezekkel forgott lassan, arccal lefelé. Most egymásra nyílott tekintetük.

Nagyon jól érezték magukat.

Mögöttük maradt minden halál, minden pusztulás. Udur álommá korcsosult, semmivé foszlott. Nem is kellett rágondolni.

Ám Manuel agyában azért ott dübörgött a Feladat. Megígérte Világlátónak, és nem is állt szándékában megszegni a szavát. Valahogyan végre bosszút állhatnak a gyilkos Aurón!

Halványan érzékelték a külvilágot, vagy annak egy kicsiny részét. Nóra szólalt meg:

– Ugyanazt az illatot érzem, amit induláskor, a Kürtőben.

Manuel oldalra fordította a fejét. Ritkult a köd, de ők most is ugyanúgy lebegtek. Hát persze – értette meg az indián. – A lebegésüknek semmi köze a gázhoz. Időlegesen antigravitációs térbe kerültek, és ez is a Kürtő egyik sajátossága. A túlsó végéről is szabályozhatják működésének egyes szakaszait. A Kürtő tulajdonságait.

– Lássunk munkához – Manuel a falhoz "úszott". Kapálózva érkezett oda, és a ritkuló gázban már látta is a durván faragott sziklát. Nincs kétség, ez a Kürtő földi vége. Itt a hegyekben, ahová olyan hosszas vándorlás és keresés után jutottak el.

Elővette zsebéből a semtexet. Nóra mellette lebegett:

– Most már elmondod, mi történik?

– Majd meglátod, Nóra. Az a lényeg, hogy a világőrök is belátták: nem maradhat nyitva ez az átjáró a Föld és Udur között. Ha mi megtaláltuk, meglelheti más is. A térben nekik vannak más átjáróik is. Azt hiszem... bár nem mondták el, pontosan hol. Talán a Bermudákon, vagy a Déli-sarkon, az Ördög-tengeren, vagy másutt...? Nem tudom, csak sejtem. Könnyen lemondanak hát erről, amelyik ennyi bajt hozott, és mint kiderült, a földi emberek fel is fedezhetik a bejáratát. No és Cross, meg Val?

– Tényleg, kik voltak? – Nóra Luis arcát látta maga előtt. De a szeme már száraz maradt. Rossz álom volt, vagy nem...?

– Alighanem valamilyen katonai szervezet tagjai. Vagy kémek. Hiszen te is hallottad, akad belőlük az újságírók és kutatók, tudósok között is. Mindenhol... Luis elég óvatlan volt, amikor szervezte az expedíciót. Túl sokan tudtak róla. No és köztudott volt az is, ahogyan szembeszegült az egyetemen a kollégákkal és más indián-kutatókkal a toroka mítosz ügyében is. Felfigyeltek rá. Gondolták: hátha van benne valami? Hátha igaza van ennek az izgága alaknak, ha ilyen tüzesen védi az álláspontját? Biztosan tud még valamit, amit soha nem írt le a dolgozataiban, cikkeiben! És figyelni kezdték. Aztán előbb odaküldték Valt, az állítólagos újságírót. Tudod, melyik lapnak dolgozott, milyen munkái voltak eddig? Ugye, hogy nem, pedig beszéltél vele, nem is keveset. No és Cross? Fogadjunk, hogy nem is volt kutató, csak felvette valakinek a személyazonosságát. ,Azok" bármilyen hamis iratot képesek készíteni...

– Gondolod, hogy nem is az volt a nevük?

– Ez a legkevesebb ilyen súlyú konspiráció esetén, kedvesem – a szó olyan könnyen, olyan normálisan hagyta el az ajkát. Még itt, ebben a furcsa környezetben is. "Kedvesem". Bár igazán úgy lenne... – Mi nem Val Haylowval és nem Cross White-tal jártunk abban a másik dimenzióban. Soha nem fog kiderülni, kik voltak ők, és nincs is jelentősége. Már nincs.

Közben a keze szorgalmasan dolgozott. A falat körberakta semtex-csíkokkal, itt-ott hagyott köztük helyet, mert nem volt annyi robbanóanyaga. Nóra csak nézte, és gondolataiba merült. Annyi kérdése lett volna még! Igaz, Manuel kérdés nélkül is folytatta:

– Amikor itt kilépünk, szinte biztos, hogy valamilyen katonák, ügynökök vagy másféle alakok várnak ránk, fegyverrel. Te ne szólj semmit, majd én beszélek. Időt kell nyernünk. Csak öt percet...! De azalatt igyekezzünk el innen, minél távolabb!

– Ez fel fog robbanni?

– Remélem – válaszolta a férfi tömören és végére érve a semtex-csíkoknak, körülnézett. Nóra semmit sem értett a szándékaiból, csupán csak sejtette: ami történik, azt nem Manuel maga találta ki. Nagyon rátapintott a lényegre, amikor azt kérdezte:

– A Piramisból teljes hosszában irányíthatják a Kürtőt?

– Igen – ismerte el Manuel és magában csodálta a lány ösztönös képességét, amivel ráérzett a legfontosabb kérdésre. – Ha minden rendben van és nem sérült a rendszer, a világőrök a túlsó végéről a működés minden szakaszába "belenyúlhatnak", Ezért lebegünk mi is, pedig még vagy húsz méter hiányzik a Kürtő végéig. Ez is azt bizonyítja: a rendszer működik, és most is odafentről vezérlik.

Hallgattak aztán. Nagyon kevés idő múlhatott el. Manuel agyában idegen gondolatsugallat jelent meg: tulajdonképpen már emlék volt. Egy nemrégen lezajlott információcsere emléke:

"A semtexnek van egy tulajdonsága, amiről a ti felhasználóitok nem tudnak. Erős elektromágneses tér is felrobbanthatja... így léptünk közbe néhányszor a földi Közel-Keleten és semmisítettünk meg veszélyes készleteket, nemegyszer a tárolókkal, a robbantani vágyó terroristákkal együtt..."

A hadnagy egész testében reszketett.

Az izgalom felhevítette, már nem érezte a fáradtságot, a hideget, a türelmetlenséget. Végre itt volt a feladat, végre történt valami, és halványan sejtette a férfi: ami most történik, az élete legfontosabb eseménye lehet!

A katonák is ugyanúgy álltak körülötte. Rövidre nyírott frizurák alatt kerek koponyákban vibrált a gondolat: mégsem volt hiábavaló a hosszú várakozás. Most végre lesz mit tenniök. Kérges tenyerek markolták a fegyvereket. Feketeség az arcokon, a lelkekben. Félhomály a hegyi barlangban.

Odakünn mit sem sejtve zajlott tovább az élet. A Sierra de Madero fölött sasok köröztek, hangyák másztak a fűben, hűvös patak csobogott. A távolabbi őserdőben sem változott semmi. A föld hallgatott, mint mindig.

Az ezredesnek ez is átvillant az agyán, aztán erővel elhessegette az egyéb gondolatokat. Most erre kell koncentrálnia! Odakünn lehet, hogy változatlanul megy tovább minden – de itt alaposan megváltoztak a dolgok!

A Kürtő alján kékes fény áramlott be a szélekről középre. Kísérteties látványt nyújtottak a fegyveres férfiak – mindnek kék lett az arca a rávetülő fénytől, a géppisztolyok is fekete-kéken csillantak. A falak mögött mind hangosabban dübörögtek a berendezések. Amelyekhez addig nem fértek hozzá – igaz, nem is sejtették létezésüket. "Most majd gondunk lesz azokra is, csak legyünk túl ezen a dolgon!"

Talpuk alatt remegett a szikla, és az ujjak sorban a ravaszokra szorultak.

– Térlátó!

– Jelentkezem! Miért hívtál a különleges csatornánkon?

– Mert ezt Auro nem foghatja. Vagy ha mégis, a rejtjelek megfejtése túl sok idejébe kerülne.

– Értem, közöld!

– Lecsökkentettem a Kürtő kapacitását. Majd azt mondom neki, hogy a rongálásai miatt lett ilyen kicsi az áteresztőképesség. A lényeg: itt kell hagynia energiája egy részét. Tehát csökkentett képességekkel vesz részt az utazáson. Ahogy áthatol a térfalon, felére csökkentem a Csillagkapu belső energiáját és kikapcsolom az összes tartalékot. Nehogy onnan lopjon magának energiát az a szörny...!

– Remek terv, nagyon tetszik.

– Nekem is tetszik. Mire átér az "első Földre", még mindig nagyon nagy ereje lesz, különösen amazokhoz képest, akik esetleg várják.

– Érzékelem, hogy a Kürtőben már most is kevesebb az energia, de még nem nyílott ki, a túlvégen.

– Mindjárt Térlátó, mindjárt...

Nóra újabb furcsaságot érzett. Mintha vízben süllyedne lefelé. Megszűntek azok az erők, amelyek eddig fenntartották testét? Már nem lebegett, bár... A falak körül megritkult a gáz, és látta, hogy a faragott szikla fölfelé siklik.

Kis késéssel jött rá, hogy ugyan nem zuhan, de meglehetősen sebesen ereszkedik alá. Valami eltűnt a teste körül, de nem tudta, mi az. A gázok is ritkultak, a Csillagkapu Kürtője kiürült.

Elsőnek Manuel ért földet. Nem jutott eszébe, hogy most a szó legszorosabb értelmében "Földet ért", ott áll anyabolygóján, az egyetlen világban, ahol jól érezheti magát. Ahol igazán otthon van. A veszély tudata elterelte ilyen gondolatait. Nóra is leért, és ott álltak egymás mellett.

De ez sem tartott sokáig. Egy szempillantás alatt visszatért a tudatuk is – hallották az evilági zajokat, érezték testükben az ismerős gravitációt. Talpukra nehezedett testsúlyuk, izmaik elrendeződtek, szemük megszokta a félhomályt. Kékes gáz lebegett még a széleken. Akkor váratlanul abbamaradt a zaj. Elhallgattak a gépek. A Csillagkapu befejezte működését...?

Manuel a szívére szorította a kezét. Egy perc alatt hetvenet ver, ha minden rendben van. Az övé most biztosan sebesebb ritmust ver... Ötször hetven, az háromszázötven. Ennyi szívverés – öt perc? Talán mégsem lesz elég?

Megfogta Nóra kezét és várt.

– Ezredes úr...! Valami véget ért. Csökken a gáz! – jelentette a hadnagy. Az ezredes a legszívesebben ráordított volna, akár a katonák előtt is: "Azt hiszi, én nem látom? Hiszen itt állok maga mellett, barom!" De csak a fogát csikorgatta idegességében és várt.

– Auro!

– Jelentkezem.

– Elfoglalhatod a helyedet. A Kürtő csak rád vár. Kérlek, igyekezz.

– Tapasztalom, hogy megtartod ígéretedet. Ezen kicsit csodálkozom, de örömmel nyugtázom.

– Mindig megtartom az ígéretemet. Elfoglaltad a helyedet...? A műszerek azt jelzik, hogy még gondjaid vannak.

– Túl nagy a tömegem. De hát ennyi tömegbe zárt, bármikor visszaalakítható energiára szükségem lesz odaát is!

– A Kürtő megrongálódott, erről te tehetsz. Nem bír elvinni annyit. Azt a két első földit nagyon könnyű volt átküldeni, nekik igen kevés a saját energiájuk. Veled összehasonlítva szinte elhanyagolható.

– Nekem ennyi kell!

– Annyit vihetsz be, amennyi elfér, és amennyit a Csillagkapu egyáltalán meg tud mozdítani. Máskülönben nem visz át. Nem szeretném, ha miattad elveszítenénk ezt az átjárót!

– Én sem akarok bajt. Rögtön alkalmazkodom az itteni energiaszinthez...

A kékes gázfüggöny, a befelé irányuló lézerszerű sugarak előbb lekonyultak, aztán visszaugrottak a sziklafalba. A kör közepén két ember állt.

Az ezredes egy másodperccel korábban még kipillantott a nyíláson a hegyoldalra. Két helikopter lebegett a szeme magasságában. Remek, a sok gyakorlatozás és a fegyelem megtette a magáét. Mindenki itt van, és lecsapnak, ha kell...

A katonák keze megrándult, az ujjak a ravaszokra simultak. A hadnagy ismét teljesen fölöslegesen – így szólt:

– Két embert látok, ezredes úr!

Az ezredes csak egy pillantást vetett rájuk. A három hét alatt éppen elégszer látta az arcukat – egy fotógyűjteményben.

– Leona Vista és Manuel Anzoa!

– Igen – Manuel sietve kilépett a körből. Több katona azonnal rávetette magát, lefogták. De ő nem tiltakozott.

– Mi történt odaát? – kérdezte az ezredes. Az "odaát" szó világossá tette: beavatottal áll szemben. Manuel hát nem habozott. Félve pillantott hátra, már amennyire a szorosan rátapadó, karjait markoló katonák ezt lehetővé tették:

– Vigyázzanak, jön utánunk!

– Kicsoda?

– Egy ottani lény! Nagyon veszélyes, és mindjárt itt lesz!

– Mi történt a többiekkel? Később jönnek? – az ezredes nagyon közel állt hozzájuk. Először Nórára nézett, de a lány kifejezéstelen tekintettel nézett rá vissza. Kikapcsolta magát, a tudatát. Ösztönösen így védekezett. Manuelnek kell beszélnie!

– Meghaltak – mondta sebesen az indián. Cross megölte Luis Sanchezt, vele meg egy ottani gyilkos robot végzett. Val Haylow is a maguk embere volt, igaz? Őt meg az a szörny nyírta ki, amelyik itt jön a nyomunkban! Meneküljenek!

– Nem olyan egyszerű az – mondta a hadnagy, fölöslegesen. Talán ez hatott. Az ezredes látta, mi játszódik le Manuel arcán. Az indián halálfélelme valódi volt. Nagy veszély közeledhet. Mit élhettek át ezek "odaát"? A feszültség szinte tapintható volt. Az indián lerázta magáról a katonákat:

– Gyerünk innen, amíg nem késő! Csak pár percük van, ember, aztán vége! Ha az a vadállat idejön, kő kövön nem marad!

– Azért vagyunk itt, hogy ezt megakadályozzuk – dörgött az ezredes. Egy fejjel a jelenlévők fölé emelkedett, és nem is annyira a jövevényekhez, inkább saját embereihez szólott: – Most végre megtudják, miért vártunk itt ennyi ideig! Ez a Kürtő egy másik világgal kapcsolja össze a Földet, ahonnan ki tudja, miféle veszélyes erők jöhetnek át hozzánk...? Két emberünket küldtük át, de azok ott nem tudták megakadályozni a kapcsolatot. Meg kellett volna semmisíteniök a Kürtő túlsó végét, mielőtt hazajönnének. Mi aztán gondoskodunk majd az itteni végéről!

– Hát azt jól is teszi, ezredes. De gyorsan, mert tíz percen belül itt lesz az első idegen Manuel agyába villant: hány szívverésnyi idő telhetett el, mióta kikapcsolt a Kürtő? Egy vagy két perc...? Kétszer annyi időt mondott az ezredesnek, mint amennyivel még rendelkeztek valóban.

Ekkor zajt hallottak. A sziklafalak mögött bekapcsoltak a gépek! Mind erősebb dübörgés tudatta velük, hogy...

– Jönnek! – kiáltotta az ezredes.

– Velük mi lesz? – kérdezte a hadnagy. Az ezredes oda sem nézett:

– Vigyék hátra őket, de ne túl messzire! Három katona ment velük, talán szívesen is tették. Kituszkolták Nórát és Manuelt a barlangból. Megálltak odakünn, a helikopterek dübörgése sértette fülüket. Manuel körülnézett, aztán az egyik katona arcába:

– Még mindig túl közel vagyunk. Ha robbanás lesz, végünk!

Nóra most sem szólt, csak – őrizetlen lévén futva indult lefelé a sziklaösvényen. Azon, amelyet – hitték indulás előtt – a világűrből érkezett idegen lények készítettek. Most már tudták, hogy bár az űrből jöttek, de inkább annak egy másik teréből. És nem a lények készítették az utat, aminthogy a Kürtőt sem. Ők nem dolgozhattak, testük sem lévén. Helyettük az "ezüstmadarak" csináltak, csinálnak mindent.

Beszívták a földi levegőt. Ennek mégis más volt az íze! Itt ezernyi növény szagát hozta a szél, ez igazi világ volt...

De a félelem nem szűnt meg. Manuel most nem számolta önnön szívverését. Ehelyett furcsán, de mintha pontosan érezte volna az idő múlását. Olyan adottsága volt, amivel azelőtt nem rendelkezett. Mintha valahol az agyában peregne egy sejtóra, biológiai ritmus diktálja ott a perceket, és ezek a jelek egyenlő időközökben érkeznek meg valahová. Valamilyen központba...?

Ugyanakkor szinte megrándult. Üzentek neki!

Az agyában robbanó erővel formálódott szóvá egy impulzus. Amit biztosan a Csillagkapu dimenziókat átívelő, láthatatlan energiafolyosóján át küldtek a "második Földről":

MENEKÜLJETEK!

És a szóban benne volt minden. Világlátó féltése, és a hír: Auro elindult!

A katonák káromkodva eredtek a lány nyomába. Manuel kitépte magát egy másik szorításából, futás közben szólt hátra:

– Nem vagyunk ellenfelek, ember! Az ezredes sem tartóztatott le minket. Csak menjünk minél messzebbre innen! Hiszen utána majd megtalálnak bennünket itt a környéken!

Az egyik katona még futott, a másik kettő lefékezett. Annál is inkább, mert lábuk alatt remegni kezdett a talaj...

Manuel utolérte Nórát:

– Fedezékbe!

Úgy rántotta be a lányt egy szikla mögé, mint aki a legdrágább kincsét óvja. És úgy is volt.

– Térlátó!

– Jelentkezem. Figyelemmel kísérem a folyamatot. Auro több mint kétharmadnyi energiát hagyott hátra. Mi legyen vele...?

– Szívasd fel a mi berendezéseinkkel. Intézkedj, hogy építsék újjá a Piramist. A közelben lakó népek miatt szükség lesz rá. Nem tenne jót nekünk, ha rájönnének, hogy létezett itt egy erő, amely nálunk is hatalmasabb volt. Legalábbis rövid időre.

– Értem. A Kürtő...?

– A túlsó vége most semmisül meg. így az ittenire sem lesz szükség. Van még más átjáró, hát ez hadd vesszen.

– Értem. Gondoskodom az energiagyűjtésről, Világlátó.

– Tedd azt, társam.

– Figyelem, emberek! – az ezredes hangja rekedten elcsuklott. – Ha valami furcsa jelenik meg... úgy értem, nem ember formájú... ne várjanak parancsot. Akkor tűz!

A hadnagyban aggodalmak éltek. Mi van, ha ez a két ember, akik az imént bukkantak fel, nem mondott igazat? Ha utánuk jönnek a többiek? Például az a két férfi, akiket éppen ők irányítottak át? A Cross meg Val álnevűek...? De már nem maradt ideje. Kigyúltak a kék lángcsóvák, az alagút és a barlang ismét megtelt ezzel a különös fénnyel.

A katonák vártak.

Amikor Auro teste a Csillagkapu végére ért, ez túl sebesen következett be. A test ugyan puhán landolt a Kürtő végén, de az elektromos töltés még nem telítődött. Ez néhány másodperccel elmaradt az érkezéstől. A kék lángcsóvák kihunytak, a barlangban egy nagyon rövid pillanatra tökéletesen sötét lett.

Aztán...

Vakító fényáradat lobbant fel. A katonák így láthatták – ha pislogva, könnybe lábadó szemmel is –, hogy valamilyen feketeség ereszkedett le a Kürtőben, és folyt szét a barlang padlóján. Az ezredes valamit kiabált, de senki sem hallotta, mit.

De a katonák már előbb megkapták a parancsot.

A világ egy másodpercnél is rövidebb időre megtorpant. Odakünn a helikopterek a barlang közelében függtek, mozdulatlanul. Mintha nem is dübörögtek volna. Két sas a magasban mozdulatlanul lebegett. Odalent a völgyben üregi nyúl futott, aztán megtorpant. A talaj mikrorezgései nyugtalanították. Füleit hegyezve, kissé két lábra emelkedett és figyelt. Várt. Szimatolt, lesett. Félt.

A patak egyik kanyarulatában kicsiny öböl képződött. Itt volt már évek óta, a kicsit habos vizet mohos kövek terelték keskenyebb lefolyás felé. Az öböl felszínén most ráncosodott a víz, ismeretlen eredetű vízkarikák képződtek, szétfutottak, és hol itt, hol ott keletkeztek újak és újak..

Egy puma ült egy árnyékos sziklán. Jóllakottan hevert eddig, de most felállt és körbetekintett. Aztán pofáját az égre tartva hatalmasat üvöltött.

Ilyenkor régen az itt élő torokák félve húzódtak közelebb egymáshoz. Nappal is, éjjel is. A puma üvöltése az úr szava volt az őserdő és a hegyek között.

De nem voltak már erre torokák, nem laktak itt emberek.

A világ állt, de az csak egy szempillantás volt.

Aztán minden ment tovább a maga útján. Az ezredes a feketeségbe lőtt és úgy tettek a többiek is. Közben a Kürtőben szaporodott a töltés, láthatatlan energiafolyamok száguldottak. Auro még nem jött ki a Kürtőből, alig sikerült szétterítenie energiatestének egyik végét a Csillagkapu dimenzióalagútjának innenső végében, amikor...

A hadnagy és a katonák is lőttek. De a géppisztolysorozatok nem tettek kárt az ellenségben. A hadnagynak tárat kellett cserélnie, és majdnem ugyanakkor így tettek a többiek is. A beálló pillanatnyi csendben meghallották az ezredes fohászkodását:

– Édes istenem, csak most az egyszer...

Pisztollyal lőtt, és hiába. A feketeség, akár egy mindent elsöprő massza, váratlanul szétömlött, betöltötte a barlangot. A legtöbb katona már nem is tudta megtölteni fegyverét. A massza egyszerűen körülölelte, magába olvasztotta őket.

Akkor telítődött a Kürtő Auro idehozott energiájával, és a. semtex reagált.

A három katona a lövések hallatán visszafelé futott, hogy segítsenek bajtársaiknak. Még nem érték el a barlang nyílását, amikor megnyílott a föld.

Felrobbant a hegy!

Iszonyú dörrenés hallatszott. Kicsi és nagy, meg még nagyobb szikladarabok röpültek szét. A légnyomás kis híján elsöpörte azt a nagy követ is, amely mögött Nóra és Manuel lapult. De az elég mélyen beágyazódhatott, és gömbölyű volt a felülete, fölötte suhant el minden. A napot is elsötétítette a hirtelen odakerült por és kő. Árnyék borult a Sierra de Madero vidékére.

A lapulók majdnem megsiketültek. Manuel csak annyit látott, hogy a repülő kövek eltalálták, beborítják a helikoptereket is. A felfelé szaladó három katonának sem maradt nyoma. A hegyoldalon lavinák indultak és még hosszú percekig gurultak a kövek a mélybe.

Amikor nagyon lassan kimerészkedtek ismét csönd volt, halálos csönd.

Nóra szólni sem tudott. Igaz, Manuel torkát is elszorította egy érzés.

A hegy csúcsa nem volt többé. Sem a barlang, sem a Kürtő. Vagy kétszáz méteres rész szakadt le, a barlang helyén pedig csak egy kráter maradt. ,A semtex plusz Auro energiája, no és az, amit a világőrök adtak bele, hogy sikerüljön..." Manuel csak állt, döbbenten. A porfelhő jó ideig nem oszlott el.

A völgyben a helikopterek roncsai égtek narancsszínű lánggal, fekete füsttel. A lavinák elpusztították a lenti tábort is. Itt lent pedig egyszerűen semmi sem maradt.

Nóra Manuelre nézett. Szólt volna, de a férfi közelebb hajolt. Az a csók fájdalmas volt, mégis sokat ígérő. Ami volt, többé nem létezik.

Nincs Luis, és nincs "második" és "harmadik" Föld sem. Valahol, elképzelhetetlenül messze, nem is mérhető térségben maradtak a torokák és mind, akiknek élete valaha itt kezdődött. Ezen a szép bolygón... Ahol vidám szél fut pajkosan, ahol sas köröz a magasban és hűvös patak, élénk őserdő, vibrálva élő városok várják a megmenekülteket.

"Köszönjük, világőrök!"

A két ember egymás kezét fogva lassan indult lefelé. Az ég kitisztult mögöttük és a nap boldog aranyfényt vetett rájuk. És már hallották a tücskök ciripelését is.

VÉGE