Raymond Benson

Visszaszámlálás

James Bond

Szűkíts Könyvkiadó Szeged

JAMES BOND-TÖRTÉNETEK

Megjelent: 1. Raymond Benson: A Holnap markában

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Raymond Benson: Zero Minus Ten Hodder and Stoughton A division of Hodder Headline PLC, London, 1997 Copyright © Glidrose Publications Ltd., 1997

All rights reserved.

Published by arrangement with

Ian Fleming (Glidrose) Publications Ltd., Oxford

Fordította PINTÉR NOÉMI és BOTH GÁBOR

Borító SZENÜKÉI TIBOR

Szaklektor

TRETHON JUDIT

ISBN 963 9151 54 8

Hungarian translation © Pintér Noémi, Both Gábor, 1999 Hungarian edition © Szűkíts Könyvkiadó, 1999

Lektor: Tóth Balázs Tördelőszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor http://www.extra.hu/itbooks Tipográfia, színre bontás: A-SzínVonal Bt.

Szerkesztő: Tézsla Ervin

Felelős kiadó: Szűkíts László

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre

Könyvemet ajánlom

Randinek és Maxnek,

valamint Hongkong népének

Köszönetnyilvánítás

A szerző ezúton fejezi ki köszönetét a következőkben felsorolt szervezeteknek és személyeknek, akik hathatós segítséget nyújtottak a könyv elkészültébén: Az Egyesült Államokban és Kanadában: Kevin Chin, Paul F. Dantuono, Sandra Groark, Alexandra Harris, Dan Harvey, Daisy Koh, Joseph Lau, Hen Chen Lee, Charles Plante, Doug Redenius, David A. Reinhardt, Moana Re Robertson, Kathy Tootelian (a kínai dominójáték illusztrációjáért), Mike VanBlaricum, Amanda Wu, Kenneth Yung, továbbá külön köszönet mindenkinek a Viacom New Mediánál.

Az Egyesült Királyságban: Peter Janson-Smith, Carolyn Caughey, Mán Wei Tam, Pradip Patel és Rina Gokani a Chiswick gyógyszertárból, valamint Corinne B. Turner, a Glidrose Publications Ltd. szerkesztősége és a néhai Ián Lancaster Fleming örököse.

Hongkongban és Ausztráliában: Sarah Cairns és Henry Ho a Mandarin Orientaltól, Terry Foo a Hongkong és Sanghaj Banktól, Eric Lockeyear, Mark Bowles és Péter IP Pau-juk a Hongkongi Királyi Rendőrségtől, Marg Mason a Kalgoorlie-Boulder Turisztikai Központból, Jacqueline L. S. Ng, James Pickard és Jeanie Wong, valamint Stephen Wong a Hongkong Turisztikai Szövetségtől. Külön köszönet illeti meg a Hongkongi Királyi Rendőrség munkatársait, amiért engedélyezték W. P Morgan „A hongkongi Triádok" című művének

felhasználását. (Triad Societies in Hong Kong – Government Press, Crown Copyright Reserved, 1960).

A szerző megjegyzése: A Hongkong és Sanghaj Bank tizenegyedik fejezetben megtalálható építészeti és alaprajzleírásai megegyeznek a valósággal. Az ott lejátszódó események azonban teljes mértékben a fantázia szüleményei, hi-szén az épület magas követelményeknek megfelelő biztonsági rendszere a valóságban mindenképpen megakadályozna egy ilyesféle cselekményt.

Meg kell jegyezni továbbá, hogy a könyvben szereplő EurAsia Enterprises Ltd. ugyancsak kitalált, fiktív társaság: Bármiféle hasonlóság létező kereskedelmi vagy hajózási céghez vagy cégekhez kizárólag a véletlen műve.

A könyv elkészültéig a felek (Nagy-Britannia és Kína) nem állapodtak meg Hongkong átadási ceremóniáját illetően. (Sőt Kína ez idáig egyetlen tervezett változatba sem egyezett bele!) Azért választottam a Statue Square-t, mert e helyszín jelentősége mind történelmileg, mind földrajzilag meghatározó a város szempontjából, továbbá leírt elképzelésem a Hongkong Egyesület tervezetével is egybevág.

l

Szemérmes Asszony

Jamaica, 1997. június 20., 21 óra 55 perc

Egykoron valaki az „Elmúlás Szelé"-nek nevezte, de mára alig maradt olyan ember a szigeten, aki így hívta volna. A legenda szerint az „Elmúlás Szele" elfújta a rossz levegőt Jamaica fölül éjszakánként, míg reggelente a „Megújulás Szele" érkezett, és friss, édes levegőt lehelt a sziget fölé.

Az „Elmúlás Szele" minden bizonnyal nem tétlenkedett azon az éjszakán sem. Erre utalt, hogy az angol nő hosszú vörös hajának tincsei fáklyaként lobogtak feje körül, kusza táncot lejtve a belekapó széllel.

A nő, aki a barlang fölé kinyúló sziklapárkányról figyelte a Karib-tenger vizét, fekete búvárruhát viselt.

Negyven, sziklába vájt kőlépcső vezetett le a barlanghoz, mely előtt keskeny, homokos tengerpart terült el. A barlangban koromsötét volt, ami érthető, hiszen a jókora sziklák útját állták a beszűrődő holdfénynek. A sziklapárkányon azonban éppen elég fény volt ahhoz, hogy a fák és bokrok sziluettjei jól kivehetőek legyenek. Az árnyakon túl mintha valamiféle kísérteties fényt is árasztottak volna magukból ezek a növények.

A nő megpöccintett a karóráján egy aprócska gombot, és a számlap felvillanó fényében futó pillantást vetett a kijelzőre. Tudta, hogy ő nem fog késni. Hiszen még sohasem késett.

A barlang a hozzá tartozó partszakasszal magántulajdonban volt. Innen jó kilátás nyílt a közelben lévő kisebb szigetekre, de a birtok nem esett messze a Jamaica északi részén elterülő

Port Mariától sem, a békés és csendes kikötővároskától. Ezen a partszakaszon él a kis lélekszámú Oracabessa közösség, és Kuba is mindössze százmérföldnyire van, északra. Mind az ó'slakók, mind a betelepültek ezt a területet tekintették Jamaica legvonzóbb és legelragadóbb vidékének.

Ezt az estét megelőzően a nő még sosem járt itt, de a korábban tanulmányozott tervrajzoknak köszönhetően úgy ismerte a helyet, akár a saját tenyerét. Persze ebben semmi meglepő nincs, hiszen a helyismeret nélkülözhetetlen velejárója volt a szakmájának.

Tudta tehát, hogy ez a telek magánterület, melyhez a barlangon és a tengerparton kívül még egy, a barlang fölé épített, három hálószobával ellátott ház is tartozik, közel az odavezető

kőlépcscj tetejéhez. Amennyiben terve beválik, akkor ez a pazar kis házikó hamarosan egész éjszakán át tartó féktelen szenvedély és mennyei élvezet helyszínévé válik. A férfi, akivel e

gyönyört készült megosztani, azonban olyan hivatást képviselt, amely mindenképpen elsőbbséget élvezett. Más nők, akik szintén ismerték ezt a férfit, őt csak egy újabb szexuális allűrnek tekintették, jelentéktelen kis állomásnak egy olyan úton, melynek vélhetően nincs végcélja. Persze ez cseppet sem térítette el szándékától. Az, hogy részt vegyen ebben a kalandban, tulajdonképpen másodlagos szempont volt. Csak eszköznek tekintette ahhoz, hogy általa érhesse el és valósíthassa meg személyes céljait. Úgy érezte, az akció sikerénél fontosabb számára az a fizikai kielégülés, melyet kapni és természetesen viszonozni is fog, miután a munkát elvégezte. Ösztönei ellen semmit sem tehetett, ráadásul a levegőben vibráló veszély nemhogy megbénította volna, de még fokozta is mélyen rejlő vágyait. Nagyon szeretett játszani a tűzzel.

– Itt vagyok – suttogta mögötte az ismerős férfihang.

– Percre pontosan – felelt a nő.

– Ez csak természetes – mondta a szőke férfi erős cockney akcentussal, miközben közelebb lépett.

Közben ő is a tengert figyelte, és csakúgy, mint a nőn, rajta is fekete búvárruha sötétlett. –

Ugye tudja, mit kell tennie? – mérte végig a másik kívánatos testét egy szúrós pillantással.

A nő persze tisztában volt vele, mennyire vonzó, és ezt az adottságát gyakran ki is használta.

Élvezte, ahogy szavak nélkül, pusztán a megjelenésével manipulálni tudta az erősebb nem képviselőit. Ilyenkor azon is elgondolkodott, vajon miért a férfiakat tartják az uralkodó nemnek? Fizikailag ugyan elképzelhető, hogy erősebbek, de mit ér a nyers erő olyasvalami ellen, mint a női szépség?

Ahogy ránézett, megint az jutott eszébe, hogy ez az éjszaka úgy fejeződik-e be, ahogy korábban eltervezte.

A férfi göndör fürtjein megcsillant a holdfény, izmos testén feszült a rásimuló búvárruha, klasszikus szépségű arcvonásai még a félhomályban is egy római harcosra emlékeztették. A legtöbb nő minden bizonnyal feltételek nélkül, boldogan követné bárhová.

– Amint megérkezik – ismételte a tervet a nő –, rábeszélem, hogy menjünk fel a házhoz.

Amikor felérünk, maga meglep minket, és végez vele.

– Tökéletes – mosolygott a férfi.

Mindketten húszas éveik közepén jártak, és ezt megelőzően hetekig edzettek, hogy idáig eljuthassanak. A legutóbbi felkészüléstől függetlenül már rendelkeztek annyi tapasztalattal, hogy egy szimpla kivégzést végre tudjanak hajtani.

Igaz ugyan, hogy jelenlegi megbízatásukról mindent, el lehetett mondani, csak azt nem, hogy egyszerű lenne, hiszen célpontjuk egyáltalán nem számított könnyű ellenfélnek. Híre már-már legendává vált.

– Bízza az első részt rám, Mr. Michaels! – mosolygott a nő. – Adjon egy kis időt, és én maradéktalanul elvonom a figyelmét!

– Azért ne legyen könnyelmű! – intette óvatosságra a férfi. – Nem szeretném, ha magácskát is nejlonzsákban vinnék ki, vele együtt.

– Úgy érzem, maga nagyon is biztos a dolgában. Ne feledje, ki is ő voltaképpen!

– Csupán történelem.

Mintha végszóra érkezett volna, hatalmas katonai jet jelent meg felettük a levegőben. A gép hozzávetőleg kétszáz mérföldes sebességgel száguldott a nyílt víz felé.

A sziklapárkányon állók épp csak látták kiugrani azt az alakot belőle.

– Ott van! – mondta visszafojtott hangon a szőke férfi, mintha csak attól tartana, hogy meghallhatnák. – Percre pontosan.

Megszorították egymás kezét, a férfi röpke csókot nyomott a nő ajkára.

– Később látjuk egymást, kislány... ha végeztünk – tűnt el a sötétben.

A nő elindult lefelé a lépcsőkön.

A férfi, aki az imént kiugrott a gépből, gyorsan közeledett a víz felé. Az SAS különleges alakulatai számára speciálisan átalakított XL típusú terepszínű ernyőt már a gépben kinyitotta, s nehogy fennakadjon vele, egy őrmester utánadobta.

A kifejezetten veszélyes manőver közben az ernyőnek tulajdonképpen csak egyetlen funkciója volt: a fékezés, hogy az ugró minél kisebb energiával csapódjon a vízbe.

Ő persze tökéletesen tisztában volt vele, mit csinál, és hogy azt hogyan kell csinálni. Egyike volt a dupla nulla jelzésű ügynököknek.

A nő elérte a lépcsősor alját, és feszülten figyelte a tengert.

A gépből kiugrott férfi a vízbe érkezett, néhány pillanatra el is tűnt a szeme elől, és csak sötét lepelként aláhulló ernyőjét lehetett látni, amely szélesen terült szét a felszínen.

Kisvártatva a férfi is felbukkant, megszabadult a feleslegessé vált ejtőernyőtől, majd úszva a part felé indult.

A nő közben kisétált a partra, hogy a közeledő jól láthassa őt.

A férfi erőteljes tempóban úszott, míg lábai alatt biztos talajt nem érzett. A partnál kiemelkedett a vízből, és odament a nőhöz. A maszkot és a pipát letépve arcáról a földre hajította, majd kilépett a békatalpakból is.

Csakúgy, mint a szőke férfi, ő is ellenállhatatlan külsejű volt; a nőnek csak mély lélegzetvétel után sikerült megszólalnia.

– Az Elmúlás Szele elszáll ma este.

– De a Megújulás Szele biztosan megérkezik reggelre felelt a férfi.

– Percre pontosan, 007. Én 05 vagyok, de szólítson csak Stephanie-nak. Minden rendben?

– Köszönöm, jól vagyok! Az én nevem Bond. James Bond.

– Meglehetősen veszélyes így ugrani, nem? – kérdezte a nő, miközben kezet fogott a férfival.

– Ha az ernyője már nyitva van, mire elhagyja a gépet, akkor minden oké. Elhozta a készüléket?

A gyér fényben a férfi arcvonásai durvábbnak tetszettek, mint amire Stephanie emlékezett. Két héttel korábban látta először, egy temetésen. Már akkor érezte 007-es önbizalommal teli kisugárzását, és feltűnt neki, milyen jóképű. Kékesszürke, rideg szemeivel szinte megigézte őt. Oldalt fésült sötét hajában csak épphogy látszott egy kis őszes folt a halántéka környékén.

Rövidke tincs lógott jobb oldali szemöldöke fölé. A tökéletes vonásokat egy nagyjából nyolccentis forradás tette még férfiasabbá. A hosszúkás, egyenes orr keskeny felső ajakba futott, mely egy széles, finoman rajzolt, de kegyetlen száj része volt.

– Fönt van a házban, Mr. Bond. Jöjjön, megmutatom. Megfogta a férfi kezét, és gyengéden húzni kezdte a lépcső felé. A feljáróhoz érve elengedte, és előrement. Bond követte a nőt, de figyelmét semmi nem vonhatta el. Szemei éberen jártak körbe, és igyekezett minden neszre odafigyelni. A tenger morajlását megpróbálta kizárni tudatából, és a környezetbe nem illő

zajokra koncentrálni. De most nem akadt ilyen.

Stephanie-nak azt mondták, a temetésen figyelje meg, mennyire konok és érzéketlen a férfi.

Bond parancsnok, akárcsak a többi gyászoló, az admiralitás egyenruháját viselte.

Mindenki jelen volt, aki számított: Sir Miles Messervy, a közelmúltban nyugdíjba vonult „M", a SIS feje; és az új „M" is természetesen, egy nő, aki most kezdi átvenni a titkosszolgálat irányítását. Ott volt Sir Miles hűséges titkárnője, Moneypenny, Boothroyd őrnagy, a különleges eszközök kiagyalója és egyben fegyverszakértő, valamint maga a miniszterelnök is.

Ha Anglia elveszít valakit, aki olyan kiemelkedő tekintéllyel bírt, mint Derek Plasket tengernagy, akkor a végső tiszteletadásnál biztosan ott van az összes fontos ember.

Plasket tengernagy pedig már életében is szinte legendának számított. Valódi háborús hős volt, aki létrehozott egy olyan alakulatot, mely náci bunkerek lerohanására és megsemmisítésére specializálódott. Rengeteg információt gyűjtöttek össze, melyeket később átadtak a

szövetségeseknek. A háború után a titkosszolgálat különleges tanácsadója lett, és persze közeli barátságba került Sir Milesszal, az egykori „M"-mel.

Az utasításnak eleget téve Stephanie Lane a gyászszertartás alatt végig figyelte Bondot, aki katonás precizitással hajtotta végre kötelességét. Mindvégig vigyázzban állt, és arca semmiféle érzelmet nem tükrözött. Halvány együttérzés csak akkor látszott átsuhanni rajta, mikor gyengéden megölelte a mélyen megrendült Money penny t.

Stephanie még két hétig járt 007 nyomában. Feljegyezte szokásait, nap mint nap követte Chelsea-ben, a King's Roadon lévő lakásáig, ahol Bond egyedül élt. Nem maradt el mogulé akkor sem, mikor a Bladesbe ment, egy előkelő, zártkörű klubba, melynek a közelmúltig csak férfiak lehettek a tagjai, és csak mostanában kezdett nőket is befogadni. Figyelte, miközben átsétált a Temze fölött, és benyitott a Taté Galéria cifra épületébe, amely a SIS főhadiszállása volt.

Végül tizenöt nap után befejeződött az előkészítés, és eljött az idő a valódi feladat végrehajtására.

Stephanie sokat töprengett ennek a küldetésnek a lehetséges végeredményén, és mivel a ma esti akció célpontja James Bond volt, előzőleg neki és társának minden információt össze kellett gyűjteniük, hogy a siker biztos legyen. Előre el kellett tervezni minden mozdulatot, a legapróbb részletekig.

A váratlanul jött támadás őt is meglepte – úgy hitte, Michaels megvárja, míg ő és Bond a házba érnek, ehelyett már a lépcső tetejénél előbukkant a sötétből.

Egy tökéletesen kivitelezett manőverrel már ugrás közben megütötte Bondot.

Ez 007-est is legalább annyira meglepte, mint a nőt. Az arca közepébe kapott ökölcsapástól elvesztette egyensúlyát, és hanyatt vágódva legurult a lépcsőn.

Stephanie odafónt maradt, míg a szőke orgyilkos egy 9 mm-es automata ASP-vei a kezében lerohant áldozata után.

Bond a lépcső közepéig gurult, ahol groteszk szögben kifacsarodva a hátán feküdt, feje lejjebb volt lábainál, és vállai is természetellenesen kifordultak.

Michaels a mozdulatlan testre célozva lövésre emelte pisztolyát.

– Várjon! – suttogta Stephanie. – Azt hiszem, eltört a gerince.

A szőke férfi óvatosan közelebb hajolt Bondhoz, hogy ellenőrizhesse közelebbről is.

Bond ezt a pillanatot várta.

Iménti merev pozícióját meghazudtolva lendült támadásba. Mindkét kezét használva arcul ütötte támadóját.

Az még fel sem ocsúdhatott meglepettségéből, egy újabb ütés találta el a jobb csuklóját, s kiejtette kezéből az ASP-t. A revolver fémesen koppant a lépcsőn.

Michaels nem várhatott tovább. Ha élve akarta megúszni ezt a kalandot, ideje volt ellentámadásba lendülnie. Összeszedve minden erejét, gyomron vágta Bondot, minek következtében mindketten legurultak a lépcső aljáig. Ott egymásba kapaszkodva hemperegtek végig a homokon, míg a fiatalabb férfi került fölülre. Testsúlyával 007-re nehezedett, két tenyerét ellenfele torka köré fonta, és erőteljes szorításával megpróbálta kipréselni belőle az életet.

Kemény fickó – gondolta Bond, és nem csupán gondolta, hanem kézzelfoghatóan érezte is, ami nem igazán tetszett neki.

Stephanie lerobogott a lépcsőn, és izgatottan figyelte a fejleményeket. Adrenalinszintje érezhetően megugrott, miközben a két férfi ádáz küzdelmet folytatott a parton. Tudata mélyén olyan érzése támadt, mintha őérte harcolnának. Ettől még a légzése is szaporább lett, lábaiból elszállt a maradék erő, úgy érezte, tüstént összeesik.

Bondnak emberfeletti erővel sikerült végre kettős csapást mérnie ellenfele karjainak hajlatába, úgyhogy Michaels elvesztette a fogást. E pillanatnyi előnyt kihasználva 007 belefejelt az arcába. Támadója orra reccsenve tört el, s fájdalmában felüvöltött.

A következő másodpercben már mindketten talpon voltak. Villámló szemekkel néztek farkasszemet egymással arra várva, hogy a másik tegye meg az első lépést.

Bond Walther PPK-ja a vízálló pisztolytáskában volt, a búvárruha övén. Legnagyobb pechjére elég erősen volt odarögzítve ahhoz, semhogy egy szempillantásnyi idő alatt előkaphassa.

Legalább két egész másodpercre lett volna szüksége, hogy kezébe vehesse a revolvert. Persze 007 tisztában volt vele, hogy nincs két másodperce.

A fiatal férfi jó volt – kissé talán tapasztalatlan, de semmiképpen sem olyasvalaki, akit alá lehetne becsülni. Bond emellett kész volt beismerni magában, hogy ellenfele az erősebb annak ellenére, hogy ő maga is kifogástalan fizikai állapotban volt. A tökéletes kondíció ellenére azt is tudta, hogy már nem éppen fiatal.

A szőke férfi mozdult elsőnek. Hatalmas harci üvöltést hallatva ugrott fel a levegőbe, és egy yobi-geri rúgást helyezett el Bond mellkasán.

007 hátrébb tántorodott. A rúgásnak súlyos károsodást kellett volna okoznia, de mivel kissé lecsúszott, nem ért létfontosságú szervet.

Michaels meg is lepődött egy pillanatra, hogy ellenfele még mindig talpon tudott maradni, de további csodálkozás helyett inkább a támadás folytatása mellett döntött. Ököllel ütött Bond gyomrába.

Közben pedig elkövette első hibáját – összekeverte a verekedési stílusokat. Egyszerre próbálta alkalmazni a karate, a kung-fu és egy hagyományos kocsmai bunyó fogásait. Bond ezzel szemben hitt abban, hogy bármelyiket használja, az működik, de ő úgy alkalmazta ezeket a közelharc küzdelmei során, ahogyan szerencsejátékot játszott: kiválasztott egy módszert, és ahhoz ragaszkodott mindvégig.

A gyomorra mért ütés közben a férfi elfelejtett védekezni, és ezzel lehetőséget kínált arra, hogy Bond visszakézből a földre küldje.

Gondolkodási időt sem engedve 007 erősen a férfi arcába ütött, majd ráugrott, hogy a földre döntse. Michaels azonban kihasználta fizikai erőfölényét, és ismét átfordította Bond testét.

Ismét fölülre került, és újból fojtogatni kezdte. Míg egyik kezével a torkát szorította, a másikkal megpróbálta kiszedni ellenfele pisztolyát a tokból.

Bondnak sikerült belekönyökölnie az orgyilkos bordáiba, de ezzel csak még jobban feldühítette. 007 is rákulcsolta kezeit a föléje tornyosuló alak torkára, de már késő volt.

Michaels hirtelen kiszabadította a pisztolytáskából a 7,65 mm-es Walther PPK-t, és talpra szökkent.

– Ne mozdulj! – kiáltott lihegve Bondra, miközben fölötte állt, és a pisztollyal a homlokára célzott. – Az előbb megrúgtam egy igen érzékeny pontodat, de nem estél el...mondta nem titkolt csodálkozással a hangjában, és közben úgy nézett Bondra, mintha kísérteiét látna.

– Ott hibáztál először – felelt 007 lélegzetvisszafojtva. Egy centivel eltévesztetted a célt.

A férfi kiegyenesítette fegyvert tartó karját. Kész volt rá, hogy lőjön.

– És most követed el a második hibádat – tette hozzá Bond.

– Igazán? Ha nem tévedek, ez itt egy pisztoly a kezemben. És éppen a te fejedre célzok vele.

Bond egyszerűen ágyékon rúgta a szőke férfit. Michaels ordított, kezéből kiesett a fegyver, végül összegörnyedve előrebukott.

– Épp megmutattad egy igen érzékeny pontodat, barátom – mondta Bond közönyösen, majd felállt, és magához vette a Walther PPK-t. – De én nem rúgtam mellé egy centivel – lépett közelebb a vonagló férfihoz. – Ki vagy? – kérdezte, de válasz helyett csak nyöszörgést hallott.

– Hajlandó vagy beszélni?

Bondnak eszébe jutott a lány, aki a közelben ácsorgóit mögöttük.

Stephanie tanácstalan volt, nem tudta, mit tegyen: elfusson-e, vagy maradjon.

– Gyere ide! – szólt rá határozottan Bond.

A megriadt nő előbbre lépett, szemét le nem vette a földön hempergő alakról.

– Ismered ezt a pasast? – kérdezte 007.

– Nem – rázta meg a fejét Stephanie. Bond odaadta neki a Walthert.

– Akkor altasd el örökre!

Stephanie döbbenten nézett 007-re. Szemeiben ott vibrált a kimondatlan kérdés, melyet Bond is észrevett.

– Ez egy orgyilkos. Azért jött, hogy megöljön. Tudja, hogy itt lakom. Nem érdekel, kicsoda, csak szabadulj meg tőle mihamarabb!

A lány lassan, habozva vette célba a magához térő szőke férfit.

Michaels pupillái kitágultak, csak úgy sugárzott belőle a halálfélelem. Pont a lány fogja lelőni?

Bond várakozva pillantott a nőre, aki meredten bámult az előtte megsemmisülten heverő

alakra.

– 05, parancsot adtam magának! – figyelmeztette Bond ellentmondást nem tűrő hangon.

A beálló dermedt csendet csak a tenger felől fújó szél zúgása törte meg. A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak, Michaels homlokán jéghideg izzadságcseppek gyöngyöztek.

Stephanie szemei űzött vadként jártak körbe, hol Bondot nézte, hol pedig Michaelst.

– Jól van, kislány, lazítson! – mondta végül 007. Stephanie megkönnyebbülten ejtette le fegyvert markoló

kezét, és kétségbeesetten, szinte könyörgő tekintettel nézett Bondra.

– Nem tudtam megtenni – suttogta kiszáradt ajakkal. Egyszerűen nem tudtam meghúzni a ravaszt.

Bond könnyed léptekkel sétált oda hozzá, és kivette kezéből a revolvert.

– Ha úgy adódik, egy igazán jó ügynöknek meg kell tudnia ölni a saját szövetségesét vagy akár a barátját is. Ezt soha ne felejtse el! Elárulta magát, 05! Régebben, ha mondjuk a KGB-ben szolgált volna, és úgy találkozunk, azonnal észrevettem volna, hogy nem csupán felismerte 03-at, de gyengéd szálak is fűzik hozzá. Ez egyenlő lett volna mindkettőjük halálos ítéletével.

– Igen – sóhajtott Stephanie. – Igaza van. Túl biztos voltam a dolgomban, és nem figyeltem oda eléggé. Csak azt a lehetőséget vettem számba, hogy 03 nyeri meg a verekedést. Ez zavart össze.

– A dupla nullás ügynököknek mindig arra kell számítaniuk, amire soha az életben nem kellene számítaniuk mondta Bond, miközben lehajolt a szőke férfihoz, akit 03nak nevezett.

– Hogy van? Kitűnően verekedett! Egyszer majdnem megfogott – mosolygott 007. – A küldetést ugyan elszúrta, Michaels, de azért nem kell aggódnia, jó értékelést fog kapni!

03 ismét felnyögött a fájdalomtól, majd öklendezni kezdett.

– Remélem, nem neheztel rám túlságosan, 03 – folytatta Bond. – Néhány óra múlva már egész biztosan jobban lesz. A nulla nullás ügynököknek kemény utat kell végigjárniuk, mire minden leckét alaposan a fejükbe vésnek. Ne feledje, mit tanult az érzékeny pontokról! Azt hiszem, én is emlékezni fogok rá a jövőben. Legközelebbre pedig több szerencsét kívánok!

Bond felegyenesedett, és otthagyta a legyőzött férfit. Komótosan felsétált a házhoz vezető

lépcsőn. Stephanie utánafutott.

– Ezek szerint tudta, hogy itt lesz? – kérdezte tőle, miután utolérte.

– Azt nem, hogy itt lesz, de abból már sejtettem valamit, hogy nem próbált segíteni nekem.

Ezek a kiképzési gyakorlatok, amelyeken részt vesznek, nekem is remek edzéflk. Azonban én nem tudok a maguk dolgairól, mint ahogy maguk sem tudnak az enyémekről. A műsor forgatókönyvét Londonban írták, ebbe egyikünknek sem lehetett beleszólása. Gondolom, az önök feladata az én meggyilkolásom lett volna.

Stephanie vonásai megenyhültek, végre nevetni is képes volt újra.

– Igen – bólintott. – Valódi kamikazeakció, ugye? A szimpla nullás ügynökök megpróbálnak eltenni láb alól egy dupla nullást.

Bond is elmosolyodott.

– Michaels rendbe fog jönni? – kérdezte némi aggodalommal hangjában a lány, de rögtön hozzá is tette: – Nem mintha a kedvenceim közé tartozna, de mindig remekül elszórakoztatott.

– Nemsokára kutya baja – nyugtatta meg Bond. – Amíg nem kényszerítenek rá, nem ölök.

Egyébként meglehetősen óvatlan volt, de nem rúgtam meg nagyon. Hamarosan fel fog kelni, és már megy is vissza Kingstonba. Egyébként

meghalt volna. Az én rúgásom erőssége meg sem közelítette az éles helyzetekben alkalmazottakét.

Lassan felértek a lépcső tetejére. A lenti sötétséghez képest itt szinte világos volt, a fehér murvával leszórt ösvény visszaverte a holdfényt.

Bond jó egy éve vásárolta meg ezt a birtokot, és annak ellenére, hogy Brit Jamaica virágkora már rég elmúlt, ő mindig is imádta ezt a szigetet. Evekig ábrándozott arról, hogy neki feltétlenül ide kell költöznie. Amikor egy közismert angol újságíró meghalt, és a terület szabaddá vált, Bond azon nyomban lecsapott rá. Londoni lakásával egyetemben most már egy csendesebb, nyugodtabb otthont is birtokolt, amely távol esett a féktelenül száguldó civilizációtól. Amióta megvette, szinte minden szabad percét itt töltötte két küldetés között.

Jóleső érzés volt ide visszavonulni, regenerálódni, és energiával feltöltődve erőt gyűjteni az újabb akcióhoz. Az északi partvidéken honos vadon élő növényről a birtokot „Szemérmes Asszony" névre keresztelte. A virágot talán azért hívták így, mert szirmai a legfinomabb érintésrels azonnal összezárultak.

Stephanie Lane a házba is követte Bondot, aki nem zavartatva magát a nő jelenlététől, azonnal megszabadult vizes búvárruhájától. Miközben vetkőzött, hátraszólt a lánynak.

– Tudja, maga is halott lenne már. Ha nem tud teljes mértékben azonosulni a szereppel, amit játszik, akkor az álca nemhogy használ, inkább árt.

– Emlékeztetni fogom magam erre – ígérte Stephanie, miközben le nem vette a szemét Bondról, aki a Walthert egy közeli kávézóasztalra tette. – Ez a fegyver mára kissé ódivatúvá vált, nem? Gondolom, nem a standard gyártmány, ugye?

– Valamikor ez is az volt – felelt 007. – Nemrégiben nekem is egy ASP-t kellett használnom, de mostanában szeretek nosztalgiázni, így újból a jó öreg Walthert hordom magamnál.

Valahogy jobban is bízom benne, talán mert már meglehetősen hozzászoktam. És mint ahogy a régi mondás is tartja: a megszokás nagy úr.

Stephanie hirtelen mozdulattal felkapta a pisztolyt, és Bondra szegezte.

– Tehát ha most lelövöm, akkor az első feladatomat máris végrehajtottam – mondta elszántan, és a szemein látszott, hogy ezt nem csak olcsó tréfának szánta.

A beálló csendben Bond jéghideg tekintete, amelyből cseppnyi szorongást sem lehetett kiolvasni, arra ösztönözte a nőt, hogy mielőbb meghúzza a ravaszt.

Meg is tette.

A tár azonban üresen kattant: Stephanie most még inkább meglepődött.

Bond kinyitott tenyerét felé nyújtva megmutatta a töltényeket.

– Ugye maga sem gondolta komolyan, hogy egy töltött fegyvert csak úgy leteszek az asztalra, miközben egy idegen is van a szobában? Sajnálom, 05, de megbukott a vizsgán. 007 kisétált a szobából, de félúton még visszaszólt a lánynak. – Lezuhanyozom, addig helyezze magát kényelembe! De előtte legyen szíves, nézze meg a személyhívómat, érkezett-e valami üzenetem Londonból!

Stephanie ajka mosolyra húzódott, miközben arra gondolt, vajon van-e némi esélye egy kellemes kis flörtölésre.

Bond megnyitotta a zuhany csapját a fürdőszobában, a lezúduló víz jellegzetes hangja kihallatszott odabentről.

A lány megkereste az asztalon a tenyérnyi szerkentyűt, és megérintette az oldalán lévő

kapcsolót. A folyadékkristályos kijelzőn két hármas jelent meg. Odalépett a fürdő ajtajához, és beszólt a férfinak.

– Az üzenet harminchárom – mondta felemelt hangon, hogy elnyomja a víz okozta zajt.

– A fenébe! – bosszankodott 007. – Ez azt jelenti, hogy amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell repülnöm Londonba. Megint valami zűr lehet, ha ennyire sürgős a dolog.

Stephanie kissé csalódott lett a hír hallatán, de úgy érezte, még nem veszített semmit. Annyi ideje csak lesz, hogy megkapja, amire szüksége van.

Lehúzta vizes búvárruhájának cipzárját, villámgyorsan kibújt a feleslegessé vált ruhadarabból, és belépett a fürdőszobába.

Az első vizsgán ugyan megbukott ezen az estén, de a java még hátravolt. Egy kis kellemes játékra maradt azért még ideje és esélye – gondolta. Igaz, a szenvedélyes éjszaka, amiről korábban álmodott, hajnalig sem fog tartani, de ha szerencsés, akkor lesz egy vagy két órája.

Emellett az sem mellékes tényező, hogy az igazi férfit kaphatja meg.

Tudta, hogy a második vizsgán jelest fog kapni. Efelől semmi kétsége sem lehetett.

Elhúzta a tusoló függönyét, és meztelenül lépett Bond mellé.

2

Három incidens

1997. június 17., 23 óra 45 perc, Anglia

Mintegy három nappal korábban a rakománnyal teli, Melbourne nevet viselő teherhajó Portsmouth közelében beúszott a Wight-sziget és Nyugat-Sussex közti öbölbe. Az elmúlt hetekben több ezer mérföldes utat tett meg. Hongkongból kiindulva első útja a nyugat-ausztráliai Perthbe vezetett. Ekkor még üresen haladt, de ott konténereket pakoltak rakterébe.

Miután üzemanyaggal is feltöltötték, nyugat felé fordult, és átszelte az Indiai-óceánt. Afrika déli csücskének megkerülését követően keresztülvágott az Atlanti-óceánon, majd kikötött második állomásán is, New Yorkban. Háromnapi pihenő után a legénység és a rakomány megkezdte útjának befejező szakaszát, és áthajózott az Egyesült Királyságba.

Amikor a Melbourne érkezésének híre befutott a Hampshire-i Rendőrkapitányság taktikai fegyveres egységének nyomozóihoz, Dávid Marsh őrnagy azonnal a telefonért nyúlt. A főnökét hívta, hogy azonnal jelentse neki az eseményt.

A TFE egy speciális fegyverekkel és eszközökkel ellátott különítmény volt, mely az Egyesült Királyságban működő többi hasonló osztaggal és csoporttal együtt a nap huszonnégy órájában készültségben állt, hogy azonnal bevethető legyen, ha úgy hozza, a sors. Tagjait elsősorban a hadsereg kiválóságai közül verbuválta.

– Megérkezett, uram – mondta Marsh a kagylóba. Felettese megismerte a hangját, és azonnal tudta, miről van szó. Utasításait tömör tőmondatokban közölte az őrnaggyal, aki feszült figyelemmel hallgatta végig minden szavát.

– Tekintse úgy, uram, hogy máris el van intézve! – válaszolt Marsh, és miután befejezték a beszélgetést, azonnal egy másik számot tárcsázott.

Tudta, amennyiben bejön a nemrég kapott füles, zűrzavaros órák következhetnek.

Eközben egy daru máris elkezdte kiemelni a Melbourne rakományát. A parton várakozó négy kínai férfi leakasztotta, majd egy villás targonca segítségével a közelben várakozó teherautó platójára pakolta a méretes faládákat.

Charles Thorn és Gary Mitchell megkezdték szokásos éjszakai körsétájukat a dokkok területén. A Hampshire-i Rendó'rkapitányság tisztjei közül aznap őket osztották be szolgálatba. Az idő kellemes volt, az évszaknak megfelelő. Télen sokkal hálátlanabb feladat a fagyos zimankóban sétálgatni. Olyankor rendszerint meg is szaporázzák lépteiket, de most erre nem volt szükség. Nem tudták, hogy ez az éjszaka nem lesz a legszerencsésebb számukra, ők még nem értesültek arról, amit Dávid Marsh őrnagy már tudott. Az a tény pedig, hogy egyikük sem viselt fegyvert, még szomorúbb volt.

Az egyik épület sarkához érve Thorn megtorpant egy pillanatra.

– Te is hallod, amit én? – kérdezte társától.

A távolból egy hidraulikus daru búgó hangja hallatszott. Tapasztalt füle már felismerte a zaj forrását, tudta hát, hogy ezeket a darukat csak ki- és berakodáskor szokták használni.

Mitchell rövid ideig hallgatózott, majd határozottan bólintott.

– Nekem senki sem szólt, hogy ma este dolgozni fognak valamelyik dokkban. Te tudsz róla?

Thorn tagadólag rázta meg a fejét.

– A vámhivatal nem közölt semmit erről. Mindjárt megnézzük, mi folyik ott – mondta, és meglódult a hang irányába. Mitchell követte őt.

Miután megkerültek néhány raktárépületet, zavartalan kilátásuk nyílt a kikötőre. Azonnal észrevették a négy, ládáknál serénykedő férfit.

– Hol vannak a pénzügyőrök? – tűnődött Mitchell. – Nekik ott kellene lenniük a kirakodásnál.

– Amennyiben előre bejelentették – tette hozzá Thorn. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem itt bűzlik valami.

Miután kezébe vette rádió adó-vevőjét, és erősítést kért, a rendőrkapitányság diszpécsere közölte vele, hogy a TFEalakulat már úton van, és az az utasítás, hogy további parancsig ne kezdeményezzenek egyéni akciót, hanem maradjanak a háttérben.

Közben a négy kínai férfi már majdnem befejezte a rakodást, és szemmel láthatóan mielőbb indulni készültek. A teherautóról már csak két láda hiányzott.

Thorn tudta, hogy csak percek kérdése, és a törvényszegők eltűnnek a kikötőből.

– Meg kell állítanunk őket! – bökte oldalba társát, és elindult feléjük. – Jó estét, uraim! –

mondta inkább elszántan, mintsem udvarias hangon. – Megtudhatnánk, mivel foglalkoznak éppen?

A teherautó vezetőfülkéjéből egy termetesebb kínai má•szott ki, és meglobogtatott néhány hivatalos okmányt. Thorn futó pillantást vetett rájuk.

– Uraim, ugye tisztában vannak vele, hogy meglehetősen szabályellenes, amit csinálnak? A pénzügyőrségnek át kellene néznie a rakományt. Elárulnák, mi van a ládákban?

A kínai férfi, aki nyilvánvalóan csak néhány szót tudott angolul, a papírokra mutatott.

– Rendben – bólintott Thorn, és a papírokon szereplő számokat összevetette a ládákon lévőkkel. Az egyik még mindig a földön volt, a másik már az emelővillán. – Abban a papírok szerint fél tonna tea van. És a másikban?

A kínai mosolygott.

– Játékok – felelte. – Hongkongban készült játékok.

– A Távol-Keletről érkező importáruk általában Southamptonba futnak be – világosította fel társát Mitchell.

Thorn bólintott.

– Nyissuk ki őket, nézzük meg, valóban az van-e bennük?

Mitchell kerített egy feszítővasat a daru oldalára szerelt szerszámosládából, és könnyed mozdulattal felfeszítette a faláda tetejét. Tele volt közepes méretű zsákokkal, melyek oldalán kínai írásjelekkel teleírt címkék sorakoztak.

Miután kinyitott egy ilyen zsákot, több tucat kisebbet talált benne, melyek hasonló címkékkel voltak megjelölve. Az egyiket odahajította társának, aki rögtön felvágta azt egy zsebkéssel.

Csakugyan tea volt benne.

– Rendben van – jelentette ki Thorn. – Nézzük meg a másikat is!

Alig ért az emeló'villához, a sarkon feltűnt a TFE egyik dzsipje, és csikorgó gumikkal fékezett a teherautó mellett.

A járművön maga Marsh érkezett, három kollégájával együtt.

– Őrnagy úr! – sietett elé Thorn megkönnyebbülten. A jelek szerint ezeket az urakat elfelejtették tájékoztatni arról, hogy a pénzügyőrségnek jelen kell lennie minden rakodásnál.

– Egy szóra, őrmester! – hívta közelebb beosztottját Marsh.

Mitchell figyelte, amint az őrnagy suttog valamit társa fülébe, s közben futó pillantást vetett a kínaiakra, akik a targonca mellett álldogáltak. Egyikük sem lehetett több húsz-huszonkét évesnél.

A rövid tanácskozásnak hamar vége lett. Marsh elkérte a feszítővasat, és hatalmas lendülettel belevágta a teával teli láda oldalába. A fa recsegve engedett, ahogy a férfi a szerszámmal szétrepesztette az egyik oldallapot. A zsákok kigurultak a betonra. Marsh kipiszkálta közülük az egyiket.

– Alapos okunk van feltételezni, hogy maguk itt valamit rejtegetnek – mondta, és a feszítővas éles végével felhasított egy zsákot. A résen fehér, kristályszerű por szivárgott ki.

Marsh egykor a Hampshire-i Rendőrkapitányság kábítószer-ellenes osztályán dolgozott, és nem tudta levetkőzni szokását, hogy a felszerelésével együtt mindig magánál hordjon egy drogtesztet. Valamelyik zsebének mélyéről sebesen elővarázsolt egy műanyag fiolát, kinyitotta a tetejét, és beleszórt egy keveset a fehér porból.

Ezután visszazárta a kupakot, és erőteljesen összerázta a fiolát, hogy a benne lévő vegyszer elkeveredhessen a vizsgált anyaggal.

Az addig átlátszó folyadék lassacskán elszíneződött.

– Szerintem ez heroin – fordult Marsh a kínaiakhoz. Gondolom, feltételezésemet önök is megerősíthetik, úgyhogy le kell önöket tar...

Az őrnagy nem fejezhette be a mondatot, mert a közelben felugatott egy automata géppisztoly.

Annyit még látott, hogy Mitchell és Thorn a földre zuhannak, de aztán a betonra vetette magát. Ugyanazzal a lendülettel rögtön a láda mögé hemperedett, amely védelmet nyújthatott a záporozó lövedékek elől.

Három társa is tüstént fedezékbe ugrott, amint eldördültek az első lövések.

MPS-ös puskáikat használva a TFE viszonozni tudta a tüzet. Ezekkel a fegyverekkel egyszerre csak egy lövést lehetett leadni, de az alakulat tagjai mindannyian kitűnő mesterlövészek voltak.

Egy kínai támadó máris elbukott.

Marsh egy automata töltős Smith and Wessonnal volt felfegyverkezve. Miután kikémlelt a láda mögül, és felmérte a helyzetet, ő is leadott néhány lövést. Egy feléje irányuló sorozat aztán leszakította a láda sarkát, ami arra kényszerítette, hogy visszahúzódjon.

A kínaiak félelmetes ellenfeleknek bizonyultak, mert meglehetősen jól bántak fegyverükkel.

Marshnak úgy tűnt, mintha MACH-10-esek lennének, legalábbis a hangjuk alapján erre következtetett. Tudta azonban, hogy ezek valójában 9 mm-es COBRAY-k, amelyeket a MACH-10-esről mintáztak. Annak ellenére, hogy ezek a másolatok nem voltak teljesen tökéletesek, a csempészbandák kedvelték őket. Mivel egyszerű volt a szét- és összeszerelésük, könnyen elrejthették őket.

Egy perc múlva befejeződött a véres csetepaté. Már csak egy kínai maradt talpon, a többiek harcképtelenné váltak. A TFE csapatában nem volt veszteség.

A magára maradt kínai hamar ráébredt, hogy kutyaszorítóba került, és úgy látta, jobb, ha megkísérel kitörni a kelepcéből. Ordított valamit kantoni nyelvjárásban, majd Marsh felé kezdett rohanni, miközben folyamatosan tüzelt fegyverével.

Az őrnagy hidegvérrel kivárt.

Fedezéke mögött felegyenesedett, bal kézzel megtámasztotta a Smith and Wessont tartó jobbját, és gondosan célzott a felé tartó alakra.

Miután meghúzta a ravaszt, már látta, hogy nem lesz szükség több lövésre.

A kínai lendülete megtört, teste furcsán hátrabicsaklott a mellkasába csapódó golyó erejétől, majd elvágódott a betonon.

Marsh megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd oda futott, ahol Mitchell és Thorn feküdtek.

A TFE egyik tagja, akit a többiek csak Dokinak hívtak, szintén odarohant.

Megvizsgálta a rendőröket, majd Marshra nézve csalódottan rázta meg a fejét. Arcán keserűség látszott.

Marsh összeráncolta szemöldökét, és parancsot adott egyik emberének.

– Hívjon segítséget, hogy mielőbb szállítsák el innen őket! Azután lépjen kapcsolatba a központtal, és mondja meg nekik, hogy a tipp jó volt! Mondja meg azt is, hogy a fickók leléptek volna, ha ez a két bátor rendőr nem tartóztatja fel őket!

1997. június 18., 20 óra 00 perc, Hongkong

Hongkongban rengeteg látványosság akad az odalátogató turista számára. Az elegáns éttermek nem csak ínyenc konyhájukkal kápráztatják el vendégeiket, az illatokkal szorosan összefonódó hangulat és látvány még annál is varázslatosabb élményt nyújt.

A sziget déli partján elterülő Aberdeenben található a Sum Van kikötő. A negyedet behálózó labirintusszerű sétányok arannyal díszített épületei különös ragyogást árasztanak magukból az éjszakai fényözönben.

Az öböl vizén horgonyzó állóhajók legtöbbje összeköttetésben van egymással. Ezek az úszó csodák is kitűnő turistacsalogatók: éjszakai mulatóknak, bároknak, előkelő luxuséttermeknek adnak otthont.

Az Emerald Palace, mely ma este különleges esemény színhelyévé vált, egyike volt ezeknek az „úszó éttermeknek". Tekintve, hogy a rendezvény zártkörű volt, közönséges halandók semmiképpen sem juthattak be.

Az EurAsia Enterprises talán a térségben működő egyik legrégebben alapított kereskedelmi és hajózási részvénytársaság. Egy jó nevű angol család birtokolja a céget, amely már a XIX.

század közepe óta növekedett, gyarapodott.

Ezen az estén a vezetőség vacsorával egybekötött fogadást adott az elnök tiszteletére, aki immáron harminc éve szolgálta hűségesen a vállalatot.

A kizárólag kínai zenészekből álló zenekar meglepően élethű módon adott elő Glenn Miller-

és Benny Goodmanslágereket, így a táncparkett rövidesen megtelt estélyi ruhát viselő előkelő

angol hölgyekkel és urakkal.

Guy Thackeray, a részvénytársaság negyvennyolc éves tulajdonosa, egész életét a koronagyarmaton töltötte, és szinte minden idejét cégének szentelte.

Sokadik leszármazottja volt annak az úrnak, aki az 1850es év derekán megalapította az EurAsia Enterprisest, röviddel azután, hogy Hongkong brit fennhatóság alá került. Mivel a család szigorúan ragaszkodott tulajdonához, elutasított minden olyan kezdeményezést, mely azt eredményezte volna, hogy az osztalékból más is részesedjen. Ennek következtében Guy Thackeray hamarosan megtapasztalhatta, mit jelent az, ha valaki a részvények ötvenkilenc százalékát mondhatja magáénak. A többit az igazgatótanács tagjai birtokolták, beleértve John Desmondot is, az éppen nyugdíjba vonuló elnököt.

Az igazgatótanács valamennyi tagja megjelent, hitvesük oldalán mindannyian ott ültek a pazarul megterített asztalok körül.

Csupán Thackeray hiányzott közülük. Számára az elmúlt hónap számára maga volt a pokol.

Ahogy közeledett a július elsejei határidő, úgy lett egyre kétségbeesettebb és nyugtalanabb. A cég jövője hatalmas terhet jelentett, melyet kénytelen volt egymaga a vállán viselni.

Hamarosan be kellett jelentenie egy meglehetősen szomorú – ha nem végzetes – tényt, de úgy gondolta, jobb, ha nem rontja el az ünnepet.

Thackeray végignézett a táncparketten, közben elkapott néhány barátságos tekintetet, diszkrét főbólintással viszonozta a tiszteletteljes üdvözléseket.

Futó pillantást vetett órájára. Már nem sok ideje maradt a beszédéig. Hogy erőt merítsen, kortyolt még egy nagyot jéghideg gin-tonicjából, majd elindult az emelvény felé.

Mindeközben Csan Vő, a hatvanas évei elején járó kínai fó'szakács, elégedetlenül morgolódott magában a konyhában. A legnagyobb élvezetet számára a fó'zés jelentette, ebben teljesedett ki

igazán, és természetesen önmagát tartotta Hongkong legjobb séfjének. Igaz, vitathatatlan tény volt, hogy az Emerald Palace hírneve Csan lenyűgöző különlegességein alapult, legyen szó akár szecsuáni, kantoni vagy mandarin ételekről.

Rápillantott a nemrég érkezett legfrissebb rendelésre, amit egy apró termetű pincérfiútól vett át, szórakozottan megrántotta a vállait, és áttipegett az egyik hatalmas hűtőszekrényhez.

Tudta, hogy kevés lesz az a galuska, amit eddig készített, hozzá kell tennie még egy keveset, hogy mindenkinek jusson bőven, aki ilyen köretet rendel a feltét mellé. Közben átkozni kezdte magában segédjét, hiszen Bobby Ling dolga lett volna, hogy ügyeljen a kellő mennyiségre azon a délutánon.

– Bobby! – szólt felemelt hangon, de a kölyköt sehol sem látta. Biztos a raktárba ment valamiért. – Bobby! – kiáltott Csan ismét, majd bevágta a hűtőajtót. Legjobb lesz, ha megkeresi a fiút – gondolta –, különben ki tudja, mikor kerül elő ismét.

A raktár a konyha szomszédságában volt, és ez az úgynevezett üzemi terület jól elkülönült az éttermi résztől. A nyüzsgés nem hatolt el idáig, és a főzéssel járó néha kellemetlen szagok sem juthattak a vendégek közé.

Csan persze legbelül nem hibáztatta Bobbyt, amiért egy kis szünetet tartott, legszívesebben ő

is elbújt volna olykor, hogy kifújhassa magát.

Benyitott a polcokkal teli helyiségbe. Sötétség fogadta, ami némileg meglepte, hiszen ritkán szokták leoltani a villanyt. Megkereste a kapcsolót, és felkattintotta.

Dobozok dobozok hátán, kannák és ládák látványa tárult szeme elé.

– Bobby, hol a pokolban vagy? – kiáltott fel kantoni dialektusban.

Alighogy befejezte, megpillantotta az ismerős tornacipőket. Közelebb hajolva vette észre, hogy a fiú élettelen teste két láda között hever.

Leguggolt, hogy alaposabban megvizsgálja.

– Bobby, mi van veled?

Már soha nem tudhatta meg, hogy mivel ütötték le. Csupán olyasmit érzett, mintha villámcsapás érte volna a nyakszirtjén, majd hirtelen elsötétült előtte a világ.

Pedig nem is egy tárgy törte el Csan Vő nyakát, hanem egy iszonyatosan erős kéz. Egy férfi keze, aki minden bizonnyal még egy ilyen sűrűn lakott metropoliszban is feltűnést keltett különös külsejével. Kínai létére haja fehér volt, akár a Himalája hófödte csúcsai, bőre pedig olyan sápadt rózsaszín, mintha sosem érné napfény.

Sötét napszemüvege mögött rózsaszín árnyalatú kék szemek lapultak. Nem lehetett több harminc-harminckét évesnél, testfelépítését pedig egy súlyemelő is megirigyelhette volna.

A kínai albínó otthagyta a két halottat, és a helyiség egyetlen kajütablakához ment. Kinyitotta, kihajolt, és lenézett a vízre.

A kikötött csónak, benne két társával, megnyugtatóan ringatózott az úszó étterem mellett.

Az albínó kioldott egy összecsavart kötelet, és leeresztette az ablakon. Ezt követően lábával alaposan megtámaszkodott, és igyekezett szorosan tartani a végét.

A csónakban várakozó egyik férfi elkapta a kötél másik végét, és fürge mozdulatokkal felmászott rajta az ablakig. Az albínó izmai megfeszültek, de arcvonásai meg sem rezdültek, miközben társát tartotta.

Az újonnan érkezett férfi bekúszott az ablakon, és lehuppant a raktár belsejében a padlóra.

Csakúgy, mint segítője, ő is teljesen ősz volt, és ugyanolyan napszemüveget viselt. Az ő kora sem lehetett több harmincnál.

Míg az első albínó egy oszlophoz erősítette a kötél innenső végét, a másik szerszámokat vett elő hátizsákjából, és munkához látott.

Az étteremben közben elcsendesedett a zenekar, és Guy Thackeray az emelvényre lépve megköszörülte torkát.

– Barátaim! – kezdte némi pátosszal a hangjában. – Attól tartok, nem mindig viszonyulok kellő bizalommal azokhoz, akiknek ez egyébként kijárna. Éppen ezért a mai estén, amely

rendkívüli esemény mindnyájunk életében, szeretnék elnézést kérni mindenkitől e hibámért.

Hiszen önök, akik valamennyien nekem és az EurAsia Enterprisesnak dolgoznak, minden körülmények között dicséretet érdemelnek. Szeretném, ha tudnák, hogy nagyon büszke vagyok mindannyiukra. Hiszen maga a tény, hogy cégünk vezető szerepet tölthet be a Távol-Keleten működő többi kereskedelmi és hajózási társaság között, csakis az önök munkájának köszönhető. Ám kellett egy kapitány is, aki fantasztikus képességeivel, rátermettségével és hallatlan lelkierővel kormányozta a mi nagyszerű hajónkat az olykor veszélyes vizeken is.

Elmondhatjuk, hogy az elmúlt harminc év alatt ő volt mindannyiunk legfőbb patrónusa és tanácsadója. Thackeray lélegzetvételnyi szünetet tartott, és egyenesen John Desmondra nézett.

– Nekem pedig olyasvalaki voltál, John, mint egy nagybácsi vagy inkább második apa.

Desmond zavartan mosolygott, nem szokott hozzá, hogy nagy nyilvánosság előtt dicsérjék. A szavak megérintették lelke mélyén, érezte, hogy mindenki őt figyeli ezekben a percekben, és hiába ismerte valamennyiüket hosszú évek óta, el is pirult kissé e beszéd hallatán. A széket is szűknek érezte, fészkelődni kezdett a helyén. Mintegy tizennyolc év volt a korkülönbség közte és Thackeray között.

Desmond az anyaországban született, és csak a háború után, az ötvenes évek elején telepedett le a koronagyarmaton.

Thackeray folytatta.

– Ha akad valaki, aki megkülönböztetett figyelmet és dicséretet érdemel körünkben, az mindenképpen John Desmond. Azt hiszem, nekem fog a legjobban hiányozni, hiszen mint tudjuk, június végén elhagy minket. Mi a baj, John, félsz, hogy a kommunisták államosítják a nyugdíjadat?

Nevetés és taps hallatszott.

- Mindenesetre – folytatta Thackeray – minden további felhajtás nélkül engedd meg, hogy átnyújtsak neked egy emlékplakettet. Az áll rajta, „John Desmondnak hálánk jeléül, amiért 30

éven át hűséges és nagyszerű kapitánya volt az EurAsia Enterprisesnak".

A taps újból felzúgott, miközben Desmond elhagyta helyét, és az emelvényhez ment.

A két férfi kezet fogott.

Desmond a mikrofonhoz lépett, és az egybegyűltek felé fordult.

– Nagyon köszönöm mindenkinek! Gyönyörű harminc év volt, hiszen az EurAsia Enterprises mindig nagyon jó volt hozzám csakúgy, mint Hongkong. Nem tudom, mit hoz a jövő július elseje után, de biztos vagyok benne... – Desmond habozott, úgy tűnt, mintha a megfelelő

szavakat keresné – ...biztos vagyok benne, hogy a kereskedelem és a hajózás folytatódni fog, hiszen ezekre mindig szükség lesz.

A teremben ülők tudták, hogy John Desmond mire célzott a július elsejei dátummal. NagyBritannia a nankingi szerződés értelmében kilencvenkilenc év után vissza kell, hogy szolgáltassa a korona legékesebb gyarmatát, Hongkongot, a Kínai Népköztársaságnak. Az átadás délben történik majd meg, és attól kezdve senki sem lehet biztos abban, mit fog a kínai kormány betartani az ígéreteiből, és mit nem. A megállapodások értelmében Hongkong szabadkereskedelmi övezetté alakul, és e státusát megőrizheti az elkövetkezendő ötven évben.

– Engedjék meg, hogy mindnyájuknak nagyon sok szerencsét kívánjak – folytatta Desmond. –

Még egyszer köszönök mindent! És külön köszönetet mondok az EurAsia Enterprises első

számú vezetőjének, legjobb barátomnak, Guy Thackeraynek.

Az újabb taps alatt a két férfi ismét kezet fogott egymással.

Ezután Thackeray intett az együttes vezetőjének, mire a zenészek megint rázendítettek. Glenn Miller egyik számának nosztalgikus hangulatot ébresztő dallama betöltötte a termet.

Thackeray visszakísérte Desmondot az asztalához.

– John, elnézésedet kérem, de vissza kell mennem az irodámba – mondta.

– Ilyen hamar itt hagysz minket, Guy? – csodálkozott Desmond. – Miért?

– Van egy halaszthatatlan ügyem, amit feltétlenül el kell intéznem még ma este. Tudhatod, hogy ebben sosem ismertem megalkuvást. Te csak élvezd tovább a partit! Nemsokára úgyis beszélnünk kell!

– De ne felejtsd el! Tudod, hogy nagyon fontos dolgokat kell még tisztáznunk! Azt reméltem, hogy az est folyamán sort keríthetünk rá...

– Most nem, John – tiltakozott szelíden, mégis határozott ellenállással a cégtulajdonos. – Azt hiszem, nyugodtan várhat holnapig a dolog. Az irodámban majd kényelmesen tudunk beszélni.

Thackeray szó nélkül kisietett az étteremből, s Desmond aggódva nézett barátja után. Tudta, hogy amint az igazgatótanács elé kerül az, amiről ő is csak két napja szerzett tudomást, biztosan ki fog törni a botrány. Vajon Guy megússza-e majd ép bőrrel?

Thackeray kilépett a fedélzetre, és beszállt az úszó étterem mellett várakozó motorcsónakba.

A fürge kis motoros kiszáguldott vele a partra, ahol a limuzinja már várta. Alig foglalta el helyét a luxuskocsi széles hátsó ülésén, a sofőr máris gázt adott, mire a hatalmas jármű

beleveszett a sziget északi felének ilyenkor megszokott forgalmába.

A kínai albínók közben végeztek munkájukkal. Egymás után surrantak ki a kajütablakon, és hangtalanul ereszkedtek le a kötélen. Harmadik, ugyancsak ősz hajú, rózsaszín bőrű, sötét napszemüveges társuk megragadta az evezőket.

A kis csónak beleveszett az esti sötétségbe, utasait egy néhány méterrel odébb horgonyzó jacht vette a fedélzetére.

Az albínó testvérek nemcsak a lehető legbizarrabb triót alkották, de őket tartották számon a Távol-Kelet legveszedelmesebb bandájaként is. Hírük alvilági körökben Szingapúrtól Sanghajig terjedt, noha tevékenységük fő területe többnyire Hongkong és Makaó voltak. És persze a Dél-kínai-tenger szigetvilága.

Tizenöt perccel azután, hogy elhagyták az úszó éttermet, hatalmas detonáció rázta meg a környéket.

Az Emerald Palace egy pillanat alatt a levegőbe repült.

A robbanás ereje oldalára fordította a hajót. Minden olyan hirtelen történt, hogy a vendégeknek esélyük sem maradt a menekülésre. Aki nem esett azonnal áldozatául a robbanásnak vagy a mindent mohón elnyelő lángtengernek, hamarosan vízbe fulladt.

Mintegy tizenkét perc elteltével az egész étterem a kikötő vizébe süllyedt.

Mindenki odaveszett, beleértve John Desmondot és az EurAsia Enterprises igazgatótanácsának a fedélzeten tartózkodó összes tagját.

1997. június 21., 11 óra 55perc, Nyugat-Ausztrália Körülbelül az idő tájt, amikor Bond gépe felszállt Kingstonból, és London felé vette az irányt, a nap éppen lenyugodni készült Ausztrália nyugati területei felett.

Egy fiatal őslakos fiú, aki kiválóan ismerte a sivatag e részét, élelmiszerként szolgáló növények után kutatott a pusztaságban, és még mindig rémült volt azok miatt a fehér emberek miatt, akiket nemrégiben látott. A férfiak terepjárókon érkeztek. A fiú, noha ismerte már régebbről az „autó" szó jelentését, ritkán látott ezen a kietlen vidéken ilyesfajta masinákat.

Családja és a törzs többi tagja jó kétmérföldnyivel odébb lakott, és a fiúnak úgy rémlett, amióta világ a világ, ők mindig itt éltek.

Arról is hallott már, hogy lejjebb, dél felé, néhány napi járásra városok vannak, amelyekben sok-sok fehér ember él. Annyi, amennyit elképzelni is nehezen tudna.

Keleten, a látóhatár szélén, érdekes formájú sziklaképződmény magasodott, melyet az idegenek csak „Ayers-szikla" néven emlegettek. Arrafelé a civilizált világ behatolása a bennszülöttek földjére még nagyobb mérvű volt.

A fehér emberek azon a reggelen korán érkeztek a két, „autó"-nak nevezett járművön. Bő egy órát töltöttek el a területen. Gödröt ástak, majd valamit mélyen a földbe temettek. A művelet befejeztével azonnal visszaültek a kocsikba, és elhúztak délre, a városaik felé.

Órák teltek el, mire a fiú végre rászánta magát, hogy megvizsgálja a helyszínt. A kiásott rész átmérője nem volt több két méternél. A homokon ugyan még látszott a friss hantolás nyoma, de a nap perzselő sugarai hamar kiszárították a talajt, eltüntetve minden nyomot.

Kíváncsi volt, szerette volna tudni, vajon mit rejtettek ott el, ugyanakkor félt is.

Sejtette, hogy bajba kerülhet, ha visszajönnének, és észrevennék őt, de már jó régen elmentek, és most teremtett lélek sem járt a közelben.

A vacsora gondolata is átsuhant az agyán, gyíkokat kellene fognia, de kíváncsisága csak nem hagyta nyugodni.

Ha viselt volna órát a karján, arról éppen déli tizenkettőt olvashatott volna le, amikor úgy érezte, a nap robban az arcába.

A nyugat-ausztráliai Leonórától kétszáz mérföldnyire északra bekövetkezett nukleáris robbanás az egész világ közvéleményét felbolygatta.

Hamarosan megállapították, hogy a szerkezet ereje mintegy háromnegyede volt a Hirosimára ledobott bombáénak, és nagyjából háromszáz tonna TNT-nek felelt meg. A mai technikai fejlettség színvonalához képest a gyilkos fegyver meglehetősen kezdetlegesnek tűnt, de a detonáció következtében több négyzetmérföldnyi területről így is új térképet kellett rajzolni, és egy nagyobb várost ez a bomba is képes lett volna a föld színével egyenlővé tenni.

Az ENSZ azonnal válságbizottságot hívott össze, de eredményt így sem tudtak elérni semmilyen tekintetben..A dolgok odáig fajultak, hogy a nagyhatalmak gőgös egymásra mutogatással igyekeztek a felelősséget a másikra kenni.

Senki sem tudta, mi történt. Pontosabban fogalmazva: azt mindenki tudta, mi történt, csak arról nem volt információja senkinek, hogy ki hajtotta végre a robbantást.

Az ausztrál kormány sebtében összecsapott nyilatkozatot adott ki, melyben elhatárolta magát az eseménytől. Az azonnal a helyszínre küldött katonai szakértők is csak annyit állapíthattak meg, hogy egy „házi készítésű" nukleáris szerkezet robbant fel, amit éppenséggel mindennek lehetett nevezni, csak megnyugtatónak nem.

A hivatalos verzió szerint a cselekménynek nem voltak halálos áldozatai, így legalább azt a pozitívumot kiemelhették, hogy ez a kellemetlen incidens lakott területektől távol történt.

Az ijesztő azonban Ausztrália belekeveredése volt ebbe a lehetetlen helyzetbe.

A robbantást valószínűleg csak kísérletnek szánták, figyelmeztetésnek arra vonatkozólag, hogy valaki vagy valakik – talán egy terroristacsoport – kezdetleges nukleáris fegyvert birtokol.

Ausztrália, az Egyesült Államok, Oroszország és NagyBritannia közös bizottságot hozott létre. Tagjainak feladata az volt, hogy kivizsgálják a robbantás körülményeit, a lehetséges elkövetők kilétét, és válaszokat keressenek a seregnyi felmerülő kérdésre.

Kezdetben arra gyanakodtak, hogy valakik hamarosan előállnak valamilyen fenyegető

követeléssel, vagy zsarolással próbálnak kicsikarni valamit, de múltak az órák, és ez nem következett be. Nem jelentkezett senki, és semmilyen szervezet nem vállalta magára a cselekményt.

Amikor ugyanaznap kora reggel James Bond megérkezett Londonba, a nukleáris robbantás okait még mindig teljes homály fedte.

3

Hív a kötelesség

Zéró mínusz tíz: 1997. június 21., 10 óra 15perc, Anglia

James Bond sosem küszködött alvászavarokkal. Ez alól a Jamaica és Anglia közti repülőút sem volt kivétel. Frissnek és ébernek érezte magát, mikor a szolgálati kocsi befordult vele a Temze partján álló, csúcstechnológiájú biztonsági rendszerekkel felszerelt SIS-épület föld alatti parkolójába.

A dolgok manapság már másképpen festenek, mint egykoron. Bond egyike volt a veteránoknak, akik még emlékeztek azokra az időkre, amikor a SIS megbújt a Universal Export Ltd. néven ismert fantomvállalat mögött.

A Brit Titkosszolgálatnak is új vezetője volt, akit nemrégiben neveztek ki a szervezet élére.

Kiléte sem volt többé titok, olykor a lapok címoldalára is rákerült, de Bond sohasem szólította volna a nevén. Ez talán a megszokott beidegződés volt csupán, hiszen előző felettesét, Sir Miles Messervyt is mindig csak M-nek hívta, és ez már így is marad számára örökké.

Sir Miles nyugalomba vonult, és már közel sem volt az a szigorú őskövület, mint amilyennek hivatali idejében ismerték. Gyakran meghívta Bondot a windsori Nagy park szélén álló otthonába egy vacsora vagy egy bridzsparti erejéig. Időnként összejöttek a Bladesben is, és olyankor hosszasan elnosztalgiáztak a régi szép időkön egy pohár ital mellett.

Már akkor is kölcsönösen tisztelték egymást, mikor még csupán szolgálati kapcsolat létezett kettejük között, de mostanra, annyi év elteltével, közeli barátokká váltak. A tisztelet Bond részéről így is megmaradt, már csak azért is, mert jóval fiatalabb volt Sir Milesnál.

Ami elmondható volt a régi M-mel kapcsolatban, az korántsem volt érvényes az újra.

Barátságnak egyáltalán nem nevezte a munkakapcsolatot, sőt Bond azt sem tudta eldönteni, kedveli-e egyáltalán, noha azt már most határozottan tudta, hogy tiszteli őt. M már az eddig eltelt hónapok alatt bebizonyította, hogy maximálisan alkalmas a rendkívüli képességeket követelő poszt betöltésére. Bond kezdetben ugyan tartott attól, hogy az új M nő lévén kevésbé mer majd akciókat kezdeményezni, de ez irányú aggodalma teljesen feleslegesnek bizonyult.

Ha elintézendő piszkos munka akadt, nem félt hívatni Bondot vagy valamelyik nulla nullás ügynököt. Nem volt finnyás vagy érzelgős, ugyanakkor hiszékeny sem. Hamar képes volt átlátni mindenkin és mindenen, Bond pedig az első pillanattól érezte, hogy megoszthatja vele minden olyan problémáját, amelyet érdemesnek tartott erre. Tudta, hogy teljesen őszinte választ fog kapni a felvetődő kérdésekre.

M sosem titkolta Bond előtt, hogy mi a véleménye róla. 007 szerinte soviniszta, nőfaló, rideg szívű fattyú volt. Egy munkavacsora alkalmával ezt kerek perec ki is mondta, és a férfi tökéletesen meg is értette. Nem hibáztatta M-met emiatt, és ennek csak egyetlen oka volt: tudta, hogy igaza van.

Bond, mielőtt a legfelső szintre ment volna, hogy találkozzon M-mel, megállt saját, negyedik emeleti irodájánál.

Összekötő tisztje – Bond nem tehetett róla, de csak közönséges titkárnőként tudott gondolni rá

–, Ms (nem Miss) Helena Marksbury szorgalmasan és lelkiismeretesen intézte a folyó ügyeket. Ő egyébként valamennyi nulla nullás ügynökkel kapcsolatban állt, amióta egy éve a SIS-nek dolgozott.

Loelia Ponsonby és Mary Goodnight óta sorban követték egymást a szőkék, feketék, barnák és vörösek az íróasztal mögött. Az összekötők már csak ilyenek: jönnek-mennek, mint a szeszélyes tavaszi szél.

Ami Heléna Marksburyt illeti, ő éppenséggel egy barnácska volt, hatalmas zöld szemekkel és átkozottul jó alakkal.

Bond fejében már többször megfordult, hogy ha nem a munkatársa volna, akkor a drága kis Helénát azonnal meghívná egy kellemes vacsorára. Igaz, csak egyetlen feltétellel... ha a lány a másnapi reggelit is a társaságában költi el.

– Jó reggelt, James – csilingelte a nő dallamos walesi akcentussal, amit Bond legalább annyira kedvesnek és izgatónak tartott, mint a hölgy külső tulajdonságait.

– Hogy mennek a dolgok, Heléna?

– Az éjszaka kellős közepén rángattak ki az ágyamból. Már megint – sóhajtott a lány.

Bond még a repülőtéren megkapta az ausztráliai incidensről szóló jelentést, és mire a SIS

főhadiszállására érkezett, át is tanulmányozta.

London olyan volt, akár egy felbolydult méhkas: az összes hivatal a nukleáris robbantással foglalkozott.

– Ez előfordul néha – bólintott Bond együttérzően.

– Gondolom, magának nem okoz problémát, ha az éjszaka közepén kell fölkelnie – kontrázott Heléna, s szemében huncut fény villant.

007 értette a célzást.

– Nem kell minden szóbeszédnek bedőlnie, Ms Marksbury – válaszolt mosolyogva.

– Ha valamikor úgy adódna, hogy esetleg nem tudna elaludni, Mr. Bond, adhatok magának egy kiváló gyógyfüvekből kevert teakészítményt.

– Az italok közül talán a tea áll a legmesszebb tőlem. Mostanra ezt már igazán tudhatná.

– Az igazat megvallva már észrevettem – mosolygott a nő is. – Soha nem iszik teát, James?

Ez meglehetősen hazafiatlan cselekedet egy angoltól.

– Előbb innék meg egy pohár iszapot – vonta meg a vállait 007. – És mellesleg félig skót vagyok, félig pedig svájci.

A témát lezárva ismét megeresztett egy félmosolyt, majd belépett az irodájába.

Bond sosem volt válogatós az irodaberendezés tekintetében. A falon mindössze egyetlen kép függött, egy meg nem értett művész olajfestménye, amely a Királyi Szent György golfklub épületét ábrázolta.

Az íróasztalon is csak egy bekeretezett fénykép állt. Rajta Bond mellett amerikai kollégája és egyben jó barátja, Felix Leiter, a CIA ügynöke mosolygott kivillanó fehér fogsorral. A fotó sok évvel korábban készült egy New York-i bárban, és tanúsága szerint a két férfi igencsak kapatos lehetett azon az estén.

Bondot mindig jókedvre derítette ez a kép.

Nem várta semmilyen sürgó's üzenet, így azonnal a telefonért nyúlt, és felhívta Moneypenny kisasszonyt – ő egyike volt azoknak a SIS-nél dolgozó nőknek, akik nem bánták, ha a férfiak kisasszonynak szólítják.

Már az első csöngés után felvette a kagylót.

– Hello, James! Örülök, hogy visszajött.

– Penny drága, tudta, hogy csodálatos hangja van a telefonban? – évődött Bond. –

Mellékállásban csodálatos karriert csinálhatna vele: huncut csacsogással szórakoztathatna magányos férfiakat.

– Na igen, de biztos vagyok benne, hogy az állandó klienseim közé tartozna, és most követnem kellene Kínába, ahol magát kellene édes csacsogással kábítanom.

– Ez azért elég kellemesen hangzik – csettintett egyet a nyelvével Bond.

A nő nevetett.

– Figyeljen, James! Jobb lenne, ha tüstént feljönne. Nincs öt perce, hogy M hívatta magát.

– Máris indulok. Bili ott van már?

– Igen, már ő is megérkezett.

– Rendben – tette le a kagylót Bond, és máris elhagyta az irodát.

A hangtalanul suhanó felvonó folyadékkristályos kijelzője nyolcas számot mutatott, mikor az ajtó fémlapjai szétcsusszantak.

Moneypenny igyekezett visszafogni magát, de örömtől csillogó kék szemei elárulták, mennyire boldog, hogy újra láthatja Bondot. Az évek során kapcsolatuk az ártatlan flörtölésből kellemes barátsággá alakult. Mint Sir Miles egykori beosztottai közül a legtöbbnek, Moneypennynek sem volt semmilyen kifogása az ellen, hogy továbbra is az osztályon maradjon, és az új M-et is ugyanúgy szolgálja, mint a régit.

Sőt neki szinte felüdülést jelentett ez a változás. Remekül kijött új főnökével, éppen ezért el is határozta, hogy semmi esetre sem keres másik munkakört a cégen belül. Ennek mindenki csak örülni tudott, hisz a legtöbben már el sem tudták képzelni a titkosszolgálat működését Moneypenny kisasszony nélkül. Ő volt az, aki szinte mindenről tudott, továbbá ismert valamennyi legendát és történetet.

A másik nagy veterán Bill Tanner, a személyzeti főnök volt. Ő régebben szolgálta a korona érdekeit, mint Bond. Emellett Tanner volt 007 legközelebbi barátja is, akivel rendszeresen beszélt és találkozott. Néha golfozni jártak együtt, noha a személyzeti főnök erőssége mindig is a tenisz volt.

Tanner eredetileg lemondott Sir Miles nyugdíjba vonulásakor, de az új M kérésének eleget téve megígérte, hogy az átmeneti időszakban bejár, hogy segítsen.

A fél évből azután egy év lett, és Tanner úgy döntött, marad.

– Hello, James! Isten hozott az oroszlánbarlangban! üdvözölte barátját.

– Bili... Penny – bólintott Bond köszönésképpen, arcán széles mosollyal.

– Sajnálom, hogy nem tölthetett több időt Jamaicán, James – szabadkozott a nő. – Viszont hallottam valami pletykát a gyakorlatról. Állítólag jól sikerült.

– Nincs okom panaszra – felelte Bond, miközben felidézte magában azt a feledhetetlen pillanatot, amikor Stephanie Lane belépett mellé a zuhany alá. – Gondolom, az ausztrál balhé miatt hívattak ilyen sietve.

– Hát nem szörnyű? – csattant föl Tanner indulatosan. Senki sem tudja, mi történt. Sajnos az ügy még hivatalosan nincs a mi hatáskörünkben. Az ausztrálok maguk akarnak a dolog végére járni, és a külügy megegyezett velük abban, hogy egyelőre mi kimaradunk belőle. Azt persze csak a jóisten tudja, hogy vajon az amik és az oroszok beleütik-e az orrukat. De nem emiatt kérettek.

Bond meglepődött. Annak ellenére, hogy az atomrobbantás még csak pár órája történt, már az egész világsajtó erről írt és beszélt.

Moneypenny felemelte a kagylót, és beszólt M-nek.

– 007 megérkezett, asszonyom.

Felvillant az ajtó melletti zöld lámpa, mely jelezte Bondnak, hogy bemehet – hiába, egyes dolgok sosem változnak az idő múlásával.

M irodája drasztikus változásokon ment keresztül. Míg Sir Miles idejében leginkább egy hadihajó puritán egyszerűséggel berendezett kapitányi kabinjához volt hasonló, most egy flancos pszichiátriai rendelőre emlékeztetett. A fekete és fehér színek kombinációjából meg az ultramodern bútorokból kialakuló összkép mégis meglepően megnyugtató és kellemes összhatást keltett. Minden csupa fém, üveg és bőr volt, továbbá seregnyi értékesebbnél értékesebb művészeti alkotás is helyet kapott a bútorok között, beleértve az asztal mögötti falon függő eredeti Kandinszkijt is.

M az üvegtetejű asztalnál ült, és egy nyitott dossziét tanulmányozott.

Bond illedelmesen várt az ajtóban, míg főnöke hellyel nem kínálta az asztal előtti fekete bőrfotelre mutatva. 007re csak akkor pillantott, mikor az már várakozva nézett rá a kényelmes ülőalkalmatosságból.

Az ötvenes éveinek vége felé járó asszony rövidre vágott frizurája ősz hajszálaktól szürkéilett már, de tekintete az évek múlásával mit sem veszített szigorából. Vonásai cseppnyi gyengédségről sem árulkodtak. M birtokában volt valami különös bűveró'nek, ami tiszteletet parancsolt, és egyértelmű tekintélyt kölcsönzött megjelenésének.

Ragyogó kék szemei Bondéra hasonlítottak – jéghidegek voltak, az ember szinte kővé dermedt, ha beléjük nézett. Formájuk mandulára emlékeztetett, de lehet, hogy csak Bond látta ilyennek őket. Talán távoli ázsiai ősök vére is csörgedezik az ereiben – gondolta.

– Jó reggelt, asszonyom! – köszönt a férfi.

– Üdvözlöm, 007. Milyen volt a repülőút?

– Kényelmes, köszönöm.

– Hallottam, jól sikerült a gyakorlat. Bond bólintott.

– A beszámolója várhat – folytatta M. – 03 biztosan mindenről részletes jelentést tesz. Vagy úgy gondolja, 05-nek bővebb információi is vannak a történteket illetően?

M szúrós tekintettel nézett a férfira.

Bond fészkelődni kezdett a fotelben. Sir Miles sosem hánytorgatta a nőügyeit, és az, hogy az új parancsnok nem tartotta meg ezt a jó szokást, cseppet sem volt ínyére. Ez újabb ellentétet okozott a két ember között, igaz, M sosem keverte a szakmai jellemzéseket az egyéb téren kialakult magánvéleményével.

Bond megköszörülte a torkát, és nagyot nyelt.

– Biztos vagyok benne, hogy mindkét ügynök alapos leírást ad a részletekről.

M összeráncolta a homlokát, úgyhogy Bond jobbnak látta, ha mielőbb témát vált.

– Mit tudunk az ausztráliai robbantásról? – kérdezte tárgyilagosan.

– Ne foglalkozzon Ausztráliával, 007! Egyelőre ki kell maradnunk az ügyből. A parancs ellenére az A részleget megbíztam a nyomozással. Pillanatnyilag szinte lehetetlen információhoz jutni. Amíg ki nem derül valami a felelősről vagy felelősökről, addig más feladatom van a maga számára.

– Értem, asszonyom – bólintott Bond.

– Feltételezem, tudja, mi történik Hongkonggal július elsején.

– Mindenki tudja, asszonyom. Másfél évszázados brit uralom után visszaadjuk a Kínai Népköztársaságnak.

– Addig már csak alig két hetünk van hátra, 007. Bond kíváncsian várta a folytatást. Vajon miről lehet szó?

– tűnődött magában. Halványan emlékezett egy-két újsághírre, amelyeket még Jamaicán olvasott. Leendő megbízatása talán kapcsolatban van a néhány hete bombarobbanás áldozatává vált ügyvéddel?

– Tudja, mi történt ott az elmúlt napokban? – kérdezte M.

– Hallottam valamit egy pokolgépes merényletről az üzleti negyedben. Néhány hete lehetett.

– Június 11-én volt pontosan. Mit tud még róla?

– A pasas valami menő ügyvéd volt idehaza, és csak látogatóban tartózkodott a gyarmaton.

– Ő volt Gregory Donaldson, a Donaldson és Patrick Ügyvédi Irodától. Ez az egyik legfontosabb és leghíresebb cég Londonban.

44

– Tudjuk, ki áll a merénylet mögött, és mi volt a célja? kérdezte Bond.

– Egy névtelen telefonáló bejelentette, hogy a Kínai Népköztársaság felelős a robbantásért. De hogy miért kellett meghalnia Donaldsonnak, az még most is rejtély.

– Mit keresett Donaldson Hongkongban?

– Mindjárt rátérek arra is, de előbb hadd kérdezzem meg, hallott-e a Kínai Vörös Hadsereg két tisztjéről, akiket orvul gyilkoltak meg?

Bond az emlékei közt kutatott.

– Igen, emlékszem – vágta rá kisvártatva. – Az pár nappal később történt, nem?

– 13-án.

– Igen, asszonyom. A két tiszt Pekingből érkezett, és egy londoni bevásárlóközpontban végzett velük egy egyenruhás férfi.

– A brit hadsereg egyenruháját viselő férfi, hogy pontosak legyünk. A két kínai tiszt pedig a kormányközi tárgyalásokon vett részt. Az átadási ceremónia részletein dolgoztak. Volt egy kis szabadidejük, amit arra akartak felhasználni, hogy ajándékot vegyenek a családtagjaiknak.

Erre jött ez a figura, halál nyugodtan odasétált hozzájuk, és agyonlőtte mindkettőjüket.

Szemtanúk szerint egy „tiszt" rohant ki az áruházból, és azonnal el is tűnt a tömegben. Amit már biztosan tudunk, az az, hogy a férfi kaukázusi típus volt.

– Az elmúlt években felhalmozódott a feszültség mondta Bond. – Az emberek kezdenek ráébredni, hogy mi folyik körülöttük. Látni akarják, ahogy porba hull egykét fej.

– Ez a ráébredés csak az egyik fele a történetnek. Pánikhangulat van kialakulóban, és a Hongkongban két napja történt esemény csak tovább szította a tüzet.

– Milyen esemény?

– Valakik felrobbantottak egy úszó éttermet Aberdeenben. Az eredmény: harminchárom halott.

Valamennyien a hongkongi gazdasági élet befolyásos szereplői voltak.

Ez a hír újdonság volt Bond számára.

– A jelentés valószínűleg már ott van az asztalán, 007 folytatta M. – Az első véletlen még csak zavaró volt. A második érdekes, de a harmadik mellett a miniszterelnök sem mehet el szó nélkül. Meglehetősen csúnya dolgok ezek, és feltehetően mindez még csak a kezdet. A Miniszterelnöki Hivatal másnap újabb névtelen telefonhívást kapott.

– Kína – vetette közbe csak úgy mellékesen Bond.

– Stimmel.

– Ez minden? Csak annyi, hogy „a Kínai Népköztársaság a felelős"? Semmi más?

– Célzást tettek egy kuangcsoui tábornokra is. A neve Vong. Ez elég is volt az újabb felforduláshoz. A sajtó valahogy megneszelte a dolgot – talán nem is teljesen véletlenül –, és persze azonnal világgá kürtölte. A feszültség a levegőben vibrál. Az antikommunista szervezetek ismét rázendítettek szokásos mondókájukra, és a demokraták ellenfelei sem fogják vissza magukat. A miniszterelnök beszélt Pekinggel...

– ...de a hivatalos nyilatkozatok mindkét oldalon tagadják, hogy kormányszinten bárkinek bármi köze is lenne az akciókhoz – fejezte be a gondolatot Bond.

– Stimmel, 007. És persze érthető is. Kína ugyanúgy vádolhatna minket tisztjei meggyilkolásával, mint mi őket az ügyvéd halálával.

– Ez úgy hangzik, mintha valaki vagy valakik szándékosan szítanának ellentétet az átadás előtt. Ezek amúgy is elég zűrzavaros idők.

– Hát az biztos, hogy a helyzet nem túl rózsás. A határ mentén, az Új területek szomszédságában máris kínai csapatok gyülekeznek. A hongkongi lakosság tart egy esetleges betörés lehetőségétől. Félnek, hogy a váltás békés lebonyolítása kudarcba fulladhat. Az is olaj volt a tűzre, hogy hongkongi diákok kövekkel dobálták meg a katonákat. Néhány lövés is eldördült, de szerencsére senki sem sérült meg. Kowloonban egy kósza rémhírnek köszönhetően turisták között tört ki pánikhangulat. S mindezek mellett a Tienanmen téri események emléke is elevenen él még a köztudatban.

– Mindez nem a politikusok dolga lenne?

– Normális körülmények között igen – bólintott M. Van azonban valami, ami nem hagy nyugodni.

M kedvelte a drámaiságot, ezért kivárta, míg Bond rákérdez.

– És mi az, asszonyom?

– A három véletlen. Az autóba helyezett bomba, amely megölte Donaldsont, a kínai tisztek meggyilkolása és az úszó étterem felrobbantása. Mindhárom merénylet kapcsolatba hozható egy nemzetközi hírű, milliárdos nagyságrendű üzleteket lebonyolító hajózási és kereskedelmi részvénytársasággal, melyet egy tekintélyes brit család alapított egykor, és mind a mai napig az ő tulajdonukban van a részvények többsége.

4

A brit örökség

M megnyomott egy gombot íróasztalának jobb oldalán. A szobában sötét lett, és a Kandinszkij-festmény a mennyezetre csúszott. Helyén egy falba süllyesztett tévémonitor képernyője vált láthatóvá, melyen a következő felirat jelent meg: EurAsia Enterprises Ltd.

– Az EurAsia Enterprises az egyik legnagyobb hajózási és kereskedelmi részvénytársaság, amely Hongkongban működik – kezdte M, majd egy barna aktára mutatott, amely az asztalon hevert. – Ebben a dossziéban minden szükséges információt megtalál, de azért összefoglalom a lényegét.

Bond elvette a mappát, de nem nyitotta ki. Figyelmét M szavaira összpontosította.

– A céget 1850-ben alapították, nem sokkal azután, hogy Hongkong a brit korona tartományává vált. Mint tudjuk, ez idő tájt dúlt az úgynevezett első ópiumháború a Távol-Keleten. Milyenek az erre vonatkozó történelmi ismeretei, 007?

Bond összeszedte gondolatait, és megköszörülte a torkát.

– Dióhéjban összefoglalva: a háború tulajdonképpen azért tört ki, mert Kína nem volt hajlandó megnyitni kikötőit a Nyugat számára. Az egész egy véletlennel kezdődött. A kínai kormány Kantonban elkobozott egy nagyobb ópiumrakományt brit kereskedőktől, majd megsemmisíttette azt.

– Húszezer fontnyi mennyiséget, hogy pontosak legyünk – fűzte hozzá M. – Akkoriban ez úgy hárommillió font sterlinget ért, ami nem kis összeg. Az ópiumkereskedelem elég bizarr üzlet volt, de a tizenkilencedik század elején mindennél jobbnak számított. Természetesen ez csak ürügy volt, ami kapóra jött, hiszen a fő problémát az jelentette, hogy Kína nem akart kereskedni a Nyugattal. Kantonnak amely ma már Kuangcsou néven ismert –

és Makaónak is csak vonakodva engedélyezték, hogy megnyissa kikötőit a Nyugat számára.

1830-ig a Kelet-indiai Társaság monopolhelyzetben volt Kantonban, de idehaza fokozatosan nőtt a kereslet a kínai tea, selyem és porcelán iránt.

– Nem volt egyszerű dolog akkoriban kereskedőnek lenni – vetette közbe Bond. – A városba be sem engedték őket, kénytelenek voltak azon kívül működni.

– így van – folytatta M. – Éppen ezért minden üzletkötés Co-hongon keresztül történt, ahol kínai kereskedők fölözték le a haszon jó részét. A korrupció virágzott, és a délkelet-kínai partvidék kereskedelmi központjairól szőtt álmok lassan füstbe mentek. A kereskedelem egyensúlya felborult, ami megint csak Kínának kedvezett. Hogy csak egy példát említsek: a teaüzletben szerzett haszon hat egy arányban oszlott meg Kína javára. Ráadásul az általunk kínált termékek és nyersanyagok közül semmi sem érdekelte őket. Ez alól talán az ezüst volt az egyedüli kivétel. Kína azon az állásponton volt, hogy egyáltalán nincs szüksége ránk.

– Ekkor került a képbe az ópium...

– Pontosan. A kereskedők rájöttek, hogy Kínában egy bizonyos rétegnek szüksége van az Indiából származó ópiumra, és ők abban az előnyös helyzetben voltak, hogy ki tudták elégíteni ezeket az igényeket. Néhány nagyvállalat ennek köszönhette felvirágzását a térségben. Visszatekintve persze nekem is az a véleményem, hogy ez igencsak tisztességtelen és piszkos üzlet volt a részünkről, de az akkori kereskedelmi etika nem tartotta megvetendőnek. Az ópiumkereskedőknek cseppnyi lelkiismeret-furdalásuk sem volt, így gond nélkül építgették vállalkozásukat, és gyarapították a karrierjük felíveléséhez szükséges vagyonukat. Nyomukban misszionáriusok is érkeztek, mindenki elégedett volt, hiszen a feltételek kedveztek nekünk. Ez az elégedettség nem vonatkozott azonban a kínai kormányra, mely növekvő nyugtalansággal figyelte az eseményeket. Az ópiumfogyasztás kezdett szokássá válni, tönkretette az agyakat, és züllesztette az erkölcsi morált is – az aggodalom végtére is jogos volt részükről. Végül a császár 1839-ben parancsot adott Hunan tartomány kormányzójának, hogy haladéktalanul menjen Kantonba, és függessze fel az ópiumkereskedelmet.

– Meg is tették.

– Meg bizony. A kereskedők tehetetlenül nézték végig, amint a kínaiak lefoglalják és megsemmisítik az ópiumukat, ami megélhetésük alapját biztosította. Az események ezután villámgyorsan követték egymást, és a csetepaté hamarosan elkezdődött. 1840-ben a londoni kormány hadiflottát küldött Hongkong alá, hogy kieszközöljék a kártérítést a kárba veszett

ópiumért, valamint bocsánatkérésre bírják a császárt. A fő cél pedig az volt, hogy a britek megvethessék lábukat a kínai partvidéken.

– Nem volt egy kissé egyoldalú ez a háború? – kérdezte Bond retorikusán.

– Kína felkészületlen volt, és valljuk meg őszintén, tehetetlen is a brit hadihajókkal szemben.

Akkoriban a mi flottánk volt a legerősebb a világon. A háború ideiglenesen félbeszakadt.

Készült egy szerződés, melyet sosem írtak alá. Főbb pontjai szerint az elkobzott ópium okozta veszteség kompenzálásaképpen a brit kereskedőit visszatérhettek Kantonba, valamint Hongkong szigetét átengedték Nagy-Britanniának. Mivel egyik fél sem volt kellőképpen elégedett ezzel a befejezéssel, a háború folytatódott 1842-ig, amikor is végre elkészült a nankingi szerződés, amelyet Kína, ha vonakodva is, de kénytelen-kelletlen aláírt. Ennek eredménye az lett, hogy a császárság néhány kikötőt megnyitott brit kereskedők előtt.

– Hongkong pedig hivatalosan a brit birodalom részévé vált.

– Méghozzá „örökös" részévé. A szerződés ezt mondta ki – tette hozzá M. – Hongkong tehát koronagyarmattá vált 1843-ban, így a kereskedelem helyreállt. Nem kell az egész történelmet felidéznünk, hiszen gondolom, tudja, hogyan szereztük meg később Kowloont és az Új területeket.

– Ez volt a második ópiumháború eredménye – folytatta Bond, és kezdte úgy érezni magát, mint egy leckét mondó kisdiák az iskolai felelet alkalmával.

– Az az igazság, hogy ezt manapság jobban szeretik a második angol-kínai háborúnak nevezni

– mondta M egy vállrándítás kíséretében. Ez egy képtelen félreértés következménye volt.

1856-ban a kínai hatóságok elfoglaltak egy angol kereskedelmi hajót, az Arrow-t, ugyanis azt hitték róla, hogy kalózhajó. A csata elkezdődött, és hamarosan a háború is újfent kitört. Ez 1860-ban ért véget egy újabb szerződéssel, melyet egy Pekingben tartott konferencián ratifikáltak, így lett a miénk Kowloon.

– Örökre – vetette közbe 007.

– Természetesen. Az ópiumkereskedelmet hivatalosan is legálissá tették Kínában, és ez az állapot fenn is maradt egészen a II. világháború kezdetéig. Kína is szép kis profitot termelhetett magának ebből az anyagból, hiszen ez kiváló lehetőség volt újabb adók kivetésére. A nagy baklövést a mi oldalunkon követték el, mintegy negyven évvel később, a második pekingi konferencián. Új szerződést írtak alá, amely szerint a korona kapott még egy nagyobb földdarabot Kowloon területéből, az úgynevezett Új területeket, és még 233 kisebb környékbeli szigetet is Nagy-Britanniához csatoltak.

– Miért nem örökbe adták? – kérdezte Bond.

– Ez már az akkori külügyminiszterünk gondatlansága volt. Neki köszönhető, hogy csak kilencvenkilenc évben egyeztek meg, de úgy gondolom, ez az idő 1898-ban, a szerződés aláírásakor egy örökkévalóságnak tűnt az akkori diplomácia szemében.

– Most pedig lejár ez az idő – tűnődött Bond, miközben eszébe jutott a Kína és NagyBritannia között 1984-ben megkötött szerződés. – Miért egyeztünk bele, hogy visszaadjuk Hongkongot és Kowloont 1997-ben? Elég lett volna lemondanunk az Új területekről, a többit pedig, ami egyébként is a miénk, megtarthattuk volna.

– Az ok kézenfekvő: Hongkong és Kowloon az Új területek természeti erőforrásaira van utalva. Onnan származik többek közt a friss víz és még megszámlálhatatlanul sok dolog. Ezek nélkül a nekünk maradó területek életképtelenek lennének. És valljuk meg őszintén, jó adag bűntudat is van a dolgok mögött. Ha visszatekintünk, és reálisan vizsgáljuk meg a történelmi tényeket, mindkét oldal érzi, hogy Hongkong törvényesen Kínához tartozik. Hiszen meglehetősen etikátlan módon tettünk szert a koronagyarmatra. Még talán azt a kijelentést is megkockáztatnám, hogy tulajdonképpen szégyen, hogy száz évet kellett várni erre az alkalomra. A dolog legnagyobb szépséghibája, hogy a szerencsétlen hongkongi emberek csak most érzik a nagypolitika sakkjátszmájának következményeit. Pontosabban fogalmazva most isszák meg annak a levét. Több mint száz évig éltek egy nyugati típusú demokráciában, és

most szembe kell nézniük a kevésbé toleráns kínai kormány elképzeléseivel. De azt hiszem, ennyi elég is lesz a rögtönzött történelemórából, térjünk inkább vissza a mi szempontunkból fontos tényekre!

M megnyomott egy gombot, mire a monitor képe megváltozott, és egy kaukázusi férfi arca jelent meg a képernyőn. Fekete hajában megbújt már néhány őszesszürke szál, és úgy tűnt, hogy a késő negyvenes éveiben járhat. Arca a meleg sötétbarna szemek ellenére szigorú volt, és barátságtalan.

– Az EurAsia Enterprises egyike volt azoknak a vállalatoknak, melyek az első ópiumháborút követően indultak virágzásnak Délkelet-Ázsiában – folytatta M. – A céget egy James Thackeray nevű angol férfi alapította. A képernyőn látható férfi nem más, mint Guy Thackeray, az alapító kései leszármazottja, a vállalat jelenlegi tulajdonosa.

Bond már hallott ugyan az EurAsia Enterprisesról, de nem sokat tudott róla.

– Gondolom, a cégnek az egész világon vannak érdekeltségei – mondta.

– így igaz – bólintott M. – London, Toronto, New York, Tokió, Sydney... hogy csak a nagyobb városokat említsem. Emellett aranybányáik is vannak Nyugat-Ausztráliában. A központ mindenesetre Hongkongban van, Thackeray is itt töltötte eddigi életének java részét.

– Érdekes, sosem hallottam a nevét -jegyezte meg Bond.

– Thackeray nem kimondottan közéleti személyiség. Azt is egy kezemen meg tudom számolni, hányszor járt Angliában. Hongkongot csak ritkán hagyja el, s ha mégis megteszi, akkor sem szeret messzebb menni, mint mondjuk Ausztrália vagy Japán. Semmi rosszat nem lehet mondani róla, tökéletesen tiszteletreméltó úriember hírében áll.

Negyvennyolc éves, sosem nősült, csendesen, de kényelmes körülmények között él a Victoria-hegyen lévő rezidenciájában. Egyetlen örökösként illette meg a családi vagyon, nincsenek testvérei. Guy Thackeray viszonylag nagyon fiatalon, már huszonnyolc éves korában tulajdonosa lett a vállalatnak.

– Előtte mivel foglalkozott? – kérdezte Bond. M arcán átsuhant egy röpke mosoly.

– Bűvész volt – felelte.

– Micsoda? – hökkent meg 007.

– Volt néhány száma, amelyekkel már gyermekkorában fellépett – mondta M. – Mutatványait úszó éttermek és éjszakai klubok közönségének adta elő. Sőt a hatvanas évek elején egy rövid életű hongkongi tévéshow-ban is szerepelt velük. Kártyatrükkök, optikai csalások, nők félbevágása... ilyesmik. Tudja, mikre gondolok. Ezzel csak akkor hagyott fel, mikor a húszas évei derekán belépett a családi vállalkozásba. Igazi karrierje csak ekkor kezdődött.

Becsületére válik, hogy gazdagsága és függetlensége ellenére ki akarta érdemelni a családi névhez tartozó valódi elismerést. Ettől kezdve minden igyekezetével azon fáradozott, hogy mielőbb beletanuljon az üzletbe. Nem voltak nehézségei, adottságai révén ez nem okozott számára problémát. Apja halálát követően ő lett a többségi részvénytulajdonos. Hátat fordított a szórakoztatóiparnak, az csak egy kis fiatalkori kitérő volt az életében. Az egyetlen dolog, amiért fekete pontot érdemel, hogy szenvedélyesen szeret madzsongot játszani illegális fogadótermekben.

– Miért érdekes számunkra az ő személye? M már várta a kérdést.

– Gregory Donaldson, akivel az autóba helyezett pokolgép végzett, Guy Thackeray ügyvédje volt – felelt összevont szemöldökkel.

Bond elgondolkodva bólintott.

Váltott a kép, a monitoron egy fotóról készült felvétel lett látható, mely együtt ábrázolta Thackerayt és Donaldsönt.

– Az ügyvéd június 10-én érkezett Hongkongba valamilyen sürgős ügy miatt. Thackerayvel volt megbeszélése,

melynek részleteibe a cég londoni partnerei sem voltak beavatva. Csak annyit tudtak, hogy az EurAsia részvényeivel kapcsolatban merült fel valami. Thackeray ezek ötvenkilenc százalékát

birtokolja, a többi részvény az igazgatótanács tagjainak tulajdonában van. Egy nappal később, június 11-én pedig az ügyvédet meggyilkolták.

– Érdekes egybeesés – mondta Bond.

– De ez még nem minden – folytatta M. – A Pekingből érkezett kínai tisztek, akiket az egyenruhás ismeretlen lőtt le, éppen az EurAsia Enterpriseshoz tartozó egyik áruházban vásároltak.

– Vagyis tulajdonképpen a vállalat területén követték el a merényletet.

– Pontosan.

– És az úszó étterem...

– Az a bomba pedig az EurAsia Enterprises teljes igazgatótanácsával végzett. Illetve majdnem a teljessel. Odaveszett az elnök és valamennyi fontos pozíciót betöltő vezető.

Mindenki, kivéve Guy Thackerayt. Valamilyen vállalati összejövetelt tartottak John Desmond tiszteletére. Hosszú ideig ő volt az igazgatótanács elnöke, és éppen nyugdíjba készült vonulni.

Guy Thackeray is jelen volt a parti első felében. Beszédet mondott, átadott egy kitüntetést a néhai elnöknek, majd csendben távozott. Kezdetben mindenki azt hitte, ő is a robbanás áldozatává vált, de két órával később megtalálták az irodájában. Dolgozott, és teljesen megdöbbentette a merénylet híre. Arra senki sem gondolt, hogy benne lett volna a dologban, sőt egyes vélemények szerint a bombát tulajdonképpen neki szánták, és csak a véletlenen múlott, hogy ő akkor már nem tartózkodott az étteremben. Az elkövető nyilvánvalóan nem volt tekintettel az ártatlan áldozatokra.

M egy pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta a tájékoztatót.

– A kirakójátéknak van azonban még egy eleme, amiről még biztosan nem hallott, 007. A merényletet megelőző éjszakán a Hampshire-i Rendőrkapitányság TFE-csoportja lebuktatott egy kábítószercsempész-bandát a portsmouthi kikötőben. Rajtakaptak néhány kínait, miközben azok illegálisan próbáltak kirakodni egy teherhajóból. Az áru heroin volt. A hajó tulajdonosa pedig nem más, mint az EurAsia Enterprises Részvénytársaság.

– Fogadni mernék, hogy a kínaiak a Triádok tagjai voltak – tette hozzá Bond.

– Stimmel, 007 – bólintott M. – A kirobbant tűzpárbajban mindegyiket megölték, de a nyomozás később kiderítette róluk, hogy valamennyien a Sárkány Szárnya Társasághoz tartoztak, amely a Triádok Szán Ji On-ágának egyik szervezete.

Bond komor arcot vágott.

– A Triádok közül a Szán Ji On-ág a legnagyobb. A Triádok már évszázadok óta léteznek Kínában. Ez a legkiismerhetetlenebb, legösszetettebb és legveszélyesebb bűnszövetkezet, amely a Földön valaha is létezett. A kínai Triádok minden tekintetben felülmúlják még a szicíliai maffiát is, amely hozzájuk képest csak amatőr kezdők gyülekezete. Általában Hongkongban és annak környékén tevékenykednek, de kapcsolataik és érdekeltségeik kiterjednek valamennyi kínai közösségre szerte a világon. A Triádok félelmetesebbek a Tongoknál is. Az elmúlt ötven év alatt ellenőrzésük alá vonták a világ kábítószer-kereskedelmének legnagyobb részét. De emellett egyáltalán nem válogatósak. Foglalkoznak fegyverkereskedelemmel, prostitúcióval, szerencsejátékokkal, embercsempészettel, illegális bevándorlókkal. Egyszóval mindennel, ami a szervezett bűnözéssel összefügg, és extra profitot ígér. A Triádok tagjainak hűségesküje olyannyira komoly, hogy aki soraiba lép, és esetleg elfogják, inkább meghal, mintsem árulóvá váljék.

– Gondolja, hogy az EurAsia Enterprisesnak köze van a Triádokhoz? – kérdezte Bond.

– Ez az, amit meg kell tudnia. Rengeteg brit állampolgár meghalt azon az éjszakán, amikor az Emerald Palace felrobbant. Először magam is azt gondoltam, puszta véletlen csupán, hogy a hongkongi esemény ezzel az egyébként tisztességes vállalattal van összefüggésben. De amikor értesültünk a portsmouthi rajtaütés eredményéről, vagyis hogy a cég hajója heroint csempészett a Triád-tagok közreműködésével, igencsak elgondolkodtam. Végül a felsőbb vezetéssel

egyeztetve elérkezettnek láttuk az időt a cselekvésre. A feladata nem más, 007, mint hogy meg kell próbálnia kideríteni, ki vagy kik állnak a közelmúltban riasztó méreteket oltó' terrorista cselekmények mögött. S ha már tudja a választ erre a kérdésre, meg is kell állítania őket.

Egyéb sem hiányzik, mint hogy Nagy-Britannia fegyveres konfliktusba keveredjen Kínával.

Ne adj' isten, tán épp azon az éjszakán, amikor Hongkongot visszaadjuk nekik. Sajnos meg kell, hogy mondjam, elég jó úton haladunk efelé. Még ma délután Hongkongba indul! A gépe 14.30-kor startol, és holnap reggelre érkezik meg. Ott nyolc órával előbbre vannak, mint tudja.

Az emberünk a reptéren várja majd, a H kapunál. A férfi neve Vu, és már jó néhány éve tőlünk kapja a fizetését.

– Hallottam róla, asszonyom – mondta Bond –, noha személyesen még sosem volt alkalmam találkozni vele.

– Ó lesz az ottani segítője, és mi is rajta keresztül tartjuk majd a kapcsolatot magával.

Mennyire beszéli a kínait?

– Egész tűrhetően, de a kantoni nyelvjárásban otthonosabb vagyok, mint a mandarinban.

– Reméljük, az utóbbira nem lesz szüksége. Viszont, ami Hongkongot illeti, valószínűleg a jövőben több mandarin szót fogunk hallani abban a térségben.

– Hogyan jutok Guy Thackeray közelébe?

– Fogalmam sincs – felelt M őszintén. – Magának kell megtalálnia a módját, hogy hozzáférjen. Mérje föl, amennyire csak tudja, és döntse el, jogos-e a gyanúm, vagy éppen ellenkezőleg: alaptalan! Bízom a sikerében. Minderre tíz napja van, és a visszaszámlálás július elsejéig már megkezdődött.

– Zéró mínusz tíz – mondta Bond. – Rengeteg időm van, úgyhogy semmi okom az aggodalomra.

M szóra sem méltatta a férfi gunyoros kijelentését.

– Ez minden, 007 – zárta le a beszélgetést. – Mielőtt távozna, mindenképpen nézzen be a Q-csoporthoz! Azt hiszem, tartogatnak valamit a maga számára.

Bond már állt, mikor M kikapcsolta a monitort, és a szobában újból világos lett.

– Nagyon aggódom az ausztráliai dolog miatt, asszonyom – jelentette ki Bond rekedtes hangon.

– Mint mindnyájan, 007. A továbbiakban is megkapja majd az erről szóló jelentéseket, de amíg nem a mi ügyünk, nem sokat tehetünk. Magának most más feladata van, és szeretném, ha minden energiájával arra koncentrálna -jelentette ki M, majd ismét belemélyedt a Bond érkezése előtt tanulmányozott dossziéba. Ezzel jelezte, hogy a megbeszélést befejezettnek tekinti.

– Értem, asszonyom – indult kifelé Bond.

– James! – szólt utána a nő.

007 meglepődött, hogy M a keresztnevén szólította. Azelőtt sosem tett így.

– Igen, asszonyom?

– A Triádok meglehetősen rosszindulatúak tudnak lenni az emberrel. Ha kiderül magáról, mi célból szaglászik körülöttük, egy hentesbárddal aprítják majd miszlikbe. Vigyázzon magára!

Bond bólintott.

– Igenis, asszonyom. És köszönöm. – Azzal kisétált a SIS legbensőbb szentélyéből.

Hét perccel később az alagsorban beütötte saját személyi kódját a felirat nélküli szürke fémajtó melletti biztonsági zár billentyűzetén, mire az út szabaddá vált előtte. Amint belépett, orrát azonnal vegyszerszag csapta meg.

A Q-csoport leginkább egy középiskolai szakkörre emlékeztette Bondot, ahol a diákok a pedagógusok elleni csínyek eszköztárának bővítésén és fejlesztésén fáradoznak nap mint nap.

Egy korábbi látogatásának alkalmával meg is jegyezte, hogy szerinte az itt dolgozók többségének vagy nem volt gyerekszobája, vagy csak egyszerűen még mindig nem sikerült felnőtté válniuk. Ám mindez róla is elmondható volt.

Az egyik sarokban üvegfal mögött éppen egy BMW-t fényeztek. A terem egy távolabbi pontján kartonpapírból kivágott emberalakok sorakoztak, a létfontosságú szervek helyét élénk színű festékkel külön kiemelték. Két technikus mintegy nyolcméternyire állt tőlük, és lövedékeket lőtt ki rájuk egy speciálisan átalakított fényképezőgépből. A találmány egyszerre volt határtalanul szellemes, ugyanakkor bizarr is.

– Szívesen csinálnék egy képet önről, 007 – hallatszott. Bond megfordult. Magas, ősz hajú férfi állt mögötte. Ő is

egy átalakított fényképezőgépet tartott a kezében.

– Nem is tudtam, őrnagy, hogy már ön is a paparazzók közé tartozik – felelt Bond.

Boothroyd őrnagy, a titkosszolgálat aranykezű ezermestere, a Q-csoport vezetője elmosolyodott.

– Jól mutat majd a családi fotóalbumban. Na rajta, mondja szépen, csíz!

– Sosem volt jó fényképarcom – nevetett Bond. – Különben is szégyenlős vagyok. Boothroyd letette a gépet.

– Azt hiszem, jó szolgálatot fog tenni magának ez a kis masina.

Bond ismét elmosolyodott.

– De félre a tréfával, kövessen, 007! – indult a terem vége felé az őrnagy. – Milyen méretű

cipőt hord?

Bond engedelmesen követte az ezermestert. Néhány méterrel odébb megálltak két cipőkkel teli polc és egy pad előtt. Egy férfi várta már őket, aki úgy festett, akár egy eladó. Boothroyd a padra mutatott.

– Üljön le, 007!

Bond értetlenül csóválta a fejét, de azért leült.

– Vajon miért érzem úgy magam, mintha a Harrod's-ban lennék? Egyébként kilenc és feles cipőket hordok.

Boothroyd az „eladó"-hoz fordult.

– Kilenc és feles – mondta neki, majd ismételten Bondra nézett. – Melyiket szereti jobban: a feketét vagy a barnát?

– A feketét. De ugye ez csak valami vicc?

Az „eladó" levett a polcról egy pár fekete bőrcipőt, és Bond elé tette.

– Vegye fel! – utasította az ezermester.

Bond kezdte magát nevetségesnek érezni, de nem ellenkezett. Kibújt saját cipőiből, és felvette a vadonatúj lábbeliket.

– Most nyilván azt szeretné, hogy járkáljak egy kicsit, és próbáljam ki, szorít-e valahol –

sandított kérdőn az idős tisztre.

– Gondolom, mielőtt új cipővel egészíti ki a ruhatárát, maga is meggyőződik róla, elég kényelmes-e, 007 – felelt Boothroyd lakonikusan. – Nincs annál rosszabb érzés, mint mikor az ember lábát szorítja a cipője.

Bond felállt, és tett néhány lépést előre, majd vissza.

– Rendben van. De mi bennük a pláne? Ujabban nemcsak pisztolyt, hanem cipőt is kapunk ellátmányba? Vagy a SIS kényes lett a divatra?

– Nézze meg a bal cipő nyelvét! Egy kis kallantyút talál a belső felén. Mozdítsa el!

Bond úgy tett.

– Kész is – folytatta az ezermester. – Most nyissa ki a cipő sarkát!

007 elfordította a sarkat, amely belül olyan volt, akár egy kicsinyített szerelőláda. Ügyesen elrendezett holmikat illesztett bele a tervező.

– A kindertojás is valami ilyesmi – dörmögte Bond csak úgy, magában.

– Mint láthatja, kívülről ez egy teljesen hagyományos férficipőnek néz ki, ám valójában az úgynevezett F modellek egyik darabja, melyeket a nulla nullás ügynökök részére fejlesztettek ki, hogy segítséget nyújtsanak küldetésük végrehajtása közben.

– Remélem, jobbak, mint az előző szériák. Azokat sosem tudtam kinyitni.

Boothroyd oda sem figyelt Bond ékelődő megjegyzéseire.

– Mint az előzőekben, ebben is jó néhány hasznos segédeszközt talál. A bal cipő talpában nemcsak drótvágó és reszelő van, hanem egy új, műanyag nyelű tőr is. Vigyázzon vele, nagyon éles!

Bond kivett egy apró, kerek tárgyat, melynek mindkét oldalán üveglencsék voltak.

– Az egy mikrofilmolvasó – mondta az őrnagy. – A tetején lévő gombbal lehet bekapcsolni a világítást. Nézzen keresztül rajta, mint egy gyerek a kaleidoszkópján! Az egyik oldalon talál egy kis elkerített részt. Az szolgál a mikrofilm tárolására. Mint bizonyára tudja, kitűnő

mikrofilmtérképtárral rendelkezünk, amely részletesen ábrázolja a világ országainak minden egyes négyzetmérföldjét. Mielőtt külföldre megy, egyszerűen fogja az adott területről készült tekercset, és beteszi a tárolóba. Ezzel az egyszerű szerkezettel soha nem fog eltévedni, 007.

– Mindig ilyenre vágytam -jegyezte meg Bond.

– Sejtettem. Most pedig figyeljen, mert ezek a cipők bizonyos helyzetekben akár az életét is megmenthetik!

– Őrnagy, nem akar szakmát váltani? A cipőgyártó cégek valósággal versengenének a kegyeiért.

Boothroyd újfent elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– A cipőfűzők, ha meggyújtja őket, elég hőt termelnek ahhoz, hogy megolvasszanak egy csaknem másfél centi átmérőjű vasrudat. Tartalékot is talál a cipősarokban.

– Mint a pótkerék az autókban. A cipőfűzők különben is mindig a legrosszabbkor szakadnak el.

– Akad még ott tűzkő és acéldarabok is. Most pedig nézze meg a másik cipő sarkát!

Bond kíváncsian vette kezébe a pár másik felét. Annak a sarka is tele volt hasznosnak tűnő

eszközökkel.

– Ez inkább már egy miniatűr elsősegélydoboz. Talál ott néhány létfontosságú gyógyszert, fertőtlenítőt és némi kötszert a cipőtalp aljába hajtogatva. De akad ott még napolaj és vazelin is egy kis tubusban.

– Ez fantasztikus – csettintett elégedetten Bond. – De mondja, őrnagy, a villanyborotvát és a fogkefét hol találom?

– Miért van az, hogy sosem becsüli meg a dolgokat, amiket csinálok magának, 007? – fakadt ki hirtelen elkeseredésében az ezermester. – Látástól vakulásig dolgozom, nemegyszer hétvégeken is túlórázom, és mit kapok cserébe mindezért? Gondolja, hogy a fizetésem olyan magas? Megerőltető lenne, ha csak legalább egyszer kipréselne magából egy „köszönöm"-öt?

Bond felállt, és megveregette Boothroyd vállát.

– Köszönöm szépen, őrnagy, de lassan kezd úgy beszélni, mint ahogy megboldogult Charmian nénikém beszélt velem még tinédzser koromban.

– Hmm... El tudom őt képzelni. Valószínűleg vele is ugyanilyen komiszul bánt.

– Soha – tiltakozott Bond. – Ugyanis teljesen süket volt szegény.

Boothroyd indulni készült.

– Van még valami kérdése a cipővel kapcsolatban, 007?

– Csupán egyetlenegy – felelt Bond habozás nélkül.

– És mi volna az?

– Tudna esetleg valamilyen zoknit is adni, ami illik hozzá?

5

A Korona Gyöngye

Zéró mínusz kilenc: 1997. június 22., 10 óra 30 perc, Hongkong

Egy pilóta egyszer így jellemezte a Hongkongba vezető repülőutat: többórás unalom, amit néhány percnyi valódi halálfélelem követ.

Kai Tak, Hongkong nemzetközi repülőtere mindössze egyetlen kifutópályával rendelkezik, ahol átlagosan háromszázhatvan le- és felszállás történik naponta. Vagyis a landoló, illetve startoló gépek hozzávetőleg kétpercenként követik egymást.

A pilóták a világ valamennyi reptere közül a Kai Takon történő landolást tekintik a legnagyobb kihívásnak. Az utasok pedig a legidegölőbbnek.

Annak ellenére, hogy á repülés legutolsó szakasza is simán zajlott, Bond mégis izgatottan nézett ki a British Airways 747-esének ablakán, miközben a gép közeledett a mesés városhoz.

Odalent a felhőkarcolók övezte kikötőben hajók horgonyoztak a legkisebb méretűektől a legnagyobbakig.

Bondnak úgy tűnt, mintha egyenesen belerepülnének az épületek sűrűjébe, de a gép ekkor meredek fordulatot téve hirtelen ereszkedni kezdett. Néhány másodperc múlva a Boeing enyhén zökkenve talajt ért a Kowloon-félsziget szűk kifutóján.

Ha Indiát a „Korona Gyémántjá"-nak nevezték, akkor Hongkongra a „Korona Gyöngye" név illik leginkább.

A város pompázatos gazdagsága kétségtelenül a modern világ egyik legnagyobb csodája.

Hongkong valaha egy sivár

kis sziget volt, gyér lakossággal, most viszont a világ tizenöt legnagyobb kereskedelmi központja közé tartozik, valamint Ázsia turisták által leginkább látogatott térségének számít.

Hongkong a britek irányításának és a kínaiak több ezer éves kereskedelmi szokásainak köszönhetően vált a Kelet és a Nyugat sokféle kultúrájának olvasztótégelyévé. Ennek köszönhetően ma már egész Ázsia első számú kereskedelmi, pénzügyi, kommunikációs és szállítási központja.

Kilenc nap múlva azonban már nem lesz többé a „Korona Gyöngye".

Az emberek évekig csak találgathattak, mi fog történni, amikor a város hovatartozását jelző

brit lobogót a kínai váltja fel. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy Hongkong végre visszakerül ahhoz Kínához, ahová gazdaságilag és kulturálisan mindig is tartozott. Hiszen NagyBritannia csak kölcsönbe kapta, igaz, erre az időre szüksége volt ahhoz, hogy a szigetet felvirágoztathassa.

Bond mindig csak azt hallotta, hogy az emberek találgatták, vajon mit fog tenni Kína Hongkonggal, pedig szerinte éppen a kérdés fordítottja volt igazán izgalmas. Történetesen az, hogy Hongkong mit fog tenni Kínával?

A repülőtér hangos és zsúfolt volt. A látszólag kaotikus állapotot mégis uralta valamilyen rend.

Bond hagyta magát sodorni a tömeg által. Az utazás előtt megfelelő mennyiségű hongkongi pénzzel látták el, így nem kellett az átváltásra várók sorának végére állnia. A repülőtéri határátlépés is simán és gyorsan ment. Papírjai szerint a Daily Gleaner munkatársa volt, aki a Kínához való visszatérésről tudósít majd.

A H kapun kilépve lassan kerülgetni kezdte az utasokra váró rokonok, ismerősök csoportjait, és szinte rögtön észrevette a sárga baseballsapkás barátságosan mosolygó kínai férfit.

– Ingyenes út a hotelba – lépett elé a férfi.

– Van aprópénzem – felelt Bond.

– Semmi probléma – mondta a férfi. Sok kínaihoz hasonlóan ő is enyhén raccsolt. – Áron alul elvinni, uh huh.

A kínai kitűnő szókinccsel rendelkezett, noha némileg törte az angolt.

– Az remek lenne – mosolygott Bond is.

Ezek a kódolt beszélgetések, jelmondatok olykor nevetségesek voltak kissé, ugyanakkor elkerülhetetlenek. A kínai ezután kezet nyújtott 007-nek.

– T. Y. Vu, szolgálatára. Milyen volt repülőút?

– Kissé hosszú – válaszolt Bond, miközben kezet ráztak. – Bond vagyok, de szólítson csak Jamesnek!

– Maga pedig hívni csak T. Y.-nak! Nincs kedve harapni valamit, uh huh? – Érthetetlen, mégis mosolyt fakasztó szokás volt részéről, hogy néhány mondata végére odaillesztette azt, hogy

„uh huh". Bondot olyan indián törzsfőnökre emlékeztette, aki „uff'-fal nyomatékosítja mondanivalóját.

– Farkaséhes vagyok – válaszolta Bond.

– A hotelnek kiváló étterme lenni. Én elvinni, oké?

Vu máris Bond kerekeken guruló húzható bőröndjéért nyúlt. 007 nem tiltakozott az első

osztályú kiszolgálás ellen, így csak az aktatáskáját kellett vinnie, melyben álhivatásának papírjai voltak, és egy speciálisan kialakított üregben a Walther. PPK. A táska e részének különleges bevonata révén a poggyászt ellenőrző röntgensugár nem mutatta ki a fegyvert.

Néhány perc elteltével mindketten az utcai forgatagban találták magukat. A járda mellett egy élénkvörös Toyota Crown taxi állt, ezüstszínű tetővel.

– Gyorsan, szállni be! – sürgette Vu Bondot, kinyitva neki a hátsó ajtót.

Egy közlekedési rendőr a sípjába fújt, és kínaiul hangosan magyarázva feléjük indult. Addigra Bondék már a kocsiban ültek. A sofőr, egy nagyon fiatal fiú, visszakiáltott valamit a rendőrnek, és a gázra lépett.

– Ezen a helyen még taxisok sem állhatni meg – magyarázta Vu.

Bondnak feltűnt, hogy a taxióra nem indult el.

– Ez egy cégautó? – kérdezte rögtön.

– Igen, James – felelt Vu. 007 úgy vette észre, újdonsült barátja képtelen nem mosolyogni.

Minden pillanatban szélesen vigyorgott. – Ismerni meg fiamat, Vu Csent! De hívni csak Csen Csennek, uh huh!

A fiú futó pillantást vetett a visszapillantó tükrön keresztül Bondra.

007 főbólintással üdvözölte.

– Helyezze magát kényelembe! – biztatta Csen Csen lelkesen. Az ő kiejtése sokkal tisztább volt. – Teszünk egy körutat a városban.

A taxi bevágott egy Rolls-Royce elé, helyet követelve magának a zsúfolt forgalom közepén.

Annak ellenére, hogy az autóoszlopok csak lassan haladtak előre, Csen Csen elég jó tempót diktált. Kikerült néhány teherautót, és nagyobb sebességre kapcsolt.

Bondnak jó néhány esetben vissza kellett tartania a lélegzetét, mert fogalma sem volt, ilyen vezetési stílus mellett mi történik majd a következő pillanatban. Azonban hamarosan tapasztalta, hogy a srác biztos kézzel uralja a volánt.

– Csen Csen lenni még túl fiatal, hogy vezetni – vigyorgott T. Y. –, de mindent megtenni, hogy lenni hamar engedély.

Bond túl volt már a kezdeti izgalmakon. .- Nagyon jól vezet – dicsérte a fiút. – Hány éves vagy, Csen Csen?

– Tizenöt – vigyorgott a fiú is, akár az apja. – De a jövő hónapban már tizenhat leszek.

A taxi végre kiért a dugóból. Néhány kanyar után befutott a kikötőt keresztező alagútba, amely egy nagy forgalmú, kétsávos, két kilométer hosszú átjáró volt.

– Hotel lenni hongkongi oldalon. Reptér lenni kowlooni oldalon – magyarázta T. Y., Bond pedig úgy bólogatott, mintha újat tanult volna. – Nagyon szép lenni. Drága, de tetején lenni jó étterem. Diszkrét, mi tudni nyugodtan beszélni, uh huh!

A kocsi hamar áthaladt az alagúton, és végre kiért a hongkongi napsütésbe.

A járdákon emberek tolongtak, a kereszteződéseknél türelmesen várták, hogy átkelhessenek az úttest túlsó felére, és folytathassák a lökdösődést meg egymás kerülgetését.

Bond még a gépen tanulmányozta a legújabb statisztikai adatokat, melyek szerint a nem túl nagy területen majdnem hatmillió ember él együtt. Nagyrészt kínaiak lakják, de kisebb százalékban élnek más nemzetiségűek is különböző kolóniákban: filippínók, amerikaiak,

kanadaiak, britek, thaiföldiek, japánok, indiaiak – a kimutatás csak a leggyakrabban előforduló etnikumokat említette.

Bond sehol a világon nem ismert ehhez fogható kulturális kavalkádot.

– Ha nem tetszeni hotel, jönni konspirációs lakásba! ajánlotta fel T. Y. – Lenni északi területen, közel Hollywood Roadhoz.

A taxi keresztülvágta magát a Connaught Roadon, majd megállt egy fehér épülettömb előtt.

A Mandarin Hotel kellemetlen benyomást keltő külsejét kiválóan ellensúlyozta a lelkes személyzet odaadó munkája. Míg a legtöbb angol üzletember jobban kedvelte a stílusában inkább Európához közel álló Peninsula Hotelt, addig Bond, valahányszor Hongkongban járt, mindig a Mandarint választotta lakhelyéül.

A július elsejei dátum közeledtével meglehetősen nehéz volt szállást találni, mert a jeles alkalom miatt közel annyian érkeztek a városba, mint máskor az egész főszezonban.

Szerencsére a SIS előrelátó volt, már hetekkel korábban lefoglalt egy szobát, hiszen a ceremónián mindenképpen képviseltetni akarta magát.

– Foglalni el szállás, majd délben újra találkozni Chinnery bárban! – mondta Vu.

– Rendben – felelte Bond, majd csomagjaival együtt kiszállt a kocsiból. – Köszönöm, Csen Csen!

– Nem tesz semmit – bólintott a fiú vigyorogva.

A szálloda hallja diszkréten elegáns volt, és meglepően • szolid. Bond bejelentkezett a recepción, majd a vidám boy kíséretében felliftezett a huszonegyedik emeletre. Az úgynevezett lótuszlakosztályt kapta, amely két szobából és a kikötőre néző teraszból állt. A terasz korlátjánál még egy távcső is volt, hogy az itt tartózkodó vendégek jobban megszemlélhessenek egy-egy arra érdemes részt a városból. Látnivaló pedig akadt bőven.

A nappali berendezéséhez a szokásos felszerelés tartozott: íróasztal, bárszekrény, televízió, hifitorony.

A hálószoba közepén óriási franciaágy állt. A pazar fürdőszoba is innen nyílt.

Bond, amint egyedül maradt, azonnal a bárszekrényhez lépett, és kiemelt egy üveg jófajta vodkát. Poharába két jégkockát tett, majd kellő mennyiségű italt öntött rájuk. Még korán volt ugyan, de a repülőút sokáig tartott, hát úgy gondolta, megérdemel egy kis frissítőt.

Megállt a teraszon, és a kikötő vizén sikló szampanokat és dzsunkákat nézte. Errefelé rengeteg ember élt hajókon, és szinte sosem léptek ki a szárazföldre.

Bármennyire elnyugatiasodott is, Hongkong azért még mindig egy külön világ volt.

Hagyományait még százötven év alatt sem lehet teljesen megváltoztatni.

Bond levette öltönyét, és miután ingétől is megszabadult, tengerészkék pólóba és könnyű

pamutnadrágba bújt. Magára kapott még egy szürke dzsekit, így nehézség nélkül elrejthette a Walther PPK-t a hóna alatti pisztolytáskába.

Délben lesétált a Chinnerybe, amely barna és vörös kárpittal bevont elegáns karosszékeivel leginkább egy angol klubra hasonlított. Emlékezett is rá, hogy a bár többnyire férfi vendégekkel szokott tele lenni. Csak néhány éve kezdtek el nőket is beengedni.

A falakat egy múlt századi művész, George Chinnery rajzai és festményei díszítették. Az ezernyolcszázas évek közepén készült művek az akkori Makaót, Kantont és Hongkongot ábrázolták.

Az üzletemberek cigarettáiból, pipáiból és szivarjaiból felszálló füst már kezdte homályba borítani a termet. A bárpult mögötti polc szokás szerint roskadásig tele volt a legjobb skót whiskykkel.

Vu már a bárban volt, Bond letelepedett mellé.

– Üdvözölni Hongkongban, Ling Ling Csat! – köszöntötte Vu.

Bond tudta, hogy a Ling Ling Csat kantoni nyelvjárásban 007-et jelent.

– Először inni valamit – folytatta Vu –, azután felmenni ebédelni, uh huh!

Bond vodkamartinit rendelt, és a pincérnek kétszer kellett elmagyaráznia, hogy nem keverve, hanem összerázva kéri.

Vu vállat vont, és ugyanazt kérte.

– Általában mi inni konyakot itt – fűzte hozzá.

- Hm... Az igazából a lefekvés előtti italom – dörmögte Bond.

Miközben koktéljukat kortyolgatták, a két férfi lassan összeismerkedett.

Vu már huszonöt esztendeje szolgálta a korona érdekeit. Családja évtizedekkel korábban vándorolt be Dél-Kínából, és telepedett le a gyarmaton. Viszonylag rövid idő alatt tettek szert tekintélyes vagyonra, főleg antik holmikkal kereskedtek. Vunak és testvérének patinás kis üzlete volt az Upper Lascar Row-n, mely csak mint „Cat Street" volt közismert. Ez az üzlet valódi fedést, és ezáltal tökéletes főhadiszállást biztosított Hongkongban a titkosszolgálat számára.

A SIS, amit egykor MI6-nak hívtak, a hatvanas években kezdett új hálózatot szervezni a Távol-Keleten. A vietnami háború alatt egy brit ügynök tévedt be Vu üzletébe, így kezdődött minden. A férfi, aki maga is a nulla nullások elit csapatához tartozott, éppen egy közös küldetésben vett részt. Feladata szerint az amerikai GI-egységeknek segédkezett.

Vu életvidám természete és kalandvágya nagy hatással volt rá.

Hamarosan együtt utaztak Londonba, ahol néhány hónapos nyelvtanulás után sikerült szert tennie annyi angoltudásra, hogy azzal vígan elevickélt később, hiszen arra már bőségesen elegendő volt, hogy tömör jelentéseket küldjön a központnak.

Vu kettős élete, az, hogy egyszerre kellett helytállnia titkos ügynökként, ugyanakkor a régiségbolt tulajdonosaként is, a házassága rovására ment.

Felesége a nyolcvanas évek végén elhagyta, így egyedül kellett felnevelnie Csen Csent.

12.30-kor a két férfi liftbe szállt, és felment a huszonötödik emeletre. Beléptek a sziget egyik legkiválóbbjának tartott Mán Wah étterembe. Kedvesen mosolygó kínai nő fogadta őket. A hagyományoknak megfelelően csongszamot viselt, ami nem más, mint egy testhez simuló ruha csábító hasítékkal, mely szinte teljes egészében látni engedi viselőjének egyik lábát.

A nő eléjük libbent, és az asztalukhoz vezette őket.

Ellentétben Hongkong sok zajos és füstös éttermével, ez csendes, meghitt hely volt. A léptek zaját elnyelő puha, kék szőnyeg, a falakon és a mennyezeten lévő díszes faburkolat, valamint a diszkréten elhelyezett keleti képzőművészeti alkotások mind-mind hozzájárultak a luxuskörnyezethez.

Az asztalon fehér virágokat nyitó apró bonszaj díszelgett, a közvetlenül mellettük lévő

hatalmas panorámaablak pedig pontosan a kikötőre nézett.

Az étlapon leginkább kantoni specialitások szerepeltek. Kína-szerte egyébként is Kuangdong tartomány konyháját tekintették a legváltozatosabbnak és legérdekesebbnek. Dél-Kína e vidékén szubtrópusi időjárás uralkodott, így a legtöbb étel helyi gyümölcsök és zöldségfélék felhasználásával készült, de a választékhoz számos tengeri ínyencség is tartozott. A párolt vagy sült ételek ínycsiklandozóak és ízletesek voltak. Ráadásul egy igazán tapasztalt kínai szakács már a készülő étel sistergésének hangjából is képes megállapítani, mikor tálalható a fogás. A kantoni specialitások világszerte híresek arról, hogy elkészítésük során csak minimális mennyiségű olajat használnak, és a mellékelt szószok, valamint fűszerek száma minden képzeletet felülmúl. A tengeri állatok és a zöldségfélék mellett sok étel alapját disznó-

vagy csirkehús képezte.

– Mr. Bond! Isten hozta Hongkongban!

007 rögtön felismerte a hangot, hiszen tulajdonosát is régóta ismerte már.

Henry Ho, a Man Wah étterem igazgatója állt meg asztaluk mellett, aki amellett, hogy valódi úriember volt, a konyhaművészetek terén is meglehetős jártasságra tett szert a hosszú évek során. A szavakat különleges lágysággal ejtette ki, és szemei is mérhetetlen kedvességet sugároztak. Kékesfeketén csillogó hajában még nyoma sem volt ősz szálaknak; nem túl fiatal

kora ellenére kitűnően tartotta magát. Soha semmi pénzért sem hagyott volna ki egy jó kis beszélgetést valamelyik vendégének asztalánál, és mindig volt egy története azzal az étellel kapcsolatban, amit éppen felszolgálni készültek. Ez alól e nap sem lehetett kivétel.

– Hello, Henry! – nyújtott neki kezet Bond. – Jó, hogy újra látom.

– Én is nagyon örülök, hogy ismét Hongkongban van. Mr. Vu tegnap telefonált nekem, és mondta, hogy ma fontos vendég érkezik, de egy szóval sem említette, hogy maga lesz az.

Ettó'l függetlenül összeállítottam néhány remek ételkülönlegességet.

Az ebéd fekete gombával kezdődött, mely mellé gyömbért és sötétre pirított kenyérhéjat szolgáltak fel. Ez volt az eló'étel, amelynek étvágyat kellett csinálnia az utána következő

finomságokhoz.

Az első fogás csilis tengeri rák volt, szecsuáni módon elkészítve.

Bond szerette ezt a konyhát, mert sokkal fűszeresebb, mint a kantoni. A pletykák szerint ízlése ebben tökéletesen megegyezett Teng Hsziao-pingével.

Hó elmagyarázta, hogy a szecsuáni ételek azért csípősebbek, mert ott mindig nagyon nedves az időjárás, és az erős fűszerek ellenállóbbá teszik az embert, mivel vízhajtó hatásúak.

A tenyérnyi méretű rákokat fokhagymás-csilis szezámolajban főzték ki, amitől egyszerűen fenséges ízt kaptak.

Ezután langyos szilvabort ittak, amit az itteni köznyelv csak „sárga bor"-nak hívott. Bond szerint kísértetiesen hasonlított a rizspálink&hoz.

Második fogásként rántott naphalfilét szolgáltak fel, feketebab-szószban, gazdagon körítve friss zöldségekkel. Már maga a tálalás is mesébe illő volt: megfelelő formájúra vágott babból és répadarabokból sárkányhajót formáztak, amelynek a közepére helyezték el az ételt. A kreáció hasonlított a Hongkongban minden nyáron megrendezett sárkányhajó-fesztivál úszó alkalmatosságaira.

A fiié meglehetősen porhanyós és ízletes volt, annak köszönhetően, hogy a naphal ezen a vidéken édes és sós vízben is úszkálhat.

A főfogást az úgynevezett „Kolduscsirke" jelentette, mely a séf specialitása volt: agyagban sült csirke fekete gombával, roston sült disznóhússal, gyömbérrel és kínai fűszerekkel.

Ezt az ételt egy nappal korábban kell megrendelni, mert négy órával a felszolgálás előtt kezdik sütni. A kibelezett csirkét megtömik mindenféle földi jóval, majd megszórják lótuszlevéllel, agyagba csomagolják, és végül addig sütik, míg az agyag meg nem keményedik.

Amikor a csirkét kihozták, a személyzet valamennyi tagja – szakácsok és pincérek együtt –

körbeállva Bond és Vu asztalát vidáman tapsolni kezdett. Be sem fejezték, amíg egy apró fakalapács ütéseinek köszönhetően az ételről le nem került az agyagbevonat. Ekkor egy pincér kivette a nagy csontot a porhanyósra sült csirkéből, darabokra törte, összekeverte egy speciális szósszal, és apró tányérokon felszolgálta a vendégeknek.

Bond saját bevallása szerint még soha életében nem evett ilyen ízletes ételt.

Miután mindketten jóllaktak, Hó teát hozatott, és leült közéjük.

– Teafüvet legnagyobb választékban Fuktien tartományban termesztenek. Ez a tartomány Kína délkeleti részén fekszik. Van egy levél, amely nagyon különleges. Belőle készítik a Monkey-Pick teát. A legenda szerint – folytatta Hó – a tealeveleket majmok gyűjtötték össze, mert azok csak a magas sziklák tetején voltak megtalálhatók. Igen ám, de a majmok nagyon neveletlen állatok, éppen ezért az idomításuk sem volt könnyű dolog. Amikor a betanításuk során szófogadatlanok voltak, levágtak a farkukból egy darabkát, és ezt a büntetést egész addig folytatták, míg kezelhetővé nem váltak. A Monkey-Pick tea nehezen beszerezhető, aromában gazdag és ízletes, éppen ezért italkülönlegességnek számít. Minőségét a legjobb borokhoz szokták hasonlítani. Egy pazar ebéd után érdemes elfogyasztani belőle egy csészényit. Nem csupán az íze kellemes, de az emésztést is nagyban segíti.

A tea és a hozzá tartozó történet elmesélése után Hó magukra hagyta Bondot és Vut, hogy nyugodtan megbeszélhessék, amit szeretnének.

– Meséljen, T. Y., mi folyik itt? – vágott rögtön a közepébe 007. – Mit tud erről az egészről?

– Az ügyvéd, akit meggyilkoltak... Az a bomba lenni nem Kína műve, uh huh – mondta Vu.

– M is így gondolja. Maga szerint ki áll a robbantás mögött?

– Van egy tábornok Kuangcsouban, bizonyos Vong. Maximálisan militarista. Nem kimondottan szimpatizálni demokratikus eszmékkel, amit kifejezni erőszakosan is Hongkong átvétele után. Már évekkel ezelőtt megbízni őt, hogy július elseje után ő irányítani visszaszerzett területek fegyveres erőit. Szerintem a határ túloldalán már alig várni, hogy csapataival bevonulhatni ide, és átvenni végre ellenőrzést. Peking azért tartani rövid pórázon.

Én úgy gondolni, valaki vagy valakik megpróbálni őt bemocskolni. Éppen ezért én nem hinni, hogy ő lenni felelős.

– Miért mondja ezt? – kérdezte Bond.

– Mert ez így lenni nagy hülyeség! Gondolni csak bele! Miért csinálni ő ilyesmit hetekkel azelőtt, hogy Hongkong visszakerülni Kínához, és a hatalom úgyis az övé lenni? Mi előnye származni abból, ha sikerülni háborút csinálni Kína és Nagy-Britannia között? – Vu elhallgatott, és eltöprengett azon, amit mondott. Kisvártatva folytatta. – Bár ha én jobban átgondolni, ő lehetni ilyen hülye. Ő nem gondolkodni mindig racionálisan, uh huh!

– Az ő csapatai állnak a határ vonalán?

– Igen. Ha akarni, ő tud besétálni Új területekre akár holnap, ha Peking adni parancsot – vonta meg a vállait Vu. – Ő is tudni csinálni konfliktus Kína és Nagy-Britannia között. Ha akarni bevonulni, lenni neki szükség indokra. A helyzet lassan lenni olyan.

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha a július elsejei határidő előtt vezényli be a csapatokat, az egész világ elítéli majd. De nem csak őt, hanem Kínát is.

– Ez nem érdekelni Vongot. Ó lenni gonosz. Képzeli magáról, hogy nemzeti hős. Ő kemény és kegyetlen. És még valami: nyolcvanas évek végén sokat lenni Pekingben. Ő lenni nagy részben felelős Tienanmen téren tragédiáért. Élvezni, hogy adhatni parancsot lőni emberekre.

Ezután leváltam, és visszahelyezni Kuangcsouba. Ő származni onnan.

– Rendben van, ő az egyik gyanús emberünk. Ki van még a listán? Túl sokan nyilván nem lehetnek.

– Nekem mi lenni vélemény? Biztosan valaki helybeli. Lehet Triad. Azonban ez nem vallani rájuk. Hongkongban

nem sok bűnözőnek lenni fegyver és bomba. Talán ez lenni meglepő, de Hongkong lenni eléggé fegyvermentes.

– Mi van a kínai tisztekkel, akiket az angol egyenruhás férfi ölt meg?

– Nagy rejtély. Szerintem gyilkos nem lenni igazi brit tiszt. Lenni csaló, és egész lenni megrendezett dolog.

– Én is így gondolom.

– De vajon miért akarni bajt valaki? Csak személyes ok lenni ilyen erős. Bátornak kell lenni, hogy merni kikezdeni kínai kormánnyal.

– És az úszó étterem felrobbantása? – kérdezte Bond.

– Az sem Kína lenni – rázta meg a fejét Vu. – Nem is Vong, noha járni az a hír.

– Mit tud az EurAsia Enterprisesról?

– Nagyvállalat. Becsületes. A taipant kedvelni sokan, de ő nagyon titokzatos, uh huh!

– Thackeray.

– Igen. Én néhányszor már találkozni vele. Ő játszani néha Makaóban kaszinóban. Ez lenni nekem is néha bűnöm. Én egyszer-kétszer már játszani vele madzsongot. Ő nyerni mindig sok pénzt tőlem. EurAsia nem lenni olyan nagy vállalat, mint Jardine Matheson, de működni jól.

Benne lenni hajózásban, kereskedelemben. Dokkjaik lenni Kvaicsungnál.

– Tudja, mi történt Angliában pár éjszakával ezelőtt?

– Igen. Kapni értesítést. Heroin. Én meg is lepődni. Nekem nem lenni semmi információ, hogy EurAsia benne lenni rossz üzletben. Kapcsolatok rendőrségnél mondani nekem semmi különlegeset velük kapcsolatban.

– Mégis heroint találtak az egyik hajójukon.

– Szerintem Triad lenni benne. Ő kezük mindenben benne lenni. Az is lehet, EurAsiánál lenni valaki Triad tagja, Thackeray pedig nem tudni erről.

Bond rendelt magának egy konyakot.

– Ismeri a Sárkány Szárnya társaságot?

– Igen. Ők lenni egy része Szán Ji Ónnak. Nekik lenni nagy hatalmuk. Érdekeik fűződni éjszakai klubokhoz, prostitúcióhoz Hongkongban. És szerencsejátékokhoz. Rendőrség tudni úgy, ők benne lenni heroinkereskedelemben is, szórakoztatóiparban is. Fő célpontok mozik, uh huh!

– Ismer valakit a Triád-tagok közül?

– A főnökeiket csokunnak, azaz sárkányfejnek nevezik. Sárkány Szárnya csokunjának igazi neve Li Hszü-nan. Lenni nagy hatalommal üzletember. Neki lenni sok éjszakai klub, és dolgozni neki sok lány bárokban. Csokunról nem tudni senki, kicsoda valójában. Csak Triádon belül ismerni. – Vu arcán huncut mosoly suhant át. – De én tudni róla.

– Mindegyik Triad így működik? – kérdezte Bond.

– Igen. Ezt csak Triádok vezetó'i tudni. Titkos lenni ő helyük is.

– Milyen helyük?

– Triád-főhadiszállás, ahol ők tartani találkozókat.

– Ismeri ezt a helyet? Vu megrázta a fejét.

– Nem. Ez lenni nagyon titkos. De már dolgozni rajta. Probléma, ők gyakran változtatni helyet, így munka nehéz.

– Hogy tudom megtalálni ezt a Li Hszü-nant?

– Nagyon nehéz. Sokszor menni ő saját éjszakai klubba. Talán ma este mi megpróbálni, vagy holnap.

– Rendben van – bólintott Bond. – Meséljen nekem még Thackerayről!

– Ő lenni majdnem ötvenéves. Nincs feleség. Nem járni sűrűn nyilvános helyre. Ő a Peaken lakni. Ott lakni összes gazdag gweilo. Gweilo jelenteni „szellemi ember"-t. Ezt a kifejezést gyakran használni.

– Történt valami említésre méltó esemény az angliai drogszállítmány lebukása óta?

– Igen. Kapcsolat mondani rendőrségen, ők átkutatni EurAsia raktárt Kvaicsungnál, de nem találni semmit. Vállalatnál van mindenki meglepve, hogy ilyen történni ő hajójukon. EurAsia szóvivője elutasítani vádat, felelősséget terhelni bűnbandákra.

– Szeretnék én is körülnézni abban a raktárban.

– Jó.

– És szeretném Guy Thackerayt is megismerni. Van erre lehetőség?

– James játszani madzsongl

007-nek nem sok tapasztalata volt a hongkongiak körében közkedvelt játékot illetően.

– Attól tartok, nem túl jól – felelte. – Az egyik nyugati változatát játszottam néha.

Bond tudta, hogy a játék szabályai vidékről vidékre változóak.

– Semmi baj. Én adni gyors lecke. Hongkongi változat lenni egyszerűbb nyugatinál vagy japánnál, uh huh!

– Thackeray mikor játszik? – kérdezte Bond.

– Ma este. Neki lenni sok pénze. Nyerni még többet. Én nem tudni, ő hogyan csinálni, de mindig nyerni. Ha mi előbb odaérni, mint ő, több esély lenni, hogy tudni vele játszani. Menni most! Rendben?

– Rendben. Mennyi pénzre lesz szükségem?

– Thackeray pontonként száz hongkongi dollárral játszani – felelte Vu tágra nyílt szemekkel. –

Kettő pont minimális, tíz pont maximális tét. Legjobb leosztás érni 38 400 dollárt.

Bond nagyot nyelt az összeg hallatán.

Eszerint Thackeray kiváltképp nagy összegekkel szeretett játszani, vagyis szeretett sokat kockáztatni. Vagy ennyire biztos a dolgában? Ha Vu igazat beszél, és Thackeray tényleg mindig nyer, a SIS több ezer fontot is veszíthet ezen az estén. Ennek ellenére Bond tudta, ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy a közelébe férkőzzön. Az a pár óra, míg a játék tart, sokat számít. Ugyanis hitt abban, hogy egy szerencsejáték során, ahol nagy pénzek forognak kockán, egy férfi minden oldaláról megmutatkozik.

– Indulhatunk is – mondta Bond. Vu elkapta a pincér tekintetét.

– Mai dán – mondta, miközben félreismerhetetlen nemzetközi gesztust használva jelezte, hogy fizetni szeretne. – Ezt most én állni, James. Megismerhetni a maicsiang fogalmát.

– Tudom, mi a maicsiang – felelt Bond. – Úgyhogy a következő az enyém lesz. Szikdzso.

Vu elvigyorodott.

– Ezek szerint már többször járni Hongkongban.

– Igen, megfordultam már itt párszor. És Japánban is. Bond tisztában volt vele, hogy a maicsiang filozófiája

mennyire fontos a keleti emberek számára. Azt jelentette, ha valaki szívességet tett valakinek, azt annak illett is viszonoznia. Amikor Bond azt mondta, szikdzso, az azt jelentette, elfogadja a szívességet -jelen esetben azt, hogy Vu fizeti az ő számláját is. Ugyanakkor ezzel azt is kifejezte, hogy viszonozni is fogja a gesztust, vagyis – mint említette – a következő számlát majd teljes egészében ő állja.

A maicsiang természetesen nem csupán éttermi vagy egyéb meghívásokra vonatkozott. Az élet számos területén alkalmazták. Bond ezzel a tiszteletreméltó szokással Japánban találkozott először. Igaz, már nagyon rég, és ott másként nevezték, de a lényege ugyanaz volt.

Az a kölcsönös udvariasság és a másikra való odafigyelés, ami sok nyugati országban sajnos már kezdett kimenni a divatból, keleten az alapvető szokásokhoz tartozott. Legyen szó akár Hongkongról, akár Japánról.

Vu tehát fizetett, majd a két férfi maga mögött hagyta az étterem nyugodt légkörét.

Fel sem tűnt nekik az a különös albínó kínai férfi, aki a Mán Wah étteremmel szemközti Harlequin bárban ült, és újságot olvasott.

Amint Bondék liftbe szálltak, a férfi telefonálni ment.

6

A parti

16 óra

A Viking-66 Sports Cruiser kecsesen siklott az öböl vizén a Causeway Bay dokkjaitól kiindulva a Victoria kikötő irányába.

T. Y. Vu bátyjaként mutatta be J. J.-t, a kapitányt. Az idősebb Vu, ha nem a Cat Street-i régiségboltban dolgozott, szinte minden idejét a jachtján töltötte. A víz és a hajó régóta a szenvedélye volt.

Bátyja hajóját T. Y. is gyakran használta, ha a titkosszolgálat olyan jellegű munkával bízta meg, amelyhez szükséges volt a vízi jármű.

Akárcsak T. Y, J. J. is nagyon kedves ember benyomását keltette. Keveset beszélt ugyan, és mikor Bond üdvözölte, csak bólintott, de a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.

Bond később megállapította, hogy J. J. angoltudása nem olyan jó, mint az öccséé.

A hajót az Egyesült Királyságban eredetileg amerikai piacra gyártották, de J. J.-nek valahogy sikerült elintéznie, hogy egy példányt Hongkongba is szállítsanak.

Ahhoz semmi kétség nem fért, hogy a Vu család nagyon jómódú volt, így a testvérpár jókora vagyont örökölhetett.

A Viking-66-os törzsét tömör, de rugalmas üvegszálból készítették, és a benne elhelyezett 820-as MAN-motor, ha kellett, akár harminccsomós sebességgel is röpíthette. A V alakúra formázott hajótest könnyű elindulást és kellemes siklást biztosított.

T. Y. büszkén mesélte Bondnak, hogy J. J. potom áron jutott hozzá. Mindössze másfél millió hongkongi dollárt fizetett érte.

Az égbolt felhőtlen volt, a még magasan járó nap kitűnő látási viszonyokat biztosított.

A kikötőben nagy volt a forgalom. T. Y. csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a parti őrségtől nem kell tartaniuk, minden szükséges okmánnyal rendelkeznek, és egyébként is kicsi a valószínűsége, hogy megállítanák őket. Hongkongból Makaóba átjutni anélkül, hogy ellenőrzésbe futnának, egyébként sem volt túl nehéz. Mindössze odaát kellett egy nyugodt helyet ismerni, ahol kiköthetnek.

Mintegy húsz perccel később átsuhantak a Lantau-sziget északi és az Új területek déli csücske által közrefogott szoroson. Hamarosan kijutottak a Dél-kínai-tenger nyílt vizére, J. J.

felpörgette az addig visszafogottan duruzsoló motort, mire a jármű elérte a maximális sebességet.

– Mi lenni Makaóban háromnegyed óra múlva, uh huh! – vigyorgott T. Y.

A szél átfújt a fedélzeten, és Vu arcán látszott, hogy előre élvezi a készülő kalandot.

Bond csak most érezte, mennyire fáradt az időeltolódás miatt, de remélte, hogy egy jó erős kávé majd észhez téríti. A játékhoz mindenképpen felfrissülve akart leülni, hogy minél jobban összpontosítani tudjon. Erre nagy szükség lesz – gondolta. Legfőképpen azért, mert a madzsongot nem nagyon ismerte.

– Pontosan hová megyünk? – kérdezte.

– Lisszabon Szálló kaszinója – felelt Vu. – Nem tartozni kedvenc helyeim közé – tette még hozzá.

Bond ismerte a Lisszabon Szállót. Ez volt a legrégebbi turistaintézmény Makaóban, melynek története majdnem olyan színes volt, mint Hongkongé.

A XV század nagy földrajzi felfedezéseinek idején a portugál hajósok többek közt ide is eljutottak. A kolónia megalapítása jó néhány évszázaddal megelőzte a britekét. A fejlődés alapja a megélénkülő kereskedelem volt. A portugálok különösen nagy haszonra tettek szert a keleti fűszerek és a selyem Nyugat-Európába történő szállításából.

Makaó kikötőjét az 1500-as évek közepén építették, hogy a hajósok megpihenhessenek Malaccá és Japán között. A territórium XVII. századi felvirágzása azonban már réges-rég a múlté. A XX. század e tekintetben már a hanyatlás korszakának mondható. A két világháborúnak és az utolsót követő hidegháborúnak köszönhetően rengeteg kém megfordult itt, de melegágya lett a bűnözésnek és a csempészetnek is.

1987-ben a gyarmatellenes portugál kormány egyezményt írt alá Kínával, miszerint 1999.

december 20-án Makaó is hasonló sorsra jut, mint Hongkong, vagyis visszakerül a népköztársasághoz.

– Szükség lenni gyors madzsongemlékeztető? – kérdezte Vu Bondtól.

– Nagy segítség lenne.

Vu mutatta, hogy menjenek le a szélvédett kabinba.

Elhagyták a tölgyfával borított fedélzetet, és leültek a kabin aprócska asztalához.

Vu főzött egy jó erős kávét, amiért Bond igen hálás volt neki.

– Oké, mondani, mennyit tudni? – érdeklődött a kínai.

– A játék tulajdonképpen a kopogós romi, a dominó és a póker sajátos keveréke. Négyen játsszák egymás ellen. Inkább a szerencse, mint az ügyesség dominál benne. Az egész trükkje nem más, mint hogy védekezni kell, és megpróbálni kitalálni, mire van szüksége az ellenfélnek.

– Igen, ez mind lenni igaz, de játékban fontos ügyesség is. Játszani kell gyorsan és kreatívan, így kell fölépíteni a Játszmákat" a legtöbb pontért. Minden egyes pont érni rengeteg pénzt, uh huh!

– Nyolcvanezer hongkongi dollár van nálam. Ez persze a cég pénze. Beszéltem M-mel, de azt mondta, jobb volna, ha nem veszítenénk el.

Vu ezen jót nevetett.

– Ha Thackeray lenni olyan formában, mint rendesen, akkor M-et érni nagy veszteség.

– Miért? Thackeray annyira jó? – kérdezte 007. – A játék valójában a szerencsén múlik, nem?

– Én nem tudni, ő hogyan csinálni, de ő mindig nyerni. Egy játszma alatt több ezer dollárt.

Pedig madzsongban nagyon nehéz csalni, uh huh!

A Viking-66 megkerülte Makaó déli csücskét, majd a félsziget nyugati része felé fordult. Vu elmagyarázta, hogy ott

egyszerűbb csendesen, észrevétlenül kikötni, és majd taxival mennek a kaszinóba.

Néhány perccel később egy elöregedett, fából készült stég mellett vetettek horgonyt.

– Már régen is használni ezt – magyarázta, majd hozzátette: – Vigyázni rálépésnél, nem lenni túl biztonságos! És még lenni valami: pisztolyt nem vinni kaszinóba! Biztonsági szolgálat lenni éber, itt kell hagyni fegyvert!

Bondnak az előző látogatása jutott eszébe. Keserű szájízzel vált meg a Walther PPK-tól, és adta oda J. J.-nek.

– Remélem, nem lesz rá szükségem – mormogta az orra alatt.

J. J. kínaiul közölte T. Y.-jal, hogy a hajón marad, nyújtózik egyet a hálókabinban.

Bond és Vu óvatosan kiléptek a stégre. Csakugyan nem volt valami stabil építmény.

Rövid séta után elérték a várost, ahol hamar tudtak szabad taxit fogni maguknak.

A Lisszabon Szálló egy mustársárgára és fehérre festett, henger alakú betonépület volt.

A haliba érve furcsa gyűjtemény fogadta a belépőket: apró dinoszaurusz-csontváz, elefántcsontból és jade-kőből faragott óriási csónakok, valamint a nagy falat ábrázoló faliszőnyeg.

Miután túljutottak a szigorú ellenőrzésen, Bond követte Vut a zajos, nyüzsgő kaszinóba, ahol már ő maga is játszott néhányszor. Igaz, a legutóbbi alkalom óta is már évek teltek el.

Számára mindig szembetűnő volt, mennyire örömtelenek Makaó kaszinói. A szerencsejátékokat errefelé nagyon komolyan vették, így a résztvevők nem is tűnhettek túl boldognak.

Vu megállt egy pénznyelő automatánál.

– Először kell megetetni „éhes tigris"-t – mondta, és bedobott egy kétdolláros pénzérmét.

Miután meghúzta a kart, és a figurák vad pörgése abbamaradt, egy cseresznye, egy citrom meg egy narancs került egymás mellé.

– Jönni! Mi megkeresni madzsong! – vonta meg a vállát, és otthagyta a masinát.

A Lisszabon Szállón belül maga a kaszinó is több szintet foglalt el, így a vendégek különböző

emeleteken hódolhattak a baccara, a blackjack, a rulett és a játékgépekkel való versengés szenvedélyének.

Az első emelet kör alakú nagytermében már szinte vágni lehetett a füstöt. Az, hogy a madzsongot egy kaszinóban játszották, meglehetősen különös volt.

Thackeray ezt privát ügynek tekintette, éppen ezért különtermet bérelt, távolabb a nyüzsgő

tömegtől.

Bond és Vu a lépcsőn sétáltak fel a harmadik szintre. A baccarázók termét elhagyva félreeső

részre értek.

Vu ment elöl, 007 követte.

Áthaladtak egy boltíves átjárón, melyet középen vörös függöny osztott ketté. Mögötte hatalmas termetű biztonsági őr állt.

Vu odalépett hozzá, és Bondra mutatva mondott néhány szót neki.

A férfi bólintott.

– Lenni szerencsénk – fordult Vu Bondhoz. – Thackeray még nem lenni itt.

Beléptek a különterembe, ahol egy harmincas éveinek végén járó szőke angol üdvözölte őket.

– Mr. Vu! Azt hittem, mikor legutóbb itt járt, minden pénzét elveszítette. Csak azt ne mondja, hogy nem volt elég a leckéből! – mosolygott kajánul.

– Nem, nem, Mr. Sinclair! Meg kell tartani méltóság! Jöttem adni revans – válaszolt Vu tréfásan. – Én bemutatni barátom, Mr. Bond. Ő szintén akarni ma este játszani. Rendben?

Sinclair alaposan végigmérte 007-et, majd kezet nyújtott neki.

– Simon Sinclair.

– James Bond.

Sinclairnek meglehetősen erős kéz szorítása volt.

– Mi szél hozta Makaóba, Mr. Bond? – kérdezte udvariasan.

– Riporter vagyok egy jamaicai lapnál, a Daily Gleaner nél. Hongkong visszaadásáról tudósítok a jövő héten.

Sinclair összehúzta a szemöldökét.

– Maga is, és még vagy ezer újságíró. Hát jöjjenek csak be! – invitálta őket.

A különterem nem volt nagy. Egyetlen négyszögletű asztal állt középen, oldalainál egy-egy székkel.

Rajta lefelé fordított madzsongl&pocskák hevertek szétszórva.

Az italokkal teli bárpult mögött kínai mixer készített éppen valamilyen koktélt.

A szemben lévő oldalon keskeny folyosó nyílt, amely feltehetően a mosdókhoz vezetett.

– Ismeri Mr. Thackerayt, Mr. Bond? – kérdezte Sinclair.

– Nem, de már nagyon várom a találkozást. Mr. Vu szerint igen figyelemreméltó játékos.

Sinclair felnevetett.

– Minimum kétszer kopaszt meg hetente. Nem is tudom, miért játszom továbbra is ellene.

Talán valami mazochista vonás lehet.

– Ön mivel foglalkozik, Mr. Sinclair?

– Az EurAsia Enterprisesnak dolgozom. Nemrég léptettek elő az új igazgatótanács elnökévé.

Mintegy végszóra a vörös függöny kettévált, és Guy Thackeray lépett be két testes férfi társaságában. Ők minden valószínűség szerint a testőrei voltak. Thackeray megállt egy pillanatra, miközben körülnézett a teremben. Arcvonásai hatalmás belső feszültségről árulkodtak.

– Hello, Guy! – lépett elé Sinclair. – Emlékszel Mr. Vura?

– Jó estét, Mr. Thackeray! – nyújtott kezet Vu az újonnan érkezettnek. – Én ismét itt lenni, hogy megint veszíteni minden pénzemet, uh huh!

Thackeray kezet rázott a kínaival, és torz mosolyt préselt ki magából, mely leginkább egy grimaszra hasonlított.

– Megtiszteltetés nyerni öntől – hadarta. Vu Bond felé fordult.

– Ő lenni barátom Jamaicáról. Mr. Bond újságíró, és ő írni Hongkongról hónap végén.

Thackeray végigmérte Bondot, aki szintén a kezét nyújtotta.

– Üdvözlöm.

Volt egy pillanatnyi szünet a mozdulatban, mielőtt Thackeray megrázta volna 007 kezét. Talán ő sem volt teljesen biztos, meg akarja-e tenni, vagy sem. Fogása ennek ellenére kemény volt, és határozott.

– Isten hozta a Távol-Keleten, Mr. Bond. Remélem, ön jobb madzsongjátékos, mint barátja, Mr. Vu.

Bondot megcsapta a férfi alkoholtól bűzlő lehelete. Thackeray nagyon részeg volt.

– Attól tartok, én inkább a nyugati szabályokhoz szoktam hozzá – felelt 007 –, de ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek majd.

Thackeray pontosan úgy nézett ki, amilyennek Bond a fényképen is látta. Hidegsége ellenére jóképű volt. 007-nek feltűnt, hogy valószínűleg fáradt, és a lelkiállapota sem lehet túl nyugodt. Igaz, azok után, ami az EurAsia Enterprises igazgatótanácsával történt, ez nem is volt csoda.

– Milyen italt hozhatok önnek? – kérdezte fakó hangon.

– Vodkamartinit kérek. Felrázva, nem keverve.

Mióta a terembe lépett, Thackeray először mosolyodott el szívből. Persze ezt sem vitte túlzásba, pusztán egy apró ránc jelent meg a szája szegletében egy röpke pillanatra.

– Kedvelem az igényes embereket – mondta, miközben a bárpulthoz sétált.

A következő percekben a testőrök visszafordítottak néhány későn érkezett vendéget, akik szintén madzsongot szerettek volna játszani. Annak ellenére, hogy a terem privát területnek számított, senkit nem zavart, hogy kíváncsiskodó nézők is be-bejöttek. Amikor a férfiak már készen álltak a játékra, hat-hét kínai vendég is álldogált a terem sarkaiban, és halkan társalogtak egymással.

– Ne hagyja, hogy a talpnyalóim megzavarják a koncentrálásban, Mr. Bond! – mondta Thackeray. – Szeretnék fogadni a különféle leosztásokra a játék alatt.

– Minél többen vagyunk, annál izgalmasabb – vágta rá 007.

Thackeray odavitte Bondnak az italát, majd egy teli üveg vodkát helyezett maga mellé az asztalra.

Leült, töltött magának, és nagyot kortyolt a poharából.

– Kezdhetjük? – kérdezte végül. A többiek bólintottak.

– Ismeri a mi szabályainkat, Mr. Bond? – kérdezte Thackeray, majd válaszra sem várva folytatta: – Két pont a minimum, tíz a maximum. Egy pont száz hongkongi dollárt ér, és alapduplázással játszunk. A maximumleosztás 38 400 dollárt ér. Rendben?

– Természetesen – felelt Bond, miközben úgy érezte, épp az ördöggel kötött szerződést.

A játékosoknak fejenként 50 000 hongkongi dollárt kellett beváltaniuk, ennél kisebb összeggel nem lehetett leülni az asztalhoz.

A kaszinó egyik alkalmazottja, egy kínai férfi, aki olyasvalaki lehetett, mint a krupié, halomba rakott négy lapot lefelé fordítva az asztal közepén.

Thackeray átadta Bondnak a kockát.

– Magáé a megtiszteltetés, hogy elsőként dobhat mondta nyájasan.

007-nek hirtelen eszébe ötlött a játék kezdetének procedúrája. Dobott a kockával, és a kapott értéket az óra járásával ellenkező irányban rászámolta az asztal körül ülőkre.

A kezdés Vura esett, aki húzott egyet a lapok közül. Thackeray volt a következő, őt követte Sinclair, utoljára pedig Bond maradt.

Ezután mind a négyen keverni kezdték az asztalon lefelé fordított száznegyvennégy lapocskát.

Az egymáshoz ütődő kis kőlapok meglehetősen nagy zajt csaptak.

Miután ezzel végeztek, minden játékos hozzáfogott, hogy felépítse a „fal" ráeső oldalát, mely kettes sorokba rendezve harminchat lapból áll.

Bond elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbáljon társalgásba elegyedni Thackerayvel.

– Mr. Thackeray! – kezdte. – Mint tudja, újságíró vagyok, így rögtön megragadnám az alkalmat, hogy megkérdezzem, mi a véleménye Hongkong visszaadásáról. Úgy hallottam, ön egy igen eredményesen működő nagyvállalat tulajdonosa, tehát nyilván tudna erről mondani néhány szót. Emellett megbecsült tagja a kolóniának. Mit gondol, Kína hogyan fog bánni a volt gyarmattal?

– Szerencséje van, Mr. Bond – felelt Thackeray, miközben már saját falának második szintjét építette. – Holnapután délután négykor sajtótájékoztatót tartok a Central Plazában. Tisztelettel meghívom önt is, vegyen részt rajta.

Személyesen gondoskodom róla, hogy a neve felkerüljön a meghívottak listájára.

– Köszönöm, ott leszek – ígérte 007, de arra gondolt, semmit sem veszíthet, ha megpróbál még valamit kicsikarni a férfiból. Legalább valami érzelmi reakciót, ha másra nem futja.

– Borzasztó dolog, ami abban az étteremben történt folytatta fátyolos hangon. – A vállalatát hatalmas veszteség érhette.

Thackeray éppen végzett saját falának felépítésével. Üres tekintettel bámult Bondra, és csak fáziskéséssel válaszolt.

– Igen.

Ez volt minden, amit mondott.

Bond tovább akarta feszíteni a húrt. Hitt abban, hogy a szerencse hullámokban éri az embert.

Akárcsak a rossz, a jó is esőstől szokott jönni.

– Úgy hallottam, az ügyvédjével is mostanában történt valami.

– Mr. Bond – mordult fel Thackeray –, azért jött, hogy a személyes ügyeimben vájkáljon, vagy azért, hogy madzsongot játsszunk?

Nyugalma pillanatok alatt elszállt, de látszott rajta, igyekszik visszafogni magát. Bond ugyanakkor meggyőződhetett róla, hogy az alkoholisták között a kötekedős fajtához tartozik.

– Természetesen játszani jöttem – visszakozott. – Bocsásson meg!

Amikor a négy felépített fal már tökéletes négyszöget alkotott az asztalon, Thackeray megfogott három kockát, és az asztal közepére dobta őket. Összeadott értékük tíz volt.

Elkezdődött az igazi játék.

Mindannyian felvették a szükséges mennyiségű lapot, és megnézték, mire juthatnának velük.

Bondnak egyelőre nem kedvezett a szerencse. Volt két értéktelen lapja, hát nem ártott, ha mielőbb megszabadul tőlük.

Thackeray jobban állt.

A játékosok sorban húztak és dobtak, a percek múltak, de Bond lapjaiban nem sok változás történt. A madzsong ban az a legnehezebb, hogy az embernek el kell döntenie, mire játszik, és ki kell tartania elképzelése mellett.

Néhány forduló után Bond még mindig nem volt jobb helyzetben, mint korábban. Letett egy kör nyolcast, mire Thackeray felkiáltott:

– Terítek!

Felvette a lapot, majd mindenki lerakta, ami a kezében volt.

Thackeray összesen hat pontot nyert, ami 6400 amerikai dollárnyi bevétellel járt. Sinclair és Vu fejenként 1600 dollárt fizetett neki, Bond pedig 3200-at, mivel Thackeray az ő lapjával tudott nyerni.

Az osztás joga továbbszállt a következő játékosra.

Ezalatt Thackeray Vu felé fordult.

– Mr. Vu, mit is mondott? Ön mivel foglalkozik? Az istennek sem jut eszembe, pedig már vagy egy perce ezen töröm a fejemet.

– Egy régiségboltom van a Cat Streeten – mosolygott a kínai.

– És honnan ismerik egymást? – mutatott Thackeray Bondra.

– T. Y. és én Londonban ismerkedtünk meg, mielőtt én Jamaicára költöztem volna – közölte 007 csak úgy mellékesen.

Az új leosztás sokkal ígéretesebbnek tetszett Bond számára, mint az előző. Lehetősége nyílt arra, hogy megpróbáljon hét párt összegyűjteni, ami négy pontot érne a játszma végén.

Jó öt perccel később azonban szertefoszlottak e reményei, mert Sinclair terített, és három szerzett pontja azt jelentette, hogy a többiek 1600 dollárt pengettek le fejenként.

A következő kört Vu kezdte, 007 pedig rágyújtott egy cigarettára. Valaha napi hatvan-hetven szálat is elszívott, ami elképesztően sok volt. A Gömbvillám akció ideje alatt ezt sikerült napi húsz-huszonötre csökkentenie. Szokásának éveken át a Grosvenor Street-i Morland volt a haszonélvezője. Bond ott rendelte a balkáni és török dohányból kevert cigarettáit, melyeket –

minden egyes darabot – háromhárom aranycsík díszített. Mostanában átpártolt ugyan a

Burlington Arcade-ra H. Simmons-hoz, de a cigarettakészítő cég jelével együtt a három aranycsík még mindig látható volt a szálakon. Ezzel együtt tovább csökkentette fejadagját, és már csak ötöt-hatot szívott el naponta. Nemegyszer ugratta is Bili Tannert emiatt, aki élete során vagy tucatnyi alkalommal próbált meg leszokni káros szenvedélyéről, de mindannyiszor eredménytelenül.

A következő forduló már gyorsabban zajlott, mint az előzőek.

Egyszer, mikor Thackeray átnyúlt az asztal fölött, hogy húzzon egy lapot, Bondnak úgy tűnt, mintha látott volna valami különöset. Az egész nem tartott tovább fél pillanatnál: mintha a kezében felvillant volna egy pluszlapocska hátulja. Ebben azonban nem lehetett biztos, az egész túl hirtelen történt.

Elhatározta, hogy ezentúl kissé jobban odafigyel majd Thackeray kezére, még ha emiatt saját lapjait hanyagolnia kell is.

A játszmát végül ismét Thackeray nyerte három ponttal. Ez háromszor 1600 dollárt hozott neki. Az előző kör veszteségét leszámítva eddig közel tízezer dollárnyi nyereségre tett szert.

Az újabb játszma elején Sinclair osztott. Bondnak ezúttal kedvezett a szerencse. Már a leosztáskor csupa jó lapot kapott, amit öt kör után kamatoztatni is tudott. Igaz, csupán két pontot sikerült összekaparnia, de legalább nyert. Ez a két pont csekélyke 800 dollárra volt elég fejenként a többiektől.

A játék közben sokan megfordultak a teremben. Nézők jöttek-mentek, néhányan szép kis összegeket nyertek, miután fogadtak egyik vagy másik madzsongjátékosra.

Bond felfigyelt arra a két különös kínaira, akik szintén a kibicek közt álltak. Mindkettőnek halvány rózsaszín bőre, hófehér haja, valamint sötét napszemüvege volt, és nagyon hasonlítottak egymásra. Az albínók nyilvánvalóan testvérek – gondolta. Ez nagyon szokatlan a világnak ezen a részén, hiszen sok ázsiai család biztosan természetellenesnek tekintette volna az ilyen sarjakat, és mielőbb megszabadult volna tőlük.

Ebben a játszmában 007-nek ismét feltűnt az a furcsaság, amikor Thackeray átnyúl az asztal fölött. Gyanúját csak erősítette, hogy ezután nagyon hamar nyert.

Úgy döntött, hogy megbizonyosodik róla, tévedett-e, vagy sem. A következő körben egy lapot letett az asztalra, és gondosan megjegyezte a helyét.

Néhány perccel később különös módon eltűnt onnan.

Thackeray három ponttal zárt. Ezúttal Vu volt az, akitől a nyerő laphoz jutott, így ő 1800

dollárt fizetett, míg Sinclair és Bond 900-900 dollárral lettek szegényebbek.

A játékosok megegyeztek abban, hogy csak a négy részből álló játszmák között állnak fel az asztaltól, hogy kissé kinyújtózzanak, és újratöltsék poharukat.

Thackeray vodkájának már a kétharmada hiányzott.

Vu és Bond a bárpulthoz mentek, hogy italt rendeljenek. 007 ezt az időt használta fel arra, hogy alaposabban szétnézzen a teremben.

Az albínó testvérek eltűntek.

– Én megmondani, hogy ő nyerni rengeteget – súgta Vu. – Én hinni azt, hogy ma este én több pénzt veszíteni, mint máskor, uh huh!

– T. Y.! – fordult felé higgadtan Bond. Ő is halkan beszélt. – Két dolog is van, ami nagyon nem tetszik nekem a pasasban.

– Mi?

– Egyrészt jól beszívott, másrészt pedig erős a gyanúm, hogy csal a rohadék!

7

Jade-sárkány

A játék folytatódott.

Bond most már végképp elhatározta magában, hogy ellenőrzi, valóban csal-e Thackeray.

Felidézte magában, amit róla tudott. Valaha a szórakoztatóiparban működött, bűvészmutatványokkal lépett fel éjszakai mulatókban. Egészen biztos, hogy járatos a különböző trükkökben. Valószínűleg a mások által lerakott lapokat a tenyerébe rejti, miközben átnyúl az asztal fölött, hogy lapot húzzon valamelyik falból. A nagy kérdés csak az, miért van szüksége csalásra? Nagyon gazdag ember, tehát nem lehetnek anyagi gondjai. Vagy mégis?

Lehet, hogy igazgatótanácsának elvesztése ennyire rossz helyzetbe hozta volna a vállalatát? És vajon van valami köze mindennek Hongkong átadásához?

Az alkohol, a csalás és a harcias modor mind-mind arra vallott, hogy rendkívül vakmerő.

Bond ezúttal kitűnő lapokat kapott. Mindenképpen meg akarta verni Thackerayt. A saját játékában.

Azt nem tehette meg, hogy leleplezi, hiszen a bizalmába szeretett volna férkőzni, nem pedig az ellenségévé válni. Márpedig ha jelenetet rendez a kaszinóban, végleg elszáll az esélye annak, hogy bármit is megtudjon az EurAsia Enterprises tulajdonosáról, ami egész küldetésének sikerét is kockáztathatta.

Nem volt más választása, neki is módot kellett találnia egy kis mesterkedésre.

Ahogy a játék folytatódott, számba vette lehetőségeit. Ő nem rendelkezett olyan kézügyességgel, amilyennel Thackeray, tehát ez a variáció máris kiesett. Várnia kellett a következő szünetig, hátha Vutól kaphat valamilyen okos tanácsot.

Thackeray öt pontot nyert.

Bond közben hiába kereste a játszma elején letett lapot, sehol sem látta.

Thackeraynek sikerült valahogy ellopnia.

Mivel a nyerő lap ezúttal is szegény Vutól származott, így ő 3200 dollárt fizetett. A többiek 1600 dollárnyi zsetont számoltak le fejenként.

Vu egyre kevésbé volt mosolygós kedvében, sőt víg kedélye egyenes arányban csökkent a játékra szánt pénzének fogyatkozásával.

Már eddig is tekintélyes összeg cserélt gazdát, a feszültség kezdett a tetőfokára hágni a teremben.

A nézők elcsendesedtek.

Noha a madzsong általában zajos társasjátéknak számított, most mindenki halálosan komolyan vette.

A következő játszmát Sinclair nyerte egy saját maga húzta lappal, ami két pontot eredményezett. A többiektől 800-800 dollárt kapott.

A harmadik osztó Vu volt. Most újra Thackeray győzött szerény két ponttal Sinclair lapjának köszönhetően.

Sinclair 800 dollárt vesztett, Bond és Vu 400-400-at.

Ezután Sinclair osztott, és Vunak végre akadt némi szerencséje. Három ponttal sikerült úgy zárnia, hogy ő húzta az utolsó lapot. Mindenki 1600 dollárt fizetett neki, ami végre újból mosolyt csalt az arcára.

Utoljára Bond osztott, és elhatározta, mindenképpen megpróbálja úgy intézni, hogy a játszma mihamarabb véget érjen. Már alig várta, hogy megbeszélhesse az alkalmazandó taktikát Vuval.

Thackeray nyert három ponttal a saját húzásából. 4800 dollárt kapott.

Félidejéhez érkezett a játék.

Bond hatalmas összeget veszített eddig, hát szüksége volt egy újabb italra.

– Mibe keveredni mi, James? – csóválta fejét Vu cseppet sem boldogan. – Én nem számítani, hogy ennyit veszíteni.

– Van egy ötletem – felelt 007 tömören, majd belekarolt a kínaiba. – Jöjjön, szívjunk egy kis friss levegőt!

A két férfi kilépett a teraszra. Thackeray előzőleg kérte őket, hogy ne maradjanak sokáig. Ő fel sem állt az asztaltól, egyedül kortyolgatta vodkáját, és sikere ellenére nem tűnt valami vidámnak. Nemhogy mosoly nem ült ki az arcára, de még valami szomorúság is látszott a tekintetében.

– Nem értem – mondta Bond, mikor már csak ketten voltak. – Miért olyan komor? Épp az imént nyert egy kisebb vagyont, és közben olyan képet vág, mintha a saját koporsójára gyűjtene.

– Thackeray lenni zárkózott férfi – magyarázta a kínai.

– Se családja, se barátai nincsenek, úgy tudom. Talán a bomba ölt meg valakit az étteremben, aki közel állt hozzá? Mindenesetre meg kell vernünk! Biztos vagyok benne, hogy csal.

Bűvészmutatványokkal lépett fel fiatalkorában, egyértelmű, hogy ismeri a kéztrükköket. A ledobott lapok közül egyszerűen ellopja a neki megfelelőket. Éppen ezért szükségem lesz a segítségére, T. Y.!

– Rendben, James! Mit akarni, mit tenni én?

– Nagyon figyeljen! El kell dobnia néhány lapot, amelyekre nekem lesz szükségem! Jeleket fogok adni, amikből tudni fogja, hogy éppen mi kell. Ehhez viszont muszáj lesz szinte egyfolytában engem figyelnie!

– Rendben!

– A következőképpen jelzek majd, próbálja megjegyezni! Ha a bal oldalamon vakarom meg az arcomat, akkor az egyestől négyesig számozott lapokra van szükségem. Ha az orrom bal oldalát vakarom meg, egyes kell. Ha a szemem alatt az arccsontomat, kettes, ha a fülcimpámat, hármas, ha a nyakamat, négyes. Ötös akkor kell, ha az orrnyergemet vakarom meg középen. Ugyanez vonatkozik a jobb oldalamra is, kilencig. Az orrom jobb oldala hatos, az arccsont hetes, a fülcimpa nyolcas, a nyak kilences. Megjegyezte?

– Oké! Mi lenni színekkel?

– Rögtön a vakarózás után inni fogok. Egy kortyot, ha körre van szükségem, kettőt, ha bambuszra, és hármat, amennyiben karakterre.

Vu gyorsan elismételte az egészet, hogy biztos legyen abban, mindent sikerült megjegyeznie.

– A többi lapnál is jelzést fogok adni – folytatta 007. – Ha piros sárkány kell, a szememet fogom dörzsölni, mintha a fejem fájna. Kettőt köhintek, ha zöld sárkányt kérek, és sóhajtok, ha fehéret. Mindent megértett?

– Ez lenni fantasztikus, James! Mi nyerni, uh huh!

– Majd-meglátjuk! A húzástól is függ, és persze attól, lesznek-e magánál megfelelő lapok.

Sokat segíthet, ha mindig leteszi azt, amelyik nekem kell. így egy kicsit többet fog veszíteni, de megígérem, hogy visszakapja!

– Nem probléma, James!

– Azt hiszem, ideje visszamennünk! Ismét Thackeray osztott.

Bond jó lapokat kapott, de szüksége volt egy kis kiegészítésre. Nem sokkal a játék kezdete után hanyagul megvakartá bal arccsontját, majd ivott egy korty Martinit. Még egy lap kellett neki az egyik párjához, és legnagyobb szerencséjére Vunak volt. Az összjáték tehát elég jól indul gondolta 007.

Felvette a kínai által eldobott lapot. A másik párja mellé húzott még egyet, így csinálhatott egy újabb sort. Már csak egyetlen pár kellett, hogy befejezhesse a játszmát. Volt még egy fehér sárkánya és egy karakter nyolcasa.

Sóhajtott egy nagyot, de Vu nem dobott fehér sárkányt. Bond azért megpróbálta, hátha sikerül a másik lapból kihoznia valamit. Megvakarta jobb fülcimpáját, és ivott három kortyot.

Vu letett egy karakter nyolcast.

Bond végül három ponttal győzött. Vu 1600 dollárt fizetett, Sinclair és Thackeray fejenként 800-800-at.

A második játszmát Thackeray nyerte full-lal. 9600 dollárral lett gazdagabb.

A harmadik leosztás után Vu meglehetősen sápadtnak tűnt. Szerencsére újra kellett osztani, és ezúttal a kínai is jobb lapokat kapott. Olyannyira, hogy zárnia is sikerült. Igaz, csak két pontja jött össze, de így is mindenkitől 800 dollárt kasszírozott.

Utoljára Bond osztott. Olyan rossz lapjai voltak, hogy értelmét sem látta a jelrendszer használatának. Ezúttal is Thackeray nyert, s újabb 4800 dollárt tehetett zsebre.

– Működni fog a terv? – kérdezte Vu Bondtól suttogva a befejező játszma előtti szünetben.

– Muszáj – felelte 007 foghegyről. – Ez a leghülyébb játék, amit valaha is játszottam. Még a csalás is a szerencsén múlik, és olyan helyzetekben, ahol ez a legfontosabb, általában sosem bízom rá magam. Megpróbálok meglenni nélküle. De ebben az esetben nagy szükségünk lesz rá. T. Y., maga csak tartsa be, amit megbeszéltünk! Most szeretnék nagyot szakítani!

Osztás után Bondnak pongja volt piros, zöld és fehér sárkányokból.

A játék egyébként eseménytelenül zajlott, de Bond az első adandó alkalommal megdörzsölte a szemét. Vu tudomásul vette, és nyugtázta is egy gyors fejbólintással. Nem sokkal utána 007

nagyot ásított.

Thackeray kérdőn nézett rá.

– Mi a baj, Mr. Bond? Csak nem untatjuk önt?

– A világért sem! Csak még nem pihentem ki az utazást. Ma érkeztem; az időeltolódás meglehetősen megviselt.

Thackeray folytatta jól bevált módszerét, és a következő, asztal feletti átnyúláskor megint elcsent egy lapot. Közeledett a játszma vége.

Bond újabb jelzéseket adott Vunak, ő pedig egész jól imitálta a tanácstalan játékost.

A dolgok egészen addig jól alakultak, míg ki nem derült, hogy Thackeray is ugyanazt gyűjti, amit Bond. Ráadásul Sinclair letett egy fehér sárkányt, amire azonnal le is csapott.

Bond gyorsan kieszelt egy másik variációt, megint jelzett a kínainak, és a játszma végére sikerült négy pontot összehoznia. Ez 1600 dollárt jelentett számára Sinclairtó'l és Thackeraytől, Vutól pedig 3200-at, mivel a nyerő lapot ezúttal is ő adta le neki.

A második játszmában Vu osztott, és nagyon hamar nyert is. Igaz, csupán két ponttal zárt, de a nyeréshez Thackeray segítette, ezért tőle 800 dollárt kapott, míg a többiektől fejenként 400-at.

Ezután Sinclair osztott, és Bondnak most sem kedvezett a szerencse. Ha le akarta győzni Thackerayt, már csak három játszma állt rendelkezésére.

Sinclair Vu eldobott lapjával terített, ezért a kínai újabb 1600 dollárt bukott, míg a többiek 800-800-at.

Bond osztott. El sem akarta hinni, milyen lapjai vannak, mikor rájuk nézett. Tíz köre volt, amelyeket könnyen szettekbe lehetett rakni.

Thackeray letett egy kört, Bond pedig azonnal felvette. Rövid idővel később Sinclair szabadult meg egy olyan laptól, amire Bondnak szüksége volt.

– Csou – mondta 007.

Már mindenki tudta, hogy „csirkeleosztása" van. Thackeray szemei kíváncsiságtól égtek: vajon mi lehet Bond kezében?

A játszma folytatódott, a feszültség szinte szétfeszítette a termet.

Thackeray végül eldobott egy kört.

– Végeztem -jelentette be diadalittasan Bond. Thackeray homlokán összeszaladtak a ráncok, mikor

meglátta 007 lapjait.

Mindent egybevetve Bondnak hét pontja volt, ami az eddigi játszmák legnagyobb nyereségét jelentette.

Thackerayről lerítt az elégedetlenség, amikor átadta a 6400 dollárnak megfelelő zsetont. A többiek 3200 dollárt fizettek fejenként.

Bond maradt tehát az osztó, és az utolsó játszma is elkezdődött. Igaz, nem túl fényesen, mert meglehetősen vegyes lapok kerültek hozzá. Úgy döntött, kivár egy keveset, hogy eldönthesse, mit fog gyűjteni.

Egy húzás után már két zöld sárkány volt a kezében, és átfutott az agyán, hogy jó volna egy Jade-sárkány" néven ismert kombinációt összehozni. Az volna csak az igazi nyertes végkifejlet. Ehhez viszont mindenképpen szüksége volt egy-egy sorra zöld sárkányokból és bambuszból.

A rendelést leadta Vunak, aki mosolyogva dobott el egy zöld sárkányt.

Már 007 kezében volt egy kettes és egy hetes pár. Lassacskán a köröktől is megszabadult, és még egy pár bambusz nyolcast is húzott.

Vu letett egy bambusz kettest.

Thackeray, miközben húzott, ügyetlenül ledöntött néhány lapot a falból. Bond persze látta, hogy ez csupán elterelő hadművelet: egy korábban húzott lapjától szabadult így meg, amely már nem kellett neki. A falat gyorsan újjáépítette, és Bondon kívül senki nem vette észre az aprócska manővert.

Thackeray mindenesetre kezdett óvatlanná válni. Az alkohol már a fejébe szállhatott, furcsán fénylő szemei is erről tanúskodtak.

Vajon mitől ilyen elszánt? Miért akar mindenáron nyerni? Talán meglévő hatalma kényszeríti, hogy mindig mindenhol ő legyen az első, és őt ünnepeljék?

Bond nemegyszer találkozott már ilyennel. Egyik korábbi ellenfele, Hugó Drax is pusztán azért csalt a kártyában, hogy önmagának bizonyítsa, képes rá, hogy uralkodjék á véletlenek felett, és akár a kedvezőtlen helyzeteket is a saját elképzelései szerint alakítsa.

Sinclair és Vu is jó lapokat dobtak el, így Bond egymás után kétszer kiegészíthette párjait.

Mivel már négy sora volt, mindenki tudta, hogy csupán egy párra van szüksége a záráshoz.

Thackeray következett, és ez volt az első alkalom az est folyamán, hogy bizonytalankodott.

A nézők visszafojtott várakozással figyelték a játszmát. Fennállt ugyanis a lehetőség, hogy Bondnak teljes sorozata van.

Thackeray húzott a falból.

A másodpercek őrjítő lassúsággal vánszdrogtak. Bond arca tökéletesen rezzenéstelen és nyugodt volt, vonásain semmilyen érzelem nem tükröződött.

Thackeray a lapra pillantott. Töprengő arckifejezésében csak egyetlen kérdés vibrált: Mit kezdjen vele? Megtartsa vagy lerakja?

Az utóbbi mellett döntött. A lapocskát görcsös mozdulattal az asztalra hajította.

Bambusz egyes volt.

Bond fölvette.

– Befejeztem – mondta nyugodtan, majd hozzátette még a lényeget: – Jade-sárkányom van, teljes sor.

Megmutatta összegyűjtött lapjait, itt-ott fojtott kiáltások hangzottak fel, a nézők izgatottan súgtak össze.

Thackeray remegő kézzel adta át Bondnak a 19 200 dollárt érő zsetonkupacot.

Sinclair sem volt sokkal boldogabb. Ő ugyan csak 9600 dollárral lett szegényebb, de ez a tény is elsápasztotta.

Egyedül Vu volt hálás. Bond attól félt, a kínai tüstént kibukfencezik a saját száján, olyan széles mosoly ült ki az arcára.

Thackeray lassan felállt, és Bondhoz fordult.

– A szerencse a maga oldalán áll, Mr. Bond.

Ezután Vura nézett, mormogott valami érthetetlent, majd távozott a mosdók felé.

Bond felmarkolta a zsetonjait, átnyújtotta őket a krupiénak, aki elsietett velük, és hamarosan egy köteg pénzzel tért vissza.

Miután az utolsó dollárt is elpakolták, indulni készültek, de Bond még beszélni akart Thackerayvel. Mindössze azt szerette volna megerősíteni, hogy hamarosan találkoznak a már említett sajtókonferencián.

Thackeray azonban nem jött.

A piros függönyt elhúzva három jól öltözött fiatal férfi lépett a terembe. Tekintetük azonnal elárulta őket Bondnak. Sokéves tapasztalata segített neki abban, hogy észrevegye, ami másnak talán fel sem tűnik. Később az is eszébe jutott, hogy egy kezdő ügynököt minden bizonnyal megöltek volna ilyen helyzetben, de akkor és ott nem volt ideje ezen rágódni.

Azonnal Vura vetette magát, és a lehető leggyorsabb mozdulattal a bárpult mögé lökte. Ó

maga is ott keresett fedezéket, miközben a bérgyilkosok már elő is vették zakójuk alá rejtett hentesbárdjukat. Nem telt bele egy szempillantásnyi idő, és már a teremben lévőket kaszabolták, válogatás nélkül.

Az áldozatok üvöltöttek, menekülni sem maradt idejük. A testekből spriccelő vér hamarosan mindent elborított.

Sinclair megpróbálta maga elé rántani a bárpultost, de már késő volt. Mindketten megcsonkítva zuhantak a földre.

Az egész amilyen gyorsan kezdődött, olyan hirtelen be is fejeződött.

A barbár tettesek megfordultak, és kiviharzottak a teremből.

– Nem esett baja? – kiabált Vunak Bond.

– Nem – nyögte alig hallhatóan a kínai.

– Meg kell keresnem Thackerayt! – ugrott fel 007, és elrohant az ajtó felé.

A kaszinóban kitört a pánik. Az emberek rémülten üvöltve és fejvesztve menekültek a kijáratok felé.

Bond csak sebtében tudta átvizsgálni a tömeget, de az öltönyös orgyilkosokat sehol sem találta. Valószínűleg azonnal kereket oldottak.

Gondolatai sebesen száguldoztak. Mi lehetett ez az egész? Ki volt a brutális támadás célpontja? Thackeray kellett volna nekik? A kérdések szinte fizikai fájdalmat okozva tolultak agyába.

Akárki volt is a célpont, a hóhérok után minimum tizenkét megcsonkított áldozat maradt a helyszínen.

Visszament a játékszobába.

A látvány iszonyatos volt. Vérbe fagyott testek hevertek mindenütt. A halottak között sebesültek jajgattak, és kiabáltak segítségért. Levágott végtagok, ujj- és kézdarabok voltak szétszórva mindenfelé, a gyilkosok a fegyverként használt bárdokat is odadobták közéjük.

Felesleges is lett volna magukkal vinniük.

Vu a mosdókhoz vezető folyosó kijáratánál állt.

– Thackeray eltűnni – hebegte. Még mindig kába volt az imént történtek miatt.

– Micsoda? – rázta meg Bond a kínait. Azt hitte, félrebeszél. – Mi az, hogy eltűnt?

– Senki nem lenni mosdóban.

007 berohant, hogy maga ellenőrizze a dolgot. A helyiségnek nem volt ablaka, a fülkék pedig üresek voltak. Rövid töprengés után megvizsgálta a hátsó falukat is. Az egyik mintha üreges lett volna.

– Lehet itt egy rejtett ajtó – mondta Vunak, aki időközben bejött utána.

Bond óvatosan végigtapogatta a falat, és csakhamar megtalálta a bemélyedést, amelyben egy apró, kilincsszerű kapcsoló volt elhelyezve.

Lenyomta, mire a fal félrecsúszott.

– Gyerünk! – parancsolta a kínainak, és habozás nélkül belépett a nyíláson. Vu követte.

Egy sötét folyosóba kerültek, amelyen hozzávetőleg húsz méterre volt a következő ajtó. Azon keresztül a kaszinó mögötti szűk sikátorra jutottak.

Thackeraynek nyoma sem volt sehol.

– Hova a pokolba tűnt? – mérgelődött Bond.

A sikátoron át a kaszinó bejáratához futottak. Már éjszaka volt, a színes neoncsövek fényei az egész környéket bevilágították.

A közeli parkolóból fekete szedán vágódott ki. A kocsiban a három bérgyilkos ült, 007

azonnal felismerte őket. Már nyúlt volna, hogy elővegye a Walther PPK-t, de eszébe jutott, hogy legnagyobb pechjére fegyverét a hajón kellett hagynia.

A kocsi közben nyomtalanul eltűnt az éjszakában.

Néhány utcával odébbról már hallatszottak a közeledő rendőrautók szirénái.

– Menni, James! – sürgette Vu. – Mi nem tehetni semmit. Menni vissza hajóra!

Bond bólintott. A kínainak igaza volt, jobb, ha eltűnnek a környékről. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a rendőrökkel töltse az éjszaka hátralévő részét.

Két sarokkal odébb leintettek egy üres taxit, és kivitették magukat a külvárosba. Hamarosan visszaértek a mólóhoz. Felébresztették J. J.-t, aki azonnal beindította a Viking-66 motorját.

A Hongkongba vezető úton volt idejük megvitatni a történteket.

– A Triádokhoz tartoztak? – kérdezte Bond.

– Lehet – válaszolt Vu. – Ez lenni ő módszerük. Mielőtt mi eljönni, én beszélni őrrel.

Gyilkosok szerezni fegyvert konyhában, mielőtt feljönni terembe. Ez vallani rájuk, így nem kelleni vinni fegyvert helyszínre. Nekik minden lenni jó, amit ők találni.

– Thackeray nyomában voltak?

– Lehet.

– De Thackeraynek tudnia kellett, hogy jönnek. Egyébként miért rohant volna el így? Honnan tudott a rejtett kijáratról? – záporoztak a kérdések és feltételezések Bond szájából. – Mi az ördög folyik itt?

– Ezt mondani meg maga, James! Én lenni fáradt. Bond is kimerült volt.

Már este tíz óra is elmúlt, és az időeltolódás már csakugyan kiütközött rajta. Pihennie kellett.

Tudta, anélkül előbb-utóbb használhatatlanná válik, ami nem egészséges az ő szakmájában.

Elhatározta, amilyen hamar csak lehet, ágyba bújik, és fel sem kel másnap kora délelőttig.

– Megmenteni életemet, James! -jutott eszébe Vunak. Most már én tartozni sokkal.

Bond mosolyogva rázta meg a fejét.

– Felejtse el azt a maicsiangot, T. Y.! Nem szívességet tettem magának, csupán a munkámat végeztem.

– Én így is lenni nagyon hálás és adós is – felelte Vu őszinte tisztelettel a hangjában.

Bond ismét elmosolyodott.

– Ne csináljon belőle gondot, öregfiú! Inkább a sorsnak köszönje, hogy az összes testrészünkkel együtt megyünk vissza Hongkongba!

Erre már Vu is elvigyorodott.

– Nem csak azzal menni, hanem sok-sok pénzzel is, uh huh! – mutatta fel a kisebb vagyont tartalmazó táskát.

8

A magántáncos

Zéró mínusz nyolc:

1997. június 23., 14 óra

Már majdnem dél volt, mikor Bond felébredt. Rövid testedzés után, ami éppen csak arra szolgált, hogy átmozgassa kissé az izmait, bőséges reggelit – vagy korai ebédet? – fogyasztott a szálloda számos étterme közül az egyikben, mely Mandarin Grill névre hallgatott.

A Grill falán visszafogottnak egyáltalán nem mondható olajzöld díszítés volt. A mennyezetet tartó széles oszlopokat tükrök borították, és a helyiségben hatalmas akváriumokat is felállíttattak a tervezők.

Bond tudta, hogy Keleten nagyon szigorúan értelmezik a feng shui fogalmát – vagyis hogy az ember alkotta építményeknek tökéletes harmóniában kell lenniük a természettel és a világmindenséget átható energiákkal. Olykor egész épületszerkezeteket kellett átalakítani a feng shui mestereinek utasításai szerint.

Az akváriumok a jólétet szimbolizálták, és emellett egyértelművé tették, hogy a Mandarin Grill Hongkong egyik legprecízebben és legigényesebben megtervezett és megépített étterme.

A feltűnő díszítés ellenére a Mán Wahhoz hasonlóan ez is szolid és csendes hely volt. Vagyis a legalkalmasabb arra, hogy Bond összeszedhesse gondolatait.

Miközben elfogyasztotta a rendelt omlettet a pirítóssal és a frissen facsart narancslével, fittnek és kellőképpen kipihentnek érezte magát.

Egy óra múlva már a Mán Mo templom előtt állt, a sziget nyugati körzetében, Sheung Wanban.

Bondot egyszerűen lenyűgözte a város forgataga. Megérkezése óta most nyílt alkalma először, hogy alaposabban megfigyelje az embereket az utcán.

A többség kínai volt, és Bondnak úgy tűnt, mintha teljesen közömbösek lennének a nyolc nap múlva bekövetkező történelmi jelentőségű esemény iránt. Mintha mindez nem is velük történne majd meg.

Mindenki végezte a dolgát, ahogyan eddig is, és közben nem foglalkoztak az északon várakozó hatalmas sárkánnyal, amely éppen felfalni készült városukat.

Vajon mi történik majd a templomokkal? – tűnődött 007.

A turistákat követve belépett a szentélybe. A káprázatosán díszített belső oltáron sárgaréz-ón ötvözetből készült edény állt, körötte fényes sárgaréz őzekkel, melyek a hosszú életet és a gazdagságot szimbolizálták. Az ugyancsak sárgarézből készült szobrok – szám szerint pontosan nyolc – különböző fogalmakat ábrázoltak: a férfit, a nőt, a fejedéimet, a földművest, az életkort, a fiatalságot, a szegénységet és a bőséget.

Jobboldalt egy kisebb beugró képei a buddhisták néhány istenségét ábrázolták: Kuan Jumot, Vong Táj-szint, Kuan Tit és magát Mo istent. A templomot Mán és Mo isteneknek építették.

Míg Mán egyrészt az irodalom támogatója volt, másrészt pedig a mandarinok és a civil szolgák útját egyengette, addig Mo a harcművészetek és a háború felügyeletéről gondoskodott. Egyszersmind ő biztosított védelmet a hongkongi rendőröknek és alvilágnak is.

A templom sosem volt üres. A hívek jöttek-mentek reggeltől estig. Voltak, akik csak egy rövid imára tértek be, de akadtak, akik mélyebb és hosszabb meditációt folytattak itt.

Bond lenyűgözve állt nem messze a bejárattól, és a csim eket használó embereket nézte. A számozott bambuszpálcák fontos kérdésekre adtak választ, legyen szó akár családról, vagyonról vagy akár üzleti dolgokról. A keskeny bádogdobozt addig kellett rázni, míg az alján lévő nyíláson át ki nem esett belőle egy pálca. A rajta lévő szám adott választ az előzőleg feltett kérdésre. Persze a rituálét mindenki addig folytathatta, ameddig akarta. Ha a kapott válasz nem volt kielégítő, a kérdést újból fel lehetett tenni.

– Lenni kérdés, amit kérdezni istenektől, Ling Ling Csat?

Bond a suttogó hang irányába fordult. T. Y. Vu mosolygós arcával találta magát szembe. A kínai pontos volt, mint mindig.

– Nem vagyok benne biztos, hogy az istenek egyáltalán szóba állnának velem – felelte halkan 007. – De az is lehet, hogy nekem nem tetszene a válaszuk. Gyerünk!

Kiléptek a templomból, és a Hollywood Roadon lesétáltak a Ladder Streetig. Hamarosan ráfordultak az Upper Lascar Row-ra.

A sétány telis-tele volt csecsebecséket és antik régiségeket árusító bazárokkal. Másképpen

„Cat Street"-nek is hívtak. Ezt az elnevezést az egykor itt működő piros lámpás házakról kapta.

Rövid séta után egy négyemeletes házhoz értek. A pirosra festett homlokzat ablakait színes üvegcserepekből összerakott képek díszítették.

VU ANTIKVITÁS- ÉS AJÁNDÉKBOLT – hirdette a felirat, amely szintén a homlokzaton volt látható. A lejjebb lévő ablakok mögött értékes holmik sorakoztak.

A bejárati ajtó mindkét oldalán egy-egy dühös kínai sárkányoroszlán állt. Az üzletet ők óvták meg a gonosz szellemektől.

– J. J. és én itt lakni – mondta Vu. – Ez a ház lenni biztonságos.

Belépve J. J.-vei találkoztak, aki éppen egy antik darabnak számító bronz ópiumpipát fényesített rongydarabok és némi olaj segítségével. Bólintva és vigyorogva üdvözölte az érkezőket, majd zavartalanul folytatta munkáját.

Az üzlet dugig volt a legkülönfélébb tárgyakkal a giccses ócskaságoktól kezdve a valóban gyönyörű és értékes jade-figurákig, valamint elefántcsontból faragott szobrocskákig.

Vu hátravezette Bondot, és megmutatta neki a riasztórendszer biztonsági kódját. A testvérpár ezek szerint mégsem bízott mindent a bejáratnál őrt álló sárkányoroszlánokra.

Egy feltáruló ajtó mögött láthatóvá vált a négyszobás lakásba vezető lépcsősor. Bondnak odakintről jóval kisebbnek

tűnt az épület, de rá kellett jönnie, hogy tévedett, mert belülről már egészen másképp festett minden. Nem gondolta volna, hogy itt ekkora hely van.

Miután letelepedtek a konyhaasztal mellé, Vu poharakat vett elő, és mindkettejüknek jéghideg Csingtao sört töltött.

– Szeretnék ma találkozni a Sárkány Triad főnökével, T. Y. – mondta Bond.

– Nem lenni egyszerű – dörzsölte meg állat elgondolkodva a kínai. – Li Hszü-nan lenni nagyon magának való. Ő néha menni egyik klubjába, a Zipperbe. Ő járni oda gyakran.

– Mennyi esélyem van rá, hogy ma is ott lesz?

– Ötven százalék. Vagy ott lenni, vagy nem, uh huh!

– T. Y, komolyan gondolja, hogy ebben az egészben a Triádok keze van? Miért viselkedett Thackeray tegnap este úgy?

Vu vállat vont.

– Thackeray titkolni dolgokat. Talán sajtókonferencián mi megtudni valamit. Triádokról pedig mi tudni, ők valahogy bekerülni EurAsia Enterprisesba.

– Meséljen még róluk, T. Y!

– Triádok tagjai hiszik, ők lenni jog és törvény oldalán. James tudni, hogy eredeti Triádot XVII. században alapítani, miután Ming dinasztiát megbuktatni Mandzsu? Akkor lenni mottójuk: „Vesszen el Csing, térjen vissza Ming!". Nevük származni eredetileg Menny, Föld, és Ember Triádból. Tagjai lenni olyanok, mint Robin Hood. Gazdagtól elvenni pénzt, és adni szegényeknek. Triádok eredetileg jelképezni hazafiasságot. De manapság lesüllyedni bűnözők alvilágába – sóhajtott Vu. – Ők nyomást gyakorolni sok-sok üzletre. Ők irányítani prostitúciót, illegális bevándorlást. Egy nagyvállalatnak fiatal lányokat vinni Nyugatra. Azt ígérni nekik, ők lenni szabadok, és élni majd jómódúan. De ők dolgozni bordélyházakban mint rabszolgák.

Sok évig kell csinálni nekik ezt, amíg lenni szerencséjük, és lenni igazán szabadok.

Legnagyobb üzlet lenni mégis drog. Világ drogforgalmának ők uralni nyolcvan százalékát.

Úgy gondolni, Kolumbia és Közép-Amerika lenni rossz? – Vu legyintett. – Ők lenni semmik Triádokhoz képest.

– Honnan származik a kábítószer?

– Kína, Thaiföld, Laosz, Burma. Sok helyről. De fő forrás lenni Arany-háromszög, Jünan tartományban.

– Mi lesz a Triádokkal, ha Hongkongban is Kína lesz hatalmon?

Vu mosolygott.

– Lenni néhányan Hongkongban, akik jósolni, akkor Triádok még nagyobb hatalommal rendelkezni. És nem csak azért, mert ők már lenni szerves része életnek, hanem mert ők visszatérni kezdetekhez, és ismét foglalkozni politikával.

– De ők nem szeretik a kommunistákat – vetette közbe Bond.

– Bizonyosan nem. Ha Kína elhatározni, hogy átalakítani Hongkongot teljesen, és elpusztítani demokratikus szabadságjogokat, amik most még lenni, akkor Triádok lenni elsők, akik szembeszegülni velük. És ők lenni nagyon alattomos ellenfelek. Másik lehetőség, hogy ők lefizetni Kínát, és folytatni mindent, mint eddig.

– De a Triádokat kitiltották Kínából, nem?

– Igen, de ők létezni mégis. Hongkong lenni központja Triádpknak egész világon.

– Úgy, mint a maffiának Szicília?

– Pontosan, igen. Triádok Hongkongban is lenni illegális. Ha lenni bizonyíték, hogy kapcsolat létezni Triádokkal, akár le is tartóztatni, uh huh! Ez lenni fő ok titkosságnak.

– Személyesen kellene beszélnem valakivel a Triádokból, T. Y! Hol van az az éjszakai klub?

– Csimsacsuiban. Keleten. Kowloonban. Ott lenni Zipper. Lenni nagy és elegáns éjszakai klub. Sokan kedvelni. Lenni nagyon drága. Leginkább japán üzletemberek szeretni. Dolgozni ott gyönyörű lányok.

– Ők is a Triádokhoz tartoznak?

– Néhányan biztosan – felelt Vu.

– Egyelőre ennyi elég is lesz – állt fel Bond. – Induljunk máris! Ha odaérünk, szeretnék egyedül bemenni. Kíváncsi vagyok rá, hogyan bánnak egy gweilóval.

A vietnami háború alatt Hongkong Vancsai körzetében a Lockhart Road szinte nélkülözhetetlen hely volt. A rövid szabadságon lévő katonák mindenképpen ellátogattak ide, ha szórakozni akartak. Aztán az éjszakai élet mindenütt fellendült, és más helyeken is nyíltak klubok. Már nem csupán Vancsai volt a kikapcsolódni vágyók célpontja. Csimsacsui, Kowloon turisták által leginkább látogatott helye gondoskodott róla, hogy a régi, víg kedélyű éjszakák hangulata megmaradjon. Gyakorlatilag ez Hongkong Times Squareje, ahol sajátságos módon keveredik egymással a keleti és a nyugati kultúra. A brit stílusú pubok és éjszakai klubok mellett megtalálhatóak itt a karaokebárok és a diszkók is.

Itt működik a Bottoms Up Club, az a laza erkölcseiró'l híres toplessbár, melyben a pincérnó'k olyanok, mintha a hetvenes évek eleje óta nem cserélődtek volna, valamint az Adam's Apple, ahol a szintén félpucér felszolgálólányok igyekeznek minél tovább szóval tartani a betérő

vendégeket, csak hogy azok a lehető legtöbb italt rendeljék.

Hongkongnak van egy sajátos miliője, ami egyszerre hozza ki mindenkiből a legjobbat és a legrosszabbat is.

Bond könnyen rátalált a Zipperre. A Csimsacsui csakugyan hatalmas területet foglalt el Kowloon keleti részén. A turistacsalogató látványosságok szinte csapdába ejtették az ide érkezőket. Voltak itt kevésbé elegáns, valamint magas színvonalú klubok is, mint például a Club B Boss vagy a China City Club.

Már alkonyodott, de a neonreklámok színes fényei nappali világosságot árasztottak magukból.

A környék méltó vetélytársa lehetett volna akár Las Vegasnak is. A levegőben vibrált a fülledt erotika, és Bond már kezdte megérteni, a negyed miképpen tett szert ilyen hírnévre.

Lassan odaért a Zipper bejáratához, ahol két turbános, indiai férfi állt őrt. Odabentről kemény rockzene szűrődött ki, a basszus tompa puffanásai ritmikusan dübörögtek Bond fülében. A Zipper is csak egy hostessklub volt a sok közül, amilyenek szép számmal akadtak a környéken. A betérő vendég mellé azonnal odatelepedtek a lányok, akikkel beszélgetni és flörtölgetni lehetett, ha az illető pénztárcája bírta. A csevegésen kívül több is összejöhetett, a párocskák félrevonulhattak egy-egy kisebb^szobába, ha úgy adódott. A tapasztalatlan, naiv turistákból a lehető legtöbb pénzt húzták ki, ami egyszerűbben fogalmazva annyit jelent, hogy szemérmetlen módon becsapták őket. Egy elragadó

hostess oldalán a legegyszerűbb italért is meglehetősen borsos árat kellett fizetni.

Bond belépett a klubba, ami rögtön ötszáz dollárjába került. Igaz, ez az összeg tartalmazta az első két pohár ital árát is. A bejáratnál mosolygós kínai lányok üdvözölték éneklő hangon, majd beért a sötétvörös színben pompázó terembe.

Középen táncparkett volt, míg körös-körül minimum ötven asztalt helyeztek el kényelmes fotelokkal.

A zene kissé hangosabban szólt a kelleténél, de szerencsére még nem lépte át az elviselhetetlenség határát. A táncparkett közepén éppen egy jól szituált kínai férfi énekelt, körülötte három gyönyörű lány vonaglott a ritmusra.

Nem volt telt ház, az még túl korai lett volna.

Bondnak rögtön feltűnt, hogy a konzumlányok szinte egytől egyig más-más nációt képviselnek. Tartoztak közéjük európaiak, feketék meg persze kínaiak, ám valamennyien fiatalok és meglehetősen dekoratívak voltak.

Egy asztalnál japán üzletemberek ültek, és vidám hangulatban simultak hozzá a közelükben helyet foglaló lányokhoz. Egy másik helyen kaukázusi férfiak iszogattak, szintén hölgytársaságban. Más vendég nem nagyon akadt, de Vu említette is, hogy a klub csak este kilenc körül lesz tömve igazán.

Bond a terem legtávolabbi sarkába sétált, és leült egy asztalhoz. Figyelembe kellett vennie, hogy jól belássa az egész helyiséget, és egy esetleges váratlan támadás során ne érhesse meglepetés hátulról. Vu szerint Li Hszü-nan a kora esti órákban szokott megjelenni.

Semmi másra nem volt tehát szüksége, csak időre és türelemre – meg persze némi pénzre, amit a várakozás ideje alatt el kellett költenie.

Nem sokáig ücsörgött magányosan. Alighogy letelepedett, egy elbűvölő kínai hostess közeledett felé máris. Akárcsak a többi lány, ő is csongszamot és magas sarkú cipőt viselt. A kötelező mosoly is ott virágzott az arcán. Leült Bond mellé, és amennyire csak tudott, közel húzódott hozzá. Combjairól lecsúszott a ruha, mezítelen lábai láthatóvá váltak, és a szemet gyönyörködtető női testrészek finoman hozzá is értek Bond lábához.

– Hello! – mondta könnyed hangsúllyal. – Hogy hívnak?

– Jamesnek – mutatkozott be Bond, miközben viszonozta a barátságos mosolyt. Nem tehetett róla, de kissé kényelmetlenül érezte magát ebben a szituációban. Ugyanakkor tudta, el kell játszania a pusztán szórakozni vágyó angol turista szerepét.

– Kedves James, szeretnél társaságot erre az estére? Bondnak úgy tűnt, mintha amerikai akcentussal beszélné az angolt.

– Talán igen – válaszolt talányosán, majd rögvest rá is kérdezett megérzésére. – Honnan kerültél ide?

– Ha szeretnél velem tovább beszélgetni, az 240 hongkongi dollárodba fog kerülni. Ez egy ital és egy negyedóra ára – közölte a lány kertelés nélkül, majd újra elmosolyodott. – Nagyon jóképű vagy.

– Rendben van – bólintott Bond. – Kérek egy vodkamartinit felrázva, nem keverve. És hozz magadnak is egy italt!

007 kifizette a pénzt, mire a lány gyengéden megszorította a kezét, majd felállt.

– Mindjárt visszajövök, édesem.

Bond követte a tekintetével. Ha megérzése nem csalt, a hostess a húszas évei végén járhatott.

Talán néhány évvel lehetett idősebb társnőinél, akiket a teremben látott. Egyenes, vállig érő

fekete haja volt, és meglehetősen magasra is nőtt a többiekhez képest.

Hosszú, gyönyörű lábai felizgatták Bondot.

Hamarosan visszatért az italokkal, és ismét hozzásimult 007-hez.

– Itt is vagyok – csilingelte lágyan.

– Látom. Mi a neved?

– Veronica. És a tied?

– Már mondtam: James.

– Ó, valóban, tényleg mondtad – nevetett a lány. – Bocsánat, egy kicsit kiestem a ritmusból.

A magát Veronicának nevező hölgy kissé már becsípett, de az is lehet, hogy valami mástól volt ennyire feldobott hangulatban.

– Honnan jöttél? – kérdezte újra Bond.

– Ó, biztosan feltűnt az, ahogyan beszélek, igaz? Tudod, tizenkét évig éltem Kaliforniában a nagynénémmel és a nagybátyámmal. Ott kezdtem az iskolát, és ott is érettségiztem. De Hongkongban születtem, és valószínűleg meghalni is itt fogok.

– Miért mondod ezt?

– Nem tudok kijutni innen – rántotta meg Veronica a vállait egykedvűen. – Hongkongi állampolgár vagyok. Te angol vagy, igaz? Miért nem akar beengedni az országod minket?

– Ez szerintem is elég szégyenletes dolog – bólintott Bond együttérzően. – Anglia vigyázott rátok százötven évig, és most hátat fordít nektek.

– Mit csinálsz Hongkongban? – váltott témát a lány, miközben belekortyolt a koktéljába.

– Újságíró vagyok, és az átadásról írok majd a jövő héten.

– Értem. Angliában élsz?

– Nem, Jamaicán. De azelőtt Angliában éltem.

– Hú, Jamaica! – csillantak fel Veronica szemei. – Soha nem voltam még ott!

– A legtöbb ember szerint nem is olyan nagy szám. Néhány területe meglehetősen veszélyes, de én így is szeretem.

Veronica megcirógatta Bond arcát, és csábítóan nézett a férfira. Csodálatos barna mandulaszemei nem csupán melegséget árasztottak magukból, de magas intelligenciáról is tanúskodtak.

007 azon tűnődött, vajon a lány ismeri-e Li Hszü-nant, és ő is tagja-e a Triádoknak. Ez nagyon valószínűnek látszott, már csak a munkájából kifolyólag is. Vu is említette, hogy a legtöbb konzumlány tagja a szervezetnek, akárcsak a város legtöbb prostituáltja. A Triádok

„megvédtek" őket, bár ez a védelem inkább kihasználást jelentett, mint valódi biztonságot.

Való igaz, hogy kívülről semmilyen veszély nem fenyegette a lányokat, de a Triádok azt csináltak, és úgy bántak velük, ahogy akartak.

– Veronica... – ízlelgette a szót Bond. – Ugye, ez nem a valódi neved?

– Mit gondolsz? – mosolygott a lány sejtelmesen és sokatmondóan.

– Azt, hogy nem. Mit szólnál hozzá, ha készítenék veled egy interjút az átadásról? Boldogan megismerném egy magadfajta lány perspektíváját.

– Micsoda? – nevetett Veronica. – A lapod éppen egy kurva véleményét fogja kinyomtatni?

– Miért ne? Te éppen olyan hongkongi állampolgár vagy, mint mondjuk egy gazdag bankár.

– Ez nem jó hasonlat – komolyodott el a lány. – A gazdag bankárok ugyanis ki tudják váltani magukat a kolóniából. Sokan meg is tették. Több ezer embernek sikerült elintéznie az elmúlt néhány év alatt, hogy a megfelelő pillanatban leléphessen innen. De ami az elmúlt hetekben történt, még azokat is komolyan gondolkodóba ejtette, akik eddig maradni akartak. Most már közülük is sokan inkább mennének. Szinte mindenki aggódik, még a legvakmerőbbek is.

– Kínától tartanak?

– Igen. Tudod, hogy a csapatok az Új területek határán állnak?

– Hallottam róla.

– Július elsejétől mindenki fél. A katonák beözönlenek, és ők veszik át a város irányítását. Az erőszak biztosan elkerülhetetlen lesz.

– Kína ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy Hongkong az elkövetkező ötven évben érintetlen marad mindenféle szempontból – emlékeztette Bond a lányt.

– Te tényleg hiszel ebben? – kérdezte az gúnyosan. – És elhiszik ezt mindenhol a világon? A kínaiak már most változtatásokat követelnek a kormány összetételében. A Törvényhozó Hivatalt fel fogják oszlatni. Csak várd ki a végét! Figyeld meg, így lesz! Az ilyen helyekre is, mint ez itt, a lehető legnagyobb szigorral fognak lesújtani. Mindent, ami a Nyugattal kapcsolatos, be fognak tiltani. Tudom, hogy így fog történni!

– De Hongkong Ázsia aranytojást tojó tyúkja – érvelt Bond. – Kína nem sodorhatja ezt veszélybe, hiszen gazdaságának szüksége van rá! Nekem az a meggyőződésem, hogy csak maguknak ártanának, ha drasztikus változtatásokat eszközölnének.

Bond kissé meglepődött, mikor azon vette észre magát, hogy komoly politikai eszmefuttatásba bonyolódott egy éjszakai klub konzumnőjével. Erre igazán nem számított.

Ráadásul a lány nem csupán értelmes volt, de a szemei szinte el tudták volna olvasztani őt –

ha hagyta volna.

– Figyelj csak! – fejezte be a politizálást Veronica. Arcán már nyoma sem volt az iménti szomorúságnak. – Szeretnéd, hogy táncoljak neked? Csakis neked? Hátramehetünk az egyik szobába, ahol nem zavarna minket senki. Csak ketten lennénk.

– Talán később – felelte Bond. – Egyelőre nagyon élvezem a beszélgetést.

– Te nem olyan vagy, mint a legtöbb férfi, aki idejön mondta a lány tűnődve. – Mások ennyi idő alatt már vagy tízszer végigtapogatták volna a testemet.

Bond kimérten biccentett.

– Én valódi angol úriember vagyok -jelentette ki szárazon.

– Azt látom – nevetett Veronica. – Ráadásul meglehetősen jóképű is. De én már nagyon szeretném látni, mi van a nadrágodban, James! – hajolt közelebb, és úgy suttogott Bond fülébe, hogy a férfi érezte forró leheletét.

Tipikus felajánlkozásnak tűnt, Bond mégis furcsa bizsergést érzett tőle az ereiben. Veronica nagyon szexi volt, és ez jelentős pozitívumként adódott hozzá intelligenciájához. Ahhoz az intelligenciához, ami többnyire nem volt meg az efféle lányokban.

– Én nem csak egy gweilo vagyok a sok közül, akiket ti lenéztek? – kérdezte Bond.

– Mondtam, hogy Amerikában éltem néhány évig. Nem emlékszel? Szeretem a gweilókat.

- Mennyit ittál már ma este?

– Ez a harmadik pohár, James – mutatott az italára a lány. – Miért? Úgy nézek ki, mint aki részeg?

– Nem tudom, de valamitől nagyon fel vagy dobva. Veronica megvonta a vállát, és erőteljesen szippantott

egyet, mintegy szavak nélkül ecsetelve, mi lehet a bűne.

– Egy nőnek meg kell tennie, amit meg kell tennie. És valahogy túl kell élni minden egyes napot, tudod?

Az arcáról eltűnt a mosoly, néhány pillanatig üveges tekintettel bámult a poharába.

Bond nem szólt, a csendet végül ismét Veronica törte meg.

– Hozok még egy italt. Rendben?

– Rendben – bólintott Bond, és ismét pénzt adott neki. A lány, miközben felállt, beletúrt a férfi hajába, majd

odaimbolygott a bárpulthoz. Bondnak előbb-utóbb meg kell kérdeznie, mit tud a Triádokról.

Vajon fog-e beszélni? Ha ügyesen játssza ki a kártyáit, talán megtudhat tó'le valamit. Amikor visszajött, Bond rögtön a tárgyra tért.

– Elmennél Hongkongból, ha meglehetnéd?

– Viccelsz? Ki akar egy kommunista országban élni?

– Miért nem mész vissza Kaliforniába a rokonaidhoz? Náluk letelepedhetnél, nem?

– Már nem élnek. Meghaltak egy autóbalesetben. Különben is az anyám itt él. Beteg, ápolnom kell. Rajtam kívül senki másra nem számíthat.

– Ha mindkettőtöknek meglennének a megfelelő papírjaitok, akkor elmennétek?

– Naná!

– Ez az oka, hogy a Triádokkal vagy?

– Mit mondtál? – pislogott Veronica meglepetten.

– Te is a Triádoknak dolgozol, nem? – kérdezte Bond a lehető legtermészetesebb hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. – A legtöbb nő, aki ilyen helyen dolgozik, tagja a Triádoknak.

– Túl sok Csou Jün-fat-filmet nézel – felelt a lány, de látszott rajta, hogy a kérdés nem csupán váratlanul, de meglehetősen érzékenyen is érintette.

– Gyerünk, Veronica, ki vele! – biztatta 007. – A Triádok életmentőként szolgálnak azoknak, akik nem akarnak egy kommunista országban élni. Tudom, hogy sokaknak segítenek illegálisan más országokba emigrálni. Te tényleg elhiszed, hogy kijuttatnak majd innen? Vagy legalábbis megvédenék, ha kell? Hogy megvédenék... bármitől? Ugye így van?

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Veronica! Bennem megbízhatsz! Tudom, hogy fel kellett esküdnöd a titoktartásra, de tőlem nem kell félned! Azt is tudom, hogy Li Hszü-nan a csokunja a Sárkány Szárnya Társaságnak.

A lány szemei elkerekedtek a nevek hallatán. Azt hitte, rosszul hall, de rá kellett jönnie, hogy mégsem a fülével van baj. A szavak szinte megbabonázták, és rá is ijesztettek.

– Veronica – folytatta 007 –, minden rendben van, ne aggódj!

– Szűnni – felelt a lány.

– Tessék?

– Ez az igazi nevem. Nem lenne szabad elmondanom. Nagy bajba kerülhetek miatta.

– Szűnni?

– Szűnni Pei.

– Szép név – mondta Bond.

Szűnni Pei ismét közelebb hajolt hozzá.

- Mit szólnál hozzá, ha most táncolnék neked? – próbálta másra terelni a szót.

– Még nem szeretném. Megígérem, hogy kifizetem a táncodat is hamarosan, de előbb kérnék tó'led egy szívességet.

– Milyen szívességet? – kérdezte óvatosan.

– Szeretnék találkozni Li Hszü-nannal.

– Ez lehetetlen! – tiltakozott Szűnni majdhogynem hisztérikusan. – Senki sem találkozhat a csokunnal!

Bond most már tudta, hogy a lány tényleg ismeri a főnököt.

– Úgy hallottam, szokott idejárni. Ugye ma este is itt lesz?

– Nem tudom – makacskodott Szűnni. – Nézd, fejezzük be ezt a témát! Különben sem értem, miről beszélsz.

Szemeiben rémület villódzott. Körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgathatja beszélgetésüket.

– Miért? Li Hszü-nan is csak egy üzletember.

– Hagyd abba! – parancsolta suttogva Szűnni Pei. – Maradj csöndben!

– Ismered, igaz?

– Nem ismerem. Tudom, ki ő, de ennyi az egész. Általában délutánonként jön. De honnan tudod, hogy ő a Sárkányok feje?

– Mondtam, hogy újságíró vagyok – válaszolt 007. – Megvannak a forrásaim.

Szűnni Pei most már remegett a félelemtől. Bond attól tartott, esetleg túl messzire megy, túl gyorsan.

– Nézd, Szűnni! – próbálta nyugtatni. – Minden rendben van, nem lesz semmi bajod, ezt garantálom! Csak egy interjút szeretnék vele készíteni, ennyi az egész. Szeretném megismerni véleményét az átadásról, és hogy ez miként befolyásolja majd az üzleteit. Természetesen névtelen marad, amennyiben úgy kívánja. Nekem egyáltalán nem fontos, ki ó'. A cikk címe csak ennyi lesz: Beszélgetés a Triádok egyik vezetőjével. Remek sztori lesz.

– Sosem fogja bevallani, hogy ő a csokun. Hongkongban bármiféle kapcsolat a Triádokkal törvényellenes.

– Tudom. Nem is várom el tőle, hogy bármit is bevalljon.

– Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék.

– Csak annyit kérek, mutasd meg nekem, ha megérkezik.

– Lehet, hogy ma nem is jön el.

– Akkor minden este eljövök, amíg nem találkozom vele. És most...kíván esi lennék arra a táncra.

A lány végre megkönnyebbült, a mosoly újra visszatért az arcára.

– Szeretnéd, ha hátramennénk a szobába? Bond bólintott.

– Ez 1400 hongkongi dollárodba fog kerülni.

– Biztos vagyok benne, hogy minden egyes pennyt megér – felelte Bond mosolyogva.

Úgy tűnt, Szűnni elfelejtette az iménti beszélgetés témáját, mert arcán már nyoma sem volt a félelemnek. Miután felálltak az asztaltól, megfogta a férfi kezét, és a klub egyik hátsó folyosójáról nyíló szobába vezette. Becsukta az ajtót, majd egy székre mutatott, hogy Bond ott foglaljon helyet. Elvette az 1400 dollárt, és egy apró pénztárcába gyűrte.

– Lazíts, és élvezd a show-t! – mondta, majd megnyomott egy gombot, mire a mennyezetbe süllyesztett hangfalakból kellemes zene szólalt meg.

Szűnni Pei lassú, erotikus táncba kezdett Bond előtt. Közben egész idő alatt a férfi szemébe nézett, és elragadóan mosolygott.

Nagyon jól mozgott. Egykor talán tánctanárhoz is járt, noha jelenlegi munkájához erre egyáltalán nem volt szüksége. Elég volt a jó ritmusérzék, az erotikus kisugárzás meg a szemrevaló külső – és Szűnni Peit mindezeket illetően nem érhette semmiféle kritika.

Bond megigézve nézte, s talán még soha ennyire nem élvezte a sztriptízt, mint ezen az estén.

El kellett ismernie, hogy ebben a lányban van valami különleges vonzerő, amivel ez idáig ritkán találkozott. A mozgás látványa és a sajátságosán bensőséges hangulat minden képzeletet felülmúlt. De kétségtelen, hogy a csáberő mögött azért nagymértékbenjelen volt az intelligencia is, ami olyannyira rokonszenvessé tette Szunnit 007 számára. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy már nem is játssza tovább a brit turista szerepét, aki pusztán jól akarja érezni magát egy egzotikus, távol-keleti utazáson, hanem valóban tetszik neki a dolog.

Szűnni érzéki mozdulattal nyitotta szét csongszamját, majd engedte, hogy a padlóra hulljon.

Alatta nem viselt mást, csak egy fekete szatén melltartót a hozzá tartozó tangával.

Köldökében apró, vékony aranykarika fénylett, ami a lapos has látványával kiegészülve még inkább vonzotta Bond tekintetét.

Lassú mozdulatokkal csúsztatta le vállain a melltartó pántjait, majd szétkapcsolta, és 007

ölébe dobta a feleslegessé vált kis ruhadarabot. A kihívó, mégis visszafogott mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.

Mellei leginkább két friss és egészséges almához hasonlítottak. Tömörek voltak, rugalmasak és tökéletesek. A hegyes kis mellbimbók megduzzadva meredtek Bond felé. Szűnni szemmel láthatóan élvezte a magamutogatást, ami egy ilyen gyönyörű nő részéről nem csupán természetes, de sok férfi véleménye szerint egyenesen kötelező is.

Néhány pillanattal később az apró tangabugyitól is megszabadult. Miután kecsesen kilépett belőle, szorosan Bond elé állt, és széles terpeszben olyan közel hajolt a férfihoz, hogy mellei szinte súrolták az arcát, ahogy ide-oda mozgott a lágy zene ritmusára.

Bond érezte a lány bőrének édeskés illatát, és leküzdhetetlen vágy gyúlt benne, hogy végre megérinthesse a Vénusz istennő szépségéből is gúnyt űző mesés testet.

Szűnni Pei még közelebb hajolt Bondhoz, és lágyan belefújt a férfi fülébe. Ezután ajkával éppen csak egy pillanatra megérintette Bond ajkát.

– Nem lenne szabad hozzám érned – súgta –, de úgysem fogok tiltakozni.

Bond ezt kihívásnak tekintette, ami elől semmi esetre sem akart megfutamodni. Mindkét kezével felnyúlva tenyerét és ujjai végét végigfuttatta a lány mezítelen hátán.

Szűnni libabó'rös lett az érintésre, ugyanakkor bőre hihetetlenül finom és puha volt.

Bond az ölébe húzta a lányt, aki engedelmesen hozzásimult, és közben érzékien beletúrt a férfi hajába. Gyengéden simogatták egymást, miközben tekintetük egy másodpercre sem kalandozott el a másikétól. Mélyen néztek egymás szemébe, a mámor tüze ott lobogott mindkettejük arcán.

Amikor Bond kezei a melleihez értek, a lány felnyögött, és ajkát forrón tapasztotta a férfiéra.

Csókjuk egyszerre volt vadul mohó és gyengéden érzéki. Nyelvük kíváncsiskodó, élvezetes csatát vívott egymással.

Szűnni Pei szorosan Bond ágyékához dörgölőzött, és a férfi keménysége még inkább felizgatta egyébként is felhevült testét.

Bond nagyon kívánta a lányt, de tudta, hogy sem a hely, sem az idő nem megfelelő arra, hogy vágyai beteljesülhessenek. Pillanatnyilag éppen elég volt az is, hogy a „tánc" megtegye hatását, és a fantázia szülte képek szabadon és vadul kergetőzhessenek agyában.

A férfinak úgy tűnt, Szűnni is vonzódik hozzá, ugyanakkor tudta, ezek a lányok olyannyira képesek beleélni magukat a szerepükbe, hogy nem lehet tudni, vajon éppen játszanak-e, vagy sem. De ösztöne azt súgta, Szűnni érdeklődése őszinte, és ő is legalább annyira élvezi a dolgot.

A zene véget ért, Szűnni még nyomott egy gyors csókot Bond ajkára, majd kiszállt az öléből.

Összeszedte szétdobált fehérneműit, és szép kényelmesen felvette őket.

Bond közben még mindig az előző percekben történtek hatása alatt volt, csak ült ott kábultan, mozdulatlanul. Ez a lány igazi vadmacska lenne az ágyban – gondolta.

– Tetszett? – kérdezte Szűnni.

– Az nem kifejezés. Sosem felejtem el. Szűnni a férfi felé nyújtotta a kezét.

– Gyere, menjünk vissza! Hacsak nem akarsz még egy táncot...

Bond megfogta a lány kezét, és elmosolyodott.

– Majd máskor.

– Jobb lenne, ha inkább Veronicának szólítanál – figyelmeztette Szűnni.

– Rendben van.

A lány újra magára öltötte a csongszamot, majd együtt visszatértek a klubba.

Ugyanahhoz az asztalhoz ültek le, és folytatták a beszélgetést.

– Hozhatok még italt? – kérdezte Szűnni. Bond bólintott.

Szűnni Pei felállt, de mieló'tt elindult volna, közel hajolt Bondhoz.

– Most ne nézz oda, de akit keresel, ott ül, közel a bárhoz! Miután elment, 007 odapillantott, mintha csak tétován

nézelődne.

A teremnek azon a részén három-négy asztalt elkerítettek egy diszkrét kis korláttal a különleges vendégek számára. Az egyik ilyen elkülönített asztalnál ült egy öltönyös kínai, két oldalán egy-egy testesebb férfival. Ők nyilvánvalóan a testó'rei voltak.

Ebből a távolságból Bond nehezen tudta volna megállapítani Li Hszü-nan életkorát. Elég fiatalnak látszott, talán a harmincas évei közepén járhatott. Italt kortyolgatott, és egy konzumlánnyal beszélgetett.

Szűnni visszatért az újabb vodkamartinival, valamint saját koktéljával, és leült Bond mellé.

– Tehát ő Mr. Li – állapította meg 007. – Idősebbnek képzeltem.

– Mit vártál? – vonta meg a vállait Szűnni. – Egy öreg dönt, mint a maffiában?

A klub ajtaja kinyílt, és három újabb vendég lépett a terembe. Kalapjukat egészen addig nem vették le, míg az elkerített részhez nem értek, és le nem ültek Li asztalához.

Bond csak ekkor ismerte fel őket, hiszen kettejüket már látta.

Mindhárom férfinak fehér haja és rózsaszín bőre volt. Mindegyikük sötét napszemüveget viselt.

Makaóban, a kaszinóban látott kínaiak voltak, és a dolog immár kezdett érdekessé válni.

– Ismered ezt a három férfit? – kérdezte Bond Szunnit. A lány odapillantott, és tagadólag rázta meg a fejét.

– Nem. De elég különös figurák, nem gondolod? Albínó testvérek.

– Ez azért elég ritka a világnak ezen a felén, nem?

– Meglehetősen – fordult vissza Bond felé a lány. – Biztosan nem akarod, hogy még egyszer táncoljak neked?

– Később, Szűnni... akarom mondani, Veronica.

Bond figyelmét Lire és a körötte ülőkre összpontosította. Úgy tűnt, mintha Li utasításokkal látná el őket. Vajon ezek a férfiak is a Sárkány Szárnya Társaság tagjai? – töprengett 007.

Annak ellenére, hogy az albínók háttal ültek, Bond rövid idő múlva már meg tudta különböztetni őket egymástól. A testfelépítése mindegyiküknek más volt, így a könnyebbség kedvéért elnevezte őket Tómnak, Dicknek és Hánynék.

Töm volt a legmagasabb és a legnagyobb darab köztük. Ránézésre is legalább 110 kilót nyomhatott. Dick testalkata leginkább Bondéhoz hasonlított: magas volt, és viszonylag vékony. Hármójuk közül Harry volt a legalacsonyabb, de szemmel láthatóan a legerősebb is.

Néhány perc elteltével az albínó testvérek majdhogynem egyszerre bólintottak, felálltak, és kisétáltak a klubból. Li Hszü-nan továbbra is ott maradt testőrei társaságában.

Bond elővett egy névjegykártyát, majd rövid üzenetet írt a hátuljára.

– Szűnni! – fordult a lányhoz, mikor végzett. – Kérlek, add ezt oda Linek!

Átnyújtotta a kártyát, és mellékelt még hozzá egy ezer hongkongi dolláros bankjegyet.

– Mindent köszönök, amit értem tettél az este! – azzal az összeget megtoldotta még további két ezressel. – Ez pedig a táncért jár.

– Köszönöm, James! – nézett Szűnni hitetlenkedve a pénzre. – Nem kellett vol...

– Csitt! – hallgattatta el 007. – Fantasztikus vagy! Ráadásul gyönyörű is, és beszélgetni is élmény veled. Remélem, hamarosan újra találkozunk!

– Én is remélem – bólintott Szűnni Pei, és búcsúzóul még egy csókot lehelt a férfi arcára.

Utána felállt, és lassan Li Hszü-nan asztalához sétált, kezében a Bondtól kapott kártyával.

9

Interjú egy Sárkánnyal

Szűnni illedelmesen meghajolt a csokun asztalánál, és engedelmesen átadta neki a névjegykártyát.

A kínai elolvasta az üzenetet, majd a lányra nézett, és kérdezett valamit. Szűnni Bondra mutatott, Li Hszü-nan pedig végigmérte a terem sarkában ülő idegent. Tekintete rideg volt, és kimért.

007 látta rajta, hihetetlennek tűnik számára, hogy egy angol annyira arcátlan legyen, hogy megpróbál kapcsolatot kezdeményezni vele.

Li valami parancsot adott egyik emberének. A hatalmas termetű férfi bólintott, és a táncparketten keresztülsétálva Bond asztalához ment.

– Mr. Li közölni, önnek lenni vastag bőr arcán, de azt is kijelenteni, hogy önnek lenni nagy bátorsága – mondta, miután odaért. – Ó azonnal beszélni önnel. Jönni asztalához!

007 követte a férfit Li asztalához. A másik testőr odaperdített egy széket, és Bond leült a Sárkány Szárnya Társaság főnökével szemben.

Li Hszü-nannak divatosan vágott fekete haja volt, és barna, mégis hideg szemei. Bal szemöldöke felett húzódott egy ötcentis ránc, ami éveket öregített amúgy baba formájú arcán.

Megfelelő ruházattal és testtartással látszhatott volna negyvenes éveiben járó férfinak, de akár tizenkilenc éves sihedernek is. Korától eltekintve magabiztos nyugalom és felmérhetetlen őserő áradt belőle.

– Mr. Li – kezdte Bond kantoni nyelvjárásban –, szeretném, ha tudná, nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hogy beszélhetek önnel!

007 feltételezte, hogy Li Hszü-nan nagy valószínűséggel nem szeret angolul társalogni.

– A kártyáján az áll, hogy szeretne velem interjút készíteni a vállalkozásaimmal és Hongkong Kínához való visszacsatolásával kapcsolatban – felelt Li szintén kantoni dialektusban.

Kellemes, megnyerő hangja volt. – Általában nem teszek ilyet, Mr. Bond. Ha egy brit lapnak dolgozna, már rég kidobattam volna a klubból, de van néhány dolog, amit szeretnék elmondani. Feltételezem, hogy a nevem titokban marad majd.

– Természetesen, ha így kívánja – mondta Bond, miközben elővett egy kis jegyzettömböt és egy tollat a zsebéből. Kezdjük az üzlettel – vágott bele tüstént. – Tudom, hogy meglehetősen sikeresnek számít errefelé, de nem ismerek mindent, amivel foglalkozik, amiben érdekeltségei vannak. Tudna ezekről bővebbet mondani?

Li cigarettára gyújtott, és Bondot is megkínálta, de ő udvariasan visszautasította. A kínai mélyet szívott az erős dohányból, a füstöt hosszan fújta ki, s miközben beszélt, látszott rajta, hogy minden egyes szavát alaposan végiggondolja, mielőtt kimondaná.

– Én is csak egy üzletember vagyok a sok közül, Mr. Bond. Az apám, Li Csen-tam is az volt.

Vállalkozásaim egy részét tőle örököltem. Ő 1926-ban érkezett Hongkongba. Csak egy fiatal fiú volt, aki a Kínában dúló polgárháború elől menekült el. Kezdetben utcai árusként kereste meg a betevőjét, de később összeállt néhány társával, és saját vendéglőt nyitottak. Pár év múlva már pénzváltással is foglalkoztak. 1950-ben szerzett érdekeltséget a szórakoztatóiparban. Ez akkoriban volt, amikor a koreai háborúban harcoló amerikai katonák kezdtek rendszeresen Hongkongba járni a szabadságuk alatt. Vagyonát éjszakai szórakozóhelyek és éttermek működtetésével gyűjtötte. Amikor meghalt, már milliomos volt.

– Ma pedig már minden az öné, ugye?

– így van.

– Ön az egyetlen örökös?

– Én vagyok az egyetlen fia.

– Gondolom, az ön fia örökli majd tovább ezeket az üzleteket.

– Nőtlen vagyok.

Bond szorgalmasan jegyzetelt, amíg a kínai beszélt. Tökéletesen játszotta a kíváncsi újságíró szerepét.

– Mit gondol, hogyan befolyásolja majd üzleti ügyeit a hatalomátvétel? – kérdezte.

– Nehéz erről bármit is jósolni. Sokan optimisták, és hisznek abban, hogy a dolgok változatlanok maradnak. Én gyűlölöm a kommunistákat, de nincs más választásom, nekem is derűlátóan kell hozzáállnom a saját jövőmhöz. Nagyon reméljük, hogy Hongkong előnyös lesz Kínának július elseje után.

– Ezt hogyan kell érteni?

– Nyilvánvaló, Mr. Bond: Hongkong kapitalista berendezkedésű állam, ami homlokegyenest ellenkezik az ősi kínai hagyományokkal. Ugyanakkor fantasztikus lehetőségeket is kínál a népköztársaságnak. Ha csakugyan érintetlenül hagyják, az Kínának is az első lépés lehet a demokrácia felé vezető úton. Peking megígérte, hogy a következő ötven évben nem változtat a lényeges dolgokon. De mi történik majd azután? Ki tudja?... Ha elégedettek lesznek azokkal a gazdasági előnyökkel, amelyeket Hongkong kétségtelenül jelenteni fog számukra, úgy gondolom, később sem fognak megváltoztatni semmit. Másrészt viszont a pekingi vezetés gondolkodhat úgy is, hogy egy elnyugatiasodott kapitalista kikötőt birtokolni nem helyénvaló.

Ha fejükbe veszik, hogy ezzel veszélybe kerül a saját maguk alkotta elképzelés a szocializmusukról, képesek lehetnek arra, hogy szétrombolják az itteni kapitalizmust. Ez elég borzasztó perspektíva, de muszáj számolni vele.

– De talán éppen ez lenne az, ami miatt Peking elvesztené hitelét és szavahihetőségét a világban, nem gondolja? kérdezte Bond.

– Ez igaz, de az sem kizárt, hogy ez cseppet sem érdekelné őket. Kína történelmében számtalan példa van arra, hogy a kormány vajmi keveset foglalkozott azzal, mit gondolnak róluk a világ többi részén. És mi itt élünk Hongkongban, Mr. Bond...Nem tudom, érzi-e a félelmet odakint? Ha alaposabban körülnéz, és megpróbálja magát beleélni az itteni emberek helyzetébe, éreznie kell a feszültséget! Meglehet, hogy az emberek látszólag nem változtak, mindenki

megy és végzi a maga dolgát, mint eddig, de lehet, hogy csak beletörődtek abba, ami elkerülhetetlen. Mert ami július elsején történni fog, az megváltoztathatatlan. Félnek is ettől.

Mint ahogy mi mindannyian félünk. Csak abban reménykedhetünk, hogy Peking valóban megtartja ígéretét, és tényleg minden marad a régi.

– Miért nem megy el?

– Az üzleteim itt vannak, Mr. Bond. Azokat nem vihetem magammal. Maradok, és belenyugszom abba, ami történni fog. Elszántam rá magam, és ezen nem akarok változtatni.

– Nem tart attól, hogy a vállalkozásait esetleg bolygatni fogják?

– Eleinte biztosan békén hagynak majd. Azt, hogy a kínai hatóságok engedélyezni fognak-e ilyen helyeket, mint ez is, majd meglátjuk. Ha bezáratják ezeket a klubokat, akkor visszaalakítom őket egyszerű éttermekké. Azonban én is hiszek abban, hogy nem lesz könnyű

dolguk a változtatásokat illetően a jövőben.

– Hogyhogy?

– Kínának meg kell tanulnia, hogy léteznek bizonyos társaságok Hongkongban, amelyek múltja évszázadokra nyúlik vissza. Ezek jóval régebbiek, mint a kommunista Kína. El tudom képzelni, hogy újabb tüntetések lehetnek, jóval nagyobb ellenállás és jóval több erőszak is. A Tienanmen téren történt demonstráció csak ízelítő volt abból, mire képesek a demokrácia oldalán álló milliók.

Bond úgy döntött, hogy rátér a lényegre.

– A Triádokról beszél, ugye? – kérdezte.

Li Hszü-nan halványan elmosolyodott. Halkan mondott valamit egyik testőrének.

Nagyon gyorsan beszélt, de 007-nek a mondatok közt a „lány" szót sikerült megértenie.

Mégiscsak bajba keverte volna Szunnit?

A testőr felállt, és a bárhoz ment.

– Rendeltem önnek és magamnak még egy italt, Mr. Bond – jegyezte meg Li.

– Köszönöm – hangzott kimérten 007 válasza.

– Csang Kaj-sek is Triád-tag volt, tudta? – kérdezte a kínai.

– Igen.

– Én nem túl sokat tudok a Triádokról, Mr. Bond, de azt igen, hogy a tajvani kormány a segítségükkel került hatalomra a kommunisták ellenében. Népszerűségük annak köszönhető, hogy ellenszegültek a kínai elnyomásnak sok-sok évvel ezelőtt.

– Ön szerint tehát a Triádok nagyobb hatalommal fognak bírni a hatalomátvétel után? Én úgy tudom, kitiltották őket mind Kínából, mind pedig Hongkongból. Nem gondolja, hogy a bűnözés és a korrupció növekedni fog?

A testőr visszatért az italokkal. Li szúrós tekintettel nézett Bondra. Cseppet sem tetszett neki, hogy az interjú kezdett elfajulni. Már-már úgy érezte magát, mintha kihallgatáson lenne.

– Növekedni fog a bűnözés? Miért gondolja ezt, Mr. Bond? Nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen értem önt.

– Ne mondja ezt, Mr. Li. Maga is nagyon jól tudja, hogy a Triádok manapság egyáltalán nem hazafias dolgokkal foglalkoznak. Közönséges bűnözők.

– Abban igaza van, hogy akad néhány szervezet, amely elveti az ősi hagyományokat, és tisztességtelen dolgokkal foglalkozik.

Meglehetősen furcsa és kétértelmű válasz – gondolta Bond.

– Tudom, hogy a Triádok illegálisan már rengeteg embert kijuttattak Hongkongból.

– Ez valószínűleg igaz is – mondta Li. – De miért tartja ezt annyira borzasztónak? A brit kormány gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a hongkongi polgárok bárhol másutt éljenek.

Nagy-Britannia hátat fordított azoknak az embereknek, akik százötven évig az uralma alatt éltek. Ez az igazi árulás. Egy valódi demokráciában, ha az emberek el akarnak menni, meg kellene adni nekik ezt a lehetőséget. Arról beszél nekem, hogy a Triádok szakítottak az ősi hagyományokkal, és elvesztették a hitelüket. De Anglia ugyanúgy elveszti a hitelét sokak szemében. Amit tesznek, az tiszteletre méltó Kínával szemben, hiszen visszaadják neki, ami jog szerint egyébként is őket illeti meg. Ugyanakkor az, hogy a hongkongiaknak nem adnak lehetőséget arra, hogy elmeneküljenek, visszataszító és tisztességtelen.

– A Triádok a prostitúcióban is érdekeltek, ugye?

– Nekem fogalmam sincs erről – felelt ingerülten a csokun.

– Szerintem mindenki tudja, mi történik ebben a klubban. Li végleg elvesztette a türelmét.

Erőteljesen rácsapott az

asztalra, emberei döbbenten néztek rá. A poharak felborultak, az italok kiömlöttek. Bond nyugodt maradt.

– Mit akar, Mr. Bond? – kérdezte Li Hszü-nan, miközben a szemei villámokat szórtak. – Azért jött ide, hogy rólam és a vállalkozásaimról beszéljünk, vagy azért, hogy a Triádokról faggatózzék? Mondtam, hogy nem tudok semmit róluk! Vagy nem beszéltem elég világosan?

Menjen el a rendőrségre, és készítsen interjút velük! Ok biztosan érdekesebb dolgokat tudnának mesélni magának! Én kikérem magamnak a következtetést, hogy a báromnak bármi köze is lenne valamelyik bűnbandához! Maga megsértett engem!

– Bocsásson meg, Mr. Li! – felelt higgadtan 007. – Elnézését kell kérnem, hisz én csupán arra gondoltam, önnek mint az üzleti világ bennfentesének akad valamicske betekintése abba, hogyan szivárognak be a szórakoztatóiparba. Nem is rabolom tovább az idejét – állt fel Bond, és hajolt meg tisztelettudóan –, de ha nincs ellene kifogása, lenne még egy utolsó kérdésem.

A Sárkány Szárnya Társaság vezetője megrökönyödve bámult az angolra. Nem értette, egy gweilo honnan veszi a bátorságot arra, hogy ezek után még folytassa a beszélgetést.

Bond tettetett alázatossággal nézett a kínaira, noha már mindketten tudták, hogy egymás előtt megjátszott szerepük semmit sem ér. Li Hszü-nan nem volt többé tisztességes üzletember, Bond pedig még kevésbé volt jamaicai újságíró. A testőrök elbizonytalanodtak, nem tudták, mit kellene tenniük. Éberen lesték gazdájuk szavát, hátha kapnak valamiféle utasítást.

– Mr. Li! – szólalt meg végül Bond rezzenéstelen arccal. – Mostanában elég sok erőszakos cselekmény történt. Terrorista támadásokat hajtottak végre brit állampolgárok ellen, és pekingi tisztek is meghaltak egy londoni merénylet során. Mit gondol, ki állhat ezek mögött a véres események mögött?

Li Hszü-nan lassan felemelkedett székéről, arca vörös volt a dühtől.

– Nem tudok semmit ezekről a támadásokról. Én is csak a hírekből értesültem róluk, és tragikusnak tartom őket. Mindazonáltal nem hiszem, hogy az én dolgom volna azon gondolkodni, vajon kiknek az érdekeit szolgálták a gyilkosságok. Az interjúnak ezzel vége, és véssen a fejébe valamit: nagyon nagy szerencséje van, hogy nem veszem el a jegyzeteit, Mr.

Bond! Továbbá melegen ajánlom önnek, hogy jobban jár, ha az én nevem nem jelenik meg egyik sztorijában sem!

– Fenyeget, Mr. Li?

A kínai nyugalma visszatért. Odahajolt Bondhoz, és tökéletes angolsággal ezt súgta a fülébe:

– Mr. Bond, kegyes leszek magához, és megengedem, hogy élve távozzék a klubomból, így mostantól az adósom. Megkapta, amit akart, úgyhogy hagyja el a helyiséget!

007 alig észrevehetően biccentett a fejével.

– Hálásan köszönöm, Mr. Li!

Felállt, és a táncparkettet kikerülve a kijárathoz sétált. Szűnni Pei egy italokkal teli tálcával a kezében keresztezte az útját.

– Köszönöm, hogy itt voltál – mondta, miközben Bond felé nyújtotta karját. – Remélem, nemsokára újra láthatjuk egymást.

Bond megfogta Szűnni kezét, és egy apróra összehajtogatott papírdarabot érzett a tenyerében.

– Köszönöm, Veronica! – vette el a cetlit. – Vissza fogok jönni!

Szűnni Pei arcán ideges feszültség látszott.

Bond elhagyta a Zippert, miközben a lány felszolgálta az italokat.

007 kilépett az utcára, a klubban uralkodó félhomály után még a neonfények is elvakították egy pillanatra. Széthajtotta az üzenetet, és elolvasta a szöveget. „Segíts! Találkozzunk a klub mögötti utcában öt perc múlva! Kérlek!"

Bond körülnézett, figyeli-e valaki, majd összetépte a papírt. Megkerülte az épületet, majd megkereste a klub hátsó kijáratát. Behúzódott egy kis beugróba, hogy ne legyen feleslegesen szem előtt, és várt.

Pontosan öt perc múlva Szűnni megjelent az ajtóban. Amint észrevette a férfit, odasietett hozzá, szemeiben ugyanaz a félelem csillogott, amit Bond már az imént is látott bennük.

– James! – szólalt meg remegő hangon. – Azt hiszik, én mondtam el neked, hogy Li a a Sárkány Szárnya Társaság csokunja. Ez felér egy árulással.

– Szóval te is tagja vagy a Triádoknak. A lány bólintott.

– Meg fognak ölni! Te ezt úgysem érted!

– Dehogynem, Szűnni, nagyon is értem, hidd el!

– Kérlek, bújtass el a szállodában, amíg ki nem találom, mit tehetnék! Könyörgöm, segíts!

Szűnni Pei tényleg halálosan rémült volt.

– Rendben, gyerünk! – fogta meg a kezét Bond.

A sikátort maguk mögött hagyva kisiettek az utcára.

10

Halálra jelölve

Már kellőképpen eltávolodtak a klubtól, mikor Szűnni újra megszólalt.

– Kvuntongba kell mennünk!

– Tudok egy biztonságosabb helyet – mondta Bond. Elsőként azonban Vunak akart telefonálni a régiségboltba. Szükségük volt egy kocsira, amit meg is kaphattak, ha egy bizonyos kódot és címet bemond.

– Az anyám... – suttogta Szűnni könyörgő hangon. – El fognak menni hozzá, és bántani fogják! El kell őt hoznunk onnan!

– Miért nem hívod fel?

– Nem veszi fel a telefont. Nagyon súlyos beteg.

Bond tudta, mielőbb meg kell szabadulnia a lánytól, ha nem akarja veszélybe sodorni saját küldetését. Ha konfliktusba keveredik a Triádokkal, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Ugyanakkor nem volt szíve magára hagyni, hiszen miatta került bajba. Ez nem csupán becstelén, de meglehetősen lovagiatlan cselekedet is lett volna tőle.

– Figyelj! – mondta. – Segítek neked. Elviszlek egy biztonságos helyre, de most azonnal oda kell mennünk! Azt kell tenned, amit mondok!

A lány dühösen nézett rá.

– Rendben van, nem kell a segítséged! Megyek egyedül! Nem hagyhatom magára az anyámat!

Persze tudhattam volna, hogy te is csak ágyba akarsz vinni, másra nem is kellek!

Szűnni Pei választ sem várva sarkon fordult, és elrohant az ellenkező irányba. Bond hagyta, hadd menjen,

tudta, hogy csak nehezítené a dolgát. Már indult volna tovább, mikor egy fekete szedán csikorogva fékezett a lány előtt. A kocsiból két fiatal kínai férfi ugrott ki, és azonnal megragadták.

Szűnni ordított, ahogy a torkán kifért.

Bond habozás nélkül odarohant hozzá.

Szűnni foggal-körömmel esett neki a két fickónak, akik megpróbálták betuszkolni a kocsi hátsó ülésére.

– Engedjétek el! – kiáltott rájuk Bond. Azok ránéztek.

– James, segíts! – kérlelte a lány.

Az egyik férfi a dzsekijéhez nyúlt, de Bond megelőzte. Előrántotta Waltherét, és hatalmas ütést mért a támadó koponyájára. Az nyomban összecsuklott.

– Engedd el a lányt! – figyelmeztette a másik fogdmeget 007. – És tartsd úgy a kezeidet, hogy láthassam őket!

Ennek pisztoly volt a kezében. Eltaszította magától Szunnit, majd rálőtt Bondra. A golyó célt tévesztett, de újabb lövésre már nem maradt ideje.

007 azonnal viszonozta a tüzet, ám ő pontosabban célzott.

A golyó a mellkasán találta el a kínait; a becsapódó lövedék ereje a földre lökte.

Közben a leütött gazember magához tért néhány másodpercig tartó kábulatából, de már esze ágában sem volt foglalkozni a lánnyal. Beugrott a szedánba, és azonnal gázt adott.

Szűnni a földre zuhant, miközben a fekete kocsi felsíró gumikkal startolt a meghiúsult akció helyszínéről.

A halott kínai az utca kövezetén hevert, vére sötétvörös tócsába gyűlt a teste körül.

– Nem esett bajod? – segítette fel Bond a lányt.

Az tagadólag rázta meg a fejét, de még mindig remegett a félelemtől.

– Gyere, elmegyünk az anyádhoz! Közel laktok?

– Északkeleten, nem messze a reptértől.

– Jó. Induljunk!

A távolból már hallatszottak a szirénák. 007 tudta, el kell tűnniük, mielőtt a rendőrség megérkezik. Megragadta Szűnni kezét, és egy mellékutcába húzta. Úgy gondolta, ott nagyobb biztonságban lesznek. Néhány perccel később sikerült beleveszniük a tömegbe. A tempóból azonban még mindig nem vettek vissza, egészen addig, míg néhány tömbnyivel odébb a férfi be nem húzta egy üzletbe a lányt. Megálltak a kézzel készített bambusz madárkalitkák között; a kis papagájok csivitelése és füttyögése fülsiketítő volt.

– Itt megpihenünk egy kicsit – lihegte Bond. – Fújd ki magad, és próbálj mélyeket lélegezni!

Attól majd megnyugszol valamennyire.

– Köszönöm! – pislogott hálásan Szűnni a férfira.

– Nincs mit – bólintott Bond, miközben nagyon dühös volt magára. Nem lett volna szabad belekeverednie a dologba, most pedig már nyakig benne volt.

– Ki vagy te valójában? – nézett rá fürkésző tekintettel a lány.

007 nem felelt.

– Rendőr? Nyomozó? – találgatott Szűnni.

– Olyasmi – felelt törrioren a férfi. – A brit kormánynak dolgozom.

– Drogkereskedőkre vadászol? Bond tagadólag rázta meg a fejét.

– Mondhatnánk úgy is, hogy csak egy bajkeverő vagyok.

– Ez igaz – mondta a lány. – A lövöldözés miatt minden bizonnyal elég nagy zűrben leszünk mindketten.

– Nem volt más választásom. Ha nem lövöm le, most én fekszem ott a flaszteren kiterítve.

Most pedig halljuk, hol az a lakás?

– Kvuntongban. Mehetünk földalattival, az talán a legbiztonságosabb.

A tömegközlekedés legnagyobb részét lebonyolító metró gyors volt, és megbízható.

Bond tudta, hogy meglehetősen rizikós dolog elmenni a lány lakására, de ha már egyszer megígérte, nem tehetett mást.

– Rendben, mutasd az utat!

Átvágtak néhány szűk sikátoron, mígnem kiértek a legközelebbi földalatti-állomáshoz.

Bondot meglepte az aluljáró ragyogó tisztasága, valamint hogy a vonatok külseje is olyan kifogástalan volt, mintha csak most gördültek volna ki a gyártó üzem csarnokából.

Az állomáson sehol nem látott eldobált szemetet, a rend természetes és megszokott dolog volt.

Londonnal ellentétben Hongkongnak sosem okoztak problémát vandál rongálok vagy falfirkákat készítő önjelölt művészek.

Szűnni váltott két jegyet egy automatánál, és azok érvényesítése után már a peronra jutottak.

A következő szerelvény érkezéséig volt még néhány percük. Mivel a csúcsforgalom a végéhez közeledett, nem volt akkora tolongás, mint egy félórával korábban.

A vonattal csak Yaumatei állomásig utaztak, ott át kellett szállniuk egy másik vonalon közlekedő szerelvényre, amely északra vitte őket.

Kvuntong már kissé másképp festett, mint a szórakoztatónegyed. A repülőtér közelsége miatt számos ipartelep volt errefelé, de azért akadtak lakóházak is szép számmal.

Végigmentek a Hong Ning Roadon, és hamarosan elérték a Connie Towert, egy modern bérházakból álló épületkomplexumot. A huszonegy szintes monstrum tiszta volt, és biztonságosnak tűnt. Az ablakokat ruhaszárító kötelek díszítették, mint a legtöbb hongkongi bérházét általában.

– Ha nem haragszol, hogy megkérdem, áruld el, mennyibe kerül egy lakás egy ilyen épületben?

– Körülbelül hárommillió hongkongi dollárba – felelt Szűnni. Nem voltak anyagi gondjai, hiszen konzumlányként meglehetősen jól keresett a Zipperben.

A föld alatti parkolón keresztülsétálva a liftekhez értek. Az ajtó felett kínai felirat állt, amit Bond valahogy így fordított le angolra: „Jöjjön és menjen békességben!"

A liftben szótlanul álltak egymás mellett. Bondnak feltűnt, hogy a lány nyugtalan, és a légzése is szaporább a kelleténél.

Szűnni Pei valóban gyönyörű volt, és annak ellenére, hogy 007 ösztönei azt súgták, jobban tenné, ha inkább csak a saját dolgával foglalkozna, tudta, hogy átkozott segítőkészsége, amely már oly sokszor bajba sodorta, most is felülkerekedik rajta.

A tizennyolcadik szintre érve Szűnni egy nagy, zárt vasrácshoz lépett. Megállt előtte, és aggódva bámulta a mögötte lévő ajtót.

A zárakat valakik szétverték, az ajtó résnyire nyitva volt.

A lány kérdőn nézett Bondra, aki intett, hogy maradjon csöndben.

Szűnni bólintott, 007 pedig mutatta neki, hogy engedje őt előre.

Bond elővette a Walther PPK-t, és belépett a lakásba.

ízléses, modern kis szobák fogadták. A legnagyobb berendezése egy kanapéból, kávézóasztalból, hifitoronyból és még néhány kisebb bútordarabból állt. Az asztalon lévő

bekeretezett kis táblára kínai írásjelekkel egyetlen szót írtak: „Tolerancia". A szemközti falon feszület függött, mely arra engedett következtetni, hogy Szűnni Pei nem buddhista, hanem a kínai katolikus kisebbséghez tartozik.

A nappaliból apró konyha nyílt.

A csönd szokatlanul nagy volt.

– Anya! – szólt Szűnni kantoni nyelvjárásban.

A nem túl hosszú előszoba két kisebb hálószobához és a fürdőszobához vezetett.

Az egyik hálószobában idős nő feküdt az ágyon. Úgy tűnt, mintha aludna.

Szűnni Pei újra megszólította, de nem mozdult.

Szűnni megérintette, ám tüstént el is fordult tőle. Kihátrált a szobából, és levegőért kezdett kapkodni.

Bond azonnal megértett mindent. Megfogta az ágyon fekvő asszony kezét, és a csuklón pulzust keresett. A test hideg volt, és élettelen.

– Sajnálom, Szűnni – állt fel a halott mellől Bond. A lány háttal állva zokogott.

– Rossz volt a szíve. – Csak ennyit tudott mondani. 007 sejtette, hogy az áldozat megijedhetett valamitől, és

nem tudta elviselni az izgalmat. Persze az a lehetőség sem volt kizárva, hogy álmában érte a halál. Amikor még egyszer megvizsgálta közelebbről, felfedezte, hogy a hullamerevség már beállt, vagyis már több órája meghalt.

Ettől ez még ugyanolyan kínos érzés volt Bondnak, és nem tudta, hogyan kellene viselkednie.

Eltette pisztolyát, és közelebb lépett a halkan zokogó lányhoz. Meg akarta fogni a vállát, de az lelökte magáról a kezét.

– Ne érj hozzám! – csattant fel határozottan. Megfordult, a szemei könnyesek voltak. – Ez egyedül a te hibád! Idejöttek, rátörték az ajtót, amitől halálra rémült.

Szűnni félrelökte a férfit az útból, és bement a saját hálószobájába. Az ajtót fájdalommal teli dühvei csapta be maga mögött.

Bond nem követte.

– Szűnni, ezt nem tudhatjuk biztosan – mondta az ajtón keresztül. – Több órája halott már. A teste teljesen merev. Mikor mentél el ma itthonról?

– Dél körül – szipogta.

– Már legalább két-három órája meghalt – tette hozzá Bond. – Higgy nekem!

Lassan kinyitotta az ajtót.

Szűnni az ablaknál állt, és kifelé bámult. Az ő hálószobája is ugyanolyan kicsi volt, mint az anyjáé. Hongkongban minden talpalatnyi területet kihasználtak, és a helyszűke miatt minden nagyon drága volt. A legújabb tervek szerint Yaumateit már tengerfeltöltéssel bővítik, hogy újabb építkezésekbe kezdhessenek.

A szoba – csakúgy, mint a lakás többi része – ízlésesen volt berendezve. Az ágy felett piciny olajlámpa égett, barátságos, meleg fényt sugározva magából.

Szűnni megfordult, letörölte a könnyeit, és észrevette, hogy a férfi a lámpást nézi. Halványan elmosolyodott.

– Ezt még anyámtól kaptam kislány koromban. Egy ősi kínai hagyományt jelképez. Piros fénye a tüzet jelenti, aminek házasságot kellene hoznia nekem. Anyám nagyon aggódott amiatt, hogy már lassan harmincéves vagyok, és még mindig nem mentem férjhez.

A lány újra sírni kezdett, Bond kinyújtotta felé a karjait, és Szűnni ezúttal nem tiltakozott.

Halkan zokogott a férfi vállán.

Néhány pillanattal később zajt hallottak a nappali felől. Bondnak csak most villant át az agyán, hogy elfelejtették bezárni maguk után a bejárati ajtót. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? –

bosszankodott magában 007. Elővette a pisztolyát.

– Maradj itt! – súgta a lánynak, majd kiosont az előszobába.

A bejárati ajtóban két fiatal kínai orgyilkos jelent meg, fekete ruhában. Mindketten hosszú pengéjű kést tartottak a kezükben, s amint észrevették az angolt, azonnal rátörtek.

Bond habozás nélkül megeresztett két lövést. Mindkét férfit a mellkasán találta el, de az egyiknek még sikerült a késével elérnie 007 bal vállát.

Bond felszisszent a fájdalomtól, de képes volt még egyszer tüzelni.

Végre ez a támadó is a padlóra zuhant.

Szűnni felsikított, mikor szobájából kilépve észrevette a két halottat.

007 odarohant hozzá, és a szájára tette a kezét.

– Jól van, nyugodj meg! Már nincs semmi baj! – mondta olyan higgadtan, amennyire csak tudta.

Hosszú percekig tartott, míg a lánynak sikerült valamelyest összeszednie magát. Csak ekkor vette észre, hogy Bond kabátja csurom vér. A seb erősen vérzett, amit mielőbb el kellett állítani valahogy.

– Zárd be az ajtót, Szűnni! – utasította Bond a lányt, aki azonnal visszazökkent a valóságba.

Még mindig remegett a félelemtől, de igyekezett uralkodni magán. Az ajtóhoz futott, közben

Bond a fürdőszobába ment, és levette a kabátját. Az inggel és a trikóval már nehezebb dolga volt, azok beleragadtak a sebbe.

A sérülés nyolc centi hosszú, és nagyjából ujjnyi mélységű volt, de szerencsére csontot nem ért.

Gyorsan levette a jobb cipőjét, kinyitotta a sarkát, és tartalmát a mosdóba öntötte.

– Szűnni, szükségem lesz a segítségedre – fordult a lányhoz, aki habozva állt a fürdőszoba ajtajában, és viszolyogva nézte a vágást. – Kérlek! Egyedül nem tudom ellátni a sebemet.

A mosdóba öntött holmik közül felvett egy kis fiolát, és a lány felé nyújtotta.

Szűnni Pei habozott. Mindkettejük arcán látszott, hogy ugyanarra gondolnak.

– Nézd, Szűnni! – mondta Bond. – Igazad van, tudom, hogy minden az én hibámból történt.

Bocsánatot kérek tőled!

– Hagynom kellene, hogy elvérezz – felelt Szűnni ridegen. – Vagy fognom kellene az egyik kést, és befejezni, amit elkezdtek. Ezzel még jóvá is tenném a bűnömet, és a kivégzési parancs is érvényét vesztené.

– Ugye nem hiszed el komolyan, hogy segíteni fognak neked? Csak kihasználnak, amíg lehet.

Számukra te csak értékes árucikk vagy, aki sok pénzt hoz a konyhára.

– Kék lámpás vagyok.

– Az mit jelent?

– Már elfogadtak mint új tagot, de még nem avattak fel hivatalosan.

– Akkor még nem is vagy tag.

Szűnni elvette a fertőtlenítőt tartalmazó ampullát, és kinyitotta.

– Először ki kell mosni a sebet vízzel.

Bond bólintott, majd megnyitotta a forró vizű zuhanyt. Alátartotta sebesült vállát, s a vér vörösre festette a vizet, mire a lefolyóhoz ért.

A lány fehér törülközőt vett elő, és rácsavarta a férfi vállára. Erősen megszorította, hogy így is csillapítsa a vérzést.

– A törvény szerint már tag vagyok – folytatta –, és ha ez kiderül a hatóságok előtt, le is csukhatnak érte.

– Azt hittem, nők nincsenek a Triádok soraiban.

– Régebben csak férfiak lehettek tagok, de néhány éve már nőket is bevesznek. Legtöbbjük csak jelölt marad, és sohasem avatják fel.

– Akkor ez igazán meggyőző példa lehetne számodra is, hogy valójában mit gondolnak rólad.

Hagyd ott őket!

Szűnni elvette a sebről a törülközőt, és az ampullából fertőtlenítőt öntött a vágásra. Az még mindig csúnyán vérzett.

Bond arcán megrándultak az izmok, a fertőtlenítő szinte égette a húsát.

– Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy képzeled – felelt a lány. – Te is láthatod, hogy én semmit sem tehetek. Ha megpróbálok elmenekülni, idővel rám találnak, és megölnek. Ha mégsem, akkor a rendőrség fog el. Letartóztatnak, és börtönbe zárnak. Az egyetlen esélyem, ha végzek veled. Hidd el, nem egy olyan lány van, aki ma este habozás nélkül levágta volna a fejedet, ha a Triádokról faggattad volna.

– De te ugye nem akarsz megölni, Szűnni? Sokáig nem jött a válasz.

– Össze kellene varrni – szólalt meg végül, miközben a sebet nézte.

– Nézd, kislány, neked segítségre van szükséged, és én tudok neked segíteni, ha akarod. Gyere velem, elviszlek egy biztonságos helyre. Ott engem is ellátnak rendesen, és téged sem találnak meg. Csak telefonálnom kell, és néhány perc múlva kocsit küldenek értünk.

Szűnni erősen átkötötte a sebet, majd egy tiszta törülközőt is köré tekert még.

– Ez egy ideig kitart így. Elég érdekes cipőt hordasz, még szerencse, hogy fertőtlenítő is volt benne.

Bond kiöblítette a véres inget, majd visszavette magára. A pisztolytáskát is felcsatolta, de alatta pokolian lüktetett a vágás.

Bevett egy fájdalomcsillapítót és egy antibiotikumtablettát, majd a megmaradt holmikat szépen elrendezve visszapakolta a cipőtalpba. Felhúzta a cipőt, végül a kabátot is magára kanyarította.

A nappaliba sétált, és a telefonért nyúlt.

– Telefonálok, Szűnni. Most még eldöntheted, velem jössz-e, vagy inkább itt maradsz. De ha jössz, akkor igyekezz összepakolni, mert nem valószínű, hogy valaha is beteheted még ide a lábad.

– Nem hagyhatom itt anyámat.

– Érte már semmit sem tehetsz, Szűnni. Már csak magadon segíthetsz, és biztos vagyok benne, hogy ő is így akarná – kezdett tárcsázni 007. – Szóval velem jössz?

A vonal túlsó végén egyetlen csörgés után felvették a kagylót.

– Ling Ling Csat vagyok – mondta Bond a kagylóba. Azonnal szükségem lenne egy taxira!

Ismétlem, sürgősen kellene egy kocsi a... – eltartotta magától a kagylót, és a lányhoz fordult. –

Mi a cím?

– Hong Ning Road 147., Kvuntong. Bond elismételte a telefonba, majd letette.

– Öt perced van a pakolásra – közölte halkan. Sejtette, min mehet keresztül szegény lány. Az elmúlt órában gyökeresen megváltozott az élete, és semmi esélye sem maradt arra, hogy egyszer minden a régi legyen újból.

– Ki tudsz juttatni Hongkongból? – kérdezte csendesen.

– Megpróbálom – felelt őszintén Bond.

– Legálisan?

– Talán – válaszolt 007.

Pillanatnyi habozás után Szűnni Pei eló'vett egy közepes méretű sporttáskát, majd elkezdte belerakni a legszükségesebb holmikat, a ruhákat meg a fürdőszobából a tisztálkodószereket.

Végül a konyhaasztalhoz ment, és az egyik fiókból kivett néhány fényképet.

Miután a táska már majdnem megtelt, a konyhaablakból elvett egy régi gyermekjátékot. Egy virágszirom formájú szélkerék volt. Azt is eltette.

– Szerencsét hoz – sóhajtotta, majd behúzta a cipzárt, és a vállára dobta a táskát. – Készen vagyok.

– Ügyes kislány – dicsérte meg Bond. Kevés olyan nővel találkozott, aki ilyen rövid idő alatt össze tudott csomagolni egy egész életet.

007 elővette a pisztolyát, és elindult az ajtó felé. Rövid hallgatózás után jelzett a lánynak, hogy kövesse. Kinyitotta az ajtót, a folyosó üres volt. A lifthez érve észrevette, hogy a kabin az ő emeletükhöz közeledik.

– Jobb, ha a lépcsőn megyünk – mondta. Fegyverét előreszegezve haladt lefelé, Szűnni pedig szorosan követte. A tizenkettedik emeletnél sietős lépteket hallottak. Bond a falhoz nyomta Szunnit, és várt. A lépcsőfordulóban két fiatal kínai tűnt fel, kezükben hentesbárdot tartottak.

Bond sejtette, hogy nem egy közeli húsboltból tévedtek ide véletlenül, és kétsége sem volt afelől, mi a szándékuk.

– Álljatok meg! – kiáltott rájuk kantoni nyelvjárásban, de azok vagy nem értették, mit mond, ami elég nehezen hihető, vagy csak nem akartak megállni. Ez utóbbi látszott valószínűbbnek.

Talán azt hitték, 007 nem meri majd használni a fegyverét. Tévedtek. Habozás nélkül lelőtte mindkettőt. A lövés éktelen zaját visszaverték a lépcsőház falai. A két Triádtag a falnak zuhant, majd legurultak a lépcsőn.

Nem maradt sok idejük, a lövéseket sokan meghallhatták, a rendőrség bármikor ideérhetett.

Mihamarabb le kellett jutniuk az utcára, és megkeresniük Vut, mielőtt a környéket ellepik az egyenruhások. Sebesült karja szörnyen kínozta Bondot, olyan volt, mintha tűzforró tűket döfködtek volna a vállába.

Szűnni Pei halálsápadtan állt a fal mellett, nem szokott hozzá, hogy egy nap öt embert is lelőjenek a társaságában. Ahhoz meg pláne nem, hogy ezt részben miatta tegyék.

Bond rászólt, hogy kövesse tovább, és folytatták útjukat lefelé.

A hetedik szinten négy kínai rontott rájuk váratlanul. Bond biztos volt benne, hogy nem autogramot akarnak kérni, így azonnal rájuk lőtt. Nem tudta, eltalált-e valakit, vagy sem, mert félre kellett hajolnia egy rúgás elől. Utána újból előrehajolt, de elvesztette az egyensúlyát, elesett a lépcsőn, a Walther PPK pedig messzire repült a kezéből.

Az egyik férfi Szűnni felé lendült, bárdját vészjóslóan lengetve meg a feje felett. A lány azonban nem vesztette el lélekjelenlétét. Bond is azt várta volna, hogy visítva próbál majd menekülni, ehelyett azonban ügyes mozdulattal előrehajolt, alulról megragadta támadója karját, és mire az észbe kapott volna, egy tökéletesen kivitelezett yaridama dobással átlendítette a válla fölött. A férfi nekizuhant a falnak, de talpon maradt. Szembefordult Szunnival, hogy újból támadjon, de a lány ezt már nem várta meg. Kétszer mellbe rúgta az agresszív kínait, majd hatalmas ütést mért a nyakára. Csigolyák reccsentek, a férfi elterült a padlón.

Bond közben ismét talpra szökkent. A közelben álló két kínai felé ugrott, akik megpróbálták bárdjukkal ártalmatlanná tenni. De 007 ügyesen félrehajolt a lesújtani készülő pengék elől, és ezzel egy időben ki is rúgta mindkét támadó lábait. Ennek köszönhetően a közelebb álló férfi a társának esett.

Szűnni Pei, aki mögöttük állt, megragadta a kisebbik kínait, és a falnak taszította. Ezután vesén rúgta a másikat, aki ettől Bond felé támolygott.

007 egyszerűen elkapta a testet, majd továbblökte a lépcsők felé.

A négy kínai a padlón hevert, és szemmel láthatóan egyikük sem volt olyan állapotban, hogy kedvük lett volna folytatni a küzdelmet.

– Szép munka volt! – mosolygott elismeró'en a lányra Bond.

– Hongkong utcáin nőttem fel – rántotta meg a vállait Szűnni Pei. – Csak utána mentem az Egyesült Allamokba. Nem vagyok teljesen magatehetetlen nő.

Bond megkereste elejtett fegyverét, és Szunnival együtt továbbindult lefelé. Remélte, hogy lassan csak elfogynak a támadók. Érezte, hogy kötése jócskán átvérezhetett már, nem szeretett volna minden emeleten hasonló közelharcot folytatni.

Mikor elérték a földszintet, megtorpant a lépcső alján.

– Valószínűleg van egy kocsijuk itt, és legalább még ketten lehetnek benne.

Kikukucskált a fal mögül, és rögtön észrevette a közelben parkoló fekete szedánt. A kijárathoz közel álló autó mellett csak a sofőr ácsorgóit. A liftek felé figyelt, társainak visszatérését várta.

Bond tudta, hogy nem juthatnak ki észrevétlenül az épületből. A fickó tüstént észreveszi őket, amint előjönnek a lépcsőházból.

– Maradj itt! – parancsolta Szunninak, majd mély levegőt vett, és kirontott fedezékéből. A sofőr meglátta, és elordította magát kínaiul.

Lövés dördült, de 007 addigra már egy széles kőoszlop mögé bújt. A golyó az oszlopba csapódott, betonszilánkok repültek szanaszét.

Néhány másodpercnyi csend után a szedán motorja felbó'gött, és a kocsi elindult felé. Újabb lövés dördült, a golyó veszélyesen közel csapódott be, de az oszlop ezúttal is megvédte Bondot. A bal válla már kegyetlenül fájt, most érezte csak igazán az iménti verekedés hatását.

Ugyanakkor hálás volt a sorsnak, hogy nem a jobbja sebesült meg, mert úgy aligha tudna vele rendesen lőni.

Óvatosan kinézett, és rövid célzás után a kocsi felé lőtt. A golyó a szélvédőt lyukasztotta ki, de a vezetőben nem tett kárt. A kínai sofőr a fékre lépett, majd miután a jármű meg-

állt, a kinyitott ajtót használta fedezékül. Bond tudta, hogy ebből a pozícióból képtelen lesz végezni ellenfelével.

Az utca felől már hallatszottak a közeledő rendőrautók szirénái.

Épp visszarohant volna a lépcsőházba, amikor csikorgó autógumik zajára lett figyelmes. A parkoló bejárata felől egy piros taxi érkezett, de ahelyett hogy kikerülte volna a szedánt, egyenesen belehajtott. A triádos a két autó közé szorult, arcán fájdalmas grimasz jelent meg.

Amikor a taxi hátratolatott, teste véres masszaként omlott a kőre. Kifacsarodott végtagjai furcsa szögben hevertek mellette.

A taxit Csen Csen vezette, mellette pedig az apja ült.

Bond intett Szunninak, hogy jöjjön, és mindketten beugrottak a piros kocsi hátsó ülésére.

A taxinak nem ártott az ütközés, csupán a lökhárítója horpadt be kissé.

Csen Csen kikerülte a szedánt, és a kijárat felé fordult. Mire elhagyták a parkolót, a rendőrség is megérkezett. A szirénázó kocsik fékeztek az épület előtt, de Bondék addigra már egy tömbnyivel odébb jártak.

– Ön kérni taxit, uram? – kérdezte Vu a szokásos vigyorral az arcán.

– Szűnni, bemutatom a barátomat, T. Y.-t, és a fiát, Csen Csent – mondta Bond. – Fiúk, ő

pedig itt Szűnni – mutatott a lányra.

– Üdvözölni! – nevetett T. Y. – Mi elvinni egy szép helyre, uh huh!

Szunninak sikerült egy röpke mosolyt erőltetnie az arcára, de még mindig túlságosan rémült volt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Egész úton néma maradt, akkor sem mondott semmit, mikor Bond részletesen elmesélte a történteket.

– Lenni szép kis álca – berzenkedett Vu. – Én nem ismerni egy újságírót sem, aki pisztolyt hordani hóna alatt, és Triádokra lövöldözni bérházban, uh huh!

– Egyszerűen csak kerülnöm kell őket, amíg itt vagyok felelt 007. – Remélem, nem szúrtam el semmit Thackerayvel kapcsolatban. Mostantól jobban oda kell figyelnem arra, ki jön mögöttem az utcán. Ismersz egy Ray Thackeray nevű férfit? – fordult Szunnihoz.

A lány megrázta a fejét. Bond hitt neki.

– Van valami hír Londonból? – kérdezte Vut.

– Semmi – válaszolt a kínai tömören.

– Mi van Ausztráliával?

– Senki nem vállalni felelősséget. Nem lenni semmilyen nyom. M mindössze üzenni annyit, A szekció találni valamit, ami utalni arra, hogy bomba lenni ottani gyártmány. Valószínűleg állítani elő valamilyen laborban. Lehet, nem lenni köze semelyik országhoz. Nem lenni kizárva, hogy valamelyik nukleáris energiával illegálisan kísérletező labor robbantani.

Bond igazat adott Vunak, mivel elméletileg lehetséges, hogy valóban úgy van, ahogy mondta.

A világon sok vállalat létezik, amelyek nem csupán birtokolják a nukleáris energiát, de valószínűleg kísérleteket is folytatnak vele. Maga a tény, hogy ez idáig nem volt semmi nyom, és követeléseket sem nyújtott be senki, összességében pozitív volt. Talán tényleg csak egy elhibázott és felelőtlen kísérlet történt, és az elkövetők tényleg nem akartak ártani senkinek.

Jócskán beesteledett már, mire a taxi az Upper Lascar Row-ra ért.

A régiségbolton át a lakásba érve Vu mutatott egy szabad szobát Szunninak.

Bond töltött magának egy vodkát, és a poharát telerakta jéggel. Az italt gyorsan lehúzta, majd a vállára mutatott.

– T. Y, valamit sürgősen csinálnom kellene a sebemmel.

– Én már telefonálni – nyugtatta meg a kínai. – Én ismerni jó és megbízható orvost, ő már úton lenni ide. Ó dolgozni nekünk.

Néhány perccel később egy apró termetű kínai férfi érkezett. A dr. Lo-ként bemutatkozó orvos mintegy félóra alatt rendbe tette Bond sérülését. Sterilizálta, és szakszerűen bekötözte. A fájdalom így sem múlt el, de legalább elviselhető szintre tompult.

– Szükségem lenne néhány holmimra a hotelből – mondta Vunak 007.

– Nem lenni probléma. Gondoskodni mindenről. Csen Csen összeszedni ruhákat reggel, uh huh! Most pedig én főzni tésztát Jamesnek és lánynak.

– T. Y, szükségein lenne még egy külföldi útlevélre is. Mindegy, milyenre. Ki akarom juttatni innen Szunnit.

Vu elhúzta a száját.

– Én nem hinni, hogy M-nek ez tetszeni.

– Nagy kár lenne érte – mondta Bond. – Szűnni Pei fontos információkkal rendelkezik, és jó lenne, ha meg tudnánk védeni. Ráadásul az életemet is megmentette az épületben. Pokoli jó harcos.

– Én meglátni, mit tehetni – válaszolt Vu megértőén. Bond töltött magának még egy vodkát, majd miután azt

is felhörpintette, bekopogott a lány szobájába.

– Tessék! – hallatszott bentről.

Bond benyitott a szobába. A lány az ágyon ült, és maga elé bámult. Arcán látszott, hogy a történteket próbálja feldolgozni magában.

– Éhes vagy, Szűnni? – kérdezte a férfi. – T. Y. készít nekünk vacsorát.

A lány megrázta a fejét. Bond leült mellé az ágyra.

– Minden rendben lesz, meglátod. Kapsz egy külföldi útlevelet, és amíg el nem megyünk, itt biztonságban leszel.

– Hová megyünk? – kérdezte halkan Szűnni.

– Hová szeretnél?

– Nem tudom. Tulajdonképpen nem is érdekel.

– Először megpróbáljuk Angliát, rendben?

Szűnni Pei megvonta a vállát. Szegény elég sok mindenen ment keresztül, kezdve attól, hogy a Triádok halálra jelölték, azután megpróbálták elrabolni, majd szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az anyja meghalt. Az otthonából való menekülés sem volt eseménytelen –

mindez elég lett volna ahhoz, hogy teljesen összeroppanjon. Rengeteg lelkiereje lehet, hogy mindezt elviselte.

Bond odahajolt hozzá, és gyengéd csókot adott az arcára. Aztán felállt, és kiment a szobából.

A vacsora fantasztikus volt. Vu a tésztához csirkét tálalt fel, s az étel mind elfogyott. Szűnni Pei végül úgy döntött, eszik a többiekkel, de érthető módon nem volt valami nagy az étvágya.

Utána mindannyian nyugovóra tértek, de Szűnni röviddel ezután átosont Bond szobájába.

007 még ébren volt. Némán nézett a lányra, aki mezítláb állt az ágya végénél. Csupán egy áttetsző pólót meg bugyit viselt.

Bond félrehajtotta a takarót, Szűnni pedig bemászott mellé, és szorosan hozzábújt. Teste meleg volt, és puha, a férfinak pedig nagyon jólesett, ahogy lábaival átkulcsolta az övéit.

Eló'ször csak lágyan csókolóztak, aztán egyre hevesebben. Néhány perccel később a lány levette a pólóját, és fedetlen kebleit Bond mellkasához érintette. Élvezte, hogy a szó'rszálak csiklandozzák a mellbimbóit, mert nem volt ehhez hozzászokva. A legtöbb ázsiai férfi mellkasa s/őrtelen.

Újra és újra a csúcs felé törtek, miközben teltek az órák. Bond erőt adott a lánynak, közelsége biztonságérzetet nyújtott neki, amire nagyon vágyott e szörnyű nap után. Szüksége volt erre a szenvedélyes szeretkezésre, hogy kiadhassa magából a felgyülemlett feszültséget, és megfeledkezhessen a világ barbárságáról.

Három és fél órával később kimerültén zuhantak egymás karjaiba, majd mindketten mély álomba merültek.

11

Merénylet

Lövöldözés Kowloonban

A Hongkongi Királyi Rendőrség nyomozói szerint a két különböző helyen történt lövöldözés kapcsolatban lehet egymással. Az első Csimsacsui keleti negyedében történt, közel a Zipper nevű éjszakai klubhoz. Az áldozat egy 22 éves férfi, akit ismeretlen orgyilkos lőtt le. Nem sokkal később egy kvuntongi bérházban hét holttestre és két életveszélyes állapotban lévő

sebesültre akadtak. A meggyilkoltak közül két férfit Szűnni Pei hongkongi lakos otthonában találtak meg. A nő azóta nyomtalanul eltűnt. Itt bukkantak rá a lakás bérlőjének halott édesanyjára is, aki az eddigi szakértői vizsgálatok szerint természetes halállal hunyt el. Az ügyben nyomozást folytató rendőrtisztek szerint a Triódák állnak az ügy mögött.

Zéró mínusz hét:

1997. június 24., 15 óra 55perc

Az újságok tele voltak az előző nap estéjén történt lövöldözésről szóló hírekkel. Minden valamirevaló lap címoldalon hozta a jelentést, hiszen Hongkong utcáin egyáltalán nem volt megszokott dolog a véres leszámolás.

James Bond, mielőtt a koronagyarmatra indult volna Angliából, átnézett egy összesítő SIS-aktát a kolónia bűnügyijelentéseiről. Az abban szereplő adatok alapján Hongkongban szorult vissza legjobban a bűnözés valamennyi ázsiai nagyváros közül. A fegyverek ellenőrzését és a viselésükre vonatkozó engedélyek kiadását nagyon szigorúan vették, ezért az itt működő

alvilági csoportok is meglehetősen nagy nehézségekbe ütköztek, ha hozzá akartak jutni efféle gyilkos eszközökhöz. A Hongkongi Királyi Rendőrség az egyik legeredményesebben működő

szervezet volt a világon, amely bűnüldözéssel és bűnmegelőzéssel foglalkozott.

Nem volt túl szerencsés, hogy Szűnni Pei fényképét közzétették, mert így már nemcsak a Triádok elől kellett bujkálniuk, de az utcán sem nagyon mutatkozhattak. Ezek után a lány Hongkongból való kijuttatása sem lesz könnyű feladat. Még szerencse, hogy Bondot nem azonosították, mert akkor végig kellene hallgatnia M szidalmait, amiért beleártotta magát egy

„könnyűvérű kis prosti" sorsába.

Bond félretette az újságokat, és megpróbált az aktuális problémára koncentrálni. Eljött az ideje, hogy viszontlássa a titokzatos Ray Thackerayt, akinek sajtókonferenciáját erre a délutánra tűzték ki.

Az EurAsia Enterprises Ltd. főhadiszállása egy harmincnégy emeletes épület volt Hongkong központjában. Még szerencse, hogy nem ezt felrobbantva végeztek a részvénytársaság igazgatótanácsának tagjaival – gondolta Bond.

A közelben híres és fontos épületek sorakoztak: a Bank of China, a Hongkong és a Sanghaj Bank, a Jardine House, valamint a Törvényhozás épülete.

James Bond korábban érkezett a sajtókonferenciára. Ez volt a szerencséje, mert így még időben értesülhetett arról, hogy az esemény helyszínét ismeretlen okok miatt áthelyezték a Statue Square-re.

A hőség és a magas páratartalom ellenére gyönyörű idő volt. Thackeray talán úgy gondolta, hogy egy szabadtéri találkozó az újságírókkal és a riporterekkel kellemesebb lesz.

A téren állt Sir Thomas Jackson, a Hongkong Bank alapítójának emlékműve. Egy időben számtalan brit uralkodó szobra sorakozott itt, de ezeket már régebben eltávolították. A tér szélén magasodott a Törvényhozás neoklasszicista stílusú, kupolás épülete. Itt üléseztek azok a képviselők, akiknek sorsa hat nap múlva meglehetősen bizonytalanná válik majd.

Egy színes szalaggal elkerített területen székeket állítottak fel. A fel-alá járkáló biztonsági őrök sorban ellenőrizték a tudósítók személyazonosságát.

Bond is megmutatta újságíró-igazolványát, az őr keresni kezdte nevét a listán, majd miután megtalálta, szó nélkül beengedte.

007 leült a második sorban, a kijárathoz közel.

A székekkel szemben mikrofonokkal telezsúfolt kis emelvényt állítottak fel a rendezők. A mikrofonerdő mögött néhány asztal állt, mindegyiken tálcával, a tálcákon vörösborral teli kancsókkal.

Bond körülnézett, és eszébe jutott, hogy az átadási ünnepség Nagy-Britannia és Kína között szintén itt zajlik majd néhány nap múlva. Addig már csak kevesebb mint egy hét volt hátra.

Hozzávetőleg negyven újságíró jelent meg. Legtöbbjük hongkongi lapoknak tudósított, de akadt köztük néhány nagyobb nyugat-európai, valamint japán napilaptól és magazintól érkezett munkatárs is. A közönség egy része az EurAsia Enterprises alkalmazottaiból állt.

Arcvonásaikból ítélve mindannyian nyugtalanok lehettek, aminek minimum két oka volt: egyrészt az igazgatótanács tragikus elvesztése óta rájuk hárult a feladat, hogy irányítsák a céget, másrészt pedig el sem tudták képzelni, mit akar a vállalat tulajdonosa a világgal közölni.

A várakozás ideje alatt Bond felpillantott a Hongkong Bank épületére, s a látvány teljesen lenyűgözte. Az egyik legkiválóbb mérnöki munka volt, amit valaha látott. Sir Norman Foster brit építész tervezte: szerkezetét egy híd felépítményének technológiájára alapozták. Az épület két tornya között hatalmas acél vázszerkezet feszült. A hagyományos támasztóoszlopok és födémek alkalmazását speciális minőségű alumínium használatával kerülték el. Az üvegfalak látni engedték a belső tereket, a lifteket, a mozgólépcsőket és az egyes szintek körfolyosóit, amelyekről az irodák nyíltak. A bejárat egy nagyobb térre nyílt, ahol két, bronzból öntött kínai sárkányoroszlán állt őrt. A szobrok hasonlítottak a minden fontosabb épület bejáratánál megtalálhatókhoz. Ezeket két korábbi igazgató keresztnevéről Stephennek és Stittnek hívták, és egyszerre voltak egész Hongkong kabalái, jelképei.

Percre pontosan négy órakor Guy Thackeray két testőre társaságában besétált a térre, és egyenesen a mikrofonokhoz ment. Emberei a környéket fürkészve megálltak mögötte.

Thackeray most még fáradtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint Makaóban. Szemei karikásak voltak, mintha napok óta nem aludt volna. Méregdrága, rendkívül elegáns Armani öltönye tekintélyt kölcsönzött neki.

– Hello, isten hozott mindenkit! – mondta fakó hangon a mikrofonba, és Bond ismételten megállapíthatta, hogy meglehetősen savanyú figura, akinek nem lehet túl sok humorérzéke.

Még egy mosolyt sem volt képes megereszteni, hogy kedélyesebb színben lássák az egybegyűltek. Bár jobban belegondolva az utóbbi napok eseményei után ez nem is volt különösebben meglepő. – Ezt a sajtótájékoztatót azért hívtam össze, mert fontos bejelentenivalóm van az EurAsia Enterprisest illetően. Mint önök is tudják, nemrégiben rengeteg kollégám, cégem igazgatótanácsának valamennyi tagja rettenetes merénylet áldozata lett. Az elmúlt napokban többször megkísérelték, hogy engem is eltávolítsanak az élők sorából. Nem tudom, miért váltunk valamennyien célponttá, és kinek az érdeke, hogy minket holtan lásson, de sajnos szomorú tény, hogy mindez a vállalatra és sokak magánéletére szintén kihatással volt. A saját kézben lévő részvényeim értéke soha nem tapasztalt zuhanásnak indult, és a jövő is teljesen bizonytalan. Semmi okom hinni abban, hogy a dolgok a közeljövőben jobbra fordulhatnak. Éppen ezért úgy határoztam, hogy július elsejei hatállyal eladom a családom birtokában lévő 59 százaléknyi vállalati tulajdonjogot a Kínai Népköztársaságnak.

Halk moraj futott végig a tömegen. Bond is nagyon meglepődött a döntés hallatán. A jelen lévő vállalati dolgozók elsápadtak, és megszólalni sem tudtak a döbbenettől.

– A fennmaradó 41 százalék az elhunyt tagok családjának birtokában van – folytatta Thackeray. – Ez nem változik a jövőben, így az örökösök Kínával egyetemben lesznek tulajdonosai az EurAsia Enterprisesnak. Amennyiben ők is hasonló döntést hoznak, mint én, az már az ő dolguk. Én

csak tanácsolni tudom nekik, hogy tegyenek ők is így. Jómagam hamarosan visszavonulok az üzleti élettől, elhagyom Hongkongot, és egy csendes, nyugodt helyen fogok letelepedni, ahol életem hátralévő részét szeretném leélni. Az EurAsia Enterprisest másfél évszázaddal ezelőtt

alapította az ükapám. Akkor még egészen kis cég volt, de azóta nemzetközi nagyvállalattá nőtte ki magát. Amikor apám átadta nekem, büszke voltam rá, hogy én lehetek a vezetője. Ez húsz évvel ezelőtt volt, és az azóta eltelt idő alatt sok minden megváltozott. A mondás is úgy tartja, hogy egyszer mindennek véget kell érnie. Ennyit akartam mondani önöknek, köszönöm, hogy idefáradtak.

Thackeray lelépett a dobogóról, de a riporterek nem érték be ennyivel! Kezüket emelgetve, egymást túlkiabálva kérték, hogy feleljen kérdéseikre.

– Rendben van – engedett Thackeray –, válaszolok önöknek. Parancsoljon, ön, ott az első

sorban – mutatott egy buzgó nőre.

– Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy eladja Kínának a vállalatát? – kérdezte az újságírónő. – A problémák ellenére az EurAsia még mindig eredményesen működő

multimilliárdos vállalat.

A többiek elcsitultak, valószínűleg mindenki erre volt kíváncsi.

– Igaza van, a cég még mindig nyereséges, és szép profitot termel, de sajnos nincs más választásom, el kell adnom. Még egy utolsó kérdés... Az úr zöld dzsekiben... – mutatott egy riporterre a hátsó sorban.

– Hol fog letelepedni?

– Még nem döntöttem el végérvényesen, de az biztos, hogy nem Angliában. Sosem éltem ott, és ezután sem fogok. Ez minden. Köszönöm.

Elsietett, az egybegyűltek pedig felbolydultak. A felháborodás különösen nagy volt az EurAsia alkalmazottai körében. Felugráltak helyükről, és Thackeray felé indultak, a testőrök alig tudták visszatartani őket. A vállalat jövőjére vonatkozó hír mindenkit készületlenül ért.

Elevenükbe vágott, mindannyian úgy érezték, Thackeray elárulta és cserbenhagyta őket.

– Mr. Thackeray! Mit jelentsen ez? Mióta készül erre? kérdezték egymás szavába vágva.

Thackeray megállt, és feléjük fordult.

– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Az én életem is megváltozik, önöknek is valami másba kell kezdeniük. Önök közül a legtöbben rendelkeznek külföldi útlevéllel. Csak azt tudom tanácsolni, ne habozzanak, használják fel! Nagyszerű volt együtt dolgozni önökkel, és most, ha megbocsátanak, mennem kell!

A válasz tárgyilagos és rideg volt. Bond, aki szintén közelebb húzódott, a nyilatkozat tömörsége ellenére érezte a keserűséget, amit Thackeray érzett vállalata elvesztése miatt.

Igyekezett mindent megtenni, hogy érzelmei rejtve maradjanak, de azt nem tudta leplezni, mennyire gyűlöli NagyBritanniát.

Ezután végleg hátat fordított a tömegnek, és elhagyta a sajtótájékoztató helyszínét.

A Des Voeux Roadon egy fekete Mercedes várta. Az egyik testőr kinyitotta a limuzin ajtaját, s Thackeray beült a hátsó ülésre. A félig letekert ablakon át még visszanézett a téren állókra, intett is nekik, de arcán ezúttal sem jelent meg még egy halvány mosoly sem.

Bond nézte, ahogy a kocsi elindul, besorol a forgalomba, majd pár méterrel odébb megáll a tilosra váltó jelzőlámpa előtt. A mellette lévő sávba egy teherautó érkezett, a hatalmas jármű

rövid időre eltakarta Thackeray autóját.

Néhány másodperc múlva a lámpa zöldre váltott, és a teherautó elindult. A Mercedes lassan ért be a kereszteződésbe, a hátsó ablak félig még mindig le volt tekerve, de Thackeray már nem látszott mögötte.

Hirtelen egy fekete ruhás kínai férfi termett a limuzin mellett, és a lehúzott ablakon át az utastérbe dobott valamit. Utána minden erejét összeszedve rohanni kezdett keresztül a téren.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy Bond jószerével fel sem eszmélhetett még.

A környéket hatalmas detonáció rázta meg. A Mercedes felemelkedett az útról, utasteréből lángoszlop csapott elő, miközben sok ezer darabra hullott szét. A forgalom azonnal megbénult, a kocsihoz legközelebb állók is súlyosan megsérültek.

A robbanás erejét még Bond is érezte, pedig legalább százméternyire volt tőle.

Villámgyorsan felmérte a helyzetet.

A járdán három gyalogos feküdt, kezüket a szemükre szorították.

Azonnal pánik tört ki, a legtöbben fejvesztve próbáltak menekülni. Sikítva, ordítva és egymáson átgázolva igyekeztek minél messzebb kerülni a robbanás helyszínétől.

Az úttesten már csak az égő alváz maradt, sűrű fekete füstoszlop szállt az ég felé, és elszenesedett emberi testrészek hevertek mindenütt.

007 döbbenten állt. Az EurAsia Enterprises tulajdonosát a világ szeme láttára gyilkolták meg.

Ráadásul fényes nappal, Hongkong egyik legforgalmasabb részén.

Az esemény okozta sokk csak néhány pillanatig tartott Bondnál. Megfordult, és az elrohanó férfit kutatta tekintetével. A kínai épp akkor hagyta el a teret, és futott be a Hongkong Bank oszlopai közé.

Bond egymaga eredt utána, a téren állók közül senkinek sem jutott eszébe, hogy összefüggést keressen a dolgok között, és a feltételezhető merénylőt üldözőbe vegye. Thackeray testőrei, akiknek ez kötelességük lett volna, nyilván meghaltak.

A bankot a tér felől a világ állítólag leghosszabb mozgólépcsőjén lehetett megközelíteni. A kliensek így közvetlenül a harmadik szintre érkeztek, ahol lebonyolíthatták ügyleteiket.

A tettes a mozgólépcsőn az épület belseje felé tartott. Valószínűleg az volt a szándéka, hogy elvegyül a tömegben, és alkalomadtán majd kioson. Ennél jobb tervre nem is volt szüksége.

Bond, aki mindenképpen el akarta kapni a férfit, az embereket félrelökdösve rohant felfelé a mozgólépcsőn. A harmadik szintre érve megállt és körülnézett. A további szintekre újabb mozgólépcsők vezettek.

Igyekezett gyorsan és alaposan megvizsgálni mindent és mindenkit, de tudta, hogy szinte lehetetlen dologra vállalkozott. A fekete a banki környezetben, ahol a legtöbb férfi sötét öltönyt visel, kitűnő rejtőszín, ráadásul a közelgő záróra miatt a forgalom ilyenkor a legnagyobb.

Az ötödik emeleten mintha látott volna valami gyanúsat. Az épület jobb oldali részén egy ismerősnek tűnő, fekete ruhás alak tartott a nyugati szárny felé.

007 azonnal utánarohant. Miután felért, felállt egy asztalra, ahol az ügyfelek egyébként az űrlapjaikat töltötték ki, és végignézett a tágas termen. Az orgyilkos a liftek felé igyekezett.

Egyszer vissza is nézett, és rutinszerűen ellenőrizte, nem követik-e. Közben Bond már elindult utána, s tekintetük találkozott egy pillanatra.

A térre időközben megérkeztek a rendőrök és a tűzoltók. Ügyfelek és banki alkalmazottak tolongtak vegyesen az épület déli oldalának ablakainál, és nézték kíváncsian a lenti káoszt. A felvonókhoz beosztott biztonsági őr ugyancsak az eseményeket figyelte.

A merénylő elérte a liftet, és megnyomta a hívógombot. Hátrapillantva észrevette a feléje közeledő Bondot. A rémület azonnal kiült az arcára.

A lift megérkezett, az ajtószárnyak csendesen szétcsúsztak, és a férfi gyorsan belépett.

A fenébe! – bosszankodott Bond, és most már nem érdekelte, ha felfigyelnek rá. Rohanni kezdett a liftek felé, és odaérve rácsapott a hívógombra. Az ajtó feletti kijelzőt figyelve megállapította, hogy a merénylő a tizenkettedik szintig ment.

A kabin végre megérkezett. Éppen jókor, mert közben a biztonsági őr is feléje fordult. Bond belépett a felvonóba, az őr messziről rákiáltott, hogy álljon meg, de már elkésett. Az ajtók összezáródtak, és a fülke elindult felfelé.

A tizenkettedik emeletről be lehetett látni csaknem a bank teljes ügyfélszolgálati részét. Ide csak a bank alkalmazottjai jöhettek fel, ezért volt szükség odalent a biztonsági emberre. Neki kellett visszafordítania az eltévedő illetékteleneket.

A liftajtó kinyílt, s Bond még éppen szemtanúja lehetett, amint az orgyilkos tarkón vágja a fenti őrt, majd elrohan balra, a lépcsőház üvegajtaja felé.

– Állj! – üvöltötte Bond. Egy pillanatra az a gondolat is átsuhant az agyán, hogy használhatná a Walthert, de nem akart pánikot kelteni a bankban. Ám mintegy végszóra,

amikor a merénylő kinyitotta a lépcsőház ajtaját, megszólalt a riasztóberendezés, és fellármázta az egész szintet.

A tettes felfelé rohant a lépcsőn. Bond kettesével véve a lépcsőfokokat követte, de így sem érhette utol a kínait. A hajszába három egyenruhás is bekapcsolódott, és minden valószínűség szerint a rendőrséget is értesítették már.

Bond két szinttel feljebb járt már, mikor lentről utánaordítottak kantoni nyelvjárásban.

– Álljon meg!

Ezután egy másik hang angolul is megismételte a felszólítást.

– A férfi, aki a téren felrobbantotta az autót, felfelé tart a lépcsőházban. Fekete ruhát visel –

válaszolta Bond, és nem hagyta abba az üldözést. Miközben sebesen kapkodta a lábait – a levegőt nemkülönben, noha jó kondícióban volt –, a gondolatok is villámgyorsan peregtek a fejében.

Ki lehet a merénylő? Kinek a megbízásából követte el tettét? A Triádok állnak az ügy mögött?

Vajon ő is tagja a Sárkány Szárnya Társaságnak? Miért ölték meg Thackerayt? Vajon már az úszó étterem felrobbantásakor is őt akarták megölni? Talán valaki már korábban is tudott arról, hogy a vállalatát Kínának akarja eladni, és ebben akarták megakadályozni? Persze az sincs kizárva, hogy a Triádoknak semmi közük sincs az egészhez. A kirakójáték mindenesetre egyre bonyolultabbá vált.

Bond azon tűnődött, vajon hogyan kaphatna választ a kérdéseire, hiszen Thackeray halott.

Fentről ajtócsapódás hallatszott, ami azt jelentette, hogy a menekülő elhagyta a lépcsőházat. A zaj erősségéből ítélve nem lehetett messzebb két-három szintnél. A végső bizonyságot egy eldördülő lövés szolgáltatta. Az orgyilkos egy őt megállítani próbáló biztonsági őrrel végzett a huszadik emeleten. Normál esetben a lépcsőházat csak mágneskártya segítségével lehetett elhagyni, s az őr valószínűleg abban a reményben nyitotta ki az ajtót, hogy elkapja a merénylőt. Szerencsétlenségére nem gondolt arra, hogy pisztoly is lehet nála, amit habozás nélkül használ, ha úgy adódik.

Élettelen, vérző teste a küszöbön feküdt, így megakadályozta, hogy az ajtó visszazáródjék.

Bond átlépett felette – sokat már úgysem tehetett volna érte –, és folytatta az üldözést. Látta, amint a gyilkos egy asztalokkal telezsúfolt óriási irodába rohan. A legtöbb alkalmazott az ablakoknál állt, és lefelé nézett.

A fickó felugrott az egyik asztal tetejére, és automata pisztollyal tüzet nyitott Bondra.

007-nek az utolsó pillanatban sikerült fedezékbe ugrania. Elővette a Walther PPK-t, majd kigurult az íróasztal mögül.

Időközben ellenfele is továbblépett egy másik asztalra, így már közel sem nyújtott olyan jó célpontot, mint az imént.

– Mindenki hasra! – kiáltotta Bond. Nem szeretett volna újabb felesleges áldozatokat. Az emberek habozás nélkül engedelmeskedtek, az előbbi lövések senkiben sem hagytak kétséget a dolog komolysága felől. Néhányan kantonira fordították az elhangzott felszólítást, hogy azok is megértsék, akik esetleg nem boldogulnak az angollal.

A kínai asztalról asztalra ugrálva igyekezett elérni a terem másik kijáratát. Közben felrúgta az útjába kerülő iratkötegeket, s a papírok szétszóródtak a padlón az asztalok között. Végül elérte az ajtót, berohant egy másik irodába, majd a folyosón át újra a liftek felé futott.

Bond úgy döntött, nem követi, hanem visszafordul, és megpróbál eléje kerülni, remélve, hogy a lépcsőházban összetalálkoznak.

A három egyenruhás ekkor ért fel arra az emeletre. Pisztolyukat Bondra szegezték.

– Dobja el a fegyvert! – ordították szinte egyszerre.

– Brit nyomozó vagyok! – felelte Bond. – A tettesnek a folyosón kell felbukkannia, a liftek felé menekül!

Az őrök zavarodottan néztek rá, nem tudták, hihetnek-e neki.

Hirtelen a merénylő is megjelent. Egy rémült kínai nőt lökdösött maga előtt túszként.

Fegyvere csövét a fejéhez szorította.

– Megölöm a nőt! – kiáltotta kantoni nyelvjárásban. Bondnak nem volt szüksége tolmácsra, hogy megértse,

mit mond. Az őrök megtorpantak, akárcsak ő.

– Ereszd el! Úgysem úszhatod^meg! – mondta 007, összeszedve minden kínai tudását.

Egy üres lift ajtaja kinyílt a gyilkos mögött. A férfi azonnal kihasználta a kínálkozó alkalmat, és foglyát magával rántva belépett. Az ajtószárnyak összezáródtak, a lift elindult fölfelé. Bond azonnal odaugrott, és megnyomta a hívógombot. Türelmetlenül várta, hogy a következő kabin végre a huszadik emeletre érjen.

Az egyik őr rádión tájékoztatta társait, hogy merre jár a fegyveres behatoló. Már nem kellett győzködnie őket, hogy Bond az ő oldalukon áll.

A lift közben megérkezett, 007 futó pillantást vetett a kijelzőre. A merénylő a negyvenkettedik emeletig ment.

Bond néhány biztonsági őr társaságában követte.

Azon a szinten egy hatalmas konferenciaterem volt, az egyik sarokban kisebb bárral.

– A fenébe! – mutatott az egyik fegyveres a tetőre vezető kijárat felé.

A gyilkos az ablakon kívül, a nő mögött megbújva a tetőjárdán állt, és legalább olyan kétségbeesett volt, mint élő pajzsa.

– Hova a pokolba megy ez az őrült? – kérdezte Bond. Hisz már úgysem menekülhet!

– Használhatja az egyik külső hidraulikus liftet. Azzal lejuthat bármelyik szintre.

Bond már értette, mire gondol az őr. A kínai az ablaktisztításhoz használt szervizfelvonóba igyekezett belekényszeríteni túszát, de az túlságosan rémült volt, semhogy képes legyen megmozdulni. A rászegezett pisztoly csak tovább fokozta ijedtségét, lábai reszkettek a félelemtől.

– Kimegyek én is a tetőre – közölte Bond, és a vészkijárat felé indult.

A merénylő közben felhagyott a próbálkozással, és elengedte a nőt. Már lefelé tartott az ablakmosó fülkével.

Bond kilépett a tetőjárdára, az erős szél kis híján ledöntötte a lábáról. Nem nézett le, nem akarta elveszíteni az egyensúlyát. Hongkong a lábai előtt hevert. Ha nem egy keskeny acélpallón araszolt volna éppen, lenyűgöző lett volna a kilátás.

A nő a korlátba kapaszkodott, és valószínűleg úgy érezte, az élete múlik azon, elég szorosan fogja-e. Ha elengedi, minden bizonnyal leszédül a tetőről.

– Nyújtsa a kezét! – kiáltotta neki Bond, mikor már elég közel került hozzá, de az csak sírt, és nem mozdult.

– Kérem, nyugodjon meg! – folytatta 007. – A fickó már elment, nincs mitől tartania! Csak adja ide a kezét, és én segítek magának lejönni innen!

Végre feléje fordította az arcát. Könnyein át csak homályosan látta Bondot. Úgy negyvenéves lehetett, és halálosan meg volt rémülve. Motyogott valamit kínaiul, amiből 007 egy árva szót sem értett.

Hosszú másodpercek múlva végre kinyújtotta a karját, és idegesen megragadta a férfi kezét.

Egész teste remegett.

– Nagyon jó! – biztatta Bond. – Ne nézzen le! Háromig számolok, és akkor a másik kezével is elengedi a korlátot! Rendben van?

Bólintott.

– Egy... – kezdte lassan Bond. – Kettő... Három! Elengedte a vasrudat, 007 pedig a karjánál fogva magához rántotta. Szerencsére könnyű -teremtés volt.

Rácsimpaszkodott Bondra, és olyan erősen átölelte, amennyire maradék erejéből csak tellett.

007 szorosan tartotta, és gyengéden megsimogatta az arcát. Rámosolygott, s végre benne is felengedett a feszültség, neki is sikerült egy mosolyt erőltetnie az arcára.

Mindketten épségben tértek vissza a tető biztonságos részére, de ezalatt értékes percek teltek el, az orgyilkos pedig ismét időt és egérutat nyert. Néhány szinttel lejjebb a fülkébó'l visszamászott az épületbe, és feltehetően ismét arra törekedett, hogy valahogy észrevétlenül kijusson a bankból.

– Látta már ezt a férfit valamikor? – kérdezte Bond az egyik őrt, miközben visszafelé futottak a liftekhez.

Az tagadólag rázta meg a fejét. Valahol ismét lövés dördült.

– Inkább a lépcsőt kellene használnunk – javasolta.

– Ugyanarra gondoltunk – bólintott 007.

Mialatt lefelé robogtak, benéztek minden emeletre, hogy ellenőrizzék, nincs-e ott a merénylő.

Kettesével ugráltak lefelé a fokokon, amikor a harmincnegyedik szinten megszólalt az egyik őrnél lévő adó-vevő.

– A keresett személyt a tizenkettediken látták – hadarta egy hang.

– Gyerünk a lifthez! – mondta Bond.

Az egyik őr a kártyájával kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Mindannyian a felvonókhoz rohantak, egyikük megnyomta a hívógombot.

A négy férfi beszállt az érkező liftbe.

A tizenkettedik emeleten meglehetősen nagy volt a káosz. Az alkalmazottak a padlón hasaltak, egy biztonsági ember holtan feküdt a liftajtó közelében. Két másik egy-egy beugróban keresett fedezéket, és pisztolyukkal a terem túlsó vége felé céloztak.

A gyilkosnak újabb túsza volt, egy kínai férfi. Az épület keleti szárnyában.

Bond lepillantott a harmadik szinten lévő bejárathoz, és látta, amint rendőrök özönlenek be a bankba. Azonnal a liftekhez rohantak.

007 arra gondolt, talán hagynia kellene, hogy most már ők intézkedjenek, így is túlzottan beleavatkozott az eseményekbe. Fogalma sem volt, mi lesz a küldetésével, hiszen Thackerayt megölték. Mielőbb vissza akart jutni Vuék házába, hogy értesítse Londont. Ugyanakkor valahogy felelősnek is érezte magát a történtek miatt. Ha nem üldözi a gyilkost, talán elkerülhetőek lettek volna a felesleges áldozatok. És a dráma még be sem fejeződött, számítani kellett további halottakra. A gyilkosnak már nem volt vesztenivalója, bármire képes lehetett. Viszont ha nem veszi üldözőbe, akadálytalanul és büntetlenül elmenekült volna.

Bond ezt semmiképpen sem hagyhatta.

A kínai elindult lefelé. Most talán elkaphatja.

Gyorsan felmérte a távolságot saját maga és a fekete ruhás alak között. Nem volt több, mint 50-55 méter. A Walther ilyen távolságból már hatásos lehet.

– Beszéljen hozzá! – mondta Bond a mellette álló őrnek. – Próbálja meg feltartani egy kis időre!

Az egyenruhás kiáltott valamit a merénylőnek.

007 közben lehasalt, és nagy ívet leírva végigkúszott a termen. Igyekezett az irodai bútorok fedezékében maradva a túszejtő mögé kerülni.

Az őr ügyesen tette a dolgát, sikerült elterelnie a gyilkos figyelmét, így nem vette észre Bondot.

007 mégsem használta fegyverét. Hátulról erőteljes ütést mért a fickóra, aki azon nyomban elengedte túszát. Bond a korláthoz szorította, és lefogta fegyvert tartó kezét.

Lövés dördült, de a golyó szerencsére senkit nem talált el, néhány méterrel odébb a mennyezetbe fúródott.

A nők visítoztak, újra hangzavar tört ki.

Két férfi a dulakodókhoz ugrott, és megpróbálták a pisztolyt kicsavarni a gyilkos kezéből.

Közben Bond is igyekezett úgy tartani a karját, hogy egy újabb lövés se tegyen kárt senkiben.

Farkasszemet nézett a merénylővel; ellenfele szemében gyilkos indulat szikrázott.

Ököllel behúzott egyet a férfinak, aki végre elejtette fegyverét. A pisztoly pörögve zuhant le az átrium üvegpadlójára. A gyilkos hamar belátta, hogy közelharcban semmi esélye Bond ellen.

Fizikai felépítése és küzdőtechnikája sem volt olyan jó, mint Bondé. Ellökte magától üldözőjét, majd gondolkodás nélkül átlendült a korlát felett. 007 megpróbálta elkapni a lábát, de már túl késő volt, semmit sem tehetett. A robbantó kilencemeletnyit zuhant, és hatalmas puffanással ért le a harmadik szintre.

Bond döbbenten állt a korlát mögött. Az orgyilkos inkább végzett magával, de nem hagyta, hogy elfogják. Mi késztette erre? Ki bérelhette fel? Honnan jöhetett?

Az őrök elindultak lefelé, Bond követte őket. Egy pillanatra meg is feledkeztek róla, ami jó esélyt kínált arra, hogy észrevétlenül eltűnjön a tömegben. Nem engedhette meg magának, hogy a rendó'rség kihallgassa.

Miközben a liftek felé fordult, egy útba eső asztalról elemelt egy színes széldzsekit és egy napszemüveget. Gyorsan felvette őket. Az álca nem volt tökéletes, de pillanatnyilag megfelelt a célnak.

A zsúfolásig tömött lifttel lement a harmadik emeletre, ahol mindenki a rendőröket nézte, akik épp letakarták a tetemet.

Bond átfúrta magát a tömegen, és végre elérte a mozgólépcsőt. Sikerült feltűnés nélkül elhagynia a bank épületét.

A térre érve látta, hogy a rendőrség és a tűzoltóság emberei még javában folytatják a vizsgálatot a felrobbantott limuzin roncsainál. Néhány nyomozó szemtanúkat kérdezett ki.

Bond a tér túlsó végére sétált, elhagyta a Statue Square-t, és néhány sarokkal odébb leintett egy arra járó taxit.

A kocsival az Upper Lascar Row-ra vitette magát. Kifizette a fuvardíjat, majd Vu régiségboltja felé indult.

Odaérve elképedve tapasztalta, hogy az ajtót felfeszítették.

Az üzletben senkit sem talált, ezért hátrament, és a zár billentyűzetén beütötte a kódot. Az emeletre érve látta, hogy a betörők mindent alaposan átkutattak.

Iratok hevertek szanaszét, a fiókokat kiborították, néhány bőrkanapé kárpitját is széthasították.

A tettesek profi munkát végeztek.

– T. Y! – kiáltotta 007. – Szűnni! Merre vagytok?

Végigjárta az egész házat, de nem találta őket.

A titkosszolgálat konspirációs lakása nem volt többé biztonságos – erről Bond éppen ekkor győződhetett meg.

12

A hiányzó láncszem

18 óra 30 perc

Mi történhetett Vuéknál? Hogyan juthattak be a lakásba? Hol lehet T. Y, J. J., Csen Csen, és hova tűnhetett Szűnni?

Bond csak remélni tudta, hogy mindannyian biztonságban vannak valahol, noha a taxit sehol sem látta. Nem parkolt az épület előtt.

Észrevette az aktatáskáját, érintetlenül feküdt az asztalon. Vajon azt is átkutatták? T. Y.

szándékosan rakta az asztalra, hogy valamiféle üzenetet hagyjon így neki?

Kinyitotta, és megállapította, hogy minden hiánytalanul megvan. Személyhívója kijelzőjén egy „22"-es számot látott, ami azt jelentette, hogy haladéktalanul fel kell hívnia Londont. Nem nyúlt a telefonért, jobbnak látta, ha máshonnan beszél.

Gyorsan átöltözött, egy kényelmesebb fekete nadrágot és fekete pólót vett fel.

Miután elhagyta a házat, az utcákon sétált, és felidézte magában az elmúlt napok eseményeit.

Szüksége volt rá, hogy bizonyos fokig tisztába tegye a gondolatait.

A nap már lemenőfélben volt, az utcák neonreklámjainak fényei egyre inkább átvették az uralmat a város felett.

007 igyekezett elkerülni a szélesebb utakat, inkább a mellékutcákat választotta. Maga mögött hagyta az árusokat, akik a standjaikat pakolták össze éjszakára. Elérte a Hongkong-parkot, amelyet csak nemrégiben nyitottak meg. A sétányok mentén legalább százötven ázsiai madárfaj példányaiban lehetett gyönyörködni.

Úgy gondolta, ez a hely kiválóan alkalmas lesz arra, hogy rövid időre eltűnjön a világ elől.

Vajon hogyan függnek össze egymással az elmúlt napok eseményei? Biztonságban érezheti-e magát a történtek után? Keresi-e a rendőrség? Vajon a Hongkong Bankban történteket megörökítették-e az ipari kamerák, és ha igen, ő szerepel-e tisztán láthatóan valamelyik felvételen?

Keresi-e a Sárkány Szárnya Társaság is, annak ellenére, hogy a hajtóvadászat elsődleges célpontja Szűnni Pei? A Triádtagok felismernék-e, ha találkoznának vele? A közismert rasszista megfogalmazás, miszerint „minden kínai egyforma", éppúgy volt igaz fordítva is, vagyis a kínaiak is egyformának láttak minden gweilót.

Mi lehet Guy Thackerayvel, pontosabban az EurAsia Enterprisesszal? Mi a pokol történt azon az átkozott sajtótájékoztatón? Thackeray az egyik pillanatban még élt, és bombameglepetésként ható bejelentést tett a sajtónak, valamint saját cége alkalmazottjainak, a következő pillanatban pedig ő maga vált bombamerénylet áldozatává.

Ki a felelős a történtekért? Kína? A Triádok? Thackeray említette, hogy voltak már hasonló próbálkozások, melyek során az életére törtek. Ezzel a Makaóban történt eseményekre célzott? Ha igen, akkor ott honnan tudott a titkos hátsó kijáratról, és hogy mikor kell távoznia?

Bond szerette volna tudni, vajon a rendőrségnek sikerült-e azonosítania Thackeray gyilkosát.

Ha Vu itt volna, felhívhatná a kapcsolatát, aki minden bizonnyal választ tudna adni erre a kérdésre, s talán még jó néhányra.

Úgy döntött, vállalja a kockázatot, és visszamegy a Mandarin Orientalba. Onnan nyugodtan lebonyolíthatja a hívást.

A parkot elhagyva gyülekező tüntetőkkel találkozott, akik transzparenseket tartottak maguk előtt: „El a kezekkel Hongkongtól!", „Egy ország, két rendszer – ne feledd, mit ígértél, Kína!", „Ne állomásozzanak csapatok a határon!". A követeléseket kínaiul és angolul is felírták.

Bond arra gondolt, hogy a hongkongi polgárokat már a katonaság puszta jelenléte is nyugtalanná teszi.

Mielőtt a hotelbe ment volna, megvacsorázott egy kisebb étteremben.

Vu ígéretéhez hűen kijelentette őt a szállodából, és 007 hamarosan megtudta, hogy nincs már egy szabad szoba sem. Megkérte a vonzó recepciós lányt, hogy szóljon az igazgatónak, de hiába ismerték egymást régóta személyesen is, nem tudott segíteni. Azt természetesen megengedte, hogy használja az irodai telefonját.

Bond a nyilvános számot hívta. Amikor az ügyeletes tiszt bejelentkezett, megadta az utóbbi években használt kódnevét: „Predator". A tisztviselő' türelmet kért, majd néhány kattanás után Bill Tanner hangja szólalt meg a vonal túlsó végén.

– James! Hol a pokolban vagy? M magán kívül van!

– Velem semmi gond, Bili. Pillanatnyilag a szállodából telefonálok, de fogalmam sincs, hova menjek. A konspirációs lakás...

– Tudjuk, James. Vu értesített minket.

– Ő most hol van?

– Jól van ő is, és a fia is. Jobbnak látták, ha egy időre eltűnnek szem elől. De a testvére, azt hiszem, meghalt.

– Krisztusom! És mit tudsz a lányról?

– A lányról?

– Volt velük egy lány is, aki sokat segített nekem. Ki akartuk juttatni Hongkongból.

– Ó, igen! Megkaptuk a kérést. Hallania kellett volna M véleményét a dologról. Most inkább nem ismétlem meg. Egyébként nem tudok róla semmit. Talán Vuval van. Ami az útlevelet illeti, M még gondolkodik a dolgon.

Bond remélte, hogy kedvezően fog dönteni.

– Mi történt Vu házában? – érdeklődött tovább 007. Tudjátok már, ki tört be oda?

– Vu akkor épp nem volt az üzletben. Amikor visszaértek a fiával, a testvére már halott volt, a házat pedig feldúlták. Értesített minket, és kérte, küldjünk oda néhány embert, hogy elvigyék a holttestet. Utána gyorsan leléptek. Nem tudjuk pontosan, most merre lehetnek, de gondolom, hamarosan jelentkezni fog. Vu szerint a Triádok voltak.

Bond agyán átvillant az a lehetőség, hogy Szűnni esetleg mégsem volt Vuékkal. Tehát ki tudja, mi történhetett vele azóta.

– Mi a helyzet Thackerayvel? – kérdezte.

– Az összes híradó ezzel kezdte tudósítását. A tévé és a rádió is szinte csak ezzel foglalkozik.

Az EurAsia Enterprises van mindenütt a középpontban. De mindenki csak találgatásokra hagyatkozik. Az ügyészség már felvette a kapcsolatot a kínai hatóságokkal a vállalat eladásának ügyében. Az egész rendkívül különös és bizarr. Valami nagyon bűzlik a dolog körül.

– Nekem sincs elképzelésem, nem találtam semmiféle magyarázatot a történtekre. Tudjuk már, ki volt a gyilkos?

– Még semmi konkrétum nem derült ki. A hongkongi rendőrség nyomozói nem találtak semmit a férfinál, amiből azonosíthatnák kilétét. Senki sem tudja, ki az ördög volt.

Mindenesetre M még mindig azt akarja, hogy maradj ott. Csak azért, mert Thackeray halott, még nincs lezárva az ügy. Só't úgy is mondhatnám, egyre fontosabbá válik. Kutass tovább, hátha rábukkansz valamire! Ha megtalálod a hiányzó láncszemet a Triádok és az EurAsia kapcsolatában, akkor nyertél. De addig folytatnod kell.

– Rendben van. Sejtem, hol kell egy kicsit jobban körülszaglásznom. Mi van Ausztráliával?

– Teljes csönd – sóhajtott Tanner. – Mintha nem is történt volna semmi. Ha van is valaki, aki tud az esetről, még nem nyitotta ki a száját. Senki sem jutott előbbre a felelősöket illetően. Az egész egy nagy rejtély.

– Ez aztán remek -jegyezte meg 007.

– A legnagyobb problémát most az átadás jelenti. A határon lévő csapatok létszáma napról napra növekszik. Peking aggódik a tüntetések miatt, amelyek már szinte mindennaposak.

Többször is kérte a hongkongi kormányt, hogy vessen véget az általuk zavargásoknak minősített békés demonstrációknak, de az nem hajlandó beleegyezni ebbe. Az ottaniak érthető

módon ragaszkodnak a szólásszabadság és a szabad gyülekezés jogához. Persze mindannyian azt szeretnénk, ha az átadás békés és ünnepélyes keretek között zajlana. Pillanatnyilag minden túl bizonytalan, a levegő' tele van feszültséggel. Az emberek bizalmatlanok, és pánikhangulat van kialakulóban. Jobb, ha tudsz róla, hogy odaküldtünk néhány hadihajót.

– A Királyi Haditengerészet hajóit? – nyögte Bond. – Ez azért komoly dolog!

– Reméljük, hogy jelenlétük növeli a stabilitást.

– Vagy a feszültséget. Másvalami?

– Semmi. Hogy van a vállad? Úgy hallottam, megsérült.

– Piszkosul fáj, de túl fogom élni.

– Te mindent túlélsz, James. Maradjunk kapcsolatban! Ha Vu jelentkezne, összehozunk vele.

Egyszerre tették le a kagylót, és Bond hirtelen úgy érezte magát, mint aki egyedül ül egy felrobbanni készülő' puskaporos hordón. Igaz, nem eló'ször érezte ezt életében.

A kvaicsungi kikötő' volt 007 következő állomása. Vu szerencsére már korábban elmesélte, hogyan juthat el az EurAsia raktárához. A legfőbb akadályt egy szögesdrót kerítés jelentette, de ez nem okozhatott túl nagy problémát neki.

Taxival ment Kowloonba, majd tovább észak felé, az Új területek nyugati részére. A sofőrnek megmutatta, hol tegye ki, és miután magára maradt, megkereste a telepet. Már sötét éjszaka volt. Ruházata kitűnő álcát biztosított számára. Igyekezett árnyékban maradni, ezzel is csökkentve annak veszélyét, hogy felfedezik.

Hongkong a világ legforgalmasabb kikötőjének számított. A kvaicsungi csupán egy része volt, de a koronagyarmaton így is a legnagyobbak közé tartozott. Kína exporttermékeinekjavát itt rakták át hajókra. Tekintve, hogy a népköztársaság közlekedési és szállítási infrastruktúrája nem tartozott az igazán fejlettek közé, a kikötőkre egyformán nagy szüksége volt mindkét államnak.

Onnan, ahol Bond állt, rengeteg konténert lehetett látni több emelet magasan feltornyozva. A színes alumíniumhasábok oldalain hatalmas betűk reklámozták a tulajdonos cégek neveit –

EVERGREEN, UNIGLORY, HYUNDAI, K LINE, WAN HAI, CHO YANG, HANJIN és pég sok más. A konténerek felett magas, narancssárga daruk meredtek az ég felé, tetejüket és peremeiket vörös jelzőfényekkel szerelték fel, hogy egy-egy alacsonyan repülő helikopter beléjük ne ütközzön. Mindenütt fehérre festett raktárépületek sorakoztak. Könnyen el lehetett volna tévedni, ha 007 nem lett volna birtokában annak a rajznak, amelyre még Vu vázolta fel a lényeges tájékozódási pontokat.

Bal cipőjének talpából kivette az apró drótvágót, és egy kellőképpen sötét helyen, ahová nem értek el a reflektorok fényei, elvágta a kerítés drótjait. Miután átbújt a résen, elővette Vu rajzát.

Az EurAsia raktára a telep déli végében volt.

Mivel a kikötő gyakorlatilag folyamatosan üzemelt, itt-ott most is dolgoztak rakodómunkások. A konténerek között osonva 007 mintegy tíz perc alatt eljutott a keresett épülethez.

A csarnok fényárban úszott. Na ennyit a sötét ruháról gondolta.

Az ajtók nyitva voltak.

Az épület közvetlenül a part mellett állt, és a dokkban egy hatalmas teherhajó horgonyzott.

Ahhoz messze volt, hogy el tudja olvasni a nevét, de biztos volt benne, hogy ez is az EurAsiáé.

Egy kisebb, mozgatható reflektor fénykévéje vándorolt a part és a hajó fedélzete között, ahol ládák álltak a kirakodáshoz előkészítve. Néhány férfi mozgolódott a közelükben, az épület sarka felől egy targonca tartott a hajó felé.

Bond közelebb lopódzott, és remélte, hogy hamar megtalálja a hátsó bejáratot, amit valószínűleg vészkijáratként használtak, ha úgy hozta a helyzet.

Biztos volt benne, hogy zárva lesz, de mindenképpen ellenőrizni akarta. Mikor odaért, kiderült, hogy nem tévedett. Hiába nyomta le a kilincset, az ajtó nem nyílt. Fölötte legalább hatméternyi magasságban észrevett egy nyitott ablakot, de tudta, hogy puszta kézzel, segítség nélkül semmi esélye, hogy megmássza a falat.

Habozás nélkül lecsatolta övét a derekáról. A Q csoport már évekkel korábban kifejlesztette ezt az eszközt, és azóta az alapfelszereléshez tartozott. A csatban egy üvegszálas műanyag tolvajkulcsljészlet volt elrejtve, amit a repülőtéri biztonsági szolgálat röntgenje nem tudott kimutatni.

007 leguggolt, hogy a zár szemmagasságban legyen, majd egyenként, türelmesen végigpróbálta mindegyik kulcsot. Három percbe telt, mire megtalálta a megfelelőt. Miután végzett a nagy kézügyességet igénylő művelettel, eltette a készletet, óvatosan kinyitotta az ajtót, majd gyorsan besurrant.

Gyéren megvilágított területen találta magát. Távolabb egy kis létszámú brigád dolgozott.

Egy dobozkupac takarásába rejtőzött, amely mögül mindenfelé jó kilátása nyílt. Az épület tele volt ládákkal és mindenféle gépekkel, valamint a hozzájuk tartozó alkatrészekkel. Irodaként egy gyorsan összeszerelhető és könnyen szállítható konténer szolgált, mely a raktár egyik végében állt, vastag fémoszlopok tetején. A nyitott ajtóhoz, melyen át fény szűrődött ki, vaslépcsők vezettek fel.

Az oldalfalon lévő kis kerek ablakon keresztül Bond látta, hogy valaki van odabent.

Az áruhegyek között egy kis hajó ragadta meg a figyelmét, mely kerekekkel felszerelt talapzaton állt. Kínai szampan volt, fedett tetővel. A szampan szó eredetileg „három palló"-t jelentett, és a jármű gyakorlatilag tényleg ennyiből állt. De mit keres a raktárban? – tűnődött.

Az aberdeeni kikötőben látható szawparcokkal ellentétben ez teljesen újnak nézett ki, mintha nemrégiben építették volna. Esküdni mert volna rá, hogy még sosem járt vízen. A sötétbarna festés is frissnek látszott. A teteje piros volt, amit Kínában a szerencse színének tartottak.

Az irodából egy alak lépett ki, és lesietett a lépcsőn.

Bond meglepetten állapította meg, hogy a férfi nem más, mint az a kínai albínó, akit ő

történetesen Tómnak nevezett el, s aki a legtestesebb volt a Zipperben Li Hszü-nan oldalán látott testőrök közül.

Töm, miközben kifelé mutatott, mondott valamit a munkásoknak. Azok azonnal felhagytak eddigi tevékenységükkel, és a számpárthoz mentek. Mindannyian nekifeszültek, és elkezdték kifelé gurítani. Töm követte őket.

Bond jó esélyt látott rá, hogy bejusson konténerbe. Annak tudatában, hogy nem lehet több ideje egy-két percnél, amíg a kínai visszaér kintről, előbújt a dobozok mögül, és felrohant a lépcsőn.

A helyiség másik oldalán volt még egy ablak, amely a kikötőre nézett. Alatta íróasztal állt, iratkötegekkel a tetején.

Bond gyorsan átlapozta a dossziékat, és talált egy hajózási naplót. A fejléc szerint az EurAsia egyik hajójáé volt.

Annak ellenére, hogy nagyrészt kínaiul írták, le tudta fordítani a nevét: Taitai. Az asztalon hevert egy távcső is, melylyel megnézte a dokkban horgonyzó hajót. A kevés fény ellenére a név jól látható volt az oldalán. Egyezett a naplóban az imént olvasottal.

Letette a távcsövet, majd átfutotta a Taitai útvonaltervét, az időpontokat és a kikötőket. A következő állomás Szingapúr lesz, előreláthatóan június 26-án, június 30-án pedig a hajó visszatér Hongkongba.

Az iratok mellett egy fém aktatáska feküdt. Mivel nyitva volt, belenézett. Több ezer hongkongi dollárt tartalmazott, szabályos kötegekbe rendezve.

Az iroda túlsó falán táblára erősítve észrevett egy Délkelet-Ázsiát ábrázoló térképet.

Közelebbről szemügyre véve különböző, sárgával megjelölt kikötőket fedezett fel rajta. Egy nagyobb háromszög, mely magában foglalta Hongkongot és Kína Jünan tartományát is, szintén rá volt rajzolva.

Az „Arany-háromszög" – ismerte fel Bond a bekeretezett részt –, a világ legnagyobb heroinforrása.

Kinézett az ablakon. Töm még mindig a munkásoknak magyarázott, akik a szampant egy daru alá tolták.

Csak nem a Taitaira akarják felrakni? – csodálkozott. Mi az ördögnek?

Tudta, hogy már csak néhány perce van. Kinyitott egy irattartó szekrényt, amely az asztal mellett állt. Számtalan dossziét talált benne, mindegyikre címkéket ragasztottak. Nyilván a különböző szállításokkal kapcsolatos iratokat tartalmazták. Az egyik feliraton megakadt a szeme: „Ausztrália".

Kivette a kötegből, és kinyitotta. Közben eszébe jutott az is, hogy az EurAsia Enterprisesnak vannak érdekeltségei nyugat-ausztráliai aranybányákban is. Ezzel volt kapcsolatos az anyag.

Egy hivatalos fejlécen a következő felirat állt: „EurAsia Enterprises Ltd. -Ausztrália". Alatta kisebb betűkkel egy kalgoorlie-i cím is szerepelt még.

Sebtében átlapozva az oldalakat semmi érdemlegeset nem vett észre, amíg egy három hasábra összehajtogatott nagyobb laphoz nem ért.

Szétnyitva egy térképet látott, amely Kalgoorlie-t és környékét ábrázolta. Az aranybánya is szerepelt rajta, és minden egyes kis ösvény, mely átszelte a területet. Mindezeken kívül a térkép készítője megjelölt még egy szabálytalan vonallal bekerített részt is, amelyhez odaírta:

„Lezárt terület".

Ez elég is volt 007-nek. Összehajtotta a térképet, majd a zsebébe süllyesztette. A dossziét visszatette a többi közé, becsukta a szekrényt, és kipillantott az ablakon.

Tömőt már sehol sem látta.

Villámgyorsan kiosont az irodából.

Az albínó a raktárajtóban állt. A kikötő felé nézett.

007 nesztelenül átmászott a korláton, és leereszkedett a talajra. Remélte, hogy Töm nem veszi észre. Miután sikeresen leért, a fal melletti árnyékba simulva mozdulatlan maradt. Éppen jókor, mert a kínai megfordult, és az iroda felé indult. Felment a lépcsőn, majd lekapcsolta a benti világítást.

Bond közben hátrafutott korábbi fedezékébe.

Miután Töm kulcsra zárta a konténert, lejött a lépcsőn. A fém aktatáska ott volt a kezében.

Egy targonca begurult a raktárba, és letett egy ládát a szabad területre.

Bond nézte, amint Töm feszítővassal kinyitja a tetejét, majd kivesz belőle egy kisebb csomagot. A bejárat felől öltönyös férfi érkezett, és megállt a láda mellett. Bond még soha nem látta azelőtt.

A férfi és Töm lehajoltak, közelebbről is szemügyre véve a frissen érkezett árut. Arcukon látszott, hogy mindketten elégedettek.

Az albínó átadta a pénzzel teli táskát az öltönyösnek, aki kinyitotta, és egyetlen pillantást vetett tartalmára. Bólintott, visszacsukta a fedelét, kezet fogtak, majd együtt kisétáltak az épületből.

Az üresen maradt raktárban Bond ismét előjött rejtekhelyéről. A ládához futott. Ahogy belenézett, rögtön látta, hogy gyanúja beigazolódott. Nem kellett megkóstolnia a fehér port, hogy megtudja, mi az.

Visszasietett előbbi helyére, mivel a targonca újabb ládát hozott.

007 kiosont hátul, végigsétált az épület mögött, és keresett egy távolabbi helyet, ahonnan jól láthatta a kirakodást. A szampant akkor emelte a daru a Taitai fedélzetére. Vajon miért viszik Szingapúrba?

A raktár bejáratához közel egy szürke Rolls-Royce parkolt. Az öltönyös férfi az autóhoz lépett. Miközben kinyitotta a hátsó ajtót, Bond végre jobban megnézhette. Kínai volt, és egy hosszú sebhely csúfította a bal arcát az orrától lefelé húzódva.

Beült a kocsiban várakozó társa mellé.

Li Hszü-nan volt az.

A hiányzó láncszem – gondolta Bond. Végre talált valami kapcsolatot az EurAsia és a Triádok között. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalat raktárát heroincsempészésre használják. Guy Thackeray meggyilkolása kezdett értelmet kapni. Rájöhetett valamire, és valószínűleg megpróbált ellenintézkedéseket tenni. Nyilván a Triádok végeztek vele, hogy félreállítsák az útból. Ez az elmélet helytállónak tűnt, de még mindig nem adott magyarázatot arra, miért kellett Thackeraynek eladnia a vállalatát. És miért pont Kínának?

007 úgy döntött, követni fogja a Rolls-Royce-ot. Visszament a kerítésnek ahhoz a részéhez, ahol bejött, és elhagyta a telepet. Előbb-utóbb a szürke luxuskocsinak is erre kell jönnie –

gondolta. De hogyan fogja követni?

A válasz hamarosan megérkezett egy piros tetejű, ezüstszínűre fényezett taxi formájában.

Bond leintette, és beült a hátsó ülésre. Kantoni nyelvjárásban közölte a sofőrrel, mi lesz a teendője. Az – meglátva a felé nyújtott ötvendolláros bankjegyet – boldogan egyezett bele az üzletbe.

Nem sokkal később a Rolls is megjelent az úton és Kowloon felé fordult. Bond utasította a sofőrt, hogy tartson biztonságos távolságot a két autó között.

13

Triád-szertartás

22 óra

A Rolls-Royce a Boundary Streeten dél felé haladt, majd a félszigeten keletnek fordult. Az út hamarosan egybeolvadt a West Prince Edward Roaddal, és a szürke autó Kowloon belvárosa felé fordult. A Kai Tak repülőtérhez közel bekanyarodott egy szűk sikátorba. Bond szólt a taxisofőrnek, hogy álljon meg a sarkon, majd észrevétlenül kiszállt a kocsiból.

A közvilágítás meglehetősen gyér volt errefelé, a környék sem volt valami bizalomgerjesztő.

Sőt Bond ismeretei szerint a nem valami jó hírnévnek örvendő „Elkerített város" is a közelben volt. A városnak ez a része, amely a bűn és a szenny fészkeként vált hírhedtté, mindig zavarba ejtette a többséget, és a lakosság sokáig nem értette, miért kell elviselniük jelenlétét. Nagyon régen, mielőtt még Hongkong a brit birodalom részévé vált volna, a környéken kínai katonai tábor állt. Miután a szerződés megköttetett a korona és a császárság között, erődöt emeltek itt.

Egy adminisztrációs hiba következtében ugyanis az Új területek e része a bérbevétel után, 1898-tól is kínai fennhatóság alatt maradt, vagyis soha nem került hongkongi irányítás alá. A hatvanas évek közepétől kezdődően az Elkerített város fokozatosan a bűnözés melegágyává vált. Attól kezdve ez a negyed a kábítószercsempészek, prostituáltak, tolvajok, gyilkosok menedéke lett. Nagy-Britannia és Kína csak 1987-ben kötött megállapodást arra vonatkozólag, hogy megszüntetik az itt uralkodó állapotokat. 1993-ban lerombolták a grániterődöt, a helyén pedig egy park kialakításába kezdtek.

Ennek ellenére 007 úgy gondolta, hogy az átalakítás nem tette barátságosabbá a környéket. A parktól délre elterülő mellékutcák és sikátorok ugyanolyan fenyegetőek és veszélyesek voltak, mint korábban. De az is lehet, hogy még rosszabbá váltak, hiszen a bűn kiszorult a szomszédos területekre. Ez volt a legmegfelelőbb hely a Triádok szervezkedéséhez, és James Bond most a kellős közepén találta magát.

007 figyelte, amint a férfiak kiszállnak a Rolls-Royce-ból, majd – miután beléptek egy lepusztult épületbe – a luxuskocsi elhajt onnan. Várt egy ideig, majd beosont a sikátorba.

Li Hszü-nan és a sebhelyes eltűntek az épületben, amely kívülről teljesen elhagyatottnak tetszett. A kaput be sem lehetett csukni rendesen, mert lógott a tartópántokon, az ablakok üvegei pedig vagy hiányoztak, vagy be voltak törve.

Bond számba vette a szóba jöhető lehetőségeket, majd úgy döntött, megpróbál felmászni az első szintre, és ott bejutni valamelyik ablakon. Nem volt nehéz dolga, szerencsére jó fogást talált, a lábait is meg tudta támasztani. Néhány másodperccel később egy sötét, fapadlójú szobában találta magát. A deszkázat hiányos volt, úgyhogy átengedett némi fényt odalentről.

Arra viszont vigyáznia kellett, hogy ha nem lép elég óvatosan, a deszkák nyikoroghatnak a lába alatt, ami elárulhatja. Inkább lehasalt, hogy elossza testsúlyát, és kúszva haladt tovább, így a zajt is minimálisra csökkenthétté.

A rések között lenézve látott néhány embert, akik éppen valamilyen találkozót készítettek elő.

Buddhista szerzetesekéhez hasonló fekete köntösben voltak, derekukon fehér, sálszerű övvel.

Piros anyagból készült sapkaforma fejfedőt viseltek, ami egy mókás vígjátékban talán mulatságossá tette volna a figurákat, de itt elég ijesztően hatott.

Bond felidézte magában, amit a Triádokról és az általuk szentnek tartott beavatási szertartásról tudott. Amennyiben épp egy ilyen eseménybe csöppenne bele, úgy nagy valószínűséggel ő lesz

az első és egyetlen nyugati, aki szemtanúja lehet. Semmiképpen sem volt szabad tehát lebuknia, hiszen az élete attól kezdve nem sokat érne.

A szoba egyik végében gyertyafényben úszó oltár, előtte pedig pirosra festett, rizzsel töltött henger állt. Külsejét négy kínai írásjel díszítette, amelyek a hosszú életet, a hűséget és a lojalitást jelképezték.

Bond dobütéseket hallott, mire a lentiek elcsendesedtek.

Li Hszü-nan piros palástba öltözve bejött, és helyet foglalt az oltár bal oldalán. Mivel ő volt a Sárkány Szárnya Társaság csokunja, az ő palástja volt az egyetlen, amelyet mágikus szimbólumokkal díszítettek.

A viseletről nem hiányozhatott ajang-jin ellentét jelképe, amely az egyik alapja a kínai életfilozófiának. Ennek az emblémának sokan varázserőt tulajdonítanak Kínában, éppen ezért a papok, a szellemidézők, de az egyszerű emberek legtöbbje is viseli, hogy jó szerencsét hozzon nekik, és megvédje őket.

Ezután az a férfi lépett be, akit Bond csak sebhelyesnek hívott magában, és leült az oltár másik oldalán. Ő fehér díszruhát viselt, nyakában üveggömbökkel díszített lánccal.

007 nem nagyon ismerte a ceremónia részleteit, de azt tudta, hogy általában az egyik elöljáró, a „tömjén mestere" vezeti le, aki mint szellemi vezető a társaság irányításában is részt vesz. A sebhelyes egyértelműen ilyen tisztséget töltött be.

A bejáratnál két fekete ruhás őr állt, jobbjukban kardot tartottak.

Egy másik tisztviselő, a toborzótiszt, szintén fekete öltözetben, elindult az oltártól, megkezdve a szertartást.

Bondnak feltűnt, hogy a helyiség sarkában négy fiatal kínai várakozik, akik nem viseltek fekete díszruhát, hanem egyszerű fehér pólóban voltak. Ok lehettek a beavatásra váró újoncok.

A tiszt odaért a két őrhöz, rövid vezényszót mondott, mire azok bemutattak egy rituális kézfogást. Ezután az újoncok felé fordult.

– Miért jöttetek erre a helyre? – kérdezte tőlük.

– Azért jöttünk, hogy beálljunk közétek, és azt a táplálékot fogyasszuk, amit ti! – felelték.

– A mi seregünk nem tud élelemmel ellátni titeket.

– Akkor hozzuk a sajátunkat!

– Seregünk tápláléka vörös rizsből, homokból és kövekből áll. Meg tudjátok enni?

– Ha a többi testvér megeszi, akkor mi is!

– Ha meglátjátok felesküdött húgainkat, és elvarázsolnak titeket megejtő szépségükkel, lesznek-e erkölcstelen gondolataitok?

– Nem! – kiáltották az újoncok. – Nem mernénk ilyesmire vetemedni soha!

– Ha a kormány tízezer dollár jutalmat kínál, hogy letartóztathassák testvéreiteket, engedtek-e a kísértésnek?

– Soha!

– Ha igazat esküdtetek, hűségesek lesztek, és megvéditek közös ügyünket, beléphettek közénk.

Az újoncok pénzt adtak a tisztviselőnek, cserébe pedig egyegy füstölőt kaptak, amelyet két kézzel kellett fogniuk. Ezután térdre ereszkedtek, és az őrök kardjai alatt átaraszolva középre mentek. Ennek szintén szimbolikus jelentősége volt.

A sebhelyes felállt a helyéről, és meglobogtatott egy úgynevezett Jogosultsági zászlót".

– Az alapítók rám ruházták a hatalom lobogóját – mondta. – Új testvérek lépnek sorainkba, és napról napra erősödik halálig tartó szövetségünk. A Menny akaratából megvédjük egymást, senki nem állhat közénk, és kívülálló soha nem tudhat titkainkról. A többség akarata választott engem, hogy őseink akaratát képviseljem. Gyakorolni fogom a hatalmat, hiszen ők is így akarták.

A mester ezután három alacsonyabb rangú taghoz fordult, akik az oltártól nem messze álltak.

Bondnak úgy tűnt, hogy a szervezetben ők lehetnek a ranglétra előző fokán. Mindhárman

más-más tisztséget töltöttek be. Egyikük tanácsadóként, másikuk a harcosok edzőjeként, míg a harmadik hírvivőként szolgált.

A sebhelyes az utóbbihoz fordult.

– Az akarat kinyilatkoztatása megtörtént. Áldozatot kell bemutatnom az elődöknek. Ha a rendőrség kémeket küld sorainkba, bemocskolódik becsületünk, amit haladéktalanul tisztára kell mosnunk!

A jogosultság zászlaját átadta neki, a funkcionárius pedig körbesétált vele, megvizsgálva valamennyi tag kézjelzését. Miután ezzel végzett, újra feljebbvalója elé járult, és visszaadta a zászlót.

– íme, ismét nálad a zászló.

A szertartás alatt Bondnak minden nyelvtudását össze kellett szednie, hogy megértse az elhangzottakat, így legalább önmagát is tesztelhette, és meg is lepődött azon, mennyivel többet értett meg, mint amire számított.

A sebhelyes meggyújtott két díszes sárgaréz lámpást az oltáron.

– E két tűz egy-egy fát jelképez. Lángjuk és akaratunk békét, nyugalmat és boldog egyensúlyt hoz majd nemzetünknek. Az ország minden részéből hősöket toboroztunk, hogy megvédjük az egységet.

A férfi fogott öt füstölőt, majd a kezében tartva őket hosszú szónoklatba kezdett.

– Imádkozzunk a Mennyhez és a Földhöz! Ősatyáink fellázadtak a zsarnokság ellen, életük árán is kiállva Ming mellett. Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk. Gyermekeink örökké emlékezni fognak az esküre meg a törvényekre. Tisztelet, Becsület, Bölcsesség, Hűség és Erény. Ezek alapvető törvényeink. A három főszentség, a Menny, a Föld és az Ember harmóniája jelenti a nemzet egységét. Vérünkkel pecsételjük meg a halálig tartó szövetséget.

Őseink példát mutattak a hűségre, hiszen feláldozták magukat urukért.

007 lenyűgözve hallgatta.

Néhány perccel később a tömjén mestere visszatette a füstölőket az oltárra. Úgy helyezte el őket, hogy egy-egy égtájat jelöljenek. Az utolsót, az ötödiket, középre rakta.

– A füst elér a Mennyek Birodalmába, áthatja az egész világot, és eléri az Öröklét Városát –

folytatta. – Testvéreink akaratát képviselve az egységben elűzzük Csinget, hogy végleg megszüntessük uralmát. A birodalom hegyei és folyói felett ismét Ming rendelkezik majd.

A szertartás vezetője felemelte az oltáron elhelyezett boroskupát, és teletöltött egy csészét a nedűvel. Elszavalt egy rövidke verset, ami leginkább egy imára hasonlított, majd a bort a földre öntötte.

Az újoncok letérdeltek a mester előtt, és feltűrték nadrágjuk szárát.

A sebhelyes ismét bort töltött a csészébe, és azt is a padlóra öntötte.

– A bort elődeink lelkének ajánljuk, valamint azoknak, akik életüket áldozták az ügyért.

Testvéreink emléke sosem halványulhat, őseink szelleme mindig megvéd majd minket, és támogatni fog a harcban. Mi pedig esküszünk, hogy könyörtelenül leszámolunk az árulókkal, hogy testvéreink egyszer teljes békében és boldogságban élhessenek.

A terembe most három sötét ruhás Triád-tag lépett. Mindegyiküknél egy-egy életnagyságú papírfigura volt, térdelő pozícióban. Miután letették őket, Bond látta, hogy a nyakukba cédulát akasztottak, melyeken egy-egy név szerepelt. Azok, akik korábban e neveket viselték, árulók voltak.

Az egyik tag a mester elé lépett, átvette a feléje nyújtott kardot, majd lassan a figurák felé indult.

– Hűségesek leszünk a zászlóhoz – mondta, miközben megállt a papírfigurák előtt. –

Valamennyi testvérünk imádkozik, hogy az igazság győzedelmeskedjék. Ez a kard először Ma Ning-ji nyakát fogja átmetszeni. – Mire befejezte a mondatot, egy fürge mozdulattal le is vágta az első „áruló" fejét. Miután elsorolta a másik két kiközösített nevét, a maradék papírfigurákat is lenyakazta.

– Testvéreim, akik itt összegyűltetek – fordult a többiek felé –, készen lesztek-e a harcra, ha eljön az idő?

– Készen leszünk! – kiáltották egyszerre valamennyien olyan elszántsággal és hangerővel, hogy attól még Bond is összerezzent.

Újra a sebhelyes vette át a szót, majd rövid csend következett. Végre eljött az idő a jelen lévő

újoncok beavatására.

Mindenki kapott egy-egy füstölőt, amit meggyújtva lefelé fordítottak.

A mester a beavatandók elé lépett.

– Melyik a keményebb, a kard vagy a nyakatok? – kérdezte tőlük.

– A nyakunk – felelték azok elszántan. Ezzel is kifejezték, hogy még a halál sem rettentheti el őket a hűségtől. Inkább vesszenek el, mintsem elárulják a társaság bármely titkát.

A mester felolvasta az eskü harminchat pontból álló szövegét.

– Miután beléptem e szent hely kapuján, úgy kell bánnom felesküdött testvéreim szüleivel és rokonaival, mintha azok az én saját véreim lennének. Ha nem tartanám be eskümet, öt villám sújtson le rám! Amikor testvérek látogatnak el otthonomba, ételemet megosztom velük, és ha úgy kívánják, szállást adok nekik. Ha idegenként kezelném őket, kard által vesszek el! Mindig el fogom ismerni testvéreimet, miután meggyőződtem róla, hogy ők valóban azok, akinek mondják magukat. Ha mégis megtagadnám őket, kard által pusztuljak el! Felesküdött testvéreimet sohasem árulom el. Ha valami miatt mégis letartóztatnák valamelyiküket, mindent megteszek kiszabadulásuk érdekében. Ha megszegem eskümet, öt villám vágjon belém!

Az eskütétel sokáig folytatódott. Szó volt benne mindenről: tiszteletről, árulásról, hűségről, egymás védelméről. Néhány részletben arra is kitértek, hogy a testvérek társaik családtagjaival nem folytathatnák házasságtörő viszonyt.

A felsorolás lassan a végéhez ért.

– Sosem árulhatok el titkokat és jeleket, ha idegennel beszélek. Ha mégis így cselekednék, kard által vesszek el! Örökké bátor és hűséges leszek, törekedni fogok Csing elpusztítására, Ming hatalmának visszaállítására! Teszem ezt úgy, hogy mindig, minden körülmények között együttműködöm testvéreimmel. Legfőbb célunk, hogy megbosszuljuk igazságtalanul meggyilkolt őseink halálát. Eskünket sosem szegjük meg, és mindig engedelmesek leszünk!

– Esküszünk, hogy engedelmesek leszünk! – zúgott az újoncok hangja.

– Akik engedelmesek lesznek, békével távozhatnak e világból, a hűtlenekre azonban kegyetlen vég vár!

Az eskü alatt az oltár előtt magasra emelt papírtekercset most meggyújtották, és hamuját egy tálba tették. Bort, rizst és cukrot kevertek hozzá, majd egy újabb elöljáró érkezett a terembe, egyik kezében élő csirkével, a másikban porcelántállal. Az újoncok előtt elhaladva megengedte nekik, hogy megérintsék a csirke fejét és a tálat.

– A lótuszvirág gazdagságot és nemességet jelent – mondta. – A hűség sosem veszhet el! A gonosz és az áruló darabokra tépetik, akár a lótusz virága!

A porcelántálat feldobta a levegőbe, kardjával egyetlen csapást mérve rá darabokra zúzta, majd összekötözte a csirke lábait. Az állat nyakát az oltárra helyezte, a hamut, bort, rizst és cukrot tartalmazó tál mellé.

– A vért fel kell frissítem – folytatta a tömjén mestere. – Ha hűségesek és tisztességesek maradunk, mindannyian hosszú életnek nézünk elébe.

Egyetlen kardcsapással lemetszette a csirke fejét. Az oltár és előtte a padló véres lett, az állat teste görcsösen rángatózott, mintha még mindig szabadulni próbálna a fogságból.

A mester fogta a fejet, és belemártotta a tálba. Néhányszor megkeverte vele a kotyvalékot, hogy a vér elegyedjen a többi alkotórésszel.

Társa kivitte a tetemet a teremből.

Az újoncok felemelték bal kezüket, és tenyerüket kifelé fordították.

A sebhelyes tűt vett elő.

– Az ezüsttű vért serkent az ujjból – jelentette ki. – Ha bármilyen titkot elárultok, véretek kiömlik majd!

Megszúrta mindegyik újonc bal kezének középső ujját. Az avatás alatt állók belemártották vérző ujjúkat a tálba, majd szájukba vették, hogy megízleljék a keveréket.

– Édes – mondták sorban egymás után.

A sebhelyes csészékbe töltötte az „italt", majd egyenként átnyújtotta nekik.

– Miután ittatok a Piros Virág borból, kilencvenkilenc évig fogtok élni.

Bond gyomra émelyegni kezdett, mikor látta, hogy az újoncok kiisszák csészéjüket.

A tömjén mestere jelet formázott a bal kezével, megmutatva a többieknek az újoncok rangját a társaságban. A felavatottak talpra álltak, és tiszteletteljesen meghajoltak a Sárkány Szárnya Társaság csokunja előtt.

Valamennyi jelen lévő tag közös imába kezdett.

– Régi és új testvérek, összegyűltünk ma este itt. Hűségünk biztosítani fogja a hosszú életet.

Pusztuljanak a gonosz árulók!

Néhány tisztségviselő az oltárhoz lépett, és miközben a többiekkel együtt tovább szavalták a szöveget, lerombolták.

– A város pusztulni fog kelettől nyugatig és déltől Peking kapujáig!

A szertartás véget ért. Több mint két órán át tartott, és az újoncok most elvegyültek a többi tag között.

Li Hszü-nan felállt, ezzel jelezve a tagoknak, hogy szólni fog hozzájuk.

– Három nap múlva újra találkozunk – kezdte –, hogy a beavatás végső fázisát is lebonyolítsuk. Üdvözlöm új testvéreimet a Sárkány Szárnyában! Mára csak egy feladatunk maradt hátra. Az egyik kék lámpásunk megszegte esküjét. Döntenünk kell büntetéséről!

Hozzák be az árulót!

Két tiszt egy lányt kísért be a terembe. Karjait szorosan összekötözték a teste mögött, és szemeit is sötét kendővel takarták el.

Bond szíve nagyot dobbant. A fogoly Szűnni Pei volt!

– Húgunk elárulta a társaságot egy kívülállónak, ráadásul egy idegennek, egy gweilónak.

Összejátszott az ellenséggel, és el akarta hagyni testvéreit. Mi legyen a büntetése?

– Halál! – kiáltották a tagok egyhangúan.

Li rövid ideig hallgatott, közben körbesétálta Szunnit, aki már a padlón térdelt. A jelenet úgy festett, mintha egy rabszolgát vizsgálgatna valamelyik középkori emberpiacon.

– Egyetértek veletek, testvéreim – folytatta –, de még várnunk kell az ítélet-végrehajtással. A bűnös még hasznunkra lehet egy igen fontos küldetés során. Néhány napig még életben kell hagynunk.

A csokun bólintott a két őrnek, akik talpra állították a lányt, és kivezették a teremből.

Bondnak óriási önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne törjön ki rejtekhelyéről, és ne vesse rá magát a lentiekre.

Li Hszü-nan és a sebhelyes egymás mellett állva kézjeleket mutattak a Triád-tagoknak, mondtak még valamit, majd feloszlatták a gyűlést.

A találkozó befejeződött, és a résztvevők csendben távoztak. Miután a terem kiürült, és csak Li Hszü-nan, a mester és a másik elöljáró maradt ott, mindhárman levették díszruhájukat. A szokásos, utcai öltözetet alatta viseltek.

A sebhelyes az oltár alól előhúzta a fém aktatáskát, és társának adta, aki a társaság kincstárnoka volt.

– Ez a havi bevételünk – közölte Li Hszü-nan. – Ügyelj rá, hogy minden rendben legyen!

Azon testvéreink családjai, akik a lány lakásánál haltak meg, különleges támogatást kapjanak!

– Igenis, csokun! – hajolt meg mélyen a kincstárnok, majd a táskával együtt távozott.

007 figyelte, amint a sebhelyes leoltja a világítást, és Li Hszü-nannal együtt kisétál az iménti esemény helyszínéről.

Jó tíz percet várt még, mielőtt megmozdult volna. Meg kell találnia Szunnit! – szünet nélkül ez a gondolat lüktetett agyában.

Kissé előbbre csúszott, így pontosan az oltár fölé került. Néhány padlódeszka lazább volt a többinél, kiszedte őket, és a helyükön keletkezett résen, megpróbálva a lehető legkisebb zajt csapni, leugrott a terembe.

Ott ismét várt egy keveset, közben éberen figyelt, mozdul-e valahol valami, és a szemének sem ártott, ha megszokja a félhomályt. Végül elindult abba az irányba, amerre a lányt vitték nemrég.

Benyitott egy ajtón, és legalább tucatnyi éles karddal nézett farkasszemet. Hegyük a torkára irányult, ami hamar meggyőzte őt arról, hogy felesleges lenne hősködnie.

14

Esti mese

Zéró mínusz hat: 1997. június 25., l óra

Még Bondot is lenyűgözte az a sebesség, ahogyan lefegyverezték. Úgy érezte, mintha ő maga lassított felvételen mozogna, és a körötte lévők lennének hihetetlenül gyorsak.

A Triád-tagok átvezették a szomszédos épületbe, amely kevésbé tűnt lepusztultnak, mint ahol a ceremóniát tartották. Nem voltak híresek a finomságukról, durván taszigálták, az ajtón átlépve többször is a falnak lökték. Persze 007 nem is nagyon számított másra.

Lekísérték egy zárt fémajtóhoz, amely mögött kivilágítatlan lépcső vezetett az alagsorba. Ott ismét jókorát taszítottak rajta, majd becsapták és kulcsra zárták mögötte a súlyos vasajtót.

Bond lement a lépcsőn. Odafentről egy szűk nyíláson át szűrődött be némi fény. Bútorozatlan helyiségbe jutott, ahol csak egy keskeny prices és WC volt. Minden valószínűség szerint a szervezet ezt használta börtönnek.

Szűnni Pei a priccsen kuporgott. Amint meglátta Bondot, felugrott, és odarohant hozzá.

– James! Istenem, James! – hadarta, miközben a férfi a karjaiba vetette magát, és szorosan átölelte.

Bond bátorítóan simogatta meg a haját.

– Minden rendben, kislány! Kijutunk innen, ne aggódj!

– Meg fognak ölni, James! Tudom! – fakadt ki Szűnni, de hangjában nyoma sem volt félelemnek. Nem sírt, ahogy a férfi várta volna, inkább dühös volt, és a szemében is gyűlölet izzott. – Azok után, amit értük tettem!

A lány az ágyhoz vezette Bondot.

– Mondtam neked, hogy egyszerűen csak kihasználnak felelte 007. – Soha nem akarták, hogy teljes jogú taggá válj.

– Ennek ellenére az eskü mégis érvényes rám. Sőt ugyanannyi kockázatot vállaltam, mint ők.

A hongkongi törvények rám is éppolyan szigorral sújtanának, mint rájuk. Szűnni dühösen járkálni kezdett a cellában. – El sem tudom mondani, mennyire gyűlölöm magamat, James!

Az olcsó kis kurvájuk voltam, aki eladta a testét azért, hogy pénzt tömjön a zsebükbe.

– Szűnni! – szólt közbe a férfi. – Azért tetted, mert bíztál bennük. Elhitted, hogy ők ki tudnak, és ki is fognak juttatni Hongkongból. Hittél abban, hogy ők az igazi testvéreid, akikre mindig számíthatsz, akik mindig törődnek veled.

A lány visszaült az ágyra.

– Az igazság az, hogy bizonyos szempontból nézve tényleg törődtek velem. Én sosem engedhettem volna meg magamnak azt a lakást. Ők állták a vételár nagyobbik részét.

Akármilyen életet éltem is, a körülményeim nem voltak rosszak.

– Tudod, ha nem kaptál volna amerikai neveltetést, és Hongkongban nőttél volna fel, ugyanúgy, mint a legtöbb kínai lány, biztosan másképp gondolkodnál te is. Már azon az estén

megöltél volna, amikor először találkoztunk. Hűséges lettél volna a Triádhoz. A beléd rögzült szemléletmód megakadályozta volna, hogy akár csak gondolatban is kapcsolatba kerülj egy gweilóval.

- Még így sem tagadhatom, hogy kínai vagyok – válaszolt a lány. – Igaz, nem is áll szándékomban. Csak történetesen úgy beszélek, akár egy amerikai. – Az utolsó szót eltúlzott akcentussal ejtette ki, majd lebiggyesztette az ajkát. – Igazad van. Már az is meglepő, hogy egyáltalán beengedtek maguk közé a nyugati szokásaimmal.

– Vannak más tulajdonságaid is, amelyek nagyon értékesek. És ezzel ők is tisztában vannak.

– Ugyan micsodák?

– Gyönyörű vagy, és intelligens.

– Ó, igen! – mosolygott cinikusan Szűnni. – Ebben is igazad van! Én vagyok a tökéletes kurva, aki egyaránt képes elszórakoztatni kínaiakat, amerikaiakat, japánokat, németeket vagy angolokat.

– Nem így értettem – csóválta a fejét Bond.

A beszélgetést kulcscsörgés zavarta meg. Kattant a zár, az ajtó kinyílt, és két Triád-tag lépett be rajta. Utasították Bondot, hogy kövesse őket.

Szűnni is felállt, de az egyik kínai durván visszalökte az ágyra.

Bond dühösen ugrott neki a férfinak, de az nyilván számított erre, mert azonnal hatalmas ütést mért az engedetlen fogoly lapockái közé. Az ökölcsapás egy ideggócot talált telibe, Bond térdre esett, és néhány pillanatig csak csillagokat látott maga körül. A kínai még ordított is neki valamit, majd a nyomaték kedvéért belerúgott egy nagyot.

007 engedelmesen lábra állt, és követte az őröket. Azok fölvezették a lépcsőn, majd néhány folyosón kanyarogva átkísérték egy másik épülettömbbe. Menet közben sikerült kissé jobban megnéznie a környezetet. Az épület egy modern irodaház volt.

Több olyan helyiség előtt is elmentek, melynek ajtaja nyitva volt. Odabent új és drága fekete-fehér bőrbútorok álltak. Bondot ez erősen emlékeztette az új M londoni SISközpontban lévő

irodájára.

Egy beugró után nagy, plüss-szőnyeggel borított padlójú szobába vezették, és magára hagyták.

Ezt az irodát is úgy rendezték be, mint a többit, amelyeket idefelé jövet látott, de a kínai kultúra jegyei itt erőteljesebben érvényesültek, amitől az egész sokkal egyedibbé vált. A modern bútorok mellé bambuszból készült spanyolfalat állítottak, melyen jellegzetes kínai illusztráció volt látható. Az egyúttal háttérként is szolgáló világos alapra egy sárkányt festettek, aprólékosan kidolgozott részletességgel. A sarokban apró buddhista oltár állt, meggyújtott füstölőkkel és egy képpel, ami Kuan Tit vagy Mo istent ábrázolta. Bondnak eszébe jutott, hogy Mo nem csupán a rend őreinek védőszentje, de éppúgy tisztelik az alvilágban is. A buddhista életfilozófia részben amúgy is az ellentétekre épül: az igazság mindig a két legszélsőségesebb véglet között rejlik, és ha jelen esetben e két végpontot a rendőrségés az alvilág képezi, akkor ebben nincs semmi meglepő.

Semmi nem utalt arra, hogy az iroda a Triádok egyik vezetőjének tulajdonában lenne.

Valószínűleg Li Hszü-nan legális üzleteinek központja volt.

007 éppen leülni készült, de nyílt az ajtó, és Li lépett be rajta. Testőrei ezúttal nem kísérték őt, tehát csak ketten voltak. Becsukta maga mögött az ajtót, és „vendégére" nézett.

– Újra találkozunk, Mr. Bond – szólalt meg kantoni nyelvjárásban. – Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen körülmények közepette.

– Nem tarthat itt, Mr. Li! – válaszolt Bond ugyanazon a nyelven. Szókincse sokat fejlődött az alatt a néhány nap alatt, amióta Hongkongban volt. – Brit állampolgár vagyok. Az újságom kerestetni fog, amint észreveszik, hogy eltűntem.

– Ó, ha kérhetném, kíméljen meg ettől, Mr. Bond! – tiltakozott a kínai. – Mindketten tudjuk, hogy kicsoda maga, így azt is, hogy semmi köze sincs az újságíráshoz.

– A Daily Gleanernek. dolgozom...

– Kérem, Mr. Bond! Ne nézzen már ennyire ostobának! Li Hszü-nan a terebélyes, tölgyfából készült íróasztalhoz

sétált, majd egy fémtárcából cigarettát vett elő. Anélkül hogy megkínálta volna a foglyot, rágyújtott.

– Maga James Bond, a Brit Titkosszolgálat ügynöke folytatta, miután kifújta a füstöt. – Ezt nem volt nehéz kitalálni. Mr. T. Y. Vut és foglalkozását évek óta ismerem. Azzal is tisztában vagyok, hogy a Cat Streeten lévő üzlet a maguk álcázott hongkongi főhadiszállása. Amikor látták Mr. Vu taxiját, ahogy fölveszi önöket Miss Pei lakásánál, összeállt a kép.

– Ezek szerint maguk ölték meg J. J.-t, és maguk túrták szét a lakást.

Li Hszü-nan megrántotta a vállát.

– Mi csak a lányt akartuk. Ő áruló, és az árulókat mi szigorúan megbüntetjük. A lakást csak azért forgattuk fel, hogy üzenetet hagyjunk. Az idősebb Vu megpróbált feltartóztatni minket, és szembeszállt velünk. Akadályt jelentett, amit le kellett küzdenünk. Higgye el, nem volt személyes okunk a meggyilkolására!

– Hol van T. Y. és a fia?

– Ezt valóban nem tudom – mondta Li látszólag őszintén. – Nem voltak a régiségboltban, amikor én és az embereim ott jártunk.

– T. Y. mindent tud magáról meg a kétes üzleteiről. Pillanatok alatt magára uszíthatja az egész hongkongi rendőrséget.

– Semmit sem tud bizonyítani. Maga az egyetlen ember, aki tanúskodhatna, de engedje meg, hogy egyvalamit tisztázzunk, Mr. Bond. Maga gweilo, és mi nem szeretjük a gweilókat, így magát sem. Nem szívesen látjuk itt. Szertartásaink titkosak és sérthetetlenek. Maga olyasmit látott, aminek ezelőtt gweilo még sohasem lehetett szemtanúja. Maga halott ember, Mr. Bond.

Ha hagytam volna, testvéreim már rég megölték volna.

– Akkor miért állította meg őket?

Li szünetet tartott, és a bárszekrényhez sétált. A polcról leemelt két poharat.

– Egy italt, Mr. Bond?

007 szíve szerint visszautasította volna az ajánlatot, de úgy érezte, ez most igazán jót tenne neki.

– Elfogadom. Bourbont kérek, tisztán.

A kínai töltött a poharakba, majd az egyiket Bondnak adta.

– Emlékszik arra az estére, amikor azt az úgynevezett interjút készítette velem? Azt mondtam, hogy az adósom.

– Emlékszem – bólintott 007.

– Eljött az ideje, hogy lerója adósságát.

– Mit kellene tennem?

– Egyelőre hallgasson végig, Mr. Bond! Úgysincs más választása.

Bond letelepedett a kanapéra.

– Rendben, Li, csupa fül vagyok.

– El kell, hogy meséljek egy történetet magának – folytatta Li Hszü-nan, és Bonddal szemben leült egy bőr karosszékbe. – Egy esti mesét, ha úgy jobban tetszik. Annál is inkább, mert olyasvalakit is érint, akit maga már ismer... Guy Thackerayt.

– Maga ölte meg? – kérdezett közbe 007.

Li rövid ideig hallgatott, majd megrázta a fejét.

– Nem. Semmi közöm sincs a halálához. Engedje meg, hogy mondjak valamit: gyűlöltem Guy Thackerayt. Ő és én halálos ellenségek voltunk. De én élve akartam őt, mert úgy lett volna rá szükségem. A történet, amit hallani fog, majd az ön számára is világossá teszi, miért. Guy Thackerayt Vong tábornok ölette meg. Egy kuangcsoui holdkóros. Hallott már róla?

Bond bólintott.

– Biztos ebben? Neki milyen indítéka volt?

– Türelem, Mr. Bond. Mindent csak szép sorjában – intette nyugalomra 007-et a kínai. –

Hallgasson végig, és akkor meg fogja érteni.

Li Hszü-nan ismét szünetet tartott, majd halkan, nyugodtan beszélni kezdett.

– 1836-ot írtunk. Egy huszonhat éves férfi, akit James Thackeraynek hívtak, és két évvel korábban érkezett Angliából, a Gyöngy-folyó deltájában felhajózott Dél-Kínába. Annak ellenére, hogy akkoriban nehéz idők jártak arrafelé, ő rájött, hogy szépen meg lehet gazdagodni, ha a kínaiakkal kereskedik. A gweilókat már akkor sem látták szívesen Dél-Kínában. Tudja, Mr. Bond, Kínának nem volt szüksége semmire a Nyugattól, de azt tudták, hogy a Nyugatnak kell a tea és még jó néhány árucikk. Ezért az akkori kormány vonakodva bár, de beleegyezett abba, hogy a birodalom peremén kereskedelmet folytassanak a „fehér ördögökkel".

– Úgy tűnik, mindkét fél alsóbbrendű fajként kezelte a másikat – szakította félbe Bond.

– Igen – bólintott Li. – Mindenesetre... James Thackeray megpróbálkozott kézművestermékek és ezüst kereskedelmével, ami szerény megélhetést biztosított felesége és fia számára. Az idegeneket nem engedték be Kuangcsouba, illetve Kantonba, ahogy akkor hívták. Más kereskedó'k is ugyanilyen helyzetben voltak, és egyre inkább úgy tűnt, a Kínával való kereskedelem elvetélt ötlet volt. Aztán – már senki nem emlékszik, mikor – az agyafúrtabbak megszimatolták, hogy mégis van egy olyan termék, amire sok kínainak szüksége van. Ez volt az ópium. Nem voltak erkölcsi aggályaik a dologgal kapcsolatban. Az ópium a gazdag kínaiaknak kellett, és a világnak ezen a részén hamarosan tekintélyes készleteket halmoztak fel. Kína rendeletben betiltotta az anyagot, de a britek találtak rá módot, hogyan csempésszék be mégis.

– Az ópiumkereskedelem pedig óriási üzlet lett – mondta Bond.

– így van. 1836-ban James Thackeray is beszállt a buliba. Sikerült állandó vevőkört kialakítania, ami több nyereséget hozott számára, mint valaha is álmodni merte volna.

Legjobb vevője egy kiemelkedően gazdag kínai főtiszt volt, aki Kuangcsouban szolgált.

Li Hszü-nan szünetet tartott, és közben nagyot kortyolt italából.

– A neve Li Vej-tam – folytatta, majd hozzátette: – Ő volt az ükapám.

Bond felegyenesedett a kanapén. A történet kezdett érdekessé válni.

– Tisztelt ősöm fővezér volt a seregben. Tíz évvel volt idősebb Thackeraynél. Hatalmas befolyással rendelkezett Kantonban és a Gyöngy-folyó deltája körüli területeken. Annak ellenére, hogy a Csing-dinasztia uralkodott, ükapám hű maradt Minghez, akit még a tizenhetedik században űztek el a hatalomból. Természetesen ezt nyilvánosan sosem vallotta volna be. Ha így tett volna, azonnal letartóztatják, és minden valószínűség szerint ki is végzik.

Tagja volt egy titkos társaságnak, amely esküjében célul tűzte ki a Csing-dinasztia hatalmának megdöntését. Az, hogy James Thackeray kapcsolatba került ükapámmal, pusztán a szerencsén múlott. Kölcsönösen tisztelték is egymást, s bár senkinek sem vallották volna be, barátokká váltak. Ez a barátság persze részben azon alapult, hogy ükapám drogfüggővé vált, James Thackeray pedig boldogan szállította neki a szert. Ám 1839-ben a dolgok megváltoztak. Az uralkodó elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet az ópiumkereskedelemnek.

Parancsot adott Hunan tartomány kormányzójának, hogy kobozza el az ópiumot Kanton összes idegen kereskedőjétől. Ez vezetett az első ópiumháború kirobbanásához. Az elkövetkező három évben James Thackerayre is meglehetősen nehéz idők jártak. Csak viszontagságos úton juttathatta el az árut kedvenc vevőinek Kínába. Hasonlóképpen ükapámnak is nehéz időszakot kellett megélnie a drogelvonás okozta tünetek miatt. Végül kihasználta a titkos társasághoz fűződő kapcsolatát, és segítségükkel létrehozott egy illegális szállító útvonalat Thackeraytől Kantonba, így az együttműködés újból eredményessé vált, ami azt jelentette, hogy ismét hódolhatott az ópiumfogyasztás szenvedélyének. Feltételezem, tudja, mi történt 1842-ben.

– A háború befejeződött, és Hongkong szigete az angolokhoz került – válaszolt Bond.

– Igen. Az ópiumkereskedelemre vonatkozó tilalmat azonban nem oldották fel. A kínai kormány annak ellenére, hogy a megkötött békeszerződés értelmében engedélyeznie és biztosítania kellett volna a briteknek a szabad kereskedelmet, a megállapodást egyenlőtlennek és tisztességtelennek tekintette, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy megnehezítse a dolgokat.

– Kína számára Hongkong átadása meglehetősen megalázó volt, és ezt sosem felejtették el –

fűzte hozzá 007.

– Maga intelligens ember, Mr. Bond – jegyezte meg Li Hszü-nan elismerően. – Néha meg is feledkezem róla, hogy gweilo. Kíváncsi a folytatásra?

– Kezd egyre érdekesebbé válni ez az „esti mese".

– Miközben az olyan cégek, mint például Jardine Mathesoné, központot hoztak létre Hongkongban, James Thackeraynek még mindig csak illegális üzletei voltak. Ugyanakkor úgy érezte, neki is szüksége lenne valamilyen vállalatra, amit a magáénak tekinthet, és megnyugtató alapot biztosít hátralevő életére. Annak ellenére, hogy az elmúlt évek során hatalmas vagyont gyűjtött, pénze még mindig kevés volt arra, hogy komolyabb tőkét invesztálhasson valamilyen legális vállalkozásba. Ukapám habozás nélkül sietett a segítségére. 1850-ben egy kellemes vacsora után, ahol bőségesen fogyott a rizspálinka, és ópiumot is szívtak – vagyis meglehetősen görbe éjszaka volt –, a két férfi egyezséget kötött.

Ezt az utódok visszautasították volna, de akkor még nem szólhattak bele a dolgokba. Ukapám vissza nem térítendő kölcsönt ajánlott Thackeraynek, hogy befektethessen leendő

vállalkozásába. Thackeray, aki alapjában véve egyenes jellemű ember volt, azt mondta, elfogadja a pénzt, de csak azzal a feltétellel, ha olyan megállapodást kötnek, amely biztosítja ükapámnak, hogy befektetése megtérül. Ükapám, aki részeg volt, és az ópiumtól is fel volt dobva, komolytalannak tartotta Thackeray kérését. A hszinjong értelmében, ami a maguk fogalmai szerint „bizalmat" jelent, kiötlött egy nevetségesnek tűnő viszonzást, amit a másik sosem tud majd teljesíteni. Ezzel is saját nagyvonalúságát akarta bizonyítani. Mindenekelőtt ahhoz ragaszkodott, hogy továbbra is megkapja ópiumfejadagjait. James Thackerayt a barátjának tartotta, ami fontos volt számára, hiszen egyébként nem voltak barátai még a kínaiak között sem. Hongkong átadása vitatott és rendkívül ellentmondásos érzéseket kiváltó témának számított akkoriban Dél-Kínában. A nankingi szerződés örökös tulajdonjogot biztosított a briteknek Hongkongot illetően.

– Még jó néhány brit állampolgár is úgy gondolta, és gondolja ma is, hogy ez meglehetősen abszurd – tette hozzá Bond.

– Igen. Abban az időben még senki sem tudta volna megjósolni, hogy ez a terület egy nap a Távol-Kelet Manhattanje lesz. Ezért ükapám egy ravasz mosoly kíséretében azt mondta barátjának: „Mr. Thackeray, egyetlen feltétellel kapja meg az összeget. Aláírunk egy megállapodást, melyben leszögezzük, hogy amennyiben Hongkong valaha is visszakerül Kínához, a vállalatát át kell adnia nekem. Tehát a tulajdonjog átszáll rám." James Thackeray, aki szentül megvolt győződve róla, hogy ez sosem fog megtörténni, vagyis Hongkong sosem kerül ki a brit uralom alól, nevetett, és beleegyezett. A hivatalos dokumentumok elkészültek, majd mindkét férfi aláírta őket. Ez a legnagyobb fokú maicsiang volt, és az EurAsia Enterprises megszületett.

Te magasságos ég! – gondolta Bond. – Az egész zűrzavar kezdete másfél évszázaddal korábbra nyúlik vissza!

– 1856-ban legalizálták az ópiummal való kereskedelmet – folytatta Li Hszü-nan. – A második ópiumháború is kitört, és az elkövetkező évek alatt James Thackeray Hongkong egyik leggazdagabb üzletemberévé vált. Még Londonban is felismerték vállalata fontosságát. Aztán elérkezett 1860, amikor a Kowloon-félszigetet és az Új területeket kilencvenkilenc évre bérbe adták a koronának. A szerződés megkötésének idején, amit a második pekingi konferencián

írtak alá, senki nem gondolta volna, hogy ez közvetlen kihatással lesz Hongkongra és a Kowloon-félsziget sorsára.

– Mi történt ezután Thackerayvel és az ön ükapjával? kérdezte Bond.

– James Thackeray 1871-ben halt meg. Az EurAsiát a fia, Richárd vette át, aki amellett, hogy továbbra is ellátta ükapámat ópiummal, a többi fogyasztónak is szállított. Sőt a legális üzleteket továbbfejlesztve külföldön is terjeszkedni kezdett. A dédapám mindig elítélte ükapám drogfüggőségét, és Thackerayt sem kedvelte. Ükapám később jobb belátásra tért, és 1877-ben véget vetett a partnerkapcsolatnak. Az egyezmény, amit még a szülők kötöttek, érintetlenül maradt. Dédapám is úgy gondolta, egyszer még hasznos lehet.

Li Hszü-nan újratöltötte Bond poharát, majd visszaült a karosszékbe, és folytatta a történetet.

– A dolog ezután kezdett csak igazán komplikálttá válni – mosolygott. – Megpróbálom rövidre fogni a továbbiakat. 1911-ben polgárháború tört ki Kínában. Talán hallotta már dr.

Szun Jat-szen nevét. Ambiciózus forradalmár volt, nyugati neveltetéssel. Kormányt alapított, és kikiáltotta a köztársaságot. A Csing-dinasztia 1912-ben megbukott.

Bond is ismerte Kína zűrzavaros huszadik századi történetét, de nem akarta félbeszakítani Lit.

– Nehéz időszak volt. Kantonban nemegyszer törtek ki zavargások. Dédapámat is megölték, így a családi vagyon továbbszállt Li Pej-vura, a nagyapámra. Pechjére a kormány hatalma meglehetősen bizonytalan volt 1912 és 1949 között. Voltak olyan időszakok, amikor nem is létezett központi irányítás.

– Szun Jat-szen létrehozta a Kuomintangot azzal a szándékkal, hogy ezzel is gyengítse a köztársaságpártiak erejét – vette át a szót 007. – A kormány törvényen kívül helyezte a Kuomintangot, Szun Ját-szent pedig száműzték.

– Látom, jártas a történelmünkben, Mr. Bond – helyeselt Li Hszü-nan, majd visszakanyarodott az eredeti témához. – Több mint egy évtizedig hatalomra szomjazó fővezérek versengtek azért, hogy ők kerüljenek a kormány élére. Mao Ce-tung és a kommunisták 1921-ben már szervezkedtek. A meglehetősen instabil politikai helyzetben két évvel később szövetségre léptek Szun Jat-szennel. 1925-ben az ő halálát követően a fiatal Csang Kaj-sek tábornok vette át a vezetést, és miközben hozzálátott az ország egyesítéséhez, eltávolította a korrupt generálisokat, és véres tisztogatásba kezdett a kommunista párt tagjai között is.

Bond azon tűnődött, mi köze van mindehhez Li családjának, de mintegy feleletként a kínai azonnal válaszolt is a kimondatlan kérdésre.

– A nagyapám sem úszhatta meg a leszámolást. A kommunisták 1926-ban államosították családunk vagyonát, őt pedig kivégezték, mert fény derült a titkos társasággal fenntartott kapcsolatára. Nagyanyámnak két kicsi gyerekkel menekülnie kellett. Sikerült a határon át Kowloonba szökniük. A nagyobbik fiút, aki akkor mindössze hétesztendős volt, Li Csen-tamnak hívták.

– Ő volt az ön apja – szólt közbe Bond. Li Hszü-nan bólintott, és folytatta.

– A kommunisták a család minden vagyonával együtt a szerződést is lefoglalták, amelyet egykor még ükapám és James Thackeray írt alá. Az iratot sokáig elveszettnek hitték. Első

találkozásunkkor már meséltem egy keveset az apámról. Mint kínai menekültnek nem volt könnyű élete. Főleg a két világháború közti időszakban kellett keményen megküzdenie a fennmaradásért. Ráadásul nem csupán magával kellett törődnie, hiszen ő látta el anyját és kishúgát is. Ételt árult az utcán, és még fiatalon megismerkedett néhány sorstársával, akik egy baráti társasághoz vagy szervezethez – nem tudom, melyik kifejezés a helyesebb – tartoztak.

Felajánlották neki, hogy támogatják őt anyagilag, valamint ha kell, megvédik a családját.

Ellenszolgáltatásként hűséget fogadott nekik, és magára vállalta a titoktartási kötelezettséget.

Ez a szervezet a Szán Ji On volt, ami, mint tudja, az egyik leghatalmasabb Triad Délkelet-

Ázsiában. Apám gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, különösen miután az ötvenes években érdekeltségei lettek a szórakoztatóiparban is. Igaz, a szervezeten belül – mint jó néhány más Triád-vezetőnek – neki is akadt néhány ellensége. Ezért a hatvanas évek elején, amikor már

közel járt az ötvenhez, megszakította kapcsolatát velük, és megalapította saját szervezetét, a Sárkány Szárnya Társaságot. Noha tisztában volt az ükapám által megkötött egyezséggel az EurAsia Enterprisest illetően, nem tehetett semmit, így kieszelt egy tervet, hogy visszaszerezze azt, ami megilleti őt. Sikerült nyomást gyakorolnia a vállalat hajózási osztályának néhány vezetőjére, így emberei beszivároghattak a céghez. Attól kezdve semmi sem juthatott ki Hongkongból a Triad engedélye nélkül. Befolyása végül elérte a vállalat csúcsát is.

– Aki akkor... Na számoljunk csak... James Thackeray dédunokája volt – vetette közbe 007.

– Pontosan. Thomas Thackeray volt akkoriban az EurAsia Enterprises taipanja.

- Guy Thackeray apja.

– így van. Thomas, aki a dédapja kapzsiságát örökölte, éles eszű üzletember volt. Amint kilátása nyílt rá, hogy növelheti saját vagyonát, hajlandó volt szemet hunyni az etikai és erkölcsi törvények felett. Mindene volt a pénz, és érdekelték a jó ötletek. Ennek köszönhetően a szövetség gyakorlatilag megújult a két család között. Apám és Thomas Thackeray együttműködésbe kezdett. A két férfi személyesen mindössze egyszer találkozott az apám egyik nightclubjában. A megegyezés lényege szerint attól kezdődően a Sárkány Szárnya Társaság által megszerzett árut az EurAsia Enterprises hajóin szállították a világ minden pontjára. A heroin értékesítéséből befolyt profiton megosztoztak.

– Úgy tűnik, a történet szép kis kört írt le – mondta Bond. – Gyakorlatilag a helyzet megfordult, és fordítottja lett a tizenkilencedik századi partnerkapcsolatnak.

– Ironikus a megfogalmazás, de helytálló – mosolygott Li Hszü-nan. – Csakhogy a szövetségnek volt még egy tagja. A csempészett kábítószernek valahonnan jönnie kellett. Ez pedig az Arany-háromszög volt. Egy fiatal kínai tiszt meglehetősen nagy befolyással bírt Kuangcsouban, és titkos érdekeltségei voltak a mákföldeket illetően. A neve Vong Csu-kam. A fanatikusán militarista és megrögzött kommunista Vong ezredes történetesen még kapzsibb volt Thomas Thackeraynél. Ő volt apám és Thackeray láthatatlan csendestársa, aki felügyelte az ültetvényeket. Az Arany-háromszögben lévő saját laboratóriumaiban ő állította elő a heroint az ópiumból. Azt is ő garantálta, hogy ez a heroin biztonságos csempészútvonalon eljusson Hongkongba, hogy a Sárkány Szárnya Társaság tagjai feltehessék az EurAsia Enterprises hajóira. Ezért a közreműködésért szép summát tehetett zsebre. Egy férfi ilyen vagyoni háttérrel meglehetős hatalomra tehet szert Kínában. Ő ezt arra használta, hogy egyre feljebb és feljebb jusson a kommunista párton belül. Ráadásul nem is csinálta rosszul, hiszen 1978-ban már tábornokká nevezték ki. Az ezt megelőző évben Guy Thackeray vette át az EurAsia Enterprises irányítását, a Sárkány Szárnya Társaságban pedig én követtem apámat, és én lettem a szervezet csokunja. A szövevényes partnerkapcsolat töretlenül folytatódott a nyolcvanas és kilencvenes években is. Apám is tudott a régi egyezményről, miszerint ha Hongkong valaha is visszakerül Kínához, az EurAsia a mi tulajdonunkba kerül át. 1984-ben hosszas tárgyalások után aláírták a szerződést arra vonatkozóan, hogy ez 1997-ben bekövetkezik. Apám nem felejtett el semmit a múltból. Gyűlölte a Thackeray családot és a kommunistákat is, akik ellopták a vagyonúnkat, és megölték a nagyapámat. Nem sokkal azután, hogy az 1984-es szerződés napvilágot látott, meghalt egy súlyos szívbetegség következtében. A családi ügyek intézését én folytattam, de ekkor szomorú nézeteltérés történt köztem és Guy Thackeray között. A partneri kapcsolat megmaradt, de szigorúan csak mint üzleti viszony. Kerültük a személyes találkozást. A következő fontos lépést Vong tette meg.

Egy délután az emberei felkeresték Guy Thackerayt, és időpontot kértek tőle egy személyes találkozóra az EurAsia központjában. Egy kínai ügyvéd jelenlétében Vong találkozott Thackerayvel a vállalat egyik tanácstermében, és egy alaposan elrongyolódott dokumentumot húzott elő, amely angol és kínai nyelven íródott egykor. Az egyezmény eredeti példánya, amit még ükapám és James Thackeray írt alá, Vong tulajdonába került! A kínai törvények szerint ha az állam birtokol egy dokumentumot, akkor az is őt illeti meg, amit az irat képvisel. Mivel

apám, aki a jog szerinti örökös lett volna, elszökött Kínából, tulajdona a kommunistákra szállt. Ezért a kínai kormány képviseletében Vong tábornok informálta Guy Thackerayt, hogy a tulajdonosi részvények ötvenkilenc százaléka, ami az ő birtokában van, 1997. június 30-a után automatikusan Kínát illeti meg, mivel a kolónia százötven évnyi brit uralom után visszakerül az anyaországhoz. Vong tábornok szabad kezet kapott a végrehajtásban, és megvalósított minden elképzelést, amit az új rendszer megkövetelt tőle. Guy Thackeray nem tehetett semmit, a maguk kifejezésével élve elvették előle a mézesbödönt. De ez még nem minden. Amellett, hogy Vong ellenőrzést szerzett egy multimilliárdos vállalat felett, még a drogcsempészetből származó profit is az ő vagyonát és hatalmát fogja növelni, így már kétharmad rész lesz az övé, tehát uralkodni fog felettem és a társaságom felett is. Thackerayt pedig kisemmizik. Az sem változtat semmit, hogy a részvények negyvenegy százaléka brit tulajdonosok kezében van. Vong azt javasolta nekik, hogy adják el, és hagyják el Hongkongot örökre.

– Mi történt a látogatás után? – kérdezte 007.

– Guy Thackeray soha nem beszélt erről senkinek. Kivéve Gregory Donaldsont, az angliai ügyvédjét, akivel sürgősen találkozott. A következő öt napot együtt töltötték, és alaposan átrágták magukat a problémán. Donaldson megesküdött, hogy hallgatni fog, és keresnek egy kivezető utat ebből a kilátástalan helyzetből. A dolog pillanatnyilag úgy állt, hogy Kína át fogja venni a hatalmat Hongkong felett, a népköztársaság törvényei lépnek ott életbe, és az eredeti egyezményt legálisnak fogják ítélni. A következő éveket Thackeray azzal a tudattal volt kénytelen leélni, hogy családi vállalatát el fogja veszíteni, és ez ellen az égvilágon semmit sem tehet. Megkeseredett, boldogtalan emberré vált. Visszavonultan élt, akár egy remete, s egyetlen szenvedélye a szerencsejáték lett. Mivel a pénz már nem érdekelte, nagy tétekben játszott Makaóban.

Bond csak most értette meg, mi a magyarázat a férfi magatartására és alkoholista hajlamára.

– Thackeray találkozóra hívott – folytatta Li. – Ez két évvel ezelőtt volt, egy esős éjszakán.

Elmesélte nekem a hírt, amely engem kezdetben boldogsággal töltött el, hiszen addig nem is merjem reménykedni abban, hogy ükapám egyezménye még létezhet egyáltalán. De aztán megértettem, hogy ez mégsem olyan jó, mint kezdetben gondoltam. Bosszúvágy töltött el, és legfőbb vágyam az lett, hogy valami módon visszavágjak. Gyűlöltem a Thackeray családot, és megvetettem Vongot, amiért el akarja lopni azt, ami jogosan az enyém. Kína egyszer már kisemmizte a családunkat, amikor nagyapám vagyonát elvette. Most másodszor is erre készült.

Li Hszü-nan arcán keserű mosoly jelent meg.

– A drogcsempészet azóta is folytatódik, hiszen az üzlet az üzlet. Végtére is profitot termelünk magunknak, amíg a dolgok meg nem változnak a közeljövőben.

James Bond lenyűgözve és meglepve hallgatta végig Li történetét, amely klasszikus példája volt az iróniának és az igazságtalanságnak együttesen. Egy bűnözőt megfosztanak valamitől, ami meglehetősen nagy értéket képvisel számára, ráadásul törvényesen az övé. Tökéletesen értette a kínai felháborodását.

– Most már ön is beláthatja, Mr. Bond – mondta Li Hszünan –, hogy Thackeraynek és nekem közös érdekünk volt, hogy a vállalat ne kerüljön Vong kezébe. Ő és én nem voltunk barátok.

Sőt bizonyos értelemben szemben álltunk egymással, de közös célokért, ugyanazért az ügyért harcoltunk. Nem én öltem meg.

– De Vongnak mi érdeke fűződött hozzá, hogy eltegye láb alól? – kérdezte Bond. – Ha a vállalat ellenőrzése feletti jog így is, úgy is az ő kezében lesz július elsejétől, miért volt útban neki Thackeray?

Li vállat vont.

– Nem tudom. Ezt inkább tőle kellene megkérdezni.

– És miért gyilkolták meg Donaldsont, az ügyvédet, valamint az igazgatótanács tagjait?

– Valószínűleg akadályt jelentettek valamiben – vetette fel a kínai. – Talán maradt egy kiskapu, amit meg kellett szüntetni, és ez volt rá az egyetlen mód. Vong tábornok lehet, hogy kommunista, de ez csupán a látszat. A lelke mélyén ő a legkorruptabb kapitalista disznó, akit ismerek.

Minden nagyon logikusnak tűnt. Már csak Thackeray gyilkosának kiléte volt a kérdés.

– Egy este Makaóban voltunk – folytatta 007. – Néhány Triád-tag jelent meg a madzsongparti után a Lisszabon Szálló kaszinójában. A maga emberei voltak?

– Nem. Erre a szavamat adom, ha kell – válaszolta Li. Bond elgondolkodva ült egy darabig. A kirakójátéknak

még mindig hiányzott egy meglehetősen nagy darabja.

– Most pedig térjünk a lényegre, Mr. Bond! – törte meg a csendet Li. – Elérkeztünk a feladathoz, amivel meg akarom bízni. Mint említettem, maga az adósom. Amennyiben sikeresen végrehajtja, akkor adóssága kiegyenlítődik, és én meghagyom az életét.

– Fogalmam sincs, mi a csudát akar tőlem, Li – csattant fel 007. – De már most leszögezem, hogy nem dolgozom bűnözőknek. Úgyhogy akár máris megölhet, ha gondolja. Egész életemet úgy éltem le, hogy a halál árnyéka mindig ott lebegett a fejem felett.

– Bátor szavak, Mr. Bond – bólintott Li Hszü-nan. – Szeretem az egyenes beszédű embereket.

De miért nem hallgat előbb végig?

Bond sóhajtott.

– Rendben. Mit akar?

– Azt akarom, hogy utazzon el Kuangcsouba, és tegyen egy kis látogatást Vong tábornoknál!

– És aztán?

– Szerezze vissza az ükapám szerződését! Vong egy széfben tartja, az irodájában. Hozza vissza nekem! És ha közben véletlenül úgy hozná a sors, hogy a mi jó öreg tábornokunk netán útban lenne, hát... – Li tett egy félreérthetetlen mozdulatot tenyere élével keresztben a nyaka előtt.

Bond nem állhatta meg nevetés nélkül.

– Maga viccel, Li? Hogy a pokolba képzeli, hogy egy gweilo, mint én, egyáltalán képes lesz a tábornok közelébe férkőzni? A páncélszekrénye feltörését már meg sem említem... Nem gondolja, hogy kissé feltűnő leszek a sok kicsi sárga között? Már megbocsásson a kifejezésért!

– Türelem, Mr. Bond! Kérem, hallgasson végig! Van egy tervem.

007 tiltakozva emelte fel a kezét, hogy ne is folytassa. Már magát a gondolatot is teljesen abszurdnak tartotta.

– Látom, Mr. Bond, nem hisz nekem. De figyeljen rám! Megtudtuk, hogy az új ügyvéd Londonból holnap reggel Hongkongba érkezik. Ő Gregory Donaldson utóda, aki az EurAsia Enterprisest képviseli. Thackeray idő előtti távozása óta ő intézi a folyó ügyeket. Személyesen fog találkozni Vong tábornokkal Kuangcsouban másnap. Arra gondoltam, mi lenne, ha maga menne oda helyette. Jó kapcsolataink vannak a repülőtéren. Feltűnés nélkül meg tudunk szervezni egy személycserét, mielőtt az igazi ügyvéd egyáltalán belépne Hongkongba. Mint az EurAsia alkalmazottja ki lesz szolgáltatva Vong kénye-kedvének. De megismerheti őt személyesen, mindenféle nehézség nélkül a közelébe juthat. Vong bizonyosan meg fogja mutatni magának az eredeti dokumentumot. Vagyis meg lesz a tökéletes és valószínűleg egyetlen esélye arra, hogy megszerezze. Az embereim utána segíteni fognak magának épségben elhagyni Kínát, és visszajutni Hongkongba.

– Felejtse el, Li!

– Akkor sajnos meg kell, hogy öljem.

– Ijesztőbb fenyegetéseket is hallottam már életemben, és látja, mégis itt vagyok – válaszolt 007 rezzenéstelen arccal.

– Jól van, Mr. Bond. Van egy másik ajánlatom is – mondta lassan Li Hszü-nan. – Az áruló lány élete. Magával mehet, ha ön épségben visszajön, és a rá kiszabott halálos ítéletet is visszavonom.

Bond egy pillanatra lehunyta szemét. A kínai kijátszotta az adu ászát.

15

Egy nap Kínában

10 óra 30 perc

A British Airways menetrend szerinti járata, fedélzetén James Pickarddal, a Donaldson és Patrick Ügyvédi Iroda képviselőjével, pontosan landolt Kai Takon.

Az EurAsia Enterprises „képviselői" nem a váróteremben vártak rá.

Pickard még szinte ki sem lépett a gépből, két kínai, akik a géptörzshöz csatlakozó hídon álltak, azonnal leszólította.

– Mr. Pickard?

– Igen.

– Jönni velünk, kérem! Már lefoglalni önnek a szállodai szobát.

A kínaiak kinyitották a híd szolgálati ajtaját, és a lépcsőre mutattak, amely egyenesen a reptér betonjára vezetett. Pickardön látszott, hogy zavarban van, nem tudja mire vélni a dolgot.

– Nem kell átmennem az útlevél-ellenőrzésen? – kérdezte.

– Arról már mi gondoskodni – felelt az egyik kínai tört angolsággal.

Az ügyvéd vállat vont, és lesétált a lépcsőn. Mindezt vendéglátói gyakorlatiasságaként könyvelte el, és nagyon örült, hogy VIP-bánásmódban részesül. Leérve boldog mosollyal arcán ült be a rá váró limuzinba.

Amint a kocsi elhajtott a gép mellől, Bond felsietett ugyanazon a lépcsőn a hídra. Mivel előző

éjszaka nem jutott túl sok ideje alvásra, valóban úgy festett, mint aki mögött hosszú repülőút áll, Londonból. Armani öltönyt viselt, amit Li kölcsönzött neki, és egy aktatáskát cipelt magával, tele törvénykönyvekkel. Vonakodva ugyan, de kénytelen-kelletlen Linél hagyta a Walther PPK-t, így fegyvertelen volt.

Útlevele és utazási papírjai, melyeket Li emberei szereztek neki, tökéletes hamisítványok voltak.

007 James Pickard brit állampolgárként robogott át a vámon és a bevándorlási hivatal vizsgálatán.

A váróteremben egy harmincas éveiben járó vonzó szőke nő és egy ugyancsak harminc körüli kínai férfi fogadta.

– Mr. Pickard? – szólalt meg a nő, mikor Bond odalépett hozzájuk.

– Igen.

– Corinne Bates vagyok az EurAsia Enterprises sajtóosztályáról.

Bond gyengéden kezet fogott vele.

– Üdvözlöm! James Pickard.

– Milyen volt az útja?

– Hosszú.

– Lesz módja rá, hogy pihenjen, Mr. Pickard. Bemutatom Johnny Lungot – mutatott a nő a mellette álló kínaira. – Átmenetileg ő a vállalat igazgatója.

– Jó napot! – rázott kezet 007 a férfival is.

– Önnek is, Mr. Pickard! Jöjjön, a kocsi már vár ránk odakint!

Bond követte őket a parkolóba, ahol egy Rolls-Royce állt. Eddig minden simán megy –

gondolta, miközben helyet foglalt a luxuskocsi hátsó ülésén.

– A szállodák tömve vannak a július elsejei ünnepség miatt – magyarázta Corinne Bates. – Az éjszakát a cég egyik lakásában tölti. Elfogadja?

– Jól hangzik – felelt 007.

A kocsi áthajtott a kikötői alagúton, majd a központ után a Victoria-hegy felé indult. Ez már elit környéknek számított Hongkongban. Végül a Po Shan Roadra fordultak a Conduit Roadról, és megálltak egy épületkomplexum előtt.

A lakásban két kellemes hálószoba volt, a padlót díszes parketta borította, és az ablakok a város központjára néztek.

– Reggel hat óra harminckor felvesszük a ház előtt, Mr. Pickard. A vonat hét ötvenkor indul Kowloonból – közölte Ms. Bates.

– Vonattal megyek? – kérdezte Bond.

– Ez a legegyszerűbb, így legalább Kínából is lát egy keveset. Az út mindössze két és fél órás Kuangcsouig.

Bond bólintott.

Miután vendéglátói meggyőződtek róla,,hogy nem szenved hiányt semmiben, magára hagyták.

007 felemelte a telefont, és feltárcsázta a Litől kapott számot. A főnök maga vette fel.

– Milyen a kilátás a Po Shan Roadról? – kérdezte. Nyilván követték a reptértől. Ügyesen csinálták. Bond

tisztában volt vele, hogy a Triádok ugyanolyan hatékonyan működnek, mint bármely más legális vagy illegális szervezet a világon.

– A kilátás pazar, Li. Maga csak azzal törődjön, hogy az emberei a közelben legyenek, ha netán szükség lenne rájuk! Rendben?

– Ne aggódjon, Mr. Bond! Csak hozza vissza nekem azt a dokumentumot épségben!

– Még egy kérdés, Mr. Li.

– Hallgatom, Mr. Bond.

– Szeretném tudni, mi van T. Y. Vuval és a fiával. Meg tudja őket találni?

– A fiút már megtaláltuk Mr. Vu egyik lakásán. Semmi baja, nem bántottuk. Vu minden bizonnyal magát keresi, úgyhogy üzentünk neki a fiúval, hogy biztonságban van. Nem örülnénk neki, ha Vu riadót fújna a titkosszolgálatnál, mielőtt maga elvégzi nekem a munkát.

Ne aggódjon, Mr. Bond! Itt minden rendben lesz. Jó utazást kívánok holnapra! Élvezze Dél-Kínát, van ott is látnivaló!

Li Hszü-nan letette, mielőtt 007 bármit is mondhatott volna.

Bond a nappali közepén állt, és a hatalmas panorámaablakok egyikén át kibámult a városra.

Olyan volt, mintha egy képeslapot nézne.

Tudta, könnyűszerrel leléphetne innen, de ezzel Szűnni halálos ítéletét írná alá. Időnként legszívesebben orrba verte volna saját magát. Hogy lehetnek a nők ennyire a gyengéi? Mert Szűnni tényleg nem jelentett számára semmit. Csak egy volt a rengeteg futó kaland közt, amely néhány kellemes óra eltöltését jelentette mindkettejük számára. Kapcsolatait akár táblázatba is rendezhette volna dátumok és helyszínek szerint. Szándékosan távol tartotta magát mindenféle elkötelezettségtől. Már-már kétségbeejtő volt, de számára úgy tűnt, valahányszor komolyabb viszonyba került valakivel, mindig történt valami borzasztó dolog.

Sosem feledte Vesper Lyndet, az első nőt, akit igazából szeretni tudott. A lány megpróbálta elfogadni őt olyannak, amilyen, de szerelmük nem tarthatott soká, szerencsétlen és bűnös tragédiával végződött. Voltak mások is, mint Fredericka von Grüsse, Harriet Horner vagy Easy St. John, de őket is mind-mind elveszítette. Mégis a legszörnyűbb tragédiát Tracy di Vicenzo halála jelentette valamennyi közt. Alig tizenöt perce voltak házasok, s lelőtték egy neki szánt golyóval.

Most meg itt van Szűnni Pei, egy halálra ítélt Triad-tag, aki élni szeretne, és megszabadulni szorult helyzetéből.

Bond tehát könnyedén kimászhatott volna a kelepcéből.

– A pokolba! – mondta ki hangosan. Tudta, hogy képtelen lenne megtenni. Már döntött Szűnni mellett. Ugyanakkor makacsul ragaszkodott az akcióhoz is, és bemesélte magának, hogy ez a kis kiruccanás Kínába Vong tábornokhoz valóban nélkülözhetetlen. Végtére is megtudta, hogy

Vong kapcsolatban állt Thackerayvel és Li Hszü-nannal. Thackeray gyilkosaként ő az első

számú gyanúsított. Az EurAsiához és a Triádokhoz fűződő kapcsolatáról is megtudhat egyet s mást. Vagyis valóban fontos része missziójának. Nem tért le az útról csak azért, hogy megmentse a nőt. Ez pusztán üzlet. Az utazás során szert tehet olyan információkra, melyek teljessé tehetik hongkongi megbízatását.

Végigkutatta a konyhát, mire nagy nehezen talált egy üveg vodkát. Töltött magának egy jókora pohárkával, és ez segített neki önmaga számára is elfogadhatóvá tenni a tényt, hogy ezt az egészet most valójában azért az aranyos, gyönyörű szemű lányért készül megtenni.

Zéró mínusz öt: 1997. június 26., 8 óra

A Kowloon-Kuangcsou expressz percre pontosan indult.

Corinne Bates és Johnny Lung kikísérték „James Pickard"öt az állomásra, és ott útba igazították, melyik vágányon álló vonatra kell felszállnia. Vong tábornok ragaszkodott hozzá, hogy az új ügyvéd egyedül utazzék Kínába.

A fülke meglepően kényelmes volt. Bond az ablak mellé ült, és figyelte, amint az Új területek állomásai sorban elmaradnak mögöttük. A gyarmatot elhagyva a szerelvény átgördült Kína déli határán.

Az első állomás a túloldalon Sencsen volt. Első ránézésre úgy tűnt, mintha ez is Hongkong része lenne. Valami mégis más volt benne, és Bond hosszú percekig rá sem tudott jönni, mi az, ami annyira zavarja. Aztán észrevette, hogy nincsenek angol feliratok sehol. Hongkongban mindenhol kétnyelvű, kínai és angol feliratokat helyeztek el, ám itt az élet kizárólag „kínaiul zajlott".

Dél-Kína nagy része egy speciális gazdasági övezethez tartozott, ami azt jelentette, hogy a kormány bizonyos mértékig engedélyezte a magánvállalkozások kialakulását és működését.

Ha egy család képes volt rá, hogy megéljen ebből, akkor ezt nem akadályozták meg.

Ugyanakkor nem mindenkinek tették lehetővé a letelepedést az országnak ezen a részén.

Sekou városában például nyolcszor annyi nő élt, mint férfi. Ennek oka meglehetősen kézzel fogható volt, hiszen az itt szinte kizárólag manufaktúrákra épülő iparnak mindennél jobban kellettek az apró, női kezek. Július elsejétől Hongkong is e zóna részévé válik majd, ami csak növelni fogja az autonómia megőrzésének látszatát.

Sekou fejlett városnak tűnt. Bond már-már azt várta, hogy tüstént megpillantja a következő

McDonald's éttermet, de nagyon meglepődött, mikor az egyik épületen észrevette a Playboy-nyuszi semmivel össze nem téveszthető figuráját.

Rövid ideig álltak csak az állomáson, az utasok le- és felszálltak, majd a szerelvény folytatta útját északnyugati irányba, Kuangcsou felé. Az elsuhanó táj képe gyorsan változott az ablak előtt. Míg az egyik pillanatban réges-régi farmok közt haladt a vonat, a következőben már valamelyik fejlődő külváros épületei közé futott be. Az sem volt szokatlan jelenség, hogy az újonnan épített magas bérházak mellett faviskók álltak. Bond néhány esetben úgy érezte, mintha az idő megállt volna. A zöldellő rizsföldeket még mindig bölények vontatta eszközökkel művelték. Bond tudta, hogy Kínában egymilliárd embernek kell megélhetést biztosítani. Ez az ország az össze nem illő kontrasztok világa.

A beépített területek egyhangúak voltak, és szürkék. Bond néha azt sem tudta megállapítani, hogy a látott épületeket már elhagyták lakóik, vagy csak még nem készültek el velük teljesen, de mindenképpen kihalt szellemvárosoknak tűntek. Egy-egy városrész olyan helyekre emlékeztette, amilyeneket Mexikóban és Latin-Amerikában látott. '

Néhány perccel később modern raktárépületek és gyárak látszottak a vasút mentén. A vonat áthaladt néhány kisebb városon, mint Pinghu és Silong, végül megérkezett Kuangcsouba. Az állomást még a hatvanas évek elején építették.

Bond leszállt a vonatról, és rögtön egy katonával találkozott, aki világoskék zubbonyt, khakiszínű nadrágot és tányérsapkát viselt, melynek közepén piros mezőben ötágú

aranycsillag virított. Kezében ütött-kopott táblát tartott, melyre szabálytalan betűkkel a következőt írták: „James Pickard, EurAsia Enterprises".

A férfi nem beszélt angolul, Bond mandarintudása pedig meglehetősen sok kívánnivalót hagyott maga után, így jobb híján kiegyeztek a kantoni dialektusban, amit a katona valami okból kifolyólag alacsonyabb rendű nyelvnek talált.

Keresztülmentek az állomás épületén, a váróteremben százával táborozó bevándorlók nagy szemeket meresztve néztek Bond után. Néhányan úgy festettek, mintha már hónapok óta itt tanyáznának. Ócska pokrócaik és lepedőik mellett minden ruhájuk és értékük a körülöttük lévő batyukban volt. Ki tudja, mióta éltek itt. A padlón ettek, ittak, aludtak. Talán arra vártak, hogy sorsuk jobbra fordul, és kezdhetnek valamit az életükkel. Sokan ételt és apró csecsebecséket árultak, ebből próbálták fenntartani magukat. Az ellentét óriási volt Kowloon tiszta pályaudvara és e között a hely között.

Kuangcsou a hatodik legnagyobb városnak számított Kínában. A lakosság lélekszámát három és fél millióra becsülték. A metropolis és környéke Dél-Kína ipari és kereskedelmi központja volt. A könnyűipari termékek előállítása mellett az itt élő lakosság mindennel foglalkozott, ami a megélhetésüket biztosította. A város szélén hajógyárak és egyéb gépgyártó üzemek is álltak.

Történelmi szempontból Kuangcsou 1920 és 1950 között Szun Jat-szen forradalmi mozgalmának volt a központja, míg a kommunisták hatalomra nem kerültek Kínában.

A katona egy mikrobuszhoz vezette Bondot. A szebb napokat is látott járművel nekiindultak a városnak. Az utcákon hömpölygőit a tömeg, és noha Hongkong sem számított nyugodt, csendes kistelepülésnek, a gyarmat semmi volt ahhoz képest, ami itt zajlott. A kaotikusnak tűnő forgalomban szinte állandósultak a dugók, a mindenfelől özönlő autók és főképp biciklik hatalmas kavarodást okoztak. Igaz, külön kerékpárutakat is kijelöltek, amelyek utcányi szélességűek voltak, de Bondnak úgy tűnt, mindenki arra megy, amerre lát.

Az utak mentén egymást érték a nyitott piacok és a hatalmas képekkel díszített hirdetőtáblák, melyeken ismertebb politikusok, azaz a nép nagy fiainak fényképei sorakoztak. A retusált fotókról az arcok merészen néztek a jövőbe.

Ez az ország borzasztóan lemaradt a világ többi részétől térben és időben, az embereknek pedig fogalmuk sincs arról, hogy a civilizáció már utcahosszal előttük jár – gondolta 007. Az évek alatt megpróbált nagyobb toleranciát tanúsítani egyes kormányok, például a kínai iránt is, de amikor meglátta a szennyet és a félrevezetett tömegeket, elődei imperialista vére felforrt benne. Az ilyen államok vezetőinek önelégültsége egyenesen felháborította. Élete nagy részét azzal töltötte, hogy titkos frontvonalakon a kommunizmus ellen harcolt a világ minden táján.

Ezekben az időkben jobban oda kellett figyelnie arra, hogy elnyomja személyes előítéleteit.

A mikrobusz a Cseifang Beilut elhagyva a Dongfeng Csonglura kanyarodott, és elrobogott az előtt a nagy, nyolcszögletű épület előtt, amelyet a hagyományos építési elvek szerint terveztek.

Ez volt a Dr. Szun Jat-szen emlékház. Az emléktábla tanúsága szerint 1929 és 1931 között építették. A múzeumként szolgáló pagoda egy ápolt elegáns park közepén állt. A bejárat felőli oldal előtt bronzszobor állt, mely magát Szun Ját-szent ábrázolta. Az egykori forradalmár bronzmása is a jövőbe bámult, de az út túlodalán csak állami hivatalokat láthatott. Az emlékház díszes és ünnepélyes megjelenését csak fokozták a piros falak, valamint a kék tető a négy kinyúló eresszel.

A Bondot szállító jármű befordult egy újabb, minden eddiginél nagyobb kormányépület kellemetlen kinézetű kapuja elé. A hétszintes, sárgásbarnára vakolt tömböt magas kerítés vette körül.

A katona mondott néhány szót az őrnek, mire az szó nélkül átengedte őket.

A parkolóban számtalan katonai dzsip állt néhány csapatszállító teherautó és egy tank társaságában.

Miután megálltak és kiszálltak, a katona az épületre mutatott.

– Ez a központi kormányépület. Vong tábornok már várja. A katona bekísérte Bondot, majd aláírattak vele valamit,

amit magában egyszerűen csak vendégkönyvnek nevezett. Közben magán érezte a többi egyenruhás fürkésző tekintetét. Nagyon meglepődött, amikor tetőtől talpig átkutatták. Nem értette, miért tesznek ilyet egy látogatóba érkező ügyvéddel, de ezt is a kommunista kínaiak egyik megrögzött és nélkülözhetetlen szokásaként könyvelte el. „Az ellenség bárhol ott lapulhat, arra várva, hogy belopózzon sorainkba" – mondta olykor a párt propagandaszövege, amire mindig oda kellett figyelni.

Miután túljutott a megérkezés eme procedúráin, lifttel a harmadik emeletre vitték, ahol egy apró irodába vezették.

– Itt várjon! – közölte a katona, majd magára hagyta. Bond leült egy egyenes támlájú székre. A tárgyalóasztalt

és a körötte álló székeket leszámítva a helyiség üres volt.

A hőség szinte perzselt. A légkondicionáló vagy nem működött, vagy nem is létezett ilyesmi a világnak ezen a részén.

Odakint tombolt a nyár, Dél-Kína pedig híres arról, hogy nyarai meglehetősen melegek.

007 kénytelen volt elővenni egy zsebkendőt, hogy megtörölhesse verejtékező homlokát. Mit nem adna most egy hűs zuhanyért – gondolta, mikor végre nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be rajta. Kínai katonai egyenruhát viselt; hozzávetőleg hatvanéves lehetett. Alacsony volt, de széles vállú és izmos. Ősz haját egészen rövidre nyíratta, pisze orrán kerek szemüveget viselt, ám valami okból kifolyólag Bondnak nem John Lennon jutott róla eszébe.

– Mr. Pickard? – kérdezte angolul. – Vong tábornok vagyok.

Bond felállt, és kezet rázott a férfival.

– Üdvözlöm.

– Remélem, kellemesen utazott – mondta a kínai mosoly nélküli, merev arccal.

– Köszönöm, minden rendben volt.

– Vágjunk rögtön a közepébe! – folytatta Vong fanyarul.

– Gondolom, mindent tud már arról, hogy hamarosan átveszem az EurAsia Enterprisest.

– Természetesen. De be kell ismernem, hogy az az irat mindannyiunkat megdöbbentett a Donaldson és Patricknél.

– Guy Thackeray alaposan elszúrta -jelentette ki Vong.

– Titokban tartott fontos tényeket. Már 1985-ben el kellett volna mondania mindent maguknak. Akkor találkoztunk először. Tisztára idióta volt. Nem kellett volna sajtókonferenciát tartania, és azt mondania az egész világnak, hogy eladta a vállalatát. Hiszen szó sincs klasszikus értelemben vett eladásról. Mi történt vele?

– Megölte egy bomba. Vong szemei összeszűkültek.

– Azt tudom. De miért? Ki tette?

A tábornok nem volt éppen kellemes modorú figura. Úgy viselkedett, mintha szívességet tenne vendégének azzal, hogy fogadja. Beszédstílusából egyértelműen az derült ki, hogy lenézi tárgyalópartnerét.

– Senki sem tudja, tábornok úr – felelt Bond udvariasan.

– Hongkongban sokan azt rebesgetik, hogy magának is köze van a merénylethez.

– Nekem? – csattant föl a tábornok. – Vádolni merészel?

– Egyáltalán nem, tábornok úr. Én csak megemlítettem, hogy milyen hírek kaptak szárnyra Hongkongban. Ezek az emberek úgy tartják, hogy a cselekmény mögött a Kínai Népköztársaság áll. De nem is ezért vagyok itt. Thackeray vállalatáról kell tárgyalnunk.

– Miért öltem volna meg Thackerayt? A halála csak ártott a cégnek. Az EurAsia piaci értéke nagyot zuhant, és ez a zuhanás a jelek szerint még nem ért véget. A sajtótájékoztató is csak arra volt jó, hogy még jobban tönkretegye. Ugyan miért akartam volna a halálát? Mondja meg spekuláló barátainak, hogy nem én tettem.

– Tábornok úr, afelől biztosíthatom, hogy egyáltalán nem a barátaim. Én csak tegnap érkeztem Angliából.

A tábornok mély levegőt vett, és megpróbálta valamelyest legyűrni magában az indulatait. A gyanúsítgatás mélységesen felháborította, olyan volt, mint egy viadalra készülő felborzolt tollú kakas. Bond sejtése, hogy Vongnak csakugyan nem volt semmi köze a bombamerénylethez, beigazolódni látszott. Igaz, ez még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy ő áll az ügyvéd meggyilkoltatása és az úszó étterem katasztrófája mögött.

– Tábornok úr – folytatta 007 –, kollégáim a Donaldson és Patricknél látni szeretnék a dokumentumot, amely feljogosítja önt az EurAsia Enterprises átvételére. Feladatom az, hogy ellenőrizzem, fénymásolt példányát pedig magamhoz vegyem, hogy elvihessem Angliába.

– Az irat nagyon megviselt. Egy műanyag tokban tartom a páncélszekrényemben.

– Ezt megértem, de látnom kell az eredetit. Meg kell bizonyosodnom a hitelességéről.

– Rendben van. Jöjjön velem! – fordult a tábornok az ajtó felé. – Kér vizet? Nagyon meleg van ma.

Bond már nagyon vágyott egy frissítő italra, de elég volt rápillantani a kínált folyadék tisztaságára, és inkább letett ez irányú igényének kielégítéséről.

– Nem, köszönöm.

Követte a tábornokot, aki a saját irodájába vezette.

Ellentétben az épület többi részével, ez a helyiség tele volt drága bútorokkal és antik művészeti alkotásokkal. Az egyik falat hatalmas kitömött tigrisfej díszítette. A könyvespolcon Mao Ce-tung arany mellszobra állt. A legszebb és feltehetően legértékesebb tárgy azonban egy életnagyságú terrakotta lovaskatona volt, mely a Hszian városhoz közeli ásatásokon feltárt leletből származott. A Csing-dinasztia egyik uralkodójának síremlékéből több mint hatezer hasonló agyagszobor került elő téglalapalakzatba rendezve, melyek a fővezér hatalmas hadseregét szimbolizálták. A legtöbb figura a helyén maradt, de néhányat különböző

múzeumokba szállítottak Kína-szerte. Bárki, aki látná ezt az irodát anélkül, hogy a tulajdonosát ismerné, nem hinné el, hogy az illető megrögzött kommunista.

Vong tábornok az íróasztala mögötti falon elhúzott egy függönyt, mely mögül előtűnt a széf.

Jobbra, majd balra tekerte a számzárat, és miután kinyitotta az ajtót, óvatosan kivette a műanyag burkolatban lévő töredezett okmányt.

Az irat egészen megbámult már az eltelt évek alatt, de a rajta lévő írás sértetlen volt. Egyik oldalán kínai, a másikon angol szöveg szerepelt.

Bond átfutotta, és annak ellenére, hogy nem volt jártas az ilyesmiben, tartalma számára hibátlannak tűnt.

– Ez már majdnem műalkotás – mondta. – Mint említettem, szükségem lesz egy fénymásolatra, amelyet visszavihetek Angliába.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Vong felvette és figyelt. Gyanakodva nézett Bondra, majd adott valamilyen parancsot mandarinul. Miután letette a kagylót, 007-hez fordult.

– Bocsásson meg, van egy kis probléma, amit haladéktalanul el kell intéznem.

A folyosón léptek közeledtek, majd valaki kopogott az ajtón.

– Tessék! – vakkantotta a kínai.

Két katona lépett be, és egy összevert férfit hurcoltak magukkal. Ruhái rongyosak voltak, arcát felszakították az ütések. A foglyot a padlóra dobták, ahol nyögve összegömbölyödött.

Vong odasétált, és durván a hátára fordította.

Bond megrémült. A megkínzott férfi T. Y. Vu volt.

– Mr. Pickard – mondta a tábornok –, ezt az embert kémkedés közben kapták el. Ismeri?

007 tudta, hogy muszáj hazudnia. Ha legkisebb jelét is adja annak, hogy ismeri Vut, ő is lebukik, és mindketten meghalnak. A lecke, amit néhány nappal korábban Jamaicán Stephanie Lane-nek adott, most visszaköszönt.

– Még soha életemben nem láttam – válaszolt. – Ki ez az alak? Mi történt vele?

Jól játszotta az egyszerű halandót, akit sokkol az erőszak látványa.

– Ne törődjön azzal, mi történt vele! – mordult fel Vong, majd újabb parancsokat osztogatott a katonáknak, akik megragadták Vut, és kihurcolták az irodából. Mieló'tt elmentek volna, Vu és Bond tekintete találkozott egy pillanatra. Vué szomorú volt, de látszott rajta, hogy értette, amit társa tett. Talán ő sem cselekedett volna másképp fordított esetben.

007 elfordult. Nem kellett színlelnie a megdöbbenést, hiszen valóban váratlan volt számára Vu feltűnése. Dühöt és kétségbeesést érzett. Mintha ő maga vette volna célba Vu fejét, és a fegyvert is neki kellene elsütnie.

– Sajnálom, de nem vagyok hozzászokva, hogy ilyesmit lássak – mondta, miután az ajtó újra becsukódott a katonák és foglyuk mögött.

Vong csak bámulta; egy pillanatig kellemetlen csend volt.

– Talán mégiscsak kérnék egy pohár vizet – szólalt meg végül 007.

A tábornok visszatette a széfbe a dokumentumot, majd a telefonért nyúlt, és mondott valamit a kagylóba.

A folyosón újra léptek dübörögtek, de a katonák ezúttal nem kopogtak. Bejöttek az irodába, és közrefogták Bondot.

– Maga áruló – mondta Vong. – Maga nem ügyvéd, hanem egy átkozott kém.

– Na várjunk csak egy pillanatra... – kezdte volna Bond, de rögtön gyomorszájon vágták. 007

előregörnyedt, és térdre esett.

– Ki maga, és kinek dolgozik? – kérdezte Vong. Bond hallgatott.

Mi történhetett? Vu beszélt volna? Nem, az lehetetlen! Az imént ő is tökéletesen játszotta a szerepét. Hol csúszhatott hiba a számításba?

– Egy telefonhívást kaptam, mielőtt maga megérkezett folytatta Vong. – Mr. James Pickard nem érkezett meg Hongkongba. Az embereim a reptéren vártak rá – emelt fel egy fényképet a valódi ügyvédről. – Maga nem ez az ember.

Bond nem mozdult.

– Elmondaná végre az igazságot? Beszéljen! Ez az utolsó esélye. Kinek dolgozik?

007 továbbra sem szólt egy szót sem.

– Rendben van. Akkor lássuk a következő lépést!

16

Küzdelem és harag

– Vegye le a ruháit! – parancsolta a tábornok kantoni nyelvjárásban.

Már csak ez hiányzott! – gondolta Bond. Vajon mit akarnak tenni? Erezte, amint a jeges félelem felkúszik a gyomrából, de igyekezett nem kimutatni. Hirtelen egy réges-régi emlék jutott az eszébe. Amikor legutóbb ilyen körülmények között levetkőztették, gyötrelmes kínzás várt rá, amibe kis híján belehalt.

– Nem hallja? – ordította Vong türelmetlenül.

Bond engedelmeskedett. Amint levetkőzött, a tábornok egy asztal mögötti szekrényből lepedőt vett elő. Az iroda közepére sétált vele, és kiterítette. Bond csak most látta, hogy nem is teljesen tiszta. Néhány nagyon gyanús folt éktelenkedett rajta.

Vong azt mutatta 007-nek, hogy álljon a lepedő közepére, majd elkezdett lassan sétálni körülötte. Közben alaposan végigmérte a testét.

– Úgy gondolja, hogy maga eró's, Mr. Ismeretlen?

Egy katona Bondra szegezte AK-47-esét, míg Vong tábornok visszament a szekrényhez, és elővett egy hosszú fehér pálcát. Bond elé tartotta, majd elmosolyodott. Sőt nemcsak mosolygott, de mintha kicserélték volna, teljesen más személlyé változott. A keserű

arckifejezés és a mogorva, kellemetlen viselkedés nyomtalanul eltűnt.

– Mint látja, ez egy nádpálca, Mr. Pickard vagy akárhogy hívják is – mondta. – Vannak barátaim Szingapúrban, akik nem csak büntetésre használják, de esküsznek rá, hogy hatásosan lehet meggyőző érvként is alkalmazni. Tehát most újra felteszem a kérdést. Kinek dolgozik?

Bond továbbra sem felelt. Tudta, hogy hamarosan bőségesen kijut neki a fájdalomból, és azon töprengett, vajon miféle maradandó sérüléseket okozhatnak az ütések, amelyeket kapni fog. A bőre biztosan hurkákban dagad majd fel. Vajon hány ütést lesz képes elviselni? Sikerül-e majd elájulnia, ahogyan régebben már gyakorolta? Ez volt az akaraterő -legnehezebb tesztje, amit ismert.

– Hajoljon előre, és támaszkodjon a padlóra! – parancsolta Vong.

Bond nem tehetett mást, engedelmeskedett. Borzasztóan megalázottnak és kiszolgáltatottnak érezte magát.

A kínai hozzáérintette a pálcát. Lágyan és finoman, ezzel is illusztrálva, hogy a következőkben már nem lesz ilyen gyengéd.

– Ki maga, és kinek dolgozik? – ismételte. Hangja izgalomtól remegett.

007 szorosan összezárta ajkait, lehunyta szemét, és olyan keményen szorította össze fogait, hogy belefájdult az állkapcsa. Koncentrálj! – biztatta önmagát. – Koncentrálj valamire!

Kinyitotta a szemét. A lepedőn néhány centire a fejétől sötét foltot látott. Beszáradt vér lehetett. Rámeredt, és akaraterejét összeszedve csaknem belesüllyedt a menedéket jelentő

alaktalan semmibe.

A nádpálca olyan erővel csapott le rá, hogy kis híján az egyensúlyát is elvesztette. Égető

fájdalmat érzett a bőrén, mintha egy izzó kemence tetejére ült volna.

Még erősebben próbált a foltra összpontosítani. Kövér izzadságcsepp gördült le a homlokán, végigfolyt az arcán az álla csücskéig, majd a lepedőre hullott.

– Látja, mire képes ez a pálca? – kérdezte Vong kedvesen. – Ugye most már hajlandó lesz beszélni?

Bond megpróbált felidézni magában valami békéset, valamit, ami nyugalmat és erőt áraszt magából. Kérlek, istenem, mutass valami gyönyörűt, amire nézhetek! Mutass valami tisztát!

Valami...

A pálca ismét lesújtott. Szinte süvített, de Bond nem hallotta. Megpróbálta megtartani benső

egyensúlyát, de ez az ütés is iszonyú fájdalmat okozott.

Mutasd a házamat Jamaicán! A lakásomat Chelsea-ben...

A harmadik ütés a combok felső végénél csattant, veszélyesen közel az egyik legérzékenyebb testrészhez.

Istenem, még egy! Nem leszek képes elviselni... Hadd lássam... Hadd lássam... Szunnit...

A negyediket ugyanoda kapta, ahová az elsőt.

Szűnni... Bond a gyönyörű szemű lányra gondolt. A lepedőn lévő folt átváltozott az arcává...

Azok az ajkak... Azok a szemek...

Az ötödik az előző alá érkezett egy kicsivel.

A verejték már patakokban folyt az arcán. Szíve úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Legszívesebben ordított volna, de ezt a luxust semmiképpen sem engedhette meg magának. Tudta, hogy ezzel járna csak igazán a tábornok kedvében. Minél jobban kínlódik az áldozat, a szadista annál jobban élvezi a dolgot. Bond pedig elhatározta, hogy ő lesz a legkeményebb áldozat, akit ez a vadállat valaha is megkínzott.

A hatodik majdnem előrelökte. Vong minden erejét beleadta, és egyre jobban lihegett.

– Nos? – kérdezte visítva. – Nem volt elég?

Bond érezte, hogy a kínai meglepett, és zavarban van. Nem ezt a reakciót várta az előtte térdeplő férfitól. 007 elfordította a fejét, és a tábornok elé köpött.

– Kérem... uram! Kaphatnék... még egyet? Maga rohadt... fattyú!

A hetedik előredöntötte. Összegömbölyödött a lepedőn, és Vu jutott az eszébe. Nemrég ő is így hevert itt ebben az irodában. Érezte, hogy vér csurog le a combjain.

– Vissza! – harsogta a tábornok, és rávert Bond bal vállára, nem messze a triádosokkal folytatott harc okozta sebesülésétől.

A pokolba! – káromkodott Bond képzeletben, de egyetlen hang sem jött ki a száján. Nem akarta, hogy megint ott üssék meg. Inkább csak ott, ahol eddig. Az a rész már úgyis kezdett zsibbadni. Lassan feltápászkodott az előző pozícióba.

A kilencedik csapás ismét a friss sebeket érte. Bond megint üvölteni szeretett volna, egyszerűen csak azért, hogy kiadja magából összes dühét, a megaláztatást és a feszültséget, ami a fájdalmon túl egész testét elborította. De makacsul néma maradt mégis.

Aztán megint elvesztette az egyensúlyát, és a padlóra zuhant. Nem tudta, .sikerülni fog-e újra négykézlábra állnia.

Kintről hangos kopogás hallatszott.

Vong intett, mire az egyik fegyveres katona az ajtóhoz ugrott, és résnyire kinyitotta. Odakint suttogva hadart valaki.

A katona becsukta az ajtót, majd az üzenetet szintén súgva továbbította a tábornoknak.

Vong ledobta a nádpálcát. Valószínűleg olyasmit mormogott az orra alatt, hogy Bond nem más, csak egy rakás ürülék, aztán újabb parancsokat osztogatott az embereinek. Utána felvette a pálcát, és visszatette a szekrénybe.

– Sürgős megbeszélésem van. – közölte. – De ne aggódjon, nemsokára visszajövök! – azzal kiviharzott az irodából.

Az egyik katona felsegítette Bondot a véres lepedőről, társa pedig a lábai elé dobta a levetett ruhákat.

007 alig állt a lábán, mindene remegett. Felemelte a lepedőt, és maga köré csavarta. A vért igyekezett felitatni vele, óvatosan a sebekre nyomkodva. Azt már most tudta, hogy el fog tartani egy ideig, míg újra ülni tud majd.

Az egyik egyenruhás ráordított, miközben géppisztolyával hadonászva igyekezett nagyobb sietségre bírni.

Bond angolul szitkozódott, ledobta a lepedőt, és nehézkesen magára vette a ruháit. Ahogy nadrágja a sebeihez ért, csillagokat látott a fájdalomtól.

Mivel leülni nem tudott, fél térdre ereszkedve húzta fel a cipőit.

Az egyik katona kiment az irodából, míg a másik, miközben fegyverét folyamatosan 007-re szegezte, kinézett a folyosóra.

Bond gyorsan lepattintotta bal cipője sarkát, és tenyerébe rejtette az apró tőrt. Miközben lassan talpra állt, az éles eszközt az óraszíja alá csúsztatta.

A katona visszanézett rá, és AK-^47-esével mutatta neki, hogy menjen előre.

A folyosó kanyarulatában fegyveres őr posztolt. Néhány méterrel odébb liftbe szálltak, amely az alagsorba vitte őket. Ott kiszállva balra fordultak, és átmentek néhány csapóajtón. Az utolsón áthaladva csarnokszerű helyiségbe értek, melyből öt-hat vasajtó nyílt. Mindegyiken apró, rácsos ablak volt szemmagasságban, ami egyértelműen arra utalt, hogy mögöttük cellák lehetnek. Bond kíváncsi lett volna rá, hányan raboskodhattak ezekben úgy, hogy sosem kerültek ki belőlük élve. Mivel csak ketten kísérték, tudta, ha valamit tenni akar, nem habozhat tovább, most van itt az ideje.

Az egyik kínai kinyitott egy cellát.

Bond a bal csuklója fölé nyúlt, és megfogta a tőr végét. Tudta, tökéletesen kell időzítenie, különben meghal.

A mögötte álló katonához fordulva kantoni nyelvjárásban megszólította.

– Megtenné, hogy nem nyomja azt az izét a hátamba?

Az őr önkéntelenül is hátrább húzódott, és ezzel pont annyi helyet biztosított, amennyire 007-nek szüksége volt. Miközben bal kezével villámgyorsan félretolta a rászegezett fegyvert, tőrt tartó jobbját meglendítette felfelé. A nyolccentis penge átszúrta az áll alatti puha bőrt, és tövig

beszaladt a katona torkába. A következő pillanatban Bond már a géppisztolyt markolta, majd oldalt fordult, könyökkel gyomorba vágta a haldoklót, így megszerezve az AK-47-est.

A másik csak ekkor eszmélt. Derékszíjához kapott, hogy elővegye pisztolyát, de elkésett. 007

rövid sorozatot eresztett meg felé. A becsapódó lövedékek ereje a férfit a cellába taszította, ahol nagyot puffanva terült el a kövezeten. A megszúrt katona két tenyerét a késre szorítva megpróbálta kihúzni a torkából. Bond nem várta meg, hogy sikerreljár-e, vagy sem, a géppisztoly tusával orrba vágta. A kínai törött orral, ájultán zuhant a padlóra, és valószínűleg többé sosem tért magához.

Bond ezután futólag megvizsgálta a cellában heverő lelőtt őrt. A sorozat a mellkasát találta el, amitől azonnal meghalt.

Kihúzta kését első áldozata torkából, a véres pengét megtörölte a mozdulatlan férfi zubbonyában, majd leguggolt, hogy kinyissa cipője talpát. Remélte, hogy több egyenruhás nincs az alagsorban. A kilőtt sorozat gyors volt, talán nem hallatszott fel a földszintre és az emeletekre.

Ki kellett jutnia az épületből, megtalálnia Li Hszü-nan emberét, aki segíteni fog neki elhagyni Kínát, de mindenekelőtt el kellett végeznie a feladatot, amiért ideutazott Hongkongból. Ehhez viszont vissza kellett mennie a harmadik emeletre, és Vong páncélszekrényéből meg kellett szereznie az iratot.

Ugyanakkor még mindig vérzett, és fájdalmai sem enyhültek. Belépett a cellába, majd újra levette a nadrágját. Jobb cipője sarkából fertőtlenítőt meg fájdalomcsillapító tablettát vett elő.

A cella lepedőjét felhasználva – amelyet csíkokra tépve a sebek köré tekert, miután azokra fertőtlenítőt szórt – nagyjából ellátta magát. Remélte, addig kibírja, míg orvos kezei közé nem kerül. A fájdalomcsillapítót lenyelte, majd felhúzta a cipőjét.

Az őrök holttestén átlépve elindult kifelé. Közben benézett a cellákba. Az egyikben egy hordágyon letakart test feküdt. Lehetséges, hogy?...

Bond megpróbálta kinyitni az ajtót, de be volt zárva. Visszament a lelőtt őrhöz, és a zsebeit átkutatva megkereste a kulcsokat. Miután megtalálta őket, kinyitotta a cellát, és belépett.

Sajnos már biztos volt benne, kit fog a lepedő alatt találni.

Vu volt az. A hasán feküdt, fejét oldalra fordították. Tarkóján sötét lyuk tátongott, arca jó része hiányzott. Kivégezték a rohadékok! Bond egyszerre volt dühös és szomorú. Legszívesebben őrjöngeni kezdett volna, de tudta, most igazán higgadtan kell gondolkodnia és cselekednie.

Vu valószínűleg követte őt, rajta tartotta a szemét, mielőtt elfogták. Miatta kapták el, hiszen Vong már kezdettől tudta, hogy ő nem az igazi ügyvéd. Elég volt tehát azt figyelni, követi-e őt valaki. Aztán idehozták, és elintézték. A barátját és segítőtársát küldte a halálba. A fenébe!

Össze kell szednie magát! Vun már úgysem segíthet. Tovább kell lépnie, és folytatni az utat.

Minden jó ügynöknek ezt kell tennie. Vu tudta, milyen kockázatot vállal, hisz ez benne van a pakliban, a kockázat része a halál is.

Az ésszerű magyarázat ellenére Bond dühe cseppet sem csillapodott. Már nemcsak arra vágyott, hogy megszerezze az iratot, és élve kijusson innen, hanem arra is, hogy egyszer s mindenkorra elégtételt vegyen T. Y. Vuért meg azokért az ismeretlen áldozatokért, akik hozzá hasonlóan végezték a tábornok kegyetlenségének köszönhetően. Ezenfelül személyes elszámolnivalója is volt vele az iménti megaláztatásért cserébe.

A harag csaknem szétvetette, de igyekezett megnyugodni. Ez nem vérbosszú, próbálta magának bemagyarázni, de legfőbb vágya volt, hogy kezei közé kapja a szadista tábornokot, és addig szorongassa a torkát, amíg el nem száll belőle az élet.

Bond kezében az AK-47-essel kilépett a cellából. Felkészült rá, hogy mindenkit lelő, aki megpróbálja útját állni.

A lifttel gond nélkül feljutott a harmadik emeletre. Csendben lopod/ott Vong irodájához; a hely szokatlanul kihaltnak tűnt. A személyzet a jelek szerint nem volt túl népes.

Az ajtót csukva találta.

Fülét rátapasztva odabentről egy nő kéjes nyögéseit és apró sikolyait hallotta. A tábornok ezen a délutánon halmozta az élvezeteket. Rendben van – gondolta 007. Most rajta volt a sor, hogy elcsípje ellenfelét nadrág nélkül.

Berontott az irodába, és a géppisztolyt az asztal mögött szeretkező párra szegezte. Vong a karosszékben ült, ölében egy harmincas évei közepén járó nővel. A nő szoknyája derékig fel volt húzva.

Vong nadrágja a bokájára csúszott, és az elképedés, ami kiült az arcára, minden pénzt megért.

A nő meglepetten kapkodott levegő után, látszott rajta, hogy gyorsan úrrá lesz rajta a pánik.

Katonai egyenruhát viselt ő is, khakiszínű blúzát kigombolta, és a melleit rejtő fehér melltartó kilátszott alóla.

Bond becsukta maga mögött az ajtót.

– Felállni! – dörrent rájuk, de nem mozdultak. – Most azonnal! – ordította.

A nő végre felugrott, majd kapkodó mozdulatokkal rendbe szedte öltözékét. Vong csak ült ott, dermedten.

– Mi a baj, tábornok úr? Csak nem a hőségtől konyult így le? – kérdezte 007 kantoni dialektusban.

– Mit akar? – sziszegte amaz a fogai között.

– Nyissa ki a széfet! Gyorsan! Vong felállt.

– Felhúzhatom a nadrágomat? – kérdezte.

– Csak lassan. A pisztolyát pedig bal kézzel tegye az asztalra!

A tábornok óvatosan elővette az övtáskában lévő fegyvert, és az asztalra fektette. Úgy nézett ki, akár egy orosz Tokarjev, de nyilvánvalóan csak kínai másolata volt. Ezután előrehajolt, felhúzta a nadrágját, és begombolta, mielőtt a széfhez lépett volna. Miután kinyitotta, kérdőn nézett Bondra.

– Az iratot tegye az asztalra! – kapta az újabb utasítást. Haladéktalanul engedelmeskedett.

Majdnem egy héttel korábban Jamaicán épp James Bond tanította Stephanie Lane-t arra, hogy mindig legyen körültekintő, és gondoljon minden szóba jöhető eshetőségre. Most azonban ő

volt elfoglalva Vonggal és azzal, hogy megbosszulja, amit Vuval tett, így majdnem végzetes hibát követett el. Megszegte az egyik fontos szabályt, mert nem számított rá, hogy az imént még riadt nyúlként viselkedő nő a tábornok segítségére siethet.

Vérfagyasztó harci üvöltést hallatva vetette magát Bondra. Ez annyira meglepte 007-et, hogy elvesztette az egyensúlyát. Mindketten a szőnyegre zuhantak, nem messze attól a helytől, ahol nem is olyan rég Bond mérhetetlen kínokat állt ki. A nő a fegyvert akarta megszerezni, mert nemcsak arra képezték ki, hogy kielégítse a tábornok egyéb igényeit, hanem arra is, hogy akár az életét is feláldozza érte, ha úgy adódik.

Vong közben megkerülte az íróasztalt, és arcon rúgta Bondot. A nőnek sikerült kicsavarnia az AK-47-est a kezéből. Bond odébb gurult, hogy elkerülje az esetleges következő rúgást. Vong magához vette a géppisztolyt, és 007-re emelte.

Bond továbbvetődött, közben fürgén előkapta az óraszíj alá visszarejtett tőrt, majd a tábornok felé dobta. A kés átszáguldva a szobán megállapodott Vong torkában, pontosan az ádámcsutka alatt. A tábornok szemei kitágultak, egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, akár egy szobor.

Az AK-47-es a padlóra hullott, ahogy mindkét kezével a torkához kapott. Fuldokló, gurgulázó hangokat hallatott, és sötétvörös vér buggyant ki a szája sarkán.

Bond most már nem bízott a véletlenben. Felugorva állón vágta ellenfelét, aki átesett az íróasztalon. Ezután a nő felé fordult. Dühében őt is azonnal megölte volna, ha lett volna a keze ügyében valami, amivel ezt megteheti. Jobb híján csak visszakézből kevert le neki egy akkorát, hogy tüstént ájultán zuhant a szőnyegre.

Vong a padlón vergődött. A tőrt sikerült ugyan kihúznia, de hiába kapkodott levegő után, az átvágott légcsövön át vére fokozatosan megtöltötte a tüdejét. Bond rezzenéstelen arccal állt

felette, és nézte, ahogy meghal. Ez Vong tábornok számára három gyötrelmes percet jelentett.

Az utolsó hármat az életéből, ám ez neki garantáltan egy örökkévalóságnak tűnhetett.

Bondnak gyorsan kellett cselekednie. Felkapta az iratot, és betette az aktatáskájába, amely még mindig ott volt az íróasztal mellé támasztva, ahol hagyta, mikor megérkezett. A tőrt megtörölte, visszatette cipője talpába, majd az AK-47-est magához véve kinézett az ablakon.

Jó kilátás nyílt a kapura, ahol négy őrt látott. Hogy fog innen kijutni? Nadrágja már átázott a vértől, az alkalmi kötésnek használt lepedőcsíkok nem tartottak soká Talán át tud jutni valahogy az út túloldalára, a Szun Jatszen-emlékházhoz. Remélte, hogy Li emberei a közelben vannak.

Kinyitotta az ajtót, majd kilesett a folyosóra. Senkit sem látott.

A lifthez osont, és megnyomta a hívógombot.

Miután a felvonó megérkezett, egy katona lépett ki belőle. Bond a pillanat tört része alatt hangtalanul végzett vele.

A földszinten nem szállt ki a fülkéből, hanem az ajtónyitó gombot folyamatosan benyomva tartva várakozott.

A csel bejött. A földszinten posztoló őr kíváncsi lett, miért nem csukódik be a liftajtó, és odament ellenőrizni. Amint benézett, 007 elkapta a fejét, a térdéhez rántotta, végül a géppisztollyal torkon vágta.

Az előcsarnokban két katona ácsorgott. Amint észrevették Bondot, a pisztolyukért nyúltak.

007 nem késlekedett, adrenalinszintje megugrott, és azonnal tüzet nyitott. A két kínai hátrarepült, majd miközben lecsúsztak a padlóra, véres csíkokat húztak a falon.

Bond egy pillanatra megmerevedett. Zihált. Még mindig tele volt gyűlölettel és haraggal. Az érzéseit általában igyekezett kikapcsolni magában, mert felesleges vakmerőségre késztethették, ami óhatatlanul nagyobb kockázatot jelenthetett a kelleténél. De az őrök likvidálása most megnyugtatta kissé. Ezzel is csökkentette belső feszültségét. Mindig közel járt a halálhoz, az állandó készenléti állapot már nélkülözhetetlenül hozzátartozott a mindennapjaihoz. Két küldetés között olykor unalmasnak is találta az életet, alig várva már a következő bevetést.

Most legyőzhetetlennek tartotta magát. Kisétált az épületből. Nem érdekelte, hogy a ruhája merő vér, és az sem izgatta volna, ha a népköztársaság egész hadserege odakint várja.

Felkészült rá, hogy ha kell, addig kaszabolja ellenfeleit, míg ki nem jut Kuangcsouból, ki nem fogy a lőszere, vagy éppenséggel meg nem ölik. Majdnem mindegy volt számára, melyik következik be hamarabb.

A négy kapuügyeletes egyszerre nézett rá. Agweilo megjelenése megdöbbentette őket, látszott rajtuk, fogalmuk sincs, mit kellene tenniük.

007 rájuk szegezte a géppisztolyt, mire ők lassan a fejük fölé emelték kezüket.

– Kaput kinyitni! – utasította Bond az egyiket. A katona dühösen bólintott, majd megtette, amit az idegen parancsolt.

Bond háttal araszolt ki az utcára, a zsákmányolt fegyver csövét továbbra is feléjük fordította.

Délután volt, és a Dongfeng Csonglun meglehetősen nagy forgalom zajlott. Bond elnézett mindkét irányba, gyorsan felmérve, mikor a legalkalmasabb átrohannia az úton. Amikor elérkezett a megfelelő pillanat, megfordult, és amilyen sebesen csak bírt, futni kezdett.

Az őrök a nyomába eredtek, de az ő időzítésük már korántsem volt olyan jó, mint Bondé.

007 elhaladt Szun Jat-szen szobra mellett, felrohant a lépcsőn, majd belépett a múzeumba. A belső terem szűk volt, és homályos. A túlsó oldalon ajtókat látott. Odafutott az egyikhez, és kinyitotta. Egy üres színházteremben találta magát. A széksorok közt leszáguldott a színpadhoz, majd arra felmászva a függöny mögé ment. Azon túl egy folyosóra bukkant, amelyről újabb ajtók nyíltak az öltözők és egyéb helyiségek felé. Tudta, itt nem maradhat, előbbutóbb úgyis rátalálnának. Hallotta, hogy az őt üldöző őrök már a nézőtéren járnak, és dühösen keresik. Mandarin nyelven beszéltek egymással.

Végre megtalálta, amit keresett – a bejáratot, amelyen át a díszleteket hozzák be. Leverte a lakatot, és kirúgta az ajtót. Kilépett az épületből, majd az emlékházat megkerülve a parkolóba ment. Turisták sétáltak a park felé, sokan megnézték a véres öltözetű férfit, aki átrohant az autók között.

Éppen jókor egy fekete szedán fékezett mellette. Öltönyös kínai férfi ugrott ki a sofőr mellől, és kinyitotta a hátsó ajtót.

– Szálljon be, Mr. Bond! – mondta angolul. – Siessen! 007 beugrott a kocsiba, amely felsíró gumikkal azonnal

startolt, és besorolt a délutáni csúcsforgalomba.

Ketten ültek benne, a vezető meg az, aki kinyitotta neki az ajtót. Úgy rémlett, mintha már látta volna őket a felavatási ceremónián Kowloonban.

A sofőr melletti férfi Bondra nézett, és összehúzta a szemöldökét.

– Mi történt magával? – kérdezte.

Bond nem ült le, az ülések előtt térdepelt.

– Elfenekeltek – válaszolta ironikusan. – Hová megyünk?

– Természetesen vissza Kowloonba. Próbáljon meg lazítani! Az út háromórás.

007-nek fogalma sem volt, hogyan tudna ebben a pozícióban lazítani, de be kellett vallania, sokkal jobban érzi magát még így is, hiszen végre kikerült abból a pokolból. Időnként hátrapillantott, de rutinszerű aggodalma feleslegesnek bizonyult, mert nem követték őket.

Utólag furcsállta is, hogy Vong főhadiszállását milyen kevesen őrizték. Ha egy hadosztály lett volna ott, nem valószínű, hogy élve kikerül. Már rég halott lenne.

Az öltönyös elővette rádiótelefonját, és bepötyögött rajta egy számot. Kantomul csak annyit mondott, hogy agweüót felvették, majd Bond felé fordult.

– Mr. Li szeretné tudni, hogy megszerezte-e. Bond bólintott.

– Mondja meg neki, hogy nálam van, amit akar!

A következő félórában a kocsi Kuangcsou utcáin kanyargóit, és végre kiért a dél felé vezető

országúira.

Bondnak T. Y. járt az eszében. A halálát semmiképpen sem tudta megakadályozni, de mindent megtett, amit lehetett. Igyekezett a szabályok szerint játszani.

A szituáció ironikus ellentétpárjára gondolt. Anglia azzal, hogy beleegyezett Hongkong Kínának való visszaadásába, tisztességesen és kötelességtudóan járt el. Ám mindezzel együtt hátat fordított a hongkongi embereknek is.

17

Tisztességes emberek

21 óra

Mire a Sekouból indult légpárnás utasszállító hajó megérkezett a csimsacsui terminálba, a világ kormányai már értesültek Bond aznapi akciójáról. Futótűzként terjedt el, hogy Vong Csu-kam tábornokot egy ismeretlen angol férfi megölte. Egyes spekulációk arra engedtek következtetni, hogy a gyilkosságot ugyanaz követte el, aki korábban a két kínai tisztet is kivégezte. Kína kémkedéssel és államilag támogatott terrorizmussal vádolta Angliát. Négy szemtanú is állította a Kínai Néphadseregből, hogy egy sebesült fegyveres férfi – feltehetően európai – kényszerítette őket a kapu kinyitására, hogy elhagyhassa a kormányhivatalt, amely Kuangcsou központjában áll. Az épületen belül ugyanakkor jó néhány katona életét vesztette.

Peking még nem adott ki hivatalos közleményt az üggyel kapcsolatban, de néhány információ már így is kiszivárgott.

A brit miniszterelnök biztosította Kínát, hogy a merénylő nem az ő megbízásukból hajtotta végre cselekedetét. A vádat az angolok abszurdnak minősítették, hiszen Nagy-Britannia nem akart konfrontációt Kínával, ám Peking nem hitt Londonnak.

James Pickard eltűnésének és kiszabadulásának zűrzavaros esete csak olaj volt a tűzre.

Állítása szerint reggel bekötötték a szemét, elrabolták, majd este hat órakor visszavitték, és kitették a Kai Tak repülőtéren. Sértetlen volt, de azonnal a rendőrségre ment, és feljelentést tett. Egy órával később már riporterek kérdéseinek és fényképezőgépek vakuinak kereszttüzében találta magát. Negyedóra alatt híres lett, majd másnap reggel visszarepült Londonba. Ez tovább bővítette az elmúlt hónap titokzatos és rejtélyes ügyeinek listáját Hongkongban.

A hongkongi kormánytisztviselők megrémültek. Mi van, ha az ügyvéd állítása nem csupán vaklárma? Egy óra sem telt bele, és a határ mentén állomásozó kínai csapatok új parancsokat kaptak. Szóba került az is, hogy a tankok megindulnak a városállam belsejébe. Az átvétel korábbi végrehajtásának lehetősége ijesztő volt mindenki számára. A pánik elkerülése érdekében az embereket nem akarták feleslegesen felzaklatni, de valószínűnek tűnt, hogy a sajtó szemfüles riporterei előbb vagy utóbb úgyis megszimatolnak valami szenzációt. A kolóniában feszült hangulat uralkodott.

A Királyi Haditengerészet hajói befutottak a Victoria kikötőbe, és csatlakoztak a hongkongi flotillához. A brit haderőt két Duke osztályú fregatt és három Peacock osztályú kisebb naszád képviselte. A hongkongi flottilla javarészt a parti őrség kisebb hajóiból állt, melyek feladata a felségvizek és a koronagyarmathoz tartozó szigetek biztonságának és sérthetetlenségének szavatolása volt.

A nyilvánosság persze úgy tudta, hogy a Királyi Haditengerészet az átvételi ünnepség miatt vonul fel ilyen jelentős erővel, de a helyzet valójában más volt. A hajókat teljes készültségbe helyezték, feladatuk szerint a dél-kínai határvidéket és nem utolsósorban a part menti vizeket kellett szemmel tartaniuk. Az Egyesült Államok segítséget ígért, de a közelben tartózkodó flottaegységei nem mozdultak. A japán kormány közvetítést ajánlott, ám Peking ezt visszautasította.

James Bondnak meglehetősen egyszerű volt kijutnia Kínából. Kuangcsout elhagyva meg sem álltak Tungkuanig, ahol betértek egy jelentéktelen szállodába. Bond rendbe tehette magát: megfürdött, átkötözte sebeit, és átöltözött. Li gondoskodott öltönyről.

Kiadós vacsora után a csoport folytatta útját Sekouig, ahol felszálltak az első Kowloonba induló hajóra. Bond új útlevelet kapott, amely ugyanolyan tökéletes volt, mint az előző

hamisítvány. Ezúttal John Hunter néven lépte át a határt. A határőrök figyelmét teljesen lekötötte a többi kínai, így fel sem merült annak lehetősége, hogy esetleg Bond lehet az a férfi, akit Vong tábornok gyilkosaként egész DélKína keres.

A kocsi a kikötőből Bondot azonnal Li Hszü-nan irodájához vitte. A Sárkány Szárnya Társaság csokunja úgy üdvözölte, mint régi barátot. Arcán széles mosoly ült, kézszorítása is őszinte volt.

Bond átnyújtotta az iratot. Alaposan elfáradt, mindene sajgott, sebei lüktettek, és nem szabadulhatott a gyötrő gondolattól, hogy szívességet tett a Triádoknak. Nagyon dühös volt magára.

– Tehát magáé a szerződés – mondta. – Nem hiszem, hogy még mindig olyan sokat érne.

Li megvizsgálta a dokumentumot. Bámulattal és csodálattal tekintett rá. Úgy tartotta a kezében, mint egy újszülött csecsemőt. Bond meg mert volna esküdni rá, hogy még könnyeket is látott a szeme sarkában.

– Köszönöm, Mr. Bond – hálálkodott. Úgy tűnt, komolyan gondolta, amit mondott.

007 nem várta meg, míg a kínai itallal kínálja. Odasétált a bárszekrényhez, és töltött magának egy vodkát.

– Tudja, Mr. Li – közölte kantoni nyelvjárásban –, a hongkongi rendőrség előbb le fog csapni magára, mint gondolná.

– Már intézkedtem, hogy ezt lehetőleg elkerüljem. Én sem tétlenkedtem, amíg maga a bőrét vitte a vásárra értem. Ma este valamivel fél kilenc után az EurAsia Enterprises kvaicsungi raktára eltűnt a föld színéről.

– Micsoda? Li vállat vont.

– Tűz ütött ki... Vagy valami ilyesmi... Azt hiszem, robbanás is történt, úgyhogy az épületből semmi sem maradt. Tehát a bizonyítékok is odavesztek.

– Értem.

– A rendőrség már gyanított valamit. A cég szállítási osztályának egyik beavatott tagja miután értesült arról, hogy hamarosan elbocsátják, beszélt. A történet már holnap a lapok címoldalára kerül. Az EurAsiát azzal fogják vádolni, hogy részt vett a kábítószer-csempészetben. Ha közös barátunk, Guy Thackeray még élne, most őt is alaposan meghurcolnák a vizsgálatokkal. Még szerencse, hogy vannak befolyásos újságíró barátaim. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha minden terhelő bizonyítékot megsemmisítek.

– Tehát a maga kis drogszállító szervezetének annyi.

– Annak mindenképpen befellegzett, de nem is érdekel. Hogy őszintén megvalljam, már régóta keresem a módját, hogyan vethetnék véget ennek a dolognak. Az igaz ugyan, hogy jó üzlet volt, de nagy kockázattal járt. Különben is vannak egyéb forrásaim. Van más módja is a pénzkeresetnek.

– Értsem ezt úgy, hogy talál majd más lehetőséget az emberek kizsákmányolására?

Li Hszü-nan nem vette komolyan a megjegyzést, sőt szélesen elmosolyodott.

– Apropó, hallotta már a legújabb híreket Kínából? Van egy emberem a kormányzósági palotában. Peking ultimátumra készül. Ha a brit kormány nem adja át nekik a tábornok gyilkosát, akkor lesz csak igazi... zűr.

Li úgy nézett Bondra, mint egy dörömbölő macska.

– Mondja, Li, miért teszi magát az ilyesmi boldoggá? morogta Bond. – Tudja, mit fog tenni velem a maguk kormánya, ha megtudja, hogy én vagyok a felelős a történtekért? Jó volna, ha valahogy rá lehetne húzni a vizes lepedőt Vong tábornokra.

– Igaza van – felelt Li. – Miután reggel elutazott, kaptam valamit, ami segíthet magának. Ez a gyümölcse annak a sok fáradozásnak, amit az elmúlt hónapokban tettem az ügy érdekében.

Kuan Ti istenség kegyes volt hozzánk. Nem véletlen, hogy éppen ma érkezett az anyag.

Li kihúzott egy fiókot az íróasztalából, és egy barna borítékot vett elő.

Bond kinyitotta. Néhány fényképet és egy magnókazettát talált benne.

– Ezeket Vong tábornok arany-háromszögbeli üzemeiben készítette néhány megbízható emberem. Amolyan biztosítékképpen... ha netán valaha véletlenül szükség lenne rá.

Szerencsétlen dolog, hogy kettőnek meg is kellett halnia miattuk.

Fekete-fehér fotók voltak, melyek legtöbbjét titokban csinálták, miközben Vong a mákföldek termését vizsgálja, belenéz egy mikroszkópba egy laboratóriumban, és heroinnal teli zacskókat tart a kezében. Több kép azt ábrázolta, hogy a tábornok egy kínai férfival beszélget éppen. Ez is a laboratóriumban készült.

– Nézze meg azt! – tanácsolta Li. – Ott Vong éppen az egyik hadnagyával beszél. Látja a férfit, aki a mikroszkóp mögött ül? Az egyik emberem. Ő vette fel magnóra a beszélgetést.

Kantoniul van. Végig a csempészetről beszélnek. Vong nemcsak az EurAsiát nevezi meg, hanem büszkén állítja, hogy ő az egész rendszer működésének kitalálója. Egoista fattyú! Egy másik ügynököm zsebében cigarettásdobozba rejtett miniatűr fényképezőgép volt. A képeket ő

csinálta. Régi trükk, de bevált.

– Istenem, Li! – kiáltott fel Bond. – Ez megmentheti Hongkongot! Még ma este okvetlenül el kell ezeket juttatnia az újságíró ismerőséhez!

– Úgy lesz – ígérte a csokun. – Kína huszonnégy órán belül vissza fogja vonni az összes vádat, és bocsánatot fog kérni. Gondoljon csak bele! Az egyik legfontosabb posztot betöltő

tábornokuk benne van a kábítószer-kereskedelemben. Sokba kerül majd nekik, hogy ezt a

szégyent lemossák magukról. És most mit tehetek önért, Mr. Bond? Mit tehetnék még annak érdekében, hogy eloszlassam azt a tévhitét, hogy én valamiféle ördögien gonosz személy vagyok?

– Majd gondolkodom rajta. Most először is fel kell hívnom Londont, és beszélnem kell a főnökömmel. Azt hiszem, nem sok kedves szót fogok hallani tőle. Azután pedig látni szeretném Szűnni Peit.

Bondot egy telefonos irodába kísérték, tárcsázott, és nem sokkal később kapcsolták neki a titkos melléket. Hamarosan Bill Tanner ismerős baritonja hangzott fel a vonal túlsó végéről.

– James! Hol a pokolban voltál? M éppen felrobbanni készül.

– Hosszú történet, Bili.

– El kell mesélned neki. Várj! Most rögtön beszélni akar veled.

– Rendben van, kapcsolj be hozzá!

Néhány csipogó hang után meghallotta a nő türelmetlen és fáradt hangját. 007 sejtette, hogy nem lesz túl boldog attól sem, amit hallani fog.

– Bond? – kérdezte.

– Igen, asszonyom. Én vagyok.

– Hol van most?

– Kowloonban.

– Mi az ördög folyik ott, 007? Tud valamit a kuangcsoui tábornokról, akit megöltek?

– Igen, asszonyom. Hosszú csend következett.

– Mit tud róla?

– A tábornok is sáros a Guy Thackeray és a Sárkány Szárnya Társaság-féle kábítószercsempészési ügyben. Minden úgy van, ahogy gyanítottuk, asszonyom. Az EurAsia Enterprises kapcsolatban állt a Triádokkal, de a jelek szerint a tábornok játszotta a legjelentősebb szerepet.

A sztori hamarosan robbanni fog. Fotókkal bizonyítható, hogy a pasas olyan korrupt volt, amit még kimondani is vétek. Jó okom van feltételezni, hogy ő állt a terrorista akciók mögött, és talán ő adta a megbízást Guy Thackeray gyilkosának is.

– 007, járt ma Kuangcsouban?

– Igen, asszonyom.

Bond szinte maga előtt látta főnökét, ahogyan a szeme szép lassan összeszűkül, akár egy vadászó tigrisé.

– Értem – felelte kurtán M, majd folytatta: – A külügyminisztérium emberei ma egész nap a sarkamban loholtak. Megpróbálom fedezni, amennyire csak tudom, 007. Remélem, arról meggyőződött, hogy biztonsági kamerák nem vették-e fel?

– Azt hiszem, nem, asszonyom. Továbbá ha ez jelent valami vigaszt, Vong a felelős T. Y. Vu haláláért, és meglehetősen közel volt ahhoz, hogy engem is eltegyen láb alól. Nem tudtam volna elvégezni a küldetésemet, ha nem mentem volna Kuangcsouba.

– Nem vonom kétségbe az indokait, Bond. Csak a vakmerősége aggaszt. Mindig sejtettem, mennyire önfejű és hiú, 007, de most meg is tapasztaltam. Szeretném, ha valamelyest visszafogná magát! És ne hagyja el a gyarmatot!

Harmincadikán Charles Plante kapitány, a haditengerészet tisztje, kapcsolatba fog lépni magával a konspirációs lakásban. Ő segít magának kijutni Hongkongból, és ő szervezi meg az Angliába való visszatérését is. Vu házát egyébként rendbe tették és kitakarították. A kulcsot a bejárat melletti sárkányok egyikének szájában találja. Vu fiát már kihoztuk, úton van ide. Egy megbízható családhoz kerül majd.

– Értettem, asszonyom – válaszolt Bond. Közben azon tűnődött, mi az ördögöt fog csinálni az elkövetkező három napban.

– Még valami, 007.

– Igen?

– Útlevelet kért egy örömlánynak... Valami kínai nőnek... Bond egy pillanatra fennakadt az

„örömlány" szón.

– így van, asszonyom. Nagyon sokat köszönhetek neki. Megmentette az életemet.

– Hát felejtse el azt az útlevelet! – M választ sem várva letette a kagylót.

Bond kilépett a szobából, és visszasétált Li Hszü-nan irodájába. Letelepedett egy hatalmas bőr karosszékbe. Az ülés még mindig fájdalommal járt, de már kezdett hozzászokni.

– Meg kell nézetnie a sebeit, Mr. Bond – mondta Li. Már telefonáltam az orvosomnak, hogy jöjjön ide.

– Köszönöm – bólintott 007 elgondolkodva. Valami fontos dolog jutott az eszébe, mielőtt telefonálni ment volna. Hol van az a ruha, ami akkor volt rajtam, amikor először idejöttem? –

kérdezte.

– A szekrényben. Miért kérdi?

– Szükségem lenne valamire.

Li Hszü-nan a szekrényre mutatott, Bond pedig felállt, és odament. Amit keresett, a nadrág zsebében találta meg. Az EurAsia Enterprises kalgoorlie-i aranybányájának térképe volt.

– Ez az. A raktárban találtam. Még azelőtt, mielőtt a maga szolgálatában töltöttem volna el az iménti csodálatos napot. Li, megint le kellene lépnem egy rövid időre Hongkongból, és körül kellene néznem egy kicsit a bánya környékén.

– Ausztráliában? – nézett rá a kínai csodálkozva.

– Gyanítom, hogy lehet ott valami érdekes, amit látnom kellene. Az a terület is az EurAsiához tartozik, és talán lehet valami köze ehhez az egészhez, ami itt folyik néhány hete. Az egyetlen gondom csupán az, hogy hogyan juthatok el oda.

– Perthig elvitethetem – ajánlotta fel Li.

– Valóban?

– Két éttermet is fenntartok ott. Van egy saját kisgépem, amellyel Szingapúrba, Tokióba, Thaiföldre vagy Ausztráliába szoktam repülni, ha üzleti ügyeim úgy kívánják, így a vámmal és a bevándorlási hivatallal sincs gond.

– Mennyi ideig tart a repülőút?

– Bő tíz óra.

– Ha lehet, máris indulnunk kellene. Szeretném, ha Szűnni is velem jönne!

– Örülök, hogy a segítségére lehetek, Mr. Bond. Amit tett, és amit elviselt értem, az mindent megér. Tisztességesen és bátran viselkedett. Ezért az adósa vagyok. Maga és a lány szabadon elmehetnek, ez magától értetődik. A halálos ítéletet visszavontam. Hamis útlevélről gondoskodom, azzal sem kell törődnie.

– És maga mihez kezd majd az irattal? Az EurAsiának úgy tűnik, vége.

– Valószínűleg nyilvánosságra hozom a cég valódi és teljes történetét. Ez majd még jobban alátámasztja Vong tábornok bűnösségét. Megpróbálta megkaparintani a vállalatot a maga számára. Pekingnek fogalma sem volt róla, milyen ember, és hogy kire bízta az egyik legfontosabb poszt betöltését. Nem fog nekik tetszeni, ha megtudják, valójában mekkora kapitalista volt az ő kis hithű kommunistájuk. A céget én fogom átvenni. A történtek ellenére még mindig értékes hajózási vállalkozás, amelynek van tekintélye a piacon. Újraépítem, amit kell, és biztosítom, hogy minden törvényes keretek között működjön. A legfontosabbat már elértem: tisztára mostam őseim nevét, és helyreállítottam a becsületüket. Visszaszereztem a család jogos tulajdonát. Ha semmi nem is lenne már belőle, akkor is megérte. Az orvos mindjárt itt lesz. Ahogy ellátta magát, máris indulhatunk a reptérre. Alig várom, hogy törlesszen! az adósságomat. A tett, amit véghezvitt, mélységes tiszteletet érdemel.

– Rendben van, Mr. Li, de szeretném, ha egyvalamit tisztáznánk! Maga az égvilágon semmivel sem tartozik nekem. Hiába beszél itt nekem tisztességről meg becsületről. A tények akkor is tények maradnak. Maga nem egyéb, csak egy közönséges gengszter, én pedig megvetem magát ezért és mindenért, amit tesz.

– Ha már itt tartunk, jó, ha tudja, hogy én sem kedvelem magát különösebben, Mr. Bond

-jelentette ki Li harag nélkül, halvány mosollyal az arcán. – Minden üzlet, amit a múltban gweí/ókkal kötöttem, csak szükségből jött létre. Ha valaha is módomban állt volna választani, nem tettem volna meg, elhiheti. A maga népe idejött az én földemre, és erőszakkal átvette a hatalmat. Most végre eljött az ideje, hogy elmenjenek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnálom. De azért nem árt, ha egy dolgot alaposan átgondol. Ha a világ továbbra is azt akarja, hogy Hongkong az elkövetkező ötven évben csakugyan megtarthassa eddig betöltött szerepét, akkor a Triádoknak kell közreműködniük a terület kommunista irányításának ellenőrzésében.

Ha úgy tetszik, az alvilág lesz a védőszentje az emberi jogoknak és a hongkongi autonómiának.

– Mióta foglalkozik maga az emberi jogokkal? Maga, aki kábítószerrel és nőkkel kereskedik?

Kérem, ne próbáljon ilyesmivel szédíteni! Én hiszek abban, hogy a hongkongiak nagyon is jól ellesznek majd maguk nélkül is, Mr. Li. A többség őszinte és keményen, becsületesen dolgozó polgár. Föl tudnak ők lépni a zsarnokság ellen, ha kell!

– Talán igaza van, Mr. Bond. A hongkongiak a legerősebbek a világon. Én valóban foglalkoztam illegális dolgokkal, maga és én különböző elveket vallunk, más-más kultúrából származunk, de mindketten elkötelezettek vagyunk saját nézeteink iránt, és nem valószínű, hogy ez a hűség múlandó lenne bármelyikünk részéről is. Én éppúgy nem árulnám el az enyéimet, mint ahogy maga sem a sajátjait. Céljaim elérése érdekében már embereket is öltem, de maga is, Mr. Bond. Nem gondolja, hogy némileg azért mégiscsak hasonlítunk egymásra? Nem lehet, hogy a magunk módján mind a ketten tisztességesek vagyunk? Mert bár én nem kedvelem magát, Mr. Bond, de megbízom magában. Talán furcsán hangzik, de egész biztosan tűzbe tenném a kezem magáért. Szeretném, ha tudná, hogy ettől a perctől kezdve maga is tűzbe teheti értem a kezét.

Bond kezet rázott a kínaival.

– Értékelem, amit mondott – válaszolt –, de nem tudom elfelejtem, hogy alapjában véve mi ellenségek vagyunk, Li. Ám ez nem jelenti, hogy én ne éreznék maga iránt... tiszteletet. – Ez volt a legtöbb, amit nyugodt szívvel kijelenthetett.

Zéró mínusz négy:

1997. június 27., 12 óra 01 perc

A hatóságokkal csakugyan nem volt semmi gond. James Bond és Szűnni Pei kényelmesen elhelyezkedett Li Hszünan privát British Aerospace 125 Corporate 800B típusú jetjén, és a gép hamarosan elrugaszkodott a Kai Tak repülőtér betonjáról.

Amint a levegőbe emelkedett, a Victoria kikötőben ismét bomba robbant. A pokolgépet egy utasszállító komp gépházában helyezték el. A detonáció lyukat ütött a jármű törzsén, és a hajó gyorsan elsüllyedt. Szerencsére nem volt zsúfolt, így a fedélzetén utazó utasok a mentőövek és a mentőcsónakok segítségével mindannyian megmenekültek. A parti őrség hajói rekordidő

alatt kimentettek mindenkit. Az egyetlen veszteség maga a hajó volt.

Egy órán belül a Hongkongi Királyi Rendőrség három bejelentést is kapott, amelyek közül kettő komolytalannak bizonyult. A harmadik egy névtelen telefon volt Kínából. Az üzenet csupán annyit tartalmazott, hogy a bomba Vong tábornok meggyilkolását volt hivatott megbosszulni, de mivel senki sem sérült meg, a merénylő újabb robbantást helyezett kilátásba a kolónia területén.

18

Az aranybánya

1997. június 27., 10 óra 30 perc,

Nyugat-Ausztrália

Perth a leggyorsabban fejlődő város Ausztráliában. Nyugat-Ausztrália, mely a kontinens egyharmadán terül el, a leggazdagabb állam az országban. Ennek ellenére jócskán akad itt kihalt, sivár terület is. Great Sandy, Gibson, a Nagy-Viktória-sivatag, a Kimberley-fennsík és a Nullarborsíkság is ezek közé sorolható. A két és fél millió négyzetkilométernyi területen másfél millió ember él, akik nagy része a viszonylag fiatal városban, Perthben és környékén vagy a délnyugati partvidéken lakik.

Li Hszü-nan magángépe Perth nemzetközi repülőterén a reggeli órákban landolt.

James Bondot és Szűnni Peit kellemes, napos idő fogadta. Útlevelük szerint John Hunternek és Mary Lingnek hívták őket, a papírjaikkal semmi gond nem volt.

A csarnokban megkeresték a Hertz autókölcsönző pultját. Bond négykerék-meghajtású autót kért. Li Hszü-nan még egy American Express hitelkártyával is ellátta, így fizetési problémái sem támadhattak.

– Nagyjából hétórás út vár ránk Kalgoorlie-ig – mondta Szunninak.

007 számára még mindig kellemetlenek voltak a Vong tábornok okozta sebek, és a mögöttük lévő hosszú repülőút sem tett neki jót, de a különféle gyógynövényekből összeállított kenőcs, amit Li Hszü-nan háziorvosa adott, valóságos csodát tett. Az út következő szakaszát is megtehették volna repülővel, de Bond úgy gondolta, a vezetés kellőképpen ki tudja majd kapcsolni, így mindenképpen hasznosabb lesz, mintha újból egy gépen gubbasztana.

Szűnni is lelkesedett az ötletért. Hosszabb autós túrában azóta nem volt része, mióta visszatért Kaliforniából.

– Remélem, találunk majd egy tisztességes motelt Kalgoorlie-ban. Ott megvacsorázunk, és kipihenjük magunkat. Holnap reggel pedig kicsit körülnézek az EurAsia bányájában.

– Én is veled megyek, James – közölte a lány. – Többé nem engedlek el magam mellől.

Bond nem volt benne teljesen biztos, hogy ez jó ötlet, de most nem volt kedve vitatkozni.

Válasz helyett közelebb hajolt hozzá, és homlokon csókolta. A lány üde volt, friss és nagyon szép. Fehér blúzt viselt, melynek alsó gombjait nyitva hagyta. Csomót kötött rajta a hasa fölött, hogy a köldöke látható maradjon. Kék farmershortja kihangsúlyozta formás, hosszú lábait. Ahogy karonfogva végigsétáltak a reptér várócsarnokán, Bondnak feltűnt, hogy a legtöbb férfi megfordul Szűnni után. 007-et sok gyönyörű nővel hozta már össze a sors, de nem emlékezett arra, hogy bárki is ilyen hatással lett volna rá.

Bond a kellemes hőmérsékletre való tekintettel világoskék, rövid ujjú pólóinget és tengerészkék vászonnadrágot viselt. Annak ellenére, hogy az ülés még mindig fájdalmakkal járt, már egyre jobban érezte magát. Eleinte meglehetó'sen szkeptikusan fogadta Li Hszü-nan orvosának csodakészítményét, de kénytelen volt belátni, hogy a több ezer éves múltra visszatekintó' kínai természetgyógyászat csakugyan páratlan a maga nemében. A modern orvostudomány sem lehetett volna hatásosabb. Még az is megfordult a fejében, hogy amint visszatér Londonba, haladéktalanul felkeres egy hasonlóan praktizáló orvost.

A Hertz ügyintézője egy kétéves Suzuki Vitarát ajánlott nekik. 007 nem ezt választotta volna, jobban kedvelte az angol vagy német kocsikat, de mivel itt csak japán gyártmányok voltak, jobb híján beérte ezzel. A piros tetős, kétajtós kisautó kifogástalanul működött.

Szemügyre vette a térképet. Kalgoorlie-ig autópálya vezetett, ami kényelmes utat biztosított számukra.

Perth és környéke gyönyörű volt. Emellett gazdag és termékeny is. Azonban amint elhagyták Northamet, a megművelt földeket kietlen, szikes talaj váltotta fel. Június ugyan téli hónapnak számított ezen a féltekén, de meglehetősen meleg volt. Ahogy távolodtak Perthtől, a vidék egyhangúvá vált, és az uralkodó szín a zöld helyett .a sárgásbarna lett. Bond úgy érezte, mintha egy másik világba érkezett volna. A néha felbukkanó tengerpart meglehetősen furcsán hatott ezen a tájon.

Ivóvizük bőven volt, és 007 személyesen ellenőrizte a gumikat, valamint az olajszintet, mielőtt elindultak, noha a bérautókkal többnyire nem szokott gond lenni.

Egyre kevesebb szembejövő járművel találkoztak, az úton szinte teljesen egyedül voltak.

– Ez gyönyörű – mondta Szűnni elbűvölten. – Emlékszem, amikor kislány koromban Las Vegasba mentünk. Egy kicsit az is ilyen volt.

Bond bólintott.

– Néhányszor én is megfordultam Vegasban. De itt még sosem jártam.

Az úton átfutott előttük egy hatalmas nyúl.

– Ebben a sivatagban van valami misztikus – révedt a távolba a lány. – Úgy néz ki, mintha teljesen kihalt lenne, ám valójában tele van élettel. Kíváncsi vagyok, fogunk-e kengurukat látni.

Hosszú ideig csendben autóztak tovább. A motor barátságosan duruzsolt, a kocsi könnyedén falta a mérföldeket. Az út sok helyütt nyílegyenes szürke szalagja olyan volt, mintha a végtelenbe vezetett volna. Sehol egy fa vagy épület, ami útját állná a tekintetnek. Ritkán érzi magát ennél szabadabbnak az ember.

A csendet a lány törte meg.

– Még mindig nem mondtál semmit erről az egészről. Tíz órát ültünk egy rohadt repülőn, és még mindig nem tudom, miért. Mikor avatsz be a részletekbe? Annyit tudok, hogy a brit kormánynak dolgozol. Valamiféle rendőr vagy. De mit csináltál Hongkongban? És mit keresünk most Ausztráliában?

Bond már várta, hogy Szunniban mikor kerekedik felül a kíváncsiság, és mikor fog kérdéseket feltenni. Számára már az is meglepő volt, hogy nő létére ennyi ideig bírta. Ugyanakkor nem látta értelmét a további titkolózásnak.

– Gondolom, te is hallottál a terrorista akciókról, amelyek a múlt hónapban Hongkongban történtek.

– Ki nem?

– Azok ügyében nyomozok. Először arra gondoltam, hogy a te drágalátos kis Triádod áll a háttérben, de aztán kiderült, hogy ez nem igaz. Egy kínai tábornok Kuangcsouban, aki sajnos már nem élvezheti az e világi gyönyöröket, felelős az egészért. Találtam azonban még egy nyomot, amit okvetlenül meg akarok vizsgálni. Az EurAsia Enterprisesnak van egy aranybányája Kalgoorlie-ban. Úgy érzem, hogy ott jó néhány kérdésre választ kaphatok.

– Visszamegyünk az átadásra?

– Igen. Mindenképpen ott kell lennem harmincadikán. Találkozóm van a Királyi Haditengerészet egyik tisztjével.

– És mikor hagyjuk el Hongkongot? Július elsején? Bond habozott a válasszal. Nagyon jól emlékezett rá, mit

mondott M Szűnni útlevelét illetően.

– Még nem tudom, kislány. Dolgozom az ügyön.

– Alig várom már, hogy kijussak onnan. Anglia sem lenne rossz, de valószínűleg inkább visszamegyek az Egyesült Államokba. Azt hiszem, tanulni fogok. Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy orvos leszek. Szerintem elég sokat tudok már az anatómiáról, ami kezdetnek talán elég. Mit gondolsz? – nevetett huncutkodva a lány, miközben jobb kezét Bond combjai közé csúsztatta.

– Fantasztikus doki leszel – mosolygott 007. – Amit az ágybéli ápolásról tudsz, az külön diplomát érdemel.

Szűnni jót kacagott a férfi kijelentésén, majd hirtelen elcsöndesedett.

– Nem szégyellem, amit tettem – mondta kis idő múlva. – Meg kellett tennem. Nem egy lány él ugyanígy. Eltartottam magam, sőt anyámról is gondoskodtam. Lakásom volt, és nem kellett koldulnom a pénzért.

Hangja elcsuklott, de megpróbálta visszatartani a sírást. Bond, miközben jobb kézzel továbbra is a volánt tartotta, baljával átölelte.

– Ne aggódj – próbálta megnyugtatni. – Nincs semmi, amit meg kellene magyaráznod nekem, magadnak vagy bárkinek. Azt tetted, amit jónak láttál, és ez így van rendjén.

– Kihasználtak. Én pedig kiöltem magamból mindent, ami jó volt bennem.

– Ez nem igaz! – tiltakozott Bond. – Bátor vagy, okos és jószívű. Mindent magad mögött hagyhatsz. Újrakezdheted az egész életedet.

– Félek tőle. Senkim nem maradt. Sem Hongkongban, sem máshol a világon.

A lány elhallgatott, és letörölte a könnyeket az arcáról. Bond nagyon jól tudta, hogy Szűnni Peinek még nem volt elég ideje feldolgozni a történteket. Anyja halála és az a rengeteg eró'szak, amivel néhány nap alatt találkozott, biztosan mély nyomot hagyott benne.

– Igazad van, James. Mindent újra lehet kezdeni. Segítesz nekem?

– Megígérem, hogy mindent megteszek, Szűnni – mondta 007 őszintén.

Már késő délután volt, mire elérték Ausztrália aranymezőit. Áthajtottak a szellemvárossá változott Coolgardie-n, amely az aranyláz ideje alatt egykor a vidék központja volt. Fél órával később már Boulderben jártak, Kalgoorlie elővárosában.

Kalgoorlie valaha meglehetősen felkapott helynek számított. Az „Aranybányák Királynője" –

ahogy réges-rég nevezték – híres volt arról, hogy a világ legtöbb aranyat tartalmazó bányáit nyitották meg itt. A város körüli földek terméketlenek és borzasztóan szárazak voltak. Ha 1890ben nem tör ki errefelé is az aranyláz, a település sosem épült volna fel. Régebben több mint száz aranybánya működött a környéken. Kalgoorlie aranymezőin még 1920-ban is javában folyt a termelés, de később a világháború miatt jócskán visszaesett. A hatvanas években aztán fellendült a niRkeltermelés és a turizmus is errefelé.

Az utcák nagyon szélesek voltak. Ha nem lett volna modern közvilágítás és autóközlekedés, az ember azt hihette volna, hogy Hollywood egyik westerndíszletébe csöppent.

A majdnem százéves múlttal rendelkező főutcán egymás után sorban következtek az üzletek, kocsmák és motelek. A hatalmas épületek a dicső múlt gazdagságát és bőségét tükrözték. Az ipari szolgáltatást nyújtó közüzemi cégeknek a mellékutcák adtak otthont. A gáz- és áramszolgáltató vállalatok telephelyei mellett megtalálhatók voltak ott különböző szervizek és műszaki boltok. Noha a civilizáció nem kerülte el, ez azért még ma is egyértelműen a kemény élet vidéke volt. Férfiak világa – mondogatták olykor, és Bond értette, hogy a hatóságok miért hunynak szemet a Hay Streeten működő bordélyházak felett.

A Star and Garter motel előtt parkoltak le, a Hannán Street és a Nethercott Street sarkán.

Bond, figyelembe véve, hogy a hely mennyire lepusztult, kissé sokallta a szoba árát, de Szunninak így is tetszett, úgyhogy úgy döntött, kiveszik.

A hosszú úton 007 alaposan megéhezett. Végigsétáltak a főutcán, míg rá nem találtak az első

zajos kocsmára. Amint beléptek, úgy érezték, mintha visszamentek volna az időben. A helyiség jobban hasonlított egy vadnyugati szalonra, mint egy huszadik század végi angol pubra. Tele volt férfiakkal, akik folyamatosan döntötték magukba az alkoholt, és úgy néztek ki, mintha valamennyien a Krokodil Dundee című filmben statisztáltak volna.

A beszélgetés tüstént félbeszakadt, amint megpillantották Szűnni Peit és elragadó, hosszú lábait. A műértő közönség hangos, elismerő füttyszóval fejezte ki hódolatát az esztétikum eme ragyogó megnyilvánulása láttán.

– Elég legyen! – kiáltott egy rekedtes női hang a pult mögül.

Bond egy szabad asztalhoz vezette Szunnit.

– Jó lesz itt? – kérdezte.

A lány határozottan bólintott.

– Azok után, amivel a betevő falatot kerestem, semmi nem tud megbotránkoztatni.

A törzsvendégek újra beszédbe elegyedtek egymással, és a tipikusan ausztrál szlengszavak közt volt jó néhány, amely továbbra is az imént felbukkant gyönyörű nő külalakját méltatta többnyire kevésbé udvarias módon.

A pult mögül előjött a reszelős orgánumú asszonyság, aki a legfinomabb kifejezéssel élve is úgy nézett ki, mintha még a múlt századi aranyláz idején született volna. Mosolygott, de a tekintete mintha azt sugallta volna, hogy szerinte most érkezett vendégei biztosan a Marsról jöttek.

– Ne aggódjanak, nem lesz semmi baj, csak a nyálukat verik – utalt az iménti füttykoncert előadóira, vagyis valamennyi többi vendégre. – Hová valósiak?

– Én Angliába – válaszolta Bond.

– Maga is? – kérdezte a pincérnő Szunnitól.

– Én Amerikába.

A nő szortyogott. Talán nem ismeri a zsebkendőt – gondolta 007.

– Mit akarnak?

Bond el volt ragadtatva az udvarias modortól, és a rendelésre vonatkozó kérdést „mit hozhatok?"-ra fordította magában.

– Ha éhesek, csak a szokásos kajánk van – folytatta az asszony, megelőzve minden felesleges egyéb elképzelést.

– Rajtad a sor, Skip! – kiáltotta valaki a bárpultnál. A férfi rendelt még egy kört a társainak.

– Mit jelent a hagyományos kaja? – kérdezte Szűnni Pei.

– Steak és hasábburgonya.

– Azt kérünk – vágta rá Bond.

– Saláta is jár hozzá – tette hozzá a nő, és firkantott valamit a jegyzettömbjére.

– Sört is kérnénk – mondta 007. – Gondolom, maguk főzik helyben.

– Jól gondolja. Ebben a városban csinálják a legjobb sört Nyugat-Ausztráliában. Két korsóval?

– Várj, Mary! – kiáltott valaki a pulttól.

A Skip nevű férfi két nagy korsó sört hozott az asztalhoz, és letette Bondék elé.

– Rajtam volt a sor, így két vendégünk is benne van. Skip Stewart vagyok – nyújtotta kezét 007 felé. – Üdvözlöm, haver!

Bond kezet fogott vele.

– James vagyok. Ő pedig Szűnni.

– Szűnni – hajolt meg lovagiasan az ausztrál a lány felé.

Skip Stewart robusztus csizmát, szutykos pamutpólót és farmernadrágot viselt. Feje tetején széles karimájú kalap volt, oldalán pedig egy hosszú pengéjű tőr.

– Mi hozta magukat a városunkba? – kérdezte.

– Csak átutazóban vagyunk – válaszolt 007.

– Tudnék egy-két érdekes dolgot mesélni erről a helyről. A dédapám anyai ágon mérnök volt.

Ó vezetett először vizet Kalgoorlie-ba.

– Csakugyan?

– Úgy bizony. C. Y. O'Connornak hívták. Ez még a századfordulón volt, az aranyláz idején... –

Stewart maga alá kanyarított egy széket, és leült az asztalhoz. Ragaszkodott hozzá, hogy elmesélhesse a történetet. Bondot nem zavarta, és Szűnni is barátságosan mosolygott a férfira, aki ettől teljesen elvörösödött.

– Tudják – kezdte –, a bányászok úgy hullottak, akár a legyek. Nem volt errefelé rendes ivóvíz. A dédapámnak támadt egy ötlete. Azt tervezte, hogy Mundaring Weirből, ami Perth mellett van, vizet vezet ide. Senki sem vette komolyan, mindenki őrültnek tartotta. Ám ő

mégis belevágott. A vezeték elkészült, és megnyitották. Három nap telt el, de víz még mindig sehol. Szegény dédapám főbe lőtte magát, mert azt hitte, belebukott a vállalkozásba. De tudják, mi történt?

– Mi? – kérdezte Szűnni.

– Nem számolt azzal, hogy a víznek legalább két hétre van szüksége, hogy ekkora távolságot megtegyen. A problémát tehát mégis sikeresen megoldotta. Másfél héttel azután, hogy végzett magával, megérkezett a víz, és kezdte feltölteni a város új tározóját.

– Valóban érdekes történet -jegyezte meg Bond.

– Ugye megmondtam, haver?

A bárpultnál ülő férfiak Stewartot hívták, és üres korsójukat mutogatták neki.

– Ó, ez a maga köre, haver – bökött Bond felé. Ez azt jelentette, most 007-en volt a sor, hogy mindenkinek fizessen egy italt a kocsmában.

– Rendben – bólintott Bond, és intett a Mary nevű nőnek, hogy állja a cechet.

Skip Stewart felállt, és rávigyorgott.

– Érezzék jól magukat, haver! És ha szükségük lenne valamire, amíg Kalgoorlie-ban vannak, ne habozzanak, hívjanak bátran! Ha túrázni akarnak a környéken, nálam jobb idegenvezetőt nem találnak. Ha gyorsan akarnak eljutni valahová, van egy kis gépem. Ha kibérli, pilótát ingyen kap hozzá.

– És ki volna a pilóta? – nézett Bond kíváncsian a többiekre, hátha talál köztük egy szemlátomást józanabb pasast.

– Itt áll maga előtt – húzta ki magát büszkén Stewart. Belenyúlt farmernadrágja hátsó zsebébe, elővett egy névjegykártyát, és átnyújtotta Bondnak. A papír nyirkos és gyűrött volt tulajdonosa izzadságától. – Ez a névjegyem, haver. Hívjon, ha bármire szüksége lenne! Most pedig jó étvágyat a vacsorához!

Még egyszer alaposan szemügyre vette Szűnni Peit, majd visszaballagott a cimboráihoz.

Bond zsebre vágta a névjegykártyát, majd a lányra mosolygott. Mary közben meghozta a vacsorát, ami zsíros, rágós, túlsütött húsból és vékony, olajtól csöpögő hasábburgonyából állt.

A saláta sem volt a legfrissebb, némi felüdülést csak a tetejére vágott paradicsomkarika jelentett.

Bond így is megette az utolsó falatig. Szűnni csak piszkálta az ételt, az ő tányérjáról alig fogyott valami.

– Legközelebb rendes étterembe megyünk – ígérte a férfi.

– Semmi baj az étellel, csak nem vagyok éhes – mondta a lány. – Mikor megyünk vissza a motelbe?

Mikor visszaértek a Star and Garterba, Szűnni Bond karjaiba vetette magát. Amint beértek a szobába, vadul megcsókolta.

– Ó, James! – lehelte, és hosszú lábait a férfi köré fonta.

Bond a lány testét a falnak nyomta, és szorosan a combjai közé simult. Teljesen egymásba feledkeztek, a világ megszűnt körülöttük, az objektív valóság nem létezett többé, minden szétfolyt, akár a méz.

Aztán valahogy az ágyhoz keveredtek, és szinte letépték egymás ruháit.

Bond sebei még mindig nagyon érzékenyek voltak, de a vad csatában, amit testük vívott, még erről is megfeledkezett. Szűnni Pei úgy ringott alatta, akár a Victoria kikötő hullámai.

Egyfolytában csókolóztak, kezük hol lágyan simogatta, hol szenvedélyesen szorította a másikét. Kapkodva szeretkeztek, mintha nem lenne elég idejük. Érzéki mozgásuk egyre gyorsult, szinte űzték, hajtották egymást, hogy mielőbb a csúcsra jussanak. A végén együtt nyögtek fel, majd kezdték újból.

Az ágy nyikorgóit alattuk, zaját még a légkondicionáló zúgása sem tudta elnyomni.

Zéró mínusz három: 1997. június 28., 5 óra

- Veled akarok menni – mondta Szűnni, miközben sietve magára kapta sortját és blúzát. Bond már lezuhanyozott és felöltözött.

A boldog éjszakai együttlét után mély álomba zuhantak, és pihenten ébredtek. Bond úgy gondolta, egyedül kellene elmennie a bányához. Remélte, ki tud surranni anélkül, hogy a lányt felébresztené, de elkésett.

– Szűnni, nem tudom, mit fogok ott találni. Lehet, hogy lesz egy kis zűr is.

– Hagyd abba, James! Úgy kezelsz, mint egy törékeny virágszálat. Szükséged lehet rá, hogy valaki fedezzen. Különben is láthattál már verekedni. Vagy már elfelejtetted, hogy hongkongi lány vagyok?

– Rendben van. De valami olyasmit végy fel, ami befedi a lábaidat! Nem mintha csúnyák lennének, de egy bányába fogunk lemenni.

A nap éppen akkor bukkant fel a keleti égen, amikor kiléptek a motelből. Északi irányba hajtottak ki a városból, és keresztülmentek kisebb bányásztelepüléseken is. Broad Arrow, Comet Vale és Leonora sorban következtek egymás után. Az EurAsia Enterprises területe jó egyórányi autóútra volt.

A környéken rengeteg külszíni bánya működött, ami azt jelenti, hogy az ércet tulajdonképpen egy nagy lyukból bányászszák, amit a talajba vágtak. A maximális mennyiségű értékesíthető

érc a legkisebb veszteséggel, a lehető legrövidebb úton került a feldolgozóüzembe. A legnagyobb ilyen bánya neve meglehetősen egyszerű és találó volt. A Nagy Árok köré jó néhány bányásztelepülés csoportosult. Idővel el fogja nyelni az utolsó hagyományos föld alatti tárnákat is, amelyeket ezen a környéken mélyítettek.

Az EurAsia bányája még a régi, föld alatti típusú volt. A kitermelést fúrógépek és robbantások segítségével végezték. A törmelékből azután már csak ki kellett választani az értékes ércet.

Csillékkel szállították a morzsolókhoz, a felszínre csak ezután került. A lent használt nagyobb munkaeszközöket és gépeket alkatrészenként vitték a felszín alá, és ott szerelték össze őket.

Odakinn hatalmas aknatornyok álltak, amelyek az érccel tömött ládákat kiemelték a vágatokból. Ezek eresztették le és húzták fel a bányászokat szállító lifteket is.

A terület bejárata az autóútról nyílt. „Az EurAsia Enterprises Australia területe, idegeneknek belépni tilos!" – hirdette egy kifakult tábla felirata.

Bond fékezett, rátért a leágazásra, majd lehajtott az útról, és vele párhuzamosan mellette haladt tovább.

– Mit csinálsz? – kérdezte Szűnni.

– Nem akarok friss keréknyomokat hagyni a földúton, így senki nem veszi észre, hogy autó járt erre mostanában.

Tíz perccel később kavicsos területhez értek, melyet drótkerítés vett körül. A kapu zárva volt, a kerítésen belül kétemeletes fehér faépület állt. Néhány kocsi parkolt előtte, de a legfeltűnőbb a kissé távolabb álló repülőgép volt. A turbólégcsavaros Cessna Grand Caravan a simára döngölt kifutó végén várt.

Bond úgy gondolta, nyilván arra használják, hogy Perthbe repüljenek, ha valami sürgős elintéznivaló akadt ott. Szokványos kisgép volt, amelyet birtokolhatott a vállalat, de lehetett akár magántulajdonban is. Ausztrália hatalmas távolságait csak repülőgéppel lehetett viszonylag gyorsan leküzdeni.

007 a Vitarát egy eukaliptuszfa-rakás mögé parkolta le, abban bízva, hogy ott nem lesz annyira feltűnő. Mindketten kiszálltak, és közelebb mentek a kerítéshez. A bánya bejárata nem volt messze az épülettől. A közelben egy nagyjából ötvenméteres aknatorony magasodott. A bejárathoz vezető lejtőn két teherautó állt. A közelben árválkodott még egy kis konténer is, mely talán raktárként vagy barakkként szolgált.

Két, overallba öltözött munkás a főépület felé tartott. Bond kíváncsi lett volna, pontosan hányan dolgoznak a telepen jelenleg. Nem árt tisztában lenni az erőviszonyokkal – gondolta.

Kissé odébb menve beláthattak az épület tárolóterébe is. Egy emelőn piros tetős sötétbarna szampan állt. Pontosan olyan, mint amilyet Bond legutóbb az EurAsia raktárában, Kvaicsungban látott. De mi az ördögöt keres itt? Ezek szerint a Taitai mégsem Szingapúrba

szállította? Az a hajó négy nap alatt semmiképpen sem juthatott el Perthig. A legkülönösebbnek mégis az látszott, hogy a környéken jó néhány mérföldön belül még egy árva patakocska sem volt, nemhogy akkora víz, amelyen közlekedhetne. Márpedig a raktárban ott állt egy kínai hajó.

Szétfeszítették a drótsövényt, és átbújtak a résen. Utána fedezéket kerestek egy kőrakás mögött, amely közel esett a bánya lejáratához.

Amikor úgy nézett ki, hogy tiszta a levegő, Bond közelebb ment a konténerhez. Hallgatózott néhány másodpercig, de odabentről a legkisebb zaj sem szűrődött ki. Intett Szunninak, és együtt bementek. Tele volt szerszámokkal, öltözőszekrényekkel és sisakokkal. A sarokban zuhanyozó is állt. Kerestek maguknak egy-egy overallt, és gyorsan belebújtak. A sisakkal sem volt gondjuk.

Szűnni alátűrte a haját, majd magukhoz vettek még egyegy fáklyát, és kiléptek a raktárból.

Senkit nem láttak. Még túl korai lehetett a munkakezdéshez, hiszen alig múlt fél hét. Bond úgy gondolta, ha sietnek, bemehetnek körülnézni, és vissza is érnek, mielőtt a bányászok megérkeznek.

A bányában sötét volt. Bekapcsolták sisaklámpájukat. A szabálytalan falú folyosó alig volt magasabb két méternél, itt-ott fagerendák szolgáltak a mennyezet alátámasztására.

007 elővette a Kvaicsungban zsákmányolt térképet, és gyorsan betájolta magát.

– Elég sokat kell mennünk, hogy ide elérjünk – mutatta a lánynak úti céljukat. A járat ott kettéágazott. A jobb felé vezető út mellett apró felirat állt: Lezárt terület.

Minimum tizenöt fokkal hidegebb volt a bányában, mint a felszínen. A hűvös nagyon jólesett mindkettejüknek, noha a levegőt meglehetősen áporodottnak érezték. Hamarosan arra a részre értek, amit nemrégiben tártak fel. A földön néhány csákány hevert.

Bond meggyújtotta a fáklyát, és a falra világított. A kőben matt sárgásbarna rétegződések látszottak.

– Látod ezt? – mutatta. – Arany.

– Igazán? – csodálkozott Szűnni. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen.

– Ez azért van, mert eredetileg nem fényes és világos, hanem matt és meglehetősen sötét.

Emellett eléggé puha és mállós. Az az anyag, ami csillog, pirít, a bolondok aranya.

Továbbhaladva lassan elérték az elágazást. A jobbra vezető vágat olyan szűk volt, hogy egyesével kellett átpréselniük magukat. Egy szakaszon a magassága is két méter alá csökkent, ezért Bondnak le kellett hajtania a fejét, nehogy beverje egy-egy kiálló kőbe. Néhány perc után tágasabb terembe jutottak. Bond ellenőrizte a térképen, hol járnak.

– Majdnem a főépület alatt vagyunk – mondta. – Kíváncsi vagyok, van-e itt lift vagy valami, ami a felszínre visz.

A fáklya fénye bevilágította a járatot és a termet. 007 látta, hogy a mennyezetbe lámpák vannak beépítve. Megtalálta a kapcsolót és felkattintotta. A termet fény öntötte el. Odébb állt néhány berendezési tárgy. Asztalok, szekrények, pár szék meg egy üdítőital-automata. A legtávolabb lévő falban nagy vasajtó sötétlett, rajta tábla volt, felirattal: Lezárt terület.

Vigyázat, sugárveszély!

Az ajtó résnyire nyitva maradt. Bond odasétált, és átnézett rajta. Mintha egy zsilip lett volna mögötte: mindössze másfél-két méterrel odébb újabb ajtó következett.

Sugárveszély? – tűnődött 007. Mi lehet odabent? Szíve hevesebben kezdett kalapálni az izgalomtól. Vajon mire bukkant? Talán megfejtette az ausztráliai nukleáris robbantás rejtélyét?

Lehet, hogy választ kaphat a kérdéseire? Gyorsan megfordult, és átvizsgálta a szekrényeket.

Tele voltak sugárzás ellen használt védőruhákkal. Kiemelt egyet, és felvette.

– Várj itt! – szólt Szunninak. – Körülnézek ott is – bökött az ajtó felé.

– Vigyázz magadra! – kérte a lány. A hely kezdett nyomasztóan hatni rá.

007 könnyedén kinyitotta a külső' ajtót. Belépett, majd becsukta maga mögött. A következő

ajtó mögött újabb tárnába jutott. Bekapcsolta a világítást, és megvizsgálta a falat. Itt már

nyoma sem volt aranynak. A mintázat és a rétegződés matt fekete volt. Nem kellett Geiger-számláló, hogy azonosítsa az oxidot.

Az EurAsia Enterprises urániumot bányászott!

Követte a folyosót, s egy óriási térségbe jutott, amely leginkább laboratóriumra hasonlított.

Megtalálta a főépületbe vivő liftet is. A teremben állt néhány nagyobb gép, s arra gondolt, ezek lehetnek a reaktorok, amelyek átalakítják a maghasadásra képtelen 238-as vagy természetes urániumot 235-össé, amit az atombombákban használnak. Tudta, hogy a természetes urániumban mindkét izotóp megtalálható, de csak csekély százaléka U-235-ös.

Ez annyira instabil, hogy egyetlen neutron képes a láncreakció beindítására. Az U-235-ös atom hasadásakor hő keletkezik, és létrejön az úgynevezett gamma-sugárzás, a radioaktivitás legdinamikusabb és legveszélyesebb formája.

Bond tisztában volt azzal, hogy csak az ásvány kell, a recept, némi gyakorlat, és a bombát bárki elkészítheti, aki egy kicsit is konyít a kémiához, továbbá a megfelelő felszerelés a rendelkezésére áll. Az anyag itt van a teremben, a recept egyszerű, és valakinek nyilván megvan a tudása is ahhoz, hogy mindezeket összekombinálja.

A nagy kérdés már csak az maradt, hogy vajon maga Guy Thackeray is benne volt-e ebben a dologban. 0 ugyan már meghalt, ám a dolgok szemmel láthatóan még működnek. De kinek az irányítása alatt?

A terem közepén álló asztalon henger formájú szerkezet, egy majdnem befejezett bomba volt.

007 közelebb ment, és megvizsgálta. Nem szerelték még rá a tetejét a detonátorral, amely beindítja a láncreakciót. A kritikus tömeg létrehozásához általában magasságmérővel vezérelt detonátort használnak, de az itt talált szerkezetet másként alakították ki. Bond tudta, hogy ezt nem repülőgépből fogják kidobni, hanem elszállítják valahová, és időzítő segítségével akarják működésbe hozni.

Rögtön az jutott az eszébe, hogy mielőbb ki kell innen jutnia, és értesítenie Londont. Ezzel a felfedezésével talán bocsánatot nyer M-től, amiért utasítása ellenére elhagyta Hongkongot. De ha mégis kirúgja a cégtől, ám legyen! Mindent összevetve nagyon úgy festett, hogy rátalált a nukleáris „baleset" forrására. Mindössze annyit kell még kiderítenie, ki áll emögött, milyen célok motiválják, és mit akarhat az újabb bombával?

Lekapcsolta a világítást, majd elhagyta a helyiséget. A.külső ajtón kilépve visszaért oda, ahol Szűnni Peit hagyta, és élete egyik legnagyobb meglepetése érte.

A három kínai albínó, akiket Tómnak, Dicknek és Harrynek keresztelt el Hongkongban, pisztollyal a kezében várt rá. Harry Szunnit tartotta erősen, és befogta a száját, hogy ne figyelmeztethesse őt.

A legnagyobb döbbenetet mégis a közelükben várakozó negyedik férfi váltotta ki belőle.

– Megtalálta, amit keresett, Mr. Bond? – kérdezte Guy Thackeray, aki ott állt teljes életnagyságban, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki napokkal korábban egy darabokra robbanó autó hátsó ülésén volt.

19

Búcsú Hongkongtól

Tom Bondhoz sétált, és azonnal átkutatta. Miután kivette a Walther PPK-t az övéből, visszaállt társai mellé. Harry elengedte Szűnni Peit, aki azonnal Bondhoz futott.

– Milyen megható – mondta gúnyosan Thackeray. – Nekem úgy tűnik, mintha maguk vonzódnának egymáshoz. Meglepi, hogy újra lát, Mr. Bond?

Bond nem felelt.

– Pedig nem vagyok szellem – folytatta Thackeray. Mint láthatja, még élek. Sőt rég nem éreztem magam ilyen jól, mint most.

– Mi a fene folyik itt, Thackeray? – kérdezte 007 fogcsikorgatva. – Engedjen el minket!

– De hiszen maguk a vendégeim – vigyorgott amaz cinikusan. – Épp reggelihez készültem.

Örülnék, ha velem tartanának. Megígérem, hogy mindent részletesen elmondok.

Intett az albínóknak, akik Bondot és Szunnit a kijárat felé kezdték lökdösni. 007 közben levette a védőöltözetet.

Miután kiértek a bányából, a főépülethez mentek. A hőmérséklet sokat emelkedett az alatt az egy óra alatt, amíg odalent voltak.

A második emeleten kényelmes étkező volt. Töm egy szék felé taszította Bondot, aki dühösen megpördült, és felé lendítette öklét. A kínai hihetetlen gyorsasággal reagált a mozdulatra ahhoz képest, hogy mekkora volt. Elkapta 007 karját, és erősen megcsavarta. Bond tehetetlennek bizonyult.

– Elég legyen ebből! – csattant föl Thackeray.

Tom elengedte Bondot, aki villámló szemekkel nézett rá.

– Ki ez a három megnyerő fiatalember? – kérdezte 007 gúnyosan. – Már amikor először láttam őket Makaóban, sejthettem volna, hogy magának dolgoznak.

– Engedje meg, hogy bemutassam a Csang fivéreket. Mindhárman albínónak születtek.

Szüleik a nagyapám szolgái voltak. Apám biztosította számukra, hogy rendes környezetben nőjenek fel, és ettől kezdve hűségesek voltak a családomhoz – válaszolt Thackeray. –

Foglaljon helyet, Mr. Bond! És maga is, Miss... uhm... Hogyan szólíthatom az elbűvölő

kisasszonyt?

Mielőtt Szűnni felelt volna, Bond szólalt meg újból.

– A neve nem tartozik magára! Neki semmi köze ehhez az egészhez. El kell engednie! Ne aggódjon, ő biztosan nem fog a rendőrségre rohanni!

– Sajnálom, de nem tudom elhinni, hogy tényleg semmi köze a dolgokhoz – csóválta a fejét Thackeray.

– És ami azt illeti – folytatta Bond –, engem sincs joga fogva tartani. Megígérem, hogy az újságom semmit sem fog közölni magáról.

– Az újságja? – nevetett hangosan Thackeray. – Ne csinálja ezt, Mr. Bond! Fejezze be a mellébeszélést, kérem! Mindent tudok magáról. Maga úgy riporter, ahogy én buddhista szerzetes vagyok Nepálban. Már azelőtt tudtam, hogy maga nem újságíró, mielőtt Makaóban találkoztunk volna. Maga a Brit Titkosszolgálat ügynöke. Az én albínó barátaim figyelték Mr.

Vut, miután néhányszor madzsongot játszott velem. Szerettem volna többet tudni róla. Nem volt nehéz kideríteni, hogy a maga kormányának dolgozik. Tudja, maguk valóban kezdenek nemtörődömmé válni. Épp azon törtem a fejem, hogy lépek az ügyben, de Vong tábornok Kínában megelőzött. Vu túl sokat tudott. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy ki maga, Mr.

Bond.

Egy kínai felszolgáló ételt hozott tálcákon. Omlettet, szalonnát, pirítóst, narancslevet és kávét.

– Itt is van a reggeli – csillantak fel Thackeray szemei. Egyenek, kérem! Talán ez az utolsó reggeli, amit módjukban áll elfogyasztani.

Leült, és szedett magának.

Bond Szunnira nézett, aki borzasztóan ijedt volt. Megfogta a kezét, a lány úgy remegett, mint a nyárfalevél. Azt kívánta, bárcsak a motelben maradt volna, és dühös volt magára, amiért megengedte, hogy vele jöjjön. Már megint veszélybe sodorta, amit nem lett volna szabad megtennie. Bátorítóan megszorította a kezét, mintha csak azt akarná ezzel is sugallni: „Ne aggódj!"

– Gondolom, minden vendégének ezt mondja, Thackeray – ült le Bond az asztal mellé. – Ez egész jól néz ki – állapította meg a tányérjára pillantva. – Ugye te is éhes vagy, Szűnni?

A lány úgy nézett rá, mint egy őrültre. 007 intett neki, hogy üljön le.

Szűnni engedelmeskedett, és piszkálni kezdte az elé tett pirítóst.

– Árulja el – fordult Bond „vendéglátója" felé –, hogy sikerült túlélnie a bombamerényletet!

– Ó, az csak egyszerű színpadi mutatvány volt – mosolygott Thackeray. – Valamikor a szemfényvesztésből éltem, de ezt már tudja. Ezt a trükköt is csináltam már közönség előtt egy kis fülke és függöny segítségével. Én alul kimásztam, az asszisztensem pedig felgyújtotta a fülkét. Néhány perccel később megjelentem a nézők mögött. Óriási sikerem volt, vastapsot kaptam. Ugyanezt a módszert alkalmaztam a „halálom" napján is. Egyszerűen kiszálltam a limuzinból, amit éppen eltakart egy teherautó. Felkapaszkodtam az oldalára, és a következő

kereszteződésig azzal mentem. Aztán a férfi, akit előzőleg felbéreltem, bedobott egy kézigránátot a kocsiba. Azt hiszem, elég látványos volt a dolog. Feltételezem, önnek volt némi köze az illető öngyilkosságához.

Hát persze – gondolta 007. Tudnia kellett volna, hogy az egész csak megrendezett álmerénylet volt. Ez újra bebizonyította azt az alapigazságot, hogy a látszat néha csal.

– Nagyon ötletes, Thackeray – mondta. – De miért volt rá szükség? Mindent tudott az ükapja és Li Hszü-nan ükapja közti egyezményről. Miért kellett eltűnnie? Esetleg így egyszerűbb volt olajra lépnie? Attól félt, hogy letartóztatják, és bíróság elé állítják kábítószer-csempészés miatt?

– Nos, igen... A szerződés... – merült el gondolataiban Thackeray. – Meglehetősen különös, ugye? Apám mesélt róla, és én azt hittem, hogy a dokumentumnak örökre nyoma veszett. Li Hszü-nan engem gyűlölt minden miatt. Úgy gondolta, hogy az én családom átverte az övét.

Pedig az iratot nem mi veszítettük el, és a családomnak ahhoz sem volt semmi köze, hogy nekik menekülniük kellett Kínából. Mégis valami okból kifolyólag engem vádolt az összes rosszért, ami velük korábban történt. Persze ez azért nem akadályozta meg abban, hogy üzletet kössön velem.

– Aztán feltűnt a színen Vong tábornok, és találkozót kért magától...

Thackeray bólintott.

– Igen. A leggyászosabb nap volt életemben. Vong előbukkant a semmiből. Melyik évben is volt? 1985-ben. Reméltem, hogy nem kell olyan sötéten látni a világot. Elhatároztam, hogy keresek valami mentő megoldást. Ugyanakkor hallgatnom kellett mindenről. Nem veszélyeztethettem a vállalat piaci értékét. Ha már akkor nyilvánosságra hoztam volna, hogy 1997-től új tulajdonosa lesz az EurAsia Enterprisesnak, ráadásul a Kínai Népköztársaság, üzleti tevékenységem sikerének befellegzett volna. Az utóbbi tíz évben elég sok részvénytársaság kivonult Hongkongból, én azonban nem tehettem meg, ott ragadtam. Ezzel a tudattal kellett dolgoznom nap mint nap.

Thackeray felállt, és le-fel kezdett járkálni. Elővett egy üveg vodkát, és töltött magának. Az üveget le sem tette, mert valahányszor kiürült a pohara, ő újra meg újra megtöltötte. Már nem is úgy beszélt, mintha a teremben lévőkhöz szólna, hanem mintha mentegetőzne az istenek előtt.

– Tíz évig, tíz rohadt évig kellett együtt élnem ezzel a gondolattal. Képzeljék csak el! A tudat, hogy amit a családom hosszú évtizedeken keresztül építgetett, egy pillanat alatt köddé válik, és én semmit sem tehetek ellene... A teher egyedül az én vállamra nehezedett. Természetesen az ügyvédem is tudott róla, de sajnos ő is tehetetlen volt. Egy évvel ezelőtt jöttem rá, hogy mit kell tennem. Mindent ki kell menekíteni a vállalatból, amit csak lehet. Azután szépen odébbállni, és felégetni magam mögött mindent, amit öt generáción keresztül az őseim létrehoztak.

Újra leült velük szemben. Lassan megint kezdte elveszíteni a nyugalmát, arca egészen átszellemült, miközben beszélt.

– Utálom a kínaiakat! Kétszínű fattyúk egytől egyig! Szépen mosolyognak a képedbe, lelkesednek, hogy megtévesszenek, de valójában átnéznek rajtad, semmibe vesznek. És tudják, mi a szomorú? Az angolok egy fikarcnyival sem jobbak náluk! Őket is gyűlölöm!

Idióták gyülekezete! Megegyeznek, hogy átadják Ázsia leggazdagabb városállamát a sárga patkányoknak, miközben törvényesen az övék.

Bond már látta, hogy Thackeray nem csupán féktelen őrült, hanem leplezetlenül rasszista is.

– Azért jó néhányan vitába szállnának magával – felelte nyugodtan. – A kínaiakkal egy meglehetősen inkorrekt egyezményt írattak alá a tizenkilencedik században. A föld eredetileg őket illeti meg. Nagy-Britannia Hongkongot csak az ópiumkereskedők kapzsiságának köszönheti. Ez van a szerződés mögött, amit 1984-ben kötöttek. Kínának együtt kellett élnie a megaláztatással és a szégyennel, mert Anglia nevelte az egyik gyermekét. Hongkong Kína része, Thackeray. Ezt nem vitathatja!

– Marhaság! – ordította amaz. – Ne beszéljen nekem itt ópiumkereskedőkről! Az ükapám egy úttörő volt, és ha nem lettek volna olyan emberek, mint ő, akkor Hongkong valószínűleg nem is létezne. Gondolja, hogy kínai uralom alatt ez a terület ugyanígy felvirágzott volna? Soha nem fejlődhetett volna ilyen mértékben! Nem, Mr. Bond, nem fogadom el az érveit! Csak nem gondolja, hogy Anglia azért adja vissza, mert lelkiismeret-furdalása van? Ha pedig mégis, akkor ez meglehetősen nevetséges és ostoba indok. Átadni egy aranybányát egy olyan országnak, amely tele van tudatlan parasztokkal, akik nagy valószínűséggel földig fognak rombolni mindent...

– Mr. Thackeray – érvelt 007 higgadtan –, Kínában is vannak olyanok, akik egész életükön át gürcölnek azért, hogy legyen egy darabka földjük, amelyet a sajátjuknak tudhatnak. Kínában is élnek szorgalmas, kitartó emberek.

Az örökség az övék, és meg tudják magukat védeni a fenyegetés ellen. Országukat az évszázadok alatt számtalanszor elfoglalták, átalakították. Azt is megtanulták ennyi idő alatt, hogy az életben nem minden a gazdagságról és a vagyonról szól. Maga is nagyon jól tudja, milyen fontos a maicsiang elve keleten. Ha Nagy-Britannia úgy döntött, hogy visszaadja Hongkongot, azt bizonyosan azért tette, mert a tisztesség így kívánja. A gyalázatot nekik is éppúgy le kell mosniuk magukról, és ez nem megy másképpen.

– Ne beszéljen nekem a tisztességről, Mr. Bond! Ez egy egyszerű üzleti tranzakció, semmi más!

– Attól tartok, rengetegen vannak, akik ezt nem így látják.

– Mit gondol, vajon július elseje után is úgy fogjak látni, hogy tisztességes dolog volt ez a paktum a fejük felett? Amikor hatmillió ember egyszer csak rádöbben, hogy hirtelen kommunista uralom alá került, megérti, hogy itt valakik kegyetlen tréfát űztek velük, és alaposan átverték őket, akkor már ők is tudni fogják, hogy csak bábok voltak egy színjátékban, egy alkuban, amely az ő bőrükre megy. Elárulták őket, és azt hiszem, szívesebben lennének halottak.

– Miket beszél, Thackeray? – Bond is kezdte már elveszíteni nyugalmát és eddigi fegyelmezettségét. – Mit akar tenni? Tudom, hogy van egy bombája lent, a bányában... Ugye maga volt az, aki az előzőt felrobbantotta néhány hete azon az isten háta mögötti helyen?

– Igen, én voltam. Ki kellett próbálnom, hogy a házilag készített kis játékszerem működik-e, mielőtt bosszút állok azokon, akik tönkretettek engem.

– És kik lennének azok?

– Hát még mindig nem érti? – csapott az asztalra türelmetlenül Thackeray. – Ha nem lehet az enyém a vállalat, akkor senkié sem lesz! Ha nem lehet Nagy-Britanniáé Hongkong, akkor ne birtokolja senki! A világot muszáj megleckéztetni!

Bond csak most döbbent rá, hogy Thackeray miről beszél. Úgy érezte magát, mint akire egy mázsás szikla zuhant a semmiből.

– Ezek szerint maga felelős azokért a terrorista cselekményekért is. Maga akar mindenáron konfliktust teremteni Kína és Nagy-Britannia között.

– Bravó, Mr. Bond, bravó! – tapsolt gúnyosan Thackeray. – Igen, én voltam a rossz fiú mindegyik esetben. Rájöttem, ahhoz, hogy a tervem sikerüljön, tökéletesen kell felépíteni a koncepciót. Mindenkit meg kellett győznöm arról, hogy Kína és Anglia egymás torkát szorongatják.

– Mi az ördögöt akar?

– Százötven év árulás és hazugság fog kiteljesedni – fröcsögte Thackeray. – Nincs több egymás előtti földre borulás, nincs több spekuláció, hogy mi legyen Hongkonggal a jövőben.

Július elsején pontosan egy perccel éjfél után az a bomba fel fog robbanni valahol Hongkongban, és az egész kócerájt végérvényesen eltörli a föld színéről.

– Maga megőrült! – kiáltotta Szűnni Pei. – Hatmillió ártatlan embert akar megölni? Maga olyan, mint egy hisztis kiskölyök! Valaki elvette a játékát, és most az egész világon akar elégtételt venni. Szánalmas figura!

Pillanatnyi csend támadt, Thackeray meglepetten bámult a lányra.

– Ezt én sem mondhattam volna jobban – tette hozzá Bond.

Thackeray felállt, és újból járkálni kezdett. Az alkohol kezdett a fejébe szállni. Még csak kora reggel volt, de már teljesen elázott. Kezdett olyanná válni, mint amilyennek 007 Makaóban látta.

– Maguk a felét sem ismerik a történetnek – folytatta. Egy hónappal ezelőtt elkezdtem átutalni az EurAsia vagyonát egy svájci bankszámlára. Minden alkalommal csak egy kisebb összeget.

Vigyáznom kellett, nehogy valakinek feltűnjön a dolog. Először az ügyvédemtől, Gregory Donaldsontól kellett megszabadulnom. Túl sokat tudott. Ezzel egy időben el kellett intéznem azt a szemét Vong tábornokot is. Biztos akartam lenni benne, hogy ő nem kaphatja meg az EurAsiát! Donaldson halálát úgy állítottam be, mintha Vong műve lenne. Amikor ezzel kész voltam, arra számítottam, hogy Nagy-Britannia tesz valamilyen ellenlépést. Mivel semmi nem történt, a segítőtársam, Simon Sinclair meggyilkolta azt a két pekingi tisztet. Emiatt később tőle is kénytelen voltam megszabadulni. Ezen a jeles eseményen maga is jelen volt, Mr. Bond.

– A makaói mészárlást is maga követte el? – kérdezte 007.

– Ki más? Persze úgy állítottam be, mintha a Triádok tették volna. A Csang fivérek felbéreltek néhány embert, hogy végezzék el a piszkos munkát. Magának és Vunak is meg kellett volna halnia aznap este, de ez nem jött össze.

– És az úszó étterem? Megölte az egész igazgatótanácsot. Thackeray bólintott.

– Bevallom, én tettem – suttogta maga elé. – Minddel végeznem kellett, különben rájöttek volna, mire készülök. Úgy adta elő" a történetet, mint az a rakoncátlan gyerek, aki bevallja csínytevéseit a felnőtteknek. Aztán egy pillanatra úgy tűnt, kizökkent előbbi gondolatmenetéből, de újból Bond felé fordulva arcára visszatért az előbbi vérszomjas düh. –

Természetesen azt is Vongra kentem. És az elmélet működött is egy ideig. Nagy-Britannia hadihajókat küldött a Victoria kikötőbe, a kínaiak pedig csapatokat vontak össze az Új területek szomszédságában. A gyújtózsinór végét meggyújtottam. Maga pedig, Mr. Bond, anélkül hogy tudta volna, még segített is nekem. Ha nem tévedek, maga gyilkolta meg a tábornokot. Megtette annak a gengszter Linek a kedvéért. Ugye igazam van?

– Nem én voltam – hazudta Bond.

– Sajnálom, nem hiszek magának, de végső soron ez most már mindegy is. Vong halott, és én el sem tudom mondani, hogy ez mennyire boldoggá tesz engem. Feltételezem, hogy az irat már Linél van. Ha azt hiszi, hogy átveheti majd az EurAsiát, akkor tévhitben'él. Nem lesz ilyen szerencsés. Vong meggyilkolása Kínát még jobban feldühítette, és a konfliktus csak tovább éleződött London és Peking között. Az én kis meglepetésem azon a napon az utolsó előtti lépés volt.

– Miféle meglepetés? – kérdezte Bond.

– Ó, el is felejtettem... Maguk valószínűleg nem hallottak róla. Az egyik komp elsüllyedt a Victoria kikötőben. Képzeljék, valaki egy bombát helyezett el a gépházban!

– Maga átkozott! – kiáltott fel Szűnni.

– A nagy produkció díszletei már állnak – ékelődött Thackeray. – Amint Hongkong Kína kezébe kerül, a bombám robbanni fog. Senki sem tudja majd, ki a felelős. Kína Angliát fogja

vádolni, Nagy-Britannia pedig Kínát. Minden bizonnyal lesz egy kis... félreértés – nevetett a férfi. – Csodálatos lesz.

– Maga ki akarja robbantani a harmadik világháborút képedt el 007. – De miért? Mi haszna származik belőle? Csak a bosszú vezérli, semmi más? Gondolja, hogy a civilizáció egyik modern csodájának elpusztítása boldoggá teszi majd? Én nem hiszek ebben, Thackeray.

Szerintem maga már megmarad ilyen kiállhatatlan részeg disznónak élete végéig, bármit tesz is.

– Ó, az én boldogságom miatt nem kell aggódnia, Mr. Bond! En teljesen elégedett leszek, elhiheti. Mint mondtam, a vagyonom már egy svájci bankszámlán várakozik. A vállalat kasszája Hongkongban kong az ürességtől. A részvényeimtől is megszabadultam a sajtókonferencia reggelén, vagyis a „halálom" napján. Jó dolog, hogy a köztudatban én már mint halott ember szerepelek. Ha nem így lenne, valószínűleg letartóztattak volna kábítószer-kereskedelem miatt. Jól mondom? Hallottam a raktárról. Abban is a maga keze volt benne, ugye, Mr. Bond? De ez sem számít. Hogy feleljek az iménti kérdésére, igen, azt hiszem, nagyon boldog leszek, ha láthatom Hongkongot porig égni. Mellesleg itt fogok élni, Ausztráliában. A Csang fivérek majd vigyáznak rám. Nagyon hűségesek hozzám. Igaz, kellőképpen honorálom is ezt.

Bond agyában egyre csak az járt, hogy meg kell fékeznie ezt az embert. De előbb jó lenne többet is megtudnia a bombáról, hogy ha kiszabadul, azonnal értesíthesse a SIS-t.

– Hogyan sikerült atombombát készítenie, Thackeray? kérdezte. – Ez nem olyan dolog, amit könyvekből könnyedén megtanulhat az ember.

– Valóban nem könyvekből – nevetett Thackeray. – Tulajdonképpen az Interneten találtam egy nagyon érdekes írást „Hogyan készítsünk atombombát?" címmel. Ez adta az alapötletet. Utána felbéreltem a megfelelő embereket, hogy segítsenek nekem. Már régóta tudom, hogy a bányámban arany mellett uránium is található, de eddig semmit sem kezdtem vele.

Alkalmaztam az atomfizikus Van Blaricumot, hogy dolgozzon rajta, tervezze és építse meg a gépeket, amelyeket maga is láthatott odalent. Azok állítják elő az U-235-öt az U-238-ból. Ez a dolog nehezebbik része. Mint láthatja, ez tényleg nem egy hevenyészett módon összecsapott bomba, hanem valóban hatásos szerkentyű. De ennyi legyen is elég! Ez lesz a legjobb mutatványom, amit valaha is előadtam.

– Hol akarja elhelyezni? És hogyan fogja működésbe hozni?

– Túl sok kérdést tesz fel, Mr. Bond. Csak nem gondolja, hogy elmondom, hová teszem?

Annak ellenére, hogy akkor már nem lesz az élők sorában, hogy szemtanúja legyen a huszadik század legfontosabb eseményének. A felrobbantása egyszerű. Egy apró digitális óra fogja működésbe hozni. Július elsején nulla óra egy perckor a detonáció megtörténik. Egy szempillantás alatt lezajlik majd az egész. Ez lesz az igazi... búcsú Hongkongtól! Hogy találóan fejezzem ki magam, Kína arra vonatkozó tervei, hogy ismét ő uralkodjék a terület felett, füstbe mennek. A királynő is leckét kap, amit sem ő, sem az országa nem fog elfelejteni soha. Én nem tartozom semmiért köszönettel Angliának, tehát ne remélje, hogy lelkiismeret-furdalásom lesz. Egész eddigi életemet Hongkongban töltöttem, hátralévő éveimet pedig Ausztráliában fogom. Felőlem akár egész Anglia felrobbanhat, a királynő pedig fel is akaszthatja magát.

Úgy tűnt, hogy Thackeray már kicsit jobb hangulatban van. A saját maga vázolta jövőkép nyilván feldobta valamelyest. Egyre részegebb lett, de őrjöngése alábbhagyott kissé. Szűnni Pei mögé sétált, és kezeivel a hajfürtjei közé túrt.

A lány elhúzta volna a fejét, de a férfi megragadta a nyakát, és nem engedte el.

– Maga aztán harcias, kedvesem! – mondta nevetve. Úgy gondolom, remek társaság lesz az én kis magántűzijátékomnál. Visszavitetem Hongkongba, hogy az első sorból élvezhesse a látványt. Kár, hogy a maga számára nem fog tovább tartani egyetlen másodpercnél. Egy hajóm éppen Szingapúrban horgonyoz, és biztosíthatom magát, hogy tökéletesen el tudjuk rejteni

rajta. A Perthben várakozó teherszállító gépem már csak rám vár. Meglehetősen hosszú az út odáig, úgyhogy akár indulhatnánk is.

Elengedte a lányt, majd bólintott Tómnak és Dicknek. Az albínók megragadták Szunnit, és felrángatták az asztaltól.

– Ne! – sikította Szűnni, miközben szabadulni próbált. Bond talpra ugrott, hogy a segítségére siessen, de Harry

rászegezte AK-47-esét, és intett neki, hogy higgadjon le.

Szűnni megpróbált egy-két kung-fu-cselt alkalmazni, de egyik sem vezetett eredményre. Az albínók kivitték a helyiségből. A kinti küzdelem zaja lassan elhalkult, ahogy egyre távolodtak.

Thackeray valahonnan elővarázsolt egy pisztolyt. Bond Walther PPK-ja volt.

– Most pedig mi legyen magával, Mr. Bond? Az biztos, hogy nem hagyhatom életben, úgyhogy a lehetőségeink meglehetősen korlátozottak. Itt és most kellene, hogy lelőjem. Tudja, mindig csodálkozom, hogy az ostoba akciófilmekben a rosszfiúk ezt miért nem teszik meg azonnal a főhőssel. Ehelyett az egyszerű módszer helyett mindig valami körülményes tortúrát szánnak neki, aminek az a vége, hogy kiszabadul, és hihetetlen módon győz. Tehát nekem mindenképpen most kell végeznem magával, igaz?

007 agyán átvillant, hogy ez az őrült képes, és tényleg beváltja fenyegetését ott, helyben.

Akkor valószínűleg a saját fegyvere lesz az utolsó, amit még életében lát. De Thackeray csak mosolygott.

– Nem – mondta. – Még nem. Nem szeretnék kellemetlenkedő vendégeket a maga titkosszolgálatától, hogy idejöjjenek és keressék. Az ausztrál rendőrség és az Interpol már így is alaposan átvizsgálta a területet néhány hete. Ráadásul minden Kalgoorlie-ban működő

bányatársaság magánnyomozást is folytatott az én kis robbantásom után. Szerencsére az urániumkészletem megfelelő helyre van elrejtve, így az EurAsia Enterprises Australia tisztának nyilvánult az ügyben. Ám sosem lehet eléggé óvatos az ember. Nem szeretném, ha később véletlenül bárki is megtalálná a maga holttestét vagy egyes darabjait.

Intett Harrynek.

– A barátom, Mr. Csang, elviszi magát egy kis kirándulásra a repülőmmel. Megnézheti Ausztráliának azt a részét, amelyet valószínűleg még sosem volt alkalma látni. Feltételezem, nem is kíváncsi rá, de ez jelen esetben mindegy. Ott fogja lelőni, a holttestét pedig elássa. Ha bárki mégis megtalálná, addigra már nem sok marad magából. Azt hiszem, ez a legjobb megoldás.

Bólintott, ezzel adva jelzést Harrynek.

Az albínó AK-47-ese tusával tarkón vágta Bondot, aki csak egy hirtelen villanást látott, a fájdalom el sem juthatott a tudatáig, mert a világ azonnal sötétbe borult körülötte.

20

Sivatagi séta

1997. június 28., 18 óra

A Cessna Grand Caravan a legnagyobb egymotoros, többcélú, turbólégcsavaros gép.

Leginkább postai szállításra használják, de a teherfuvarozó vállalatok is nagyon kedvelik. A törzs hossza 13, a szárnyak fesztávolsága pedig 16 méter. 675 lóerős PT6A-114A motorja 341

km/óra sebességre képes felgyorsítani. Belső terét is különbözőképpen legalább ötféle módon

– lehet berendezni. Thackeray gépében pillanatnyilag tíz ülés volt, ami ideálissá tette első

osztályú utasszállításra.

A piros-fehérre festett Cessna hatezer méter magasan repült, és James Bond mindenhogy érezte magát, csupán kényelmesen nem. Mély, kómaszerű álomból tért magához. A jobb oldali ülések egyikéhez kötözték. Feje zúgott, és émelygett a gyomra. Valami nyugtatót adhattak be neki, miután leütötték, mert erősen szédült. A semmivel össze nem téveszthető zaj világosan elárulta neki, hol van éppen. Körülnézett.

A pilótát eddig nem látta. Harry, a legalacsonyabb, de egyúttal legizmosabb albínó, a másik sorban, két üléssel előrébb ült. Hármukon kívül senki más nem tartózkodott a gépen.

007 kinézett az ablakon. A nap éppen lemenőben volt a nyugati horizonton, alattuk egy végtelennek tűnő sivatag terült el.

Megpróbált megmozdulni, de a kötél nem engedte. Valószínűleg hamar le fognak szállni valahol – gondolta. Gyorsan végeznek vele, a testét elássák, azután pedig visszarepülnek Kalgoorlie-ba. Guy Thackeray a bombájával minden bizonnyal már Hongkong felé tart...

Szűnni Peivel együtt.

Nagyot sóhajtott, és ezzel felhívta magára Harry figyelmét. Az albínó megfordult és ránézett.

Felállt, majd hátrament hozzá. Az AK-47-es most is ott volt nála.

– Látom, magához tért. Remélem, jól szórakozik – dörmögte.

– Szedje le rólam ezt az átkozott kötelet, maga gazember! – nyögte 007. – Kényelmetlen.

Harry motyogott valamit kantoni dialektusban, amiből Bond mindössze annyit értett, hogy

„majdnem ott".

– Ne csinálja már ezt, ember – felelt 007, szintén kantoniul. – Legalább hadd álljak fel, hogy kinyújtózzam kissé! A fejem majd szétrobban.

– De semmi trükk! – figyelmeztette némi gondolkodás után az albínó angolul.

– Ha nem tévedek, magánál van a stukker – vágta rá Bond.

Harry elővett egy bicskát, és elvágta a kötelet. 007 nagy nehezen kiszabadította magát. A kínai továbbra is rászegezte a géppisztolyt.

Bond talpra állt, és megpróbált lazítani. Az utastér teteje alacsonyan volt, így kissé meg kellett hajolnia.

– Fegyvertelen vagyok – közölte. – Semmi szükség, hogy rám fogja azt a mordályt. –

Megmozgatta elgémberedett tagjait, majd leguggolt néhányszor. – Mivel ütött le? – kérdezte.

– Úgy érzem magam, mint akin egy kamion gázolt keresztül. Különben is hol vagyunk?

007 megpróbált előresétálni a pilótafülke felé, de Harry megállította.

– Üljön le! – parancsolt rá.

– Most meg mi baja van? – elégedetlenkedett Bond. – Épp az előbb engedte, hogy felálljak.

Nem járkálhatnék egy kicsit?

Harry türelmét vesztve egy lövést adott le a Bond melletti ülésre.

– Rendben van, meggyőzött – adta föl 007. – A főnöke amúgy mindig megengedi, hogy szétlője a gépét? Tudja, nem éppen életbiztosítás lövöldözni egy túlnyomás alatt álló kabinban. Ismertem egy koreai pasast...

Bond félbehagyta a mondatot, és rémülten nézett a pilótafülke felé.

– Krisztusom! A pilóta meg mi a fészkes fenét csinál! kiáltotta.

A régi trükk bevált.

Harry reflexszerűen odanézett, és 007 ezt az időt használta fel, hogy cselekedjen. Rávetette magát a kínaira. Életbe vágóan fontos volt, hogy megszerezze tőle a géppisztolyt. Teljes testsúlyával ellenfelére nehezedett, mindketten a padlóra zuhantak, és a széksorok között birkóztak. Az albínó a hátán feküdt, Bond a mellkasán térdepelt, de még mindig a kínainál volt a fegyver, amely dulakodás közben elsült, az utastérben pedig elszabadult a pokol. A nem rögzített tárgyak a tetőn keletkezett lyukak felé repültek, a zaj fülsiketítő volt. A pilóta ordított valamit, de egyikük sem figyelt rá.

Harry tovább tüzelt a géppisztollyal. Bond csak nehezen tudta tartani a férfi karját, a fegyver nagyokat rúgott, miközben újabb rövid sorozatok hagyták el a csövet. 007 mindenképpen el akarta kerülni, hogy az ablakok is megsérüljenek, mert a nyomáskülönbség őket is kiszippantotta volna a gépből.

A pilóta megpróbálta elővenni saját pisztolyát, de a Cessna hirtelen oldalra billent, így ismét a kormánnyal kellett törődnie.

007 könyökkel Harry arcába csapott, de az csak nem akarta elengedni az AK-47-est. A következő pillanatban a fegyvercső olyan szerencsétlen szögbe került, hogy éppen a pilótafülke felé irányult. Az albínó ezt észre sem vette, újabb sorozatot lőtt ki, s a pilóta holtan bukott előre székében.

A gép azonnal meredeken zuhanni kezdett. Bond és Harry nekivágódtak az üléseknek, az albínó végre elejtette a géppisztolyt. A Cessna a hátára fordult, a verekedők az üléssorok alatt gurultak az orr felé. A kínainak sikerült néhány igen erőteljes ütést mérnie ellenfelére. Bond a fegyvert kereste, de nem találta sehol. Miközben a gép visszabillent eredeti helyzetébe, ők az ülések közé zuhantak. Harry ráugrott 007-re, és öklözte, ahol érte. Bond megpróbált kitérni a rázúduló csapások elől, de a fájdalom így is elkerülhetetlen volt. Sajnos nem tudott ellentámadásba lendülni, a kínai nagyon szívósnak bizonyult. Mindössze annyit tehetett, hogy belemart az arcába. Ettől elvesztette egyensúlyát, és hanyatt esett.

Bond felkelt, és az ülésekbe kapaszkodva belerúgott Harrybe. A kínai odébb gurult, de nem adta fel a küzdelmet. Elindult a fegyverért, és már majdnem elérte, ám 007 még idejében rávetette magát. Miközben a gép újból megbillent, Harry kicsusszant Bond kezei közül, és sikerült megszereznie az AK-47-est. Ezután megpróbált talpra állni, de a repülő ismét irányt változtatott, így mindketten az ajtónak estek. Bond is megragadta a fegyvert, és farkasszemet nézett Harryvel.

A nyomás ekkorra már kiegyenlítődött az utastérben. A légzés nehezükre esett, de 007 ezt előnyére tudta kihasználni. Minden erejét összeszedve jobb kézzel a géppisztolyt tartotta, hogy az albínó ne tudjon rácélozni, ballal pedig ellenfele mögé nyúlt, és az ajtónyitó kallantyút kereste. Hamar megtalálta, majd habozás nélkül meghúzta.

Az ajtó kivágódott, Harry elvesztette maga mögül a biztos támaszt. Egy pillanat alatt megértette, mi történt, de már késő volt. Ordított, és halálfélelem ült ki az arcára, miközben fegyverével a kezében kizuhant. Bondnak sikerült megkapaszkodnia. Gyorsan a pilótafülke felé indult.

A holttestet kirángatta a székből, és maga ült a helyére. A gép már csak egymérföldnyire volt a földtől. Bond megragadta a botkormányt, és nagy nehezen sikerült vízszintesre hoznia.

Kinézett az előtte elterülő tájra, szerencsére a terep sík volt, nem törte meg egyetlen kanyon vagy szikla sem. Ennek ellenére tudta, hogy nem számíthat sima landolásra. Csak arra koncentrált, hogy a kerekek előbb érjenek talajt, mint az orr. A manőver sikerült, de utána már nem tehetett többet, mint hogy előrehajolt a székben, és eltakarta az arcát.

A talajra érkezés után az első kerék eltörött, a gép orra bukott, de egyben maradt. A propellerek leszakadtak, a szélvédő ezer darabra hullott, végül a Cessna megállt. Ez volt az utolsó landolása.

Bond mély lélegzetet vett, majd megtapogatta magát, minden rendben van-e. Nem sérült meg sehol. Kikászálódott az ülésből, és kinézett. A nap akkor tűnt el a horizont mögött. 007

rádöbbent, hogy a nagy semmi közepén van.

Azonnal ellenőrizte a rádiót, de az használhatatlan volt. Egy golyó pontosan a közepén száguldott keresztül. Átkutatta a pilótafülkét. Talált néhány navigációs térképet Nyugat-Ausztráliáról és az északi területekről, de ezzel még nem volt kisegítve, mert azokból nem állapíthatta meg, hol hajtott végre kényszerleszállást. Azért zsebre tette őket. Ekkor eszébe jutott, hogy a pilóta valamilyen fegyvert akart elővenni, mielőtt a halálos lövést kapta. Ez éppen saját Walthere volt, de már alig maradt néhány töltény a tárban. Felforgatott mindent, de egy zseblámpán, egy pokrócon, néhány kabáton és egy párnán kívül semmit sem talált. Víz sem volt, sőt a zseblámpa sem működött, az elemek rég kimerülhettek benne.

Kimászott a gépből, és körülnézett. Azt könnyen megállapíthatta, merre vannak az égtájak, de hogy a legközelebbi lakott település milyen irányban, hol lehet, arról fogalma sem volt.

A félelem ólomsúlyként nehezedett rá. A sivatag nem aggasztotta, de ha napokig kell gyalogolnia, akkor sosem lesz képes megállítani Guy Thackerayt – Hongkong egyszer s mindenkorra eltűnik a világból.

Alkonyodott, és teljesen egyedül volt.

Mielőtt besöjétedett, betájolta magát, majd megpróbálta felidézni a sivatagi túlélőtúrák részleteit, amelyeken sok évvel korábban vett részt. Azok gyakorlatok voltak, ez pedig most éles helyzet.

Leült egy kőre, és bal cipője talpából elővette a miniatűr mikrofilmolvasót. Vékonyka filmet helyezett bele, amelyet még Londonból hozott, a Q csoport könyvtárából. Tudta, hogy Hongkongba megy, és annyi térképet másolt ki a környező területekről, amennyit csak bírt.

Ausztráliát sem hagyta figyelmen kívül, már csak a nukleáris robbantás miatt sem. Most áldotta az eszét, hogy ilyen előrelátó volt akkor.

A csillagok, amelyek alapján tájékozódhatott volna, még nem látszottak az égen, de addig is megnézte a mikrofilmtérképet, és összehasonlította a gépben talált navigációs térképekkel. A Kalgoorlie-Boulder területtel kezdte. Azt tudta, hogy a gép északi irányba tartott, mielőtt leszállt volna, de hogy milyen messzire távolodott el a bányától, csak hozzávetőlegesen lehetett kiszámítani. Legalább hat órán keresztül volt eszméletlen, s az utolsó dolog, amire emlékezett, a reggeli volt.

A navigációs térkép több utat is megjelölt. Az egyik Perthbe vezetett, míg két másik Alice Springsbe és Uluruba.

Alice Springs legendás város volt Ausztrália közepén. Híressé tette vörösre égett talaja, és világszerte jó nevű turistaközpontként tartották számon. Ulurut közismertebb nevén Ayerssziklának hívták, és a Föld egyik természeti csodájának számított.

Bond arra tippelt, hogy az Alice Springsbe vagy az Uluruba vezető úton lehet.

Alice Springs Ulurutól északkeleti irányba esett, a gép nyilván átrepült az őslakók földje felett.

Kezdett csípős hideg lenni. Bond tudta, hogy a sivatag kegyetlenül le tud hűlni éjszakára, így a gépen talált takarót nagyra értékelte.

Egy órával később már teljesen besötétedett. 007 még sosem látott ennyire tiszta éjszakai égboltot azelőtt. Még inkább megdöbbentette a töméntelen csillag. A déli félteke sokkal gazdagabb csillagképekben, mint az északi. A tájékozódási pontokat összehasonlította a mikrofilmen látottakkal, és meggyőződött róla, hogy csakugyan északkelet felé repültek. Két választása maradt: vagy visszaindul Kalgoorlie-ba, vagy továbbmegy északkelet felé. A többi bányászváros, mint például Leonóra, nagyon messze volt.

Az őslakók gyakran kimentek a sivatagba, és ott maradtak napokig, olykor hetekig. Eggyé váltak a szellemekkel, akikről azt tartották, hogy mindenütt kísérői az embernek.

Bond nem volt vallásos, de a csillagok alatt állva behunyta a szemét, és a sivatag csöndjére koncentrált.

Csak az ösztöneire hagyatkozhatott, ami sokszor szerencsét hozott már neki a világ elit kaszinóiban és sok más helyzetben.

Északkelet felé indult. Ez is egyfajta hazárdjáték volt, hiszen csak azon a feltételezésen alapult, hogy a gép minimum két órája, esetleg még korábban szállt fel. Talán Uluru a legközelebbi lakott település. A pokrócot maga köré tekerte, és> sűrűn ellenőrizte, helyes irányban halad-e. Közben megpróbálta felidézni magában, amit Ausztrália növényeiről tanult.

Az őslakók pontosan tudták, melyeknek a gyökerében és szárában találnak vizet, és melyek fogyaszthatok élelemként. Ezek azonban a kontinens másik részén nőttek. Ausztrália közepe és az északi területek nagyobb része kopár, száraz vidék volt. Akadt ugyan néhány növény, amely nagyobb mennyiségű vizet tárolt, de 007 nem tudta, melyik mérgező, és melyik nem.

Kezdett ugyan megéhezni, de nem állt meg élelmet keresgélni. A legfontosabb az volt, hogy

az éjszaka hidegét kihasználva a lehető legmesszebbre jusson. Az evés még várhatott egy darabig.

A percekből órák lettek, ám ő rendületlenül folytatta az utat. Egyszer vadkutyák vonítását hallotta. Amikor hátranézett, látta, hogy egy kisebb falka szegődött a nyomába. Hat-nyolc állat lehetett, és 007-nek fogalma sem volt, vajon kell-e tartania tőlük. Mintha egyszer olyasmit hallott volna, hogy egy kempingből magukkal-hurcoltak egy csecsemőt, de vajon a felnőtt embert is megtámadják?

Erről hamarosan meggyőződhetett, mert egyre közelebb merészkedtek. A holdfényben apró termetű farkasoknak tűntek.

Nem akarta elpazarolni maradék lőszerét, de sejtette, ha rárontanak, nem lesz más választása.

Aztán hirtelen támadt egy ötlete, amitől azt remélte, fegyverhasználat nélkül is elboldogulhat velük.

Leült, és cipőtalpából kivette a tűzköveket. Keresett egy száraz ágat, amelyet a kövek összeütögetésével nyert szikrával meggyújtott. A dingók dühösen morogtak, ő pedig felemelte az égő ágat, és fáklyaként meglengette. Közben nagyot ordított, amitől az állatok megrémültek. Néhányuk azonnal elfutott, de három továbbra sem tágított.

Közelebb ugrott hozzájuk, és ismét meglóbálta a fáklyát. További két vadkutya iramodott el, ám a falkavezér ott maradt. Támadni készült, de Bond rácsapott a lángoló ággal, amitől már az is jobb belátásra tért. Erezte, hogy nem győzhet, így ő is eliszkolt. Amint elkotródott, a többiek követték.

007 magával vitte a fáklyát, és csak akkor dobta el, amikor már tövig égett.

Zéró mínusz kettő: 1997. június 29., 6 óra

A nap felkelt, barátságosabbá téve a vidéket.

Bond összehajtogatta a takarót, majd a nadrágjába gyömöszölte. Leült, hogy pihenjen egy keveset, s közben jobb cipője talpából elővette a kis tubus napolajat. Bekente vele az arcát, a nyakát és a kezeit, majd visszatette a cipőtalpba.

Figyelmesen körülnézve észrevett pár növényt. Az egyiket jobban megvizsgálta, kiásta a talajból, de gyökere fekete volt, és száraz, vagyis teljesen használhatatlan. Az éhség már nagyon kínozta, ám a szomjúság még több gondot okozott. Tudta, ha tartani akarja az éjszaka felvett tempót nappal is, mindenképpen vízre lesz szüksége.

Néhány kenguru egy bokorról evett valamit. Közelebb ment, mire elugráltak. Szemügyre vette a bokrot, melynek sárga, paradicsomszerű termése volt, és akadt még jó néhány érintetlen köztük. Ha a kenguruk ettek belőle, valószínűleg nem mérgező – gondolta, és visszaemlékezett a sivatagi kiképzés vezetőjére, aki azt mondta, hogy az állatok általában jó tanácsadók, mert tudják, mi az, ami tápláló és ártalmatlan az egészségre.

Leszakított egyet, és beleharapott. Savanykás volt, de friss, és tele folyadékkal. Kettőt azonnal megevett, a többit pedig zsebre tette.

A nap pályája csúcsán járt, és 007-ről kövér izzadságcseppek peregtek. Örült volna egy sapkának vagy egyéb fejfedőnek, de erről le kellett mondania. A talált növény termése némileg enyhítette szomjúságát és éhségét, de érezte, hogy mihamarabb innia kell. Óránként öt perc pihenőt engedélyezett magának, aztán kitartóan ment tovább.

Néha látott egy-egy nagyobb állatot, később pedig hatalmas hangyabolyra bukkant. Észrevett egy gyíkot is, amely a napon sütkérezett. Szerette volna megfogni, mert úgy hallotta, hogy a húsuk ehető.

A legfurcsábbnak egy távolban poroszkáló tevecsordát talált. Már nem tudta eldönteni, valóban ott vannak-e, vagy csak hallucinál.

Körülbelül fél óra elteltével magányosan álló fához ért. Úgy nézett ki, mint egy tölgy, de egészen addig nem volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik, amíg oda nem ment, és meg

nem érintette. Méretéből ítélve a gyökerei vaskosak és kemények lehettek, de valószínűleg tartalmaztak némi nedvességet is.

Letört egy darabot a vastag kéregből, majd ásni kezdett vele a törzs mellett. Amint felpillantott, hogy kissé kifújja magát, valami nagyon meglepte. A szíve hevesebben kezdett kalapálni.

A fa mellett, ahol a föld nem száradt ki teljesen, egy lábnyomot vett észre. Friss volt, mintha csak az imént lépett volna oda valaki. Egy mezítlábas gyereké lehetett. Ezek szerint élnek errefelé bennszülöttek? Az ő földjükön járna? Az»őslakók hagyományosan békések voltak, talán segíteni is tudnak rajta.

Új erőre kapott, még az éhségről és a szomjúságról is megfeledkezett hirtelen. Felállt és körülnézett, de senkit nem látott a környéken. Kezéből tölcsért formázott, és egyegy „halló"-t kiáltott minden irányba. Ha bárki is akad egymérföldes körzetben, meg kell, hogy hallja.

Várt egy keveset, majd visszatérdelt a fa mellé, és folytatta az ásást. Rövid idő múlva elérte az első gyökeret, de az túl vastag volt ahhoz, semhogy puszta kézzel eltörhette volna. Fogást keresett rajta, belekapaszkodott, és húzni, tépni kezdte, ám hamar rájött, hogy csak az energiáját pazarolja.

A francba! – csapott dühösen a fára.

Biztos volt benne, hogy vannak más növények is errefelé, amelyek tartalmaznak vizet.

Elővette az egyik „gyümölcsöt" a zsebéből. Nagyon jólesett beleharapni. A szomjúságát enyhítette valamennyire, de tudta, ez csak átmeneti állapot. Ezt a napot még csak-csak túléli valahogy víz nélkül, de mi lesz holnap? És azután? Persze akkor már úgyis túl késő. Ha belátható időn belül nem ér valamilyen lakott településre, kétségessé válik, hogy egyáltalán visszaér-e Hongkongba július elsejéig. Talán arra még lehet ideje, hogy értesítse a hatóságokat, és akkor már csak egyetlen probléma marad: megtalálni a bombát. Mindenesetre nem lesz sok idejük, hogy átkutassák az egész gyarmatot. Mindent összevetve a helyzet meglehetősen reménytelennek tűnt.

Nagy sóhajtással felállt. A napra pillantva megállapította, milyen irányban kell továbbmennie.

Amikor megfordult, lábai szinte földbe gyökereztek a döbbenettől. Egy bennszülött lány állt vele szemben, mintegy hatméternyi távolságra. Nem lehetett több tizennyolc-húsz évesnél.

Világosbarna rövid vászonnadrágot és koszos fehér pólót viselt. Mezítláb volt, vagyis több mint valószínű, hogy az imént felfedezett lábnyomot ő hagyta a fa mellett.

Hosszú, kihegyezett végű botot tartott a kezében, a vállán átvetve tarisznyaszerű holmi lógott.

Élelmet tarthatott benne.

007 először azt hitte, ismét délibábot lát, megdörzsölte a szemét, hogy nem egy illúzió csapja-e be.

Lassan felemelte az egyik karját, és üdvözlő mozdulatot tett. Ez minden nyelven ugyanazt jelentette.

– Hello! – mondta mosolyogva.

A lány tanácstalan volt, és úgy tűnt, mintha el akarna futni.

– Várj! – mondta 007. – Ne félj!

Ledobta a kérget, amivel az imént ásott, majd mindkét karját kinyújtotta felé.

– Tudsz nekem segíteni? – folytatta, miközben a fa felé mutatott. – Vizet keresek. Érted, mit mondok? Víz...

Közben úgy csinált, mintha inna, és azon tűnődött, vajon az őslakók beszélnek-e angolul.

Eddig úgy tudta, hogy többségük igen, de most már kezdett kételkedni ebben.

A lány csak állt ott mozdulatlanul, és csodálkozva bámult.

007 tudta, hogy az őslakók legtöbbje nomád életmódot folytat. A nők ugyanúgy gyűjtögetéssel töltik az idejüket, mint az őskorban, míg a férfiak vadászni járnak, és spirituális rítusokban vesznek részt. Ez a lány is valószínűleg ételt gyűjt a család többi tagjának.

– Tudsz beszélni? – kérdezte Bond, majd magára mutatott. – James.

Semmi válasz.

Elővett egy sárga gyümölcsöt a zsebéből.

– Van néhány ilyenem. Kérsz egyet? – nyújtotta a lány felé.

Az csodálkozva nézett rá. Nagy barna szemei barátságosan csillogtak. Mintha elszállt volna belőle a félelem. Talán azon töprengett, hogy az ördögbe került ide ez a fehér idegen, és mi a csodát keres itt.

007 odadobta neki a gyümölcsöt, ő pedig ügyesen elkapta.

– Nem is rossz – mosolygott Bond.

A lány a szájához emelte a gyümölcsöt, és jóízűen beleharapott. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Bondról. A kicsorduló lé végigfolyt az állán, és lecsöpögött a pólóra, majd lassan elérte a pamuton is átütő hegyes mellbimbókat.

Szép lassan megette az egészet. Bond szótlanul nézte. Egy halvány mosoly végig ott ült a szája sarkában. A meleg, a szomjúság és a reménytelen helyzet ellenére a látványt lenyűgözően erotikusnak tartotta.

Amikor az utolsó falat is elfogyott, a lány nem törölte meg a száját és az állat. Hirtelen nevetni kezdett, és Bond vele nevetett, miközben elégedetten bólintott.

– Jól van. Víz... – ismételte. – Tudsz nekem segíteni? Közben újra ivást imitált a kezével.

A lány bólintott, és a fa mellé lépett. A lyuk mellé guggolva puszta kézzel ásott tovább. Kezei kemények és kérgesek voltak, létfontosságú szerszámként szolgáltak az életben maradáshoz.

Alig öt perc alatt mélyebbre jutott, mint az imént Bond a kéreggel. Kihúzott néhány vékonyabb gyökeret, majd felállt, és megmutatta őket a férfinak. Az egyiket kettétörte, és megszívta a végét. Hangosan szürcsölt, ezzel is utalva arra, hogy valóban van benne folyadék.

A másik felét Bondnak adta, aki megismételte a látott műveletet.

007-nek régen esett ennyire jól a víz, pedig mindössze három-négy kortynyi volt az egész.

Ismét rámosolygott a lányra, aki újabb gyökereket tépett ki a földből, majd odaadta neki.

Bond kettétört még néhányat, megitta belőlük a folyadékot, a többit pedig zsebre tette.

– Köszönöm – mondta.

A lány bólintott és mosolygott.

– Uluru – folytatta 007. – Szeretnék Uluruba eljutni!

A lány északkeleti irányba mutatott. Bond is arra tartott előzőleg, tehát csakugyan nem tévedett.

A távolból elnyújtott üvöltés hallatszott. A lány megfordult, és hasonló hangot hallatott.

Hamarosan két másik ember bukkant fel, ők is a család vagy a törzs tagjai lehettek.

A lány ismét Bond felé fordult, és valami nagyon különöset tett. Egyik kezét 007 arcához érintette, végigsimította az orrnyergét, ujjai végigfutottak a sebhelyen, majd a száját is megérintették. A szokatlan rituálé után váratlanul megszólalt angolul.

– Ha tovább sétálsz, haver, akkor még naplemente előtt eléred Ulurut.

– Krisztusom! – kiáltott fel Bond. – Te beszélsz angolul? Miért nem mondtad eddig?

A lány nevetett, majd hirtelen megfordult, és elszaladt a társai felé.

007 döbbenten nézett utána. Jó néhány másodpercbe telt, míg felfogta, mi is történt.

A lány még megfordult egyszer, integetett neki, majd mindhárman végleg eltűntek a látóteréből.

Miután magához tért, folytatta útját. A nap egyre elviselhetetlenebbül tűzött le rá. Újból bekente magát napolajjal, és azon tűnődött, Q vajon sejtette-e előre, hogy ezen a küldetésén a sivatag közepén fog sétálgatni.

Három óra körül egy földúthoz ért, amely ugyanarra vezetett, amerre ő is tartott. Egy óra múlva már a civilizáció első jeleire is rábukkant. Az út szélén rozsdás kerékabroncs hevert, a messzeségben pedig antennatornyok álltak.

Végül megpillantotta. A horizont szélén, ahol összeért a föld az éggel, apró domborulat izzott.

Ahogy közeledett felé, úgy nőtt, majd hamarosan hegy lett belőle. Uluru... Ayersszikla

Ausztrália nagy vörös szíve. Az őslakók szent helye, a kontinens egyik turistalátványossága. A 348 méter magas monolit lélegzetelállítóan gyönyörű volt. A lemenő nap fényében fürödve úgy nézett ki, akár egy tüzes parázskupac a pokol mélyéről.

Este hat óra volt. James Bond majdnem teljes huszonnégy órát töltött Ausztrália egyik isten háta mögötti helyén, és végül visszaért a civilizációba. A meghatottságtól, az örömtől és a megkönnyebbüléstől sírni tudott volna.

21

Visszaszámlálás

007 betámolygott az Uluru Nemzeti Park vadőrállomására, és majdnem összeesett a fáradtságtól. Az egyenruhás bennszülött meglepetten állt fel az asztalától.

– Jól van, barátom? – kérdezte.

– Víz... telefon... – suttogta Bond az eszméletvesztés határán.

Egy órával később lezuhanyozhatott, bőséges vacsorát kapott, sőt szűk negyedórára még a szemét is lehunyhatta. Teljesen kimerült, és valószínűleg enyhe napszúrása is volt, mert a feje zúgott, továbbá időnként hányingere támadt. A legszívesebben egy hétig aludt volna, de tudta, hogy már csak egyetlen nap van hátra az átadásig. Tekintve, hogy jelenleg éppen Ausztrália közepén tartózkodott, borzasztóan kevés ideje maradt. Mielőbb meg kellett találnia a lehető

leggyorsabb módját, hogy visszajusson Hongkongba. Mivel saját ruhái koszosak és szakadtak voltak, a vadőr adott neki egy tiszta uniformist. Átkutatta a levetett holmik zsebeit, és megtalálta Skip Stewart gyűrött névjegykártyáját, amelyet még Kalgoorlie-ban kapott a férfitól. Ez most éppen jól jön – gondolta, és a telefonhoz ment.

Szerencséjére otthon találta a pilótát, ő pedig bele is egyezett, hogy az Ayers-sziklához repüljön, és megfelelő összeg ellenében felvegye őt.

– Három óra múlva ott leszek, haver! – mondta, mielőtt befejezték a beszélgetést.

Ezután Londont hívta. Sejtette, hogy M újfent nem lesz valami lelkes, de meg kellett tennie. A szokásos biztonsági procedúra után kapcsolták Bili Tannert, majd M-et.

– 007! Hol a pokolban van?

– Ausztráliában, asszonyom. Megtaláltam a nukleáris robbantás forrását. Összefüggésben van Ray Thackerayvel és az EurAsia Enterprisesszal – hadarta Bond.

Hosszú csönd következett a vonal túlsó végén. 007 azt várta volna, hogy M leszidja parancsmegtagadásért, amiért elhagyta Hongkongot, de csak ennyit mondott halkan:

– Egy kicsit bővebben, ha lehetne, 007!

Bond összefoglalta az elmúlt negyvennyolc órában történteket, beleértve azt is, hogyan jutott el Uluruba.

– Örülhet, hogy életben van – mondta M, miután befejezte a beszámolót. – Azonnal riadóztatom hongkongi egységeinket. Van valami ötlete, hogy Thackeray hová rejthette a bombát?

– Nincs. Bárhol elhelyezhette, és nincs túl sok időnk.

– Hát ez az! Milyen gyorsan tud Hongkongba érni?

– Épp egy pilótára várok, aki visszavisz Perthbe. Attól tartok, hogy csak a rendes, menetrend szerinti járattal mehetek, amely holnap reggel indul, és esténél előbb nem érkezik meg.

– Ez nem valami biztató, de ha nincs más megoldás, ám legyen! – hagyta jóvá M. –

Mindenesetre tegye meg, amit tud! Amint odaért, lépjen kapcsolatba Plante kapitánnyal a Peacock fedélzetén. A hajó a Victoria kikötőben horgonyoz. Megjegyezte?

– Igen, asszonyom. De engedje meg, hogy újra megkeressem Li Hszü-nant, hátha ő többet tud segíteni.

– 007, ezt felejtse el! Nem szentesíthetjük kapcsolatát a Triádokkal vagy más bűnszövetkezetekkel! Engedetlenségéről és arról, hogy parancsom ellenére elhagyta

Hongkongot, még szót ejtünk majd, ha visszatért Londonba. Ha nem járt volna sikerrel Ausztráliában, máris repülne a cégtől.

M letette, Bond pedig gondolkodás nélkül tárcsázta Li Hszü-nan kowlooni számát.

Skip Stewart este fél tízkor érkezett meg. Egy amerikai gyártmányú Piper Navajo PA-310-essel jött, amely bármilyen időjárási viszonyok között megállja a helyét, és éjszakai repülésre is kiválóan alkalmas.

– Mi a helyzet, haver? – kérdezte, amikor kiugrott a pilótafülkéből, hogy üdvözölje Bondot. –

Mióta dolgozik a rangeröknek? De mindegy! Hogy tetszik a jószág? – bökött a Piperre. – A légierő' sebesültszállító gépe volt, akkor vettem meg, amikor felszámolták az Alice Springs-i bázisukat.

– Remek, csak vigyen mielőbb Perthbe! – válaszolt 007. – Reggel fél kilenckor indul egy Qantas-járat Hongkongba. El kellene érnem.

– Ne aggódjon, haver! Az én kis Repülő Jane-em oda fogja vinni. Csak meg kell állnunk Kalgoorlie-ban, hogy feltöltsük üzemanyaggal. Szívesen elvinném akár Hongkongba is, de a madaram odáig nem bírna elrepülni. Mondja, meséltem már magának a nénikémről, aki alig tizenkét évesen aranyra bukkant Coolgardie-ban?...

Este tízkor James Bond újra a levegőben volt, és ismét lakatlan területek felett repült.

Egyetlen problémája csak az volt, hogy több mint három órán keresztül Skip Stewart történeteit kellett hallgatnia, és néha komolyan megfordult a fejében, hogy ezúttal őt hajítja ki a gépből.

Zéró mínusz egy:

1997. június 30., 21 óra 30 perc,

Hongkong

A reggeli lapok hírei 29-én szenzációt kürtöltek világgá. A South China Morning címlapján ez állt öles betűkkel: DROGCSEMPÉSZ KÍNAI TÁBORNOK.

A Hongkong Standardben azok a fotók is megjelentek, amelyeket Li emberei készítettek. A MEGGYILKOLT KÍNAI TÁBORNOK DROGKERESKEDŐ VOLT – hirdette a cikk címe.

Az írás részletesen taglalta Vong kapcsolatát a Triádokkal és az EurAsia Enterprisesszal, valamint beszámolót közölt a kábítószer-csempészet világméretű hálózatáról. A tábornokot terhelte a felelősség jó néhány terrorista cselekményért, amelyeket a gyarmaton követtek el az elmúlt hetekben, beleértve Guy Thackeray likvidálását is. A cikkek a tábornok meggyilkolását az EurAsia egyik alkalmazottjának tulajdonították. A tettest állítólag a kínai határon elkapták, de szökni próbált, így kénytelenek voltak lelőni. Még a Hszinhua, a kínai állami hírügynökség is tájékoztatást adott a leleplezett kínai tábornok bűnlajstromáról. Bár a hivatalos nyilatkozatok szintén azt tükrözték, hogy Vong megérdemelte a sorsát, Peking nem siette el a bocsánatkérést Nagy-Britanniától a korábbi vádaskodások miatt.

A sajtó megmentette Hongkongot az idő előtti hatalomátvételtől. A kínai csapatok csak 29-én kezdték meg a komolyabb felkészülést a határ átlépésére. A Királyi Haditengerészet hajói is új pozíciót vettek fel, s a konfliktus végül elmaradt. A hongkongi kormány megkönnyebbülten lélegezhetett fel a hírek hallatán, és újból reménykedhetett abban, hogy az átadás talán mégiscsak békésen fog lezajlani. Ennek ellenére a feszültség alig csökkent valamelyest, és a bizalom sem lett nagyobb Kína iránt.

A fesztivál már 30-án reggel megkezdődött. A kínai újév csupán másodlagos volt a közelgő

történelmi eseményhez képest. Az üzletek zárva voltak, és az emberek az utcákon tolongtak –

mindenhol ünnepeltek. A Hongkong-park tele volt a hatalomátvétel ellenzőivel és Kína szimpatizánsaival. Nagygyűlések folytak, beszédeket mondtak, érvek hangzottak el mindkét álláspont mellett, de ezek már nem változtattak semmit a tényeken.

A rendőrségnek nagyon ébernek kellett lennie, hogy megelőzze az esetleges rendbontásokat. A Statue Square-t lezárták a forgalom elől, és megkezdték a tér feldíszítését az átadási

ceremóniára. A külföldről idelátogató politikusoknak is helyet biztosítottak egy díszemelvényen. A szállodák tömve voltak, szabad szobát már rég nem lehetett kapni.

James Bond újfent nem tartotta be felettese parancsát, és amint Hongkongba ért, egyenesen Li Hszü-nan irodájába ment. A Sárkány Szárnya Társaság csokunja összehívta tíz legjobb emberét, akik különböző automata fegyverekkel voltak felszerelkezve. A csapat bevetésre készen állt, csak a jelre vártak, hogy cselekedjenek.

Bond felvette a kapcsolatot Plante kapitánnyal, aki a Peacock fedélzetén tartózkodott. Bár a tisztet kissé meglepte, hogy 007 Kowloonban van, de azonnal készen állt az együttműködésre, és mindent megtett, hogy megtalálják Thackerayt meg a bombát.

A Hongkongi Királyi Rendőrséget is riadóztatták, összes embere pihenés nélkül dolgozott, módszeresen átkutatva valamennyi belső kerületet.

– Hová rejthette Thackeray a bombát, hogy az maximális hatást fejthessen ki, amikor felrobban? – kérdezte Bond Li-tői.

– Ezen már én is gondolkodtam. Gyanítom, hogy valahová a központba. Ott van az EurAsia főhadiszállása is, valamint az összes fontos bank és üzlet. Ez Hongkong főverőere. A rendőrség már nagy erőkkel vizsgálja a területet.

– Igen, ez logikusnak látszik – bólintott 007. – Mégis valahogy úgy érzem, hogy rossz úton járunk. Túl egyszerű lenne!

– Sejtem, mire gondol.

Halvány sejtés bujkált Bond agyában, és gyanította, hogy ez lesz a megoldás kulcsa.

– Próbáljon visszagondolni a beszélgetésükre, Mr. Bond! – mondta Li Hszü-nan. – Nem árult el semmi olyasmit Thackeray, hogy hol akarja elhelyezni a szerkezetet? Talán a formájából vagy a méretéből következtetni lehetne rá...

007 felidézte magában a találkozás legapróbb részleteit is, de amire leginkább emlékezett, az egy alkoholista őrült volt a gyermeteg vágyával, hogy bosszút álljon az őt ért valós és vélt sérelmek miatt.

– Szűnni is vele van – válaszolt elgondolkodva. – Olyasmit mondott... – és ekkor hirtelen eszébe jutott valami. – Istenem! – kiáltott fel. – Van egy hajója? A kikötőben lesz, egy szampanon!

– Miből gondolja?

– Thackeray azt mondta, hogy Szűnni az első sorból nézheti, amint a város lángba borul. Volt egy szampan a Kvaicsungi raktárban, amelyet Ausztráliában újra láttam. Szerintem a bomba azon lesz, és bemennek vele a kikötőbe!

Li bólintott.

– Van. Gyerünk!

23 óra 10 perc

Li Sealine Statesman 420-asa kiváló, angol gyártmányú luxusjacht volt, melynek 370 lóerős Volvo dízelmotorja 27,7 csomós átlagsebesség elérésére tette képessé, de sürgős esetben akár több mint 33 csomóval is száguldhatott. A jacht sportos volt, és tekintélyt parancsoló. Este 11

után futott ki a kikötőből, ám hamarosan lassítania kellett a zsúfoltság miatt.

Bond és Li a fedélzeten álltak, a körülöttük lévő többi hajót vizsgálva távcsövükön keresztül.

A parti őrség egységei is az öbölben tartózkodtak. A forgalmat kellett irányítaniuk ezen a rendkívüli éjszakán. Rengeteg vízi jármű volt, mindenki a legjobb helyet akarta magának az éjféli tűzijáték kezdetére. Képtelenség lett volna mindegyiket ellenőrizni, így a hatóságok nem is állítottak meg senkit, amíg nem lépte túl a megengedett sebességet.

A Királyi Haditengerészet naszádjai mellett számos szampan, dzsunka, vontató- és teherhajó, komp, vitorlás, jacht, motorcsónak és csónak szelte az öböl vizét – ebben a pillanatban ez volt a világ legforgalmasabb kikötője.

Bond egy piros tetejű sötétbarna szampant keresett. Szerencsétlenségére a legtöbb szampan sötétbarna volt, de remélte, hogy a piros tető feltűnővé teszi.

A Toitoinak azonban színét sem látták, és Bond egyre csak azon törte a fejét, hol lehet.

Állandó kapcsolatot tartott Plante kapitánnyal, így mindig tudták, ki merre jár. Korábban készült felvételek ugyan tanúsították, hogy a Taitai két nappal korábban Hongkong felé elhagyta Szingapúrt, de azóta köddé vált. 007 csak sejtette, hogy Thackeray az egyik közeli szigetnél bújt meg, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy cselekedhessen. A szampant valószínűleg azzal a Perthben várakozó teherszállító repülőgéppel vitték Szingapúrba, amiről Thackeray beszélt. A kép kezdett összeállni – a teherszállító repülőgépeket gyakran használták kábítószer csempészésére. A Taitai nyilván kihajózott Hongkongból, majd a szampant repülőgépre tették, és Ausztráliába szállították. Erre biztosan azért volt szükség, hogy a bombát beszerelhessék. Ezután visszavitték Szingapúrba, és most valahol a környéken lehet. Ebben a forgalomban gyerekjáték bejuttatni a kikötőbe.

– Nem tudunk gyorsabban haladni? – csattant fel 007 türelmetlenül.

– Sajnálom – felelte Li. – Láthatja, hogy a kikötő tömve van.

– Sosem jutunk át ezen a tömegen – bosszankodott Bond, és teljesen tehetetlennek érezte magát.

A következő percben hívás érkezett. Plante kapitány jelentkezett rádión.

– Bond parancsnok?

– Hallgatom, kapitány.

– Azt mondta, egy szampant keres piros tetővel?

– Igen!

– Találtunk valami szokatlant nem messze tőlünk. Van itt egy teherhajó, azt hiszem, brit lehet.

GZorynak hívják. Van egy szampanjuk, amelyre illik a leírás. Az oldalához kötötték, mint egy mentőcsónakot.

A Peacock, ahonnan Plante beszélt, az öböl közepén volt. Bond megfordult, és távcsövével végigpásztázta a területet.

– Mi a Glory pozíciója magukhoz képest, kapitány? kérdezte.

– Tőlünk északra van, úgy egymérföldnyire – jött a válasz.

Bond megtalálta a hajót. Pontosan úgy nézett ki, mint a Taitai, azzal a különbséggel, hogy most piros csíkok voltak az elején.

– A fattyú! Átfestette! – sziszegte Bond. – Elrejtették, és más nevet adtak neki. Ez az a hajó!

Li Hszü-nan parancsot adott az embereinek, mire a jacht a Glory – illetve a Taitai – felé fordult. Mindössze negyvenöt percük maradt, hogy a bombát megtalálják és hatástalanítsák.

22

Egy könnycseppet se Hongkongért

A jacht lassan közeledett a Glory felé, és úgy harmincméternyire tőle megállt. A szampan a hajó oldalára volt erősítve, a menetiránnyal megegyezően. Csakugyan úgy lógott a fedélzet mellett, mintha mentőcsónak lenne. Vízre bocsátásához elég lehetett néhány perc.

Bond mintha egy ember körvonalait látta volna benne. Talán Szűnni az – gondolta.

A Peacock is felszedte a horgonyt, és a teherszállító felé tartott. A naszád mozgását a Gloryn is észrevehettek, mert Bond és Li embereket látott megjelenni a fedélzeten. A hajó közepén vízhatlan vászonnal burkolt objektum magasodott. A férfiak összetekerték a vásznat, amely alól egy 76 mm-es OTO Mélára gépágyú bukkant elő. A fegyvert a Peacock felé fordították.

– Plante kapitány! – szólt Bond a rádióba. – A Glory gépágyúja célba vette magukat. Tanácsos lenne, ha óvatosan közelednének. Mi most készítjük elő az akciót.

Plante vette az adást, és sok szerencsét kívánt Bondnak. Utasította a többi hadihajó kapitányát is, hogy egyelőre ne tegyenek semmit, maradjanak a helyükön. Sajnos a Királyi

Haditengerészet egységei elszórtan helyezkedtek el az öbölben, így a csúcsforgalom miatt a legközelebbinek is legalább fél órára lett volna szüksége ahhoz, hogy a Glory közelébe érjen.

Ha meg akarták akadályozni Thackerayt abban, hogy felrobbantsa a bombát, akkor minden a Peacockon, illetve Bondon és Li emberein múlott.

– Adjon parancsot a támadásra! – fordult a kínaihoz 007. Li Hszü-nan kiáltott valamit, mire a maroknyi emberből

álló csapat tagjai megragadták fegyverüket. Ilyen se volt még – tűnődött Bond –, gengszterekkel indulni harcba a világ megmentéséért.

Li újabb parancsa után a jacht a Glory mellé állt. Három férfi köteleket lőtt át a hajóra. A Triád-tagok, akik valamennyien feketébe voltak öltözve, pillanatok alatt átmásztak.

A második hullámhoz Bond is csatlakozott. A Glory fedélzetén felsírt egy sziréna, riadóztatva Thackeray embereit. Nem sokkal később a fegyverek is megszólaltak. A megtámadott hajóról golyózáporral árasztották el a jachtot. Li két embere azonnal meghalt. Éppen megpróbáltak átjutni a Gloryra, mikor eltalálták őket. Ordítva zuhantak az öböl vizébe.

Bond összeszorított fogakkal mászott tovább. Szinte érezte, amint a teste mellett elszáguldó lövedékek felforrósítják a levegőt. Elérte a korlátot, és sikerült feltornáznia magát a fedélzetre.

Egy tagbaszakadt fickó megpróbálta letaszítani, de Bond megelőzte. Hasba rúgta, majd válldobással a vízbe hajította. Miután felmérte a terepet, egy fémlétrán feljebb mászott. Az egyik kémény mögött keresett fedezéket, ahonnan jól beláthatta a fedélzetet. Csak a Walther PPK volt nála, így azzal kezdte ritkítani Thackeray legénységét.

Li M-16-os automata karabéllyal tüzelt a jacht fedélzetéről. Nehéz volt megállapítani, hogy fegyveresei közül hányan harcképesek még. A támadás első perceiben jó néhányan elestek.

Bond négy holttestet látott a jacht fedélzetén, és tudta, hogy ketten a vízbe estek. A Peacock pedig még messze volt.

A Glory 76 mm-es gépágyúja is lőni kezdett. A sorozat becsapódott a Peacock orrába, amitől a hadihajó kigyulladt.

A francba! – dühöngött 007. Lassan odébb araszolt, egészen addig, míg a gépágyú fölé nem került. Habozás nélkül lelőtte a két kezelőt, majd leugrott a fedélzetre, és a szampanhoz futott.

Egy hangszóróból Thackeray hangját hallotta.

– Kapjátok el az összes rohadékot! Utána foglaljátok el a jachtot! Én addig leengedem a szampant.

A gazember valahol a hajó elején vagy középen lehet gondolta Bond. Őt azonban ráért elintézni, először Szűnni Peit akarta megmenteni. Egy pillanatra látta a lányt a szampan belsejében. Megkötözve ült a kabinban, moccanni sem tudott. A bombát a feje mellé szerelték.

Mielőtt bejuthatott volna hozzá, az egyik albínóba ütközött. Töm volt az, a legnagyobb darab a fivérek közül.

007 a fegyveréhez kapott, de használni már nem maradt ideje, a kínai kirúgta a kezéből. A Walther PPK messze repült.

Tom a termetéhez képest lenyűgözően fürge volt. Bond megpróbálta viszonozni a rúgást, de elkapta a lábát, megcsavarta, majd ellenfelét a kabinfalhoz vágta. Bond a fedélzetre zuhant, Töm pedig azonnal mellette termett, és néhányszor a mellkasába talpalt.

Li Hszü-nan szintén bajban volt. Az egyik kötélen a Glory fedélzetére mászott, ahol rögtön közelharcba keveredett Dickkel, a másik albínóval. Egyforma testalkatúak voltak, és mindketten járatosak jó néhány keleti harcművészetben. Ha a küzdelem nem élet-halál kérdése lett volna számukra, akkor a mozdulatok látványos bemutatóra emlékeztették volna Bondot. Minden egyes ütés halálosnak indult, de a védekezés is hatásos volt. Félelmetes sebességgel mozogtak, a kézzel és lábbal végrehajtott figurák a gondolatnál is gyorsabban váltogatták egymást.

Bondnak sikerült lábra állnia. Rávetette magát Tómra, megragadva a torkát. A hatalmas termetű kínai egyszerűen átkarolta 007-et, majd felemelte a levegőbe. Bond hatalmas ütéseket

mért a vállaira meg a nyakára, de úgy tűnt, mindez hatástalan. Töm elképesztő erővel szorította, és Bond kezdte érezni ennek hatását a bordáiban. Hirtelen az is átfutott az agyán, hogy az albínó talán ahhoz is elég erős, hogy puszta kézzel összeroppantsa.

Az emelőgép zúgni kezdett, a szampant a vízre eresztették.

Bondék csatáját hatalmas robbanás szakította félbe, amely megingatta a Gloryt. Tom is elvesztette az egyensúlyát, így kénytelen volt elengedni 007-et. Mindketten elvágódtak.

Bond először azt hitte, a bomba lépett működésbe, de aztán rájött, hogy csak a Peacock viszonozta a tüzet saját 76 mm-es ágyújából. A GZoryn súlyos sérülést okozott a becsapódó lövedék. Szerencsére a Királyi Haditengerészet tüzérei jobb lövészek voltak, mint Thackeray csapata.

007 talpra ugrott, és átlépett a korlát felett. A szampan fedélzetén Szűnni Peivel és a bombával

– már a vízen ringatózott, a hullámzás pedig kezdte elsodorni a Glory mellől. Bond már ugrott volna, de erős kezek ragadták meg és rántották vissza. Csak annyit érzett, hogy a kabinok falának csapódik, és újra Tómmal áll szemben.

Folytatták a küzdelmet, de Bond ezúttal nem engedte közel magához ellenfelét. Fürgén kitért néhány ütés és rúgás elől, miközben ő maga is megpróbált célba juttatni néhányat. Lihegve néztek farkasszemet egymással, majd 007 újra erőteljes támadásba lendült. Először egy nidan-geri rúgással lepte meg az albínót, majd mindkét öklével a torkára csapott, végül felugorva és megperdülve a levegőben arcon rúgta. A kínai nekivágódott a korlátnak, saját testsúlyával átszakította azt, majd eltűnt a mélyben.

Bond megpihent egy pillanatra, közben végre kifújta magát, és felmérte a helyzetet. A Glory fedélzetén tűz ütött ki. A Ián-, gok gyorsan terjedtek. Thackeray emberei közül néhányan feladva a harcot a mentőcsónakokhoz futottak. A Peacock a közelben volt, és folyamatosan lőtte a Gloryt. Oldalról, felfújható deszantcsónakokban felfegyverzett tengerészgyalogosok közeledtek.

Li Hszü-nan jachtja szintén égett, és süllyedőfélben volt.

Bond Lit kereste tekintetével, és hamarosan meg is találta. A csokun még mindig Dickkel harcolt. Veszélyesen közel kerültek a tűzhöz.

007 feléjük lódult, de a közelben felugatott egy géppisztoly, úgyhogy jobbnak látta, ha fedezékbe ugrik.

– Elkaplak, te rohadék! – ordította Thackeray a hajóhídról. Bond a kabinfalhoz lapult, és kúszva igyekezett elérni a fémlétrát.

Li és Dick folytatták az élethalálharcot. Az albínó két brutális rúgást mért ellenfelére, aki valahogy hárította őket, és ismét támadott. Felugorva arcon rúgta Dicket, aki ettől kissé megszédült. Li kihasználva az alkalmat fejjel az albínó gyomrának rontott. Dick már az imént is nagyon közel volt a lángokhoz, ez a végső taszítás pedig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy lezuhanjon a fedélzetre. Ruhái azonnal meggyulladtak, ordítani kezdett, majd a padló beszakadt alatta, és végleg elnyelte a tüzes pokol.

Li Bondra nézett.

– Vigyázzon! – kiáltotta 007.

Ahogy a kínai meglátta Thackerayt a hídon, kővé dermedt. Arca egy pillanat alatt megváltozott, látszott rajta, hogy belátja, nem tehet semmit, elfogadja a rá váró halált. A géppisztolysorozat szinte kettévágta a testét, és Li Hszünan, a Sárkány Szárnya Társaság csokunja, az öt generációt megélt titkos társaság feje már halott volt, mikor a lángok közé esett.

Bond elérte a fémlétrát, és fürgén felmászott rajta. Thackeray a hajó másik oldalára rohant, miközben a Glory már csaknem félig elsüllyedt. Már senki más nem tartózkodott rajta.

007 Thackeray után lódult, aki egy pillanatra hátrafordult, hogy megeresszen egy rövid sorozatot, de Bond idejében oldalra vetődött.

Thackeray továbbfutott, ám Bond követte a folyosón, amely kezdett megtelni vízzel. Alig kapott levegőt, mert mindenfelé sűrű füst gomolygott. Tudta, mielőbb ki kell jutnia innen, ha nem akar megfulladni. Komoly veszélyben volt, de nem akarta szem elől téveszteni Thackerayt. El sem tudta képzelni, hová igyekszik annyira.

Hamarosan választ kapott a kérdésre. Thackeray egy fedélzeti nyíláson át kimászott, és elérte a hajó túloldalán lévő motorcsónakot, amelyet ugyanúgy függesztettek fel, mint a szampant.

Kezdte sebesen kioldani a tartóköteleket, amelyek a Gloryhoz rögzítették. Ez volt tehát az ő

menekülési útvonala. Nyilván úgy tervezte, hogy miután vízre bocsátotta a szampant, ő elillan a motorcsónakkal, aztán pedig valamelyik közeli szigetre megy. Ott valószínűleg egy repülőgép várja, amely biztonságos távolságba viszi Hongkongtól, mire a bomba felrobban.

Thackeray az emelőszerkezettel babrált, és néhány pillanatig nem figyelt Bondra.

007 is kiugrott a nyíláson, éppen akkor, amikor a motorcsónak Thackerayvel együtt lezuhant.

Bond gondolkodás nélkül utánaugrott.

A csónak keményen csapódott a vízfelszínre, Thackeray elvesztette az egyensúlyát. Bond egy pillanattal később landolt mellette. A lábát beverte, de szerencsére nem törte el. Igaz, a térde így is iszonyúan sajgott.

– Maga átkozott!... – ordította Thackeray eszét vesztve, és 007-re ugrott, aki hátrányban volt az iménti érkezés miatt. Éppen csak megtarthatta a torkát szorongató férfi súlyát.

Bond összeszedte minden erejét, és oldalba rúgta ellenfelét. Éppen Thackeray máját találta el, aki a sokéves alkoholfogyasztás negatív hatását most tapasztalta meg igazán. Felordított a fájdalomtól, arca eltorzult, végül elengedte Bondot. Összegörnyedve dőlt a motorcsónak aljába.

– Vége van, Thackeray! – mondta 007. – És most gyerünk, hatástalanítsuk a maga kis játékszerét!

A férfi beletörődve bólintott.

Bond beindította a motort. Csak egy másodpercre fordult el, máris hatalmas ütést érzett a fején. Az eszméletét nem vesztette el, ám a váratlan támadás meglepte.

Thackeray egy evezőt kapott fel, azzal folytatta a küzdelmet. Az újabb ütés Bond hátát érte.

Megingott, és kis híján a vízbe zuhant. A gerince pokolian fájt.

Thackeray megpróbálta a tengerbe lökni, de 007-nek sikerült megkapaszkodnia. Ismét dulakodni kezdtek, aminek néhány másodperc múlva mégis az lett az eredménye, hogy mindketten kiestek a motorcsónakból.

A víz sötét volt, és büdös, de legalább nem volt hideg. A két férfi egymásba kapaszkodott, miközben dühösen csapkodtak szabad karjukkal. Thackeray mielőbb a felszínre szeretett volna jutni. Most Bond jutott előnyhöz, mivel kitűnő úszó volt.

Mindketten felbukkantak. Thackeray levegőért kapkodott, arcán őrület tükröződött.

Megpróbálta elérni a motorcsónakot, de Bond utánanyúlt, és teljes testsúlyával ránehezedett.

Thackeray megfordult, majd belecsimpaszkodott 007 hajába. Megpróbált jó fogást találni rajta, és lenyomni a víz alá, közben kiáltott is valamit, de Bond nem figyelt rá.

Újból alámerültek, Thackeraynek pedig sikerült ujjait 007 nyakára fonnia.

Bond megpróbált kibújni a szorításból, de ellenfele adrenalinszintje óriási erőt biztosított neki.

Rendben – gondolta 007. Ő is megragadta Thackeray torkát. Most már csak az volt a kérdés, melyikük bírja tovább levegő nélkül.

A testek pörögtek-forogtak a vízben, látványuk olyan volt, mintha a két küzdő groteszk vízibalettet adna elő. Egyértelmű volt, hogy valamelyiküknek pusztulnia kell.

Majdnem egy teljes percig tartott a harc, ami Bond számára egy örökkévalóságnak tetszett.

Egymásba gabalyodva bukfenceztek, mint egy medúza. Végül Thackeray szorítása enyhült 007 torkán, szájából buborékok törtek elő, szemeiben halálos rémület látszott. Bond sokéves tapasztalatának és gyakorlatának köszönhetően hosszú ideig vissza tudta tartani a lélegzetét.

Thackeray nyakát addig nem engedte el, míg meg nem győződött róla, hogy már eszméletlen.

Az EurAsia Enterprises taipanja rúgott még néhányat, és James Bond kezei között fejezte be életét a Victoria kikötőben.

Bond hagyta a testet elsodródni, majd visszamászott a motorcsónakba. Ránézett az órájára.

23.45 volt. Tövig előrenyomta a gázkart, majd megkerülte a süllyedő Gloryt.

A Peacock a sérült teherhajó mellett volt már, a tengerészgyalogosok mindent átkutattak rajta, és Thackeray csónakokban menekülő embereit is letartóztatták.

Li emberei közül senki sem maradt életben. A vezér is halott volt, és Bond úgy gondolta, a Sárkány Szárnya Társaság ezzel megszűnt létezni. Tagjai vagy szétszélednek, vagy csatlakoznak valamelyik másik Triádhoz.

A szampan nem távolodott túl messzire. Bond másodpercek alatt elérte, leállította a motort, majd a fedélzetre ugrott. Szűnni hátrakötött karokkal kuporgott a kabinban, a száját is bekötötték. Szemeiben félelem csillogott, és nagyon meglepődött, mikor meglátta Bondot.

007 levette a szájáról a kendőt.

– James! Istenem, James! – zokogta a lány.

– Semmi baj! Tarts ki! – nyugtatgatta a férfi, miközben kioldotta a kötelet. Amint szabaddá vált, azonnal átölelte és megcsókolta. Bond alig bírt kibontakozni a karjaiból, Szűnni nem akarta elengedni.

– Eressz, Szűnni! Hatástalanítani kell a bombát! Bond közelebb lépett a tetőhöz erősített szerkezethez. Kivett a cipőtalpából egy csavarhúzót, és kiszerelte a kúp alakú detonátort. Miután kiemelte, láthatóvá vált a digitális óra kijelzője. A számlapon 23:55

volt. A detonátort drótok kötötték össze magával a bombával.

A következő pillanatban a szampan megbillent kissé. Valaki felmászott rá!

Töm volt az, a legnagyobb és legerősebb albínó. Bond meg is feledkezett róla, miután leesett a Gloryról.

- Te csak foglalkozz a bombával! – sziszegte Szűnni Pei. – Én majd elintézem ezt a disznót!

– Légy óvatos! – figyelmeztette 007. Közben azon törte a fejét, hogyan akadályozhatná meg a legegyszerűbben a robbanást. Talán az órát kellene valahogy megállítania.

Szűnni, aki már korábban bebizonyította, hogy ő is ért a verekedéshez, kihasználta felgyülemlett dühét. Egy maegeri ütéssel arcon vágta a kínait, majd belerúgott, végül ismét hatalmas pofont adott neki.

Tömőt meglepte a lány gyorsasága, az iménti fürdés egyébként is sok energiáját felemésztette.

Csapott egyet felé, de ügyesen félrehajolt, és újra támadott. A következő rúgással kibillentette egyensúlyából az albínót, aki megtántorodott, és hanyatt vágódott.

Bondnak eszébe jutott, amit Thackeray a bombáról mondott: az időkapcsolót egy gombelem működteti, olyan, amilyeneket a karórákban használnak. Lepattintotta a fedőlapot, és megtalálta. A csavarhúzó azonban túl vastag volt ahhoz, hogy hozzáférjen. Megpróbálta az ujjával kipiszkálni, de úgy sem ment.

Szűnni úgy rontott ismét ellenfelére, mintha évek lemaradását kellene pótolnia. Úgy hajladozott jobbra-balra, akár egy balett-táncos, ellenfele egyetlen ütést sem tudott bevinni.

Valahogy sikerült ugyan lábra állnia, de túlságosan kába és meglepett volt ahhoz, hogy megvédje magát.

Szűnni mellkason rúgta. Tom a vízbe zuhant.

A Királyi Haditengerészet emberei deszantcsónakjukon ekkor értek a szampanhoz. Egy tiszt az albínóra szegezte pisztolyát, de már nem kellett használnia.

Szűnni egyik korábbi, légcsőre irányuló ütése halálos volt.

A kijelző 23:58-at mutatott.

Bond újból átvizsgálta a cipőtalpak tartalmát. Kell hogy legyen valamilyen alkalmas eszköz!

Hát persze! A csipesz!

Fogta az apró szerszámot, és óvatosan eltávolította a lítiumelemet.

Az óra 23:59-nél állt meg. A veszély elmúlt, Thackeray bombája már nem jelentett többé fenyegetést senkire.

Bond és Szűnni átmásztak a csónakba, amely a Peacock hoz vitte őket.

Plante kapitány mosolyogva fogadta őket a fedélzeten.

– Bond parancsnok? 007 bólintott.

– A bombát hatástalanítottam. Az emberei elhozhatják a szampanról.

– Nagyszerű! A fó'nöke a telefonhoz várja. Ott fenn, a hídon – mutatott Plante a parancsnoki hídra. – Utasítottak, hogy vigyem vissza Angliába.

Mi lesz Szűnni Peivel? – tűnődött Bond, miközben felsietett a lépcsőn. Kezébe vette a kagylót, és néhány kattanás után meghallotta M hangját.

– Nos, 007, úgy tűnik, megrögzötten ragaszkodik ahhoz, hogy rendszeresen megtagadja a parancsaimat – kezdte a titkosszolgálat feje.

– Sajnálom, asszonyom. Biztosíthatom, hogy nem válik szokásommá. Csupán...

– Mindegy, 007. Felejtsük el, hiszen végül is megfékezte Thackerayt.

– Igen, asszonyom.

– Gondolom, az átadási ünnepség már javában tart.

– Itt pontosan éjfél van, asszonyom.

– Rendben van. Maga Plante kapitánnyal visszahajózik Angliába! Három hónapra felfüggesztem parancsmegtagadás miatt. – Bond lehunyta a szemét. Bele kellett törődnie a döntésbe, elvégre tényleg megszegte M utasításait. Nem is egyszer. De M hozzátette: –

Fizetéssel.

– Hogyan? – 007 nem volt benne biztos, hogy jól hallotta.

– Ami pedig a lányt illeti, az útlevelét elintéztem. Csak adja meg a célország nevét! Tudnunk kell, hol kíván letelepedni. Választhat Anglia, az Egyesült Államok és Kanada közül.

Bond nem tudta elhinni, hogy ezt M-től hallja.

– Köszönöm, asszonyom – hebegte zavartan. – Megkérdezem tőle. Biztos vagyok benne, hogy nagyon hálás lesz.

A beszélgetés befejeződött, mindketten egyszerre tették le a kagylót.

007 visszasétált Szűnni Peihez, és szorosan átölelte.

– Anglia, Amerika vagy Kanada? – kérdezte a lányt.

– Tessék?

– Megvan az útleveled!

– Ó, James! – sóhajtott Szűnni, és hirtelen nagyon gyengének érezte magát. – Most azonnal kell döntenem?

– Nem.

A sziget fényei lenyűgözők voltak. Hongkong éppen ezekben a percekben cserélt gazdát, illetve lelte meg a régit.

Hsziangkang jövője immáron a Kínai Népköztársaság kezében volt.

Bond T. Y. Vura és a testvérére gondolt. Életüket áldozták a kolóniáért, amely éppen most változott meg végérvényesen. Elhatározta, hogy amint visszaér Angliába, megkeresi T. Y. fiát, Csen Csent, és figyelemmel fogja kísérni a sorsát. Ami a lelkiismeretét illeti, tudta, ezután muszáj lesz együtt élnie azzal a tudattal, hogy kényszerűségből hátat kellett fordítson a barátjának azon a bizonyos napon Kuangcsouban. Tisztában volt vele, hogy idővel majd feldolgozza magában ezt is, csakúgy, mint a korábbi fájdalmas veszteségeket. Hasonlóan érzett akkor is, amikor egy másik barátja, Félix Leiter, elvesztette az egyik lábát Floridában, ahol Mr. Big ellen harcoltak, vagy amikor Darko Kerimet ölték meg orosz ügynökök az Orient expresszen, illetve Quarrelt élve égették el azon a Karib-tengeri szigeten dr. No emberei.

James Bond sok barátot veszített el az évek során, amióta a titkosszolgálatnak dolgozott.

Fájdalmát elrejtette valahová nagyon mélyre. Minden ilyen veszteség csak keményebbé tette,

és ő megpróbálta kiirtani magából az összes érzelmet. Nagyon jól ismerte a bölcs mondást: ami nem öl meg, az erősít. Ehhez tartotta magát.

Szunnira nézett. A lány arcán könnycseppek csillantak.

Bond gyengéden letörölte őket.

– Édesanyád jár az eszedben, igaz? – kérdezte halkan.

– Igen – bólintott Szűnni. – De nemcsak ez fáj. Hongkong miatt sírok. Féltem az embereket.

– Ne aggódj – vigasztalta a férfi, és megcsókolta az arcát. – Az embereket nem kell féltened.

Erősek és bátrak, kiállnak majd a jogaik mellett. Ne sírj miattuk.

– Talán igazad van – mosolyodott el Szűnni, miközben megtörölte a szemét. – Egy könnycseppet se Hongkongért!

Zéró: 1997. július 1., 0 óra l perc

A Korona Gyöngyszemét, Hongkongot, Nagy-Britannia képviselői hivatalosan is átadták a Kínai Népköztársaság megbízottjainak. A ceremónia békésen és simán zajlott le a Statue Square-en. Minden a protokoll szabályai szerint történt, az angolok kezet ráztak a kínaiakkal.

Amint megtörtént az átvétel, a környező utcákon álló emberek szeméből könnyek csordultak ki. Volt, aki örömében sírt, és akadt, aki bánatában.

A tűzijáték elkezdődött, az égbolt a szivárvány összes színében pompázott.

A kormányzósági palota előtt, amely csak néhány tömbnyíre volt, utoljára eresztették le a brit lobogót, és helyére a vörös kínai zászló került.

Új fejezet kezdődött Ázsia és az emberiség történelmében.

A fordító utószava

Ian Fleming James Bond-történetei közül összesen hat fordítás jelent meg eddig Magyarországon. Ezek a következők:

1. Goldfinger;

2. Gömbvülám akció (Tűzgolyó);

3. Csak kétszer élsz;

4. A gyémánt örök;

5. Szigorúan bizalmas;

6. Casino Royal

A hetedik 007-es történet, amely magyarul megjelent, Raymond Benson műve: A Holnap markában. A klasszikus Bond-történetek közül többet is megfilmesítettek, viszont néhány már a Fleming által kitalált figurán alapuló eredeti forgatókönyv alapján készült.

1. Dr. No (Dr. No)

(1962 – főszereplő Sean Connery)

2. Oroszországból szeretettel (From Russia with Love) (1963 – főszereplő Sean Connery)

3. Goldfinger (Goldfinger)

(1964 – főszereplő Sean Connery)

4. Tűzgolyó (Thunderball)

(1965 – főszereplő Sean Connery)

5. Csak kétszer élsz (You Only Live Twice)

(1966 – főszereplő Sean Connery)

6. Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty's Secret Service) (1969 – főszereplő George Lazenby)

7. Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds Are Forever) (1971 – főszereplő Sean Connery)

8. Élni és halni hagyni (Live and Let Die) (1973 – főszereplő Roger Moore)

9. Az aranypisztolyos férfi (The Man with the Golden Gun) (1974 – főszereplő Roger Moore)

10. A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me) (1977 – főszereplő Roger Moore)

11. Moonraker (Moonraker)

(1978 – főszereplő Roger Moore)

12. Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only)

(1981 – főszereplő Roger Moore)

13. Polipka (Octopussy)

(1983 – főszereplő Roger Moore)

14. Sohase mondd, hogy soha (Never Say Never Again) (1983 – főszereplő Sean Connery)

15. Halálvágta (A View to a Kill)

(1985 – főszereplő Roger Moore)

16. Halálos rémületben (The Living Daylights)

(1987 – főszereplő Timothy Dalton)

17. James Bond, a magányos ügynök (Licence to Kill) (1988 – főszereplő Timothy Dalton)

18. Aranyszem (Golden Eye)

(1995 – főszereplő Pierce Brosnan)

19. A Holnap markában (Tomorrow Never Dies)

(1997 – főszereplő Pierce Brosnan)

Közvetve idesorolható még három film. A Casino Royal (1954), volt az első, amelyben Bond megjelent a filmvásznon, Barry Nelson alakításában. Ugyanezt a Fleming-regényt dolgozták fel 1967-ben, ezúttal paródiaként; Dávid Niven alakította a korosodó Sir (!) James Bondot. A Spymaker – Ián Fleming titkos élete a figura kitalálójának életéből dolgoz fel egy időszakot; ebben Jason Connery, Sean Connery fia játszotta Fleminget.

Néhány szó a szerzőről

Raymond Benson a szerzője a The James Bond Bedside Companionnak, melyért – mint a legjobb életrajzi, illetve kritikai munkáért – 007 rajongói Edgar Allan Poe-díjra jelölték. A mű

betekintést nyújt James Bond világába.

Benson a vezetője az Ián Fleming-alapítványnak, és alelnöke az amerikai James Bond 007 fan clubnak.

Tervezőként és íróként is több díjat nyert interaktív szoftvereivel. New Yorkban több mint tíz évig rendezett színpadi darabokat, miközben zenét is komponált. A Kolumbia Egyetemen új, filmelmélettel foglalkozó szakot indított. ' Chicago környékén él, nős, egy fiúgyermeke van.

A Zero Minus Ten az első regénye.

(Ián Fleming 1953-tól egymás után 12 regényt és 9 novellát írt. 1965-ben bekövetkezett halála után mostanáig három szerző írt Bond-történeteket.

Kingsley Amis egyetlen regényt jelentetett meg, 1968-ban.

John Gardner 1981-től 14 regényt és két forgatókönyvet mondhat magáénak.

A Zéró mínusz tíz szerzőjének, Raymond Bensonnak, e könyvön kívül még két 007-es története van: A Holnap markában című regény, melyet Bruce Feirstein forgatókönyve alapján írt, valamint a The Facts of Death című történet, mely ez idáig csak angol nyelvterületenjelent meg.)

Tartalom

1. Szemérmes Asszony 9

2. Három incidens 23

3. Hív a kötelesség 38 4. A brit örökség 48

5. A Korona Gyöngye 61

6. A parti 76

7. Jade-sárkány 88

8. A magántáncos 99

9. Interjú a Sárkánnyal 118

10. Halálra jelölve 126

11. Merénylet 142

12. A hiányzó láncszem 157

13. Triád-szertartás 167

14. Esti mese 177

15. Egy nap Kínában 194

16. Küzdelem és harag 207

17. Tisztességes emberek 219

18. Az aranybánya 229 19. Búcsú Hongkongtól 244

20. Sivatagi séta 256

21. Visszaszámlálás 269

22. Egy könnycseppet se Hongkongért 276