5733ba6bf3a84435c42a6b332d464df7 Unknown

Gemmell-könyvek

Drenai saga

David A. Gemmell

A NAPPAL ÉS ÉJJEL

KARDJAI

Elátkozott Skillgannon regénye

Delta Vision Kiadó Budapest

David A. Gemmell

A Nappal és Éjjel Kardjai

I. kiadás

Fordította: Sziklai István

Korrektúra: Vértessy Tamás

Borítógrafika: John Picacio

Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David A. Gemmell:

The Swords of Night and Day

Minden jog fenntartva

ISBN 963 9679 03 8

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: 36 (1) 216–7053

Telefon/fax: 36 (1) 216–7054

www. deltavision.hu

Ajánlás

A Nappal és Éjjel Kardjait szeretettel ajánlom Don és Edith Grahamnek, a varázslatos Cloe Reevesnek, és a bexhilli (Egyesült Királyság) Old Mill Park minden lakójának, akik az utolsó hét évben annyi örömet okoztak nekem.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm, mint mindig, el olvasóimnak, Jan Dunlopnak, Tony Evansnek és Stella Grahamnek. Továbbá köszönöm régi barátomnak és szerkeszt mnek, Ross Lempriere-nek, valamint Lawrence és Sally Bermannek a történet formálásában nyújtott segítségüket. Egyben hálás vagyok két szerkeszt mnek, Selina Walkernek (Egyesült Királyság) és Steve Saffelnek (USA) felbecsülhetetlen közrem ködésükért, és kiadványszerkeszt mnek, Laura Jorstadnak. Végül köszönöm két új barátomnak, Alan Fishernek és Steve Huttnak, akik meghallgatták a cselekményr l és a karakterszálakról szóló elkalandozásaimat, és sosem panaszkodtak. (És igen, Steve, te rukkoltál el a katedrális kapujánál játszódó jelenettel a Ravenheartban, de még mindig nem kapsz részesedést a honoráriumomból!)

El hang

A nap melegen sütött a kék égen, és a papn , Ustarte a sírhant mellett állt, segédeit nézve, akik éppen a végs nyughelyet álcázták. Gondosan sziklákat görgettek a szigeten álló kis sírra, és növényeket cipeltek oda, hogy elfedjék a frissen megbolygatott földet. Ustarte hátralökte skarlátarany ruhájának csuklyáját, felfedve kopasz fejét és megdöbbent , kortalan szépséget sugárzó arcát.

Nagy szomorúság öntötte el. Ustarte számos halált látott már életének évszázadai alatt, de kevés érintette meg olyan er sen, mint ennek a h snek az elmúlása. Lepillantott a kiszáradt folyómederre.

Tavasszal a víz lezúdul a hegyekb l, és mindkétfel l körülfolyja majd a szigetet, hogy aztán egyetlen folyóként folytassa útját délnek. Most azonban a nyár derekán a sziget csak egy dombocska volt, poros és jellegtelen. Nem éppen jó nyughely egy nagyszer embernek.

Ekkor egy sárga köntöst visel id s pap lépett oda hozzá: a férfi háta görbe volt, szikár, torz vonásai és a hatalmas barna szempár elárulták a beavatottaknak, hogy egy Eggyéforrtról van szó, az ember és vadállat ötvözetér l. A kardok és lándzsák tudatlanságába temetkezett világban azonban szerencsére kevesen voltak, akik felismerték volna származását. A legtöbbjüknek csak egy csúf kis ember volt, barátságos szempárral.

– Jobbat érdemelt ennél, szentséges úrn m.

– Való igaz, Weldi barátom.

Ustarte hátat fordított a sírnak, és botjára támaszkodva elindult, le a domboldalon az árnyékok felé. Weldi bicegve követte.

– Miért tettük ezt? Az emberek hatalmas kriptát építettek volna neki, és szobrokat emeltek volna. Végtére is megmentette ket. És most senki sem fogja tudni, hogy hol nyugszik.

A n felsóhajtott.

– Meg fogják találni, Weldi. Láttam. Lehet, hogy ötven év múlva, és az is lehet, hogy csak száz év múlva. De megtalálják.

– És aztán mi lesz, szentséges úrn m?

– Bárcsak megmondhatnám. Emlékszel a Feltámasztók papjára, aki évekkel ezel tt látogatott el hozzánk?

– Magas ember volt. A segítségedet kérte egy szerkezettel kapcsolatban.

– Igen – nyúlt bele a papn egyik mély zsebébe, ahonnan egy csillogó, fogazott és ékkövekkel kirakott fémdarabot húzott el . Weldi rámeredt a tárgyra.

– Nagyon csinos. Mi ez?

– Ez egy nagyobb szerkezet része, amit hozzánk hasonló lények készítésére használtak, kedvesem. Eggyé forrasztásra és az anyag megváltoztatására. Az életesszencia kivonására és annak reprodukálására vagy átformálására. Emberként járó fenevadak vagy fenevadként viselked emberek teremtésére.

– Akkor hát mágikus?

– Bizonyos értelemben igen, Weldi. Mi egy vén világban élünk, mely számos születést és újjászületést látott már. Egykor léteztek olyan városok, ahol az épületek olyan magasak voltak, hogy a csúcsuk körül felh k gyülekeztek. Abban az id ben a mágia megszokott volt, bár nem mágiának hívták. A Tükörben láttam. Abban az id ben a gonoszság olyan gigantikus volt, olyan mindent elnyel , hogy az emberek többé már saját gonoszságukat sem ismerték fel. Olyan rémít fegyvereket építettek, melyek egész városokat tudtak felfalni, és egész kontinenseket tudtak hamuvá változtatni. Megmérgezték a leveg t, megmérgezték a tengereket, és kiirtották a földnek életet adó fákat.

Weldi megborzongott.

– Mi történt velük?

– Hála az egeknek, elpusztították magukat, miel tt megölték volna az egész planétát.

– És mi köze van ennek a barátunkhoz és a halálához? Ustarte szorgoskodó csapatára nézett. A dombtet ismét kopár volt. Néhány hét múlva már nyoma sem lesz a sírnak. A szél földet fúj a nyughelyre, benövi a f , pedig odalent, a földben fog feküdni, némán várakozva. A papn t kirázta a hideg.

– Ezek az si emberek számos szerkezetet hagytak hátra, Weldi. A Feltámasztok templomában vannak ehhez hasonló tárgyak, melyeket

magának az életnek a manipulálásra használtak. Más helyeken még több ilyen található, melyeket nem az életnek, hanem a halálnak és a pusztításnak szenteltek. Minél jobban beleássák magukat a papok ezeknek a szerkezeteknek a rejtélyébe, annál közelebb kerülnek ahhoz, hogy ismét megalkossák azoknak az si napoknak a rémségét.

– Megállíthatjuk ket, szentséges úrn m?

A n megrázta a fejét, és kék szemében düh csillant.

– Én nem vagyok erre képes. Nincs meg hozzá a hatalmam, az id m pedig egyre fogy. Belenéztem a Tükörbe, és számos sivár jöv t láttam, amit l meghasadt a szívem. Eggyéforrtak seregei tombolnak mindenfelé, megrontott papok misztikus hatalmat bitorolnak, és az eget elsötétíti a halálos es . Félelem, sivárság, gonoszság rjöng mindenfelé.

Láttam a világ végét, Weldi. – Megborzongott. – De az egyik jöv ben láttam a barátunkat is, aki újjászületett, hogy beteljesítse a próféciát, mely véget vethet a rettegésnek.

– A próféciát? Kinek a próféciáját?

– Az enyémet.

– A tiédet? És mi ez a prófécia? – Ustarte elmosolyodott.

– Még nem tudom, Weldi.

– Miként lehet ez, szentséges úrn m? Hiszen a te próféciád.

– Valóban az lesz. De éppen ezért bosszantó a helyéb l kiforgatott id szilánkokat látni. Most igazából csak annyit tudok, hogy barátunk újra élni fog. Tudom, hogy a Nappal és Éjjel Kardjai segíteni fognak neki. Tudom, hogy a holtak mellette állnak majd. Ennél többet azonban nem tudok mondani.

– És megmenti majd a világot? – Ustarte elindult vissza a dombtet re.

– Nem tudom, Weldi. De ha olyan embert keresnék, aki képes a lehetetlenre, akkor az Elátkozott Skilgannon lenne.

----------

El ször csak a sötétség volt: teljes és abszolút. Egyetlen hang sem zavarta meg, egyetlen tudatos gondolat sem aggasztotta. Aztán jött a ráébredés a sötétségre és minden megváltozott. Érezte, hogy valami nekinyomódik a hátának és a lábának, és a mellében valami szelíden dobogott. Ekkor megérintette a félelem.

Miért vagyok sötétben? Ebben a pillanatban egy fényl , nagyon er s kép töltötte ki az elméjét.

Egy férfi acsargott rá gy lölettel telve, és vetette rá magát, felemelt lándzsával. Az arca elt nt a vérvörös sugárban, ahogy a kardpenge kettészelte a koponyáját. Még több harcos rontott rá. Nem volt menekvés.

A teste meg-megrándult, szeme felpattant. Sehol sem látott festett harcosokat, sem a halálára sóvárgó, sikoltozó ellenségeket. Ehelyett egy puha ágyban fekve találta magát, és egy díszes, magas, kupolás mennyezetre meredt. Pislogott és vett egy nagy leveg t, mire tüdejét elöntötte az éltet oxigén. Az élmény leírhatatlan volt – és valahogy természetellenes.

A férfi összezavarodva ült fel, és megdörzsölte a szemét. T le jobbra egy magas, ívelt nyíláson át napfény sz

dött be. Olyan er s és

fájdalmas volt a fény, hogy felemelt kézzel védte szemét a ragyogásától.

Ekkor meglátta bal alkarján a sötétkék tetoválást. Egy pók volt az: egyszerre rút és fenyeget . Amikor szeme megszokta a fényességet, felállt és meztelenül körbecaplatott a szobában. H vös szell simított végig a b rén, amit l kirázta a hideg. A maga módján ez is zavarba ejtette. A hideg érintése szinte idegennek t nt.

A nyílás egy félköríves teraszra vezetett, mely a magasból nézett le egy fallal körülvett kertre. A kerten túl egy város terült el, egy völgyben megbújva, ahol a fehér épületeket vörös cserepes tet k fedték. A szeme mostanra hozzáedz dött már a fényhez, tekintete a városon túl emelked hósipkás csúcsokat, és a felettük ragyogó kék eget kémlelte.

Pillantása lassan végigsiklott a dimbes-dombos vidéken. Semmi olyat nem látott, ami megrángatta volna emlékezetét. Minden új volt.

Ismét megborzongott, és visszatért a kupolás szobába. A padlót sz nyegek fedték: egyesekre virágokat hímeztek, másokra olyan szögletes jelképeket, melyeket nem ismert. Maga a szoba is ismeretlen volt. A közeli asztalon észrevett egy vizeskorsót, és egy hosszú nyakú kristálykelyhet. A korsóért nyúlt. Ekkor megpillantotta magát az asztal mögötti falra er sített domború tükörben. Fagyos, zafírkék szempár nézett vissza rá az egyszerre komor és baljós arcból. Volt valami a tükörképben látott férfiban, ami elfojthatatlan vadságról árulkodott.

Tekintete a mellén vicsorgó párducra kúszott.

Tudta, hogy a hátán van egy harmadik tetoválás is, egy kitárt szárnyú sas. De hogy ezeket az er szakos képeket miért vésték a testébe, arról fogalma sem volt.

Ekkor ráébredt a gyomrát mardosó ürességre, és felismerte benne –

mintha csak valami si emlék lenne – az éhség jeleit. Megtöltötte vízzel a kristálykelyhet, alaposan belekortyolt, majd körülnézett a szobában.

Az ajtó melletti keskeny asztalon megpillantott egy szárított gyümölcsökkel, mézt l csöpög kajszibarackokkal és fügékkel teli lapos tálat. Visszavitte a tálat az ágyba, ahol leült, és lassan nekiállt a gyümölcsök elfogyasztásának, minden pillanatban azt várva, hogy emlékei zúdulva törnek rá.

Ám azok nem jöttek.

Félelem villant benne, de vadul elfojtotta.

– Nem olyan ember vagy, aki utat enged a pániknak – mondta ki hangosan.

Honnan tudhatnád? Ez a gondolat nyugtalanította.

– rizd meg a hidegvéred, és gondolkozz!

Az acsargó arcok ismét közeledtek. Körülötte mindenfelé ellenséges harcosok vagdalkoztak és kaszaboltak. Két halálos, borotvaéles pengével küzdött ellenük. Az ellenség hátrált. Nem is próbált megszökni el lük, ehelyett rájuk vetette magát, megpróbálva eljutni... eljutni...

Az emlék elhalványult. Haragja egyre duzzadt, de hagyta, hogy átrobogjon rajta, aztán kiszálljon bel le. A jelenet emlékébe kapaszkodva eltöprengett azon, mire is emlékezik bel le. Halálosan fáradt volt, kardjait szokatlanul súlyosnak érezte. Aztán ráébredt, hogy nemcsak fáradt volt.

Öreg voltam!

Az emlék keltette döbbenet hatására ismét felpattant, és visszatért a tükörhöz. Az abban látott arc fiatal volt, b re ránctalan, a rövidre nyírt haj sötét és csillogott az egészségt l.

A kép hányingert kelt élességgel tért vissza.

Széles pengéj lándzsa döfött az oldalába. Összerándult az emlékt l, a felszakított húsból feltör vérfolyam kínjától. A lándzsa majdnem kibelezte. A seb halálos volt. Egy visszakezes vágással végzett a lándzsa forgatójával, aztán botorkált tovább. A zharnok királya parancsokat sikoltozott reinek, hogy védjék meg. Négyen rontottak rá, hatalmas férfiak, kezükben bronzfejszékkel. Bátran haltak meg. Az utolsónak sikerült fejszéjét a vállába vágnia, majdnem lemetszve a karját. A zharn király csatakiáltást hallatva vetette rá magát. Halálos sebesülten is elhajolt az uralkodó felé döf lándzsája el l, és a bal kezében tartott kard felhasította a király oldalát, egészen a gerincoszlopig.

Fájdalmában és kétségbeesésében a zharnok királya iszonytató kiáltást hallatott, és elzuhant.

A férfi lenézett a vállára. B re sértetlen volt. Akárcsak az oldala.

Egyetlen heg sem csúfította el húsát. Akkor lehet, hogy a jöv t látta?

Így fog meghalni?

A teraszról hideg szél tört be. A férfi nekiállt átkutatni a szobát, és a távolabbi falnál talált egy komódot. A fels fiókban gondosan összehajtogatott ruhákra bukkant.

Kivette az els t, és látta, hogy az finom kék pamutból sz tt derékig ér tunika. Belebújt, aztán kihúzta a második fiókot is. Itt több nadrágra akadt: egyeseket gyapjúból, másokat puha b rb l varrtak. Kiválasztott egy sötét, fényesen csillogó b rb l készültet, és felvette. Tökéletesen illett rá.

Lépteket hallott odakintr l, az ajtó el l, így ellépett a komódtól, és várt: elméje megfeszült, teste ellazult.

Egy id s ember lépett be, kezében tálcával melyre pácolt hússal és füstölt sajttal megrakott tányért tettek. A férfi idegesen nézett rá, de nem szólt egy szót sem. Az asztalhoz lépett, lerakta a tálcát és visszahátrált az ajtóhoz.

– Várj!

Az id s ember megtorpant, és lesütötte a szemét.

– Ki vagy?

Az öreg mormogott valamit, alig érthet en, és kirohant a szobából.

Csak miután elment, akkor sikerült a férfinak összeraknia a szavakat, amit hallott. A szavak ismer sek voltak, de valahogy összefolytak. Az alak azt mondta: „Csak egy szolga, uram." meg úgy hallotta:

„Tsakedzssolgaurm"

Kisvártatva egy újabb alak jelent meg az ajtóban: vasszürke hajú, halántékán kopaszodó, sudár férfi. Szikár volt és kissé hajlott hátú, mélyen ül és átható zöld szempárral. Sötét ruhákat viselt: szürke szaténból készült, tunikaszer inget és fekete pamutnadrágot. Idegesen elmosolyodott.

– Bemhtk? – tudakolta.

Bemehetek? A hálószobában álló férfi intett, hogy lépjen be. A jövevény gyorsan beszélni kezdett, de a férfi felemelte a kezét.

– Nehezemre esik megérteni a kiejtésed. Beszélj lassan!

– Hát persze. A nyelv változik, formálódik és gyarapszik. Most már értesz? – kérdezte az újonnan jött, tisztán és tagoltan ejtve a szavakat. A férfi bólintott. – Tudom, hogy számos kérdésed lesz. – Becsukta az ajtót maga mögött. – És id vel mindegyikre választ is kapsz. – Lenézett a másik meztelen lábára. – Abban a faliszekrényben több pár cip t és két pár csizmát találsz – mutatott rá a távolabbi fal egyik panelére. –

Észreveszed majd azt is, hogy minden ruha jól illik rád.

– Mit keresek itt?

– Érdekes, hogy ezt kérdezed el ször. Remélem, nem tartasz udvariatlannak, ha a sajátommal felelek: tudod már, ki vagy?

– Nem.

Az sz hajú férfi bólintott.

– Érthet . De megnyugtatlak, hogy eszedbe fog jutni. Ami pedig azt illeti, hogy mit keresel itt – ekkor elmosolyodott –, azt jobban meg fogod érteni, amint eszedbe jut a neved. Úgyhogy kezdjük inkább az én nevemmel! Én Landis kán vagyok, és ez az otthonom. A város, amit odakint látsz, Petar. Ez, ahogy te mondanád, a birtokom része. Azt szeretném, ha úgy gondolnál rám, mint barátra, aki segíteni akar neked.

– Miért nem emlékszem semmire?

– Mert... mondjuk azt... sokáig aludtál. Nagyon sokáig. Az, hogy egyáltalán itt vagy, valóságos csoda. Lassan kell nekilátnunk a dolgoknak. Kérlek, bízz bennem!

– Kaptam valami sebet?

– Mib l gondolod?

– Emlékszem... egy csatára. Festett zharn bennszülöttekre.

Megdöftek, még sincs egyetlen sebem sem.

– Kiváló! – kiáltotta Landis kán. – A zharnok! Kiváló! – Úgy t nt, mintha hihetetlenül megkönnyebbült volna.

– Mi a kiváló?

– Az, hogy emlékszel a zharnokra. Ez elárulja, hogy sikerrel jártunk.

Ez azt jelenti, hogy te... az az ember vagy, akit kerestünk.

– Hogyhogy?

– A zharnok réges-régen kivesztek a történelemb l. Csak legendák foszlányai maradtak fenn róluk. Az egyik ilyen legenda mesél arról a nagy harcosról, aki szembeszállt velük. és az emberei egy kétségbeesett rohamot indítottak a hatalmas zharn sereg centruma ellen.

Állítólag fenséges látvány volt. A halálukba rohantak, hogy megöljék a zharnok királyát.

– Hogyan emlékezhetek egy ilyen régen történt eseményre?

– Keress magadnak egy lábbelit, én pedig megmutatom neked a palotát és a parkot.

– Örülnék néhány válasznak – felelte a férfi, és él lopózott a hangjába.

– Én pedig semmit sem szeretnék jobban, mintha leülhetnék most ide, és mindenre válaszolhatnék. Ugyanakkor nem lenne bölcs dolog.

Neked kell meglelned a válaszaidat. Hidd el nekem, hogy jönni fognak.

Neked fontos, hogy körültekint en járjunk el. Megbízol bennem?

– Nem bízom meg egykönnyen senkiben. Amikor azt kérdeztem, hogy miért nem emlékszem semmire, azt mondtad, sokáig aludtam.

Pontosabban azt felelted: mondjuk azt, hogy aludtál. Válaszolj erre az egyetlen kérdésemre, és akkor fontolóra veszem, hogy megbízzak benned. Mennyi ideig aludtam?

– Ezer évig – felelte Landis kán.

A férfi el ször nevetni kezdett, de ekkor észrevette, hogy Landis kán arcán nyoma sincs der nek.

– Lehet, hogy elvesztettem az emlékeimet, de a józan eszemet nem.

Senki sem alszik ezer évig.

– Azért használtam az alvás szót, mert ez áll legközelebb ahhoz, ami ténylegesen történt. A... lelked... ha úgy tetszik, az elmúlt tíz évszázadban az ürességben kóborolt. Az els testedet megölték a zharnokkal vívott csatában. Ez az új tested, mely azokból a csontokból állt össze, melyeket rejtett sírodban találtunk. – Landis kán belenyúlt az övén függ kis erszénybe. El húzott onnan egy kis aranymedált, hosszú, vékony lánccal. – Mit jelent ez neked? – kérdezte. A férfi átvette a medált, ujjai gyengéden zárultak össze rajta.

– Ez az enyém – mondta szelíden. – Meg nem tudom mondani, honnan tudom, hogy így van.

– Mondj egy nevet... ha tudsz.

A férfi habozott és behunyta a szemét.

– Dayan – mondta végül.

– Le tudod írni ezt a férfit?

– Férfit?

– Ezt a Dayan nevezet t.

– nem férfi. Dayan n volt... – Kurta emlékfoszlány villant fel az elméjében, amit l összerezzent, mintha fájdalom marna belé. – volt a feleségem. És meghalt.

– És magaddal hordtad a hajfürtjét?

A férfi alaposan szemügyre vette Landis kánt.

– Úgy t nik, meglep dtél. Mire számítottál?

– Nem fontos. Valahol hiba történt. De biztosan igazad van. A legkorábbi történeteink, melyek... rólad szólnak... említik, hogy feleségül vettél egy Dunaya nevezet hercegn t. Azt mondják, hogy egy démon ölte meg, aki magával hurcolta a túlvilágra. Te pedig utána mentél. Évekre elt ntél az emberek világából, ahogy a föld legmélyebb bugyraiban kutattál utána, hogy visszahozd. – Landis kán kuncogott. –

Ez remek mese, és valószín leg az igazság morzsája is ott van benne valahol. De most tarts velem, barátom! Rengeteg mindent kell megmutatnom.

Landisnak nehezére esett leküzdenie izgatottságát. Az eredménytelen robotolás végtelennek t

évein át kapaszkodott abba a látomásba,

hogy egy napon megválthatja magát. Az elmúlt huszonhárom évben türelmesen várt, minden észérv ellenére remélve, hogy ez az utolsó kísérlete dönt nek bizonyul majd.

Az els három kudarc keser volt, és megingatta magabiztosságát.

Most azonban, ebben a dics séges pillanatban az önbizalma ismét helyreállt.

Két név szította fel benne ismét a remény tüzét. A zharnok és Dayan.

A ragyogó, zafírkék szem , sudár alakra nézett és kipréselt magából egy mosolyt.

– Hová megyünk? – kérdezte t le a férfi.

– A könyvtáramba, ahol a munkahelyem is van. Van ott valami, amit alig várom, hogy megmutathassak neked.

Landis végigvezette a férfit egy keskeny folyosón, majd le egy lépcs soron. Az alsó szinteken h vös volt, a kovácsoltvas tartókba helyezett lámpások dacára is. Landis megborzongott, de a mellette haladó alakot szemmel láthatóan nem zavarta a hideg.

Végül elérték a kétszárnyú ajtót. Egy hosszú terembe jutottak, ahol öt puha szék és három dívány állt, rajtuk hímzett párnák. A hosszúkás, ívelt ablakokon át a messzi hegyekre lehetett látni. A függönyöket a délutáni szell lebegtette. Balra boltíves átjáró nyílt, mely a könyvtárba vezetett, ahol polcok tucatjai hajlottak meg a rájuk pakolt könyvek súlya alatt.

Landis odasétált a terem hátuljából nyíló másik ajtóhoz, melyet az erszényéb l el szedett kulccsal nyitott ki.

A benti helyiség ablaktalan volt és sötét. Landis meggyújtott egy lámpást, mely felakasztott tartójában állt. Aranyszín fény pislákolt fel a szobában, és az árnyékok táncra keltek a sima falakon.

– Mit szedtek le onnan? – tudakolta a férfi.

Landis elmosolyodott, ahogy rápillantott a négyszögletes poros foltokra, ami elárulta, hogy honnan vették le a falakról az odaer sített tárgyakat.

– Csak néhány festményt – felelte gyorsan. – Nagyon jó megfigyel vagy. – Landis az íróasztalához lépett, ahonnan felemelt valamit, ami

el ször egy rövid és görbe, díszes botnak t nt. A tárgy mindkét vége gyönyör en faragott, fehér elefántcsontban ért véget, míg a közepe simára csiszolt ébenfa volt. Megfordult és vendége felé nyújtotta a készséget.

A férfi arca elsötétült, pedig hátralépett.

– Nem akarok hozzájuk érni.

– Hozzájuk?

– Gonoszság lapul bennük.

– De ezek a tieid. Veled együtt temették el ket a sírba. A melledre fektették ket, és rájuk kulcsolták a kezed.

– Még így sem akarom ket. – Landis vett egy nagy leveg t.

– De tudod, hogy mik ezek?

– Igen, tudom – felelte a férfi, és temérdek szomorúság csendült a hangjában. – k a Nappal és Éjjel Kardjai. Én pedig Elátkozott Skilgannon vagyok.

Landis keze az egyik markolatra kulcsolódott.

– Ne vond ki azt a pengét! – mondta Skilgannon. – Látni se akarom!

– Ezzel sarkon fordult, és visszasétált a könyvtárba. Landis a Nappal és Éjjel Kardjait visszatette íróasztalára, és a harcos után futott.

– Várj! – kiáltotta. – Kérlek, várj!

Skilgannon megállt, sóhajtott egyet, aztán megfordult.

– Miért hoztál vissza, Landis?

– Meg fogod érteni, amikor meglátod a világot a birtokomon kívül.

Hatalmas gonosz tenyészik odakint, Skilgannon. Szükségünk van rád.

A harcos megrázta a fejét.

– Még nem emlékszem sok mindenre, Landis, de tudom, hogy isten sosem voltam. Minden nemzedékben akadnak hadvezérek, h sök, bátor emberek. Az én id mben talán... de csak talán... különleges voltam. Ám ebben az id ben szintén kell lenniük hozzám hasonlóknak.

– Talán, ha elegen volnának – mondta felindultan Landis kán. – Egy nagy háborút vívtak, de jobbára nem emberek. Van néhány vitéz harcosunk, ám eddig két okból maradtunk életben. Egyrészt azért, mert a birtokom jobbára megközelíthetetlen, és nincs semmi ásványkincse.

Másrészt mert a hágókat saját jiamadjaim rzik. – Landis habozott, mert látta, hogy Skilgannon arca értetlenséget tükröz. – Ó, de látom már,

el reszaladtam a történetben. Nem tudsz a jiamadokról. Egyes vidékeken régen vérvadakként ismerték ket. Azt hiszem, a te id dben eggyéforrtaknak. hívták. Egybeolvasztott emberek és fenevadak.

Skilgannon arca megkeményedett, szeme csillogott a lámpások fényében.

– Emlékszel rájuk? – kérdezte Landis.

– Csak egy villanásnyira. De harcoltam ellenük.

– És gy ztél!

– Mindent meg tudok ölni, aminek vérét lehet ontani, Landis.

– Pont ez a lényeg! Egy maroknyinál nem találnál több embert ezen a földön, aki akár csak álmodhatna is arról, hogy ilyesmit mondjon a jiamadokról. Már csak egy hajszál választ el minket attól, hogy kihalt fajjá legyünk, Skilgannon.

– És szerinted én tudok változtatni ezen a kellemetlen helyzeten? Hol van a seregem?

– Sereg az nincs, de én még mindig hiszem, hogy te vagy az, aki meg tud menteni minket.

– Miért?

Landis vállat vont, és széttárta a kezét.

– Volt egy prófécia, mely rólad szólt, Skilgannon. Eredetileg aranytáblácskákra írták, és maga az Áldott Papn írta alá ket.

Csakhogy ezek elvesztek: a másolatokat emlékezetb l írták, de ezekben számos ellentmondás akadt. Volt azonban egy térkép, mely megmutatta azt a helyet, ahol a papn rejtette el a testedet. Ravasz térkép volt.

Irigylésre méltóan körmönfont. És mindenki, aki követte, csak egy üres szarkofágot talált egy barlangban. Mellette hevert a széttört fedél. Így aztán mindenki letörten távozott onnan.

– De te nem.

– Ó, de igen, én is. Méghozzá sokszor. Bárcsak mondhatnám, hogy a térkép talányát egyedül intellektusom felmérhetetlen hatalma révén fejtettem meg. De nem így történt. Volt egy látomásom... vagy inkább egy álom. Éppen ismét a barlangot kutattam át: azt hiszem, akkor utaztam oda tizenötödször. Fáradt voltam, és elaludtam. És az Áldott Papn

l álmodtam. Kézen fogott, és kivezetett a barlangból, le egészen a hegy lábánál elterül kopár pusztaságba, a kiszáradt folyómederhez.

Aztán így szólt: „A válasz itt rejlik, ha van hozzá szemed, hogy meglásd." Ez hasonló volt ahhoz, amit a térkép aljára írtak: A h s itt nyugszik, ha van hozzá szemed, hogy meglásd. Pirkadatkor ébredtem, kisétáltam a barlang bejáratához, és végignéztem az alant elterül vidéken. Ott volt a kiszáradt folyómeder. Egykor víz folyt benne, és a folyót egy sziget szelte ketté. Mostanra csak két kiszáradt csatorna vájt bele a k be a magas, kör alakú, sziklás földbucka két oldalán. A barlang kínálta kilátóból úgy t nt, mintha valaki egy hatalmas szemet vágott volna a földbe. El nem tudom mondani, mennyire izgatottan vezettem az ásócsapatot a buckához. A közepén kezdtünk neki az ásásnak. Aztán hét lábbal lejjebb beleütköztünk koporsód k fedelébe.

– Nagyra értékelem az örömödet – mondta Skilgannon –, de nyugtalanít ez a beszélgetés a koporsómról. Lépj tovább a próféciára!

– Hát persze, hát persze! Bocsáss meg! A prófécia azt jövendölte, hogy te leszel az az ember... aki visszaadja a szabadságunkat.

– Az el bb tétováztál. – Landis idegesen elmosolyodott.

– Nagyon jó a füled, barátom. Megpróbáltam elkerülni a felesleges magyarázkodást. Valójában a jövendölés azt mondja, hogy te vagy az az ember, aki ellopja az ezüstsas hatalmát, és visszahozza a békét és a harmóniát a világba.

– Szóval minden reményedet egy régi próféciára alapoztad?

– Igen, így van. De bátorított az is, hogy a Feltámasztók szintén hisznek benne. Mindkét oldal évszázadok óta kutatja a maradványaidat.

Hatalmas jutalmat ígértek annak, aki megtalálja a sírodat... és ez még mindig áll. Félnek t led, Skilgannon. És én a leg szintébben remélem, hogy jó okuk van rá.

A harcos egy darabig hallgatott.

– Ki volt ez az Áldott Papn ?

– Egyesek úgy hiszik, hogy egy istenn , aki feladta a halhatatlanságot az emberiség iránti szeretetéért. Mások azt mondják, hogy a Farkasisten, Phaarl emberi gyermeke volt. Ami engem illet, én úgy vélem, hogy ragyogó misztikus, filozófus és próféta lehetett.

Tehetséges asszony, és szent, akinek megadatott, hogy lássa a jöv t, s hogy részese legyen az emberiség megmentésének a Vadak Hajnalán.

– Volt neve is ennek az eszményképnek?

– Hát persze. Ustarténak hívták. Azt mondják, ismerted t.

Skilgannon arcából minden szín kifutott.

– Ismertem. Az utolsó napokban felkeresett.

----------

A domboldalon állt, az otthona el tt és nézte, ahogy a lovas vágtatva tart vissza a városba. A szívére mintha egy hatalmas k nehezedett volna. Lassan elindult felfelé a dombon, és kisétált az öbölre néz szirtre. Skilgannon egyre jobban megkedvelte ezt a helyet az elmúlt nyolc évben. A szikla kiugró peremére egy k széket faragtak. Nem tudta, hogy ki alkothatta, de a szívét elöntötte a melegség, amikor erre az emberre gondolt. A párkány veszedelmesen kiegyensúlyozatlan volt, és úgy t nt, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatna, aláhullva a több száz lábbal lejjebb húzódó sziklás fövényre. Valaki mégis úgy döntött, hogy ezt a széket itt állítja fel. Mintha csak kihívta volna az isteneket: Öljetek meg, ha akartok, de én akkor is úgy döntök, hogy ideülök, ide, erre a helyre, és dacolok a hatalmatokkal.

Skilgannon kisétált a párkányra, és elhelyezkedett a székben. Meleg volt, a nap pedig fényesen sütött. A messzeségben, a Xsian-tengeren látta a halászhajókat, meg a körülöttük repked és le-lebukó sirályokat.

Fájdalom nyilallt a nyakába, mire összerezzent. Jobb kezének ujjbegyei elzsibbadtak. Megfeszítette a nyakát, majd a kezére nézett. Az ujjai remegtek. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta elnyomni a reszketést. A nyakában a fájdalom lassan tompult, elkeveredve a fáradt testéb l máshonnan áradó sajgással. A dereka éjszaka megint kínozta: a régi seb a csíp jén úgy gyötörte, mintha több mint egy órán át lovagolt volna. Bal térde sosem gyógyult ki a nyílvessz ütötte sebb l. Most már dühösen kapta ki a pergament az övéb l, és ismét széthajtotta. Bakila elutasította ajánlatunkat, bár elfogadta az ajándékokat és a sarcot. Ez állt benne.

Ajándékok és sarc.

Skilgannon éveken át próbálta meggy zni ket, hogy Bakilát nem lehet örökre megvásárolni. A zharnok királyának éhségét képtelenség sarc fizetésével csillapítani. Emellett ott volt a serege, amit csak

zsákmányolással lehetett jóllakatni. Az angostinok ifjú királya azonban nem értette meg. Most majd meg fogja érteni.

Most, hogy már kés .

– Hó, generális! – szállt felé a kiáltás, mire Skilgannon megfordult ültében. A fájdalom ismét belenyilallt a nyakába. Vakasul, az ifjú kapitány tartott felfelé a szirtre vezet ösvényen. A párkány el tt megtorpant, és megállt, majd elvigyorodott és a fejét csóválta. – Tudod, hogy le fog esni.

Skilgannon kedvesen rámosolygott a sötét szem ifjú harcosra.

– Gyere, ülj le mellém... és meglátjuk, leesik-e – felelte.

– Inkább nem.

– Tudod, hogy közelednek a zharnok?

– Hát persze.

– És velem tartasz, hogy megküzdjünk velük?

– Tudod, hogy igen. Szétszórjuk ket, generális.

Skilgannon felállt, és odasétált, ahol a tiszt várt rá. Vakasul harci öltözékét viselte: a fekete mellvértet, a keményített b rsisakot, a combig ér lovaglócsizmát, ami a térdénél bronzzal er sítettek meg. Hosszú és sötét haját az angostin divat szerint fonták be, és ezüstszálakat sz ttek közéjük, hogy jobban védjék a fejét.

– Hatalmas ellenséges sereggel harcolsz majd – mondta Skilgannon

–, mégsem mersz kisétálni a k párkányra.

– A párkány nem áll az ellen rzésem alatt – felelte Vakasul. – A csatatéren a karom és az íjam fog védelmezni.

Skilgannon belenézett az ifjú szemébe. Mindketten tudták, hogy valószín leg semmi sem védheti meg ket az elkövetkez csatában.

Bakilának húszezer gyalogosa és nyolcezer lovasa lesz. Az angostinok ereje körülbelül négyezer képzett gyalogost és kétezer lovast számlál.

Nyolc évvel korábban Skilgannon egy koalíciós sereget vezetett Bakila ellen, és Angostin déli határán verte vissza a hordát. A kydori és csiatcei er k meg a varniai nomádok ádáz csatát vívtak. Több mint harmincezer zharn veszett oda, és vagy tizenkétezer szövetséges. Bakilának az éj folyamán sikerült visszavonulnia megmaradt csapataival. Skilgannon sürgette az angostinok királyát, hogy engedje meg neki Bakila üldözését, de kérését elutasították. A királyt megrémítették a

veszteségek, és úgy vélte, hogy a zharn uralkodó tanult a kemény leckéb l.

Valóban tanult. A következ évben délnyugatnak vezette seregét és szétzúzta a varniaiakat. A következ nyáron végigsöpört Kydoron, megsarcolta a városokat és kifosztotta a f várost. Két évvel kés bb szövetséget kötött a keleti partvidéken él szecsüinek népével, és megtámadta Csiatcét, két nagy csatában szétverve seregeiket. A csiatcék kapituláltak és hatalmas éves sarcot kínáltak fel Bakilának. Az angostin király, hogy meggátolja az újabb inváziót, békéért folyamodott, és szintén felajánlotta, hogy évente sarcot fizet Bakilának. Az els évben hétszáz font súlyú arany volt a kialkudott summa. Aztán ez ezerre emelkedett. Majd kétezerre. Mostanra az angostin kincstár lényegében kiürült.

És a zharnok közeledtek.

– Mennyi id nk van még, generális? – kérdezte Vakasul.

– Talán tíz nap.

– Te pedig összeállítasz egy remek haditervet, hogy miként pusztítsuk el ket. Már alig várom, hogy halljam.

– Egyetlen reményünk van csak a sikerre, Vaki. És ezt te is olyan jól tudod, mint én.

– Már az is csoda lesz, ha kétszáz lábnál közelebb jutunk hozzá.

Vakasul halkan szitkozódott, majd elnyomakodott Skilgannon mellett, és kilépett a párkányra. Leült a székre és a tengert nézte.

– Mellesleg, generális, néhány furcsa külsej ember vár rád a házadnál – közölte.

– Furcsa? Hogy érted ezt? – Vakasul elvigyorodott.

– Van ott egy szaténruhás kopasz n . Elég vonzó, már ha kedveled a kopasz n ket. A vele lev két férfi megdöbbent en groteszk. Ahogy atyám szokta mondogatni: „Úgy néznek ki, mintha leestek volna a csúfság fájáról, és az arcukra érkeztek volna."

Az emlék elhalványult.

----------

Skilgannon a szobájában volt, és munkára fogta testét: tánclépések sorozatába kezdett, szökellt és forgott. Földre érkezésnél többször megbotlott, és egyszer nagyot esett. Az agya tudta, hogyan hajtsa végre a mozdulatokat, de a teste lassúnak t nt. Az egyszer bb mozdulatokra szorítkozva folytatta a gyakorlatot, próbálva felszabadítani gondolatait.

A képek az elméjében élesek voltak, de mégis töredezettek. Igazából az emlékei nem áramlottak folyamatosan. Jelenetek bukkantak fel, hogy aztán elvágják ket más képek, vagy éppen rájuk telepedjenek. Nevek villantak a tudatába: Dayan, Jianna, Druss, Vakasul, Bakila, Greavas...

Id nként arc is társult a névhez, hogy aztán ismét elenyésszen.

Egy órán át tornázott, aztán leült a sz nyegre, takarót terítve hátára.

Fejét lehajtotta, és bels nyugalmát kereste, egyetlen szóra összpontosítva.

Ustarte.

A csillagok fényesen ragyogtak, és az es felh k nyugat felé haladtak.

Ez áldásos volt. A föld holnap száraz és kemény lesz, a roham sebessége így n ni fog. Kis szerencsével mélyen benyomulhatnak a zharnok soraiba. De milyen mélyen? – töprengett el magában. És vajon Bakila a balszárnyon helyezkedik majd el, mint öt évvel ezel tt?

Skilgannon felsétált a rézs tetejére, és lepillantott a csatatérre. Széles volt és lapos. Nyugaton a domboldalakat fák borították. Keletre húzódott a folyó. Elképzelte a valószín alakzatot, amit a zharnok felvesznek majd. Az angostin gyalogságnak nem volt más választása, mint lecövekelni a völgyt l északra a magaslatokon. A lejt k itt meredekek voltak, így az ellenség rohama le fog lassulni. A nehezebb vérteket és rövid döf kardokat visel angostinok egy darabig fel fogják tartani ket. Skilgannon szemügyre vette a völgyet. A nyolcezer zharn lovas keletre és nyugatra terül majd szét, átkaroló man vert hajtva végre. Arra számítanak, hogy a kétezer f s angostin lovasságot két csoportra osztják, és megpróbálják velük tartani a szárnyakat.

Csakhogy ez lehetetlen volt. A lovasságot vagy megtörik és szétszórják, vagy nekinyomják saját gyalogsága oldalának.

A lehet legkeser bb volt a helyzet. A zharnok minden vadságuk dacára jól képzett harcosok, akik nem félik a halált. Egyetlen váratlan roham sem töri meg szellemüket. Egyetlen okos stratégia sem zavarja

ket össze. Az angostinoknak egyetlen reménye maradt. Bakila volt a zharnok feje és szíve. Vágd le t, és az ellenség megtörik.

Skilgannon visszasétált a lovához, és nyeregbe lendült. Aztán átlovagolt a holdfényes völgyön, a liget felé tartva. A magaslatról tisztán látta a zharnok messzi tábortüzeit jó öt mérföldre délnyugatnak.

Leszállt a lováról, és kantárjánál fogva vezetve a pejt, beballagott a fák közé. A leveg friss és h vös volt. Holnap itt rejti el az Ezüstsólyom lovasság háromszáz legkiválóbb emberét. Ahogy a két arcvonal közelebb kerül egymáshoz, öngyilkos rohamra vezeti ket, le a domboldalon.

A válla és a nyaka sajgott, és érezte mind az ötvennégy évének súlyát. Hátát egy fának vetve leült, lehunyta szemét, és felidézte ifjúkorának napjait. Akkoriban ilyesmir l álmodozott, élt benne ez a fajta becsvágy és kérkedés. Olyan akart lenni, akár az apja: remek harcos, és h s, akit bálványoznak a n k és csodálnak a férfiak.

Elmosolyodott. Az ifjak már csak ilyesmir l szoktak álmodozni. Jianna arca jelent meg a gondolataiban – nem Naashan gyönyör és rettegett Boszorkánykirályn jének arca, hanem az ifjú hercegn é, akinek el ször megismerte. Azok nagyszer napok voltak. Az els szerelem napjai.

Akkor úgy hitte, hogy jöv je egy lesz Jiannáéval. Milyen földi vagy mennyei er i tudta volna meggátolni? Skilgannon fülét ebben a pillanatban halk nesz ütötte meg. Talpra szökkent, és amikor megfordult, látta, hogy Ustarte tart felé: hosszú szaténruhája csak úgy csillog a holdfényben.

– Elszomorít, hogy érzem a bánatod – szólalt meg a papn .

– A bánat az öregek állandó társa – préselt ki magából egy mosolyt a férfi. – Amikor eljöttél a házamba, azt mondtad, kérni fogsz t lem egy kegyet. Kérd hát... és ha hatalmamban áll, megadom.

Ustarte felsóhajtott, és félrenézett.

– Amit t led kérek, az lehet, hogy sokba kerül neked.

Skilgannon felnevetett.

– Hát nem azt mondtad, hogy holnap meghalok? Ennél mi kerülhetne még többe?

Ustarte elengedte füle mellett a kérdést.

– Mondd meg az angostin királynak, hogy ha holnap elesel, testedet és fegyvereidet adják át nekem, hogy eltemethesselek.

– Ez minden, amit kívánsz?

– Nem, Olek. Ahhoz, hogy gy zz, ismét forgatnod kell a kardokat.

– Tudok gy zni nélkülük is! Nem akarom a kezemben tudni a gonoszságukat.

– Nélkülük nem jutsz el Bakiláig, és akkor a zharnok fosztogatni, gyújtogatni és öldökölni fognak egészen Angostinig... és tovább. Két szívességet kérnék t led. Forgasd a kardokat a csatában, és engedd meg, hogy én gondoskodjam az eltemetésedr l!

– És ennél többet nem tudsz mondani? A n megrázta a fejét, és Skilgannon látta, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.

– Semmi többet.

----------

A feltámasztás ötödik napján Landis kán felkapaszkodott a csigalépcs n, és belépett a palota keleti szárnyának magas toronyszobájába. Gamal, a vak öregember a teraszon ücsörgött, meleg takarót terítve vézna vállára. Landis megborzongott, ahogy Gamalra pillantott. Mostanra már nagyon törékeny lett, b re annyira vékony, már-már áttetsz .

Gamal felnevetett, telt és dallamos hangon.

– Á, Landis, barátom, a gondolataid úgy verdesnek, akár a riadt galambok.

– Volt id , amikor még elég udvarias voltál ahhoz, hogy ne olvass a barátaid gondolataiban – mutatott rá a kán, majd odalépett az öreghez, és arcon csókolta.

– Sajnos ez nem igaz. Mindössze azzal a képességgel bírtam, hogy úgy tettem, mintha nem olvasnám ket.

Landis meglepetést színlelt.

– Ennyi éven át végig hazudtál?

– Hát persze, hogy hazudtam. Vagy szívesen töltötted volna az id det olyasvalaki társaságában, akir l azt hiszed, hogy ismeri az összes gondolatodat?

– Nem. És nem vagyok biztos benne, hogy most tudni akarom-e.

Gamal ismét felnevetett.

– Ó, Landis! Amint azt te is tudod, nem vagyok képes egy ember minden gondolatát olvasni. Sosem tudtam. Meg tudom mondani, hogy az emberek mikor hazudnak. Hogy mikor álnokok. Érzem bánatukat és örömüket. Amikor beléptél, Skilgannon foglalkoztatott. Az arca ott volt a gondolataid között. Aztán észrevettél engem, és a halál, meg a magányosság gondolatai maga alá gy rtek. Úgyhogy lazítsd el az elméd, és mondd meg, miért foglalkoztat a vendégünk.

– Mert nem az, akit vártam.

– Hogy is lehetne? – kérdezte Gamal. – Azt gondoltad, hogy olyan, akár egy isten. Arra számítottál, hogy a szeméb l t z lövell.

– Természetesen ez nem igaz. Tudtam, hogy ember.

– Egy ember, aki egykor szárnyas lovon repült?

– Már megint csinálod! – zsörtöl dött Landis. – Nem hiszem, hogy szárnyas lovon repült. De ez volt az els mese, amit emlékeim szerint róla hallottam. Gyerek voltam még, az ég szerelmére! Ezek a történetek pedig hozzátapadnak a gondolatokhoz. Ezért látom a szárnyas lovat.

– Bocsáss meg, barátom! Nincs több szárnyas ló. Folytasd hát!

– Öt nap telt el, és ideje java részét a szobájában töltötte, ahol semmit nem csinál. Amikor beszélgetünk, nem tesz fel kérdéseket.

Meghallgatja, ahogy elmondom neki a történéseket, de semmit nem tudok meg arról, mi a véleménye. Lehetséges, hogy a régi mesék tévedtek volna? Egyáltalán nem t nik harcosnak. Nem olyan vérfagyasztó, mint az Árnyemberek, és nem olyan nyíltan rémít , mint Decado.

– Látom már, miért aggódsz – felelte Gamal. – Viszont számos dolgot rosszul értelmezel. El ször is, azt mondod, hogy csak a szobájában üldögél és nem csinál semmit. Ez nem igaz.

– Igen, igen – szakította félbe Landis. – Tudom, hogy tornázik.

Tudom, hogy a szolgálólányok megrészegülnek t le. Gyanítom, hogy egyiküket már le is fektette.

– Kett t – javította ki Gamal. – És miközben mi itt beszélgetünk, egy harmadik van vele. És amit te tornának hívsz, az egy nagyon si módszer, amihez magas fokú ruganyosság, er és egyensúlyérzék

szükségeltetik. A teste egykor könnyedén végezte el ezt a rituálét. Új teste viszont se nem annyira ruganyos, se nem annyira er s, mint amire emlékszik. Miel tt igazán önmaga lehetne, új testét harmóniába kell hoznia az emlékeivel. Ami pedig azt illeti, hogy nem t nik harcosnak...

– itt az öreg széttárta a kezét – ...mit mondhatnék neked? Igen, az Árnyak vérfagyasztóak. Ilyeneknek szánták ket. Gyilkolásra tenyésztették ki ket. Azt hiszem ugyanez elmondható Decadóról, aki nem egészen épelméj . Skilgannon természetesen nem rémít meg.

Hiszen semmi olyasmit nem tettél, ami miatt ellenségének tekintene.

Reméljük, nem is teszel. – Az öreg egy pillanatra elhallgatott, majd vett egy nagy leveg t. – Skilgannon pedig egykor pap volt.

Landis kán leveg után kapkodott.

– A történelemben err l nincs semmiféle feljegyzés.

– De igen, van. Van, ha az ember tudja, hol keresse. Találtam erre valló utalásokat az Üresség Könyvében, amit Cethelin írt. Leny göz darab.

– Sokszor olvastam a könyvet – felelte Landis. – Skilgannont nem említik, még csak nem is utalnak rá.

– Dehogynem, csak azon a néven, amit papként vett fel: Lámpás testvérként. Cethelin az Elátkozottnak nevezte.

Landis kán szája tátva maradt. A karja libab rös lett, és megborzongott.

– Lámpás testvér volt Skilgannon? Magasságos egek! Az eszel s, aki mindenkit leölt Cethelin temploma el tt?

– Tudós ember létedre, Landis, túlságosan sok id t fordítasz arra, hogy a következtetésekre ugorj. Igen, Cethelin valóban eszel snek és gyilkosnak írta le. De tényleg az volt? Egyetlen tény világos: a cs cselék azzal a szándékkal érkezett, hogy leöldösse a papokat.

Lámpás állította meg ket.

– Gyilkossággal – mutatott rá a kán.

– De erre csak azután került sor, hogy Cethelin megdöfték. – Gamal váratlanul kuncogni kezdett. – Megróttál engem, amiért megemlítettem a szárnyas lovat, barátom, de gyerekkori emlékeid még mindig csapdába ejtenek. Skilgannon h s volt. Efel l nincs kétség. És egyben gyilkos is volt, Landis. Azok, akik szembeszálltak vele, meghaltak.

– Harcos volt. Ezt tudom! – fortyant fel Landis.

– Több volt harcosnál. Ellenben, ami a mostot illeti, nem kellene foglalkoznod azzal, hogy mennyire rémít , vagy mennyire t nik vérfagyasztónak. Adj neki id t, Landis! Aztán majd meglátjuk, hogy Ustarte tehetséges volt-e, vagy tébolyodott.

– Err l már beszélgettünk korábban is – mosolyodott el fanyarul a kán. – Te mindig találsz módot arra, hogy a kétely árnyékát vesd jövendölésére.

– Amennyire emlékszem, az Áldott Papn számos próféciát hagyott hátra a könyvében.

– Ó, ez nem tisztességes, Gamal! Tudod, hogy azok a szó igazi értelmében nem voltak próféciák. Azt mondta, hogy számos jöv létezik, és példákkal mutatta be, miként formálódhatnak azok a jöv k. A Skilgannont érint próféciája teljesen más volt.

– Az alapelv ugyanaz marad, Landis. A papn számos jöv t látott.

Képtelen volt különbséget tenni aközött, hogy mi lesz, és aközött, hogy mi lehet. Nincs kétségem afel l, hogy látomásaiban látta az Örökkévaló felemelkedését. Ugyancsak nincs kétségem afel l, hogy Skilgannon visszatérésében az Örökkévalóval vívott harc eszközét látta. De, Landis, nem érted meg, hogy ett l ez még csak a számos jöv egyike marad. Az életben semmi sem biztos. Landis felsóhajtott.

– Hinnem kell a próféciában, Gamal. És tudod, hogy miért. – Felállt székéb l, a terasz széléhez lépett, és a hegyekre meredt. – Amíg álom volt, addig ott izzott a szívemben és az elmémben. Egy másodpercig sem kételkedtem benne. Most, hogy valóssággá vált, valahogy úgy nik... mintha összement volna. Azt hittem, egy hatalmas h st hozok vissza, egy legy zhetetlen lelk férfit. És most kezdem úgy érezni magam, akár egy bolond.

– Hát ne tedd! Ne ítéled meg t máris, Landis! Én láttam t az ürességben. Éreztem erejét, és azt a legy zhetetlen lelket, amir l beszélsz. Ott sokkal rémít bb bestiák lakoznak, mint ami ezen a földön jár. Skilgannon bátran nézett velük szembe. Azt hiszem, rájössz majd, hogy a mítoszok nem túlozták el képességeit. És ne vedd túl komolyan a cinizmusomat! Akárcsak oly sok cinikus, a szívem mélyén én is romantikus vagyok. Én is szeretnék hinni az Áldott Papn ben és

próféciáiban. Én is szeretném látni, ahogy az Örökkévalót megalázzák, és a lázadó seregeket szétszórják. Úgyhogy koncentráljunk arra, ami épít jelleg ! Skilgannon újjászületett. Ez az els csoda. Most segítenünk kell neki megtalálni az emlékeit. Az emlékek tesznek minket azzá, akik vagyunk, Landis. Azok a lelkünk épít kövei.

Landis ett l valamelyest megnyugodott.

– Oly sok minden függ t le, és ez megrémiszt.

– Engem többé már nem. Talán ez a halandóság adománya.

– Miért nem engeded, hogy felfrissítselek? Újabb harmincévnyi tökéletes egészséget tudnék neked adni. És ezt te is tudod. Még mindig nem értem, miért sóvárogsz a halálra.

Gamal kuncogott.

– Elégedett vagyok, Landis. Számos teljes életet éltem. Túl sokat. És most azt veszem észre, hogy elégedett vagyok egyre fokozódó törékenységemmel. Bizonyos értelemben még a vakságom is áldás. Azt hiszem, a halálom is az lesz.

– De szükségünk van rád, Gamal. Az emberiségnek szüksége van rád.

– Túlságosan építesz az adományaimra. És most mondd el, hogy halad Harad.

Landis visszaült a székébe.

– Er s... er sebb, mint bárki emberfia, akivel valaha is találkoztam.

Úgy t nik, élvezi a munkát. De hirtelen haragú és még mindig hajlamos az er szakra. Az emberek elkerülik és nincs barátja. – A vak öregemberre nézett. – Szerinted ideje Skilgannonnak találkozni vele?

– Nem. Még nem. De hamarosan eljön az ideje. – Gamal elhallgatott, és a kán azt hitte, hogy elszenderedett. Olyan halkan, ahogy csak tudott, felállt, mire az öregember felsóhajtott. – Még nem kés , Landis. Még van id , hogy meggondold magad.

– Skilgannon már itt van. Nem dughatom vissza a csontjait a koporsójába.

– Nem így értettem. Én a másik újjászületettr l beszélek. Amit teszel, az több mint ostobaság, Landis. Romlást hoz mindarra, amit felépítettél.

Landis visszasüppedt a székbe.

– Mióta tudod?

– Szinte attól a pillanattól kezdve, hogy a nyáron megérkeztem ide.

Láttam a n arcát a gondolataidban. Alig akartam elhinni, hogy valaki, aki ismeri az Örökkévalót, ilyen meggondolatlan legyen. Neki ott van Memnon, akinek a képességei messze meghaladják az enyémet. Ha én felfedeztem a titkodat, is fel fogja.

– Talán igen, talán nem. – Landis felállt, és odalépett az öreg mellé.

Lehajolt, és megveregette Gamal kezét. – Te már ismerted a gyengéimet, Memnon viszont nem. És én is tudom, hogyan sz jek véd varázslatokat.

– A véd varázslatok nem állítják meg az Árnyak pengéit, Landis.

– Err l senki nem tud, csak te és én. – Gamal szívb l jöv en felsóhajtott.

– És ez maradjon is így sokáig!

----------

Skilgannon meztelenül állt a széles teraszon. Egyre jobban beszívta a leveg t. Majd végül vett egy nagy leveg t, és belekezdett egy sor izomfeszít gyakorlatba. Teste most már ruganyosabb volt, a fiatal izmok könnyedén nyúltak. A bal lábán egyensúlyozva behajlította térdét és maga mögé nyújtotta jobb lábát. Felemelte mindkét kezét és összeérintette két tenyerét, majd lassan – lélegzetvételét egyenletesen tartva és hozzáigazítva mozdulataihoz – ívben hátrafeszítette a gerincét addig, míg testének íve tökéletes holdsarlóformát vett fel. Aztán jobb combjának izmai lüktetni és remegni kezdtek, bal lapockája alatt pedig enyhe fájdalom nyilallt a testébe.

Egykor könnyedén végre tudta hajtani ezeket a gyakorlatokat.

Emlékfoszlányok, töredezett, tünékeny foszlányok zúdultak rá. Lassan felegyenesedett, és kihúzta magát: rátámaszkodott a terasz korlátjára, és engedte, hogy a képek alakot öltsenek.

Gondolatai között megjelent egy holdfényben fürd magas épület.

Messze lent éles sziklák látszottak, magasan felettük pedig mellvéd húzódott. Magát látta a mellvéden állni, amint felugrik a leveg be, hogy megperdülve, egyensúlyát tökéletesen megtartva, érkezzen vissza a párkányra. Egyetlen rossz lépés, egyetlen apró tévedés, és a halálába zuhanna.

A kép kifakult. Skilgannon folytatta a tornát, de nem er ltette meg túlságosan a testét: inkább az izmai nyújtására törekedett, mintsem arra, hogy munkára fogja ket. De az még így is fárasztó volt, és egy óra múlva abbahagyta.

Belebújt krémszín vászoningébe és sötét b rnadrágjába, felhúzta puha b rb l készült bokacsizmáját, és kisétált a szobából: a könyvtár felé vette útját, melyet Landis kán mutatott neki az els napon. Útja során kék szövetruhás szolgákkal találkozott, akik mind lesütött szemmel siettek el mellette. Ez azonban nem zavarta: senkivel sem akart beszélgetni.

A könyvtárban folytatta a legrégibb feljegyzések közötti kutakodását.

A saját életér l szóló történetek nem bizonyultak olyan nagy

segítségnek a memóriáját illet en, mint ahogy azt remélte. A jelek szerint valamikor megvívott egy sárkánnyal, és volt egy szárnyas lova, mellyel a hegyek felett repült. Emellett ajándékba kapott egy köpenyt, ami láthatatlanná tette ellenségei el tt. Hihetetlen volt, de a különböz feltételezések szerint hat különböz országban született, négy apától és három anyától. Volt már aranysz ke, fekete hajú, szakállas és csupasz állú. Volt magas, és alacsony, hihetetlenül izmos, egyben karcsú és vékony.

A legendák kevés dologban egyeztek meg. Két kardot forgatott, melyeknek egyetlen tokja volt. A Nappal és Éjjel Kardjainak hívták ket. Egy csatában esett el, hogy megvédje népét. Hadvezér volt, akinek meghalt a felesége. Emellett szeretett egy titokzatos és talányos istenn t is. Ezzel mindenki egyetértett, bár a nevében senki sem tudott megegyezni. Egyes történetekben a halál istenn je volt, másokban a szerelemé, a bölcsességé, vagy éppen a háborúé.

Ma nem a saját legendájával foglalkozó történeteket választott, hanem olyanokat, melyek az si földekr l szóltak. Olyan részletek után kutatott, melyek összekapcsolnák azzal a múlttal, amit nem tudott felidézni. Skilgannon egy halom srégi tekercset cipelt az ablak melletti székhez, és lassan nekiállt olvasni ket.

Az els nem hozott friss gondolatokat. Olyan fajok közti háborúról szólt, melyekr l nem volt semmi emléke, de a második, egy sokkal régebbi, a drenai nevezet népr l szólt. Skilgannon érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Egy név jutott eszébe.

Druss.

l duzzadó alakot látott, aki feketét és ezüstöt viselt. Az emlékbe kapaszkodva, lehunyta a szemét. Tudatalattijából képek zúdultak el .

Csatabárdos Druss, amint a fellegvár lépcs in törtet felfelé, keresve...

keresve... a gyermek Elanint. Egy újabb arc jelent meg el tte, eltorzult vonásokkal. Újabb név bukkant felszínre. Boranius. Vasálarc.

Skilgannon látta önmagát, amint ezzel az emberrel harcol, pengéi villognak és hárítanak, döfnek és blokkolnak. A kép remegni kezdett.

Skilgannon megpróbált belekapaszkodni, de az úgy folyt szét, akár az álom ébredés után.

Visszatérve szobájába ott egy fekete b rrel szegett, sötétbarna gyapjúköpenyt talált. A vállára terítette, és kisétált a palotából. Amióta visszatért az életbe, most el ször érezte magát nyugodtnak és szabadnak. Átsétált Petar városán, elballagott a zsúfolt piac mellett, míg végül a gyorsan robajló folyó felett ível vén k hídhoz nem ért. Ott egy fiatal kölyök lógázta a lábát a híd mellvédjén ülve, horgászbottal a kezében. A hídon túl a dombokhoz vezet vidéket kerítés zárta el. Ez meglepte Skilgannont, mert se marhát, se birkát nem látott sehol.

Odasétált a bezárt kapuhoz.

– Hé, külvilági!

Skilgannon megfordult. A sz ke hajú fiú letette maga mellé horgászbotját.

– Az a legjobb, ha nem mászkálsz a dombokon – mondta a fiú, és átlendítve lábát a mellvéd felett, leugrott a hídra, majd odasétált a harcoshoz. – Veszélyes arrafelé.

– Miért veszélyes?

– A jemek miatt. Ott képezik ki ket. Nem kedvelik az embereket.

Skilgannon elmosolyodott.

– Én sem kedvelem az embereket. – Ezzel átlendült a kapun, és nekivágott a domboknak. Kis id múlva könnyed kocogásba váltott, majd futni kezdett. Egyre feljebb és feljebb jutott, és keményen hajtotta magát. Végül kifulladva és fáradtan megállt egy patak mellett. Letérdelt és sokáig ivott. A víz hideg volt és csodásan felfrissítette. Leült a patak mellé, és észrevette, hogy a meder több száz kerekded k vel van tele. A legtöbb teljesen fehér volt, de imitt-amott látott sötétebbeket is: akadt ott zöld, de szénfekete is. Kezét a vízbe nyomta, és ujjaival végigsimított a kavicsokon, hogy aztán kimarkoljon néhányat. Egykor az élete éppen úgy tele volt emlékekkel, ahogy ez a patak teli van kövekkel. Mostanra csak néhány szétszóródott foszlány maradt bel le.

Megdöntötte a kezét, és visszapotyogtatta a kavicsokat a vízbe, majd felállt.

Az ég tiszta volt és felh tlen, a hegy lábánál h vös szél fújt.

Skilgannon tekintete végigpásztázta a vidéket, és a messze lent elterül fehér várost.

Én nem tartozom ide, gondolta, ahogy szeme beitta az idegen táj képét.

Ekkor egy hangot hallott. Majd egy másikat. Száraz reccsenések és dobbanások sorozatát. Kíváncsiságtól vezérelve a hangok felé indult: megmászta a dombgerincet, és a mögötte emelked fák felé tartott.

Messze lent egy tisztáson megpillantott egy csoportot; el ször szakállas harcosoknak t ntek, amint éppen vívóbotokkal gyakorolnak.

Mindannyian fekete b rb l készült testpáncélt, és b rb l, meg sz rméb l készült nadrágot viseltek. Skilgannon megállt, és figyelte ket. Összehúzta a szemét, és ekkor valami hidegség lopózott a szívébe.

Egyáltalán nem emberek voltak. Arcuk torz és formátlan, álluk megnyúlt.

A fiú jemeknek nevezte ket. Skilgannon eggyéforrtakként emlékezett rájuk. Egy röpke emlék villant fel el tte, n kr l és gyerekekr l, akik kört alkotva kuporogtak a földön, míg Skilgannon és egy csapat harcos felkészült a támadás visszaverésére. A fenevadak nagyok voltak, egyesek majdnem nyolc láb magasak. Ami azt illeti, sokkal nagyobbak, mint a lent gyakorló jiamadok. És megjelenésük is vadállatiasabb volt. Ezeket Skilgannon sokkal emberszer bbnek látta.

Talán azért, mert fekete b r mellvérteket és b rnadrágokat viseltek.

A szél megfordult, és elvitte szagát a tisztásra. A jiamadok szinte azonnal abbahagyták a gyakorlatozást és megfordultak, arrafelé nézve, ahol Skilgannon állt, elrejt zve a fák árnyékában. Bár nagy volt a kísértés, hogy megforduljon és elmenjen, nem tette. Ehelyett kilépett a nyílt térségre, és elindult lefelé, feléjük. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy mindegyikük kék drágakövet visel a homlokán. Oda nem ill nek nt, hogy ezek a fenevadak bármilyen ékszert is viseljenek.

A legnagyobb termet lény, aki közel hét láb magas volt, bundája szénfekete, a harcos elé lépett.

– A b rösök maradjanak távol! – közölte torokhangján. Skilgannon, aki sudár ember volt, azt látta, hogy egy aranyszín szempárba mered, mely fagyos rosszindulattal csillogott.

– És ugyan miért? – kérdezte. A többi eggyéforrt is el recammogott, és körbevették t.

– A mi helyünk. Veszély a b rösöknek. – A hosszúkás pofa szétnyílt, felfedve éles agyarait. A szájból horkantáshoz hasonlatos hang reccsent el . A többiek is követték a vezér példáját, Skilgannon pedig úgy vélte, éppen nevetnek.

– Új vagyok még ezen a vidéken – mondta a harcos. – Nem ismerem az itteni szokásokat. Miért lenne veszélyes?

– B rösök törékenyek. Könnyen törnek. – A lény szúrósan meredt Skilgannonra, és a harcos érezte a gy löletét. – Most menj el!

A többi fenevad még jobban körülfogta. Az egyikük, akinek arca laposabb volt a többinél, pofája kiszélesed bb, akár egy macskáé, szaglászni kezdte a leveg t.

– Nincs több b rös – közölte. – Egyedül van.

– Hagyd t! – mondta az els .

– Öld meg! – mondta egy másik.

Az els fenevad váratlanul vicsorított egyet, nyers és vérfagyasztó hangot hallatva. Majd ismét megszólalt.

– Nem! – Az arany szempár Skilgannonra villant. – Most menj, rös!

Skilgannon megfordult. Ekkor a macskalény vívóbotjával hirtelen a lába felé döfött. A harcos azonnal és gondolkodás nélkül megpördült a sarkán, és a magasba ugrott: lába kalapácsként zúdult a fenevad arcába, ledöntve a lábáról. Skilgannon könnyedén ért földet, majd máris közelebb lépett, felragadva a lény által elejtett vívóbotot. A jiamad haragos morgással szökkent talpra és vetette magát az emberre. A harcos megpörgette a botot, és nagy er vel halántékon vágta a lényt. A jiamad kábán rogyott a földre. A férfi hátralépett, és felemelte fegyverét, készen, hogy védjen egy újabb támadást. Egy pillanatig senki sem mozdult, aztán a vezér el relépett.

– Nem jó – közölte. – Menj!

Skilgannon fagyosan elmosolyodott – aztán a földre dobta a botot.

– Sajnálom, hogy megzavartam a gyakorlatozást. Hogy hívnak?

– Hosszú medve.

– Emlékezni fogok rá. Ezzel Skilgannon távozott.

Amikor elérte a gerincet, egy rettenetes sikoly ütötte meg a fülét, mely tele volt kétségbeeséssel és kínnal. Halálsikoly volt. De a harcos nem nézett vissza.

----------

Ahogy Skilgannon nekivágott a városba vezet hosszú lejt nek, látta, hogy egy lovas vágtat át a hídon és a kerítés kapuján. Landis kán volt az. A harcos megállt. Landis nem volt egy született lovas, teste nem lelte az egyensúlyt. Ide-oda zötyköl dött a nyeregben, képtelen volt összhangba kerülni a zömök pej ritmusával. Egy emlék ötlött Skilgannon eszébe, egy rémült arcú pufók papról. Olyan volt, mintha ablak nyílt volna a lelkére, és látta magát Cobalsin templomában, amint a földet m veli és a könyvtárban tanul Cethelin apát jóindulatú tekintete el tt.

A harcos vett egy nagy leveg t. A leveg üde volt és hideg, és hirtelen elöntötte a béke. Még több emlék zúdult rá. A pufók papot Braygannak hívták. Skilgannon Mellicane háborútól meggyötört városában hagyta, miel tt és Legendás Druss meg egy csapat harcos nekivágott volna, hogy megmentsék a gyermeket, Elanint, akit nadír harcosok tartottak fogva egy fellegvárban.

Vad ujjongás söpört végig Skilgannonon, megfojtva az elmúlt néhány nap csalódását. Nem emlékezett mindenre, de azt tudta, hogy nem harcolt sárkányokkal. Nem volt szárnyas lova sem. Az életér l szóló történetek kilenctizede legenda volt, a többit pedig a felismerhetetlenségig eltorzították és kifacsarták.

Landis kán megérkezett, és boldogan kászálódott le a nyeregb l.

– Aggódtunk miattad – közölte.

–Találkoztam néhány eggyéforrttal. Nem olyan félelmetesek, mint akikre én emlékszem. Landis alaposan szemügyre vette.

– Visszatérnek az emlékeid?

– Nem mind. Nagy lyukak vannak bennük, de most már sokkal többet tudok.

– Ez remek, barátom. Akkor viszont találkoznod kellene Gamallal.

– ki?

– Egy öregember, a legbölcsebb közöttünk. Én hívtam meg, hogy az otthonomban éljen, amikor múlt tavasszal végleg elvesztette a látását.

lelte meg a lelkedet az ürességben, és hozott vissza hozzánk.

Skilgannon váratlanul megborzongott. Egy éles kép tört rá: palaszürke ég és fák meg növények nélküli táj képe. Aztán már el is nt.

Együtt indultak vissza: Landis száron vezette a pejt. Asszonyok sorát pillantották meg, akik a domboldalon haladtak a fák vonala felé.

Mindnyájan elhallgattak, ahogy Landis kán és „vendége" közelébe értek. A n k lesütött szemmel sétáltak el mellettük. Skilgannon látta, hogy élelemmel teli kosarakat cipelnek. A kán is felfigyelt erre az érdekl désre.

– Ennivalót visznek az erd határon túl dolgozó favágóknak.

– Egy szekér, meg egy hajtó hatékonyabb lenne, annyi bizonyos –

jegyezte meg Skilgannon. – Vagy a n k nemcsak ennivalót visznek?

Landis elmosolyodott.

– Többen összeházasodtak a favágókkal, és talán egy id re beosonnak a bokrok közé is. A zömük viszont csak ennivalót visz.

Beszéltél a hatékonyságról. Igaz, egy szekér több ellátmányt tudna szállítani, ráadásul gyorsabban, jelent sen kevesebb er kifejtéssel.

Viszont nem mozdítaná el a közösségi szellemet, sem a kölcsönös tör dést.

– Ez rokonszenves alapelv. És miként hozod ezt össze azzal, hogy amikor az imént elhaladtak mellettünk, egyikük sem szólt egy szót sem, és egyikük sem nézett ránk?

– Jó kérdés – felelte Landis –, és biztosra veszem, hogy már tudod is választ. A közösségi szellem el mozdítása fontos. Az embereknek érezniük kell, hogy értékesek. Viszont a legnagyobb ostobaság lenne a vezet nek is belefolynia ebbe. Neki távol kell maradnia követ it l. Ha is közöttük üldögélne, csevegne velük, osztozna a dolgaikban, végül valaki feltenné a kérdést, hogy miért éppen a vezér. Milyen jogon uralkodik ? Egyetlen vezér sem kíván ilyen beszélgetésbe bonyolódni.

Nem, én olyan vagyok, akár a pásztor, Skilgannon. Én terelem egybe a nyájat és vezetem el ket a jó legel kre. Viszont nem érzem szükségét,

hogy leüljek közéjük, és füvet rágcsáljak velük. A te id dben ez másképp volt?

– Sok éven át szolgáltam egy harcos királyn t – válaszolta Skilgannon. – Nem t rte, ha valaki dacolt az akaratával. Azok, akik ellene szóltak... azok, akik csak gondoltak is arra, hogy ellene szóljanak... meghaltak. A társadalom sok tekintetben virágzott. Másfel l viszont a drenaiaknak nem volt királyuk. Minden vezérüket a nép szavazata alapján választották. Mégis számos évszázadon át prosperáltak.

– De végül mindketten elbuktak – mondta erre Landis. .

– Minden birodalom elbukik. A jók, a rosszak, a kegyetlenek és az ihletettek is. Mert minden pirkadatra jut egy alkony, Landis.

A palotába érve egy lovász elvezette a pejt, a kán és a harcos pedig felsétáltak a legfels szintre, ahol beléptek a magas, kör alakú toronyba.

– Gamal nagyon öreg – tudatta Landis Skilgannonnal. – Vak is, és szerfelett törékeny. Viszont empata, és járatos az si sámántudományban.

Landis belökte az ajtót, és a két férfi belépett a kör alakú szobába, melynek padlóját sz nyegek borították. Gamal egy vén, b r karosszékben üldögélt, takaróval vézna vállán. Felemelte a fejét, és Skilgannon látta, hogy szeme a sápadt opál színében játszik.

– Üdvözöllek, harcos, az új világban! – szólalt meg. – Húzz ide egy széket, és ülj le mellém egy kicsit!

Skilgannon letelepedett egy másik karosszékben. Landis is így akart tenni, de ekkor az öreg ismét megszólalt:

– Landis, ne! Drága barátom, egy id re magunkra kell hagynod minket. Egy óra múlva térj vissza, és akkor mindannyian beszélgetünk majd.

A kán meglepettnek t nt, és egy kicsit aggódónak is, de aztán kipréselt magából egy mosolyt. – Természetesen.

Miután Landis távozott, az öreg el red lt ültében.

– Tudod már, hogy ki vagy?

– Tudom.

– szinte leszek veled, Skilgannon. Nem vagyok olyan ember, aki túlságosan hinne a próféciákban. Landis – bármilyen kedves is a

szívemnek – rögeszmés ember. Azért hoztam vissza a lelked, mert kért meg rá. Ez azonban, akárcsak oly sok minden jelen világunkban, természetellenes tett volt. Ennél is rosszabb, hogy erkölcsileg is helytelen volt. Ellen kellett volna állnom a kísértésnek.

– Miért nem tetted?

Az öregember kesernyésen elmosolyodott.

– Ez a kérdés jobb választ érdemel, mint amit adhatok rá. Landis megkért rá, és én nem tudtam visszautasítani. – Gamal felsóhajtott. –

Meg kell értened, Skilgannon, hogy Landis megpróbálja megóvni ezt a földet és népét. Jogosan tart a jöv

l. A lázadó seregek jelenleg

egymással hadakoznak. De a háború a befejezéséhez közeledik. Amikor az Örökkévaló gy z, tekintetét ezekre a hegyekre fordítja majd. Landis bármit megtenne, hogy megóvja népét a rabszolgasorstól. Hibáztathatod t ezért?

– Nem. A betolakodókkal harcoló er s embereknek ilyen a természete. Mesélj az Örökkévalóról!

Gamal elmosolyodott.

– Elmondhatnék róla mindent, amit tudok, de annak csak egy töredékét érdemes ismerni. Elég annyit mondanom, hogy a királyn je minden vidéknek innen a déli tengerekig és a messzi nyugati hegyekig.

Seregei most két kontinensen harcolnak. Olyan világban élünk, ahol több mint ötszáz éve háború dúl. Ennek az id nek a zömében az Örökkévaló uralkodott. is, akárcsak te és én, Skilgannon, újjászületett. Úgy képzelem, már rég nem számolja a viselt és eldobott testeket.

Gamal elhallgatott, ahogy elmerült gondolataiban. Skilgannon várt, hogy az öreg folytassa. Kis id elteltével a vénember mélyen, reszketegen beszívta a leveg t, és megborzongott.

– Öt életen át szolgáltam t. Ebben a háromszázötven évben majdnem elvesztettem az emberségemet. Éppen úgy, ahogy elvesztette. Nem halhatatlanoknak teremtettek minket, Skilgannon. Még most sem értem teljesen, de tudom, hogy a halálra szükség van. Talán csak a kontrasztra van szükségünk. Mert az éjszaka sötétsége nélkül miként értékelhetnénk igazán a napkelte dics ségét?

Skilgannon elengedte a füle mellett a költ i kérdést.

– Ha mindvégig uralkodott, ez miért nem zavarta korábban Landis kánt?

– Mert h ségesen szolgálta a királyn t. Ezeket a földeket kapta jutalom gyanánt.

– Nem – mondta erre Skilgannon. – Azt hiszem, itt többr l van szó.

Nem ezért akartad, hogy Landis ne legyen itt, amikor beszélgetünk.

Az öregember habozott.

– Igen, így van – felelte végül. – Nagyon jó megfigyel vagy. Landis és én kifejlesztettük azt a képességet, hogy ráleljünk az si világ szerkezeteire... arra a világéra, mely sokkal-sokkal azel tt létezett, hogy te a csatáidat vívtad, Skilgannon. Az si fajok hatalma minden képzeletet felülmúlt. Minden felfedezésünk dacára még mindig csak nagyon keveset tudunk err l. Olyan ez, akár egy elrothadt levél darabkáit meglelni, és megpróbálni kikövetkeztetni, hogy milyen lehetett a fa. Annyit tudunk, hogy az sök elpusztították magunkat.

Hogy hogyan és miként, az rejtély.

– Mindez nagyon érdekes, de nem maradhatnánk a témánál?

– Hát hogyne, fiam. Bocsáss meg nekem! A gondolataim elkalandoznak. Azt akarod tudni, Landis miért élvezte a királyn kegyét. – Gamal elhallgatott, aztán vett egy nagy leveg t. – Mert a kán találta meg a csontjait. vívta ki a n nek az új életet, és amikor sikerrel járt, és én nekiláttunk, hogy finomítsunk és javítsunk a szerkezetek hatalmán, megadva a királyn nek a halhatatlanságot. Az Örökkévalót mi teremtettük.

– Most már értem, miért jutalmazott meg titeket – közölte Skilgannon. – De akkor most miért féltek t le?

– Erre az egyik válasz te lennél, fiam. Az Áldott Papn és a próféciái. Tudod, hogy kir l beszélek?

– Ustartér l – felelte Skilgannon. – Felkeresett az utolsó csatám el tt.

Elmondta, hogy meg fogok halni, és megkért, hogy teljesítsem a kívánságát.

– Magának kérte a jogot, hogy eltemethessen.

– Igen.

– Olyan bölcs volt, ahogy a legendák írják?

– Nem olvastam minden legendátokat. Azok, melyek rólam szólnak, nevetségesek és túloznak. De Ustarte valóban bölcs volt. Elmondta, hogy számos jöv t látott, és köztük több olyat, ami kétségbeejt en sivár volt.

– Elmondta, hogy miért kell neki a tested?

– Nem. És nem is kérdeztem. A zharnok elleni csata kötött le, bár megnyugtatott, hogy gy zni fogok.

– És így is történt.

– Igen.

– Több mint tíz éven át hozzá sem nyúltál a Nappal és Éjjel Kardjaihoz. Miért viselted akkor mégis ket?

– Nem volt más választásom. Ötvennégy éves voltam, jócskán túl a fénykoromon. k segítettek nekem.

– És egyben meg is átkoztak. – Tudom.

– Ezért vándoroltál annyi századon át az ürességben. Ezért nem juthattál el a zöldell mez kre.

– Nem ezért. Életem egyetlen legendája szól azokról a gonoszságokról, melyeket elkövettem.

– A perapolisi mészárlásról beszélsz. – Skilgannon meglep dött.

– Honnan tudsz róla?

– Számos olyan dolgot tudok, amit még nem osztottam meg Landisszal. Te és én beszélgettünk az Ürességben. Kezdetben haboztál visszatérni. Lelked nagy része vágyódott az Üresség kínálta büntetés után. De amikor démonok támadtak rád, harcoltál velük. Önként nem engedted, hogy kioltsák lelked lángját.

– Erre nem emlékszem.

– Lesz majd, amire fogsz. Most már ismét hús-vér lény vagy, és a hús emlékei sokkal gyorsabban térnek vissza, mint a lélek emlékezete.

– Miért vagyok itt, Gamal? Landis mit gondol, mit tudok tenni?

Az öregember vállat vont.

– Igazából nem tudja. Én sem tudom. Talán semmit nem tehetsz.

Nekem úgy t nik, hogy ha ismét kézbe fognád is a kardjaidat, akkor sem tudnád visszaverni a jiamadseregeket. Ez egy rejtély, Skilgannon.

Az élet pedig tele van rejtélyekkel. – A vénember szorosabbra vonta magán a takarót, és felállt, majd kitotyogott a teraszra. Skilgannon

követte. Odakint Gamal letelepedett egy fonott székbe, ahol derekát vastag párna óvta. – Gyönyör , nem igaz? – intett vézna kezével a messzi hegyek felé.

– Igen – bólintott a harcos.

– Még mindig látom ket gondolatban, bár ha szükség lenne rá, lelkem szabadon szárnyalhatna. Korábban már megtettem ezt, és láttam találkozásodat a jiamadokkal. Téged nem lehet egykönnyen megijeszteni.

– Kit öltek meg?

– Szerintem már tudod a választ. Hosszúmedve megölte azt, akit leterítettél. Kitépte a torkát. – Gamal felsóhajtott. – Egykor... nagyon-nagyon régen... Hosszúmedve a barátom volt. Jó ember volt.

– Mégis fenevaddá változtattátok. – Gamal er tlenül felnevetett.

– Én adtam neki a Hosszúmedve nevet. Csodálta a medvéket. Az irántuk érzett csodálat ölte meg. Gyakran figyelte ket. Magabiztosan sétált fel a hegyek közé, megtanulva mindent, amit meg lehetett tanulni a szokásaikról. Számosat le is jegyzet közülük. Egy nap éppen egy stényt figyelt, aki a bocsait vezette egy magasan fekv vízeséshez. A stény hirtelen nekitámadt. Láttál valaha is támadó medvét?

– Igen. Amilyen nagydarabok, olyan rémít en gyorsak is.

– Erre is rájött. A n stény összemarcangolta. Egy vadászcsapat bukkant rá, akik visszahozták, de semmit nem tehettünk érte. A sebei nemcsak hogy iszonyúak voltak, de el is fert dtek. Amikor már

haldoklott, felajánlotta magát az eggyé forrasztásra. Egy fiatal medvével olvasztottuk egybe.

– Emlékszik arra, hogy ki volt? – kérdezte Skilgannon.

Gamal megrázta a fejét.

– Egyes jiamadok emlékeznek. De ez nem tart sokáig, mert meg rülnek t le. Jobbára az új személyiség kerekedik felül. Bizonyos dolgok megmaradnak, bár nem értjük, hogy miért. Egy h séges emberb l h séges fenevad válik. Egy aljas ember megbízhatatlan marad. Ez újabb rejtély.

– Itt minden Eggyéforrt önkéntes?

– Nem. A többségük b nöz : törvényen kívüliek, tolvajok, er szaktev k, gyilkosok. A bírók halálra ítélték ket, és halálukkor eggyé olvasztják ket.

– Nem t nik bölcs dolognak egy gyilkost még er sebbé tenni. –

Nem, nem is az – bólintott Gamal –, és ezért vannak a drágakövek.

Láttad a koponyájukba ágyazott köveket?

– Igen.

– Azokon keresztül uraljuk a jiamadokat. Irányítjuk vágyaikat vagy fájdalmukat, életben tartjuk vagy megöljük ket. Ezt k is tudják. Ez tartja ket szolgasorban. Az Örökkévaló jiamadjainak nincsenek ilyen kövei. De a királyn mit sem tör dik azzal, ha rjöngeni kezdenek és parasztokat öldösnek.

Enyhe szell suhant át az erkély fala fölött. Gamal megborzongott és visszatért a szobába. Odabent még égett a t z. Az öreg odaballagott, és letérdelt a haldokló lángok elé. Kinyújtotta a kezét, hogy magába szívja a h t, aztán egy fahasábbal ügyetlenkedett, amit végül a lángok közé lökött.

– Vaknak lenni elég bosszantó – közölte.

– Úgy gondolom, hogy ha olyan mágia van a birtokotokban, amivel embereket és fenevadakat tudok összeforrasztani, a szemedet is meg tudnátok gyógyítani – jegyzet meg Skilgannon.

– Meg is tudnánk. De többé már nem használom az er t.

– Az öreg visszasétált a székéhez, belerogyott és felsóhajtott.

– Számos életet éltem. Öntelt voltam, és hittem a nagyobb jóban. De ez csak önámítás volt. Az újjászületettek olyan könnyen becsapják magukat. Halhatatlanok vagyunk, és így fontosak is. Micsoda badarság!

De beszéljünk inkább rólad! Mire vágysz most?

– Még nem tudom. De egy újabb háborúra semmiképpen. Ez bizonyos.

– És érthet . Ezer éven át harcoltál az ürességben. Úgy érzem, ez elég lenne minden embernek.

– Kikkel harcoltam?

– Démonokkal, és az elátkozottak lelkeivel. Az üresség rettent hely azoknak, akiket arra ítélnek, hogy ott járjanak. A legtöbben gyorsan

átjutnak rajta, míg néhányan egy darabig elkóborolnak benne. Csak keveseknek sikerül az, ami neked. De volt ott segítséged. Emlékszel rá?

– Nem.

– Amikor ott voltam, egy ragyogó alak érkezett. segített a démonok elleni harcban, amikor beszorítottak egy vízmosásba.

– Amint azt mondtam, mit sem tudok az Ürességr l. Mint ahogy azt hiszem, nem is akarok emlékezni rá. Azt kérded, mire vágyom. Mi lenne, ha azt mondanám, arra vágyom, hogy elmenjek? Hogy olyan földekre utazzak, melyekre emlékszem?

– Akkor minden jót kívánnánk neked, Skilgannon, és ellátnánk pénzzel, fegyverekkel és egy remek lóval. Viszont attól tartok, nem jutnál messzire. Ezt a háborút két kontinensen vívják. Mindenfelé halál és pusztulás jár. Renegát jiamadok bandái kószálnak mindenhol, meg olyan emberek, akik átadták magukat természetük legsötétebb bestiájának. Vannak vidékek, ahol nincs semmi élet, míg mások az éhségt l és a járványoktól szenvednek. A háború mindig rettenetes, de ez a háború különösen undorító. Ha innen egyedül távozol, az olyan lenne, mintha az ürességbe térnél vissza, azt leszámítva, hogy itt egyetlen ragyogó alak sem segítene neked.

– Még így is azt gondolom, hogy megkockáztatom. Tanulmányoztam a térképeket Landis könyvtárában. Petar nincs rajtuk. Hol vagyunk most, Naashanhoz viszonyítva?

– A te id dben ez drenai föld volt, a sathulik birodalmával határos.

Naashan a tenger túlpartján van. Eljuthatsz oda, ha hajóra szállsz Drasparthában... azt hiszem a múltban Dros Purdolnak hívták. Azonban kérhetnék még egy szívességet, miel tt elmész?

– Kérhetsz.

– Adj magadnak egy hónapot, miel tt döntesz! Újra fiatalember vagy. Egy hónap nem hosszú id .

– Gondolkodni fogok rajta – felelte Skilgannon.

– Remek! Addig is van egy rejtély, amit segíthetsz megfejtenem.

Holnap Landis felvisz a dombok közé. Van ott egy ember, akivel nagyon szeretném, ha találkoznál.

– Mi ebben a rejtély?

– Légy türelmes velem, Skilgannon! Találkozz ezzel az emberrel, aztán újra beszélünk.

– Még mindig nem mondtad meg, hogy most miért féltek az Örökkévalótól. Mint ahogy azt sem, hogy miért nem akartad, hogy Landis itt legyen a beszélgetésünk alatt.

– Bocsáss meg, fiam, de most már nagyon elfáradtam. Mindent elmondok neked, amikor legközelebb beszélünk. Megígérem.

----------

Amikor a verekedés kirobbant, Harad elsétált onnan. Nem az dolga volt. A fels völgybeli favágók önteltek voltak, és szerettek vitatkozni.

Harad általában ügyet sem vetett rájuk, akik viszont nem akartak tengelyt akasztani vele. Az igazat megvallva, senki sem akart tengelyt akasztani vele, Csonttör Haraddal. A nagydarab, fekete szakállú favágó nem kereste ezt a címet és nem is kedvelte. Viszont hatásosnak bizonyult, és az élete általában véve nyugalmasabb lett t le. Immár több mint öt hónapja senki sem provokálta ki bel le, hogy eltörje a csontjait.

Az emberek elkerülték – pedig pontosan ezt szerette.

Eltávolodva a verekedést l Harad leült egy kidöntött fatönkre, és kibontotta az elemózsiás batyut. Friss kenyér és csíp s sajt. A kenyér pont olyan volt, ahogy szerette: kicsit túlsütött, kérge sötét és ropogós, közepe puha és ízletes. Letépett bel le egy darabot, lassan megrágta, és megpróbált oda sem figyelni a testeken csattanó öklökre és a néz k kiáltozásaira. A sajt viszont csalódást okozott. Még csak nyomokban sem volt íze. A jó sajttól a nyelv egészen a szájpadlásig kettéhasad, és a szembe könny szökik.

Egy karcsú, aranysz ke, fiatal n sétált oda hozzá.

– A szakálladban kenyérmorzsák vannak – mondta a lány, mire Harad leveregette ket. Érezte, hogy növekszik benne a feszültség.

Charis nem azért sétált át a tisztáson, hogy a morzsákról beszélgessen vele. – Valakinek le kellene állítania ezt a verekedést.

– Akkor menj, és állítsd le! – fortyant fel a férfi. Charis oda se figyelt a tónusra, és leült Harad mellé a fatönkre. A férfi próbált nem nézni rá, és er lködve igyekezett nem reagálni arra, hogy a lány lába hozzáér az

övéhez. De lehetetlen feladat volt. Nagyot sóhajtva tette le a kenyeret. –

Mit akarsz t lem? – kérdezte, és igyekezett mérgesnek t nni.

– Bántani fogják t – jött a válasz. – És ez nem helyes. Harad a vereked kre nézett. Arin, a fiatal favágó, bátran verekedett, de a Fels -

völgyb l jött férfi, akivel összeakaszkodott, magasabb és súlyosabb volt nála. Arin arcát vér borította, alsó ajka felhasadt. Kettejük köré tömeg gy lt, akik kiabálva biztatták a vereked ket.

– Miért verekszenek? – tudakolta a szakállas férfi.

– A fels -völgyi fickó megjegyzést tett Kerenára. – Harad tekintete Arin fiatal hitvesére siklott, egy sötétsz ke hajú, dundi lányra, aki a vereked kt l távolabb állt, szájára szorítva kezét, tágra nyílt, rémült szemmel.

– Szóval leállítod? – kérdezte Charis.

– Miért tenném? Ez nem az én verekedésem. Mellesleg az az ember a felesége becsületét védelmezi. Ennek így kell lennie.

– Tudod, mi történik, ha Arin gy z.

Harad hallgatott. Tekintete visszatért a vereked kre. A fels völgyit Latharnak hívták. és két fivére közismert bajkever hírében állottak.

Kemény és brutális férfiak voltak, akik állandóan csetepatékba és verekedésekbe keveredtek. Harad tudta, hogy Charis mire gondol. Ha úgy t nik, hogy Arin legy zi Lathart, akkor a fivérei is bekapcsolódnak a verekedésbe. És senki nem fogja leállítani ket. Arin pedig súlyos verésben részesül.

– Ez nem az én gondom – közölte a férfi. – Miért próbálod azzá tenni?

– Miért ülsz a többiekt l külön? – kérdezett vissza a n . Harad érezte, hogy egyre mérgesebb.

– Bosszantó egy n vagy.

– Örülök, hogy észrevetted, hogy n vagyok.

– Ez meg mit jelentsen? Hát persze, hogy tudom, hogy n vagy. –

Harad egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Ekkor hatalmas éljenzés harsant. Arin egy hatalmas jobbhorgot helyezett el Lathar állán. A fels -

völgyi hátratántorodott, Arin pedig máris utána vetette magát. Lathar egyik fivére, a Garik nevezet köpcös és szakállas férfi az útjába lökte

lábát. Arin megbotlott benne, és a földre zuhant. Lathar így kapott néhány pillanatot, hogy összeszedje magát.

– Nézd! – kiáltotta Charis. – Kezd dik!

Harad a lányra nézett, bele annak mélykék szemébe. Érezte, hogy elakad a lélegzete, mire sietve félrenézett.

– Miért tör dsz vele? – kérdezte a férfi. – Arin nem a te férjed.

– És te miért nem tör dsz vele?

– Képtelen vagy válaszolni egyetlen átkozott kérdésre is? Neked mindig megvan a saját kérdésed. Miért kellene tör dnöm vele? Arin nem a barátom. Egyikük sem az.

– Hát persze. Harad, a Magányos. Harad, a Csonttör . Harad, a Keser .

– Nem vagyok keser . Csak... jobban kedvelem a saját társaságomat.

– Miért is?

Harad talpra szökkent.

– Mikor hagyod már abba a kérdez sködést? – mennydörögte. Ebben a pillanatban Lathart egy ütés a földre terítette. Megpróbált feltápászkodni, mire Arin fölé magasodott. Ekkor a férfi másik fivére, a magas és himl helyes kép bugris, akit Vaskának hívtak, hátulról rárohant Arinra, és rásújtott a nyakára. A nagydarab Garik is beszállt, és többször csíp n rúgta az ifjút. A fiatal favágó, akit meglepett a támadás, a földre zuhant.

Harad átballagott a tisztáson.

– Vissza! – bömbölte.

Vaska és Garik hátat fordított a földön hever Arinnak. Lathar közben feltápászkodott. Harad odasétált hozzájuk, utat törve köztük.

Arin a földön ült, láthatóan kábán. Amikor Harad kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse, mozgást hallott maga mögül. A szakállas favágó megfordult. Garik rontott rá, ütésre emelve öklét. Harad nyugodtan várt.

Kitérhetett volna az ütés el l, de inkább még jobban el relökte állát. A fels -völgyi férfi ökle nekicsattant az arcának. A férfi szúrósan meredt támadójára, aki éppen az imént ütötte meg, és némi elégedettséggel szemlélte a Garik szemében hirtelen megjelen félelmet.

– Nem ez volt a legjobb ötleted, disznókép – mondta, aztán jobb keze megvillant, és megragadta támadója tunikáját. Egyetlen

mozdulattal odarántotta magához, és belefejelt az arcába, ami szétzúzta Garik orrát. Nem engedte elesni a férfit, hanem megkínálta egy balegyenessel is. Az alak hátrazuhant a tömegbe, majd eszméletlenül rogyott a földre. Ekkor Vaska lendült rohamra. Harad egy újabb balegyenessel késztette megtorpanásra, majd jobbhorgától ellenfele megperdülve zuhant a földre. A szakállas próbálta visszafogni ütéseit, de Vaska így is mozdulatlanul hevert. Harad tekintete Latharra vándorolt. A termetes favágó már véres volt az Arinnal folytatott verekedést l. Jobb szeme bedagadt, és nem látott vele. Harad ügyet sem vetett rá, ehelyett a leterített, még mindig a földön ül Arinhoz fordult, aki továbbra is kába volt. A szakállas talpra rántotta a másikat. – Menj és igyál egy kis vizet! – tanácsolta neki. – Az majd segít kitisztítani a fejed. – Arin felesége, a sz ke Kerena rohant oda hozzájuk, belekarolt a férjébe, és eltámogatta. Amikor Harad megfordult, látta, hogy Lathar tántorog felé, felemelt öklökkel. Odalépett hozzá, hárította a gyenge ütést, és megragadta a férfi karját. – Várd meg, míg jobban leszel! –

javasolta neki. – Akkor majd örömmel összetöröm a csontjaidat.

Harad a meglepett favágót magára hagyva, elsétált onnan, visszatért a fatönkhöz és ebédjéhez. Charis újfent csatlakozott hozzá. A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, és felsóhajtott.

– És most mit akarsz?

– Nem érzed magad jobban attól, hogy segítettél Arinnak?

– Nem. Csak szeretnék nyugodtan enni.

– Eljössz a fesztiválra? – Nem.

– Miért nem? Lesz ott ennivaló, tánc és zene. Jól szórakozhatnál.

– Nem szeretem a lármát. Nem szeretem az embereket. – A n elmosolyodott.

– Mindképpen gyere el! Lehet, hogy táncolok veled.

– Nem tudok táncolni.

– Majd megtanítalak.

A férfi vett egy nagy leveg t, és újra becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, látta, hogy a lány már lefelé tart a dombról a többi n vel, akik az ebédet hozták. A férfiak közül többen máris felragadták a fejszét és a f részt, készen arra, hogy munkához lássanak. Lathar még mindig eszméletlen fivéreit kivonszolták az irtásról. Lathar letérdelt melléjük,

és a munkafelügyel , egy magas, vézna férfi, akit Balishnak hívtak, beszédbe elegyedett vele.

Harad végzett az ebédjével. Amikor felállt, hogy felkapja a fejszéjét, látta, hogy az ifjú Arin tart felé. A fiú jobb szeme szinte teljesen bedagadt, és arcán jól látszódtak az ütések nyomai.

– Köszönöm, Harad – mondta.

A szakállas szerette volna elmondani, hogy jól harcolt. Szeretett volna valami barátságosat mondani. De nem tudta, hogy tegye. így aztán csak bólintott, és elment.

Balish lépett hozzá.

–Jobb, ha ügyelsz a hátadra, Harad. Ezek bosszúszomjas emberek.

– Semmit nem fognak tenni – jött a válasz. – És most hagyj dolgozni!

Harad felemelte a fejszét, sima mozdulattal meglendítette, és a szerszám feje mélyen belehasított a fa törzsébe.

----------

Ahogy a tizenhét falusi n lefelé tartott a domboldalon, a dundi Kerena Charishoz sodródott.

– Köszönöm, hogy bevontad a verekedésbe azt a barmot – mondta. –

Különben bántották volna az én Arinomat.

Charis érezte, hogy beledöf a bosszúság. Kedvelte Kerenát, de a lány éppen olyan volt, akár a többiek: elhamarkodottan ítélt.

– Miért hívod így? – kérdezte, és sikertelenül próbálta eltüntetni a bosszúságot a hangjából.

– Hogy? Miért, mit mondtam?

– Baromnak tituláltad Haradot.

– Ó, ez csak afféle szófordulat – felelte der sen Kerena. – Mindenki így hívja t. Így, meg Csonttör nek.

– Ezt tudom. Azt nem tudom, hogy miért. – Kerena meglep dött.

– Hogyhogy nem tudod? A múlt nyáron eltörte egy férfi hátát fent a hegyekben.

– Az állkapcsát – javította ki Charis.

– Nem, én határozottan úgy hallottam, hogy valakinek a hátát törte el. Arin testvérének a férje mesélte. De mindegy, mert ha az álla volt is, akkor sem ez a lényeg. Harad mindig verekedésbe keveredik.

– Mint ma? – tudakolta Charis. – Úgy hiszem, hogy ez a mai csetepaté csak fokozza baromként kivívott hírnevét. Bárcsak ne kértem volna meg, hogy keveredjen bele!

Kerena elvörösödött, vonásai megkeményedtek.

– Ó, ma aztán igazán vitatkozós kedvedben vagy, Charis. Én csak megpróbáltam kedves lenni, és megköszönni a segítségedet. – Ezzel otthagyta, és der sen fecserészni kezdett egy másik n vel. Ahogy Charis ment tovább, látta, hogy mindketten ránéznek. Sejtette, hogy mir l beszélhetnek. Charisról és a baromról.

A lány kimondottan méltánytalannak tartotta ezt az egészet. Bárki, aki vette a fáradtságot, hogy tanulmányozza Haradot, megláthatta, hogy a férfi nem az a szörnyeteg, akit l annyira tartanak. Csakhogy nem látták. Amikor belenéztek abba a kékesszürke szempárba, azt fagyosnak

és baljósnak találták. Charis felismerte a benne rejt magányosságot.

A többiek látták a férfi irdatlan erejét, és féltek attól, hogy összetöri a csontjaikat. A lány egy olyan férfit látott, akit zavart saját ereje, és aki túl félénk volt ahhoz, hogy félelmeit elmondja másoknak.

A domb lábához érve a feleségek házaik felé vették az irányt, Charis pedig visszasétált a palotába a többi szolgával együtt. Az erd be szürkületkor térnek majd vissza, még több ennivalót szállítva a vándormunkásoknak. A favágók egészen a tíz nap múlva esedékes fesztivál napjáig dolgoznak itt, és szükségük van az élelemre. Akkor majd átveszik a fizetségüket, és sokan a városba indulnak a pénzükkel, hogy ott egy éjszaka alatt elherdálják. Aztán pénztelenül és boldogan továbbvándorolnak, más munkát keresve, hogy a közelg télen tele legyen a hasuk. Harad viszont nem költi el így a pénzét. Szépen összerakja, aztán ellátmányt vesz bel le magának, és felcipeli a hegyen álló faházába. Aztán ameddig csak lehet, távol tartja magát a településekt l.

Charis felsóhajtott.

A délután hátralev részében a palota konyhájában dolgozott négy másik n vel, az estebédet készítve. Egyszer csak kintr l szekér zörgését hallotta, és a hátsó ablakhoz lépett. Rabil, a farkasfogó érkezett.

Ketreces szekerén a rácsok mögött négy prérifarkas kuporgott. Charis tekintetével követte a szekeret, mely az alsó szintekre vezet , kapuval rzött bejárathoz hajtott. Megborzongott, és az Áldott Papn , Ustarte jelét vetette homlokára.

– Charis!

Megfordult, és ránézett az id s f szolgára, Ensinarra. A lány elmosolyodott. Ensinar jó természet öregember volt, kedves és készséges. Egyetlen dologra volt hiú, amit a többi szolga megmosolygott. Bár a feje búbja teljesen kopasz volt, szürke haját hosszúra növesztette a fülei fölött. A szálakat aztán felfelé fésülte, rá a feje tetejére. Ensinar tényleg azt hitte, hogy ett l úgy néz ki, mint akinek még csak gyérül a haja. Ezzel szemben a hatás kimondottan komikus volt. F leg akkor, ha a házon kívül járt, és egy hirtelen szélrohamtól a haja vadul lifegni kezdett. Az öreg odalépett Charishoz, és félénken elmosolyodott.

– Kiszolgáltad már nagyurunk vendégét?

– Nem, uram.

– Vigyél neki ennivalót és egy korsó friss vizet! A kamrában találsz mézben pácolt sonkát. Igen ízletes, úgyhogy vágj bel le néhány vastag szeletet! Akad ott friss kenyér is. Úgy látom, hogy a mai cipókat nem sütötték át eléggé. De még így is... megfelel nek kell lennie. – Ensinar félénken elmosolyodott, és távozott.

Charis ideges lett. Minden szolga tudott a zafírkék szem idegenr l.

Mirát és Calasiát el is csábította, Charis pedig megrótta ket, amikor k ezzel dicsekedtek.

„Illetlenség ilyen dolgokról nyilvánosan beszélni, mondta nekik, de a két lány csak kinevette. Nem fogtok nevetni, ha Ensinar rájön a dologra.

El fognak küldeni tiéteket."

„Badarság! – csattant fel erre Mira, a sötéthajú, karcsú lány. „Nekünk azt mondták, hogy tegyük t boldoggá. Engem pedig egészen biztosan boldoggá tett", fejezte be mondandóját nagyot kacagva. A többi lány köréjük gy lt, még több részletért könyörögve. Charis undorodva hagyta ott ket.

Eddig az idegent csak messzir l látta: jókép férfi volt, sötét hajjal, karján egy pók rajzolatával. Az egyik szolgálólány azt mesélte, hogy amikor egyszer bement a szobájába, ott találta a férfit meztelenül, a teraszon állva: tagjai összevissza csavarodtak, egyik lábát a másik köré fonta, mindkét karját a feje fölé emelte és szintén hasonlóan facsarta ki.

A lány elmondta, hogy a férfi hátán egy festmény van, egy kiterjesztett szárnyú nagy sas.

„Miért akarna bárki is egy festményt a hátára? – kérdezte a lány Charistól. Hiszen soha nem láthatják, nem igaz?"

Charisnak erre nem volt meggy

válasza, mindössze annyit

mondott: „A fivérem azt mondja, hogy a külvilágban számos furcsa szokás létezik. Azt is mondja, hogy vannak emberek, akik különböz szín re festik a hajukat, míg mások kék vagy piros tintafoltokkal mocskolják össze az arcukat. A külvilágiak nem olyanok, mint mi."

„Akkor remélem, nem jönnek ide", mondta erre a szolgálólány, mire Charis rábólintott. Minden, amit a fivére mesélt neki a külvilágról, nyugtalansággal töltötte el. Az emberek sáncokkal körülvett városokban

éltek, és a jiamadseregek mindenfelé egymással csatáztak. A templomháborúk immár tizennyolc éve dühöngtek. Egy évvel azel tt kezd dtek, hogy megszületett volna. A lány nem értette, mi az oka a háborúnak – mint ahogy nem is óhajtott ennek a tudásnak a birtokába kerülni.

Kiverte a fejéb l ezeket a gondolatokat, és elkészítette a tálcányi ennivalót, ahogy arra Ensinar utasította: a sonkát és a kenyeret, amihez hozzápakolt még egy tálnyi cukrozott szárított gyümölcsöt is. A tálcára rátett még egy kancsó friss vizet, aztán kivitte a konyhából és nekivágott a fels szintekre vezet két lépcs fordulónak. Remélte, hogy a titokzatos idegen a teraszon fog állni, úgy, ahogy azt a másik lány mondta. Kíváncsi volt a férfi hátán a festményre, de csalódnia kellett. A férfi ugyan valóban az erkélyen állt, de b szabású, halványkék szaténinget és bézs szín , cserzett b rnadrágot viselt. Amikor a lány belépett, megfordult, és Charis megpillantotta a ragyogó, kék szempárt.

Mélyebb árnyalatú volt, mint Haradé, és még annyira sem barátságos. A férfi arckifejezése felengedett, amikor meglátta a lányt. Ez bosszantotta Charist. A férfiak mindig ugyanúgy reagáltak. Olyan volt, mintha csak egy remek lovat vagy tehenet csodálnának. A jókép ek voltak a legrosszabbak. Úgy t nt, azt hiszik, pusztán a jókép ségük elég ahhoz, hogy megnyerjenek maguknak egy lányt. A n mindezt súlytalannak találta – f leg, ha Haraddal állította szembe.

Az idegen volt messze a legjókép bb férfi, akit valaha is látott, és ez csak még tovább tüzelte a bosszúságát. Pukedlizett, és a közeli asztalra helyezte a tálcát.

– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi. Furcsa akcentussal beszélt, a szavakat gondosan ejtette.

– Csak egy szolga vagyok – felelte. Ha ez az alak megpróbálja elcsábítani, majd rájön, hogy a palotában nem minden n lenge erkölcs .

– Ez az jelenti, hogy nincs neved?

A lány rámeredt, a gúny jelei után kutatva. De nem talált ilyesmit.

– A nevem Charis, nagyuram.

– Nem vagyok nagyúr. Köszönöm, Charis. – Elmosolyodott, aztán hátat fordított neki. Ez váratlanul érte a lányt, és felpiszkálta a kíváncsiságát.

– Azt mondják, hogy egy festmény van a hátadon.

A férfi halkan felnevetett, és visszafordult, hogy ismét a lány szemébe nézzen.

– Az egy tetoválás.

– Ez valami madár?

– Nem. Ez egy... módszernek a neve, amit arra használnak, hogy állandóvá tegyék a b r megfestését.

– Miért csinálják? – A férfi vállat vont.

– Ez szokás a népem körében. Díszítés. Divat. Nem tudom, hogy kezd dött.

– Számos furcsa szokás van a külvilágban.

– Észrevettem, hogy az emberek itt semmiféle ékszert nem viselnek: sem fülbevalót, sem karperecet, sem medálokat.

– Mi az a fülbevaló?

– Egy kis arany- vagy ezüstkarika, amit a fülcimpába fúrt lyukon csúsztatnak át.

– Lyukon? Úgy érted, hogy lyukat fúrnak a fülbe ennek... ennek a karikának?

– Igen.

A lány felnevetett.

– Tréfát zöl velem? – Nem.

– Miért akarna bárki is lyukat a fülébe?

– Hogy feltegye a fülbevalóját – érkezett a válasz.

– És ez milyen célt szolgál?

– Gondolom, vonzó látványt nyújt. Ezen korábban még sosem töprengtem. És a fülbevaló egyben utal visel je gazdagságára is. Minél drágább az ékszer, annál gazdagabb a visel je. A gazdagok helyzete mindig jobb a szegényekénél, így az a n , aki zafírt visel a fülében, több tiszteletet követel magának, mint aki nem. – Hirtelen hangosan felnevetett: hangja telt volt, és már-már dallamos. – Milyen furcsának és ostobának hangzik ez most. Régóta dolgozol a palotában?

– Valamivel több, mint egy egész éve. Ezt a szolgálólányságot kínálták fel nekem, miután apám meghalt. a város egyik pékje volt, aki csodálatos kenyereket sütött. Ma már nem tudnak ilyet készíteni, mert apám nem írta le a receptjeit. Hát nem kár, hogy ami jó, egyszer en csak elmúlik?

– Az apádról beszélsz, vagy a kenyérr l?

– A kenyérr l – vallotta be a lány. – Ett l sekélyesnek látszom?

– Nem tudom. Lehet, hogy az apád kellemetlen alak volt.

– Nem, nem volt az. Kedves volt és gyengéd. De a betegsége olyan hosszúra nyúlt, hogy távozása már áldás volt. Még mindig könny szökik a szemembe, amikor elmegyek a pékség mellett és megérzem a frissen sült kenyér illatát. Rá emlékeztet.

– Nem hiszem, hogy sekélyes lennél, Charis – mondta a férfi kedvesen. A lány összehúzta a szemét, és szúrósan meredt rá. –

Mondtam valamit, amivel megsértettelek? – kérdezte a vendég. –

Bóknak szántam.

– Tudom, miért bókolsz a n knek – mondta a lány mereven. – Ezzel akarod az ágyadba vinni ket.

– Ebben a megállapításban rejlik némi igazság, de nem mindig ez a helyzet. Id nként egy bók csak bók. Viszont feltartalak a munkádban.

Ezzel visszatért a teraszra, Charis pedig egy pillanatig egy helyben állt és ostobának érezte magát. Aztán elhagyta a szobát és haragudott magára.

A férfi nem olyan volt, amint amilyennek várta. Nem bámulta szemtelenül, nem tett sokat sejtet megjegyzéseket. Nem próbálta meg elcsábítani.

Miben különbözöm Kerenától és a többiekt l? – kérdezte Charis magától. Annak alapján ítéltem meg t, amit a többiek mondtak róla, éppen úgy, ahogy Haradot is a szóbeszéd után ítélik meg.

És a férfi most már bolondnak és bugyutának tartja t. Nem számít, mit gondol – mondta magában a lány. Miért kellene tör dnöm egy festett hátú férfi véleményével?

----------

A vándor favágók zöme sátrakat hozott magával, ahol az éjszakákat töltötték. Mások a csillagos ég alatt üldögéltek, a tábortüzek mellett, míg akadtak olyanok is, akik száraz helyet kerestek maguknak a fák alatt, és a kemény földön aludtak, vékony takaróikba burkolózva. Harad mindig a többiekt l távol keresett magának hálóhelyet, és egyedül tért nyugovóra. Kedvelte az éjszakát és a fenséges csendet. Megnyugtatta.

Harad legszívesebben mindig egyedül szeretett lenni.

Hát, azért nem mindig, ismerte be magának, ahogy hátát egy hatalmas tölgy törzsének vetve üldögélt. Emlékezett rá, hogy gyerekként játszani akart a hegyi falu többi gyerekével. A gondot mindig az ereje jelentette. A játékos verekedésekben és bokszolásokban igyekezett nem bántani senkit, de mindig adtak gyerekek, akik fájdalmukban sírva futottak el. „Csak meglapogattam ket", mondta ilyenkor Harad. Egy nap, amikor megragadott egy másik fiút, az felsikoltott. Eltört a karja. Ezután egyetlen gyerek sem akart Haraddal játszani.

Anyja, Alanis, a félszeg, visszahúzódó n megpróbálta megnyugtatni fiát. Apja, Borak, a magába forduló favágó, egy szót sem szólt. De ezután Borak ritkán beszélt Haradhoz, kivéve, amikor megszidta. A fiú sosem értette meg, apja miért nem kedveli, mint ahogy azt sem, hogy Borak miért megy el mindig, amikor Landis kán látogatóba érkezik. A nagyúr leült a fiúval, és kérdezgette – f ként arról, hogy mit álmodott.

Úgy t nt, senki mást nem érdekelnek az álmai. A nagyúr mindig ugyanazt a kérdést tette fel: „Álmodtál régmúlt id kr l, Harad?"

Furcsa kérdés volt, és a fiú nem tudta, hogy mit jelent. Elmondta hát a nagyúrnak, hogy hegyekr l és erd kr l álmodott. Landis kán csalódott volt.

Borak balesetben halt meg, amikor Harad kilencéves volt. Egy kidöntött fa zuhant a földre, és amikor leért, egy halott ág elpattant. Az éles fadarab a leveg be repült és átütötte Borak szemét, belefúródva az agyába. A férfi nem halt gyors halált. Lebénultan szállították a palotába, ahol Landis kán maga küzdött az életéért. Harad még mindig emlékezett rá, amikor a nagyúr lován ülve megérkezett a faházukhoz, azzal a hírrel, hogy az apja meghalt. Furcsamód anyja nem ontott érte könnyet.

Alanis három évvel ezel tt halt meg, amikor Harad tizenhét volt.

Semmiféle dráma nem volt. Anyja jó éjt kívánt neki, és elment lefeküdni. Másnap Harad megpróbálta felébreszteni. Édes mentából készült f zetet készített neki, és az ágya mellé tette. Aztán megérintette a vállát. Amikor az arcára nézett már tudta, hogy eltávozott. Nem volt semmi mozgás, az élet legcsekélyebb jele sem.

Harad ekkor érezte magát el ször igazán egyedül.

Végigsimította anyja sötét, szül haját, és szeretett volna mondani neki valamit búcsúzóul. De nem lelte a szavakat Kapcsolatuk sosem volt igazán mély, de anyja minden este homlokon csókolta és azt mondta: „Az Áldott Papn vigyázzon rád álmodban, fiam!" Harad élvezte ezeket a pillanatokat. Anyja egyszer megsimogatta az arcát, amikor az ágyában feküdt, és teste a lázzal birkózott. Ez volt gyerekkorának legnagyszer bb pillanata.

Így aztán azon az utolsó napon megsimogatta anyja arcát, és azt mondta: „Az Áldott Papn vigyázzon rád álmodban, anya!

Majd leballagott a faluba, és beszámolt a haláláról.

Ezután egyedül élt tovább. Ereje és bámulatos állóképessége roppant értéknek számított a favágók között. Ugyanez az er azonban még mindig gondokat okozott neki. Mások késztetést éreztek arra, hogy összemérjék vele az erejüket. Mint az els ségért viaskodó fiatal bikák.

Harad az irtásokat járta, de mindenhol ugyanolyan volt. El bb-utóbb valakinek mindig sikerült tengelyt akasztani vele, bármennyire igyekezett is kerülni az összet zéseket.

Azt hitte, hogy életének ez a sivár id szaka a múlt évben véget ért, amikor eltörte Masselian állát. Masselian legendás ökölharcosnak számított a magas hegyek között. Ezután Haradot békén hagyták. Furcsa módon ezzel a többi „bika" fölé n tt, olyan magasságba emelkedve, ami elérhetetlenné tette a többiek számára.

Most viszont kivívta Lathar és fivérei ellenségességét. Azt mondta a munkafelügyel nek, hogy azok semmit nem fognak tenni. Azért mondta, hogy véget vessen a Balish-sal folytatott beszélgetésnek, mert nem kedvelte a férfit. Ahogy azonban ott ült a sötétben, tudta, hogy ez nem igaz.

Bosszúért lihegve jönnek majd.

Bárcsak Charis ne lett volna ott aznap délel tt. Elfogyaszthatta volna az ebédjét, végezhetett volna a munkájával, és most már álomtalanul alhatna.

Harad halkan elkáromkodta magát. Az elméjét a Charisról szóló gondolatok töltötték meg. Próbált másra gondolni, de semmi haszna nem volt. Ha Harad a férfiak társaságát problémásnak találta, a n két egyenesen lehetetlennek. Soha nem tudta, hogy mit mondjon. A szavak úgyis a torkán akadnának, és csak valami ostobaságot dörmögne.

Ennél is rosszabb volt, hogy a n kkel való beszélgetés java része értelmetlen volt. „Nemde szép napunk van ma? Ett l az ember úgy érzi, hogy jó élni." Mit jelentsen ez? Hiszen mindig jó volt élni. Persze kellemesebb volt, amikor a nap sütött, de hogy ett l az szép lenne?

Charis egyszer azt kérdezte t le: „Eltöprengtél már a csillagokon?" Ez a kérdés egész télen kísértette. Mert, mi gondolkodnivaló van rajtuk? A csillagok azok csillagok. Fényl pontocskák az égen. Majdnem minden éjszaka elhagyta a faházát, és kiült a verandára, hogy rosszallóan rámeredjen az égboltra. De válaszokat nem talált. Charis már csak ilyen volt. Olyan dolgokat mond, amik befészkelik magukat az agyába, és soha el nem múló kellemetlenséget okoznak neki.

Múlt héten ennivalót hozott neki, és leült mellé, majd felkapott a földr l egy makkot.

„Hát nem csodálatos arra gondolni, hogy ebb l az apróságból egy tölgyfa n ki?"

„De igen", felelte erre, egyszer en csak azért, hogy véget vessen a beszélgetésnek, még miel tt az befészkelné magát az agyába.

„A makk viszont a tölgyfától származik."

„Hát persze, hogy a tölgyfától származik", felelte erre.

„De akkor hogy n tt ki az els tölgyfa?"

„Mi?"

„Hát, ha a tölgyfa hozza létre a makkot, és a makkból lesz a tölgyfa, akkor mib l lett az els tölgyfa? Mert akkor nem lehetett még makk, nem igaz?"

És máris ott volt. Egy újabb mag, aminek növekv gyökerei kínozni fogják az agyát az el tte álló hosszú és hideg tél során.

Az éjszakai szell megzörgette a leveleket felette, mire felsóhajtott.

Talán amikor Charis férjhez megy, elveszti érdekl dését aziránt, hogy t kínozza. Ez új gondolat volt Haradnak.

Nyugtalanná vált t le, bár nem értette, miért. Elkomorodott. Most már kényelmetlenül érezte magát, így felállt és a palákhoz sétált.

Leguggolt, kupát formált a tenyeréb l és ivott. Ebben a pillanatban osonó léptek zaját hallotta a bokrok közül. Felsóhajtott. Nesztelenül felállt, odasétált az egyik közeli fához, és várakozva nekid lt.

Az els fivér, a szakállas Garik bukkant el a sötétségb l. Három láb hosszú, zömök fadarabot szorongatott a kezében, melyben Harad egy baltanyélre ismert. Mögötte jött Lathar és Vaska. Hirtelen holdfény öntötte el a környéket, ahogy a felh k szétváltak odafent. A férfiak mozdulatlanná merevedtek, aztán Garik a baltanyéllel rámutatott Harad takarójára a fa mellett. Ebben a pillanatban az ifjú favágó ráébredt, hogy ma éjjel senkinek nem akarja eltörni a csontját. El relépett.

– Nemde szép ez az éjszaka? – szólalt meg. – Ett l az ember úgy érzi, hogy jó élni. – A három másik döbbenten fordult felé. –

Eltöprengtetek már a makkokon? – folytatta Harad, és otthagyva a fát, a várakozó férfiak felé indult. – Ha a tölgy a makkból n ki, a makk pedig a tölgyb l, akkor hogy n tt ki az els tölgyfa?

Átszelte a kicsiny tisztást, míg végül már közvetlenül ott állt el ttük.

– Makkok? – kérdezte Lathar értetlenül. – Mit mondtál a makkokról?

– Látni akartatok? – tudakolta Harad, elengedve a füle mellett a kérdést.

– Mi csak... sétálgatunk – mondta Vaska, aki hirtelen megrémült.

– Aha – lépett még közelebb a szakállas ifjú, és hatalmas kezét a férfi vállára tette. – Ez az éjszaka remek a sétálgatáshoz. Rengeteg a csillag.

Elgondolkodtatok már a csillagokon?

– Az istenekre, ez meg mir l beszél? – fordult Garik Latharhoz, aki erre csak vállat vont, és hátrálni kezdett.

– Felejtsd el, Garik! Menjünk! – Garik összezavarodva állt, a baltanyelet az oldala mellé engedve.

– Azt hittem...

– Azt mondtam, felejtsd el!

A három férfi elbaktatott az éjszakába, Harad pedig kuncogva bújt vissza a takarójába.

Aztán mély álomba merült, és nem álmodott semmit.

----------

Bár emlékezetében számos hézag tátongott, Skilgannon most már kezdte magát teljesebbnek érezni. Eszébe jutott Naashanban töltött gyerekkora, apjának, T zökl Decadónak halála, a szelíd színész, Greavas és a középkorú házaspár, Sperian és Molaire, akik felnevelték.

Emlékezett arra, hogy Boranius kezét l lelték halálukat, és hogy ezután

, meg Jianna, a hercegn , elmenekültek, majd emlékezett az ezután következ csaták hosszú sorára, amelyeknek köszönhet en a lány visszanyerte trónját.

Emlékezett hitvesének, Dayannak halálára, és hogy miként kereste a Feltámasztok templomát, a rejtélyekt l és mítoszoktól övezett helyet.

Azt a küldetést vette magára, hogy visszahozza Dayant az életbe. A kereséssel töltött évek emlékei homályosak voltak, ködösek.

Egymáshoz nem kapcsolódó emlékképek villantak fel a szeme el tt, olyan gyorsan, hogy elméje értelmezni sem tudta ket. Egy vérszín köntös öregember. Egy magas terem, fehér márvány- és fémfalakkal, ahol a falakba ágyazott drágaköveken megcsillan a fény.

Sok más emlék is átsz

dött gondolatai között, megannyi szétguruló

gyöngyszemként. Számos szólt háborúkról és csatákról, vagy hosszú utazásokról szárazon és vízen. Emlékezett egy hadúrra, akinek az oldalán harcolt: hatalmas ember volt... küszködve kereste a nevet...

Ulricnak hívták. A farkasok kánja.

Skilgannon kisétált az erkélyre, vett egy nagy leveg t, és nekiállt egy nyújtó gyakorlatsornak. Teste mostanra ruganyosabbá vált, fiatal izmai könnyedén vették fel a sas pózt: bal lábát jobb bokája mögé akasztotta, jobb karját felemelte, bal karját e köré fonta, és két kézfejének hátát összenyomta. Mozdulatlanul állt, tökéletes egyensúlyban. Hosszú id vel ezel tt ez a gyakorlat elhozta volna számára a békét. Most azonban sehogy sem lelte.

Nem kellene itt lennem, gondolta magában.

Éltem és meghaltam. Az utazásom teljes.

Egy fenevad vetette rá magát egy sziklahalom mögül. Pikkelyes volt, akár egy kígyó, de az arca emberi. Egy kard vágott Skilgannon nyaka felé. Hátrad lt, el rántotta a Nappal és Éjjel Kardjait, és megölte a démont. Újabbak gy ltek köré.

Az emlék hirtelen tört rá és megrendítette.

Az utazása nem volt teljes. Gamal állítása szerint az ürességet járta ezer éven át. Megborzongott az elméjét betölt fagyos, szürke és lélektelen helyr l szóló újabb emlékek hatására. Aztán zordan elmosolyodott. Lélektelen? Éppen ellenkez leg. Tele volt lelkekkel –

olyan lelkekkel, mint az övé. Elátkozott Skilgannon az elátkozottak világban.

A nap fényesen ragyogott a tiszta kék égen. A harcos az erkély korlátjához lépett, és vett egy nagy leveg t. Szinte érezte az élet édes ízét a szélben, ahogy a tüdejét megtöltötte a hideg, csíp s leveg .

Miért vagyok itt? – gondolta magában. Ha az üresség volt a büntetés, akkor ez talán valamiféle jutalom? Ha igen, akkor miért? Semmi értelmét nem látta.

Hallotta, hogy kopogtatnak az ajtaján, és visszasétált a szobájába.

Landis kán érkezett. A férfi elmosolyodott, ahogy belépett, de Skilgannon érezte idegességét.

– Hogy vagy, barátom?

– Jól, Landis. És ne használd ilyen könnyedén a barát szót. A barátságot vagy adományozzák, vagy kiérdemlik.

– Igen, természetesen. Bocsáss meg!

– Nincs semmi, amit meg kellene bocsátanom. Gamal azt mondja, hogy van itt valaki, akivel találkoznom kellene. Mondott valamit egy rejtélyr l is.

– Így is van. Már felnyergeltettem a lovakat.

– Messze van?

– Vagy egy órára innen.

– Szeretnél inkább gyalogolni?

Landis elvigyorodott, és ett l fiatalabbnak látszott.

– Hát észrevetted az ügyetlenségemet? Igen, szívesebben gyalogolnék, de ma még számos feladat vár rám. Így aztán zötyköl dnöm kell a nyeregben, és még több hólyagot kell elviselnem.

Félórával kés bb már a dombokon lovagoltak a fels irtás felé.

– Ki ez a titokzatos ember? – kérdezte Skilgannon, amikor elérték a hosszú, egyenes sávot, és a lovak lelassítottak.

– Bocsáss meg, Skilgannon, de jobb szeretném, ha megvárnád, amíg odaérünk. Azután válaszolok minden kérdésedre. Kérhetek t led egy szívességet?

– Egy kérésben nincs semmi rossz, Landis.

– Holnap látogatókat kapunk a külvilágból. Szeretném, ha velem tartanál, amikor találkozom velük. Létfontosságú lenne viszont, hogy a nevedet ne említsük. Engedelmeddel az unokaöcsémként, Callanként mutatnálak be nekik.

– Kik ezek az emberek? – Landis felsóhajtott.

– Az Örökkévalót szolgálják. Sétálhatnánk egy kicsit? – kérdezte váratlanul. – Úgy érzem, mintha a gerincem egy lábbal lenne rövidebb, mint indulás el tt. – Megrántotta a kantárt, és ügyetlenül lekászálódott a nyeregb l. Skilgannon csatlakozott hozzá, és gyalog mentek tovább, száron vezetve a lovakat.

– Ez a világ szenved, Skilgannon, méghozzá természetellenes és romlott módon. Azt hiszem, volt esélyünk arra, hogy kertté változtassuk, a végtelen szépség hónává, ahol sem éhínség, sem, járványok nem fenyegetnek. Még a halált is meghátrálásra késztethettük volna. Ehelyett egy rettenetes háború groteszk er szaka tombol, amit természetellenes fenevadak vívnak természetellenes fenevadak ellen, és emberek emberek ellen. A külvilág szenvedése elsöpr . Betegségek, pestis, éhezés, gyilkosságok és rengeteg más rémség. Hogy miként feltételezhetik egyetlen emberr l, hogy képes véget vetni ennek, azt nem tudom. Amint mondtam, a prófécia magával ragadott. Tényleg elhittem... elhiszem – tette hozzá sietve –, hogy az Áldott Papn igenis tudta, milyen szerepet fogsz játszani.

– És ez a prófécia azt ígérte, hogy megdönt m az Örökkévalót?

– Igen.

– Pontosan mit mondott?

– Archaikus nyelven írták, és vers formájában. Több fordítás született, mind eltér apróságokban, ahogy megpróbálták a jelen nyelvére átültetni a rímeket. Az általam kedvelt így kezd dik: Újjászületett H s, kitépve a szürkeségb l, ismét egyesül a Nappal és Éjjel pengéivel. A többi szánt szándékkal homályos és allegorikus. Már-már képtelen. Az Újjászületett H s ellopja, vagy elpusztítja a hiú ezüstsas mágikus tojását, megvív az istenek aranypajzsát visel hegyeknek óriásával, és halált hoz egy Halhatatlanra, visszaállítva a világban az egyensúlyt és a harmóniát.

– Hiú sas? – tudakolta Skilgannon.

– Aki a saját tükörképébe szerelmes – felelte Landis. – Ahogy azt mondtam, az si szövegek egy része ki lett egészítve, vagy el lett túlozva. A történet teljes egészében viszont arra utal, hogy Ustarte ismerte annak a gonosznak a természetét, amivel most szembenézünk.

Egyes si szövegek beszámolnak az él holt királyn l és Eggyéforrt

seregeir l. Ustarte számítása szerint az emberek világa végpusztulás elé néz. Az Áldott Papn megjövendölte, hogy csak te, és a Nappal és Éjjel Kardjai tudják legy zni ket. Azt hiszem, tényleg látta a jöv t, Skilgannon.

– Én ismertem t, Landis. Számos jöv

l beszélt. Minden döntés,

amit hozunk, vagy minden elutasítás, amit teszünk, másféle jöv t teremt. Egyik sincs k be vésve. És tudta ezt.

– Ezt elfogadom. Gamal is hasonló dolgokat mondott. De a papn megjósolta az Örökkévalót, és a most t szolgáló szörnyetegeket. Talán igaza volt abban is, hogy téged nevezett meg szabadítóként.

Skilgannon látta, hogy a remény felszikrázik a férfi arcán, és hallgatott. Sétált tovább. Landis sietve zárkózott fel mellé.

– Milyen volt a papn ? Gyönyör volt, ahogy a legendák mondják?

– Egen, gyönyör volt. És egyben, hogy a ti kifejezéseteket használjam, jiamad is volt.

Landis hirtelen megtorpant.

– Nem! Ez miként lehetséges?

– Erre nem tudok válaszolni. Amikor felkerestük, volt velünk egy eggyéforrt, aki egykor egyik társunk barátja volt. Reméltük, hogy Ustarte el tudja választani t attól a bestiától, amivé vált. A papn

azonban megmondta, hogy ez lehetetlen. Ha az lenne, akkor saját magával is megtette volna. Ekkor megmutatta a karját, melyet sz r borított. Amennyire emlékszem, részben tigris volt, részben farkas.

Skilgannon látta, hogy Landis kán elsápad. Az id sebb férfi egy darabig néma csendben gyalogolt tovább, majd odafordult a harcoshoz.

– Ezt senkinek ne említsd, kérve kérlek! A papn t ma nagy tisztelet övezi. Az emberek hozzá fohászkodnak, és imádják t.

– És ez mit számítana? Az volt, aki volt. Semmi sem változik, csak az alakja.

– Semmi és minden – mondta szomorúan Landis. – És most ismét szálljunk lóra! Már majdnem ott vagyunk.

Skilgannon nem sok tapasztalattal bírt a favágótáborokat illet en, de úgy t nt neki, hogy ezt alaposan megszervezték: külön csoportok döntötték a fákat, míg mások az ágakat vagdosták le. Látta, hogy az egyik hosszú tönköt két bozontos póni vontatja arrafelé, ahol a szekerek várakoztak. Itt két favágó állt, kezükben f résszel. A fatönköket kisebb hasábokra vágják, miel tt csörl vei a szekerekre emelik ket. A munka gyorsan és hatékonyan folyt, és édes illat lengte be a környéket: a feny k aromája.

Landis kán a munkásoktól távolabb rántotta meg lova kantárját, és várt. Egy magas, csapott vállú ember indult meg feléjük a favágók között, és hajolt meg a kán el tt.

– Üdvözöllek, nagyúr! A munka, amint azt látod is, jól halad.

– Ebben biztos vagyok, Balish. az unokaöcsém, Callan. Egy darabig látogatóban marad nálunk.

Balish meghajolt Skilgannon felé.

– Hol találjuk Haradot? – tudakolta Landis kán. A férfi hirtelen rémültnek t nt.

– Keveset tehettem azért, hogy abbahagyják a verekedést, nagyúr.

Olyan gyorsan történt az egész és senki sem sérült meg súlyosan.

Beszéltem Haraddal, és figyelmeztettem a viselkedése miatt.

– Igen, igen, de hol van? – Balish nyugat felé mutatott.

– Hozzam ide?

– Igen. Kicsit lejjebb, a lejt n fogunk várni. Ott, ahol a patak elágazik.

Ezzel Landis kán megfordította lovát, és kilovagolt a táborból.

Skilgannon követte, és a csermelynél mindketten leszálltak.

– Balish remek szervez – mondta Landis –, de gyenge, és hitvány a lelke. Nem kedveli Haradot.

Skilgannon hallgatott. A hegyeket nézte, és észrevett két sast, mely a áramlatok hátán szárnyalt. Valamiért a madarak látványa ürességgel töltötte el, és arra vágyott, hogy elszabaduljon innen. Bármennyire tisztelte is Ustartét, a papn már rég halott volt, és nem érezte kötelezettségének, hogy megmentse azt a világot, ami nem az övé.

Hamarosan elmegy, és kideríti, vissza tud-e jutni az egykori Naashanba.

Az elmúlt pár napban a könyvtárban végzett kutatásaiból megtudta, hogy Naashan keletre, a tenger túlpartján fekszik. Hogy odajusson, ahhoz el kell utaznia a ma Drasparthának nevezett kiköt be, melyet Skilgannon idejében még Dros Purdolnak hívtak.

Landis kán még mindig beszélt, Skilgannon pedig kirázta fejéb l az utazás gondolatát.

– Meg fogom kérni Haradot, hogy mutassa meg neked a hegyek vidékét – mondta éppen vendéglátója. – Mogorva ember, és nem beszél túl sokat. Gamal úgy véli, hogy az a kis id , amit... – itt kuncogott – ...

amit a civilizációtól távol tölt, segít neki, hogy hozzászokjon új életéhez.

– Miért éppen Harad? – Landis kán félrenézett.

– Mert nála jobban senki nem ismeri a hegyek vidékét. – Skilgannon tudta, hogy ez – legalábbis részben – hazugság, de annyiban hagyta.

– Á, jön is már – mondta Landis kán.

Skilgannon megfordult, hogy szembenézzen a jövevénnyel... és a torkán akadt a szó. Érezte, hogy a szíve hevesen ver, és megpróbált lehiggadni. Landis kánra nézett, szemében harag villant.

– Egy szót se szólj! – förmedt rá vendéglátójára.

A fekete szakállú favágó odabaktatott, ahol a két férfi várt rá.

– Jó, hogy látlak, barátom – szólalt meg a kán. – az unokaöcsém, Callan. – A favágó csak bólintott, és fakó szemével Skilgannonra nézett.

Landis ismét beszélni kezdett. – Szeretném, ha a kalauza lennél a hegyek között.

– Nekem itt van munkám – érkezett a válasz.

– Ugyanazt a fizetséged kapod, fiú. Nekem tett szívességnek venném, ha beleegyeznél.

Harad szúrósan meredt Skilgannonra.

– Lovak nélkül megyünk. És úgy hosszú séta lesz. –Tudok gyalogolni – felelte Skilgannon. – Viszont, ha nem szeretnél kalauzolni, azt is megértem. Harad Landis kánhoz fordult.

– Mennyi ideig akarod, hogy kalauzoljam?

– Három... négy napig.

– Mikor indulunk?

– Holnapután.

– Napkeltekor itt találkozunk – szólt oda Harad Skilgannonnak. Majd bólintott Landis kánnak, és visszabaktatott a favágók táborába.

Miután távozott, Landis némán állt Skilgannon mellett, aki erezte a másik idegességét.

– Mérges vagy? – kérdezte végül a kán.

– Ó, igen, Landis, mérges vagyok. – A kán önkéntelenül is hátrált egy lépést, arca elárulta, hogy fél. – De nem fogok ártani neked.

– Ez megnyugtató. Mit tudsz mondani Harad... sér l? Skilgannon megrázta a fejét.

– Értem, miért akartad, hogy lássam t, de most nem mondok semmit. Ezen gondolkoznom kell. Egyedül. – Könnyedén nyeregbe szállt, és ellovagolt.

Harad nyugtalan volt, mire visszatért munkájához – nem mintha ezt bárki is észrevette volna. Fejszéjét még mindig töretlen er vel lendítette meg, és ereje szinte határtalannak t nt. Egész délel tt dolgozott, némán, mint mindig, zord arccal, rezzenetlen vonásokkal. Egyszer észrevette, hogy Balish t bámulja, de ügyet se vetett rá. Lathar és fivérei a közelben dolgoztak, és kétszer is egy csapatba került velük. Nem szóltak hozzá, de az egyik kurta pihen során Lathar odaadta Haradnak a vizeskulacsot. A szakállas ifjú elfogadta.

Lathar felsóhajtott.

– Nem tudtam aludni – szólalt meg. – Szóval honnan jött az els tölgyfa?

Harad ellazult, és hirtelen kuncogni kezdett.

– Nem tudom. Egy n kérdezte t lem, és most nem tudom kiverni a fejemb l.

– Én sem – vallotta be a másik. – N k, mi?

Harad bólintott. Több szó nem esett, de az ellenségeskedésnek ezzel vége lett.

Meleg nap volt aznap, a munka pedig fárasztó. Mire eljött a déli ebédszünet, Harad már hat órát dolgozott. Azt vette észre, alig várja már, hogy láthassa Charist, és hogy csendben üldögéljen mellette a fatönkön. Amikor a n k megérkeztek, félrevonult a többiekt l, és várta a lányt. Charis krémszín ujjast, és zöld szoknyát viselt, és mezítláb jött.

Hosszú, aranyszín haját zöld szalaggal fogta hátra. Harad érezte, hogy felgyorsul a szívverése. A lány egy kosár ennivalóval érkezett. A férfiak között sétálgatott, szétosztva a kenyeret. Az ifjú várt, de egyre türelmetlenebbül. Végül a lány elindult felé, és rámosolygott. A fiú elvörösödött.

– Szép napot, Harad! – köszöntötte Charis.

– Neked is – felelte, és igyekezett valami értelmeset mondani. A lány átnyújtott neki egy kis cipót, meg egy vaskos sajttömböt. Aztán már fordult is meg. Harad döbbenten nézett. A lány eddig mindig leállt vele beszélgetni. Bizarr volt az egész. Valahányszor egyedül akart lenni, Charis mindig odasodródott mellé. Most, hogy tényleg szeretett volna beszélgetni vele, elmegy.

– Várj! – kiáltotta, miel tt meggondolhatta volna magát. Charis körülnézett, láthatóan meglep dött. – Én... én beszélni akartam veled.

A lány visszasétált oda, ahol az ifjú ült.

– Mir l? – tudakolta, bár állva maradt.

– Néhány napig távol leszek.

– Miért kellene ezt megosztanod velem?

– Nem, nem ez lényeg. A nagyúr unokaöccsér l akartam tudakozódni. Nekem kell t elvinnem a hegyek közé.

– A festett embert?

– Festett?

– Tetoválások vannak a mellén és a hátán. Egy nagymacska, meg egy sólyom vagy sas. Valami ragadozó madár. Ó, igen, meg egy pók az alkarján.

– Láttad is ezeket?

– Nem. Egy másik lány mondta. Akkor látta, amikor férfi meztelenül állt a szobájában.

– Meztelenül? N k el tt?

– a külvilágból való. Feltételezem, ott másként viselkednek az emberek. Nagyon jókép , nem gondolod?

Harad érezte, hogy elönti a harag.

– Úgy gondolod?

– Hát persze. Én is beszélgettem vele, és nagyon udvarias volt. Még bókolt is. Miért akar elmenni a hegyek közé?

– Nem kérdeztem – morogta a favágó, és azon töprengett, hogy vajon mi lehetett az a bók.

– Hát, akkor majd megkérdezheted, amíg együtt utaztok. – Ezzel a lány távozott. Haradnak elmúlt a jókedve, és az étvágya is elment. Maga elé képzelte a sudár, sötét hajú ifjút. A szeme hihetetlenül kék volt.

Talán erre gondolt a lány.

– Egy szívdobbanás alatt felemelhetném és kettéroppanthatnám, –

gondolta magában a favágó, de aztán megint eszébe jutott az a szempár.

A verekedésekben edz dött Harad ösztönösen is tisztában volt mások er sségeivel és gyengéivel. Nem kételkedett benne, hogy össze tudná roppantani a férfit... de nem egy szívdobbanás alatt.

Ételét érintetlenül hagyta, és visszaindult, hogy a többieknél hamarabb lásson munkához. Csalódottsága hosszú nyel fejszéje minden egyes suhintásával enyhült valamit.

Már szürkült, amikor Balish sétált oda hozzá. Harad nem kedvelte.

Volt benne valami sunyi és alattomos. Mégis Balish ellen rizte a munkacsoportokat, és osztotta ki a bért. Az ifjú felsóhajtott, és megpróbálta nem kimutatni undorát.

– Mit akart a nagyúr? – kérdezte a munkafelügyel . Harad beszámolt neki a hegyekbe vezet útról, ahol az idegent, a nagyúr unokaöccsét kalauzolja majd.

– Kemény vidék az odafent – mondta Balish. – Állítólag a fels hágókban renegát jiamadok kóborolnak.

– Egyet-kett t magam is láttam – felelte Harad. – Olyanok akár a medvék, vagy a nagymacskák. A többségük kitér az emberek el l.

– Mit akar az idegen látni?

– Talán a romokat.

– Még sosem hallottam err l az unokaöcsr l. Szerinted miért van itt?

Harad vállat vont. Honnan tudhatná? Balish egy darabig még maradt, amit l az egész beszélgetés sutának hatott, majd elballagott. Harad leült, és most már bosszankodott, hogy miért nem ette meg az ebédjét. Éhesen visszasétált oda, ahol a cipót és a sajtot hagyta. Az persze elt nt. A reggeliig pedig még hosszú az id .

A romokra gondolt. Harad minden sszel felkereste ket, megmászva a vén köveket. Volt valami abban a helyben, ami megnyugtatta a lelkét. Ott békét lelt, méghozzá úgy, ahogy sehol máshol nem. Talán a magány tette. Harad nem tudta, mi az oka, azt viszont igen, hogy nem tölti el örömmel a gondolat, hogy egy idegent visz oda.

----------

Harminc mérfölddel délebbre egy kis csapat lovas és gyalogos haladt a meredek lejt kön a Cithesis-hágó felé. Két felderít a f csapat el tt lovagolt. Egyikük egy hosszú kopját fogott, melyen dísztelen sárga zászlót lengetett a szél. A lovas azonban így is idegesen nézel dött jobbra-balra. Ahhoz túl sok olyan társát ölték már meg, aki a fegyverszüneti lobogót hordozta, hogy nyugodt legyen.

Nem sokkal mögötte lovagolt Unwallis, a követ. Mellette Decado, a kardforgató haladt, és az Örökkévaló Gárda tizenöt lovasa, fekete-ezüst vértjükben. A hátvédet húsz jiamad alkotta.

Unwallis nem volt már fiatal ember, és utálta ezeket a küldetéseket, melyek távol es földekre és településekre szólították. Mostanában egyre szívesebben tartózkodott diranani palotájában. Volt id , amikor élvezte az intrikát és a politikát, de akkor még fiatalabb volt. A legutolsó háború kiszipolyozta becsvágyát és energiáját. A mellette fehér heréltjén lovagoló sötét hajú ifjúra pillantott. Megvolt benne mindaz, ami egykor Unwallisban is: becsvágy, könyörtelenség, és hajtotta a kit nni vágyás. A követ utálta t ifjúsága és ereje miatt.

Viszont ezt a gy löletet gondosan elrejtette. Decado nem t rte az ellenségeket, s t volt az Örökkévaló legfrissebb kegyeltje. Az ifjú azonban többnyire érdekes útitársnak bizonyult. Gyors esz volt, és bírt egyfajta csíp s, száraz humorérzékkel. Már persze csak akkor, amikor nem gyötr dött, mint most. Unwallis ismét az ifjúra nézett. Arca természetellenesen sápadt volt, szemét összehúzta fájdalmában. A követet hosszú élete során gyötörte már er s fejfájás – de az semmi volt, összevetve azzal, amit a fiatalembernek kellett elviselnie. A múlt hónapban összeesett a palotában, és füléb l csorgott a vér. Unwallis megborzongott. Memnon er s narkotikumot rendelt neki, de még ez sem csillapította a kínt, Decado pedig három napot töltött egy elsötétített szobában, sikoltozva a fájdalomtól.

– Még mennyire vagyunk? – kérdezte most az ifjú kardforgató.

– Egy órán belül kapcsolatba kellene lépnünk a felderít ikkel –

felelte Unwallis. – Landis kán szívesen lát majd minket.

– Nem értem, miért nem hozunk egy ezredet és vesszük be ezt az átkozott helyet.

– Landis kán számos életen át jól szolgálta az Örökkévalót, aki lehet séget kíván adni neki, hogy megújítsa h ségét.

– A kán jiamadokat alkot. És ez árulás. Unwallis felsóhajtott.

– Az volt a feladata, hogy jiamadokat alkosson. A jiamadok teremtésében szakért . És ezt az Örökkévaló is tudja. Valószín tlennek nt, hogy visszavonul ide, és zöldségek termesztésével fogja tölteni a napjait.

– Szóval arra fogod kérni, hogy újítsa meg h ségesküjét?

– Ez az egyik feladatunk.

– Ó, igen, meg a rég halott h sre való vadászat – nevetett fel Decado.

– Az Egyetlenre való vadászat. Ami nagy badarság.

Unwallis az ifjú gyilkosra nézett.

Milyen furcsa, gondolta magában. Féltékeny vagy egy olyan emberre, aki ezer éve halott.

– Érdekes alak volt – mondta a követ ártatlanul, tudva, hogy a Skilgannonról szóló beszélgetés felbosszantja majd a kardforgatót. –

Azt mondják, hogy senki nem állhatott meg ellenében, pengét akasztva vele. Még középkorúan is halálos volt.

– Minden legenda ezt mondja a h sökr l! – csattant fel Decado, és megdörgölte a szemét.

– Ez igaz. Viszont maga az Örökkévaló mondja azt, hogy nincs hozzá fogható ember.

– Ami engem illett, én csak annyit tudok, hogy megölt néhány primitív jiamadot, és megnyert néhány csatát. Ett l még nem lesz isten, Unwallis. Nem kétlem, hogy jó kardforgató volt. De én elkaptam volna.

Láttál valaha is olyan képzett vívót, mint én?

– Nem – ismerte el Unwallis. – Te kivételes vagy, Decado. Akárcsak a pengék, melyeket viselsz – tette hozzá, és a férfi hátán függ egyetlen tokra pillantott, melybe az ikerkardokat csúsztatták. – Úgy hiszem, ma nincs a világon senki, aki megállna ellened.

– És nem is lesz senki, aki megállna ellenem.

– Ami azt illeti, reméljük, hogy igazad van – felelte a követ, aztán azt gondolta: Az ifjak már csak ilyen önteltek, feltételezik, hogy ket a kor

sosem fogja meggyötörni. Decadóra pillantott. Vajon húsz év múlva is így fogsz vélekedni? – töprengett magában. Vagy harminc múlva, amikor izmaid megnyúlnak, és ízületeidet a csúz gyötri majd? De az is elképzelhet , gondolta tovább, hogy az Örökkévaló lehet, hogy nem un még rád, és meghosszabbítja az életed. Unwallisszal is ezt tette néhány évtizeden át. A meghosszabbított fiatalság csodálatos ajándék volt.

Sajnos igazából csak így visszatekintve élvezte. Csak amikor fiatalsága kezdett megkopni, akkor kezdte igazán értékelni csodáját.

Addigra viszont az Örökkévaló belefáradt szeret jébe, bel le pedig...

mi lett bel le? Barát? Nem. Az Örökkévalónak nincsenek barátai.

Akkor hát? Sajnos be kellett vallania, hogy bel le is csak egy újabb követ lett, egy szolga, a n szeszélyeinek rabja. Az igazat megvallva viszont nem volt oka panaszra. A háborútól, pestist l és betegségekt l sújtott világban Unwallisnak volt palotája, voltak szolgái, és akkora vagyona, ami több életen át elenged lenne bárkinek. Kilencvenéves férfi volt egy ötvenéves ember testében. Ismét Decadóra nézett. Mihez kezdesz majd, ha eldob magától a királyn ?

Lovagoltak tovább. Aztán az els lovas felkiáltott.

Két jiamad lépett el a fák árnyékából, és várakozva megálltak.

Unwallis odalovagolt hozzájuk. Mindkett kifejezetten primitív ötvözés volt, láthatóan farkasokból. Egyértelm en látszott, hogy Landis kánnak nem állt rendelkezésre elég szerkezete ahhoz, hogy finomítson az eljáráson.

– Unwallis vagyok – közölte a kett vel. – Uratok, Landis kán már vár engem.

– Katonák nélkül – felelte az els jiamad, akinek torz pofájából a szavak surrogva törtek el . – Te továbbmehetsz. k maradnak.

Unwallis számított erre, de az ifjú Decado dühbe gurult.

El reösztökélte lovát, és a két válla között függ egyik kardjáért nyúlt.

Ebben a pillanatban újabb jiamadok léptek el a fák közül, akik több mint kétszeres túler ben voltak Unwallis er ivel szemben. A helyzet kezdett feszültté válni. A követ el rébb léptetett.

– A katonák itt várnak ránk – közölte. – Én és a társam továbblovagolunk, hogy találkozzunk uratokkal, Landis kánnal.

– Ez t rhetetlen – jelentette ki Decado.

– Nem, barátom, ez csupán apró kellemetlenség – felelte a követ.

Hátrafordult a nyeregben, és visszakiáltott az Örökkévaló Gárda kapitányának. – Holnap térünk vissza. Küldetek nektek ennivalót.

Ezzel elléptetett a jiamadok mellett. Decado némán lovagolt mellette.

A követ tudta, hogy az ifjú gondolkodik. Seregeik, bár túler vel néztek szembe, legy zhették volna ezeket a primitív eggyéforrtakat. Az Örökkévaló jiamadjai nagyobbak voltak, er sebbek és finomabban hangoltak, mint Landis kánéi. Decado harcos volt, aki több tucat csatában küzdött már. Unwallis úgy vélte, hogy is bír a harcosok leegyszer sít gondolkodásával. Az ellenségeket ott kell megölni, ahol rájuk találunk. Keveset konyítottak az intrikához, vagy ahhoz, hogy szükség van az ellenség békítgetésére, vagy azért, hogy így tegyük ket barátokká, vagy azért, hogy így ringassuk ket önteltségbe, és kés bb megsemmisíthessük ket. Ami Decadót illeti, az szemében Landis kán csekély fenyegetést jelentett, akit könnyen szét lehet zúzni. Ezzel persze figyelmen kívül hagyta a lényeget. A háborúban kényes egyensúly állt fenn. Az Örökkévaló az óceánnak ezen a felén el nyben volt, és hacsak el re nem látott katasztrófák nem zúdulnak rá, még valamikor ebben az évben kivívja a végs gy zelmet is. Ami lehet séget teremtene jöv re a tengerentúli, keleti invázióra, és talán a végs diadalra is a rákövetkez évben. A keleti invázió miatt viszont az óceánnak ezen a felén hagyott er k meggyengülnének. És ezért vált Landis kán fontos tényez vé. Ha az Örökkévalónak arra kell használnia ezredeit, hogy elpusztítsa Landist és jiamadjait, az meger sítené a gyors gy zelem esélyét az óceánnak ezen a felén, de késleltetné a keleti támadást. Egy ilyen késlekedés pedig lehet séget adhatna az ellenségnek az átcsoportosításra. És ekkor a hatalmi egyensúly elmozdulhat.

Landis kánt semlegesíteni kell, méghozzá költséges támadás nélkül.

Unwallis lovagolt tovább, míg el nem ért a két magas bérc között nyújtózó nyílt sávot. Itt új falat emeltek, jó tizenkét láb magasat, közepén bronzzal meger sített kapuval.

Ahogy a lovasok közelebb értek, a kapu feltárult, és egy lovas ügetett ki rajta, hogy üdvözölje ket.

– Unwallis, drága öreg barátom – szólalt meg Landis kán. – Látásod a legnagyobb öröm számomra!

----------

Skilgannon a teraszablakból nézte, ahogy Landis kán kilovagol a palotából, délnek tartva, hogy találkozzon a követekkel. Ekkor zord arccal elhagyta szobáját, és elsétált a hosszúkás könyvtárig. Nem állt meg a könyvespolcoknál, mert most nem fóliánsokért jött. A boltíves átjárón keresztül a könyvtár hátuljába jutott, és a Landis kán dolgozószobájába vezet zárt ajtóhoz sétált. Az ajtót tömör tölgyb l faragták. Skilgannon megállt el tte, lehunyta a szemét, összeszedte erejét és összpontosított. Aztán elhajolt balra, és jobb lábával belerúgott a zárba. Még háromszor ismételte meg a mozdulatot. Ekkor megpihent, és hogy lecsillapodjon, többször nagy leveg t vett. Csizmája még kétszer csattant az ajtókereten – és az ajtó feltárult.

Besétált, és nekiállt átkutatni a szobát. Az íróasztalon papírok hevertek szerteszét. Skilgannon átfutotta ket, saját történetér l szóló utalásokat keresve. Átkutatta az asztal fiókjait is, de nem talált semmi fontosat. A szoba végében egy újabb ajtóra bukkant. Ez is zárva volt, de a fája gyengébb volt, és Skilgannon a zár körüli részt egyetlen rúgással zúzta szét.

Odabent sötét volt, a kis ablak zsaluja becsukva. Skilgannon kitárta, és megfordult. Az els dologtól, amit meglátott, megfagyott ereiben a vér. Egy nagy képkeret volt az, bár nem festmény volt benne, hanem egy darab emberi b rt feszítettek a keretre. A b rre pedig egy kiterjesztett szárnyú sas tetováltak. Mellette egy másik keret hevert, ez képpel lefordítva. Skilgannon megfordította. Ahogy azt várta, ezen is tetovált emberi b r volt. Ugyanaz a vicsorgó párduc, mely most a mellét díszítette. Az asztalkán meglátott egy szalaggal átkötött papírpaksamétát. Leült, kibontotta a szalagot, és szétterítette a papírokat. Aztán olvasni kezdett, és egyre sötétebb hangulat lett rajta úrrá minden mondatnál.

Landis kán körültekint en feljegyzett mindent. Sok dolog, amit leírt, nem volt világos Skilgannonnak, de még több volt könnyen emészthet .

Ahogy a világosság gyérülni kezdett, összeszedte a papírokat, és felállt.

Megígérte Gamalnak, hogy marad egy darabig. Megtartja ezt az

ígéretét. Aztán elmegy, és nekivág a hosszú útnak, ami egykori otthonához vezet. Skilgannont nem érdekelték sem az ezüstsasok, sem az Örökkévaló, sem az itt vívott háború.

Egykor hadvezér volt, aki parancsokat adott ki, és stratégiákat tervezett. Egy birodalomért küzdött. Most pedig úgy használják, mint a legutolsó talpast. Ezt sérelmezte.

A sz ke hajú szolgálólány, Charis hozott neki ennivalót, amikor már a teraszon ült, és Landis kán feljegyzéseit olvasta. A n még akkor is ott lézengett, amikor köszönetet mondott neki. A férfi komor arccal pillantott fel.

– Akarsz valamit, gyermek? – kérdezte.

– Holnap a hegyekbe indulsz. – Skilgannon felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Ez kérdés volt vagy kijelentés?

– Kijelentés.

– És miért tetted? Én tudom, hogy hova megyek holnap.

– Mindig ilyen vitatkozós kedvedben vagy?

A férfi hangosan felnevetett, és érezte, hogy valamennyire enyhül a feszültsége.

– Miféle képzést kaptál te szolgaként? – kérdezett vissza.

A lány elmosolyodott, és ellépett mellette, hogy kiálljon a napfényben fürd terasz szélére.

– Mennyi képzés kell ahhoz, hogy az ember behozzon egy tálcát a vendég szobájába? Csodás innen a kilátás. Még apám pékségét is látom.

– Visszatérnénk az utazgatásom iránti érdekl désedhez?

– Ó, engem nem érdekel, hogy hova mész. Csak arról van szó, hogy Haraddal fogsz menni. pedig nem olyan ádáz, mint amilyennek látszik. Az a legjobb, ha ezt nem felejted el. S t, az igazat megvallva, Harad szégyenl s ember.

– Nekem nem éppen ez a melléknév ugrik be róla. Talán a mogorva.

Az udvariatlan. Vagy a h vös. De igaz, a szégyenl s is megteszi. Miért foglalkozol ezzel?

– Harad... a barátom. Nem akarom, hogy gondja legyen a nagyúrral.

Igaz, hogy az unokaöccse vagy?

– Ez annyira meglep ?

– Nem – tért vissza a szobába a lány. – Csak számos pletyka kering rólad. Egyesek azt mondják, hogy egy új formájú jiamad vagy.

– És mit mondanak, milyen állattal forrasztottak össze? – Talán párduccal – vetette fel Charis. – Határozottan van benned valami macskaszer kecsesség.

– Most már menned kellene. Sok a dolgom, és bármennyire érdekfeszít is ez a beszélgetés, nem úgy t nik, mintha bárhova is vezetne.

– Légy egy kicsit kedves Haraddal! Remek ember.

– Észben fogom tartani. És jobban ismerem Haradot, mint ahogy azt gondolod. Nyugodj meg, Charis! Járunk egyet a hegyekben, aztán visszajövünk.

Ahogy a lány távozott, Skilgannon felkapta a papírokat, és visszatért az olvasáshoz. Alkonyodott már, amikor Landis kán lépett be a szobájába. Nem kopogott, arca vörös volt a haragtól.

– Hát ez a hála? – mennydörögte. – Betörsz a dolgozószobámba, és ellopod az irataimat?

Skilgannon könnyedén talpra állt.

– Ne h börögj! – intette a másikat szelíden. – És nincs semmi, amiért hálásnak kellene lennem. Kértem én, hogy vadássz a csontjaimra, és szedd össze a b röm? Kértelek arra, hogy másold le a tetoválásaimat?

És most elölr l fogjuk kezdeni az egészet, Landis kán. Nincs több kitér . Nincs több játszadozás. Miért vetted ki a csontokat a medálomból?

Landis kán válla megroggyant.

– Nem bánod, ha leülök? – kérdezte.

– Csak nyugodtan.

A nagyúr belerogyott az egyik székbe.

– Dirananban az sök rengeteg szerkezetéhez hozzáfértem.

Megtanultam használni ket, kivételes jiamadokat teremteni, és... és biztosítani az újjászületések sikerét. Itt azonban kevés szerkezet van.

Túl fontos voltál ahhoz, hogy kockáztassak. Így miel tt megpróbáltalak visszahozni téged, kivettem a csontokat a medálodból, és Harad lett a végeredmény. a fivéred volt, az apád... vagy valaki más?

– A barátom volt, Landis. És egyben remek ember. Landis kán felderült.

– Egy másik h s a múltból? Kicsoda? Ki volt ?

– Hogy a te szavaiddal éljek, Landis, körültekint en járjunk el ebben a dologban. Bízz bennem! Amikor itt az ideje, talán elmondom. Miért nem tértek soha vissza az emlékei?

– Mert semmilyen módon nem hozhattuk vissza a lelkét az ürességb l. Nem tudtuk, hogy ki . Ha elmondod, talán visszaalakíthatjuk azzá, akit ismertél.

– Nem. A barátom nem bolyong az ürességben. Túlhaladt már rajta.

A tettei helyet biztosítottak neki a H sök Csarnokában, a paradicsomban... vagy bármi is létezzék a kapun túl. – Kesernyésen elmosolyodott. – És még ha meg is találnád a lelkét, akkor sem térne vissza. Azt kérdezné: És mi lesz Haraddal? Nem, Landis, nem fog visszatérni, bár mérhetetlenül megkönnyebbülnék, ha így történne.

Jobban kedveltem t bárkinél, akivel valaha is találkoztam.

– Biztos vagy benne? Gamal megkereshetné.

– Biztos vagyok. Miért akarod, hogy a hegyekbe menjek a fiúval?

– Gamal ötlete volt. Úgy érezte, hogy kell neked egy kis id , távol innen, hogy eltöprengj a lépéseiden. Azt is gondolta... akárcsak én...

hogy egy ismer snek a társasága segítene er sebb kapcsot létrehozni korábbi létezésed emlékeivel.

– Egy dologban igaza volt – mondta Skilgannon fagyosan. – Jó lesz innen egy ideig távol lenni. Megérkeztek a vendégeid?

– Bezony, és ma este a vacsoránál találkozol is velük. Ketten vannak: Unwallis és Decado. Az el bbi az Örökkévaló tanácsadója. Jó megfigyel és éles elméj , ravasz és kifinomult. Nem lehet könnyen olvasni benne, és nehéz bolonddá tenni. Amúgy tényleg volt egy Callan nevezet unokaöcsém. Usa mellett, az általad Ventriaként ismert országban igazgatott egy gazdaságot. A múlt évben halt meg, amikor hajója elt nt a viharban. Ha Unwallis err l kérdezne, mondhatod, hogy egy darab uszadékfába kapaszkodva maradtál életben. De azt mondasz, mit akarsz. A legjobb az lesz, ha keveset beszélsz.

– És Decado?

Landis vett egy nagy leveg t.

– Azt mondtad, nincs több kitér . Decado egy sikertelen újjászületett, akárcsak Harad. Az Örökkévaló a csontjait egy si csatatéren álló kriptából hozta. Az eredeti Decado a Harmincak Temploma néven ismert harcos papok csoportjának a vezére volt. Az idejében Jéggyilkosnak ismerték: félelmetes és halálos gyilkos volt...

feltehet en korának legkiválóbbja.

– Úgy érzem, van itt még más is.

– Való igaz. – Újabb sóhaj. – Ma délel tt hosszasan beszélgettem Gamallal. Csak általa ismert okokból ezt a tudását egészen mostanáig velem sem osztotta meg. – A kán Skilgannonra nézett. – Gamal szerint az eredeti Decado a te közvetlen leszármazottad volt.

– Még több mítosz, Landis. Nem voltak gyerekeim.

– Gamal azt mondta, hogy egy Garianne nevezet n fiút szült neked. A gyermek az Áldott Papn templomában jött világra, nyolc hónappal azután, hogy megvívtál azzal a gonosztev vel. Nem emlékszem a nevére.

– Boraniusnak hívták.

– Igen, már emlékszem. Mindenesetre a vérvonalad er s és valós: harcosok vérvonala. A papn útmutatásai alapján Garianne folytatta házad hagyományait, Skilgannon. Az els fiúgyermeket Decadónak nevezték, az els fiát Oleknek, aztán megint Decadónak, és így tovább. Gamal csak a történet vázát ismerte. A történelem semmit nem árul el sem Garianne-ról, sem az életér l, sem arról, hogy mit gondolt, vagy mir l álmodott. No de vissza a jelenbe! Az újjászületett Decado szintén kardforgató, méghozzá hírneves kardforgató. Két pengét visel egyetlen tokban, olyanok akár a Nappal és Éjjel Kardjai. Húsz embert ölt meg szemt l szemben vagy párviadalban. Akárcsak névadója, is halálos. És Gamal szerint, is az rület határán létezik.

A megdöbbenés nagy volt, de Skilgannon elrejtette, és másra összpontosított.

– Miért van itt?

– Úgy képzelem a védelmünket tanulmányozni. Mert ügyes stratéga is.

– És Unwallis?

– Igyekszik majd meggy zni engem, hogy újítsam meg az Örökkévalónak tett h ségeskümet. Ezt a kérést nehéz lesz megoldani.

lünk északra a lázadók két seregének egyike áll, míg délen az Örökkévaló er i. Ha h séget esküszöm a királyn nek, akkor a lázadók megpróbálnak megölni, vagy meghódítani a földjeimet. Ha elutasítom az ajánlatot, az Örökkévaló fog sereget küldeni, hogy ismét elfoglalja Petart.

– Az el tted álló lehet ségek nem éppen irigylésre méltóak. Mit fogsz tenni?

– Úgy teszek majd, mint az a hajadon, akinek udvarolnak. Kitérek a válasz el l, köntörfalazok, és megteszem, ami t lem telik, hogy kartávolságra tartsam mindkét kér met. És most ideje el készülni a vacsorához. Az eszel s vagy a politikus mellé akarsz ülni?

– Az eszel s mellé. Nem kedvelem a politikusokat.

----------

Az Unwallisnak kijelölt szobák a palota déli szárnyában voltak, de az erkélyes terasz a nyugati hegyekre nézett. Egy órával a vacsora el tt itt állt, és nézte a hósipkás csúcsok mögött lenyugvó napot. Ez volt a kedvenc napszakja, és ezt szerette egyedül tölteni.

Azon kapta magát, hogy hiányzik diranani kertje. Az elmúlt néhány évben Unwallis nagy örömét lelte virágágyainak gondozásában.

Leny gözte az élet, halál és újjászületés ciklusa, mely a kertjében zajlott. Odalent, a palota kertjének nyugati falán megpillantott egy kúszónövényt, hatalmas lila és aranyszín szirmokkal, mely lécezetébe kapaszkodott. Ustarte Csillagának hívták, és Unwallisnak sosem sikerült meghonosítania a saját kertjében. Pedig jó földbe ültetette. A növény fél évszakon át nagy lendülettel növekedett, hogy aztán megmagyarázhatatlan módon elhervadjon. A legfels levelek megfeketedtek, és ezután már semmi sem menthette meg. Unwallist bántotta a dolog, és úgy döntött, hogy Landis kán tanácsát fogja kérni a vacsora alatt.

A férfi felsóhajtott.

Milyen furcsa világban élünk, gondolta. Egy olyan emberrel fogok együtt enni, akinek... minden valószín ség szerint... a meggyilkolására kell majd parancsot adnom. El tte viszont még a segítséget kérem kertészeti kérdésekben.

Ez a gondolat súlyosan nehezedett rá. Minden er feszítése dacára mindig is kedvelte Landis kánt. A férfi már akkor legendának számított Dirananban, amikor Unwallis még diák volt: a jelenkori történelem szívós része volt. Évszázadok óta szolgálta már az Örökkévalót.

Valójában senki sem tudta, hogy mennyi id s, mint ahogy azt sem, hogy az Örökkévaló hány életet adott neki. Hatalma elképeszt volt, és mindennek dacára mégis komótosan és szívélyesen viselkedett az ifjakkal, akik azért jöttek hozzá, hogy szolgálják. Azokban az els években nagyon sokat segített Unwallisnak. Most sz hajjal és ráncos arccal látni t szinte természetellenesnek t nt. A férfi felsóhajtott, és azon kapta magát, reméli, hogy Landis beleegyezik az Örökkévaló követeléseibe.

Számít, hogy így tesz-e?

A gondolattól azonnal megdermedt, és Unwallis megpróbálta kiverni a fejéb l. Az Örökkévaló azt mondta neki, hogy tolmácsolja a kánnak, mit kíván t le, de aztán azt is tudatta vele, hogy Decado is vele tart. Ez meglepte. Miért küldenek egy zavarodott gyilkost egy diplomáciai misszióra?

Lement a nap. Unwallis hallotta, hogy lakosztályának ajtaja kinyílik, és amikor megfordult, egy fiatal n t pillantott meg, kezében lámpással és hosszú viaszgyertyával. A lány pukedlizett, aztán körbejárt a lakosztályban, meggyújtva a lámpásokat.

A követ öntött magának egy kupa bort, amihez vizet töltött. Nem akarta, hogy az érzékei eltompuljanak a közelg vacsorán. Csak négyen lesznek jelen: és Decado, meg Landis kán és unokaöccse, Callan.

Eltöprengett rajta, hogy vajon Gamal miért nem tart velük. Tudomása szerint az öreg most Landis védelmét élvezte.

A lány ismét pukedlizett, és távozott.

Kellemetlen vacsora lesz. Amikor Decadónak fájdalmai vannak, akkor nem éppen könny ember. Viselkedése nyerssé és összeütközésre hajlamossá válik, és csak fegyverekr l, meg a hadviselésr l hajlandó

beszélgetni. Unwallis azon kapta magát, hogy azon mereng, vajon az Örökkévaló vajon mit láthat benne szeret ként. Felidézte a n vel töltött id t, és ismét azt vette észre, hogy megint csak elönti a bánat sajgó érzete. Nemcsak az egymásba olvadó testek, a szenvedély és a széls séges vágyak kísértették. Inkább az azt követ csendes id szakok, amikor csak feküdtek a szaténleped n és beszélgettek. Azok az emlékek rejtett kincsekként lapultak emlékezetében. Szerelmes volt. Teljesen, elsöpr en, visszavonhatatlanul szerelmes. Aztán a n eldobta. Úgy érezte magát, mint az ételt l és italtól megfosztott ember, akinek a lelke is éhezik. A királyn átküldte a tengeren, hogy a keleti birodalomban szolgálja, ahol sokáig és szorgalmasan munkálkodott, remélve, hogy a egy napon majd visszahívja szaténleped s ágyába. Soha nem tette.

Unwallis elképzelte az Örökkévalót, ahogy ott fekszik a holdfényben és Decadóval beszélget, és összenevetnek. Amikor a kardforgatót nem gyötörte fájdalom, szellemes ember volt, amellett pedig ifjú és jókép .

Az Örökkévaló szeret i mindig fiatalok és jóvágásúak voltak. Unwallis mindig meglep dött, amikor felidézte a n nevetését. A hang telt volt, már-már dallamos. Örömteli hang, ami mindenkit jobb kedvre hangolt, aki csak hallotta. Nehezére esett összeegyeztetni ezt a csodálatos asszonyt azzal a könyörtelen királyn vel, aki közönyösen rendelte el ezrek halálát. Unwallisnak be kellett vallania, hogy egyáltalán nem érti az Örökkévalót. Az értelmetlenségig durva, és mérhetetlenül irgalmatlan tudott lenni. De egyben nagyfokú rokonszenvet és h séget is ki tudott mutatni.

Búskomorság telepedett a férfira, ami olyan er s volt, hogy már attól is jobb kedve támadt, amikor Decado t nt fel az ajtóban. A fiatal kardforgató sötét haját lófarokba fogta össze, és sz k fekete inget, meg fekete b rb l készült, combig ér lovaglócsizmát viselt, amibe nadrágját gy rte. Egyetlen dísze ezüsttel szegett, széles öve volt.

– Essünk túl rajta! – mondta a kardforgató.

– Hogy van a fejfájásod?

– Kibírható.

Unwallis belenézett a szemébe. A másik szembogara kitágult, és az államférfi tudta, hogy még többet ivott Memnon bódítószeréb l, hogy

csillapítsa kínjait. A követ felöltötte ezüsttel szegett, krémszín gyapjúköpenyét és kisétált a szobából.

A folyosó túlsó végén egy szolgálólány várt rájuk. A lány felvezette ket egy lépcs soron, be egy hosszú terembe, melyet fényl lámpások világítottak meg. Az asztalt a hegyekre néz hatalmas ablak mellé állították. Landis kán az ablaknál ült, és egy sudár férfival beszélgetett.

Amikor a vendégek megérkeztek, mindketten megfordultak.

– Üdvözöllek ismét, kedves Unwallis! És téged is, Decado. Jó, hogy vendégek jöttek a Külvilágból. Attól tartok, itt annyira el vagyunk vágva mindent l, hogy már sóvárgok a városból érkez hírekre. – Az államférfi a Landis mellett álló ifjúra nézett, a megdöbbent en kék szempár tulajdonosára. – Az unokaöcsém, Callan – mutatta be a kán. –

Usából látogatott el hozzánk.

– Z rzavaros vidék az – rázta meg a férfi kezét Unwallis. – Katona vagy?

– Földm ves – jelentette ki gyorsan Landis.

– Úgy nézel ki, akár egy katona – jegyezte meg Unwallis.

– A látszat csalhat – szólt közbe Decado. – Nekem földm vesnek nik.

Callan hangosan felnevetett: a hang jó kedélyr l árulkodott, ami megnyugtatta az államférfit, de úgy t nt, csak még jobban felbosszantotta Decadót.

– Mi olyan mulatságos? – tudakolta az ifjú kardforgató.

– Szavaid megválasztása. Mert ha a látszat csalhat, és én mégis földm vesnek t nök, ez nem azt sugallhatja, hogy én mégsem földm ves vagyok... vagy igen? – Miel tt Decado kigondolhatott volna bármilyen választ, a férfi rámutatott a kardforgató hátára csatolt fekete hüvelyre. – Itt az a szokás, hogy felfegyverkezve megy az ember vacsorázni?

– k mindig velem vannak – meredt szúrósan Decado a másikra.

– Hát, nyugodtan levetk zheted a félelmeidet. Itt nincsenek ellenségek.

– Félelmek? Nincsenek félelmeim.

– Megnézhetném az egyik kardot? – érdekl dött a férfi. Unwallis látta, hogy Decado habozik. Az arca izzadt, és az államférfi gyanította,

hogy az eszmecsere csak fokozta a fejébe hasító kín er sségét. Unwallis úgy vélte, hogy vissza fogja utasítani a kérést, de ehelyett megnyomta az alsó kard markolatán az ékköves bütyköt, és el húzta a fegyvert, majd átnyújtotta Callannak. Landis kán unokaöccse rnegragadta a pengét, aztán szakért mozdulattal megsuhogtatta párszor. Aztán tett egy csuklómozdulatot, és elengedte a markolatot. Ahogy a fegyver felfelé röppent, rácsapott a nyelére. Ett l a kard veszettül pörögni kezdett, borotvaéles pengéje csak úgy hasította a leveg t. Unwallis összerezzent. Callan bal keze ekkor meglendült, és könnyedén megragadta az elefántcsont nyelet. Az államférfi szinte alig hitte, amit látott. Egyetlen apró hiba, és a penge lemetszette volna a férfi ujjait vagy a csuklóját, esetleg elrepülhetett volna az ütést l, hogy felnyársalja bármelyik jelenlev t. – Remek az egyensúlya – fordította meg a pengét Callan, és átnyújtotta Decadónak.

– Ezt meg hol tanultad? – kérdezte Unwallis. – Elképeszt volt.

– Mi, földm vesek, rengeteg mindenhez értünk – pillantott Callan Decadóra. – Nem nézel ki túl jól, fiú.

A kardforgató megmerevedett.

– Hívj még egyszer fiúnak, te kurafi, és megmutatom, hogyan kell forgatni a kardot.

– Ezzel túl messzire mentél – próbált meg Unwallis komor hangot megütni. – Vendégek vagyunk itt, Decado. Neked pedig, uram – fordult Callanhoz –, nem kellene ingerelned az Örökkévaló egyik katonáját.

– Elfogadom a dorgálást, uram – mosolyodott el fesztelenül Callan. –

Én is a ház vendége vagyok, és okosabb is lehettem volna. – Kecsesen meghajolt, majd Landis kánhoz fordult. – Talán neki kellene látnunk az evésnek, bácsikám.

A vacsora szinte teljes csöndben zajlott. Unwallis megkönnyebbült, amint véget ért, Decado pedig felállt, kurtán köszönetet mondott Landisnak, majd elhagyta a termet.

– Hidd el, uram, hogy ez nagy meggondolatlanság volt a részedr l –

fordult az államférfi Callanhoz. – Decado halálos kardforgató, és nem olyan ember, aki megbocsátja a sértéseket. Azt javasolom, hogy minél hamarabb térj vissza a tenger túlpartjára, amint arra alkalmad nyílik.

– Szándékomban áll így tenni. Remélem, hogy felkutathatom Naashan si királyságát.

– Történész vagy? – Afféle.

– Naashan, ha? Az egyik kedvenc ásatási helyszíned volt, igaz, Landis?

– Valóban – felelte a kán. – Rengeteg szerkezetet találtunk ott. És most azt hiszem, itt az ideje, hogy te és én leüljünk és beszélgessünk. –

Callanhoz fordult: – Attól tartok, hogy a beszélgetésünk csak untatna, unokaöcsém.

– Akkor hát távozom – emelkedett fel Callan. Meghajolt Unwallis felé, és elhagyta a termet.

– Az Áldottra! – suttogta az államférfi. – Ez az ember meg akar halni? Vagy Decado hírneve nem jutott még el keletre?

– Tisztában van a hírnevével, barátom, de Callant nem könny megrémiszteni.

– Furcsa a kiejtése. Jártam Naashanban, és soha nem hallottam senkit így beszélni.

– A keleti partról való – mosolygott Landis. – Nekem is hihetetlenül nehéz volt megértenem ket.

Az államférfi felsóhajtott.

– Megpróbálom Decadót visszatartani attól, hogy megölje, de nem adhatok erre biztosítékot. Amikor beteg, már nem is ember. Ha a fejfájása enyhül, talán megbocsátóbb kedvében lesz.

– Miért jött veled? – tudakolta Landis, és borral töltött tele két kupát.

– Magamtól is ezt kérdeztem. Talán az Örökkévaló kezd belefáradni, és távol akarta t tudni Diranantól. Tényleg nem tudom. De beszéljünk rólad, Landis. Tudod, hogy milyen veszélyben vagy.

– Igen. A régi beidegz dések nehezen vesznek ki, barátom. Találtam néhány szerkezetet, és nem tudtam megállni, hogy ne kísérletezzek velük. Amint azt látod is, a jiamadjaim nem éppen a legjobb min ség ek.

– Azt mondtad az Örökkévalónak, hogy csendes életre vágysz, távol a birodalom zajától. Ezért adományozta neked ezeket a földeket.

– És most visszaköveteli ket?

– Természetesen nem. Az Örökkévaló csak az áthaladás jogát akarja, hogy megtisztíthassa északot az árulóktól.

– Ugyan már! Te magad is tudod, hogy északra a leggyorsabban a síkságon és a romokon át vezet az út. És máris egy sereged állomásozik a déli hágó alatt. Egy hónappal több id be telik, ha erre külditek az er iteket, és ugyan miért tennétek? Beszélj nyíltan, Unwallis! Mit akar valójában t lem az Örökkévaló?

– Nincs szükséged arra, hogy ezt agyagtáblába véssem. Te voltál a legid sebb tanácsadója, és te szolgáltad a legrégebben. Még én sem tudom, milyen régen álltál a szolgálatában. Azt azonban igen, hogy régebben, mint Agrias. És most kivel harcolunk? Ugyanazzal az Agriasszal, aki felesküdött arra, hogy egy életen át szolgálja t.

Agriasszal, aki elmondhatatlan károkat okozott nekünk. Több mint százezren haltak meg a csatákban, és ötször ennyien hullottak el az éhezést l vagy a járványoktól.

– Azt mondod, hogy a királyn attól fél, bel lem is egy másik Agrias lesz? – Landis felnevetett. – Ennél semmi sem állhatna messzebb az igazságtól. Nem akarok hatalmat, leszámítva azt, amivel itt bírok.

– Még mindig szereted t, Landis?

– Ha van valaki, akkor éppen te vagy az, akinek nem kellene ezt kérdezned. Persze, hogy szeretem t. volt az életem, az álmom.

jelentett nekem mindent, attól a pillanattól kezdve, hogy el ször megláttam a szobrát. – Landis felsóhajtott. – Hosszú éveken át osztotta meg velem az ágyát. – Megvonta a vállát. – Egen, és arra kényszerültem, hogy osztozzak rajta azokkal a szeret kkel, akiket csak megkívánt. Nem mintha számított volna, mert száz évet adtam volna az életemb l azért, hogy még egy éjszakára megossza velem az ágyát.

– Akárcsak én... bár nekem nincs odaadható száz évem. Te figyelmeztetted Agriasra. Erre emlékszem.

– Emlékszel arra is, hogy még mit mondtam neki?

– Emlékszem. De még mindig nem gy ztél meg. Ám ez a múlt és nem lényeges. Az Örökkévaló biztosat óhajt tudni a h ségedr l. Egy kisebb hader t akar tudni a földeden, hogy védjék a határokat. Olyan rettenetes lenne ez, Landis? Néhány katona, néhány jiamad?

A kán ismét megtöltötte kupáját borral, és belekortyolt, miel tt felelt volna.

– Igen, az lenne. Agriasnak több serege van északon. Ha az Örökkévaló er i idejönnének, Agrias is értesülne róla. Akkor pedig a háború átterjedne az én földemre is, ami jelenleg, irgalmas módon, mentes minden rettenett l.

Unwallis vett egy nagy leveg t.

– Akkor lépjünk tovább egy másik pontra, ami nagyon kényes.

Skilgannon sírjáról van szó.

– Mi van vele? Üres volt.

– Nem a barlang, Landis, hanem a fél mérfölddel odébb, a kiszáradt szigeten fekv hely.

– Az nem az övé volt. Ástam ott, és találtam is néhány vén csontot, de a sírban lev ereklyék nem a megfelel korból származtak.

– Az egyik embered azt jelentette, hogy találtál két kardot, mely egyetlen hüvelyben pihent.

– Nem egészen. Találtunk egy hatalmas, kétfej csatabárdot, mely nem volt rozsdás, és néhány edényt, tele aranypénzzel. Az érmék a kés drenai id szakból valók, és Skanda király képét verték rájuk. Még van bel le néhány, ha meg akarnád nézni ket.

– Miért óvják a földedet véd varázslatok, Landis? – A kérdést Unwallis szelíden tette fel, és közben er sen figyelte a barátját. A kán nem nézett a szemébe.

– Nem szeretem, ha figyelnek. Magánykedvel ember vagyok, és bosszantott, hogy Memnon kémkedik utánam. Soha nem kedveltem t.

Abban a hitben élek, hogy az Örökkévaló egyszer ráébred majd, hogy az egy kígyó, és karóra t zeti a fejét.

– Igen-igen. Senki sem kedveli Memnont, de most vegyük át a tényeket. Akárcsak Agrias, te is jiamadokat kreálsz. Elutasítod, hogy az Örökkévalónak jogában állna áthaladni a földeden. Véd varázslatokat sz sz, hogy meggátold az Örökkévalót abban, hogy megtudja, mit velsz itt. Ez pontosan foglalja össze azt, amir l beszélgettünk?

– Nem hangzik valami jól, nem igaz? – préselt ki magából egy mosolyt Landis.

– Nem bizony, Landis. Egyáltalán nem hangzik jól. Én a barátod vagyok, és szeretnék segíteni. Ha viszont elmegyek, és nincs megegyezés, akkor félteni foglak.

– tudja, hogy soha... nem ártanék neki. – Landis most már megrémült. És ezt Unwallis is kihallotta a hangjából.

– Nem tudom megmondani, hogy az Örökkévaló mit tud, Landis.

Csak azt tudom, hogy mit tesz azokkal, akiket fenyegetésnek vél.

Szerinted a vele folytatott hosszú kapcsolatod életben tart majd téged?

Csak áltatod magad. Memnon árnyakat küldött ahhoz a déli hágóhoz, amir l beszéltél. Lehet, hogy északnak indulnak majd, hogy elpusztítsanak néhány lázadó hadvezért. De ugyanígy lehet az is, hogy átkelnek a hegyeken és megkeresnek téged.

– A királyn nem öl meg, barátom. Én adtam neki életet. Azon töprengtél, hogy mennyi id n át szolgáltam t. Én már az Örökkévaló el tt is itt voltam, Unwallis. volt az els újjászületett. Én hoztam t vissza, úgyhogy nem fog megölni. Térj vissza, és mondd el neki, hogy nem vagyok az ellensége! Mondd el neki, hogy meg vagy gy dve

err l. Hinni fog neked. Mondd meg neki, hogy kicsit több id re van szükségem az ajánlata átgondolására.

Unwallis érezte, hogy er t vesz rajta a csüggedés.

– Hát egyáltalán nem ismered t, Landis? Nem láttad, hány embert ölt meg? És köztük sok olyat, aki a maga módján szerette t. Én mondom, hogy az életed veszélyben forog.

– Még egy kis id t, Unwallis. Csak ennyit kérj a nevemben. Majd meglátod, hogy meg fogja adni. És most szeretnéd megnézni azokat a skandás érméket? Tényleg figyelemre méltóak.

----------

Kés re járt, de Skilgannon nem aludt. A teraszon állt, és mélyen beszívta az illatos éjszaka leveg jét, és a holdfényben fürd távoli hegyeket nézte. Garianne teherbe esett, és sosem tudta meg. Ezt nehéz volt megemészteni. Soha nem szerette ugyan a gyötr harcosn t, de

egyre inkább tör dött vele. Miért nem mondta el neki? Miért nem

mondta el Ustarte sem? Nincs joga egy férfinak arra, hogy tudja, született egy fia?

A fiam ezer évvel ezel tt meghalt.

A gondolat fájdalommal töltötte el.

Decado arca villant be gondolatai közé.

Vajon a fiam úgy nézett ki, mint ? – mélázott el. Remélte, hogy megkedveli Decadót, hogy talál benne valamit, ami önmagára emlékezteti. De semmi ilyesmire nem bukkant, és azt vette észre, hogy utálja az öntelt ifjút. És jól láthatóan a kardforgató is viszonozta ezt az utálatot. Hát, mosolyodott el magában, talán akkor nem is különbözünk annyira egymástól.

Hallotta, hogy szállásának ajtaja kinyílik, és megfordult. Az id s szolga, Ensinar lépett be a szobába. Amint megpillantotta Skilgannont, meghajolt. Eközben feje búbjára fésült haja meglebbent.

– A nagyúr megkért, hogy nézzem meg, ébren vagy-e még, Uram –

szólalt meg a szolga. – Reméli, hogy csatlakozol hozzá a könyvtárban.

Skilgannon bólintott, és követte a férfit az éjszaka kihalt palotán át Landis kán dolgozószobájába. A lámpás fényében vendéglátója sápadtnak és nyúzottnak t nt. Amikor Ensinar távozott, a kán megkérte Skilgannont, hogy foglaljon helyet.

– Nem ment túl jól – sóhajtott fel a férfi.

– Sajnálom, hogy megsértettem a vendégedet – felelte Skilgannon. –

Udvariatlanság volt.

Landis kán legyintett.

– Nem erre értettem. Nagyon ostoba voltam. Unwallis éles esz és intelligens ember. Önteltségemben azt hittem, megtéveszthetem: t is, meg az Örökkévalót is. Nem jártam sikerrel, de azt hiszem, van még id . Igen-igen, biztosra veszem, hogy van még.

– Látni akartál – terelte vissza a tárgyhoz Skilgannon.

– Igen. Bocsáss meg! Túl sok gondolat zümmög a fejemben éhes méhként. – Landis felállt, és a távolabbi falhoz sétált, félrecsúsztatva egy lemezt a falban. Mögüle el húzott egy fekete nyel , kétfej csatabárdot. Súlyos volt, és a férfi csak nehezen tudta felemelni. –

Ismered ezt a fegyvert?

– Igen – felelte a harcos, aki felállt, és kivette a csatabárdot Landis kezéb l. – Ez Snaga, Legendás Druss csatabárdja.

– A soha vissza nem térés ikerpengéje – mondta most a kán. – Ezt mondják a rúnák, melyek a markolatba vannak vésve. Hatalmas embernek kellett lennie, aki ezt csatában forgatta.

– Hatalmas ember volt. A csatabárdot magammal vittem a síromba.

– Igen. Hogy jutottál hozzá?

– Egy nagy hadúr adta ajándékba. Az emberei ölték meg Drusst a Dros Delnoch-i csatában. Én felkerestem, és elkértem t le a csatabárdot.

– Meg néhány csontot, melyet a nyakadban hordott medálba tettél.

– így igaz. Harad tudja, hogy is egy újjászületett?

– Nem. De most, hogy tudjuk, ki , megkérhetem Gamalt, hogy keresse meg Druss lelkét az ürességben.

– Ahogy azt már mondtam, nem találjátok meg t ott. Druss remek ember volt. H s. Nem bolyong azon az elátkozott helyen. Már túljutott rajta. Éppen elég dologba ártottad magad, Landis. Legyen ennyi elég!

A kán leroskadt a székébe.

– Ebben több az igazság, mint ahogy azt gondolod. Amikor holnap találkozol Haraddal, elviszed neki a csatabárdot, mint t lem kapott ajándékot?

Skilgannon elmosolyodott.

– Mivel ez az én síromban volt, mondhatnám azt, hogy ez az ajándék lem van. De igen, oda fogom adni Haradnak. Szerintem Drussnak is tetszene. Bejárom a hegyeket Haraddal, aztán elhagyom ezt a vidéket.

Nem érdekem, hogy tengelyt akasszak az Örökkévalóval.

– Megértem. De tényleg. Minden bölcsességem és leélt évem dacára mekkora bolond voltam, Skilgannon! Ustarte nem volt istenn , még csak a Forrás áldása sem volt rajta. Egy tehetséges jiamad volt, akit valószín leg egy hozzám hasonló alak alkotott. – Zordan felkacagott, és megrázta a fejét. – Azt hittem, hogy a visszahozataloddal az egyensúly az én javamra billen a mérlegen. Azt hittem, hogy ha beteljesítem Ustarte próféciáját, akkor a Forrás megbocsát nekem.

– Mit bocsásson meg? – kérdezte Skilgannon.

– A világ gyötr dik, fiú – sóhajtott fel Landis kán. – Én keltettem életre az Örökkévalót. Én fedeztem fel, miként lehet átalakítani a

jiamadokat létrehozó gépezeteket. Mindannak a természetellenes borzalomnak a súlya, mellyel ma a világnak szembe kell néznie, rám nehezedik.

– A világban már a te születésed el tt is léteztek Eggyéforrtak, Landis. A nadír sámánok is tudtak ilyeneket teremteni. Túl sokat veszel magadra.

– Talán valóban akadt néhány. Elég ahhoz, hogy megteremtse a szörnyek legendáját. De nem seregestül voltak, Skilgannon. Gamal mesélt nekem Perapolisról, és arról a néhány ezer emberr l, akinek lelke súlyosan nehezedik rád. Az enyémre százezrek nehezednek. Te a neidért egy évezredig jártad az ürességet. Mi lesz velem? Soha nem jutok át azon a kapun, amir l beszéltél. És én nem tudok megküzdeni az ottani démonokkal.

– Valószín leg nem – bólintott a harcos. – És most mihez kezdesz?

Landis ismét felsóhajtott.

– Elfutok. Keresek egy olyan helyet, ahol leélhetem azt, ami még hátravan. Teljesíted még egy kérésemet?

– Nem tudom. Kérd, és majd kiderül.

– Vidd magaddal a Nappal és Éjjel Kardjait! Ha akarod, ásd el ket.

Vesd ket a tengerbe! Nem érdekel. De azt nem akarhatom, hogy rossz kezekbe kerüljön, ha... ha a dolgok balul sülnek el. Megteszed még ezt az egy szívességet nekem?

Skilgannon egy pillanatig némán ült.

– Bugyoláld be ket, és vitesd a szobámba, még miel tt holnap elmegyek.

----------

Több mint négy órája mentek már. Nem sokat beszélgettek, ami kedvére volt Haradnak. A Callan nevezet férfi er s volt, és nem panaszkodott. A délután közepén eleredt az es . Kezdetben Haradot nem izgatta a dolog, de ahogy egyre er södött a zivatar, lába alatt úgy lett egyre csúszósabb és nehezebben járható a talaj. Viharfelh k gyülekeztek odafent, és nyugaton becsapott egy villám. Így aztán Harad a közeli sziklafal felé indult. Az tele volt szórva sekély barlangokkal, a

nagydarab favágó pedig kiválasztott egyet, és besétált, málháját a földre dobva. Callan szintén levette csomagját, és kibújt bokáig ér , sötét rb l készült kabátjából. Egy darabig csak állt egy helyben, felemelve mindkét karját, és megtornásztatva vállizmait. A kabát alatt ujjatlan zb r zekét viselt. Bár vékony volt, karja és válla mégis er l duzzadt.

Harad megpillantotta az egyik alkarjára tetovált sötét pókot. A favágó a férfi málhájára nézett. Két tárgyat csatoltak fel rá, melyeket kelmébe bugyoláltak. Az egyik öt láb hosszú volt, és enyhe ívben hajlott. A másik még jobban felcsigázta kíváncsiságát. Az egyik végén széles volt, a másikon keskeny, alakja pedig azokra a húros hangszerekre emlékeztette Haradot, melyeken a zenészek játszottak a mulatságokon.

De ahhoz túl lapos volt.

Egy darabig némán üldögéltek, aztán Callan visszavette kabátját, és ismét kisétált az es be, hogy egy halom r zsével térjen vissza. Ezt többször megismételte, míg végül legalább annyi t zifa összegy lt, hogy éjszakára kitartson. Majd a férfi levetette kabátját, ráterítette egy sziklatömbre, és némán nekiállt tüzet rakni. Beletelt egy kis id be, mire a nedves fa meggyulladt, de Callant ez láthatóan nem bosszantotta.

Végül, amikor a lángok belekaptak a fába, leült és hátát nekivetve a barlang falának. Harad kinyitotta saját málháját, és el vett bel le egy darab szárított húst, melyet átnyújtott útitársának. Még mindig nem esett egyetlen szó sem.

Villám lobbant, amit azonnal követett a dörgés hömpölyg moraja.

Odakint az es felh szakadássá er södött, és vadul ostorozta a sziklafalat. Harad, aki eddig reménykedett benne, hogy a másik nem egy fecseg alkat, most már kényelmetlenül érezte magát az elnyúló csend miatt.

– Akár ki is várhatnánk a vihar végét – szólalt meg, és úgy érezte, mintha valami megreccsenne a fejében. Hát persze, hogy kivárhatnák a vihar végét. Különben miért ülnének egy barlangban, ahol t z ég?

– Jó ötlet. Fáradtabb vagyok, mint amire számítottam.

– Egen, ez meredek és hosszú kaptató azoknak, akik nem szoktak hozzá – bólintott Harad. Callan könnyedén talpra állt, és kioldotta a furcsa alakú tárgyat összetartó csomókat. Aztán leguggolt és kibugyolálta. Harad leplezetlen érdekl déssel figyelte. Amikor lekerült

a kelmedarab, a t z fénye egy kétfej csatabárdon csillant meg, melynek fekete, ezüsttel futtatott nyele volt. A favágó még soha nem látott ilyen gyönyör fegyvert. A pengéket a pillangószárnyak mintájára formázták meg. Az ifjú hirtelen megborzongott, és érezte, hogy a karja libab rös lesz.

Callan megragadta a fegyvert, és átnyújtotta Haradnak. A bárd nehéz volt, egyensúlya mégis tökéletes. A favágó h sin kifújta a leveg t, ahogy kézbe vette a csatabárdot.

– Ez Landis kán ajándéka – közölte Callan.

– Nagyra tarthat, ha ilyen ajándékot ad neked. – Callan elmosolyodott.

– Az ajándék a tiéd, Harad.

A külvilági visszatért a t zhöz, két vaskos fahasábot dobva a t zre.

– Miért adna nekem ilyen ajándékot? – Callan vállat vont.

– Kérdezd meg t, miután visszatértünk! A csatabárdnak neve is van: Snagának hívják. A rajta lev rúnák azt mondják: a soha vissza nem térés ikerpengéi. Ez egy si fegyver, és egykor egy nagy h sé volt.

Harad felállt és beljebb sétált a barlangba. Két kézre fogta a csatabárdot, és néhányszor könnyedén meglendítette.

– Hatalmas ember lehetett, aki ezt csatában forgatta – mondta. – Nem éppen könny .

Callan nem felelt. Csak ült a t z fényénél és rágcsálta a szárított húst.

Odakint az es vadul zuhogott. Megdördült az ég és villám lobbant.

A barlang bejáratánál egy alak tornyosult fel. Egy fekete medve volt az.

Az állat egy darabig állt ott, aztán megnézte a füstszagot, és elcammogott.

– Rengeteg itt a medve – közölte Harad. – És van néhány nagymacska is. Honnan jöttél? – váltott aztán témát. – Még soha nem hallottam ilyen kiejtést. – Visszasétált a t zhöz, és leült, a csatabárdot maga mellé fektetve, de nem tudta megállni, hogy ne érjen újra meg újra hozzá.

– Messzir l jöttem – felelte Callan. Harad keser séget vélt kihallani a válaszból, így nem er ltette a dolgot. Kis id t elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy a vihar a barlangba zárja ket aznap éjszakára. Mindketten kigöngyölték takarójukat. Callan szinte azonnal elaludt, de Harad végül

felült, megfogta a csatabárdot, és saját tükörképét nézegette a pillangó formájú bárdfejekben. Egyetlen pillanatra úgy érezte, mintha valaki mást nézne, mire megborzongott, és lerakta a fegyvert. Nyugtalanság kerítette hatalmába. Az alvó külvilágira pillantott. Be kellett vallania, hogy a férfi kellemes útitárs volt. Callan nem kérdezgette t és nem próbálta meg leny gözni. Talán a hegyekben eltöltend pár nap nem is lesz olyan fárasztó.

Harad a csatabárddal a kezében felállt, és a barlang szájához sétált.

Snaga.

Jó név volt. A soha vissza nem térés ikerpengéi. Azon kapta magát, hogy a h sön töpreng, aki egykor forgatta. Honnan jött vajon? Hol harcolt?

Ebben a pillanatban tért vissza a medve, cammogva vágva át az es n.

Harad néma csendben, mozdulatlanul állt. A medve közelebb ért, és rábámult a barlang szájában álló er s alakra. Hirtelen felágaskodott két hátsó lábára, és az ember fölé tornyosult.

– Ne csináld ezt! – szólt oda neki Harad szelíden. – Te és én nem vagyunk ellenségek.

A medve egy pillanatig még fölé magasodott, aztán ismét visszahuppant négy lábra, és elindult a fák közé.

– Tudsz bánni a medvékkel – szólalt meg Callan. Harad hátranézett.

A magas, kék szem külvilági mögötte állt, vadászkéssel a kezében. A favágó nem hallotta a lépteit.

– Már láttam korábban. Egyszer bejutott a faházamba és megette háromhavi készletemet. Az én hibám volt, amiért nyitva hagytam az ajtót. – Harad a késre pillantott, és elvigyorodott. – Remek penge, de rengeteg szerencsére lenne szükséged ahhoz, hogy ezzel megöld.

– Szerencsés ember vagyok – lökte a tokjába a kést Callan, és visszaballagott a takarójához.

A vihar az éj java részében kitartott, de a pirkadat tiszta volt es üde, az ég felh tlen.

A délel tt nagy részében szótlanul gyalogoltak, bár ezúttal Harad kellemesnek és bajtársiasnak találta a csendet. A messzeségben a favágó észrevett több szürke farkast, meg egy kis csapat zet. Az zek a sík területen, egy rom közelében legelésztek.

– Ki élt itt annak idején? – tudakolta Callan. – A régmúlt id kben.

Harad vállat vont.

– Nem sokat tudok a történelemr l. Sathularnak, vagy valami ilyesminek hívták ket. Régen, nagyon régen elsöpörték ket.

– Sathulik voltak – mondta Callan. – Hallottam róluk. Törzsekben él vad harcosok. Állandóan háborúskodtak a drenaiakkal.

– Akárhogy is, ez itt jó vidék – dörmögte Harad, aki szégyenkezett, amiért ezt nem tudta. – Kevés az ember. Északon van egy kis település.

De semmi más. Az ember hetekig gyalogolhat itt úgy, hogy senki mást nem lát. Kedvemre való.

Továbbmentek, átkelve egy kis völgyön, miel tt, ismét felfelé kezdtek volna kapaszkodni.

– Még fáradt vagy? – érdekl dött Harad, ahogy közeledett az alkonyat.

Callan elmosolyodott.

– Azóta már kevésbé, hogy átadtam neked a csatabárdot. Súlyos egy darab.

Harad megmarkolta.

– Gyönyör szép. Úgy érzem, mintha egész életemben hordoztam volna.

Aznap éjjel egy sekély horpadásban vertek tábort. Feltámadt a szél, és hideget hozott a hegyi hágók havából. Callan egy sziklatömb tövében tüzet rakott, próbálva valamivel több meleget kicsalni a kövön visszaver

l. De a szél ostorként vágott végig a horpadáson, szétszórva a szikrákat. Végül a t z kialudt, és mindketten köpenyükbe burkolózva üldögéltek.

– Tudsz bármit is a h sr l, aki Snagát forgatta? – kérdezte végül Harad.

– Igen. Drussnak hívták. Legendás Drussnak is nevezték. A drenaiak se volt.

– Hogy nézett ki?

Callan fényl kék szeme hirtelen összekapcsolódott a favágó fakó tekintetével. Harad megérezte a pillanatnyi feszültséget, de az máris elmúlt.

– Hatalmas volt. És a becsületkódexe szerint élt.

– Ez mit jelent?

Callan vállat vont.

– Egyfajta mércék sora ez. Ha úgy tetszik szabályoké. Akarod hallani?

– Igen.

A külvilági vett egy nagy leveg t.

– Sose tégy er szakot n n, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jellem emberek ismertet jelei.

Védelmezd a gyengét az er sek gonoszságától! És sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz! Ez volt Legendás Druss vaselve.

– Tetszik – közölte Harad. – Mondd el újra! – Callan megtette. A favágó némán ült, és átgondolta, majd magától elmondta az egészet. –

Jól mondtam?

– Igen, jól. Szándékodban áll követni? – Harad bólintott.

– Ha viselni fogom a csatabárdot, akkor szerintem tartanom kell magam az elvhez is, ami velejár.

– Ez tetszene Drussnak. Holnap merre megyünk tovább?

– A romokhoz. Id nként felkeresem ket. Arra gondoltam, talán szeretnéd látni ket.

----------

Nem sokkal pirkadat után indultak tovább, és egy sor meredek, sziklákkal teleszórt emelked t másztak meg, több mint két óra alatt.

Elérve az utolsó rézs t, Harad megállt. Skilgannon odalépett mellé. És torkán akadt a leveg . Innen a magasból látta, hogy a vidék észak felé nyújtózik, a sztyeppék felé, délre pedig széles síkság terül el. Messze alatta hatalmas és elhagyatott er d állt, hat falával, és egykor hatalmas lakótornyával, mely mostanra széthullott és részben összeomlott. A falak az egész szorost lezárták, eltorlaszolva az utat észak felé.

Skilgannon megborzongott, mert els alkalommal azóta, hogy felébredt ebben az új testben, pontosan tudta, hogy hol van. Ezer év súlya zuhant rá. Amikor utoljára látta ezt az er döt, még fenséges volt, bevehetetlen, és meghódíthatatlanul magasodott az égre. Most pedig megtörten hevert, ahogy rommá rölte az id és a természet ereje. Éles emlékeztet je volt ez annak, hogy a világ mennyire megváltozott, és ett l a harcos csak még inkább id

l kizökkentnek érezte magát.

Haradra nézett. A férfi Druss fiatalabb kiadása volt, mégsem tudott semmit arról, hogy egykor milyen küzdelem folyt itt a túlélésért azokon a mára szétzúzódott mellvédeken.

– Mesés, nemde? – kérdezte Harad. – Szellemer dnek hívják.

– Egykor más neve volt – felelte szelíden Skilgannon. Levetette a málháját, leült a földre és szemügyre vette a romokat. Valamikor az elmúlt évszázadokban egy földrengés rázhatta meg a helyet. Az els fal széttöredezett, és félig maga alá temette egy k omlás. A lakótorony meghasadt és beomlott.

– Mi volt a neve? – telepedett le mellé Harad.

– Dros Delnoch. Azt mondták róla, addig soha nem esik el, míg bátor emberek állnak a falain.

– Mégis elesett – mondta Harad. – Nem sokat tudok a történelemr l, de azt igen, hogy egy Tenka kán nevezet harci f nök hódította meg. A nadírok lerohanták. És leigázták az si földeket.

– Sosem hallottam err l. Az utolsó csatát, amir l tudok, Legendás Druss és a Bronzgróf vívta. Druss itt halt meg. De az er d kitartott.

Tízezren álltak szemben ötvenszer annyival

Skilgannon vett egy nagy leveg t, amikor eszébe jutott a nap, mikor belovagolt a nadírok táborába.

Kétszázezer harcos ostromolta Dros Delnochot, de ezen az éjszakán nem volt támadás. Hatalmas áldozati máglyát raktak, és a rajta hever test Legendás Drussé volt. Aznap esett el, lehetetlen esélyek ellen küzdve. A nadírok, akik Haláljáróként ismerték, egyszerre félték és tisztelték. Elvitték holttestét a csatatérr l, és éppen arra készültek, hogy leróják el tte tiszteletüket.

Skilgannon Ulricnak, a farkasok nagyurának a sátra közelében szállt le a nyeregb l. A királyi gárdisták felismerték t, és a kán színe elé vezették.

– Miért jöttél, barátom? – szólalt meg a lila szem férfi. – Tudom, hogy nem harcolsz az ügyemért.

– A megígért jutalmamért jöttem, nagykán.

– Ez egy csatatér, Skilgannon. A kincseim nincsenek itt.

– Nincs szükségem kincsekre.

– Adósod vagyok az életemmel. Kérj bármit, amim csak van, és a tied.

– Druss kedves volt a szívemnek, Ulric. Barátok voltunk. Csak egy emléket akarok t le: egy tincset a hajából és egy csontdarabkát.

Valamint a csatabárdját.

A nagykán egy pillanatig némán állt.

– Druss az én szívemnek is kedves volt. Mihez kezdesz a csonttal és a hajfürt tel?

– Egy medálba teszem ket, és a nyakamban fogom hordani.

– Legyen hát így!

– Elmerültél a gondolataidban – szólalt meg Harad –, és szomorúnak nsz.

– Szomorú egy látvány – felelte Skilgannon.

A földrengés, és az ezt követ sziklaomlás miatt ma már sokkal inkább a hegyek fel l lehetett bejutni az er dbe, mint a délre néz , a Sentrai-síkság fölé emelked magas lakótornyon át. A leereszkedés még

így veszélyes volt, de Harad és Skilgannon lassan haladva végül elérték az els fal mellvédjét. Az ötvenlépésenként emelked tornyok közül kett t maga alá gy rt a k omlás. A többiek még mindig álltak. A harcos odasétált a l réses mellvédhez, és lenézett. A hatvan láb magas, négyszáz lépés széles fal volt az els védelmi vonal. Harad elindult rajta, csatabárddal a kezében. Skilgannon tekintete követte. Druss hatvanéves lehetett, amikor utoljára állt ezen a falon. Most – bizonyos értelemben – ismét itt volt. Skilgannon újra megborzongott.

– Akarsz beljebb menni? – kérdezte a favágó, mire a harcos bólintott.

Lesétáltak a mellvédre vezet lépcs n, és átszelték az els két fal közti nyílt terepet. A második fal megrepedt a földrengés során, és k a hasadékon másztak át rajta.

A második falon túl a kapuk alagútjait megtisztították, így Harad és Skilgannon eljuthatott az összeomlott lakótoronyig. A favágó itt tüzet rakott egy vén kút mellett, és a két férfi némán leült. Harad el húzott egy fazekat a málnájából, és a kúthoz sétált. Leengedte a vödröt a vízbe, majd visszahúzta, és alaposan belekortyolt, aztán félig megtöltötte az edényt.

– A múlt évben hoztam ide a vödröt és a kötelet – mondta. – A víz hideg és kellemes az íze. Ragunak remek.

Skilgannonra nézett.

– Azt hittem, örülni fogsz, hogy láthatod ezt, de azt hiszem, tévedtem.

– Nem tévedtél. Örülök, hogy eljöttünk. Milyen gyakran jársz ide?

– Amilyen gyakran csak tudok. Úgy érzem... – Szégyenkezve elmosolyodott. – Úgy érzem, itt békét lelek.

– Ez talán a valahova tartozás érzése.

– Igen. Pontosan az.

– Van kedvenc helyed? – Van.

– A negyedik fal kapuja?

Harad megriadt, és azonnal az Óvó Szarv jelét vetette magára.

– Varázsló vagy, vagy valami ilyesmi?

– Nem – felelte Skilgannon. – Csak láttam a régi tábortüzek hamvait a kapunál, amikor átjöttünk ott.

– Á! – Haradot kielégítette és megnyugtatta a válasz.

– El tudod olvasni a kapuk fölé rótt jeleket? – kérdezte a harcos.

– Nem. Gyakran gondolkodtam azon, hogy mit jelenthetnek.

Feltételezem, csak valami nevek.

– Ennél azért többek, Harad. Az els fal neve Eldibar volt. Egy si nyelven azt jelenti, hogy „ujjongás" . Az ellenséggel itt csapnak össze el ször, és itt verik vissza ket. A véd k ujjonganak. Azt hiszik, gy zhetnek. A második fal neve Musif volt. Ez annyit tesz, mint

„csüggedés" . Mert a második fal véd i látták Eldibar elestét, márpedig az a legszélesebb, leger sebb fal. Ha az eleshet, akkor talán az sorsuk is megpecsétel dött. A harmadik fal a Kanta. A „megújult remény" . Két fal elesett, de a harmadikon állók még mindig élnek, és még mindig vannak falak, ahova visszavonulhatnak. A negyedik fal a Sumitos. A

„kétségbeesés" . A három leger sebb fal elbukott, és most már kétségbeesett küzdelem folyik a túlélésért. Az ötödik fal a „nyugalom" .

A véd k keményen és jól harcoltak. Most már csak a legjobbak vannak életben. Tudják, hogy közeleg a halál, de bátrak és elszántak. Nem fognak elfutni. H siesen néznek szembe a véggel. – Skilgannon elhallgatott.

– És a hatodik fal? – kérdezte Harad.

– Geddon. A hatodik fal a Geddon. A „halál" .

– Hol esett el Legendás Druss? – A negyedik fal kapujánál.

– Honnan tudod mindezt, amikor arról nem is tudsz, hogy az er d elesett?

– Az emlékezetem már nem olyan, mint volt.

Erre csend támadt, Harad pedig elkészítette árpából és szárított húsból f zött húslevesét. Miután megették, a favágó sétára indult a romok között, Skilgannon pedig egyedül maradt, elveszve gondolataiban és a múlt emlékeiben.

----------

A csillagok fényesen ragyogtak az si er d felett, az éj csendes volt és szell se rebbent. Harad a lakótorony falánál felhalmozott fahasábokból rakott tüzet, mely mostanra már kialudt, és a lángok lassan elenyésztek. Skilgannon felállt, és körbejárta a környéket, gyújtósnak

valót keresve. De nem talált mást, csak sziklás földet, szétszórt köveket és néhány bokrocskát. Valami nyugtalanította, bár semmi okát nem látta.

Eltávolodott a tábortól, és felsétált a hatodik fal mellvédjére. Innen ki tudott venni egy pislákoló tábortüzet. Harad a negyedik falnál is felhalmozott fát, de a jelek szerint egyedül akart lenni. Skilgannon úgy döntött, visszatér saját takaróihoz. Ekkor váratlanul szélroham söpört végig rajta és azt suttogta:

Merre vagy, cimbora?

Skilgannon megdermedt – aztán megperdült. Senki sem állt mögötte.

A szíve vadul dübörögni kezdett a mellében.

– Druss, te vagy az?

Gyere ide a tüzemhez! – suttogta egy hang a fejében.

A harcos ismerte a hangot, és az olyan volt, mintha h s, kellemes szell támadt volna egy forró nyári napon. Gyorsan nekivágott a sötétbe boruló alagútnak, és a negyedik fal kapuja felé tartott. Amint kilépett a kapu el tti nyílt terepre, megállt. A tábort z lángja fényesen ragyogott, nem messze t le pedig Harad lengette a csatabárdot, fej fölötti vágásokat és oldalirányú suhintásokat mímelve. De nem Harad volt az.

Skilgannon korábban már látta az ifjú favágót gyakorlás közben.

Mozdulatai esetlenek és gyakorlatlanok voltak. Ez az ember viszont egy mester volt.

Skilgannon nem moccant. A holdfény megcsillant a csatabárd villogó fején. Emlékek árasztották el a kardforgató elméjét: a fellegvár elleni támadás, Elanin, a gyermek megmentése, és a végs búcsú a mellvéden.

Az óriási alakot nézte háborgó érzelmekkel.

A csatabárdos belevágta Snagát a földbe, és a harcos felé fordult.

– Jó újra látni, cimbora! – szólalt meg Legendás Druss. Skilgannon reszel sen szívta be a leveg t.

– Magasságos egek, a jónál is jobb téged látni, Druss!

A csatabárdos odasétált hozzá, és vállon veregette a másikat.

– Ne szokj nagyon hozzá! Nem leszek itt sokáig. – Körülnézett, és fakó szeme végigfutott az si mellvédeken. – Egel Bolondsága: régebben így hívták. De megérte az árát. – Druss visszasétált a t zhöz, és leült. Skilgannon is így tett.

– Miért nem maradhatsz?

– Tudod miért. Ez nem az én életem, fiú, hanem Haradé. Ó, de jó ismét beszívni a hegyek leveg jét és látni a csillagokat. De most beszéljünk rólad! Hogy boldogulsz?

Skilgannon nem felelt rögtön. A döbbenetet, hogy Druss ismét van, felváltotta a hatalmas megkönnyebbülés. Nem volt többé egyedül egy idegen világban. És ezt a megkönnyebbülést most szétzúzták. A magány ott leselkedett az árnyékokban.

– Nem kellene itt lennem, Druss. Ilyen egyszer . Leéltem az életem.

– Nem, tényleg nem kellene itt lenned, cimbora. Mit tervezel?

– Visszamegyek Naashanba. Ezt leszámítva, semmi mást. – Druss egy pillanatig hallgatott.

– Talán ez a sorsod – mondta kétkedve. – De én nem hiszem.

Visszatértél: és ennek meglesz a maga oka... a célja. Ezt tudom.

– Azért hoztak vissza, mert egy öntelt ember hitt egy si próféciában.

Azt hitte, hogy tüzes szárnyú lovon vágtatok majd. Azt hitte, tudok fordítani ennek az új világnak a rémségein.

– Talán tudsz is.

Skilgannon felnevetett.

– Én egyetlen ember vagyok, sereg nélkül.

– Ó, cimbora! Ha seregre lesz szükséged, találsz majd.

A csatabárdos körülnézett a romba d lt er dön. – Ezért születtem meg évszázadokkal ezel tt. Hogy idejöjjek és segítsek megmenteni egy nemzetet. Egyetlen öregember egy csatabárddal. Ez volt a végzetem. És ez most a tiéd. Itt és most.

– Inkább büntetés ez, mint végzet – felelte Skilgannon mindenféle neheztelés nélkül. – Ezer év az ürességben. És most ez. Azt legalább tudtam, hogy miért vagyok az ürességben.

– Nem, nem tudtad – felelte a csatabárdos halkan. Még miel tt a másik felelhetett volna, Druss felpillantott a magas csúcsokra. – A gonosz jár ezekben a hegyekben. Érzem. Ártatlan vért fognak ontani.

– Milyen gonosz?

– Megvannak még a kardjaid?

– Nem fogom forgatni ket, Druss. Nem tudom.

– Bízz bennem! Er sebb vagy a bennük rejl gonoszságnál.

Szükséged lesz rájuk, fiú. Haradnak pedig szüksége lesz rád.

A Csatabárdos felsóhajtott. – Ideje mennem.

– Ne! Maradj még egy kicsit. – Skilgannon kihallotta a kétségbeesést saját hangjából, és próbált lehiggadni.

– Csak gyaníthatom, hogy milyen magányosnak érezheted magad, cimbora. De nem maradhatok. Van valaki, akit meg kell védenem. Az ürességben nem sokáig lehetsz egyedül.

– Ezt nem értem. Te csapdába estél az ürességben? Ennek semmi értelme.

– Nem estem csapdába. Én döntöttem úgy, hogy ott vagyok. Akkor hagyom el, amikor csak akarom. Nem emlékszel bel le sokra, igaz?

– Nem.

– És ez feltehet en így is van jól. – Felsóhajtott. – Vigyázz magadra!

Skilgannon érezte, hogy er t vesz rajta a levertség, de azért kipréselt egy mosolyt.

– Te is, Druss. Nem emlékszem sokra, de az ürességben vannak olyan fenevadak is, melyek még téged is megölhetnek.

Druss felnevetett: a hang telt volt és csak úgy lüktetett az élett l.

– Álmodozz csak, cimbora!

A csatabárdos visszatért a t zhöz, és beburkolózott takarójába.

Hatalmas teste ellazult – aztán hirtelen megrándult.

Harad felpattant: tágra nyílt szemmel, ökölbe szorított kézzel.

Megpillantotta Skilgannont, és látszott rajta, hogy hirtelen elszégyelli magát.

– Rémálmom volt – szólalt meg, és nehezen vette a leveg t. Felállt, odasétált a csatabárdhoz és megmarkolta. Most már egyenletesen vette a leveg t. – Általában nem sok mindenr l álmodom. Amikor mégis, akkor az itt történik.

– Mit álmodtál? – tudakolta Skilgannon nehéz szívvel.

– Mostanra már halványul. Szürke egekr l, démonokról. – Harad megborzongott. – Ezúttal nálam volt a csatabárd. Ez minden, amire emlékszem. Te mit keresel itt?

– Azért jöttem, hogy vigyek egy kis fát. Kialudt a tüzem. Egy darabig némán üldögéltek, aztán Harad szólalt meg.

– Rengeteget tudsz err l a Drussról. Tudod, mit viselt?

– Fekete zekét, ezüstlapokkal a vállán. És sisakot.

– Voltak rajta koponyák? Ezüstb l?

– Igen, egy csatabárd fejének két oldalán. Harad megdörgölte az arcát.

– Ó, olyan ostoba vagyok! Nyilván valaki mesélte ezt a történetet.

Talán az anyám. Igen, ez lesz az.

– Drussról álmodtál?

– Most már nem emlékszem. – Harad felnézett az égre.

– Közeleg a hajnal. Indulnunk kellene vissza.

----------

Landis kán elbúcsúzott a vendégeit l, és nézte, amint azok lóra szállnak. Megremegett a pillantástól, amit Decado vetett rá. Mert a férfi szemében a gy lölet csillant meg, és még valami más is. A várakozó tekintet idegesítette Landist. Megfordult és visszatért a palotába: nehéz szívvel sétált fel könyvtára dolgozószobájába.

Hogyan lehettél ennyire öntelt? – kérdezte magától. – Hogy hihetted, hogy becsaphatod az Örökkévalót? Hogy gondoltad, hogy újrateremtheted életed egyik nagy pillanatát?

Letelepedett az ablaknál álló öblös b rfotelba és kezébe temette az arcát.

Az élete megváltozott azon a napon, oly sok évszázaddal ezel tt, amikor Naashan romba d lt palotájában ásatott. Az egyik munkása kiáltott oda neki. A férfi egy újonnan feltárt gödör alján térdelt a sárban.

Mellette a földb l egy fehér márványból faragott arc meredt el .

Amikor Landis megpillantotta az arcot, úgy t nt, mintha maga az univerzum rendült volna meg, és minden, ami addig töredékes és harmónia nélküli volt, hirtelen tökéletessé állt volna össze. Az arc egy arca volt – egy olyan n é, aki szebb volt mindenkinél, akivel valaha is találkozott életben. Lekecmergett a sáros gödörbe, térdre rogyott és letörölte a nedves földet a k arcról. A mellette térdepl férfi elismer en füttyentett egyet.

„Nyilván egy istenn lehetett."

Landis kán újabb embereket hívatott, és azok lassan kiásták az egész szobrot. Egy trónon ül n t ábrázolt, aki mindkét kezét az égre emelte.

A karját kígyó fonta körül. Az elkövetkez néhány napon át Landis munkásai éjt-nappá téve dolgoztak a föld eltakarításán. Rábukkantak egy köríves márványfal szélére is. Landis úgy becsülte, hogy ha teljesen kiássák, átmér je olyan kétszáz lépés lesz. Ahogy egyre többet tártak fel a falból, a kán felismerte, hogy egykor egy emberkéz alkotta tó körül húzódhatott. De t nem érdekelte sem a tó, sem a romváros. Teljesen a szoborra összpontosított. Napokat töltött el a vizsgálatával, vázlatokat készítve róla és csodálva. Landis kán, a feltámasztók fiatal papja elfeledett minden tanítást, és azt vette észre, hogy arról a n l

ábrándozik, aki ezt a pompás szobrot ihlette. A szobor talapzatán vésetek sorakoztak. Landis a naashani hieroglifa-írás egyik szakért jéért küldetett. Az öregember megérkezett. Landis jól emlékezett rá. Púpos volt, torz nyakkal. A holdfénynél guggolt le a szobor talapzatához, és egy nedves agyagtáblára rótta fel, amit talált. Aztán esetlenül kikászálódott a gödörb l.

„Azt írja, hogy volt Jianna, Naashan királyn je. A diadalairól és uralma dics ségér l szól, mely harmincegy éven át tartott. A csontjait valószín leg a szobor talapzatába temették. Akkoriban ez volt a szokás."

„A csontjai

itt vannak?" Landis szinte alig tudta fékezni izgatottságát. A keze reszketni kezdett.

A púposnak igaza volt. A talapzaton rábukkantak egy titkos rekeszre, pontosan a faragott trón alatt. Ott találtak egy elrothadt ládikát, két rozsdás zsanérral. Az ott lelt, tönkrement maradványokból Landis úgy sejtette, hogy a dobozban pergamentekercsek lehettek. De valamikor a víz beszivárgott és szétáztatta ket. Az ifjú pap elpakolta a csontokat, és visszatért a sivatagban rejt

hegyi templomba. Az utazás három

hónapig tartott, át a Carptos-hegységen, majd onnan északnyugatnak Pastabal kiköt városáig, melyet egykor Virinisnek hívtak. Innen nyugatnak vitorláztak, azután északnak, át Pelucid szorosain, míg végül el nem érték a nyugati partot a Rostrias folyó torkolatánál. T le eltér en a papok közül csak keveseket érdekelt a világ újabb kelet történelme.

Naashani felfedezéseit gyér érdekl dés övezte, mivel társai életüket az

si, rég elfeledett népek nagyobb titkai újrafelfedezésének szentelték, azoknak a népekének, akik állítólag mesterei voltak az univerzum mágiájának, hogy azután elpusztítsák magukat.

Landist tartósan sosem érdekelte a szerkezetek eredete, csak az, hogy miként használhatják ket el nyösen. Köztudott volt, hogy a papok természetfelettien hosszú életnek örvendenek. Ez vonzotta Landist. Úgy vélték – és Landis ma már tudta, hogy ez igaz –, lehetséges visszatérni még a halálból is. Ezeket a titkokat azonban csak nagyon kevesen ismerték. Landis összebarátkozott egyikükkel, és szorgalmas tanítványa lett. Mentora, egy Vestava nevezet újjászületett, nagyon szeretett mesélni azokról a réges-régi napokról, amikor a templomot alapították.

Ez több mint tizenöt évszázaddal ezel tt történt, Goralian apát régészeti ásatásait követ en, ami végül az els sök templomának

felépítéséhez vezetett a sivatagban, ott, ahol az ma is áll. Az itt álló magányos hegy gyomrában fedezte fel Goralian azoknak az eltemetett barlangoknak a sorát, melyek a nem rozsdállódó és nem málló fémekb l és soha el nem rothadó fehér fából készített misztikus gépezeteket rejtették. Goralian élete java rézét a gépezetek tanulmányozásával töltötte, de csak halála után lehelte ket életre a második apát, Absyll, a misztikus. Landis kán szeretett volna jelen lenni ezen az eseményen.

Vestava szerint az apát álomszer transzba esett, és áthatolva az id ködén, korokat szállt vissza. Megfigyelte a gépezeteken munkálkodó söket. Amikor felébredt, papjait elvezette a hegy oldalában magasan fekv , titkos barlangba. Itt megnyomkodott és meghúzkodott egy sor kapcsolót és fogantyút. Kis id elteltével nyögés hallatszott, és a hegyi barlang remegni kezdett. Néhány pap elmenekült, attól félve, hogy a föld reng. Mások lába a földbe gyökerezett. Absyll a még mindig rémült papokat egy lépcs höz vezette, és lassan elindultak felfelé a hegyben, míg végül kijutottak egy fémemelvényre, több száz lábbal a sivatag felett. Amint kiértek, az apát felmutatott a hegyre. Fölöttük a magas csúcson valami mozgott. El ször egy vaskos aranyoszlopnak t nt, ami a hegyb l emelkedik ki. Aztán az oszlop csúcsa duzzadni kezdett, és mint egy óriási virág, szétnyílt. Vestava azt mondta, hogy eredetileg huszonegy sziromból állt, de aztán a szirmok csillogva összeolvadtak,

és egy tökéletesen kerek fémtükörré álltak össze, mely a hegytet n terült szét. Absyll Mennyei Tükörnek nevezte el.

Ha az emelvényen álló papokat elkápráztatta az aranypajzs látványa, akkor a hegyben lev ket szintén leny gözték az odabent zajló történések. A barlangok falain és az si építményeken fények villantak fel. A gépek zümmögni kezdtek. Az emberek kifutottak az épületekb l a nyílt terepre.

Számos pap írta meg emlékiratát arról a napról, és Landis mindet áttanulmányozta. Óriási izgatottság lett úrrá mindenkin, és mindnyájukat megérintette a végzet szele. Az ezt követ években számos újabb felfedezést tettek, de csak egy mérk zhetett az aranypajzs kinyílásával. Hewla apátn t, még miel tt belehullt volna a gonoszságba, leny gözte az egyik magasan fekv el csarnokban álló csillogó tükör.

Furcsa jelek villantak fel a felületén, váltakozva és elfolyva. Hewla számos jelet lemásolt, és meggy

désévé vált, hogy ezek az si fajok

elfeledett írásjegyei. Tizennyolc évnyi türelmes kutatás után Hewla végül megfejtette ket. És ez megadta a gépezetek használatának tudását. Landis olvasta és tanulmányozta Hewla írásait. Az apátn munkája a templom átnevezéséhez vezetett, és az ott dolgozó papok munkája új irányba fordult, így jött létre a Feltámasztás temploma, és a gépezetek használata kezdetben a papok életét és energiáját hosszabbította meg. S t, végül a papok arra is képessé váltak, hogy magát a halált is leigázzák: hogy újjászülessenek.

Mire Landis megkezdte szolgálatát a templomban, Hewla már régen nem volt ott, bár a róla, meg élete sötét tetteir l szóló történetek legendává váltak. Landis elvitte a rég halott királyn csontjait Vestavának és alázatosan így szólt: „Ha t visszahoznánk az életbe, az növelné tudásunkat a múltról."

Vestava elmosolyodott: „Kevés el nye lenne ennek, Landis. A n lelke már réges-régen elhagyhatta az ürességet. Egy napon majd te is meg fogod érteni. Amikor készen állsz rá, magam tanítom meg neked."

Az az egy nap akkor még huszonhat évre, négy hónapra és hat napra volt. Ezalatt Landis visszatért Naashanba, és miután eltávolította a szoborról a fejet, visszavitte templomi szobájába. Éjszakánként csak ült ott és nézte, id nként még beszélt is hozzá. A rég halott királyn iránt

érzett szenvedélye nem csitult. S t, egyre er södött. Már álmodott is róla.

Amikor Vestava végül úgy döntött, hogy megosztja a misztériumokat tanítványával, Landis megismerte a sikeres feltámasztás kulcsát, mely az az si rituálé volt, melyet Hewla a lelkek vándorlásának nevezett. Az átruházást általában a halált követ néhány napon belül kellett végrehajtani. Ritka esetekben erre kés bb is sor kerülhetett, ha volt olyan misztikus, aki rendelkezett az er vel, amivel beléphetett az ürességbe, és visszavezethette a lelket az új test menedékébe. De a leghosszabb feljegyzett id nyolc nap volt, Naashan királyn je pedig ötszáz éve volt halott.

Landis kán csalódottsága elsöpr volt. Az els éjszakán zokogva hevert kamrájában.

Három év telt el, aztán eljött addigi élete legdics bb pillanata.

Megmutatta a szoborf t egy fiatal papnak, aki jártas volt a misztikus vészetekben. A férfi képessége abban rejlett, hogy megérintett tárgyakat, és látomásai támadtak azok múltjáról. Landis kinevette a férfi adottságát.

„Mesélj hát a szoborról!" kérte végül. Az ifjú rátette kezét a fagyos, hideg k re, majd vett egy nagy leveg t. „Egy félszem ember faragta.

Öt évébe került." A fiatal pap elmosolyodott. „A fia segítette, aki talán tehetségesebb volt az apjánál is. A királyn eljött a m helyükbe, és ott üldögélt náluk. Azok vázlatokat készítettek róla, lerajzolták, és együtt nevettek, meg viccel dtek vele. Jiannának hívták."

„Ezt a feljegyzéseimb l is tudhatod" próbált meg szkeptikus hangot megütni Landis.

„Megnyugtathatlak, nem olvastam ket, fivérem. A szobrot egy tó közepére helyezték." Hirtelen megrándult a teste. „A vérét ontották ott azoknak az orgyilkosoknak, akik megpróbálták megölni a királyn t.

Kudarcot vallottak. A n nem próbált meg elmenekülni el lük.

Megküzdött velük. Volt vele egy férfi, aki borotválta a fejét, de nem a feje búbján. Furcsa. Olyan a haja, akár egy ló sörénye." Az ifjú hirtelen felsikoltott, és hátravetette magát, amit l rázuhant az egyik kerevetre.

„Mi a baj?" Landis megdöbbent.

Az ifjú megborzongott.

„Nem tudom. Éreztem... Ó, Landis, rosszul érzem magam." „Mit éreztél?"

„Megérintett. A királyn megérintett. Ott kísért a szoborban."

„A lelke még mindig ehhez a világhoz kapcsolódik?"

„Azt hiszem igen. Nem érintem meg újra ezt a valamit."

Landis elmondta a hírt Vestavának.

„Visszahozhatjuk t – tette még hozzá. – Nem igaz?"

„Ez nem ilyen egyszer , tanítvány. Mert ha még mindig ezen a világon kísért, az éppen elég ok arra, hogy soha meg se próbáljuk. Hát nem érted? Nem jutott túl az ürességen. Miféle gonoszságokat kellett elkövetnie, hogy oly régóta bolyong elátkozottként azon a pokoli helyen?"

„De választ adhatna egy rég let nt kor számos rejtélyére. Nekünk csak töredékeink vannak. Vagy nem azért vagyunk itt, hogy a tudás útját keressük, mester? Te tanítottál erre az évek során. Tudhat azoknak a birodalmaknak a gyarapodásáról, melyek elvesztek számunkra, és tudhat civilizációk bukásáról. Akár még az sökr l is tudhat valamit."

„Gondolkodni fogok rajta, Landis. Adj id t!"

Landis okosabb volt annál, semhogy er ltesse a dolgot az öregnél, aki rögtön megmakacsolta magát, amikor úgy érezte, rá akarják kényszeríteni valamire. Landis leghosszabb éve következett. Már a következ tél közelgett, amikor Vestava hívatta t a fels tanácsterembe. Az ötök, a feltámasztok legmagasabb rangú papjai már összegy ltek. Vestava így szólt:

„Úgy döntöttünk, ez a lehet ség túl ígéretes ahhoz, hogy elszalasszuk. Megkezdjük az újjászületés eljárását. Holnap hozd a csontokat az alsó tanácsterembe!"

Ahogy Landis szótlanul ült, elmerülve a múlt emlékeiben, az egyik lámpásban a gyertya leégett és elaludt. A férfi megborzongott, és gondolatai visszatértek a jelenbe.

Elhagyta a könyvtárat, és a nyugati szárnyba, a szállására ment.

Kezdett sötétedni, a folyosókon a szolgák már a lámpásokat gyújtogatták. Gamal a nappaliban várt rá.

– Nem tévesztetted meg Unwallist, Landis – mondta szomorúan az öreg. – A fekete kocsi jönni fog. El kellene menned innen, át a tengeren.

Találj egy új életet valahol ott, ahol már sem ér el.

– Tévedsz – felelte erre a kán, aki nem meggy zni akarta a barátját, sokkal inkább saját kihagyó önbizalmát akarta meger síteni.

Gamal felsóhajtott.

– Tudod, hogy nem. Skilgannon visszahozása veszélyes volt... de a lányé? Egyenesen rültség. Ó, Landis, hogy lehettél ennyire ostoba?

A férfi leroskadt az egyik székbe.

– Szeretem t. Mindig rá gondolok. Azóta, hogy megtaláltam a szobrot. Csak vele akartam lenni, hogy megérintsem a b rét, hogy halljam a hangját. Arra gondoltam... arra gondoltam, hogy ezúttal helyrehozhatom.

– Tudja, mit tettél, Landis. És sosem bocsát meg neked.

– Holnap elmegyek. Északra utazom. Talán Kydorba.

– Ne vidd magaddal az újjászületettet! A lány mindkett tök halála lesz. Máris vadásznak rá, és meg fogják találni.

Landis bólintott.

– Tudod, Jianna nem mindig volt gonosz. És nem magamat bolondítom ezzel. Ismertem t, Gamal. Gyengéd és szeret volt, szellemes és... és...

– És gyönyör . Tudom. De nem hiszem, hogy minket az örökkévalóságra szántak volna, Landis. Egykor ismertem egy embert, aki selyemb l készített mesterséges virágokat. Szemet gyönyörködtet látvány volt, de a virágoknak nem volt illatuk. Hiányzott bel lük az igazi szirmok röpke szépsége. Jianna is ilyen. Nem maradt benne semmi emberség. Ne várj holnapig, Landis! Most indulj! Szedd össze, amire szükséged van, és lovagolj északnak!

Gamal lassan megindult az ajtó felé, kezét maga elé nyújtva, hogy kitapogassa a bútorokat.

– Visszakísérlek a szállásodra! – lépett oda Landis a vakhoz, hogy segítsen neki.

– Ne! Tégy úgy, ahogy tanácsoltam. Csomagolj és indulj! Én kitalálok egyedül is.

– Gamal! – Mi az, barátom?

– Mindig is kedves voltál nekem. Köszönet a barátságodért. Sosem felejtem el.

– Én sem.

A vak ember kilépett a folyosóra. Landis követte, és még sokáig nézte, ahogy lassan a távoli lépcs felé tart. Aztán visszatért a szállására és becsukta az ajtót.

----------

Landis kán sóhajtott egyet, és kisétált az erkélyre. A nap mostanra már leszállt a hegyek mögött, de még mindig aranyként izzott a csúcsok felett az égen. Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát. Gamal nógatta, hogy még ma éjjel keljen útra, de Landis meggy zte magát, barátja csak pánikba esett. Decado és Unwallis elmentek, pedig nem óhajtott kilovagolni a sötétbe, sem tábort verni valami sivár barlangban, ahol magára maradna csüggeszt gondolataival.

A pirkadat megfelel lesz. A napsütést l majd jobb kedvre derül.

Landis besétált az erkélyr l, és töltött magának egy kupa vörösbort.

Az íze savanykás volt.

A lámpások pislákolni kezdtek, mintha csak szél söpört volna végig a szobán. Csakhogy a szél nem fújt. A lámpások egymás után aludtak ki.

Landis néma csendben állt, a szája kiszáradt.

– Sosem gondoltam volna, hogy elárulsz – suttogta ekkor egy hang.

Landis megpördült. A szoba legsötétebb sarkában fény csillant, ami egyre n tt és dagadt, emberi alakot öltve. A kép élesebbé vált, és Landis ismét annak a n nek a vonásait látta maga el tt, aki ötszáz éve kísértette álmait. Hosszú, sötét haját a homlokát díszít ezüst fejpánt fogta hátra, karcsú alakja fehérbe öltözött. Landis szeme beitta a látványt, tekintete, mint mindig, most is a n szájától jobbra sötétl fekete anyajegyre tapadt. Valahogy ez a foltocska csak még jobban kiemelte szépségét.

– Szeretlek. Mindig is szerettelek.

– Milyen édes! És milyen ostoba! Egy szoborba szerettél bele, Landis. Mit mond ez magadról?

– Én adtam neked életet. Én hoztalak vissza.

A csillogó kép közelebb rebbent, megmoccant és megváltozott. A fehér öltözék elt nt, és felváltotta egy testre szabott ezüst mellvért, és rnadrág, melyet a combján ezüstpántokkal er sítettek meg. A n derekát kardszíj övezte.

– Nem szerettél, Landis. Csak a képmásomat imádtad. Birtokolni vágytál ezt a képet, hogy a tiéd lehessen. Ez nem szerelem. És most újraalkottad ezt a képmást. Az engedélyem nélkül. Ez nem szerelem.

– Azért jöttél ide, hogy megölj?

– Nem foglak megölni, Landis. Mondd meg az igazat! Múltbeli testeim csontjai közül van még nálad?

– Ne bántsd a lányt, Jianna! Könyörögve kérlek.

– Vannak még csontok, Landis?

– Nincsenek. De a lány ártatlan. Semmir l sem tud, és sosem árthat neked. – Az Örökkévaló felnevetett.

– Jól fog szolgálni engem, Landis. Éppen a megfelel korban van.

A férfi szívét elöntötte a csüggedés.

– Mindig gonosz voltál? – hallotta meg saját hangját.

– Az id aligha alkalmas filozófiai vitákra, kedvesem. Egyvalamit azért elmondok: még kisgyerek voltam, amikor az apámat meggyilkolták, az anyámat megölték. Emberek, akiket h ségesnek hittem, a halálomat akarták. Amikor hatalomra kerültem, végeztem velük. Az önfenntartás a legels vágy mindnyájunkban. A jó és a gonosz felcserélhet . Amikor a farkasok leterítenek egy zsutát, nem kétlem, hogy az z ezt gonosztettnek értékeli. A farkasoknál pedig ez csak egy szükség, és a friss hús érkezését jó dolognak tekintik. Szóval ne töltsük ezeket a pillanatokat értelmetlen vitákkal. Van még egy kérdésem hozzád, Landis, és aztán búcsút inthetünk egymásnak. Mit találtál Skilgannon sírjában?

– Sosem találtam meg a sírját – hazudta a férfi. – Csak Legendás Druss csatabárdját és csontjait leltem meg.

– Emlékszem rá – felelte az Örökkévaló. – Egyszer találkoztam vele.

Írd le, hogy néz ki a csatabárd! – Landis megtette, az Örökkévaló pedig figyelmesen hallgatta. – És megkísérelted visszahozni?

– Meg, de nem találtuk meg a lelkét. Mindössze egy er s fiatalembert nyertünk, aki most favágóként dolgozik.

– Druss amúgy is meghaladta volna az er töket – felelte erre az Örökkévaló. – nem kóborolt az ürességben. Remek! Landis, hiszek neked.

Az ajtó kinyílt. Amikor a kán megfordult, látta, hogy az ifjú kardforgató, Decado lép be. A sötét hajú harcos rámosolygott, aztán el húzta egyik kardját. Félelem öntötte el Landist, aki hátrálni kezdett.

Az Örökkévaló csillogó képére nézett.

– Azt mondtad, nem ölsz meg.

– Én nem is. Majd . – A n Decadóhoz lebegett. – Egyetlen darabka csont vagy b r se maradjon bel le. Égesd hamuvá! Nem akarom, hogy újjászülessen.

– Ahogy parancsolod, úgy lesz! – felelte erre Decado.

– Ne hagyd, hogy szenvedjen! Gyorsan öld meg, mert egykor kedves volt a szívemnek. Aztán keresd meg a vakot, és öld meg t is!

– Az unokaöccsét, szeretett úrn m. Megsértett. Öt is akarom.

– Öld hát meg, drágám, de senki mást. A csapataink reggelre itt lesznek. Próbálj meg emlékezni arra, hogy szükségünk lesz emberekre a földek megm velésére, és szeretném, ha maradnának szolgák a palotában, az érkezésemre várva. Nem akarom, hogy a vakrémület káoszba torkolljon.

A látomás örvényleni kezdett, hogy aztán ismét megjelenjen a rémült Landis kán el tt.

– Egyszer azt mondtad, hogy boldogan halnál meg, ha az én arcom lenne az utolsó dolog, amit láthatnál. Töltsön hát el a boldogság, Landis kán!

----------

Harad még a szokottnál is szótlanabb volt, ahogy nekivágtak a hazavezet útnak. Fáradhatatlanul lépkedett elöl, málhája és a kétfej csatabárd súlya dacára. Skilgannon sem volt beszélget s kedvében. A Drusszal való rövid találkozás csak még inkább fokozta magányosságát ebben az új világban. A két utazó nekivágott a hegyekbe vezet hosszú emelked nek. Amikor elérték a tetejét, Skilgannon megfordult, hogy még egyszer szemügyre vegye a vén er döt. Aztán hátat fordított neki, és követte Haradot.

Újabb emlékek törtek rá. Eszébe jutott a Namib-sivatagban tett utazása, amikor az elveszett Feltámasztás templomát kereste. Három évet töltött el azon a sivár vidéken. Hogy életben maradjon, beállt egy zsoldoscsapatba, és több harcban is részt vett a régi gothir f város, Gulgothir közelében. A tanyákat kóbor nadír törvényen kívüliek bandái zargatták. Skilgannont és harminc másik embert azért béreltek fel, hogy keressék és öljék meg ket. Végül a dolog éppen fordítva sült el. A zsoldosok kapitánya – egy idióta, akinek nevére Skilgannon szerencsére nem emlékezett –, csapdába vezette ket. A csata heves és rövid volt.

Három zsoldos a hegyek felé menekült. Az egyik belehalt a sebeibe. A többiek dél felé futottak. Skilgannon leírt egy kört, éjszaka behatolt a nadírok táborába, és megölte a vezért, meg hat emberét. Másnap a többi törvényen kívülire is sor került.

Ínséges id k jöttek, amikor alamizsnáért katonáskodott Új-Gulgothirban, elég pénzt kuporgatva össze, hogy újra meg újra elutazzon a Namibba. Az álma miatt vágott neki újra és újra. Ifjú felesége, Dayan, akit valójában sosem szeretett, a karjaiban halt meg.

Csontjának szilánkjait és hajfürtjét a nyakában hordott diadémban rizte. Ezek a csontok a legendák szerint elegend ek lesznek ahhoz, hogy ismét élve lássa hitvesét.

Aztán egy napon rábukkant a templomra. Azon a környéken volt, ahol már számtalanszor átutazott. Ezúttal azonban vele tartott egy fiatal pap is, akit banditáktól mentett meg.

Milyen különösek is a sors útjai, gondolta. A papot öt nadír lovas üldözte. Skilgannon egy közeli rézs

l nézte, ahogy beérik és elkapják.

Aztán nekiláttak, hogy tüzet rakjanak, hogy úgy öljék meg. Barbár és szörny séges rituáléra készül dtek. A papot a földre hajították, és letépték róla halványkék köntösét. Majd meztelenül karókhoz kötötték a sztyeppén, és nekiálltak fahasábokat és r zsét felhalmozni szétfeszített lábai között. A pap sikoltozva halna meg a rettenetes fájdalomtól, ahogy a nemi szervei megsülnek.

A nadír vadak iszonyatos kedvtelései mit sem érdekelték Skilgannont. Már majdnem ellovagolt, amikor Legendás Druss és vaselve jutott az eszébe. A vén Druss nem hagyta volna sorsára az idegent. Védelmezd a gyengét az er sek gonoszságától! Skilgannon hirtelen kuncogni kezdett.

– Ó, Druss, attól tartok, megrontottál egyszer bölcsességeddel –

mondta hangosan, és megsarkantyúzva lovát, leügetett a lejt n.

A nadírok, amikor észrevették, hogy közeledik, felálltak a megkötözött fogoly mell l, és vártak. Skilgannon odalovagolt hozzájuk, átlendítette lábát a nyeregkápa felett, és könnyedén a földre ugrott. A harcosok végigmérték.

– Mit akarsz? – kérdezte egyikük a nyugatiak nyelvén. Aztán odafordult a többiekhez, és így szólt nadírul: – Ez a ló még több ezüstöt hoz nekünk.

– A ló semmit nem hoz nektek – közölte Skilgannon a meghökkent férfival. – Mindössze a halál vár itt rátok. Két végkimenetel lehetséges, nadír. Vagy ellovagoltok innen, és még több kecskekép gyereket nemzetek, vagy itt haltok meg, és a varjak csipegetik ki a szemeteket.

A nadírok félkört alkottak körülötte. A bal szélen álló harcos hirtelen rt rántott, és megrohanta Skilgannont. A Nappal Kardja megvillant a napfényben, és a férfi elzuhant: vér lövellt a nyakára kapott rettenetes sebb l. A többi nadír azonnal támadott. Skilgannon feléjük lendült, hogy fogadja ket. Hárman pillanatok alatt meghaltak, a vezér pedig hátratántorodott, amikor a kard a könyök alatt lemetszette jobbját: a feltépett üt érb l vér fröcsögött szanaszét. A férfi lába megroggyant és a nadír térdre rogyott, ostobán meredve vérz végtagjára.

Kétségbeesetten ragadta meg a csonkot baljával, próbálva elállítani a

vérzést. Skilgannon nem tör dött vele, ehelyett odasétált az ifjú paphoz, és elvágta a kötelékeit. Talpra rántotta és megkérdezte:

– Megsérültél? – A férfi megrázta a fejét, és az elesett nadírhoz lépett.

A nadír er tlenül megütötte.

– Hagyj békén, gadzsin. A lelked rohadjon el a hét pokolban!

– Csak segíteni akarok rajtad – mondta erre a pap. – Akkor miért átkozol meg?

A nadír rosszindulatúan meredt Skilgannonra.

– Emiatt a féreg miatt pusztítottál el? Ennek semmi értelme. Ölj hát meg! És szabadítsd ki a lelkemet!

A harcos ügyet se vetett a haldoklóra, ehelyett a pap kezébe nyomta megszaggatott köntösét, aztán karon ragadta és odatámogatta a lovához.

Nyeregbe szállt, felhúzta maga mögé a papot, és ellovagolt.

Aznap éjjel a nyílt vidéken vertek tábort. Skilgannon nem rakott tüzet. A tépett, kék köntöst visel pap reszketve ült, és a csillagokat bámulta.

– Nem akarom, hogy azok az emberek az én lelkiismeretemet terheljék.

– Már miért terhelnék a lelkiismeretedet, fiú?

– Miattam haltak meg. Ha nem jöttél volna, még mindig élnének.

Skilgannon felnevetett.

– A te szereped ebben lényegtelen. Ezen a vidéken mindenhol emberek halnak meg: egyesek azért, mert öregek és elhasználtak, mások a betegségek miatt, megint mások azért, mert rossz helyen vannak rossz id ben. Ne foglalkozz velük! Ne tör dj többet a kínzóiddal! A Forrás papja vagy, igaz?

– Igen, az vagyok.

– Akkor azt kell megkérdened magadtól, hogy miért voltam én itt, és miért pont ekkor. Lehet, hogy a Forrás küldött, mert élve akar téged tudni. Lehet, hogy csak véletlenül történt. De te életben vagy, pap, és a gonoszok halottak. Merre tartasz?

A fiatalember félrenézett.

– Nem mondhatom el neked. Tilos.

– Ahogy akarod.

– Mit csinálsz itt, ebben a rémes sivatagban? – tudakolta a pap.

– Megpróbálok betartani egy fogadalmat.

– Ez jó dolog. A fogadalmak szent dolgok.

– Szeretem ezt hinni. – Skilgannon kigöngyölte takaróit, és az egyiket odadobta az ifjúnak. A pap hálásan terítette rá vézna vállára.

– Mi a fogadalmad?

Skilgannon eltöprengett, és már majdnem azt mondta az ifjúnak, hogy semmi köze hozzá. Ehelyett azon kapta magát, hogy beszámol naashani napjairól, és Dayan haláláról. Végül megütögette a medált, és így szólt:

– Egyszóval kutatok. Ez minden, ami megmaradt nekem.

Az ifjú akkor nem mondott semmit, csak elnyúlt a földön, és álomba szenderült. De nem sokkal pirkadat után, amikor Skilgannon már épp a heréltjét nyergelte fel, a pap odalépett hozzá.

– Sokat gondolkodtam azon, amit a Forrásról mondtál. És azt hiszem, igazad van abban, hogy küldött téged hozzám. És nemcsak a testi épségem miatt. Én a Feltámasztás templomában vagyok tanítvány. Most is oda tartok. És magammal viszlek.

A sors titokzatos teremtmény. Már-már képessé teszi az embert arra, hogy higgyen a Forrásban.

Már-már.

A templomot hatalmas véd varázslat rejtette el, és csak amikor a fiatal pap elvezette Skilgannont a titkos kapuhoz, akkor halványult el. A férfi felnézett arra, ami korábban egy masszív hegy kopár sziklatömbje volt, és megpillantotta a k be vájt számos ablakot. S t, a nagy aranypajzsot is, mely a magas csúcson csillogott.

A harcos lelkesedése az egekbe szárnyalt. Végül valóra válik az álma, és Dayan újra élni fog, hogy élvezze az életet, amit meg kellett volna ismernie.

Amikor Skilgannon most erre gondolt, kesernyésen elmosolyodott.

A feltámasztok papjai szívélyesen fogadták, mégis majdnem egy hónapig rl dött a templomban, mire a f apát magához hívatta volna. A férfit Vestavának hívták. A görnyedt tartású és karcsú alaknak kedves szeme volt.

– Nem tudjuk megtenni, amit kívánsz – mondta. – Viszont foghatjuk a nálad lev csontokat, és ha akarod, feltámaszthatunk egy lánygyermeket, aki id vel pontosan úgy fog kinézni, akár a hitvesed.

t, szinte minden tekintetben azonos lesz a n vel, akit ismertél. De nem Dayan lesz, Skilgannon. Nem lehet .

A döbbenet hatalmas volt, a csalódottság maró. – Találok másik templomot – felelte erre. – Ott majd akad valaki, aki megteszi.

– Nem lesz. Átkutattuk az ürességet, és a feleséged lelke már átjutott az Arany-völgybe. Ott békében él, és örömben. Higgy nekem!

– Ez számomra elfogadhatatlan – lobbant fel Skilgannon haragja.

– Most azt kell megkérdezned magadtól, hogy mik az indítékaid, fiam – felelte erre az id sebb férfi.

– Hogy érted ezt?

– Értelmes ember vagy. És egyben nagyon bátor. Viszont ez a küldetés nem Dayan feltámasztásáról szól, hanem a lelkiismereted megnyugtatásáról. Röviden, nem a hitvesedért van, hanem magadért.

Ismerlek, Skilgannon, és ismerem a tetteidet is. Rettent terhet hordozol a lelkeden. Ezen nem enyhíthetek. De hadd kérdezzem meg: teljes szívedb l szeretted Dayant?

– Ehhez semmi közöd, te pap!

– Nem szeretted. Vagyis mit tennél, ha visszahoznám t neked?

Kötelességtudatból hozzáláncolnád magad? Szerinted egy n nem ismerné fel, hogy a szíved nem az övé? Arra vennél rá, hogy hozzam vissza t a tökéletesség honából, csak hogy boldogtalan évek várjanak rá egy boldogtalan férfival egy boldogtalan világban?

Skilgannon elfojtotta haragját és felsóhajtott.

– Akkor most mit tegyek?

– Segítettél egyik testvérünkön, és ezért hálásak vagyunk. Ha kívánod, életed adunk a nálad lev csontoknak. Így Dayan testben ismét járni fog ezen a földön. Feln het, hogy meglelje a szerelmet és saját gyerekei legyenek. A legtöbb ember ezt a fajta halhatatlanságot megérti.

Ez az ajándékuk a jöv nek. És a gyermekeik révén tovább élnek.

Skilgannon felállt, az ablakhoz sétált, és kibámult a kopár sivatagra.

– Id re van szükségem, hogy ezt átgondoljam. Maradhatok még egy darabig?

– Hát persze, fiam.

Skilgannon több napot töltött el a templomban, a papokat figyelve, a termekben és a folyosókon mászkálva. Hihetetlen nyugalom honolt itt.

Gyönyör termeket látott, és könyvtárakat, ahol emberek tanultak lázas sietséggel. Minden egyes bútordarabot, minden egyes festményt úgy választottak ki, hogy fokozza ezt a gigantikus harmóniát. A külvilág minden nyersessége és er szaka messzinek t nt. Mindenféle nemzet fiai tanultak itt, gy lölködés nélkül. A templom békéje révén Skilgannon megnyithatta elméjét a mélyben rejl igazságokra.

Vestava szavai kísértették, és többé nem tagadhatta igazságukat.

Végül ismét felkereste az apátot.

– Az életemet ennek a küldetésnek szenteltem – mondta neki. – Azt mondtam magamnak, hogy Dayanért teszem. De igazad van, pap.

Magamért tettem. Hogy gyógyírt leljek lelkem sebére.

– Mit kívánsz hát, mit tegyünk?

– Adjatok életet a csontoknak! Asszonyom terhes volt, amikor meghalt. Így legalább egy része ismét érezni fogja arcán a nap melegét.

– Bölcs döntés, fiam. Csalódott vagy, és megértelek. De úgy lesz, ahogy kívánod. Felügyelem a gyermeket, és gondoskodom róla, hogy er ssé legyen, ha ez a Forrás akarata. Olyan lesz, akár a többi gyermek, kitéve a sors, a betegségek vagy a háború szeszélyének. Viszont megteszek minden t lem telhet t, hogy boldognak lássam. Néhány év múlva térj vissza, és nézd egy darabig, miként növekszik! Az könnyíteni fog a szíveden.

– Így teszek – felelte Skilgannon, aki aznap kilovagolt a templomból, és nem nézett vissza.

Az el tte haladó Harad levette málháját, és a földre dobta. Aztán odaballagott egy csörgedez patakhoz, és hosszan ivott. Skilgannon is így tett, és egy darabig csendben üldögéltek. Harad élénken figyelte a másikat, majd megborzongott.

– Mi baj, Harad?

– Nem tudom kiverni az álmot a fejemb l – felelte az ifjú favágó. –

Szürke egek, holt fák, nincs víz, sem élet. Démonok mindenfelé.

Annyira valóságos volt. Soha nem álmodtam ehhez foghatót.

– Az ürességben jártál. Az pedig sötét és veszedelmes hely.

– Honnan tudod?

– Sok dolgot tudok, Harad. Tudom, hogy jó és er s ember vagy, és hogy büszkén forgatod majd Druss csatabárdját, tisztelettel adózva emléke el tt. Tudom, hogy hirtelen haragú vagy, de jó a szíved és becsületes a lelked. Tudom, hogy elképzelhetetlenül bátor vagy, és igaz barátnak, míg ellenségnek rettent . Ó, igen – mosolyodott el – azt is tudom, hogy jobban szereted a vörösbort a sörnél.

– Egen, ez igaz. Szóval ismét megkérdezem, hogy honnan tudod mindezt? Az igazat mondd!

– Te újjászületett vagy, Harad.

– Hallottam már ezt a szót. Mit jelent?

– Jó kérdés, és erre nincs éppen a legjobb válaszom. A feltámasztok papjai hatalmas mágiával bírnak. Vehetik a holt h sök csontjait, és valahogy ismét életre kelthetik ket. Ne kérdezd miként! Nem értek a mágiához, és nem is óhajtok érteni hozzá. Azt viszont tudom, hogy téged egy csontszilánkból teremtettek.

– Ugyan! Én anyától születtem. Ezt tudom.

– Régen... – Skilgannon felsóhajtott. – Nagyon-nagyon régen volt egy feleségem, aki pestisben halt meg. Éveken át kutattam a Feltámasztás templomát, remélve, hogy valami csoda folytán visszaadhatják neki az életét egy darabka csont és hajfürt révén. Amikor végül rájuk bukkantam, az apát azt mondta, hogy amit vállaltam, azt lehetetlen teljesíteni. Amit meg tudnak tenni értem, az annyi, hogy gondoskodnak az újjászületésér l. Mágikus folyamatoknak vethetik alá a csontokat, meg egy önként vállalkozó n t, és ennek eredménye lesz a születés... feltételezem az újjászületés. De azt is mondták, hogy Dayan nem úgy tér vissza, ahogy én ismertem. Mert a lelke már áthaladt az ürességen. Mindössze egy gyermeket kapok, aki minden ízében úgy néz majd ki, mint a hitvesem, akit elvesztettem.

– És nem lesz lelke? – kérdezte Harad.

– A lelkekhez még kevesebbet értek, mint a mágiához. Mindössze annyit tudok, beleegyeztem abba, hogy így használják fel Dayan csontjait. Néhány évvel kés bb visszatértem, és egy aranysz ke kislányt

találtam ott. Boldog gyermek volt, tele der vel. Amikor utoljára láttam, tizenhat volt, és éppen szerelmes.

Harad alaposan végigmérte a másiakt. – Te nem vagy öregebb nálam. Tizenhat év, azt mondod? Ez badarság!

– Végtelenül öregebb vagyok nálad, barátom. Ezer évvel ezel tt haltam meg, és én is újjászületett vagyok. Csakhogy az én esetemben sikerült megtalálniuk a lelkemet. Én nem jutottam túl az ürességen.

Nem juthattam túl. Életem gonosztettei meggátolták, hogy megleljem az édenkertet. Amit mondok, az az igazság. Még mindig nem érted, hogy Landis kán miért adta neked ezt a csatabárdot? – Harad elsápadt.

– Azt mondod, hogy én vagyok Legendás Druss? Ezt nem hiszem el.

– Nem. Te saját magad vagy, Harad. Minden ízedben saját magad.

Amiért múlt éjjel az ürességben jártál, annak az az oka, hogy Druss lelke visszatért, hogy beszéljen velem. Egykor barátok voltunk. Jó barátok. Apámként szerettem az öreget.

– És most vissza akarja kapni a testét – mondta Harad, kemény éllel a hangjában.

– Nem, nem akarja. Ez nem az teste. Hanem a tiéd. Azt akarja, hogy teljes életet élj. Drussnak sosem voltak fiai. Te vagy az a fiú, aki neki sosem adatott meg. Azt hiszem, büszkén tekinthet rád.

Harad felsóhajtott.

– Miért hozott vissza minket Landis? Mi volt ezzel a célja?

– Kérdezd meg t, amikor legközelebb találkoztok! Mellesleg Skilgannonnak hívnak. Ha akarod, hívhatsz Oleknek.

– Druss is így hívott?

A harcos ellazult, és elmosolyodott.

– Nem. Cimborának hívott. De minden embert cimborának hívott.

Az igazat megvallva, azt hiszem, nem igazán tudta megjegyezni a neveket. – Skilgannon a csomagjához lépett, és kioldotta a Nappal és Éjjel Kardjait bebugyoláló kelme csomóit, majd el húzta a hüvelyt.

Elkomorodott, amikor keze megérintette a fekete tokot. Megnyomta a drágaköveket az elefántcsont markolaton, és el húzta a fegyvereket: a két ívelt pengét. Azt egyik aranyszínben ragyogott, a másik ezüstszürkén, akár a téli hold.

– Gyönyör ek – mondta Harad. – Landis kán adta ket neked?

– Igen. De mindig is az enyémek voltak.

– Bánatos a hangod.

– Ó, a bánat még csak a közelében sem jár a valóságnak. De Druss azt mondta, hogy szükségem lesz rájuk, és én bízom benne.

----------

Kalmár Stavut elérte a település el tti utolsó emelked tetejét, és megállította szekerét, némi pihen t engedve két lovának. A felfelé tartó út hosszú volt és kemény. Lenyomta a féket, és egy b rhurokkal rögzítette, majd leszállt a bakról, és odasétált az els lóhoz, végigsimítva csatakos gesztenyebarna nyakán. Az istráng b rszíját fehér tajték lepte el, a lovak vadul fujtattak

– Lassan itt az ideje, hogy lecseréljelek, Hosszúcsüd – szólalt meg az ifjú keresked . – Azt hiszem, kezdesz túl vén csont lenni ehhez. – A pej, mintha csak értené, megrázta a lejét, és felnyerített. Stavut felnevetett, és a másik oldalra, a szürke herélthez sétált. – Ami viszont téged illett, Fényl Csillag, neked nincs mentséged. Öt évvel vagy fiatalabb, és gabonával etetlek. Egy ilyen kis meredélynek semmiségnek kellene lennie. – A szürke vészjóslóan meredt rá, mire Stavut megveregette a nyakát, majd közelebb sétált... de azért nem túl közel... a sziklaszirt pereméhez, és ott megállt, lebámulva a völgybe. Innen a település aprócskának t nt, és a mellette futó folyó sem t nt többnek csillogó selyemcérnánál. Stavut felsóhajtott. Imádott idejönni, még akkor is, ha az út csak csekély hasznot hozott. Volt valami ezekben a hegyekben, amit l lelke szárnyra kapott. A háborúról szóló gondolatokat úgy sodorta el, ahogy a szél a fa füstjét. A szeme beitta a látványt, a hósapkás csúcsoktól kezdve a titokzatos, mélyzöld erd kön át a marhákkal, juhokkal és kecskékkel pettyezett, szemet gyönyörködtet en nyugalmas mez kig. Stavut érezte, hogy teste ellazul, és minden feszültség kiáramlik fáradt alakjából.

Az elmúlt hét különösen kimerít volt. Figyelmeztették, hogy vigyázzon a lázadó seregt l szökött renegátokkal. Néhány jiamad félrees tanyákat támadott meg. Megcsonkított és meggyilkolt emberekr l, és felfalt tetemekr l beszéltek. Ezekkel a dolgokkal Stavut

nem szívesen foglalkozott. A délre vezet út megrakott szekerével hosszú volt, és minden egyes ébren töltött pillanattal még hosszabbnak nt, ahogy Stavut a tájat pásztázta, minden percben azt várva, hogy megpillantja a felé tartó vérszomjas jiamadokat. Az idegei már foszlányokban lógtak, amikor végül tényleg megérkeztek.

A szekér éppen egy kanyart vett be a magas szirtek között, amikor a sziklák mögül több fenevad bukkant el . Stavut, ahogy felidézte a dolgot, furcsának találta, hogy akkor hirtelen minden félelme elenyészett. Mindaz a rettegés, amit érzett, a veszélyre való várakozásból fakadt. Most, hogy a veszély valósággá vált, megrántotta a gyepl t, vett egy nagy leveg t, és várt. Nem viselt kardot, de oldalán görbe t r lógott, mely olyan éles volt, hogy akár borotválkozhatott is vele. Nem tudta viszont, elég er s, vagy elég fürge-e ahhoz, hogy a pengét belemártsa egy jiamad sz rrel borított húsába.

Négyen voltak, és még mindig hordták a gyalogság kardövét és rkiltjét. Csak hármuknál volt kard, a negyedik egy husángot markolt.

A szaguktól a lovak felágaskodtak. Stavut lenyomta a féket, és csitítóan beszélni kezdett hozzájuk.

„Nyugalom, Hosszúcsüd! Hidegvér, Fényl Csillag! Minden rendben." Tekintete a jiamadokra vándorolt, és vidámságot er ltetve a hangjába, odaszólt nekik: „Messze kerültetek a táborotoktól."

Azok nem feleltek, ehelyett elsétáltak mellette, felemelték a szekér hátulját borító ponyvát, és bekukucskáltak. „Nem szállítok ennivalót."

A legközelebbi jiamad hirtelen odaugrott hozzá, megragadta vérszín zekéjét, és lerántotta a szekérr l. A férfi hatalmasat esett.

„Ó, de itt vagy te, b rös – mondta a Jiamad. – Bár vézna vagy és kicsi, de a véred még zamatos. És a húsod is zsenge."

Stavut talpra szökkent, és kirántotta t rét.

„Nézzétek! – A jiamad felhorkantott. – Harcolni akar az életéért."

„Tépd ki a karját!" Ezt egy másik mondta.

Akkor végtelen nyugalom szállta meg Stavutot. És csak egyetlen dolgot sajnált: hogy nem látja újra Askarit. Ígért a lánynak egy új íjat, és sokáig keresgélt, míg végül rálelt a tökéletes fegyverre, egy gyönyör visszahajló íjra, mely szaruból és tiszafából készült, és a legfinomabb rb l készítették a markolatát.

És akkor megtörtént a csoda. Amikor a halál már csak pár szívdobbanásnyira volt, vágtató lovak patáinak zaja ütötte meg a fülét.

A jiamadok megfordultak, és a dombok felé rohantak. Lovasok viharzottak el Stavut mellett.

„Azt hiszem most már a tokjába csúsztathatod a t rödet" – szólalt meg egy ismer s hang. Stavut felpillantott az ifjú zsoldoskapitányra, Alahirra. A férfi rávigyorgott. „Figyelmeztettelek a jiamadokra, üstfoltozó." Levette bronzsisakját és beletúrt hosszú, sz ke hajába.

„Kalmár vagyok, amint azt te is jól tudod" – felelte erre Stavut.

„Badarság! Üstöket foltozol, ezért vagy üstfoltozó."

"Egyetlen üstt l még nem leszek üstfoltozó."

Alahir felnevetett. Visszatette fejére a sisakját, és megsarkantyúzta lovát.

„Még beszélünk, amint itt végeztem."

Ezzel ellovagolt. Stavut a szekere felé indult, de ekkor a lába remegni kezdett, és meg kellett markolnia a hátsó saroglyát, hogy talpon maradjon. Megpróbálta eltenni a t rét, de a remegés mostanra elérte a kezét is, és képtelen volt a hüvelybe csúsztatni a pengét. Lerakta hát a szekér ponyvájára, és vett néhány nagy leveg t. Hirtelen hányinger tört rá, és lerogyott a földre, hátát az egyik szekérkeréknek vetve.

„Nem lesz több északi út – fogadkozott hangosan. – Még ez a település, azután lemegyek és Landis kánnál telelek ki, majd délnek indulok Dirananba."

Csendben üldögélt, várva, hogy a hányingere elmúljon. Végül a lovasok visszatértek, és Alahir leszállt a nyeregb l.

„Megsebesültél?"

„Nem – felelte Stavut. – Csak élvezem a délutáni napsütést." Talpra lökte magát, és megkönnyebbülten látta, hogy a remegés elmúlt.

„Elkaptátok ket?"

„Igen."

„Mondd azt, hogy mindnyájan meghaltak." „Mindnyájan meghaltak."

Stavut Alahirra nézett. A férfi karja véres volt. Ahogy végigpillantott a lovasokon, észrevette, hogy három ló nyerge üres. „Embereket vesztettetek. Sajnálom."

„Ezért fizetnek minket. Nem harcolhatsz jiamadokkal veszteségek nélkül."

„Vannak még többen is a hegyekben?" Alahir vállat vont.

„Nem tudok mindent, Stavut barátom. Nekünk azt mondták, hogy a környéken négyen vannak. Visszajössz tavasszal?" „Lehet."

„Hozz egy hordónyi déli vöröset! A bor ezen a vidéken olyan, akár az ecet."

Alahir megfordította hátasát, és felemelte a kezét.

„Hala!" Ezt kiáltotta, mire a csapat ellovagolt.

A sziklaszirt szélén álló Stavut mély rokonszenvet érzett most az ifjú lovastiszt iránt. Ha valaha is északra utazik, gondoskodik róla, hogy és emberei megkapják azt a hordónyi Lentriai Vöröset.

A kalmár felsóhajtott. A szirt pereme felé araszolt, és lebámult a leny göz szakadékba. Azonnal rátört az ismer s szédülés, és az egyre er söd vágy, hogy leugorjon. Annyira csábító volt. Aztán belémárt a félelem, mire hátratántorodott a szirt peremér l.

–Te egy idióta vagy! – mondta magának. – Miért csinálod Ezt mindig?

Látta, hogy Hosszúcsüd t nézi. Megveregette a pej nyakát.

– Nem fogok leugrani – mondta neki, mire a ló felhorkantott. Stavut úgy gondolta, lenéz en. – Nem vagy annyira okos, mint ahogy azt képzeled – tudatta Hosszúcsüddel. – Engem pedig nem fog bírálgatni egy ló.

Felkapaszkodott a bakra, leült és kezébe fogta a kantárt. Kiengedte a féket, pattintott egyet a gyepl vel, és nekivágott a völgybe vezet hosszú lejt nek.

----------

Stavut mindig is élvezte a kis településen tett látogatásait – és nemcsak a lehet ség miatt, hogy keresheti Askari társaságát. Bár a sötét hajú vadászn kábítóan vonzó volt, és úgy feltüzelte a vérét, ahogy soha egyetlen másik n sem, szelleme olyan örömöt és nyugalmat sugárzott, mely jellemz volt az egész hegyi falura is. Az emberek barátságosak voltak, szívélyes vendéglátók, Kinyon konyhájában pedig különlegesen

finom ételek készültek. A férfi akinek a háza egyben a falu fogadójaként is szolgált, köpcös volt, és er s. Amikor Stavut el ször látogatott a településre – két évvel ezel tt –, enyhén komikusnak találta az elrendezést. Olyan helyet keresett, ahol haraphat valamit, és a pékségnél egy asszony igazította útba, mire szekerével Kinyon kis házához gördült. Ódon épület volt, aprócska ablakokkal és zsúptet vel. Stavut elmélázott, hogy vajon félreértette-e az útmutatást, bár ez egy ilyen kis faluban nem t nt valószín nek. Lekászálódott szekerér l, és odasétált a bejárati ajtóhoz. Már közeledett a szürkület, a nyitott ajtón túl egy férfit látott, aki lámpásokat gyújtott meg és a falakra aggatta ket.

– Jó napot! – köszönt Stavut.

– Neked is, idegen! Éhes vagy? Akkor gyere be és ülj le!

A kalmár besétált a szobába, mely nem volt több hosszában húsz lábnál, széltében tizenötnél. A k kandallóban t z égett, és csak két karosszéket látott, a t zt l jobbra és balra. Átlagos nappali volt, azt leszámítva, hogy három durván megmunkált asztalt is beraktak, hozzá való lócákkal.

– Van szarvashúsos pitém, friss hagymával, és mazsolás kalácsom, ha édesszájú lennél – mondta a homokszín hajú, magas férfi.

Stavut körülnézett.

Nem értette, miként lehet egy falatozó fenntartásából haszonra szert tenni egy ilyen kis faluban.

– Remekül hangzik. Hova ülhetek?

– Ahova csak tetszik. Kinyon vagyok – nyújtotta felé a kezét a férfi.

Stavut megrázta, majd a legtávolabbi asztalhoz sétált, és letelepedett a veteményesre néz keskeny ablak mellé.

– És van söröm is. Sötét sör, de ízletes, ha elég er s a gyomrod hozzá.

A sör kiváló volt, már-már fekete, de a habja olyan fehér, akár a bárány gyapja, az étel pedig a legjobb volt, amit Stavut hosszú id óta evett. Az este folyamán több falusi is felbukkant, és letelepedtek Kinyon házában, csevegve, nevetgélve és iszogatva.

Askari kés este lépett be a kis terembe. Hosszúíját a falnak támasztotta az ajtónál, és letette mellé nyilakkal teli tegezét. Stavut szinte átdöfte a tekintetével. A n magas volt és karcsú, ujjatlan

szarvasb r zekét, b rnadrágot és bokáig ér mokaszint viselt. Hosszú, sötét haját fekete b r pánttal fogta hátra. A kalmár néma csendben ült.

Huszonhat éve alatt látott már szép n ket – s t, még abban a végtelen örömben is részesült, hogy megoszthatta velük az ágyát –, de még soha nem látott ilyen gyönyör lányt. Askari együtt nevetett és tréfálkozott Kinyonnal, aztán leült az egyik közeli asztalhoz. A férfi megvárta, míg a lány ránéz, aztán felvillantotta legszebb mosolyát. Minden n , akit ismert, bóknak vette ezt a mosolyt. Már-már azt gondolta, hogy ez csáberejének leger sebb fegyvere. A lány bólintott felé, aztán elfordult: a jelek szerint nem sikerült leny göznie.

A kalmárt ez nem riasztotta vissza, és közelebb hajolt.

– Stavut vagyok – mondta.

– Persze, hogy az vagy – jött a válasz, aztán a lány már nem is foglalkozott vele. Megette a vacsoráját, és távozott.

Még aznap este, kés bb, amikor már a falusiak is elmentek, a kalmár kifizette Kinyonnak az ennivalót, és indulni akart.

– A szekereden szándékozol aludni? – kérdezte Kinyon.

– Ezt terveztem.

– Van még egy ágyam. Használd nyugodtan! Azt hiszem, ma éjjel esni fog.

Stavut hálásan fogadta az ajánlatot, és miután ellátta lovait, leült Kinyon mellé a t zhöz, és beszélgettek az életr l, meg az utazásairól, a tímárt pedig elszórakoztatta a külvilágról szóló történetekkel.

– Ki volt az a lány, aki az íjával jött? – kérdezte végül. Kinyon felnevetett.

– Láttam, hogy nézel rá. A nyelved majdnem az asztal lapján csattant.

– Ennyire látszott? – Kinyon bólintott.

– Askari. Különleges lány. Látnod kellene l ni. A szaladó fürjet is képes leteríteni egy fejlövéssel. El tudod ezt képzelni? Én már láttam, ahogy megteszi. Inkább mágia ez, mint ügyesség. Azt hinnéd, hogy egy hozzá hasonló vékony lány még csak megfeszíteni sem tudja a húrt.

– Rokonod? – kérdezte Stavut, és szorongott, nehogy olyasmit mondjon, amivel megsértheti a férfit.

– Nem. Gyerekként jött ide az anyjával. Szép n volt, de egyáltalán nem hasonlított Askarira. Édesen bátortalan volt, de a tüdeje gyenge.

Mindig köhögött, és meghalt, amikor Askari olyan tízéves lehetett. Attól kezdve Shannal és a feleségével élt... a pékkel, aki korábban itt járt. –

Stavut felidézte magában a férfit: alacsony és görnyedt alak, hatalmas alkarral és nagy tenyérrel. Amikor a lány indult, odalépett a férfihez, és homlokon csókolta.

– Eljegyezték?

– Nem. És valószín tlen, hogy innen bárki eljegyezné.

– Miért?

Kinyon hirtelen aggodalmas arcot vágott.

– Landis nagyúr id nként ellátogat ide, és gyakran lovagol ki, hogy szót váltson Askarival. Azt hiszem, bizonyos mértékig vonzódik hozzá.

De az a legjobb, ha nem beszélünk a hatalmasok dolgairól, igaz?

Megmutatom a szobádat.

Stavutnak a településre tett három látogatásába került, mire sikerült felkeltenie Askari érdekl dését. A kalmár rengeteget gondolt rá utazásai során. A lányt nyilvánvalóan nem érdekelte a mosolya, így aztán hadjáratát gondosan kellett kitervelnie. Semmi értelme nem lett volna ékszereket hoznia. Az emberek Landis kán földjén nem viseltek ékszert.

Az illatszer ugyanennyire haszontalan lett volna. Nem: a lány íjász volt.

Így aztán Stavut íjászokat keresett fel más városokban, és a hivatásukról kérdezgette ket. Megtudta, hogy sok különféle nyílhegy létezik: egyesek szakállasok és súlyosak, mások simák, némelyiket vasból, esetleg bronzból öntenek. Kinyon elárulta, hogy Askari a sajátjait kovak

l készíti. Vásárolt hát húsz nyílhegyet, melyekr l azt mondták, hogy tökéletesen alkalmasak zvadászatra. Askari érdekl déssel nézte ket, de lelkesedés nélkül. Stavut végül a problémát Alahir, a legendások íjásza elé tárta.

– A legnagyobb gondja valószín leg a vessz k tollazása – mondta erre a férfi. – A tollakat összeköt fonal egyben szét is választja ket.

Ez pedig kihat a pontosságra. A fonalnak er snek kell lennie, de nagyon vékonynak. Ha a helyedben lennék, jó min ség tollazó fonalat vinnék magammal.

– Meg fogom próbálni. – Alahir erre elvigyorodott. – Akarsz még egy jó tanácsot?

– Ameddig ingyen van...

– Ne add neki a fonalat!

– Akkor mi értelme lenne odavinnem?

– Add el neki! Egy ajándék csak felidegesítené, és valószín leg visszautasítaná. Ha eladod neki a fonalat, lehet séged lesz beszélgetni vele arról, hogy mennyire hatékony a fonál.

– És aztán bevethetem a b ver met, hogy elnyerjem t.

– Van b ver d? Eddig ügyesen titkoltad.

– Ha! Mondja ezt az ember, aki fizet a n k társaságáért? – Alahir felnevetett.

– Én döntök úgy, hogy fizetek, mert az az átkom, hogy a botomat egy cs dör is megirigyelné. És tapasztalt n kell ahhoz, hogy befogadja.

Még a szajhák közt is akadnak olyanok, akik elrejt znek, amikor látják, hogy közeledek.

– Igen, mindig azt mondogatod magadban, hogy ezért rejt znek el.

De miért fogadnám meg egy olyan ember tanácsát, aki az el játékról azt gondolja, hogy elég, ha pénzt dob az asztalra, és azt üvölti: „Ki akarja meglovagolni a nagy pacit?"

Alahir közelebb hajolt és kuncogott.

– Azért, mert ez az ember tudja, mi a legjobb, üstfoltozó.

Bosszantó módon, a kapitány tényleg tudta, mi a legjobb.

Amikor Stavut a tollazó fonalat elvitte Askarihoz, a lány ránézett a cérnára, majd a férfira, és azt mondta:

– Legyen hát, elfogadom az ajándékod.

– Miféle ajándékot? Félreértesz, vadászn . Kalmár vagyok, és ezt eladásra kínálom.

Ez volt az els és egyetlen alkalom, amikor a lányon látta, hogy zavarba jött. Még el is vörösödött.

– Hát persze. Mennyibe kerül?

– Száz arany raqba – mosolygott rá, – vagy egy csókba. A lány ekkor felnevetett.

– Jelenleg nincsenek felesleges csókjaim.

– Akkor hitelezek neked. A következ látogatásomkor viszont igényt tartok rá.

Askari ett l ellazult, és együtt sétáltak el a magasan fekv dombokra.

A lány itt vert tábort, egy ágakkal letakart hevenyészett féltet t húzva fel. Póznákra zb röket feszített ki, hogy megszárítsa és megtisztítsa ket, és az egyik fels ágról egy málhazsák lógott le.

– Hogyan tanultál meg íjazni? – kérdezte a kalmár, amikor leültek a napsütésben, mazsolás kalácsot majszolva.

– Hogyan tanul meg egy ember íjazni? – kérdezett vissza a lány.

– Nem, nem! Úgy értettem, hogy téged egy pék nevelt fel. De egyben íjász is?

– Nem. Viszont régebben járt hozzá egy vén vadász, aki ezeket a hegyeket járta. tanított meg. készítette az els íjamat is. Nagyon szerettem ezt az embert.

– Felteszem, meghalt.

– Nem. Elvett egy nomád n t, és most a sztyeppéken élnek. Tényleg engeded, hogy a fonál egy csókért az enyém legyen?

– Igen.

– Nem csoda, hogy nem vagy gazdag keresked .

– Egyetlen csók t led, és gazdagabb leszek az Örökkévalónál is. – A alaposan megnézte.

– Kinyon azt mondja, boldoggá tennél az ágyban, és boldogtalanná az életben.

Stavut felsóhajtott.

– Kinyon nagyon bölcs. A barátom, aki a tollazó fonalat adta, azt mondta, hogy a hosszúíj nem olyan pontos, mint azok a visszahajló íjak, melyek neki és az embereinek vannak. Azt állítja, hogy a visszahajló íj rövidebb, és nagyobb az ereje.

– Ezt már hallottam. Barátod a legendások lovasainál van? – Stavut elmosolyodott.

– Igen. Furcsa népek... de a maguk módján nemesek. A Drenaiak Maradékának hívják magukat. A földjükön nincs mágia, és nincsenek jiamadok. Ragaszkodnak a régi módszerekhez... vagy ragaszkodtak.

Most sarcot fizetnek Agriasnak, és az er inek oldalán harcolnak Ez az ára annak, hogy a jiamadok távol maradjanak a földjeikt l.

– Ki a barátod?

– Alahirnak hívják. Remek ember, és a nevetségességig bátor.

– Szeretnék találkozni vele.

– És nagyon csúf– f zte hozzá Stavut. – Egyáltalán nem tud viselkedni. És hangokat hall a fejében. Ezt már mondtam?

– Hangokat?

– Egyszer elmondta nekem... amikor részeg volt... hogy suttogó hangokat hall a fejében.

– Úgy érted, szellemeket?

– Nem tudom. Muszáj Alahirról beszélgetnünk? Tudod, nagyon unalmas egy alak.

– De ért az íjászathoz.

– Talán túlértékeltem a képességét.

– Mókás fickó vagy, Stavut. Kedvellek.

Így kezd dött a barátságuk. A kalmár sosem kérte azt a csókot.

Kinyonnak igaza volt. Askari jobb embert érdemelt, mint , bár a szíve fog megszakadni, amikor megtalálja.

----------

Askari, a vadászn soha nem érezte magát kellemesen, ha sokáig volt emberek közelében. Jobban kedvelte a magas dombok és a magányos hegyek közti egyedüllétet. Nem mintha lett volna bárki is a településen, akit ne kedvelt volna, vagy nem élvezte volna, amikor id nként Kinyon konyhájában ehetett, beszélgethetett a falusiakkal az aznapi történésekr l, vagy a szeszélyes évszakokról. Id nként, amikor több hetet töltött a vadonban, azon kapta magát, hogy vágyódik a nevetés és a falu bajtársiassága után. De ezek a vágyak rövid élet ek voltak. A békét és a harmóniát többnyire önmaga társaságában lelte meg, az erdei ösvényeket járva, vagy felmászva a magaslatokra, ahol elüldögélt, a fenséges ég alatt elterül északi sztyeppét bámulva.

Id nként futásnak eredt a dombokon, nem más okból, csak hogy érezze a tüdejébe áramló h s hegyi leveg t, és örömét lelje fiatalsága erejében és állóképességében. Még gyerekkorában is magányos volt –

akkoriban lelkesen várta a nagyúr, Landis kán látogatásait. A férfi apró

ajándékokkal lepte meg, és leült vele beszélgetni. volt az a kedves bácsi, akinek érkezésekor a gyerek tapsikol örömében. De amióta Askari fiatal n vé serdült, a Landisszal folytatott beszélgetések tónusa megváltozott. A férfi olyan érdekl déssel nézett rá, ami nyugtalanította.

Nemrégiben megsimogatta a lány hosszú és sötét haját. Askari nem szerette, ha hozzáértek, így elhúzódott.

– Nem akartalak megbántani – mondta ekkor Landis lágyan, és sértett kifejezés ült ki az arcára. Beletúrt rövidre vágott, vasszürke hajába. – Egykor az én hajam színe is olyan volt, akár a tiéd – próbálta felvidítani a lányt. Askari kipréselt egy mosolyt, és igyekezett ellazulni.

– Elégedett vagy itt?

– Igen.

– De nem szeretnél utazni? Kicsit többet látni a világból? Az jár a fejemben, hogy áthajózom az óceánon. Csodálatos helyek vannak ott, melyeket érdemes látni.

– Itt is szép.

– De veszélyes is. A háború egy napon elér ide. Nagy örömömre szolgálna, ha velem tartanál.

És ismét ott volt az a tekintet, a karcsú testén végigfutó pillantás.

Askari elnyomta magában a borzongást. Még ha fiatal és jókép lett volna is, akkor sem szívesen tudta volna ezt a férfit a közelében. Nem mintha nem kedvelte volna. Végtére is a nagyúr mindig kedves volt hozzá, pedig er sen vonzódott hozzá. De a gondolat, hogy meztelenül feküdjön mellette, taszította. Askari fiatal volt és tapasztalatlan, mégis ösztönösen tudta, hogy a férfi kívánja.

Alig tíz nappal ezel tt még egyszer felkereste, de Askari már messzir l észrevette, és elt nt az erd ben, hogy az egyik feljebb felvert táborához induljon.

Landisról szóló gondolatai elt ntek a fejéb l, amikor megpillantotta Stavut szekerét a gerincen vezet úton. Elmosolyodott és csak némán állt ott, hosszúíjával a kezében. A kalmár leszállt a szekerér l, és a szakadék pereme felé araszolt, hogy aztán lekukucskáljon. Mindig ezt csinálta. A lány eltöprengett rajta, hogy vajon mit nézhet. Amikor a vörös gúnyás kalmárra gondolt, jobb kedvre derült. Jó cimbora volt, szellemes, éles esz , és a lány imádta történetmondói adottságát.

Amikor a férfi utazásának meséivel traktálta, akkor színészkedve adta el beszélgetéseit, utánozva azoknak a hangját, akikkel szóba elegyedett. Barátja, Alahir hangja mély volt, lassú és vontatott.

Természetesen mostanában kevesebbet beszélt Alahirról. Askari elmosolyodott. „Csodásan beszél", mondta egyszer róla a lány, és Stavut arcát nézte, amint az elsötétül, ahogy felvillan rajta a féltékenység. A lány tudta, hogy a kalmár kívánja t. Landistól eltér en azonban ez a vágy nyílt és szinte volt. Stavutban nem volt semmi szégyenl sség. És csodaszép volt a mosolya: huncut és ragadós.

A férfi egy új íjat ígért neki, bár a lány nem vágyott rá. Saját hosszúíja er s volt és pontos, és jól szolgálta. Viszont már alig várta, hogy láthassa a szóban forgó visszahajló íjat. Vadász Koras mesélt neki err l a fegyverr l, azt állítva, hogy tökéletesek a lovas harcmodorhoz. A legendások népe teljes vágtában is húrra tudott illeszteni egy vessz t, hogy aztán tévedhetetlenül célba találjon vele.

Még egy darabig figyelte Stavutot, ahogy a férfi lefelé haladt szekerével a meredek lejt n, majd visszatért f táborába, melyet nem sokkal az erd szélét l vert fel. A kalmár el ször Kinyon házánál áll meg, ahol enni fog. Majd ellátja lovait. Kés délután lesz, mire felballag a táborba. A lány gondolt arra is, hogy lemegy a faluba üdvözölni t, de aztán elvetette az ötletet. Nem akart olyannak t nni, mint aki alig várja már, hogy láthassa t. Stavut hozzászokott ahhoz, hogy a n k körüldongják, Askari pedig nem akarta még jobban hizlalni a máját. De még így is nehezére esett csak ülni és várni.

A hosszú délután azért csak eltelt. Askari megfürdött a patakban, megette kemény kenyérb l és húslevesb l álló ebédjét, majd fát gy jtött az esti t zhöz. Újra meg újra a településhez vezet lejt felé nézett. Még egy óra volt hátra szürkületig, amikor megpillantotta a dombon felfelé kaptató férfit. Vászonhátizsák volt nála, és a lány látta, hogy egy íj mered ki bel le. Mostanra azonban már bosszús volt. A kalmár túl sokáig késlekedett a településen, túl sokáig váratta t.

Miel tt a férfi észrevehette volna, a lány visszahúzódott a fák közé, és leült egy bokor fedezékébe.

A kalmár besétált a táborhelyre, körülnézett, majd a nevét kiabálta. A lány a füle botját sem mozdította. Stavut ledobta málháját és letelepedett

egy fatönkre. Askari rejtekhelyér l figyelte t. A férfi arcának jobb oldalán egy duzzanatot vett észre, homlokára pedig vérfolt maszatolódott. Csak nem verekedett? A lány némán ült tovább. Stavut egy vidám dallamot kezdett fütyörészni, de ahogy közeledett a sötétség, a lány megérezte, hogy ideges. Nem olyan ember volt, aki élvezi a vadonbeli éjszakázását. Askari még jobban a földhöz lapult, majd kezét a szájára téve megeresztett egy mély hangú farkasüvöltést. Stavut erre talpra szökkent, szeme rémülten pásztázta a fákat. A lány látta, hogy a kalmár kirántja az íjat a málnából, majd nyílvessz ket keresett, de egyetlenegyet sem talált. Ekkor ledobta az íjat, és el rántotta kis kését, ránézett, káromkodott egyet és visszalökte tokjába. Végül odarohant a farakáshoz, melyet Askari halmozott fel az esti t zhöz, felkapott egy méretes hasábot, és két kézre fogta, akár egy bunkósbotot. A lány visszafojtotta nevetését, és kúszni kezdett a bozótoson át, majd újabb félelmetes üvöltést hallatott – ezúttal közelebbr l.

Stavut elhátrált a fáktól, majd mozdulatlanul állt, várva a támadásra.

Askari ekkor felállt rejtekhelyér l, és besétált a táborba.

– Mégis mit m velsz te itt? – kérdezte.

– Farkasok. Nyilván te is hallottad ket.

– Nem támadnak emberre, amíg maradt más élelemforrásuk. Ezt te is tudhatnád.

– Ezt tudom – ballagott vissza a táborba a kalmár, és ledobta a husángot. – De a farkasok is tudják?

– Mi történt az arcoddal? – Stavut felsóhajtott.

– Az északi úton jiamadok támadtak rám.

– És mindössze ezt a horzsolást szerezted az arcodra?

– Nem – felelte a férfi bosszús éllel a hangjában. – Meg akartak ölni.

Szerencsémre egy csapat harcos már vadászott rájuk, és még azel tt megérkeztek, hogy megettek volna.

– A legendások lovasai?

– Igen.

– A barátod, Alahir volt az?

– Öö... nem. Néhány másik lovas. Mindegy... amint láthatod, elhoztam az íjat.

– Kipróbáltad a jiamadokon?

– Nem. A szekéren volt, a ponyva alatt. – A lány ekkor felnevetett.

– Sosem lesz bel led harcos, Stavut. Mindig annyira rosszul készülsz fel. No, hadd lám az íjat! – Odasétált a férfihoz, felvette a földr l a fegyvert, és er sen megfogta. A markolatot a legfinomabb b rrel borították. Askari végigfuttatta ujját a fegyver kecses vonalain, egészen visszahajló végéig. – Tapintásra jó érzés. – Kinyújtotta a karját, és könnyedén megfeszítette a húrt, addig húzva hátra, míg hozzá nem ért az ajkához. – Lássuk, mit tud! – mondta és el vett egy vessz t a tegezb l. – Kapd fel újra a husángodat és sétálj le vele a lejt n! Majd szólok, hol állj meg.

Stavut felszedte a földr l a bunkót, és elindult. Harminc lépés megtétele után a lány kiáltása állította meg,

– Mit akarsz, hol állítsam fel? – kiabált vissza.

– Tartsd fel a leveg be!

– És aztán?

– Rálövök.

– Szerintem meg nem! – A kalmár úgy dobta le a husángot, mintha meggyulladt volna. Majd visszasétált oda, ahol a lány állt. – Azt hiszed, hogy anyám ostoba gyerekeket nevelt fel?

– Nem bízol a képességeimben? – kérdezte Askari negédesen, de a szemét összehúzta.

– Ó, már ismerem ezt a jelenetet. A férfi azt hiszi, szilárd talajon áll, hogy aztán váratlanul futóhomok kerüljön a talpa alá.

– Mit jelentsen ez?

– Természetesen bízom a képességeidben. A nyílvessz idben nem bízom. Eltalálod a husángot, de a nyílvesz lepattanhat róla és megölhet.

– Lefogadnám, hogy Alahir nem félne feltartani azt a husángot.

A férfi az ujjával fenyegette meg.

– Ez igaz, de Alahir, bármennyire csodálatos barát is, attól még idióta. És nem veszel rá arra, hogy valami ostobaságot tegyek, csak mert Alahirt emlegeted.

– Mindig azt hittem, hogy bátor vagy – csóválta a fejét a lány, mintha csalódott lenne.

– Nem, ez sem fog menni – felelte der sen a kalmár. – Szeretnéd, ha azt a fadarabot belenyomnám a földbe, hogy l hess valamire?

– Rendben, legyen! – A lány vessz t illesztett a húrra. Stavut visszasétált a husánghoz, és felkapta a földr l.

Amikor megfordult, hogy belenyomja a talajba, egy nyíl csapódott bele a fába. A kalmár hátraszökkent, megbotlott és hatalmasat esett.

– Jó íj – kiáltott oda neki Askari. A férfi talpra kászálódott, és dühös arckifejezéssel megindult felé. A lány tudta, hogyan szerelje le. – És hazudtál nekem. A barátok nem hazudnak egymásnak.

– Mi? – kérdezte a kalmár összezavarodva. Askari magában jót nevetett. Olyan könny volt. Mint lel ni egy kipányvázott kecskét. A felszínen viszont komor arccal nézte a másikat.

– Azt mondtad, nem Alahir mentett meg. Úgyhogy most megmondom, hogy hazudtál.

A lány elsétált a kalmár mellett, és kihúzta a vessz t a fából, majd visszatette a tegezbe, hogy aztán ismét visszatérjen a táborba.

– Mesélj az utazásaidról! – kérte végül Stavutot.

– Nem vagyok benne biztos, hogy beszélni akarok veled. – A lány erre rámosolygott, mire a férfi nevetésben tört ki. – Igen, Alahir mentett meg. Ebben jó. Lények leölésében.

– Házas?

– Nem. Nem kedveli a n ket.

– Újabb hazugság!

– A hegyek között boszorkányságra is okítanak?

– Ismerlek, Stavut. Azt hiszed, jól hazudsz, de valójában nem. Az arckifejezésed mindig elárul.

– Nem vágtam semmiféle arcot.

– Hát pontosan ez az. Amikor hazudsz, az arcodon nem látszik semmi érzelem.

– Badarság!

– És az orrnyerged fölött megjelenik egy kis ránc. Bebizonyítsam?

– Igen.

– Hány n vel aludtál együtt azóta, hogy utoljára itt jártál?

– Eggyel sem.

– Hazudsz!

A férfi idegesen felnevetett.

– Na jó. Hárommal.

– Hazudsz!

– Héttel.

Askari jókedve egy csapásra elmúlt.

– Csak két hónapot voltál távol! Kinyon igazat mondott rólad!

– Kezdhetnénk elölr l? Próbáljuk meg az „eggyel sem"-mel!

– Nem akarok tovább beszélgetni veled. Menj vissza a településre!

És hagyj engem békén!

A kalmár felsóhajtott, és felállt.

– Ma furcsa hangulatban vagy. De igazad van. Azt hiszem, visszamegyek. – A málhája felé lépett, de megtorpant.

Sötét füstfelh gomolygott az égre.

– Valami kigyulladt odalent.

----------

Harad egész délel tt gyalogolt, némi távolságot tartva maga és a szikár kardforgató között. Az igazat megvallva, egy darabig nem akart beszélgetni senkivel. Id re volt szüksége, hogy átgondolja mindazt, amir l, szó esett. Harad sosem kedvelte az azonnali döntéseket – kivéve a verekedéseknél. Amikor az er szak szaga lengte be a leveg t, kevés id jutott merengésre és gondolkodásra. Most viszont meg kellett emésztenie mindazt, amit Skilgannon mondott neki.

Akárcsak a vidék összes lakója, is hallott már az újjászületettekr l.

Soha nem érdekelték annyira, hogy többet is megtudjon róluk. Még abban sem volt biztos, hogy most többet akar tudni róluk. Nem aggasztotta, hogy nem a hatalmaskodó Borak volt az apja. Bizonyos értelemben megkönnyebbült t le. Ami viszont aggasztotta, az a lelke kérdése volt. Gyerekként abba a kis iskolába járt, melyet a Forrás két papja vezetett. Itt tanult a lelkek útjáról, és az ürességen át az Aranyvölgybe vezet folyosóról. Haradnak mindig is tetszett a halál utáni utazás gondolata. Viszont ehhez az utazáshoz lélek kellett. A teste nem volt igazából az övé, hiszen Legendás Druss lelke nélkül teremtették –

így aztán mi lesz Haraddal?

Egyre komorabb hangulatban lépdelt tovább. Harag lobbant benne, küszködve próbálta elfojtani.

Már szürkült, amikor Skilgannon odakiáltott neki. Odafordult. A kardforgató észak felé mutatott, ahol füstfelh szállt felfelé.

– Erd

z? – kérdezte. Harad megrázta a fejét.

– Ahhoz túl sok es esett. – A füstöt kémlelte, majd körülnézett a tájon, felmérve a távolságot. – Úgy néz ki, mintha az egyik településr l jönne. Talán az egyik ház kapott lángra.

– Jó nagy ház lehet – dörmögte Skilgannon. Harad szúrós tekintettel meredt a füstre. Úgy látta, mintha több füstgomoly olvadna össze eggyé.

– Hány ember él a településen? – kérdezte Skilgannon.

– Ötven... talán kicsivel több.

– Elégnek kellene lennie, hogy eloltsák a tüzet.

– Azt hiszem, nem csak egy t z van. Legalább három füstfelh t látok. Furcsa, mert a házak nem állnak közel egymáshoz, és csak az egyik zsúptet s. Nem lenne ok arra, hogy a t z szétterjedjen.

– Élnek ott barátaid?

– Sehol nincsenek barátaim! – fortyant fel Harad, aztán felsóhajtott.

– De azt hiszem, oda kellene mennem, és megnézni, kell-e a segítségem. Visszatalálsz a barlangokhoz?

– Hát persze, de inkább veled tartok. Nem sürg s, hogy ismét lássam Landis kánt. Mennyi id alatt érjük el a települést?

– Majd négy órába telik. Sötét lesz, mire odaérünk. – Minden további szó nélkül vágtak neki az útnak. Skilgannon megel zte Haradot, és menet közben a talajt kezdte vizslatni.

– Mit keresel? – tudakolta a favágó.

– Valamit, amit remélem nem találok meg – érkezett a talányos felelet.

Már egy órája haladtak, el ször leereszkedve egy fákkal gyéren borított völgybe, majd felkapaszkodva a s

bb erd ség felé.

Skilgannon megállt az erd szélénél, levetette a málháját, és megkérte Haradot, hogy várja meg itt. Aztán elindult a fák sora mentén, a talajt fürkészve. A favágó leült, és nézte a másikat, ahogy az elt nik a gerinc mögött.

Az ifjú felemelte Snagát és a fejek lapjában látható tükörképére meredt.

– Kit látok? – kérdezte hangosan. – Te Harad vagy? Vagy Druss? –

Megpörgette a csatabárdot, és belevágta a földbe.

A nap már majdnem lement. Harad kinyitotta a málháját, és kivette bel le utolsó fekete cipóját. Kettétörte, és falatozni kezdett. Eközben eszébe jutottak Landis kánnak a szülei faházában tett látogatásai, ahogy a férfi leguggol, hogy szót váltson a kis Haraddal. „Emlékszel az si napokra?" Ezt kérdezte t le.

Apja, Borak, azonnal elment, amint Landis kán megérkezett. És miután a nagyúr távozott, Borak hangulata megkeseredett. Ráüvöltött Harad anyjára, id nként pedig még Haradot is megpofozta.

Most legalább a fia már valamennyire értette, hogy Borak min mehetett keresztül. A gyerek nem az övé volt. Vajon Borak tudott a holt

csontokkal történ misztikus rituáléról? Vagy azt gondolta, hogy a feleségét elcsábította Landis kán? Bárhogy is, mindenképpen nehéz lehetett neki, lévén büszke ember. Emellett Alanis nem volt fiatal, amikor életet adott Haradnak. Már tizenhat éve volt férjnél, és nem született másik gyereke, ami annyit jelentett, hogy Borak képtelen volt saját maga fiakat nemzeni. Újabb csapás a büszkeségére.

Nem csoda, hogy olyan gyakran volt mérges, gondolta magában Harad.

Skilgannon könnyed futásban tért vissza a várakozó ifjúhoz.

– Egy csapat jiamad... olyan húszan lehettek, talán egy-kett vel többen... haladt el erre tegnap. Két ember volt velük. Lehet, hogy csak véletlen, de lehetséges, hogy azon a településen nem véletlenül gyulladtak ki a házak. Nem tudom, hogy ebben a korban az emberek hogyan viselkednek, de az én id mben azt mondanám, ez egy portyázó csapat.

– A településen nincs semmi értékes. Az ide vonuló jiamadoknak délr l, a régi er dön túlról kellett volna jönniük. Mi célt szolgálna egy ilyen portya?

– Ahogy azt mondtam, nem ismerem a mostani emberek szokásait, Harad. Viszont nem ártana óvatosabban haladnunk. Ha ez egy portya volt, akkor már véget ért, és azt kell feltételezzük, hogy a fenevadak erre jönnek majd vissza.

A favágó felállt.

– Ha megtámadták a népemet, akkor megb nh dnek érte – emelte a magasba a csatabárdját.

– Nagyra tartom a véleményed – közölte Skilgannon fanyarul –, de egyszerre csak egyet lépjünk. Életem java részében csatákban és háborúkban vettem részt, és harcoltam Eggyéforrtak ellen is. Azt mondom, hogy húsz túl sok nekünk. Érjük el el bb a települést, aztán nézzük meg, mit találunk ott.

– Húsz túl sok lett volna Drussnak is? – kérdezte az ifjú favágó.

Skilgannon belenézett a másik fakó szemébe.

– A te korodban, tapasztalatlanul, igen. És húsz még fénykorában is felülkerekedett volna rajta. Druss elképeszt en bátor ember volt. És egyben ravasz harcos is. Tudta, miként válassza meg a terepet, és f leg

volt az, aki kiválasztotta, hol küzdjön. A legnagyobb el nye azonban a csatabárddal vívott harc jellegéb l fakadt. Annak a kardforgatónak, aki meg akarta ölni t, be kellett lépnie a félelmetes fegyver hatósugarán belülre. És amikor kitört a harc, Druss sosem hátrált. Csak tört el re, megállíthatatlanul. – Skilgannon vállon veregette az ifjút. – Adj magadnak id t, Harad! Te is eljutsz majd odáig.

– Nekem nincs lelkem – suttogta a fiú. – Talán az tette t naggyá.

A harcos felsóhajtott.

– Az ürességben töltött id

l egyetlen rettenetes dologra

emlékszem. A b röm pikkelyes volt, akár egy gyíké. Méghozzá azért, mert lelkemet megrontották életem tettei. Neked van lelked, Harad. És az a tiéd. És most induljunk, de vigyázva!

----------

A szél fordult, lángoló zsarátnokot fújva a szikár gyalogostiszt felé.

Corvin káromkodott, és odébb lépett, lesöpörve a parazsat új, skarlátszín köpenyér l. Már eddig is nagyon bosszús volt, de most érezte, hogy elönti a düh. Az épületek veszettül égtek – amit megszokott körülmények között élvezet volna. De nem most. Pedig minden olyan jól alakult, küldetése hétköznapi jellege dacára. Indulj a hegyekbe, és fogd el az Askari nevezet lányt! Aztán vidd Decado kapitány színe elé!

Mi lehetett ennél egyszer bb? Nincsenek sem jiamadok, sem katonák, akikkel harcolni kell, mint ahogy nem is vártak semmiféle ellenállást.

Ez csak egy újabb gyilkos portya volt, és Corvin szakért nek számított benne.

Még több füst gomolygott felé. A férfi átszelte a nyílt térséget, és az alacsony falhoz tartott, ahol leült, és levetette fehér tollas rézsisakját, lerakva a k re. A közelben egy test hevert, egy feltépett torkú, nagydarab férfié. A jobb karját letépték. Corvin körülnézett, hogy látja-e valahol. A bosszúság újabb tüskéje döfött belé. Nyilvánvaló, hogy az egyik jiamad vitte el, hogy befalja a tilalmas étket. Az istenekre, mit számít mindez? A holt hús csak holt hús.

Rápillantott a másik tetemre, egy halott jiamadéra. A lény a hátán feküdt, és homlokából egy fekete tollú vessz állt ki.

Decado figyelmeztethette volna t, hogy a lány vadász. A fenébe is, remek lövés volt! Corvin éppen végzett a termetes, homokszín hajú paraszttal, aki nem volt hajlandó elárulni a lány hollétét, amikor az megjelent az út túlsó végén. A jiamadok érezték meg el ször a szagát, egyikük pedig odakiáltott Corvinnak, és rámutatott. A férfi ekkor pillantotta meg a sudár és karcsú lányt, kezében a fából és szaruból készült íjjal. A vadászn kihúzott egy nyilat a tegezb l, egyetlen sima mozdulattal a húrra illesztette, és l tt. A vessz belefúródott a legközelebbi jiamad fejébe – pedig az több mint kétszáz lábra volt a lánytól. Ekkor a vadászn megfordult, és elrohant.

– Utána! – rikoltotta Corvin. Tizenöt jiamad vette üldöz be a zsákmányt, ket viszont er snek, és nem gyorsnak tenyésztették. De azért megérzik majd a lány szagát, és visszahozzák neki, még miel tt felkel a nap. Ami azt jelenti, hogy az éjszakát ebben a nyomorúságos romhalmazban töltheti.

A nagydarab paraszt háza nem égett, Corvin pedig besétált. Furcsa kis ház volt, a nagyszoba teli asztalokkal, mintha csak egy picike fogadó lenne. A tiszt átkutatta a rendezetlen konyhát, és talált is egy frissen sütött gyümölcslepényt. Letört bel le egy darabot, és megkóstolta.

Meglep en jóíz volt. A tészta könny , a töltelék édes, de nem ragacsos. Valamiféle bogyót használhattak hozzá.

Fiatal segédtisztje, Parnus lépett be a szobába, és feszesen tisztelgett.

A fiú hasznavehetetlen volt, és sosem válik bel le katona. Amint kezdetét vette az öldöklés, szinte azonnal elrohant, öklendezve. Az arca még most is sárgás volt, és enyhén verítékezett.

– Ez a lepény kiváló, Parnus. Bátran ajánlhatom.

– Köszönöm, nem kérek, uram. – Az ifjú hangja, bár alázatos volt, vösebbre váltott, mint korábban.

– Mi ütött beléd?

– Beszélhetek nyíltan?

– Miért is ne? Ki hallgatna meg téged, engem kivéve? Az ifjú szeme felparázslott, de fékezte magát.

– Ez egy gaztett. A lányt jöttünk elfogni. Egy szó sem esett a falusiak legyilkolásáról.

– Mi mindig gyilkolunk falusiakat az ellenséges területen. Azt hiszem túl gyenge vagy arra a hivatásra, amit választottál. Miután visszatértünk javasolni fogom, hogy mentsenek fel a szolgálat alól.

Akkor visszatérhetsz apád birtokára, és megtanulhatod, miként tenyéssz birkákat.

– Tenyészteni még mindig jobb, mint öldökölni! – csattant tel az ifjú.

– Ez nem harcosok m ve volt. Ez gyávaság volt.

– Gyávának nevezel engem, fiú?

– Nem, Corvin. Amit ma tettél, az a legnagyobb h siesség. Azt hiszem, hogy a jövend ben dalokat fognak zengeni rólad. Mellesleg több jiamad bevette magát az erd be, és magukkal vonszolták két n tetemét. Úgy számítom, táplálkozni fognak – ami ellentétes a bevetésekr l szóló szabályokkal. Azt a tisztet, aki tudatosan engedi a kannibalizmust, halálra ítélik, és megfojtják. Azt hiszem, ez a száznégyes pont.

Corvin felnevetett.

– Bizony, igazad van, Parnus! Akkor viszont jobb, ha megkeresed ket és megmondod nekik, hogy álljanak el ett l, f leg azért, mivel te vagy az ügyeletes tiszt, így a felel sség is a tiéd. Fájdalmat okozna, ha jelentenem kellene a szabályoknak ezt az égbekiáltó áthágását.

A fiatal tiszt erre még inkább elsápadt, majd sarkon pördült, és kisétált a szobából.

– Taknyos kölyök! – motyogta Corvin, és el húzta hosszú kését, újabb szeletet vágva a lepényb l.

A tiszt az elmúlt tíz évet az Örökkévaló nyugati seregében töltötte. A katonáskodás jobban illett hozzá, mint a diranani kincstárban az írnokoskodás. Mekkora pazarlás volt az az élet! A n k, akikre vágyott, visszautasították, a férfiak enyhe megvetéssel kezelték. De nem úgy most. Az Örökkévaló tisztjeinek elég volt csettintenie egyet, és a n k minden szeszélyüknek engedelmeskedtek. Ez így sokkal jobb volt.

Szerette látni a félelmet a szemükben, és élvezte, hogy undorodnak az érintését l. Mindez csupán fokozta hatalomérzetét. A férfiak többé nem bántak tiszteletlenül Corvinnal. Hajlongtak, mosolyogtak, bókokkal árasztották el. A gazdagabbak pénzt vagy árukat kínáltak neki. És nem csupán katonai rangja miatt. Corvin katonaként olyan képességét

fedezte fel, amir l addig nem is tudta, hogy a birtokában van.

Különlegesen gyors volt a keze, és természetadta tehetsége volt a pengéhez. Az emberek kardfogatóként egy szinten emelgették Decadóval, és Corvin mostanáig tizenegy párbajt vívott. Mindegyiket nagyon élvezte. Volt valami pompás abban, ahogy látta, amint ellenfeleinek arckifejezése megváltozik. Amikor a párbajozók el ször összeérintették kardjaikat, mindegyikük ugyanúgy nézett ki: telve önteltséggel, és azzal a hittel, hogy legy zhetetlenek. Ez az arckifejezés az els néhány csapásváltás idején is így maradt. Aztán a kétely apró szikrája lassan kezdett életre kelni. A tekintetek óvatosabbra váltottak, és látszott rajtuk, hogy gazdájuk jobban összpontosít. Végül megérkezett a félelem, csupaszon, mindenki el tt jól láthatóan.

Mozdulataik hevesebbek lettek, amint a félelem beljebb fúrta magát a lelkükbe. Legvégül pedig ott volt a teljes meglep dés, amikor Corvin pengéje belefúródott a szívükbe. Akkor a tiszt odalépett hozzájuk, arcát a haldokló áldozat képébe nyomva. Belebámult a szemükbe, és addig meredt rájuk, míg az élet ki nem szállt bel lük.

Corvin megremegett az élvezett l, ahogy erre gondolt.

Úgy érezte, a Forrás valóban megáldotta.

Hangosan böffentett egyet, majd talpra lökte magát, felkapta a sisakját, és kisétált az éjszakába. Keletr l éles hangú üvöltés szállt felé.

Közel lehetnek a lányhoz. Hirtelen elkáromkodta magát. Mondta nekik, hogy élve kell elfogniuk? Káromkodott még egyet. Nem, nem mondta.

Decado nem lesz elégedett, és ezt Corvinnak el kellett kerülnie. Azok az emberek, akikkel Decado nem elégedett, nem élnek sokáig.

Balról mély hangú nyögést hallott. Amikor lepillantott a földre, látta, hogy a nagydarab, homokszín hajú férfi, akit korábban ledöfött, a hátára gördül. Corvin jókedve gyorsan visszatért, és odasétált hozzá.

– Remek a lepényed – szólt oda a férfinak. Kivonta szablyáját és vállon veregette vele. – Dirananban gazdag ember lehettél volna.

A férfi ismét felnyögött, megpróbált felállni, de visszaesett a földre.

Vér szivárgott át a kötényén.

– Megesküdtem volna, hogy átszúrtam a szíved. De most feküdj mozdulatlanul! Véget vetek a kínlódásodnak.

A férfi felnézett rá. Nem szólt semmit, meg sem próbálta védeni magát.

– Hadd gondolkozzam! – mondta Corvin. – Ha átvágom a torkod, még gyorsabban elvérzel. És kevésbé lesz fájdalmas. Vagy talán még jobb lenne a nagy ágyéki üt ér. Akkor legalább nem fulladnál bele a saját véredbe. Melyiket szeretnéd? Nagylelk séget tanúsítok irányodban.

Corvin ekkor lépteket hallott, mire megfordult. Ifjú segédlisztje rohant felé. Parnus megtántorodott és majdnem elesett. Corvin hunyorgott a füstt l. A fiú mellvértjét vér mocskolta be.

Parnus odaért hozzá, és elterült a földön. A másik tiszt lepillantott rá.

Bronz mellvértjének oldala beszakadt, és Corvin tátongó sebet látott az oldalán. Parnus megpróbált beszélni, de vér buggyant ki a száján, és a feje hátranyaklott. A tiszt szúrósan meredt a felszakított mellvértre. Az égre, mi tudta ezt ennyire tönkrezúzni? Egyetlen kard sem lenne képes így meg rongálni a fémet.

A haldokló fiúval mit sem tör dve, kisétált a nyílt terepre.

– Jiamadok, hozzám! – bömbölte. – Azonnal! – Bárhol zabáljanak is, meg fogják hallani.

Visszatért Parnushoz és letérdelt mellé.

– Mi történt? Mondd el!

– Két... ember. Csatabárd... haldoklom?

– Igen, haldokolsz. Azt mondod, két ember. Hol vannak a jiamadok?

– Hárman... halottak. A kardos... kett t ölt meg. – Még több vér spriccelt el a fiú szájából, ráfröccsenve Corvin sápadt képére. Jobbról hangot hallott. Amikor felnézett, látta, hogy egy ormótlan jiamad cammog felé a füstön át. Hátrahagyva haldokló fiút, odakiáltott neki.

– Erre!

A fenevad dülöngélve indult meg felé. – Te melyik vagy? – dörrent rá Corvin, aki ritkán tör dött a jiamadok nevének megjegyzésével.

– Kraygan – felelte a lény. El reugró pofáját vér borította: láthatóan éppen evett.

– Két ember van odakint. Ki tudod szagolni ket? – Túl nagy a füst.

– Aztán felhorkant. – Nem kell szagolni. Itt vannak. – És karmos mancsával dél felé mutatott.

Úgy volt, ahogy Parnus mondta. Ketten voltak. Az egyikük magas és karcsú, bokáig ér , sötét b rkabátban, a másik tagba szakadt, fekete szakállú, nyers külsej alak. Egy csillogó, kétfej csatabárd volt nála.

– Öld meg a csatabárdost! – mondta a tiszt Kraygannak. – Én elbánok a kardossal.

A jiamad el húzta súlyos hosszúkardját, és cammogva meg indult a férfiak felé.

Aztán a fenevad megrohanta a csatabárdost. Corvin nézte, ahogy ráveti magát a parasztra. Az, ahelyett, hogy menekülni próbált volna, a lény elé ugrott. A kard lesújtott. A csatabárd reccsenve csattant neki, szétzúzva a pengét, hogy szinte azonnal visszafordítva csapásának ívét, belemélyedjen Kraygan nyakába. A jiamad rohamának sebessége el relökte a haldokló bestiát, teste nekivágódott a csatabárdosnak, és ledöntötte a lábáról. Kraygan támolyogva megtett még néhány lépést, aztán a földre zuhant. A csatabárdos felállt, és Corvin felé fordult.

– t hagyd rám, Harad! – kiáltott oda neki a kardos alak. A fekete szakállú paraszt habozott.

A tiszt gúnyos tisztelgésre emelte szablyáját.

– Á, párbajozni akarsz velem? – kérdezte a karcsú férfit l.

– Nem. Egyszer en csak megöllek.

Corvin elmosolyodott. Ismét itt volt az ismer s önteltség. Az ívelt kardra nézett, amit a férfi fogott. Hasonló alakja volt, mint Decado imádott fegyvereinek. A férfi még a tokot is a hátán átvetve viselte.

Corvin még innen is látta a benne nyugvó másik kard elefántcsont markolatát.

Az egész ezred irigykedni fog rám, amikor ezekkel térek vissza, gondolta magában.

El relépett, és jobbra-balra a leveg be suhintott, ellazítva vállizmát.

Ellenfele közeledett. Corvin tudta, hogy gyorsan kellene véget vetnie a párviadalnak, aztán megölni az esetlen csatabárdost, de az efféle pillantok túl kellemesek voltak ahhoz, hogy siettesse ket. Belenézett ellenfele zafírszín szemébe, és elmerengett rajta, vajon miként néz majd ki ez a szempár, ahogy az élet kihuny benne.

Összeérintették kardjukat. Corvin hátralépett.

– Mutasd, mit tudsz! – szólt oda neki a kardos.

A tiszt óvatos támadást indított, próbára téve ellenfele képességeit. A férfi fürgén mozdult és jó volt az egyensúlya. Könnyedén hárított és blokkolt, és nem lendült ellentámadásba, ami rést hagyott volna egy riposztra. Corvin növelte a tempót, pengéje szédületes sebességgel vágott, döfött és hasított. De újfent kivédték minden kísérletét. Még kétszer támadott, azokat a technikákat vetve be, melyekkel a múltban gy zött. A férfi hárította ket, vagy könnyedén ellépett el lük oldalra.

A tiszt hátraugrott, és a t réért nyúlt. Aztán megtorpant. Ha el húzza, ellenfele is kiránthatja második kardját.

A férfi elmosolyodott.

– Vond csak ki a pengéd! Szeretném látni, mennyire jól forgatod.

Corvin el húzta t rét. Ahelyett, hogy növelte volna önbizalmát, az új fegyver inkább kilúgozta bel le. A kardos alak nyugodtan várakozott.

– Nincs rá szükségem! – hajította félre a t rt a tiszt.

– Az biztos, hogy többre van szükséged, mint amid van – felelte erre a kardos.

Corvin nagyot nyelt. A valótlanság érzése kerítette hatalmába. Ez nem történhet meg. Corvin, a nagy párbajh s. Ismét támadott, egyre több és több kockázatot vállalva, egyre közelebb és közelebb kerülve a halálos csapáshoz. Az egyik szúrás egy hajszállal hibázta el a férfi torkát. Még néhány pillanat, és övé a gy zelem. Pengéik összecsattantak. Éles fájdalom hasított az ágyékába. Corvin hátraugrott.

És megtántorodott.

Nem is érezte, hogy ennyire fáradt lenne. Úgy t nt, mintha minden ereje elhagyná. Jobb lábán valami meleget és nedvese érzett. Lenézett.

Sötét nadrágja lucskosra ázott. A lába megrogyott, és térdre hullt. Az ágyéka felett a szövetbe mély vágás hasított. Elejtette a kardját, és félrehúzta a kelmét. Az ujjai között vér pumpált ki a sebb l. Combi üt erét vágták át.

Tenyerét a sebre nyomta, hiábavalóan próbálva elállítani a vérzést.

– Segíts! – könyörgött gyilkosának. – Kérlek, segíts! A férfi végignézett a lángoló településen.

– A hozzánk hasonlóknak nincs segítség. Mi vagyunk az elátkozottak. Attól tartok, nem fogod élvezni az Ürességben töltött id t.

----------

A futás nem számított olyan tevékenységnek, amit Stavut örömmel csinált, de az öröm járt most a legkevésbé az eszében, ahogy a hosszú lábú vadászn után szaladt. Követte t a település széléig, ahol megpillantották a jiamadokat, a tetemeket és a tüzet. Ez elég is volt Stavutnak.

– T njünk el innen! – ragadta meg a lány karját.

Askari lerázta magáról, kilépett a fák takarásából, és egy vessz t illesztett a húrra. Arca a holdfényben olyan keményre zordult, akár egy szikla. Stavut rettegve nézte, ahogy a jiamadok észreveszik a lányt.

Tekintetével követte a nyíl röptét, és látta, amint az belevágódik a jiamad koponyájába.

Ekkor Askari megfordult, és elrohant mellette. Stavut egyetlen pillanatig még ott állt, ahol volt, aztán is futni kezdett az életéért. A kalmár karcsú volt és fiatal, de a szekéren való üldögéléssel és a fizikai munka elkerülésével töltött évek vámot szedtek állóképességén. De még így is új er re kapott, amikor hátra-hátrapillantva meglátta az ket szívósan üldöz bestiális lényeket, eltátott farkaspofájukat, és a gy lölett l vadállatiasan csillogó aranyszemüket.

Visszaérve az erd be majdnem elvesztette szeme el l Askarit, ahogy a lány farönkökön ugrált át és a bozótos nyiladékain suhant keresztül.

Stavut most már nem mert hátranézni. Fogalma sem volt, hogy a lények vajon lemaradtak-e mögötte, vagy olyan közel vannak, hogy szinte megérinthetik. A tüdeje égett, vádlija lángolt. Jobb lábának ujjait már nem is érezte.

Maga el tt megpillantott egy tömör sziklafalat. Askari éppen akkor ért oda, és azonnal mászni kezdet rajta felfelé. Stavut semmiképpen nem követhette. Ekkor valahonnan a háta mögül, közelr l vérfagyasztó bömbölés harsant – és Stavut meglelte az utat. Odaszáguldott a szirtfalhoz, és kapaszkodó után kapkodott, felhúzva magát. Csak mászott, mászott, és nem nézett le. Szíve csak úgy dörömbölt a mellében. Fölötte Askari fellendült az egyik párkányra.

– Gyorsabban! – kiáltotta a lány, és megperdülve lenézett férfi alá.

Stavut önkéntelenül is lepillantott. Pontosan alatta egy jiamad mászott – olyan közel, hogy karmos mancsával már majdnem elérhette és leránthatta a kalmárt a sziklafalról. De az ifjú nem a jiamad látványától markolta szorosabban a követ, hanem az eddig megtett magasság miatt: jó kilencvenlábnyira járt már a földt l. Szédülés tört rá, és úgy t nt, mintha maga a szikla kezdene dülöngélni. A valószer tlenség érzése tört rá, és gondolatai kavarogni kezdtek.

Egy nyílvessz suhant el mellette, alulról pedig mordulást hallott.

Lenézve látta, hogy a jiamad nyakából egy fekete tollú vessz áll ki.

Egy második nyíl csapódott a lény fejébe, mire a fenevad aláhullt: teste pörögve csapódott a lenti szikláknak.

– Mit csinálsz, te idióta?! – kérdezte Askari.

A kalmárt elöntötte a harag, mely elnyomta benne a szédelgést.

Stavut felfelé lendült, és addig tornászta fel magát a kapaszkodókon, míg végül fellendült a párkányra a vadászn mellé.

– Hogy én mit csinálok? Nem én voltam az, aki lel tte az egyiküket.

Nem én voltam az, aki ránk szabadította ezeket a lényeket. Egyszer en el is osonhattunk volna. De nem, neked a harcosn t kellett játszanod.

Askari kihajolt a meredély fölé. Újabb jiamad nem mászott felfelé.

– Nem osonhattunk volna el – mondta. – Megfordult a szél.

Kiszagoltak volna minket.

– Hát, nem kellett kiszagolniuk minket, igaz? Azután már nem, hogy te megmutattad magad nekik.

Askari felsóhajtott és hátrad lt.

– Megölték a barátaimat és felgyújtották az otthonomat. Szerinted hagytam volna inkább, hogy sértetlenül megússzák? Vadászni fogok rájuk, és mindet megölöm.

Stavut hirtelen felnyögött fájdalmában, ahogy görcsbe rándult a jobb vádlija. Hangosan káromkodott egyet, és megpróbálta kimasszírozni a megcsomósodott izmokat.

Feküdj hanyatt! – szólt rá Askari, és letéve íját, letérdelt mellé. Ujjai mélyen belevájtak a férfi vádlijába. Egy pillanatra iszonytató volt a kín, aztán a görcs enyhült.

– Nem vagy túlontúl edzett – jegyezte meg a lány. – Az izmaid puhák.

Miközben a vadászn tovább dörgölte lábát, a férfi hirtelen szégyenkezve vette észre, hogy legalább testének egy része többe már nem puha.

– Már jó! Már jó! – húzódott vissza a lánytól, remélve, hogy váratlan izgalma észrevétlen maradt.

A lány felnevetett.

– Az öreg vadász azt mondta, hogy a veszély és a gerjedelem mindig együtt jár.

– Ennek semmi köze a veszélyhez! – csattant fel a kalmár. –

Általában izgalomba jövök, amikor egy n masszírozza a lábamat.

Mindenesetre mihez kezdünk most, hogy elmentek?

– Ó, nem mentek el – derült fel Askari arca. – Úgy képzelem, hogy a szirttet re vezet hosszabb úton indultak el. Egy órán belül itt lesznek alattunk és felettünk.

– És mi az oka annak, hogy ezt ilyen vidáman fogadod?

– Nem akarom, hogy elmenjenek. Ha megteszik, nehezebb lesz ket megölnöm.

– Meg rültél? Ezek jiamadok. Gyilkolásra tenyésztették ki ket.

Húszan vannak, de lehet, hogy harmincan.

– Tizennégyen vannak még a nyomunkban. Még elég nyílvessz m maradt... és a közelben akad még több is. Életben fogunk maradni.

– Te eszel s vagy.

– Már megöltem kett t – mutatott rá a lány.

– Ez igaz. Egyet akkor l ttél le, miel tt még tudták volna, hogy ott vagy. A második meg egy sziklafalon kapaszkodott. Ezek a lények pusztán a szagod alapján meg tudják mondani, hogy merre vagy.

Hogyan fogsz vadászni rájuk? Hogyan kerülsz elég közel ahhoz, hogy leszedd ket? Elég egy hiba, és máris rajtad vannak.

– Én nem hibázom.

– Szóval most az eszel sséget felváltja az önteltség. Mindenki hibázik. Ez az élet része. Láttam Alahirt és az embereit, amint néhány jiamad után eredtek. A legendások népe nagyszer és félelmet nem ismer harcosokból áll. Mégis hárman haltak meg. Ahhoz, hogy meghalj, elegend egyetlen rosszul ki l tt vessz .

– Én nem tévesztem el a célt.

– Már megint kezded! Két vessz be került megölnöd azt a bestiát, amelyik alattam mászott. Ha a talajon lett volna, és rád ront, akkor az els mellélövés után azt láttad volna, hogy odaér hozzád és kitépi a karodat.

– Azért vétettem el, mert melletted kellett ell nöm. – A lány sóhajtott. – De van igazság abban, amit mondasz. Szóval mondd el, mi a terved!

– A tervem? Milyen tervr l lenne szó?

Askari vett egy nagy leveg t, és szúrósan meredt a másikra.

– Nem akarod, hogy harcoljak velük. De akkor mégis mit gondolsz, mit kellene tennünk? Jelen pillanatban éppen megpróbálnak bekeríteni minket. Tudok egy utat a sziklafalon át, de úgy megint csak nyílt terepre jutunk. Ott pedig csapatostul törhetnek ránk. Szóval mit javasolsz?

Stavut is sóhajtott.

– Imádkoznék, de nem hiszem, hogy a Forrás kedvel. Talán csak itt kellene üldögélnünk és remélni, hogy elmennek.

A lány ekkor felnevetett. Hangja telt volt, kacaja ragadós.

– Ó, Stavut, volt harcos a családodban?

– Volt egy bácsikám, aki szeretett vitatkozni a kocsmában. számít?

Askari kihajolt a párkányon, és szemügyre vette a lenti terepet. Majd felnézett. Felh k gyülekeztek, de egyel re a hold fényesen világított az égen.

– Amikor a felh k eltakarják a napot, azt akarom, hogy kövess! –

mondta

– És hova fogunk menni?

– Fel a szirtre. Kicsit odébb a párkányon nyílik egy bejárat.

Barlangok és alagutak sorához vezet. Id nként ott táborozom.

– Biztonságos lesz?

– Fentr l nyílnak más bejáratok is, viszont az alagutak keskenyek, és ott egyszerre csak egyesével tudnak ránk rontani. Meg tudom ölni ket, miközben minket keresnek.

– Remek! Még több gyilkolászás. Még több rettegés. – A lány újra felnevetett.

– Ne legyél ennyire levert, Stavi! Szerencse, hogy elhoztad ezt az íjat. Kurtább, és könnyebb használni, mint a hosszúíjamat. F ként az alagutak zárt terében.

– Egyáltalán nem vagy megrémülve?

– Mit számít az? Ha er södne a félelmem, közelebb kerülnénk a biztonsághoz? Én Askari vagyok. Ezek a lények nem rémítenek meg engem. Semmi, ami él és lélegzik, nem menekülhet el a halál el l, Stavi.

– Már másodszor hívsz Stavinak. Jobban szeretem a Stavutot.

– Miért? A Stavi sokkal... barátságosabb.

– Anyám hívott Stavinak. Én pedig nem anyaként tekintek rád.

– Azt tudom. Hogy hív a barátod, Alahir?

– Rászokott arra, hogy Üstfoltozónak nevezzen. Azt sem szeretem.

– Én pedig Stavinak hívlak majd – mert tetszik a hangzása. Azt hiszem, remekül illik hozzád.

A szirtfal hirtelen sötétbe borult. Askari felállt, kézen fogta Stavutot, és elindult a párkányon, mely elkeskenyedett. Nem sokkal odább már alig egy láb széles sziklaperemen araszoltak el re. A kalmár izzadni kezdett, és a veríték belecsöpögött a szemébe. Askari megszorította a kezét.

– Már nincs sok hátra – mondta a lány. A kalmár lába remegni kezdett, de a lány érintése bátorította. Látta, hogy Askari felnéz a felh kre. A hold már majdnem tisztán látszott. Ekkor egy kevesebb mint két láb széles repedéshez értek a sziklafalban. Askari beszuszakolta magát, Stavut pedig követte. Odabent szuroksötét honolt.

– Ne engedd el a kezem! – szólalt meg a vadászn . – Lassan kell haladnunk. – A férfi nem is látta társát. Semmit sem látott. Mégis annyira megkönnyebbült, hogy lejutottak a magas párkányról, hogy teljesen ellazult, amint lassan haladtak el re a sötétségben. Askari gyakran megállt, és finoman módosította haladásuk irányát. Stavut nem kérdezte meg, miért. Egyszer en csak követte t a szirt fagyos, rideg mélyébe. Egy id után ismét megálltak. – Megvárjuk a holdfényt –

suttogta a lány.

– A holdfényt?

– Igen. Újra másznunk kell. Légy türelemmel! El fog jönni. Stavut nem tudta, mennyi ideig álltak ott egymás mellett, de végül halvány

fény kezdett derengeni felettük. Látta, hogy a sziklában van egy repedés, és a holdfény azon sz

dik át. Éppen csak ki tudta venni

Askari arcát. A lány egy újabb tömör szirtfal mellett állt.

– Odafent van egy másik barlang – suttogta. – Vannak ott szerszámaim és néhány tárgy, aminek hasznát vehetjük. Könny felmászni. Te mész el ször. Én követlek, és megmondom hova lépj mászás közben.

– Az istenekre! – suttogta Stavut. – Megint másznunk kell?

– Ha élni akarsz.

A kalmár mászott. A sziklafal rücskös volt, és ahogy a lány ígérte, nem volt nehéz megmászni. A teteje táján azonban a kapaszkodók kisebbek lettek. Askari alatta csimpaszkodott, megtámasztva a lábát.

Végül Stavut felvonszolta magát egy újabb széles párkányra. Askari megérkezett mellé, és bekúszott a keskeny alagúton egy szélesebb barlangba. Itt újabb cakkos hasadék nyílt a falban, jó tizenkét láb magasban – a természetes ablakon sütött be a holdfény. A most már fáradt Stavut bebotorkált a barlangba. Odabent t znek való fát, az egyik sziklakiszögellésen pedig egy lámpást látott. A közelben nyilakkal teli tegez hevert, és egy hosszú lándzsa, levél alakú vasfejjel. Akadt három takaró és egy agyagedény is.

– Nagyon otthonos – szólalt meg a kalmár. Askari intett, hogy maradjon csendben. Odalépett hozzá és belesuttogott a fülébe.

– A hang messze száll ezekben a barlangokban. Ne beszélj!

– Hány út vezet befelé? – tolta oda száját a másik füléhez.

– Csak az, amelyiken bejöttünk. A jiamadok túl nagyok ahhoz, hogy bekússzanak rajta. Itt biztonságban leszel, úgyhogy pihenj. Addig én körülnézek. – Rábökött a sziklafalba vájt ablaknál valamivel lejjebb és attól balra húzódó keskeny sziklapárkányra. – Fogj egy takarót, és mássz fel oda! Kétlem, hogy a szagod innen eljuthatna hozzájuk.

Ez értelmes tanácsnak t nt Stavutnak. Askari fogta az íját, hasra feküdt, és visszakúszott az alacsony alagútba. Stavut odasétált, ahol a takarók hevertek. Majd a lándzsára nézett. Megragadta, és döfött vele néhányat. Valószín leg semmi hasznát nem venné egy jiamad ellen, de kellemesebben érezte magát lándzsával a kezében. Fogta az egyik takarót és a fegyvert, és visszatért a távolabbi falhoz. Ekkor döbbent rá,

hogy a lándzsával nem tud felmászni a rejtekhelyére. A takarót így szorosan a derekára kötötte, majd a lándzsát nyéllel el re átvetette a hátán, becsúsztatva a takaró alá. A fegyver hat láb hosszú volt, vagyis a vashegy túlért Stavut feje búbján. Elégedetten, hogy a takaró megtartja a lándzsát, mászni kezdett.

Minden jól ment addig, míg meg nem próbálta magát áttornászni a párkány szélén. A felfelé bök lándzsahegy végigkaristolta a sziklát.

Stavutnak el re kellett hajolnia és ki kellet csavarnia a testét, hogy felhengeredjen a párkányra. Itt nagyjából annyi hely volt, mint egy nagyobbforma ágyban. A mennyezet közel volt, és egyáltalán nem volt elég hely lándzsaforgatáshoz. Egy eónba telt, mire sikerült átfordulnia és kioldania a takarót, kiszabadítva a lándzsát.

A kalmár ekkor azt mormolta:

– Az istenekre, mekkora egy idióta vagy!

----------

Skilgannon átlépett a halott tiszt fölött, és letérdelt a sebesült falusi mellé. Harad is megérkezett.

– Kinyon – mondta. Villám világította meg az eget, amit morajló mennydörgések sora követett. Az ég megnyílt és es kezdett hullani az ég falura.

– Segíts bevinnem! – kérte Skilgannon. – Csak óvatosan... a seb még jobban szétnyílhat.

Nagyon gondosan emelték fel a nagydarab falusit, aki felnyögött.

Feje Skilgannon vállára bukott, és megpróbált beszélni.

– Maradj csendben, ember! Tartogasd az er det!

Becipelték a házába, ahol lefektették az étkezde egyik asztalára.

Skilgannon kioldotta a férfi kötényét, és levette róla. Valamivel a szíve alá kapta a szúrást, és a sebb l rengeteg vér ömlött ki. Skilgannon levett egy lámpást a falról, és megkérte Haradot, hogy tartsa a seb fölé. A rön hosszú hasadás látszott, arra utalva, hogy a t r pengéje elcsúszott a bordákon. Semmiképpen nem lehetett megmondani, milyen mély a seb, de nem érte el a szívet, egyébként a falusi már halott lett volna. A szája nem volt véres, és a seb körül sem látszott komolyabb duzzanat.

Némi szerencsével a penge a tüd t is elhibázhatta, vagy éppen csak megkarcolhatta.

– Nézz körül, találsz-e bort és mézet! – fordult Skilgannon Haradhoz.

A favágó lerakta a lámpást az asztalra, majd kiment a konyhába. –

Tudsz mélyeket lélegezni? – tudakolta a harcos Kinyontól. A férfi éppen csak biccentett. – Azt hiszem, lehet, hogy szerencséd volt, de valószín leg ebben a pillanatban te nem így érzed. Van t d és cérnád?

– Hátsó szoba – suttogta a férfi. Skilgannon besétált a kis hálószobába a ház hátsó részén, és átkutatta a fiókos és a faliszekrényeket. Végül talált egy gombolyag fehér cérnát, meg több t t.

Rábukkant egy ollóra is. Lehúzta a leped t az ágyról, csíkokra hasogatta kötésnek, és visszatért az étkezdébe. Mire megjött, Harad már ott állt Kinyon mellett. Skilgannon gondosan összevarrta a hosszú sebet, majd mézzel bekente. A csatabárdos segítségével felültette a férfit, és átkötötte a mellét. Végül bort öntött a seb környékére, és nézte, mint itatja át a kötést. Kinyon arca elszürkült. Skilgannon fogott egy kupát, és teletöltötte vízzel.

– Igyál! – mondta neki. A falusi belekortyolt, aztán a hátára hanyatlott.

Skilgannon ujjával megérintette a férfi torkát, és érezte, hogy van pulzusa. A szíve vadul vert, de ez valószín leg inkább a sokknak és a rémületnek volt betudható, mint a sebnek. Harad segítségével ágyba fektették Kinyont. Odakint az es zivatarrá er södve csapkodott, és a mennydörgés állandósult robajjá lett.

Amint a falusi elaludt, Skilgannon visszasétált az étkezdébe. Harad már az ablaknál állt, a sötétségbe meredve. Számos ég háznál a t z kezdett lohadni, de még mindig elég lángolt ahhoz, hogy megvilágítsa az odakint hever tetemeket.

– Miért ölték meg ket? – kérdezte a favágó. – Mi célt szolgált mindez?

Skilgannon vállat vont.

– Róka a tyúkólban.

– Hogy?

– A róka beszabadul a tyúkólba. Nem csak azért öl, hogy egyen.

Mindent megöl. Ez a halál orgiája. Nem tudom, miért van. Egyesek

egyszer en szeretnek ölni. Az a tiszt is ilyen volt. De nem kellene sokáig itt maradnunk, mert még jóval több Eggyéforrt van – vagyis jiamad, ahogy ti hívjátok ket.

– Nem hagyhatjuk itt nekik Kinyont.

– Nem tartozom érte felel sséggel.

– Akkor menj! – csattant fel Harad. – Majd én megvédem.

Skilgannon felnevetett.

– Nem, Harad, nem hagylak itt. Lehet, hogy Kinyonért nem tartozom felel sséggel, de érted igen.

A favágó megfordult, és a kardforgatóra meredt. Fakókék szeme csak úgy csillogott.

– Értem senki sem tartozik felel sséggel.

– Próbád meg fékezni a haragod! – tanácsolta Skilgannon. – Úgy értettem, hogy a barátom vagy, és én nem hagyom magukra a barátaimat.

Harad teste ellazult.

– Mit gondolsz, életben marad?

– Nem tudom. Er s ember.

– Rengeteg volt ott a vér.

– Nem igazán. Egy kevés vér is sokáig folyik. Ennél rosszabb vérzésben is volt már részem, és néhány nap alatt felépültem. Attól függ, hogy a t r ért-e bármilyen létfontosságú szervet. Egy darabig nem is fogjuk megtudni.

Harad felállt az ablak mell l és besétált a konyhába, hogy a lepény maradékával térjen vissza. Egy darabig csendben ült, amíg evett. A vihar egész éjszaka dühöngött, és végül minden t z kialudt. Skilgannon rábukkant egy cipó maradványaira, meg egy fél sajtkerékre. is leült enni. Jó darabig nem beszélgettek, de a csend nem volt kényelmetlen. A kardforgató többször bement a hálószobába és ellen rizte az alvó Kinyont.

Az es csak nem sokkal pirkadat el tt csendesedett. Harad egy székben szunyókált a kandalló mellett. Skilgannon elhagyta a házat, és kisétált a nyílt terepre. A füstszag még mindig megülte a környéket. Az er söd fényben végigsétált a f úton, nyomokat keresve a földön.

Rábukkant egy jiamad tetemére, melynek koponyájából fekete tollú

vessz meredt ki. Vagyis valaki felvette a harcot. Továbbmenve emelked sebb részre ért. Itt újabb nyomokat talált, melyeket gondosan megvizsgált. Valaki lejött fentr l, megállt, majd megfordult és visszafutott a dombok közé. Egy csapat jiamad vette üldöz be. A jiamadok nyomai nagyok voltak. Akit üldöztek, annak kis lába volt, akár egy gyereké, de a rohanó léptek távolsága elárulta, hogy nem gyerek. Valószín leg egy n lehetett. Egy darabig követte a nyomokat, de nem volt könny dolga. Az üldöz jiamadok is átrohantak ugyanazokon a helyeken, többnyire eltüntetve prédájuk csapáját. Imitt–

amott viszont Skilgannon rábukkant az

Emberi lábnyomokra is. Két lábnyomra. Egyikük csizmát hordott, míg a másik – a kislábú – mokaszint viselt.

Nem akart túl messzire elkalandozni, így visszatért Kinyon házába.

Amikor megérkezett, többeket talált ott: egy rémült tekintet kis embert, és két tör dött n t. Harad mellett üldögéltek. k és még néhány más falusi a keletre fekv erd be menekültek. Skilgannon elhaladt mellettük, és belépett Kinyon hálószobájába. A homokszín hajú férfi ébren volt és jobban is nézett ki.

– Köszönet a segítségedért – szólalt meg. – A fenevadak elmentek?

– Egyel re. Tudod, hogy miért jöttek?

– Askarit keresték.

– Ki ez a férfi?

– N – javította ki Kinyon. – Egy ifjú vadász, aki itt él.

– Á! Ez megmagyarázza a jiamadot, akit nyíllal öltek meg. Miért akarták t?

– Nem tudom.

– Ki volt vele?

– Egy Stavut nevezet kalmár. Kedves fiatalember. Nagyon imádja a lányt, bár azt hiszem, a reményeit szétzúzzák majd. Urunk, Landis kán ugyanis személyesen és komolyan érdekl dik Askari iránt. Azt hiszem, magának akarja.

– Felteszem, a lány szép.

– Tapasztalatom szerint minden n az – mosolyodott el Kinyon. –

Elmenekült?

– Eljutott a fenti erd be. Hogy aztán mi történt, nem tudom. A fenevadak követték.

– Egy csomóval végezni fog. Vagy egy évvel ezel tt a hegyek között kószált egy medve. Három utazót mészárolt le. Askari vadászott rá és megölte. A lány nem ismeri a félelmet, és nagyon, nagyon jól bánik az íjjal.

– Tetszik, amit mondasz róla. Remélem, sikerül neki.

– Egyedül lerázná ket. Viszont nem tudom, mi lesz így, hogy Stavut is vele van. Rendes kölyök, de nem erd járó. Annyi szent, hogy le fogja lassítani a lányt. Ehhez vedd hozzá, hogy mindig vöröset visel, így nem fognak tudni túl könnyen elrejt zni.

– Nem hiszed, hogy Askari hátrahagyja?

– Nem. Nem az a fajta, aki sorára hagyná a barátját, ha érted, mire gondolok.

– Értem, mire gondolsz – felelte Skilgannon. Otthagyta Kinyont, és visszatért a nagyszobába. Mostanra még több falusi érkezett, és a szoba zsúfolásig megtelt. Tüzet gyújtottak a kandallóban, majd leültek a többiek mellé. Harad odakint ácsorgott. Skilgannon csatlakozott hozzá.

– És most mihez kezdünk? – kérdezte az ifjú favágó.

– Vagy elmegyünk és elfelejtjük a fenevadakat, vagy követjük ket, és megölünk annyit, amennyit csak tudunk.

– Azt mondom, kövessük ket.

– Gondoltam, hogy ezt mondod. És ezúttal egyetértek veled.

– Tényleg? – lep dött meg Harad. – Miért gondoltad meg magad?

– Azért jöttek, hogy elfogjanak egy n t, aki kedves Landis szívének.

Tudni akarom, hogy a lány miért fontos annyira, hogy kiküldjenek érte egy portyázó csapatot.

----------

Stavut a takarójába burkolózva feküdt, de nem tudott elaludni.

Nyáladzó pofájú jiamadok képei töltötték meg a gondolatait. Keményen küzdött, hogy összeszedettnek t njön, míg Askarival volt. Egyetlen férfi sem szeret gyengének t nni a n el tt, akit kíván. Alahir ezt

„hattyúalakításnak" nevezte – nyugodtság a felszínen, veszettül topogó lábacskák legbelül. Ám az éjszaka átélt rémségei most már kezdtek kiütközni Stavuton. A keze reszketett, és termékeny képzelete a halál és a csonkítás újabb és újabb képeit vetítette elé.

– A képzel dés a harcosok átka – mondta neki egyszer Alahir.

Enyhén ittas volt, és keményen munkálkodott azon, hogy teljesen kiüsse magát. – Egykor volt egy barátom, akinek eltört a gerince. Lovagolni mentünk... pontosabban versenyezni... a lova megbotlott, és ledobta t.

Amikor odaértem hozzá, azt hittem, egyszer en csak elkábult. De magánál volt, mégsem mozdult. Egy hónapba telt, mire meghalt. –

Alahir megborzongott. – Ez jó darabig kísértett.

– Hogyan jutottál túl rajta? – kérdezte Stavut.

– Ismered a Sárkányszarvakat?

A kalmár bólintott. Ez egy sziklaszál volt, közel a kapitány szül városához, Siccushoz. Vagy kétszáz láb magas, a teteje behasadt, amit l a szikla úgy nézett ki, mintha szarvai n ttek volna.

– Szóval találkoztam egy szent emberrel, és elmondtam neki, hogy nem tudom kiverni a fejemb l Egar balesetét. mondta, hogy ugorjam át a Sárkányszarvakat, aztán említsem meg a félelmeimet a Forrásnak.

Stavut megrökönyödött.

– De nem tetted meg?

– Dehogynem! A szent emberek tudják, mit beszélnek.

– Átugrottad a szakadékot.

– Az nem szakadék, te idióta! A legkeskenyebb pontján nem szélesebb tíz lábnál. Aztán leültem, és beszéltem a Forráshoz. És végül elmúlt a félelmem.

– Válaszolt a Forrás? – Természetes, hogy válaszolt. Nem épp most mondtam, hogy elmúlt a félelmem?

– Úgy értettem, hogy hallottad az hangját? –Többé már nem hallok hangokat – keményedett meg Alahir arca. – Bárcsak soha ne is említettem volna neked! Mindegy, mert nem ez a történet lényege.

– Akkor mi?

– Nem tudom – tért vissza Alahir a kilencedik söréhez, és felhajtotta.

– Nem is emlékszem már, miért említettem meg. Ó, igen! – ragyogott fel az arca. – A félelem, meg hasonlók miatt.

– Ennek semmi köze a Forráshoz – makacskodott Stavut. – Amikor a barátod meghalt, ráébredtél a halandóságodra, aztán tettél valami agyatlan, ostoba és veszélyes dolgot, hogy meggy zd magad, tényleg halhatatlan vagy, és semmi sem árthat neked.

– Ez jól hangzik – mondta Alahir barátságosan, és szavai kezdtek összefolyni. – Nem nagyon érdekel, hogy mi volt az oka. A félelem elmúlt. Talán neked is ki kellene próbálnod.

– Meg fogom tenni. Jó el re kerül majd az elvégzend dolgok listáján. Pontosan az éhes oroszlán golyóinak megütögetése után.

Alahir elmosolyodott.

– Furcsa ember vagy, Üstfoltozó. Mindig lebecsülöd magad. De én ismerlek... jobban, mint te saját magad. Er sebb vagy, mint gondolod.

És tudod, ez veled a gond. Túl sokat gondolkodsz. – Hangosan böfögött egyet. – Szerinted is gyenge ez a sör? Nem úgy t nik, mintha megütné a mércét.

Stavut éppen felelni akart, de Alahir újabb korsóért kiáltott. A lába ekkor megbicsaklott, és a férfi lassan lerogyott a földre.

– Mégis, mit m velsz? – tudakolta a kalmár.

– Azt hiszem, tábort verek éjszakára – hevert el a földön a kapitány.

Amikor a barátjára gondolt, az enyhítette Stavut félelmeit, ahogy ott feküdt beékel dve a keskeny sziklapárkányon.

A lentr l felhangzó nesz rángatta vissza a jelenbe. A félelem szirmot bontott. Ül helyzetbe tornászta magát, és lenézett. Holdfény sütött be a barlang mennyezetén tátongó hosszúkás nyíláson, így látta, hogy Askari tért vissza. A lány arca véres volt. Ekkor a holdfény elt nt. Stavut felfelé fordította fejét. Egy irdatlan jiamad küszködte be magát az ablakszer nyíláson. Askari felemelte íját, és kil tt egy vessz t. Az

nekicsattant a lény b r mellvértjén az egyik széles bronzszegecsnek, és lepattant róla. A bestia vérfagyasztó ordítással ugrott be a barlangba.

Stavut megragadta a lándzsát, és átlendülve a peremen, leugrott, torkaszakadtából üvöltve. A jiamad megpördült, és felnézett. A férfi nekicsapódott a fenevadnak, a lándzsa belefúródott a nyakába, majd egészen a melléig hatolt. A kalmár hatalmasat esett, aztán a térdére gördült, Askari pedig ismét l tt. Egy újabb bestia zuhant a barlang padlatára, nyíllal a szemében, haláltusájában rángatózva. Stavut arra a fenevadra nézett, amelyikre ráugrott. Halott volt. A lándzsa a nyaka tövénél hatolt be, és beljebb fúródva felnyársalta a szívét.

– Bajban vagyunk – szólalt meg a lány. – És nincs kiút.

----------

Harad a tömör sziklafalra néz , nem túl mély barlang bejáratánál üldögélt. A holdfény csak id

l id re világította meg a szirtet, ahogy a

gyülekez es felh k ellepték az eget. Eddig követték a nyomokat, de a fény elt ntével Skilgannon hajnalra halasztotta a vadászat folytatását.

A kardforgató éberen aludt a barlang végében, két kardja tokjából kivonva hevert mellette.

Haradot elöntötte a béke. Tudta, hogy ez furcsa. Egész életben küzdött indulatos természetével, és megbúvó haragjával, mely zavarta t. Most viszont, egy ellenséges erd közepén, rémít bestiákat üldözve, zavartalan nyugalmat érzett. Megragadta a csatabárdot, és rámeredt a fekete nyélbe vésett ezüstrúnákra. A fegyver gyönyör volt. Egyetlen csorbulás sem látszott a fején, egyetlen rozsdafolt sem. Snagával a kezében Harad szinte halhatatlannak érezte magát.

– Pihenned kellene – lépett mellé nesztelenül Skilgannon. A favágó összerezzent.

– Az égre, muszáj mindig a frászt hoznod az emberre?! – Skilgannon elmosolyodott.

– Bocsáss meg, Csatabárdos! – Harad megborzongott.

– Ne hívj így! Valahogy... rossznak hangzik. Nem tudom megmagyarázni.

– Nem is kell. – A hold megint felbukkant, megvilágítva a szirtfal aljában hever jiamad tetemét, jó harminc lábbal alattuk. – Ezen a sziklán másztak fel. A jiamadok nem követték ket, hanem nyugatnak kerültek. A lány és a kalmár vagy fent, vagy bent találtak egy utat.

Reméljük, hogy inkább az utóbbi történt.

– Utat találtak, de bent hol?

Skilgannon rábökött a sziklafalra, melyet barlangnyílások pöttyöztek.

– Azt mondanám, hogy a szirtben alagutak és hasadékok vannak.

Szerintem a lány tudta, hogy hova tart. Máskülönben lehet, hogy megpróbálta volna lefutni ket, ami viszont nem lett volna bölcs dolog.

Az Eggyéforrtak hihetetlenül kitartóak.

– Még meddig várunk?

– Hajnalig. Nem akarunk a sötétben botorkálni. – Addigra megölhetik ket.

– Igen, meg. De amint bent leszünk a sötétben, kétféle veszéllyel nézünk majd szembe. A lány vadász. Amennyire tudja, csak ellenségek járnak a közelében. Inkább nem lövetném le magam azzal, akinek segíteni próbálok.

– Jó érvelés – bólintott Harad. Egy darabig üldögéltek, élvezve a csendet, majd ismét a favágó szólalt meg. – Mennyire volt képzett a tiszt, akit megöltél? –Tehetséges volt, és gyors kez .

– Mégis könnyedén gy zted le.

– Nem volt szíve, Harad.

– Úgy érted, hiányzott a bátorsága?

– Nem egészen. Az a harcos, akinek van szíve, meríthet magából, és a lehetetlent is megkísérli. Druss ilyen volt. Már id sebb volt, amikor találkoztunk... olyan ötven körüli. Beteg is volt. Mégis, amikor ránk támadtak, valahol lelt magában er t, és belegázolt a ránk tör nadírok jébe. Ezt nem lehet tanítani. Fejlesztheted az ügyességed, a gyorsaságod és az er d. De a szív olyasvalami, amivel az ember születik. Vagy nem születik... mint az a tiszt. Neked van, Harad. Neki nem volt.

– Egen, de az nem az enyém, igaz?

– Hogy érted ezt?

– Újjászületett vagyok. Mindenem, amim van, Legendás Drusstól származik. Mi van akkor Haraddal?

– Nem vagyok filozófus, barátom. És nem ismerem a mágiát, mely megszült téged. És igaz, sok van benned Drussból. De te az vagy, aki.

t, az vagy, aki lenni akarsz. Úgy t nik, hogy ezt az aggodalmat hangoztatja minden n vagy férfi, aki születik. Mennyi van bennem apámból? Mennyi anyámból? Mennyi gyengeséggel átkoztak meg? Az erejükb l mennyit mondhatok a magaménak? Landis kán megpróbálta elmagyarázni az újjászületés folyamatát, de bevallom, az nyílként süvített át rajtam. Amit viszont sikerült felfognom, az az, hogy az eredeti személy fizikai lényegét, ha úgy tetszik, a magját lehet kinyerni a csontokból. Az egyetlen különbség közted és bármely más ember között az, hogy neked csak egy szül d van, és nem kett .

– Akkor hát semmi nincs bennem anyámból? – kérdezte Harad. – Ez hogy lehet?

Skilgannon széttárta a kezét.

– Landis kán spermákról, petékr l és misztikus gépezetekr l beszélt.

Egyiknek sem volt semmi értelme számomra. Ami viszont megértettem, az az, hogy az újjászületés az eredeti ember fizikai másolatát hozza létre. És ez itt a lényeg. A fizikai. Mi tesz igazából egy embert emberré?

Karjának ereje vagy lelkének bátorsága? Neked van saját lelked, Harad.

Te nem Druss vagy. Éld hát a saját életed!

A favágó hosszan kifújta a leveg t.

– Egen, ez jó tanács, tudom. És mégis... – A nagydarab ifjú felsóhajtott. – Azt hiszem, most alszom egyet.

– Én majd rködöm.

Esni kezdett az es : el ször csak néhány csepp kopogott a barlangbejárat körüli sziklákon, aztán a felh k hasa megnyílt.

Skilgannon hátrahúzódott a bejárattól. Vízerek kezdtek lecsorogni a barlang falán, ahogy a hirtelen támadt vihar réseket talált a fenti szirtfalban. A harcos tokjába csúsztatta kardjait, és leült egy k tömbre.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is, és az ég kitisztult. A szemközti szirt fürdött a holdfényben. Harad horkolni kezdett, a kardforgató pedig visszatért a bejárathoz.

A leveg friss volt, és érezte a közeli feny fák tömény illatát.

Magasan fent a csillagok fényesen ragyogtak az éjszakai égen.

Ugyanazok a csillagok, melyekre gyerekkorából emlékezett.

Hirtelen elnehezült a szíve. Ugyanezek a csillagok ragyogtak rá, amikor el ször találkozott Jiannával, ugyanezek sziporkáztak felette, ahogy férfivá érett, és az övé lett az elátkozott Nappal és Éjjel kardjai.

És az fényük látta minden férfi, n és gyermek lemészárlását Perapolis városában.

Egy másik életben.

Hirtelen kirázta a hideg, ahogy a régi emlékek rázúdultak. Mint a barlang falán a vízerek, ezek is úgy törtek el elméje rejtett zugaiból.

, és a fiatal angostin harcos, Vakasul, éppen a hegyek között tett felderít útról tértek vissza. Skilgannon fáradt volt, de mégis ujjongott.

Hírt kaptak, hogy délen nagy csatát vívtak. A naashaniak megütköztek a zharnokkal az si város, Sherak falai el tt. Jianna, a Boszorkánykirályn , szétzúzta a zharn sereget, mely észak felé menekült. Ez a gy zelem minden bizonnyal lélegzethez juttatja az angostinokat, és Skilgannon, aki akkor tért haza a tengerre néz szirten álló otthonába, el ször érzett magabiztosságot hónapok óta. Az égen sirályok keringtek, és a nap ragyogott a felh tlen égen. A hadvezér nyavalyái szinte mind elmúltak, és megbékélt önmagával. Vakasul visszavitte a lovakat az istállóba. Skilgannon besétált háza keleti szárnyába, majd azon át a hátsó kertbe. Ott egy csapat kertész munkálkodott: a virágzó bokrokat nyesték vissza, és készítették fel a talajt a növények elültetésére. A leveg t s

n megülte a lonc és a

rózsák illata. Az egyik szolga h sít t hozott neki, egy másik pedig az udvartól érkezett leveleket adta át. Ezeket felbontatlanul hagyta, és inkább a kert látványát élvezte. A széles földszinti teraszt maga mögött hagyva odasétált a kertészekhez, hogy szót váltson velük. Az egyikük éppen vérvörössel szegett, aranyszirmú palántákat ültetett az ösvény szélére. A férfi felpillantott, amikor Skilgannon odaért hozzá és elvigyorodott.

„Tudom, generális. Túlságosan szétterülnek, és elzárják az ösvényt.

De olyan bájosak, hogy megéri."

A hadvezér leguggolt.

„Gyönyör ek. Mi a nevük?"

„Általában csak menyasszonykoszorúnak nevezik ket, generális.

Sajnos nincs illatuk." Skilgannon csevegett még egy darabig a férfival, majd meglátta a közeled Vakasult. Visszasétált a fiatal harcossal a földszinti terasz árnyékába, ahol leültek, miközben Skilgannon kibontotta a leveleit. Kevés fontos érkezett. Az utolsót félretette, és társára nézett. A harcos idegesnek t nt.

„Mi a baj, barátom?"

„Hírt kaptunk délr l, generális. Nem tudom, miként hat majd ránk. A sheraki csata után a Boszorkánykirályn megbetegedett, és meghalt.

Szerinted ez kihat majd arra, hogy a naashaniak miként bánnak a zharnokkal?"

Akkor – akárcsak most – a szavak döbbenetes er vel vágtak bele. A világ egy szemvillanás alatt megváltozott. A kert felett az ég elviselhetetlenül kéklett, és azt vette észre, hogy az égboltot bámulja.

„Rosszul vagy, generális?" Vakasul szintén aggódott, de Skilgannon felemelte a kezét.

„Most hagyj magamra!"

Nem emlékezett az ifjú távozására, sem arra, hogy mi történt még azon a korábban oly szép délutánon.

Jianna meghalt. A valóság annyira megdöbbent volt, hogy sehogyan sem tudta kezelni. Harminc éve nem látta a n t, de életéb l ritkán telt el úgy egy óra, hogy ne gondolt volna rá, tudván, hogy ugyanaz a nap süt rá is, és hogy ugyanazt a leveg t szívja be. De többé már nem, és Skilgannon most jobban egyedül érezte magát, mint bármikor életében.

Túl nagy volt a döbbenete, hogy sírjon. Némán üldögélt, visszagondolva azokra a dics kezdeti napokra, amikor a lány közönséges szajhának álcázta magát, és sötét haját sárgára festette, vörös csíkokkal. Bátorsága, mely dacolt minden veszéllyel és árulással, határtalan volt, szelleme leigázhatatlan. És a férfi olyan szenvedéllyel szerette, hogy életében senki másnak nem jutott hely.

Viszont csak a n halálhíre döbbentette rá arra, hogy a köztük lev fizikai távolság dacára, az a tudat, hogy a n valahol él, tartotta életben t magát is. Ráébredt, hogy titokban abban reménykedett, egy napon módot találnak arra, hogy ismét együtt lehessenek.

A barlangban üldögélve a gyötrelem megújult er vel tört rá. Azon kapta magát, hogy elmélázik, vajon élhette volna-e másként az életét.

Ha a n vel marad, talán tompíthatta volna a hatalom és a birodalom utáni éhségét. A szeme elfelh södött, mire fellobbant benne a harag.

– Remek alkalom lenne a jiamadoknak, hogy most törjenek rád, te pityerg bolond! – suttogta.

– Mondtál valamit? – pattant fel Harad, kezében csatabárdjával.

– Magamban beszéltem.

– Túl hosszú ideig voltál egyedül.

– Ezer év valóban túl hosszú – bólintott Skilgannon. – Van az életedben n ?

– Nincs.

– És mi a helyzet Charisszal?

– Mi van vele? – fortyant fel az elvörösöd Harad.

– Azt mondta, hogy a barátja vagy.

– Egen, azt hiszem az vagyok – dörmögte az ifjú favágó védekez en.

– Voltál n s?

– Egyszer. Réges-régen.

– Voltak gyerekeitek?

– A feleségemt l nem. Fiatalon meghalt pestisben.

– Soha nem n sültél meg újra?

– Soha.

– Akkor nyilván nagyon szerethetted.

– Nem szerettem eléggé, Harad. – Skilgannon kinézett a barlangból.

– Közeleg a hajnal. Azt hiszem ideje nekigyürk znünk a sziklafalnak.

----------

Stavut a távolabbi falnál állt és olyan er sen markolta a lándzsát, hogy kezén a bütykök csontfehérre sápadtak. Minden erejére és Askari hathatós segítségére volt szükség ahhoz, hogy kitépje a fegyvert a jiamad teteméb l. Mindkét keze ragacsos lett a hosszú nyelet borító alvadt vért l. Tekintetét le nem vette a barlang falán a magasban tátongó nyílásról, melyen át már eddig is több fenevad próbált befurakodni. Az els t a lándzsával ölte meg, a másodikat Askari l tte

szemen. A harmadik kapott egy vessz t karmos kezébe, és visszatántorodott. Stavut er sen remélte, hogy véres halált halt, amikor lezuhant a lenti sziklákra.

A férfi szája kiszáradt. Askarira nézett, aki fél térden kuporgott, vessz t illesztve összetett íjának húrjára. Majd tekintete a halott Jiamadokra tévedt. Halálukban is éppen olyan rémít ek voltak, mint éltükben. Hosszú agyarak, csúf karmok, sötét sz rme. A kalmárt kirázta a hideg. Askari azt mondta, tizennégyen vannak: A lány egyet már megölt a sziklafalnál, két másik pedig itt halt meg.

Hát ez remek! – gondolta. Már csak tizenkett maradt.

A holdfény gyérülni kezdett. Askari letette az íját, és meggyújtotta a vén lámpást. Tompa aranyfény töltötte meg a barlangot. A lány egy sziklapárkányra tette a lámpát, mindkét karját kinyújtotta a feje fölé és vett egy nagy leveg t.

– Hamarosan itt a hajnal – szólalt meg.

– Talán elmennek.

A vadászn ránézett, aztán szélesen elvigyorodott.

–Te mindig tréfálsz, Stavi. Ezt kedvelem benned.

A férfi nem tréfált, de úgy döntött, elfogadja a bókot.

Ekkor kaparászás hallatszott a barlang hátulja fel l. A kalmár megperdült, és rámeredt a sziklák és k tömbök halmára. Egy kis kavics meglazult, és legörgött a barlang padlatára.

– Mi folyik itt? – kérdezte Stavut.

– Azt mondanám, hogy rábukkantak egy beomlott alagútra, és megpróbálják megtisztítani.

– De nem sikerül nekik, igaz? – Askari vállat vont.

– Honnan tudhatnám? – íjával a kezében odafutott a barlang hátuljához, és fülét a sziklára tapasztotta, majd visszasétált Stavuthoz. –

Hallom, amint a sziklákat görgetik. Nem hiszem, hogy messze lennének.

– Ez egyre jobb és jobb. –Tudsz íjazni? – kérdezte a lány.

– Miért? Hány íjunk van?

Askari odalépett hozzá, és lehalkította a hangját.

– Csak egy. De egyedül csak odafent szökhetünk ki, a nyíláson át, majd tovább a sziklafalon. Viszont tudnom kell, hogy vannak-e még odakint. És nem tudok egyszerre mászni és felajzva tartani az íjat is.

– Mindig is utáltam csalódást okozni n knek, de legalább olyan jó eséllyel l nélek te téged, mint bárki mást. A célzás nem volt az er sségem.

– Akkor mi az? – csattant fel a n , és hátat fordított neki.

– Az üstfoltozás – felelte a férfi szelíden. Újabb kövecske gurult le a szikla hátuljában felhalmozott k tömbök közül, és pattogott le a padlóra. Stavut vett egy nagy leveg t, majd a távolabbi falhoz sétált, a jó tizenöt lábbal feljebb húzódó nyílás alá. A fal f részes volt, kiugró bütykökkel, melyek megkönnyítették a mászást. Valami hidegség terjedt szét Stavutban belülr l. A gondolatai kitisztultak. Tizenkét fenevad maradt. A többségre a barlang hátulját eltorlaszoló k tömbök elhordásához lesz szükség. Hányan várakozhatnak a másik két kijáratnál, a keskeny alagútnál és a fenti, hosszúkás ablaknál?

Valószín leg mindegyiknél csak egy-egy. Mindössze csak ki kell másznia, megragadnia a fenevadat, és levetnie magát a sziklafalról, a halálba rántva a jiamadot. Ezzel megnyílna az út Askari menekülése el tt. És ha nincs a lányon az megvédésének terhe, valószín leg életben is marad. A férfi mászni kezdett. Askari odafutott hozzá, megragadta a karját, és visszahúzta.

– Mit m velsz? – kérdezte a lány, és sötét szeme elárulta aggodalmát. A kalmár elmondta neki a tervét, a n pedig csak állt ott, és belenézett a szemébe. Aztán lágyan elmosolyodott és megsimogatta az arcát.

– Nem, Stavi. Amíg tudunk, küzdünk az életünkért. – A kalmár sóhajtott, aztán vett egy nagy leveg t.

– Legyen hát. Amikor elérem a nyílás alatt a keskeny párkányt, dobd fel nekem a lándzsát!

– Odafent nem tudsz harcolni a lándzsával.

– Nem áll szándékomban harcolni vele. És most tedd, amire kértelek!

– Visszatért a falhoz, felkapta a lándzsát, és inge szélével megtisztogatta a hegyét. Aztán átnyújtotta az értetlenül néz Askarinak, majd gyorsan felmászott a sziklapárkányig. A nyíláson át h s leveg tört be. A kalmár

leguggolt és félig megfordult. A lány feldobta a leveg be a lándzsát.

Stavut elkapta a nyelét, majd feljebb tornászta magát. A nyílás kifelé szélesedett, jó hat láb öt hüvelyk hosszúra nyúlva. Nem lett volna értelme egy jiamadnak a nyílás alatt vagy fölött elrejt znie. Fentr l nem tudna lenyúlni, és megragadni azt, aki elég gyors ahhoz, hogy kimásszon a résen és gyorsan lefelé vegye az útját. Az alul lev t pedig a felette megjelen tudná letaszítani. Nem, a fenevad... vagy a fenevadak... a nyílástól balra vagy jobbra lesznek. Vagy mindkét oldalon – emlékeztette magát a kalmár komoran.

Nekitapadt a sziklafalnak, és a lándzsanyelet átcsúsztatta ujjai között, míg a görbe vashegy nem került kicsivel a tenyere alá. Ekkor, amilyen csendben csak tudta, kitolta a lándzsát a nyíláson, és éles szeme a csillogó hegyre szegez dött, tükörként használva azt. Apránként tolt egyet a lándzsán, és látta a pengében a csillagok tükörképét. Kicsit megdöntötte a fegyvert, így még éppen ki tudta venni a nyílástól balra a tömör sziklafalat. Ott egyetlen fenevad sem volt. Vissza kellett húznia a fegyvert, hogy átmászva jobbra, megismételje a m veletet. Lassan kicsúsztatta a lándzsát a nyíláson.

Egy masszív, karmos kéz lendült meg, és ragadta a lándzsát. Stavut megingott, és majdnem elengedte a sziklát. A jiamad hihetetlen sebességgel lendült be a nyíláson. A kalmár látta hosszú sárga agyarait, és az arca felé kapó eltátott pofát. Megdermedt.

Egy nyíl csapódott bele a bestia tátott szájába, átütve a puha szájpadlást. A lény döbbenten h költ vissza, fejét nekicsapva a sziklamennyezetnek. Egy újabb vessz átfúrta a torkát, mire a lény megrogyott, és feje alig néhány araszra került Stavutétól. A férfi hirtelen azt vette észre, hogy az aranyszín szempárba bámul. A teremtmény vadul pislogott, szájából vér fröcskölt el . Aztán lehunyta a szemét. A teste szinte teljesen eltorlaszolta a nyílást. Stavut megpróbálta berángatni, de ahhoz túl súlyos volt. Askari a hátára vetette az íját, odamászott a kalmár mellé, és együtt rángatták be a tetemet, mely puffanva hullt le a padlóra.

– Már majdnem átjutottak – tornászta át magát Askari a nyíláson, átsegítve a férfit is. – Gyerünk!

A lány megindult a nyílás szája felé. Stavut követte és lepillantott. A tömör sziklafal jó kétszáz láb mélységbe hullt alá. A kalmár visszah költ, a hányinger kis híján legy rte. Nekivetette hátát a k nek, és csukott szemmel leült.

– Gyerünk, Stavi!

– Nem tudom megcsinálni – suttogta.

– Ha nem megy, itt halunk meg!

– Sajnálom. De te menj! Menj tovább!

– Meg tudod csinálni!

A férfi kinyitotta a szemét és felsóhajtott.

– Nem, Askari, nem tudom. A lábam reszket, és nem tudom megmozdítani. Menj! Kérlek, menj már!

– Ha minden más kudarcot vall, pontosan ezt fogom tenni –

nyomakodott el mellette a vadászn , ismét visszamászva a barlangba.

Kecsesen és könnyedén mászott át arra a sziklapárkányra, ahol Stavut pihent korábban. Itt levetette nyilakkal teli tegezét, és lefeküdt mellé.

Majd leemelte hátáról íját, és vessz t illesztett a húrra.

– Minddel nem tudsz elbánni – szólalt meg a férfi.

– Ugyan miért nem?

– Kérlek, ne halj meg miattam! – könyörgött a másik.

A barlang hátsó fala hirtelen megrogyott és bed lt. Por terjengett a leveg ben. Két jiamad rontott be a helyiségbe. Askari az els nek átl tte a koponyáját. A második nyíllal a vállában tántorodott hátra. Újabb nyolc bestia zúdult be. Stavut, felismerve, hogy Askari addig nem megy el, amíg él, megragadta a lándzsát, rántott rajta egyet, aztán levetette magát a barlang padlójára.

Két hatalmas jiamad rohant rá. A lándzsával az els felé döfött, de az félresöpörte. Aztán nekirepült a barlang falának, beverve a fejét.

Jótékony sötétség borult rá.

----------

Skilgannon érte el el ször a szirtfal aljában hever jiamad tetemét. A nyilak becsapódásának szögéb l ítélve azokat közvetlenül fentr l l tték ki. A harcos felpillantott, és a hajnal el tti fényben éppen csak ki tudta venni a párkány keskeny vonalát.

– Oda kell mennünk – szólt oda Haradnak. A fekete szakállú favágó felfelé bámult, arcán kétkedés ült.

– Félsz a magasságtól? – kérdezte Skilgannon.

– Természetesen nem – morogta Harad. – Csak azon töprengtem, hogyan tudok oda felmászni úgy, hogy nálam van Snaga. – A csatabárd feje túl széles volt, és túlságosan alattomosan éles ahhoz, hogy a nyelét az övébe dugja. Elég egy rossz mozdulat, vagy megcsúszás, és a fej hegyes alsó vagy fels tüskéje belemar a húsába.

– Majd ide-oda adogatjuk – felelte erre a kardforgató. Megragadta az els kapaszkodót, majd megvetette lábát egy kiugró szikladarabon, és feltornászta magát. – Add ide a csatabárdot! És most mássz!

Kínosan lassan haladtak, de épségben érték el a párkányt, majd követték addig, míg egy sziklakürt höz nem értek. Itt könnyebb volt mászni, és a tetején egy sötét alagútba jutottak. Skilgannon leguggolt a bejáratnál és bekukucskált. Lehunyta a szemét és az orrlyukán át lassan, mélyen beszívta a leveg t.

– A fenevadak erre mentek – mondta halkan, majd Haradra nézett. –

Mostantól minden lépésünket gondosan meg kell fontoljuk.

– Megtaláljuk és megöljük ket – közölte a favágó az ifjak magabiztosságával.

Skilgannon belenézett a szürkéskék szempárba.

Ez az ember Druss, mondta magában. Fiatal, éretlen, és túlságosan magabiztos.

Hallgass rám, Harad! – szólalt meg végül. – Megöltél egy jiamadot a faluban. De az levert a lábadról, és te elengedted a csatabárdod nyelét.

Ha lett volna a közelben egy másik, az kitéphette volna a torkod. Most éppen arra készülünk, szembeszálljunk tizennégy ilyen lénnyel. Az esélye annak, hogy ezt élve megússzuk, csekély. Úgyhogy éberen járj!

Ne rohamozz, csak akkor, ha nincs más mód! Kövess, és maradj mögöttem! – Lopakodva indultak el, követve az alagutat, de az hamarosan egy sor mély, beláthatatlan barlanggá ágazott szét. Harad kétszer botlott meg a sötétben. Majd balról lehulló sziklák zaját hallották. Skilgannon el húzta a Nappal és Éjjel Kardjait, és a zaj felé osont. Egy magas, kupolás barlang mennyezetén rés tátongott, és azon át fénypászma sz

dött be kintr l. Skilgannon egy darabig csak állt, szemügyre véve a környéket. Harad odalépett mellé.

– Onnan, elölr l jött a zaj. Mit gondolsz, földcsuszamlás? Nem szeretnék itt rekedni.

– Ne beszélj! – sziszegte Skilgannon. – A hang messzire száll ezekben a barlangokban.

Harad egy szót sem szólt, de otthagyta a kardforgatót, és elindult az egyik szélesebb alagútban.

Hirtelen valami nagy és sötét magasodott fölé. Harad megperdült, megsuhintotta csatabárdját, de a jiamad már rajta is volt, így mindössze Snaga nyele csattant a fenevadon. A lény súlya hátralökte a favágót, aki elvesztette a talajt a lába alól, és elesett, magával rántva ellenfelét.

Harad balja nekicsattant a teremtmény torkának, és ujjaival próbálta távol tartani az arca felé kapkodó hosszú, gonosz agyarakat. De a fenevad elképeszt er vel bírt. Harad ide-oda verg dött alatta, próbálva meglendíteni Snagát. De sehogy sem boldogult. Jobbja beszorult a jiamad alá, bal karjának ereje pedig fogyatkozott. Az agyarak egyre közelebb araszoltak a torkához. A jiamad felett ekkor ezüstösen csillant valami, és a bestia teste megremegett.

Újabb villanás. A lény feje Harad kezében maradt. És az átmetszett nyaki érb l vér fröcskölte össze az ifjú zekéjének mellét, és spriccelt az arcába. A favágó nyögött egyet és félrelökte a fejet, majd kimászott a lefejezett hulla alól.

– Megismétlem – szólt Skilgannon szelíden. – Maradj mögöttem!

Ezekben az alagutakban nincs elég hely, hogy meglendítsd a csatabárdodat.

Skilgannon lopakodva indult el re, karddal mindkét kezében. Az alagút kiszélesedett, majd elágazott balra. A leomló sziklák zaja itt hangosabbá vált és por terjengett a leveg ben. Egy másik, magasabb

alagút hívogatta ket. Skilgannon megállt a bejáratánál és oldalról belesett. Vagy harminc lábbal odébb látta, hogy fény sz dik el ,

ahogy egy hatalmas sziklát odébb gördítenek egy eltorlaszolt nyílásból.

A fényben megpillantotta a tízf s jiamadcsapatot. Közülük hárman újabb hatalmas k tömbnek veselkedtek neki, mely biztosan nyomott néhány tonnát. A k fel l csikorgó hang hallatszott. Aztán a szikla lebillent. Morgások kórusa üdvözölte a történést, és a jiamadok berontottak a mögötte feltáruló tágas barlangba, ahova már besütött a hajnal fénye.

Skilgannon nagy leveg t vett. Tudta, hogy egy értelmes ember itt vonulna vissza. Haradra nézett.

– Mire várunk? – suttogta a favágó.

– Nem tudjuk megölni mindet, Harad. Ha odamegyünk, meghalunk.

– Védelmezd a gyengét az er sek gonoszságától! – citálta az ifjú. –

Egy szót sem szól arról, hogy csak akkor tedd, ha azt hiszed, gy zhetsz.

Skilgannon megeresztett egy feszes mosolyt.

– Igaz!

Ezzel megperdült, és rohanni kezdett az alagútban, nyomában Haraddal. Alig lépték át a barlang bejáratát, Skilgannon megpillantott egy vörös tunikát és nadrágot visel ifjút, aki éppen rávette magát a bestiák tömegére. A fiatal n , akinek arcát elrejtette az árnyék, nyilakat tt ki a beözönl jiamadokra.

Harad hatalmasat ordított, és rohamra lendült. Több jiamad a sziklafalhoz rohant, megpróbálva eljutni a n höz. Egyikük átl tt koponyával zuhant el. Mások kihívóan felbömböltek, és Haradra vetették magukat. A nagy csatabárd egyiküket ledöntötte a lábáról, feltépve a torkát, egy másik a bordáit beszakító visszakezes vágástól hullott el.

Amint a harmadik is rávetette magát az ifjú csatabárdosra, Skilgannon ráugrott, és egy vágással felhasította az arcát. A lény hátratántorodott, elesett, majd máris talpra szökkent.

Néhány szívdobbanásig senki sem moccant. A jiamadok, akiket meglepett az újonnan érkezettek hirtelen felbukkanása, visszahúzódtak, hogy átrendez djenek. Harad ismét arra készült, hogy rájuk rontson.

Skilgannon viszont ezt a pillanatot ragadta meg.

– Harad, állj! – Majd felkiáltott a n nek. – Ne l j ki több vessz t! –

Hangja tekintélyt parancsolóan zengett, de tudta, hogy a helyzet er sen ingatag. Vért ontottak, és a barlangban tapintható volt a feszültség. Elég egy rossz szó. Elég egy rossz mozdulat, él az öldöklés ismét kitör. – Ki itt a parancsnok? – lépett a hét megmaradt fenevad felé.

– Shakul vezet – mordult fel egy nagydarab jiamad, akinek bundája sötétebb volt a többiekénél, és a pofája kerekebb.

Inkább medve, mint farkas, gondolta Skilgannon. A lény teste megfeszült, karmos keze hol ökölbe szorult, hol elernyedt.

– Mik a parancsaid, Shakul? – A fenevad lépett egyet felé, de Skilgannon nem hátrált meg. Belenézett a teremtény hatalmas szemébe.

– A parancsaid? – ismételte.

Shakul habozott. A fenevad rl dött: ott volt a vágy, hogy belemarjon a húsba és öljön, és ott volt a kiképzése, ami megkövetelte, hogy engedelmeskedjen az emberek kívánságainak.

– Vidd a n t! – mondta végül.

– Hová?

– Corvin. Kapitány.

– Corvin halott. Mindkét tisztetek halott. A barlangon kívüli bajtársaitok halottak. Senkihez nem vihetitek a n t. És most döntened kell.

Skilgannon látta, hogy a fenevad szeme megvillan. A lény lehorgasztotta a fejét, és mély hangon felmordult. A kardforgató leküzdötte magában a késztetést, hogy megszólaljon. Az volt a legjobb, ha leegyszer síti a dolgokat, és vár. Ez volt a dönt pillanat. Shakul elfordította a fejét, hogy a megmaradt társaira nézzen, akik most nyugodtan álltak a helyükön, várva a parancsát. Majd a nagy fenevad a barlang padlatán hever k tetemére nézett. Megrázta a fejét, mintha csak rovarok donganának a szeme körül.

– Te katona? – kérdezte.

– Skilgannon vagyok.

Shakul himbálni kezdte testét, aranyszeme a Skilgannon kezében tartott kardokra szegez dött. Karmos mancsa szétnyílt, majd összezárult. A harcos érezte, hogy a lény támadni készül.

– Megölhetjük egymást – szólt Skilgannon. – Vagy nem. Tiéd a döntés. – Shakul tépel dött. A halálos íjú n re nézett, majd az ugrásra kész csatabárdosra. Skilgannon várt. És ekkor a feszültség felengedett.

– Corvin meghalni?

– Igen.

– Te ölni Corvint?

– Igen.

– Nincs több harc – közölte Shakul. – Elmegyünk.

– Ne bántsátok a falusiakat, Shakul! – mondta Skilgannon. – Vagy térjetek vissza az ezredetekhez, vagy induljatok északra! Itt nincs több gyilkolás. A szavadat adod?

– Szavat? – bizonytalanodott el a fenevad.

– Megígéred? Nem ártotok a b rösöknek.

– Nem ártani – mondta végül a fenevad. Felemelte hatalmas karját, és intett a várakozó jiamadoknak, azok pedig elcammogtak mellette, a bejárat felé. Shakul távozott utolsónak, de el tte még Skilgannon felé fordult, és belenézett a szemébe. Ám nem mondott semmit, és aztán is elhagyta a barlangot.

Akkor a távolabbi falnál a vörös ruhás ifjú felnyögött, és felüli.

– Nem haltam meg – jelentette be.

A n lemászott a sziklapárkányról, elhagyva az árnyékokat, és Skilgannonhoz lépett.

A férfi úgy érezte, mintha megállna a szíve, és azt suttogta:

– Jianna!

----------

Épp miel tt a hátsó fal bed lt, és a jiamadok berontottak volna, Askari kiürítette tegezét, a megmaradt vessz ket a sziklapárkányra szórva. Aztán az egyiket a húrra illesztette, és felkészült, hogy megküzdjön az életéért. Nem érzett sem félelmet, sem bánatot, csak vad elszántságot, hogy túléli, és hogy megöli minden ellenségét, aki rátámadt.

Amikor a jiamadok berontottak, már tudta, hogy nincs menekvés.

Túl sokan voltak és túl gyorsak. Legjobb esetben hármat tud megölni, aztán a többiek lerohanják a sziklapárkányt, és lerántják onnan.

Nézte, ahogy Stavut öngyilkos módjára leveti magát fentr l, és látta, ahogy nekicsapódik a sziklafalnak. Még most sem érzett bánatot, és a félelem is messze járt t le. Higgadtan kil tt három vessz t, és a negyedikért nyúlt.

És ekkor bekövetkezett a csoda. Két harcos vetette bele magát az összecsapásba: egyikük szakállas és er s, kezében csillogó kétfej csatabárddal, a másik magas és szikár, és két ragyogó kardot forgatott.

Az egyik sápadtarany, a másik holdvilágezüst.

Az ezt követ kurta pengeváltásban két Jiamad halt meg, és a harmadik kapott egy mély vágást az arcára. Askari újabb vessz t illesztett a húrra, ám ekkor a sudár harcos felkiáltott:

– Harad, állj! – Majd felnézett rá, és a n t megdöbbentette az a zafír szempár. – Ne l j ki több vessz t! – parancsolta neki. Ezután rákiáltott a jiamadokra, hogy lépjen el a vezérük. Ami ezután történt, az olyan volt Askarinak, akár egy álom. A fenevad engedelmeskedett, és k ketten beszélgetni kezdtek. Majd a jiamadok csodálatos módon kisorjáztak a barlangból. A lány még néhány szívdobbanásig odafent maradt, az árnyékból nézve a kardforgatót. Egyetlen nagyurat ismert csak, és az Landis kán volt. Hatalma volt és tekintélye. De nem úgy, mint ennek a férfinak. A szavára mindenki abbahagyta, amit csinált: személyiségének ereje még az er szakon és a vérontáson is felülkerekedett. Furcsa kiejtése volt, minden egyes szót gondosan formált. Már-már költészet volt, ahogy beszélt. A lány hallotta, ahogy Stavut felnyög, és látta, hogy az ifjú felül.

– Nem haltam meg – mondta a kalmár, és szavai visszhangot vetettek a csendben.

Bízhatsz abban, hogy Stavut kimondja a nyilvánvalót, gondolta magában Askari. Visszatette a vessz ket a tegezbe, amit aztán a vállára vetett, és lemászott a sziklapárkányról. Megment ihez lépett, és éppen köszönetet akart mondani nekik, amikor látta, hogy a kardforgató arcából minden szín kifut. A férfi döbbenten meredt rá. Jókép arcán egyszerre t nt fel a kín és a vágyódás.

– Jianna? – suttogta.

Parázsló tekintete kellemetlen volt, és Askari úgy döntött, továbblép.

– Askari vagyok, a vadászn – közölte. – a barátom, Stavut.

Köszönjük a segítségeteket.

A kardforgató láthatóan a szavakat keresgélte, aztán elkomorodott az arca. A lány úgy vélte, a düh ütközik ki rajta.

– Jobb, ha megnézed a barátodat! – mondta a férfi fagyosan, majd megfordult, és a barlang végébe sétált, ahol elt nt a sötétben. A csatabárdos lépett oda hozzá.

– Harad vagyok. ... Skilgannon... volt.

– Úgy látom, könnyebben ért szót a fenevadakkal, mint a n kkel.

– Ki nem? – dörmögte Harad megért en. Volt valami a férfi nyers szinteségében, ami mosolygásra késztette a lányt. Askari odalépett Stavuthoz, letérdelt mellé és megvizsgálta a fejét. A halántékán, már a haj vonalán túl egy nagy púp éktelenkedett. A b re felszakadt, és vér szivárgott bel le.

– Kemény a koponyád, Stavut.

– Hányingerem van, és mintha hullámzana a barlang.

– Feküdj le! – parancsolt rá a lány. Fogott két takarót, az egyiket párnának göngyölte össze, a másikkal pedig betakarta a kalmárt. Most el ször érezte meg a barlang hidegét, és megborzongott. A kis lámpás nem adott túl sok h t, így aztán tüzet rakott. Amint a fa lángra kapott, leült a t z mellé, és a lángok felé nyújtotta kezét. Harad is csatlakozott hozzá. Nem volt beszédes ember, de a lány megtudta, hogy és Skilgannon a faluból jöttek. Askari jobb kedvre derült, amikor kiderült, hogy Kinyon életben maradt. De igazából a zafírszem férfiról akart többet tudni.

– Vissza fog jönni? – kérdezte Haradot, mire a nagydarab ifjú csak a vállát vonogatta. – Régóta vagytok barátok?

– Nem. Csak néhány napja. Landis kán kért meg, hogy mutassam meg neki a hegyek vidékét. Van itt valami ennivaló?

– A málhámban találsz sózott marhahúst. Egyél bel le bátran! Én nem vagyok éhes.

Harad elfogadta az ajándékot, és némán üldögélve rágcsálni kezdte a húst. A csend idegesít vé vált, így Askari felállt, felkapta íját és

elhagyta a barlangot. Besétált a sötét alagútba, míg végül kiért a szirtfal egyik sziklapárkányára. Skilgannon is itt volt, és némán ücsörgött a reggeli napsütésben.

– A barátod, Harad nem beszédes alkat – kezdte a lány.

– Ez az egyik jó tulajdonsága, amit kedvelek benne. – Tettem valamit, amivel felmérgesítettelek?

– Egyáltalán nem – mosolyodott el a férfi bocsánatkér en. – Kérlek, ülj ide mellém! Szép innen a kilátás. – Askari letelepedett a kardforgató mellé, és a fák csúcsát, azon túl pedig a hullámzó dombokat nézte. Az ég tiszta volt és felh tlen, a leveg friss és üde.

– Leny göz volt, amit a barlangban tettél.

– Szerencsés voltam. Mindnyájan szerencsések voltunk – f zte még hozzá. A kardforgató mostanra barátságosabbnak t nt, de a lány észrevette, hogy nem néz rá.

– A legendások népéb l jöttél?

– Nem tudom, mit értesz ez alatt.

– Északról jöttél, azok közül, akik ragaszkodnak a drenaiak si módszereihez?

– Nem. Naashani vagyok, a tengeren túlról.

– Nem hallottam még róla. De a kiejtésedb l azt gyanítom hogy a külvilágból érkeztél.

– Valami azt súgja, hogy tetszene neked Naashan. – A kardforgató vett egy nagy leveg t. – Ezekben a hegyekben n ttél fel? – Askari bólintott. – És Landis kán gyakran felkeres?

– Úgy t nik, egyre jobban kedvel, ami viszont zavar engem.

– Tudod, hogy miért vadásztak rád ezek a fenevadak?

– Mert az egyiket megöltem a faluban. A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Kinyon azt mondta, azért jöttek a faluba, mert téged kerestek.

– Ez badarság! Nincsenek ellenségeim. Sem itt, sem a külvilágban.

– Landis kánnál vannak a válaszok, és én kicsikarom bel le –

mondta Skilgannon, és hangja ismét dühösre váltott. A lány azon kapta magát, hogy az arcélét bámulja, és hirtelen megborzongott.

– Találkoztunk már korábban?

– Ebben az életben nem.

----------

A csend hosszúra nyúlt. Végül Askari talpra lökte magát.

– Úgy t nik, kényelmetlenül érzed magad a társaságomban, Skilgannon – szólalt meg és szomorúság érz dött a hangjában.

– Nem a te hibád – sóhajtott a másik. Vett egy nagy leveg t és felnézett az ismer s arcba, amit l elakadt a lélegzete, de azért hebegve tovább beszélt. – Réges-régen teljes szívemb l szerettem egy n t. Te...

nagyon hasonlítasz rá. És ez a... hasonlóság... beledöf a lelkembe.

– Jianna – ült vissza ismét a lány. A férfi látta, hogy Askariból kienged a feszültség. Majd a vadászn hátravetette haját, és a nap felé emelte arcát. Egyszer mozdulat volt, de a kardforgatóba mégis tüzes késként döfött. Ezer évvel ezel tt látta el ször, abban a házban, ahol a kertésszel, Speriannal és feleségével, Molaire-rel lakott. A harag ismét feltámadt benne, és elkapta a tekintetét, próbálva meg rizni higgadtságát. Nyugtalanította mindaz, amit Landis kán tett, hogy visszahozza a halálból. Majd találkozott Haraddal, és ez a nyugtalanság dühvé alakult át. Most viszont úgy érezte, mintha er szakot tettek volna az életén és az emlékein. Legendás Druss és Jianna, a Boszorkánykirályn hús-vér alakja ismét itt volt vele, él az élmény, ahelyett, hogy felderítette volna, éget bánattal töltötte el.

– Landis kán barátja vagy? – tudakolta a lány.

– A barátja? Nem. S t, egyre jobban utálom.

– Régebben kedveltem t. Gyakran eljött anyám házába, és leült beszélgetni velem. Gyerekként alig vártam a látogatásait.

– Mi változott? – kérdezte a férfi, bár már tudta a választ.

– Megsz ntem gyereknek lenni. Hogy voltál képes parancsolni annak a fenevadnak?

– Nem parancsoltam. Csak választást kínáltam neki. És bölcsen választott.

– Még meggondolhatja magát.

– Bezony, meg. De az nem lenne bölcs. Hogy van Stavut barátod?

– Van egy hatalmas púp a fején, és most alszik. – Askari felnevetett, telt és ismer s hangon. – Nem harcos ugyan, de nagyon-nagyon bátor.

– És szerelmes beléd... Kinyon szerint.

A lány mosolya elt nt.

– Nem tudom, hogy mit jelent ez. Azt tudom, hogy szép vagyok, és hogy a férfiak birtokolni akarják ezt a szépséget. Miért kell akkor ezt szerelemnek hívni?

– Ez miért dühít? – kérdezett vissza a másik.

– Mert becstelenség. A bika talán szereti a gulyában a tehenet? Nem.

Csak arra vágyik, hogy duzzadt hímvessz jét egy meleg és hívogató helyre dugja. És amikor végzett, odébb megy, és nekiáll füvet rágcsálni.

Ez a szerelem?

– Talán az. Nem tudom. Még sosem rágcsáltam füvet. –

Felgyöngyözött a lány kacaja.

– Jókép férfi vagy, és szellemes. Akkor hogy lehet, hogy elvesztetted ezt a n t, akit teljes szívedb l szerettél?

– Ezen a kérdésen töprengek már... hosszú-hosszú ideje. És nincs rá válaszom. Id nként nincsenek válaszok.

– Az lehetetlen. Mindig vannak válaszok.

– Miért kel fel és nyugszik le a nap? – A lány rámosolygott.

– Nem tudom... de ez csak azt jelenti, hogy én nem ismerem a választ. Nem azt jelenti, hogy nem is létezik válasz.

– Igaz.

– Szeretett téged?

– Beszéljünk másról! – préselt ki magából egy mosolyt a férfi. –

Amikor Landis kán meglátogatott, kérdezett az álmaidról?

– Igen – lep dött meg a lány. – Ezt meg honnan tudod?

– Ismerem Landis kánt – tért ki a válasz el l a kardforgató.

– És mik voltak azok az álmok?

– A kisgyerekek szokásos álmai. Várakról és palotákról álmodtam, meg nagy h sökr l, akik magukkal visznek engem... – Itt elakadt a szava, és megváltozott az arca. – Álmodtam egy zafírszem férfiról.

Most már emlékszem. Olyan szeme volt, akár neked. És két kardot forgatott. – Hirtelen megborzongott. – Ó, ez az egész annyira butaság! –

Ismét talpra szökkent.

– Visszamegyek, hogy... megnézzem Stavutot.

Skilgannon hallgatott, mire a lány távozott.

A kardforgatónak, miután egyedül maradt, ismét rendbe kellett szednie gondolatait. De nem volt könny . Jianna mindig felkavarta a vérét – lényegében attól a pillanattól kezdve, hogy el ször találkoztak.

És minden nehézség, kegyetlenség, a n könyörtelen hataloméhsége ellenére még mindig sóvárgott utána azon az utolsó napon, ott a mellvéden.

Askari nem Jianna, gondolta. Csak egy iker. De mégis...

Hát nem lenne fenséges ismét magához ölelni és csókolni az ajkát?

Érezni, ahogy meleg teste az övéhez nyomódik?

Miért szeretkeznél vele? – kérdezte magától. Askarit ölelnéd, és Jinnára gondolnál. Létezik-e ennél nagyobb sértés egy n re nézve?

Lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett, a nyugalmat keresve.

Most nincs id az érzelg sségre, gondolta. Összpontosíts a fontos kérdésekre!

Landis azt állította, azért támasztotta fel t, hogy beteljesítse az si próféciát. Skilgannon úgy vélte, ez igaz is. Azt is megértette, hogy a kán miért kísérletezett Druss csontjaival. Na de Jianna? Amikor meghalt, a testét nyilván visszavitték Naashanba, és ott temették el, több ezer mérföldre az óceán túlpartján. Miért kutatott utána Landis? Jianna is része a próféciának? Ekkor újabb gondolat hasított belé. Landis miért vallott kudarcot a Boszorkánykirályn visszahozásában? Mert ha Skilgannon a b nei miatt esett csapdába az ürességben, akkor Jiannára nem ugyanez a sors várt? Hacsak a lelke el nem pusztult azon az ocsmány helyen. Skilgannon megborzongott. Bizony, az lehetett. A n jó kardforgató volt és bátor, de a túléléshez az ürességben ennél több kellett.

Felállt, és tornagyakorlatokba fogott, megnyújtva fáradt izmait, egyben próbálva kiüríteni elméjét. A mozgástól a teste ellazult, de gondolatai nyughatatlan hevességgel kavarogtak a lejében.

Miért vadásztak az Örökkévaló katonái Askarira? Ha a lány a prófécia része, miért nem beszélt róla Landis? Skilgannon órákon át gondolkodott, a válaszokat keresve. Végül elfogadta, hogy vereséget szenvedett. Ezt a problémát nem lehetett logikai úton megoldani. Túl kevés volt a tény. Csak Landis ismerte a válaszokat. Skilgannon ekkor végre ellazult.

Holnap visszamennek Petarba. És akkor minden kitisztul.

----------

Unwallist baljós el érzet kerítette hatalmába, amikor a Landis kán földjére vezet hosszúkás dombokon lovagolt. Halott jiamadok hevertek mindenfelé, tetemek rohadtak a domboldalakban. Felpuffadt hasú, kövér, fekete dögmadarak csipkedték a hullákat, mások pedig a fák ágain ültek és fagyos, éhes tekintettel meredtek a lovasokra.

A testeket el kellett volna hordani és elégetni.

Az sz hajú követ visszapillantott a mögötte haladó lovasok oszlopára. A lovak riadoztak a bomlás b zét l.

Unwallis lovagolt tovább, és a baljós gondolatokból harag lett, amint meglátta magát a sivár Petart. A kiégett épületekb l még mindig gomolygott a füst, és csak kevés embert lehetett látni. Az Örökkévaló jiamadjai az utcákon kószáltak, és itt még több tetem hevert, köztük számos emberé.

A palotánál nem várták szolgák, hogy lecsutakolják a lovakat.

Unwallis a lovasság kapitányát utasította, hogy keressék meg az istállókat és lássák el a hátasokat. Egyetlen lámpást sem gyújtottak meg, és lépteit az üres termek verték vissza. Ruházata poros volt az úttól, kámzsás, szürke köpenye még nedves egy friss záportól. Remélte, hogy vehet egy forró fürd t, és nyugodtan haraphat valamit, miel tt megkezdené a vizsgálódást. Erre most már nem maradt remény. A hely úgy visszhangzott, akár egy hatalmas kripta.

Fellépdelt a lépcs kön, és elsétált az egyik szolga kis híján lefejezett teteme mellett, majd kiballagott az emeleti hátsó teraszra, ahonnan lepillantott a kertre. Egy máglyát emeltek ott, és a hamu beterítette a virágágyásokat. Landis kán maradványai.

Nincs reményed a feltámasztásra, Landis, öreg barátom, gondolta magában. Unwallis megdörgölte fáradt szemét. Lassan nekiállt átkutatni az épületet: Decadót kereste. Talált még öt tetemet, három férfiét és két ét, akik az egyik emeleti folyóiban hevertek. Mindnek egyforma vágott sebei voltak: kett nek a torkát hasították fel, a többieket pedig szétszabdalta a jelek szerint rjöng támadó. Ez történik, amikor a

dolgokat a Decadóhoz hasonló pszichopatákra bízzák. A város szinte romokban hevert, az emberek elmenekültek, vagy legyilkollak ket, a palota olyan, akár egy üres héj. A követ úgy okoskodott, hogy az Örökkévaló ezt bizonyosan nem fogja megbocsátani. Decadónak vége.

Unwallis mégsem érzett kitör örömet, amikor erre gondolt. A palotában látott els test egy pufók, id s férfié volt, aki szégyellte, hogy kopaszodik. A halai hosszúra növesztette a jobb füle felett, aztán felfelé fésülte, át a feje búbján. Egy közönséges palotaszolga, aki minden kétséget kizáróan csak a takarításhoz vagy a f zéshez értett. Unwallis megállt mellette, és belenézett az arcába. Retteg és döbbent kifejezés honolt a vonásain. Semmi oka sem volt azt hinni, hogy egy rjöng harcos veti majd rá magát és szabdalja darabokra.

Igen, az jó, hogy az Örökkévaló végre látni fogja, milyen szörnyeteget eresztett szabadon. De ezért még egyetlen öregember élete is túl nagy ár.

Decadóra Landis kán szállásán bukkant rá, ahol a férfi a díványon aludt. Borostás volt, sötét ruháját vér mocskolta be. Amint Unwallis belépett, azonnal felébredt. Decado beesett szeme vörös volt, a kardforgató fáradtnak t nt.

– Mi történt itt? – kérdezte Unwallis.

Decado nyújtózott egyet és ásított. Majd felállt, odasétált a közelben álló asztalhoz, és bort töltött az egyik ezüstkupába.

– Szomjas vagy?

– Nem. – Unwallis várt. Nem volt hatalma Decado felett, mint ahogy joga sem volt válaszokat követelni t le.

– A vak elmenekült. Az emberek rejtegették.

– És te kiküldted a jiamadokat, hogy kutassák át a városi – Hát persze. Az Örökkévaló megparancsolta, hogy öljem meg.

– Az emberek pedig pánikba estek, és elmenekültek?

– Igen.

– Így a jiamadok üldözték és megölték ket?

– A jiamadok már csak ilyenek – itta ki kupáját Decado, majd újratöltötte.

– És megtaláltad Gamalt?

– Még nem, de meg fogom. Milyen messze juthat egy vak?

– Nem tudom – felelte Unwallis. – És most hadd próbáljam meg felfogni a helyzetet! Megölted Landis kánt, majd Gamal után eredtél, de nem találtad meg. Mit mondtak neked a szolgák? És ami azt illeti, hol vannak?

– Meg kellett ölnöm egypárat. A többiek elrohantak.

– Értem. Vagyis nincs senki, aki ellátna minket ennivalóval, a vak ember szabadon kóborol, és egy virágzó, prosperáló település a végpusztulás szélére került. Az Örökkévaló nem fog örülni, Decado.

Van még más rossz hír is, amit meg szeretnél osztani velem? Hol a lány, az az Askari?

– Nincs kapcsolatunk Corvinnal.

– Corvinnal? – érdekl dött Unwallis.

– A tiszttel, akit kiküldtem, hogy fogja el a n t.

– Akkor hát a lány sincs meg, igaz?

– Dehogy nincs! – csattant fel erre Decado. – Corvin egy csapat jiamadot vitt magával. Csak az van, hogy még nem küldött jelentést.

– Megkockáztatva, hogy ezzel sót hintek a sebre, Decado, mi lett Landis kán unokaöccsével?

– Nem volt itt, amikor visszajöttem Landisért. is elt nt.

Unwallis már majdnem tett egy újabb száraz megjegyzést, de mostanra Decado szeme állatias fényben csillogott. A palotában lezajlott öldöklésb l ítélve legalább egy gyilkos rjöngésen már átesett, így a követ úgy határozott, finomabb megközelítéssel próbálkozik.

– Úgy vélem, menet közben majd el kerül – mondta szelíden. – És most, engedelmeddel, utasítom a katonákat, hogy kezdjék meg a település kipucolását. Túl sok tetem hever szanaszét.

– Ahogy óhajtod – mosolyodott el fagyosan Decado. – Ez az egész a te hibád, Unwallis, ugye, tudod?

– Nem, nem tudtam. Miféle logikai csoda révén sikerült erre a következtetésre jutnod?

– Ha mindkett t megöltem volna, ahogy akartam, amikor Callan megsértett, most nem lenne ennyi gondunk.

– Ez szerfelett logikusnak t nik – bólintott kurtán a követ. Felteszem, te fogod vezetni a vadászcsapatot, mely Gamal és az általad Callannak hívott férfi után indul.

– Hogy érted azt, hogy általam hívott?

– Az igazi Callan halott. Ez egy ügyes húzás volt. Még nem tudom, miért akart Landis kán becsapni, de szándékomban áll áttanulmányozni a jegyzeteit. Az az ember megszállott jegyzetel volt. A válasz itt lesz valahol.

– Nem érdekel, ki az az ember. Darabokra fogom vágni.

– Hát persze, Decado. – Unwallis képtelen volt megállni, hogy egy csipetnyi gúny ne vegyüljön a hangjába.

Decado elsápadt, és közelebb lépett a másikhoz.

– Sértegetsz, vénség?

– Távol álljon t lem! Mások darabokra vagdalása az a mesterség, melyben kit nsz. Minden embernek maradnia kellene annál, amiben jó.

És most, ha megbocsátasz...

Unwallis ismét meghajolt, majd megfordult és elhagyta a szobát. A szíve vadul vert, és amint kijutott a szállásról, a félelem a felszínre tört benne: mindkét keze reszketni kezdett.

Ne légy ekkora bolond! – intette magát. Az az ember eszel s.

Ingereld fel még egyszer, és akkor megöl.

Unwallis nem el ször kapta magát azon, hogy eltöpreng, mit láthatott az Örökkévaló ebben az emberben. Miként tudta kezelni, mint a szeret jét? Hiszen Decado éppen olyan könnyedén megölhette volna a t vak dühében, mint bárki mást. Unwallis hirtelen elmosolyodott, amikor felötlött benne saját ostobasága. Hányszor halt már meg a királyn ? Az Örökkéval nem félt már a haláltól. Landis kán briliáns elméje és az alattomos Memnon elkötelezettsége révén az Örökkévaló lelkét mindig friss befogadók várták.

Unwallis megkereste a lovasság parancsnokát, és utasította a tetemek elszállítására.

– Majd küldd ki az embereidet a dombok közé, hogy keressék meg a falusiakat! Gondoskodj róla, hogy az emberek barátságosak és fesztelenek legyenek! Mondd meg nekik, hogy tudassák mindenkivel, akit csak találnak, hogy most már biztonságban visszatérhetnek! És intézd el, hogy ez így is legyen! Tartsd távol t lük a jiamadokat! Az ideális persze az lenne, ha kerítenél pár palotaszolgát, akik tudják, hogyan kell elkészíteni egy fürd t.

A kapitány elmosolyodott.

– Két emberem már begyújtott a palota kemencéjébe! Egykét óra, és készen lesz a fürd d.

– Herceg vagy te az emberek között, kapitány. A könyvtárban leszek a földszinten. Amikor a fürd kész, tudasd velem!

A gondolattól, hogy elnyúlik a forró fürd ben, elméje elcsitult, és higgadtabbnak érezte magát, ahogy lefelé, Landis kán dolgozószobája felé indult.

De nem maradt sokáig nyugodt. A hátsó szobában, a távolabbi falnak támasztva három képkeretet talált, melyre szárított és tetovált képeket feszítettek. Az els kicsi volt, és egy fekete pókot ábrázolt. A másodikon egy kitárt szárnyú sas volt. A harmadikon pedig egy vicsorgó párduc. Kezében az utolsóval, Unwallis lerogyott az egyik székbe, gondolatai kavarogtak. A rég halott b rre nézett, és kirázta a hideg. Szóval igaz volt. Landis valóban rábukkant az Elátkozott sírjára.

– Mire gondoltál, Landis? – mondta ki hangosan.

A követ hátrad lt székében, és sorra vette Landis kán árulásának indítékait. Az, hogy Skilgannon csontjaiból teremtett egy újjászületettet, önmagában nem jelentett komoly gondot. Hacsak persze az ember nem annyira ostoba, hogy higgyen az si próféciában. Landis kán azonban bizonyosan túl intelligens volt ehhez a sületlenséghez, nem? Unwallis rámeredt a keretbe zárt tetovált b rdarabra.

Elég baj volt az is, hogy Landis kán elrejtette az Örökkévaló csontjaiból született gyermeket. Ennek okát nem volt nehéz kitalálni. A szegény flótás reménytelenül szerelmes volt a királyn be, és aztán félredobták, akárcsak a n eddigi összes szeret jét és kegyencét. A kán megpróbált olyan n t alkotni, aki képes szeretni t. Árulása érthet volt.

Viszont a Skilgannon-kérdés nem hagyta nyugodni. Lehetséges, hogy egy ember egyszerre legyen okos és ostoba? Landis igenis hitt a régi próféciában. Unwallis is emlékezett rá még gyerekkorából. Az újjászületett h s kifosztja az ezüstsas fészkét. Mindezt azután, hogy legy zi a hegyeknek óriását, aki hatalmas aranypajzsot visel.

Leny göz badarság. Hegyi óriások és ezüstsasok nem léteznek az ismert világban. Akkor meg miért hitte azt Landis kán, hogy igaz?

Unwallis összeszedte az összes iratot, amit csak talált, és nekiállt olvasni ket.

Eltelt egy óra. Majd még egy. Kezdett besötétedni, és a követ meggyújtott egy lámpást. Egy fiatal katona érkezett, és jelentette, hogy elkészült a forró fürd . Unwallis felállt, nyújtózkodott, majd fogta a papírhalmot, és követte a férfit az egyik üres földszinti lakosztályba. Itt egy süllyesztett márványkád állt. Beletelt egy kis id be, mire a katonák feltöltötték vízzel, így az mostanra már csak langyos volt. Az államférfi köszönetet mondott az embereknek, kibújt a ruhájából, és boldogban bemászott a kádba. Két másik katona érkezett, g zölg vízzel teli vödrökkel, amit l a víz h foka rövid id re felmelegedett. Unwallis hátrad lt, és a következ ív papír után nyúlt.

Gamal ma nagyon fáradt. Az ürességbe tett lélekútjai nagyon kiszívták az erejét. Az is tagadhatatlan, hogy transzállapota szintén gyötrelmeket okoz neki, miközben keze a kardmarkolatokat fogja.

Gamal azt mondja, hogy gonoszság lakozik a pengékben: si gonoszság, valami lélek rl , sötét varázslat. Ez viszont engem reménnyel tölt el, mert a legendák szerint Skilgannon kardjai átkozottak voltak. Már szemre is szépséges fegyverek. Mindkett nek bonyolult kidolgozású elefántcsont markolata van, drágakövekkel ki rakva, de a fémpengék ellenállnak az elemzésnek. A Nappal és Éjjel Kardjai elnevezés találó.

Az egyik sápadtarany szín , mégis er sebb a leger sebb acélnál is. A másik olyan, akár a holdfényezüst. Egyik pengén sincs egyetlen karcolás, vagy folt sem. Egy kardkovács mester m helyéb l kerülhettek ki. Nehéz elhinni, hogy ezek a kardok akár egyetlen összecsapásban is részt vettek.

Unwallis olvasott tovább, átpörgetve néhány lapot.

Ma mindketten telve vagyunk lelkesedéssel. A kardok révén Gamal elérte Skilgannont. Egész id alatt az üresség csapdájában volt. Gamal el ször fel sem ismerte, mert az ürességben a b re pikkelyes lett, akár egy gyíké. Szüntelen harcol, mivel más démoni formák vadásznak rá.

Gamal azt mondja, hogy egy csillogó alak volt vele, aki azonban elt nt,

amint megjelent. Azt hiszem Gamal felismerte, de semmit nem árul el róla. Ennél azonban nagyobb fontossággal bír, hogy Gamal rábeszélte Skilgannont, térjen vissza a világba. Képtelenség leírni azt az örömöt, amit ennek hallatán éreztem.

A követ elejtette a lapot, kikászálódott a kádból, törülköz t csavart a derekára, és kisietett a szobából. Alig lépett ki a folyosóra, megpillantott két másik katonát, akik szintén forró vízzel teli vödröket cipeltek.

– Jól vagy, uram?

– Hol van Decado nagyúr?

– Kilovagolt egy vadászcsapattal, uram. Azt hiszem, valami vak embert keres. Le kellene ülnöd, uram. Az arcod teljesen szürke.

----------

Hosszúmedve összezavarodott. Az éhség belehasított, a leveg ben terjeng vér szagától összerándult a gyomra. A gyilkolás és az evés vágya er södött, amit l kicsordult a nyála, és karmos ujjai rángatózni kezdtek. A n vérzett az oldalára kapott sebecskékb l, melyeket Hosszúmedve okozott neki, ahogy kicipelte t, meg az öreg és vak röst a harcból. Ahogy átrohant a fás dombokon, karmai felszakították a n ruháját, megkarmolva az alatta lev húst. A lány most Gamal mellett üldögélt, és rettegve meredt az ösvényre, melyen jöttek.

Hosszúmedve érezte a sót a vérében, és tudta, hogy a húsa ízletes és tápláló lenne. Üres hasa megkordult.

Gamal elfordította a fejét, tekintete Hosszúmedve felé villant.

– Hogy vagy, barátom? – kérdezte t le. – Kaptál sebet?

Hosszúmedve felmordult. A hang állandóan megpendített egy húrt az elméje mélyén, amit nem tudott hova tenni.

– Nincsenek sebek. N vérzik.

– Megsebesültél, Charis?

– Jól vagyok, uram. De miért teszik ezt?

Hosszúmedve kihallotta a rettegést a hangjából. Aranyszeme a lány mögé nézett, és látta, hogy a messzeségben füst gomolyog felfelé a házakból, ahol a b rösök éltek. Az ellenség gyorsan tört rájuk: több

tucatnyi jiamad, egyesek négy lábon, mások husángokkal vagy éles pengékkel. Hosszúmedve húszf s csapata rájuk rontott, szaggatta és ölte ket, és meghaltak. Maga Hosszúmedve hárommal végzett.

Csapatának hat megmaradt tagját visszaverték, és k elmenekültek a város sikátorain át a környez vidékre. Hosszúmedve a domboldalban látta meg a vak öreget, Gamalt, és a vele lev aranyhajú fiatal lányt. A kézen fogva vezette az öreget. A fák csalóka biztonságában Hosszúmedve és a többiek kettejük köré gy ltek. A n rémült volt. Nem úgy a vak.

– Ki vezet? – kérdezte határozott, és furcsamód ismer s hangon.

Hosszúmedve egyetlen pillanatra átélt egy régi emléket. Különös volt, mert egy magas emelvényen feküdt, takarókkal a testén, és a vak öreg ült mellette. Hosszúmedve még sosem járt házban, nemhogy takarókkal a testén feküdjön benne. Ekkor a kép elhalványult.

– Hosszúmedve vagyok.

– Remek! Vezess minket tovább, Hosszúmedve!

– Hová?

– Fel a dombok közé. Északra.

– Északra?

– Ahol a medvék élnek.

Újabb bizarr kép kelt életre egy röpke pillanatra. Hosszúmedvének felrémlett, ahogy feljebb a dombokat járja. A vállán egy fiatal b rös ült.

A gyermek nevetett. Az emlékhez érzés is társult: a mélységes elégedettség és öröm. Hosszúmedve megborzongott. Az efféle érzések általában akkor jöttek, amikor koponyájában a fényl k felmelegedett.

Így hát elindultak a medvék földje felé. A b rös n fogta az öregember kezét, és rettenetesen lassan haladtak. Szerencsére senki sem szeg dött azonnal a nyomukba, és amikor az els napon eljött az alkony, már elérték a hegyek vidékét.

Ekkor került sor az els torzsalkodásra. Általában napnyugtakor Hosszúmedve koponyájában a k lüktetni kezdett, pedig mély, frissít álomba zuhant. Már szürkült, de a k

l nem áradt melegség. Hat

bajtársa is kezdett nyugtalankodni. A b rösökt l távol gy ltek össze.

– Hamarosan sötét. Ki hoz ételt? – kérdezte Balla, aki mindig is legendás étvággyal büszkélkedhetett.

– A b rösök helye ég – mutatott egy másik délre, ahol az ég vörhenyesen izzott.

Egyre er södött bennük a nyugtalanság. Hosszúmedve letottyant a tomporára. Nem tudott választ adni. Úgy t nt, mintha az egész világ megváltozott volna. Az étel nem jött. A kövek hidegek voltak. És az öreg hangja olyan töredékes emlékeket kavart fel benne, melyekt l kényelmetlenül érezte magát.

A szél megfordult. Minden jiamad megfeszült. Az ellenség szaga megütötte az orrukat. Balla, akinek a legélesebb volt a szeme, az erd szélére futott.

– Csak három! – kiáltotta. – Ölünk! Most! A jiamadok felpattantak, és lerohantak a domboldalon. Ne! – kiáltotta az öreg, és hangja belehasított a vörös ködbe, mely kezdett leszállni Hosszúmedvére. –

Hosszúmedve! Hozzám!

A többiek lezúdultak a lejt n. Hosszúmedve habozott. Az ismét kiáltott. Csak három ellenség jött. Nem lesz hát szükség az erejére.

Visszacaplatott oda, hol az öreg várt rá.

– Mi történik? – kérdezte Gamal.

Hosszúmedve visszanézett. Csapatai tépni kezdték a jiamadokat.

Kett t már leterítettek, a harmadik menekült. Ekkor a közeli fák közül nyilak kezdtek záporozni. Három katonája elzuhant. A fák közül egy lovas vágtatott ki, és pattant le | nyeregb l: karcsú, sötét hajú b rös volt, csak feketét viselt, meg két hosszú, fényes kardot. Hosszúmedve három megmaradt jiamadja megrohanta a kis embert. Balla ért oda els nek. A kardforgató lebukott támadója lesújtó karja el l, és egy vágással kibelezte ellenfelét. Aztán, még miel tt a jiamad elesett volna, a többiek felé ugrott. Hosszúmedve látta, ahogy a ragyogó kardok megvillannak, felemelkednek és lesújtanak. Majd a kardforgató már egyedül állt ott.

Egyetlen b rös alig néhány szívdobbanás alatt végzett három fajtársával.

– Beszélj! – suttogta oda neki Gamal.

Hosszúmedve el ször nem is találta a szavakat. Döbbenete hatalmas volt.

– Egy b rös. Két kard. Mind halott.

– Decado! El kell t nnünk innen. Gyorsan! Tudsz vinni minket?

Hosszúmedve ledobta vívóbotját, és a hóna alá kapta az öreget. Majd megragadta a lányt, és futni kezdett. A lába er s volt, kitartása mesés.

Felfelé rohant az erd s domboldalon, jobbra és balra vágva át a fák között. A nyílt terepre érve egy ideig száguldott tovább, át a sziklás buckákon, míg végül az hatalmas ereje is lankadni kezdett.

Elengedte az öreget és lányt, és most el ször hátranézett.

A sötétség már leszállt és nem sokat látott. Lehunyta szemét, és beleszimatolt a szélbe. Az orrlyuka megremegett, kiválogatva az erd számos illatát. Nyugatabbra egy z járt, meg szikláktól takarva egy vadjuh. De nem érezte sem más embere sem jiamadok szagát.

Visszafordult az emberekhez, és ismét érezte a n vérének illatát.

Feltámadt benne az éhség. Hosszú nyelve kibukott a szájából, ahogy csorogni kezdett a nála. A n levette válláról kicsinyke málháját, és el szedett bel le egy cipót. Ahogy keze mélyebbre túrt, a jiamad megérezte a szárított és pácolt hús illatát. Hosszúmedve nézte, amint a lány el húz a csomagból egy jókora szelet rózsaszín húst.

– Van nálam sonka és kenyér, nagyuram – mondta a n Gamalnak.

– A húst add oda Hosszúmedvének! – felelte az öreg nyugodtan. – És mondd meg neki a neved!

Hosszúmedve néma csendben állt. Az aranyhajú lány ránézett. A jiamad érezte félelmét az arcából és hónaljából áradó izzadtság édes illatában.

– Szeretnél sonkát? – lépett a lány idegesen felé, és kinyújtotta a kezét. – A nevem Charis.

Hosszúmedve nem felelt. Kitépte markából a húst, és otthagyta a másik kett t. Leült, beleharapott a húsba, majd rágcsálni kezdte a csontot. A sonka csak részben csillapította éhségét.

Az öreg sétált oda hozzá.

– Ideje, hogy megpihenj, öreg barátom. – Ezzel kezét gyengéden a Hosszúmedve koponyájába ágyazott k re tette. Kezdetét vette az ismer s, nyugtató, melenget vibrálás. Hosszúmedve ásított egyet és lefeküdt. – Aludj, Hosszúmedve! És ne álmodj!

A jiamadot átjárta a béke, és belehullt a sötétségbe.

----------

Charis néma csendben ült, hátát egy sziklának vetve, és az alvó jiamadra meredt. Égették az oldalát a mély horzsolások, és krémszín szoknyája bal oldala véres volt. Leh lt az éjszaka, rozsdaszín , kámzsás köpenyét a vállára terítette. Ekkor vacogni kezdett, de nem a hidegt l.

Rettenetes volt ez a hosszú nap.

Valahogy felfoghatatlannak t nt, hogy tegnap reggel még a palota konyhájában énekelt, ahol négy másik szolgával együtt készítették el az erd ben dolgozó favágók elemózsiás csomagját. Der s és tiszta nap volt, a hegyek fel l enyhe szell fújt. Charis boldog volt. Jó volt élni.

Aztán Landis kán lakosztályába küldték egy tálca étellel, meg egy boroskancsóval. Amikor odaért, akkor vette észre, hogy a tálcán nincs kupa. Magára haragudott, és megfordult, hogy visszatérjen a konyhába.

Ekkor eszébe öltött, hogy a közeli vendégszobában több kristálykehely áll. Az üres helyiséghez sétált, kinyitotta az ajtót és belépett, a fal mellé téve a tálcát. Lépteket hallott kintr l, a folyosóból, és kikukucskált a léiig nyitott ajtón. Landis kán egyik vendége tért vissza: a fagyos szem , fekete hajú férfi.

Valószín leg két kupára lesz szükség, gondolta magában.

Decado belépett Landis kán lakosztályába. Majd Charis hangokat hallott. Sosem fogja elfelejteni azokat a szavakat.

– Azt mondtad, nem ölsz meg – hallotta Landis kán félelemt l remeg hangját.

– Én nem is – szólt egy n i hang – Majd . Egyetlen darabka csont vagy b r se maradjon bel le. Égesd hamuvá! Nem akarom, hogy újjászülessen.

– Ahogy parancsolod, úgy lesz! – érkezett erre Decado válasza .

– Ne hagyd, hogy szenvedjen! Gyorsan öld meg, mert egykor kedves volt a szívemnek. Aztán keresd meg a vakot, és t is öld meg!

– Az unokaöccse, szeretett úrn m. Megsértett. t is akarom.

– Öld hát meg, drágám, de senki mást – mondta erre a n . – A csapataink reggelre itt lesznek. Próbálj meg emlékezni arra, hogy még szükségünk lesz emberekre a földek megm velésére, és szeretném, ha

maradnának szolgák a palotában, az érkezésemre várva. Nem akarom, hogy a vakrémület káoszba torkolljon.

Majd ismét a n i hang szólalt meg.

– Egyszer azt mondtad, hogy boldogan halnál meg, ha az én ar com lenne az utolsó dolog, amit láthatnál. Töltsön hát el a boldogság, Landis kán!

Charis álltó helyében dermedt mozdulatlanná. Hallotta Landis kán szobájából el tör gurgulázó sikolyt. Kimenekült az ajtón, és végigrohant a folyosón a Gamal szállására vezet lépcs höz. A kopogtatást mell zve berontott a szobába, ahol a vak embert a teraszon üldögélve találta. Gyorsan elmesélte neki, mi történt: a szavak szinte összefüggéstelenül buktak ki a száján

– Tartottam t le, hogy ez lesz – sóhajtott fel a vak. – Hozd a köpenyem, Charis, és egy er s cip t! Magadnak is vegyél köpenyt!

Elvezetsz engem a dombok közé. Van ott valaki, akit meg kell találnom.

És most, egynapnyi halált és vérontást követ en, Charis a sötétben üldögélt, egy rettenetes fenevad közelében. A vacogása er södött.

Gamal lépett oda mellé, és a vállára tette a kezét.

– Kedvesem, sajnálom mindazt, amit el kellett szenvedned. De nélküled nem sikerült volna idáig jutnom.

Charis úgy érezte, mindjárt elsírja magát. De ezúttal nem a félelemt l. Az öreg hangjából kicsendül kedvesség és részvét döbbenetes ellentétben állt az átélt szörny ségekkel.

– Most már biztonságban vagyunk? – suttogta.

Látta, hogy az öreg az alvó bestia felé billenti a fejét, és észrevette a fáradt arcon felt

aggodalom jeleit. Vett egy nagy leveg t.

– Nem, kedvesem, nem vagyunk biztonságban. Hosszúmedve egykor a barátom volt, de ebben a lényben kevés maradt abból az emberb l.

Vigyáznunk kell vele! Próbálj meg nem félve reagálni arra, ami tesz, és ne nézz a szemébe! Ezt minden állat kihívásnak vagy fenyegetésnek veszi. Ha találunk ennivalót, akkor azt hiszem kevesebb okunk lesz az aggodalomra.

– Hová megyünk, nagyuram? Itt nincs semmi, csak a vén er d, meg néhány kis település.

– Meg kell találnom azt az ifjút, aki nemrégiben a palota vendége volt.

– Akinek a festmények vannak a b rén?

– Igen.

– Haraddal van. – Ahogy Haradra gondolt, megnyugodott. Bárcsak itt lenne most! A fenevad, akivel utaztak, kevésbé lenne ijeszt , ha a favágó a közelben lenne. – Hogy találjuk meg ket?

– Holnap megkérem Hosszúmedvét, hogy keresse meg a vendég szagát. Néhány nappal ezel tt találkoztak. És most bocsáss meg, gyermekem, de holtfáradt vagyok, és pihennem kell. Neked is hasonlóan kellene tenned. Hosszúmedve legalább hajnalig alszik majd.

Gamal lefeküdt, és fejét a karjára hajtotta. Légzése egyre mélyebb lett.

Amikor az öreg elaludt, Charisban felvet dött, hogy egyszer en felállhatna, és csendben elsétálhatna az éjszakában. A n , aki elrendelte a nagyúr halálát, világossá tette, hogy senkit nem kell feleslegesen megölni. Mondott valami olyasmit is, hogy gondoskodni kell arról, hogy a palotaszolgák folytassák munkájukat. De bizonyos, hogy ha Charis visszamenne, minden veszélynek vége szakadna? A gondolat legalábbis csábító volt. Lepillantott az alvó emberre.

Öreg és vak, gondolta. Mihez kezdene segítség nélkül? Hogyan találná meg Haradot és a tetovált férfit? A fenevad megtalálná neki, er sködött egy másik hang az elméjében. Azt mondta, hogy egykor barátok voltak. Hagyd öt itt! Mentsd magad!

A gondolat több mint csábító volt. Maga volt az igazság!

Lassan felállt, hogy ne zavarja meg az öreget. A hold kibukkant egy felh mögül, és az ezüstös izzás beragyogta az alvó embert. Ebben a nyers fényben a lány tisztán látta, hogy a másik mennyire törékeny. A szeme beesett, az arcát pedig olyan mély ráncok szabdalták, hogy azok sebhelyeknek t ntek.

Nélkülem meg fog halni idekint, döbbent rá fagyos bizonyosággal.

A közelb l vízcsobogást hallott. Ekkor újabb gondolata támadt, mire nesztelenül kisurrant a táborhelyr l. A patak a közelben folyt, sziklákon és apró zugokon bugyborékolva át. Lassan követte folyását, míg el nem ért egy szélesebb tavacskához, mely vagy harminc láb széles volt. Itt

üldögélt egy kicsit a parton, majd felállt és kibújt minden ruhájából.

Vacogva lépdelt be a vízbe, él óvatosán beljebb gázolt a mélyebb rész felé, melyet sziklák öveztek. Itt megállt, szobormereven, mindkét kezét a vízbe lógatva. Kisvártatva megpillantotta egy tovaúszó hal karcsú alakját. Majd egy másikét. Charis nem moccant. Mintha egy eón telt volna el, és egyetlen hal sem úszott a közelébe. És ekkor hosszú, kövér hal siklott át a keze felett. Charis villámgyorsan felfelé kapott, kirepítve az állatot a partra, ahol verg dni és csapkodni kezdett. Majd ismét megdermedt, és türelmesen várt. Több kudarc következett, majd ismét siker, és egy újabb nagy hal ért partot. Órákkal kés bb, vacogó fogakkal gázolt ki a partra. Megtörülközött az ingébe, majd belebújt hosszú, zöld szoknyájába, és köpenyét a vállára terítette. Hat kövér hal hevert a parton. Charis elmosolyodott. Az apja – aki gyerekként tanította meg t erre a fogásra – büszke lett volna ügyes lányára. Ingéb l hevenyészett tarisznyát eszkábált, és így vitte vissza a halakat a táborhelyre. Gamal és a fenevad még mindig aludtak, mire Charis leheveredett az öreg mellé, és elaludt. Nem álmodott semmit.

Pirkadatkor ébredt. Gamal még mindig aludt. A lány a fenevadra nézett, mely ekkor kezdett mocorogni. A lény talpra szökkent, és szimatolni kezdett. Charis vett egy nagy leveg t, hogy megnyugodjon és felállt.

– Hoztam neked ennivalót, Hosszúmedve – mondta határozottan. –

Megeszed a halat?

– Hal jó – felelte a lény, és orrlyukai kitágultak.

A lány félrerakott két halat, a többit pedig odavitte a bestiának, és lerakta ket a földre. Hosszúmedve rámeredt Charisra, de a lány nem nézett a szemébe.

– Hogy tudsz halat fogni? – kérdezte a fenevad.

– A kezemmel. Az apám tanított meg rá.

Hosszúmedve nem szólt többet, ehelyett lekuporodott a földre, felkapott egy halat és kitépett bel le egy hatalmas darabot.

–Vigyázz a szálkákkal! – mondta a lány, majd visszasétált oda, ahol Gamal feküdt. Charis saját málnájából el szedett egy kis t zszerszámot, majd nekiállt tüzet rakni.

----------

10.

Skilgannon megállt a falu feletti dombtet n, és lepillantott odalent munkálkodó emberekre. Haradot egy háztet n pillantotta meg, amint éppen a megégett faanyagot takarítja el. A településen mindenfelé nagy volt a nyüzsgés, ahogy a túlél k igyekeztek kijavítani a portya okozta károkat. Hiábavaló volt – és oly emberi – küzdeni az elkerülhetetlen ellen. Mert még több portyázó jön majd. Skilgannon megpróbálta ezt elmagyaráz Kinyonnak. Az ellenség még több katonát küld majd, hogy elfogják Askarit. És még több halál következik.

– Mi mást tehetnénk, minthogy újjáépítjük a házakat? – kérdezte Kinyon. – Ez itt az otthonunk.

Huszonkét falusi élte túl a portyát. Eltemették a szomszédaikat, és most arra törekedtek, hogy legalább a megszokott kép halvány mását helyreállítsák a közösségben. Skilgannon csodálta az embereket ezért.

Hagyta ket dolgozni, és felderítésre indult dél felé, az újabb támadás jelei után kutatva. De nem lelte semmi nyomát. Id be telik, mire az, aki kiküldte a portyázókat, ráeszmél, hogy valami balul sült el.

De vajon mennyi id be? Egy napba? Kett be? Azután ismét jönnek majd, még nagyobb er vel.

A falusiak minden er feszítése kudarca volt ítélve. A településüket felgyújtják, életüket kioltják. Ez egyszerre töltötte el haraggal és szomorúsággal Skilgannont.

Landis kán azt mondta neki, hogy a világ jobban megváltozott, mint ahogy azt Skilgannon képzelhetné. Micsoda badarság! Semmi sem változott. Igaz, mára több lett az Eggyéforrt, de az emberek világa éppen olyan, mint volt. Er szakos és kegyetlen. A kapzsiság és hatalomvágy uralta minden tettüket. Gondolatai Askarira terel dtek.

Higgadtan és bátran küzdött, hogy megvédje az ifjú Stavutot a fenevadaktól. Az korában Jianna ugyanígy tett volna. Skilgannon elmerengett, hogy ez magától értet

h siesség miként torzulhatott el

annyira? Jiannából a Boszorkánykirályn lett, egy rettent , fagyos és rosszindulatú asszony, aki közönyösen rendelte el ezrek halálát. A domboldalon ülve a férfi elmélázott a kérdésen. Jianna, hogy megtartsa

trónját, harcra kényszerült, és arra, hogy seregeket toborozzon és legy zze ellenségeit. Kezdetben nagyvonalú volt gy zelmeit követ en, és a legy zöttnek esélyt kínált, hogy csatlakozzon hozzá. Skilgannonnak eszébe jutott az a fiatal herceg, aki elfogadta az ajánlatot, de kés bb elárulta a n t, visszavonta embereit a csatatérr l, és csatlakozott Boranius er ihez. Néhány hónappal kés bb elfogták, családjával együtt, amint éppen Tantriába próbált menekülni.

Skilgannon nem volt jelen a kivégzésen, mert éppen keleten harcolt.

De miután visszatért, megtudta, mi történt. Jianna összehívta seregét és beszédet intézett hozzájuk. Majd el vonszolták az árulót és családját.

El ször öt gyermekét ölték meg, majd két feleségét. Végül a n odasétált a bánattól lesújtott herceghez.

„Ez az árulás ára – mondta neki. És most csatlakozz a családodhoz!"

Ezzel átvágta a torkát.

Amikor Skilgannon ismét visszatért a f sereghez, felkereste a n t, mert képtelen volt elhinni, hogy gyerekeket gyilkoltatott meg.

„Ennek a tettnek a terhe súlyosan nehezedik rám, Olek. Mégis szükség volt rá. Hét ártatlan ember halt meg. Haláluk biztosítja, hogy soha többé ne kerüljön sor ilyen árulásra. Ebben a háborúban mindenkinek rá kell ébrednie, hogy mi a következménye annak, ha elárulnak."

Igen, gondolta Skilgannon, ez volt a kezdet. Ezután újabb kivégzések következtek, míg végül egy egész város lakosságát irtották ki. Azon a napon lett bel le Elátkozott, mert az emberei, az parancsára hajtották végre az öldöklést.

Emlékezett a látnokn vel, Ustartéval folytatott beszélgetésére.

„Mindannyian magunkban hordozzuk a gonoszság magvait a szívünkben és a lelkünkben – mondta neki a papn . Még a legtisztábbak, a legszentebbek is. Része az emberi létnek, velünk születik. Nem tudjuk gyökerestül kiirtani. A legtöbb, amit tehetünk, hogy meggátoljuk a kicsírázását."

„És ezt hogyan tehetjük?"

„Nem tápláljuk. A mag kisarjad, ha gy lölettel vagy rosszindulattal tápláljuk. Rákként terjed szét a lélek sötét zugaiban."

„És mi van akkor, ha már tápláltuk? Akkor már túl kés nekünk?"

„Soha nem túl kés , Olek. Te már megkezdted visszanyírását, a hervasztását. Attól félek, Jianna sosem fogja megtenni."

A férfi érezte, hogy elnehezül a szíve.

„Oly sok jó van benne, tudod? Tud kedves, h séges és bátor is lenni."

„Meg kegyetlen, szörny séges és vérfagylaló – f zte hozzá a papn .

„Ez az abszolút hatalom átka, Olek. Nincs senki, aki megszidjon, nincsenek más törvények, csak azok, melyeket te alkotsz. Szeretjük azt hinni, hogy van valami különleges, valami idegen a gonoszságban.

Szeretjük azt hinni, hogy a zsarnokok különböznek t lünk. Hogy valamiképpen nem emberiek. Pedig azok. Mindössze nem béklyózza és veri láncra ket semmi, és kényük-kedvük szerint cselekszenek. A hétköznapi emberek milyen gyakran haragszanak meg a szomszédaikra, és töprengenek el azon, mindössze egyetlen pillanatra, hogy ártsanak nekik? Örökösen megtörténik ilyesmi. Mi gátolja meg ket abban, hogy a másikra támadjanak? Általában a következményekt l, a büntetést l vagy a bebörtönzést l való félelem. Milyen következményekkel néz szembe Jianna gonosztetteiért? Semmilyennel. Minél rémít bbé válik, annál hatalmasabbnak t nik. Szánom t, Olek.

„Én szeretem."

„És ezért szánlak téged is."

Skilgannon elindult lefelé a dombtet

l a falu irányába. Látta, hogy

Stavut kipakolja szekerét, áruit és takaróit odaadja azoknak, akiknek az otthona elpusztult. Askari is ott volt. Harad a kút mellett ücsörgött. Két ember volt vele: egy karcsú ifjú, zúzódásokkal teli arccal, és egy pufók, sz ke n . Amikor Harad észrevette Skilgannont, intett neki és odahívta.

– Arin, és a felesége, Kerena – mondta a favágó. – Petarból jöttek.

Jiamadok törtek a városra.

– Mi van Landis kánnal? – kérdezte Skilgannon az ifjút.

– Nem tudom, nagyuram – felelte Arin. – Nem láttam t. Én az erd ben voltam a többi favágóval. Láttuk, hogy égnek az épületek, és rohanni kezdtünk vissza a város felé. Ekkor találkoztunk a dombon felfelé szaladó Kerenával. mondta, hogy az embereket jemek öldösik.

Így aztán útra keltünk ide, ahol Kerena rokonai élnek. Azt hittük, itt biztonságban leszünk.

Körülnézett a romba d lt épületeken. – De nem úgy t nik – f zte hozzá.

– Igazad van – válaszolta Skilgannon. – Most már sehol sem biztonságos.

– Hát, én visszamegyek – állt fel Harad, és megragadta a csatabárdját.

– Veled tartok – közölte Skilgannon. – De el bb szedjünk össze valami elemózsiát! Beszélnem kell Askarival és Kinyonnal.

Odasétált a vadászn höz, aki Stavuttal, Kinyonnal és több falusival üldögélt. Intett Askarinak, és kissé eltávolodtak a csoporttól, éppen csak hallótávolságon kívülre kerülve.

– Harad és én visszaindulunk Petarba – tudatta vele.

– Miért? A várost lerohanták.

– Van ott egy n , akit Harad szeret.

– Ez megmagyarázza, miért kellene mennie neki. Vagy van ott olyan is, akit te szeretsz?

– Neked is el kell menned – engedte el a füle mellett a kérdést a férfi.

– Ez az otthonom.

– Tudom. És éppen ezért támadták meg. Téged keresnek. És visszajönnek. Ha nem leszel itt, akkor van rá esély... bár csekély... hogy nem ölik meg a barátaidat. Ha számít neked az életük, akkor t nj el innen! Még jobb, ha meggy

d Kinyont és a többieket, hogy menjenek

el.

– Nincs hova menniük. Délen Petar lángokban áll. Északon a lázadó feltámasztók seregei vannak. Meg a renegát jiamadok. Te mihez kezdenél a helyükben?

– Stavut beszélt a legendások népér l. Talán ha elérik az földjüket, ott újjáépíthetik a falujukat. Nem tudom. Nincsenek válaszaim. Az igazság az, hogy ha itt maradnak, akkor még több jiamad érkezik majd, még több vérszomjas tiszttel. És akkor megkínozzák és megölik a falusiakat, hogy megtaláljanak téged.

– Nem értem ezt az egészet. Miért keresnek? – A férfi belenézett az oly jól ismert arcba.

– Ha Landis kán még él, megtudom.

Harad kiáltott oda neki. Amikor odafordult, látta, hogy a csatabárdos két málhát vet a vállára.

– Indulunk. Minden jót neked... Askari.

– Úgy mondod, mintha búcsúznál. Szerintem még találkozunk.

Skilgannon otthagyta, elvette az egyik málhát Haradtól, és a vállára lendítette. Nem tudott ellenállni, és hátranézett, hogy még egy pillantást vethessen a sudár vadászn re.

----------

A délután java részében Skilgannon és Harad gyorsan haladtak délnyugat felé, ám alkonyatra a nagydarab csatabárdos elfáradt. De nem volt hajlandó megállni, Skilgannon pedig nem panaszkodott. Egészen addig magában tartotta tanácsát, míg sötétedni nem kezdett. Ekkor Harad mellé zárkózott, és karon ragadta.

– Várj egy pillanatot!

A favágó lerázta magáról a kezét és törtetett tovább.

– Akkor mondd meg – szólt Skilgannon szelíden –, hogyan fogsz segíteni Charison, amikor túl fáradt vagy ahhoz is, hogy felemeld a csatabárdod?

Harad megtorpant.

– Majd er t merítek magamból – dörmögte.

– Az er véges, csatabárdos. Charis vagy él, vagy halott. Ha él, megtaláljuk t. Ha halott, bosszút állunk érte. De pihenés, evés és alvás nélkül betámolyogni egy sereg jiamad közé, rültség. Csak akkor segíthetsz, ha er s vagy.

A kardforgató a gyérül fényben látta, hogy Harad válla megroggyan.

– Pihenek egy órát – mondta végül tétovázva. Lerogyott a földre, hátát egy fának vetette, és lehajtott fejjel ücsörgött. Skilgannon a földre dobta málháját, el szedte ennivalóját, és csendben falatozni kezdett.

Harad, akárcsak Druss, az azonnali cselekvés embere volt. Hiányzott bel le a kifinomultság. A n , akit szeretett, veszélyben forgott, és nem volt elég közel ahhoz, hogy segítsen neki. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a lehet leggyorsabban megtegye az ket elválasztó

távolságot. És utána? Besétál egy megszállt városba, Charist keresve.

Nem számít neki, hogy húsz jiamad lesz ott, vagy ezer. Skilgannon végzett az evéssel. is fáradt volt, de a pihenést l visszanyerte erejét.

Odalépett Haradhoz.

– Ideje beszélnünk és tervet kovácsolnunk.

– Hallgatlak – dörmögte a másik.

– Nem hiszem.

– Hogy érted ezt?

– Túl sok benned a harag. És az elhomályosítja az ítél képességedet.

– Skilgannon elhallgatott. H vös szél kezdett fújni a hóval fedett hegyek fel l, és a fényl hold el tt fátyolfelh k úsztak el.

– Nem tudom, hogyan tervezzük meg ezt az egészet – vallotta be végül Harad. A hangja nyugodtabb volt már, és fejével nekid lt a fa törzsének. Egy id re behunyta a szemét is. – Én fákat döntök ki.

Szálfákat rakodok. Új házak alapjainak ások árkokat. És tudok még verekedni. Amíg veled nem találkoztam, senkit nem öltem meg. Sosem volt rá szükség. És most minden megváltozott.

– Te is meg fogsz változni, Harad. Adj id t magadnak!

– Neked könny . Nincsenek erre barátaid. k nem a te néped.

– Ez igaz – bólintott Skilgannon. – Semmim nincs ebben az új világban. Mindenki, akit valaha is szerettem, rég halott. De az sem számítana, ha Petarban mindenki kedves lenne a szívemnek. Attól még ugyanúgy itt ülnék veled er t gy jtve, és a lehet ségeken töprengve.

– És eközben lehet, hogy Charis veszélyben van.

– Igen. Lehet. De Petar nagy település. Valószín tlen, hogy lerombolták volna. Így az embereket arra bátorítják majd, hogy térjenek vissza a munkájukhoz. A favágók valószín leg visszamennek fát vágni.

A palotaszolgák kiszolgálják új gazdáikat. Ha ez igaz, akkor Charis valószín leg azt teszi, amit mindig is tett: a palota vendégeinek óhajait lesi. Röviden, nem lesz szükség arra, hogy megmentsék. Ostobaság lenne berontani Petarba, és lekaszabolni néhány Eggyéforrtat, miel tt megölnek minket.

– Szerinted ez valószín ? – kérdezte Harad, és hangja megtelt újjáéled reménnyel.

– Nem tudom. Két másik lehet ség van még. Az egyik, hogy is éppen úgy elrohant, mint Arin és felesége. Ha így tett, akkor most valahol itt van a vadonban. Ekkor megint hiábavaló lenne berontani Petarba. A másik lehet ség, hogy megölték. – Skilgannon látta a Harad arcára kiül döbbenetet. – Ha ez bizonyulna igaznak, akkor sincs szükség elhamarkodott er szakra. A lány tudja, hogy szereted?

– Ki mondta, hogy szeretem? – fortyant fel Harad, és elvörösödött.

– Nem szereted?

– Akkor sem számítana, ha így lenne. Tudod, hogy hívnak?

Csonttör Haradnak. Baromnak. Igen, er s vagyok, de nem jókép .

Nem vagyok gazdag. Sem okos, vagy szellemes. Charis ennél jobbat érdemel.

Skilgannon elmosolyodott.

– Tapasztalatom szerint minden n jobbat érdemelne. Ez a feleségemre minden bizonnyal igaz volt. Harad ellazult, és nagyot sóhajtott.

– Meg fogom találni t.

– Mi fogjuk megtalálni t, Harad. És most miért nem mész aludni?

Néhány órát rködöm, aztán felébresztelek.

– Egen, most egy kicsit le tudom hunyni a szemem. – Ezzel Harad minden további szó nélkül elnyúlt a földön, féld a málhájára hajtva.

Kisvártatva már hangosan hortyogott. Skilgannon csendesen felállt, és magára hagyta az alvó férfit. Gondolkodnia kellett. Valami rágta, ott mocorogva elméje sarkában. Bosszantó volt. Bár korábbi életének számos emléke visszatért, sok más kötés nélküli és töredezett maradt.

Nem tudott úgy összpontosítani, mint régen, és azt vette észre, hogy állandóan küzdenie kell érzelmei kordában tartásával. A harag sokkal gyorsabban elöntötte, mint ahogy arra emlékezett. Másrészt er sebb és edzettebb volt, mint életének utolsó éveiben. A háborúk, a sebek, a törések és a rándulások pusztítása vámot szedett ötvenéves testén. Talán ez volt a válasz. Ahogy öregedett, körültekint bbé vált, takarékosabban bánt az erejével. Kezdte elveszíteni... mit is? A szenvedélyt? A vágyat?

A vakmer séget? Felismerte, hogy igen, ez így van. Az ifjak szenvedélyes természetét felváltotta az érett kor h vös – látszólagos –

bölcsessége. Többet töprengett a lépésein, és minden stratégiát gondosan megtervezett.

Semmi baja a fejednek, mondta magában. – Csak az ifjúság zabolátlan energiája ostromolja. Hogy megtisztítsa gondolatait, úgy határozott, kienged valamennyit ebb l az energiából.

Keresett egy lapos és szilárd felületet, ahol belefogott egy sor kimerít tornagyakorlatba: id nként mozdulatlanná dermedt, meg rizve egyensúlyát, máskor meg szökellt és pörgött. Végül verítékpatakos arccal el húzta a Nappal és Éjjel Kardjait, és egy sor sima mozdulatot hajtott végre, vágva és szúrva, mintha láthatatlan ellenséggel küzdene.

Malanek, a kardmester több tucatnyi harci man verre tanította meg, és hosszú élete során másokat is elsajátított. A pengék csak úgy villogtak a holdfényben. Végül a leveg be lökte mindkét kardját. Ahogy azok pörögve szálltak felette, el revet dött, átgördült a vállán, és térdre érkezett,, magasba lökve mindkét kezét, kinyújtva az ujjait. A Nappal Kardjának elefántcsont markolata bal kezébe hullott. Az Éjjel Kardjának nyele súrolta jobbjának ujjhegyét, és a penge a torka felé zuhant. Meglendítette a kezét, és második kísérletre már sikerült elkapnia a markolatot. Az éles penge még így is belemetszett hosszú kabátjának gallérjába.

– Még van egy kis teend d – mondta magának hangosan. Majd tokjukba lökte a pengéket, és felsétált az erd s domb gerincére. A feje tisztább volt, de a gyötr kétely megmaradt.

Mi hibádzik? – kérdezte magától.

A jelek szerint sokan keresték a sírját évszázadokon át. Landis kán titokban hozta t vissza. Talán valahogy az Örökkévaló rájött erre, és a Petar elleni támadással ezt torolta meg. De ez még nem magyarázta meg az Askari faluja elleni portyát. Az Örökkévaló miért tör dne azzal, hogy egy rég halott királyn csontjai új életre kelnek?

Mozdulatlanul ült, és a tél hidege telepedett rá a lelkére. Mit is mondott Gamal?

is, akárcsak te és én, Skilgannon, újjászületett. Úgy képzelem, már rég nem számolja a viselt és eldobott testeket... Landis találta meg a legnagyobb szerkezetet, és , meg én együtt jöttünk rá, miként hozzuk

ismét m ködésbe. Ennek a hatalma révén adtuk meg neki a halhatatlanságot. Az Örökkévalót mi teremtettük."

És ekkor már tudta. Landis kán rábukkant Jianna, a Boszorkánykirályn csontjaira. Tényleg visszahozta a n t. Aki szintén az ürességben bolyongott. Jianna, élete nagy szerelme volt a rettegett Örökkévaló. A döbbenet, mely rátört, elsöpr volt. Kirázta a hideg, és érezte, hogy gyomra mélyén felfelé tör a hányinger.

Úgy képzelem, már rég nem számolja a viselt és eldobott testeket.

Valahogy sikerült meg riznie halhatatlanságát, uralma alá hajtva önmaga új változatait, éppen úgy, ahogy Druss vette át rövid id re Harad felett az uralmat azon az éjszakán, Dros Delnoch romjainál.

Druss viszont, lévén az, aki, nem lopná el az ifjú életét. A Boszorkánykirályn viszont egyetlen pillanatig sem habozna. És ezért vadásztak Askarira. Az Örökkévalónak szánt új, fiatal testre.

Skilgannon úgy érezte, mintha összemarcangolnák, érzelmeit darabokra szaggatnák. Jianna életben volt! Megtalálhatja, vele lehet, megváltoztathatja a sorsot, mely eltépte ket egymástól.

– Meg rültél? – kérdezte aztán hangosan. A n , akit szeretett, vad volt és bátor, tele idealizmussal. Az Örökkévaló pedig olyan vámpír, aki a világot káoszba és rettegésbe taszította.

Felnézett az éjszakai égre.

– Miért kínzol még mindig? – dörögte. – Cethelin azt mondta, hogy te a megbocsátás és a szeretet istene vagy. De ehelyett a rosszindulatban és a bosszúban lelsz élvezetet.

Harag száguldott át rajta: vak és oktalan harag. Hát nem próbálta meg vezekléssel jóvátenni b neit? Hát nem lépett be egy kolostorba, és törekedett a Forrás útjainak meglelésére? De akkor ki küldte azokat a csaholó gyilkosokat a kapuhoz, és fenyegette halállal az odabent él jótét lelkeket? Ki más, ha nem a Forrás?

– Egész életemben kísértettél, halált és er szakot zúdítva azokra, akiket szerettem. – Greavast, a szelíd színészt, Speriant, a kertészt és szeret hitvesét, Molaire-t Boranius kínozta halálra. Gyilkosok eredtek Jianna nyomába. Egész elmúlt életét az er szak és a háború mételyezte meg. Most pedig egy újabb összecsapásba rángatják bele, ahol ártatlanok szenvednek.

Els életében azért küzdött, hogy megmentsen egy hercegn t az elpusztítására tör sötét hatalomtól. Most pedig ugyanez a hercegn volt a sötét hatalom, áldozata pedig annak a hercegn nek a fizikai megtestesülése, akit egykor szeretett.

A helyzet veszett iróniája émelyítette. Rosszindulatúan bámulta a csillagokat, és felordított:

– Lényem minden sejtjével megátkozlak! – Aztán szétoszlott a dühe.

Úgy érezte, kiszívták minden erejét, és rettent fáradtság tört rá.

Már éppen indult volna vissza oda, ahol Harad aludt, amikor jobbról, az erd fel l neszt hallott. A Nappal és Éjjel Kardjai azonnal a kezében termettek. Skilgannon várt. A bokrok szétváltak, és a vadászn , Askari lépett el az árnyékból. Visszahajló íja volt nála, és puha b rnadrágot viselt. Rojtos z b r zekéje alá kámzsás, zöld inget vett. Sötét haját vékony ezüst fejpánttal fogta hátra.

– Most már lehiggadtál – kérdezte a lány –, vagy szándékodban áll lefejezni?

– Mit keresel te itt?

– Veled tartok, hogy felkeressem Landis kánt. Vagy megyek nélküled. Nekem mindegy.

– Stavut veled van?

– Nem. északra indul a szekerével. A falusiak vele mennek.

Remélem, hogy ott biztonságosabb, mint itt.

– Sehol sem biztonságos.

– Kinyon gyakran mondogatja: Az élet olyan utazás, melynek egy végállomása van – vonta meg a vállát. – Minden meghal.

– Nem minden – felelte erre a férfi szomorúan.

----------

Stavut felajánlotta, hogy Askarival tart, és egyszerre volt csalódott és hálás, amikor a lány visszautasította. Furcsa érzés volt. Egy része veszteségnek könyvelte el, de azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy saját túlélési esélyei hihetetlen mértékben megnövekedtek.

Ó, Stavut, mondta magában, mennyire sekélyes vagy!

A nap sütött, amikor és a huszonkét falusi elindult a hegyi hágó felé. Stavut egyszerre csodálkozott és könnyebbült meg, mikor felfedezte, hogy a jiamadok nem ölték meg a lovait, és nem tépték szét mindazt, amit a szekerén vitt. Hosszúcsüd, a pej, és Fényl Csillag, a szürke, a Kinyon konyhája mögötti karámban álldogált. Stavut átmászott a kerítésen és odakiáltott nekik. Hosszúcsüd odaügetett hozzá, míg a szürke úgy tett, mintha észre sem venné. Egészen addig, míg a kalmár simogatni nem kezdte Hosszúcsüd nyakát, és öklével meg nem dögönyözte a pej hosszú orrát. Ekkor Fényl Csillag is odaügetett, leszegte a fejét és megbökdöste Stavut mellét.

– Igen, igen, örülök, hogy mindkett töket látlak. Ne csapjunk nagy hót! Nem lenne illend .

Ahogy a szekerén ült a délel tti napsütésben, úgy t nt, a világban minden jobbra fordult. A Petarban eladásra szánt áruk ugyan kevesebbet érnek Siccusban, abban a városban, ahol vette ket, de megengedhetett magának – bár éppen csak –, egy kis veszteséget. A legfontosabb az, hogy megmenekült a haláltól és a csonkítástól, és még mindig be tudta szívni az üde hegyi leveg t. Énekelni támadt kedve, és meg is tette volna, ha a falusiak oszlopa nem kígyózik a szekere mögött. Az egyetlen hallgatóság, mely valaha is értékelte Stavut hangját, Hosszúcsüd és Fényl Csillag volt – bár az értékel talán túl er s kifejezés. Fényl Csillagnak szokása volt hangosan szellenteni, amikor a kalmár énekelt, de ez lehetett akár a harmónia megteremtésére való törekvés is. Stavut kuncogott, amikor erre gondolt.

– Jó kedved van – jegyezte meg a szekér saroglyájában ül Kinyon.

A nagydarab férfi szépen gyógyult, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy gyalogoljon a meger ltet hegyi úton.

– Való igaz. Próbálj meg nem túl sokat mocorogni! Ott hátul akad néhány törékeny holmi.

A menet többször megállt, hogy az emberek pihenjenek. Számos falusi vitte magával legértékesebb dolgait a hátára vetett zsákban.

Mások kézikordékat toltak. A lovak is elfáradtak, mivel a szekérre a tíznapos út élelmiszerkészletét is felpakolták. Kinyon egyszer leszállásra kényszerült, Stavutnak pedig le kellett rakodnia több nehéz rekeszt, zsákot és hordót. Még Hosszúcsüd és Fényl Csillag is

megszenvedett ezen az utolsó kapaszkodón. A kalmár és a falusiak aztán ismét megpakolták a szekeret, és miután ismét megálltak a gerincen, folytatták útjukat.

Mire szürkülni kezdett az els napon, már elérték a hegyi út legmagasabb pontját, és megkezdték a leereszkedést az erd s völgybe.

Stavut itt már többször táborozott a múltban. Akadt víz és jó legel , meg egy sziklás horpadás, ahol tábortüzet lehetett rakni anélkül, hogy az messzire látszott volna.

Három f

tüzet raktak, és a falusiak hálatelten rogytak le az éjszakai pihen re. Amikor a hold feljött, a leveg t megtöltötte a sült szalonna illata, a serpeny kben pedig tojás és pirítós sistergett. Az ifjú Arin odalépett Stavuthoz. Magas, jóvágású fiatalember volt, egyik szemén duzzadt monoklival, és felhasadt szájjal. Leguggolt a földön ücsörg kalmár mellé.

– Még mennyit utazunk?

– Úgy becsülöm, hogy tíz napot, talán egy kicsivel többet. Számos magashegyi út van el ttünk. Fárasztó lesz.

– És biztonságos? – Stavut megvonta a vállát.

– Biztonságosabb, mint a településen. De azt mesélik, hogy szökevény jiamadok bandái kószálnak errefelé. Néhánnyal magam is találkoztam idefelé jövet. Amint azonban elérjük a parti utat, össze kellene futnunk a legendások lovasaival. Némi szerencsével elkísérnek minket Siccusba.

– Még sosem jártunk a külvilágban – felelte Arin, és aggodalom telepedett az arcára.

– Nem különbözik annyira. Az emberek ott is gazdálkodnak, és kereskednek. Siccus a legendások népének városa, így ott nincsenek jiamadok, és hála a Forrásnak, nem háborúskodnak.

– És megengedik, hogy maradjunk?

– Biztosra veszem, hogy igen. – Alig mondta ezt ki, máris feltámadt benne a kétely. Alahir népe nem kedvelte az idegeneket.

Kinyon sétált oda hozzájuk, és nagyot nyögve leült Stavut mellé.

– Sajog a sebem. De gyógyul.

– Remek! – mondta Stavut, akit még mindig aggasztott Arinnak tett ígérete.

– Mi a terved, hogyan keressünk ennivalót? – érdekl dött Kinyon.

– A tervem?

– Hát, te vagy az, aki vezetsz minket – mutatott rá a nagydarab férfi.

– Nem, nem, nem – felelte a kalmár sietve. – Én csak az utat mutatom Siccusig. Én nem vezetek senkit.

Kinyon közelebb hajolt.

– Hallgass rám, kölyök! Ezek az emberek rémültek. Egyesek sebesültek, mások elvesztették szeretteiket. És most éppen elhagyják otthonukat, hogy a külvilágba utazzanak, oda, ahol háború és félelem uralkodik. A bizalmukat valami szilárdba és er sbe kell vetniük.

Ismernek téged, Stavut. És kedvelnek, ebben a pillanatban pedig szükségük van valami megnyugtatóra. Az egyetlen ember, aki ismeri a külvilágba vezet utat, te vagy. Azt gondolják, hogy a biztonságba vezeted ket.

– Én nem tudom, hogy hol biztonságos – felelte a kalmár, lehalkítva hangját, ahogy a tábortüzeket körülül falusiak arcát nézte.

– Akkor is beléd vetették a hitüket. Én is beléd vetettem a hitemet.

Stavut átgondolta a dolgot. Mindig kerülte, hogy felel sséget vállaljon másokért. Tengerészként kétszer adta vissza az el léptetését, és Siccusban rtisztként mindig kitért a magasabb posztok elfogadása el l. De most úgy vélte, más a helyzet. Alig tíznapi út vár rá a városig.

Amint odaérnek, Alahirral való barátságára építve letelepíti a falusiakat.

Aztán szabad lesz. Mi lehet abban olyan nehéz, ha elfogadja a vezér névleges szerepét?

Alig gondolta ezt végig, a kétely apró férge már befúrta magát az elméjébe. Ha volt az életben olyasmi, amit megtanult, az az volt, hogy a sorsnak kifacsart humorérzéke van. Látta, hogy Kinyon várakozósan néz rá, mire felsóhajtott. – Jól van, Kinyon. Én leszek a vezér.

– Rendes kölyök – mondta erre a sebesült férfi, és összerezzent, ahogy talpra kászálódott. – Nem fogod megbánni.

A szavak láthatatlan es felh ként lebegtek Stavut felett.

Máris megbántam, gondolta magában.

A kalmár rövid élete során sokszor el fordult, hogy döntései balul sültek el, de a következmények még sosem csaptak le ilyen gyorsan.

Kinyon éppen csak visszatért a falusiakhoz, hogy megnyugtassa ket,

Stavut a f nök, az új vezér pedig ekkor átszelte a tábort, hogy lecsutakolja a lovakat. Amikor a közelükbe ért, látta rajtuk, hogy idegesek. Hosszúcsüd a koponyájához lapította a fülét, és kerekre tágult szemmel a földet kapálta. A szürke, Fényl Csillag, szintén be volt sózva. Még mindig hámba voltak fogva, a szekér fékje is be volt húzva.

– Hé, hé! – csitította ket nyugodt hangon. – Ne ijedezzetek, cimborák! Hoztam nektek takarmányt.

Ebben a pillanatban az egyik falusi n felsikoltott. Hosszúcsüd megpróbált felágaskodni, mire a szekér megrándult. Stavut megperdült.

Három jiamad sétált be a táborba észak fel l. Mások délr l közeledtek.

A falusiak összetömörültek, de egyiküknél sem volt fegyver.

A holdfényben Stavut úgy vélte, felismeri az élen haladó jiamadot, a tagbaszakadt behemótot, mely a jelek szerint részben medve volt. volt az, akivel Skilgannon beszélgetett a barlangban. A hét pokolra, mi is volt a neve?

A fenevad becammogott a táborba, és a legfényesebben lobogó tábort z fölé magasodott.

– Vezér! – mordult fel. – Merre?

Egy pillanatra senki sem moccant. Aztán több falusi Stavutra mutatott. Az ifjú felpillantott az éjszakai égre.

– Te aztán tényleg nem kedvelsz, mi? – dünnyögte, majd vett egy nagy leveg t, és elindult a hatalmas jiamad felé. Stavut mindig is rendelkezett az utánzás adományával. Mindössze hallania kellett egy hangot, hogy le tudja másolni a beszéd tónusát és ritmusát. Matróztársai jót mulattak, amikor bizonyos tiszteket utánzott. Most úgy határozott, Skilgannont fogja másolni, és egyre er söd félelme dacára hangja tekintélyt parancsolóan csengett.

– Mit kerestek itt, Shakul?

– Ételt – felelte a hatalmas fenevad, és aranyszeme szúrósan meredt Stavutra.

– Miért nem vadásztok? Számos z él az erd ben. – Túl gyorsak.

Elfutnak. Enni lovakat.

– Az nem jó.

– Nem jó? – ismételte a bestia értetlenül. – Érzem a hús szagát. Hús jó.

– És aztán? Amikor megettétek a lovakat? Mit fogtok azután enni?

– Most éhes! – bömbölte Shakul, és vadállati pofáját odalökte a kalmáréhoz.

Stavut nem hátrált meg.

– Várni fogtok. Ma éjjelre adok nektek ennivalót. Holnap pedig megmutatom, hogyan vadásszatok zre. És akkor annyi ételetek lesz, amennyit csak akartok.

Shakul el re-hátra kezdte ingatni busa fejét. Karmos mancsát ökölbe szorította, majd szétnyitotta. Rámeredt a remeg falusiakra. Aztán a feje visszalendült Stavut felé.

– Vadászni zre?

– Igen. Finom hús. És sok van bel le.

– Nincs z, enni lovakat?

– Lesz z – felelte Stavut olyan magabiztossággal, amit nem érzett. –

Mondd meg... a katonáidnak... hogy menjenek a tábor másik felére.

Odaviszem az ételt. – Shakul egy pillanatig még nem moccant, majd megfordult, és intett a másik hat jiamadnak. Azok elcammogtak, hogy letelepedjenek a tisztástól keletre. Stavut remeg lábakkal sétált oda a szekeréhez.

Kinyon lépett hozzá.

– Mi folyik itt? – tudakolta.

Stavut felemelte szekerén a vászonponyvát, és többoldalnyi sonkát szedett el , amib l kett t Kinyon kezébe nyomott. Akadt ott egy jókora szelet marhahús is.

– Ez az összes hús, amink csak van – mondta a sebesült férfi.

– Nem, nem az. Itt vagy te, én, meg a falusiak.

– Mit fogsz most tenni?

– Megtanítom ket vadászni.

– Vadász is vagy?

– Ebbe ne menjünk bele. A magabiztosságom már így is törékeny.

Stavut a vállára kapta a húst, és odasétált, ahol a jiamadok ültek, majd a földre dobta. Kinyon is lehajította a két sonkát, aztán gyorsan elhátrált. Stavut visszaballagott a lovaihoz, és megsimogatta ket. A még mindig ideges Fényl Csillag megpróbálta megharapni, mire a kalmár hátraugrott.

– Még egy ilyen trükk, és hagyom, hogy megegyenek – mondta a remeg szürkének. Odanézett, ahol a jiamadok szaggatták a marhaszeletet, széttörve a csontokat, és marcangolva a húst.

Az evés nem tartott sokáig. Stavut a falusiakhoz ment, és azt tanácsolta nekik, hogy pihenjenek. Majd dobogó szívvel visszatért a jiamadokhoz, és odakiáltott Shakulnak. A falkavezér felállt, és követte Stavutot, aki egy kidöntött fához baktatott, és leült rá.

– Miért nem tértetek vissza az ezredetekhez?

– Nincs tiszt. Halott tiszt, meghalni mi is. Megölni minket. Két kard hol?

– Vissza fog jönni. Mondd el, hogyan próbáltatok meg zre vadászni!

Shakul leguggolt.

– Szaglász, üldöz. Túl gyors. Te elkapni zet?

– Holnap elkapjuk ket.

----------

Askari a s

erd ben haladt, éberen, vigyázva. A bárdok

megénekelték az erd k csendjét, és ez mindig megnevettette. A fák között sosem honolt csönd. A szell megrezegtette a leveleket, a h ség vagy a fagy szétfeszítette vagy összenyomta a fák törzsét, amit l azok kérge recsegett, nyögött. Állatok motoztak, madarak szálltak, rovarok zümmögtek. A lány gyorsan futott egy régi szarvascsapán. Látott nyomokat, de egyik sem volt friss. Hangyák meneteltek át egy z nyomain, az egykor éles körvonalak mostanra elmorzsolódtak. El tte hirtelen felrebbent egy csapat veréb. Askari lekuporodott.

Megriadhattak egy vadmacskától, vagy egy elroppanó ágtól. Másrészt ez annak a jele is lehetett, hogy emberek – vagy vadállatok – vannak a közelben. A sudár vadászn még inkább a földhöz lapult és behunyta a szemét. Csizma alatt elroppanó száraz fa zaja ütötte meg a fülét, mire visszaosont a fák menedékébe. A szell az arcába csapott, és a hang irányából jött. Ha jiamadok járnak erre, akkor nem fogják egyhamar kiszagolni. De azért így is vessz t illesztett visszahajló íjának húrjára.

Ha kell, végez eggyel, majd keletnek indul, elcsalva a többieket

Skilgannontól és Haradtól, akik az nyomait követik. Fakó rnadrágjában és – zekéjében, meg sötétzöld, csuklyás ingében Askari szinte láthatatlan volt a s

aljnövényzetben. Türelmesen várakozott.

Húsz jiamad alkotta a csapatot, mely vagy harminc lépésre t le keletre kimasírozott a fák közül. Két oszlopban haladtak. Mindannyian b r mellvértet viseltek, melyre az ezüstsas fejét verték. Többen b rsisakot is hordtak. Mindnyájan vasszögekkel kivert husángokat markoltak. Két tiszt volt velük, mindkett az oszlop végén haladt. Askari megvárta, míg a katonák ismét elt nnek a fák között, majd felállt, és gyorsan átfutott a csapás másik oldalára. Itt felkapaszkodott egy magas fára, könnyedén jutva felfelé az ágakon. Err l a kilátóhelyr l megpillantotta a délre nyújtózó völgyet, és Petar piros háztet it, jó húsz mérfölddel arrébb.

Lovasok rótták a völgyet, és a jiamadok kis csapatokban fésülték át a vidéket. Egyértelm volt, hogy keresnek valamit.

Fakószürke lován egy lovas ült moccanatlanul, hosszú, s t haját a délutáni szell borzolta.

Lentr l mozgás támadt. Valaki felfelé mászott a fán. Askari íja a hátán átvetve pihent, így a lány el húzott egy kétél nyúzókést az oldalán viselt szarvasb r tokból. Skilgannon félrehajtott egy levelekkel n ben tt ágat, és feltornászta magát a vadászn mellé. is a völgyet nézte.

– Nappal nem lehet átjutni rajta – suttogta. A férfi nagyon közel volt hozzá, és a lány a másik ingén fafüst és izzadtság szagát érezte. Ett l kényelmetlenül érezte magát. De nem azért, mert kellemetlen volt.

Távolról sem. Megpróbált valamennyire odébb csusszanni. Látta, hogy egy kis levél beleragadt a férfi sötét hajába, pont a füle fölött. Nehezen állta meg, hogy ne söpörje le.

– Túl sok jiamad kutat – mondta Askari. – Nyilván valami fontos embert keresnek. Talán magát Landist.

– És meg fogják találni. A szél jelenleg északról fúj. Bárhol rejt zik is, megérzik a szagát. S t, ha itt maradunk, akkor nemsokára minket is kiszagolnak. – Skilgannon tekintete visszatért a lenti völgyre. Askari azon kapta magát, hogy a másik arcát nézi oldalról, és nem kerülte el figyelmét a kardforgató hajának csillogása, és járomcsontjának íve sem.

Lehunyta a szemét, és beszívta a másik ruhájának illatát. Amikor kinyitotta, a zafír szempár az övébe mélyedt.

– Minden rendben?

– Hát persze. Miért kérded?

– Kipirultál.

– Túl meleg ez az ing. És most lemászom. – Vetett még egy pillantást a férfira. – Levél van a hajadban.

Leereszkedett a fáról, majd leugrott a földre Harad mellé.

– A hosszabb úton kell Petarba mennünk – mondta a lány. – A völgyet elözönlötték a jiamadok.

Harad bólintott.

– Azt hiszem, hallottam valamit északról. Olyan volt, akár egy sikoly. Nagyon halk, nagyon távoli.

Askari nem hallott semmit.

– Már most jiamadok vannak mögöttünk. Viszont keresnek valakit, és valószín tlen, hogy mi lennénk azok. El tudjuk kerülni ket, ha keletnek tartunk.

Skilgannon ért földet mellettük könnyedén.

– Hallottam egy ordítást vagy sikolyt. Az irányát nem tudtam betájolni.

– Észak – közölte Harad.

– Nem vagyok benne biztos, hogy emberi volt. Ahhoz túl gyorsan elvágták. Te is hallottad? – kérdezte Askaritól. A lányt bosszantotta, hogy nem. Túl gyorsan mászott le a fáról, és nyilván az ágak suhogása elnyomta a hangot. Megrázta a fejét.

– Meg akarjátok nézni? – tudakolta a vadászn . – Mert ez a terv ostobaságnak t nne el ttem.

– Egyetértek – felelte Skilgannon –, de van egy kis gondunk. Harad a barátját keresi. A lány talán a városban van... de akár itt is lehet. Ha ez emberi sikoly volt, akkor arra utal, hogy emberek vannak fent az erd ben. És köztük lehet olyan, aki tudja, mi történt akár Charisszal, akár Landis kánnal. Te vezetsz minket, Askari. Mi mögötted megyünk, de ne távolodj el t lünk túl messzire! – Askari kézbe vette íját, és ügetve elindult észak felé, lebukva az alacsony ágak el l, cikcakkban kerülgetve a bokrokat. Skilgannon és Harad követték. Közel fél

mérföldet futottak, amikor újabb sikoly harsant. Éles, reszket kiáltás volt, teli gyötrelemmel. Askari lelassította futását, és kelet felé, egy facsoport irányába kanyarodott. Skilgannon és Harad felzárkóztak mögé, amikor a lány felkapaszkodott egy kis rézs n, majd leguggolt a tetején növ bokrokban. A túloldalon öblös, sziklákkal teliszórt horpadás terült el. Három test hevert a földön, és öt jiamad, meg ember tisztjük egy negyedik ember mellett térdelt. A férfi karját a könyöke felett csonkolták: a végtag jó tíz lábbal odébb hevert, a véráztatta f ben.

A tiszt hevenyészett érszorítót ügyeskedett a férfira, de nem azért, hogy megmentse az életét. Pusztán életben akarta tartani a kihallgatás idejére.

– Hová mentek? – kérdezte a tiszt. A haldokló erre káromkodott egyet, és vért köpött a másik arcába. Az egyik jiamad ekkor kést mártott a férfi lábába, megcsavarva a pengét. A férfi éles hangon felsikoltott, mely gurgulázó hörgésben halt el.

– Ebb l elég! – szökkent talpra Harad.

– Egyetértek – mondta Skilgannon fagyosan. Együtt sétáltak ki a nyílt terepre. Skilgannon kinyújtotta jobb kezét, és el húzta a Nappal Kardját. Baljával megfogta a kiálló alsó markolatot és kivonta az Éjjel Kardját is.

Két jiamad megperdült, meghallva közeledésüket. A fenevadak elképeszt sebességgel pattantak talpra, és lendültek rohamra, felemelve vassal kivert husángjukat. Skilgannon balra cikázott, a Nappal Kardja lefelé és kifelé vágott, felhasítva az els bestia torkán a bundát, belemetszve a b rbe és átszelve a nyaki üt eret. Ugyanezzel a mozdulattal megperdült a sarkán, és az Éjjel Kardját átdöfte a másik szörnyeteg b r mellvértjén, felnyársalva a szívét. Harad rávetette magát a megmaradt háromra. Snaga bezúzta egyikük koponyáját: a csillogó pengék széthasították a csontot, és a halott bestia száján távoztak.

Elesett egy újabb Jiamad, amikor szemgödrébe fekete tollú vessz vágódott. Az utolsó lény Haradra vetette magát. Az óriási termet favágó szintén ugrott, hogy fogadja rohamát, lebukott a meglendül husáng el l, és Snaga fejének két hegyét beledöfte a gyomrába. A jiamad aranyszeme kidülledt, ahogy a hideg acél felszakított mellvértjét.

Rettegve felordított, aztán hátratántorodott. Harad kitépte bel le Snagát.

A fenevad ismét el relendült. A favágó, mivel már nem tudta meglendíteni csatabárdját, egy balegyenest mért támadója pofájára. Az ütést l a teremtmény elvesztette két agyarát. A megszédült bestia félretántorodott. Snaga belehasított a nyakába.

Az Örökkévaló tisztje immár egyedül maradt. Fiatal volt, sz ke hajjal, csinos vonásokkal. De kezét a megkínzott férfi vére szennyezte.

– Kit kerestek? – kérdezte Skilgannon, ahogy a férfi el húzta szablyáját.

– Semmit nem mondok neked, te renegát!

– Hiszek neked. Így viszont semmi hasznom bel led.

A kardforgató odaugrott a másikhoz, hárított egy ügyetlen szúrást, majd szinte lefejezte az ifjút. Még miel tt teste a földre zuhant volna, Skilgannon már a haldokló mellett térdelt.

– Ezt... nagyon... élveztem – mondta a férfi, akinek véres volt az ajka.

Harad lépett a sebesült másik oldalára.

– Ne mocorogj, Lathar! Megpróbáljuk elállítani a vérzést. – Ne!

Tönkretették a lábam... és leharapták a... karom. Nem... akarnék így élni... még ha tudnék is. A fivéreimet is megölték.

– Kit kerestek? – tudakolta Skilgannon.

– Az öreg és vak nagyurat, meg... a lányt, aki... neked hozott enni, Harad. Tegnap láttam ket. Egy jemmel voltak. A mieink közül való volt. Velük kellett volna menni. – Lathar lehunyta a szemét, és elhallgatott. Askari, aki már majdnem odaért hozzájuk, azt hitte, meghalt. De ekkor a férfi ismét kinyitotta a szemét. – Ez ám a csatabárd! Szeretném azt mondani, hogy megérte... látni azt, ahogy levágjátok azokat a fattyakat! De átkozottul nem érte meg.

Skilgannon leoldotta a favágó bal karjának csonkjáról az érszorítót.

A vér azonnal ömleni kezdett.

– Merre mentek?

– Északnak. Átkozott makkok és tölgyfák! – mondta Lathar elhaló hangon. – Nem tudom... kiverni a... fejemb l.

– Én sem – felelte Harad, és kisimított egy hajfürtöt a másik homlokából. A favágó torkából reszel sen tört el a leveg . Aztán csend lett.

– A barátod volt? – kérdezte Askari.

– Nem. De lehetett volna – felelte az óriás keser en.

– Mennünk kell – jelentette ki Skilgannon. – A vér szaga messzire száll. Pillanatok alatt fenevadak özönlik el ezt a horpadást.

Alig mondta ki ezt, délr l és keletr l üvöltéseket hozott feléjük a szél.

----------

Stavut nem aludta át a hosszú éjszakát. A falusiaktól távolabb, némán üldögélt, igyekezve a felszínre hozni mindazt amit a vadászatról tudott. Nem tartott sokáig. Stavut még soha életében nem vadászott, és semmit nem tudott az zek, a jávorszarvasok vagy bármely más vadon él állat mozgásáról. Pirkadatkor mégis egy csapat húsev jiamadot vezet majd a vadonba. Ett l összeszorult a gyomra, és egy ideig magát korholta.

Igyekezett nem nézni az alvó fenevadakra. Még álmukban is rémít ek és irdatlan nagyok voltak. Ha k nem tudnak vadászni, akkor a hét pokolra, hogyan tudna segíteni nekik ?

„Tudod, Üstfoltozó – mondta neki egyszer Alahir –, ha a pajzsomat a szádba nyomnám, az még akkor is folytatná a fecsegést."

A rettenetes éjszaka sötétjében Stavut kénytelen-kelletlen elfogadta a megjegyzésben rejl igazságot. Gyors esz volt, és mégis túl gyakran mondta ki, hogy mit gondol, anélkül hogy eltöprengett volna a következményeken. Tagadhatatlan, hogy a rögtönzött terv, mely meggátolta, hogy a jiamadok leöljék a lovait, briliáns volt. Rövid távon megmentette a napot. Hosszabb távon viszont valószín leg drága árat fog fizetni érte. Túlságosan jól el tudta képzelni, milyen következményekkel jár majd, ha odakint jár a vadonban egy csapat éhes jiamaddal és nem lesz hús, amit nekik adhatna.

Stavut szerette volna, ha itt van Askari. A lány tudta, hogy kell vadászni. Tanácsot adhatott volna neki. A vadászn beszélt az zekr l, de az igazat megvallva, igazából oda se hallgatott. A lány csodás arcát és alakját bámulta, és a lehet legaprólékosabban megpróbálta elképzelni ruha nélkül.

Mint ahogy most is erre terel dtek gondolatai.

– Hát te tökéletesen meg vagy bolondulva? – kérdezte magától. –

Ennek nem most van itt az ideje.

Mindössze arra emlékezett, hogy Askari talált egy leshelyet, és várt.

Elmondta, hogy miként terítette le egyetlen gyilkos lövéssel az zet, így a félelem nem rontotta el hús zsengeségét. Stavut arra már nem emlékezett, hogy a retteg

z húsa miért nem olyan zsenge.

Viszont sokkal többre emlékezett abból, amit a lány a farkasokról mondott. Mindenki tudja, hogy falkában vadásznak, de Stavut mit sem tudott arról, hogy ezt mennyire bonyolultan tervezik meg. Mivel a farkasok nem bírnak a szarvasok gyorsaságával és kitartásával, csapatokra válnak szét egy több mérföld széles körben. Az els csapat nekiront a szarvasnak Az rohanni kezd, k meg üldözik, a második csoport felé zve. Mire az els csapat kifáradna, a második veszi át lük az üldözést, fáradhatatlanul terelve a szarvast a harmadik felé.

Eközben az els csapat vadászai egy el re kijelölt helyre ügetnek, ahol pihennek és visszanyerik erejüket. Végül a csapatmunka eredményeként a kimerült szarvas olyan magaslatot keres, ahol még utoljára megvetheti a lábát. Mire odaér, már az összes farkas összegy lik, hogy gyilkoljon.

Stavut ezt leny göz nek találta.

De természetesen most nem segített rajta. Csak hét jiamad volt.

Aligha bonthatja ket csapatokra, köröket formálva bel lük a dombokon.

Stavut máskor érdekesnek találta volna a problémát, amivel a Jiamadok néztek szembe. Itt voltak ezek a hatalmas és er s lények, mégsem értettek a vadászathoz. Pedig a többségük részben farkas. Az ember azt gondolná, elég emléküket meg rzik ahhoz, hogy tudják, miként vadásszanak. A pokolba is, Stavutot és Askarit egészen ügyesen cserkészték be. De az ifjú ekkor rájött, hogy nem volt nehéz dolguk. A zsákmányuk lassan mozgott és egy barlangrendszerbe húzódott. A nyílt terepen az zek nagy el nyt kovácsolnak fürgeségükb l.

Teltek-múltak az órák. Végül Stavut odasétált, ahol a falusiak aludtak, és addig bökdöste Kinyont, míg az fel nem ébredt. A nagydarab férfi felült, és vaskos ujjaival beletúrt homokszín hajába.

– Valami szépet álmodtam – zsörtöl dött, – jó neked. Mit tudsz a vadászatról?

– Sosem voltam jó benne. – Kinyon fogott egy kulacsot és alaposan meghúzta. – Túl türelmetlen voltam. Ezért csaptam fel szakácsnak.

– Remek! Akkor talán megtaníthatjuk pitét sütni a jiamadokat.

Kinyon ledobta magáról a takaróit.

– Nézzük a dolgok jó oldalát, Stavi! A jiamadok gyorsak er sek, és ki tudják szagolni az zeket.

– De nem tudják elkapni ket.

– Elismerem, ez hátrány. – Egy darabig még beszélgettek, majd a nagydarab férfi ásítozni kezdett, Stavut pedig hagyta, hadd feküdjön vissza. A kalmár maga mögött hagyta a táborhelyet, és felsétált a domboldalon, hogy leüljön egy kiálló sziklára.

Bármilyen tervvel rukkoljon is el , annak egyszer nek kell lennie, és a szaglásra, meg az er re kell támaszkodjon. És a szerencsére.

----------

11.

Már közeledett a hajnal, mire visszatért a tábort zhöz. Shakul várt rá, míg társai a közelben kuporogtak.

– Vadászni most zre? – tudakolta a vezér.

– Pontosan. Persze ez id be telik majd, úgyhogy türelmesnek kell lennetek.

A vörösgúnyás kalmár ezzel elindult, maga mögött hagyva a tábort, és a kis csapat jiamad ott sorjázott mögötte. A szél északról fújt, így Stavut arrafelé vette az irányt, a magasabb vidék felé tartva. Alig fél mérföldre jártak a tábortól, amikor megállt és magához hívta Shakult.

– Érzed zek szagát?

Shakul megbillentette nagy, sötét fejét, orrlyukai kitágultak.

– Igen. – Északra mutatott, egy csomó erd s domb felé.

– Remek! Most találnunk kell egy szarvascsapát, méghozzá úgy, hogy az zek a hátukba kapják a szelet.

A jiamadok mozdulatlanul álltak körülötte. Shakul egyenesen fölé tornyosult.

– Most vadászunk.

– Hány zet kaptatok el eddig? – kérdezte a kalmár.

– Nincs z. Most vadászunk!

Stavutnak a lényekt l való félelme pillanatnyilag elillant, és helyét a bosszúság váltotta fel.

– Azt teszitek, amit mondok... vagy nem lesznek zek. Én vagyok a vadász. Nagy vadász vagyok. Több zet öltem meg, mint... mint amennyi csillag van az égen. – Erre több fenevad felnézett a tiszta kék égboltra. – Nem, nem most. Éjszaka. Az égen éjszaka vannak csillagok.

El ször is találnunk kell egy szarvascsapát. Méghozzá nekünk szembeszélben, hogy ne szagoljanak ki titeket. Aztán kezd dik a vadászat.

Shakul oldalra rántotta a fejét, és megfeszítette a nyakát. Végül hosszú csönd után így szólt:

– Szembeszél, igen.

– Remek! Gyerünk! – A következ órában körüljárták annak a magas dombnak az alját, melyen az a facsoport emelkedett, ahol Shakul szerint az zek voltak. Három csapát találtak. A harmadiknál Stavut magához hívta a jiamadvezért. – És most ki fogjuk választani a legjobb jiamadjaidat, akiknek az lesz a feladata, hogy üldözzék az zeket.

– zek túl gyorsak.

– Pontosan. De magunk felé fogjuk kergetni ket. Az egyik jiamadnak el kell indulnia ezen a csapáson, és az zek mögé kerülnie, hogy azok megérezzék a szagát. Egy másiknak a távolabbi csapáson kell mennie. Az szagát is meg kell érezniük. Aztán az zeknek a harmadik csapáson kell lerohanniuk oda, ahol mi, többiek várakozunk.

Mivel a szél az arcunkba fúj, az zek nem érzik meg a szagunkat.

Amikor kiérnek a fák közül, rájuk rontunk és leterítünk egyet.

– Mi? – értetlenkedett Shakul.

– Rendben, vegyük át lassabban – telepedett le Stavut egy lapos sziklára. – A katonáid közül kell kett : az egyik az els ösvényen megy fel, a másik a második ösvényen. Az zek mögé kell kerülniük, hogy azok megérezzék a szagukat, és futni kezdjenek. Te, én és a többiek a harmadik csapa alján fogunk várakozni. Az zek felénk rohannak majd.

Amikor közel érnek, rájuk rontunk, és megölünk egyet.

– Újra!

Stavut még kétszer magyarázta el az egyszer tervet. Shakul leguggolt, lehunyta a szemét, és fejét jobbra-balra csavargatta. Majd mély hangon felmordult.

– Nem ott – mondta végül.

– Mi az, hogy nem ott?

– Falka. Harmadik csapa. Nem ott.

– Miért ne lennénk ott? – kérdezte Stavut türelmesen.

– Hosszú séta. Minden z el fog szaladni.

Stavutnak egy pillanatig fogalma sem volt arról, hogy mir l beszél a fenevad. Aztán megértette. Shakulnak igaza volt. Ha egy jiamad felrohan a dombon, és megriasztja az zeket, azok azonnal futásnak erednek. Jó félórába telne átkelni a dombon, és elfoglalni az állásokat.

És még tovább tartana a második csapáson felszaladó jiamadnak elhelyezkednie.

– Remek! – mondta a kalmár. – Már azon gondolkodtam, mennyi id be telik, mire rájössz a terv hibájára. Ügyes voltál. Úgyhogy most jön a második rész. Az els jiamad a csapás alján várakozik, míg a másodikat körbeküldjük a másik csapáshoz. Aztán visszatérünk a leshelyhez. Amint elfoglaljuk állásainkat... Vonyítani fogunk. Igen, ez az! Ti tudtok vonyítani. Egyszerre. Az els csapáson váró jiamad erre...

ööö... visszavonyít. Akárcsak a másik. Akkor tudni fogjuk, hogy mindenki elfoglalta a helyét, és akkor... kezd dhet a vadászat.

– Újra!

– Újra? Az a szikla, amin ülök, már az is eleget hallott ahhoz, hogy zekre vadásszon.

– Szikla?

– Ne is tör dj vele! Újra átvesszük. Aztán fogjuk a két legokosabb jiamadot, akik követik a tervet. Most, hogy ezt kimondtam, úgy vélem, talán nem a legokosabb a legjobb szó. Van köztetek ravasz, éles és gyors esz ?

– Nincs.

– Meglepetésem határtalan. Rendben, vegyük át újra! – Stavutnak úgy t nt, mintha már napok óta üldögélne Shakullal, de végül a hatalmas jiamad bólintott.

– Remek! – felelte erre a kalmár.

Még tovább tartott elmagyarázni a tervet a többieknek. Stavut hallgatta ket, ahogy egymás között beszélgettek, és er lködve próbálta követni a beszélgetést átszöv torokhangú mordulásokat és morranásokat. Az egyik jiamad néma csendben üldögélt. Szikárabb és alacsonyabb volt a többieknél, feje hosszúkásabb, szemei távol ültek egymástól. Pettyezett, szürkésbarna bundája volt. Végül megszólalt.

Hosszú nyelve kilógott szájából, szavai összefolytak, és Stavut nem egészen értette, hogy mire próbál célozni mondandójával. Shakul fordított neki.

– Grava azt mondja, hogy a vonyítás megrémiszti az zeket.

– Remek! – mondta erre a keresked . – Kiváló meglátás. Ügyes voltál! De nem számít, hogy a mi két... felderít nk meg riasztja az zeket. Mert pont ezt akarjuk. Viszont majd én füttyentek, amikor elfoglaljuk a helyünket, és aztán a két felderít vonyíthat.

– Füttyent? – tudakolta Shakul.

Stavut két ujját a szájába dugta, és élesen füttyentett egyet.

– Így.

– Á, jó – mondta erre Shakul.

– Azt hiszem, hogy Gravának kellene lennie az egyik felderít nek.

– Igen, Grava. fut felénk zekkel. Én leszek a másik felderít .

Stavut megfeszült. Akkor egyedül marad öt olyan jiamaddal, akit nem ismer.

– Szerintem meg a gyilkoló csapattal kellene lenned.

– Nem, én megyek.

Stavut érezte, hogy nincs értelme vitába szállni a lénnyel.

– Pazar! Csak ne felejtsd el, hogy kerülj az zek mögé, és aztán ronts rájuk! Tereld ket a harmadik csapásra! Néhányan elmenekülnek majd, de valószín leg elkapunk egyet. Mondjuk... lehet, hogy nem els re.

Majd kiderül.

Shakul szó nélkül ügetett el az erd s domb távolabbi oldala felé.

Grava kicsivel arrébb felkaptatott a szarvascsapán, majd lekuporodott.

Stavut sóhajtott egyet, és elindult a harmadik ösvény felé, mögötte a nesztelenül mozgó öt másik jiamaddal. Séta közben végiggondolta mindazt, ami balul sülhet el. Az zeknek lehet másik csapájuk is. Lehet, hogy nem maradnak a csapáson, hanem szétszóródnak a fák között.

Végtére is mi az ördögöt tudott az zekr l? Hangulata minden lépéssel egyre rosszabb lett, ahogy a leshely felé tartottak. A domb aljában s n

ttek a bokrok, így ráparancsolt a jiamadokra, hogy ott rejt zzenek el.

– Készüljetek! Gyorsnak kell lennetek!

A jiamadok szétszóródtak, majd leguggoltak a bokrok mögött. Stavut odasétált az egyik kid lt fához, és hátát nekivetve leült mellé.

– Ez egy ostoba terv, te meg tökfilkó vagy – mondta magának. Ekkor döbbent rá, hogy elfelejtett jelezni Shakulnak és Gravának. Felállt és éleset füttyentet. Északról vonyítás felelt rá, majd egy másik. –

Készüljetek! – ordította, aztán lekuporodott a kid lt fa mögé.

A dombról vérfagyasztó vonyítások egész sora csapott fel. Stavut várt. Hirtelen felt nt egy z, a csapáson szökellve, de még a legtávolabbi jiamadtól is messze balra kanyarodott el. Egy másik átugrotta az alacsony bozótost, és tovairamodott. A kalmár

káromkodott. De ekkor hét z, egy sudár szarvassal az élen, bukkant el a dombon, pont a rejt zköd jiamadok felett. A fenevadak el rontottak rejtekükb l. Két z kitört oldalra, de a szarvast leterítették: torkát éles karmok tépték fel. Két másik zet is elkaptak. A negyedik megperdült, és megpróbált felfelé szaladni a domboldalon. Ekkor felt nt a rettent sebességgel mozgó Shakul, és ráugrott az z hátára, a földre taszítva az állatot. Állkapcsa összezárult a védtelen jószág nyakán, elroppantva a gerincét. Stavut döbbenten állt. Az elmúlt néhány órában a hatalmas fenevadaktól való félelme alábbhagyott. De most tanúja volt rettenetes erejüknek, látta, ahogy arcukat eltorzítja a vérszomj, és szembesült azokkal az iszonyatos fogakkal és karmokkal, melyek kitépték az életet az zekb l.

Érezte, hogy a lába megroggyan alatta, és gyomra egyre er sebben háborgott. Stavut nagyot nyelt, és úgy döntött, itt az ideje, hogy visszatérjen a táborba. Ekkor vette csak észre, hogy egyetlen jiamad sem táplálkozik. Mind rá meredtek. Egyik sem moccant. A kalmár rájött, hogy valamit akarnak t le, de fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az. Ekkor Shakul az egyik halott z fölé hajolt. Megvillant karmos keze, félretaszítva a bordákat, feltárva a mellüreget. Benyúlt, és a tüd

l kitépett egy darabot, majd odabaktatott Stavuthoz, kezében a vért l csöpög húscafattal.

– Véresing eszik el ször – mondta a jiamad. Stavut tudatni akarta vele, hogy az evés az utolsó dolog, ami most a fejében jár, de érezte, hogy milyen fontos ez a gesztus. Kivette a meleg húst Stavut karmos mancsából, a szájához emelte, és megpróbált beleharapni a síkos húsba.

A vér összemocskolta a száját, és öklendezni kezdett. A jiamadok felbömböltek, majd nekiláttak szétszaggatni a két halott zet.

– Te nagy vadász – közölte Shakul. Stavut azon kapta magát, hogy rámered a halott szarvasra. Ahogy ádáz pofák martak a testbe, az állat feje el re-hátra bólogatott, és a távol ül barna szemek vádlón meredtek a kalmárra.

Shakul visszatért az els döghöz, félrelökte az egyik jiamadot, majd leguggolt, hogy egyen.

Stavut remeg lábakkal tért vissza a kid lt fatönkhöz, és lerogyott rá.

Amikor észrevette, hogy még mindig a kezében tartja a rémséges

húscafatot, amit Shakul adott neki, messzire hajította. Úgy érezte, mintha kiszipolyozták volna, de ekkor egy viszonylag kellemes gondolat ötlött fel benne. Az ötlete nemcsak hogy sikeresnek bizonyult, de látványos eredményt is hozott. Megmentette a lovait és a falusiakat, és megtanította vadászni a jiamadokat. Nem rossz egy keresked l, aki

semmit sem tud a vadászatról. Ez a nap egyike lesz a keveseknek, amikor minden tökéletesen m ködött. Ellazult, és azt kezdte tervezgetni, hogyan tálalja majd ezt a kalandját Alahirnak, amikor legközelebb találkoznak. „Véresingnek neveztek. A Nagy Vadásznak."

Er sen próbálkozott, hogy elképzelje az Alahir arcán felt bámulatot,

de sehogy sem akart összejönni. Ám ez mit sem számított. Semmi sem tudja bemocskolni h stettének ezt a dics pillanatát.

Mivel jobban érezte magát, felállt.

Ekkor bal kéz fel l kilenc jiamad bukkant ki a fák közül. Egyenruhát még csak nyomokban sem viseltek, de vastüskékkel kivert hosszú husángot markoltak.

Shakul és hatf s csapata is észrevette ket, és abbahagyták a táplálkozást. A fogukat vicsorgatták, és szétszóródtak. Shakul jiamadjai közül csak egynél volt husáng: a többiek a jelek szerint eldobálták fegyvereiket a barlangi csata után. Ha ádáz tusa venné kezdetét, lehetséges, hogy az új jiamadok gy znének, és akkor Stavut, meg a falusiak új fenyegetéssel néznének szembe.

– Mindenki rizze meg hidegvérét! – hallotta meg a kalmár saját hangját. – Az id gyönyör és a nap süt. – Lassan elindult a két csapat felé. A jövevények élén álló jiamad magasabb volt társainál, több mint hét láb magasra tornyosult. Arcán és fején bundája fekete volt, de a vállán, mellén, karján pettyezett szürkére fakult. Szája er sen el reugrott, alsó ajka fölé két hosszú metsz fog hajolt. – Ki vagy? –

kérdezte t le Stavut. A lény szúrósan meredt az emberkére. Zöld szemében gy lölet csillant.

– B rösöket ölök – emelte meg husángját.

– Mi meg zeket ölünk – felelte gyorsan Stavut. – Vadászunk.

Lakmározunk. Mióta nem ízleltetek zhúst? – A többi jiamadra nézett.

Azok girhesnek t ntek, nyelvüket kidugták szájukból, orrlyukaik kitágultak a friss hús illatára.

– Elvesszük a húsotokat! – vicsorogta a vezér.

– És aztán mi lesz? – kérdezte a kalmár. – Aztán újra éhezni fogtok.

Megmutathatom, hogyan vadásszatok.

– Meghalsz! – A husáng meglendült. Stavut hátradobta magát. Ebben a pillanatban Shakul rávetette magát a vezére, és mindketten a földre zuhantak. Pofájuk a másik felé kapkodott, karmos mancsuk sz rmébe és húsba vájt. A vezér elejtette husángját, így fogakkal és karmokkal küzdöttek, vicsorogva és morogva. A harc rövid volt, véres és ádáz. És vége lett, amikor Shakul hatalmas szája összezárult a vezér torkán. A jiamad felfelé rántotta a fejét. Bunda és hús szakadt, és a vezér nyaki üt er

l vér fröccsent az égre. Shakul a haldokló fenevad fölé magasodott, és mindkét karmos keze lesújtott a mellére, szétzúzva a bordákat, és hatalmas sebet hasítva. A seben át tépte ki a másik szívét, és magasra tartotta, a feje fölé.

Aztán a földhöz vágta, és Shakul megfeszítette izmait, készen arra, hogy megrohanja a másik nyolcat.

– Várj, Shakul! – kiáltotta Stavut. – Mindenki várjon! – A jiamad ellazította testét, busa fejét a kalmár felé fordította. – Ha nagyobb a falka, jobban tudunk zre vadászni. Tizenhat... ööö... tizenöt – javította magát, amikor a Shakul szájából csöpög vérre tévedt a tekintete –, szóval tizenöt jó szám a falkának. Hadd csatlakozzanak k is! Elég hús van itt mindenkinek. Megtaníthatod ket, hogyan vadásszanak veletek.

– Véresing azt akarja, hogy ezek a lények éljenek? k az ellenség.

– Nem, Shakul. k csak voltak az ellenség. Az az igazság, hogy k is éppen olyan szökevény jiamadok, mint ti. Vadászni fognak rájuk...

akárcsak rátok. Szükségetek van egymásra. Tizenöten jobban fogtok vadászni, mint heten. Hagyd ket élni! Hagyd ket enni! Gondold át, amit mondtam!

Shakul megbillentette busa medvefejét, és többször kurtán felmordult. Majd odasétált az egyik jiamadhoz.

– Harcolsz? – morogta. A fenevad erre négykézlábra állt, és hátat fordított Shakulnak. A többiek egymás után ugyanígy tettek. Shakul morogva sétálgatott közöttük. Majd visszaballagott Stavuthoz. –

Megtörtént – mondta. – Ehetnek. Mondd nekik!

– Menjetek és egyetek! – szólt a kalmár. A nyolc kiéhezett jiamad felállt, és az ztetemekhez rohant.

– A falkánk most nagyobb – közölte Shakul.

– A te falkád – javította ki Stavut nyugtalanul.

– Véresing falkája.

----------

Ezer katona, hármas sorokban masírozva lépte át Petar kapuját délben, nyomukban ötezer-ötszáz jiamaddal. ket ötven társzekér követte, és újabb százat hagytak hátra az úton. Háromszáz lovas, fehér tollú sisakban és fényesre csiszolt vaspáncélban kísérte fel az Örökkévalót a Landis kán palotájához vezet emelked n. Jianna, Naashan egykori Boszorkánykirályn je, különös lovat ült meg: az állat tiszta fehér volt, tizennyolc marok magas, fejét két szarvval ékítették, mely a füléhez hajolt vissza, akár a hegyi kecskéké. Az Örökkévaló sisakját, melyet csillogó ezüstb l kovácsoltak, hasonló szarvak ékítették, és a napfény megcsillant a finom, láncszemes vállvéd kön, melyeket a királyn vékony, fekete b rb l készült ujjatlan inge felett viselt. A szarvas lovon ül karcsú és gyönyör asszony megrántotta a kantárt, és végignézett a településen: sötét szemébe harag költözött, ahogy szemügyre vette a kiégett épületeket és a temetési máglyák maradványait. Imitt-amott emberek mozogtak, de kevés jele volt a néhány napja itt még virágzó városnak.

Sarkával megbökdöste hátasa horpaszát, és folytatta útját a palota felé.

Unwallis a bejáratnál várta. A férfi mélyen meghajolt. A napsütésben öregnek t nt, arcára a ráncokat mintha vés vel mélyítették volna, szeme fáradt. Jianna egy pillanatra felidézte az ifjút, akit fél évszázaddal ezel tt az ágyába cipelt. Szellemes és jó társalgó volt, bár szeret ként nem hagyott benne emlékezetes nyomot. Unwallis csupán egyike volt annak a több száz futó viszonynak, mellyel unalmát akarta el zni. A többség csalódást keltett, de akadtak, akik illékony örömet okoztak neki, néhányan pedig még meg is maradtak emlékezetében. Landis kán megszállottsága kezdetben vonzó volt, de hamarosan fojtogatóvá vált.

A szarvas ló patái a bejárat el tti kockaköveken kopogtak végig. Az Örökkévaló Unwallis elé lovagolt, aki ismét meghajolt. A férfi bokáig ér , szürke tunikát viselt, vállára az ezüst sas fejét hímezték.

Az Örökkévalót egy pillanatra elöntötte a bánat. Utoljára ezt az öltözéket Landis kánon látta tíz évvel ezel tt a diranani palotában.

Akkor kellett volna megölnöm, gondolta.

Jianna leszállt a nyeregb l. Az egyik lovas mellé léptetett, megfogta a szarvas ló zabláját, és elvezette.

– Úgy nézel ki, akár a halál – mondta a n Unwallisnak.

– Te viszont királyn m, mint mindig, most is ragyogsz. Jianna nem érezte ezt a ragyogást. Jelenlegi teste közeledett a negyvenedik évéhez, és bár kevés látható nyoma volt korának, érezte azokat. A hosszú lovaglás kifárasztotta, és a dereka sajgott. Belenézett Unwallis szemébe. A férfi még a vártnál is idegesebb volt.

– Hol van Decado?

– Valahol a vadonban, fenség. Még mindig Gamalt keresi.

– Mi történt itt?

– Nem voltam jelen, amikor... amikor a gondok adódtak, fenség.

Decado azt mondja, hogy az emberek megpróbálták rejtegetni Gamalt.

Szükségesnek találta, hogy megöljön közülük néhányat. A többi pánikba esett, és elmenekült. A jiamadok elszabadultak. Házakat égettek fel, amint azt te is láthatod. Néhány városlakót már sikerült rávenni, hogy térjenek vissza. Még többen jönnek majd, feltéve, ha nem lesz több er szak. El készítettem a szobáidat, fenség. Szolgák még nincsenek, de a dolgok kezdenek visszatérni megszokott medrükbe.

Bár megpróbált semlegesen beszélni, Jianna felfigyelt a burkolt bírálatra. Decado ezt az egyszer feladatot is elfuserálta, pontosan azt az eredményt produkálva, aminek elkerülésére jó el re figyelmeztette.

Közelgett az ideje, hogy félreállítsa az útból. Amikor erre gondolt, már tudta is, hogy Decado nem olyan lesz, mint a többi szeret je. Nem fogja elt rni, hogy elbocsássak.

Hát jó, gondolta magában a n , akkor a halálnak kell adni. – Amint megérkezik Memnon, beszélni fog vele.

– El készítetted a fürd met? – tudakolta Unwallistól.

– Igen, fenség, miközben beszélgetünk, a vizet már készítik is, Viszont...

– Mi az?

– Van valami, amit látnod kellene. Azt hiszem, sürg s az ügy.

– Mutasd! – parancsolt rá a n . Unwallis ismét meghajolt, majd bevezette Jiannát a palotába, ott is a hosszú könyvtárba. Áthaladtak rajta, és így jutottak el a kis dolgozószobáig, melyet Landis kán használt.

Az ablaktalan szobában egy lámpás égett, és fojtogató volt a h ség.

Az asztalon képkeret hevert. Jianna évszázadok óta el ször érzett olyan döbbenetet, hogy a lába remegni kezdett. Megtámaszkodott az íróasztalon, és rámeredt a keretre feszített tetovált b rre.

– Megtalálta Skilgannont, fenség. Azt hiszem, vissza is hozta. A n finoman végigsimított a sastetováláson.

– Egy újjászületett?

– Több ennél. Landis a feljegyzéseiben arról ír, hogy Gamal megtalálta Skilgannon lelkét.

Jianna nehezen tudta kordában tartani érzéseit. Fejében képek úszkáltak, érzelmei zubogva törtek el . Amennyire csak tudott, nyugodt hangon szólalt meg, Unwallishoz fordulva.

– Mindez leny göz . Majd kés bb beszélünk róla, de el bb megfürdök. Küldj ki egy lovast a fekete kocsi elé! Memnon legyen itt alkonyatra.

Jianna ólomlábakon vánszorogva követte Unwallist a földszinti fürd be. Katonák jártak ki-be, forró vizet öntve a kék erezetes márványkádba. A férfi odasétált az egyik polchoz, melyen illatos olajokkal teli korsók sorakoztak. Felemelte mindegyik üvegfedelét, és alaposan beléjük szagolt, miel tt a levendula mellett döntött volna.

Odasétált a korsóval a kádhoz, és az sz hajú követ egy kevés olajat öntött a g zölg vízbe. Maga a kád csak félig volt tele, a víz a négy lépcs közül a másodikat nyaldosta. Beledugta kezét a vízbe, majd gyorsan vissza is húzta.

– Hozzatok még több vödör hideg vizet! – parancsolta a katonáknak.

Jianna kisétált a hegyekre néz széles teraszra. Levette fejér l szarvas sisakját, és letette egy fonott asztalkára. Hosszú sötét haja

kibomlott. Számos kérdést akart feltenni, de azok csak arról árulkodtak volna, hogy mennyire fontosnak tekint Skilgannon újjászületését.

Márpedig ilyen gyengeséget senki el tt nem mutathat – még olyan séges embere el tt sem mint amilyen Unwallis.

Arra gondolt, amikor utoljára látta Olek Skilgannont. A férfi éppen túl volt az áruló Boraniusszal vívott ádáz párbajon, és a vár mellvédjén állt, magasan a lenti sziklák felett. Egy eszel s n is volt ott, kezében díszes, fekete számszeríjjal. A lány megpróbált leugrani, de Skilgannon levetette magát a magas falról, elkapta, majd vadul megmarkolt egy kiálló k darabot. Jianna a mellvéd széléhez futott, és lenézett. A férfi zord arccal kapaszkodott, de képtelen volt megtartani a lányt. A súlya mindkettejüket a haláluk felé húzta.

– Engedd el a lányt! Én majd felhúzlak!

– Nem tehetem.

– A fenébe veled, Olek! Mindketten meghaltok!

– ... Perapolis... utolsó túlél je. – Vérz ujjai lassan csúszni kezdtek, mire felmordult, és megpróbált fogást találni.

Jianna felugrott a bástyafokra, és lelépett a keskeny peremre.

Belekapaszkodott a k be, kezével pedig ráfogott a férfi csuklójára.

– Most majd mindannyian lezuhanunk, te rült! – kiabált le. Hirtelen a lány mintha súlytalanná vált volna. Amikor Jianna lepillantott, észrevette Drusst, aki kimászott a tet téri csarnok ablakán, és most a párkányon állva, megtartotta az eszméletlen n t.

– Elengedheted, cimbora! Fogom! – A súlytól megszabadult Skilgannon bal kezével is megragadta a k peremet, és amikor Jianna visszamászott, is felkapaszkodott a bástyafokra.

A királyn megfogta a kezét, és letörölgette róla a vért. Az Elátkozott ujjai mélyen felhasadtak, és a sebekb l vér csorgott.

– Majdnem meghaltunk. Megérte volna a lányért meghalni? –

kérdezte halkan az uralkodó.

– Többet ér-e, mint a Boszorkánykirályn és az Elátkozott? Azt mondanám, igen.

– Akkor még mindig bolond vagy, Olek! –fortyant fel Jianna. És nekem nincs id m bolondokra – mondta, de mégsem távozott.

– El kell búcsúznunk – suttogta a férfi.

– Nem akarok elbúcsúzni – felelte az uralkodó, mire Skilgannon odahajolt hozzá, és szájon csókolta. Malanek és több katona lépett ki a mellvédre, majd tisztelettudóan visszahúzódtak, amikor Jianna karját az egykori hadvezér nyaka köré fonta.

– Mindketten bolondok vagyunk – suttogta a n .

Ezzel otthagyta. Csak egyszer nézett vissza, amikor kilovagollak a fellegvárból. Skilgannon ott állt fenn a mellvéden Drussal.

Soha többé nem látta t, bár nyomon követte kalandjait.

Végül, amikor arról értesült, hogy Skilgannon a zharnok hatalmával készül szembeszállni, naashani sereget vezetett a zharnok ellen, összezúzva két seregüket is. Úgy vélte, hogy ezzel esélyt adhat a férfinak a túlélésre.

Abban az életben sosem tudta meg, hogy sikerrel járt-e. A csata utáni éjszakán nem érezte jól magát. Fájt a melle, és a kín végigzúdult bal karján. Elhagyta az ereje, és ágyba kellett fektetni. Már nem emlékezett rá, hogy mikor, de élete lángja megremegett és ellobbant.

A teraszon állva kirázta a hideg, amikor felidézte az üresség pusztaságában töltött rettenetes id t. Démonok próbálták megölni, és egy ideig úgy hitte, sikerülni is fog nekik. Aztán bizarr helyr l kapott segítséget. Fekete szem és karmos ujjú, pikkelyes fenevadak vették körbe, amikor er s fény villant. T z söpört végig a démonokon, számosat megölve, a többieket pedig szétszórva. Jianna mozdulatlanul állt, felemelt kezében t rével. A füstb l az Öregasszony lépett el .

– A szeretet vakká tesz minket a veszélyre – kacagott fel durván a banya.

– Ezt mondtad, amikor megöltelek – felelte Jianna. – Akkor nem tudtam, hogy mit jelent, mint ahogy most sem tudom.

– Gyere, és ülj le a barlangomban, gyermek! Majd ott beszélünk.

– Ha bosszút akarsz állni, tedd meg most! Nincs kedvem beszélgetni.

– Bosszút? Ó, Jianna, galambom! Sosem ártottam volna neked életemben, és most a lelkednek sem fogok ártani. Hogy mit jelentett az, amit akkor mondtam, amikor hátamba döfted a T z Kardját? Azt jelentette, hogy egész életedben szerettelek téged. Mint ahogy szerettem anyádat is. Vér vagy a véremb l. A leszármazottam vagy, gyermek.

Hewla vérvonalának utolsó tagja. És most jöjj velem! Nálam biztonságban leszel.

– Megpróbáltad megölni Öleket. volt életem nagy szerelme.

– Nem, nem volt, Jianna. Légy szinte magadhoz! A hatalmat jobban szeretted. Egyébként feladtál volna érte mindent, csakhogy vele lehess. A benned lev n szerette t, de a benned lakozó királyn tudta, hogy veszélyes. És ez be is bizonyosodott. Már a palotában is rosszul voltál, miel tt a zharnok ellen vezetted volna a sereget. Az orvosaid figyelmeztettek, hogy maradj otthon és pihenj. Nem hallgattál rájuk, inkább megpróbáltad megmenteni, persze hiábavalóan. Ám végül is meghalt, gyermekem.

– De gy zött?

– Persze, hogy gy zött. Hiszen volt Skilgannon.

– Akkor itt van? Valamerre?

Az Öregasszony ujjaiból t z csapott ki. Egy démon felvisított, aztán ismét lehullt a sötétség.

– Beszélgessünk ott, ahol biztonságosabb.

Jianna követte t a meredek domboldalon, be egy mély barlangba.

Az Öregasszony a bejárat felé intett, mire lángok zárták el az utat.

Annak fényénél letelepedett egy sziklapárkányra, és Jiannára meredt.

– Jó, hogy nincsenek itt tükrök. Attól tartok, nem tetszene, ha látnád magadat.

– Hogy érted ezt?

– Nézd meg a karod!

Jianna a t z fényénél látta, hogy akárcsak a rátámadó fenevadaknak, az b re is szürke és pikkelyes.

– Miért nézek ki így? – kérdezte, és tokjába lökte t rét, majd megérintette red zött arcát.

– Elkövetett gonosztetteink követnek minket. Itt a lelkünk valódi énünket tükrözi.

– Te mégsem vagy pikkelyes, pedig rémségesen gonosz életet éltél.

– A mágia még m ködik itt, gyermek, bár nem olyan er sen, mint a hús világában. Én is pikkelyes és groteszk vagyok. Csak azért álcáztam magam, hogy ne rémülj meg t lem, és ne menekülj el el lem. Vagy ami még rosszabb, nehogy lesújts azzal a t rrel, amit neked adtam.

– És most mi lesz? Mennünk kell valahova, hogy megmeneküljünk ett l a rettenett l?

Az Öregasszony megrázta a fejét.

– A hozzánk hasonló lelkeknek nincs hova menniük, rokon. Ez az a hely, ahol most élünk. Mégis látok reményt számodra. A csontjaidat a palotád kertjében felállított szobor alatti kriptába helyezték. Azok a csontok adják a kulcsot ahhoz, hogy visszatérhess hús-vér alakodba.

Majd meglátjuk. És életben fogunk maradni.

– A fürd je készen áll, fenség – szólalt meg Unwallis. Jianna visszatért a fürd be, és levetk zött. Majd bemászott az illatosított vízbe.

– És mi lett az újjászületett Skilgannonnal? Decado megölte?

– Már elment, fenség, mire Decado visszajött Landisért. Valahol az erd ben kószál egy másik újjászületettel.

– Másikkal?

– A jelek szerint Landis kísérletezett a Skilgannon sírjában talált medálban rejl csontokkal.

– A felesége, Dayan csontjaival. Skilgannon arról álmodozott, hogy visszahozza az életbe.

– Nem, fenség. Ez egy férfi. Landis úgy jellemezte, mint egy komor óriást, aki elképeszt en er s és hirtelen haragú. Az utolsó feljegyzésében Landis arról a kétfej ezüst csatabárdról ír, melyet Skilgannon útján küldött ennek a férfinak. Ezt is a sírban találta.

– A csatabárdot Snagának hívják. A férfi, aki életében forgatta, Legendás Druss néven volt ismert. – A n hátrad lt a fürd ben, és váratlanul felnevetett. – Ó, Landis, te aztán ravasz, nagyon ravasz voltál.

Jianna egy darabig lazított, aztán kiszállt a vízb l. Unwallis egy hosszú, puha törülköz vel várta, melyet átnyújtott neki. A királyn átvette, a vállára terítette, és ismét kisétált a teraszra. Nedves b rén végigsimított a h s szél.

– Kívánsz még, Unwallis? – kiáltott vissza.

– Kívánlak, fenség, de attól tartok, egy kicsit már túl öreg vagyok ahhoz, hogy úgy teljesítsek, mint egykor.

– Akkor majd gyengéden csináljuk, mert most szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmem.

– Biztosra veszem, hogy Decado hamarosan visszatér.

– Félsz t le, Unwallis? – kérdezte a n , és közelebb lépett az államférfihoz, vállára téve a kezét.

– Igen, fenség.

– És ez meggátol abban, hogy szeretkezz velem? – A n keze a férfi tunikájának öve alá siklott.

– A jelek szerint nem.

----------

Az éjszaka leszállt, de Askari, Harad és Skilgannon még mindig nem találták meg sem a vak embert, sem Charist. A vadászn ellenben nyomokra lelt. El ször azt hitte, hogy a párost üldöz jiamad nyomai azok, de hamarosan rájött, hogy a fenevad velük utazik. Nyomai helyenként elfedték a két emberéit, máskor meg az nyomaik rejtették el az övét. Északnyugatnak tartottak, és nem mozogtak gyorsan. Az éj leszálltával azonban még így is ostobaság lett volna továbbhaladni, hiszen bármikor elveszthették a csapást. Így aztán Askari keresett egy elzárt zugot, ahol éjszakára tábort verhettek, és tüzet nem rakva leheveredhettek, hogy megvárják a hajnalt. Harad egyetlen szó nélkül nyúlt el a földön, és már aludt is. Skilgannon távolabb ült le, és üres arccal a messzeségbe révedt. Úgy tetszett, megváltoztatta az a pillanat, ott a domboldalban, amikor a lány kifigyelte és kihallgatta t, amint éppen az eget káromolta. Hatalmas düh munkált benne, hatalmas er .

El tte a lány némán nézte, amint táncol, amint kivételes kecsességgel szökell és pörög. Éles volt a kontraszt. És még élesebb azóta, hogy látta t harcolni. A jiamadokat fagyos precizitással ölte meg, a tisztet pedig úgy gyilkolta le, mintha csak valami mellékes dolgot m velne.

Mindenféle tekintetben veszélyes ember volt, és Askarit nyomasztotta a búskomor csend.

– Mit l lesz valakib l jó kardforgató? – kérdezte a lány a férfit l, beszélgetést kezdeményezve. A harcos arckifejezése megváltozott, ahogy félbeszakították töprengését. A vadászn el ször azt hitte,

mindjárt azt mondja neki, hagyja t békén, de aztán úgy t nt, ellazul a teste.

– Különféle er sségek ötvözéséb l. Egyesek tanulják, másokat a természet áld meg vele. Fürge kéz és jó szem, meg egyensúly kell hozzá. A félelem kizárásának és az elme felszabadításának képessége.

– Vannak megtanulható trükkök? – Trükkök?

– Igen. Mint amikor íjazol. Annak az a titka, hogy két légvétel között j, így a melled fels része nem mozog. Ha visszatartod a lélegzeted, akkor túl feszült lesz a tested. Ha be- vagy kilégzést végzel, akkor a mozgás kihat arra, hogy mennyire tartod szilárdan a karod. Tehát lassan kifújod a leveg t, majd aztán üres tüd vel l sz.

– Igen, értem. A pengénél, amikor egy másik mesterrel állsz szemben, az embernek a máshol illúzióját kell keresnie. Az elme kiürít magából minden figyelemelterel dolgot, mint amilyen a h ség, a hideg, a fájdalom, az éhség és a félelem. A test ekkor szabadon teszi azt, amire edzették. A kardforgató tucatnyi mozdulatot, a támadás, ellentámadás és védekezés különféle variációit tanulja meg. Táncosként hömpölyög a harcban.

Askari lepillantott az alvó Haradra, akinek hatalmas marka ráfonódott az ezüst csatabárd nyelére.

– Hogy boldogulna egy kardforgató egy ilyen csatabárdot forgató ellenféllel szemben?

– Ez attól függ, hogy ki forgatja. Az ilyen harcban egyetlen dolog biztos. Nem tartana sokáig. A csatabárdos megöléséhez a bárd csapástávolságán belülre kell lépni. Ha a forgatója fürge és képzett, akkor a fegyver feje már azel tt beléd mélyed, hogy lecsaphatnál és visszaugorhatnál. A jó kardforgató megölheti a csatabárdost, mivel a csatabárd kimondottan támadófegyver, és védekezésre nem igazán alkalmas. De ezt a csatabárdot egykor a Legendás forgatta. Nem ismerek olyan kardforgatót, aki jobb lett volna nála, és életben maradt volna vele szemben. Legalábbis soha senkinek nem sikerült.

– Mi történt vele?

– Csatában esett el, nem messze innen. Hatvanéves volt, és még mindig úgy harcolt, akár egy óriás.

– Úgy beszélsz, mintha ismerted volna. Harad felmordult, és felült.

– Hogy várhatja bárki is, hogy ilyen zsivajban aludni lehet? –

zsörtöl dött. Megvakarta s

fekete szakállát. – Maradt még ennivaló?

– Nem – felelte Askari. – Csak annyit hoztunk magunkkal, hogy kitartson Petarig. Holnap majd hozok húst, de lehet, hogy nyersen kell megennünk. A sült hús illata messze száll a szelek szárnyán.

Patadobogás ütötte meg a fülüket, mire elhallgattak. Skilgannon intett Haradnak, hogy maradjon, ahol van, majd és Askari könnyedén talpra szökkentek, és a horpadástól délre húzódó bozótos felé araszoltak. A talaj itt emelkedett, és óvatosan elosontak a dombocska széléig. Alattuk egy széles csapáson hat lovast pillantottak meg, akik egy szikár jiamadot követtek. A szél a két figyel felé fújt, így a fenevad nem kaphatott szagot. A lény négykézlábra ereszkedett, és megszaglászta a csapást. Majd északnyugatra intett, és a kis csapat továbbindult.

Skilgannon és Askari visszatértek a horpadásba. Harad csatabárddal a kezében várt rájuk.

– Lovasok – tudatta Skilgannon. – Már továbbmentek, követnünk kell ket.

– Miért? – kérdezte Harad.

– A vezérük egy Decado nevezet gyilkos. Azt hiszem, hogy Gamalra vadásznak.

– Landis kán beszélt nekem Decadóról – szólalt meg Askari. – Azt mondta, hogy félelmetes. Két kardot forgat, akárcsak te. Sokakat megölt, és Landis szerint nincs él , aki jobb lenne nála pengével.

– Jelenleg nem ez a gond – felelte Skilgannon. – El ször követnünk kell ket. Arra nem számíthatnak, hogy mögöttük is van ellenség. A szél most minket segít, de felesleges zajt így sem szabad ütnünk. Askari, te mész el re! Hagyj jeleket az ösvényen, hogy követhessünk a sötétben.

Kis szerencsével elvesztik a nyomot, vagy megállnak éjszakára. Ha a kett közül az egyik beigazolódik, akkor elmegyünk mellettük, és még el ttük találjuk meg Gamalt.

– És ha nem?

– Akkor megöljük mindet. Te és Askari elbántok a jiamad nyomolvasóval, meg a lovasokkal. Én elintézem Decadót.

A lány bizonytalannak t nt.

– Tudnod kell, hogy Decado nem ember. Egyike azoknak a lélek nélküli újjászületetteknek, akiket a pokolból hoztak vissza. Ezt Landis mondta nekem. – Homlokát és mellét az Áldott Papn jelével illette, majd folytatta. – Ezek elátkozott lények, akik csak külsejükben emberek. Démoni er knek parancsolnak és legy zhetetlenek.

Harad arca elsötétült, Skilgannon pedig fagyosan felelt:

– Reméljük, hogy igazad van.

– Nem értem.

– Majd megérted, de most nincs id nk ezt megbeszélni. Indulj, mi meg követünk!

Askari a hátára lendítette íját, megfordult és elügetett északnyugat felé.

Skilgannon Haradra nézett, akinek arcát mintha viharok dúlták volna.

– Csak egy babonaságot szajkózott. Semmit sem jelent, amit mondott.

– És mi van, ha igaz?

– De nem az. Szerinted egy lélek nélküli ember meg akarna menteni egy veszélybe került n t?

– Nem tudom, mit gondoljak. – Harad felsóhajtott, de Skilgannon látta, hogy megnyugodott. – Egy héttel ezel tt még favágó voltam. A legnagyobb gondomat az jelentette, hogy teljesítsem a rám kirótt mennyiséget, és eleget keressek ahhoz, hogy megvehessem téli készleteimet. És most? Most az enyém egy halott h s csatabárdja, és már harcoltam, s t öltem is vele.

Skilgannon hallgatott egy pillanatig, és belenézett az ismer s jégkék szempárba.

– Az igazi aggodalmad az, hogy élvezed. Nem így van?

– De igen – vallotta be Harad. – És ezért félek attól, hogy a lánynak igaza van.

– Akkor állunk legközelebb az élethez, amikor a halállal versengünk.

Vérünk forrón pezseg, a leveg édesen illatozik, az ég elviselhetetlenül szép és kék. A harc mámorító. Ezért voltak mindig a rémesen ocsmány háborúk annyira népszer ek. De most kövessük Askarit!

----------

Közeledett már az éjfél, és a halánték mögött örökösen doboló fájdalomból a szemek mögötti éles, émelygést kiváltó kín lett. Decado megrántotta a kantárt a domboldal egyik magas és lapos párkányán, és inkább kiesett, mintsem leszállt a nyeregb l. Tántorgott még néhány lépést, majd a földre rogyott.

A gyomra felfordult, és a fájdalom új er vel hasított belé. Az oldalán viselt kis erszényb l el húzott egy üvegcsét. Remeg ujjakkal törte fel a pecsétet, és felhajtotta. Rég megtanulta elviselni az undorító, fémes ízt.

Anélkül, hogy egy szót is szólt volna lovasaihoz, levette hátáról a Vér és z Kardjait, és maga mellé fektette ket. Majd elnyúlt a földön.

Lehunyt szemhéja mögött élénk színek cikáztak. Érzékei kiélesedtek.

A lovak szaga er sebb lett, hallotta, ahogy a leveg t veszik, amibe id nként besz

dött a b rnyergek nyikorgása, ahogy a lovasok fészkel dtek. A kín egyre er södött, mint mindig, amikor a méreg elárasztotta testét. Görcsök hasítottak a hasába, és bizseregni kezdett a karja, meg az ujjai Mozdulatlanul feküdt és várt. Id nként nyers és rémiszt látomások ostromolták, amint a kín újult er vel tört rá. Máskor megnyugtató és békés képeket látott, és jobb napokról álmodott szelíd álmokat.

Rég feladta már, hogy reménykedjen bennük. Vagy jöttek, vagy sem.

Semmit sem tehetett azért, hogy felidézze ket.

A f szaga er sebb lett, és úgy t nt, mintha a szél illatszerek aromáját sodorná felé.

Memnon sápadt, aranyszín vonásai jelentek meg a gondolatai között: keskeny arcából hátrafogott szénfekete haja, nagy, sötét, már-már mandulavágású szeme, amint meredten nézi. A férfi Decado ágya szélén ült. Az ablakok elé vastag fekete függönyöket húztak, az egyetlen fényt két pislákoló lámpás adta.

– Jobban érzed magad, gyermekem? – kérdezte Memnon.

Decado emlékezett arra a réges-régi éjszakára. Tizenegy éves volt, és a szörny fejfájás már napok óta tartott. Megpróbált az

eszméletlenségbe hanyatlani, és a k falba verte a fejét, de csak a homlokát horzsolta fel, amit l a kín csak er södött.

Most pedig egy széles ágyon hevert, és h s szél susogott a függönyök közti keskeny résen. A feje szaténpárnán nyugodott. A kíntól való megszabadulása felett érzett örömében sírni szeretett volna.

– Elmúlt a fájdalom, uram – mondta. Memnon erre megveregette a karját. Decado összerezzent. A férfinak furcsa, úszóhártyás keze volt, hosszú ujjakkal, sötét körmökkel, mintha festené ket. És csonkák is voltak. Mindkét kezén levágták a kisujját.

Memnon felfigyelt a fiú nyugtalanságára, és visszahúzta kezét.

– Emlékszel, mi történt, amikor a fájdalom kezd dött? – Decadónak küszködnie kellett, hogy felidézze a történteket.

Tobinnal és barátaival játszott az almafák mögötti nyílt mez n. A nap nagyon er sen sütött, és Decado azt vette észre, hogy könnyezik.

Ekkor vitatkozni kezdtek, de már nem emlékezett, mir l. Tobin megdobta egy almával, mely az arcán csattant. Ekkor a többi fiú is beszállt, és gyümölcsöket vagdostak hozzá. Nem volt ebben semmi különös. Decado sovány volt és kicsi, és gyakran gyötörték a többiek.

– Emlékszel? – tudakolta Memnon.

– Megdobtak egy almával.

– És utána?

– Elájultam.

– Emlékszel a késre?

– Tobin késére?

Mestere bólintott.

– Igen, uram. Kis kés, görbe pengével. Tobin az apjától kapta.

– Milyen szín volt a pengéje?

– Vörös volt, mester. Vörös és nedves. – Alig mondta ezt ki, egy kép tört rá, egy éles és élénk kép. Saját öklét látta, amint vér mocskolja be.

A t r pengéjér l is az csöpögött alá. – Nem értem. És hogy kerültem ide?

– Nem fontos, fiú. Egy darabig velem maradsz majd. Aztán elutazunk Dirananba.

Még egy nap sem telt el, és az ismer s fejfájás visszatért, de ezúttal Memnon adott neki a fekete löttyb l. Fuldoklott t le, és nagyon rosszul

volt, de amint a mérgez anyag lejutott a gyomrába, a kín elenyészett.

Decado órákig aludt utána.

Napokon át a palotában maradt. Memnon adott neki könyveket, hogy olvasgasson, de azok unalmasak voltak, tele kardos-pajzsos emberekr l, harcról meg gyilkolásról szóló történetekkel. Decadót nem érdekelték az ilyesmik. Az árvaházban leny gözte a fazekasság, ahogy a nedves agyagból hasznos és gyönyör tárgyak lettek. A legbüszkébb arra a korsóra volt, melyet korongozott, és a füle olyan volt, akár egy gyík.

A zománcozás során összetört ugyan, de tanítómestere, az id s Caridas nagyon megdicsérte, hogy mennyire ügyes.

„M vész vagy, Decado." Ezt mondta neki.

Caridas volt az, akit Decado mindig felkeresett, amikor a többiek a leginkább gyötörték.

„Miért sanyargatnak?" – kérdezte az öregt l.

„Sajnos a gyerek természete már csak ilyen. Gondoltál valaha is arra, hogy visszavágj?"

„Nem akarok bántani senkit."

„Ezért érzik magukat biztonságban, amikor rád támadnak, Decado.

Nincs bennük félelem, mert nem fogsz ártani nekik. Farkasnak látják magukat, téged pedig az znek. Talán másképpen cselekednének, ha találnál magadban egy kicsit a farkasból."

„Nem akarok farkas lenni."

„Akkor jobban tennéd, ha kerülnéd a társaságukat, Decado."

Ez jó tanácsnak hangzott, de a falu kicsi volt és egy fiatal fiú csak kevés olyan helyre mehetett, ahol nem találkozott a többi gyerekkel.

Decado ideje java részét Gerencsér Caridasszal töltötte, és azt vette észre, hogy alig várja, mikor viszik legközelebb Lord Memnon palotájába, mely a falutól távolabb, a dombokon állt. Memnon legalább évente kétszer nyugatra utazott Dirananból. Decado nem tudta, hogy az udvaronc miért érdekl dik iránta, de nem is érdekelte. A Memnonnál tett, egy hétig tartó látogatások félelem és gyötörtetés nélkül teltek. A nagyúr arról beszélgetett vele, hogy mit álmodik, és mit remél, és mindig alávetette egy-egy szórakoztató fizikai er próbának.

A többségük egyszer volt, és Decado nem értette, miért ny gözik le annyira Memnont. Megkérte például a fiút, hogy nyújtsa ki a kezét, tenyérrel lefelé. Aztán fogott egy pálcikát, és a fiú keze alá tartotta.

„Azt akarom, hogy amikor elejtem, kapd el!"

Decado így is tett. Nem volt nehéz. Memnon két mutatóujja közé fogta a pálcikát, és elengedte. A fiú keze lefelé lendült és elkapta a pálcát, még miel tt a nehézségi er kifejtette volna hatását.

„Pazar!" – lelkendezett Memnon.

Érthetetlen volt. Mi a pazar abban, hogy elkap egy pálcát? Decado ezt szóvá is tette. Memnon ekkor arra kérte, hogy várjon, majd behívott több szolgát. Azoknak ugyanezt a feladatot adta, de egyikük sem kapta el a pálcikát. Amikor az kihullt a nagyúr ujjai közül, a szolgák kapkodtak utána, de csak az üres leveg t markolták.

„Reakcióid – mondta Memnon, miután a szolgák távoztak. – Látod, ahogy a pálca aláhull, üzenet küldesz a karodnak és a kezednek, és csak akkor utasítod a kezedet, hogy kapja el a pálcát. Eddigre pedig az már messze jár az ujjaidtól. De nem a te esetedben, Decado. Te villámgyorsan reagálsz. És ez jó."

Decado egészen mostanáig nem értette, hogy ennek az eddig fel nem ismert képességének milyen hasznát veheti. Az embernek nem kell elkapnia az agyagot ahhoz, hogy fazekat csináljon bel le. A próbák azonban felkeltették Memnon érdekl dését, és amíg érdekl dik a fiú iránt, addig továbbra is meghívja majd Decadót, hogy vele legyen.

Tisztes alku volt. Decado megszabadult a sanyargatástól, és ezért nem kellett mást tennie, csak pálcákat elkapnia, késekkel zsongl rködnie, vagy rovarokat lekapni a leveg

l. Memnon esténként az álmairól

kérdezgette, vagy az Örökkévalóról, meg az érte vívott háborúkról mesélt neki. A fiút nyugtalanította, ha háborúkról volt szó. A faluban élt egy ember, Caridas barátja, aki csatában vesztette el fél karját. Mostanra keser és befelé forduló nyomorék lett bel le.

Dirananba való utazásuk reggelén Decado megkérdezte Memnont, hogy felkeresheti-e Caridast, és elbúcsúzhat-e t le. A nagyúr megrázta a fejét.

– Az lesz a legjobb, ha nem teszed.

– De a barátom.

– Majd talál új barátokat.

Az úton újra kezd dött a fejfájása. Memnon adott neki még a fekete kotyvalékból, Decado pedig álomba zuhant.

Amikor felébredt, már emlékezett a gyümölcsösben történtekre. A fiúk kinevették, és kemény gyümölcsökkel dobálták. Fejében feler södött a rettenetes fájdalom, és megrohanta Tobint. Valahogy kirántotta Tobin kését a tokjából, és végighúzta a pengét a másik torkán.

A sebb l a vér spriccelve és fröcskölve t rt el . Decado állatként üvöltött, és rávetette magát egy másik fiúra, a földre teperte, és a kis késsel újra meg újra lesújtott a lapockái közé. A fiú kezdetben még rúgkapált és sikoltozott, de aztán elhallgatott.

Ekkor valaki megragadta Decadót, és lerángatta a fiúról. erre megperdült, a penge megvillant, és beledöfött Caridas jobb szemébe. Az öreg felkiáltott, és hátrazuhant. Rángatózott és verg dött, aztán is elcsendesedett, akárcsak Tobin, és a másik fiú.

A hosszú hintó végében Decado felsikoltott. Memnon, aki éppen egy pergament olvasgatott, letette azt, és a fiú fölé hajolt.

– Mi az, gyermekem?

– Megöltem Caridast! És még másokat is!

– Tudom – csitította Memnon. – És nagyon büszke vagyok rád.

----------

12.

Askari lefelé indult a lejt n, ügyelve arra, hogy a lovasokká tartó jiamad ne fogjon szagot fel le. De tudta azt is, hogy a lény hallása is éles lehet, ezért valahányszor megindult, megvárta, míg feltámad a szél, megzörgetve a leveleket a feje feletti ágakon és a környez bokrokon.

Persze így lassan haladt. Egyszer már azt hitte, hogy szem el l vesztette a lovasokat, de most a lejt felénél megálltak, alig ötven lépésre a rejtekhelyét l. Az egyik férfi leszállt a nyeregb l, megingott, aztán a földre rogyott. Úgy t nt, hogy beteg. A többiek egy darabig a lovukon ültek, majd egy szó nélkül k is leszálltak és néma csendben álltak. A kis jiamad leguggolt, és várta a parancsokat.

A földön hever férfi fájdalmában felkiáltott, ami megriasztotta a lovakat. Lovasaik csitítani kezdték ket. Ekkor egy magas katona odalépett a kínoktól gyötörthöz, leguggolt mellé, és halkan mondott neki valamit. Ezt követ en a lovasok visszahúzódtak, ismét lóra szálltak, és északnak indultak a jiamad vezetésével. Askari várt. A sebesült lovát kikötötték egy bokorhoz, és a férfit hátrahagyták. Az ember újra felnyögött, majd felkiáltott.

Mi baja lehet?

Askari felállt a rejtekhelyén, kivonta vadászkését, és nesztelenül közelebb osont.

A férfi fiatal volt, sötét hajú, és bár vonásait eltorzította a kín, jókép . Mellette egy kardhüvely hevert, melyb l két kard elefántcsont markolata ugrott el . volt hát a démoni Decado. A holdfény megcsillant az Askari kezében tartott pengén. Egyetlen pillanatba telne a kést belemártani ennek az undorító alaknak a torkába. A lány letérdelt, készen arra, hogy felhasítsa a nyaki üt eret.

A férfi szeme felpattant.

– Sajnálom, szerelmem. Pedig megpróbáltam. De aztán leszállt a vörös köd, és nem tudtam visszatartani. Landis viszont halott, hamvai szétszórattak. A vak a közelben van. Meg fogom találni.

Askari kése végigsiklott a férfi torkának sápadt b rén, hegye megpihent a lüktet éren.

– Ne haragudj rám, Jianna! – mondta még Decado, majd lehunyta a szemét.

Jianna!

Skilgannon is ezt a nevet mondta, amikor el ször látta meg t. Askari ismét felkészült a halálos szúrásra.

De nem tudta megtenni. Mint vadász, ölt már húsért és b iért. Mint zött vad, ölt már azért, hogy megvédje magát és Stavutot. Ez viszont gyilkosság lenne. A tokjába lökte a pengét, és lepillantott a sápadt, kíntól gyötört arcra. A férfi ismét kinyitotta a szemét. Felemelte a kezét, és gyengéden végigsimított a lány arcán. Askari ösztönösen is félresöpörte a kezét. A másik sért dötten, szinte gyerekként nézett rá.

– Mit kell tennem? – Térj vissza Petarba!

– És mi lesz a vak emberrel? Holtan akartad látni.

– Többé már nem. Hagyd békén és térj vissza!

A férfi küszködött, hogy felálljon, de felnyögött a fájdalomtól, és ismét visszaesett a földre. Askari megragadta a karját, és talpra ráncigálta. Decado nekid lt, és a lány érezte, hogy finoman megcsókolja az arcát.

– Menj már! – kiáltott rá. Decado vett egy mély leveg t, aztán felkapta a kardhüvelyt és a hátára lendítette. Askari felsegítette a lóra, félig-meddig emelte. – Menj! – kiáltotta a vadászn , és rácsapott a szürke tomporára. A herélt nekilódult a lejt nek. Askari azt hitte, Decado leesik a nyeregb l, de sikerült a nyeregben maradnia.

Aztán már el is t nt. A lány sóhajtott egyet.

Meg kellett volna ölnöm, gondolta. Megborzongott. Most már túl kés ezen sajnálkozni. Körülnézett, és talált is száraz, r zsének való gallyakat. Elrendezte ket, hogy északnak mutató nyilat formázzanak, aztán az üldöz csapat után eredt. Ahogy feljebb jutott a lejt n, úgy lett egyre s

bb az erd . A lovasok a keskeny szarvascsapán maradtak, és Askari jó fél mérföldön át követte ket. A nyom ekkor nyugatra fordult.

Ez gondot jelentett, mert megfordult a szél, és most már keletr l fújt. Ha ez így marad, nem tud úgy továbbhaladni, hogy a jiamad szemb l kapja a szelet. És akkor a lény szagot fog. S ha a teremtmény az árnyakat vet fák között visszalopakodik, észre sem fogja venni közeledését.

Levette íját a hátáról, és egy vessz t illesztett a húrra. Askari vagy, a vadász, mondta magának. Ha jön, megölöd.

És ismét útnak indult.

A csapás, mely eddig emelkedett, most egy fákkal s n ben tt

völgybe ereszkedett. A lány észrevette, hogy a lovasok letértek az ösvényr l, úgy haladtak lefelé a lejt n, és az utolsó két lovast meg is pillantotta messze lent, amint azok belovagolnak az erd be. Alig negyed mérföldre járhattak.

Askari leguggolt, hogy kigondolja az útvonalat. Ha egyenesen el re megy, akkor nyílt terepre jut, de ha körbe akar menni a kopár domboldalon, az túl sokáig tart. Miközben ezen a kérdésen rágódott, a mögötte lev bokrokból mozgást hallott. Megperdült, és megfeszítette az íjhúrt. Skilgannon jelent meg, mögötte Haraddal. Askari lassan elernyesztette a húrt. Sietve közölte a kardforgatóval, hogy merre mentek a lovasok. A férfi némán hallgatta végig, majd zafír tekintete belemélyedt a n ébe.

– Láttunk egy délnek tartó lovast.

– Decado volt.

A férfi bólintott.

– Követtem a nyomaidat a domboldalon. A férfival találkoztál ott.

– Igen.

– A lábnyomok azt mutatták, hogy nagyon közel voltál hozzá.

– Jól olvasol a nyomokból. Felsegítettem a lovára.

– Miért tennél ilyet, Askari?

A lány kihallotta hangjából a gyanakvó élt, és azon kapta magát, hogy egyre jobban bosszankodik.

– Nem válaszolok neked! – csattant fel.

– Ismered t? – faggatta tovább a kardforgató h vösen.

– Nem. A földön feküdt: kínok gyötörték, és delíriuma volt. Képtelen voltam megölni.

– Miért nem próbált megölni ?

– Azt hitte, hogy valaki más vagyok. Akárcsak te, is Jiannának hívott. Aztán arcon csókolt, és megkérdezte, hogy mit tegyen.

Megmondtam neki, hogy térjen vissza Petarba. – Látta a másik arcára kiül döbbenetet, és ahogy megrebben a tekintete.

– Err l még kés bb beszélünk – mondta a férfi. – És most találjuk meg azokat a lovasokat!

Skilgannon felállt, és nekivágott a lejt nek. Harad követte, anélkül, hogy egy szót szólt volna Askarihoz. A vadászn követte ket.

A hold fényesen ragyogott, ahogy közeledtek a fákhoz. Aztán éles hangú fájdalomkiáltás harsant, majd a távolból fenevadak vicsorgása és rémült lovak nyerítése ért el hozzájuk.

----------

Hosszúmedve a nap java részében a vak öregembert cipelte, míg Charis mögötte botorkált. A szoknyáját útközben tüskebokrok tépázták meg, ahogy megpróbáltak lépést tartani az ket üldöz lovasokkal, lábát pedig az éles tüskék okozták karcolások csúfították. Charis fáradtabb volt, mint valaha. Ólomsúlyúnak érezte a lábát, a combja sajgott, a vádlija égett. Minél feljebb kapaszkodtak, annál inkább érezte, hogy nem képes elég gyorsan lélegezni ahhoz, hogy leveg vel töltse meg tüdejét. Senki sem beszélt. Gamal öreg volt és törékeny, ereje rég elfogyott, és ajka beteges kék színben játszott. Hosszúmedve el éjszaka elmondta nekik, hogy egy jiamad vezeti az üldöz iket, és hogy üldöz ik lovasok. Kevés esélyük maradt a menekvésre.

A nyíl terepen csíp s szél fújt a hósapkás hegyek fel l, és Charist még a fák menedékében is kirázta a hideg. Hosszúmedve a földre fektette Gamalt, majd megfordult, és a maguk mögött hagyott terepet kémlelte. Charis látta, hogy messze alattuk lovasok hagyják el az erd fedezékét. Több lovas hosszú kopját markolt, és a holdsugár megcsillant ezüst mellvértjükön és tollas sisakjukon.

Gamal felébredt és megfogta Hosszúmedve bundás karját.

– Mentsd magad! Menj! Rád nem vadásznak.

– Hamarosan meghalsz – dörmögte a fenevad.

– Tudom.

Hosszúmedve felmordult, majd kihúzta magát.

– Megyek. – Majd minden további szó nélkül elt nt a fák között.

Charis leült Gamal mellé. Az öreg vacogott, így átölelte, megdörzsölte a hátát és magához szorította.

A hold fénye egyre gyengült, a h mérséklet zuhant. Charis nekid lt egy fának. Alattuk a hat lovas már a nyílt terepen járt, és látta a csapat el tt üget jiamad sötét alakját, aki tévedhetetlenül haladt azon a csapáson, melyen alig egy órával korábban jöttek.

– Menj te is! – suttogta oda neki Gamal. – Hosszúmedvének igaza volt. Haldoklom. Rákbeteg vagyok. Ha nincs Decado, akkor is csak néhány napot éltem volna már. Mentsd magad, Charis!

– Túl fáradt vagyok, hogy fussak. Te csak pihenj!

Észrevette, hogy három rohanó alak t nik fel a lovasok mögött, aztán balra vágnak, be a fák közé. Olyan messze jártak, hogy nem látta, vajon katonák vagy jiamadok-e.

Mit számít? – gondolta. Többé semmi sem számít.

Még mindig magához szorítva az öreget, felnézett. A sötétség gyorsan eljött, ahogy lement a hold, és az égen máris Fényl csillagok ragyogtak. Apja azt mondta, hogy a csillagok csupán lyukak az égbolton, ahol a Forrás sugárzó, dics fénye leragyoghat az emberiségre. Kerena szerint ez badarság volt. Az apja azt mesélte neki, hogy azok a holt h sök szellemei. A Forrás megáldotta ket, és helyet adott nekik az égben, míg vissza nem térhetnek a földre.

Id nként, ha valaki szerencsés volt, láthatta, amint egy h s süvít át az égen, hogy visszatérjen. Charis két ilyen csodát látott. Egyik éjjel, amikor a pékség lapos tetején ült, látta, hogy egy csillag süvít át az égen. Olyan fényes volt, hogy csakis egy nagy h s lehetett. Ma éjjel nem voltak hullócsillagok.

Gamal feje nyomta a vállát, így megigazgatta kissé. Az öreg mostanra elszunnyadt.

A lány azon kapta magát, hogy Haradra gondol, és reméli, túlélte a Petar elleni támadást. Úgy sejtette, hogy valószín leg sikerült neki. Még egy jiamad is kétszer meggondolja, miel tt nekimenne Haradnak, Egy görnyedt jiamad jelent meg el tte. Nem ment közelebb, ehelyett harminc lépésre t le lekuporodott. Majd megérkeztek a lovasok.

Megrántották a kantárt, és rámeredtek a lányra meg az alvó vakra. Egy pillanatig senki sem moccant.

– No? – kiáltott oda nekik Charis. – Közületek ki lesz az a h s, aki leszáll és megöl egy vak öregembert? – Látta, hogy a lovasok egymásra néznek. Végül egyikük el reösztökélte lovát.

– Egyikünk sem akarná megölni t. De halálát maga az Örökkévaló rendelte el. Lépj el t le! A parancsaim nem vonatkoznak rád.

– A ragya verje ki a parancsaidat! – vicsorgott rá a lány. – Sehova sem megyek.

– Legyen hát! – lendítette át a férfi lábát a nyeregkápa felett, készen, hogy leszálljon.

Ekkor Hosszúmedve rontott ki a fák közül, és hatalmas üvöltést hallatott. Erre több ló is felágaskodott. A leszálláshoz készül katona

a földre zuhant, pánikba esett lova elvágtatott Charis mellett.

Hosszúmedve megrohanta a lovakat, és karmai belehasítottak a legközelebbi nyakába. Ver spriccelt a leveg be, mire az állat felágaskodott, és felbukott, lovasát a földre hajítva. Az egyik katona kinyújtott kopjával rúgtatott el re. Megrohamozta Hosszúmedvét, éppen akkor, amikor az az ellenséges jiamadra rontott. A kopja vállon találta a fenevadat, és mélyen belefúródott, miel tt elroppant volna.

Hosszúmedve a fájdalom és harag szülte ordítással pördült meg és vetette rá magát a lovasra. Ekkor az ellenséges jiamad a hátára ugrott, és agyarait mélyen belevájta Hosszúmedve nyakába. Egy másik kopjás is rohamozott. Fegyvere saját jiamadjának hátát nyársalta fel, szétzúzva a fenevad gerincét. A bestia leesett Hosszúmedvér l, aki ismét megpördült, és rárontott a lovasra. A kopjás próbálta megfordítani hátasát, de a jiamad karmai felszakították az oldalát, és lerántották a nyeregb l. A lovas fejér l legurult a sisakja és a földre hullt.

Hosszúmedve pofája összezárult a férfi fején, összezúzva a koponyáját.

Ekkor újabb kopja csapódott belé. Ez is eltört. A hatalmas fenevad megtántorodott, vér ömlött a hátára kapott sebb l, és feltépett nyakából.

Charis rettegve figyelte, ahogy az öt megmaradt katona közrefogja a haldokló fenevadat. Közülük hárman leszálltak lovukról, és hagyták, hogy hátasaik elfussanak. Két másik – köztük egyikük lovon –, Hosszúmedvét ingerelte, kopjáikkal döfködve felé. A bestia ismét felbömbölt, de a hangban már nem volt er . A lény megpróbálta megrohanni a lóról szállt katonákat, de lába alól kicsúszott a talaj.

Ahogy Hosszúmedve elesett, ellenfelei rárontottak, mélyre döfve kopjáikkal. A fenevad még egyszer felkiáltott: magas, fülhasogató és groteszkül emberi hangon. Aztán meghalt.

A még mindig lovon ül k közül az egyik hátasát arrafelé kormányozta, ahol Charis ült. Meglep , de Gamal nem ébredt fel a csatazajra.

Talán már meg is halt, gondolta magában a lány. És így megmenekül a testébe hasító kardpengék okozta kíntól.

A lovas közelebb léptetett Charishoz. Arca sápadt volt és haragos.

– Tudtad, hogy a közelben van a fenevad. Most te is meghalsz, ringyó! – kiáltotta.

Ekkor feje jobbra rándult, ahogy egy fekete vessz csapódott a halántékába. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, arca elárulta döbbenetét.

Majd elejtette kopjáját, és felemelte kezét. Aztán rábukott lova nyakára.

A négy megmaradt katona hátat fordított a leterített fenevadnak, és szablyát húztak, feszülten lesve, hogy honnan jött a nyílvessz .

Nem kellett sokáig várniuk.

Balról a fák közül hárman léptek el . Charis látta, hogy egyikük Harad, amit l megkönnyebbült. A második Callan volt, a tetovált férfi a palotából. Most másként nézett ki: keményebb volt, szeme fagyos.

Mindkét kezében egy-egy csillogó kardot tartott. Mögötte egy sötét hajú közeledett, rojtos szarvasb r ingben és sötét nadrágban. Kezében görbe íjat lógott, a felajzott húron vessz pihent.

Harad megindult a katonák felé, kezében a hatalmas csatabárddal, de a tetovált férfi rákiáltott. Callan el relépett.

– Semmi szükség rá, hogy mások is meghaljanak – mondta a kardos férfiaknak. – Tereljétek össze a lovaitokat, és menjetek utatokra!

– Parancsunk van – felelte erre az az ifjú, aki korábban Charisszal beszélt. – A vak embert árulásban találták b nösnek. És halálra ítélték.

– A parancsotok most már lényegtelen. Nem teljesíthetitek ket.

– Nagy szavak ezek. Lássuk, tettekkel is alá tudod-e támasztani ket!

– A férfi rárohant Callanra, aki meg se próbált kitérni a kardforgató el l.

Ehelyett hárította a döfést, és csavart egyet a csuklóján. A katona kezéb l kirepült a kardja. Miel tt még mozdulhatott volna, Callan pengéje könnyedén megpihent a torkán. Ekkor egy másik katona is

nekirontott. A tetovált férfi balkezes kardját továbbra is els ellenfele nyaki üt erének nyomta, és így hárította az els esetlen szúrást, majd saját fegyverét megint csak ellenfele pengéje mögé lendítette. A katona felkiáltott, ahogy Callan kardja belevágott a kézfejébe. A kiáltás elhalt, a fényl penge felfelé villant, és megérintette a torkát.

Mindez olyan gyors volt, hogy Charis nem is egészen értette, mi történt. Callan kardjai villámgyorsan cikáztak. Majd a férfi ismét beszélni kezdett.

– Végeztünk? – kérdezte fagyosan. – Véget vethetünk most már ennek a bohózatnak?

– Nem szegülhetek ellen a parancsaimnak – felelte az els katona.

– Értem. – Callan kardja megvillant. A férfi torkának átmetszett artériájából vér lövellt el . A katona arcára meglepett kifejezés telepedett. Hátratántorodott, félig megfordult, majd a földre zuhant.

Charist egyetlen pillanatra ez jobban megdöbbentette, mint Hosszúmedve vérszomjas támadása. Hideg és rettenetes tett volt.

Érzelmek nélküli gyilkosság. Senki sem moccant, és ismét Callan szólalt meg.

– Te ellenszegülhetsz a parancsaidnak? – kérdezte a másiktól.

– Ó, igen. De még mennyire!

– Nagyon okos. Hát ti ketten? – tudakolta a többiekt l. Mindketten bólintottak.

– Akkor tereljétek össze a lovaitokat!

Sietve engedelmeskedtek. Callan tekintete követte ket, ahogy ellovagoltak. Harad Charishoz sétált, és a f be fektette a nagy csatabárdot.

– Megsebesültél? – kérdezte t le.

– Nem. És jó újra látni téged. – A lány belenézett a fakó szempárba, tekintete beitta az ismer s vonásokat. Tartása ellazult, és elmosolyodott.

– Utánam jöttél.

– Hát persze, hogy jöttem.

– Miért tetted?

– Az az érzésem, hogy hamarosan azt kívánom, bárcsak ne tettem volna – dörmögte a férfi.

Callan lépett oda hozzájuk, és letérdelt Gamal mellé. Az öreg nem volt eszméleténél. A harcos a vak ember torkára tette ujját, kitapintva pulzusát.

– Nem halt meg, igaz? – kérdezte Charis rettegve.

– Nem. – Callan megszorította a férfi kezét. – Gamal, hallasz engem?

Én vagyok az, Skilgannon.

El ször semmi sem történt, de aztán reszket sóhaj szakadt fel Gamal ajkáról.

– Skilgannon? – sóhajtotta, és opálos, vak szeme felnyílt.

– Igen.

– A katonák?

– Elmentek.

– Segíts felülnöm! Rengeteg a mondandóm, és már nem sok id m maradt hátra.

– Itt nem biztonságos – mondta Skilgannon, és Haradhoz fordult. –

Viszed t? Találnunk kell egy védhet bb pontot. Azok a lovasok megkeresik a bajtársaikat, és visszatérnek.

Harad átadta csatabárdját Skilgannonnak, majd a karjába vette az öreget. Ezután a csapat nekivágott a hegyekbe vezet útnak. Askari talált egy magasan fekv , sziklás párkányt egy kiugró szirt alatt. A szirtfalon akadt egy szélvédett beugró és Harad ott fektette le Gamalt.

Az öreg arca szürke volt, és halványkék árnyalat derengett az ajkán.

Skilgannon letérdelt mellé.

– Pihenned kell. Gamal megrázta a fejét.

– Nem használna már semmit. Ez a test nem éli túl a ma éjszakát. –

Az arca megrándult a kíntól, és felnyögött. – Nem leszek itt végig, és ebben az alakban nem tudok beszélni veled. Túl nagy a kín. Belehasít a gondolataimba. Velem utazol, Skilgannon?

– Delíriuma van – szólalt meg Askari. – Nincs értelme annak, amit mond.

– De igen, van – mondta Skilgannon szelíden. – Egyszer utaztam más másvalakivel. – Figyelme visszatért a haldoklóra. – Mit kívánsz lem, mit tegyek?

– Feküdj le és fogd meg a kezem!

Skilgannon leheveredett, majd az egyik könyökére támaszkodott.

– Senki se érjen hozzám, vagy zavarjon meg! – utasította a többieket.

– Hagyjátok, hogy magamtól ébredjek fel! – Aztán a hátára feküdt, és megfogta Gamal kezét.

A látása elhomályosult, elméjének szeme el tt élénk színek villóztak.

A zuhanás érzete tört rá, pörgött, és tudatán hullámokban tört át valamiféle hatalmas moraj. Majd sötét lett. Aztán fény, egyre er söd fény. Skilgannon pislogva ült fel. A morajlást még mindig hallotta, és amikor megfordult, egy vízesést pillantott meg. Csodálatos látvány volt: a víz egy fekete bazaltszikla felett zúdult át, és több száz lábnyit hullt alá egy széles tóba. A vízesés felett fekete k híd ívelt át magasan. A vízpermeten megtör napfény szivárványt képezett a híd felett.

– Olyan csodás! – mondta egy hang. Skilgannon oldalra nézett. Ott egy jókép ifjú ült, hosszú, sz ke hajjal és kék szemmel.

– Gamal?

– Pontosan. Már rég eldöntöttem, hogy halálom pillanatában itt leszek, már ha er m engedi. Van valami ebben a helyben, ami táplálja a lelket.

– Akkor hát ez nem csak az álomban létezik? Gamal elmosolyodott.

– Ebben a pillanatban valóban ott van. De a való világban is létezik.

– Hogy építettek ide egy hidat?

– Senki sem építette. Ezer évvel ezel tt, talán még régebben, egy nagy vulkán tört ki itt. Az olvadt láva hatalmas folyama végigsöpört a vidéken. Alagutat égetett a sziklafalba, majd lezúdult a völgybe. A híd csak annak a szirtnek a fels része, mely egykor itt állt. Réges-régen, a világ számos bukásának és újjászületésének egyike el tt, volt egy faj, mely úgy hitte, hogy a szivárványhíd kapcsolat saját világuk és az istenek hona között. Könny belátni, hogy miért.

– Máskor leny gözne a dolog és többet akarnék tudni róla. Most viszont, ahogy magad is mondtad, kevés az id nk.

Az ifjú bólintott.

– Így igaz. El ször hadd beszéljek az Örökkévalóról!

– Jianna, az a n , akit az életemnél is jobban szerettem. Tudom. És most el kell pusztítanom.

– Nem! Ezt nem szabad megtenned! Mert azonnal visszatérne.

– Ez miként lehetséges?

– Ez ismét Landis hibája – felelte Gamal szomorúan. – Az Örökkévaló újjászületése ugyanis hozzá köt dik. Landis úgy vélte, hogy hatékonyabb lenne, ha az Örökkévaló úgy születne újjá, hogy valami módon a lélekátvitel azonnal az Örökkévaló halála után következne be.

Ehhez ugye meg kellett találnunk az újjászületettet, elvinni t Dirananba, a palotába, ahol aztán végrehajthatjuk a cserét. Egyértelm volt, hogy ez nehézségekbe ütközhet. Mert mi van akkor, ha az újjászületett, megneszelve sorsát, úgy dönt, hogy elmenekül? Mi van akkor, ha az Örökkévaló meghal, és közben a lelkét elpusztítja egy démon az ürességben? Landis számos évet töltött el a folyamat finomításával kísérletezve. Végül azonban Memnon adta meg a választ.

– Memnon?

– Majd rá is rátérek, Skilgannon. Ragyogó elme, és egyben nagy pszichés hatalom birtokosa. Amikor az Örökkévaló egyik másolata megszületik, Memnon apró drágakövet illeszt a b re alá, a csecsem koponyájának aljához. Ebben a drágak ben lapul egy varázslat. Ha az Örökkévaló meghal, lelke magától átröppen a legid sebb másolatba, bárhol legyen is az. Amennyire én tudom, ezt eddig kétszer sikerült végrehajtani. Így hát nem szabad felkutatnod és megölnöd. Csak id pazarlás lenne. Több mint húsz újjászületettje él szerteszét a birodalomban.

– Értem. És most mesélj nekem Memnonról!

– az Arnyak Ura... jiamad, de egyedülálló jiamad. Landis teremtette még régen. Része volt annak a kísérletnek, mely a természetes élet meghosszabbításához szükséges formulát kereste, az öregedési folyamat leállítását. Landis egyre jobban gy lölte a másolatok felnevelésének gondolatát, hiszen ekkor a lelkeket meg kellett ölni, hogy az eredeti tovább élhessen. Úgy látta, méghozzá helyesen, hogy ez gonoszság. Így hát Eggyéforrtakkal kísérletezett, olyanokat keresve, akik hatékonyabban regenerálódnak annál, mint amit a természet megadott. Nagyon nagy sikereket ért el. Kísérletei sokunknak adtak hosszabb, egészségesebb életet. Aztán száz évvel ezel tt megszületett Memnon. El ször diadalnak tekintettük. Mert bár állatból és emberb l alkották, szinte minden tekintetben tökéletes baba volt. Semmi nyoma a jiamadoknak. Már gyerekként is ritka adományok birtokosa volt. Az

elhervadt virágoknak vissza tudta adni az egészségét. Magához tudta vonzani a vadon él lényeit. Leny göz gyerek volt. – Gamal felsóhajtott. – Intelligenciája elképeszt volt... és ma is az. Tizenhárom éves korában már Landis kísérleteinél segédkezett. Mestere az sök gépezeteinek. Húszévesen még magát Landis is meghaladta. Az Örökkévaló a kegyeibe fogadta, és engedélyezte, hogy egyre több és több emberen kísérletezzen. Közülük sokan haltak rettenetes és gyötrelmes halált. Memnont ez egy cseppet sem érdekelte. Mások fájdalma hidegen hagyta. Nincs lelkiismerete, nem tesz különbséget aközött, amit mi jónak vagy rossznak tartunk. Egyetlen vonása ellensúlyozza mindezt: elkötelezettsége az Örökkévaló felé.

– Gondolom egyike a szeret inek – mondta Skilgannon, keser séggel a hangjában.

– Nem, Memnon nem. Mint mondtam, szinte tökéletes volt. De semmiképpen nem volt képes igazi szexuális aktusra. Landis úgy vélte, hogy ez az oka szenvedélymentességének. Soha nem gurul dühbe, vagy szomorodik el. Memnon csak van. teremtette az árnyakat. Azok pedig hamarosan eljönnek érted, Skilgannon. Ügyelj rá, hogy körülötted mindig világos legyen! Jobban kedvelik a sötétséget, az er s fény ugyanis égeti a szemüket.

– k is jiamadok?

– Azok egy fajtája. Nincs bundájuk. Véznák, már-már csontvázak, és elképeszt en gyorsak. Olyan fürgék, hogy ha egy kardforgató valamelyikük felé döf a kardjával, pengéje csak az üres leveg t hasítja.

Két görbe foguk van, amivel mérget fecskendeznek az áldozatba. Az nem halálos, de ideiglenes bénulást okoz. T röket is hordanak maguknál, amir l ugyanaz a méreg csepeg.

– A fényt l eltekintve, milyen gyengeségük van még?

– Nem túl kitartók. Támadás után keresniük kell valami biztonságos, sötét zugot, ahol pihenhetnek. És, ahogy azt mondtam, a szemük érzékeny. A látásuk nem túl jó. Az erd ben majd hallani fogod ket.

Fülsért , különösen magas hangon visítanak. Ennek révén képesek arra, hogy lássák a tárgyakat. Nem értem, hogy ez miként m ködik, mint ahogy szegény Landis sem értette.

– Felteszem, halott.

– Igen. Decado ölte meg. Több száz évnyi élete dacára is Landis romantikus volt. Hitt Ustarte próféciájában.

– Te nem?

– Erre az az egyszer válaszom van, hogy nem tudom. Nem értem, hogy egyetlen harcos, még ha te is vagy ez a harcos, miként vethet véget az Örökkévaló uralmának. De még ha sikerül is, mit számítana? A gépezetek léteznek. Mindig is létezni fognak. Több ezer évet vészeltek át, hatalmuk mindvégig ott szunnyadt. A nadír sámánok meglelték a módját, hogy megzabolázzák a föld alatt szunnyadó gépezetekb l sugárzó energiát. Nem tudták, hogy ott vannak a gépezetek, de akárcsak Memnon, k is ráhangolódtak a bel lük lüktet energiára. És ennek az er nek a csatornáiként szolgáltak. Ebben a pestises világban az összes fizikai mágia ezekb l a gépezetekb l árad.

– És mi változott meg? – tudakolta Skilgannon.

– A Feltámasztás temploma. Az egyik apát meglelte a módját, hogy felébressze ket. A szerkezetek hatalma megn tt. Ezen a kontinensen is, és ezen túl is. Szóval láthatod Skilgannon, hogy az Örökkévaló fizikai halála semmit sem változtatna a boldogtalan világ állapotán.

– Mit tett ez az apát? – Az ifjú Gamal vállat vont.

– Mára sok mindent mítosz övez már, de talált egy utat a szent hegybe, ahol aztán fényesség támadt. Nem tudom megmondani. Nem voltam ott.

– Akkor a válasz a templomban leledzik.

Gamal elmosolyodott.

– Talán ott lenne... ha még állna. Közel ötszáz évvel ezel tt azonban a templom elt nt.

– Én jártam a hegy belsejében. Nem t nhetett el. Nyilván egy még er sebb véd varázslatot mondtak rá.

– Nem, Skilgannon. Egyszer jártam azon a nyílt pusztán, ahol a templomhegy egykor állt. Nincs ott semmi. Mostanra különös hellyé vált. Nem n arra semmi. A föld torz és változik. A fémek bizarrul viselkednek. Az erszényemben rézérmék voltak, melyek csörögni kezdtek. Emlékszem, hogy hányingerem lett és elvesztettem az egyensúlyomat. A társam és én olyan gyorsan eljöttünk onnan, ahogy csak tudtunk. Amint minden kitisztult, belenéztem az erszényembe. Öt

érme valahogy egymásba olvadt. Le kellett vágnom magamról az övemet, mert a rézcsat összeroncsolódott és meghajlott. Higgy nekem, Skilgannon! A templom elt nt. És a hegy is elt nt.

– De az er megmaradt – mondta Skilgannon nyugodtan.

– Igen.

Egy darabig némán üldögéltek. A harcos azon töprengett, amit Gamal mondott. Egyszer csak Gamal felsóhajtott.

– Kezd dik. Érzem már az üresség vonzását.

– Félsz?

– Egy kicsit. Az életemet nem emberbaráti célok kergetésének szenteltem. Önz voltam, és tetteim ártatlanok halálához vezettek. Az üresség mégsem ismeretlen el ttem. Gyakran jártam ott. Te és én ott találkoztunk el ször.

– Nem emlékszem erre a találkozásra.

– Ahogy azt mondtam, az üresség a lelkek hona, te pedig most a hús világában élsz. Emlékeid visszatérnek majd egy napon. Azon töprengek, hogy megtalálom-e majd Landist. Nagyon megkedveltem. Jó lenne újra látni t.

Hirtelen a vízesés robaja elenyészett és a kék ég feketére fakult.

Fagyos szél kezdett fújni. Gamal arcára félelem kúszott, és egy pontra meredt Skilgannon háta mögött. A harcos felállt és megfordult. A közelben egy sudár férfi állt, csillámló sápadtezüst köntösben. Haja sötét volt és a férfi a maga hermafrodita módján jókép . B re fakóarany, járomcsontja magasan ült, szeme nagy, sötét, mandula formájú, akárcsak a csiatcék népének.

– Mit keresel itt, Memnon? – kérdezte Gamal.

– Azért jöttem, hogy búcsút mondjak egy öreg barátomnak – felelte a férfi kedvesen.

– Nem voltunk barátok.

– Sajnos ez igaz. Csak udvarias próbáltam lenni. Menj hát és halj meg, Gamal! Skilgannon az, akivel beszélni kívánok.

– Nem! nem fog itt meghalni, Memnon! – Gamal fürgén talpra szökkent, és Skilgannon felé nyúlt. – Fogd meg a kezem! Most!

Memnon karja meglendült. Gamal elt nt.

– Kellemes helyet választott – sétált el Skilgannon mellett a másik, és a toronymagas vízesést nézte.

– Megölted? – Memnon vállat vont.

– Reméljük. És miel tt arra gondolnál, hogy rám támadsz, jó lenne, ha megértenéd, hogy az efféle er szaknak itt nincs hatása. Itt nincs fájdalom. Egyetlen ütésed sem rendít meg, vagy okoz nekem kárt. Ez csupán egy álombeli hely. Szeretnéd hallani a víz morajlását? Én csak bosszantó, a figyelmet elterel dolognak tartom, de ha kívánod, visszahozhatom.

Skilgannon el relépett, és bal öklével belecsapott oda, ahol Memnon arcának kellett volna lennie. A keze átsuhant a férfin.

– Á, látom, te az az ember vagy, aki maga fedezi fel a dolgok valóságát. És most, hogy érted a helyzetet, üljünk le és beszélgessünk!

Kellemes lenne egy kis t z. – Memnon a földre mutatott, ahol kövekb l rakott kis kör jelent meg. Bel lük lángok csaptak fel. – Az Örökkévaló gyakran beszélt rólad. Örömteli emlékeket rzött veled kapcsolatban.

– Mit akarsz t lem?

– Landisnak sosem lett volna szabad visszahoznia. Hiba volt. Azért vagyok itt, hogy ezt jóvátegyem. Viszont elmúlásod fájdalommentes lesz.

– Hogy akarsz megölni?

– Á, Gamal nem mondta el, hogy az efféle utazások milyen veszélyekkel járnak? Micsoda nemtör dömség! Hadd magyarázzam hát el! Életer d esszenciája most itt van. A hús-vér alaktól való rövid elkalandozások még elviselhet ek. De néhány óra elteltével a test haldokolni kezd. Az id itt nem úgy múlik, mint odaát. Azt mondanám, hogy a tested máris az életéért harcol. Szóval mir l szeretnél beszélgetni abban a röpke id ben, amid még hátravan?

Skilgannon behunyta a szemét. Elképzelte a sekély horpadást, ahol teste hevert, és megpróbálta visszatérésre kényszeríteni a lelkét. Amikor kinyitotta szemét, a sötét hajú csiatce meredt rá.

– Közel sem vagy annyira istenszer , mint amilyennek az Örökkévaló leírt – közölte Memnon. – Igaz, szép a szemed, de csak egy ember vagy. Felteszem, ez a legendák miatt van így. Túloznak és hozzáköltenek. A királyn emellett szeretett téged, és úgy vélem, hogy

ez színezi ki emlékeit. De még így sem t nsz olyan embernek, aki egy egész város lakosságát lemészároltatja.

– A látszat néha csal.

– Ez már igaz. Bocsáss meg egy pillanatra! – Memnon alakja elenyészett. Az egyedül maradt Skilgannon újra megpróbált felébredni, de nem járt sikerrel. A víz széléhez sétált, ahol talált egy éles követ, amivel megpróbálta felhasítani a tenyerét, arra gondolva, hogy a kíntól esetleg magához tér. Nem érzett fájdalmat. B re felhasadt és vérzett, és a seb azonnal összezárult. Memnon bukkant fel ismét.

– Bocsáss meg, amiért magadra hagytalak! Csak látni akartam, hogy kis csapatod üldöz i milyen közel járnak már. Haláluk nem sokkal követi a tiédet, és mondhatom, jóval fájdalmasabb lesz.

----------

Harad a sziklapárkányon állt, és a tájat kémlelte, Charisszal az oldalán. Askari nemrég ment el, hogy kiderítse, van-e nyoma az ellenség visszatérésének. A nap lenyugvóban volt, az ég vörös, akár a vér. Ragyogó fényben úszó fellegek lebegtek a nyugati hegyek felett, drámai színekben pompázva: az aljuk vérvörös volt, oldaluk a korallpiros és a fekete keveréke, legömbölyített csúcsuk hófehér.

– Annyira szép – karolt bele Charis Haradba, és a vállára hajtotta fejét. – Nézd azokat a felh ket!

– Eddig is a felh ket néztem. Azt hiszem, holnap esni fog.

– Ó, Harad! – A férfi kihallotta a lány hangjából a csalódottságot, és elöntötte a veszteség érzete, amikor Charis elhúzta a karját, és odébb lépett.

– Szépek – mondta Harad sietve.

– De te nem is látod, igaz? – fordult az ifjú felé a lány. – A felh kre nézel, és az es re gondolsz. Az z csak egy négy lábon járó húsdarab. A fa nem más, mint egy kidönthet tönk, amib l asztalt vagy széket lehet faragni.

– Aha, de hát ez igaz, nem?

– Persze, hogy igaz, te gügye! De sokkal több is. Bárcsak te is látnád!

– Miért? Mit számít az, hogy én mit látok?

Charis nem felelt. Megdörgölte fáradt szemét, aztán beletúrt aranyhajába, kisöpörve az arcából.

– Fáradt vagyok. Azt hiszem, megyek és led lök.

– Ismerem a szépséget – szólalt meg az ifjú. – Amikor például beletúrsz a hajadba. Az gyönyör . Id nként, a hideg szi napokon, es után, amikor a nap átsüt a tört fellegeken, az is szép. Amikor az ember egyedül él a hegyek között, hajlamos csak a valósággal tör dni, mint amit az étel, a menedék, a kényelem jelent. A felh k es t hoznak, az z hús.

– Nocsak – mosolyodott el a lány. – Egész téli mondandódat elhasználtad most.

– Nem akartam, hogy elmenj – vörösödött el a férfi.

– Miért jöttél utánam, Harad? – lépett hozzá közelebb a lány.

– Gondoltam, szükséged lehet rám.

– Így is volt. De nemcsak azért, mert veszélyben forogtam. Már korábban is szükségem volt rád. Sosem töprengtél el azon, miért én vittem mindig neked az ennivalót?

– Azt hittem azért, mert örömödet lelted a bosszantásomban.

A lány arca elsötétült.

– Az nem merült fel benned, hogy esetleg vonzódhatok hozzád?

– Hozzám? – döbbent meg Harad.

– Igen, hozzád, te süket! Nem kérdeztelek talán a fesztiválról? Nem ígértem meg, hogy megtanítalak táncolni?

Harad hiábavalóan küszködött, hogy rendbe szedje gondolatait.

Olyan volt, mintha a tenger robajlott volna a fülében.

– Nem vagyok jókép – nyögte ki végül. – Sosem jutott eszembe, hogy te... nem... nem is tudom, mit mondjak.

– Mondd, hogy szeretsz! Vagy, hogy nem – f zte hozzá a lány sietve.

Harad vett egy nagy leveg t, aztán ellazult, és szélesen elmosolyodott.

– Hát persze, hogy szeretlek. Amikor arra gondoltam, hogy esetleg...

megsérülhettél – mondta, nem adva hangot valódi félelmének –, azt hittem, hogy elvesztem a józan eszem.

– Akkor talán meg kellene csókolnod – lépett még közelebb a lány.

Ebben a pillanatban a színtiszta gyötrelem elfojtott kiáltása hangzott fel mögöttük. Harad megperdült. Az öregember, Gamal a földön verg dött. A teste rángatózott, és ajkán vér buggyant ki. Charis odarohant hozzá, és letérdelt mellé. Gamal arcára a kín maszkja feszült.

– A kardok! – nyögte. – Skilgannon! – Aztán felsikoltott a fájdalomtól. A teste rángott, és még több vér fröccsent ki a száján, ahogy felkiáltott.

– Segíts, Harad! – könyörgött Charis.

A csatabárdos letérdelt Gamal mellé. Az öreg eszméletlenül hanyatlott hátra Harad karjaiba. A nagydarab férfi finoman lefektette a földre.

Charis Gamal torkához érintette az ujját. A pulzusa egy darabig szaporán vert, aztán leállt. Charis felsóhajtott, és könnycsepp gördült végig az arcán.

– Kedveltem t.

A lány sírni kezdett, Harad pedig mellé ült, hatalmas karját a másik válla köré fonva. Egy csepp b ntudat töltötte el, mert Charis bánata dacára elégedettséget érzett. Elégedettebb volt, mint életében bármikor. A n , akit szeretett, hozzá bújt. Érezte teste melegét, beszívta hajának illatát. Üdvözült pillanat volt. Napok óta els ízben feledkezett meg csillogó csatabárdjáról. Csak az számított, hogy megnyugtassa a karjában tartott n t.

Charis teste ellazult, fejét a férfi mellére hajtotta.

– Kedves öregember volt – szólalt meg a lány. – Kegyetlenség volt így vadászni rá.

Harad hallgatott. Az öreg egyike volt a nagyuraknak, egyike a fenevadak teremt inek. Az ifjúban nem sok együttérzés ébredt eltávozása miatt.

– Annyira örülök, hogy itt vagy, Harad.

– Hol másutt lennék?

Charis felsóhajtott, és kicsit elhúzódott t le. Majd el rehajolt, és lezárta a halott szemét.

– A barátod még mindig alszik. Nem kellene felébresztenünk?

– Azt mondta, ne tegyük. – Üresség árasztotta el Haradot, ahogy Charis elhúzódott t le, amit a harag szikrája váltott fel. Ekkor a lány rámosolygott, mire a harag szétfoszlott.

– Hol találtad ezt a nagy fejszét?

– Ajándékba kaptam.

– Rémít fegyver. – A lány megborzongott. – Miért van szükségünk ilyesmikre?

– Miféle kérdés ez? A csatabárd nélkül meg is ölhettek volna. És akkor nem lehetnék itt, hogy segítsek neked.

– Úgy értem, miért akarnak az emberek efféle fegyvereket kovácsolni? Miért harcolunk egymással?

– Nem tudom. Soha nem tudom a válaszokat a kérdéseidre. Minden olyan bonyolult, amikor a közelben vagy. Elszédül t le a fejem. – Most mégsem bosszankodott. Harad azon töprengett, hogy vajon fog-e még valaha is. A lány arcába nézett. Még sosem látta ilyen szépnek.

– Tényleg megrémültem, Harad – mondta hirtelen Charis.

– Az elmúlt két évben nem kívántam mást, csak hogy együtt lehessünk. És most együtt vagyunk. És közben megpróbálnak megölni minket.

A férfi fakó szeme megcsillant.

– Senki sem fog megölni téged, Charis. Ahhoz túl kellene jutniuk rajtam. Lehet, hogy nem vagyok jókép , nem vagyok nagy gondolkodó, de harcos az vagyok. Tíz nappal ezel tt ez még nem volt erény. Most az. Elmegyünk innen, és keresünk egy helyet. Talán a legendások népénél, északon. Vagy magasan fent a hegyekben, távol a jemekt l és a seregekt l.

Askari futva érkezett a párkány pereméhez.

– Közelednek – mondta. – Vagy húsz lovas és négy jem. Ezt a fajtát korábban még sosem láttam. Négy lábon járnak, mint a kutyák, de nagyok. Majdnem akkorák, mint egy póni.

A halottra pillantott, aztán Skilgannonra. – Legjobb lesz, ha felébresztitek.

Harad Skilgannon fölé hajolt, és megrázta. Semmi válasz, Charis megérintette a férfi arcát.

– Hideg a b re – suttogta. – Azt hiszem, meghalt. Askari letérdelt Skilgannon másik oldalára, és durván megrázta. Charis megérintette a harcos torkát.

– Van szívverés. De nagyon gyenge.

A távolból vonyítás szállt feléjük. Charist kirázta a hideg.

– Nem olyan, mint egy farkasé. Megfagy t le a vérem.

– Várj, amíg meglátod ket – felelte Askari. – Mert attól a véred jéggé válik. – Újra megrázta Skilgannont. – El kell t nnünk innen –

fordult Haradhoz. – Tudod vinni?

A csatabárdos megragadta a kardforgató karját és felkapta a férfit.

Askari a sziklapárkány széléhez futott

– Túl kés ! – kiáltott vissza. – Már jönnek a bestiák.

Harad lefektette a földre Skilgannont, felkapta Snagát, és kilépett a holdfénybe. Követte Askarit a jó ötven lépéssel odébb kezd lejt

széléig.

Négy hatalmas fenevad száguldott a csapáson.

Askari felajzotta íját.

A groteszk kopók rohanva száguldottak felfelé a dombon. Harad egyszer látott már oroszlánt a hegyek között, de ezek a lények jóval nagyobbak voltak. Életében el ször érzett félelmet. Nem magát féltette, hanem a mögötte álló Charist: mert ha a fenevadak túljutnak rajta, akkor darabokra tépik a lányt. Félelmét hirtelen lángoló düh váltotta fel. Ezek a teremtmények azt a n t fenyegetik, akit szeret. Megmarkolta a csatabárdot és várt. Askari l tt. A vessz süvítve szelte a leveg t, és belevágódott az els bestia szügyébe. Az felbömbölt fájdalmában, és megtántorodott, de már jött is tovább. Eltátott pofájába vessz csapódott. Állkapcsa összecsattant, elroppantva a nyilat. Aztán futott tovább.

Harad elé ugrott, hogy fogadja rohamát. Snaga rettent er vel csapott le a fenevadra, félig kettéhasítva a fejét. Az ifjú kitépte bel le. A második fenevad rávetette magát. Nyíl vágódott a horpaszába. Snaga széthasította az állkapcsát, kettészelve a koponyáját. Egy harmadik jiamad átugrotta Haradot, ahogy az végzett második támadójával, és a barlang felé rohant. A negyedik megtántorodott, és összerogyott, ahogy Askari nyila belefúródott a torkába.

Harad rohanni kezdett vissza oda, ahol Charist hagyta. Az utolsó fenevad már majdnem elérte a táborhelyet. Az ifjú nem érhetett oda id ben, de olyan gyorsan rohant felfelé a dombon, ahogy csak tudott.

Amikor a sziklapárkány széléhez ért, megpillantotta a földön hever fenevadat. Skilgannon állt el tte, kezében a Nappal és Éjjel Kardjaival.

Anélkül, hogy egy szót szólt volna a kardforgatóhoz, Harad elfutott mellette, be a táborba. Charis az árnyékban állt. A férfi ledobta a csatabárdot, és karjába kapta a lányt, szorosan magához ölelve. Aztán megkönnyebbülésében hatalmasat sóhajtott.

Odafordult Skilgannonhoz.

– A Forrásnak legyen hála, amiért id ben felébredtél! – Skilgannon erre csak bólintott. Harad látta, hogy mennyire kimerült. Elengedte Charist, és odalépett a kardfogatóhoz.

– Minden rendben veled?

– Gyenge vagyok – tántorodott meg Skilgannon, és majdnem elesett.

Az ifjú elkapta.

– Pihenj egy kicsit!

– Erre nincs id – futott be a táborba Askari. – Már felt ntek a lovasok. Magasabbra kell jutnunk, be a fák közé!

Skilgannon tokjaiba csúsztatta kardjait, majd Charishoz fordult.

– Megmentettél. Nélküled meghaltam volna odaát.

Majd máris követte a nyílt terep felé igyekv Askarit. Harad kézen fogta Charist, és a vadászn , meg a kardforgató után indultak. A húsz lovas még mindig odébb járt. Harad felpillantott a fák sorára. Legalább fél mérföldre voltak t lük. Skilgannon és Askari már futottak, nyomukban Haraddal és Charisszal. A kardforgató kétszer is megbotlott, majd térdre esett. Az ifjú favágó felrántotta, majd lehajolt, és a kimerült férfit a hátára kapta. Aztán ismét futni kezdett. Charis és Askari már mesze el ttük jártak, de Harad dübörgött tovább. A lejt meredek volt és morzsalékos. Még Harad hatalmas ereje is kezdett elfogyni: szaggatottan vette a leveg t, de er lködve futott tovább.

Hallotta, hogy a patadobogás egyre hangosabb.

Egy nyíl süvített el mellette, és hallotta, ahogy az egyik ló felnyerít fájdalmában.

Aztán már a fák között volt. Askari újabb nyilat l tt ki a lovasokra.

Az az egyik szakállas üldöz vállába fúródott. A többiek erre megrántották a kantárt, megfordították hátasukat, és visszalovagoltak a lejt n.

Harad letette a földre Skilgannont. A férfi ismét elvesztette az eszméletét, de a légzése rendben volt.

Charis lépett mellé, és kitapintotta a pulzusát.

– Csak alszik. Amikor felébresztettem, alig bírt talpon maradni. Nem tudom, honnan merítette az er t, hogy megölje azt az iszonyatos teremtményt.

– Hogy ébresztetted fel? – tudakolta Harad.

– A kardokkal – felelte a lány. – Emlékszel arra, amikor Gamal magához tért? Azt kiabálta: „A kardok! Skilgannon!" Amikor elrohantál, hogy megküzdj a jemekkel, el húztam az egyik kardját és a kezébe nyomtam. Erre megrándult a teste, meg felkiáltott. Talpra segítettem, amikor láttam, hogy jön a fenevad. Erre el húzta a másik kardját is, az aranyszín t, és el relépett, hogy fogadja a támadást. Azt hittem, semmi esetre sem éli túl. Leny göz ember.

– Én kett t öltem meg bel lük, és a leny göz ember? –

zsörtöl dött tréfásan Harad.

– Féltékeny vagy?

– Igen.

– Remek!

Askari rködött, Charis pedig aludt egy kicsit. Harad mellette szunyókált. Vagy egy óra elteltével Skilgannon felébredt. Felült. A mozgás felriasztotta a favágót.

– Hogy érzed magad?

– Er sebben. Köszönöm, Harad. Egyedül nem sikerült volna.

– Szívesen. És most mihez kezdünk?

– Fogd a hölgyedet, és keressetek egy biztonságos helyet! Ami engem illett? Én megyek, és valóra váltok egy próféciát.

----------

Alahir örült, hogy elszabadulhatott a táborból. Agrias serege mostanra tizenkétezer f sre duzzadt – ennek több mint harmada volt jiamad. Egy magaslaton táboroztak annak a mára elhagyatott és romos városnak a közelében, mely egykor a sathulik földjének székhelye volt.

Mindennap újabb csapatok érkeztek, meg a társzekerek végtelen sora.

Alahir túl zajosnak és túlságosan orrfacsarónak találta a tábort. Bár ástak latrinaárkokat, a jiamadok hajlamosak voltak ott és akkor lekuporodni, amikor rájuk jött a szükség, és a b z átható volt.

A magas lovas ötven emberét egy gerincen túlra vezette és dél felé tartottak. Nem a megszokott jár rözés volt ez, mely szökevényekre vadászott és az ellenség mozgásának jeleit kereste. Agrias azt mondta, hogy az Örökkévaló er i behatoltak Landis kán földjére, és jelentések szóltak a hegyi hágókban haladó ellenséges lovasságról. Így aztán az összes lovas teljes vértet viselt, súlyos, csuklyás láncinget és mellvértet, meg lósz rforgós harci sisakot hosszú bronz orrvéd vel. Minden embernél ötven nyíl és visszahajló íj volt, nehéz lovassági szablya, és a bal vállon átvetett hüvelyben rövidkard. Agrias azt is mondta, hogy közeledik a végs csata. Szavai dagadtak a magabiztosságtól a végkimenetelt illet en, de Alahirnak nem tetszett az, amit a férfi szemében látott. Mert ott félelem lapult. Arra számított, hogy lázadása nagy felkelésbe torkollik, de ez nem valósult meg. Alahirt nem izgatta volna, hogy melyik oldal gy z, ha nem a saját szül földje kerül veszélybe.

A Megmaradt Drenaiak.

Alahirnak ez nemcsak egy romantikus kifejezést jelentett. Az ifjú katonának ez volt minden. A Siccus városa körüli vidéket a drenaiak leszármazottai több mint háromszáz éve uralták. A határokat lezárták, és bár színleg h séget esküdtek az Örökkévalónak, elküldve neki az adót, és betartották törvényeit, a régi módszerek mindeneknél el rébbvalók maradtak. Becsület, nemeslelk ség, bátorság és a szül föld szeretete voltak az els erények, melyeket belecsepegtettek az ifjakba. Ezt követték a drenai történelemb l vett példák, hogy ráébresszék az ifjú polgárokat azoknak a nagy embereknek a létére, akiknek lépteit követniük kellett. Félszem Karnak, aki a lehetetlennel is dacolva megtartotta Dros Purdolt; Egel, az els Bronzgróf, a hatalmas er dök

építtet je. Adaran, aki megnyerte az ikrek háborúját és Banelion, a Fehér Farkas, aki a Ventriával vívott utolsó háború romjaiból verekedte ki magát, hogy újjáépítse a széthullott birodalmat. És persze szóltak történetek gonosztev kr l is, akik közül nem mindegyik volt a drenaiak nagyságának elpusztítására tör hataloméhes idegen. Ott volt például Orgyilkos Árnyjáró, aki eladta lelkét az ellenségnek, és megölte a drenai királyt, vagy Tolvaj Lascarin, aki ellopta a legendás Bronzpáncélt. Az ezekr l az emberekr l szóló történetek voltak hivatottak elfojtani azt az önteltséget, mely büszkeség helyett eltölthette a drenai ifjak szívét.

Alahir elmosolyodott. Számos h sr l hallott már mondákat, de egyik sem érintette meg annyira a szívét, mint Legendás Druss meséje.

Felsóhajtott és lovagolt tovább.

Der s volt az id aznap. Az éjszaka s

fellegei továbbálltak, a

leveg csíp s volt és üde.

Több órája tartott már a felderítés, amikor Alahir a korábban használt táborhely felé indult, ahol az emberek leszálltak lovaikról, kipányvázták ket, és f

tüzeket raktak az ebédhez. Alahir örült, hogy nem kell nyeregben ülnie. Kedvenc lova, Napalas, a foltos szürke, elvesztette egyik patkóját, így most a segédtisztje, Bagalan kölcsönözte lovon ült.

A jószág ijed s fajta volt. Ha Alahir köpenyét meglibbentette a szél, a ló felágaskodott és megpróbált elvágtatni. A kapitány ilyenkor többször is a segédtisztjére nézett, és az ifjonc alig bírta visszafojtani kacagását.

– Utoljára kértem t led kölcsön lovat – mondta neki, amikor leszálltak a nyeregb l.

– Nagyon gyors állat – felelte erre a sötét hajú ifjú, aki igyekezett eltüntetni a mosolyt a képér l. – Csak egy kicsit ideges. – A fiú hírhedt volt tréfáiról, és Alahir csak magát hibáztathatta, amiért megbízott benne. – Mindenesetre te mindig azt mondogatod, hogy meg tudsz lovagolni mindent, amire csak nyerget raknak.

A kapitány megoldotta sisakjának álladzóját, és levette a fejér l.

Aztán összeborzolta a fehér lósz r forgót, kirázva bel le a port. Levette kardövét, hátralökte lánccsuklyáját, leült a földre, majd elhevert ott.

– Fáradt vagy, bácsikám? – telepedett le mellé Bagalan.

– Ne hívj a bácsikádnak!

– Miért vagy mindig ennyire érdes modorú a szajhákkal töltött éjszakák után?

– Nem vagyok érdes. És a szajhák... pazarok voltak.

– Akivel elmentél, annak olyan volt az arca, akár egy kecskének.

Alahir sóhajtott és felült.

– Részeg voltam. Nem emlékszem, hogy nézett ki. S t, nem is érdekel, hogy nézett ki. A n vérem azt ígérte, hogy kiváló segédtiszt leszel. Ebb l is látszik, hogy van humorérzéke. De most menj és keríts nekem egy kis ragut! – Az ifjú kuncogott, és az egyik f z felé

indult. A fiúnak persze igaza volt. Érdes volt a modora, és a markotányosn k tényleg rútak. De a két tény nem kapcsolódott egymáshoz.

Strázsamestere, a húsz éve szolgáló, Gilden nevezet veterán lépett oda hozzá.

– Szeretnél egyedül lenni? – kérdezte, mire Alahir felnézett a férfi sovány, szakállas arcába. Két fehér heg szelte át a szakállt a jobb járomcsonttól le az álláig, örök emlékeztet ül a renegát jiamadokkal három évvel ezel tt vívott összecsapásra.

Gildennek a mellén, karján és lábán is hegek húzódtak. De a hátán egy sem. Nem olyan volt, aki elfut, ha szembetalálja magát az ellenséggel.

– Nem. Ülj csak le! A te társaságodnak mindig örülök. – Gilden levette kardövét, és letelepedett a földre.

– A fiúnak tényleg igaza van, kapitány, csak egy kicsit tapintatlan.

Ugyanilyen voltál te is tíz évvel ezel tt.

– Tíz évvel ezel tt azt gondoltam, hogy megmentem a szül földemet. Hittem abban, hogy megváltoztathatom a világot.

– Tizennyolc voltál. Feltehet en úgy éreztél, ahogy egy tizennyolc éves szokott.

– Te is így éreztél? – Gilden széttárta a karját.

– Túl rég volt, hogy emlékezzek rá. Az viszont nem tetszik, ami most zajlik. Rossz érzésem van.

Alahir bólintott. Nem volt szükség magyarázatra. Agrias arról kezdett beszélni, hogy meg kell védeni a Siccus körüli kiköt ket a tengerr l érkez ellenséges invázióval szemben. Ennek az embernek a

szolgálata kizárólag arról szólt, hogy meggátolják a háború átterjedését szül földükre, hogy megvédjék a határokat és távol tartsák a jiamadokat.

– A tanács felszólal a terv ellen – mondta végül Alahir.

– Vénemberek. Egykor er sek, mára törékenyek. Luken felszólalt Agrias ellen. volt köztük a legjobb. Igazi drenai. Szívében és lelkében is. Jobbat érdemelt, mint hogy er feszítéseiért kést kapjon a hátába.

– Az árnyemberek az Örökkévalót szolgálják. Ehhez semmi köze Agriasnak – felelte a kapitány kétkedve.

– Talán. De akkor sincs most senki, aki szembeszállna vele. – Gilden káromkodott egyet, ami ritkaság volt. Alahir ránézett.

– Ezek egy másik nap gondjai.

– Sosem tanultam sokat, kivéve a drenai történelmet. De azt tudom, hogy a civilizációk felemelkednek, elbuknak és elenyésznek. Régebben a sathulik lakták ezt a vidéket. Hol vannak most? Porrá lettek. Szinte teljesen elfeledték ket. A nadír hordák ezeken a földeken söpörtek végig, és lemészároltak mindenkit. És hol vannak most a nadírok? Porrá lettek. Egész életemben azért harcoltam, hogy a drenaiakat életben tartsam. Haldoklunk, Alahir. Lassan. Ha nincs Agrias, akkor ott az Örökkévaló. A ragya verje ki mindkett t!

– Ezt nem vitathatom. Egyetértek, hogy a jöv sivárnak t nik. –

Próbált mondani valami vigasztalót. – De korábban is sivár volt, mi mégis itt vagyunk. Gondolj Dros Delnochra, amikor Ulric nadírjai álltak el tte. Harcosok százezrei, és velük szemben csak egy maroknyi katona és önkéntes szántóvet . Mégis kitartottak, és a drenaiak éltek tovább.

– Ott volt nekik Druss.

– Nekünk pedig itt vagy te, meg én – és ötezer hozzánk hasonló. Ha el kell buknunk, Gil, akkor k be véssük a saját legendánkat.

– Egen, így lesz. – Alahir látta, hogy a másik megnyugszik. Gilden váratlanul elmosolyodott. – Az a n a legrútabb szajha volt, akit valaha is láttam. Olyan arca volt, akár egy lónak.

– Kecskének – javította ki a kapitány.

– Á, már értem! Elfelejtettem, hogy földm ves vidékr l származol.

Ott szerelmes dalokat is énekelnek a kecskéknek?

– Csak a csinosaknak.

----------

13.

A Petarba vezet hosszú visszaút segített kitisztítani Decado fejét. A kín végre elmúlt, és a megszabadulás legalább annyira üdvözít volt, mit az Örökkévaló csókja.

A város utcáin emberek jártak-keltek, és úgy tetszett, a dolgok visszatértek a megszokott kerékvágásba. Jiamadokat nem lehetett látni, és Decado látta, hogy a katonák csapatosan járkálnak a városlakók között.

Landis kán palotájánál leszállt lováról, a kantárt egy szolga kezébe nyomta, és felsétált a lépcs kön a nagykapuig. Odabent két szolgálólányt látott, akik éppen egy súlyos sz nyeget cipeltek. Fiatalok voltak, és kimondottan csinosak. Az egyikük felnézett, mire a férfi rámosolygott. Erre a lány felsikoltott, elengedte a sz nyeg végét, és elfutott. A másik lány is ledobta a sz nyeget, és elhátrált, tágra nyílt szemmel, sápadt arccal.

– Nem foglak bántani – mondta neki Decado. Erre a lány megfordult, felkapta hosszú szoknyája alját és társn je után szaladt. A kardforgató lepillantott a részben kibomlott hímzett sz nyegre. Megalvadt vér mocskolta be.

A szállása felé indult, és azon töprengett, hogy vajon menynyi id be telik, mire az Örökkévaló visszatér a hegyek közül. Most, hogy a feje kitisztult, furcsának találta, hogy egyáltalán ott járt. Ritka volt, hogy az rei nélkül utazott bárhová is. És furcsán is öltözött. Úgy sejtette, álruhában lehetett. Az öltözék illett hozzá, a b rnadrág kihangsúlyozta nyúlánk alakját. Decado a szobájába érve levette a tokjában pihen Vér és T z Kardját, lefektette az egyik kerevetre, majd kibújt az úttól megviselt gúnyájából. Fürdésre volt szüksége, de sehol egy szolga.

Aztán rájött, hogy ha még lennének is, akkor is elfutnának el le. Tiszta inget és nadrágot húzott, aztán átkutatta a szobát borért. De nem talált semmit.

Felrángatta csizmáját, és az ajtóhoz lépett. Ebben a pillanatban kintr l kopogás hallatszott.

– Gyere be! – mondta, remélve, hogy egy szolga az. Ehelyett Unwallis, az öreg államférfi érkezett. Decado kíváncsian mérte végig. A férfi másnak t nt most, fiatalabbnak. A feszültség ráncai elt ntek az arcáról. Bár a haja továbbra is vasszürke volt, szeme fénylett, felvillanó mosolya meleg volt és barátságos.

– Köszöntelek, Decado! Hogy alakult a küldetésed?

– Rosszul lettem. Az Örökkévaló visszarendelt. Majd tudasd, amikor visszatér!

– Visszatér?

– Láttam t a hegyek között. Azt mondta, visszajön Petarba.

– Ööö... A királyn itt van, Landis kán egykori lakosztályában.

– Ez lehetetlen. Nem érhetett vissza el ttem.

Decado látta, hogy Unwallis összezavarodik. Az államférfi egy pillanatig némán állt.

– Bemehetek? Le kellene ülnünk, és beszélnünk.

– Nincs semmi megbeszélnivalónk.

– Decado, fiam, rengeteg megbeszélnivalónk van. Az Örökkévaló két napja érkezett ide. Azóta nem hagyta el a palotát. – A férfi felsóhajtott.

– Lehetséges, hogy csak álmodtad? Tudok a fejfájásaidról, és a bódítószerekr l, melyeket Memnon ad. És azok nagyon er sek.

– Igen, azok! – csattant fel Decado. – De mindig tudom, mi a különbség valóság és álom között. A királyn ott volt, vadásznak öltözve. Még íja is volt. – Folytatta, és elmagyarázta, hogy éppen a vak ember csapáját követték, amikor rettenetes fejfájás tört rá. Aztán mesélt arról, hogy a n miként ment oda hozzá, és rendelte vissza Petarba.

Unwallis figyelmesen hallgatta.

– Szóval – mondta végül – vannak dolgok, melyeket Landis nem jegyzett le. Leny göz !

– Mir l beszélsz?

– Az a n nem az Örökkévaló volt. Ez az egyetlen, amit tudnod kell.

Felteszem Landis unokaöccsét sem találtad meg?

– Nem.

– Akkor jó, ha tudod, hogy sem unokaöcs. Landis kán újra életre keltette Skilgannon csontjait. Ráadásul megtalálta a lelkét is, és

újraegyesítette a testével. Az a férfi, akit üldöztél, maga a legendás Skilgannon.

Decado beljebb sétált lakosztályába, és leült egy öblös karosszékbe.

A Vér és T z Kardjai mellette hevertek, mire önkéntelenül is rátette kezét az egyik markolatra. Unwallis is bement a szobába, és a másik közelében foglalt helyet.

– A n , akit láttál, egy újjászületett. Landis a jelek szerint ellopott néhány csontot az Örökkévaló két évtizeddel ezel tti utolsó feltámasztásakor.

– Látnom kell Jiannát. El kell magyaráznom...

– Hát persze... de javasolhatnám, hogy el bb végy egy fürd t? A többnapos úttól... kissé átható az illatod, Decado. A szolgák már készítik a fürd t a földszinten.

Decado, aki még mindig nem tért magához abból, amit az államférfi mondott, bólintott.

– Igen, ez jó ötlet. Köszönöm, Unwallis.

– Szívesen, fiam. Jöjj! Hozatok neked tiszta ruhákat!

– Csak vezess oda! – csattant fel a kardforgató. Volt valami a sima modorú államférfiban, ami mindig is ingerelte. Talán az a tudat, hogy egykor az Örökkévaló szeret je volt. Decado nem tudta, mi az oka... de azt tudta, a királyn nem akarja, hogy megölje Unwallist. És ez gondot jelentett az ifjú kardforgatónak. Efféle dolgokban gyakran nem tudott uralkodni magán. Mint akkor ott, el ször, a gyümölcsösben. Ilyenkor dübörgést hallott a fülében, és aztán... úgy t nt... elájult. Csakhogy nem ájult el. Valamivel kés bb felébredt, hogy felfedezze a vérfoltokat a ruháján, vagy azoknak a hulláját, akiket megölt. Az emlékei csak kés bb tértek vissza, és velük együtt gyilkos dühöngésének szégyene is.

Memnon ezt a halál álmának hívta, és tanácsokat adott, hogyan el zze meg, vagy legrosszabb esetben késleltetesse az álom bekövetkeztét.

Furcsamód ennek részét képezte az is, hogy agresszívabb legyen másokkal. Memnon szerint Decado állapotát az váltotta ki, hogy megpróbálta kordában tartani dühét.

„Engedj ki magadból egy keveset, és haraggal telve szólj!" Ezt tanácsolta Memnon. Jobbára m ködött is, bár ahogy Decado követte Unwallist végig a hosszú folyosón, vérfoltokat látott a sz nyegen, és

ekkor eszébe jutottak a szerencsétlen szolgák, akik áldozatul estek rjöngésének. Mély csüggedés kerítette hatalmába az ifjút, aki a falfreskókra összpontosított, melyek mellett elhaladtak, remélve, hogy ha figyelme a m alkotásokra irányul, akkor nem látja megrettent áldozatai képét. Hiú remény volt.

Lementek a fölszintre, ahol Decado követte Unwallist egy kicsi, lámpásokkal megvilágított fürd be. A mély márványkád már teli volt forró vízzel. A kardforgató felsóhajtott. Bárcsak éppen olyan könnyen lemoshatná húsának b neit, mint ahogy egy szivaccsal le tudja dörzsölni testér l a port és a piszkot.

– Magadra hagylak, hogy kicsit oldódj, fiam – lépett Unwallis a hosszú, kerti ablakhoz, és behúzta a vastag függönyt.

– Én... köszönöm neked. Sajnálom, hogy olyan faragatlanul viselkedtem a társaságodban. – Unwallis döbbent arcot vágott. Várta, hogy jön majd valami szúrós megjegyzés. Amikor rájött, hogy semmi ilyesmit l nem kell tartania, elmosolyodott.

– Élvezd a fürd t! – felelte. Decado levette ruháját, és ráfektette a székre, tokjába csúsztatott kardjait a tetejükre rakva. Aztán elindult a fürd medence felé. A falon egy tükör függött, mire ismét visszatért a haragja. Ki nem állhatta saját magát. A szeme mindig vádolta, mintha a tükörben látott férfi valaki teljesen más lenne. Valaki, aki ismerte t, és mivel ismerte, utálta is. Szinte akaratlanul is visszabámult a karcsú, p re férfira.

– Nem érdemled meg, hogy élj – mondta neki a tükörember.

– Tudom. – Odalépett a tükörhöz, levette a falról, azzal a céllal, hogy összetöri. Mégsem tette. Hiszen oly sok mindent elpusztított már ifjú léte során. Ehelyett a tükröt a padlóra fektette, nekitámasztva az asztalnak, melyre fehér és tiszta törülköz ket raktak.

Aztán belépett a fürd medencébe. Kellemes volt a meleg. A vizet enyhén illatosították. Decado a felszín alá merült, és beletúrt a hajába, hogy megszabaduljon a rárakódott portól. Majd felmerült, és körülnézett szappan után. Jobbján egy fonott kosárban több tömböcskét látott. Értük nyúlt, de ekkor megdermedt. Az asztalnak támasztott tükörben ugyanis egy számszeríjászt pillantott meg, aki éppen a mögötte lev ajtón lopakodott be.

A férfi felemelte fegyverét. Decado balra vet dött. Az elernyed húr pendülését hamarabb hallotta meg, mint ahogy a vessz becsapódott a vízbe. A kardforgató felfelé nyomta testét, és talpra szökkent.

A számszeríjász, egy sötét hajú, karcsú ifjú, félredobta fegyverét, és rt rántott el az övéb l. Decado a férfi felé lendült. Eközben látta, hogy a kertre néz ablak súlyos függönyét félrehúzzák, és egy újabb fegyveres ront be a helyiségbe. Az els orgyilkos t rét maga elé nyújtva rohanta meg. A kardforgató a padlóra vetette magát, és körbelendítette testét, kirúgva a másik lábát. Az orgyilkos hatalmasat esett, feje a márványpadlón reccsent.

Decado fürgén pattant fel. A második férfi rárontott, ám kardforgató lábbal el re vetette magát a leveg be, és sarka nekicsattant a férfi állának, hátrataszítva t. Decado talpra szökkent, és a Vér és T z Kardjai felé ugrott. Két újabb gyilkos lépett a szobába. Katonák voltak, karddal és t rrel a kezükben. Decado el rántotta pengéit, és rájuk vetette magát. Az újonnan jöttek megrettentek. Egyikük megpróbált elfutni, a másik szablyájával a kardforgató felé vágott. A Vér Kardja a nyakába hasított, átmetszve a nyaki üt eret, átszelve az izmokat, inakat, és csigolyákat. A menekül katona elérte az ajtót, de ahogy feltépte, a z Kardja belefúródott a hátába. A férfi gurgulázva felordított és a földre csusszant. Decado megperdült. Második támadója eszméletlen volt. Az els felnyögött, és megpróbált felülni. A bal szeme felett vérfolt ken dött szét, a jobb szemé be vér csöpögött.

Decado a függönyhöz futott, és behúzta, majd a sebesülthöz ment, és visszalökte a hátára. A Vér Kardját a férfi torkának nyomta, és megkérdezte:

– Ki küldött?

– Az Örökkévaló mondta ki rád a halálos ítéletet – felelte a férfi. –

Mi más választásom lehetett, mint hogy engedelmeskedem?

– Hazudsz!

– Nem vagyok tökkelütött, Decado. Szerinted én akartam utánad jönni? Az Örökkévaló parancsolta meg. Személyesen. Unwallis is ott volt, meg az Árnyak Ura.

– Nem értem – lépett hátra a kardforgató a meghökkent férfit l. –

Hiszen ... szeret engem.

– Én sem értem – törölte ki a férfi szeméb l a vért. – Most meg fogsz ölni? Vagy elmehetek?

– Ülj le, ott, amíg gondolkodom! – intett Decado az egyik szék felé.

A ruhájához lépett és gyorsan felöltözött, majd visszatért a katonához. –

Pontosan mit mondott neked a királyn ?

– A kapitányom hívatott, és elküldött hozzá. A királyn azt kérdezte, hogy jól bánok-e a számszeríjjal. Mondtam, hogy igen. Ekkor azt mondta, gyors és tiszta halált akar. Majd az Árnyak Ura közölte, hogy vágjam le az egyik ujjadat és vigyem el neki. Ne kérdezd, hogy miért!

– Nem is kell. Mi történt ezután?

– Semmi – felelte a férfi, de félrenézett.

– Légy óvatos, barátom, mert az életed függ t le!

A másik támadó felnyögött, és megpróbált felkelni. Decado odalépett, és pengéjével rávágott a katona tarkójára. A férfi visszarogyott, egyszer megrándult, majd elcsendesedett.

– Ó, óvatos, mi? – keményedett meg az els támadó arca, látva társa meggyilkolását. – Semmiképpen sem hagysz életben.

– Akkor semmit nem veszíthetsz azzal, ha beszélsz. Csak nyernél egy kis id t. Viszont az igazat mondom: mondj el mindent, és életben hagylak.

A fogoly eltöprengett ezen, aztán vállat vont.

– A királyn mondott rólad még egy-két dolgot, Decado. Nem éppen szépeket. Azt is mondta, hogy Memnon hibát követett el veled, és nem akarja, hogy ez megismétl djön.

– Mit mondott pontosan?

A férfi vett egy nagy leveg t.

– Azt mondta, hogy eszel s vagy, és hogy felejtsem el az ujjad.

Inkább cipeljük ki a tested a kertbe, és égessük hamuvá.

– Vedd le a ruháidat!

– Miért?

A T z Kardja egy cseppet belevágott a férfi nyakába.

– Hogy élhess. Siess! A férfi levetk zött.

– És most mássz be a fürd be!

A karcsú férfi értetlenül állt ott, de aztán lassan begázolt a vízbe.

– Remek! – mondta Decado. – Most gyere ki, és vedd fel a két szablyát, amit a barátaid ejtettek el.

– Nem harcolok veled!

– Nem kell harcolnod velem. Csak tedd azt, amit mondtam! Decado követte t át a szobán, hogy minden hirtelen virtuskodást meggátoljon.

A meztelen férfi felkapta a két kardot.

– És most?

– Most elmehetsz... a kerten át.

– A ruháim nélkül?

– De élve.

– Hátba fogsz szúrni.

– Menj már! – ütögette meg a férfi vállát egyik pengéjének lapjával.

– Úgy lesz, ahogy mondod.

A férfi a súlyos függönyhöz sétált, és félrehúzta. Majd kilépett a kerti ajtón. Mögötte valami elmosódott foltként mozdult. A férfi felkiáltott, és visszazuhant a fürd helyiségbe. Elejtette kardjait, és mászni kezdett, de a teste reszketett. Az ajtóban egy sápadt alak t nt fel: nagy kerek szemét összehúzta a lámpás fényében. Keskeny arca hullaszürke volt, ajak nélküli száját eltátotta. Pofájából széles, görbe fog ugrott el re. Vér mocskolta be a fogat.

A T z Kardja a függönyön át tört át, felnyársalva a lény mindkét halántékát. Decado kitépte bel le a pengét, majd visszasétált a verg katonához.

– Nem haldokolsz, de egy-két órára megbénulsz. Utána viszont meghalsz, mert az Örökkévaló nem szereti a kudarcot.

A férfi elájult. Decado némán állt, és megpróbálta kigondolni, hogy mit tegyen. Életének egyetlen örömteli, igaz és tökéletes része volt az Örökkévalóval töltött id . Most pedig a n elárulta. Decado érezte elárultatásának fájdalmát, és fagyos harag kezdett úrrá lenni rajta.

Elmélázott azon, hogy nekivág a palotának, és kivágja a n szívét.

Aztán megöli Unwallist... és Memnont?

Az Árnyak Ura olyan volt neki, mint az apja, segített enyhíteni fájdalmát és haragját. És a katona azt mondta, hogy egy darab csontot akart bel le, amit csakis arra használhatott volna, hogy visszahozza Decadót.

Id re volt szüksége, hogy gondolkodjon, Kardjaival a kezében hagyta el a fürd helyiséget. A kert üres volt, és az épület háta felé került, míg el nem érte az istállót. Itt kiválasztott egy zömök gesztenyebarna heréltet, felnyergelte, és kilovagolt a palotából.

----------

A csata rövid volt és ádáz. Az ellenséges kopjások, jó kétszázan, a hegyek lejt jét borító erd ben rejt ztek el, és váratlanul rontottak Alahir csapatára. Egyértelm en arra számítottak, hogy meglepetésszer támadásuk megzavarja a legendások lovasait. Az ellenség ráadásul magaslatról rohamozott. Minden el ny az oldalukon állt. Alahir parancsokat rikoltott, mire ötven embere higgadtan megfordította lovát, és leemelte íját a nyeregkápáról. Az els sort zre lovak és emberek buktak fel. A roham megingott, ahogy az elesettek mögött érkez k oldalra kormányozták hátasaikat, nehogy belerohanjanak saját sebesültjeikbe. Aztán beléjük mart a második sort z. Majd a harmadik.

A legendások lovasai ekkor félredobták íjukat, el rántották szablyájukat, és megsarkantyúzták hátasukat. A közelharcban a hosszú kopjáknak kevés haszna volt, így az ellenség le is dobta ket, és kardot rántottak. De rohamuk lendülete mostanra megtört, s olyan zord és halálos ellenséggel néztek szembe, akik vagdalkozva hasítottak maguknak utat az ellenség centrumában. Alahir megkönnyebbült, amikor látta, hogy hátasa, melyet az árnyékok és a csapkodó köpenyek is megijesztettek, nem fél a csatában. A jószág minden egyes parancsát követte.

A kapitány megpillantotta az ellenséges tisztet, aki tiszta fehér cs dörön ült, és felé rúgtatott. Az egyik kopjás megpróbálta útját állni.

Alahir lebukott a suhogó penge el l. Ellenfele súlyos mellvértet és láncinget viselt, de karja védtelen volt. A kapitány szablyája megvillant, belehasított a férfi alkarjába, és csontot tört. A kopjás kezéb l kihullott a kardja, Alahir pedig máris túljutott rajta. A mögötte lev tiszt, aki még mindig kopját fogott a kezében, er tlenül felé döfött, amikor a harcos közelebb ért. Alahir a szablyájával vágott rá a fegyverre, félreütötte, majd ahogy lovaik egymásba rohantak, kardjával rásújtott a másik

bronzsisakjára. A tiszt megingott a nyeregben. A kapitány még kétszer csapott le: másodikra fegyvere levágta ellenfele fülét és hosszában belehasított a nyakába. A férfi kizuhant a nyeregb l, fehér lova pedig elvágtatott. Alahir még a csata káoszában is azon kapta magát, hogy bárcsak lenne ideje befogni. Ventriai telivér volt, és jobbat érdemelt az t megül nyomorultnál.

Kiverve fejéb l a lóról szóló gondolatait, a kapitány megfordította hátasát, új ellenfelet keresve – de a megmaradt kopjások már pánikba esve menekültek. Fiatalabb és kevésbé harcedzettebb emberei üldöz be vették ket. Alahir parancsot bömböli, mire azok megrántották a kantárt.

A kapitány körülnézett a tetemekkel beszórt csatamez n Vagy hetven kopjás halt vagy sebesült meg. Alahir tekinteti körbepásztázott, a legendások elesett lovasait keresve. Nyolc mozdulatlan testet látott, és még kilenc ló nélküli embert, akik súlyos sebet kaptak. Gilden lovagolt oda mellé. A strázsamester mély vágást kapott az arcára, szinte pontosan a két fehér heg közé. Ömlött bel le a vér, és végigfolyt láncingén.

– Mik a parancsok? – kérdezte.

– El ször a sebesülteket lássátok el, majd keressetek két olyan foglyot, akik túlélik a visszautat a táborba. Azután nyomulunk tovább. –

Felmutatott a hegy lejt jére. – Onnan remek kilátás nyílik dél felé, és látni fogjuk, hány katona özönlik á a hágókon.

Gilden kihajolt balra, és vért köpött.

– Szerencse, hogy nem voltak valami nagy harcosok.

– Azért elég jók voltak – felelte Alahir komoran. – Csak éppen nem drenaiak.

Gilden elmosolyodott, amit l szétnyílt az arcára kapott széles vágás.

Erre elkáromkodta magát.

– Keríts valakit, aki összevarrja!

– Mit akarsz tenni azokkal a foglyokkal, akikre nincs szükségünk?

– Engedjétek el ket... a hátasaik nélkül!

– Agriasnak nem fog tetszeni.

– Úgy nézek ki, mint aki tör dik ezzel?

– Nem.

Alahir a messzeségben meglátott egy nagy csapat madarat, melyek hirtelen felrebbentek, és a hátasa felágaskodott. A föld alól mély nyögés tört el . A kapitány lova kil tt. Másokat levetett a lovuk. Alahir er sen fogta a kantárt és hagyta, hogy a pánikba esett jószág egy darabig hadd menjen a saját feje után, aztán finoman balra kormányozta, megpróbálva visszafordítani a katonái felé. El tte porfelh tört el a földb l, amit azonnal iszonytató dörrenés követett. A mostanra teljesen pánikba esett ló továbbvágtatott. Alahir látta, hogy egy cikcakkos fekete vonal t nik fel a síkságon alig ötvenyardnyira t le, mintha csak egy óriási, láthatatlan kard szelte volna ketté a talajt. Aztán a föld hirtelen meghasadt, és egy szakadék kezdett megnyílni benne.

Alahirnak ösztöne el ször azt súgta, hogy rántsa ki lábát a kengyelb l és vesse le magát a lóról. Viszont Egar zuhanása, amit l a férfi megbénult, még mindig kísértette: ahogy barátja bénán hever a földön, képtelenül arra, hogy mozdítsa tagjait. Ha meg kell halnia, akkor nem a nyeregb l kizuhanva hal meg. A ló dübörögve száguldott el re.

Mostanra mindenfelé por gomolygott már, és Alahirnak fogalma sem volt róla, hogy milyen szélesre nyílt a hasadék.

Ahogy a vágtató állat egyre közelebb került az ásító réshez, a férfi elharsogta a drenaiak csatakiáltását. A rémült ló ugrott. Egyetlen dermeszt pillanatig Alahir azt hitte, hogy nem élik túl. Mintha és hátasa függve maradt volna az irdatlan mélység fölött. Az id folyása megállt. Aztán a ló mells patája szilárd talajt ért. A jószág esetlenül ért földet, és megbotlott. Alahir félig kiesett a nyeregb l, de sikerült visszarántania testét. A ló visszah költ, és remegve állt egy helyben. A kapitány megveregette az állat karcsú nyakát, aztán visszanézett a szakadékra. Közel volt hozzájuk. Újra porfelh gomolygott az égre.

Látta, hogy messze a hegyoldalban a hatalmas fák alázuhannak. Sarkát a még mindig reszket ló horpaszába vágva, visszalovagolt összever dött embereihez. A többségük leszállt a nyeregb l, és most rémült hátasuk kantárját fogták.

Ifjú segédtisztje, Bagalan sápadtan, döbbent arccal állt, és odakiáltott neki:

– Mi történik itt?

– Földrengés. Ne beszélj hangosan, mert a lovak már így is riadtak! –

A kapitány meglep dött, hogy saját hangjában nyoma sem volt a testében lüktet félelemnek. A lába elgyengült, és úgy határozott, egy darabig nem száll le a lováról, ehelyett a nyeregben marad, és szemügyre veszi az odafent összed lt erd t. A sebesült ellenséges kopjások közül azok, akik még talpon voltak, legy ik mellett

álldogáltak: a háborúskodás minden gondolata elenyészett.

Egy darabig csend honolt az összever dött emberek között. Ahogy a por kezdett leülepedni, Alahir odalovagolt Gildenhez, aki a földön üldögélt, és arcát egy másik lovas varrta össze.

– Felejtsd el a foglyokat! – mondta a kapitány. – Ásass velük sírt a halottainknak, aztán engedd el az összeset!

Gilden felemelte a kezét, jelezve, hogy érti.

Alahir megfordította hátasát, és visszalovagolt Bagalanhoz. Az ifjonc még mindig sápadt volt, alkarján véres vágás húzódott. A kapitány leszállt a lováról, majd a nyeregtáskából el szedett egy b rerszényt.

Kinyitotta, és kivett bel le egy görbe t t

– Ülj le! Összevarrom a sebet!

A kölyök lerogyott a földre, és felnézett a másikra.

– Miért ugrattál át azon a hasadékon? – kérdezte. Alahir cérnát f zött a t be, és megfogta segédtisztje karját. A kérdés el ször furcsának t nt, de aztán ráébredt, hogyan is nézhetett ki a dolog: megfordította a lovát, és egyenesen a földben támadt nagy hasadék felé vágtázott. Amikor felnézett, látta, hogy mások is t nézik. Kuncogott és megcsóválta a fejét.

– Mert ott volt, fiú – szúrta bele a t t a tépett sebbe, cérnával húzva össze a szélét. Amint visszatérnek a táborba, és felhajtanak néhány flaska bort, majd elmondja nekik az igazságot.

De az is lehet, hogy nem.

----------

Alahir felügyelte a legendások nyolc halott harcosának temetését.

El ször a páncéljukat vették le róluk. A drenaiak mostanra szegény néppé lettek, és a mesterien kovácsolt láncvértek túl drágák voltak

ahhoz, hogy eltemessék ket. A fejet véd lánccsuklyák és a vállvéd k szintén több száz, kézzel készített gy

l álltak, és több hónap alatt

készültek el. A térdig ér páncélingek, a gy vértes nyakvéd k, a

láncszemes lábvértek, a sisakok, a kardok és az íjak többe kerültek, mint amennyit egy átlagos drenai földm ves hosszú évek alatt megkeresett.

így aztán a páncélok apáról fiúra szálltak.

A fegyvereikt l megfosztott férfiak szemére rézpénzt tettek, amit fekete selyemcsíkkal kötöttek oda. Aztán vörös köpenyükbe bugyolálták ket, és vigyázva belefektették ket az ellenséges kopjások ásta tömegsírba. A sírt megjelölték, hogy I es bb a testeket kiemelhessék, és megadhassák nekik az ill bb temetést, ahol dalokat zengnek majd, és elbeszélik tetteiket.

Alahir az összes halottat jól ismerte. Kettejükkel együtt n tt fel. Egy másik pedig a történelemtanára volt. Az utóbbi, egy Graygin nevezet zord férfi, már majdnem hatvan volt, és igyekezett palástolni, hogy csúz emészti karjának ízületeit. A kapitány tudott az állapotáról.

Haza kellett volna küldenem, gondolta magában.

– A mez k zöldellnek, az ég kéklik ott, ahol ezek a férfiak lovagolnak – mondta, ahogy a harcosok a sír köré gy ltek.

Szívesen fogadják majd ket a Mesés Csarnokban, mert férfiak voltak, és férfiak fiai. Mindannyian találkozunk még velük. Ezt jól véssétek a fejetekbe és a szívetekbe! – Felsóhajtott. – Amikor ennek a jár rnek vége, hazavisszük ket, és elregéljük életük tetteit. –

Láncingének csuklyáját a fejére húzta, és felöltötte tollas sisakját. – És most ideje indulni.

Aznap egész délután tekerg

ösvényeken haladtak, egyre feljebb

és feljebb hatolva a hegyekbe. Alahir felderít ket küldött el re, akik azt jelentették, hogy ellenséges mozgásnak nincs nyoma. Egy helyütt három kopjás tetemére bukkantak, akiket a lezuhanó sziklák sújtottak halálra.

Fák d ltek ki, imitt–amott elzárva az ösvényeket: ilyenkor a lovasoknak le kellett szállniuk és átvezetni hátasaikat a tönkökön, vagy bonyolult kerül ket tenniük a sziklákkal teliszórt lejt kön.

Az összevarrt és véres arcú Gilden Alahir mellé léptetett lovával, amint elérték a meredek kaptató tetejét.

– A vidék mostanra szépen eltorzult. Azt se tudom, hol vagyunk.

– Többet látunk majd, amikor átkelünk azon a rézs n – felelte Alahir, és délnyugatra mutatott. A szél er sen fújt, és hideget hozott a fenti csúcsok hava fel l. A kapitány megborzongott.

Fordulj keletnek! – mondta egy hang a fejében.

Alahir megfeszült a nyeregben ülve. Gilden felfigyelt a mozdulatra.

– Jól vagy?

– Remekül. Csak a ló riadozik. – A kapitány érezte, hogy harag gyúl a szívében. Azt hitte, hogy a hangokat évekkel ezel tt elnémította, amikor nem volt hajlandó felelni nekik. Csak megaláztatást és gúnyos nevetést okoztak neki. Gyerekként hangosan felelt nekik, mire a többi gyerek rámeredt, el ször értetlenül, de aztán következett a csúfolódás.

„Alahir már megint a szellemekkel beszélget!"

Buta Alahir. Alahir, a Bolond. „Szegény fiú megháborodott" – ezt mondta egyszer egy öregasszony az anyjának. Így hát nem beszélt többet hozzájuk, és nem is hallgatott rájuk. Azok pedig fokozatosan elhalkultak. Az igazat megvallva, valójában sosem számított arra, hogy sokáig távol maradnak. Az emberek azt beszélték, hogy a nagyapja meg rült. Rongyokba öltözött, arcát sárral kente be és négykézláb mászkált körbe-körbe, kutyaként vonyítva. Anyai dédapja szintén eszel s volt. Gandias befalazta a feleségét és két fiát, legyilkolta az utazókat a Siccus feletti hegyi úton. Még azt is rebesgették, hogy megitta a vérüket. Pere megdöbbent bizonyítékokat tárt fel tobzódásáról. Amikor a veszt helyre cipelték, sikoltozott, könyörgött, és azt kiabálta, hogy a hangok mondták neki, hogy ezeket a rettenetes dolgokat megtegye, és hogy nem a hibás.

Így amikor Alahir is hangokat kezdett hallani, az anyja megrémült.

Alahir egy éjjel lelopakodott a földszintre, és kihallgatta apja és anyja beszélgetését.

„Az rület örökl dik a családban – hallotta meg anyja hangját. – Mi van akkor, ha is egy másik Gandias lesz?"

csak egy kisfiú, túlfejlett képzelettel – felelte erre az apja. Majd kinövi".

Alahir sosem felejtette el azt a beszélgetést. Ezért nem n sült meg soha. Ha meg rül, mint Gandias, akkor azt magányosan teszi. Nem lesz

felesége, akinek befalazva kell meghalnia egy sötét, leveg tlen szobában.

Ahogy teltek az évek, valamivel magabiztosabb lett a hangok kapcsán. Sosem volt meggy

dve róla, hogy megszabadult t lük, de

hagyta, hogy er re kapjon benne a remény.

És most visszatértek.

Fordulj keletnek, Alahir! Van ott valami, amit látnod kell.

– Le kellene szállnod a lóról, ember – mondta Gilden. – Az arcod a hónál is fehérebb. – A strázsamester felé nyúlt.

– Remekül vagyok! – csattant fel a kapitány, és elrántotta a másik el l a karját. A mozdulat olyan hirtelen volt, hogy Alahir ijed s lova felágaskodott, és balra szökkent, egyenesen rá egy meredek, omladékos lejt re. Az állat azonnal csúszni kezdett. A férfinak azért kellett küzdenie, hogy az állat fejét felemelve tartsa, miközben a jószág botladozva próbált talpon maradni. Kevés jobb lovas akadt a drenaiak kapitányánál, de még is majdnem elvesztette az uralmat a lova felett.

Végül hátasa palája szilárdabb talajra taposott, és a ló biztonságban elverg dött egy sziklapárkányra, jó kétszáz lábbal a többi lovas alatt.

Alahir felnézett a lefelé mered aggódó arcokra, és intett, hogy minden rendben. Aztán mozgásra bírta hátasát, ösvényt keresve, melyen eljuthat a fenti csapásra.

Bosszúság éledt benne, ahogy kénytelen volt a sziklás ösvényen kelet felé térülni, távolodva embereit l.

El tte tömör sziklafal emelkedett, melyet a földrengés hasított szét.

Több tonna föld zúdult le, és fák tucatjait söpörte el. Lovaglás közben végigmérte a pusztulást. A tekintete megakadt valami furcsaságon. A lezúdult föld irdatlan buckáján túl egy széles, k l készült

szemöldökfa húzódott egy félig betemetett ajtónyílás felett. Ennek semmi értelme nem volt. Ki építene bejáratot egy hegybe?

Alahir tudta, hogy vissza kellene térnie az embereihez, az ellenséges kopjások lehet, hogy átcsoportosulnak vagy éppen er sítést kaptak. De mégis... Az ajtónyílás hívogatta. Vajon mióta állhat itt elrejtve, ilyen tökéletesen eltemetve?

Leszállt a lováról, és száron vezetve azt, felkapaszkodó a földbuckára. Közelebbr l látszott, hogy a k szemöldökfa gyönyör en

faragták ki, és egy feliratot véstek bele. A feliratot eltömte a föld, de Alahir t rével pár bet t megtisztogatott. Hamarosan rájött, hogy ismeretlen nyelven íródott. Tekintettel a vidék történelmére, úgy vélekedett, hogy a felirat sathuli nyelven készülhetett. Valószín leg valamifajta kripta lehet. Érdekl dése csökkent.

Aztán ismét megszólalt a hang.

– Menj be, Alahir!

– Hagyj békén, a fene beléd!

– Ha úgy kívánod, soha többet nem szólalok meg. De menj be! A drenaiak reménye van odabent.

Semmilyen más indok nem vehette volna rá, hogy leereszkedjen a kripta sötétjébe, de szívét és elméjét már túl régóta töltötte el a népéért való aggódás. Sóhajtott egyet, levette tarajos sisakját, a földre tette, aztán bemászott. A bejáraton túl alagút kúszott a sötétbe. Alahir elindult benne. Vagy ötven lépéssel maga el tt megpillantotta a mennyezeten tátongó repedésen át besz

ragyogó fénypászmát. Alahir megindult

felé.

A pászma egy nagy tömböt világított meg, ami el ször csillogó és szikrázó jégnek t nt. Alahir az izzás miatt hunyorogva lépett oda a tömbhöz. Túl tökéletesen volt formálva ahhoz, hogy jég lehessen.

Inkább egy gigantikus üvegkockának t nt. Aztán meglátta, hogy mi van benne, és ett l elakadt a lélegzete.

Mert a tömbben egy faállványon páncélruha állt, bronzból kovácsolt szépséges páncélruha. Egymást átfed lemezpikkelyek alkották, a mellvértbe pedig egy széttárt szárnyú aranysast marattak, ami a mell fölött domborodott el . Pikkelyes keszty ket is látott, és sasfejjel koronázott szárnyas sisakot. A mellvért alatt bronzgy s láncing lapult,

és hajlított térdkalácsú nadrág. És ott volt még a kard, kétkezes markolattal, kitárt szárnyat formázó markolatvéd vel, aranypengével. A fénypászmában úgy ragyogott, mintha t zb l kovácsolták volna. Alahir szája kiszáradt.

Remeg lábakkal lépett el re. Csizmás talpa vén csontokra tiport, és amikor lepillantott, egy ember megaszalódott maradványait látta. A csontokra megszáradt ruhafoszlányok tapadtak.

– Ki volt ? – kérdezte.

Tolvaj Lascarin. Megmentette a Bronzpáncélt, és idehozta, az utolsó csata rettenete el tt.

Alahir tudott a csatáról. Minden drenai gyerek tudott. A polgárháború kilenc éven át dühöngött, és Dros Delnoch véres elfoglalásában csúcsosodott ki. Az er döt úgy építették, hogy visszaverjen minden északról jöv támadást, és lényegében nyitva állt dél felé. A véd k hatalmas túler vel néztek szembe, és három nappal az utolsó csata el tt Lascarin, a tolvaj ellopta a Bronzpáncélt. Két nappal kés bb földrengés rázta meg az er dítményt, ledöntött két falat, és több mint ezer emberrel végzett. Az életben maradt véd k fogták családjukat és északnak menekültek, Siccus kolóniájába. Köztük voltak Alahir sei is.

– Miért lopta el a páncélt?

– Nem ellopta. Megmentette.

– Ki vagy te?

– Valaki, aki figyel, Alahir. Az, akinek hangja még az id roppant völgyeiben is visszhangot vet.

– Szellem vagy?

– Így is mondhatjuk. Amikor szólok hozzád, élek, de a te id dben már rég halott vagyok. Nem beszélgethetek veled sokáig, Alahir, így ne kérdezgess! Tudod, mit látsz magad el tt, és tudod, hogy ez mit jelent.

Ez a Bronzpáncél, melyet Egelnek kovácsoltak, és melyet Regnak viselt, mikor Legendás Druss oldalán állt. Saját végzeted el tt állsz most. Mert ez a páncél a tiéd, Alahir, a vér és a jog szerint. Mert te vagy a Bronzgróf, és rád hárul a teher, hogy segíts megmenteni a népedet.

– Kevesebb, mint ötven lovasom van. Agrias serege százszor ekkora.

És még ha le is tudnám gy zni t, még mindig ott van az Örökkévaló.

– Egy ember jön el majd hozzád. Nála lesznek a Nappal és Éjjel Kardjai. Lovagolj az oldalán, Alahir!

– És ez megmenti a népemet?

– Ezt nem tudom biztosra ígérni. Sok minden van, amit nem tudok.

Ismét megpróbálok szólni majd hozzád, de most távoznom kell. Az er m hanyatlik. Vond ki a kardot, Alahir! Vond ki a kardot!

– Várj! – kiáltotta. Hangja visszhangot vert, és aztán csend támadt.

Vond ki a kardot! Ezt mondta a hang. Nem könny feladat, hiszen kristályba van ágyazva. Alahir a markolat felé nyúlt. Keze úgy siklott át a kristályon, mintha csak köd lenne.

Kirázta a hideg.

Aztán kihúzta az aranykardot a kristályból. Könnyebb volt, mint amilyennek t nt, egyensúlya mégis tökéletes, és az aranypenge megcsillant a napfényben. Alahir felsóhajtott – aztán a kardot visszacsúsztatta tokjába.

----------

Askari talált egy tágas barlangot, ahol az utazók menedékre leltek a szél el l, és mind a négyen lekucorodtak a barlang szájában, megkockáztatva a t zgyújtást. Skilgannon Gamal halála óta teljesen bezárkózott, és keveset beszélt. Harad és Charis a jelek szerint egymáson kívül minden másról megfeledkezett. Kéz a kézben sétálgattak, és éjszaka együtt távoztak, hogy egyedül lehessenek. Askari is otthagyta a borongó Skilgannont, és felderítésre indult. A gondolatai már akkor is zavarosak voltak, amikor megtalálta a barlangot. Annyi minden történt ebben a néhány napban. Egész világát feldúlták. A település, ahol lakott, romokban hevert, és lakói elhagyták, barátai elmenekültek, vagy megölték ket. Landis kán meghalt. Mindenekel tt azonban a jóvágású kardforgató foglalkoztatta. Azon kapta magát, hogy figyeli a férfit, és elégedetten konstatálja kecses és könnyed mozgását, nyugodt, magabiztos hanghordozását. Nehéz volt úgy belenézni abba a zafír szempárba, hogy megállja pirulás nélkül. Olyan volt, mintha a férfi olvasna a gondolataiban, és azok a gondolatok nem voltak éppen helyénvalóak.

A vágy nem volt ismeretlen Askari el tt. Vágyott Stavutra, és el tte arra a sudár, ifjú favágóra, aki a településre szokott utazni, hogy magának ellátmányt vegyen. Skilgannon iránti érzései azonban óriási mértékben különböztek ett l. Elég volt, ha a férfi csak egy pillantást vetett rá, a szíve máris gyorsabban vert. Hasonló vágyat érzett a másikban is, de valami okból mégis küzdött ellene. Askari nem értette tartózkodását.

Ahogy leültek a t z mellé, látta, hogy a férfi a hegyeken túlra néz, kifejezéstelen arccal, távolba réved tekintettel.

– Mire gondolsz? – kérdezte. Egy pillanatig azt hitte, a másik meg sem hallotta. Aztán Skilgannon felsóhajtott.

– Arra a templomra gondolok, mely már nem létezik többé.

– Miért?

– Mert az a kulcsa mindennek.

– Furcsa ember vagy.

– Igen – vallotta be –, tényleg furcsa. Korábban beszéltél az újjászületettekr l. És azt mondtad, hogy jól teszem, ha óvakodom Decadótól, mert is lélek nélkül való.

– Emlékszem. Erre te furcsán feleltél.

– Nem is olyan furcsán, Askari. Én Skilgannon vagyok. Egykor az Elátkozottnak neveztek. Seregeket vezettem, városokat romboltam le.

Olyan városokat, melyek mára porrá lettek, és a történelem is elfeledte ket.

– Nem értem. Ez hogy lehet?

A férfi kesernyésen elmosolyodott.

– Mert én is újjászületett vagyok. Ezer évvel ezel tt haltam meg.

Landis kán hozott vissza... a pokolból – f zte hozzá.

A n alaposan szemügyre vette, azt remélve, hogy valami miatt hazudik. De az arcán látta, hogy nem így van.

– Miért mondod el ezt nekem?

– Egyetlen okból hoztak vissza, olyan okból, amit még Landis sem értett teljesen. Olyan okból, amit én egész biztosan nem értek. Meg kell találnom a templomot. Mert ott rejlenek a válaszok.

– Nem feleltél a kérdésemre.

– Nem könny felelni rá. – A férfi odanézett, ahol Harad és Charis üldögéltek a barlang végében, egymás kezét fogva és összebújva. –

Harad is újjászületett.

– Nem!

– Tartok t le, hogy igen. Szerinted nincs lelke?

– Landis kán hozta vissza t?

– Landis kán nem hozhatta vissza azt az embert, aki egykor volt.

Csak megpróbálta. Amikor Harad gyerek volt, felkereste, és az álmairól

kérdezgette, azt hiszem, abban a reményben, hogy kiderítheti, ki lehetett el

életében.

Askari belenézett abba a zafír szempárba, és ezúttal nem vörösödött el.

– Engem is kérdezgetett az álmaimról – mutatott rá. A férfi bólintott.

– Akkor hát meg kell válaszolni a kérdésedet?

A lány gyomrának mélyén fagyos gombóc gy lt. A másik szavaiból fakadó következmények túl szörny ek voltak ahhoz, hogy eltöprengjen rajtuk. Harag gyúlt benne.

– Arra célzol, hogy én is egy lélektelen újjászületett vagyok?

– Semmit nem mondtam a lelkekr l. És semmire sem célzok.

Tudom, hogy újjászületett vagy. Ezért vadásznak rád. Ezért hívott Decado Jiannának.

– Ezt nem hiszem el! Tudom, ki vagyok. Askari vagyok.

– Igen, az vagy – mondta erre a másik szelíden. Aztán, amennyire le telt, mesélt neki az eljárásról, melyet Landis kán ismertetett vele: hogy csontszilánkokat helyezett egy misztikus gépezetbe. És mesélt az önként vállalkozó pótanyák megtermékenyítésér l. – Ugyanúgy születtél meg, mint bármely más gyerek. Szoptattak és felneveltek. De fizikai lényed esszenciája az Örökkévaló Jiannából fakad. Mindenben olyan vagy, mint . Ezért lett bel le az Örökkévaló. Az esszenciájából fiatal n ket tenyésztettek és szültek a világra. Ahogy az évek telnek, úgy veti le az Örökkévaló öreged testét, és veszi fel... orozza el... az új alakot.

– Vagyis kitaszítja a lelküket a testükb l?

– Igen.

– És hová kerülnek?

– Az üresség rémségébe, és talán túl azon. Nem igazán tudom.

– És velem is ezt tervezi?

– Nem hiszem. Szerintem Landis magának akart. Úgy vélem, szerette az Örökkévalót, aki viszont eldobta magától. Te voltál Landis jöv je. Ezért akart magával vinni egy távoli földre.

Askari alaposan szemügyre vette a férfit. A harag még mindig ott munkált a lányban, de többé már nem tagadta a tagadhatatlant.

Skilgannon Jiannának szólította t, amikor el ször találkoztak. És

Decado is meg volt err l gy dve. Tombolt benne a káosz, és érezte,

hogy ki kell znie magából.

– Szóval – mondta végül –, amikor Landis kán megalkotott téged, azt ugyanígy tette?

– Úgy gondolom, igen.

– Akkor a testednek meg kellett volna születnie, és fel kellett volna nie. Aztán a lelket kivetették, és a tiédet hozták vissza, hogy... miként is mondtad... elorozd a testet? – Látta a férfi arcán a döbbenetet. A zafír szempár becsukódott, és fájdalom suhant át a másik arcán.

– Ó, milyen ostoba voltam! Ez eszembe se jutott. Túlságosan el voltam foglalva magammal. Hát persze. Egy fiatalembert tenyésztettek ki, hogy aztán leöljék, és én visszatérhessek. – A vadászn érezte Skilgannon fájdalmát, és beledöfött a b ntudat, amiért ezt okozta, és ett l elillant a haragja.

– Miért hozott vissza Landis?

– Azt hitte, véget vethetek az Örökkévaló uralmának. Megpróbálta elhitetni velem, hogy tetteivel a népét védi. De nem így volt. Mindössze csak egy olyan zugot keresett, ahol veled lehet, anélkül, hogy félnie kellene attól, hogy Jianna megtalálja.

– Úgy gondolta, hogy te meg tudnád ölni a királyn t?

– Nem tudom, mit gondolt. Egy régi próféciára hagyatkozott, mely a kardjaimról szólt, meg valami mágikus ezüstsasról.

– Én tudok az ezüstsasról. A csillagok között száll, és teljesíti az igaz varázslók kívánságait. Az öreg vadász mondta el ezt a regét azon az éjjelen, amikor az els hosszúíjamat adta. A sast az si istenek alkották ezüstb l, és életet leheltek belé. Aztán felhajították az égre, és azóta a világ körül repked, örökkön, a Holdat kergetve és a Napból táplálkozva.

A férfi elmosolyodott.

– Hát, talán ez a végzetem. Hogy én is az eget járjam, keresve a fészkét. – A mosolya lehervadt. – Az igazság az, hogy még nem tudom, mi a végzetem. Azt tudom, hogy harcolnom kell Jiannával, és mindent meg kell tennem, ami hatalmamban áll, hogy véget vessek az uralmának.

– Meg tudod tenni?

– Volt id , amikor azt hittem, nincs semmi, ami meghaladná az er met. Akkor még fiatalabb voltam. Ma már ötvennégy éves vagyok, egy ifjú testében, aki a számomra idegen világot járja. Nem tudom visszaforgatni azt a gonoszságot, amit Jianna elkövetett. De ismertem a t, akit l a prófécia származik, és megbízom benne. Vagyis kell lenni valami módnak arra, hogy gy zzek.

– És azt hiszed, hogy ez... ez az elveszett templom a válasz?

– Igen. Úgy t nik, hogy minden mágia abból áradt. Egyszer magam is jártam ott. Láttam az si szerkezeteket, a lángok nélküli csillogó fényeket a falakon. Egy hónapig maradtam ott. Úgy t nt nekem, hogy a papok mind varázslók, ilyen vagy olyan módon.

– És azt mondod, hogy a templom többé már nincs meg?

– Gamal azt állította, hogy az egész hegy, melybe a templomot vájták, elt nt. Mindössze a sík vidék maradt, ahol a fém alakja eltorzul és a természet törvényei nem érvényesek.

– Hegyek nem t nhetnek el.

– Én is pont ezt gondolom. – A férfi felnevetett, telten és jókedv en.

– De én egy ezer éve halott ember vagyok egy szörnyekkel teli világban. Ki vagyok hát, hogy tagadjam a mágia hatalmát?

Ekkor hatalmas madárraj rebbent fel a barlang alatti fákról, és fekete felh ként l ttek ki az ég felé. A szél elült, és hátborzongató csend telepedett a vidékre. Askari felállt.

– Ez nem természetes.

Alóluk mély morajlás csapott fel. Skilgannon talpra szökkent.

– Földrengés! – ordította. – Kifelé a barlangból! Harad! Kifelé! –

Megragadta Askari kezét és k ketten futásnak eredlek. A föld meggy

dött a talpuk alatt. Skilgannon megtántorodott, a lány pedig nekiesett. Fentr l hatalmas csattanás hallatszott. Sziklák és k tömbök kezdtek alázuhogni a szirtr l, aztán egy hatalmas faldarab lehasadt.

Harad és Charis rohanvást jutottak ki a barlangból. Egy irdatlan sziklatömb zuhant le t lük alig pár lábnyira. A lány elesett. A fekete szakállú csatabárdos felkapta, és rohanni kezdett a nyílt terep felé. Még több szikla zuhogott alá, aztán megkezd dött a sziklaomlás. Skilgannon lefelé rohant a lejt n, biztonságos helyet keresve, de egyet sem talált.

Mert nem volt ilyen. Így hát rohantak tovább. K tömbök zúgtak el mellettük. Végül a férfi megperdült.

– Mit csinálsz? – ordította Askari.

– Nem kerülhetjük ki azt, amit nem látunk.

Egy óriási szikla, kétszer akkora, mint egy ember, zúdult feléjük.

Skilgannon balra szökkent. A szikla nekivágódott egy fának, és kettétörte a törzsét. A föld megrázkódott – és megnyílt Askari alatt.

Zuhanni kezdett, Skilgannon pedig felé vet dött, kinyújtva kezét. A lány ujjai rázárultak a férfi csuklójára. Egy pillanatig úgy t nt, hogy a vadászn súlya magával rántja a kardforgatót, át a földben nyílt óriási hasadék peremén, De Skilgannon kitartott. Askari a lábát használva tornászta ki magát a tátongó résb l, társa pedig kirántotta a szilárd talajra. A föld recseg robajjal zárult össze és port köpködött körülöttük mindenfelé. Fák d ltek ki körülöttük, és a porfelh k, meg a mocorgó föld miatt sehogy nem térhettek ki a katasztrófa el l. Skilgannon magához rántotta Askarit, és szorosan magához ölelte. A természet dühével szemben tehetetlen lány teste hirtelen ellazult, és arcát hozzányomta a férfiéhoz. Így álltak ott, várva a véget.

Aztán ismét csend lett, és a por lassan leülepedett.

– Még mindig élünk – mondta Askari szintén meglep dve. Körös-körül kid lt fák és gigászi k tömbök hevertek. Az egyik fa alig tízlábnyira onnan hullott a földre, ahol álltak.

– Nagyon úgy t nik – engedte el a férfi. Askarit üresség öntötte el, ahogy a másik karja elengedte. – Hol van Harad? – Együtt rohantak vissza a szétdúlt terepen, a kid lt fák között keresgélve. Skilgannon végül egy szilfa törzse alá szorulva talált rá Haradra. Megérintette a csatabárdos torkát, kitapintva a pulzusát, mely er s volt, és egyenletes.

A favágót a fa fels része találta el, és lökte le a lábáról. A kardforgató semmiképpen nem tudta megállapítani, hogy tört-e csontja, vagy szenvedett-e bels sérülést. Odakiáltott Askarinak, és megpróbálta felemelni a fát az eszméletlen csatabárdosról. De az túl nehéz volt. Még a lány segítségével is csak néhány arasznyit tudta megemelni.

– Rugaszkodj neki még egyszer – mondta a lány –, én pedig megpróbálom kihúzni Haradot.

A férfi leguggolt, megragadta a törzset, és megvárta, míg Askari elhelyezkedik a csatabárdos mellett.

– Kész vagyok! – kiáltott oda neki a vadászn . Skilgannon vett egy nagy leveg t, és nekifeszült a fatörzsnek. A lány megragadta Harad zekéjét, és megrántotta a hatalmas testet. A harcos er lködött, hogy megtartsa a fát, míg Askari araszról araszra rángatta kifelé a csatabárdost. – Kint van! – kiáltotta végül.

Skilgannon hálásan engedte el a terhet. A karja remegett, és látta, hogy vágások borítják a tenyerét. A kínra ügyet se vetve, odaugrott Haradhoz.

– Nincs vér a szájában. Ez jó jel. És a pulzusa is er s. Egy kis szerencsével csak zúzódásai vannak, és elkábult. – A férfi körülnézett. –

Meg kell találnunk Charist.

– Már megtaláltam – felelte halkan Askari. – De most lássuk el Haradot!

----------

14.

Amikor Harad kinyitotta a szemét, meglepte, hogy nem érez fájdalmat. Emlékezett a fa zuhanására, és arra, ahogy megpróbálta ellökni Charist az útjából. maga a hátára zuhant, és a fa kalapácsként sújtott le rá, a földhöz préselve. A fejét beütötte egy sziklába, és életében el ször elvesztette az eszméletét.

Most viszont remekül érezte magát, bár a földrengés a jelek szerint elképeszt en átformálta a vidéket. Az ég egyhangú szürkére vált, és sehol sem n ttek fák. Felült. Az igazat megvallva, egyetlen fa sem volt, sem álló, sem kid lt. Meghökkenve nézett körül. Látta, hogy Charis Skilgannon mellett üldögél, és volt ott még egy nagydarab férfi is. A hatalmas alakban volt valami ismer s. A férfi fekete b rzekét viselt, fémlemezekkel a vállán, meg kerek sisakot. És nála volt Harad csatabárdja. A favágó egy szót sem értett az egészb l, és Skilgannonra nézett.

– Mi folyik itt? – kérdezte.

A férfi rápillantott az ezüstös szakállú csatabárdosra, aki odasétált Haradhoz, és letérdelt mellé.

– Hogy érzed magad, cimbora?

– Jól. – Harad belenézett abba a jégkék szempárba. Aztán megnézte a csatabárdos-koponyás motívummal díszített sisakot. – Te Druss vagy.

– Egen, úgy bizony.

Charis lépett hozzá, és megérintette az arcát.

– Nem kellene itt lenned, szerelmem.

– Ott kell lennem, ahol te vagy. Mindig. – Ránézett Skilgannonra. A harcos most más ruhát viselt: nadrágot és tunikát. Sehol sem látta a kardjait, és most inkább t nt földm vesnek, mint harcosnak. – Egy mukkot sem értek ebb l az egészb l. Hol van Askari? – kérdezte az ifjútól.

– Nem ismerek semmilyen Askarit.

– Megbolondultál? Hiszen együtt utazunk.

– Téged sem ismerlek, barátom. A nevem Geoval. Az otthonom a partvidéken van... volt. És most itt vagyok, ebben a szürke rémségben.

– Akkor hát én bolondultam meg. Vagy ez egy álom?

– Egen, cimbora, egyfajta álom – mondta Druss. – Ezt nem lehet könnyen elmondani, így hát szinte leszek. Charis meghalt a hegyoldalban. Ezért van itt, az ürességben. Hogy te miért vagy itt, az már más kérdés.

Hirtelen valami felvisított az égen. Harad észrevette, és felpattant. A szárnyas lény Druss felé suhant, kimeresztve karmait. A csatabárdos is talpra szökkent, és Snagával lesújtott a teremtmény bordáira. A démon azonnal elt nt.

– Hol is tartottunk? – kérdezte Druss. – Á, igen! Nem kellene itt lenned. Az élet er sen lüktet benned. Higgy nekem, cimbora! Nem maradhatsz.

Harad elhátrált a csatabárdostól, aztán Charishoz lépett. Megfogta a lány kezét, az ajkához emelte és megcsókolta.

– Ez rossz. Ez az egész rossz. Együtt megyünk vissza. Véget vetünk ennek az álomnak. Aztán belevágunk az életbe, amit terveztünk. –

Charis erre átölelte és megcsókolta a férfi szakállas arcát.

– Nem mehetek vissza. Ó, bárcsak mehetnék! – Könnyek csillantak a lány szemében. – Nem emlékszel, igaz? Higgy nekem, Harad, én kedvesem, semmiképpen sem térhetek vissza. Meg fogod érteni, miért, amint visszatértél.

– Nem megyek vissza nélküled.

– Nem, Harad. Kérlek, ne mondd ezt! Te nem haltál meg. Ott van az életed, amit élhetsz.

– Nélküled akár halott is lehetnék. És ha nem vagyok halott, akkor mit keresek itt?

– A szerelem hozott ide – felelte Druss. – Most már értem. A férfinak fel kell készülnie arra, hogy szembeszálljon a halállal is, a n ért, akit szeret. De Charisnak igaza van. Nem vagy idevaló. Charis már érzi az Arany-völgy hívó szavát. Én fogom odakísérni t. Te pedig... te pedig érzed az élet hívása Tudom, hogy ellenállsz neki, Harad, de a hívás er sebb nálad. A favágó lehajtotta fejét, és gyengéden megcsókolta Charis –Te vagy az életem. Nem akarok visszamenni nélküled. Nem megyek!

– A szerelem nem hal meg, Harad – suttogta a lány. – És én várni fogok rád abban a völgyben.

Az ifjú válaszolni akart, de furcsamód szédülni kezdet A súlytalanság érzése járta át.

– Még ne! – ordította.

Aztán a súlya visszatért, szilárd talajt érzett a háta alatt, hegyi leveg töltötte meg tüdejét.

Harad kinyitotta a szemét. Skilgannon ott volt a jobbján – valódi Skilgannon, kardjának elefántcsont markolata jól látszott a válla felett.

Askari a balján üldögélt.

– Azt hittük, már elveszítünk – szólalt meg a harcos. – A pulzusod egy darabig egyre gyengült.

– Hol van Charis?

– Meghalt, Harad. Sajnálom. Askari és én eltemettük. – A favágó megpróbált felülni, de fájdalom mart a jobb oldalába. Erre káromkodott egyet és hátrad lt. Skilgannon szólal meg ismét.

– Barátom, csúnya zúzódásokat szereztél, és az is lehet, hogy eltört egy-két bordád. Pihenned kell.

– Hogy halt meg? A d

fa el l félrelöktem.

– Egy aláhulló szikla találta el – felelte a harcos. – Azonnal vége lett.

Harad a kardforgatóra nézett.

– Láttam az ikertestvéredet az ürességben. Druss-szal volt, Geovalnak hívják, és a partvidéken élt.

– Druss mondta, hogy védelmez ott valakit. – Skilgannon felsóhajtott. – Landis kán megölte az ifjút, hogy nekem adja testét. Így hát helyet cseréltünk az ürességben. – Harad vállára tette a kezét. –

Aludj egy kicsit! Hamarosan leszáll az éj.

– Számomra mostantól fogva örökös lesz az éj.

----------

Skilgannon magára hagyta a csatabárdost. Askari odalépett hozzá, és együtt indultak neki a szétdúlt erd nek. – Jól tetted, hogy hazudtál neki.

– Volt egyszer egy barátom, aki ezt kegyes hazugságnak hívta. Az igazság összetörte volna Haradot.

Megálltak a sírnál, és Skilgannon felemelte Snagát a földr l. Az egyik bárdfejet alvadt vér borította. A fegyvert belevágta a talajba, aztán kitépett egy maroknyi hosszú szálú füvet, és addig dörgölte vele a fejet, míg a vér minden nyomát el nem tüntette róla.

– Szeretünk úgy tekinteni az életünkre, mint ami a végtelenségig tart.

Mégis véget érhet egyetlen szívdobbanás alatt.

– Tudom, de ez kegyetlen módja volt a halálnak.

– A maga módján mindegyik az. És nem hazudtam teljesen. Amikor a csatabárd kirepült Harad kezéb l, szerintem eltalálta a sziklát és visszapattant róla. A lány észre sem vehette, mi történik. Gyors, fájdalommentes halála volt.

– De értelmetlen.

– A legtöbb halál ilyen. Még azok is, melyeknek látszólag van céljuk. Én azért haltam meg, hogy megpróbáljam megmenteni azt a népet, melyet megszerettem. Mára ez a nép nem létezik. Az angostinok a történelem porába vesztek. Végeredményben az önfeláldozásom semmit sem ért. De végs soron az ember összes ténykedése sem ér semmit.

– Nem értek veled egyet. Emlékszem, hogy gyerekkoromban Kinyon megmentett egy kisfiút egy sziklafalról. A fiú ott ragadt az egyik párkányon, vagy száz láb magasan a föld felett. Kinyon megmászta a falat. Esett az es , és a kapaszkodók csúszósak voltak. Kinyon többször is majdnem leesett. Mégis elérte a gyermeket, a hátára vette, és aztán megkezdte a hosszú mászást visszafelé. A fiút a következ tavasszal elvitte a láz. Azt jelenti hát ez, hogy Kinyon bátorsága fikarcnyit sem ért?

– Nem. Persze, hogy nem. Az én régi kardmesterem gyakran beszélt a mostról, mely ott van mindenhol. A múlt emlék, a jöv álom, a jelen a valóság. Nem tehetünk mást, mint hogy a mostban élünk, és megpróbálunk értékes tetteket véghezvinni. Kinyon h stette értékes volt. – A férfi felsóhajtott. – Igazad van, hogy megróttál. Az számít, hogy miként élünk most, és nem az, hogy miként élünk egy ezeréves civilizációban, mely elbukik.

– És most mihez kezdünk? – Mi?

– Nem akarod, hogy veled tartsak?

– Nem akarom, hogy megöljenek.

– Ha véget vethetünk az Örökkévaló uralmának, akkor nem fognak.

Nem sokat tudok a végzetr l, és nem érdekel sem az Örökkévaló, sem a mágiája. Soha nem is érdekelt. Mindössze a hegyek között akartam élni, vadászni, úszni, enni és nevetni. Úgy t nik, mindannyian egy célból vagyunk itt. Te, én, Harad. Három újjászületett, mind ugyanabból a korszakból. Úgyhogy mondd el újra a próféciát, és próbáljunk meg értelmet lehelni bele.

– Nincs benne semmi értelmes, ami említésre érdemes! – csattant fel a férfi. – Bármit jövendölt is Ustarte, abból mára csak egy f zfapoéta versikéje maradt fenn. Újjászületett H s, kitépve a szürkeségb l, ismét egyesül a Nappal és Éjjel Pengéivel. Landis kán a többi részét nem mondta el, kivéve, hogy megölök egy aranypajzsos hegyi óriást, és ellopom az ezüstsas tojását.

– Talán a rejtély kulcsa a sasról szóló mese – találgatott a lány.

– A Nap körül repked varázsos madár?

– A Napból táplálkozó – javította ki –, mely a Hold körül repked.

– És teljesíti a varázslók kívánságát. Figyeltem.

– De csak elméd egyik felével. Minden legendának van alapja. Ezt Kinyon mondta nekem. Csak éppen túlbonyolították ket. És ahogy duzzadnak, úgy torzulnak el.

– Ebben van igazság. – Skilgannon felnevetett. – Amikor Landis kán felébresztett, felkerestem a könyvtárát, és áttanulmányoztam mindazt, amit az életemr l tudni lehetett. Akkor még nem voltak emlékeim, és tanulni akartam magamról. Amit tettem, arról sok minden volt ott, de elrejtve repül lovakról és tüzet okádó sárkányokról szóló kacagtató mesékben. Igen, igazad van. Tanulmányoznunk kell a meséket. Mondj el még egyszer mindent, amire emlékszel a sasról! – A férfi egy darabig figyelmesen hallgatta Askarit. – Miért pont varázslók? – kérdezte váratlanul.

– Hogy?

– A madár miért csak varázslók kívánságát teljesítené? Miért nem sökét? Miért nem földm vesekét?

– Nem tudom. Igaz varázslókét, ahogy a rege mondja. Min gondolkodsz?

– A varázslók ismerik a mágia természetét. Mágiát használnak, hogy varázslatokat sz jenek. Vagyis nem kérdés, hogy nem a madár dönti el, kinek teljesíti a kívánságát. A varázsló az, aki elveszi a mágiát a madártól. – Gondolataiba merülve elhallgatott. – A sas nem él.

csupán a hatalom forrása, melyet a varázslók szólítanak. Nem él, hiszen ezüstb l van. Abból kovácsolták. Ez egy szerkezet, mint a templomban és a Landis kán palotájában lev gépezetek. – Elhallgatott és megrázta a fejét. – Mit is beszélek? Egy gépezet, mely száll az égen és valahogy er t küld le a földre. Ez badarság! Hogyan küldhetnék fel az égre? És miért nem esik vissza?

– Most nem a miért fontos. Nem jobban, mint a te repül lovad. A sas a válasz. És a tojás, amit el kell lopnod.

– Vagy elpusztítani. – A férfi halkan szitkozódott. – Hiányzik valami. Valami, ami a lényeg. Ha a sast az égre az sök küldték, és ha minden mágia abban a pillanatban kezd dött, akkor az sök szerkezeteit miért csak ebben a korban lehet ismét használni? Az én id mben kevés eggyéforrt volt... vagyis jiamad, ahogy ti nevezitek ket. De az semmi ahhoz a mennyiséghez képest, amennyi most él.

Skilgannon megállt egy kid lt fatönknél, és leült.

– Már szédülök. Elméleteket gyártunk valami teljességgel megfoghatatlanról és lehetetlenr l. Egy nagy hatalmú fémmadárról, mely elveszett, aztán visszatért. És mi van az aranypajzsos órással? –

Hirtelen megdermedt.

– Mi az?

– Az aranypajzs. Én láttam. Nem egy hegyi óriás fogta, ha nem a hegyeknek óriásán állt, a Feltámasztás temploma felett. Irdatlan nagy volt. A papok Mennyei Tükörnek nevezték. Most már emlékszem! Egy ifjú vitt el a templomba. Egész úton err l beszélt, meg az si id k apátjairól, és a Tükörr l. Azért hívta Tükörnek, mert amikor el ször bukkant el , fények villantak át a sötét termekben. Láng nélküli fények, mint amilyen a foglyul ejtett napfény. Úgy vélték, hogy a Tükör valahogy a napfényt tükrözte be a hegy belsejébe. Az si szerkezetek így újultak meg Azt hiszem, most már értem. A fémmadárnak mindig is meg volt a mágiája, de csak amikor a Tükör el került, akkor áramlott vissza a mágia az égb l. Ez megmagyarázza a hiúságot is.

– A hiúságot? – érdekl dött Askari. – Mir l beszélsz?

– Landis kán azt mondta, hogy a sas hiú – szerelmes a saját tükörképébe. A sas magát látja a Mennyei Tükörben. Csak ekkor áramlik a mágia.

– És folyik bele a tojásba.

– Pontosan. És a szerkezetek valahogy ebb l a tojásból nyerik a hatalmukat. Ha elpusztítom a tojást, a szerkezetek ismét hasznavehetetlenné válnak. Nincs több újjászületett. Az Örökkévaló emberré lesz, és éppen úgy szembesül majd halállal, mint mi, többiek. –

Vett egy nagy leveg t. – Meg kell találnom a templomot.

– Nekünk kell megtalálnunk a templomot – javította ki a lány. –

Milyen messze van az ide?

– Ezt nehéz megmondani. Nem ebb l az irányból érkeztem oda.

Mellicane-ban szálltam hajóra: ez a város a keleti parton van. Onnan az óceánnak erre a felére utaztam, egy folyótorkolathoz, a Rostrias folyó torkolatához.

– Kinyon tudná. eredetileg északról jött.

----------

Újabb vadászat ért véget sikeresen, és Stavut elégedetten ült a t z mellett, sült szarvashúst szeletelve. Shakul és falkája kilenc tagja a közelben heverészett a földön, felpuffadt hassal és hangosan horkoltak.

A tizennyolc jiamadból álló másik falka már korábban visszaérkezett. A kicsi, foltos szürke Grava vetette ket, és k is sikeresek voltak, bár Stavutnak beletelt egy id be, mire ezt megértette. Grava beszédét szörnyen eltorzította túlságosan hosszú nyelve, és a kalmárnak er lködnie kellett, hogy megértse akár egyetlen szavát is. Nem volt viszont meglep , hogy Grava kett vel több jiamaddal tért vissza, mint amennyivel elindult. Stavut arra gondolt, hogy nem telik sok id be, és a hegyek között minden szökevény jiamad Véresing falkájának tagja lesz.

Elvigyorodott. A fenevadaktól való félelme már rég elenyészett. S t, kimondottan élvezte a társságukat, és már kezdett hosszabb id szakokra elkalandozni velük. Bizonyos értelemben ez jó is volt. Kinyon és a falusiak egyre jobban aggódtak, és hiába tett meg a kalmár minden t le

telhet t, továbbra is rémüldöztek és óvakodtak a hatalmas lényekt l.

Még arról is beszéltek, hogy visszatérnek a falujukba, és próbát tesznek, hátha mégse szállták meg a vidéket. Stavut gyorsan véget vetett az efféle ötleteknek.

– Skilgannon azt mondja, hogy az ellenség visszatér. Nem hiszem, hogy túlozna. A legjobb út az el re. Biztosra veszem, hogy Alahir segít majd nekünk.

Meglep módon nem nagyon vitatkoztak vele. Az emberek inkább csak bólintottak, majd elmentek. Mostanra az igazat megvallva szinte senki sem szállt vitába vele. A kalmár úgy okoskodott, valószín leg azért, mert bebizonyította, hogy jó vezet és tud róluk gondoskodni.

Amikor Grava visszatért a két jövevénnyel, azokat maga el tt lökdösve Véresinghez terelte. A kalmár felállt, és h vösen meredt a jiamadokra. Mostanra már kialakult egy rituálé, Stavut pedig élvezte a színjátékot.

– Csatlakozni akartok Véresing falkájához? – kérdezte t lük.

Girhes páros állt el tte: az egyik nagyon görnyedten járt, már-már púpos volt, míg a másik hosszú és vézna, szinte teljesen fekete sz rrel.

Rábámultak, majd Gravára, aki mondói i valami érthetetlent, egy nyers mordulással f szerezve.

– Szolgálni Véresing – szólalt meg a púpos.

– Mi a nevetek?

– Vasököl – felelte a púpos. – Ez Feketeszikla – mutatott az ösztövér, fekete sz rzet társára.

– Velünk fogtok vadászni. Nem öltök B rösöket. – Mindketten bólintottak.

– Ne felejtsétek el! És most menjetek!

Azok elcammogtak. Grava mondott még valamit, amit a kalmár nem értett, de gargarizáló hanggal ért véget, amiben Stavut felismerte a nevetést, így elmosolyodott és bólintott. Aztán visszaült a t z mellé.

Shakul ekkor ébredt fel, és nyújtózott egyet. Majd egy nagyot fingott.

– Elb völ – jegyezte meg Stavut.

– Jó alvás. Nincs álom.

– Az a legjobb fajta. – A kalmár megvakargatta állán a sötét borostát.

Általában simára borotválta arcát, de mostanában úgy határozott,

Véresinghez a szakáll illik. – Ideje visszatérni a falusiakhoz. Örülni fognak a friss húsnak.

Shakul felemelte fejét, és beleszimatolt a leveg be.

– Elmentek,

– Elmentek? Hogy érted ezt?

– Délnek tartani.

– Ezt nem tennék.

Shakul megvonta a vállát, aztán a sült szarvashúshoz hajolt.

– Megégett – csóválta meg a fejét.

– Mikor mentek el?

– Mi menni, k menni. Vagyis tegnap reggel.

– Miért tennének ilyet?

– Félni t lünk. Félni Véresing. – Stavut belenézett a fenevad aranyszín szemébe, és az irdatlan pofából kitüremked hatalmas agyarakra. Most már semmi olyan nem volt Shakulban, amit l félt volna. De persze ez nem vonatkozott a falusiakra. Nem is vonatkozhatott. Most már tudta, hogy amiért nem vitatkoztak vele, annak semmi köze a vezérségéhez, hanem csak és kizárólag a fenevadaktól való rettegéshez, meg a Stavuttól való félelemhez van köze.

– Sosem ártottam volna nekik – mondta. Ekkor Shakul felszegte a fejét. A szél délr l fújt, mire oldalra billentette fejét, és az orrlyukai kitágultak.

– Sok b rös – mondta. – Lovak. Jemek.

– Katonák? – tudakolta Stavut.

– k vadászni ránk? – kérdezett vissza Shakul csillogó szemmel.

– Nem hinném. Merre vannak?

– Délre. A b röseid hamarosan látni ket. – Stavut káromkodott egyet.

– El kell jutnunk hozzájuk. Ha ellenséges portyázok azok, akkor veszélybe kerülnek.

– Haszontalan b rösök. Nem vadászni. Tenni semmit. Jobb nélkülük.

– Ez igaz – bólintott a kalmár –, de ahogy te mondtad, k az én röseim. Segítünk nekik.

Shakul felállt, és megeresztett egy vonyítást, mire a többi jiamad is felpattant.

– Futni gyorsan – mondta a bestia. – Véresing lassú. Shakul viszi Véresing.

Az ötlet dilemma elé állította a kalmárt, bár tudta, hogy ez az egyetlen értelmes választás. A jiamadok rémiszt en gyorsan tudnak mozogni, és ha bevárnák t, akkor hosszú, lassú és értelmetlen út következne. Mert ha a falusiak már most veszélyben vannak, akkor a veszély rég elmúlik már, mire a falka utoléri ket. Másrészt viszont Shakul csak két módon vihette magával futás közben Stavutot. Vagy mint egy csecsem t a karjában, vagy úgy, hogy a kalmár a hátán kapaszkodik a bundájába. Az els nevetséges lenne, és a kalmár úgy vélte, hogy komoly csorbát ütne a vadak között a tekintélyén. A második szintén kacagtató volna, mivel Stavutnak nem volt er s a karja, és tudta, hogy a hosszú úton képtelen lenne végig a bundába kapaszkodni. Ami viszont azzal a lehet séggel járt, hogy többször lepottyan menet közben, és így vissza kell térniük az els , rettenetes módszerhez, vagyis hogy kisbabaként futnak vele.

– Rendben – szólalt meg a kalmár, hogy id t nyerjen és gondolkodjon. – El ször is tisztázzuk, hogy mi is az, amit tenni fogunk.

A bajtársaimat keressük, akik lehet, hogy veszélyben vannak. Ha így van, meg kell mentenünk ket. Nem akarom, hogy bárki is közéjük rontson. El bb elég közel kerülünk hozzájuk ahhoz, hogy lássuk, mi a helyzet, aztán én kiadom a parancsokat. Megértetted?

– Igen. És most induljunk!

Stavut végignézett a falkán. Mostanra több mint negyven jiamadból állt. Egyesek még mindig vassal kivert husángokat szorongattak, mások súlyos kardokat. Néhányan meg rizték hosszú botjaikat. Többen továbbra is viselték a vállukon átvetett széles kardszíjat, melyekr l üres hüvelyek lógtak alá. Stavut odaállt kett elé, és levetette velük a kardövüket. A fenevadak kérdés nélkül engedelmeskedtek, átadva azokat a kalmárnak. Mindkét vállszíjnak széles rézcsatja volt. A férfi egymásba csattintotta ket, és visszatért Shakulhoz.

– Hajolj le! – szólt, mire a jiamad engedelmeskedett. Stavut átbújtatta a fenevad fején a kétszeresre növelt kardövet. Shakul az

összes többi fenevadnál nagyobb volt, és a b rszíj éppen lelógott a csíp jéig. – Most ne mozogj! – Stavut felemelte az egyik lábát és belelépett a hurok alsó részébe. Aztán felegyenesedett, és megmarkolta Shakul masszív vállán a hosszú sz rzetet. – Mehetünk!

A fenevad jókora lépéssel lódult neki, mire a kalmár hátratántorodott.

De eltökélten kapaszkodott, a nagy fenevad futásának ritmusát keresgélve. Nem telt bele sok id be és rátört az émelygés. Majdnem olyan rossz volt, mint amikor el ször járt a tengeren. Vasakarattal kényszerítette a gyomrát, hogy tartsa benn a tartalmát, és megpróbált másra gondolni futás közben. Nehéz volt, mivel Shakul minden egyes lépésénél meglódult Stavut gyomra.

Amikor már éppen úgy érezte, hogy nem bírja tovább, olyan látvány tárult a szeme elé, ami feledtetett vele minden rosszullétet.

Shakul berohant a tegnap elhagyott táborhelyre. A szekere még mindig ott állt, mint ahogy szeretett lovai, Hosszúcsüd és Kényes Csillag is ki voltak pányvázva – már ami megmaradt bel lük.

– Állj! – kiáltott rá Shakulra. – A bestia megtorpant, a kalmár pedig leugrott a hátáról. Kis híján összecsuklott, és úgy érezte, mintha mozogna a föld. Stavut rámeredt halott állataira. A közeli fák között mozgást vett észre, és még látott két szürke farkast elt nni. A falusiak hátrahagyták a szekerét, nem gondolva arra, hogy a behúzott fék miatt a kipányvázott lovak sehogy sem menekülhetnek el a farkasfalka el l.

Shakul alakja magasodott fel mellette.

– Szerettem ezeket a lovakat – fordult oda hozzá a kalmár. A nagydarab bestia értetlenül nézett rá. Stavut felsóhajtott. Két jiamad indult meg a halott jószágok felé, mire Shakul rájuk vicsorgott, és visszaparancsolta ket.

– Ideje továbbmenni – mondta a kalmár.

Ezúttal nem émelygett. A szíve elnehezült, és mindössze annyit akart, hogy épségben leljen rá a falusiakra. Aztán majd a falkát átadja Shakulnak, keres új lovakat, és északnak indul.

Ekkor jött rá, hogy a bestia hozzá beszél, mire el rehajolt, hogy megértse, mit mond.

– Vérszag. B rösök vére.

----------

A nap nagyobb részét k hárman pihenéssel töltötték, és az azt követ t is. Harad keveset beszélt. Charis sírja mellett üldögélt, üres arccal, távolba réved tekintettel. Skilgannon nem tolakodott be a gyászába, Askari pedig otthagyta a két férfit, és vadászni indult, hogy legyen mit enniük. A második nap alkonyán tért vissza három nyúllal, amit ott helyben nyúzott meg.

– A húsa jobb, ha egy darabig hagyja ket az ember lógni – mondta evés közben.

Skilgannon megköszönte neki a vacsorát, aztán sétára indult a holdfényben. Gondolatai visszaszálltak a Memnonnal folytatott álombeli találkozóig. Veszélyes emberrel volt dolga. Semmi harag, semmi gy lölet, csak hideg fej és intellektustól csillogó szempár.

Félelmetes ellenség.

A harcos hirtelen felnevetett. Ezen a háborútól tépázott földön mindenfelé félelmetes ellenségek voltak, meg az Eggyéforrtak seregei, lovasság, gyalogság, íjászok. Memnon csak eggyel több volt, akit a listához kell adnia, Jianna és Decado mellé – és ki tudja, még ki más mellé.

Visszanézett a t znél ül Haradra és felsóhajtott. Az ifjú elvesztette a t, akit szeretett, és világa romba d lt. Skilgannon együtt érzett vele, és eszébe jutott az a dermeszt nap, amikor értesült Jianna haláláról. Vajon Harad lesz-e még az, aki egykor volt? A kardforgató elmélázott ezen. A favágó egész nap nem ért hozzá a csatabárdjához. A fegyver a sziklafalnál hevert, elfeledetten. Askari sétált oda hozzá.

– Egyedül akarsz lenni? – kérdezte t le.

– Nem. De holnap fel kell kerekednünk, és meg kell találnunk Kinyont. Vagy ha nem Kinyont, akkor valakit, aki meg mutatja, merre van a Rostrias. Biztosra veszem, hogy ha meg találjuk a folyót, meglelem a templomot.

Hallották, hogy egy ló felnyerít a sötétben. Askari el kapta az íját, és felajzotta. Egy alak bukkant fel lóháton. Decado volt az.

Ruhája megviselt az utazástól, és fekete b rzekéjét por lep te. Úgy nt, meglep dik, hogy ket látja itt, és megrántotta kantárt.

Askari hátrahúzta az ideget, de Skilgannon megérintette karját.

– Még ne öld meg!

– Ez kedves t led – lendítette át Decado a lábát a nyeregkápán, és könnyedén a földre ugrott. Sötét szeme szúrósan meredt Skilgannonra. –

Szóval te vagy az söm. Hogy szinte legyek, semmiféle hasonlóságot nem látok.

– De én igen – felelte Skilgannon. – Az zött tekintetben, és a pengék miatti félelemben.

– Én nem félek semmit l – válaszolta Decado. – Sem t led, sem az íjas szépségt l, sem az árnyaktól. Semmit l.

– Gyenge hazugság – mondta Skilgannon. – Félsz attól, hogy elveszíted a pengéket. Még csak szem el l sem szívesen leveszted ket.

Amikor esténként leülsz, gondoskodsz róla, hogy melletted legyenek.

Állandóan értük nyúlsz és megérinted ket. Reggelenként az az els dolgod, hogy megsimogasd a markolatukat.

Decado fagyosan elmosolyodott.

– Ez igaz. – Megnyomta a válla felett látszó elefántcsont markolaton a smaragddudort. Egyetlen könnyed mozdulattal húzta el a T z Kardját tokjából. Skilgannon hátralépett, és kivonta saját pengéit.

– Hosszú utat tettél meg azért, hogy itt halj meg, fiú – mondta.

Decado kezében megjelent másik pengéje is.

– Az embernek valahol meg kell halnia. Ne ereszd le az íjad – szólt oda Askarinak –, és távolodj el t lünk! Maradj olyan közel a sziklafalhoz, amennyire csak tudsz!

Skilgannon összehúzta a szemöldökét. Furcsa volt, hogy a másik ezt mondta. Nézte, ahogy Decado ellazítja karizmait, ide-oda suhintva kardjaival.

– Látod a gyülekez fellegeket? – kérdezte Decado. Skilgannon felpillantott az égre.

– Állj készen, amikor elfedik a holdat! Nem tudom, mennyire vagy jó, rokon, de a halál nagyon közel jár majd hozzád, ha nem vagy egészen kiváló.

– Szerinted ennyire jó lennél?

Decado elmosolyodott.

– Ó, én tudom, hogy én mennyire vagyok jó, de jelen pillanatban nem magam miatt aggódom. Itt vannak az árnyak. – Harad, csatabárddal a kezében, ekkor bukkant fel.

A sötétség gyorsan érkezett. Skilgannon lehunyta a szemét, és belecsusszant a máshol illúziójába. Aztán hirtelen sziszegés támadt, mint amikor szél fúj be az ablak repedésén. Skilgannon megperdült, és az Éjjel Kardja átszelte a leveg t. A kard valami fémesnek csapódott, ami aztán a vallanak üt dött. Hallotta hogy Askari felkiált. Aztán sivító fájdalomkiáltás harsant. Teljes volt a sötétség. Skilgannon jobbra szökkent, aztán ki nyújtott pengékkel ismét megperdült. Suhogó mozgás aprócska nesze ütötte meg a fülét. Azonnal térdre vetette magát, és kifelé sújtott a Nappal Kardjával. A penge nekicsapódott valami puhának, aztán áthasította. A felh k kezdtek eloszlani a hold el l. Ismét látott. Skilgannon pislogott. A szívdobbanás töredékig megpillantott egy sápadt alakot, jó húszlábnyival odébb. Aztán már el is t nt – hogy mellette bukkanjon fel. Egy sötét t r döfött a melle felé. Az Éjjel Kardja felfelé villant. A lény lebukott – elképeszt sebességgel mozgott. Az Éjjel Kardja meg lendült, és a penge legvége végighasította a teremtmény torkát. Az odébb szökkent, aztán megtántorodott, és elesett.

Felragyogott a holdfény, megvilágítva a fátlan térséget. Harad a földön hevert, akárcsak Askari. Decado Skilgannonra nézett, és elmosolyodott.

– Gyorsak, nem igaz?

Három csontvázsovány test hevert a földön. Snaga állt ki az egyikb l, a másik Decado közelében feküdt, a harmadikat pedig Skilgannon ölte meg.

– És akkor most harcolunk? – kérdezte a kardforgató Decadótól.

– Ha azt akarod – felelte a másik. – Ami engem illett, szeretnék leülni a t z mellé, és lazítani egy kicsikét. Talán egy darabig még simogatom a kardom markolatát is.

– Még hány van ezekb l a lényekb l?

– Azt hiszem a közelben egy sem. Hármasával utaznak. Viszont még többen jönnek majd.

Skilgannon Askarihoz ment, és letérdelt mellé. A lány arca természetellenesen sápadt volt, szeme nyitva. Megérintette a torkát.

Gyenge érverést tapintott.

– Nem halt meg – közölte Decado. – A dobónyilaikban és a t rükben lev méreg csak megbénít. Csukd le a szemét, hagyd aludni! Nagyjából egy óra múlva felébred, és rémes fejfájása lesz.

Decado odabaktatott a földön hever Haradhoz.

– Hát, ez aztán furcsa látvány! Mindenbe lefogadtam volna, hogy ez a nagydarab tuskó a csatabárdjával nem lesz képes végezni egy árnnyal.

– Csizmás lábfejét Harad alá csúsztatta, és a hátára fordította az ifjút.

Kardjait tokjukba csúsztatta, fél térdre ereszkedett, és lezárta Harad szemét. Aztán a földön hever re többé ügyet se vetve, odasétált a kihunyó t zhöz és dobott rá még néhány gallyat. Skilgannon csatlakozott hozzá.

– Miért segítettél nekünk?

– Valójában pont fordítva történt, rokon. Az árnyak rám vadásztak.

No, és milyen érzés újra élni annyi évszázad után?

– Miért vadásztak rád?

– Kiestem az Örökkévaló kegyéb l, aki elrendelte a halálomat. Hát ez tényleg furcsa. Csak kérnie kellett volna, és végeztem volna magammal a kedvéért. – Decado felsóhajtott. – A legendák szerint te is szeretted t, szóval tudod, hogy értem.

– És most mit szándékozol tenni? – kérdezte Skilgannon, elengedve füle mellett a megjegyzést.

– Hát, követhetném a te történelmi példádat, és beléphetnék egy kolostorba, de nem hiszem, hogy ezt teszem. Tudod, a névadóm is így tett. már a te korod után élt. A Harmincak harcosa lett, Tenka kán idejében. Jéggyilkosként ismerték; korának legnagyobb kardforgatója volt. És egyben minden koré. Úgy vélem, hogy a te... mi is... ükunokád lehetett. Vagy valami ilyesmi. Jó dolog tudni, hogy a véred méltó utódokban folyik tovább, nem igaz?

– Eddig csak arról beszéltél, hogy mit nem fogsz csinálni – mutatott rá Skilgannon.

– Még magam sem találtam ki.

– Majd tudasd, amikor kitaláltad. – Te leszel az els , aki megtudja, rokon.

Skilgannon megtisztogatta pengéit, aztán tokjukba csúsztatta ket.

– A kardjaink nagyon hasonlóak – jegyezte meg Decado. – Innen tudsz a rögeszmémr l?

– Igen. Ugyanez a helyzet velem is. Ezeket a pengéket megszállták, Decado. k tesznek minket er szakossá. Megvan bennük a képesség, hogy meg rjítsenek minket, eszel söket faragva bel lünk. Vérre és halálra sóvárognak, és nehéz ellenállni nekik. A tieid még veszélyesebbek, mint az enyémek. A Nappal és Éjjel Kardjait egy Hewla nevezet boszorkány készítette. Különlegesen tehetséges boszorkány volt, de csupán egy sibb és halálosabb páros másolatait készítette el. Te azokat viseled. A Vér és T z Kardjait.

– Már azel tt gyilkos voltam, hogy viseltem ket – mondta Decado szomorúan. – Nem hibáztathatom a kardokat azért, amivé lettem. –

Végigmérte Skilgannont. – Jianna elmondta, hogy te ölted meg azt az embert, aki ezeket utoljára forgatta. Gyakran beszélt rólad, és én azon kaptam magam, hogy egyre féltékenyebb leszek egy rég halott férfira.

Reménykedtem benne, hogy valaki visszahoz... csak hogy megölhesselek és megmutassam a világnak: nem is voltál olyan nagy, mint ahogy hitték.

– És most?

Decado elmosolyodott.

– Nagyjából ugyanaz a helyzet.

----------

Askarinak bizseregni kezdett az ujjbegye. Aztán már érzett is vele.

Lassan szétnyitotta jobb kezének ujjait, és mutatóujjának hegyét összeérintette a hüvelykjével. A bizsergés végigrohant a jobb alkarján.

Némán feküdt, a feje lüktetett, ahogy lassan ismét uralma alá vonta testét. Nyögött egyet és felült. Skilgannon lépett oda hozzá.

– Üdvözöllek ismét köztünk! – köszöntötte.

– Mik voltak ezek?

– Decado árnyaknak nevezte ket. Másfajta jiamadok.

– Még soha nem láttam semmit ilyen gyorsan mozogni. Az egyik pillanatban még yardokra volt, a következ ben... – Lenézett zöld ingére.

Vállánál egy kis lyuk látszott, megalvadt vérrel körülötte. – Belém harapott. Ahogy elestem, láttam, amint megperdül és Haradra veti magát. jól van?

– Megölte a lényt, de is elkábult. Még mindig alszik.

– Ó, ez nem alvás – borzongott meg hirtelen a lány. – Mindent hallottam. A beszélgetésedet Decadóval, a t z ropogását. Csak éppen moccanni sem bírtam. – A t znél Decado mocorogni kezdett. A férfi könnyedén talpra szökkent, fekete kardtokját átvetette a hátán, és Skilgannonhoz, meg Askarihoz sétált. A lányt zavarta a másik lázasan rámered tekintete. – Ne bámulj! – szólt rá.

Decado felnevetett.

– Nehéz megállni. A hasonlóság... hátborzongató.

– És ez minden! – csattant fel a vadászn . – Én nem vagyok olyan, mint .

A t z másik oldalán felült Harad. Aztán talpra lökte magát, megtántorodott, és kisétált a fátlan vidékre. Skilgannon követte. Askari magára maradt Decadóval.

– Most te bámulsz rám – mondta a férfi.

– Hallottam már rólad történeteket. Egyik sem jó. Nagyon szomorú és keser ember lehetsz.

– Badarság! Éppen olyan boldog vagyok, mint bárki más.

– Nem hiszem.

– Pedig igaz. A gyerekkorom sok örömet és nevetést tartogatott nekem. Én voltam a falu legnépszer bb gyereke. Mára pedig szellemességem és sármom miatt ismernek. Van itt valami ennivaló?

– Nincs.

– Végül is mindegy.

– Hogy mozogtak olyan gyorsan azok a lények? – Ez jobbára meghaladja az ismereteimet. Annyit tudok hogy nagyon könny teremtmények üreges csontjaiból készültek. Denevérekéb l, madarakéból, meg ilyesmi. Rémiszt ek nem igaz?

– Nem. k azt teszik, amire kitenyésztették ket. Puszta csak veszélyesek. Te vagy rémiszt . – A lány megpróbált talpra kecmeregni.

Decado azonnal a kezét nyújtotta neki, hogy segítsen, de Askari mérgesen félresöpörte. – Ne érj hozzám!

– Attól félsz, hogy több van benned bel le, mint ahogy gondolod?

– Hogy érted ezt?

– élvezte az érintésemet.

– Talán azért, mert annyira hasonlítasz rá. Mindketten szörnyetegek vagytok.

– Van benne valami – bólintott a másik joviálisán.

– És ha annyira élvezte az érintésedet, akkor most miért akar holtan látni?

– Szerelmesek közti civakodás az egész. Tudod, hogy van ez. A fiú találkozik a lánnyal, a lány holtan akarja látni a fiút. Igazán mindennapos történet.

A férfi könnyed hangvétele dacára Askari látta a szemébe a fájdalmat. Egyetlen pillanatra együttérzés támadt benne Aztán ezt kilobbanó harag váltotta fel.

– Hát, most az egyszer azt remélem, megkapja, amit akar. Te gonosz vagy, és a világ jobb lenne nélküled.

– Így igaz – jött válasz.

Decado otthagyta a n t, és a lovához sétált, aztán nyeregbe szállt.

Askari követte t. Skilgannon és Harad nem messze ácsorogtak.

– Úgy vélem, hamarosan ismét találkozunk – mondta Decado.

– Ellenségként vagy barátként? – kérdezte Skilgannon.

– Ki tudja? Ha északnak tartotok, vigyázzatok, mert egy nagy csapat katona és jem jár el ttetek. A f sereg el védje. Már nincs messze az Agrias elleni utolsó csata. Jianna véget akar vetni a háborúskodásnak az óceánnak ezen a felén.

Ezzel megfordította lovát, és ellovagolt.

– Nem kedvelem – közölte Harad.

– sem kedveli magát – mondta Askari. – Ami azt mutatja, hogy jó az ítél képessége.

Skilgannon elmosolyodott.

– Még így is örülök, hogy itt volt, amikor az árnyak támadtak. Mir l beszélgettetek?

– Jiannáról. Megmondtam neki, hogy nem vagyok olyan, mint . – A lány belenézett a zafírszín szempárba. – Nem vagyok olyan, igaz?

– Nem adhatom meg azt a választ, amit hallani akarsz. Amikor el ször találkoztam vele, olyan volt, akárcsak te. Bátor, s t félelmet nem ismer , h séges és gyönyör . Saját akarattal bíró n volt, er s, mindenkit l független gondolkodással. Gyakran beszélgettünk arról, hogyan változtatjuk meg a világot. Amikor Naashan királyn je lesz bel le, kertté változtatja az országot, és minden polgára békében és gazdagságban él majd. Ezek voltak az álmai.

– Miért változott meg?

– Naashan királyn je lett – felelte a férfi egyszer en.

– Nem értem.

– Nekem is beletelt egy id be. Az emberek többnyire egyetlen egyszer okból engedelmeskednek országuk törvényeinek. Mert ha megszegik azokat, azért megb nh dnek. A b nh dés gondolata elrettenti ket a gaztettekt l. Ez korok óta ismert alapelv. Ölj meg valakit, és téged is megölnek. Rabolj ki valakit, és megb nh dsz érte.

Elvesztheted a kezedet vagy billogot nyomhatnak a homlokodra, de akár fel is akaszthatnak. A kérdés az, hogy mi történik akkor, amikor te vagy a törvény, amikor a te cselekedeteidet senki sem kérd jelezi meg, amikor a te döntéseid véglegesek, és nem lehet protestálni ellenük?

Amikor olyan emberek vesznek körül, akik minden egyes szavaddal és minden egyes tetteddel egyetértenek? Olyanná válsz, akár egy isten Askari. És innen már csak egyetlen apró lépés a zsarnokság.

– Én nem lennék ilyen. Ismerem a különbséget a helyes és helytelen között.

– Hiszek neked. És azt is hiszem, hogy ha Jianna a hegyek között született volna és ott érik n vé, ugyanezt mondaná. De nem ez a lényeg.

Te nem Jianna vagy. Nem egy cselszöv udvarban nevelkedtél. Nem láttad, ahogy a szüléidet árulók gyilkolják meg. Nem kellett hatalmas csatákat vívnod, hogy visszaszerezd a királyságod. Nem védem azt, akivé vált. De nem is egyszer sítem le a dolgot azzal, hogy ragaszkodom ahhoz az elképzeléshez, hogy pusztán emberb re bújt ördög vagy szörnyeteg.

– Ez azért van, mert szereted t! – villant fel a lányban ismét a harag.

– Talán igen. De megteszek mindent, ami hatalmamban áll, hogy véget vessek az uralmának, még ha ezzel halálra is ítélem t. Ennél többet nem tehetek.

– Nem – lágyult el a vadászn hangja. – Ennél többet senki nem is kérhetne.

----------

Stavut egyedül üldögélt, a nap rémségei úgy lógtak rajta akár véráztatta inge, melyet viselt. Elsétált a falkától, mert szüksége volt az egyedüllétre. A nap lenyugodni készült a vérvörös égen, és Stavut arra gondolt, mennyire odaill , hogy egy ilyen nap karmazsinszín éggel zárul.

Könnyek buggyantak el , és folytak végig szakállas arcán. Letörölte ket, és a keze véres lett.

Bármilyen sokáig él is, ez a nap a bestia napja marad az emlékeiben.

Sosem felejti el, egyetlen rettenetes részletét sem.

A falka órákon át rohant, egyenletes, gyors ügetéssel falva a mérföldeket. Végül fás dombok sorához értek, és itt Shakul megállt.

– Mi az? – kérdezte Stavut.

– Harcnak vége – jött a válasz. A kalmár a többi fenevadra nézett.

Mindannyian felszegték fejüket, és szimatoltak. – Sok vér – tette hozzá Shakul.

– Mutasd! – parancsolta Stavut.

A jiamad ismét futásnak eredt, és a falka követte t a fák között.

Hamarosan egy fátlan sávra értek. Testek hevertek mindenfelé. A kalmár leszállt Shakul hátáról, és sétára indult a tetemek között. Kinyont látta meg el ször, bezúzott fejjel. Arint, a Harad irtásáról jött favágót egy fához szegezték: egy törött kopja nyársalta fel. Felesége, Kerena a közelben volt. A torkát elmetszették, de el tte még a katonák brutálisan meger szakolták. A lány a hátán feküdt, szoknyája a melle fölött, lábai szétfeszítve. A többi n t szintén megbecstelenítették, miel tt végeztek velük. Semmi értelme nem volt túlél ket keresni. Minden embert halálra kaszaboltak, Arint kivéve.

Shakul magasodott fel mellette.

– Négy jem – mondta. – Fáknál állni.

– Mi?

– Menni már?

– Menni? Igen, megyünk. Megtaláljuk a katonákat, akik felel sek ezért. – Fagyos harag éledezett Stavut gyomrának mélyén, olyan düh, amilyet még soha nem tapasztalt. – Megtaláljuk ket. Megöljük ket.

Mindegyiket.

– Ahogy Véresing mondja – dörmögte Shakul.

– Milyen mesze vannak?

– Nem messze. Hamar beérni.

– Akkor menjünk! – Stavut megmarkolta a kardövet. Shakul leguggolt, hogy a kalmár beléphessen a hurokba. Aztán a hatalmas bestia felegyenesedett a kalmárral a hátán, és megeresztett egy vonyítást. Rohanni kezdett. Meglendítette jobb karját, és parancsot kiáltott. A falkából vagy tizenöten jobbra kanyarodtak. A jiamad újabb parancsot vakkantott, és egy másik csapat balra indult. A falka néma csendben futott.

Stavut lebukott, ahogy Shakul átgázolt a bokrok s jén, a lelógó

ágak között. Aztán a fenevad lelassított, és el remutatott. Emberekb l álló oszlop menetelt egy dombgerincen, vagy negyedmérföldnyire el ttük

Shakul felemelte irdatlan, karmos kezét, és háromszor szétnyitotta, meg összezárta.

– Néhánnyal több, néhánnyal kevesebb.

Aztán ismét futottak, felfelé törtetve a domboldalon Amikor elérték a dombtet t, látták, hogy a katonák még mindig el ttük menetelnek, mit sem tudva a veszélyr l. Aztán a egyikük hátrafordult, és riadóztatott. Az emberek kivonta fegyverüket, és megpróbáltak véd falat formálni. De erre már nem volt id . A jiamadok máris közéjük rontottak. Stavut lerepült Shakul hátáról, és hatalmasat esett, hengerg zve párat. Egy kardos alak tornyosult fölé, de Shakul karmai letépték férfi arcát. A felszakított húsból vér lövellt, aztán az alak elhanyatlott. A kalmár felragadta a férfi kardját, és ütve-vágva belevetette magát az összecsapásba. Egy nagy lovon ül tiszt irányította az embereit. Amikor látta, hogy ez már mészárlás megpróbált elmenekülni. Grava száguldott

át a füvön, rávetette magát a férfi hátasára, és felszakította a nyakát. A ló felágaskodott, a földre hajítva lovasát. Stavut rohanvást szelte át mészárszéket, kardjával rásújtva a futni próbálókra. Senki se menekült.

Koponyájukat bezúzták vagy átharapták, gerincüket megvasalt husángok törték össze. A kalmár megtorpant, és körülnézett. Néhányan még mindig mozogtak, megpróbálva elkúszni. A fenevadak rájuk vetették magukat, hosszú agyaraik felhasították a vékony nyakakat.

Aztán Stavut megpillantotta a tisztet, aki mozdulatlanul hevert a földön. Grava a közelben hosszú, görbe agyaraival húscafatokat tépett ki a döglött ló teteméb l. A keresked odasétált tiszthez: az fiatalember volt, karcsú és jóvágású, gondosan nyír és fésült szakállal.

– Vannak értesüléseim – szólalt meg a férfi. – Agrias nagyon hasznosnak találja majd ket, ha elviszel hozzá.

– Nem Agriast szolgálom.

– Én... ezt nem értem. Akkor kit szolgálsz?

– Egy Kinyon nevezet embert és egy Kerena nevezet fiatal lányt.

És másokat, akiknek a neve most nem jut eszembe. Feltételezem, hogy nem kérdeztétek meg a nevüket, miel tt megöltétek volna ket, és meger szakoltátok volna az asszonyaikat. – Stavut felemelte véres kardját.

– Ne, várj! – sikoltotta a tiszt, felemelve karját. A kalmár pengéje lefelé suhant, belehasított a férfi alkarjába, és mélyen belevágott az izmokba és az inakba. A tiszt sikoltozott. – Kegyelmezz, könyörgök!

– Kegyelmezzek? Azt kapod, amit adtál, te kurafi! – A kard ismét lesújtott, nagyot csattant a férfi mellvértjén, aztán lecsúszva róla belehasított a combjába. A férfi hátrafelé kezdett mászni. A kalmár követte, kardja újra és újra lecsapott: id nként a fémpáncélt találta, de gyakrabban vágott bele a húsba és a csontba. Egy er s csapás a tiszt arcát érte, kitörve több fogát, hosszú sebhelyet hasítva az állán. A férfi oldalra gördült, felhúzta mindkét lábát, magzatpózt véve fel, és zokogni meg kiáltozni kezdett. Stavut lesújtott rá. Ekkor Shakul ragadta meg a karját, elrántotta onnan, és a földre lökte. A hatalmas fenevad a nyöszörg ember fölé hajolt, és gyorsan elmetszette a torkát. A tiszt elterült, Shakul pedig elballagott. Stavut mozdulatlanul ült a földön, és hirtelen rátört a fáradtság.

Bosszút állt a falusiakért, csakhogy ez nem segített. Még mindig halottak voltak, álmaikat vérükkel együtt beitta a föld. Kinyon, a nagydarab Kinyon, aki csak másoknak akart f zni, hogy azok felkeressék kicsiny konyháját, és megmondják, mámorító a lepénye.

Kerena, aki öt gyereket akart, és egy házikót a Petarra néz magas dombokon. Haláluk kegyetlen volt és értelmetlen. Stavut felsóhajtott.

Akárcsak ezeknek a katonáknak a halála.

Talpra lökte magát, és látta, hogy Shakul mellett ott áll az a négy jiamad, akik a katonákkal meneteltek.

– Miért élnek még mindig? – lépett oda Shakulhoz.

– Holtakat akarni? Én ölni.

– Miért nem ölted meg ket?

– Nagyobb falka, jobb vadászat.

– Megölték az embereimet.

– Nem, Véresing. Fáknál állni. – Stavut felidézte magában n rettenetes látványt, és most ébredt rá, hogy a halottakon nem voltak sem agyar-, sem karomnyomok. – Én ölni most? – tudakolta Shakul. A négy Jiamad elhátrált, és felemelték husángjukat.

– Nem – felelte a kalmár tör dötten. Aztán sóhajtott egyet.

– Miért akarnak csatlakozni hozzánk?

– Lenni szabadok. Futni. Vadászni. Lakmározni. Aludni. Nincsenek rösök.

– Én b rös vagyok.

Shakul mély, morajló, szakadozott mordulások sorát hallatta. Stavut már tudta, hogy ez nála a nevetés. – Te Véresing.

Stavut ráébredt, hogy ez egy bók volt. Már éppen felelni akart, amikor észrevette a vért a jiamad oldalán.

– Megsebesültél.

– Nem seb. Csizma. – Rámutatott Stavut lábára. A sz rt Stavut csizmája dörzsölte le a hosszú futás során. A fenevad mégsem szólt semmit.

– Sajnálom, barátom. – A kalmár vett egy nagy leveg t, aztán odaállt a toronymagas ellenséges jiamadok elé. – Véresing falkájával akartok futni? Hogy szabadok legyetek a hegyekben?

Fagyos, hideg szemmel meredtek rá.

– Futni szabadon – mondta egyikük. – Igen.

– Akkor csatlakozzatok hozzánk! B rösöket nem gyilkolunk...

hacsak nem ezt parancsolom. Nem lesz harc közöttünk. Ezt fogjátok fel!

Mi mind testvérek vagyunk. Család.

Észrevette, hogy arcukon értetlenség ül. – Nem maradtok magatokra.

A ti ellenségetek az én ellenségem. k Shakul ellenségei és Graváé.

Barátok vagyunk. Mi vagyunk... – Shakulhoz fordult. – Hogy értessem meg velük?

– Mi vagyunk falka! – felelte Shakul. – Véresing falkája.

A jiamadok mereven bólintottak.

– Mi vagyunk falka! – Aztán az összes fenevad vonyítani kezdett és a lábukkal dübögtek. A lármázás eltartott egy darabig, aztán véget ért.

Shakul odalépett Stavuthoz.

– És most hova, Véresing?

A visszaút Stavutnak lassabb volt. Shakul többeket el reküldött, de és Grava az emberrel tartottak. A kalmár fáradtabbnak érezte magát, mint életében bármikor, de visszautasította, hogy cipeljék.

A táborba visszatérve a jiamadok fogták a magas faágakra felakasztott húsokat és enni kezdtek. Stavutnak nem volt étvágya.

Egyedül üldögélt: az aznapi történések egyre ott kerengtek a fejében.

Tanult ember vagyok, gondolta. Civilizált. És mégsem a jiamadok kínozták meg és ölték meg a falusaikat, és nem a jiamadok kaszabolták és szurkálták a földön hever védtelen embert. S t, egy jiamad állította le t, és vetett véget a tiszt kínszenvedésének.

Ez a nap mindörökre a bestia napja lesz Stavutnak. És égette a szégyen, mert a bestia maga volt.

----------

15.

Gilden egyre jobban aggódott, ahogy a lovasokat lefelé vezette kelet felé az alattomos lejt n. Alahir túl sokáig volt már távoli, és félt, hogy valami katasztrófa történt vele. A veterán katona bízott kapitánya íjász és kardforgató képességeiben, de a hegyekben egy ló bármikor megbotolhat, lovasát levetheti egy szakadékba, vagy eleshet, maga alá temetve a rajta ül t. A múlt évben az egyik emberük úgy halt meg, hogy a lova felbukott és átgördült rajta: a nyeregkápa zúzta össze a férfi szegycsontjai. Nem számít, mennyire képzett a lovas, vagy milyen bátor, a bal esetek végezhetnek vele.

Bagalan, az ifjú segédtiszt Gilden mellé lovagolt, ahogy az ösvény kiszélesedett. Rang szerint neki kellett volna vezetnie a csapatot, mivel volt az egyetlen jelen lev tiszt. De a kölyök eszes volt, és tudta, hogy Gilden a tapasztalt. Így hát csendben maradt és követte a strázsamestert.

Az id sebb férfi megrántotta a kantárt, és szemügyre vette az el tte elterül vidéket. Bagalan odahajolt hozzá.

– Miért nem fogadtad el soha az el léptetést? – kérdezte hirtelen. –

Tudom, hogy Alahir kétszer próbált meg tisztet csinálni bel led.

– Családi hagyomány – felelte Gilden merev arccal. – Parasztfélék lévén, utáljuk a tiszteket. Ha elfogadtam volna az el léptetést, apám soha többé nem állt volna szóba velem.

– Az istenekre! még él? Százhúsz évesnek kell lennie.

– Hatvannyolc! – csattant fel a strázsamester. – És ha a riadozó lovad megölte Alahirt, akkor nem felejted el, amit t lem kapsz, még ha akár százhúsz évig élsz is.

– Sajnálom. Ostobaság volt... de nem számítottam földrengésre.

Egy tagbaszakadt lovas ügetett Gilden mellé.

– Az a lejt alattomosnak látszik – intett a görgetegköves talaj felé.

– Az is – bólintott a másik. – Úgyhogy jobb, ha felderíted.

– Miért én?

– Tudod, hogy van ez, Barik. A legkevésbé hasznos ember kapja a legveszélyesebb feladatokat.

Barik erre szélesen elvigyorodott, felfedve, hogy elöl hiányzik egy foga.

– Értem. Tehát nem azért, mert tartozol nekem egyhavi járandósággal?

– Ez csekély szerepet játszott á döntésemben.

– Nincs rosszabb annál, aki nem tud veszíteni – felelte Barik, a sarkával el renoszogatta hátasát, óvatosan megindulva a morénás lejt n vezet csapáson. Lova kétszer csúszott meg, de valószín leg Barik volt az osztag legjobb lovasa, és Gildennek nem sok kétsége volt afel l, hogy talál levezet utat.

– Te követed t – szólt oda Bagalannak. – Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a legkevésbé hasznos. De nem hazudok, amikor neked mondom.

– Így nem beszélhetsz egy tiszttel, nagypapa – kuncogott a fiú, és megindult Barik után.

Tényleg nagypapának kellene lennem, gondolta Gilden. Azon a két hold földön kellene ücsörögnöm, amit a szolgálataimért cserébe kaptam.

Néznem kellene, ahogy n a termés, és ahogy a lovaim legelésznek. A lábamnál gyerekek játszódnának.

És lenne egy feleséged?

A gondolat kéretlenül pattant el a fejéb l.

Gilden kétszer volt n s: els re megözvegyült. A második viszont hiba volt. A magány elködösítette ítél képességét. A felesége kikezdett a szomszédjával, akit Gilden kihívott és kardpárbajban megölt. A mai napig bánta a dolgot. Kedvelte a férfit. A párbaj után kisétált a köztérre, és eltörte a házassági pálcát, a darabokat odaadva a Forrás papjának.

Hitvese hozzáment egy kalmárhoz, és most annak a hajóján él.

Szóval nincsenek unokák, és a húszéves szolgálatért jutalomként kapott földet bérl k m velik, meg itt ül a nyeregben, arra várva, hogy leküzdje az alattomos lejt t.

Gilden felsóhajtott, felemelte a karját, és csapatával megindult lefelé.

Barik és Bagalan eddigre szilárd talajra értek. A strázsamester követte a csapást, melyen haladtak, és hamarosan elérte ket. Mindkét férfi feszült volt és egy szót sem szóltak. Gilden követte az ösvényt

tekintetével, és megpillantotta Alahir lovát, ahogy az ott áll, szabadon lógó kantárral.

– Hát – szólalt meg –, készüljünk a legrosszabbra!

A földrengés több fát kidöntött el ttük, de a strázsamester gyorsan átjutott rajtuk, átugratva lovával az akadályokon, míg végül oda nem ért a lejjebb álldogáló hátashoz. Felnézett az el tte emelked sziklaomlásra, és észrevette az ott üldögél Alahirt.

– Kellemes a mai délután egy kis szunyókálásra – szólalt meg Gilden, megpróbálva elrejteni hangjából megkönnyebbülését. Alahir nem felelt. A többiek egyesével érkeztek meg az omlás lábához. –

Minden rendben? – kiabált fel a strázsamester.

– Van itt valami, amit látnotok kell – válaszolta a kapitány. – Gyere fel! Hozd magaddal Barikot és Bagalant! A többiekre kés bb kerül majd sor.

Gilden leszállt a lováról, és felkapaszkodott a lejt n.

– Mi bajod van, kölyök? – tudakolta.

– Semmi és minden. Majd megérted. De most kövessetek! – Alahir a három drenai katonát bevezette a félig beomlott bejáraton, és végig a mögötte húzódó folyosón. Amint beléptek a bels barlangba, mindhárman megtorpantak, és rámeredtek a Bronzpáncélra.

– Ez nem lehet az, amire gondolok – szólalt meg végül Gilden.

– Pedig az – mondta Alahir.

– Nem, ez csak valami tréfa – közölte Barik. – Az ember nem botolhat bele az álmaiba egy sziklaomlásban.

– Mindig is tudni akartam, hogy valójában milyen – szólt Alahir tisztelettudó hangon. – Soha nem is álmodtam, hogy ilyen szép.

– De mi haszna van? – kérdezte Bagalan. – Bele van zárva a kristályba.

– Ez nem kristály – felelte a kapitány. – Hanem valamiféle illúzió.

Fogd meg te is! Én már megtettem.

Bagalan odalépett a hatalmas, csillogó kristályhoz és kezével a szárnyas sisak felé kapott. Felkiáltott, amikor ujjai nekiüt dtek a hideg, kemény tömbnek. Vádló tekintettel meredt Alahirra.

– El is törhettem volna a kezem. – Gilden is odasétált a lombhoz és kinyújtotta a kezét. A felszíne h vös volt, szilárd és illesztés nélküli.

Vigyázva végighúzta kezét a tömb elüls felületén. Nem talált nyílást.

Alahir is odalépett, és a strázsamester minden mozdulatában látta a tétovázást. A keze áthatolt a kristályon, ujjai a kard szárnyas markolatára fonódtak. A kard kicsusszant a tokjából.

– A Forrás nevére, ezt hogy csináltad? – tudakolta a felhorzsolt ujjait még mindig dörzsöl Bagalan.

A kapitány felsóhajtott, és átnyújtotta a pengét Gildennek. Aztán átsétált a barlang túlsó végébe, és leült egy sziklapárkányra.

– Minden rosszra fordult. – A strázsamester leült mellé.

– Mesélj el mindent, kölyök! Mi folyik itt?

Meghallgatta Alahirt, aki beszélt a hangról, mely elvezette t a páncélhoz, és hogy a n i hang miként mondta el neki, hogyan öltse fel a vértet. A kapitány itt elhallgatott.

– Van még más is – nógatta Gilden.

– Azt mondta, hogy én vagyok a Bronzgróf, a vér és a jog szerint.

– És ez lehangolt?

– Hát persze! Én nem Legendás Druss vagyok, Gil. Csak egy katona.

Hátulról a harmadik voltam az osztályomban az akadémián. Te jobb kardvívó vagy, Barik kiválóbb íjász. A hang tévedett. Én a t zbe is követném a Bronzgrófot. Önként áldoznám az életemet a drenaiakért.

De erre nem vagyok elég jó.

– Valószín leg igazad van – felelte Gilden. – Egyikünk se ér fel seinkkel. k óriások voltak. Te magad mondtad, kölyök, éppen tegnap.

Nekik ott volt Druss, nekünk itt vagy te és én. Azt mondod, a t zbe is belovagolnál a Bronzgrófért. Nincs közöttünk olyan, aki ne vágtatna be a pokolba is, ha te ezt parancsolod. – Vállon veregette Alahirt, és felállt.

– És most gyerünk, tegyük azt, amit a hang kért... bárki legyen is ez a

. Öltsd fel a páncélt! Majd én segítek.

A kapitány visszasétált a tömbhöz, és kiemelte a repül sas motívummal díszített, pikkelyes mellvértet, aztán a láncinget, a nadrágot és a szárnyas sisakot. Levette saját láncvértjét, és belebújt az ingbe. Gilden felemelte a mellvértet. Alahir széttárta mindkét karját, hogy a strázsamester becsattinthassa csatokat. Aztán következtek a csukló- és alkarvéd k. Gilden eligazgatta parancsnoka dereka körül a kardszíjat, és a kard visszalökte bronzhüvelyébe. Végül a kapitány

felemelte a szárnyas sisakot. Már majdnem a fejére tette, amikor a mozdul félbeszakadt.

– Úgy érzem, mintha megszentségtelenítenék valamit, ami szent.

– Pedig nem, kölyök. Éppen most tiszteled meg. Tedd fel azt a sisakot!

Alahir engedelmeskedett. Ahogy a hang ígérte, minden tökéletesen illett rá.

Lábuk alatt a kövek mélyén morajlás kélt. Por szitált a mennyezetr l, és egy hatalmas szikladarab hullt alá – és pattant le most már üres kristálytömbr l.

– Újabb földrengés! – kiáltotta Barik.

– Mindenki kifelé! – parancsolta Alahir.

Átrohantak az alagúton. Gilden elesett. A kapitány talpra rángatta.

Épp miel tt elérték volna a bejáratot, mögülük mennydörgéshez hasonló hang robajlott fel. Az egész mennyezet beomlott.

Aztán az alagút oldalfala meghasadt, és egy irdatlan sziklatömb csusszant oldalra.

Gilden, Barik és Bagalan kibotladoztak a fátlan lejt re. A rengés elült, és a strázsamester látta, hogy a lent álló többi katona áhitattal mered felfelé. Megfordult. Az újonnan nyílt barlang torkában, gomolygó füstt l övezve, egy aranyszín alak állt. Gilden látta, hogy Alahir az. Hiszen segített neki felölteni a vértet. De most, a ragyogó napsütésben úgy t nt, mintha a legendák h se bukkant volna fel a föld zsigereib l, érkezését földrengéssel jelezve. Alahir nem volt többé.

A hegyoldalban álló aranyember a Bronzgróf volt.

----------

Memnon csendben állt Landis kán emeleti lakosztályában, miközben az Örökkévaló és Unwallis beszélgetett. A karcsú minisztert mindig leny gözte a férfiak viselkedése az Örökkévaló közelében. Amikor erre gondolt, mindig azon kapta magát, hogy hálás, amiért hiányzik bel le a szexuális vágy. A férfiak megbolondultak, ahogy a n szépségének vkörébe kerültek. Memnon kimondottan csodálta Unwallist. Kiváló elme, de teljesen egyértelm volt, hogy az Örökkévaló ismét az ágyába

fogadta. A férfi úgy ugrálta körül a n t, akár egy öreged kölyökkutya.

Memnon azt viszont elismerte, hogy ez legalább javított az öltözködésén. A ruhák voltak a miniszter másik nagy szenvedélye: a finom selymek, a telt szaténok, a finom gyapjúöltözékek, a ragyogó és gyönyör festések. Imádott új tunikákat és n i ruhákat tervezni – a legkiválóbb hímz

ket és m vészeket alkalmazta. Amióta Unwallis másodszor is az Örökkévaló szeret je lett, félredobta a védjegyéül szolgáló szürke, b gúnyákat, és most éppen egy vidám, kék selyemb l varrt tunikainget viselt, krémszín nadrágja és szürke csizmája felett.

Memnonnak úgy tetszett, hogy a csizma kiválasztása ihletett pillanatban történt, mert pontosan illett az államférfi ezüstszürke hajához.

Az Örökkévaló maga kevesebbet adott az öltözködésre, de ha valaki ilyen természetadta szépség birtokosa, akkor az sem számít, ha zsákvászonból készült ruhába bújik. A n térdig ér tunikája egyszer , fehér gyapjúból készült, és az egyetlen díszítést a finom kidolgozású aranyöv jelentette, melyr l apró díszecskék hulltak alá. Közülük több pazar alkotás volt, Memnon úgy vélte, hogy jobban mennének egy sötétebb ruhához.

Ezeket a gondolatokat kiverve a fejéb l, továbbra is némán álldogált, karba font kézzel, és közben bokáig ér , mélykék selyemöltözékének puha ujjait simogatta.

Unwallist aggasztotta a prófécia. Landis kán feljegyzései közül többet áttanulmányozott, és meggy

désé vált – akár csak Landisnak –

, hogy Skilgannon fenyegetést jelenthet az Örökkévaló uralmára. Jianna nem osztotta ezt a meggy

dést.

– csak egyetlen ember. Nincs serege, sem mágiája. Még a Nappal és Éjjel Kardjaival sem tudna felülkerekedni egy ezred jiamadon, vagy akár egy osztag kopjáson.

– A prófécia azt mondja... – kezdte Unwallis.

– A ragya verje ki a próféciát! – csattant fel a n . – Az csak egy vágy beteljesítése. Hát nem látod? Egy söreg banya Skilgannon visszatérésér l szónokol, így hát Landis kán visszahozza. De még Landisnak sem volt fogalma róla, hogy miként teljesülhetne be a jövendölés. Szerinted Skilgannon tudni fogja?

– Én csak azt tudom, fenség, hogy az Áldott Papn igazi látnok volt.

Jianna felnevetett.

– Szeretnéd tudni, hogy mi volt valójában? Egyszer találkoztam vele.

Egy eggyéforrt volt... egy jiamad... akit emberek teremtettek. Keszty t hordott, hogy elrejtse karmait, és hosszú ujjú ruhákat, hogy leplezze bundáját. És igaz, tehetséges volt... de annyira nem, hogy olvasson a jöv

l ezer évvel a halála után. – A n Memnonhoz fordult. – És mi van Decadóval? Az arckifejezésedb l következtetve, nem halt meg.

– Nem, fenség. Találkozott Skilgannonnal, és közös er vel megölték három árnyamat.

A n sötét tekintete megpihent rajta.

– A te legy zhetetlen árnyaidat? Méghozzá hármat?

A miniszter azt hitte, a n dühös lesz, de ehelyett Jianna csak elmosolyodott. Ez a mosoly olyan döbbenetes volt, hogy ajkán akadt a lélegzete. Páratlan volt, bódító. Memnon még a nemi vágy undorító gátjának hiánya dacára is érezte a n

l áradó szépség kivételes erejét.

– Ez szórakoztat, fenség? – sikerült kinyögnie.

– Egyedül csak engem. A férfit, akit ismertem, nem ölhetik meg ilyen teremtmények.

– Decado figyelmeztette t, és már készen álltak. Legközelebb más lesz a helyzet.

– Nem lesz legközelebb. Nem akarom, hogy Oleket megöljék.

Értesz, Memnon? Az az ember életem szerelme volt... és most is az. Ha beszélni tudok vele, vissza fog térni hozzám.

– Természetesen, fenség. Az árnyak Decadót követték. Puszta véletlen volt, hogy Skilgannonnal és a többiekkel találkozott.

– Még mindig velük van?

– Nem, fenség. Észak felé lovagolt.

– És Olek?

– A n , aki vele volt, meghalt a földrengésben. Eltemették, és szintén északnak tartanak.

– De nem az én újjászületettem volt?

– Nem, fenség. Egy petari parasztlány.

– Remek! Mi az úti céljuk?

– Skilgannon az elveszett templomot keresi.

– Hát persze, hogy azt keresi. Hát nem azt tesszük mindannyian?

Majd megtalálja azt a torz krátert, ami bel le maradt. Aztán nekiáll felkutatni engem. Nem fog sikerrel járni. Még ha el is jut hozzánk, akkor sem lesz képes megölni. Ismertem t. Tudom, hogy szeret engem.

– Akkor azt is tudod, hogy mennyire találékony – szólt közbe Unwallis.

Memnon er sen figyelte az Örökkévalót, és látta, hogy annak mosolya lehervad, és összehúzza sötét szemét.

– Igen, tudom, Unwallis. És igazad van, hogy emlékeztetsz erre.

Skilgannon különbözik mindenki mástól, akit valaha is ismertem. Soha semmiben nem vallott kudarcot. Még amikor zsenge tizenhat éves volt, akkor is lef zte a nyomkeres ket és orgyilkosokat. Huszonegy évesen megnyert minden csatát, amit vívott. Egyszer, alig maroknyi emberrel, megtámadott egy fellegvárat, és megölte azt az embert, akir l azt hittem, hogy a legremekebb él kardforgató. Nem szabad alábecsülni, ként nem nekem. Küldj egy ezrednyit az Örökkévaló Gárdából a templom helyére! És a jiamadjaikat is. Drasparthánál hajóra szállhatnak.

– Igen, fenség.

– És most jöjjenek a sürg sebb ügyek! A seregnek a következ három napban át kellene kelnie a hegyeken. Én velük tartok. Egyszer s mindenkorra összezúzzuk Agriast. – Unwallishoz fordult. – Hagyj magamra! Beszélni óhajtok Memnonnal.

A férfi csüggedtnek t nt, de meghajolt és kihátrált. Ahogy az ajtó bezárult mögötte, Jianna a feje fölé emelte mindkét karját és nyújtózott egyet. Aztán felsóhajtott.

– A teraszon beszélgetünk. – Memnon követte a n t a halványuló fénybe. Jianna egy fonott szék felé intett. A miniszter megvárta, míg a másik leül, aztán kissé feljebb húzta ruháját, és letelepedett a szék szélére. Nem akarta, hogy a ruha megfeszüljön és tönkremenjen a varrása.

– Lefektette már a n t? – szólalt meg az Örökkévaló.

A miniszter kihallotta hangjából a féltékenységet. Meglep volt.

Soha nem tapasztalta még, hogy a királyn képes ennek az érzelemnek a kifejezésére.

– Nem, fenség. Egyértelm , hogy er sen vonzódnak egymáshoz, de semmi... testiség nem történt közöttük.

A n felnevetett.

– A te szádból a testiség szó úgy hangzik, mintha valami rátapadt volna a csizmatalpadra. – Mosolya megfakult. – Szóval a lány még sz z. Remek! Mindig élvezem, amikor ismét sz z lehetek. – Jianna egy darabig hallgatott. – Amikor figyelted, Olek beszélt rólam?

Memnon tudta, hogy eljön ez a pillanat. Úgy tervezte, hogy hazudni fog, de most, hogy látta, a n milyen mély érzelmekkel viseltetik a férfi iránt, úgy határozott, az igazság sokkal hatékonyabb lesz.

– Igen, fenség. Viszont nem hiszem, hogy szívesen hallanád.

– Majd én eldöntöm! Beszélj!

– Az újjászületett n most már tud a származásáról. Skilgannontól kérdezett fel led. azt felelte, hogy téged megrontott a hatalom, gonosszá lettél, és hogy megtesz mindent, ami hatalmában áll, hogy véget vessen az uralmadnak.

– Igen, ez az én Olekem! Igazi romantikus. A jó és gonosz éppen úgy elválik nála, mint a nappal és az éj. Jó lesz újra látni t.

A válasz megdöbbentette a férfit.

– Nem vagy mérges?

– Az olyan lenne, mintha azon dühöngenék, hogy a nap túl er sen süt. Olek különös ember. Nagyon értelmes, és mégis ragaszkodik ahhoz, hogy a világot alapvet en egyszer en szemlélje. Látja az újjászületettjeimet, és nem kétséges, hogy azt mondja, ellopom a testüket és ki zöm a lelküket. És ez valamennyire igaz is. Viszont amikor én látom az újjászületetteket, azt mondom: Nem léteznének, ha nincs a csontom és a vérem. Nélkülem egyáltalán nem is élnének. Soha meg sem születtek volna. Így aztán húszévnyi olyan életet ajándékoztam nekik, amit különben sosem ízleltek volna meg. Kölcsönadtam nekik életem egy darabját. Amikor a kölcsönzés ideje lejár, visszaveszem lük. Ez ugyanannyira igaz. Szerinted gonosz vagyok, Memnon?

– Nem tudom, mi az a gonosz.

– Amikor kiküld d az árnyaidat, hogy megöld valamelyik riválisunkat, az gonoszság?

– Úgy gondolom, a riválisunk így vélné. Nem bánod, ha felállok, fenség?

– Csak nyugodtan.

Memnon felállt, és végigsimította ruhája két oldalát.

– Ez az anyag rosszul gy

dik – magyarázta.

A n a kezébe fogta a másik megcsonkított kezét.

– Hogy boldogulnak az újjászületettjeid?

– Egyet kivéve mind halottak. És sem éli túl a telet.

– Nincs több csonkítás, Memnon. Most már a járás is nehézséget okoz neked. Hány lábujjadat vágtad le?

– Kett t mindkét lábfejr l. Meg kell találnom a módját, fenség.

Különben én is meghalok.

– Néhány évig még nem, kedvesem. Van még id .

– Valami nincs rendben, de képtelen vagyok rájönni, mi az. A szerkezetek hibátlanok, és minden remekül megy, amíg a gyermekek nyolc-, vagy néha kilencévesek nem lesznek. Aztán kezd dik a rákbetegség. Ami elevenen falja fel ket.

– Emlékszem, hogy te voltál az egyetlen túlél je a... családnak, melyet Landis alkotott. Azok a gyerekek is meghaltak Végül az összes csontot felhasználta, amit talált.

– Ez nagyon nagy kár. Talán velük képes lettem volna tökéletesebb hasonmásokat alkotni.

– Nem hiszem. A csontok nem emberi csontok voltak Memnon.

– Hogy? – döbbent meg a másik. – Landis azt mondta, hogy a múlt egyik nagy varázslójának maradványaira bukkant.

– Igen, így volt. Hihetetlen izgalom vett er t rajta. A legendák szerint a varázsló, egy Zsujou nevezet ember, paktumot kötött egy démonlorddal. A varázslóra egy Rujaro nevezet lovag vadászott.

Zsujou megidézte a démont, hogy er t kapjon t le a lovag legy zéséhez. A démon ezt meg is tette. Zsujout eggyéforrttá változtatta, Rujaro mégis megölte. Landis az eggyéforrt csontjait találta meg. Ezért volt olyan nehéz neki finomítani a folyamaton és el állítani téged. Még mindig nem tudom, hogyan csinálta, de emlékszem az els kísérletek rémségeire. Az egyik gyerek anyja méhéb l tört magának

utat. Mindketten meghaltak. A többiek rettenetesen torzak voltak, és el kellett ket pusztítani. Aztán megérkeztél te. Szinte tökéletesen.

– Miért nem mondtad el ezt nekem korábban soha, fenség?

– Amikor fiatal voltál, Landis úgy vélekedett, hogy ez a tudás káros hatással lenne rád. Ahogy öregedtél – a n vállat vont – a téma egyszer en sosem került szóba. Segít neked, hogy ezt tudod?

– Lehetséges. Ez megmagyarázhatja, hogy a gyerekek szervezete miért válik instabillá. Többet kell tudnom err l. Unwallist leny gözték Landis kánnak a Skilgannonnal való kísérletezésr l szóló naplói. Engem viszont jobban érdekelnek a szerkezeteket rejt termekben talált részletes naplók. Azok inkább foglalkoznak az általa végrehajtott különféle finomításokkal.

– Rendben, de ügyelj arra, hogy eleget pihenj! – Az Örökkévaló elengedte a férfi kezét.

– Köszönet, fenség, hogy aggódsz értem. Amint azt tudod, az én nyomorúságom nem befolyásolja lelkednek az els újjászületettbe történ átköltözését.

– Nem így értettem. Kedves vagy szívemnek, Memnon. Azt akarom, hogy jól legyél.

A minisztert egy pillanatra meghatotta a másik aggódása. De aztán azt gondolta:

Decado is kedves volt neked. Az Örökkévaló szép volt és kedves, figyelmes, amikor a kedve úgy tartotta. És vérfagyasztó, meg halálos, amikor olyan hangulata támadt.

– Most pihenni térnék, fenség, engedelmeddel.

– Pihenj csak! Viszont kifelé menet látsz majd egy sz ke hajú, jóvágású katonát, aki az ajtómat vigyázza. Küldd be!

----------

Memnon nem feküdt le, ehelyett kisétált a palotából és átvágott a kerteken a hátsó istállókig. Azon túl egy magasított oldalú, fekete szekér állt, íves tet vel. A hatkerek járm több mint húsz láb hosszú volt.

Ablakai nem voltak, csak fedett nyílások sorakoztak mindkét oldalán.

Hátulról lehetett bejutni. A nap a hegyek mögé süllyedt, és bár az ég

még kék volt, egyetlen napsugár sem érte közvetlenül a szekér nyílását.

Memnon megrántotta az ajtó melletti kart, mire három lépcs fok csusszant el . Fellépett az els re, és bekopogott a ajtón.

– Hunyjátok be a szemeteket, gyermekeim! – szólt, és gyorsan kinyitotta az ajtót, aztán belépett, behúzva maga mögött azt.

Odabent teljes sötétség honolt. Halk cirpelés vette kezdetét Memnon érezte a körülötte mocorgó árnyakat.

– Három fivéretek nincs többé – mondta, és hangja alig volt több suttogásnál. – Kudarcot vallottak és szégyent hoztak ránk. Halálukat meg kell bosszulni.

Kinyújtotta a kezét, úgy folytatta.

– Érintsetek meg, gyermekeim! Érintsetek meg, és lássátok az ellenségeket, akiknek halniuk kell. – Lehunyta szemét gondolatban felidézte Decado és Skilgannon képét, és átadta nekik, ahogy mind a hét árny köré gy lt. Érintésük könnyed volt, akár a reggeli szell é. – Az els Decado legyen. Ismeritek a szagát. Aztán jöhet a másik, a két kardot forgató. veszélyt jelent mindnyájunkra. Öljétek meg, és mindenkit, aki vele van. Faljátok fel a szívüket! És rejtsétek el a testüket oda, ahol senki sem találja meg ket! Ma éjjel felh s lesz az ég, és messzire kell utaznotok. Majd eggyéolvadok veletek, és elvezetlek titeket zsákmányhoz. Most hunyjátok be a szemeteket, gyermekeim mert ki kell nyitnom az ajtót, és odakint még nappal van.

Memnon gyorsan elhagyta a kocsit, és visszatért lakosztályába.

Rémült szem szolgálólány hozott neki ennivalót és egy kupa vörösbort.

Korábban még nem szolgálta ki a férfit, és nem tudta, hogy az undorodik mindenfajta alkoholtól.

Miközben Memnon evett, eltöprengett az aznap történteken. Az Örökkévalónak az a vágya, hogy életben tarts Skilgannont, rejtély volt számára. És egyben rossz ötlet is. Természetesen akadnak soha valóra nem vált jövendölések. Ugyanannyi van viszont, ami igaznak bizonyul, és ostobaság volt hagyni, hogy az ellenség szabadon járjon. Memnon titokban tartja majd a férfi halálát. Végül az Örökkévaló belefárad, hogy kutasson utána, és minden olyan lesz, mint volt.

De remélte, hogy azért nem minden.

Újjászületettjeinek halála keser séget és rémületet hozott.

Hogy lehet az, hogy a saját csontjaiból alkotott gyermekek ennyire törékenynek bizonyultak? És akkor miért nem halt meg még gyerekkorában?

Lámpást gyújtott, és felnyalábolt több papírt azok közül, melyeket a szerkezetek termében talált, és nekiállt olvasni ket. Érdekesek voltak.

Landis kán kiváló elme volt, és a szerkezetekr l szóló számos elméletét provokatívan fogalmazta meg. Mégsem talált semmit, ami új fényt vetett volna azokra a gondokra, melyekkel szembesült. Félretette a papírokat, leheveredett a kerevetre, a díszes mennyezetet bámulva.

Ahogy a kimerült álom felé sodródott, szabadjára engedte elméjét és kilebegett tör dött testéb l. Szelleme az elhagyatott folyosókon röppent végig, a szolgák szállásig, ahol fiatal n k gy ltek össze, a palotát rz katonáknak f zve az ételt. Beszélgetésük unalmas volt és kiszámítható, így hát ellebegett mellettük, a palota alatti terembe, ahol a szerkezetek álltak. Itt két segédje tanulmányozta Landis kán naplóit. Patiacus, a kopasz, görnyedt tartású alak az asztalnál ült el rehajolva és lassan olvasott. Az ifjú Oranin hirtelen hátrad lt, és megdörgölte a szemét.

– Okos ember – mondta.

– Túl okos – válaszolta Patiacus. – A hamvait a kertben szórták szét.

– Mit gondolsz, miért töltött annyi id t nyakláncok felvázolásával?

– Nyakláncokéval?

– Ezek a feljegyzések teli vannak velük. Struktúrákról, meg stabilitástól és destabilitásról beszél. A tizedét sem értem.

– Készíts bel lük jegyzeteket Lord Memnonnak! – javasolta Patiacus. – Ez az, ami fontos.

Oranin felállt székéb l, és beletúrt rövidre nyírt vörös hajába.

– Több száz ilyen napló van. Hetekbe fog telni.

– Más terveid vannak? – érdekl dött Patiacus.

– Van egy dundi szolgálólány, hívogató tekintettel. Szerintem kedvel.

– Akkor nincs ízlése – mutatott rá a másik. – De most már ne akadályozz a munkában!

A két ember visszatért az olvasáshoz. Memnon számára nyilvánvalóvá vált, és már nem els ízben, hogy ezek ketten kedvelik egymást. Maga sem talált rá magyarázatot, de ez lehangolta. A

rokonszenv olyan érzelem volt, amit soha nem tapasztalt meg. Soha nem létezett senki, akit Memnon igaza kedvelt volna. Kezdetben azt gondolta, hogy a legtöbb ember olyan, mint : megtanulja, hogyan illeszkedjen be a társadalomba, kialakítja munkakapcsolatait, tudja, mikor kell mosolyogni, és mikor ünnepélyesnek lenni. De ma már öregebb, bölcsebb volt, és tudta, hogy számos apróságban különbözik a többiekt l. Jobbára azzal próbálta gy zködni magát, hogy érzelmi reakcióinak hiánya valóságos áldás. Id nként korántsem volt ezt illet en ennyire magabiztos.

Visszatért a testébe, felült, és ivott egy kis vizet.

Az emberek azt hitték, hogy elkötelezte magát az Örökkévaló mellett. Egyszer, amikor észrevétlenül lebegett Unwallis felett, hallotta, amint az államférfi azt mondja e munkatársának: „Ez az egyetlen emberi jellemvonás, ami megmaradt benne."

De még ez sem volt igaz. Úgy nézett az Örökkévalóra, akár a ruháira.

Szép látvány volt, amin legeltethette tekintetét, vizsgálgathatta, és örömét lelhette benne.

„Szerinted gonosz vagyok, Memnon?"

„Nem tudom, mi az a gonosz."

Ez nem volt teljesen igaz. Gonosz volt mindaz, ami gátolt vagy akadályozta az életét vagy a terveit. Jó volt mindaz, ami el segítette vágyai teljesülését.

Érezte, hogy milyen fáradt a teste, és úgy határozott, ismét kiröppen bel le. Szellemalakjában nem létezett kimerültség, sem ólmos fáradtság.

Fellebegett a királyn i lakosztályba, és nézte, ahogy Jianna az ifjú lovastisztet szórakozatja: testük egymásba fonódott és veríték csillogott a b rükön. Aztán odébb lebbent, és látta odakint a folyosón fel-alá járkáló, haragos tekintet Unwallist.

Memnon ett l megnyugodott. Ki az, aki vágyna efféle féltékenység megismerésére? Ugyan ki akarna ilyen verítékez ölelésbe kulcsolódni egy idegennel?

Szelleme elhagyta a palotát, és felfelé szárnyalt, fel a hegyekbe.

Az sök szerkezetei hihetetlenül bonyolultak voltak, alkotórészük maga a titok. Még csak készítésük módszerét sem lehetett kideríteni. A fémek különösen kiválóak és könny ek voltak: Memnon gyanította,

hogy aranyból és ebben a korban ismeretlen fémekb l készült ötvözetek alkothatták. Amikor fel voltak töltve er vel, akkor maguktól m ködtek, követve az si Varázslók által lefektetett mintákat – az si varázslókét, akiknek tudása messze meghaladta még Memnon képzeletét is.

Tökéletesek voltak. Amit l Memnonnak a saját újjászületettjeivel való kudarca csak még megalázóbb lett. Teremtményeinek önmaga pontos másolatainak kellett volna lenniük. De hogy gyerekkorukban miért estek áldozatul rákos daganatoknak, az olyan rejtély volt, ami állandóan foglalkoztatta. Még csak arra sem emlékezett, hogy valaha is beteg lett volna. Úgy t nt, saját leste képes leküzdeni minden fert zést vagy betegséget.

Megállította szárnyalását, mert rádöbbent, hogy ott jár már, ahol az elveszett templom állt. Lepillantott a két hegyi hágóra, mely egykor a Feltámasztás-hegyhez vezetett. Most csak egy medence állt ott üresen, és csak torz cserjék n ttek benne. Látta, ahogy a szél porfelh t fúj a medence felé. Ahogy elérte, a felh elt nt.

Skilgannon mennyire elcsügged majd, amikor meglátja ezt a helyet!

Arra az emberre gondolt, akivel Gamal álombeli honában találkozott.

Jiannának igaza volt. Vad intellektus égett abban a szempárban, és kétségtelen, hogy leigázhatatlan lelkülettel bír. Memnon látta, amint a parasztlány a kezébe adja kardját, és látta, ahogy felébred. Gyenge volt és azt sem tudta, hol van – mégis elég er t merített, hogy megölje a rárontó fenevadat. Memnon délnek fordult, felrepült magasan a Rostrias folyó fölé, vissza a messzi hegyek irányába. Völgyek és dombok, erd k és patakok felett haladt át, a kardforgatót keresve. Egyszer megpillantott egy csapat jiamadot, és velük egy vörös tunikás kis embert.

Felfoghatatlan látványt nyújtottak. Két eggyéforrt egy szekeret vonszolt.

Bármikor máskor ez a jelenet felcsigázta volna az érdekl dését. Most azonban szállt tovább, az erdei ösvényeket pásztázva.

Aztán meglátta a fás horpadásban pislákoló tábortüzet. Gondosan elrejtették, és a földr l észre sem lehetett volna venni. Memnon lefelé röppent, és a t z mellett némán üldögél hármas fölött lebegett.

Skilgannonra pillantott. A férfi arca zord volt és a távolba révedt. Az Örökkévaló újjászületettje újra meg újra rápillantott. Odébb a nagydarab parasztlegény ücsörgött az si csatabárddal.

– Hogy haltál meg... el ször? – hallotta meg a n kérdését.

– Fájdalmasan – felelte Skilgannon, és a parasztra nézett.

– Hogy érzed magad, Harad?

– Éhes vagyok – jött a válasz. Az ifjú felpillantott. – Láttad Drusst az ürességben, amikor ott voltál?

– Nem emlékszem. Minden olyan ködös már.

– Miért nem jutottál el az Arany-völgybe, amir l beszéltél?

– Életem gonosztettei gátoltak meg benne. Mindössze arra emlékszem, hogy nem úgy néztem ki, mint ahogy most látsz. A karom pikkelyes volt. Tükrök nem voltak ott, de gyanítom hogy az arcom is pikkelyes volt. A gonoszok nem jutnak el a völgybe.

– Akkor mit csinálnak? – tudakolta a n .

– A túlélésért harcolnak.

– De hát már meghaltak. Még mi történhet velük? – Skilgannon vállat vont.

– Erre nincs válaszom. Amikor megölsz egy bestiát az ürességben, az egyszer en elt nik. Talán megsz nik létezni.

– És ezek a bestiák azokat támadják meg, akik... akik nem pikkelyesek? – kérdezte Harad.

– Igen.

– Ez aligha tisztességes – mutatott rá a n . – Meghal valaki, aki jó, bekerül az ürességbe, hogy aztán újra megölje egy démon.

Skilgannon felnevetett.

– Tisztességes? Korábbi életemben gyakran hallottam ezt. Szeretnék találkozni azzal az emberrel, aki el ször felvetette, hogy az élet tisztességes. Mert nem az. Egyszer en csak élet. Vannak, akik szerencsések. Mások nem. Semmi köze ehhez a tisztességnek. És ha ez így áll az életben, akkor miért kellene az ürességnek máshogy ködnie?

– Félsz visszatérni oda?

– Számítana az? Nem félek attól, ami elkerülhetetlen.

– Druss azt mondta, hogy elviszi Charist az Arany-völgybe – szólalt meg ismét Harad.

– Akkor úgy is lesz – felelte Skilgannon. – Légy nyugodt efel l!

– Bárcsak én is meghaltam volna vele együtt! – borongott a favágó. –

Akkor együtt lehetnénk.

– Egy napon együtt lesztek.

Az a nap hamarosan eljön, gondolta Memnon. A távolságból ítélve, amit szelleme megtett, úgy becsülte, hogy az árnyaknak három éjszakánál többe nem kerül, hogy beérjék ket. Memnon már éppen vissza akart térni a testébe, amikor megszólalt a n , Skilgannonhoz intézve szavait.

– Bánod, hogy szereted az Örökkévalót? – A férfi elmosolyodott.

– Az egyik dolog, amit megtanultam az életben az, hogy sosem lenne szabad megbánnunk a szerelmet. Én szerencsés voltam. Szerettek, és én is szerettem. Végs soron ez minden, ami számít. Az ember összes álma porrá omlik. Ha ezt nem tudtam volna el

életemben, most már

tudom. Semmi sem maradt abból a világból, melyet ismertem, még a történelméb l sem. Minden csak mese és árnyék.

– Az Örökkévaló megmaradt.

– Mostanáig.

– Tényleg azt hiszed, hogy véget vethetsz az uralmának?

– Askari, életemnek számos olyan része van, ami elmaradt attól, ami lehetett volna. Voltak – és vannak – nálam okosabb, hatalmasabb és bölcsebb emberek. De életemben még soha, senki sem gy zött le. Mint ahogy háborúban sem. Ustarte, akit ti Áldott Papn nek neveztek, azt mondta, hogy megváltoztatom a világot. És én bízom a bölcsességében.

Öntelt alak, gondolta Memnon, de ekkor belenézett abba a zafírszín szempárba.

És érezte, hogy belemar a félelem.

----------

Gilden lelovagolt a lejt n, ki a síkságra. Az osztaga valamivel mögötte haladt: a strázsamester önként vállalkozott arra, hogy felderíti a környéket. Nem sokkal el ttük s

, fás terület húzódott, ahol

ellenséges katonák rejt zködhettek. Gilden lassan lovagolt arrafelé, íjjal a baljában, húrra illesztett vessz vel. Ahogy közelebb ért a fákhoz, megfordult a szél. Hátasa felszegte fülét, és balra kanyarodott. A férfi

megnyugtatta lovát, és a fák közé meredt. Kezdetben nem látott semmit.

Aztán mozgás támadt, és a bokrok zörögni kezdtek. Egy jiamad lépett el , és a lovasra bámult. Nagydarab fenevad volt, talán hét és fél láb magas, masszív és szeles vállakkal. A strázsamester finoman megrántotta a gyepl t, és hátraléptetett hátasával, messzebb kerülve a szörnyt l. Rövid távon a jiamadok egy lóval is felveszik a versenyt.

Újabb jiamad bukkant el . Aztán egy harmadik. Nem tettek ellenséges mozdulatot, de figyelték. Egyikük sem viselt kardövet vagy egyéb jelét a katonai öltözéknek. Valószín leg szökevények voltak.

Hirtelen egy ismer s hangot hallott.

– Te vagy az, Gilden? – Miel tt felelhetett volna, Stavut, az ifjú kalmár bukkant ki a fák közül. Elsétált a fenevadak mellett, ki a fátlan térségre. – Jó, hogy látlak! Alahir veled van?

Olyan volt, akár egy álom. Teljességgel értelmetlennek hatott.

– Mit m velsz te itt? – meredt rá végül a keresked re. A férfi ruhája koszos volt, és mintha alvadt vér borította volna. Stavut borotválatlan, de fesztelen volt, mint mindig.

– Ez egy hosszú történet. Lazíthatsz. Egyetlen pajtásom sem fog rád támadni.

– A pajtásaid?

– Ahogy mondtam, ez egy hosszú történet. Megtanítottam ket vadászni.

Gilden lova hátrálni kezdett, ahogy egyre több jiamad bukkant ki a fák közül. A strázsamester végignézett rajtuk. Több mint negyvenen voltak.

– Ezek mind a tieid?

– Egész pontosan nem az enyémek. Tudod, szabadok.

– Ó, igen, értem már. És látom a vért is a ruhádon. Akkor lett ilyen, amikor leterítették az zet, Stavut?

A kalmár felsóhajtott.

– Nem. Csatáztunk. Megöltük azokat a katonákat, akik lemészárolták a falusiakat. Nem volt valami szép látvány.

– Miért nem szállsz fel mögém, Stavut? – kérdezte Gilden szelíden. –

Együtt megyünk el innen, és felkeressük Alahirt.

– Nem hagyhatom el a pajtásaimat. Tudtad, hogy délr l egy sereg menetel erre? Láttuk ket. Húsz- vagy harmincezren lehetnek. Ezért is tartunk északnak. Hogy kitérjünk az útjukból.

Ha Gildent meglepte, hogy Stavutot egy falka fenevad társaságában találta, a következ pillanatban még jobban meglep dött. Két irdatlan jiamad jelent meg, a kalmár szekerét vonszolva. Az erd szélén megtorpantak.

– A lovaimat farkasok ölték meg – magyarázta az ifjú.

– Egy szót sem értek ebb l az egészb l – vallotta be Gilden. – Azt hiszem, velem kellene tartanod. Lehet, hogy azt gondolod, ezek a bestiák szelídek, Stavut, de nagy veszélyben vagy. Nem bízhatsz meg bennük. Ezek férgek.

– Férgek? Tudtad, hogy még csak nem is szeretnek embereket ölni?

– kérdezte a kalmár dühös tekintettel. – Mert nem jó az ízük. Azért ölnek meg minket, mert erre tenyészte ki, erre képezték ki ket, és erre kaptak parancsot. Méghozzá az emberekt l. Férgek? Mi vagyunk a férgek, Gilden. k nem jelentenek veszélyt rám. Menj és mondd meg Alahirnak, hogy beszélnünk kell! Itt várunk rá.

A strázsamester vett egy nagy leveg t.

– Nem gondolkodsz tisztán, fiú. A mi feladatunk ezeknél a szörnyetegeknek a megölése. Mit gondolsz, mi történik, ha Alahir idejön? Azt hiszed, hogy beszélgetni fog veled? Hát persze, hogy nem.

Éppen úgy utálja ezeket a fenevadakat, mint ahogy mi többiek. Ugyan már, Stavut! Térj észre! És tarts velem!

– Örültem volna, ha láthatom Alahirt. a barátom. Akárcsak te. Meg akartam mondani neki, hogy közeleg a sereg. Viszont ezt te is megteheted. Én a pajtásaimmal maradok. – Stavut megfordult, mintha el akarna menni. Aztán mégis visszaperdült. – Nem fogunk ártani nektek.

Pusztán csak északnak tartunk. De gyertek csak utánunk, és megbánjátok, Gilden!

– Az oldalukra állsz velünk szemben? Meg rültél?

– Fogd az íjadat, és lovagolj el, Gilden!

– Tudod, hogy visszajövünk.

– Megmondom, hogy mit tudok – sziszegte Stavut. – Tudom, hogy a jár rök általában nagyjából ötven emberb l állnak. Nekem ötven

jiamadom van. Na most, lehet, hogy a legendások lovasai mind nagy sök, és tíz emberrel is felérnek. De mi éppen az imént söpörtük el az Örökkévaló nagyjából ugyanennyi katonáját. Mindet megöltük. Senkit nem vesztettünk. Gyertek hát utánunk, de a saját felel sségetekre.

– A barátaid ellen küldenéd ezeket a bestiákat? – szörnyedt el Gilden.

A katona belenézett a kalmár szemébe, és látta, hogy az furcsán csillog.

– Gyere a pajtásaim után, és magam tépem ki a szíved! – felelte Stavut.

– Emlékezni fogok erre, renegát, amikor legközelebb találkozunk. –

Ezzel Gilden megrántotta a kantárt, és ellovagolt a dombok felé.

----------

Skilgannon alig akart hinni szemének, amikor megpillantotta a lovat.

Tiszta fehér volt és gyönyör , izmos lábakkal, er s hátsó fertállyal.

Nyaka hosszú, szeme tüzes és büszke. Hat másik hátas között állt, mind fel volt nyergelve – lovasaiknak se híre, se hamva.

Askarival és Haraddal közölte, hogy maradjanak, ahol vannak, mivel tartott t le, hogy a lovak megugranak, pedig lassan elindult a domboldalon feléjük. Képtelen volt levenni a szemét a fehér ménr l.

Ebben a világban még nem látott ilyen lovat, és azonnal tudta, hogy egy ventriai telivér. Az korában több száz aranyraqot ért volna.

Hercegeknek, királyoknak vagy hódítóknak való hátas volt.

Ahogy közeledett feléjük, látta, hogy a hátasok mind t figyelik, hátracsapott füllel. Lassan leült a f be, és beszélni kezdett hozzájuk, szelíden, nyugtatóan.

– Hogyhogy itt vagytok, szépségeim? És hol vannak azok a szerencsések, akik rajtatok lovagolnak? Hmm? – Kitépett egy maroknyi füvet, aztán még egyet. Lassan, és minden fenyeget mozdulatot kerülve, a hátasok felé fordult, és odanyújtotta nekik a füvet. –

Takarmányt kellene ennetek, de ez is megteszi. – Könnyedsége megnyugtatta ket, bár a nagy fehér ló, melyet tizenhét markosra becsült, óvatosan méregette. – Gyere, és egyél a f l, Bátorszív! –

Kinyújtotta az állat felé a f szálakat. A ló lehajtotta a fejét, és elfogadta a füvet a kezéb l. Skilgannon megsimogatta a karcsú nyakát, és észrevette, hogy a díszes, ezüsttel kivert nyeregre vér száradt. Két másik lovon vágások látszódtak, és az egyik horpaszából törött nyíl fityegett alá. – Á, tehát csatában jártatok! És a lovasaitokat megölték, vagy azok kiestek a nyeregb l. – A fehér mén mellé lépett, és addig simogatta, míg keze oda nem ért a hosszú, hószín sörényhez, és meg nem ragadta.

Ekkor egyik lábával lelépett a kengyelbe. A fehér paripa azonnal felágaskodott, megugrott. Skilgannon felrántotta magát, és átlendítette lábát a nyereg felett, a másik kengyelt keresve. A vágta sebessége egyszerre ny gözte le és villanyozta fel Skilgannont. Korábbi életében számos igazán remek lova volt, és ez a cs dör a legjobbak közé tartozott volna. Még mit sem tudott arról, hogy mennyire heves az állat, de az ereje kiemelked volt. Szelíden, de azért határozottan, széles kanyarba vitte az állatot, visszafordulva a domb felé, ahol Askari és Harad várakozott. Amint megrántotta a kantárt, azonnal érkezett a válasz. A ló lassított, és némán megállt. Ahogy Skilgannon lazított, rögvest hánykolódni kezdett. A férfi majdnem leesett róla, de kitartóan kapaszkodott. A mén ismét kil tt, ide-oda ugrált és szökkent. Aztán ismét lelassított. Skilgannon érezte, hogy mi következik. Kirántotta lábát a kengyelb l, és amint a ló felhemperedett, leugrott róla.

Miközben a mén küszködve igyekezett talpra állni, a harcos ismét visszalendült a nyeregbe. – Szép próbálkozás, Bátorszív! – veregette meg a cs dör hosszú és karcsú nyakát. – Végeztünk már? Ismerjük már egymást?

De még nem végeztek. A mén ismét vágtázni kezdett.

Askari néma csodálattal nézte ket: elkápráztatta a ló bámulatos szépsége, és lovasának szinte hihetetlen ügyessége. Csak kétszer lovagolt életében, és örömét lelte az élményben. Viszont azt a lovat Kinyontól kölcsönözte, és a hátas inkább kordék vontatásához szokott pókos állat volt. A vén Shavu és eközött a fenséges jószág között semmiféle hasonlóság nem mutatkozott. A lány Haradra nézett.

– Láttál már ennél szebb lovat?

– Jó nagy.

– Lovagoltál valaha is? – Az ifjú elmosolyodott.

– Egyszer, még kölyökkoromban. Nem ízlett. Nem találtam a ritmust. Vagy egy óra elteltével a seggem már a vállamba csúszott.

Askari felnevetett, és megcsókolta Harad szakállas arcát. – Ezt most miért?

– Jó, hogy mosolyogni látlak, Harad.

A favágó arca elsötétült, és a lány azt gondolta, hogy megsértette.

Ekkor vette észre, hogy a másik lefelé néz a domboldalon. Egy csapat alaposan felfegyverzett lovas bukkant ki a fák közül, és legyez alakban szóródtak szét, ahogy Skilgannon felé lovagoltak.

----------

A takarókba csomagolt Bronzpáncélt az egyik vezetékló hátán vitték, és Alahir ismét felöltötte saját vértezetet. A láncszemes páncélinget nagyapja viselte a larnessi csatában, apja pedig Kaboas ostrománál. A poroszlócsuklyás fej- és nyakvéd t bácsikájától, Elingelt l, a harcostól kapta ajándékba, és büszkén hordta a négyéves háború idején, ami a véget jelentette a gothir örökösöknek. Szablyája volt páncélzata legrégebbi darabja, és állítólag az ikrek háborújának idején készült, bár ezt az összecsapást többnyire csak mesének tartották. Alahir jobban érezte magát saját vértezetében.

Rá kellett döbbennie viszont, hogy ez nem fizikai értelemben igaz. A Bronzpáncél, ahogy a hang ígérte, tökéletesen illett rá. Könnyebb volt a saját láncvértjénél. Igazság szerint azonban rossz érzés volt hordani.

Regnak, a nagy gróf, Dros Delnochnál öltötte fel el ször, abban a nagy csatában, mely Legendás Druss életét követelte. Más h sök is viselték már. Az, hogy a hegyek közül származó földm ves fiának birtokába került, szinte szentségtörésnek hatott. Egyben Alahir kényelmetlennek találta, ahogy az emberei viselkedtek vele; azok az emberek, akiket gyerekkora óta ismert, láthatóan áhítattal meredtek rá, és minden egyes szavára hibátlan udvariassággal feleltek.

Alahir elszakadt t lük. És ez nem tetszett neki.

A második rengés után mind t le várták, hogy eldöntse, mihez kezdjenek most. Visszalovagolnak a táborba, vagy az új grófnak van valami csodás terve? Ez az egész túl sok volt Alahirnak.

Aztán eszébe jutott a fehér ló.

Vajon el jel volt? Vajon azt jelentette, hogy a lovat az új Bronzgrófnak kell megülnie?

Alahirnak fogalma sem volt róla, de az elszökött ló nyomainak megkeresése legalább olyasmi volt, amin az emberei gondolkodhattak.

De valójában a kapitánynak adott id t arra, hogy átgondolja mindazt, ami történt.

Nem jutott közelebb a végkövetkezetéshez, amikor Gilden lovagolt fel a dombtet re. A veterán odaügetett hozzá és tisztelgett – Alahir nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyesmire vetemedett volna.

– Mi dolgod itt, Gil? Van valami baj elöl?

– Lehet. Épp az imént találkoztam össze Stavut barátoddal.

Alahir jobb kedvre derült. A kalmár okos ember. Lehet, hogy akadnak válaszai azokra a gondokra, melyekkel szembesült.

– Miért nem hoztad magaddal? Veszélyes ez a környék egy kalmárnak.

Gilden levetette sisakját, hátralökte poroszlócsuklyáját, és beletúrt verítékt l csatakos szürke hajába.

– Felajánlottam neki. Tudnod kell, hogy egy nagy falkányi jiamad szökevénnyel utazik. A pajtásainak nevezi ket. Megpróbáltam elmondani neki, hogy a mi feladatunk ezeknek a levadászása, és tudod, mit mondott? Azt, hogy maga vágja ki a szívem, ha bárki rájuk támad.

Mit gondolsz err l?

– Stavut mondta ezt? Ugyanarról a Stavutról beszélünk? Kis ember szekérrel, aki halálra rémül a jiamadoktól?

– Egen, ugyanarról. Csak hogy most már nem rémüldözik. Vagy ötven bestia van vele. Megtanította ket vadászni: ezt mondta nekem.

Alahir nevetésben tört ki.

– Mi olyan mulatságos? – húzta össze a szemét Gilden.

– Ez jó tréfa, Gil. És jól is adtad el . Eddig soha nem vettem észre, hogy ilyen fanyar humorérzéked van. Szóval merre van? Utánad jön majd?

– Bárcsak tréfa lenne! A ruháját rászáradt vér borítja, két jiamad meg a szekerét vontatja. És ne merj újra kinevetni! Mindez igaz. Mit

tegyünk? A parancsaink világosak arra az esetre, ha jemekkel futnánk össze.

– A parancsaink többé nem érvényesek, Gil. Azóta nem, hogy megtaláltuk a páncélt.

– Nem helyes hagyni szabadon kószálni azokat a dögöket. Szerintem Stavut megtébolyodott. Meg fogják ölni, amint az éhség er t vesz rajtuk.

– Éppen annyira gy lölöm azokat a lényeket, mint te magad, Gil. De Stavut nem volt veszélyben, amikor találkoztál vele. Még mi mást mondott?

– Azt mondta, hogy egy sereg vonul dél fel l: több ezer ember. Úgy nik, közeleg a végs összecsapás.

– Találjuk meg azt a lovat, aztán északnak fordulunk.

– Úgy lesz, ahogy mondod – felelte mogorván Gilden.

A csapat valamivel kevesebb mint egy órán át lovagolt még, miel tt egy fákkal teleszórt síkságra értek volna. Alig értek ki a nyílt terepre, megpillantották a fehér lovat és lovasát. Alahirnak torkán akadt a lélegzete. A jószág fenséges volt, ahogy átdübörgött a vidéken, próbálva levetni hátáról az embert. A lovas is fenséges volt, ahogy olvasott a mén minden egyes mozdulatából. Amikor a ló felhemperedett, és a férfi leugrott lóra, hogy aztán visszalendüljön a nyeregbe, amint az állat felállt, Alahirnak tapsolni támadt kedve. Az osztag minden tagja elismer en nézte az akaratok folytatódó harcát. Végül a ló ráébredt, hogy emberére akadt, lovasa pedig éles kanyarodások és hirtelen vágták sorába vitte t. Csak ekkor nézett fel, és pillantotta meg a legendások lovasait. Megveregette az állat nyakát, és feléjük lovagolt, hogy aztán megrántsa a kantárt, és némán várakozzon. A kapitány a férfira meredt.

Arca szikár volt és jóvágású, szeme kéken parázslott. Nem úgy t nt, mintha feszengene. Alahir el reösztökélte hátasul és megszólalt:

– Köszönet, hogy megtaláltad a lovamat.

– Ez nem a tiéd – felelte a férfi. A szavakat nem haragosan ejtette, mint ahogy nem is kihívóan. Egyszer en csak a tényt közölte.

– Hogy jutottál erre a következtetésre?

A férfi elmosolyodott, és az Alahirt körülvev lovasok felé intett.

– Mindnyájatoknak ugyanolyan mintázatú a nyerge, a kengyelvéd je, a kápa, ahova az íjatokat akasztjátok. Ez a nyereg nem ilyen. Ehhez vedd hozzá, hogy még véres is volt. Úgy sejtem, a ló lovasát megölték.

– Nagyon ügyes, és tökéletesen igaz. Viszont a ló a gy ztes jogánál fogva az enyém, mivel én öltem meg a lovasát.

– Hát igen, ez felveti els bbség érdekes kérdését. És szándékotokban áll engem is legy zni?

– Azt hiszed, nem tudnánk?

– Bolond lennék azt hinni, hogy le tudok gy zni negyven fegyverest.

Nem: nincs kétségem afel l, hogy a túlél ké lenne a ló. – A hangja megkeményedett. – Te viszont nem lennél a túlél k között. Sem az a kett , aki melletted lovagol. Nem vagyok benne biztos, hogy még hány másik embert tudnék magammal vinni a hattyú útjára. Valószín leg hármat vagy négyet. De talán még így is megérné kockáztatni. Ez egy nagyszer ló!

Alahir felnevetett.

– Akkor hát azt gondolod, meg kellene támadnunk téged?

– Ez attól függ, mennyire akarjátok a lovat.

Ekkor két másik ember is megjelent: egy kábítóan szép ifjú n , sötét hajú és karcsú, kezében visszahajló íj, meg egy fekete szakállú, tagbaszakadt harcos, aki egy irdatlan csatabárdot markolt.

– Maradjatok hátul – kiáltott oda nekik a lovas –, és ne tegyetek semmit!

Alahir a n re meredt, és a kezében tartott íjra.

– Te lennél Askari? – kérdezte.

– Az vagyok. De honnan tudod?

– Magam választottam ki az íjat. Stavut pompás ajándékot akart adni.

– Te vagy Alahir?

– Való igaz, az vagyok, szépséges hölgy – hajolt meg mélyen a férfi.

A lány felkacagott.

– Stavut azt mondta rólad, hogy rút vagy, púpos és hiányzik az összes fogad.

Gilden rúgtatott kapitánya mellé.

– Láttad a csatabárdot? – tudakolta. Alahir alaposan szemügyre vette a masszív ifjú kezében tartott fegyvert. Pillanatig egy szót sem szólt.

– Vannak rúnák a csatabárdodon? – kérdezte a férfit l.

– Egen, ezüstb l.

– Megnézhetem?

– El bb szállj le! Nem adom át a fegyveremet fegyvereseknek.

Alahir leszállt a nyeregb l, és odasétált a férfihoz, aki úgy tartotta a csatabárdot, hogy láthassa a nyelén a rúnákat.

– Az áll rajta, amire gondolok? – kiáltott oda neki Gilden.

– Az. – Ezzel a kapitány visszabaktatott hátasához, felszállt a nyeregbe, és figyelme a zafírszem férfira terel dött. – Ez a meglepetések napja. Lennél olyan kedves, és megmutatnád nekem a fegyvereket, melyeket arra használnál, hogy megvédd a lóhoz való jogod?

A férfi két karja felfelé illetve lefelé lendült, és két csillogó penge villant meg a napsütésben. Az egyik aranyszín volt, a másik holdvilágezüst.

– A kétkardos ember – mondta Alahir. – Követünk, bárhova is vezess minket.

----------

16.

Askari, lüktet fejfájását ápolgatva, Haraddal maradt, Skilgannon, Alahir és számos más lovas összegy lt és beszélgetni kezdtek. A beszélgetés java része a vadászn nek semmit sem mondott, mert a drenai történelemr l, si legendákról új próféciákról szólt. Érdekl dése még inkább lelohadt, amikor Alahir el szedett egy fényesre csiszolt bronzsisakot és megmutatta Skilgannonnak. A páncélok sem érdekelték.

A mellette üldögél Harad egyre bosszúsabb lett, ahogy mind többen akarták látni a csatabárdját. Közülük sokan tisztelettudó megérintették a nyelét.

Az egyik ifjú leguggolt el ttük, és rábámult a fegyver Askari, akinek a türelme éppúgy fogytán volt, mint Haradé megszólalt:

– Ez egy csatabárd, és nem egy szent relikvia.

– Ez az a csatabárd – felelte a másik, le sem véve tekintet Snagáról.

– Hát, most már láttad. Úgyhogy hagyj békén minket! – fortyant fel Harad.

A vezérek közti beszélgetés a frissebb történésekre terel dött, és a vadászn hallotta, hogy megemlítik Stavut nevét. Az sz veterán beszélt a kalmárról, aki most egy falka jiamad társaságában tartózkodik. Askari csodálkozva hallgatta. Stavut, akit megrémítettek a farkasok és a sötétben felhangzó neszek, most egy csapat szörnyet vezet? Nevetséges volt. Itt nyilván valami tévedésr l van szó. A férfi feltehet en Askari barátait kalauzolja valami biztonságos helyre. A lány felállt, és odasétált, ahol a férfiak beszélgettek, és kikérdezte a veteránt. Az elmondta neki, hogy mi történt, beleértve a Stavut vázolta történetet a csatáról, ahol bosszút álltak az emberek haláláért, akiket a gondjaira bíztak.

– Merrefelé tartott? – kérdezte a vadászn .

– Északkeletnek.

Askari otthagyta a többieket, felkapta az íját, a tegezét, és elindult a fák között. Harad követte.

– Hová mész? – tudakolta a favágó.

– Megkeresem Stavutot.

– Veled tartok.

– Nem tiszteletlenségb l mondom, Harad, de nem tudsz olyan gyorsan mozogni, mint én. – Ezzel futni kezdett, átvágva a fák között, és északnak tartott. Amint maga mögött hagyta a csapatot, érezte, hogy felenged benne a feszültség. Az elmúlt néhány órában t gyötr fejfájás is elmúlt. Talán három napfényes óra volt még hátra a napból, amikor átügetett a füves térségen a távoli erd felé. Ha Stavut egy falka jiamaddal van, akkor nem lesz nehéz megtalálni a nyomaikat. Futás közben a földet pásztázta, és azon gondolkozott, amit hallott. Stavut véres volt. Nyilván történt valami, amit l megbolondult az ifjú. Habár bátor, nem harcos, ahogy azt a barlangban vívott harc során is látta.

Nem. Stavut érzékeny fickó, sármos, szellemes és jószív . De akkor miért volt a fenevadakkal? Talán túszként hurcolták magukkal, vagy azért tartották maguknál, hogy megegyék? A gondolatra a hideg is kirázta.

Askari futott, most már kelet felé tartva, keresve a bestiák hagyta csapást. A nyomok majd jóval többet árulnak el neki, mint amit képzelete vetíthet elé. A keresés jóval tovább tartott a vártnál, és már kevesebb mint egy óra maradt csak hátra a nappalból, amikor rálelt a csapára. Mostanra elfáradt, hiszen közel két órája haladt ezzel a sebességgel. Gondosan szemügyre vette a nyomokat. Nehéz volt felbecsülni a fenevadak számát, mivel lábnyomaik fedték egymást, de úgy t nt, hogy harmincnál biztosan többen vannak. Stavut csizmanyomai id

l id re tisztán kirajzolódtak. Az egyik hatalmas jiamad mellette lépkedett. Vajon a foglyot rizte? A most már világos csapást követve Askari ismét futni kezdett, északnak tartva. A talaj egyenletesen emelkedett egy magas feny liget felé. A szél nyugatról fújt, így a jemek nem érzik meg a szagát. De még így is éberen haladt.

Az utolsó dolog, amire vágyott, az volt, hogy egyenesei) berohanjon a táborukba.

A lány futott. Már elérte az erd szélét, amikor lónyerítést hallott.

Megtorpant, és felajzotta íját. El tte, a fák közül Decado lovagolt ki. A férfi intett és elmosolyodott.

– Messzire kerültél a barátaidtól, szépségem – szólalt meg a kardforgató.

– Te pedig közel a halálhoz.

– Ugyan! Mindannyian közel vagyunk hozzá. – A férfi a lábát átlendítette a nyeregkápa felett, és könnyedén a földre ugrott. – Mi szél hozott ide? – Odasétált egy kiugró sziklához, és letelepedett rá.

– Nem izgat, hogy meg is ölhetlek?

– Nem öltél meg az els éjszakán sem, szépségem. Egyszer en elengedtél. Miért tetted?

– Nyilvánvalóan tévedésb l.

– Valószín .

– És ne hívj engem a szépségednek! Én nem vagyok .

– De megtéveszt a hasonlóság. – A férfi hirtelen összerezzent, és megdörzsölte a szemét.

– Mi bajod?

– Semmi különös. Id nként fáj a fejem. Többnyire kibírható.

Id nként, mint amikor rám találtál, hát... nem annyira kibírható. Ez a mostani, szerencsére, nem gyengít le annyira. Szóval miért vagy itt?

– Az egyik barátomat keresem.

– Hát, szerencsés vagy, mert megtaláltál engem.

– Nem vagy a barátom, Decado. Egy igazi barátomról beszélek, akit Stavutnak hívnak.

– Aki a jiamadokkal van?

– Igen. Láttad ket?

– Láttam bizony. Korábban összefutottam velük. Azt hittem, át kell verekednem magam rajtuk. Hála az égnek, fegyelmezettek, így nem volt baj.

– Akkor hát a barátom nem fogoly?

– Különös meghatározása lenne ez a fogoly szónak. Mert parancsol nekik, azok meg engedelmeskednek. Furcsa ember. És szerintem kicsit dilinyós.

Askari felnevetett, mire Decado elmosolyodott.

– Mi olyan mulatságos?

– Az, hogy pont te vádolsz valaki mást azzal, hogy dilinyós.

– Igaz. Ironikus, nemde? Persze kétséges, hogy ezáltal jobb képet kapnál rólam. – Kérd en nézett a n re. – Ne sért dj meg, de

feltételezem, még nem gondolkodtál el azon, hogy mindketten levetk zzünk. Pedig az segítene enyhíteni a fejfájásomat.

– Ezt nem hiszem el! Utállak, Decado! Az égre, mib l gondoltad, hogy veled akarok lefeküdni?!

– Én nem fekvésr l beszéltem. Csak szeretkezésr l. Viszont egy egyszer nem is megtette volna. – A férfi felpillantott az égre. – Még mindig azt hiszed, hogy megtalálod a barátodat?

– Hát persze.

– Sötétedés el tt gyalog már nem fog sikerülni. Szállj fel mögém, és én elviszlek hozzá! – Felállt a szikláról, a lovához sétált, nyeregbe szállt, aztán lenyújtotta a kezét.

– Miért kellene megbíznom benned?

– Egyetlen jó ok sem jut az eszembe.

– Nekem se – mosolyodott el a lány.

A nyílvessz t visszadugta a tegezbe, és megragadta a másik kezét.

Decado kicsúsztatta lábát a kengyelb l, Askari pedig fellendült mögé.

----------

A Gildennel való találkozás nagyon lesújtotta Stavutot. Kedvelte a férfit – mi több, tisztelte t. Gilden bátor volt, becsületes és jószív .

Mégis, az arcán megjelen gy lölet, amikor a „férgekr l" beszélt, megdöbbentette a kalmárt. Ahogy továbbhaladtak, és a terep egyre emelkedett északkelet felé, gondolatai újra meg újra visszatértek a katona vad reakciója Rájött, hogy néhány héttel ezel tt még nem lep dött volna rajta. S t, is ugyanígy érzett a jiamadok iránt. De akkor még egyet sem ismert közülük. Most már tudta, hogy nincs bennük gonoszság. Csak vadak voltak, éppen úgy, mint egy farkas vagy oroszlán. Azért öltek, hogy egyenek. Nem volt bennük sem gy lölet, sem rosszindulat.

éjjel tanúja volt Shakul és egy másik nagy bestia verekedésének. A harc olyan gyorsan robbant ki, hogy Stavutnak esélye sem volt közbeavatkozni. A két fenevad vicsorogva harapdálva rontott egymásnak. Kezdetben Shakul hátraszorult, de aztán egy félelmetes jobbossal válaszolt. A másik bestia megtántorodott. Shakul rávetette

magát és a földre terítette Majd kétszer, nyitott tenyérrel megütötte – a hang émelyít volt. A fenevad ett l teljesen összeroskadt. Aztán Shakul fölé magasodott és mozdulatlanul állt ott. A kába jiamad lassan négy lábra ereszkedett, és pofáját a földre nyomta a gy ztes lába el tt. A falka többi tagja köréjük gy lt. Mindegyikük dobolni kezdett a lábával.

Shakul odaballagott a jelenett l dermedt Stavuthoz.

– Mir l szólt ez? – kérdezte a kalmár.

– Hely – érkezett a felelet. – Hely falkában.

– Nem értem.

– Shakul helye.

– Át akarta venni a helyedet, mint... mi? – Shakul hatalmas mancsával megérintette Stavut vállát. – Véresing – mondta, majd megveregette a saját mellét.

– Shakul. – Rámutatott a bestiára, akivel küzdött. – Broga. – Majd a közelben ücsörg Gravára.

A kalmár ekkor értette meg. A falkában a sorrendet harccal döntötték el. Ett l hirtelen nyugtalan lett.

– Ez azt jelenti, hogy te és én egy napon megverekszünk? – Shakul válla megrándult, ahogy szaggatott morgások sorát produkálta. Stavut tudta, hogy nevet. Aztán a fenevad otthagyta.

A falka egész délel tt törtetett el re. A kalmárnak fogalma sem volt róla, hogy az Örökkévaló serege milyen gyorsan vonul, mint ahogy azt sem, hogy van-e tényleges félnivalójuk t lük. Valószín nek t nt, hogy csak erre haladnak át. Viszont Stavut nem óhajtott a szerencsére hagyatkozni. Úgy vélte, jobb minél nagyobb távolságot hagyni a falka és a sereg között.

Sajnos ez annyit jelentett, hogy feljebb kellett jutni a hegyekben. A jiamadok mostanra felváltva húzták a szekerét, de az ösvény egyre nehezebben és nehezebben volt járható. És sz kült is. A kalmár jobbján félelmetes szakadék húzódott. Menet közben, amennyire csak lehetett, a balján tornyosuló szirtfal mellett maradt. Shakul ballagott oda mellé.

– Véresing beteg?

– Nem. Csak rémült. Utálom a magasságokat – mutatott a szirtperemre.

A fenevad odasétált a meredély szélére, és lebámult.

– Hosszú út.

Aztán indult tovább, felderítve az ösvényt. Ekkor Grava lépett a férfi mellé, hosszú nyelve kilógott a szájából. Mondott valami tökéletesen érthetetlent, mire Stavut bólintott.

– Jó meglátás. – Erre Grava bólintott, és megint mondott valamit. De aztán szerencsére elment, még miel tt a kalmárnak be kellett volna ismernie, hogy egy szavát sem érti.

A falka haladt tovább. Elölr l zuhanó kövek robaja hallatszott.

Stavut felemelte a kezét és megállította a falkát. Grava el rerohant, hogy kiderítse, van-e veszély. Amikor visszatért, a férfi látta, hogy izgatott. Odarohant a kalmárhoz, és beszélni kezdett.

– Lassíts! – szólt rá a keresked . – Nem értelek.

Grava engedelmeskedett, de Stavut csak egyetlen szót tudott kivenni.

Shakul.

Követte Gravát odáig, ahol a sziklák rázuhantak az ösvényre. Az egyik párkánydarab szakadt le. A jiamad a szakadék szélére lépett, és lemutatott. A kalmár araszolva indult meg arra, aztán négykézlábra ereszkedett. A gyomra felkavarodott, ahogy lenézett. Jó harminc lábbal lejjebb Shakul kapaszkodott egy kiszögellésbe, képtelenül arra, hogy felhúzza magát. Stavut elkáromkodta magát – aztán eszébe jutott, hogy a szekerén van kötél. Elhátrált a peremt l, és visszarohant oda, ahol három jiamad birkózott h siesen a szekérrel, felfelé vontatva a kaptatón.

A kalmár felmászott a bakra, behúzta a féket, aztán hátrakecmergett és kutatni kezdett a málhák között, félrelökdösve a hordócskákat és a szövetbálákat. Végül rábukkant a kötélre. Átvetette a vállán, és visszarohant oda, ahol Grava mellett már többen összegy ltek. Az egyik leger sebb jiamadot magához hívta, és a kötél egyik végét áthurkolta a vállán.

– Le fogom dobni a kötelet Shakulnak – mondta neki. – Amikor elkapja, te felhúzod. Érted?

– Felhúz – felelte a fenevad. A kalmár kigöngyölte a kötelet és a szakadék pereméhez lépett.

– Ledobom a kötelet! – ordított le Shakulnak. Grava lépett mellé, a fejét csóválva.

– Mi az? – kérdezte Stavut. Grava felemelte mindkét keze és begörbítette ujjait, majd lassan, nagyon lassan beszélni kezdett. A keresked többször megismételtette vele mondandóját, miel tt

megértette volna, mir l beszél: Shakul nem tudja elengedni. Stavut ismét visszatért a szirt szélére, lenézett és megértette, mit mond Grava. A jiamad karjai teljesen ki voltak nyújtva, a súlya pedig irdatlan nagy. Ha megpróbálja elengedni a sziklát, és a kötélért nyúl, leesik. – Le tudsz mászni hozzá? – kérdezte a kalmár Gravától. Az megrázta a fejét, és hátralépett.

Stavut megint káromkodott egyet, aztán megragadta a kötél végét, és egy nagy hurkot formált bel le. A kötelet átdobta a peremen.

Visszanézett a kötél másik végét markoló fenevadra:

– Amikor kiáltok, felhúzod.

– Felhúz.

– Pazar! – dünnyögte Stavut.

Vett egy nagy leveg t, megragadta a himbálózó kötelet, és átmászott a peremen.

– Ne nézz le! – beszélt magához. – Ezt mondta Askari is. Óvatosan mászni kezdett lefelé a sziklafalon. Rengeteg lábtámaszt talált, és nem okozott neki nagy gondot, hogy eljusson Shakulhoz. Ahogy a jiamad mellé mászott, látta a félelmet a másik szemében.

– Hosszú út! – zihálta a bestia.

– A kötelet a derekad köré kötöm. Te csak kapaszkodj tovább!

Stavut ebben a pillanatban ébredt rá, hogy le kell néznie. A gyomra összeszorult. Lassan mozdította a fejét, tekintetét a Shakul masszív combját és kalimpáló lábszárát borító fekete sz rzetre szegezte. A kalmár óvatosan még lejjebb mászott, a hurkot átbújtatta a másik lábain, és felfelé csúsztatta a csíp irányába. Fagyos szél suhant végig a sziklafalon. Kis kövecskék gurultak le. Shakul bal keze megcsúszott, aztán kapkodva markolta meg újra a sziklát. A kalmár a kötelet fenevad csíp jéig húzta, aztán felordított:

– Húzd fel! – Semmi sem történt.

Csak ekkor döbbent rá, hogy a kötelet Brogának adta – annak a fenevadnak, akivel Shakul az el

éjjel verekedett.

Te tökfej! – gondolta magában. A falka egyetlen teremtménye, aki el akarta foglalni Shakul helyét, most a kezében tartotta Shakul életét.

– Húzzátok fel a kötelet! – ordított fel újra. Shakul lezuhant a párkányról, és lelökte Stavutot is.

A kötél megfeszült. A jiamad karja meglendült, karmai belehasítottak a kalmár ingébe, és feltépték alatta a b rét. Aztán

mindketten kilendültek a szédít mélység fölé. Az ing kezdett szétszakadni.

Grava feje jelent meg a perem felett.

– Húzzatok fel minket! – rikoltotta Stavut.

A kötél ismét megfeszült, és lassan, araszról araszra, felfelé rángatták ket a sziklafal mentén. Amint a kiugró kapaszkodó fölé értek, Shakulnak sikerült megtámasztania a lábát.

A szakadék pereménél Grava lenyúlt, megragadta a kalmárt és felrántotta a biztonságba. Stavut eltávolodott a peremt l, aztán Brogához fordult, akinek véres volt mindkét tenyere ott, ahol a kötél belevágott. Mégsem engedte el. – Jó munka – veregette meg a férfi a bestia karját.

– Broga felhúz – dobta le a kötelet a másik, és nyalogatni kezdte vérz tenyerét. Stavut odébb baktatott. A lába remegett és hányingere volt. Hogy elterelje gondolatait az öklendezést l, inkább összetekerte a kötelet, ráhurkolva az alkarjára. Csak amikor már majdnem végzett, jött rá, hogy a másik vége még mindig Shakul derekára van hurkolva.

Odalépett a fenevadhoz és kioldotta a csomót.

– Ez aztán a kaland, ha? – kérdezte t le.

– Megyünk tovább. Keresni helyet. Enni. Aludni.

– Nem, nem. Megszégyenítesz ezzel a hálálkodással. – Shakul értetlenül meredt rá.

– Újra!

Stavut elvigyorodott.

– Nem számít. Keressünk egy helyet, ahol pihenhetünk, ehetünk és alhatunk.

A bestia bólintott, aztán ismét cammogni kezdett az ösvényen.

----------

A t z mellett üldögél Stavut újra meg újra Shakulra nézett. Úgy t nt neki, mintha a fenevad furcsán viselkedne a szirtnél történtek óta.

Rávicsorogott a többiekre, rájuk förmedt, és most egyedül üldögélt egy fa lelógó ágai alatt. A többiek közül egy kisebb csapat, Grava vezetésével, vadászni indult. Akik itt maradtak, köztük a termetes Broga, aludt. Stavut is fáradt volt, de az éget fájdalom, ami azokból a mély horzsolásokból sugárzott, melyeket Shakul karmai ejtettek, amikor felszakították az ingét, ébren tartották. Felállt a t z mell l, és odasétált a

jiamad vezérhez. A fenevad aranyszín tekintete felé fordult. A kalmár leült.

– Mi a baj, barátom? Megsebesültél?

– Nem sebesül. Shakul most alszik. – Ezzel behunyta a szemei.

– Tudom, hogy nem alszol.

Shakul hirtelen felmordult, amit l Stavut hátrah költ. Aztán a fenevad pislogni kezdett és megrogyott a válla. A többiekre nézett.

Néhányan, meghallva a mordulást, felrezzentek, – most ket nézték. A nagy jiamad hátrad lt. A többiek, látva, hogy elmarad az el adás, ismét álomba merültek. A keresked felsóhajtott.

– Beszélgessünk, barátom! Mi az, ami zavar?

– Nagy félelem – mondta Shakul halkan. – Hosszú út lefelé.

Stavut már tudta, mi a gond. Shakul egyszerre szégyenkezett és döbbent meg a félelme miatt. A nagy bestia korábban még nem élt át ilyen rémületet, és ett l nyugtalanná vált.

– Nincs semmi baj a félelemmel – mondta végül a kalmár. – Csak az számít, hogy bánunk el vele. Erre egy barátom tanított meg. –

Felnevetett. – Te és nem jönnétek ki jól. Bár igazából azt hiszem, eléggé hasonlítotok egymásra.

– Shakul gyáva volt – szegte le fejét a fenevad.

– Badarság! Minden él lény ismeri a félelmet. Hallgass ide, Shakul!

Amikor azon a sziklafalon kapaszkodtál, megrémültél, és ennek így is kellett lennie. Nagyon sokáig zuhantál volna. De amikor leestem, te elkaptál. Megmentettél. Shakul nem gyáva. Shakul bátor. Én tudom.

Véresing tudja.

A fenevad ide-oda tekergette a fejét és himbálta a fels testét. Stavut várt.

– Nagy félelem – mondta végül a bestia.

– Bennem is az volt. De túléltük: te és én. Élünk. Vadászni és enni fogunk.

– Véresing eljött Shakulért.

– Igen, hiszen barátok vagyunk.

– Barátok?

– Mi vagyunk a falka – javított Stavut vigyorogva. – Biztosra veszem, hogy megtetted volna értem ugyanezt.

– Nem. Hosszú út lefelé.

– Mindegy. Most már jobban érzed magad? – Shakul felszegte a fejét.

– Ló. B rösök.

– Katonák?

– Ugyanaz b rös, akivel Véresing találkoz. – Újra beleszimatolt a leveg be. – Még egy. N .

– Gilden? Az íjas katona?

– Másik b rös.

Stavutnak eszébe jutott a sötét szem ifjú, aki hasonló kardokat viselt, mint Skilgannon. A kalmár nem nagyon kedvelt meg. Felállt és így szólt:

– Merr l jönnek?

Shakul délre mutatott. A kalmár átbaktatott a táboron, és ott várakozott. Hallotta, hogy a ló felnyerít félelmében. A lovas felbukkant a fák között. Hátasa riadozott, ahogy megérezte a fenevadak szagát, de lovasa ügyesen lecsillapította. A férfi mögül egy sötét hajú n ugrott le.

Stavutnak megdobbant a szíve Askari volt az.

Futni kezdett, hogy üdvözölje, és közben szélesen mosolygott.

– Ó, annyira örülök, hogy látlak!

– Mit m velsz te itt? – nézett körül a lány a bestiákon, akik mostanra felébredtek, és vészjóslóan bámulták a jövevényeket,

– Hosszú történet... és szomorú. – A lovas leszállt a nyeregb l.

Megfogta lova kantárját, és odasétált hozzájuk.

– Most magadra hagylak, szépségem – szólt oda Askarinak –

Elválhatunk barátokként?

– Nem vagyunk ellenségek, Decado.

– Remek! – A férfi benyúlt zekéje zsebébe, és el húzott egy vékony láncon függ kis aranymedált. – Fogd ezt! – nyújtotta ki a kezét.

– Nem akarok ajándékot.

– Ez a béke záloga. Semmi több.

Askari elvette. Stavut látta, hogy a medál közepét apró kék drágak díszíti. Értékes darab volt, bár egy olyan vidéki lány, mint Askari, ezt honnan is tudhatta volna. A kalmár érezte, hogy haragja dagad, de nyugodt képet vágott.

– Nagyon bájos. Köszönöm, Decado. Hová mész most?

– Megkeresem Skilgannont. Megmondom neki, hol vagy.

– Csatlakozol hozzánk?

– Miért ne? Bizonyos értelemben és én rokonok vagyunk.

Ezzel a kardforgató, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna Stavutra, könnyedén nyeregbe szállt és kilovagolt az erd l.

– Nem kedvelem ezt az embert – jegyzete meg a kalmár.

– Ne is tör dj vele! De mi történt veled, Stavi?

----------

Askari a barátjára nézett, próbálva valami jelét keresni annak a kereked nek, akit ismert. Elegáns vörös gúnyáját vér és por fedte, sötét haja piszkos és kócos volt, borotválatlan arcát pedig alvadt vér borította.

Belenézett a férfi szemébe, és kevés olyasmit látott ott, amire emlékezett.

– Mi történt velem? Rengeteg minden, Askari – mondta a férfi.

– És a népemmel?

Stavut felsóhajtott, és megroggyant a válla.

– Mind meghaltak. Az Örökkévaló katonái ölték meg ket.

Viszont levadásztuk ket. Egyikük sem úszta meg.

– Sétáljunk egyet, Stavi! – indult el a lány a közelben csörgedez patak felé. A férfi követte, és menet közben elmesélte Shakul, meg a többiek érkezését, és hogy miként tanította meg ket vadászni. Aztán a falusiak menekülni kezdtek, vissza a településük felé. Askari inkább hallgatott, és csak keveset beszélt. Addig követte a patak folyását, míg magasabb terepre nem ért, ahol is a víz fehér sziklákon bugyogott át, egy szélesebb tavacskába torkollva. Ekkor a lány odafordult a másikhoz.

– Szeretnélek nem véresen és porosan látni. Gyere, nézzük meg, hogy a víz elég mély-e ahhoz, hogy ússzunk benne! – Letette íját és a tegezt a partra, kibújt kámzsás zöld ingéb l, és nadrágjából. Stavut mozdulatlanul állt és t nézte.

– Nem tudok úszni – közölte a férfi.

– Akkor csak gázolj bele! – A lány meztelenül megállt el te. – Stavi, a szagod egy ökröt is leterítene. Bújj ki azokból a göncökb l! – A kalmár mozdulatlanul állt, de nem ellenkezett, amikor a n odalépett

hozzá, és áthúzta véres tunikáját a fején. Askari ekkor vette észre a mély karmolásokat. – Az egyik fenevad tette ezt veled?

– Azért tette, nehogy leessek egy sziklafalról. Megmentette az életemet.

– Vannak más ruháid a szekéren, igaz?

– Igen.

– Akkor dobd el ezeket!

Egy nagydarab fenevad tört át a bokrokon, és meredt Askarira. A lány emlékezett rá, hogy egyike volt azoknak, akik a barlangban rátámadtak: vele beszélt Skilgannon. Olyan nyolc láb magas lehetett, és aranyszeme fagyosan meredt a n re.

– a barátom, Shakul – lépett oda a bestiához Stavut, és vállon veregette. – Shakul, a barátom, Askari. – Szünetet tartott. – Ó, úgy látom, emlékszel rá.

Shakul hallgatott.

– És tudom, hogy remekül ki fogtok jönni egymással – mondta a kalmár. – Érzem, hogy valódi köt dés alakul ki köztetek.

Askari kalapáló szívvel lépett közelebb a jiamadhoz.

– Megmondtam neki, hogy meg kellene fürödnie – próbált fesztelen hangot megütni. – De nem jön be a vízbe. – A fenevad busa fejét el re-hátra ingatta, aztán váratlanul megragadta Stavutot és behajította a tavacskába. A férfi nagy loccsanással ért vizet, és köpködve merült fel. A fenevad egy sor kurta, szaggatott mordulást hallatott, majd megfordult és visszabaktatott a bokrok közé.

– Hát, köszönöm szépen! – kiabált ki Stavut a tóból. – Majd megfagyok.

Askari a tavacska partjára futott, és belegázolt a vízbe. A férfinak igaza volt. A víz kellemesen hideg volt. Amikor odaért a kalmárhoz, megmondta neki, hogy bukjon le még egyszer a víz alá. Aztán addig dörgölte a haját, míg a por és a vér ki nem jött fel le. Végül belenézett a másik arcába. A nap lenyugodni készült, aranyra festve a hegyeket.

– Még mindig itt vagy, Stavut? – kérdezte t le lágy hangon, és két keze közé fogta a férfi fejét.

– Itt vagyok. Talán kicsivel bölcsebben, kicsivel szomorúbban. De itt vagyok.

A lány hozzá hajolt, szájon csókolta és magához ölelte.

– Ez a csók az, amivel tartoztam – mondta.

– Nincs a világon annyi tollazó fonál, amiért ez járna.

A lány nevetett és újra megcsókolta. A férfi hátralépett, szélesen elmosolyodott, és ismét Stavi volt. Aztán a n mögé nézett, és hangosan felnevetett.

– Hát már sehol nem lehet az ember egyedül? – kiáltotta. Askari megfordult. A víz csobogása elnyomta a falka érkezését, és a lány látta, hogy fenevadak veszik körül a tavacskát, és mind ket bámulják. – T njetek el, csibészek! – kiabált a kalmár még mindig mosolyogva. Erre a jiamadok azonnal hátraarcot vágtak, és elt ntek az erd ben.

A férfi visszagázolt a lányhoz, és széttárta a karját.

– Azt hiszem, egyel re ennyi elég – mondta a n . – Gyere, keressünk neked másik ruhát!

Nem sokkal kés bb már a t z mellett ültek – Stavut tiszta nadrágban és egy másik vérvörös tunikaingben. Askari, míg a hátára terített takaróval várta, hogy ruhái megszáradjanak, körülnézett a táborban.

Néhány fenevad táplálkozott, mások elterültek a földön és aludtak. A nap mostanra lement, a fény gyérült. A férfi elmesélte neki, hogy mászott le és mentette meg Shakult, és hogy a fenevad mennyire szégyenkezett félelme miatt.

– Úgy beszélsz róla, akár egy barátról, Stavi – mondta a halkan –, de k nem értik, mi a barátság. Landis kán gyakran beszélt a fenevadakról. Olyan ember volt, aki szeretett beszélni. Azt mondta, hogy a bestia és az ember összeolvasztása megsemmisíti mindkét faj legjobb tulajdonságait. Azért vezeted ket, mert nyújtasz nekik valamit. Itt szó nincs rokonszenv sem h ségr l. Nem értik az szinte szeretetet. Nincs szó szánalomról sem.

– Tévedsz. Ezt tudom. Van bennük valami sokkal nagyszer bb, mint ami bennünk valaha is kialakulhat. Egy pillanatra tedd félre az el ítéleteidet! Shakul azért jött utánunk, mert kíváncsi volt. Amikor azt mondtad neki, hogy nem megyek a tóba, bedobott engem. A hang, amit le hallottál, nevetés volt. Érted? Tréfált. És amikor Shakul ott lógott a sziklafalon, az a fenevad húzta fel, akivel el éjjel összeverekedett,

hogy átvegye helyét a falkában.

– Éppen ezt mondom – er sködött a lány. – Harcolnak a helyért és

a rangsorért. Nincs h ség.

– Az emberek ugyanezt teszik. De az emberek meggyilkoltatják riválisaikat, vagy cselt sz nek, hogy letaszítsák ket a hatalomból.

Amikor Shakul megverekedett Brogával, nem ontottak vért. Nincs köztük ellenségeskedés. A rangsort pusztán az er dönti el, mivel a falka vezet inek er snek kell lenniük. Ezeket a lényeket sosem hagyták fejl dni. Vasfegyelem alatt álltak, és csak háborúskodásra, meg halálosztásra alkalmazták ket. Idekint kötelékeket kovácsolnak és megtanulnak együttm ködni. Többé már nincs szükségük rám, Askari. Ha igaz amit mondasz, akkor Shakul egyszer en megölne engem, maga vezetné a falkát.

Askarit mindez nem gy zte meg. Stavut fát dobott a t z

– Boldog vagy köztük, igaz? – kérdezte a lány. A férfi rávigyorgott.

– Igen, az vagyok. Még csak megközelít en sem tudom leírni, mennyire. Nézem ket, ahogy feln nek. Látom, ahogy örülnek annak, hogy szabadon futhatnak. És ez csodálatos érzés.

Askari ellazult. Ez az a Stavut volt, akit ismert, az ösztönös ember: nagyvonalú és jó természet . Szeretettel nézett rá, aztán ráébredt, hogy többet érez iránta szeretetnél. A csók sokáig kísértett a gondolatai között. A férfi látta, hogy a másik t nézi.

– Min gondolkodsz? – kérdezte.

– Semmin – jött a válasz. Stavut ekkor felnevetett.

– Amikor egy n ezt mondja, a férfi tudja, hogy nagy bajban van.

Askari összehúzta a szemét.

– Elfelejtettem, hogy sok n t ismertél.

– Igen, sokat. De azt a csókot ott a tóban nem cserélném el a világ összes kincséért sem.

A lányból távozott minden feszültség.

– Id nként tudod, hogy mikor mondd ki a megfelel szavakat.

– Szeretnél sétálni még egyet velem?

– Azt hiszem, igen.

Felálltak, a férfi kinyújtotta a kezét, és együtt sétáltak be az erd be.

----------

Memnon látott már halált korábban. Sokszor. Mégis most volt a legfurcsább érzés. Szelleme a keskeny ágy felett lebegett, és a haldokló gyermeket nézte. A fiú vézna arca nyúzott és sápadt volt, b re verítékt l csillogott, lélegzete akadozott. Anyja az ágy szélén ülve fogta a kezét.

Könnyek csorogtak le az arcán. Mögötte, kezét a n vállán tartva állt az a férfi, aki az apának hitte magát. Arca rezzenetlen volt, de szeme vörös.

Memnon látta, hogy a fiú megborzong, aztán minden mozgás megsz nt.

Az anya felsikoltott, és ráborult a halott gyermekre.

– Jól van, jól, szerelmem – mondta az apa. – Jól van, jól.

Az anya siránkozása gyötörte Memnon idegeit, és bosszantotta.

Emellett már nem látta a fiú arcát. Így aztán jobbra lebbent. Innen oldalról láthatta a gyermeket. Szomorú arca volt, egy elveszett arc. Az arca.

A hasonló érzés miatt van ez az egész, gondolta Memnon. Ez emlékezés a gyerekkorra, amib l hiányzott a melegség. Nem a halált gyászolta. A furcsa érzés mégis megmaradt: a síró üresség érzése. Ez a sajnálkozás. Ez minden. Egy kudarcba fúlt kísérlet. Az anya keze közé fogta a fia arcát, és megcsókolta kétfel l. Memnon nem emlékezett rá, hogy az arcát valaha is megcsókolták volna. Nem, ha is meghalt volna gyerekként, senki sem sír érte. De ezeket a szül ket jól választotta meg. A férfi kalmár volt, aki vászonnal és pamuttal üzletelt. A n varrón , aki közismert volt szelídségér l. A lentriai partvidéken éltek a tenger mellett. Memnon arra gondolt, hogy az itteni leveg jót fog tenni a fiúnak.

Mostanra feln tt: legalábbis addig, ameddig n hetett. Hihetetlen szomorúság öntötte el a minisztert.

Egy kudarcba fúlt kísérlet, mondta magában újra.

Az apa átsétált a szobán, és felkapott egy agyagkorsót.

– Elég ebb l a hasznavehetetlen f zetb l! Elég! – Hirtelen támadt dühében a korsót áthajította a szobán. Az nekicsapódott a szemközti falnak, magvakat és száraz leveleket szórva szét az ablak alatti sz nyegre. Fény vetült rájuk.

Memnon közelebb suhant, és lebámult a magvakra, gondolatban elrendezve ket. A szomorúsága elenyészett.

Szelleme visszaröppent a testébe, és talpra szökkent. A túl gyors felállástól megtántorodott és majdnem elesett. Ilyenkor általában nyugodtan feküdt egy darabig, míg a teste és a szelleme egyensúlyba nem került. Szobája ajtajához lépdelt, ahol megállt egy id re, belekapaszkodott az ajtófélfába, és mélyeket lélegzett. Aztán kinyitotta

az ajtót és leballagott Landis kán laboratóriumába. Ólmos fáradtság telepedett rá. Az elmúlt néhány nap kimerít volt, f leg a hegyek közé tett útja, ahova több árnyát hívta össze, hogy találkozzon velük.

Memnon amúgy sem szeretett messzire kerülni a kényelemt l, amit egy pompás palota tudott nyújtani.

A laboratóriumban két segédje még mindig dolgozott. Patiacus felpillantott a tanulmányozott jegyzetekb l, aztán felállt, és meghajolt.

A vörös hajú Oranin is talpra kászálódott, ledobva a feljegyezéseket.

is mélyen meghajolt.

– Rájöttetek valamire? – kérdezte Memnon, kedvesen és barátságosan.

– Sok általános érdekl désre számot tartó dologra, nagyúr –

válaszolta Patiacus –, de még nincs semmi a te egyedi kéréseddel kapcsolatosan.

– Id vel minden világossá lesz majd. – A miniszter Oraninhoz fordult. – Kés re jár, fiatalember. Menj és harapj valamit! Pihenj egy kicsit! Holnap hosszú lesz a nap.

– Köszönöm, nagyúr. – Az ifjú tanítvány újra meghajolt, aztán kihátrált az ajtón.

Miután távozott, Memnon odalépett Patiacushoz és vállon veregette.

– Ülj le, barátom! Beszélgessünk kicsit!

– Igen, nagyúr. Mir l óhajtasz beszélgetni?

– A gyermek ma éjjel meghalt. Nagyon megindító volt. Könnyek és zokogás.

– Sajnálom, nagyuram.

– Igen. Akárcsak én. – Memnon a férfi mögé lépett, mindkét kezét a férfi vállain nyugtatva. – Mostanában mennyit tudsz a gyógynövényekr l? Megmaradt a korábbi érdekl désed?

– Mostanság kevés id m jut efféle dolgokra, nagyúr.

– De patikáriusként érdekelt?

– Eléggé érdekelt, nagyúr, de nem ny gözött le annyira, mint az a munka, melyet most végzek.

– Ezt nem hinném. – Memnon egyik kezét levette Patiacus válláról, és el húzott egy kis t rt az inge alá rejtett tokból. A pengét hátulról el renyújtva segédje arca elé tartotta. A férfi hátrah költ. –

Ha ezt a pengét abalsinhajtásból, pávagyökérb l és corinmagból készült gyantával vonták be, mi lenne a hatás, ha megvágnálak vele?

– Halál, nagyuram.

– Azonnali halál?

– Rángások, megduzzadó torok- és ágyékmirigyek. El bb iszonytató fájdalom. Aztán halál.

– Nagyon jó! – veregette vállon a férfit Memnon. – Kiváló! Kit elme vagy, Patiacus. Ezt mindig is tiszteltem benned. Jó memória és kiemelked odafigyelés a részletekre.

– Megrémítesz, nagyuram.

A miniszter lepillantott. A férfi kopasz fején izzadtság gyöngyözött.

– Ó, ne félj, Patiacus! A pengén nem az a méreg van, melyr l beszéltem. Bár a penge nagyon éles. – Felemelte a t rt, aprócska vágást ejtett vele a koponyán. Patiacus felkiáltott, megpróbált felállni.

Memnon keze szilárdan csapott le a vállára, visszanyomva a székébe.

– Beszélnünk kell: neked és nekem. – Tokjába csúsztatta a kést, a segédje elé lépett, és odahúzott magának egy széket.

A férfi mostanra már er sen izzadt.

– Mir l, nagyúr?

– A szolgálatról, Patiacus. A h ségr l, ha úgy tetszik. Kit szolgálsz te?

– Téged, nagyuram.

– Ez igaz, de nem pontos. Nem szolgálod egyben az Örökkévalót is?

– Természetesen igen. De te vagy a mesterem. – Valóban én vagyok.

És végtelenül okosabb vagyok nálad. Ezt nem eltúlzott büszkeségem mondatja velem, pusztán csak egy tényt állapítok meg. Ám nagyobb intellektusom dacára mégis roppant ostobán viselkedtem. A gyerek, aki meghalt, hol is élt?

– A partvidéken. Lentriában. Azt hiszem, azt mondtad.

– Igen, így volt. Kinél is élt?

– Egy kalmárnál, úgy mondtad. Egy gyapjúkeresked nél.

– Pontosan. Említetted ezt másnak is? – Természetesen nem, nagyúr.

– Á, ez hazugság, Patiacus. Megrebbent a szemed, amikor kimondtad. Szóval kinek mondtad el?

– Nem hazudtam – felelte a másik, aki próbálta állni Memnon tekintetét.

– Ezúttal a szemed tágra nyílt, elárulva az er lködést, ahogy megkísérelted mozdulatlanságra bírni. Drága Patiacusom, nem vagy túl ügyes. Hogy érzed magad?

– Én... nagyon melegem van, nagyúr. És még mindig félek.

– Tudod mozgatni a lábad?

Patiacus lenézett, és ismét összerándult.

– Megmérgeztél!

– Meg, de ez nem halálos méreg. Ez az árnyak mérge. Még csak nem is tiszta formájában, hanem hígítva. A bénulás így sokkal lassabban fog hatni. És emellett – ami fontosabb –, tudsz beszélni is.

Mozogni nem fogsz tudni, de érezni igen. Hamarosan bizseregni kezdenek az ujjaid. Ez annak a jele, hogy a karod és a fels tested mozdulatlanná válik.

– Nem tudom, mit akarsz t lem.

– Létezik egy magvakból és levelekb l készült mixtúra, melyet a múltban értem használtál, hogy megöld azokat, akik ártani akartak nekem. Emlékezzél csak! Úgy hívják, hogy a lassan öl . Azt mondtad, hogy a mixtúrát fel kell forralni, és beleönteni mondjuk a raguba, vagy akár az édesített gyógyteába. Szinte teljesen íztelen, kivéve egy enyhe kis csersavas ízt. A halál bekövetkezte hetekig is elhúzódhat, akár hónapokig is, az alkalmazott mennyiségt l függ en.

Patiacus lefittyedt karokkal próbált meg talpra állni. Teste megrándult, pedig lecsúszott a székr l. Memnon megragadta tunikája gallérját, és felrántotta az asztal alól.

– Képzelheted a meglepetésem, Patiacus, amikor azt láttam, hogy a fiú szülei ugyanazokat a magvakat és leveleket adták a fiúnak, azt gondolva róluk, hogy gyógyszer.

– Nem én voltam, nagyúr! Kérlek, higgy nekem! – esdekelt a férfi, de szavai már összefolytak.

– Nem te? Hadd gondolkozzam! Valaki meg akarta ölni a kalmár fiát a tengerparti kisvárosban. Ezért úgy döntött, elkészíti a lassan öl t, és meggy zte a fiú szüleit arról, hogy az egy gyógyf zet, mely jó

egészséget ad. Nem t nik ez neked kis túlságosan is komplikáltnak, Patiacus? Ha valaki holtan akrta látni a fiút, könnyedén le is döfhette volna. Felmerül hát kérdés, hogy miért nem tette? A válasz elég egyértelm . Azért, mert azt akarták, hogy a halála természetesnek njön. A b r alatti duzzanatokat rákos daganatoknak is nézhették.

Ez a kalmár vajon annyira félelmetes, hogy a bosszújától való félelem indokolta ezt a bonyolult eljárást? Alig hiszem. És akkor, drága barátom, ott vannak még a többiek is. Az összes újjászületettem ugyanúgy halt meg. Erre tudsz magyarázatot adni?

– Esküszöm, hogy h séges szolgád vagyok!

– Kezdesz bosszantani. Lépjünk inkább tovább jelen nyomorúságodra! Meg foglak ölni, Patiacus. Ebben a kérdésben nem változik a véleményem. Az egész éjszakát azzal töltöm majd, hogy rettent kínokat okozzák neked. Tüzet, fémreszel t, kalapácsot és mindazt használom majd, ami csak az eszembe jut. Feltépem a húsod és összezúzom a csontjaid. Világosan beszéltem?

– Kérlek, nagyúr, könyörülj rajtam!

– A könyörgés sem változtat semmin. Mondd el, miért ölted meg a gyermekeimet, és akkor lehet, hogy gyorsan öllek meg.

– Hibát követsz el! – Memnon elmosolyodott.

– Örülök, hogy ezt mondod. Mert egy szörny pillanati azt hittem, rögtön elárulod nekem az okát. Te csak feküdj itt Patiacus, míg én összeszedem, amire szükségem lesz.

----------

17.

Gilden felfelé kaptatott a meredek lejt n, és csak valamivel a dombtet el tt állt meg. Nem akarta, hogy alakja kirajzolódjon az égre, és észrevegyék, így leszállt lováról, és levette sisakját, még miel tt felkúszott volna a dombnyeregre. Amikor lenézett a másik oldalon, torkán akadt a lélegzete. Stavutnak igaza volt.

A lenti síkságon több ezer ember menetelt és lovasok haladlak oszlopban. A hátvédet két ezred jiamad alkotta. A sereg egészen a messzi dombok soráig nyúlt. Gilden összehúzta magát, és megpróbálta felbecsülni az ellenség létszámát. Legalább húszezer harcosra becsülte, és ehhez jön még a kétezer jiamad. Az élen az Örökkévaló Gárda lovagolt: fekete-ezüst vértes lovasok. Akárcsak a legendások, k is finom láncszemes páncélinget, poroszlócsuklyát, és nyakvéd t viseltek.

Szablyájuk és kopjájuk volt, és bal alkarjukra kis kerek pajzsot csatoltak. Az Örökkévaló Gárda ezer embere volt az Örökkévaló seregének krémje, akiket bátorságuk alapján válogattak ki más ezredekb l.

Aztán Gilden megpillantotta magát az Örökkévalót is, aki csillogó ezüstvértet viselt, és fehér lovon ült. Összehúzta a szemét, ahogy próbálta kivenni a részleteket. Úgy t nt, mintha a lónak szarvak állnának ki a homlokából. Gilden visszaosont a lejt n, és felszállt pej lovára. Megfordította a jószágot, és lassan észak felé indult.

Szívesebben lovagolt volna gyorsan, de óvakodott attól, hogy lova port verjen fel a száraz domboldalon. Amikor elérte a sík vidéket, vágtába ugratta hátasát.

Most már semmi kétség, hogy közeleg az utolsó csata. Agriasnak nagyon össze kell szednie magát, hogy visszaverjen egy ekkora hader t.

leg a legendások lovasai nélkül. Alahir visszaküldte Bagalant, hogy szedje össze a másik kétszáz harcosukat, megparancsolva nekik, hogy három nap múlva legyenek Corisle városkájánál, nyolcvan mérfölddel északabbra. A város jövedelmét annak köszönhette, hogy három folyó összefolyásánál épült. Északon, az si csatorna mentén a Rostrias, nyugaton egy keskeny, iszapos folyam tekerg zött, mely egykor egészen Siccusig hömpölygött a tengerpart mentén. Keleten egy másik srégi csatorna húzódott, amit a távoli múltban vágtak, hogy ellátmányt szállítsanak rajta a régi sathuli területeken álló rézbányákba. A terv

szerint Corisle-ban bárkákat bérelnek, és a lovasok a Rostriason hajóznak tovább, miel tt kiszállnának, úton a titokzatos templom felé, melyr l Skilgannon beszélt. Az utazás – ha minden simán megy is –

napokig tart majd.

Gildent nem boldogította a terv. Most pedig, hogy látta az Örökkévaló seregét, még kevésbé. A csatát drenai földeken vívják majd, és Gildent szerint ez volt az a hely, ahol a legendások lovasainak össze kellene csapnia az ellenséggel. Mások is egyetértettek vele, és a vita egyre hevesebb lett.

Ekkor Skilgannon szólalt meg:

– Megértem az aggodalmatokat. És az is megértem, hogy meg kívánjátok védeni a szül földeteket. Ez a javatokra írandó. Akár el is lovagolhatunk Siccusba, és harcolhatunk, megpróbálva feltartóztatni az Örökkévalót. Még akár sikerülhetne is visszavernünk az egyik seregét.

Tíz seregéb l az egyiket. Viszont végül elbuknánk, mert a királyn er forrásai jóval nagyobbak, mint a tiétek. Jiamadok ezreit, ezredek tucatjait tudja hadba szólítani. Ha Ustarte próféciája igaz, a háborút csak akkor nyerhetjük meg, ha hatalmának forrását pusztítjuk el. És én úgy vélem, a válasz a templomban rejt zik.

– Azt mondod, a templom nincs többé – vágott közbe Gilden.

– Ez így igaz – ismerte el Skilgannon. – Viszont, mivel a régiek szerkezetei még mindig termelik a mágiát, az er forrásnak még ködnie kell. Amikor el ször kerestem fel a templomot, az nem volt látható. Keresésem során sokszor ellovagoltam mellette.

Véd varázst mondtak rá, mely becsapta a szemet. Nem mondhatom azt neked, Gilden, hogy sikerrel járunk. Lehet, hogy hiábavaló lesz az utunk. De én bízom Ustartéban. Hiszem, hogy szólt Alahirhoz, vezette el a páncélhoz. volt az, aki arra ösztönözte, hogy kövessen engem.

– A ragya verje ki a próféciákat! – háborgott Gilden. – Miért nem tudta egyszer en megmondani, hogy mit tegyünk?

– Erre nem könny felelni. Amikor beszélgettem vele, azt mondta, hogy számos jöv létezik. Minden egyes döntés, amit hozunk, megváltoztatja ezeket a jöv ket. Elmehetünk a templomba. Útra kelhetünk Siccusba. De maradhatunk itt is, és dönthetünk úgy, hogy nem csinálunk semmit. Egyesek elmehetnek, mások maradhatnak.

Minden egyes döntés többtucatnyi lehetséges végkimenetellel járhat.

Semmi sem biztos. Úgy vélem, Ustarte rengeteg lehet séget látott el ttünk. Nem mert minket egyetlen irányba sem taszigálni, mivel félt attól, hogy önkéntelenül is tévútra vezetne bennünket. A döntéseket magunknak kell meghoznunk, mivel ez a mi sorsunk.

– Hát, ez úgy süvített át a fejemen, akár a kil tt nyílvessz – közölte a strázsamester. – Talán van olyan jöv is, ahol az Örökkévaló egy füstpamacsban szétfoszlik. – A megjegyzés oldotta a feszültséget, és a férfiak kuncogtak.

– A kulcs – mondta Skilgannon, miután a nevetés elült – a mágia forrásánál kell, hogy legyen. Semmisítsd meg azt, és nincs több jiamad, nincs több újjászületett, és végül nincs több Örökkévaló. A világ ismét az embereké lesz. Gondolkodjatok így: ha egy medve a marháitokat prédálja, akkor nem fogjátok a legel n bevárni következ támadását. Felkeresitek a búvóhelyén, és megölitek. A templom a búvóhely. Ott fogjuk megnyerni a háborút.

– Bármennyire is nagyra tartom ezt a beszélgetést – szólalt meg Alahir –, egyetlen dolgot biztosan tudok. A hang azt mondta, kövessem Skilgannont, bárhova vezet is. Azt is mondta, hogy a drenaiak reménye bennünk van. Én a templomhoz lovagolok.

Egyedül, ha kell.

– A fenébe is, ember, nem leszel egyedül! – kiáltotta Gilden – Sért , hogy ilyesmit mondasz. Mind veled tartunk. A pokolt zt l lángoló tóba is beleugratok, ha azt parancsolod.

Bagalan felnevetett.

– A múlt héten még az örömtanyára se követted. Úgy emlékszem, magára hagytad azzal a kecskekép szajhával.

– Hát igen – felelte a strázsamester –, csakhogy akkor még nem volt a Bronzgróf.

A beszélgetés köznapibb dolgokra terel dött, mint amilyen az úti ellátmány kérdése, és hogy mib l fizetik ki a készleteket meg az embereket a part mentén szállító hosszú bárkákat, megbeszélést az egyik felderít érkezése szakította félbe, akit egy nagy pej lovon ül sötét hajú lovas követett.

– Ez az ember azt állítja, ismeri Skilgannont – közölte a felderít .

A kardforgató felállt.

– Mit akarsz itt, Decado? A név hallatán hirtelen csend telepedett a harcosokra.

Minden lovas hallott már a híres gyilkosról.

– Azért jöttem, hogy csatlakozzam hozzád, rokon, és hogy elmondjam, Askari jelenleg a Bestiák Mesterének táborában van. Úgy emlékszem, a lány Stavinak hívta.

– Mir l beszélsz? – kérdezte Skilgannon.

– A lány barátjáról. Azt hiszem, azt mondta róla, hogy kalmár.

A strázsamester ekkor odalépett Skilgannonhoz, és elmagyarázta, mi zajlott le közte és Stavut között el

nap.

– Hány jiamadja van? – tudakolta Skilgannon.

– Úgy becsülöm, olyan ötven körül lehet – felelte Decado.

– Hasznosak lehetnek.

– Nincs szükségünk állatokra – jelentette ki Gilden. – Harcosok vagyunk. És férfiként harcolunk.

Skilgannon megcsóválta a fejét.

– Még nem tudjuk, hogy mire van szükségünk. A sikeres háborúhoz az ember felhasznál mindent, ami csak a rendelkelésére áll. Így kezdtük idomítani a lovakat is, Gilden. Láttuk, hogy velük gyorsabbak és mozgékonyabbak vagyunk. Az Örökkévaló csapatokat küld majd, hogy megállítson minket. Szerinted azok csak emberekb l állnak majd? Különös napok járnak. A Bronzpáncél el került, akárcsak Legendás Druss Csatabárdja. Én itt vagyok, pedig már ezer éve meghaltam. És most egy szelíd kalmár valahogy összegy jtött egy sereg fenevadat, akik segíthetnek minket a csatában. Ha hasznukat tudom venni, akkor meg is teszem.

Skilgannon odasétált a fehér ménhez, és felnyergelte. Aztán felült rá, és odalovagolt Decadóhoz.

– Merre vannak?

– Vagy tíz mérföldre keletre, és kicsit északra. Látni fogsz egy gerincet és azon túl fák sorát. Ott táboroznak.

Skilgannon Alahirhoz fordult.

– Induljatok a város felé, amir l beszéltél! Ott érlek be titeket. Az Örökkévaló serege a hegyeken át vonul, így gondoskodj el retolt felderít kr l!

Majd minden további szó nélkül kilovagolt a táborból. Decado leszállt a nyeregb l.

– Egy kis harapnivaló nem lenne rossz – jegyezte meg. Senki nem szólt hozzá, bár Alahir parancsára az egyik harcos kerített neki egy tál húslevest és hozzá szárított húst. A kardforgató a többiekt l távolabb telepedett le és belefogott az evésbe.

– Azt mondják, hogy eszel s – fordult oda Gilden Alahirhoz, lehalkítva hangját.

– Ennek az eszel snek kiváló a hallása! – kiabált oda nekik Decado. – Menjetek messzebb, ha az érdemeimr l kívántok beszélgetni! De még jobb, ha vártok pár percet, mert addigra már aludni fogok. – Amikor végzett az evéssel, a kardforgató elnyúlt a földön.

Gilden és Alahir a tábor másik felébe sétált.

– Hallottam már történeteket róla – mondta Alahir. – Hideg és halálos, és nem ismer irgalmat. Viszont egyben kardforgató és harcos is. Hasznunkra válhat még.

– Fenevadak és rültek. Nem túl dics ez, Alahir, drága barátom.

– Engem nem érdekel a dics ség – sóhajtott a kapitány. Csak azt akarom, hogy a drenaiak életben maradjanak.

A strázsamesternek ez a beszélgetés járt a fejében a visszaúton.

Alahir hangjából nagy-nagy szomorúság csendült ki, és jókora adag félelem. Mint a legendások lovasától, a kapitánytól azt várták, hogy a szül földjéért harcoljon.

Mint Bronzgróftól viszont azt várták, hogy csodákat tegyen.

----------

Ahogy az éjszakában lovagolt, Skilgannon egyre komorabb lett. A legendások ifjú lovasai remek emberek voltak, és bátrak. Csillogott a szemük, és alig várták, hogy harcolhassanak a szül földjükért. De az ifjakkal már csak így van. Amikor ránéztek, egy hozzájuk hasonló korú embert láttak, és azt hitték, t is ugyanaz a becsvágy és törekvés f ti.

Skilgannon most el ször érezte magát csalónak. Eltöprengett azon, hogy mit is veszített és mit is nyert – ha ugyan nyert bármit is –, az évek múlásával. Öreg ember volt egy ifjú testben, és a világról alkotott gondolatait bemocskolták el

életének tettei. Azt ígérte a legendások

lovasainak, hogy ha gy znek, ismét visszatér az emberek világa. Úgy mondta ezt, hogy kívánatosnak hangozzék, mintha ez valami nemes ügy lenne, amiért érdemes meghalni.

A csillagok alatt lovagolt – csak most ezer évvel öregebb volt, mint amikor el ször látta ket. És mi változott azóta az emberek csodálatos világában? Az er sek még mindig a gyengék leigázására törtek. Még mindig seregek dúlták a földeket, gyilkolva és gyújtogatva.

Mi változik meg igazából, ha gy zünk? – töprengett el. A jóság és a gonoszság kereke forog tovább. Id nként a jó diadalmaskodik egy id re, de aztán a kerék ismét fordul.

A rideg valóság az, hogy ha el is pusztítják a mágia forrását, egy napon másik forrásra bukkannak majd.

Ez alapján viszont az ember sosem törekedne saját kora gonoszságának letörésére. Csak vállat vonna, és a forgó kerékr l beszélne. Arra gondolt, hogy talán az öregek bölcsessége végs soron a csüggedés és a beletör dés filozófiájához vezet.

Ezeket a gondolatokat félrelökve lovagolt tovább, és inkább paripája erejében és kecsességében gyönyörködött. A holdfény fényesen csillant meg a horpaszán. Elvigyorodott: nem éppen ez a ló a legalkalmasabb arra, hogy ne keltsen vele felt nést. Hangulata megjavult. Az életben az ember nem tehet többet, mint hogy harcol azért, amir l úgy hiszi, hogy helyes – anélkül, hogy az eljövend nemzedékeken vagy az emberek álmainak végs ostobaságán töprengene.

Decadóra terel dtek a gondolatai. A férfi felbukkanása zavarta, és Skilgannon bizonytalan volt, hogy megbízhat-e benne. Akár ki is találhatta azt, hogy az Örökkévaló vadászik rá. Küldhették akár kémként is, vagy orgyilkosként. Skilgannon mindenesetre nem akart harcolni vele. Valószín tlen, hogy két ilyen képzett kardforgató küzdelméb l a gy ztes sértetlenül kerüljön ki.

Meglátta maga el tt a gerincet, melyet Decado említett, és a fák felé fordította a cs dört.

Felfelé lovagolt a dombon, amikor egy hatalmas jiamad bukkant fel.

A lény megállt, és rábámult. A férfi leküzdötte a késztetést, hogy el húzza kardjait, és inkább közelebb lovagolt a másikhoz. A ló ideges lett, kapálni kezdte a földet, és oldalazni kezdett.

– Nyugalom, Bátorszív! – csitította Skilgannon.

Amikor közelebb ért, akkor ismerte fel a jiamadban azt a bestiát, aki a barlangban a támadást vezette.

– Üdvözletem, Shakul! Hogy vagy?

– Futni szabadon. És ez jó.

– Azért jöttem, hogy a barátommal, Stavuttal találkozzam.

– Véresing n vel.

Skilgannon leszállt a lováról. Nehéz volt megmondani a morgásból, hogy Shakul örült-e Askari érkezésének vagy bosszantotta a dolog.

– Szívesen láttok engem a táborotokban?

Shakul nem felelt, ehelyett megfordult, és visszacammogott a fák közé. Skilgannon er sen fogva hátasa zabláját, és a jiamad után ment.

Vagy ötven lépéssel beljebb az erd ben állt a tábor. Itt számos jiamad aludt. Mások egymás mellett ücsörögtek, mély hangú mordulásokkal beszélgetve.

Stavut a tábort znél üldögélt, oldalán Askarival. Skilgannon kipányvázta a lovát, és odasétált hozzájuk. Észrevette, hogy a kalmár a lány kezét fogja, és ebb l sejtette, hogy örömteli lehetett a találkozás.

Erre kicsit belemart a féltékenység. is letelepedett a t z mellé.

– Örülök, hogy látlak, Stavut!

Az ifjú keresked mindenfajta szívélyességet nélkülözve nézett rá.

– Nem vezetem a pajtásaimat a csatádba – közölte. – Jobb, ha ezt rögtön az elején tisztázzuk.

– Úgy értette – jegyezte meg Askari szárazon –, is örül, hogy lát téged.

Stavut elpirult.

– Tényleg örülök, hogy látlak. Sajnálom, ha ridegnek t nt, amit mondtam, de Askari már beszélt róla, hogy a templom megkeresését tervezed. Nem akarom a pajtásaimat veszélybe sodorni.

Skilgannon bólintott.

– Lehetne egyszerre csak egyet lépni? Amikor utoljára láttalak téged, még Kinyon és a falusiak társaságában voltál. Most pedig a Bestiák Mesterének neveznek. Szerfelett érdekel, hogy megtudjam, miként is esett ez.

Stavut felsóhajtott, és belefogott a történetébe. Egyszer en és mindenféle körítés nélkül mesélte el. Skilgannon végighallgatta, aztán hátrad lt.

– Sajnálom a falusiakat, de k döntöttek úgy, hogy hazatérnek.

Semmi okod magadat hibáztatni.

– Kedves, hogy ezt mondod, de én igenis magamat hibáztatom. Rá kellett volna jönnöm, hogy mennyire félnek a pajtásaimtól... és t lem.

Lépnem kellett volna, hogy megnyugtassam ket.

– Ezért nem tudlak hibáztatni – felelte Skilgannon. –

Mindannyian magunkkal cipeljük saját b ntudatunkat. És most mihez fogsz kezdeni?

– Én... mi... még nem terveztünk semmit.

– Ez igaz? – fordult oda a harcos Askarihoz. – Nincsenek terveitek?

– Én veled tartok a templomba, ahogy azt mondtam – válaszolta a lány.

– Mi? – buggyant ki Stavutból. – Nem teheted!

– Nem-e? – mondta a vadászn fagyosan, jéghideg tekintettel.

Stavut elszontyolodott.

– Úgy értettem... á, rá se ránts! Miért kell menned?

– Mert az élete addig veszélyben van, amíg az Örökkévaló uralkodik

– felelt Skilgannon. – is újjászületett, akárcsak én, Stavut. Askarit magának az Örökkévalónak a csontjaiból alkották. Ez az oka, amiért Örökkévaló. Új testeket oroz el, amikor a sajátja elrohad. Az én célom ebben a világban az, hogy megállítsam t. Hogy véget vessek a mágiának. Ha sikerrel járok, utána Askari már biztonságban lesz.

– Akkor természetes, hogy veletek tartok. A pajtásaimat meg Shakul gondjaira bízom. Most már tudja vezetni a falkát. Itt biztonságban lesznek. Rengeteg errefelé a vad, és a katonáknak nincs okuk vadászni rájuk.

A körülöttük lev fenevadak ekkor közelebb gy ltek, és körben lekuporodtak a t z körül. Shakul Stavuthoz hajolt.

– Véresing elmenni?

– Te leszel a falkavezér, Shakul. Nekem mennem kell.

– Mi vagyunk falka – emlékeztette t a jiamad.

– Igen, mi vagyunk. De ahova én megyek, ott veszély lesz, harc és halál. Ez az én harcom. Az enyém, Askarié, Skilgannoné. Ez a harc a... a b rösöké. Ez nem a ti harcotok. Nem akarom, közületek bárki is megsérüljön. Érted?

– Nem sérülni – ingatta busa fejét Shakul. Hatalmas test el red lt, és rámeredt Skilgannonra.

– Nem vinni el Véresing.

– Nem visz el – mondta Stavut. – Önként megyek. Nem akarlak elhagyni titeket, pajtások. Tényleg nem. Ti vagytok mind közül a legjobb barátaim. Mindnyájatokat szeretlek, mennem kell.

Shakul szúrósan meredt Skilgannonra.

– Nagy harc?

– Azt hiszem igen, Shakul.

A fenevad felemelte fejét, és beleszimatolt a leveg be.

– Sok katona. Jemek. Lovak.

– T lünk délre egy sereg vonul – közölte Skilgannon. Shakul talpra lökte magát, és otthagyta a tüzet. A többi fenevad köréje gy lt. A kardforgató Stavutra nézett.

– Mit csinálnak?

– Döntenek – felelte a kalmár –, és ha az lesz, amit gondolok, akkor meg foglak gy lölni, Skilgannon.

Egy darabig csendben üldögéltek, mialatt a bestiák már érthetetlen morgásokkal tarkítva folytatták a megbeszélést. Aztán Shakul visszatért a t zhöz. A többi jiamad körbevette az embereket.

– Hozni döntés – mondta Shakul. – Menni Véresinggel.

A kalmár lehajtotta a fejét.

– Nem akarom, hogy veszélybe kerüljetek.

– Mi vagyunk falka! – toppantott a lábával Shakul. A többiek egymás után csatlakoztak hozzá, és Skilgannon érezte, hogy megremeg alatta a föld.

----------

Már majdnem éjfélre járt, és Skilgannon hátát egy fának vetve üldögélt. Megpróbált aludni, de Stavut szavai egyfolytában kísértették.

Nyilvánvaló volt, hogy a férfi er sen vonzódik a jiamadokhoz – a pajtásaihoz –, de nem ez a rokonszenv aggasztotta Skilgannont. Hanem a csel, melyet sz tt a kalmár ellen. Amikor a jiamadok úgy döntöttek, hogy Stavuttal tartanak, az meglepte a kardforgatót. Mert ez h ségr l és barátságról árulkodott. A keresked arról beszélt, hogy nézte ket, amint fejl dnek, kötelékeket teremtenek, tréfálkoznak, nevetnek. Ez pedig nagyon messze esett azoktól a vad, lelketlen teremtményekr l, akiknek Skilgannon hitte ket. Hosszúmedvére gondolt. Charis szerint Gamal elküldte, de mégis visszatért, és meghalt az embereket védve.

Ett l még elviselhetetlenebb lett a cselszövése.

Skilgannon arról beszélt, hogy véget vet a mágiának, és így az Örökkévaló uralmának is. Azt viszont nem mondta el, hogy ekkor a mágia által összeolvasztott jiamadok feltehet en ezrével hullanak majd el. Ami azt jelentette, hogy Shakul és falkája öntudatlanul is saját végzetéért száll harcba.

A b ntudat nem hagyta nyugodni Skilgannont, az embert, de Skilgannon, a stratéga tudta, hogy a jiamadok a siker és a kudarc közti különbséget jelenthetik. Háborúban nehéz döntéseket kell hozni – ezt mondogatta magának.

De akkor mennyiben különbözöm én az Örökkévalótól? – töprengett el.

Megérintette a b ntudattal kevered szomorúság. Cethelinre, az id s apátra gondolt, arra az emberre, aki azt hitte, a szeretet megváltozathatja a világot. Inkább készen állt a halálra, arra, hogy a bosszúálló tömeg levágja, de nem engedett az elveib l. Skilgannon nem hagyta, hogy meghozza ezt az áldozatot – inkább leölte a hangadókat. A rémít er szaknak azokban a pillanataiban vallott kudarcot az a próbálkozása, hogy szerzetes legyen bel le. Cethelin életben maradt ugyan, de megtört szívvel maradt életben.

A harcos azt ígérte a legendások lovasainak, hogy segít megváltoztatni a világot. De ez hazugság volt. A világot nem lehet kardokkal megváltoztatni. Elméletben Cethelinnek volt igaza.

A legnagyobb változás csak akkor következhet be, amikor mindenki elveti, hogy kardot ragadjon; amikor a háborút már nem dics ségesnek, hanem undorítónak látják.

Tudta, hogy ez sosem következik be. Körülnézett a táborban alvó bestiákon. Mi vagyunk a falka. Ezt mondta Shakul. Nemcsak a farkasok és a jiamadok éltek ilyen hierarchiában. Az emberek ugyanilyenek voltak. A leger sebb hím azért küzd, hogy el rébb lépjen a falkában, hogy uralhassa a gyengébb hímeket, rengetegszer megmutatkozik a gyerekek természetesnek t

játékaiban. A gyengéket és érzékenyeket

félresöprik az er sek és a hatalmaskodók.

Ekkor a messzi távolban természetellenesen éles hangú rikoltások sora harsant. A tábor túloldalán Shakul megrázkódott, és felült.

Skilgannon felállt, és a lovához sétált. Askari ledobta magáról takaróját, és odakiáltott neki.

– Hová mész?

– Az árnyak közelednek. És itt nincs hely a harchoz.

Askari talpra szökkent és megállt a másik közelében, ahogy az a nyerget az állat hátára lendítette. A férfi meghúzta a hevedert, aztán rámosolygott a lányra.

– Ne nézz ilyen ijedten! Kilovagolok a nyílt terepre és elbánok velük.

– Veled tartok.

– Nem.

– Öntelt ember vagy, Skilgannon. Ezek a lények rettenetesen fürgén mozognak. Tudod, te sem vagy isten.

– Nem, nem vagyok. De gyilkos igen. – Nyeregbe szállt, és a sarkát belevágta az állat horpaszába.

Skilgannon kilovagolt az erd

l, és a dombról lefelé indul a

síkságra, tekintetével szünet nélkül pásztázva a környez vidéket.

Negyed mérfölddel nyugatabbra egy kerekded dombocska emelkedett.

Annak tetejér l jó rálátás nyílt a környékre. Az ilyen gyors lényekkel szemben szüksége volt arra, hogy lássa, amint közelednek. Skilgannon leszállt a lóról a dombtet n, és kipányvázta a mént. Aztán egy sor gyakorlatba fogott: ellazította izmait és felkészítette elméjét. A hold alacsonyan járt az égen, és enyhe szél fújt. Kardot húzott, és várt.

Öntelt ember vagy, Skilgannon.

Ez igaz volt. Lehet, hogy az árnyak nem is érte jönnek. Kereshetik Decadót, vagy Alahirt, de akár Askarit is. Ez a gondolat kellemetlenül érintette. Mert ha az utóbbi az igaz, akkor védtelenül hagyta a lányt.

Lehet, hogy a jiamadok nagyok és er sek, de esetlenek és nem tudnának megállítani egy ilyen támadást. Másrészt viszont az árnyak megbénítják áldozatukat. Arra nem lenne elég erejük, hogy elhurcolják Askarit a Shakul-félékt l. Ez az érvelés megnyugtatta. A vadászn biztonságban lesz velük.

De ha Decadóra vadásznak? Hát, az sok tekintetben megoldaná egyik gondját.

Miután végzett a testmozgással, tekintete végigpásztázott a prérin, és igyekezett nem egyetlen helyre összpontosítani, hanem periférikus látására bízta az esetleges mozgás észrevételét. A hold fénye lassan kezdett gyérülni. Felpillantott az égre. Kevés felh volt odafenn, és a csillagok fényesen ragyogtak, de maga a hold hamarosan egy messzi hegycsúcs mögé bukik.

A mén hirtelen felágaskodott, megbéklyózott mells lába újra és újra a földre dobbant.

– Tudom, Bátorszív – mondta halkan a férfi. – Közelednek.

De még mindig nem látott semmit a szélben hajladozó f ben.

Ahogy Malanek tanította neki oly sok évszázaddal ezel tt, belecsusszant a máshol illúziójába, felszabadítva testét, hogy az azonnal cselekedni és reagálni tudjon, anélkül, hogy szükség lenne tudatos gondolkodásra. Ennek az egyszer trükknek a révén csökkenteni tudta reakcióidejét. Tekintete megállás nélkül pásztázta a környéket, de gondolatai a múlt egyetlen emlékére összpontosítottak. Magát látta, amint Legendás Druss-szal ott állnak Boranius tornyának mellvédjén, miután megmentették Elanint, a kisgyermeket. Druss akkor már ötvenéves volt, szakálla inkább szes, mint fekete, szeme szúrós és télkék. Az aranyhajú kislány mellette állt, kicsiny keze elt nt a Csatabárdos hatalmas markában. Druss éppen arról beszélt, hogy hazatér hegyek között álló faházába, és visszavonul a háborúktól és csatáktól. Skilgannon felnevetett.

„Komolyan beszélek, cimbora. Felakasztom Snagát a falra, a sisakomat, a zekémet és a keszty met pedig elzárom egy ládába. Az égre mondom, még le is lakatolom, azután meg eldobom a kulcsot!"

„Szóval Legendás Druss utolsó csatáját láttam ma?"

„Legendás Drussét? Tudtad, hogy mindig is utáltam, amikor így neveztek?"

„Éhes vagyok, Druss bácsi" – rángatta meg a férfi ingujját Elanin.

„Na, ezt a nevet már sokkal jobban szeretem – emelte fel a kislányt az öreg harcos. – Ezentúl ez leszek én: Druss bácsi, Druss, a földm ves.

És a ragya verje ki a próféciát!"

„Miféle próféciát?"

Az Ezüst Gyilkos elvigyorodott.

„Réges-régen egy látnok azt jósolta nekem, hogy Dros Delnoch csatájában esem el. Én mindig is badarságnak tartottam ezt a jövendölést. Delnoch a valaha épített legnagyobb er d, hat irdatlan fallal és egy lakótoronnyal. Nincs a világon olyan sereg, ami be tudná venni, és nincs olyan eszel s vezér, aki megpróbálná."

A préri még mindig üresnek t nt, és Druss utolsó szavai ott visszhangoztak az elméjében. A ragya verje ki a próféciát! Ezt mondta.

És mégis, tíz évvel kés bb a hatvanéves Druss ott állt Dros Delnoch falain, dacolva a legnagyobb sereggel, amit valaha is látott a világ.

Skilgannon egy gulgothiri kocsmában hallotta meg, hogy Druss visszatért, és az újoncokat képzi ki Delnochban. Két nappal korában látta, amint a nagykán kilovagol a seregével, és tudta, hogy az er d el

fog esni. Ulric briliáns stratéga és karizmatikus vezér volt. A drenaiak seregét jobbára leépítette a politikai vezetés, mely úgy hitte, ez a legjobb módja a háború elkerülésének. Ebben az elméletben persze volt logika. Csökkents sereged erejét, és ez a legtisztább jele annak, hogy nem áll szándékodban megtámadni a szomszédaidat. A gondot az jelentette, hogy ehhez olyan potenciális ellenségekre volt szükség, akik ugyanilyen logika szerint gondolkodnak. Ulric minden kiváló képessége és hihetetlen bátorsága dacára viszont nem volt logikusan gondolkodó ember. És az gondjai sajátos módon különböztek a délen él , gazdag drenaiak gondjaitól. Ulricnak volt egy hatalmas serege. A katonákat etetni és fizetni kell. Minél nagyobb egy had, annál jobban megterheli a kincstárat. Az óriási seregeknek zsákmány kell. Ulric addigra már elpusztította Gothirt. A drenaiak, lecsökkentve katonai er iket, lényegében védtelenül álltak vele szemben. Egyetlen omladozó er d, melyet frissen toborzott parasztok és földm vesek védenek, állt szemben a félelmet nem ismer és bátor nadír harcosok hordájával.

Csak egyetlen végkimenetel volt lehetséges.

Skilgannon vívódott, amikor meghallotta, hogy Druss is a véd k között van. Szerette az öreget, de Ulricnak az életével volt adósa. A férfi mindent kockára tett, hogy megmentse t, amikor egymás oldalán harcoltak. Két barát az ellentétes oldalon. Skilgannon nem segíthetett mindkett nek: annyit tehetett, hogy távol tartotta magát az összecsapástól.

A döntés nehéz terhet rótt rá.

A prérin moccant valami, mire arra fordította a fejét. Nem látott semmit. Lovára pillantott. Az állat a fülét most már hátralapította a koponyájára, és feszülten, idegesen toporgott.

A harcos tekintete visszatért az egyre sötétebb prérire, és jó kétszáz lépéssel odébb megpillantott egy apró, sötét foltot a földön. Ismét megmoccant valami t le balra, de nem vette le tekintetét a sötét foltról.

Az hirtelen megmozdult, méghozzá szemkápráztató sebességgel.

Skilgannon látta, hogy egy vézna alak az, kámzsás köpenyben. Újabb mozgás jobbról. Olyan gyorsan mozogtak, hogy úgy t nt, mintha elt nnének az egyik ponton, hogy aztán valahol máshol jelenjenek meg: mintha csak láthatatlan kapukon át közlekedtek volna.

Skilgannon néhány lépéssel eltávolodott a lovától, elég teret biztosítva magának, hogy meglendíthesse kardjait. Fürgeségben nem veheti fel a versenyt ezekkel a lényekkel, így azt nézte, miként szelik át a prérit, feltartóztathatatlanul haladva a dombocska felé, és mozgásuk

stílusát tanulmányozta. Támadásuk szeme összezavarására épített.

Egyikük megindul, aztán a földre kuporodik. A másik a szívdobbanás tört részével az els után moccan. Az áldozat egyfolytában a mozgást lesi, és sosem lesz képes egyik árnyra sem összpontosítani. Mostanra Skilgannon tudta, hogy három ilyen lény van. Érezte, hogy szívverése felgyorsul a csata gondolatára, és elfojtotta er söd izgatottságát. Ha eltalálják azokkal a bénító dobónyilakkal, vagy elég közel kerülnek ahhoz, hogy megharapják, akkor nem akarta, hogy a méreg gyorsan belepumpálódjon a szervezetébe heves szívverése miatt. Sok évvel ezel tt, amikor apja kulcsárát, Speriant megmarta egy kígyó, a férfi lefeküdt a földre, és mozdulatlanul hevert ott, míg felesége, Molaire elszaladt a helyi patikáriushoz. A kilencéves Skilgannon Sperian mellé ült, aki behunyta a szemét, és lassan, mélyeket lélegzett. Amikor kés bb a patikárius beadta az ellenmérget, Skilgannon megkérdezte a kulcsárt, hogy miért maradt olyan nyugodt.

„Ez az egyetlen módja, hogy ilyenkor meg rizd az életed. A félelemt l ugyanis gyorsabban ver a szíved, ami gyorsabban áramoltatja a mérget a véredbe. És ezt nem akarhatod. Mert ha túl sok méreg kerül a szívedbe, akkor annyi volt. Vége az életednek."

A holdfény mostanra szinte teljesen elenyészett, és Skilgannon nyugodtan várta a támadást.

Ami váratlanul érkezett. Valami fényes villant fel a szeme el tt. A Nappal Kardja felfelé suhant. Egy dobónyíl pattant le a pengér l, és pörögve szállt tova. Skilgannon balra vetette magát. A második dobónyíl alig néhány arasszal vétette el az arcát. Talpra szökkent, és el redöfött – kardja sötét köntösbe vágott, és felhasította. Skilgannon ismét bukfencezett egyet és máris felpattant.

Az Éjjel Kardja megvillant, húsba és csontba marva. Skilgannon nem is látta, hogy közeledik a lény – a vágás automatikus reakció volt. Az árny verg dve zuhant a földre. Ekkor valami éles hasított Skilgannon vállába. Hátratántorodott, érezve a szervezetébe toluló mérget.

Mozdulatlanul állt, aztán kinyújtott karokkal a földre rogyott –

kardjainak hegyét megtámasztotta a földön. Meg rizve hidegvérét, ismét lassította szívverését és er sen összpontosított. Nem pislogott, nem is mozdult. A megmaradt két lény felbukkant – már nem cikáztak.

t nézték. Aztán megindultak felé, ajkuk visszahúzódott, felfedve ínyüket. Az egyiknek egyetlen vastag, görbe agyara volt, mely az alsó ajka fölé ugrott; a másik két vékonyabb agyarral bírt. Szájukat szélesebbre tátották, ahogy el regörnyedve közeledtek felé. A Nappal és

Éjjel Kardjai felfelé suhantak. Az egyik átszelte az egyik lény torkát, a második pedig majdnem elvétette a hátravet

árnyat. De az Éjjel

Kardja így is átvágta a bordáit és felhasította a gyomrát. A teremtmény megpróbált elfutni, de aztán megbotlott és rángatózva a földre rogyott.

Skilgannon tagjai mostanra elnehezültek. Kardjai kihulltak a kezéb l.

Zsibbadás kúszott végig a testén. Lassan oldalra bukott, de már nem érezte az arcának nyomódó f hidegét. Bénultsága dacára elöntötte az ujjongás. A három árny halott, és ismét gy zött!

A szeme még mindig nyitva volt – és ekkor meglátta a domboldalon felfelé tartó negyedik árnyat.

Öntelt ember vagy, Skilgannon.

Ó, mennyire igaznak érezte ezt ebben a pillanatban! Az árny odasétált hozzá, és leguggolt el tte, baljós tekintettel méregetve. Aztán el húzta gonosz kinézet görbe t rét. – Enni szívedet! – mondta.

Skilgannon felelni sem tudott. Egyetlen rémít pillanatig a lény fölé tornyosult, a t r Skilgannon arcán pihent. A férfi látta a t rt, de már nem látta maga felett a lényt. Hallotta viszont, ahogy felmordul, és rárogy.

Azon töprengett, hogy mi történhetett. Vajon beleharapott érzéketlenné bénult nyakába?

Aztán a lény testén nagyot rántottak, és mindenféle szertartásosságot nélkülözve a földre dobták. Skilgannon ekkor látta meg az árny halántékát átüt hosszú nyílvessz t, melynek hegye a másik oldalon jött ki.

Askari leült mellé.

– Nocsak, nocsak – szólalt meg der sen –, kit látok itt? Ez nem lehet a legendás, legy zhetetlen harcos. A férfi, aki egyedül küzd és sosem veszít. A férfi, akinek nem kell segítség. Nyilván ez valaki más, aki úgy néz ki, mint .

Ekkor a föld kisiklott Skilgannon alól, és a férfi rájött, hogy felemelték. Testét felnyalábolták, feje Shakul mellére lógott.

– Amikor felébredsz, életed legrosszabb fejfájásában lesz részed, Skilgannon. De meg is érdemled – hajolt hozzá Askari, és lecsukta a szemét.

----------

Memnon, miután visszatért lakosztályába, kibújt ruhájából, és lemosta a vért a karjáról és a kezér l. Szaténinge tönkrement. A kényes szövetb l csak ritkán sikerült teljesen eltüntetni vérfoltokat. Kár volt

érte, mert ez volt az egyik kedvenc inge – sötétkék, aranyszegéllyel.

Miután megmosakodott és új ruhát vett, szólt az egyik szolgának, hogy hívja oda Oranint.

Az ifjú egy órával kés bb érkezet:, hajlongott, és többször is bocsánatot kért.

– Nem voltam a szobámban, nagyúr, így id be került, mire megtaláltak.

– Nem számít. Egy darabig egyedül fogsz dolgozni. Azt akarom, hogy olvasd át a naplókat, és keress utalásokat arra az eljárásra, amivel Landis kán létrehozott engem! Megértetted?

– Természetesen, nagyúr. Patiacus visszatér Dirananba?

– Patiacus halott. Elárult engem. Darabjai még mindig a laboratórium padlóján hevernek. Egyedül takarítsd fel ket, mert a maradványok látványa még megzavarná a szolgákat. Holnap távozom, hogy csatlakozzak az Örökkévalóhoz. Amíg távol leszek, szorgalmasan dolgozol majd. Elvárom, hogy kutatásaid sikerrel záruljanak.

– És ez így is lesz, nagyúr – hajolt meg újfent Oranin. –

Megkérdezhetem, hogy Patiacus miként árult el?

– Miért?

– Hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát – felelte a férfi nyíltan és szintén.

Memnon felsóhajtott.

– Nem valami aprócska figyelmetlenségr l volt szó, Oranin. Nem sértett hiúságból öltem meg t. Hanem azért, mert megmérgezte újjászületettjeimet. Számítanom kellett volna valami ilyesmire.

Mindig is az volt velem a gond, hogy a legjobbat feltételeztem az emberekr l.

– De miért tett volna ilyesmit? – borzadt el az ifjú.

– Az Örökkévaló parancsára tette. Az igazat megvallva, ez elég nyilvánvaló. Mint halandó, lelkesen szolgálhatom a királyn t.

Halhatatlanként fenyegetést jelenthetek rá. Érthet . Nem kétlem, hogy ha fordítva állna a dolog, talán én is erre a következetésre jutok.

– Akkor hát nem haragszol rá, nagyúr?

– Nem haragszom, Oranin. az Örökkévaló. Nem tartozik rám, hogy megkérd jelezzem döntéseit a h ség vagy az árulás kérdéseiben. Egyesek erénye illékony, mások vétke vitatható. Ilyen a politika természete, Oranin. Most menj, és tedd, amire kértelek!

Az ismét magára maradt Memnon elnyúlt a szófán, és lehunyta szemét. Id be telt, mire szabadjára engedhette szellemét, de amint sikerült, felröppent a palota felé, és észak felé suhant. Egy ideig az Örökkévaló sátra felett lebegett. Odakint rök járkáltak, míg a n odabent aludt. Lepillantott az arcára, gyönyörködve annak páratlan szépségében, aztán ment tovább.

Vagy húsz mérfölddel északra a tábort vert seregt l rábukkant Decadóra, aki egy csapat katona között aludt. Skilgannonnak nyoma sem volt. Memnon körülrepült a környéken, míg végül keletnek indult a tágas prérin. Majdnem elsuhant a halott árnyak mellett, testüket csak az utolsó pillanatban vette észre, amikor egyikük fájdalmasan felrikoltott.

Memnon odaröppent fölé. A lény vézna lábát felhúzta, és karmos véres ujjaival próbálta meg elállítani a felhasított gyomrából öml vért.

Négy test hevert itt; az egyiknek nyíl állt ki a koponyájából.

Döbbenetes volt. Négy árnyat öltek meg egyetlen éjszaka alatt.

Közelebb szállt. Hárommal éles pengék végeztek, a negyedikkel a vessz . Nem támadtak volna az áldozatra, ha nincs egyedül vagy nem sebezhet . A távolban Memnon megpillantotta az éjszakában pislákoló tábortüzet. Szelleme arra suhant.

Jiamadokra bukkant és több emberre. Egyikük az Örökkévaló Újjászületettje volt, a másik meg egy élénkvörös ruhát visel szakállas férfi. Memnon megcsodálta a tunikainget, melyet gyönyör en szabtak ki, bár a szövet nem a legkiválóbb anyagból készült. A harmadik ember Skilgannon volt, aki a földön feküdt, és a jelek szerint aludt.

– Jobb lett volna, ha megölik – mondta éppen a vörös ing férfi.

– Ne mondd ezt, Stavi!

– Nem úgy értettem, vagyis... nem egészen. Mert miatta mennek a pajtásaim a veszélybe.

– Nem tisztességes, amit mondasz, mert k miattad mennek. Te még mindig itt maradhatsz. Miután sikerrel járunk, visszajövök és megkereslek.

– Szeretem a der látásodat. Meg fogjátok találni a nem létez templomot, és elpusztítjátok a mágia forrását, amit nem is ismertek.

Mert valójában, hogyan is néz ki az, amit tojásnak neveztek? Honnan

tudjátok, hogy az, amikor majd rátaláltok? Ezüstsasok meg varázspajzsok! Ennek egyáltalán semmi értelme.

– De igen, van, ahogy azt Skilgannon elmagyarázta nekem. Az sök képesek voltak csodákat tenni, és tettek is, méghozzá olyanokat, melyeket ma már nem értünk. k alkották a mágiát.

Nem számít, hogyan m ködik, a lényeg az, hogy m ködik. És most légy elnéz velem! Az sök szerkezetei hosszú ideig egyszer en csak voltak. Üresen és holtan léteztek. Aztán hirtelen életre keltek. Valami felébresztette ket, er t adott nekik. Valami a templomban. A legenda azt mondja, hogy mindez az er az égen repül ezüstsastól jön.

– Fémmadarak – dünnyögte a férfi rosszallóan.

– Felejtsd el a madarakat! Az sök valami fémeset emeltek fel az égbe. Bármi volt is az, ez adja a mágia m ködéséhez az er t. Na most, még a régi id kben ez az er hirtelen megsz nt. Többé már nem jutott el a szerkezetekhez. Erre azok mind leálltak. k... aludtak...

talán így lehet ezt a legjobban jellemezni. Aztán történt valami, és az er visszatért. Érted?

– Azt értem, hogy megfájdul a fejem.

– Akkor gondolj rá így! Van egy üres kupa. Nem csinál semmit.

Csak áll. Nincs semmi haszna. Aztán valaki fogja magát és vizet önt a kupába. Most ismét van haszna. Ihatsz bel le.

– Az er forrása az, akinél a korsó van?

– Nem, a víz az, te buta! A vízt l válik használhatóvá a kupa. A templomban van valami, ami megtölti a szerkezeteket. És mi ezt el fogjuk pusztítani. A szerkezetek hasznavehetetlenek lesznek. Nincs több újjászületett. Nincs több jiamad. Nincs több Örökkévaló. is megöregszik és meghal, éppen úgy, mint mi, többiek.

– Rendben – mondta most a vörös inges férfi. – Tegyük fel, hogy mindaz, amit mondasz, igaz. De még mindig meg kell találnotok azt a templomot, ami többé nem létezik.

– Ott kell annak lennie, Stavi. Az az er forrása. És az er még ködik. Ha tényleg elt nt volna, akkor a szerkezetek mostanra hasznavehetetlenné silányultak volna.

– Mindez nagyon szép – fogta meg a lány kezét az ifjú. – De tisztábban tudnék gondolkodni, ha sétálnál velem egy kicsit az

erd ben.

– Nem tudnál tisztábban gondolkodni. Csak elaludnál, mosollyal az arcodon.

– Akárcsak te – vágott vissza a másik.

– Igaz.

Kéz a kézben osontak át az alvó jiamadok között, és surrantak be az erd be.

Memnon nem követte ket. Látott már embereket üzekedni korábban is.

Ehelyett visszaröppent a palotába. Rengeteg mindenen kellett gondolkodnia, és sok tervet kellett kovácsolnia.

----------

Voltak id k Jianna hosszú életében, amikor azt gondolta, az unalom tet z be mindent. Az intrika rég elvesztette vonzerejét, még akkor, amikor fiatalnak érezte magát, és Naashan új királyn je lett. A manipuláció, zsarolás, csábítás akkor még izgalmas volt, és minden aprócska gy zelem ünneplésre méltó. Az elmúlt néhány száz évben ezeket a képességeit tökéletesre csiszolta, és ezek miatt büszkeséget kellett volna éreznie. Ehelyett azonban az alkalmazásuk robottá vált.

Volt id , amikor a férfiakat leny göz nek és bonyolultnak látta.

Mostanra legjobb esetben is csak figyelemelterelésre voltak jók.

Igényeik mindig ugyanazok; ugyanazokat a dolgokat becsülték, er sségeiket és gyengeségeiket könnyen ki lehetett használni.

Egyetlen oka volt annak, amiért a szíve Skilgannonra sóvárgott, amiért oly sok évszázadon át kerestette a testét. A prófécia semmit nem jelentett neki. Már rég nem számolta, hány jövendölés szólt saját magáról, melyekb l egyetlen sem vált valóra századok során. Nem mintha a látnokok között nem akadta volna olyanok, akik igazi tehetséggel bírtak. Pusztán csak a vágyálom beteljesítése belevette magát a fejükbe, kiszínezve látomásaikat. Skilgannon egyedi volt azok között a férfiak között, akiket ismert. Teljes odaadással és feltétlenül szerette t a férfi – eléggé ahhoz, hogy ott tudja hagyni. A távozása okozta döbbenet még ennyi év után is tépett szél sebként mart a szívébe.

Hogy élvezte volna Skilgannon ezt a diadalt!

Agrias, aki láthatóan túler vel és képzettebb ellenféllel nézett szembe, seregét egy si romváros felé vonta vissza. Jianna er i az erd s dombok sora között húzódó völgyön át özönlöttek el re, a menekül ellenséget üldözve. Persze ez csapda volt, méghozzá pazarul kivitelezett csapda. Agrias három ezredet küldött ki: kett emberekb l, a harmadik jiamadokból állt. A fenevadak a nyugati s

erd ségb l támadtak, az

ellenséges gyalogság keletr l zúdult alá. A harmadik, kopjás ezred Jianna er inek hátában bukkant fel, bezárva a kört. Csodás csel volt, és a királyn nagy örömét lelte benne. Agrias bánatára azonban az Örökkévaló számított erre a man verre, és az Örökkévaló Gárdának, a planéta legnagyszer bb harcosainak ezredeit visszatartotta. A kiválóan képzett és hihetetlenül fegyelmezett katonák az ellenség hátvédjére vetették magukat, szétszórva a kopjásokat. Jianna saját jiamadjai rést vágtak ellenfele soraiba. Agrias fegyvertárának egyetlen hatékony eszköze a bekerítés volt. Amikor az kudarcot vallott, csapatainak harci kedve megtört. Egy darabig jól küzdöttek, de aztán kitört a pánik és elmenekültek a csatatérr l. Az ezt követ fejvesztett futásban ezreket öltek le.

Magát Agriast is elfogták, és az északi háború kevesebb mint tizenkét nap alatt véget ért. Még maradtak leküzdend ellenállási fészkek, f leg nyugaton, a drenai földeken. Ez viszont viszonylag egyszer ügynek bizonyul majd. A legendások lovasai néhány ezer bátor harcost számláltak, de egyetlen jiamadot sem, és nem számíthattak behívható tartalékokra.

Jianna félrehajtotta a sátorlapot, és kilépett a holdfénybe. A két gárdista tisztelgett. Több hadvezére várakozott odakint, és a n látta, hogy Unwallis is a sátra felé tart a tábor másik végéb l. A férfit sértette, amiért az Örökkévaló elutasította. A királyn elcsodálkozott azon, hogy Unwallis azt gondolta, ismét állandó szeret je lehet. A férfi öreg volt és hiányzott bel le az a kitartás, ami miatt egykor élvezte a társaságát. Ezt a hibát nem követi el még egyszer.

Agrippon, az Örökkévaló rangban els hadvezére, meghajolt, amikor a n ránézett. Jianna kedvelte t. Évekkel ezel tt megpróbálta elcsábítani a férfit, aki azonban házasember volt, és végs kig h a feleségéhez. A királyn úgy érezte, hogy még egy kis ráhatással megtörhetné az ellenállását, mert a generálist egyértelm en megrészegítette az Örökkévaló, kedvére volt a férfi flegma szintesége és hogy megpróbál h maradni. Így hát visszahúzódott, és most testvéri

rokonszenvvel viseltetett irányába. A sátrába szólította t, és utasította a gárdistákat, hogy senkit se engedjenek be, amíg mást nem parancsol.

– Ülj le, Agrippon! – kérte t a n . – Mik a számok?

– Valamivel több, mint ezer halott van. Tizenegyezer ellenséges hullát számláltunk, nem számítva a fenevadakat.

– És a Gárda?

– Csak hatvanhét embert vesztettünk, további háromszázan könny sebet kaptak.

– Kit

– Akárcsak a haditerved, fenség. – A bók ügyetlen volt, de a n kihallotta bel le az szinteséget. Agrippon nem szokott hozzá, hogy bókoljon.

Jianna a fekete szakállú katonára nézett, és elmélázott rajta, hogy talán át kellene gondolnia testvéri érzületét. A csata izgalmas volt, és az Örökkévaló szükségét érezte, hogy kiengedje magából a feszültséget. A férfi egyre kényelmetlenebbül érezte magát a másik átható tekintete miatt, és felemelkedett ültéb l.

– Ez minden, fenség?

– Igen, köszönöm, Agrippon. Tolmácsold gratulációmat a többi tisztnek! Színem elé küldenéd Unwallist?

– Természetesen, fenség – hajolt meg a hadvezér. Agrippon távozása után az államférfi hajtotta félre a sátor lapját. is meghajolt.

– Élvezted az els csatádat? – kérdezte t le a n . Unwallis az oldalán lovagolt a sereg centrumában, és elég nevetségesen festett aranyozott mellvértjében és túl nagy sisakjában.

– Rémületes volt, fenség, de mivel túléltem, nem hagytam volna ki Lentria összes boráért sem. Azt hittem, csapdába kerültünk.

A királyn felnevetett.

– Nagyobb ügyességre van szükség ahhoz, hogy csapdába ejtsenek, mint amivel Agrias bír.

– Igen, fenség. Megkérdezhetem, hogy mik a terveid vele? Úgy véltem...

– Úgy vélted, azonnal meg kellett volna öletnem.

– Való igaz, fenség. Most már hosszú évek óta tüske az oldalunkban.

– Úgy számítom, hogy miközben mi itt beszélgetünk, éppen saját

helyzetén töpreng. És mi hagyjuk, hogy töprengjen csak tovább.

– Páratlanul kegyetlen, fenség – sóhajtott a férfi. – Agriasnak jó a képzel ereje, és megfordul a fejében mindaz a rémség, ami megeshet vele.

– Valóban. Látni akartál. Van valami híred?

– Kikérdeztünk több elfogott tisztet. Úgy t nik, hogy a legendások Agriashoz állt lovasai, vagy háromszázan, két héttel ezel tt kiléptek a szolgálatából. Az egyik lovas nagyon kedvelte az egyik helyi szajhát.

A n viszont nagyon kedvelte azt a bizonyos tisztet, akit kikérdeztünk.

– Az ég szerelmére – mondta Jianna élesen –, abbahagyhatnánk azt, hogy arról beszéljünk, mennyire kedvelték egymást?! Nem vagyok templomi sz z. A szajha mindkét férfival lefeküdt, és valószín leg többtucatnyi másikkal is. Mit mondott a n ?

– Azt, hogy a legendások lovasai rábukkantak egy titokzatos páncélra, mely fontos nekik. Egy bronzpáncélra. És egy misztikus hang arra ösztökélte a férfit, hogy kilépjen Agrias szolgálatából, és kövesse a kétkardos férfit.

– A Bronzpáncél. Már az én id mben is legendás volt. – A n t hirtelen kirázta a hideg. – Nem tetszik ez nekem, Unwallis. Túl sok átkozott el jel van. Az újjászületett Legendás Druss a saját csatabárdját forgatja. Skilgannon ismét felbukkant, és most a Bronzpáncél is. Talán ez az átkozott prófécia nem is túloz annyira.

– Az Örökkévaló Gárdának az az ezrede, melyet te küldtél, mostanra közel kell, hogy járjon a templom helyéhez. És két század jiamad van velük. Köztük a legújabbak és leger sebbek. Skilgannon még a legendások néhány száz lovasával is veszteni fog.

– Ez lenne az els eset. És most hagyj magamra, Unwallis!

Gondolkodnom kell.

– Igen, fenség – hajolt meg mélyen a férfi. Ránézett a n re, és váratlanul elmosolyodott. – Mondhatok valamit?

Az Örökkévaló felsóhajtott.

– Fogd rövidre!

– A gondolataim mostanra kitisztultak, és bocsásd meg, ha a viselkedésem. . ostoba lett volna. A palotában t led kapott ajándék

pazar volt, és én nagyon hálás vagyok érte. De úgy érzem, hogy azóta a hozzáállásom rést ütött köztünk. Szeretném lezárni ezt a rést. Én immár újra, ismét csak Unwallis vagyok. És a barátod, fenség.

Jianna meghatódott, és érezte, hogy kiszáll bel le a feszültség.

– Jó barát vagy. – Odalépett a másikhoz, és arcon csókolta.

A férfi elvörösödött, még egyszer meghajolt, és távozott. Jianna a sátor végébe sétált, és kinyitott egy ébenfából faragott, díszes dobozkát.

Abból kivett egy srégi bronzamulettet, melyet zöldes patina vont be.

Szorosan megmarkolta, és elsuttogta Memnon nevét.

El ször nem érkezett válasz, aztán mintha szél susogott volna végig a sátron, bár egyetlen lámpás lángja sem rezzent meg. A szemközti falnál egy kép formálódott: el ször árnyékként vetült a fehér selyemmel bevont vászonfalra. Aztán csillogni kezdett, és Memnon t nt el , sápadtan és áttetsz en.

– Van valami gond, fenség? – érdekl dött.

– Skilgannon közel jár a templom helyéhez. Van vele egy kisebb hader .

– Tudom, fenség. A legendások lovasai, és egy osztag jiamad. Ne aggódj!

– El rehozhatnánk a tervet?

– Nem, fenség. Az id zítés lényeges. S t, létfontosságú! De minden úgy lesz, ahogy óhajtod. Amikor a hírnököm megérkezik hozzád, hagyd el a tábort, és kövesd t! Akkor visszatérek, és gondoskodom róla, hogy minden rendben menjen.

– Az Örökkévaló Gárda addig nem támadhat, míg el nem jön az ideje.

– A generálissal leszek, és tökéletesen tudja, hogy mi a szándékunk. Nyugodj meg, fenség! Leld örömed a diadalban! És nagyon-nagyon hamar egy újabban lubickolhatsz.

----------

18.

Haradnak a bárkán megtett hosszú és lassú út a néma bánat idejét jelentette. A keskeny fedélzeten ült, körülötte a jiamadok, és nézte, ahogy a part lassan elsiklik mellettük. Azért döntött úgy, hogy a fenevadakkal tart, mert azok nem beszéltek sokat, mert a legendások lovasainak fesztelenségét és tréfálkozását nehezen tudta elviselni. Szinte mindent nehéz volt elviselni Charis halála óta. Harad még meg is lep dött, amikor madárdalt hallott a keleti part szittyósából. Valahogy felfoghatatlannak t nt, hogy a madarak még énekelnek, vagy hogy a nap még mindig süt a tiszta, kék égen. Gyászának súlya iszonyatos volt. De nem osztotta meg senkivel, még Askarival sem, aki id l id re

csatlakozott hozzá, de szerencsére csak csendben üldögélt mellette.

Öt bárkát béreltek ki, melyeket ökrök vontattak útjuk els ötvenmérföldes szakaszán. Ezután, ahogy azt Skilgannonnak elmagyarázta a kalmár, hátrahagyják a tulkokat és szélesebb vizeken hajóznak át a hegyeken, míg el nem érik a Rostrias folyót. A katonák odaadták összes pénzüket, Stavut pedig eladta a szekerét és mindent, ami rajta volt. De még így sem volt elég pénzük a bérletre és az úthoz szükséges készletek megvásárlására.

Stavut órákon át alkudozott a keresked vel, Decadónak közben elfogyott a türelme. Egyszer en el akarta kobozni a hajókat, Skilgannon pedig igyekezett türelemre inteni. A keresked ugyanis egyben a corisle-i polgár rség parancsnoka is volt, és bár nem okozott volna nehézséget felülkerekedni rajta, Skilgannon el akarta kerülni a felesleges vérontást. Harad alaposan megnézte Decadót. A kardforgató a szokottnál is sápadtabb volt, és állandóan a szemét dörgölte.

Stavut otthagyta a kalmárt, és visszasétált oda, ahol Skilgannon, Decado, Alahir és a többiek várakoztak a gyatra fedélzeten.

– Azt üzeni, hogy kész elfogadni a paripádat az utazáshoz és a készletekhez szükséges fizetség kiegészítéseként – mondta a kalmár Skilgannonnak.

A harcos egy pillanatig némán állt, aztán odasétált a keresked höz. A férfi magas volt, és vékony, mélyen ül szemmel. Hímzett, kék szaténinget viselt, hosszú, szürke haját ezüsttel áttört, díszes hajpánttal fogta hátra.

– Olyan ember vagy, aki ért a lovakhoz – közölte vele Skilgannon.

– Én tenyésztem ket az Örökkévaló Gárdának. És k kényesek arra, hogy milyenek a lovaik. Megegyeztünk hát?

– Nem egyeztünk meg. A ló önmagában többet ér, mint a bárkáid.

– Akkor sajnos nem látom, hogy juthatnánk megegyezésre.

Skilgannon kuncogott.

– Az Örökkévaló serege Agrias ellen vonul. Hamarosan nagy csata lesz nyugaton. Az Örökkévaló éppen úgy tudja, mint én, hogy nem fog csatát veszíteni. A helyzeted itt hamarosan veszélyessé válik. És akkor néhány garas felett perlekedsz?

– A kalmárok természete már csak olyan, hogy garasok felett perlekednek. Így gazdagszunk meg, és veszünk szaténingeket. Annak a gondja, hogy ki uralja a térséget, más lapra tartozik. Mert ma még van öt bárkám, melyek készen állnak, hogy elvigyenek titeket a Rostriashoz. És már felajánlottam a legjobb áramat.

Decado, aki eddig hallgatta ket, most el relépett.

– Hadd vágjam át a nyavalyás torkát, és aztán vegyük el az átkozott bárkáit! – Beszéd közben már el is húzta egyik kardját és megindult a keresked felé. Az Éjjel Kardja Skilgannon kezében termett, és pengéje villanva állta Decado útját.

– Ne olyan sietve, rokon! – mondta a kardforgató higgadtan. Harad egy pillanatra azt hitte, hogy Decado megtámadja Skilgannont. Az ifjú ehelyett hátralépett: szeme tágra nyílt és furcsán csillogott.

– Miért akarod, hogy éljen? Nem értem.

– Mert kedvelem.

Decado hitetlenkedve csóválta a fejét, és otthagyta ket.

– Annyi szent, megnyugtató a tudat, hogy kedvelnek – jegyezte meg a kalmár. – De az ár marad.

– Bérbe adom neked a mént – mondta Skilgannon. – Te pedig addig kölcsönzöl nekem egy hátast. Egy heréltet szeretnék. Amíg vissza nem térek, a mént cs dörként használhatod. Azután viszont visszakérem.

– Mennyi ideig leszel távol?

– Legalább néhány hétig.

– Veszélyes a küldetésed?

Skilgannon hangosan felnevetett.

– Az bizony. Lehet, hogy nem élem túl.

– Ó, átok még a gondolatra is! – állt fel a férfi, és kinyújtotta a

kezét. – Úgy lesz, ahogy mondod. Azonnal hozatok neked egy heréltet. A bárkák a hajnal els fényénél útra kelnek. Ha a fenevadjaid bármi kárt okoznak a hajóimnak, akkor visszatérésed után kárpótlást kérek érte.

Az utazás második napjának estéjén, ahogy a nap lement, Harad a bárka hátuljába sétált, hogy ott elfoglalja megszokott helyét. De Decadót találta ott. Mögötte Askari ült, és gyengéden masszírozta a férfi halántékát. Stavut nem messze üldögélt. Harad egy szó nélkül nyomakodott el mellettük, és keresett egy helyet, ahol letelepedhetett, hátát a takarmányos-zsákoknak vetve. Decado halálsápadt volt.

– Mi baja? – kérdezte a csatabárdos Askaritól.

– Nem tudom. Ugyanilyen volt, amikor el ször találkoztál vele.

Decado felsóhajtott.

– Ti ketten tudjátok, hogy én is itt vagyok, nem? – Askari felnevetett.

– Látom, valamivel jobban érzed magad.

– Igen, a fájdalom enyhült egy keveset.

– Enned kellene valamit – tanácsolta Stavut.

– Csak id -és energiapazarlás lenne. Ennyi er vel foghatnám az ételt, és át is dobhatnám a palánkon. Nem, a gyomrom semmit nem bír magában tartani, míg a fájdalom el nem múlik. De jól leszek.

Ismerem már ezeknek a rohamoknak a ritmusát. És ez nem is volt olyan rossz. Hamarosan vége lesz.

– Gyakran törnek rád? – tudakolta Stavut.

– Jönnek és mennek. – A kardforgató Askarira nézett, és bámulat ült a szemében. Harad ett l kényelmetlenül érezte magát, és Stavutra pillantott. A vörös ruhás kalmár félrenézett, aztán felállt.

– Mennünk kellene és kerítenünk valami ennivalót – fogta kézen Askarit.

Miután távoztak, Harad hátradöntötte fejét, neki az egyik takarmányos-zsáknak, és lehunyta a szemét.

– Hallom, meghalt az asszonyod – szólalt meg Decado.

A csatabárdos szeme felpattant. Az utolsó ember, akivel beszélgetni akart Charis haláláról, a tébolyodott kardforgató volt.

– Csinos kislány volt. És szép a szeme – folytatta Decado. –

Emlékszem, arra gondoltam, milyen szerencsés vagy. És a lány bátor is volt. Ha nem menekítette volna ki Gamalt a palotából, megölöm az

öreget még az els éjszakán. Volt benne kurázsi. – Az ifjú Snagára pillantott. – Meglep, hogy van még kedved a kezedbe venni a fegyvert.

– Miért ne lenne?

Decado egy pillanatig hallgatott.

– Nem tudod, hogy mir l beszélek, igaz? – kérdezte végül. – Nem.

– Askari elmondta nekem, hogy amikor a fa rád zuhant, a csatabárd kirepült a kezedb l. És a csatabárd ölte meg Charist. Hát ez az, amit balszerencsének hívhatsz. – A kardforgató elnyúlt a fedélzeten, és a hátára húzta köpenyét.

Harad néma csendben ült, és bánata most kétszeres er vel tért vissza.

Ha képes lett volna a markában tartani a fegyvert, Charis még mindig élne.

Olyan volt ez, mintha maga végzett volna vele.

----------

Skilgannon az els bárka orrában állt, élvezve az arcába csapó h s szelet. Hosszú id telt el azóta, hogy sereget vezetett, és a felel sség terhe súlyosan nehezedett a vállára. A legtöbb gond, amivel szembekerült, ismer s volt számára. A katonai tapasztalat nélküli emberek zöme azt képzelte, hogy egy seregnek csak bátorságra és fegyelemre van szüksége a csata megnyeréséhez. Azok, akik kissé bölcsebbek voltak, hozzáf zhették, hogy szintén fontos a kiképzés, a fegyverek és a vértek min sége. Mindkét elképzelés csak részben volt pontos. Mert valóban, ezek nélkül egyetlen sereg sem létezne sokáig.

Skilgannon hosszú élete során mégis látott remek fegyverekkel, jó taktikával és er s vezetéssel bíró seregeket, melyek széthullottak a csatamez n, amikor kevésbé jól felfegyverzett hadakkal kerültek szembe. A harci kedv volt a siker valódi kulcsa. Az alacsony harci kedv megfosztja a harcost magabiztosságától, és a legtöbb esetben a jó harci kedv a jó ellátásból fakad. Az éhség elégedetlenséget szül. A kalmártól vett élelem jó tíz napig táplálja majd seregét. Azután következik a gy jtögetés. Ami nem egyszer en valósítható meg abban a sivatagos környezetben, amerre tartanak. A lovaknak tiszta víz kell, az embereknek teli has. A gond még nyomasztóbb volt a jiamadok esetében, akiknek fantasztikus volt az étvágyuk.

Egy másik probléma is aggasztotta t a harci kedv kapcsán. A legendások lovasai utálták a jiamadokat, míg a fenevadak, érezve ezt a gy löletet, idegesek és nyugtalanok lettek. Jelenleg a gond nem volt súlyos, mivel a fenevadak külön bárkákon utaztak. Éjjelente, amikor a legendások lovasai hátasaikkal kiszálltak a partra, hogy megmozgassák és legeltessék ket, a jiamadok tisztes távolságra maradtak t lük.

Skilgannon megpróbált beszélni Alahirral err l az ellenségességr l, de a férfit is korok béklyózta el ítéletek kötötték. A jiamadok a démonok sarjai. A jiamadok gonoszak. A jiamadok megrémisztik a lovakat.

Ugyanilyen nehéz volt Stavuttal is, aki a jelek szerint „pajtásait" nagyra tt állatkölyköknek tekintette. És ott volt még Harad. Skilgannon nem ismerte Drusst fiatalon, mint ahogy a csatabárdos nem is mesélt neki sokat felesége haláláról. Fogalma sem volt róla, hogy a tragédia miként hatott a drenai h sre. is megzavarodott, amikor megtörtént a tragédia?

Harad most már nagyon keveset beszélgetett a többiekkel, kivéve talán Askarit.

Skilgannon végigballagott a kiürült fedélzeten, aztán a partra vezet széles pallón. A legendások lovasai vagy száz lépésre kelet felé gyülekeztek, körülülve tábortüzeiket, nevetve és beszélgetve. A jiamadok Stavuttal tartottak. A vidék itt még buján zöldellt, és Skilgannon vadakat látott a dombokon. Askari Decadóval üldögélt a folyóparton. A kardforgató újabb fejtörést jelentett Skilgannonnak. A kalmár hivatalában olyasmit látott az ifjú szemében, ami nagyon zavarta. Decadóban ott lapult a késztetés, hogy öljön. Skilgannon egy pillanatra azt hitte, hogy meg kell vívnia vele. Aztán a pillanat elmúlt.

De újra eljöhet.

Skilgannon a tábortüzek felé indult. Ekkor Stavut és egy csapat jiamad bukkant el a fák közül valamivel nyugatabbra. A legelész lovak megérezték a jiamadok szagát, és azonnal futásnak eredtek. A legendások lovasai felpattantak, és a rétre rohantak, igyekezve lecsillapítani ket.

Az ezt követ felfordulásban a legendások három lovasa odament Stavuthoz, és heves vita robbant ki. Skilgannon gyorsan arrafelé vette az irányt, ahogy más lovasok is odagy ltek.

– Hát te teljesen hülye vagy?! – ordította éppen az egyik lovas. – A férgeid megriasztják a lovakat. Hogy lehettél ennyire ostoba? – A férfi fenyeget en hajolt el re Stavut felé. Erre az egyik hatalmas fenevad felmordult, és nekirontott, ledöntve a lábáról. A jiamadok

felbömböltek. A legendások lovasai felkapták íjukat. Mások kardot rántottak és futni kezdtek arrafelé.

Skilgannon most már rohant.

– Vigyázzállás! – rikoltotta a kardforgató.

Feszült pillanat volt. Eddigre számos lovas fölajzotta már az íját.

Skilgannon a fenevadak és a drenaiak közé állt.

– Ez most már éppen eléggé elfajult – döndült a hangja. – És kezd hányingerem lenni a körülöttem lev k ostobaságából. Stavut, valóban okosabb is lehettél volna annál, mint hogy ilyen közel hozod a falkádat a lovakhoz. De te – bökött rá a földre taszított férfira –, még ostobább voltál. S t, az ítél képesség teljes hiányáról tettél bizonyságot. Hogy merészelted a féreg szót használni? Stavut falkája úgy döntött, hogy velünk tart erre a küldetésre. Érted, mit jelent ez a szó? Döntött. A kalmár azt mondta nekik, hogy maradjanak hátra, mert ez nem az harcuk. k mégis úgy döntöttek, hogy segítenek nektek, hogy mellettetek harcolnak. Hogy meghalnak a ti háborútokban. És ezt így fizeted vissza nekik? Hogy féregnek hívod ket? Szégyellhetnéd magad.

– Az íjakat egymás után eresztették le, a nyílvessz k visszakerültek a tegezekbe. – És mondok nektek még valami mást is. Én éltem abban a korban, melyet ti annyira kétségbeesetten akartok visszahozni. Jártam Legendás Druss oldalán. Harcoltam mellette. Egy fellegvárnál, mely tele volt nadír harcosokkal és renegát naashaniakkal. Nem voltunk sokan. Két fivér, egy Diagoras nevezet drenai harcos és egy számszeríjas n . Ott volt még Druss. Ott voltam én. És ott volt egy jiamad. Mind együtt harcoltunk. Legendás Druss nem nevezte a jiamadot féregnek. Nem h költ vissza t le. Nem nézett rá undorodva.

Druss minden teremtményt a tettei után ítélt meg. Ha használta volna Druss a féreg szót, akkor azt azokra a tökfejekre alkalmazta volna, akik kimondják azt. – Szünetet tartott és végigmérte még a mindig dühös férfiakat. – Nem akarok arról hallani, hogy hány barátotokat ölték meg jiamadok vagy, hogy a nagyapáitok véresküt tettek, hogy a jiamadokat távol tartják a drenaiak szent földjét l. Ez a világ srégi. A gonosznak mindig megvolt benne a maga része. Én azt hiszem, a gonosz az els ember szívében született meg. Nem találjátok meg sem párducban, sem medvében, sem verébben, sem sólyomban. Mi hordozzuk azt. Mi, emberek. Arrafelé – intett észak irányába – létezik egy varázsos hely.

Ha megtaláljuk, és megleljük a mágia forrását, meggátolhatjuk, hogy az Örökkévaló... vagy bárki más... újabb bestiaembereket alkosson. Ez az,

amire összpontosítanunk kell. – Az arcokról látta, hogy a szavai megingatják ket. És tudta, hogy semmi többet nem kell mondania.

Skilgannon elhallgatott, Alahir pedig kilépett lovasai közül, és odabaktatott a toronymagas Shakulhoz.

– Én Alahir vagyok, a legendások lovasai közül. – Shakul egyik oldalról a másikra döntötte fejét.

– a barátom, Shakul – mondta Stavut. A fenevad bizonytalanul és idegesen forgatta ide-oda a fejét. A kalmár félrevonta Alahirt, és halkan odasúgott neki valamit. A kapitány hirtelen felnevetett, és odafordult az embereihez.

– Kövessétek a példánkat! – mondta nekik. Aztán és Stavut egy ritmusra dobogni kezdtek a lábukkal. A legendások lovasai zavart pillantásokat váltva lemásolták a mozdulatot. Aztán Alahir felordított: – Mi vagyunk falka! Mindnyájan mondjátok! Most, együtt!

A kiáltás gyenge volt és szórványos.

– Hangosabban, kurafiak! – ordította a kapitány, és közben d lt a nevetést l.

– Mi vagyunk falka! Mi vagyunk falka! – A kántálás végigdübörgött a mez n.

– Shakul! – rikkantotta Stavut. – Mi vagyunk mi? Shakul toppantott a lábával. A többi bestia egymás után követte a mozdulatot.

– Mi vagyunk falka! – bömbölte Shakul, aztán vad üvöltést hallatott.

A jiamadok felemelték kezüket és vele vonyítottak.

– Hallassuk a drenaiak hangját! – ordította Alahir. Kezével tölcsért formázott a szája elé, és fülsiketít farkasüvöltés tört el a torkából. A legendások lovasai most már nevettek, és kurjantgatni, meg vonyítani kezdtek. A lovak ismét szétfutottak, de a jelek szerint ez most senkit nem érdekelt.

Skilgannon körülnézett, és elmosolyodott. Napok óta most érezte el ször, hogy a feszültség kiengedi a markából.

----------

Skilgannon visszafelé indult a kikötött bárkákhoz, Alahir pedig csatlakozott hozzá.

– Amit az imént mondtál, az igaz volt? – kérdezte.

– Én nem hazudok, Alahir.

– Druss egy jiamad oldalán harcolt?

– Akkoriban eggyéforrtaknak hívtuk ket, de ugyanazok voltak.

Egy nadír sámán hajtotta végre az összeolvasztást Druss egyik legrégebbi barátján, egy Orastes nevezet férfin.

– Aha, akkor az más.

– Mi más? – érdekl dött Skilgannon.

– Hogy a jiamad egykor ember volt, akit Druss ismert. Skilgannon vett egy nagy leveg t, hogy lehiggadjon.

– Hol itt a különbség, Alahir? Shakul egykor ember Mind azok voltak.

– Na ja – bólintott a kapitány –, b nöz k, meg effélék. Ez a büntetésük az elkövetett b nökért.

Skilgannon hallgatott. Nem kívánta megsérteni a másikat, mert hálás volt azért, amit tett. Az ifjú harcosra nézett.

– Tudom, hogy nem vagy ostoba, Alahir, de amit az imént mondtál, az nagyfokú naivitásról árulkodik. Elhiszed-e, hogy az Örökkévaló gonosz?

– Hát persze. Tanúbizonyságnak ott vannak a tettei. – Pontosan.

Akkor miért feltételezed, hogy lévén gonosz, csak b nöz ket használ fel az eggyéolvasztáshoz? Shakult eggyéolvasztották, hogy az Örökkévaló seregében szolgáljon. Igen, talán tolvaj volt, vagy gyilkos. Vagy egyszer en csak egy jó ember, aki felszólalt az Örökkévaló ellen?

– Értem, mire akarsz kilyukadni. Kérlek, bocsáss meg, Skilgannon!

Ostoba ember vagyok.

A kardforgató felnevetett.

– Ha erre a vállalkozásra gondolsz, akkor azt hiszem, mindketten jelölhetjük magunkat az ostoba címre. Ne légy ilyen kemény önmagaddal! Mindannyian el ítéleteink rabjai vagyunk.

Az én id mben, az én hazámban a drenaiakat öntelt és önz hódítóknak tekintették, akiknek megalázó leckét kell adni. Ha kicsivel öregebb lettem volna, én is tagja lehettem volna Gorben seregének, mely a Skeln-szoroson át indult Drenai ellen. Az ember a fenevadakra

néz, látja bámulatos erejüket és rútságukat, meg vadállati külsejüket, és elgondolkozik, vajon mit követhettek el, hogy ilyen sorsot érdemeltek.

Annyi szent, hogy ha a Forrás tényleg figyel minket, akkor nyilván el kellett követniük valamit. De kétlem, hogy az els jiamadok b nöz k lettek volna. Végtére is, mivel a királyn nek egyre nagyobb és nagyobb szüksége van seregei feltöltésére, úgy vélem, hogy f leg parasztok lehettek, akiket a falvakból hurcolhattak el. Én mondom neked, Alahir, hogy meghatódtam, amikor a falka önként vállalta, hogy Stavuttal tart.

Ez elgondolkodtatott: lehet, hogy egy napon mégis lesz esély arra, hogy megváltozzon az emberiség. Az, hogy egy csapat fenevad képes ilyen fokú h ségre és ragaszkodásra, egészen fellelkesített.

– Na igen, mindenki kedveli Stavutot. Ritka tehetsége van ahhoz, hogy jó bajtárs legyen.

A bárkákhoz érve Skilgannon jó éjt kívánt Alahirnak, és elballagott az utolsó hajóhoz. Haradot a tatban ülve találta, Snagával a kezében. A favágó felpillantott a kardforgatóra, ahogy az felsétált a fedélzetre.

– El kellett volna mondanod nekem – dobta le a földre a csatabárdot az ifjú. A pillangóforma fejek hegye belemart a fába, és a nyél felfelé meredve állt meg a deszkában, rezegve a becsapódástól.

– Mit számított volna? – kérdezett vissza Skilgannon, megsejtve, mir l van szó. – A lány a földrengésben halt meg. És azonnal vége lett.

– Egen, de a csatabárdom által! – A szavakból kicseng gyötrelmet még hallani is fájdalmas volt.

– Egyszer ismertem egy embert, akit egy kavics ölt meg, melyet egy elhaladó ló patája vert fel. A férfi kemény harcos volt, aki tucatnyi csatát élt túl. A k a halántékán találta el.

– És ez most hogy jön ide? – dörögte Harad.

– Ritkán dönthetjük el, hogy milyen módon távozunk. Nem te ölted meg Charist, hanem a földrengés. Hallgass ide, Harad! A b ntudat mindig a halál nyomában jár. Természetes következménye annak.

Valaki, akit szeretünk, meghal, az els kérdés, amit felteszünk magunknak, a következ : Mindent megtettünk, hogy megakadályozzuk a halálát? És még ha meg is tettünk mindent, nem tudhatjuk, hogy megmarad-e a b ntudat. Eléggé szerettük t? Elég id t áldoztunk rá az életünkb l? Eszünkbe jutnak a vitatkozások, a veszekedések, vagy a könnyek és a félreértések. És mindegyik úgy jut eszünkbe, mintha kést

döfnének a szívünkbe. Nem vagy egyedül a szenvedéseddel. Minden férfi vagy n , aki elég id s ahhoz, hogy elveszítsen valakit, akit ismert, ugyanezt érzi. Nekem itt van a feleségem. Várandós volt és boldog.

Aztán kitört a pestis. Éveken át szenvedtem, tudva, hogy nem szerettem t eléggé. Beutazzam a világot csontjának szilánkjával és egyetlen hajfürtjével, pontosan azt a helyet keresve, amit most próbálunk megtalálni. Vissza akartam hozni t, hogy visszafizessem azokat a szerelmes napokat, melyeket rám áldozott. Charis szeretett téged, Harad. A szerelem adománya felbecsülhetetlen. Jó ember vagy, mert szeretted t, és mert is szeretett téged. Mindenképpen engedj utat a bánatnak! De egyszersmind szabadulj meg a b ntudattól! Nincs semmi, amiért b ntudatot kellene érezned.

Harad egy darabig némán ült, aztán felsóhajtott.

– Gondolkodni fogok azon, amit mondtál.

El rehajolt, és kitépte a csatabárdot a fedélzet deszkájából. – Miért vagyunk ezeken az átkozott bárkákon? A sivatagban gyalog is gyorsabban haladnék.

– Holnap majd meglátod. Alahir azt mondja, hogy a vízi út egy nagy, víz alá került kanyonba torkollik. Ott hátra kell hagynunk az ökröket, mivel nem lesz part, ahol haladhatnak. Mindenfelé csak tömör hegyek magasodnak. Alahir állítása szerint ez a leggyorsabb út a Rostriashoz.

Ha lovagolnunk kellett volna, akkor még két hétbe telne a hegység megkerülése.

– Van még egy kérdésem.

– Mondd!

– Mi történik, ha a mágia forrását elapasztjuk?

Skilgannon meghökkent.

– Az Örökkévaló nem lesz képes sem több jiamadot, sem több újjászületett teremteni. Nem mondtam ezt már korábban?

– De igen, mondtad. Viszont úgy értettem, hogy mi történik a jiamadokkal?

– Tényleg nem tudom. ket mágiával olvasztották egybe.

Lehetséges, hogy annak eltávolításával az eggyéforrasztás megsz nik.

Vagy az is lehet, hogy semmi sem történik velük. Aggódsz a fenevadak épsége miatt?

– Ami azt illeti, igen. De többet gondolok rád, rám és Askarira.

– Nem tudlak követni.

– Minket talán nem mágiával teremtettek? És nem vagyunk mi is,

a saját magunk módján, éppen annyira természetellenesek, mint a jemek? Talán a mágia elpusztítása minket is megöl.

– Ez az a gondolat, ami nélkül meglettem volna – vallotta be Skilgannon. Haradra nézett. – Számít ez?

– Nem – felelte a csatabárdos. – Azért tesszük, amit teszünk, hogy védelmezzük a gyengét az er sek gonoszságától. Mi az elvet követjük.

Van valami ötleted, hogy hol találjuk meg a templomot?

– Tudom, hogy hol volt. Ott kezdjük.

----------

Hetven évvel korábban, amikor Unwallis el ször utazott Dirananba, a fontos emberek között az els , akivel találkozott, Agrias volt. A férfi helyzete – aki akkor a királyn kegyence és f tanácsadója volt –

megingathatatlannak t nt. A lendületes, intelligens, jóvágású és sokoldalú Agriasból csak úgy sugárzott az er és a méltóság. Unwallis ostobán hebegett, miután bemutatták, motyogott valami rettent en banális dolgot, aztán csak állt ott, mint egy falusi rip k, ahogy Agrias és kísérete tovább hömpölygött a palotában.

Agrias fizikailag nem változott. Még mindig fiatalnak t nt. Még mindig sudár volt és jókép . De most nem sugárzott bel le semmi más, csak félelem, ahogy az Örökkévaló elé hurcolták. Öt napja tartották fogva egy zárt veremben a romok között Az ötödik nap reggelén el vonszolták. A férfi pislogva és hunyorogva állt a vakító napsütésben: hosszú, fakó köntösét saját ürüléke mocskolta be. Unwallis szívesen félrenézett volna, de szinte vonzotta tekintetét a szétesett ember.

Amikor Agrias megpillantotta a magas támlájú trónon ül Örökkévalót, akit két oldalról az Örökkévaló Gárda f tisztjei fogtak közre, küszködve igyekezett összeszedni méltósága utolsó szilánkjait.

Ahogy a gárdisták elengedték megkötözött karjait, kihúzta magát.

– Hát nincs egy kedves bókod se hozzám, Agrias? – szólalt meg az Örökkévaló. – Nem fogod azt mondani, hogy a hajam hollófekete szépségként csillog a napsütésben? Vagy azt, hogy az arcom látása fényességgel tölti el a szívedet?

– Te, kedvesem – szedte össze magát Agrias –, a felszínen szépnek nhetsz, de sima b röd alatt egy rég halott ember rothadó csontjai lapulnak meg, és a romlás b ze terjeng.

Az egyik gárdista oldalról er sen fejbe vágta. Agrias megtántorodott, de nem esett el. A halántékán támadt vágásból vér kezdett szivárogni. A férfi váratlanul felnevetett.

– Ó, oszd meg velünk, mi az oka ennek a jókedvnek! – mondta az Örökkévaló. – Szórakoztass minket, amíg még tudsz!

– Fiatal papként enyém volt a látomások adománya. Ezek kifakultak, ahogy öregedtem és elvarázsolt a hatalom meg az anyagi javak.

– Csodás – felelte az Örökkévaló. – Annyira imádom az erkölcsi tanmeséket! És boldog a történet befejezése?

– A hozzád és hozzám hasonlókra nem vár boldog befejezés, szépségem.

– Á! Ez a bók kellemes emlékeket idéz fel bennem. Nyertél vele az életb l még néhány pillanatot. Könyörgöm, folytasd!

– Ahogy azt mondtam, egykor volt tehetségem a jövendölésekhez.

A múlt éjjel, ahogy ott ültem abban az elbájoló lakosztályban, melyet kegyeskedtél nekem adni, láttam egy újabb próféciát. Nem mondhatom, hogy teljesen jó kedvre hangolt, mivel saját halálom is benne volt. Rajtad a végzet, Jianna. A világ változni készül. A Bronzpáncél ismét a napfényben csillog. És rég halott h sök rlik porrá a birodalmadat. Te magad is hamarosan legendává leszel, a múlt teremtményévé. A jövend nemzedékek rettegve hallgatják majd a rólad szóló mesét. Megborzonganak és a talizmánjaikért nyúlnak, ha meghallják a neved.

Jianna összeütötte a tenyerét.

– Már tudok róla, hogy Alahir és a legendások lovasai elszöktek led, amikor megtalálták az si relikviát. A történet, amit a szökésük köré sz ttél, leköti az ember figyelmét, de nem annyira leny göz , mint ahogy azt reméltem. – A n hangja megkeményedett. – Örülök, hogy tetszett a szállás, amit neked nyújtottam. Most éppen téglát és habarcsot visznek oda, hogy állandóan legyen tet a fejed felett. Nem lesz szükséged sem ajtóra, sem ablakokra. Az utolsó napjaidat, vagy talán heteidet ott töltöd majd, csendesen, magányosan mélázva árulásod felett.

Unwallist kirázta a hideg az ítélet hallatán. Ezt az embert elevenen eltemetik. Most már félrenézett, mert nem akarta a korábbi miniszter csüggedt arckifejezését látni. Ahogy Agriast elvonszolták, a férfi bátorsága megtört.

– Öless meg most! – sikoltotta. – Az ég szerelmére! – Arcul ütötték, hogy elhallgattassák.

Unwallis elhátrált a katonák várakozó gy

jéb l.

Hetven évvel ezel tt két nagyszer ember szolgálta az Örökkévalót: Landis kán és Agrias. Mostanra mindkett vel leszámoltak. Landis halott, testét elégették, hamvait szétszórták. Agrias pedig egy b zös veremben végzi be életét egy srégi város romjai között. Voltak mások is, akik sosem jutottak olyan magasra, mint Agrias vagy Landis kán, de akik mégis nagy emberek voltak. Gamalt levadászták és meggyilkolták.

Perist megmérgezték, miután kilépett az Örökkévaló szolgálatából.

Jorant Memnon árnyai ölték meg. És a lista még hosszan folytatódott.

Eszébe jutott a nap, amikor Landis kán elhagyta Diranant, és az Örökkévaló által adományozott birtokaira indult. Akkor azon gondolkodott, hogy vajon utána fogják-e küldeni az árnyakat. és Landis rövid beszélgetést folytattak azon az utolsó délel ttön, mialatt a szolgák a kán ingóságait pakolták.

„Elfáradtam, Unwallis. Pihenni akarok, és a hegyeket bámulni. Nem tudok szembenézni egy újabb háborúval."

„Nincs háború."

„Nem, nincs. De lesz. Agrias északon van, Pendashal az óceán túlpartján. Egyikkel vagy másikkal lesz háború. Talán mindkett vel."

„Elmondtad félelmeidet az Örökkévalónak?"

Landis elmosolyodott.

„Szerinted nem tudja?"

„Nem értem."

„Unatkozik, Unwallis. A háború az egyetlen kikapcsolódás, ami igazán feltüzeli a vérét."

Az államférfi lehalkította a hangját.

akarja a háborút?"

„Gondolj csak bele! Miel tt északra küldte Agriast, az udvar színe el tt lehordta, nevetségesnek bélyegezve eredményeit.

Megszégyenítette t, aztán egyfajta bocsánatkérésként, nekiadta a Delnoch-hegységen túli földeket. Éppen annyira ismered te is Agriast, mint én. Nem bocsát meg és bosszúálló fajta. Egyben hatalmas és

karizmatikus is. Megvannak a saját hadvezérei, és a saját szerkezetei, melyekkel jiamadokat tud el állítani. Toborozhat embereket. Ha te lennél ennek a birodalomnak az ura, életben hagynád?"

„Valószín leg nem" – bólintott Unwallis.

„Nem bizony. És most a királyn nekem adományozta az Agriasszal szomszédos földeket. Én viszont nem játszom ezt a játékot. Nem veszek részt a közelg háborúban. Vigyázz magadra, Unwallis!"

Az államférfi visszatekintve eltöprengett azon, hogy egy ennyire intuitív és intelligens ember, mint Landis, hogyan hihette azt, hogy kés bbi tettei megtévesztik az Örökkévalót.

Unwallis átvánszorgott a táboron oda, ahol a sátrát állították fel.

Jóval kisebb volt, mint az Örökkévalóé, és a férfinak le kellett hajolnia, hogy beléphessen. Odabent alig jutott hely egy összecsukható ágynak.

El bb leült rá, aztán elnyúlt rajta, és behunyta a szemét. Olyan volt, mintha fény gyúlt volna elméje egy sötét zugában és most már tisztán látott mindent. Az els jelet a csata alatt kapta – vagy, hogy pontosabb legyen, abban a rettenetes pillanatban, amikor Jianna groteszk lovával odaléptetett mellé és elárulta neki, hogy éppen csapdába lovagolnak. A szeme csak úgy ragyogott az izgatottságtól, és az államférfi tudta, a másik élvezi, hogy flörtölhet a halállal. Most már annyira egyértelm nek tetszett, hogy a királyn miként rendezte el az árulásokat, és emelt magas polcra olyan férfiakat, akik végül elárulták.

Az örökkévaló lét halálra untatta Jiannát. Ezért parancsolta meg Memnonnak, hogy ne ölesse meg Skilgannont – nem azért, mert szerette a férfit, hanem éppen azért, mert fenyegetést jelentett.

Lényegében szegény Agrias, akit élve temetnek el, pontosan azt tette, amit az Örökkévaló kívánt t le.

Micsoda gonoszság! – gondolta Unwallis.

Aztán ott volt Decado. A n évekig elnézte a kilengéseit, de amikor eljött az ideje, elvetette a megmérgezés lehet ségét, ami gyorsan véget vetett volna az ifjú életének, és nem állt volna fenn annak veszélye, hogy elmenekül. És most a férfi Skilgannonnal van, ami csak még nagyobb fenyegetést jelenthet Jiannára nézve.

A Bronzpáncél még rejtélyesebb ügy volt. Unwallis emlékezett rá, hogy ötven évvel ezel tt az Örökkévalót érdekelni kezdték az si lel helyek. Egy Kilvanen nevezet misztikussal utazgatott, egy szerény emberrel, akinek egyetlen tartós szenvedélye volt csupán – a múlt titkairól igyekezett lerántani a leplet. Unwallis kedvelte t. Eltér en legtöbb kortársától, a misztikus nem volt hataloméhes, meg sem próbált

el rejutni az Örökkévalót szolgálók sorában. Az államférfi kellemesen érezte magát a másik társaságában, és élvezte, ahogy az el adja az sök földjének ásatásairól és átvizsgálásáról szóló történeteit, ahogy a történelem nyomait kutatta. A sathuli földeken végzett ásatások után megbetegedett. Unwallis ekkor meglátogatta. Kilvanen nem volt gazdag ember, és csak néhány szolgával bírt. A misztikus egy szemrevaló házban élt a várostól északra húzódó dombokon. Unwallis úgy döntött, hogy felajánlja neki saját orvosa szolgálatait, de amikor megérkezett a házhoz, már tudta, hogy túl kés minden gyógyszerhez vagy f zethez.

Kilvanen csont és b r volt, b re sápadt és kiszáradt, szeme lázasan csillogott a halál közelségét l. Unwallis megkérdezte t le, hogy vannak-e fájdalmai, de a férfi megrázta a fejét.

„Az Örökkévaló er s bódítószereket küldött nekem. Köszönd meg neki a nevemben, amikor legközelebb találkozol vele."

Azután beszélgettek. Kilvanen kés bb a bódítószert l elaludt, aztán felébredt és mesélni kezdett a munkájáról. Az egyik történet megragadt Unwallisban. A misztikus titkos üregre bukkant egy hegyoldalban.

Odabent egy faállványon hihetetlen páncélruha állt, csillogó bronzból.

Kilvanen azonnal tudta, hogy mi az. Élete legnagyobb felfedezése el tt állt. Visszarohant a táborba, hogy értesítse az Örökkévalót, és együtt, lámpásokkal felszerelkezve küzdöttek át magukat a páncélhoz vezet keskeny folyosón. A n itt kivonta a kardot, és megérintette a csillámló mellvértet. Kilvanen így szólt:

„Miel tt elvisszük, meg kell vizsgálnunk az üreget, és megnézni, hogy van-e nyoma annak, miért hozták ide a vértet."

„Úgy vélem, tudná" – bökött Jianna a földön hever csontokra.

„Úgy sejtem, lehetett Tolvaj Lascarin." Majd Kilvanen elmesélte a legendás páncél ellopásának történetét. Az üreg végében egy ajtó állt, mely egy korábban eltorlaszolt folyosóhoz vezetett. Kilvanen végigsétált a folyosón. Mögötte az Örökkévaló felkiáltott. Erre a férfi visszarohant.

A páncélt most csillogó kristálytömb börtönözte be.

„Mi történt, fenség?"

„Egyszer en csak megjelent. Hozzányúltál bármihez is a folyosóban?" „Nem, fenség."

„Milyen furcsa!" Ekkor Kilvanen szerint a királyn odalépett a kristályhoz és a kardért nyúlt. Keze áthaladt a tömbön, és könnyedén kivonta a pengét. A n felnevetett. „Ez csak egy illúzió" – mondta, és visszadugta a kardot a tokjába. Kilvanen is odalépett a tömbhöz – és azt

vette észre, hogy az szilárd, akár az üveg. Egy darabig beszélgettek a mágikus jelenségr l. Végül Jianna intett a misztikusnak, hogy vonja ki a pengét. Ezúttal nem ütközött ellenállásba, és férfi szintén kihúzta a kardot. „És most tedd vissza!" Ezt mondta a királyn , és miután Kilvanen engedelmeskedett, az Örökkévaló a csillogó sisakért nyúlt – és azt vette észre, hogy ujjai nem hatolnak át a kristályon. A n felnevetett.

„Az a sziklahasadék, melyen át bejöttünk, nem volt itt, amikor az üreget kivájták. Az egyetlen bejárat az alagút volt, melybe bementél. Az alagút hozza létre a kristálygátat, és a kard teszi illúzióvá. Roppant leny göz !"

Kilvanennek ez volt életében a legnagyobb, kiérdemelt jutalma. De öröme rövid élt nek bizonyult. Jianna elrendelte a nyílás lezárását, hogy a Bronzpáncél érintetlen maradjon. A misztikus könyörgött, de a n nemcsak abban volt hajlíthatatlan, hogy a páncél maradjon ott, ahol van, de abban is, hogy Kilvanen senkinek nem árulhatja el létezését. Erre persze kevés esélye is lett volna, mert a férfi szinte azonnal megbetegedett, ahogy visszatért a f városba. Három héten belül meg is halt.

Unwallis csak kés bb jött rá, hogy az Örökkévaló ölette meg a misztikust – mint ahogy a királyn ócsárlói ugyanígy végezték be életüket.

A Bronzpáncél, Drenai hadba hívó jelképe, visszatért.

Az államférfi elmélázott: lehet-e, hogy ezt is valahogy Örökkévaló szervezte így? Hogy arra törekszik-e, hogy kicsivel er sebbé tegye Skilgannont, és így fokozza a kockázatot?

----------

Azon az estén a sátrában ül Jianna eggyéolvadt Memnonnal.

– Oleket akarom látni – mondta a sötét szem mágus áttetsz képének.

– Meg tudom mutatni t, fenség.

– Azt akarom, hogy is lásson engem. Tudsz ebben segíteni ilyen messzir l?

– A távolság nem akadály, fenség. Szorítsd a talizmánt er sen a markodba, és feküdj le! Odavezetem hozzá a szellemed is látni fog téged.

A n leheveredett az ágyára, a bronzmedált a kezébe fogta és lehunyta a szemét. H s szél suhant végig rajta, és érezte a szellem szárnyalásához társuló, enyhe hányingert okozó rántást. Mintha csak egy durva kéz tépte volna ki a testéb l. Aztán máris a leveg ben járt, szellemét északkelet felé vonszolták. Hegyek és síkságok felett repült, majd egy tekerg

kanyonban hömpölyg folyónál. Lent megpillantott öt, vérvörösre festett törzs , hosszú bárkát. Egy toronymagas sziklaszál szélárnyékos oldalán kötötték ki ket.

– A legels bárkában van, fenség – közölte Memnon hangja. –

Lehet, hogy alszik.

– Mutasd meg! – A n érezte, hogy egyre er söd izgatottság lesz rajta úrrá.

Szellemét közelebb húzták a hajóhoz. Lovak voltak rajta, meg alvó emberek. És az orrban ott állt Skilgannon, hátán a Nappal és Éjjel Kardjaival. Minden ízében olyan volt, amilyenre emlékezett, és a n t elöntötte valami nagy-nagy szomorúság. Magas volt és haja sötét, szeme ragyogó kék, arca jóvágású. Éppen úgy nézett ki, mint azon az utolsó napon, ott a fellegvárban, amikor utoljára csókolóztak.

– Vigyél hozzá közelebb, Memnon!

Az Örökkévaló szelleme lassan átsiklott a fedélzet fölött, el az alvó drenaiak fölött. Már csak néhány lábnyira járt a férfitól, aki a felfelé mered szirteket bámulta, távolba réved tekintettel. Jianna ismerte ezt a pillantást. Gondolkodott és tervezgetett, megvizsgált minden lehet séget, ami akadályt gördíthet küldetése útjába.

– Oh, Olek! – szólalt meg. – Mennyire hiányoztál!

– Nem hallotta, fenség – közölte Memnon. – Szükségem van egy pillanatra, hogy életre keltsem a képmásodat.

Jianna várt.

Skilgannon hirtelen hátralépett, arca a csodálkozás maszkjává változott.

– Ezer éve álmodoztam err l a pillanatról – mondta a n . – De sosem gondoltam, hogy ellenségként találkozunk majd.

A férfi hallgatott, de az Örökkévaló látta, hogy a meglepetést felváltja a vágyakozás, és a harcos vonásai ellágyulnak.

– Mit akarsz itt? – kérdezte higgadtan Skilgannon.

– Szeretném, ha újra barátok lennénk, Olek. Hogy beszélgessünk, mint egykor.

Egy jó darabig a másik egy szót sem szólt. Aztán felsóhajtott.

– Beszélgessünk arról a napról, amikor megróttál egy kisfiút, akit rajtakaptál, amint egy pillangó szárnyait húzgálja ki? Vagy arról az álmodról, hogy összegy jt d a legkiválóbb felcsereket és patikáriusokat egy központi egyetemre, hogy így segítsd el az orvostudomány fejl dését? Vagy talán arról, hogy virágzóbb életet és boldogságot ígértél Naashan lakóinak?

– Miért kell neked mindig kötözködnöd, Olek? Legalább annyit mondhatnál, örülsz, hogy látsz.

– Egen, és ez igaz is lenne – vallotta be a másik. – Amikor meghaltál, a nap megsz nt ragyogni nekem.

– Akkor gyere el hozzám, Olek! Együtt felépítjük azt az egyetemet, amir l beszéltél. Megvalósítjuk az összes tervet, amit valaha is kovácsoltunk.

– És te ismét az én Sashanom leszel? – A férfi azt a nevet használta, amit együtt ötlöttek ki, amikor a lány szajhának álcázva menekült üldöz i el l. Ez olyan régi emlékeket elevenített fel a n ben, melyek már majdnem elt ntek a tudatalattijában

– Szeretném, ha így lenne, Olek.

– De nem lehet – felelte a férfi nyersen. – Sashan halott, Jianna.

Mint ahogy valójában te és én is halottak vagyunk. Nem kellene itt lennünk.

– Akkor hát nem jössz el hozzám?

– Szándékomban áll véget vetni az uralmadnak.

– Megölnél, Olek?

– Nem – vallotta be Skilgannon –, erre sosem lennék képes. De az Örökkévalót el tudom pusztítani.

– Remek hadvezér voltál, Olek. Sok mindenre megtanítottál. Az Örökkévaló Gárda egyik ezrede úton van a templom helye felé. És még kétszáz a leger sebb jiamadjaimból. Azt hiszed, hogy a torzszülöttekb l és álmodozókból álló szedett-vedett csapatod ellen tud állni nekik? Még ha te és Decado velük vagytok is? Még ha Druss csatabárdja és a Bronzpáncél nálatok van is? Ezer harcedzett veterán van ellenetek, Olek. Tényleg folytatni akarod ezt a bolondságot? Tényleg azt akarod, hogy ezek a fiúk meghaljanak?

– Azt hiszem, ideje lenne menned. Nincs többet mir l beszélnünk.

Mindig is szerettelek, de most az ellenségem vagy, és megdönt m az uralmadat.

A férfi hátat fordított neki, és megmarkolta a hajó korlátját.

– Én is szeretlek – szólt a n . Memnon hangja sustorgott az elméjében.

– Végzett, fenség?

– Igen.

A világ megpördült, és Jianna leveg ért kapkodott, ahogy testének ismét súlya lett. Visszatette a bronzamulettet díszes dobozkájába, és kisétált a sátorból a holdfénybe. Az egyik rszemet elküldte, hogy keresse meg Agrippont. A tiszt a jelek szerint nem aludt, mert gyorsan megérkezett.

– Szabadítsátok ki Agriast!

– Fenség?

– Meggondoltam magam. Hozzátok elém!

– Azonnal, fenség.

Jianna visszatért sátrába, és teletöltötte kupáját s vörösborral.

Nem gyakran ivott, de ma éjjel kívánta azt a meleg, beburkoló ködöt, ami tompíthatja a bánat éles szúrásait.

Nem úgy indult neki, hogy az Örökkévaló lesz bel le: nem úgy, amikor el ször kinyitotta új szemét a kék eg , friss és édes világra.

Ekkor látta el ször Landis kánt. A templomban töltött els napokban pusztán annak örült, hogy ismét a hús-vér világban lehet, és élvezheti az evés, ivás, az arcát melenget napsugár, a haját borzoló szél rég elfeledett örömeit. És leny gözte a templom, meg a szerkezetek.

Akkor nem gondolt arra, hogy seregeket állít fel, vagy trónokat ragad magához. Új életének els napjaiban megtudta, hogy Naashan si birodalma alig ötven évvel élte túl halálát, és hogy egykori palotája mára romokban hever. El ször arra gondolt, hogy jó lenne átutazni a tengeren, és ismét megnézni az ismer s hegyeket. Józan esze viszont azt súgta, hogy ez nem lenne bölcs dolog. Az új világ nagyon sok mindenben olyan volt, mint a régi: háborúk, kapzsiság és az emberi bujaság tépázták. Egy nincstelen n , aki egyedül utazik, csak a prédája lenne bármelyik banditaf nöknek, rabszolga-keresked nek vagy zsoldos hadúrnak.

A döntést, mely jelenlegi útjára terelte, a legjobb szándékkal hozta meg. Landis kán elmondta neki, hogy az egykori pap, akib l mára

renegát hadúr lett, összeszedett egy sereget, és most a templom ellen vonul, annak hatalmára és a benne rejl kincsekre áhítozva. A papok megrettentek. Az ket óvó véd varázslatokon a renegát át tudott hatolni. Jianna azt kérdezte, miért nem készítettek terveket önmaguk megvédésére. Landis kán rámutatott, hogy az itt él k tudós emberek, és nem harcosok. Nem parancsolnak katonáknak, és nincs védelmi erejük.

Eddigre Landis kán már a szeret je lett, és mindent megtett volna, csakhogy a kedvére tegyen. A n azt felelte, hogy a megoldást a vadonban kóborló banditák zsoldosként való fel bérlése jelenti. A férfi elszörnyedt a gondolattól.

„Aki a közelükbe merészkedik, azt elfogják, és megkínozzák. Ezek vad, szentségtelen népek."

„Ki a legrosszabb közöttük?"

„Abadai."

„Hány embere van?"

„Fogalmam sincs. És nem is akarom tudni." „Hány éves?"

„Középkorú. Legalább három évtizede tizedeli a karavánokat és fosztogat városokat."

„Akkor lesz az" – mondta Jianna. Két nappal kés bb egy kölcsönzött lovon, és szablyával felfegyverkezve kilovagolt a templomból. Még mindig kristálytisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor visszanézett és maga mögött nem látott semmit, csak a hegyet. Nem volt jele sem a kétszárnyú kapunak, sem a számtalan ablaknak. Csak a kopár sziklát látta. Még csúcson álló nagy aranytükör sem volt látható többé.

De haladt tovább, követve a Landis kántól kapott útmutatást, melyet a férfi habozva adott meg. Még azt is felajánlotta, hogy vele tart, de Jianna látta szemében a hálát, amikor visszautasította. Kés délután, magasan a hegyek között pillantotta meg Abadai els lovasait. Hárman várakoztak az ösvényen, melyen haladt. Jianna elhelyezkedésükb l megállapította, hogy már egy ideje figyelik.

Ahogy közelebb lovagolt hozzájuk, látta szemükben az éhséget és a kéjvágyat. A férfiak nadír származékok voltak, magas járomcsonttal, és mandulavágású szemmel. Keményített b r mellvértet viseltek és

hosszú kopját markoltak.

Jianna megrántotta a kantárt.

„Abadait keresem" – közölte.

„Én vagyok Abadai – felelte egyikük. – Szállj le a lóról és beszélgessünk!"

„Túl rút vagy ahhoz, hogy Abadai lehess". A másik két lovas elmosolyodott a sértés hallatán – de mosolyuk lehervadt, amikor társuk rájuk meredt.

„Még megbánod ezeket a szavakat."

„A bánat értelmetlen. És most vagy vigyetek Abadaihoz, vagy tegyetek próbát velem!" Ezzel Jianna kirántotta szablyáját.

A kopja feje a n re szegez dött, és a bandita vad csatakiáltást hallatva Jianna felé rúgtatott a lovával. Jianna balra d lt, ahogy a kopja felé döfött, aztán meglendítette kardját, és a penge átszelte a mellette elvágtató férfi nyakát. Lova futott még néhány lépést, aztán az alak kizuhant a nyeregb l.

„Mind töket meg kell, hogy öljelek? – Ezt kérdezte a n , látva az arcukra kiül döbbenetet. – Vagy elvisztek Abadaihoz?

„Elviszünk hozzá – mondta egyikük. – De jó, ha tudod, hogy a férfi, akit megöltél, Abadai fivére volt."

A tábor szedett-vedett volt, a sátrak régiek és fokozottak.

Meztelen gyerk cök szaladgáltak ide-oda a köves földön, és a n k ösztövérek, soványak voltak. A jelek szerint a fosztogatás mostanában nem volt túl jövedelmez .

A két férfi, egy a többinél nagyobb sátor el tt rántotta meg a kantárt. Egyikük bekiáltott, mire egy zömök, er s, középkorú férfi jött ki. Durva arcát mély red k árkolták, szeme fekete és kegyetlen volt. A lovasok olyan nyelven szóltak hozzá, amit Jianna nem értett, így némán várakozva ült a nyeregben.

Végül Abadai ráemelte sötét tekintetét.

„Beszélj! Amikor befejezted, majd eldöntöm, hogy lassan vagy gyorsan öllek-e meg."

"Nem fogsz megölni, Abadai" – szállt le a nyeregb l Jianna, és levette róla a nyeregtáskát. A vállára lendítette, és odasétált a férfi

elé.

„És ugyan miért nem?"

„Mert az álmaidat tartom a kezemben, harcos. Megadom neked azt, amire a szíved leginkább áhítozik. Egyben megadom a népednek is azt, amire a leginkább vágynak."

„És mi az, amire én a leginkább vágyom?"

Jianna elmosolyodott és közelebb lépett a másikhoz: ajka a harcos fülét súrolta.

„Hogy újra fiatal lehess" – suttogta.

A férfi felnevetett.

„És talán szárnyakat is tudok növeszteni, hogy a leveg l

támadjak ellenségeimre, akár egy sas?"

„Hívj be a sátradba, és bebizonyítom, hogy igaz, amit ígértem!"

„Miért kellene egyáltalán szóba állnom veled? Most már vérviszály van köztünk. Megölted a fivéremet."

„Nem fogod meggyászolni. Kétlem, hogy egyáltalán kedvelted. Az az ember egy idióta volt. Te nem. Viszont ha a szavaim hamisnak bizonyulnak, vagy ha úgy döntesz, hogy mégis bosszút állsz, azzal várhatsz addig, amíg beszéltünk. Ismered a régi mondást? A bosszúnak, akárcsak a bornak, érnie kell. Mer akkor sokkal édesebb."

Abadai felnevetett.

„Különös n vagy. Pusztán csak roppant fiatalságod miatt vagy ilyen vakmer ?"

„Fiatal, Abadai? Ötszáz éves vagyok. És most hívj be, mer a nap forrón t z, és én megszomjaztam."

Jianna elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az a réges-régi nap Borából kortyolgatva Skilgannonra gondolt. A férfi büszke lett volna rá. Nem lett volna undor a tekintetében. Felsóhajtott. Azt a pillantást nehéz volt elviselni. Nem számított, hogy a másik romantikus, és sosem értette meg, hogy az uralkodóknak könyörtelennek kell lenniük. Nem számított...

De mégis.

Jianna hosszú élete során csak egyetlen ember csodálatára vágyott.

A férfiéra, aki most el akarja pusztítani.

Megborzongott, kiitta kupáját, majd újra töltött magának, aztán menekvést keresett a szárnyaló becsvágyától még nem bemocskolt múltban.

Landis kán adott neki egy regeneráló f zetet, melyet a papok szoktak használni a betegségek leküzdésére. A kán élethosszítónak nevezte. Nem volt olyan er s, mint egy újjászületett test, de megacélozta az immunrendszert és új életet lehelt a mirigyekbe, meg a korral elernyed izmokba.

Jianna besétált Abadai piszkos sátrába, és leült a középen leterített sz nyegre. Szablyáját az ölébe fektetette, nyeregtáskáját maga mellé rakta. Abadai lótuszülésben telepedett le vele szemben.

„Aranyszavakat kell, hogy szólj" – közölte vele a férfi. A n elmosolyodott. Belenyúlt a nyeregtáskába, és kivette bel le a f zetet, mely viasszal lepecsételt lila üvegcsében volt. „Idd meg ezt!" És ezzel odanyújtotta az italt Abadainak. „Mi ez?"

„Lehet, hogy méreg. Vagy felidézheti benned, hogy milyen volt egykor fiatalnak lenni." Abadai viszonozta a mosolyt, bár az alig volt több egy grimasznál. Kikiáltott a kint várakozó két lovasnak. Azok átbújtak a sátorponyva alatt, és beléptek.

„Meg fogom inni ezt a f zetet – közölte a f nök. – Ha megöl, akkor azt akarom, hogy vágjátok cafatokra a ribancot. És sokáig szenvedjen!"

A lovasok egymásra néztek, és idegesnek t ntek. Jianna el rehajolt.

„Nem akarják szégyenbe hozni magukat, Abadai, de boldogabbak lennének, ha több embert hívnál be. Viszont erre nem lesz szükség."

Ezzel fogta a szablyáját, és odadobta az egyik harcosnak. Abadai megrázta a fejét, és hirtelen kuncogni kezdett.

„Kezdelek nagyon megkedvelni." A férfi tekintete megpihent a n hosszú combján.

„Ilyen hatással vagyok a férfiakra."

Abadai fogta a lila üvegcsét, feltörte a pecsétet, és egyetlen hajtásra kiitta a tartalmát. Aztán csak ült ott, még mindig a n t nézve.

„Nem érzek semmit."

„Majd fogsz, harcos. És most itt van a másik fele annak, amit ígértem." Ismét belekotort a táskába, el húzott bel le egy súlyos erszényt, és odadobta a vezérnek. A férfi a tenyerébe öntötte a tartalmát. Aranyérmék gurultak ki az ujjai közül. A másik két harcos közelebb csusszant, hogy szemügyre vegyék a kincset. Abadai elhessegette ket. Most már más szemmel nézett Jiannára.

„Ez az a fajta ígéret, amit értek. Mire van?"

„Kell nekem egy sereg. Nem túl nagy. Talán kétszáz jó harcos, meg néhány íjász."

Abadai vett egy nagy leveg t, aztán talpra lökte magát. Kinyújtotta mindkét karját, és ökölbe szorította kezét. Jianna ránézett. A férfi arcán a mély red k kisimultak, vasszürke haja sötétebbre váltott.

„Én... er snek érzem magam" – szólalt meg a férfi. Jianna, aki csak Landistól hallott a f zet erejér l, majdnem annyira meglep dött, mint a hadúr. A hatás döbbenetes volt. Elleplezve meghökkenését, a két harcosra nézett. Azok tátott szájjal álltak.

Abadai intett nekik, hogy menjenek. Miután távoztak, ismét leült.

„Megtartottad a szavad, lány. Honnan jössz?"

„A Feltámasztás templomából."

A férfi szeme tágra nyílt, és már éppen mondani akart valamit, amikor meggondolta magát, és nevetésben tört ki.

„Már majdnem azt mondtam, hogy az csak mítosz. De itt vagyok én, fiatalabban és er sebben. Milyen fiatalnak látszom?

„Legalább tíz év t nt el rólad. A harc el tt még ötven aranyat adok, és újabb ötvenet a gy zelem után. Hány embered van?"

„Vagy hatvan. Több is volt. – Abadai vállat vont. – De ez rossz év volt. Két banda saját útra lépett."

„Tudod, merre vannak?"

„Hát persze."

„Akkor küldess értük! Amikor idegy lnek, mutasd meg nekik az aranyat. Minden egyes emberért kapsz egy újabb aranyat. Gyorsan kell a dolog végre járnod, Abadai, mert az a hader , mellyel szembenézünk, még a héten eléri a hegyeket."

„És kik ezek?"

„Zsoldosok. Hasonsz

ek, mint ti. A feltámasztók egykori papja

vezeti ket, és Gassima városából indultak." „Hány embere van ennek a papnak?" A n vállat vont és széttárta a kezét.

„Azt gondolom, nem lehet több néhány száznál. Talán kevesebb.

A tetemek minden java a tiétek, akárcsak az összes zsákmányolt ló."

A férfi vett egy nagy leveg t, és leplezetlen vágyakozással nézett Jiannára.

„Feltüzeled a véremet, te lány. Oszd meg velem az ágyamat, és beleköphetünk a tenyerünkbe a megegyezés jeleként."

A n felnevetett.

„Miután gy ztünk, Abadai, eljövök hozzád. Szükséged lesz arra a fiatalságra és életer re, amit adtam neked. És talán többre is. – Felállt a sz nyegr l, felkapta nyeregtáskáját, és a vállára lendítette. –

Amikor összegy ltek az embereid, lovagoljatok nyugatnak, míg meg nem látjátok a függ sziklát. Tudod, mire gondolok?"

„Persze, hogy tudom. Közel van a régi oázishoz." „Pontosan. Ott találkozunk."

„Igazad volt – szólalt meg a vezér, amikor a n már a sátorlapért nyúlt. Jianna visszanézett rá. – A fivérem tényleg idióta volt.

Számtalanszor megöltem kis híján magam is."

A pap haderejével vívott csata rövid volt, véres, és elsöpr . Sajnos a férfinak sikerült megszöknie egy maroknyi lovasával együtt, de háromszáz zsoldosának többsége holtan maradt a sivatag homokjában. Abadai és harcosai ide-oda rohangáltak a csatatéren, lemészárolva a sebesülteket, és megfosztva ket gy ikt l,

csecsebecséikt l, ruháiktól és csizmájuktól.

Azt az éjszakát, ahogy ígérte, Jianna a banditavezérrel töltötte.

Vadul és kapkodva szeretkeztek, mindenféle finomság és gyengédség nélkül. Ám az még így is fenségesebb volt, mint Landis hódolatteli ügyetlenkedése.

És így lépett arra az útra, ami a birodalmában érte el csúcs pontját.

Mivel a papok féltek attól, hogy renegát társuk nagyobb er vel tér vissza, felhatalmazták Jiannát, hogy gy jtsön össze egy sereget. Ezzel a haddal Gassimához vonult, és ki fosztotta a várost. A pap ismét

elmenekült, és délnek tartott. Jianna a nyomába eredt. A szökevény egy bandita hadúrnál lelt menedékre a sathuli hegyekben. Jianna még több harcost szedett össze, és ezt a hadat is szétzúzta. Ahogy n tt a hírneve, úgy duzzadt a serege. A vidék egyik hatalmassága lett. Mire a papot elfogták és megölték, addigra már csak egy nagyobb terv mellékszálává vált. Felvirradt az Örökkévaló napja.

A boroskancsó kiürült. Jianna kikiabált az egyik gárdistának, hogy hozzon neki másikat. Maga Agrippon hozta be.

– Nos, hol van Agrias? – kérdezte a királyn .

– Megfojtotta magát köntöse zsinórjával, fenség.

– A tökfej! Sosem értett az id zítéshez. Küldess Unwallisért!

Miután ismét magára maradt, hagyta, hogy az elmúlt évek emlékei elsuhanjanak lelki szemei el tt. Ahogy a serege egyre duzzadt, úgy vált egyre inkább és inkább szükségessé tevékenységének kiterjesztése.

Egyre több és több kis- és nagyváros került uralma alá. Végül még Drenai hanyatló birodalma is meghajolt el tte: nagykövetei meghajtották el tte térdüket, h séget esküdve neki. Ekkor tette át hatalmi székhelyét Dirananba, és magával vitte Landis kánt, Agriast, továbbá számos papot, és azok szerkezeteit.

Számos felkelést vert le, tucatnyi kisebb háborút vívott. És a birodalma egyre duzzadt. Ahogy öregedett, és még a fiatalító f zet is kezdte elveszíteni mágiáját, Landis kán azt javasolta, hogy ismételjék meg a folyamatot, amivel visszahozták t az életbe, és neveljenek fel hasonmásokat.

Akkor váltam gonosszá? – töprengett a n . Erre felvillant benne a harag. Skilgannon szemével nézed saját magad, rótta meg magát.

Vagy talán az utolsó apát szemével. Landisszal együtt tért vissza a templomba, még több szerkezetet keresve. A kán a könyvtárban akart kutatni. Az apát lejött eléjük – Jianna azt gondolta, azért, hogy üdvözölje ket. Ehelyett megállt el ttük a nagykapunál, és nem volt hajlandó beengedni ket. Jianna megdöbbent.

„Megrontottad ezt a templomot – mondta a férfi. – Gúnyt ztél mindabból, amiért évszázadokon át munkálkodtunk. A gonosz birodalmát építetted fel, és olyan, egykor jó embereket csábítottál magad mellé, mint Landis kán. Ide nem lépsz be, Jianna."

Miel tt felelhetett volna, az apát belépett és a nagykapu

becsapódott. A dühös királyn ötven gárdistájával a legközelebbi hely rséghez lovagolt. Ott összeszedett néhány száz embert, és visszatért – csakhogy addigra a templom már elt nt. Két lovas odalovagolt a megmaradt kráter pereméhez. Rettenetes halált haltak: vértjük fémje testük köré csavarodott, összemorzsolva csontjaikat.

Unwallis érkezése visszaterelte gondolatait a jelenre. Az államférfi kócos volt, szeme álomittas.

– Baj van, fenség?

– Szükségét érzem egy barát társaságának. Nyugodj meg, nem áll szándékomban, hogy elcsábítsalak. Csak ülj le ide mellém!

– Mi történt?

– Láttam Skilgannont. És most meg kell ölnöm. – A n felnevetett. –

Unwallis, furcsa ugyan, de énem egy része azt akarja, hogy az oldalán küzdjek, a jó harcát vívva a gonosz Örökkévalóval. Milyen butaság ez, nemde?

– Éned egy része éppen ezt teszi.

– Ez valami érdekes talány? Esetleg ha elmagyaráznád, kérlek.

– Lehet, hogy tévedek, fenség, de nem te küldted hozzá a legendások lovasait?

A n alaposan szemügyre vette a másikat, aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott.

– Mindig megfeledkezem róla, milyen okos is vagy, kedvesem. De ez a te mindent betet

pillanatod. Honnan tudsz err l? Memnon

mondta el neked?

– Nem, fenség. Tudtam róla, hogy te és Kilvanen megtaláltátok a Bronzpáncélt. Többnek t nt véletlen egybeesésinél, hogy egy kódorgó drenai lovas rábukkanjon arra a helyre.

– És ebb l milyen következtetést vontál le?

– Azt, hogy az Agriasszal itt, és a Pendashallal keleten vívott háborút te magad f zted ki. Izgalomra vágytál, és valójában nincs senki, aki igazán legy zhetne. Amint erre rájöttem, már tudtam, hogy a páncél megtalálása sem volt véletlen.

– Ó, Unwallis, bárcsak katona lennél, vagy bírnál stratégiai érzékkel!

– Örülök, hogy nem így van, fenség, mert akkor talán én lennék elevenen eltemetve szegény Agrias helyett. Ami azt illeti, félek is, hogy az szinteségem az életembe kerül majd.

– Akkor miért teszed kockára az életedet?

– Id nként az igazságot egyszer en ki kell mondani, bármi lesz is a következménye. Landis kán a barátom volt. tudott a manipulációidról. Tudta azt is, hogy reménykedsz benne, csatlakozni fog Agriashoz. k ketten talán igazi próbatétel elé állítottak volna.

– A tervei sokkal veszélyesebbek voltak rám nézve.

– Azt hiszem, meg is lepett velük. De még így is arra törekedtél, hogy nagyobb esélyt adj Skilgannonnak, mint amekkorával bírt.

– Megérdemli – töltötte tele ismét kupáját a n . – Sosem volt bátrabb vagy eltökéltebb barátom. Olek számtalanszor kockáztatta értem az életét. Nélküle sosem szöktem volna meg a városból. Apám gyilkosai elkaptak és megöltek volna, ahogy az anyámmal tették. Skilgannon az én ügyem miatt elvesztette barátait és odalett az ifjúsága. A legsötétebb id kben, amikor azt hittük, végünk, h séges maradt. Olyan csatákat nyert meg, melyeket egyetlen más hadvezér sem nyert volna meg.

Létszámhátrányban, id nként rosszabb man verezési pozícióban, esetenként pedig... legalábbis azokban az els id kben... klasszisokkal jobbak ellen gy zött. Megállíthatatlan volt. Az emberei imádták. A végs gy zelembe vetett megingathatatlan hittel harcoltak az oldalán.

Az volt aztán a látvány!

– És ennek az embernek adtál egy sereget? Azt akarod, hogy legy zzenek, fenség?

– Id nként igen – akadtak el a n szava. – Gyere az ágyamba, Unwallis! Nem akarok szeretkezni. Csak egy barát mellett akarok aludni.

– És akkor nem öletsz meg?

– Majd reggel kérdezz meg újra!

----------

19.

Skilgannon pej lován ülve felfelé léptért a meredek, sziklás lejt n, és nem sokkal a tet alatt megállt. Leszállt a nyeregb l. A heréltet nem kötötte ki, hanem óvatosan elindult felfelé, és szemügyre vette a hegységt l a tengerig nyúló átszeldelt, kopár vidéket. Eltér en az óceán túlpartján húzódó sivatagoktól, itt nem volt említésre érdemes h ség. A sivatag egyszer en azért létezett, mert a föld fels talajrétege hiányzott, és szinte teljes egészében sziklából állt. A fennsíkon sívó szelek fújtak, és ami növény ezen a lakhatatlan helyen n tt, az mind ványadt és tüskés volt. Az itt él néhány fa kiszáradt, kérgük a legcsekélyebb nyomásra eltört és szétmorzsolódott.

Skilgannon torka kiszáradt, haja megszürkült a sziklák porától.

Úgy érezte, mintha szemében k dara lenne. Látva, hogy a vidéken nem mozdul semmi, intett a többieknek, hogy el re. Decado és Alahir odalovagoltak mellé.

– Még nincs nyomuk – közölte Skilgannon.

– Miért figyelmeztetne a királyn ? – kérdezte Decado.

– Erre nem tudok válaszolni.

– Lehet, hogy hazudott a ribanc! – jegyezte meg Alahir. Az Elátkozott rápillantott. Az aznap délel tt történései súlyos teherként nehezedtek a drenai vezérre. Többnapi könny utazást követ en partra szálltak a Rostrias partján, és északnak indultak, a templom helye felé.

A lovasok örültek, hogy megszabadultak a hajóktól. Akárcsak a jiamadok. A templomhegyhez vezet kétnapos út eseménytelen volt.

Stavut és falkája elkapott és megölt nyolc vadjuhot, így mindenki friss húst ehetett.

Ezen a délel ttön került sor az els tragédiára.

Elérték a templomhegyet, és Skilgannon egy irdatlan krátert látott ott, ahol a templom állt. A látvány lehangoló volt. Bár Gamal mondta, hogy a hegy elt nt, a harcos még mindig dédelgette a reményt, hogy a másik tévedett; hogy és útitársa rossz helyre vet dtek.

A lovasok a kráter szélénél zabolázták meg lovukat. Shakul a peremhez baktatott, ide-oda forgatva busa fejét. Aztán megbotlott, és

majdnem elesett. Alahir ifjú segédtisztje, Bagalan, leszállt a lováról.

Amikor úgy t nt, hogy Shakul bajba került, rohanni kezdett felé.

Aztán felsikoltott. Shakul megragadta a lovast és elrángatta a peremt l. Bagalan verg dött a markában, vér lövellt a szájából és a torkából. Shakul leengedte a földre, és a lovasok köré gy ltek. Alahir termett el ször az ifjú mellett. Bagalan vértjének résein át vér csöpögött. Teste többször vadul összerándult. Aztán a fiú meghalt.

Alahir rámeredt Bagalan eltorzult vértjére. Láncszemes nyakvéd je szétroncsolódott és vér borította, mellvértje megrepedt.

Láncszemes páncélruhája lent beágyazódott jobb combjának húsába.

Olyan volt, mintha a vért életre kelt, és belerágta volna magát a testébe.

Skilgannon megállt a holttest felett. Nem emlékeztette a lovasokat arra, hogy maradjanak távol a krátert l. Nem volt rá szükség. Bagalan megcsonkított teste éppen elég emlékeztet volt.

– Ez nem drenai harcoshoz ill halál – szólalt meg a veterán Gilden.

– Még csak a páncélját sem vehetjük le róla. – Alahir megpróbálta kivonni a fiú kardját a tokjából, de az is megcsavarodott és eltorzult.

– Miféle mágia ez? – Ezt a hullafehérre sápadt kapitány kérdezte.

– Nem tudom – felelte Skilgannon.

Az egyik lovas elkáromkodta magát – és a kráterre mutatott.

Bagalan sisakja a poros földön görgött. Az alakja változott –mintha csak egy óriási, láthatatlan pöröly csépelte volna. Aztán figyel tekintetük el tt a sisak felemelkedett a földr l, ide-oda tekerg zve és csillogva a napfényben. Majd feljebb repült, és elszállt északnak, akár egy ezüstmadár. A lovasok addig nézték, míg el nem t nt. Senki sem szólt.

– Távolodjatok el a kráter peremét l! – Ezt végül Skilgannon mondta. – Üssetek tábort ott, annál a sziklacsoportnál!

A lovához lépett és nyeregbe szállt.

– Alahir! – kiáltott oda a kapitánynak. – Te tarts velem. Védhet pozíciót kell találnunk.

A kapitány elhátrált a halottól, és felült a lovára. Ahogy Skilgannon keletnek vette az irányt, Alahir és Decado csatlakozott

hozzá.

– Még mindig azt gondolom, a n akár hazudhatott is – mondta éppen Alahir.

– Ez a lehet ség is fennáll, de nem hiszem. Emellett, amíg nem tudunk mást, feltételezzük, hogy ezer lovassal és kétszáz jiamaddal állunk szemben. Nyílt terepen nem csatázhatunk velük. Oldalról átkarolnának minket.

– Én már láttam az Örökkévaló Gárdát harcolni – szólalt meg Decado. – Tudjátok, igazán csodás látvány. – Alahirra nézett. – Nem akarlak megsérteni téged, meg az embereidet, de lefogadnám, hogy a Gárda minden hader vel elbánik. Nem lenne jobb inkább mozgékonynak maradni, ahelyett, hogy kiválasztjuk a csatateret?

– Nézz körül, Decado! – szólalt meg Skilgannon. – Nyílt a terep, fedezék nélkül. Akad néhány vízlel hely, de sehol egy fa. Nincsenek rejtekhelyek. Nem tudunk elfutni. Az egyetlen reményünk, hogy megleljük a templomot, és véget vetünk a mágiának.

– Még nem láttad a legendások lovasait harcolni – fordult oda Alahir Decadóhoz. – Lefogadnám, hogy visszaverik a ti Gárdátokat.

– Érdekes ötlet – mosolyodott el szélesen a másik. – Viszont ha ti veszítetek, hogyan fizetnéd ki nekem a tétet?

– Mi nem veszítünk! – csattant fel a drenai kapitány.

– Lovagoljunk tovább! – szólalt meg Skilgannon.

Több mint két órán át haladtak a kopár vidéken. Skilgannon gyakran megállt, hogy szemügyre vegye a talajt. Alahirt az útvonalról kérdezgette, melyen a Gárda érkezhet. A kapitány, aki még sosem járt ilyen messze északon, csak kevés épít jelleg tanáccsal tudott szolgálni. Decado viszont el állt a saját véleményével.

– Drasparthánál szállhatnak hajóra, és a part mentén haladnak. Az el ttünk álló hegyeken túl a Pelucid-tenger van. Ott a partvidéken csak egyetlen kiköt van... vagyis igazából az csak egy halászfalu... de van kiköt gátja. Két évvel ezel tt megálltam ott egyszer, visszatér ben a sheraki hadjáratról. Amennyire emlékszem, egy hegyi út vezet arra a régi ezüstbányákhoz.

– Egy hágó megtenné nekünk – felelte Skilgannon. – Valami keskeny hágó. Az kiegyenlítené az esélyeket.

– Lehet, hogy túl sokat vársz – mondta erre Decado. – Az én tapasztalatom szerint ritka az, hogy csak egy hágó vezet át a hegységen.

Ha mi felállunk az egyikben, mi állítja meg a Gárdát abban, hogy másikat keressen, és mögénk kerüljön?

– El ször találjunk egy hágót! Aztán majd vitatkozhatunk azon, hogyan tartsuk meg. – Skilgannon elkanyarodott a lovával, és elindult egy vörös sziklatorony felé, mely lándzsaként meredt felfelé a környez magaslatok között. Ott leszállt a nyeregb l, körbesétálta a torony alját, majd elindult felfelé, kapaszkodókat és lábtámaszokat keresve. Decado és Alahir nézték, ahogy egyre feljebb mászik.

A sziklafalon Skilgannon óvatosan haladt felfelé. A kapaszkodók er sek voltak, de tudta, hogy a szikla puha k zetb l van, és minden egyes fogódzót kipróbált, miel tt teljes súlyával ránehezedett volna.

Többször fogott rá szilárdnak t

kapaszkodóra, hogy aztán a k

szétmorzsolódjon a markában, és szétessen. Egyre magasabbra mászott, míg végül jó kétszáz lábbal járt a lenti sziklák alatt.

Lepillantott. Alahir és Decado leszálltak lovukról, és most meredten figyelték.

Végül feltornászta magát a csúcs peremén, és odafent leült, szemügyre véve a lenti vidéket. Innen látta a hegyek éles bevágásait, melyek a hágókat jelezték. Decadónak igaza volt. Több volt bel lük.

A magaslatról nem tudta megmondani, hogy közülük melyik kanyon végz dik zsákutcában, de a nagy hágót látta, és a messzi távolban még a tengert is ki tudta venni. Egy darabig ücsörgött még, hogy összeszedje erejét a visszamászáshoz, és közben feltérképezte a vidéket. Amikor végül a tájat elméjébe véste, átmászott a sziklaperemen, és óvatosan mászni kezdett lefelé.

Minden ügyessége dacára megkönnyebbült, amikor lába szilárd talajra taposott.

A két várakozó férfinak elmondta, mit látott, és Alahirt elküldte, hogy térjen vissza a többiekhez, és onnan kelet felé tovább, útbaigazítva a mély, V alakú bevágáshoz, melyet a hegységben látott.

– Decado és én felderítjük a többi hágót, és meglátjuk, melyik kínálja a legjobb esélyt a sikerre.

Amikor Alahir ellovagolt, Decado megcsóválta a fejét.

– Te vagy a legder látóbb ember, akivel valaha is találkoztam,

rokon. Tényleg azt hiszed, hogy ezek a vidéki fiúk le tudják gy zni a Gárdát?

– Aligha számít, hogy én mit hiszek. Elfutni nem tudunk, és elrejt zni sem. Így aztán harcolunk. És amikor én harcolok, Decado, gy zök. Legyen az ellenfelem egyetlen ember, vagy akár egy egész sereg.

– A legtöbb embert l eltér en én kedvelem az önteltséget –

vidámkodott a másik. – Annyira üdít . És én ugyanígy érzek. Nincs olyan anyaszülte ember, aki megállna el ttem párbajban. És tudod, hogy ez mit jelent?

– Mondd!

– Azt, hogy egyikünk téved.

– Vagy mindkett nk. Milyen szerencse, hogy egy oldalon állunk.

Decado kuncogott.

– A szerencse a legjobb esetben is szeszélyes egy jószág.

Skilgannon a lovához sétált, és nyeregbe szállt.

– Mesélj el mindent a Gárdáról, a kiképzési módszereikr l, taktikájukról, a fegyvereikr l! – fordult a másikhoz, ahogy Decado is a lovához lépett.

A férfi fellendült a nyeregbe.

– Lóháton vagy gyalog, de mindig támadnak. És k, hozzád hasonlóan, sosem vesztenek, rokon.

----------

Unwallis számos nagyravágyó tervet dédelgetett hosszú élete folyamán. Ezek zöme teljesült is. Egy azonban sosem. Valamilyen okból, amit nem értett, számos n je közül egy sem fogant meg t le.

Ezt egy kicsit mindig bánta. Egészen mostanáig.

A királyi ágyban feküdt: Jianna mellette gömbölyödött össze, fejét a vállán nyugtatta, combját átvetette az övén. Ebben a pillanatban a egészen olyan volt, akár egy gyermek, és Unwallis er s atyai érzést táplált az alvó királyn iránt. Az államférfi némán feküdt, a másik hosszú, sötét haját simogatva. Az esze azt súgta neki, hogy amit érez, az csak illúzió. A karjaiban hever asszony egy könyörtelen

zsarnok, akinek lelkén egész népek pusztulása szárad. Ám a sátor sötétjében az értelem kifakult, szabad utat engedve érzelmeinek.

Eltelt egy óra. Unwallis kezdett elszenderedni.

Valamit l hirtelen felriadt. A szeme felpattant.

Azon kapta magát, hogy az ágy fölé magasodó árny szürke képbe bámul. Késpenge szúrta át a b rét a vállán, amit l hátrahanyatlott. A bénulás gyorsan érkezett. Két másik árny mozdult mellette. Látta, hogy Jianna megrándul, és megpróbál leugrani az ágyról. A teremtmények szemmel követhetetlen gyorsasággal vetették rá magukat.

A bénult Unwallis semmit sem tehetett, hogy segítsen neki. Még csak a szemét sem tudta becsukni, amikor látta, hogy egy hideg, szürke t rpenge Jianna szívébe mélyed. A n visszahanyatlott az ágyra, halott szeme összekapcsolódott Unwallis megfagyott tekintetével. Aztán az árnyak elvonszolták a királyn holttestét.

Az államférfi nem látta, amikor kivitték a királyn t a sátorból.

Csak feküdt ott, nyitott szeme kiszáradt és fájni kezdett, ahogy teltek-múltak a gyötrelmes órák. Végül Agrippon emelte fel. Egy felcser állt az ágy mellett. k ketten közös er vel ül helyzetbe támogatták. Unwallis lassan ismét érezni kezdte a karját, és rettent fájdalom dübörgött a fejében.

Amikor végül sikerült megszólalnia, egyetlen szót nyögött ki.

– Jianna?

– Árnyak csaptak le a gárdistákra – felelte Agrippon. – Sehol sem bukkantunk a királyn nyomára.

– Megölték. Szíven szúrták, és elvitték a testét.

----------

Alahir elnyúlt a sziklás földön a víz szélén, és levette sisakját, meg a páncélingét. A nap melegen sütött, de a kövek között szél susogott, ami leh lt, ahogy átsuhant a tavacska felett. Körülötte a legendások lovasai pihentek, kivéve azokat, akik a keleti utakat derítették fel.

Mögöttük a megitatott lovak kipányvázva álltak a nyugati sziklafal

árnyékában.

Gilden lépett hozzá: A veterán kibújt vértjéb l, és most csak egyszer , térdig ér , szürke tunikát viselt. Most nem is t nt katonának: sokkal inkább rideg tanítónak.

– Ez a tunika jobb napokat is látott már – jelentette ki Alahir.

Gilden lenézett.

– Valaha zöld volt, azt hiszem. – Ezzel leült, és vizet paskolt az arcába. El rehajolt és a tó mélységét méricskélte.

– Azon gondolkodom, milyen mély.

– Bámulatos, hogy egyáltalán itt van. Szerinted is csak összegy lt es víz?

– Nehéz megmondani. Az ehhez hasonló sivatagi ciszternák artézi kutakhoz is kapcsolódhatnak... még akár föld alatti tavakhoz is. Azt hiszem, az sök ezért vitték ilyen közel az utat a sziklákhoz. Remek pihen hely lehetett a tengert l a szárazföld belsejébe vezet út során. A keresked k megitathatták lovaikat, és azok pihenhettek a Gulgothirba vagy Gassimába tartó hosszú vontatás el tt. – A tavacska túloldalára nézett, vagy harminc lábbal odébb, ahol Askari ült a borongós Haraddal.

– Gyönyör lány. Az a Stavut szerencsés ember.

– Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikünk is szerencsés lenne.

Hiszen éppen az Örökkévaló Gárdával és néhány száz jiamaddal készülünk szembeszállni.

Gilden nem felelt. Körülhordozta tekintetét a vidéken.

– Hol van Stavut?

– A falka Skilgannonnal és Decadóval tartott. Felderítik a többi hágót, és megpróbálják megállapítani, hogy a Gárda meg tud-e kerülni minket.

A strázsamester felnevetett.

– Egy részem azt kívánja, hogy egyáltalán ránk se akadjanak.

– Ismerem ezt az érzést – bólintott Alahir. – De akkor mit tennénk, barátom? Hazalovagolnánk és szembenéznénk egy másik ezreddel...

vagy kett vel, vagy tízzel?

– Hát ez az.

Askari ekkor felállt, és átsétált hozzájuk, hogy leüljön melléjük.

– A víz h vös, és mégsem úszik senki. Miért? – Gilden hangosan felnevetett, és Alahirra nézett.

– Nem vagyunk... ööö... valami nagy úszók – vörösödött el Alahir.

Askari a strázsamesterre pillantott.

– Lemaradtam valamir l?

– Le bizony, te lány.

– Ó, fogd már be, Gil! – csattant fel a kapitány.

– A társadalmunk si értékekre épít, melyek, hogy szinte legyek, meghökkent en ostobák – vidámkodott Gilden. – A n k három csoportba vannak sorolva: angyali hajadonok, feleségek és szajhák. Az els két csoportot nagyra becsüljük, a harmadikat élvezzük.

Természetesen amikor élvezetr l beszélek, azt úgy kell érteni, hogy az élvezet nagy rakás b ntudattal párosul.

– És ennek van valami köze az úszáshoz? – kérdezte Askari.

– Az ellenség bármikor felt nhet. Vizes ruhában te sem akarnál harcolni. Így aztán meztelenül kellene úszkálnunk. És a drenaiak ezt nem tehetik meg addig, míg te itt vagy, hiszen te angyali hajadon vagy.

– A férfi nevetése valósággal zúgott.

– De te nem osztod ezt a... szemérmességet? – kérdezte a lány negédesen.

– Én részben délen nevelkedtem, a Drenai-hegység túloldalán, így több a tapasztalatom más kultúrákról.

– Remek! Akkor dobd le ezt a kopottas tunikát, és mutasd meg a bajtársaidnak, milyen jó úszó vagy!

Most Alahiron volt a sor, hogy felnevessen. Gilden elvörösödött.

– Hát – húzta az id t –, ha már szóba került, sosem tudtam teljesen levetk zni neveltetésem béklyóit.

Askari elmosolyodott.

– Vagyis a legendások lovasai valójában szégyenl s kisfiúk, akik rémüldöznek attól, hogy meztelenül lássák ket? – Alahirhoz perdült. –

Te is szégyenl s vagy, Bronzgróf?

– Igen – vallotta be a férfi. – De nagyon szeretnék úszni. – Talpra lökte magát, levetette ingét, nadrágját, és hatalmas loccsanással fejest ugrott a vízbe. A tavacska körül a legendások lovasai kurjongattak és tapsoltak. Mások is levetk ztek és csatlakoztak hozzá.

A víz varázslatosan h s volt, és Alahir a tavacska túlpartjára úszott, ahol rátámaszkodott könyökével az egyik sziklára és felpillantott Haradra. Az ifjú némán ücsörgött, a nagy csatabárddal az ölében.

– Gyere be te is, barátom! – hívta a kapitány.

– Nem tudok úszni.

– Könny megtanulni. Tedd félre a bárdot, és gyere be! Néhány pillanat alatt megtanítalak rá.

Harad hirtelen elvigyorodott.

– Az bizony jó lenne. – Kibújt a ruhájából, és belegázolt a vízbe. –

Mit csináljak?

– Végy egy nagy leveg t, és feküdj hanyatt! A tüd dben lev leveg a felszínen tart majd.

Harad beled lt a vízbe. Ahogy feje a vízhez ért, megpróbált felállni. A lába megcsúszott, és a felszín alá süllyedt, hogy aztán vizet köpködve bukkanjon fel. Alahir egy szemvillanás alatt mellette termett.

– Bízz bennem! Majd én megtámasztom a hátadat. És most végy nagy leveg t, aztán már lebegni is fogsz.

Askari kettejüket nézte, és odafordult Gildenhez.

– Öreg vagy már katonának.

– Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt az észrevételt – felelte a másik savanyúan.

– Nem akartam tiszteletlen lenni. Távolról sem. Ahhoz, hogy ilyen sokáig életben maradj, nagyon ügyesnek kellett lenned.

– Mindez csak szerencse.

– Van családod? Gyerekeid? – A férfi kuncogott.

– Itt vannak nekem ezek a szégyenl s kisfiúk. k az én családom.

Egy napon majd fogják a páncélomat és eltemetik velem együtt. Aztán dalokat zengenek a sírom fölött. Ennyi elég nekem.

– Az ég túl kék ahhoz, hogy sírokról és a halálról beszélgessünk –

mutatott rá a lány. Felállt, és levetk zött. – Gyere, Gilden, ússz velem! – nyújtotta ki a kezét. A strázsamester habozott egy pillanatig, aztán felsóhajtott, és felállt. Tunikáját áthúzta a feje fölött, felfedve a mellén, vállán és combján húzódó számos heget. Askari kézen fogta és behúzta a vízbe.

Skilgannon és Decado éppen ekkor lovagoltak be a tavacskához vezet úton, és leszálltak a nyeregb l. Alahir észrevette ket, otthagyta a víz színén boldogan lebeg Haradot és a partra gázolt.

Decado kibújt ruhájából és fejest ugrott a tavacskába. Skilgannon fáradtnak t nt. A szeme vöröses árnyalatú volt, arca nyúzott.

– Talán neked is be kellene menned a tóba – javasolta a kapitány.

– Találtunk három másik hágót, melyen a hátunkba kerülhetnek, és nincs elég emberünk, hogy megfelel en védjük mindhármat. És lehet még több is, amit meg sem találtunk. Amint az ember leér a kanyon mélyére, az olyan akár egy kotorék. Stavut még mindig ott van.

– El ször szemt l szembe jönnek majd. A Gárda már csak ilyen.

Keresd meg az ellenséget, és öld meg ket! Nagyon bíznak a katonai fölényükben.

– Egyetértek. Ez egybevág mindazzal, amit Decado mondott

– Akkor mi aggaszt? – Skilgannon elvigyorodott.

– Úgy érted, azt leszámítva, hogy négyszeres túler ben vannak? Ha elvágnak minket, akkor nem tudok eljutni a templomhoz, és ez az egész vállalkozás kárba vész.

– A kráternál nincs semmi – mutatott rá Alahir. – Mi magunk is láttuk. – A teste már majdnem megszáradt a ragyogó napsütésben, így felkapta tunikáját, és belebújt, aztán jöhetett a nadrág. – Szóval intézzük el a Gárdát, aztán induljunk vissza Siccusba!

– A mágia még mindig sugárzik. Ott kell lennie.

– Nem tudok semmit a mágiáról, Skilgannon, de ha a templom elt nt, akkor talán valahova máshova vitték. Egy másik országba. Túl a tengeren.

– Ez akár igaz is lehet – ismerte be a kardforgató fáradtan. – De a prófécia azt mondta, meglelem a választ. És én itt vagyok... nem a tenger túlpartján. – Megfogta a két hátas kantárját, és a tavacska túloldalára vezette az állatokat. Alahir segített neki lenyergelni, és lecsutakolták a jószágokat. Aztán Skilgannon intett a kapitánynak, hogy kövesse, és a sziklába vágott mély hasadékon át visszasétáltak az ösvényhez. Itt vagy harminc láb széles volt a csapás, mely meredeken ívelt lefelé, északi irányba. Skilgannon a meredély széléhez sétált. Innen láthatták a nagy krátert, ahol egykor a templomhegy állt. A kardforgató a messzi, gy

s vermet bámulta, ami felett h hullámok remegtek.

Habozva fordult el. – Itt van egy el nyünk. A talaj kelet felé lejt, ami azt jelenti, hogy ellenségeinknek hegynek felfelé kell jönnie. A szirtek és a szakadékok miatt nem kerülhetnek az oldalunkba. – A férfi kisétált a régi útra, ami vagy tizenöt lábnyira sz kült össze a kanyarban, mely élesen fordult, miel tt folytatta volna útját a lenti kanyonban. – Nem lesz rá idejük, hogy rendesen felfejl djenek egy rohamhoz. Az alakzat ezen a ponton megtörik, mert itt csak öt vagy hat lovas fér el egymás

mellett. Amint túljutnak rajta, már l távolba kerülnek. Nem hinném, hogy kockáztatnák a lovaikat magaslaton álló képzett íjászokkal szemben.

– Nem is – bólintott Alahir. – Leszállnak majd, és futva támadnak ránk.

– Vagy a bestiákat küldik.

– Szerintem kezdetben visszatartják a fenevadakat.

– Miért?

– Nem akarok pökhendinek t nni, de mi vagyunk az elit, Skilgannon.

A legendások lovasainak híre van. Azt hiszem, a Gárda próbára fogja tenni ezt. Ha beverjük az orrukat, azután küldik a bestiákat.

Némán álldogáltak tovább. Alahir a tekerg

utat nézte,

elképzelve a fekete-ezüst páncélzatú Örökkévaló Gárdát, és a hatalmas, tollal ékített sisakokat. Skilgannonnak igaza volt. Az út jó százötven lépésnyire a sziklás tavacskához vezet bevágástól, túl keskeny volt ahhoz, hogy rohamozó alakzatot vehessenek fel. Így viszonylag rendezetlenül kell támadniuk, megpróbálva szilárd alakzatot formálni, mialatt az íjászok felé futnak. A keskeny ponthoz sétált, ott megfordult és futni kezdett felfelé a lejt n, miközben számolt.

– Mennyi? – tudakolta Skilgannon.

– Meg lennék lepve, ha nem tudnánk hatszor l ni, még miel tt lecsapnának az els sorra.

– Az nagyjából ezerötszáz nyíl – becsülte Skilgannon. – Nehéz páncélzatú, pajzsos emberek ellen. Legalább a vessz k fele elakad majd.

A maradék fele a mellvérteken vagy a láncingeken vásik el, és nem okoz sérülést.

– És az így megmaradtnak legalább a fele sérülést okoz, de nem teszi a sebesültet harcképtelenné – f zte hozzá Alahir.

– Vagyis nagyjából százhuszonöt ember esik ki majd a harcból.

Marad nyolcszázhetvenöt a közelharcra kétszázötven ellen. A puszta számbeli fölény visszaszorít minket. – Skilgannon elballagott az úton a sziklatóhoz vezet bevágásig. – Ez a bejárat keskeny és jól védhet .

Mégis öngyilkosság lenne ezt tenni, mert innen nincs kiút.

Továbbsétált kétszáz lépést. Itt érte el a rézs tetejét. Ezután nyílt vidék következett, ahogy az út lefelé tekerg zött a sivatagba.

– Amint túljutnak ezen a pontot, az oldalunkba kerülnek,

átkarolnak és kényük-kedvük szerint mészárolnak le minket.

– Kezdesz lehangolni – dünnyögte Alahir. Skilgannon felnevetett, és vállon veregette a másikat. – Tervezz a legrosszabbra, és várd a legjobbat! – idézte.

Aztán visszaballagott a f útra, majd leguggolt, szemügyre véve a vidéket.

– Leküldhetnénk kis lovascsoportokat az ösvényen – javasolta a kapitány –, és lecsaphatnánk rájuk mászás közben, növelné a veszteségeiket.

– Ez igaz, de akkor valószín leg a jemek jönnének el ször, lovasainkat üldözve. Márpedig a Gárdának kell el ször támadnia. Aztán megfosztjuk ket önteltségükt l, és hagyjuk, hogy megrettenjenek a kudarctól és a haláltól. A fenevadak beküldése a belenyugvásnak és a vereség beismerésének jele kell, hogy legyen. Aztán, amikor visszavertük a bestiákat, miénk a nap.

– Ó, ez már inkább a kedvemre való!

– Mennyi a legkevesebb ember, ami ahhoz kell neked, hogy tartani tudd a vonalat ott? – mutatott rá Skilgannon a régi út legszélesebb pontjára.

– Száz. Talán százötven.

Skilgannon hallgatott, arca megfeszült. Kétszer is visszapillantott az útra, aztán felnézett a bal oldalon tornyosuló szirtre. Alahirt utasította, hogy maradjon az út legszélesebb pontján, pedig felsétált a kaptatón vagy ötven lépést. Ezután kisvártatva visszatért a kapitányhoz.

– Mindvégig l nünk kell, megállás nélkül – közölte. – Amikor az els támadás megindul, itt fogadjuk. Amint összecsapunk a Gárdával, íjászaink hátsó sora visszavonul a magasabb terepre, és a fejünk felett lövi a küzd kön túli tömeget. Az ellenség össze fog zsúfolódni, ahogy igyekeznek bekapcsolódni a harcba. Hány nyilat hord magával egy ember?

– Harmincat.

– Ha megtörjük az els támadást, a kil tt vessz kb l pótolhatjuk készleteinket. Minden az els rohamon múlik. Addig kell feltartanunk ket, míg meg nem törik az önbizalmuk. Decado és én az els sor közepén állunk majd.

– Akárcsak én.

– Pontosan. Viseld a Bronzpáncélt, Alahir! Lelkesíti majd az embereket.

– Én is éppen erre gondoltam. Hol harcol majd Harad?

– bizony gondot jelent. Bátor és er s, de képzetlen. Ehhez járul, hogy egyetlen csatabárdos sem tud sz k helyen harcolni, körülvéve a bajtársaival. Neki tér kell ahhoz, hogy meglendíthesse a fegyverét.

Stavuttal és a falkával küldöm majd, hogy a többi hágót figyeljék.

– Milyen kár! Igazad van abban, hogy a Bronzpáncél lelkesíteni fogja az embereimet. És ezt tenné a tudat is, hogy Druss csatabárdját forgatják ebben a csatában.

– A végén még erre is sor kerülhet.

----------

Harad követte Shakult és Stavutot fel a hosszú rézs n, és onnan a hegységen át kelet felé kígyózó keskeny hágóra néz , széles fennsíkra.

Itt várakozott a falka többi tagja. Harad ivott egy korty vizet a Legendások egyik lovasától kölcsönbe kapott kulacsból. A folyadékot lötyögtette kicsit a szájában, aztán kiköpte, próbálva megszabadulni a sziklák porától. Izzadság csorgott végig a gerincén. Vészjósló tekintettel méregette a kietlen vidéket, és azon kapta magát, hogy visszavágyik az otthoni erd k zöldjéhez. Erre rögvest Charis jutott eszébe, amint rámosolyog, ahogy hozza neki az ebédet. Ett l elkomorodott, és a szomorúság, meg a düh keveréke örvénylett benne. Stavut ballagott oda hozzá.

– Vagy két mérfölddel el ttünk az ösvény, amit látsz, belefut a régi útba. Ha megosztják er iket, akkor erre jönnek majd.

Harad szívesebben harcolt volna a legendások lovasaival, mint ezeknek a fenevadaknak az oldalán. Nyugtalankodott a közelükben, bár csodálta Stavutot, ahogy sétálgat közöttük, vállon veregeti ket, és tréfálkozik velük. Harad biztos volt benne, hogy a bestiák nem is értik. A jiamadok leheveredtek a napsütésben. Sokan elszenderedtek.

A kalmár ásított és megvakargatta egyre s

bb szakállát.

– Tudsz valami történetet Drussról? – kérdezte a csatabárdos.

– Néhányat. De azok valószín leg legendák. A felesége valami hercegn volt, akit árulók raboltak el a palotájából. Azt hiszem valami külhoni király beleszeretett. Bárhogy is, áthurcolták a tengeren, Druss meg ment, és visszahozta.

– A történetmondás nem az er sséged, igaz?

– Soha nem érdekelt a történelem. Azt hiszem, harcolt valami démonkirállyal is... de lehet, hogy az valaki más volt.

– Miért van az, hogy az összes h s hercegn t vesz feleségül?

– Úgy sejtem, a h sök már csak ilyenek. – Stavut visszanézett az ösvényre. – Remélem, nem erre jönnek.

Shakul váratlanul felállt, és a leveg be emelte kezét, orrlyukai kitágultak. A többi jiamad is felrezzent. A kalmár káromkodott, Harad pedig felkapta csatabárdját.

– Éppen olyan jó vagy reménykedésben, mint történetmondásban –

jegyezte meg a favágó.

Shakul visszacaplatott a két férfihoz.

– Sok jem. Hamarosan itt.

– Mennyi? – tudakolta Stavut.

– Nagy falka.

– Nagyobb, mint a miénk?

– Sokszor.

Stavut megint káromkodott, és el húzta a lovassági szablyát, amit Alahirtól kapott.

– Azt hiszem, távol kellene maradnod az összecsapástól – jegyezte meg Harad. – Hacsak nem tudod forgatni azt.

– Nagyon vicces – dörmögte Stavut. Shakul beleszimatolt a leveg be.

– Nem mind jönni – közölte. A kalmár odasétált, ahol az ösvény lejteni kezdett a kanyon mélye felé. Jobbra egy toronymagas szirt állt, balra rettenetes szakadék tátongott. Az ösvény jó húsz láb széles volt. A férfi körülnézett. A korábbi sziklaomlásokból k tömbök hevertek szanaszét tucatjával a fennsíkon.

– Shak, azt akarom, hogy annyi nagy sziklát görgessetek a fennsík szélére, amennyit csak tudtok.

– Sziklát?

Stavut az egyik nagy k tömbhöz rohant, és rátette a kezét, majd úgy tett, mintha meglökné.

– Legurítjuk az ellenségre. Gyerünk, pajtások! – ordította. Shakul a sziklához baktatott, és hatalmas tömegével nekifeszült. A masszív szikla meg se rezdült.

– Nem jó – mondta a jiamad.

– Együtt meg tudjuk csinálni. Grava! Vasököl! Feketeszikla! Ide! –

A három másik jiamad csatlakozott hozzájuk, és együttes er vel nekifeszültek a k tömbnek, mely lassan megmozdult. – És most óvatosan! – intette ket Stavut. – Egészen a szélére kell kerülnie. –

Harad is odalépett, hogy segítsen nekik, és az óriási szikla lassan a helyére gördült. Más tömbök is követték, míg végül gigászi kövek egész sora várakozott a fennsík peremén. Aztán vártak.

Messze alattuk felt ntek az els jiamadok. Egy tiszt volt velük, aki tarka lovon ült. Stavut visszaparancsolta a falkát a fennsík peremér l, de nem volt elég gyors, és a tiszt észrevette ket. Harad látta, amint a férfi int a karjával. A vele lev jiamadok ekkor futni kezdtek felfelé.

Nagydarab fenevadak voltak, mindegyikük akkora, mint Shakul, vagy talán nagyobb is, és hosszú, sötét vasdorongokat markoltak. A csatabárdos megszámolta ket futás közben. Több mint negyvenen voltak, és gyorsan mozogtak. A tiszt is velük lovagolt. Kivonta szablyáját és sötét köpenye ott libegett mögötte.

Amikor a fenevadak félúton jártak a kaptatón felfele, Stavut elordította magát:

– Most!

Shakul és néhány másik jiamad nekivetették magukat az els sziklának, átbillentve a peremen. A falkából mások a mögötte álló nagy sziklát görgették el re. Aztán jött a harmadik. Az els vagy tíz lépéssel odébb megállt, de a második továbbgörgött, egyre gyorsulva.

Shakul odarohant az els höz, oldalán Gravával. Együtt mozgásra bírták a k tömböt, aztán visszaügettek Stavuthoz és Haradhoz.

Most már öt k tömb dübörgött lefelé a lejt n. Fokozatosan gyorsultak, le-lepattanva a jobb oldali sziklafalról. Egyikük lerepült a szakadékba, még jóval azel tt, hogy elérte volna a jiamadokat. Egy másik nekiszállt a szirt falának, és megállt. A többi viszont mennydörgött tovább, és még mindig n tt a sebességük. A rohamozó jiamadok megtorpantak, ahogy felismerték a veszélyt. Megfordultak, és megpróbáltak elfutni. A tiszt lova felágaskodott, ahogy a férfi megrántotta a kantárt. Aztán az egyik szikla eltalálta a tarka paripát, letaszítva szakadékba. A tisztnek sikerült kirántania lábát a kengyelb l, éppen miel tt a k tömb becsapódott volna, és levetette magát a balvégzet jószág hátáról.

Harad lenézett, és a sziklaomlás keltette porfelh be bámult. Legalább tíz jiamadot taszítottak a halálba vagy zúztak szét A többiek újra összever dtek. A tiszt, aki elvesztette tollas sisakját, meglengette kardját a leveg ben, és felmutatott vele a hegyoldalra. És az ellenség ismét megindult.

Shakul és a falka várt. Stavut középre sétált, oldalán Haraddal.

– Utálok harcolni – közölte a kalmár.

– Akkor rossz helyet választottál – dörmögte a csatabárdos. Ahogy az ellenség közeledett, Stavut torkaszakadtából elüvöltette magát.

– Öljétek meg mind! – A falka hatalmas ordítással vetette rá magát az ellenségre. Harad velük rohant. Egy tagbaszakadt fenevad a feje felé suhintott a vasdorongjával. Harad lebukott és Snagát belevágta a másik bordáiba. Aztán vállával félretaszította a haldokló bestiát, és fellökte, ahogy egy másikra vetette magát. Shakul a torkánál és az ágyékánál fogva megragadott egy jiamadot, a leveg be lökte, aztán a tehetetlenül kapálózó teremtményt bajtársai képébe vágta. Stavut szablyájával rásújtott az egyik rohamozó jiamadra. A penge lepattant, és csak sekély vágást ejtett. A fenevad az ingénél fogva ragadta meg Stavutot, és agyaras pofája felé rántotta. Shakul hatalmas ütése oldalról érte a fejét. A lény elejtette a kalmárt, és ellenfele felé fordult. A két fenevad felbömbölt és összecsaptak.

Stavut talpra lökte magát, és felkapta elejtett szablyáját. A fennsík vicsorgásoktól és kiáltásoktól volt hangos. Shakul kitépte ellenfele torkát, és újra belevetette magát a küzdelembe. Harad fáradhatatlanul támadott, hárított és vágott; nagy csatabárd áthatolt bundán, húson és csonton. A kalmár a segítségére rohant, átugrálva az elesett fenevadakon, és lebukva, megkerülve azokat, akik még küzdöttek. Az Örökkévaló Gárda tisztje megpillantotta, és rárontott. Stavut hárította a vad döfést, aztán hátravetette magát, ahogy a következ a hasát vette célba. A penge megvillant, belemetszett az ingébe és a rébe a mellén. Stavut két kézre kapta saját szablyáját, vágott és csapkodott vele, de támadásait könnyedén hárították.

– Hulla vagy! – vicsorgott rá a tiszt.

Harad, aki a közelben harcolt, Snagával az egyik támadó bestia képébe vágott, aztán a gárdistára vetette magát. A katona látta, hogy

jön, és az új fenyegetés felé perdült. Stavut mit sem tör dve a tisztességgel, rávetette magát, és szablyája átmetszette a férfi torkát.

De már látta, hogy Harad mentési kísérlete veszélybe sodorta a csatabárdost, aki hátat fordított a rárontó jiamadnak. Stavut megpróbálta figyelmeztetni az ifjút. Harad fején egy husáng csattant.

A nagydarab férfi megtántorodott Stavut odaugrott, hogy segítsen. A csatabárdos, akinek fejéb l patakzott a vér, Snagát támadója mellébe vágta.

Az ellenség megtört – a túlél k futva menekültek vissza a ösvényen.

A kalmár, aki szédült a megkönnyebbülést l, Shakult kereste. A nagydarab fenevad több kisebb vágásból és sebb l vérzett.

– Rendben vagy? – kérdezte a keresked .

– Er s – felelte erre a jiamad. Stavut körbejárt a csatatéren Falkájából nyolcan haltak meg, négyen pedig megsebesültek. Aztán megpillantotta a szakadéktól nem messze hever Gravát. Odarohant hozzá, és lekuporodott mellé.

– Ne, ne, ne! – esdekelt. – Ne merj nekem meghalni! – Átölelte a hosszúkás fejet, orrát odadugta Grava pofájához.

– Lélegzeni! – szólalt meg Shakul. – Nem halni. Stavut az égre emelte tekintetét.

– Köszönöm! – kiáltotta. Grava felnyögött, és kinyitotta aranyszemét. Rámeredt Stavutra, mondott valami érthetetlent és hosszú nyelve kibuggyant hosszúkás pofájából.

– Én is örülök, hogy látlak – mondta a kalmár boldogan. Felállt, megfordult, és lenézett a lejt re. – Visszajönnek? – kérdezte Shakultól.

– Tiszt halni. Most elfutnak. Mások visszajönnek. Talán.

– Gy ztünk, Shak! Legy ztük ket! Aztán megpillantotta a közelben a földön hever Haradot.

Stavut odarohant, és a hátára gördítette. Az ifjú arca szürke volt.

Shakul tornyosult föléjük.

– Nem lélegezni – szólalt meg. – Barát halott.

Hirtelen megrándult Harad teste, és a jégkék szemek felpattantak.

– Halott? – kérdezte. – Álmodozz csak, cimbora!

----------

Skilgannon, aki Alahir régi vértjét és láncszemes páncélingét viselte, a drenai védelmi vonal közepén térdelt. Körülötte a legendások lovasainak zord harcosai, húrra illesztett vessz vel.

Mellette Decado térdelt, a kopjásokkal vívott csatában megölt egyik lovas páncéljában. Skilgannon kényelmetlenül érezte magát a súlyos láncingben, mely bár lényegében nem korlátozta a mozgását, pusztán súlyánál fogva kiszívta visel je energiáját. Skilgannon szokványos esetben jobban kedvelte a gyorsaságot és a mozgásszabadságot, de a mai csatát szorosan zárt alakzatban vívják, és ott nincs mód arra, hogy kitérjen az összecsapás elején a felé irányuló lándzsa- és karddöfések el l.

Lejjebb az si úton az Örökkévaló Gárda sorakozott fel. Látták, hogy a legendások lovasai már várnak rájuk, Skilgannon pedig azt nézte, amint tisztjeik összegy lnek, megvitatva a stratégiát. Remélte, hogy ez id be telik majd: nem azért, mert félt a közelg csatától, hanem mert a hosszas megbeszélés bizonytalanságról árulkodott volna. De nem kapott haladékot. A parancsokat hamar kiadták, az Örökkévaló Gárda tagjai leszálltak lovaikról és félretették kopjáikat.

Az oszlop hátuljából a szekerekr l el kerültek a kerek gyalogsági pajzsok, és a harcosok felcsatolták ket. Skilgannont hirtelen kirázta a hideg. A pajzsokon látható jelvény foltos kígyót mintázott – ezt a jelvényt maga tervezte a naashani királyn csapatainak oly sok évszázaddal ezel tt. Akkor azok, akik e hadijelvény alatt küzdöttek, az emberei voltak: kiválóan képzett, hihetetlenül fegyelmezett és csodálatra méltóan bátor emberek.

Negyed mérfölddel lejjebb az Örökkévaló Gárda gördülékenyen vette fel az alakzatot. Nyoma sem volt izgatottságnak, semmi jel nem utalt arra, hogy megijedtek volna vagy aggódnának. Ezek harcosok voltak.

Skilgannon jobbra és balra pillantott. Alahirnak megparancsolta, hogy lovasai közül a legtermetesebbeket és a leger sebbeket állítsa az els vonalba, melynek tartani kell a terepet a támadással szemben.

Amint a két had összecsap, egy ideig tusakodni és nyomakodni fognak, hogy teret nyerjenek.

Létfontosságú volt, hogy a vonalat ne szorítsák vissza ebben az els id szakban.

– Tetszet s egy banda, mi? – kérdezte Decado.

Skilgannon nem felelt. Az Örökkévaló Gárda megindult.

Mögöttük több mint száz hatalmas jiamad várakozott Alahirnak igaza volt. A Gárda magának akarta a drenaiak legy zésének dics ségét és megtiszteltetését.

A Gárda magasra tartott pajzsokkal közeledett. Nem harsantak csatakiáltások, csupán a csizmás lábak ütemes dobbanása, a menetel léptek zaja hallatszott. Alahir a drenai vonal els sorába tolakodott el re. Itt is letérdelt, hogy a mögötte lev íjászok tisztán lássák az ellenséget. A Bronzpáncél csillogott délutáni napban, a napsugár megcsillant a szárnyas sisakon és a kezében tartott fényl kardon.

Ahol az út összesz kült, a Gárda ott ért l távolba. Tudták mi vár rájuk, de nem haboztak. Skilgannon azon kapta magát, hogy csodálja ezeket a bátor embereket, és elnehezült a szíve. Jó és bátor emberek fognak meghalni ma, megfosztva a világot vitézségükt l, lelkierejükt l és elhivatottságuktól.

– Most! – rikkantotta Alahir.

Több száz szakállas vessz hasított bele a menetel k soraiba. A legtöbb a pajzsokon csattant vagy lepattant a vasvértekr l. Sok másik viszont húsba hatolt. Katonák zuhantak el – de a Gárda még mindig jött tovább. Soraik közül kiáltás harsant mire futni kezdtek. Újabb nyílzáporok zúdultak rájuk, megritkítva soraikat. Aztán amikor már kevesebb mint húsz lépésre voltak a legendások lovasaitól, Alahir felemelte kardját. A véd k els sora átadta íját a mögöttük állóknak, kivonták szablyáikat, és a Bronzgróf, Skilgannon és Decado vezetésével rohamra lendültek.

Skilgannon hárított egy alattomos döfést, és vállával beleöklelt a katonába, visszalökve a férfit. A Nappal és Éjjel Kardjai megvillantak a napsütésben, balra és jobbra vágtak. A harcos mellett Alahir hasított magának utat a Gárda soraiba: az aranykardot mostanra vér mocskolta be.

Mögöttük, feljebb a dombon, a száz íjász továbbra is nyilakkal

árasztotta el a harchoz férk zni próbáló gárdistákat. Ahogy azt Skilgannon megjósolta, az emberek összezsúfolódtak, még pajzsukat sem tudták felemelni. Éles nyílhegyek téptek húsba, és az összecsattanó fegyverek zaja elkeveredett a haldokló harcosok sikolyaival. A számbeli fölény éreztetni kezdte hatását: a drenai vonal visszaszorult.

Újabb ötven íjász dobta le íját és rohant el re, meger sítve a vonalat. Skilgannon hárított egy kardszúrást, aztán riposztozott és beledöfött támadója arcába. A férfi hátratántorodott. Egy másik lépett a helyébe. Skilgannon most már fagyos, könyörtelen dühvel harcolt, ütve-vágva. Kardja állandó mozgásban volt, csillogva-villogva hasított szét vértet és csontot. Mellette Decado és Alahir sem hátrált, de a Gárda mindkét oldalon el renyomult. A három harcost hamarosan körülveszik majd.

Gilden vetette magát el re, megpróbálva eljutni Alahirhoz. Egy kardpenge a combjába mart. Egy másik a sisakján csattant. A strázsamester lebukott, és rávetette magát az el tte állókra: az egyiket ledöntötte a lábáról, a másikat hátraszorította. Gilden meglendítette szablyáját, és bal kezében tartott t r belevágódott egy rátámadó gárdista védtelen nyakába. Más véd k is Gilden után zúdultak, és egy darabig a vonal kitartott.

De a Gárda nem tört meg. Lassan ugyan és kérlelhetetlenül, de gy ztek.

Skilgannon, akárcsak az összes nagy hadvezér – hiába járt a harc jében –, érezte az összecsapás hullámzását. A legendások lovasai bátran küzdöttek, de most már szinte tapintani tudta egyre er söd bizonytalanságukat. A Gárda viszont egyre lendületesebben harcolt, ahogy orrukat megcsapta a gy zelem szaga. Egy kard döndült Skilgannon páncélingén. A láncvért meggátolta, hogy a csapás a húsába vágjon, de a becsapódás ereje majdnem lelökte a lábáról.

Meglódult, és megölte támadóját. Aztán egy másikat is – egy kis helyet teremtve maga körül. A vért l maszatos arcú Alahir megpróbált el renyomulni az ellenség soraiba, de a pajzsok összezárultak el tte, és t is hátraszorították.

Gárdisták zúdultak el Skilgannon mindkét oldalán, ahogy a drenai vonal összeomlott. Most már semmit nem tehetett, csak harcolhatott tovább.

Hirtelen vicsorgás ütötte meg a fülét. Egy gárdista teste repült el Skilgannon mellett, aztán felbukkant Shakul. Hatalmas ökle fapajzson csattant, darabokra zúzva azt. A nagy fenevad megragadta a pajzsot markoló harcost, magasan a leveg be emelte, és a rohamozó gárdisták soraiba hajította.

Újabb alak magasodott fel mellette. Harad volt az.

Skilgannon – abban a pillanatban, amikor éppen nem maradt egyetlen ellenfele sem – látta, ahogy a csatabárdos beleveti magát a harcba. Snaga felemelkedett, és lehullt, hasítva és ölve. Skilgannon szeme összesz kült. Harad mindig is er s volt, de hiányzott bel le a tapasztalat. Ez a hiányossága mostanra elt nt. A csatabárdos, egyensúlyát tökéletesen megtartva nyomult el re, és a gárdisták meghátráltak ádáz rohama el tt.

De az Örökkévaló Gárda még mindig nem tört meg. Skilgannon rohamra lendült, oldalán Alahirral. A legendások lovasai is nekilódultak, visszaszorítva a Gárdát az út legkeskenyebb pontjáig. A csata itt még kaotikusabbá vált, ahogy halottakon és haldoklókon tapostak.

Trombita harsant – és a Gárda visszahúzódott. Még visszavonulás közben is fegyelmezettek voltak: az els sor egyenletes iramban távolodott.

A legendások lovasai közül néhányan üldöz be vették ket Alahir azonnal visszahívta ket.

– Alakzatba! – ordította. Emberei könnyedén visszazárkóztak az eredeti harci felállásba. Harad is visszabaktatott, és megállt Skilgannon el tt.

– Te vagy az? – kérdezte a harcos halkan.

– Egen, cimbora. Egy id re visszajöttem.

Skilgannon még több mindent is akart mondani, de ekkor két ember t nt fel az út legkeskenyebb pontján. Mindkett vékony volt és fiatal, és nem viseltek páncélt. Odasétáltak Alahirhoz és meghajoltak el tte. Az els , akinek görnyedt volt a háta, és kopaszodott, szólalt meg el ször.

– Warna Set vagyok, az els ezredhez rendelt felcser. a segédem, Anatis. Engedélyeddel ellátnánk a Gárda sebesültjeit. Van veletek felcser?

– Nincs – felelte Alahir.

– Akkor generálisom felajánlja Anatis segítéségét a sebesültjeiteknek. Egyben arra kér, hogy engedélyezd a halottak elszállítását a csatatérr l. – A kapitány az úton hever katonákra pillantott, akik közül többen a földön verg dtek kínjukban. Aztán Skilgannonra nézett.

– Meddig tart ez a fegyverszünet? – érdekl dött Skilgannon.

A nap már kezdett leszállni. Warna Set a harcoshoz fordult.

– A generálisom azt mondja, hogy napkeltéig vár a következ támadással.

– Jelezd neki, hogy beleegyezünk! – felelte Skilgannon. A felcser meghajolt, és visszatért a Gárdához. Anatis maradt. Alacsony ember volt, homokszín hajjal, nagy, barna szemmel. Vonásai puhák voltak, már-már n iesek.

– Munkához láthatok, uram? – kérdezte Skilgannontól.

– Hát persze. Hálásak vagyunk a segítségedért. – Anatis fáradtan elmosolyodott.

– A tehetségemnek nagyobb hasznát vennék olyanok között, akik nem próbálják meg darabokra vágni egymást. Jelölj ki mellém néhány embert, hogy biztonságos helyre szállíthassuk azokat a sebesülteket, akik mozgathatóak. Úgy tudom, hogy a közelben van víz.

– Igen.

– A sebesülteket jó lenne odavinni, azokat meg, akik nem kaptak gyomorsebet, arra biztatni, hogy igyanak. – Ezzel elindult a sebesültek között, Alahir pedig Gildent adta mellé segít nek.

– Nem tudom, ki ez a hadvezér – fordult a kapitány Skilgannonhoz –, de azt kell, hogy mondjam, kedvemre való.

– Egen, szép gesztus, de egyben megvan a stratégia értéke is. Az emberei tudják, hogy ha megsebesülnek, ellátják, és nemcsak egyszer en félredobják ket. Azzal, hogy adnak nekünk egy felcsert, csökken annak a valószín sége, hogy lemészároljuk a sérült gárdistákat.

Ez az ember használja az eszét.

Köveken koppanó paták hangja szakította félbe beszélgetésüket.

Skilgannon megfordult, és látta, hogy Decado lovagol ki a tavacskához vezet bevágásból. Odasétált a hátasán ül , sötét hajú kardforgatóhoz.

– Máris elhagysz minket?

– Attól tartok, rokon. Ez sosem volt az én harcom. Örömömre szolgált, hogy maradhattam addig, míg azt gondoltam, gy zhetünk.

– Hát, akkor a jó szerencse legyen veled, Decado! – A férfi elmosolyodott.

– Semmi könyörgés, hogy maradjak? Nem apellálsz a h ségemre?

– Nem. Megköszönöm, hogy segítettél ma. Remek harcos vagy.

Talán találkozunk még, boldogabb id kben.

Ezzel Skilgannon hátat fordított a másiknak és visszaballagott oda, ahol Druss állt, távolabb a többiekt l.

– Nem néz ki jól – szólalt meg a csatabárdos.

– Nem – bólintott Skilgannon. – A hozzáértés egyforma mindkét oldalon, de a létszám miatt nyerni fognak. Szerintem két, esetleg három támadást tudunk visszaverni.

Druss bólintott. Skilgannon látta a vért a csatabárdos halántékán, és alatta a nagy zúzódást.

– Csúnyának t nik.

– Érzem is – vallotta be Druss. – Szerintem Harad koponyája betörhetett. Átkozottul fáj.

A két férfi oldalra lépett, ahogy a legendások lovasai elhaladtak mellettük, a sebesülteket cipelve.

– Jól sejtem, hogy egy darabig még maradsz?

– Azt hiszem az lesz a legjobb. Harad rendes kölyök, de ehhez az összecsapáshoz többre van szükség er s gyomornál és elszántságnál. –

Alahirra nézett, és elvigyorodott. – Jó újra látni azt a vértet. És jól is áll rajta.

– Jó ember.

– Drenai. És ez mindent elmond nekem.

A nap lebukott a hegyek mögé, a sötétség gyorsan leszállt.

Skilgannon leült egy sziklára és megtisztogatta kardjait. Amikor végzett azzal, hogy letörölje az alvadt vért az Éjjel Kardjáról, felemelte a pengét, hogy megvizsgálja közelebbr l is. Amit látott, attól elakadt a lélegzete.

Mert a csillogó acélban ott tükröz dött a templomhegy, sápadtan ragyogva a csillagfényben, a Mennyei Tükörrel a csúcsán. A harcos elfordította fejét és lepillantott a hegyoldalon. A templomnak nyoma sem volt, csak az irdatlan kráternek, mely megölte Bagalant.

Tekintete visszatért a kardpengében látszódó tükörképre, és azon töprengett, hogy vajon végleg elment-e az esze: ekkor Askari baktatott oda hozzá.

– Most nincs id arra, hogy saját magad bámuld – szólalt meg a lány.

– Nézz a pengére, és mondd meg, mit látsz! – nyújtotta át neki a kardot a férfi. Askari felemelte a fegyvert.

– Néztem már ki jobban is. Piszkos az arcom.

– Fordítsd a kardot a hegy felé!

Askari így tett. Arckifejezése megváltozott, amikor meglátta á templomhegy tükörképét, és is hátranézett, akárcsak Skilgannon tette.

– Mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy mindig is valamiféle véd varázslat volt rajta. A szemet be tudja csapni, de a Tükröt nem.

– Mihez kezdesz most? – Skilgannon felsóhajtott.

– Minden porcikám arra sóvárog, hogy itt maradhassak ezekkel az emberekkel, és szembenézzek az ellenséggel. De nem ezért jöttem ide.

Azért vagyok itt, hogy véget vessek az Örökkévaló uralmának. Ezt idefent nem tudom megtenni. Be kell jutnom a templomba.

----------

20.

Stavut semmi értelmét nem látta a pillanatnyi diadalnak.

Lidércnyomásos nap volt mögötte. Az els csata, ahol Haradot leterítették, önmagában is éppen elég rossz volt. Nyolc cimborája halt meg, és három másik olyan mély sebeket kapott, ami aggasztotta a kalmárt. Aztán idesiettek, ahol a legendások komoly túler vel néztek szembe. Shakul, nem is várva parancsra Stavuttól, belevetette magát az összecsapásba. Mostanra még több vágást kapott, és egy szúrt sebet a combjára.

A korábban megsebesült jiamadok, akiket hátrahagytak a hegyi szoroshoz tartó meneteléskor, csak az éj leszálltával érkeztek meg.

Egyikük Vasököl volt, a girhes és púpos jiamad, aki csak nemrégiben állt közéjük. A hatalmas Feketeszikla támogatta. Vasököl nehézkesen vette a leveg t, és hosszúkás pofájáról vér csöpögött. Stavut odafutott hozzá, és segített Feketesziklának leültetnie t. Vasököl nekid lt a sziklafalnak. A kalmár a fenevad vállára tette a kezét.

– Hogy érzed magad, barátom?

– Nagy fájdalom. Jobb, mikor nap süt.

– Ne mozogj! Idehívom a felcsert!

Stavut a tavacska partjára rohant, ahova a csatatérr l a súlyosan sebesülteket vitték. Látta, hogy Anatis, a kis felcser, az egyik lovas mellett térdel és a férfi vállsebét varrja össze. A keresked felismerte a harcosban azt a tagbaszakadt alakot, aki ordibált vele, és majdnem háborúságot robbantott ki a jemek és a lovasok között. Stavut kés bb megtudta, hogy Bariknak hívják.

A kalmár odalépett hozzájuk.

– Az egyik pajtásom súlyosan megsebesült – fordult oda a felcserhez.

– Értesz valamennyire a jemekhez?

– Nem kezelek fenevadakat – felelte a férfi, anélkül, hogy felnézett volna.

– Akkor nem éled meg, hogy valaha is kezelj másokat, te fattyú! –

ordította Stavut, és kirántotta szablyáját. A kirurgus rémülten vetette magát a földre, és a sebesült drenai harcos mögé vet dött.

– Hé! – bömbölte Barik. – Hátrébb az agarakkal, Stavut! Ez az ember azért jött ide, hogy segítsen rajtunk, és addig nem ölöd meg, amíg be nem fejezte ennek a karcolásnak az összevarrását.

– A csatában pajtásaim haltak meg, drenai! A legkevesebb, amit tehetsz értük, hogy gondoskodsz az ellátásukról.

– Egyetértek. – A férfi még mindig vérz sebére nyomta a kezét, aztán a földön remeg Anatisra nézett. – Ha nem bánnod, uram, én itt megvárlak, míg ellátod a barátját. Ez így rendjén van?

– Ez az ember rült! – kiáltotta Anatis. A katona felnevetett.

– Gondolod, hogy épelméj emberek eljönnének egy ilyen kietlen helyre, leölni egymást? Menj, és lásd el a fenevadat!

Stavut szablyája csattanva hullt a földre.

– Sajnálom, felcser. Segítesz nekem?

Anatis feltápászkodott, és a vállára lendítette orvosságos iszákját.

– Nem tudom, hogy az összeolvadás miként változatja meg a szervezetet. De megteszem, ami t lem telik.

Együtt indultak el a holdfényben.

– Lámpásokat kellett volna kérnem – mondta a férfi. Vasököl szaggatottan vette a leveg t, fejét a sziklafalnak döntötte. A felcser Stavutra nézett. – Nem fog megtámadni, ugye?

– Nem. – A kalmár leguggolt a fenevad másik oldalán. – Én vagyok az, barátom. Hoztam valakit, aki segít rajtad. Érted? Beforrasztja a sebedet.

A felcser megfogta Vasököl mancsát, melyet a mellére kapott iszonyatos sebre szorított. A lény bundája véres volt: ennek egy része alvadt, de sokkal több folyt a sebb l. A seb nyílásánál a vér fröcskölve tört el , vékony sugárban. Vasököl váratlanul köhögött egyet, mire vér fröccsent Stavut mellére és arcába. A kirurgus a kalmárra nézett.

– Na, most ne menj vissza a szablyádért, de semmit nem tehetek érte.

Minden arra vall, hogy a seb mély, és hogy átszúrták a tüdejét. Egyben az egyik artériát is átvágták: ezért folyik ilyen gyorsan a vére.

– Tudnád, hogy mit tegyél, ha ember lenne?

– Ha ember lenne, már halott volna. És miel tt megkérdeznéd, a válaszom nem. Még ha azonnal hozzám került volna is az az ember, nem tudtam volna megmenteni, mert olyan sebet kapott. Legder látóbb becslésem szerint ez a te... barátod nem éli túl az éjszakát. Mindössze könnyíthetsz a szenvedésén.

– Nem hazudnál nekem, ugye?

– Nem, drenai, nem hazudnék a hivatásomról, még az ellenségnek sem. Ha er s lenne a fény és tökéletes a környezet, meglennének a kell eszközök, megpróbálnám feltárni a sebet, és megpróbálnám elzárni az üt eret. Ez iszonyatos fájdalmat okozna ennek a lénynek, és ötven esetb l negyvenkilencszer még mindig a halálát okozná. De nincs fény, nincsenek eszközök, és a sebe túl régóta vérzik már. Az ereje szinte teljesen elfogyott. Nem élné túl a m tétet. És most, ha megbocsátasz, befejezem a katona sebének összevarrását.

A kalmár hallgatott, és odafordult Vasökölhöz.

– Nem tudom, hogy ebb l mennyit értettél meg, barátom. Úgyhogy egy darabig csak üldögéljünk itt, te meg én. – Ekkor Shakul sétált oda hozzájuk és rámeredt Vasökölre.

– Hamarosan meghalni.

– Hamarosan – felelte Vasököl. Shakul lekuporodott, és hatalmas tenyerét finoman rátette a másik karjára. El rehajolt, és egyik ujját óvatosan a sebhez érintette, aztán lenyalta róla a vért. Hátralépett, helyet adva Feketesziklának, aki ugyanígy tett. A fenevadak egymás után ízlelték meg Vasököl vérét. Stavut már látta ezt a furcsa rituálét korábban, de nem kérdezte róla Shakult. Mire Gravára került a sor, addigra Vasököl halott volt. Grava kérd en meredt a kalmárra.

– Miért ízlelitek meg a vérét? – tudakolta Stavut. A fenevad a t le megszokott érthetetlen módon felelt. Ezúttal viszont az embernek sikerült összeraknia a szavakat.

Stavut nagyot sóhajtott, és ujját a sebre tette, majd lenyalta róla a vért. Aztán felállt, és megkereste Alahirt.

A lovas Skilgannonnal és Askarival beszélgetett éppen. Aztán a kis csoport feloszlott: Skilgannon elballagott az egykori kalmár mellett.

A férfi megfogta Askari karját, ahogy a lány elsétált mellette. A vadászn rámosolygott.

– Kés bb találkozunk – mondta, majd követte Skilgannont.

– Hát, túléltük a napot, Üstfoltozó – fordult hozzá Alahir.

– És a holnapot?

A kapitány vállat vont.

– Ezek nagyszer harcosok, és túler ben vannak. Nem hazudok neked. Esélyes, hogy nem érünk meg még egy napnyugtát.

– Nem akarom, hogy a pajtásaim itt haljanak meg.

– Mint ahogy én sem. Nem hiszem, hogy a Gárda a fenevadakat küldi majd. Bár megtehetik, ha elég sokáig kitartunk. Te viszont éppen eleget tettél, barátom. Fogd a falkádat, és menj!

– Nem. Én maradok. A másik hágón küldöm vissza a pajtásaimat.

Viszont kölcsönkérnék egy páncélt.

– B séges választék áll a rendelkezésedre, Üstfoltozó. Ma hetven embert vesztettünk.

– Olyan sokat? Sajnálom, Alahir.

Köveken csattanó paták dobogása hangzott fel. Stavut megfordult, és látta, hogy Skilgannon meg Askari kilovagol a hágóból.

– Hová mennek?

– A templomba. Skilgannon úgy véli, megtalálja a bevezet utat.

Nekünk még egy napig fel kell tartanunk a Gárdát.

Stavut odaballagott, ahol a falka üldögélt a sziklatóhoz vezet bevágásnál. A férfi lekuporodott Shakul mellé.

– Ideje, hogy új vezérünk legyen – közölte. Shakul rámeredt.

– Véresing vezet.

– Nem. Többé már nem. Ez Shakul falkája. Azt akarom, hogy bízz meg bennem, barátom! A holnapi csata elvész, akár itt vagytok, akár nem. A falka életeket adott ezekért az emberekért és a háborújukért. Jól harcoltatok. Ma éjjel azt akarom, hogy fogd a falkát és vezesd át a hágón, melyben korábban harcoltunk. Onnan már látni fogjátok a zöldell hegyeket. Ott lesznek zek. Vadászhattok. Szabadon futhattok, Shak. Ott tényleg szabadon futhattok.

Shakul egyik oldalról a másikra billentette a fejét.

– Éhes – szólalt meg.

– Éhes – dörmögték mások is.

– Vadászni z – mondta Shakul. Talpra lökte magát, és a többiekhez fordult. – Megyünk! – harsogta.

A falka azonnal talpon termett, és elügetett.

Stavut egyedül maradt, és addig nézte ket, míg el nem t ntek az út kanyarulatában.

– Nem egy érzelg s banda, igaz? – lépett mellé Gilden. – Semmi ölelkezés. Nincsenek hosszas beszédek.

Stavut megrázta a fejét.

– Láttam, hogy ma éjjel meghal egyikük. A többiek mind a sebéhez nyomták ujjukat, aztán megnyalták. Megkérdeztem miért. Grava három

szóval elmondta: Magunkkal viszünk téged. – A két ember jó darabig némán állt.

– Gyere, Stavut, keressünk rád egy páncélt! Drenai harcos lehet bel led egy napra.

----------

A hold fényesen ragyogott a felh tlen égen, ahogy Skilgannon lelovagolt a hegyoldalon. Az ösvény itt alattomos volt, lova patája alatt kövek morzsolódtak, így lassan és vigyázva haladt, újra meg újra visszapillantva, hogy lássa, miként boldogul Askari. Sík terepre érve a lány felzárkózott mellé, és egy darabig csendben ügettek tovább.

– Nem menthetted volna meg ket, ha maradsz – szólal meg végül a lány. A férfi ránézett.

– Nem kellett volna megmentenem ket, ha nem én hozom rájuk ezt az egészet. Az eszem azt súgja, hogy a templomba kell mennem, de a szívem azt mondja, hogy cserbenhagyom ket. Stavut is velük van.

Nem aggódsz, hogy életben marad-e?

– Dehogynem! Kedves ember.

– Kedves ember? – ismételte a férfi. – Elég silány dicsér egy olyan embernek, akit szeretsz.

A lány nem felelt, és a csend megs

södött.

– Megsértettelek? – kérdezte végül a harcos.

– Egyáltalán nem. Azon gondolkodtam, amit mondtál.

– Stavutról?

– Nem róla, hanem a szerelemr l. Tényleg hiszel benne, Skilgannon?

– Milyen furcsa kérdés. Ez nem a hitr l szól.

– Biztos vagy benne?

– Persze, hogy biztos vagyok benne.

– Kívánsz engem?

A kérdés meglepte a férfit. Aztán vett egy nagy leveg t.

– Igen – szólt végül. – Gyönyör n vagy.

– És ez a szerelem?

– Annak fizikai válfaja. Igen, az. De én nem csak így szerettem Jiannát.

– Aha! Akkor hát kétfajta szerelem van. Szeretted apádat?

– Nagyon is.

– Akkor ez már három. Úgy t nik, a szerelem vagy a szeretet, nevezd, ahogy akarod, egy ringyó, aki ide-oda csapong. Az ilyen sok jelentéssel bíró szó végs soron elveszti jelentését. Halottam Alahirt, amint a szül földje szeretetér l beszélt, és Stavutot, amint a fenevadak iránti szeretetér l szólt. Ez az egész elég rejtélyes.

– Igen, az – bólintott a férfi –, de amint az igaz szerelem megérinti a szíved, meg fogod érteni. Nagyobb a hatalma a világ összes varázslatánál. Amikor besétáltam abba a szobába, ahol Jianna üldögélt, éreztem, hogy jobb kedvre derülök. Egész korábbi életemben mindennap eszembe jutott. Úgy aludtam el, hogy rá gondoltam, és úgy ébredtem, hogy járt a fejemben. Amikor meghalt, az olyan volt, mintha valaki megfosztotta volna a világot a napsütést l.

– És soha nem érezted ezt valaki másnál?

– Nem. Voltak n k, akiket nagyon is szívleltem, és mások, akiknek a társaságát ideig-óráig élveztem.

–Talán csak azért volt ez így, mert volt az els – vélekedett Askari.

– Létezik... létezett... egy olyan vélekedés a naashaniak között, hogy minden férfira és n re vár egy nagy szerelem. Egyesek sohasem találják meg. Mások beérik egy kisebbel. A nagyon szerencsések viszont belebotlanak. Olyan ez, mintha gyémántra bukkannál egy árokban.

Jianna volt az én gyémántom. Nem lehetett hát másik.

– Mégis az jár a fejedben, hogy elpusztítsd t, és lelkét a rettenetes ürességbe küldd?

– Mindannyian szembenézünk egyszer a rettenetes ürességgel. És nem, nem tudnám megölni. Nem jobban, mint ahogy magamat meg tudnám ölni. Amit megpróbálok elpusztítatni, az az Örökkévaló, és a mágia, ami a világra hozta ezt a szörny séget és rombolást.

– A mágia, ami életet adott nekem... és neked – mutatott rá a lány.

A férfi megrántotta a kantárt, aztán a másik felé fordult.

Megdöbbent en szép volt a vadászn a holdfényben. Abban a pillanatban nem találta a szavakat. A lány közelebb léptetett a lovával. A harcos szája kiszáradt, és úgy tetszett, mintha megállt volna az id folyása. Csak ez az egyetlen pillanat létezett.

– Mi az? – kérdezte Askari szelíden.

A férfi lekapta róla a tekintetét, és elkanyarodott a lovával.

– Mennünk kell tovább – ugratta vágtába hátasát.

Skilgannon a heréltre bízta, hogy az menjen a saját feje után, és megpróbálta megtisztítani a gondolatait. A paták dobogása és az arcába csapó szél segített az összpontosításban. El tte tátongott a kráter. Skilgannon lassított, a peremhez lovagolt él el húzta az Éjjel Kardját. A pengére meredt, és újra látta az ég re magasodó templomhegyet, csúcsán a nagy aranypajzzsal. De ennél többet is látott: valamivel odébb, balra, kék fény csillant meg a sivatag porában, a templomkapuhoz vezet utat jelölve. A férfi sarkát hátasa horpaszához érintette, és elindult a kráter széle mentén, míg el nem érte az ösvény kezdetét. Itt leszállt lováról. Askari léptetett mellé. A harcos megmutatta neki a tükörképet.

– Honnan tudjuk, hogy ez a bevezet út? – kérdezte a lány.

– Úgy sejtem, hogy a papoknak szükségük volt egy biztonságos útra a kráteren át, hogy bevigyék a készleteiket. De tegyünk egy próbát!

A nyakából levette az aranymedált, aztán magasra tartva az Éjjel Kardját, a válla fölött átdobta az amulettet, mely a két csillogó fény között ért földet. Majd megfordult, hogy lássa, mi történik. A medál mozdulatlanul hevert a földön. Skilgannon vett egy nagy leveg t, és belépett a kráterbe, hogy felszedje. Aztán visszatért Askarihoz.

– Szándékomban áll elindulni az úton. Biztonságosabb lenne, ha itt várnál rám.

– Nem azért jöttem idáig, hogy a lovad gyepl jét tartsam. Veled tartok.

A férfi elmosolyodott.

– Gyanítottam, hogy ezt mondod majd. – Ekkor vette észre, hogy a nem hozta magával íját. Ehelyett egy tokba csúsztatott lovassági szablyát vetett a vállára.

– El ször látlak a visszahajló íjad nélkül.

– Kölcsönadtam a legendások lovasainak. Kezdenek kifogyni a vessz kb l.

Skilgannon kivonta másik kardját is: egyiket a feje fölé emelte, a másikat a szeme elé tartotta. Gondosan addig igazgatta a magasabb kardot, míg az út ott nem tükröz dött a szeme elé emelt pengében.

Aztán lassan elindult a rejt zköd templom felé.

----------

– Honnan merít az ember er t a harchoz, miközben ezt viseli? –

panaszkodott Stavut, ahogy Gilden bebújtatta a láncszemes páncélingbe.

A ruha ujja Stavut könyökéig ért, alja a vádliját verdeste. Oldalt és elöl fel volt hasítva, hogy a nyeregben lehessen forgolódni benne, de a legnagyobb meglepetést Stavutnak a súlya jelentette. – Úgy érzem magam, mintha Shakult cipelném a hátamon!

– A legjobb még csak most jön – emelte fel Gilden a láncszemes poroszlócsuklyát, és Stavut fejére húzta. Puha b rrel szegték, és avas libazsírtól b zlött. Végül következett a sisak. Amikor Stavut el ször próbálta fel, hangosan nevetett. Túl nagy volt, és komikusan csúszkált ide-oda a fején. Most a vastag csuklyával kiegészítve tökéletesen illett a fejére. Gilden alul összekötötte a bronz arcvéd ket.

– Hogy érzed magad benne? – kérdezte a strázsamester.

– Mi? Egy szót sem hallok idebent. Gilden megismételte a kérdést.

– Nevetségesnek érzem magam. Ha elesem, soha többé nem leszek képes felkelni.

– Ha elesel, nem kell már aggódnod a felkelés miatt – jelentette ki a másik. – Járkálj benne egy kicsit! Jobb, ha hozzászoksz a súlyához.

A strázsamester elment, Stavut pedig, aki ostobán érezte magát, a tóhoz caplatott. A harcosok zöme itt gy lt össze, és csendben üldögéltek. Az egykori kalmár észrevette, hogy sokan lopva Harad felé pillantgatnak, aki az emberekt l külön álldogált, csatabárdjának fejét a földön nyugtatva, hatalmas tenyerét a markolatgombon pihentetve. Stavut olyan helyet keresett, ahol a harcosok közelében telepedhet le. Lassan ül helyzetbe ereszkedett. A láncvért nyikorgott és nyöszörgött, ahogy nagy nehezen sikerült neki.

– Szerintetek igaz? – hallotta meg az egyik férfi elfojtott hangját.

– Egyenesen Alahirtól származik. meg azt állítja, Skilgannon mondta neki.

– Az istenekre, de hiszen akkor magát a Legendást látjuk!

– Egen, t magát. Nem láttad talán ma? Nem tudom, hogy a Gárda mit érzett, de engem megrémített.

Stavutnak fogalma sem volt, hogy mir l beszélnek. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát, és elnyújtózott a földön. A láncszemes

páncélingt l úgy érezte magát, mintha egy tüskebokorba feküdt volna bele. Felnyögött, átfordult, és újra ül helyzetbe tornászta magát. Aztán körülnézett, és látta, hogy az egyetlen, aki vértet visel. Ett l még ostobábbnak érezte magát, így kioldotta sisakja álladzóját, és levette a fejér l. Aztán kiverg dött a láncvértb l is.

Elsöpr megkönnyebbülés tört rá.

Gilden tért vissza, és leguggolt mellette.

– Mi történt ma a másik hágóban?

– Már elmondtam. Ellenséges jemek törtek ránk, de legy rtük ket.

– Úgy értem Haraddal.

– Tudom, hogy érted. Nagyon furcsán beszél. Úgy t nik, mintha Skilgannon archaikus beszédstílusát utánozná. A harcban a fején találták el, és amióta magához tért, olyan... olyan... – Küszködve igyekezett megfelel jelz t találni.

– Mintha valaki más lenne? – vetette fel Gilden.

– Igen, pontosan. Cimborának nevezett engem. És ott van az a szempár. Korábban észre sem vettem, hogy ennyire rémiszt lenne.

– Láttad harcolni ma?

– Hát persze. Teljesen kicserél dött. Korábban a hágóban hihetetlenül er s volt, de esetlen, és csak a nyers er re támaszkodva gy zött. Az úton bámulatos volt: nem billent ki az egyensúlyából, és halálosan harcolt. Rémít volt már csak látni is.

Gilden leült mellé, és Haradra pillantott.

– Skilgannon azt mondja, hogy többé már nem Harad. Azt mondja, hogy most már Legendás Druss szelleme lakozik a testében.

– Utálok az lenni, aki lelövi mások szárnyaló képzeletét, de emberes ütést kapott a fejére. Nem lehet, hogy csak egy kicsit... hát tudod...

– Begolyózott?

– Ennyire messzire nem merészkednék, de igen, valami ilyesmi.

Nem önmaga.

– Skilgannon azt mondta Alahirnak, hogy Druss járt már a testben korábban, így figyelmeztetve t egy közelg csatára. Azt is mondta, hogy Harad újjászületett, akit Druss csontjaiból teremtettek.

– Ez nem lehet igaz – felelte Stavut. – Druss magas volt és aranyhajú. Ezt olvastam valahol.

Gilden felsóhajtott.

– A legendáink szerint ezüstös szakállú óriás volt. De az utolsó

csatánál már nagyon öreg volt.

Stavut felállt.

– Hova mész? – kérdezte t le a strázsamester.

– Beszélgetni Haraddal. Nincs értelme itt üldögélni, és sutyorogni róla. Megkérdezem t le.

Stavut átvágott a drenaiak sorain, és ahogy Harad közelébe ért, intett neki.

– Hogy van a fejed? – érdekl dött.

– Elviselhet en, cimbora. A hír eljutott már mindenkihez?

– A Drussos... ööö... történet?

Harad kuncogott, és szúrós tekintete a kalmárra szegez dött.

– Egen, a Drussos történet.

– Igen. És igaz? Azt gondolod, hogy te vagy Druss?

– Hogy én mit gondolok, az most nem fontos. Csak az számít, hogy k mit gondolnak. Tudod, mi történik holnap, Stavut?

– Mind meg fogunk halni.

– És ez az általános közhangulat, igaz?

– Azt hiszem, ez inkább tekinthet ténynek. Ma hetven embert vesztettünk. k nagyjából kétszer ennyit. Ha holnap ugyanígy lesz, akkor túl kevesen maradunk, hogy tartsuk az utat. És akkor k még mindig vagy hétszázan lesznek.

– Holnap nem lesz ugyanígy, cimbora. A szél el ször az ocsút fújja el. Bármilyen jó emberek voltak is, lényegében a leggyengébbek haltak meg ma. – Stavut kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. Harad nem így beszél. Sok évvel ezel tt, a tenger túlpartján, Mellicane-ban, elment színházba, ahol megcsodálta a színészek játékát. Több száz évvel korábban írott sorokat adtak el , és beszédjük stílusa, meg hanglejtése nagyon hasonlónak t nt Haradéhoz. Vajon a csatabárdos színészkedett is? Az ifjúról alkotott kevéske tapasztalata semmiféle bizonyítékkal nem szolgált arról, hogy köze lenne a színházhoz.

Belenézett abba a szúrós, jégkék szempárba. És kirázta a hideg. Ha ez színészkedés volt, akkor messze jobb, mint amit a mellicane-i komédiások adtak el .

A csatabárdos megragadta Snagát, és a kisétált a harcosok elé. Egy ideig egy szót sem szólt, csak a tekintete pásztázta az embereket.

– Most már elég legyen a sustorgásból! – dörrent a hangja. Csend telepedett a drenaiakra. Stavut érezte, hogy lúdb rzik a nyaka. A hang parancsolóan zendült. A csatabárdos rámutatott Alahirra. – Légy oly jó,

és állj fel, Bronzgróf! – Alahir, aki még mindig az aranyvértet viselte, engedelmeskedett. – Az utolsó ember, akit ebben a páncélban láttam, Dros Delnoch mellvédjén harcolt... kétszázszor akkora sereg ellen, mint amivel most szembenéztek. A nadír horda megtöltötte a völgyet.

Lándzsáik erd t alkottak. Nyilaik elsötétítették a napot, így az árnyékukban harcolhattunk. Seregünk javarészt földm vesekb l és kétkezi munkásokból állt. Egen, ott volt persze még Hogun légiója, de a többség még sosem ragadott kardot a sorozás el tt. Mégis h sökként harcoltak. Mert az egekre, h sök voltak!

Skelnnél a legjobb harcosokkal álltunk szembe, akiket valaha is ismertem: Gorben Halhatatlanjaival. Azt megel en még sosem

vesztettek. – Szünetet tartott, és csatabárdja fejét megtámasztotta a földön, kezét a nyelén nyugtatva. – Éppen az imént kérdeztem az ifjú Stavuttól, hogy mi történik holnap. És azt felelte: Mind meg fogunk halni. De tévedett. Akik közületek ezt gondolják, szintén tévednek. Mert gy zni fogunk. Megtörjük a harci szellemüket, és lekergetjük ket az útról. Addig tartjuk ezt az állást, míg Skilgannon el nem végzi azt, amiért felkerekedett. Egyetlen ember vagy fenevad sem gátol meg minket ebben. Mert mi drenaiak vagyunk. Mi vagyunk a Megmaradt Drenaiak. És mi nem vallunk kudarcot. – Ismét elhallgatott. Egyetlen nesz sem hallatszott, ahogy tekintete ismét végigsuhant a sorokon. –

Skilgannon azért tért vissza erre a világra, hogy beteljesítse a próféciát.

A Bronzpáncél azért került el ismét, hogy segítse ebben. Egy darabig még én is itt leszek, hogy ismét a drenai harcosok mellé álljak igaz és nemes ügyükben. És most talpra! Fel! Látni akarlak titeket, amint férfiként álltok. – A drenaiak felkeltek, és megálltak el tte. A férfi a feje fölé emelte csatabárdját. – Mi ez? – bömbölte. Erre néhányan azt kiáltották:

– Snaga!

– Újra! Mindenki!

– Snaga! – ordították, és hangjuk visszaver dött a sziklákról.

– És ki forgatja Snagát, a Küld t, a soha vissza nem térés ikerpengéit?

– Legendás Druss! – érkezett a dübörg válasz.

– Újra!

Az emberek kántálni kezdték a nevet. Stavut hipnotizáltan állt egy pillanatra, aztán is azon kapta magát, hogy a többiekkel kiabálja:

– Legendás Druss! Legendás Druss! Legendás Druss!

A csatabárdos hagyta, hogy a kántálás folytatódjon még egy darabig. Aztán leengedte bárdját, és felemelt kézzel intette ket csendre. A harcosok azonnal engedelmeskedtek.

– Most pihenjetek, drenaiak. Holnap új legendát írunk gyermekeiteknek és az gyermekeiknek.

Ezzel megfordult és otthagyta ket: alakja beleveszett a bevágás árnyékába, ahogy az út felé tartott.

Stavut szíve gyorsabban vert, és reszketett a keze. Ez az ember semmiképpen sem lehetett Harad. Alahirra nézett, aki abba az irányba bámult, amerre a csatabárdos távozott.

Aztán a Bronzgróf otthagyta embereit, és követte Legendás Drusst, ki az útra.

Alahirt bizonytalanság töltötte el, ahogy követte a Legendást, ki az útra. A beszédet olyan er vel és magabiztossággal adta el a csatabárdos, hogy attól szárnyra kapott a lelke. De azért tudta, annak az esélye, hogy gy zzenek, száz az egyhez. Az Örökkévaló Gárda átkozottul jó harcosokból állt, és valószín leg nem fognak megtörni.

És ha mégis, még mindig száz jiamad várt arra, hogy a véd k soraira vesse magát.

Megpillantotta maga el tt Drusst. A férfi az út elkeskenyed pontjához sétált, és most a Gárda negyed mérfölddel lejjebb vert táborát nézte.

Alahirt elöntötte az idegesség, ahogy odasétált a másikhoz.

– Zavarok?

– Nem, cimbora. Reméltem, hogy jönni fogsz.

– Miért vagy itt? Az embereim szívesen ülnének le köréd, és beszélgetnének veled a dics napokról, és hallanának els kézb l a stetteidr l.

– Sosem voltam valami jó a múltammal való hencegésben. Viszont nem ülhetek csak úgy le az emberekkel tréfálkozni és nevetgélni. Én a Legendás vagyok. Bámulatot kell, hogy érezzenek irántam. Nem éppen kellemes érzés, de itt és most szükséges.

– Jobb lett a hangulatuk, amikor azt mondtad, hogy gy zhetünk, így is gondoltad, vagy csak a harci kedvüket akartad emelni?

– Én sosem hazudok, cimbora

– És sosem vesztesz.

– Egyesek szerencsésnek születnek. Egy kósza nyíl átfúrhatta volna a szemem, vagy egy kopjás hátba döfhetett volna, míg én másvalakivel harcolok. Nem vagyok isten, cimbora. Ezek a gárdisták remek harcosok, és minden esély mellettük áll. Emellett egy kicsit meg is könnyítették a maguk dolgát.

– Hogyhogy?

– Azzal, hogy elküldték hozzátok a felcsereket.

– Az nemes gesztus volt.

– Talán. De egyben jó stratégia is. Az emberek jobban harcolnak, amikor telve vannak t zzel. Nem szeretem a gy löletet, de létfontosságú fegyver a háborúban. Ha a vezér meg tudja gy zni az embereit, hogy az ellenség, aki szemben áll velük, gonosz, míg az ügyük igaz és szent, akkor keményebben harcolnak. Ha azt mondod nekik, hogy az ellenség kifosztja otthonaikat és meger szakolja asszonyaikat, akkor tigrisekként küzdenek. Érted, Alahir? Amíg a Gárda csak a gonosz Örökkévaló eszköze volt, és otthonuk veszélyben forgott, az emberek fel voltak tüzelve. Amikor megérkeztek a felcserek, a lovasaid újsütet tisztelettel tekintettek az ellenségre. Az ellenség tör dik a sebesültjeitekkel. Tehát jó emberek. Lehetnénk akár barátok és fivérek is, nemde? Ez az egyszer gesztus, ami egyetlen harcossal sem szaporította sorainkat, kiszippantotta a tüzet az embereid szívéb l. Mit gondolsz, mi történik holnap, ha megadásra kényszerülnek?

Alahir belegondolt a kérdésbe. A Gárda sok csatát vívott, és már hallott történeteket a kegyetlenségükr l. Agrias elmondta neki, hogy amikor húsz évvel ezel tt megostromolták Drasparthát, a Gárda kardélre hányt minden ellenséges katonát, a város polgárait pedig felsorakoztatta, és közülük minden tizediket leöletett.

– A múltban aratott gy zelmeikb l ítélve megölnének mindnyájunkat.

– És a sebesülteket?

– ket is.

– Nem lesznek felcserek, akiknek felajánlják a segítségéi, és hogy összevarrják a sebeket?

– Nem – keményedett meg Alahir hangja.

– Nem – visszhangozta Druss. – Azért jönnek majd, hogy halálra kaszaboljanak minket. Ezek kemény, rideg gyilkosok. A felcser még most is a hadvezér sátrában ül, és ecseteli az emberek hangulatát. Ezért

nem rukkoltam el az én kis beszédemmel, míg el nem ment. Azt jelenti majd, hogy az ellenség megpuhult és készen áll a leölésre. Ez eljut a harcosaikhoz is. Holnap nagy reményekkel vonulnak majd ide. Ehelyett viszont olyan embereket találnak itt, akik kétszer olyan keményen küzdenek, mint tegnap. És lefogadhatod Alahir, hogy amikor holnap visszaverjük ket, a felcsereket már nem küldik fel.

A Bronzgróf lerogyott egy sziklatömbre.

– Ha jobb vezér lettem volna, átláttam volna a cselen. De én csak egy kapitány vagyok, Druss, és közülük sem a legokosabb. Nem értem, hogy a páncél miért került hozzám.

– Egen, a sorsnak olykor fura humorérzéke van. Amikor Dros Delnochba mentem, hogy kiképezzem a csapatokat, az ottani parancsnokló generálist Orrinnak hívták. Kövér kis fickó volt, egy megriadt nyúl harci ösztönével. Rek, akib l a Bronzgróf lett, egy poz r volt. Félt a sötétben, és csak azért jött Delnochba, mert beleszeretett a haldokló gróf lányába. Aztán voltak ott tanyasi fiúk, akik még sosem vettek a kezükbe kardot. Az egyik lábon szúrta magát, amikor megpróbálta a tokjába csúsztatni a fegyvert. A végére Orrinból h s lett, én pedig büszke voltam rá, hogy az oldalán küzdhettem. Rek mindenkit egyben tartott a halálom után. Így lett az övé a nagy diadal. – Druss hirtelen kuncogni kezdett. – És ne érezd magad rosszul a felcserek miatt! Én sem jöttem erre rá. Skilgannon mondta el nekem, miel tt elment. Szóval még ne ítéld meg magad! Várj vele holnap naplementéig!

Alahir elmosolyodott.

– Akkor majd leülsz az embereimmel, és mesélsz nekünk?

– Meglátjuk, cimbora. De most menj vissza a lovasaidhoz, és járkálj kicsit közöttük! Valamelyest felszítottam bennük a tüzet, de neked kell ösztönöznöd ket.

– Nem is beszéljük meg a stratégiát? – Druss felnevetett.

– A stratégiát, ha? Hát legyen! Én fogom a csatabárdom, és a vonalunk közepén megállok. Amikor az ellenség felbukkan, közéjük gázolok. Te és a lovasaid követtek. Aztán addig harcolunk, míg a Gárda meg nem törik, és meg nem fut.

– Nincsenek íjászok?

– Nincsenek. k majd kés bb jönnek.

– Kés bb? – kíváncsiskodott Alahir.

A mosoly elt nt a csatabárdos arcáról, és a szeme jéggé fagyott.

– Amikor megtörtük a Gárdát, nem fognak átrendez dni, készen egy újabb támadásra. Akkor beküldik a bestiákat. És akkor lesz szükség a nyilakra.

– Bármennyire is jók a lovasaim, Druss, meg kell, hogy mondjam, egy jiamad három emberünkkel is felér. És odalent több mint száz jem van.

– Egyszerre csak egy csata, cimbora! El ször megtörjük a Gárdát.

Aztán majd aggódunk a kutyakölykök miatt.

----------

Skilgannon még a fények jelölte úton is érezte maga körül a kráter vonzását. Enyhe hányinger, amihez szédülés társult, nehezítette meg egyensúlyának megtartását. A látása elhomályosult, és többször meg kellett állnia, hogy állítson a kardok szögén, és a tündökl fényre fókuszálhasson.

Végül elérték a nagy, kétszárnyú templomkaput. Skilgannon odalépett a bejárathoz, lenyomta a fogantyút, és befelé lökte. A kapu zárva volt. A Nappal Kardját tokjába lökte, az Éjjel Kardját pedig az ajtószárnyak közti keskeny résbe nyomta, kiderítve, hogy hol az a farúd, mely a másik oldalon elzárja a belépést. Kardját két kézre fogta, aztán a pengét a rúd alá csúsztatta és megpróbálta megemelni.

Az megmozdult egy arasznyit, aztán úgy t nt, elakadt valamiben.

Askari is odalépett, a férfié mellé csúsztatva szablyáját. A rúd feljebb emelkedett – aztán nagyot csattanva a földre hullt a bejáraton túl.

Skilgannon nekivetette a vállát a kapunak, és belökte.

Odabent a bejárati csarnokba léptek, melyre emlékezett korábbi látogatásából: a hatalmas fogadóhelyiségb l jobbra és balra alagutak ágaztak ki, lépcs sorokhoz vezetve. Székek álltak itt, meg hosszú kerevetek: mindent por fedett. A látvány elszomorította. Amikor utoljára itt járt, a terem fényárban úszott, harmóniát és melegséget árasztva magából. Elcsitította a lelket, és jókedvre hangolta az embert. Most hideg és halott volt. Askari megtapogatta a férfi karját, és a padlóra mutatott. A közelben több helyen megszáradt álltai ürülékek buckái látszottak.

Skilgannon lassan átvágott a fogadóhelyiségen, és jobbra tartott, ahol az alagút az els lépcs sorhoz vezetett. Ahogy áthaladt a bejárati boltív alatt, az alagútban fények villantak fel. Aztán egy hátborzongató hang szólalt meg a falakból.

– Ne lépjetek be ide! – A hang bizarr volt, már-már fémes. És a zben hever fadarabok recsegéséhez hasonló zaj társult hozzá.

Skilgannon ügyet sem vetett rá, és éberen haladt tovább, kezében mindkét kardjával.

– Ezeket az alagutakat rzik – folytatta a hang. – Nem kívánom, hogy bárkinek is bántódása essék, de ha nem távoztok, meghaltok.

Askari a férfi mellé lépett.

– Az ürülékekb l úgy vélném, hogy a bestiák jó nagyok. Lehetnek jiamadok is. – Skilgannon erre bólintott.

Együtt indultak el a folyosón. Számos olyan ajtó mellett haladtak el, ahol egykor a feltámasztás papjai laktak. Most egyet sem találtak.

A padlót elborította a por, és az imitt-amott a sarkokba állított székeket és kereveteket pókhálók fedték. Egykor ez a nyugalom, a szépség temploma volt. Mára árnyékok kísértettek a halál és rothadás honában.

Izzadság csepegett Skilgannon szemébe. A hányingere nem múlt el. Askarira nézett. A lány is kínlódott. A harcos ujjai bizseregni kezdtek, és a szája kiszáradt. A fény gyér volt, de Skilgannon már látta maguk el tt a lépcs sort. Ment hát tovább.

Valami nagy és fakó vetette rá magát balról, egy rejtett zugból. Az Éjjel Kardja vágott, és húsba hatolt. Aztán a férfit ledöntötték a lábáról. Nagy er vel zuhant neki az alagút falának, de máris jobbra vet dött, ahogy a fenevad rárontott. Askari odaugrott, hogy védje, és a lovassági szablya belemélyedt a bestia hátába. A lény éles rikoltást hallatott, aztán megperdült, hogy fogadja az új támadást. Skilgannon talpra szökkent, és rávetette magát. A Nappal Kardja átszelte a teremtmény nyakát. A sebb l vér fröccsent. A fenevad megtántorodott. Skilgannon az Éjjel Kardját a szívébe döfte. Ahogy a szörnyeteg elzuhant, kitépte bel le a pengét, és a két útitárs rámeredt a döglött lényre. Egyetlen olyan jiamadra sem hasonlított, akit Skilgannon valaha is látott. Fakó testét csak foltokban borította sz r,

és hatalmas szemölcsök meg lilás daganatok türemkedtek ki rajta.

– Ez groteszk – szólt oda a férfi Askarinak. – Lehetetlen megmondani, hogy milyen állattal olvasztották egybe. – A tetem az oldalán hevert. Skilgannon letérdelt, és rámeredt a teremtmény hátából kimered , b rrel borított, ököl nagyságú csontra.

– Szerinted ez mire hasonlít? – kérdezte a lányt, aki szablyájával nyomkodta meg a dudort. Ekkor a dudor körül összerándult a b r... és öt csontos ujjá nyílt szét az ököl. Askari hátraugrott.

– Magasságos egek! Ez egy kéz! Egy kéz a háta közepén! – Tovább kell mennünk – lökte magát talpra Skilgannon.

A gyomra hirtelen meglódult, és hányni kezdett. Egy ideig csak állt ott, és a falnak támaszkodott. – Nem maradhatunk itt sokáig. A mágia, mely eltorzítja odakint a vidéket, valahogy ide is beszivárgott.

Együtt indultak tovább, míg el nem érték az els lépcs t. Fémb l kovácsolták és foltokban rozsdásodott.

– Ez a nagy ebédl be és pihen be vezet – mondta a harcos. – Erre vannak a könyvtárak, de akad itt egy múzeum is.

Elindult felfelé a lépcs n. Hányingere kicsit enyhült, de fémes ízt érzett a szájában és megfájdultak a fogai. Mögötte Askari megingott, és belekapaszkodott a lépcs karfájába, hogy megtámassza magát.

– Rendben vagyok – nyugtatta meg a másikat. – Menj tovább!

Követlek.

A lépcs egy roppant nagy és elhagyatott terembe nyílt. Asztalok és székek hevertek szanaszét, mintha csak vihar dobálta volna ket szét. Könyvek és tekercsek borították a padlót. De akadtak imitt-amott csontok is. A fenti ablakokon át besz

dött a holdfény.

Skilgannon belépett a csarnokba. A szemközti falnál megmoccant egy árnyék. A harcos megperdült. Egy nagydarab, kétfej kutya kocogott feléjük a termen át. Akkora volt, akár egy oroszlán. Aztán rohanni kezdett. Skilgannon tokjába lökte az Éjjel. Kardját, és két marokra fogta a Nappal Kardját.

– Mögém! – parancsolta Askarinak.

A kutya most már száguldott feléjük – és ugrott. Skilgannon is el reszökkent, hogy fogadja rohamát, a Nappal Kardja pedig egy fej feletti vágással zúdult lefelé, a két fej közé csapva le, és egészen a lény melléig hasította fel a testet. A fenevadat a súlya tovább lökte el re.

Nekicsapódott Skilgannonnak, lerepítve lábáról a férfit. A Nappal Kardja kicsusszant a testb l. A bestia felhemperedett, aztán talpra szökkent, mindkét fejével vicsorogva. Askari felé suhintott a szablyájával. A kutya a n felé lendült, aztán megtántorodott, és vér spriccelt el a mellére kapott rettenetes sebb l. Askari hátrált.

Skilgannon odalépett mellé. A kutya mells lába megroggyant, az állat a földre omlott. Hirtelen napfény t zött be az ablakokon át, és aranyló fényoszlopok világították meg a csarnokot.

Skilgannon nézte, ahogy a fény átvándorol a csontokkal teleszórt padlón. Pislogott, aztán az ablakhoz sétált. Askari vele tartott. A harcos leárnyékolta szemét és úgy nézte, ahogy a nap felkel.

– Ez túl gyors – mondta. – A nap nem kel fel ilyen gyorsan.

Askari rámutatott egy madárrajra, mely sebesen szárnyalt a távolban.

– Az id gyorsabban folyik odakint. – Skilgannon egyetért en bólintott, aztán elfordult a napfelkeltét l. Vett egy nagy leveg t, elsétált a halott fenevad mellett, és nekivágott a csarnoknak.

– Tudod, hogy hová mész? – tudakolta Askari.

– Amikor itt laktam, kedvem szerint járhattam-kelhettem...

leszámítva a fels szinteket. Úgyhogy most oda tartunk.

Skilgannon átsétált a termen, és közben szemügyre vett több csontvázat. Azok természetellenesek és kifacsartak voltak: egyeseknek túlságosan görbe volt a gerincük, másoknak hihetetlenül megduzzadtak a csontjaik. Látott egy koponyát négy szemgödörrel.

Skilgannon és Askari némán haladtak tovább az elhagyatott folyosókon, majd fel a második fém lépcs soron. Minél magasabbra jutottak, annál jobban érezték magukat. Skilgannonnak elmúlt a hányingere, akárcsak a bizserg érzés az ujjaiban. Egy másik folyosó visszavezette ket a csak az imént maguk mögött hagyott ebédl re néz karzatra a magasban. Odalent most különféle lények mozogtak: egyesek olyanok voltak, mintha óriási kutyák lennének, míg mások, fakó szín bestiák, ormótlanok és brutálisak. Egyikük felnézett és észrevette ket. Nem indult utánuk, ehelyett a döglött kopóhoz ügetett, és nekiállt húscafatokat tépkedni bel le. Más fenevadak is

csatlakoztak hozzá.

Messze alattuk éles hangú sikoly harsant. Erre több teremtmény elbaktatott, hogy megnézze a zaj forrását.

Skilgannon egy ovális faajtóhoz ért. Az zárva volt. Hátralépett, vett néhány nagy leveg t, aztán jobb lábával belerúgott a zárba. Az ajtókeret megremegett, de a zár nem engedett. Még kétszer rúgott bele a szerkezetbe. A harmadiknál az ajtó megrázkódott, és a fa meghasadt a félfa mentén. A negyedik rúgásra a zár megreccsent, és az ajtó feltárult. Skilgannon belépett. A terem egy el szoba volt, mely egy újabb ajtóhoz vezetett. Ez nem volt zárva, és Skilgannon ezen belépve egy nagyobb szobába jutott: a szemközti falon polcok sorakoztak, rajtuk pedig könyvek és tekercsek halmai. Látott egy ablakot is, mögötte nyitott terasszal, el tte pedig egy gyönyör en faragott széles tölgy íróasztal terpeszkedett. Egy öregember ült az asztalnál. Nem ugrott fel riadtan, amikor beléptek, csupán rájuk nézett fáradt tekintetével. Az arca furcsa alakú volt: súlyos csontozató a szemöldökénél és a járomcsontjánál. Szája széles, fogai formátlanok.

– Mit akarsz itt, démonasszony? – kérdezte Askaritól.

– nem démon – felelte Skilgannon. – egy újjászületett. –Tudom, hogy mi. maga a gonosz. Mi hoztuk t vissza. Azt hittük, hogy majd mesél nekünk kora csodáiról. De nem mondott nekünk semmit. Landis könyörgött neki, ám csak kinevette. Vestava kérdezgette, de azt felelte, nem emlékszik. Adjatok id t! Erre kért minket. Aztán kilovagolt és összegy jtött egy sereget. Akkor kezd dtek a vér és a halál napjai.

Ismerem t. Túlságosan jól ismerem.

– Tévedsz, pap. nem az Örökkévaló. az egyik újjászületettje, és velem együtt megpróbál véget vetni az Örökkévaló uralmának. Meg kell találnunk az ezüstsast és a tojását.

Az öreg felnevetett.

– A sast nem lelheted meg, harcos, mert az olyan magasan száll, ahol az ég már nem is kék. A csillagok között repül.

– De az er t ide küldi – felelte Skilgannon. – Hogy táplálja a tojást.

Az öreg felemelte gacsos kezét, és megdörgölte az arcát.

– Annyira fáradt vagyok – mondta. Keze úszóhártyás volt, öklén a bütykök groteszkül eltorzultak.

– Mi folyik itt? – kérdezte a harcos.

– Hibát követtünk el... rettenetes hibát. Megpróbáltuk a templomot kimozdítani az id

l. Csak néhány másodpercet, hogy

– itt Askarira mutatott – ne tudjon ellopni még több szerkezetet. A templom alatt rejtett alagutak sorára bukkantunk. És ott szerkezetekre. Rettenetes szerkezetekre. – Torz arca Askari felé fordult. – tudja ezt. Olyan fegyverekre bukkantunk, melyek nagy távolságokból okoznak halált. Aztán voltak tekercsek és iratok, melyek még szörny bb eszközökr l szóltak. Igen, meg térképek, melyek azt mutatták, hol rejtették el ket. azokat akarta. Nem volt elég neki, hogy megrontotta a munkánkat. Még több hatalmat akart, még nagyobb fegyvereket. Ezt nem hagyhattuk. Megpróbáltuk elrejteni el le a templomot. El ször azt hittük, sikerült. – Durván felnevetett. – Ehelyett csak lelassítottuk az id folyását a templom falai között. Ami ezután következett, az még rettenetesebb volt, mintsem el tudnád képzelni. Kezdtünk megváltozni. Testünk szerkezete instabillá vált. A csontok folytatták a növekedést. Számos testvérünk halt meg, mások eltorzultak. Ez kezdetben lassan zajlott, és nem ismertük fel, mi történik. Amint rájöttünk, megpróbáltuk megváltoztatni a varázslatot, de attól a dolgok csak még rosszabbra fordultak. A templom körüli varázslatok ereje megn tt. Ezután már minden olyan gyorsan zajlott. Nem volt id a menekvésre. Néhány fivérünknek sikerült eljutnia a fels bb szintekre, ahol a mutációk egy id re lelassultak. De fokozatosan k is átalakultak, bestiákká vedlettek, és széttépték egymást, vagy lemenekültek, hogy csatlakozzanak az alsóbb szinteken kóborló falkákhoz.

– Te mégis túlélted – mondta Skilgannon.

A pap felemelte groteszk kezét, és megemelte az aranyláncot a nyakában. Azon, aranykapoccsal rögzítve, egy kék-fehér holdsarló függött – részben kristály, részben k .

– Én hordozom az Apátok Holdját. – Önkéntelenül is megsimogatta holdsarlót. – A hatalma mára szinte teljesen elenyészett. Egykor fehéren és fényesen izzott. Ez táplált engem.

– Ötszáz év telt el – szólalt meg Askari. – Hogyhogy élnek még ezek a lények?

– Ötszáz év, azt mondod? Akkor nem annyi, ha odakint mindennap idebent csak egy óra. Számításaim szerint tizenöt év telt el a varázslat elmondása óta... bár a fejem már nem olyan, mint egykor, és lehet, hogy tévedek. Egy darabig még ki tudtunk menni, és bejuttatni az ellátmányt.

Amikor egyre többen váltunk fenevadakká, egymásból kezdtünk táplálkozni. – Lehajtotta a fejét. – Azt hittük, a tudás riz i vagyunk, és hogy képesek vagyunk felemelni a világot a vadságból. Ehelyett mi lettünk vadakká. Egyben testünk mutációi hosszú élet vé tettek minket.

– Miért nem vetettetek egyszer en véget a mágiának? – kérdezte Skilgannon. – Az bizonyosan a végét jelentette volna az Örökkévaló rémuralmának.

Úgy t nt, hogy a torz pap összezavarodott.

– Véget vetni a mágiának? Hogyan hajthattunk volna végre ilyen tettet? Megpróbáltuk megváltoztatni a varázslatot. Tudtuk, hogy el fog pusztítani minket. De minél többet kontárkodtunk bele, annál rosszabb lett. Néhány hónappal ezel tt próbálkoztunk meg vele utoljára. Mindössze annyit sikerült elérnünk, hogy felgyorsítottuk a folyamatot. Úgyhogy most nincs élelem, népem halott vagy átalakult, és egymásból táplálkoznak.

– Hallgass ide, öreg! – mondta Skilgannon. – A sas táplálja a mágiát, mely valahogy a Mennyei Tükrön át jön le. És onnan hova megy?

– A mágia nem megy sehova, harcos. A mágia van.

– Mi itt a legszentebb hely? – kérdezte Askari. A vén pap felvihogott.

– Hogy az összes ember közül pont neked kell ezt kérdezned!

Milyen mulatságos! A gonosz, mely a szentet keresi.

– Van ilyen hely? – nógatta Skilgannon.

– A Kristályszentély az. A nagy apát építette, azt hiszem.

Régebben ott szoktunk összegy lni, imádkozni, és meggyógyítani a betegeket.

– Közel van ez a szentély? – tudakolta a harcos türelmesen. Az öreg nem felelt, de tekintete a nyugati falba vágott ajtóra rebbent. –

Gyerünk! – szólt Skilgannon. A pap felé kapott.

– Nem! – kiáltotta. – A n nem mehet a közelébe sem! Csak

bemocskolná!

– Hallgass rám! – ragadta karon Skilgannon. – Próbáld megérteni!

nem Jianna! Askari, egy fiatal n az innen délre fekv hegyekb l.

– Lehet, hogy egykor ez az Askari volt, akir l beszélsz. De most már nem. Engem nem tesz bolonddá. Átlátok hús-vér valóján. Látom lelkének auráját.

Jianna.

az Örökkévaló.

Skilgannon lassan Askari felé fordult. A n mögötte állt, szablyával a kezében.

– A torz mágiától is meg rült – mondta a n .

– Nem – felelte a harcos higgadtan. Aztán felsóhajtott. – Tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor az úton rád néztem a holdfényben.

Majdnem megállt a szívem. Azt hiszem, akkor felismertelek, csak egyszer en nem akartam elhinni. Hogy csináltad, Jianna?

A férfi azt hitte, a másik továbbra is tagadni fog. Ehelyett a n elmosolyodott.

– Decado Memnon egyik drágakövét odaadta a lánynak. Ezzel hozzám kapcsolódott. Nekem mindössze meg kellett halnom. Nagyon fájdalmas volt. Annyira, mint ez... – Még beszéd közben el redöfött a kardjával, felnyársalva Skilgannon mellét. A férfi hátratántorodott, és megpróbálta el húzni kardjait. De az er elszivárgott a testéb l, és a padlóra zuhant. Jianna hajolt fölé. – Ne legyen rossz kedved, szerelmem! Újjászületetted révén ismét az enyém leszel! Addigra talán te is felhagysz a gondolattal, hogy elpusztíts. De most mennem kell.

Memnon már vár rám.

Ezzel elsétált a vén pap mellett, ki az ajtón.

----------

Ahogy a nap felkelt, a drenai harcosok kisorjáztak az útra, tizenkét ember széles és hét ember mély alakzatot véve fel. Valamivel hátrébb egy másik falanxot képeztek, mely készen állt, hogy az els segítségére siessen, ha szükséges. Stavut a második csoport végére került, a kevésbé tapasztalt drenaiakhoz. Itt fiatalabbak voltak, akik még nem szokták meg az els sort. Stavut az arcukat nézte. Sokan idegesek voltak, de mind készen állt. Stavut a magaslatról látta, ahogy az Örökkévaló Gárda alakzatba rendez dik odalent. Feketeezüst

vértjükben legy zhetetlennek tetszettek, és Druss el éjszakai

lelkesít beszéde most üresnek és minden meggy dés nélkülinek

tetszett.

Stavut érezte a láncvért vállára nehezed súlyát, és izzadság kezdett csorogni végig a gerince mentén.

Milyen furcsa, gondolta magában. A víz most már mindenfel l tör el a b römb l, a szám mégis száraz, akár a pergamen. Ekkor döbbent rá, hogy tele van a hólyagja. Káromkodott egyet.

– Mi az? – kérdezte a mellette álló ember. Stavut megmondta, mire az ifjú elmosolyodott. – Az enyém is. Ugyanez lesz itt mindenkinél.

– Miért? – tudakolta Stavut.

– Gilden szerint a feszültség és a félelem teszi. Az feszíti meg a hólyag körüli izmokat. Az érzés elmúlik, ahogy a csata kezdetét veszi.

– Ó, már alig várom – dünnyögte a kalmár.

Az Örökkévaló Gárda megindult. Stavut ösztönösen is a kardmarkolatra tette a kezét.

– Még ne! – szólt a katona. – Éppen elég fáradt lesz a karod a végére.

Várj addig, amíg tényleg ki kell rántanod!

Stavut látta, hogy elöl a hosszú, gy

s páncélinget visel Druss

végigsétál az els sor mentén, oldalán a Bronzpáncélt visel Alahirral.

A csatabárdos a katonákhoz beszélt, de szavai nem jutottak el a második falanxig. Stavut csak az ék szót hallotta.

– Hallod, hogy mit mond? – kérdezte a mellette állótól.

– Nem kell hallanom. Alahir múlt éjjel elmondta, mi a terv. Akkor csapunk le rájuk, amikor elérik az út legkeskenyebb részét. Nyilakra számítanak majd. Ehelyett egy rohamozó ékkel találják szembe magukat. Nyílként hasítunk beléjük, melynek Druss lesz a hegye.

Az Örökkévaló Gárda egyre közeledett, de nem gyorsan, hanem egyenletes tempóban, energiájukat az el ttük álló csatára tartalékolva. Stavut azon kapta magát, hogy a pajtásaira gondol, és hogy miként boldogulnak a zöldell dombokon. Felsóhajtott. A nap fényesen ragyogott a felh tlen égen, és a kalmár látta, ahogy galambok röppennek tova. Úrrá lett rajta a valótlanság érzete. Nehéz volt elhinni a napsütésben állva, hogy hamarosan emberek halnak meg. Aztán Askarira gondolt. A lány az elmúlt néhány napban furcsán viselkedett. Amióta az a rémálma volt. A lány hirtelen

felriadt mellette és felkiáltott. A férfi kinyújtotta felé a kezét, mire a félreütötte, és furcsán nézett rá.

„Minden rendben – mondta akkor Stavut. – Csak álmodtál. Ez minden."

„Álmodtam? – A lány teste ellazult. – Igen, álmodtam. Hol van Olek?" „Olek?" „Skilgannon."

„Felderíti a hágókat, a Gárda után kutatva." A férfi odahajolt hozzá, és azt ajánlotta, hogy keressenek egy helyet, ahol együtt lehetnek, távol a többiekt l.

„Most nem, Stavut" – felelte a másik. Furcsa volt a teljes nevét hallania. Már egészen megszokta a Stavit.

A körülött állók fészkel dni kezdtek, a karjukat lengették, izmaikat lazították. Stavut látta, hogy a Gárda már majdnem elérte az út legkeskenyebb pontját. Kezdtek összetömörülni, hosszú pajzsaikat felemelték, hogy védjék magukat a nyilaktól. A drenai vonal mindenféle csatakiáltás nélkül lódult meg: Druss középen rohant, csatabárddal a kezében. Beletelt néhány pillanatba, mire a menetel Gárda ráébredt, hogy megtámadták ket. Stavut látta, amint a hatalmas csatabárd szétzúz egy pajzsot, és ledönti a lábáról az azt markoló embert. Aztán kitört a hangzavar: fém csendült fémen, csikorogva és zúgva, sikolyok, kiáltások és halálordítások harsantak.

Több gárdistát átszorítottak a szakadék peremén, ahol a mélybe zuhantak. Stavut nézte, ahogy a karjukkal csapkodnak, miközben a lenti sziklák felé hullanak. Tekintete visszafordult az arcvonalra, meglátta az ott folyó öldöklést, és a gyomra összeugrott. A csatabárd felemelkedett és lesújtott, suhogott és vágott, vért fröcskölve szanaszét. Úgy t nt, hogy örökösen mozgásban van, mintha valami gépezet m ködtetné. Druss körül rés nyílt, ahogy az emberek igyekeztek minél messzebb kerülni a csatabárd lendül fejét l. Aztán, ahogy a roham okozta döbbenet elült, a Gárda újrarendez dött.

Megindultak el re. Stavut látta, hogy a Legendások lovasai is hullanak már, ahogy a fekete-ezüst sorok a véd kre vetik magukat. A drenaiakat lassan, kérlelhetetlenül szorították vissza. Druss harcolt tovább, és az ellenséges harcosok már-már bekerítették. Ekkor Alahir

lendült támadásra, vadul verekedve, hogy elérje Drusst. Több ember, köztük Gilden is csatlakozott hozzá, és a két harci er ismét egymásba fonódott, se nem nyerve, se nem veszítve teret.

Úgy t nt, mintha a csata már egy örökkévalóság óta folyna, de amikor Stavut felpillantott az égre, látta, hogy a nap még alig mozdult az égen.

A drenai tartalékok els sora rohanvást indult, hogy kitöltse a halottak és haldoklók hagyta réseket. Stavut arra gondolt, hogy a mellette álló katonának igaza volt, ahogy és a többiek el rébb csoszogtak. Többé nem érzett késztetést arra, hogy vizeljen, és a szája sem volt már száraz. Látta, hogy Alahir elesik, hogy aztán ismét felálljon. A csata mostanra kaotikussá vált. Újabb emberek hullottak le sikoltozva a szakadékba, és a földet elborították a testek: egyesek még verg dtek, vagy megpróbálták kivonszolni magukat az ütközetb l. Stavut, bár nem volt tapasztalata a csatákat illet en, érezte a változást. A drenaiakat a legkeskenyebb ponton túlra szorították vissza. Így több gárdista vethette bele magát az összecsapásba. Druss még mindig állta a sarat, de két oldalán ismét visszaszorították az embereket. A tartalékok második sora is el rerohant, rövid id re megacélozva a védelmet. Druss hirtelen el revetette magát, rá a küzd k felé törtet gárdistákra, jobbra-balra vágva rettent csatabárdjával. Stavut megborzongott, ahogy látta, amint emberek zuhannak el, bezúzott sisakkal, széthasított arccal. Ez.

a hirtelen, szinte rjöng roham rést ütött a Gárda mögött, és Stavut látta, hogy az els sorokban állók közül sokan idegesen pillantgatnak hátrafelé. Nyilván Alahir is észrevette, mert elüvöltötte magát:

– Rohamra, drenaiak! Öljétek meg mind!

A véd k újonnan jött lelkesedéssel újították fel a támadást: kaszaboltak és vágtak, az ellenségre vetve magukat. A hátrább álló gárdisták ekkor megfordultak és megfutottak a félelmetes csatabárd el l. Aztán az els vonal összeomlott. Az emberek megperdültek, és rohanni kezdtek, lefelé zúdulva a hágóba vezet úton.

Stavut alig hitt a szerencséjének. Még csak csatába se kellett avatkoznia.

A legendások lovasai odafutottak elesett bajtársaikhoz, és azokat, akik még lélegeztek, elcipelték a csatatérr l, a sziklás tó viszonylagos biztonságába. Aztán nekiláttak összeszedni a halottakat. Stavutnak úgy t nt, hogy rengeteg a tetem. Gyorsan körülnézett, felbecsülve a túlél k számát. Akik talpon maradtak, jóval kevesebben voltak száznál. Látta, hogy Druss az út elkeskenyed pontjához sétál, és lebámul az ellenségre. Aztán a csatabárdos megfordult, és visszaballagott. A kalmárt kirázta a hideg, amikor közelebbr l is meglátta. A láncszemes páncélinget vér fröcskölte össze, akárcsak a férfi arcát és szakállát. Hatalmas karjain vérz vágások húzódtak, arcán pedig egy hosszú seb. A jobb szeme feletti vágásból szintén vér csorgott.

– Jön egy lovas – szólt oda Druss Alahirnak.

A Bronzgróf és a csatabárdos együtt ballagtak vissza, hogy fogadják. Stavut odasétált mögéjük. A lovas magas és szikár férfi volt, sólyomhoz hasonló szemmel. Fekete hátason ült, és a két ember mögé nézett, felmérve a csatateret. Aztán sötét tekintete Drussra szegez dött.

– Bátran küzdöttetek, de már nem tarthattok ki sokáig – szólalt meg.

– Ó, cimbora, ez csak a bemelegítés volt. Most, hogy ellazultunk, kezd dhet az igazi harc.

A férfi fagyos mosolyt villantott rá.

– Megkapom az engedélyed, hogy elvitethessem a sebesültjeinket és a halottainkat?

– Mi az, nem is ajánlod fel a felcsereid segítségét? – kérdezte a csatabárdos.

– Attól tartok, hogy a nekünk okozott veszteségek miatt szükségem lesz mindkét kirurgusomra – felelte a tiszt.

– Elvitetheted a sebsültjeidet – közölte Druss. – De az emberek, akiket küldesz, hogy elcipeljék ket, jobban teszik, ha leveszik a páncéljukat, és nem lesz náluk fegyver, különben legurítom hozzád a fejüket.

– Tiszteletlen hangot ütsz meg, uram – préselte ki a férfi összeszorított ajkán át.

– Több tiszteletet adnék, ha láttalak volna az embereid között, és

nem messzir l nézed a csatát. És most kotródj vissza oda, ahonnan jöttél! A beszélgetésnek vége.

Druss hátat fordított a tisztnek, és Alahirral felfelé indult az úton.

Stavut nézte, ahogy a lovas körbetáncoltatja hátasát, és ellovagol.

– Miért voltál ennyire udvariatlan, Druss? – kérdezte Alahir.

A csatabárdos kuncogott.

– Azt akartam, hogy kijöjjön a sodrából. A mérges emberek hajlamosak a meggondolatlanságra.

– Szerintem ezt sikerült elérned. És a felcserekkel is igazad volt.

– Amint összeszedték a halottaikat és a sebesültjeiket, állítsd fel az íjászaidat, és készüljenek a fenevadakra!

Druss jobbra nézett. Egy sebesült gárdista kétségbeesetten próbálta lecsatolni földön fekv bajtársának mellvértjét. A szétzúzott páncélból vér bugyogott.

Druss letette csatabárdját, és elindult feléjük. Együtt sikerült lerángatniuk a vértet. A férfi jobb oldalát vér áztatta. Druss félrehajtotta az inget, így láthatóvá vált több szétroncsolt borda, meg egy nagy vágás. A tönkrezúzott mellvértb l és a seb mélységéb l ítélve Stavut tudta, hogy azt Druss csatabárdja okozta. Druss visszahúzta az inget a sebre, és rászólt a másik emberre, hogy adja oda a kezét.

– Finoman nyomd rá a tenyered, mert a bordák belefúródhatnak a tüdejébe!

– Honnan jöttél? – kérdezte a katona.

– A pokolból, cimbora. Na most, lássuk a te sebedet! – A férfi egy nagy ütést kapott a lábszárára, ami el is tört. – Életben maradsz. A barátod viszont lehet, hogy nem. Attól függ, mennyire kemény. –

Szúrós tekintett vetett a mellsebet kapott ifjúra. – Kemény vagy, cimbora?

– Átkozottul kemény – csikorgatta a fogát a harcos, ahogy rátört a fájdalom.

Druss elvigyorodott.

– Hiszek neked. Általában, amikor ilyen er sen ütök meg valakit, a csatabárd egészen a gerincig hasít bele. Szerencséd volt. Ma gyenge napot fogtam ki.

Stavut körülnézett a csatatéren. Százával hevertek ott az elesett

gárdisták, és az út vért l volt iszamos. És még órák voltak hátra délig.

----------

Skilgannon küszködött, hogy talpra tudjon állni. Az öreg pap letérdelt mellé.

– Ne mozogj, fiam! Tartalékold az er det! Kapaszkodj az életbe, én segítek rajtad, ahogy er mb l telik. – Skilgannon érezte, hogy torkába folyadék gy lik. Köhögött és vért köpött a padlóra. A pap levette nyakából az aranyláncot. Skilgannont a hátára gördítette, és a fekete-fehér kristályt a vérz sebhez nyomta. – Feküdj mozdulatlanul, hadd fejtse ki hatalmát!

A harcos egyre nehezebben kapott leveg t, és látása is elmosódott.

Keze-lába kih lt, és tudta, hogy közel a halál. Aztán enyhe melegség kezdett terjengeni a mellében, majd lassan végigfolyt a testén. Vadul ver szíve egyre ritmikusabban kezdett dobogni ismét.

Csak feküdt ott, a mennyezetet bámulva, és magát átkozta ostobaságáért. Askari sosem kelt volna útra az íja nélkül, és a tegezében lev néhány vessz mit sem számított volna a legendások lovasainak. Most már er sebbnek érezte magát, kezét a kristályra tette, és felült. Az inge felszakadt, és most szétnyitotta. Letörölte testér l a vért, de sebet nem talált alatta. Odafordult a paphoz.

– Köszönöm, hogy... – kezdte, aztán elhallgatott. Az öreg, hátát az íróasztalnak vetve ült a padlón. Arca viaszfehér volt, és akadozva vette a leveg t. Skilgannon odalépett hozzá, és kinyújtotta felé a kristályt.

Ekkor vette észre, hogy az már nem csillog többé, és nem több egy darabka fekete k nél.

– A Hold egyre gyengült – suttogta száraz hangján a vén pap. – Ez azért van, mert nem vittem el a szentélybe, hogy ott imádkozzam.

Mindig csillogott, amikor így tettem.

– Hagytad, hogy kiszívjam minden erejét. Miért?

– Hogy visszafizessem az adósságom. Én vagyok fajtám legöregebbje, Skilgannon. Az utolsó közülük. Még másképpen néztem ki, amikor megmentettél a nadíroktól. Akkor fiatal voltam, teli idealizmussal. Tartottad a kapcsolatot a kis Dayannal?

– Nem.

– Kedves lány. Férjhez ment egy ifjúhoz, és Virinisbe költöztek.

Többször meglátogattam t. Hét gyereke született. Boldog élete volt, és örömet okozott mindazoknak, akik ismerték. Nyolcvanévesnél is id sebb volt, amikor meghalt. Azt hiszem, teljes életet élt.

– Ezt jó tudni.

– Ne engedd, hogy az a gonosz n beszennyezze a szentélyt!

– Ígérem, hogy gonoszága a mai napon véget ér. – Skilgannon felállt, kivonta a Nappal és Éjjel Kardjait, és kisétált a teremb l.

Odakint a nap lenyugodni készült.

----------

Több órába telt, mire a fegyvertelen emberek oszlopai felkapaszkodtak az úton, és elvitték a halott vagy sebesült gárdistákat.

Stavut visszaballagott a tó partjára, ahol számos veterán próbálta meg ellátni a drenai sebesültek sérüléseit. Az id sebb lovasok közül soknál volt t és cérna, de annyi volt a sérült, hogy sokan ellátatlanul maradtak.

Stavut kibújt páncélingéb l és levettet sisakját, szablyáját is félretéve.

Odalépett egy fiatal lovashoz, aki sehogy sem tudta összevarrni az oldalára kapott sebet. A vágás a csíp je fölé nyúlt, és körbe, egészen a hátáig. Stavut rászólt, hogy feküdjön le, aztán kivette kezéb l a t t.

– A láncvértem szétvált – mondta a katona.

– Ne mozogj!

– Még a dédapámnak készítették. Némelyik láncszem már csúnyán elkopott.

– A mai nap után rengeteg vértb l válogathatsz majd – mondta neki Stavut, és rápillantott a páncélingek halmára, melyeket a holtakról szedtek le és a sziklafal mentén raktak halomba. Stavut az utolsó rfoszlányt is összeöltötte, szorosra húzta a cérnát, és csomót kötött a végére. Kihúzta a férfi kését az övéb l, és levágta a maradék cérnát. A lovas arca sápadt volt, arca verítékben úszott.

– Köszönöm neked, Stavut – lökte magát talpra, felmordulva a fájdalomtól.

– Hova mész?

– Keresek egy új páncélinget. – A férfi eltámolygott. Stavut látta, hogy a félrerakott vértek között turkál.

A kalmár a következ sebesülthöz lépett, aki addigra már elvérzett. Számos harcosnak tört el keze-lába. A drenai katonák közül

többen a tó partjára vitték az ellenség pajzsait, és nekiálltak széthasogatni azokat, hogy síneket csináljanak bel lük. Miközben Stavut sebeket varrt össze, és igyekezett megnyugtatni a vérz embereket, azon töprengett, hogy miért is csinálja. A fenevadak jönni fognak, és semmiképpen sem lehet ket visszaverni. Mindez mer energiapocsékolás. Mindenki meghal, amikor bekövetkezik a vég.

Mégis azt hallotta, hogy körülötte a sebesültek tréfálkoznak, és kedélyesen beszélgetnek.

Dolgozott tovább. Druss érkezett, hogy beszélgessen a sebesültekkel, aztán levetette páncélját, és belegázolt a tóba, lemosva a vért arcáról és testér l.

Druss.

Stavut többé már nem gondolt rá Haradként. Hogy is tehette volna? Amit ma látott, az egyszer en bámulatos volt. A csatabárdos hatalmas sziklaként állta a tenger rohamait. A mozdíthatatlan a megállíthatatlan ellen. Druss kimászott a tóból, és leült, hogy egy kicsit süttesse magát a nappal. Aztán, amint megszáradt, belebújt ruhájába és páncélingébe. Arca még mindig véres volt, mert a víz lemosta a formálódó vart. Stavut odasétált hozzá.

– Összevarrom azokat a vágásokat.

– Csak ezt, itt a szemem felett – mondta Druss. – Átkozottul bosszantó úgy harcolni, hogy ki kell pislogjam a vért a szememb l.

– Mi történik majd Haraddal?

– Ne nyugtalankodj, cimbora! Amikor vége a napnak, visszatér majd.

Nem vagyok tolvaj.

– Soha nem is gondoltam, hogy az lennél. Egyetlen szívdobbanásig sem – mosolyodott el Stavut.

– Nincs elég tapasztalata ahhoz, hogy ezt túlélje – f leg nem betört koponyával.

A kalmár hirtelen felnevetett.

– Te tényleg azt hiszed, hogy gy zni fogunk?

Druss ránézett.

– Nem minden a gy zelem, Stavut, bár az emberek szeretik azt hinni.

Id nként fontosabb kiállni a gonoszság ellen, mint azon aggódni, hogy legy rjük-e. Amikor ifjú voltam, és Gorben Halhatatlanjainál

szolgáltam, bevettünk egy várost. Az ottani uralkodó aljas fráter volt.

Hallottam ott egy történetet. Az uralkodó katonái egybetereltek egy csapat Forrás-papot, és meg akarták égetni ket. A tömegb l kilépett az egyik polgár, és felszólalt a gaztett ellen. Azt mondta nekik, hogy gonoszságot követnek el, és hogy szégyelljék magukat.

– És megmentette a papokat?

– Nem, és a katonák t is megölték. De éppen ez az, amit mondok, cimbora. Eszembe jutott ennek az embernek a h stette, és fellelkesített.

Másokat is lelkesített, akik látták. A legszörny bb fegyverek mindig a gonoszok kezében lesznek. A gonoszok fogják egybegy jteni a legnagyobb seregeket. Gyújtogatni, fosztogatni és gyilkolni fognak. De nem ez a legszörny bb. Hanem az, hogy megpróbálják elhitetni velünk, elpusztításuknak az az egyetlen módja, ha olyanokká válunk, mint k.

Ez a gonoszság igazi ocsmánysága. Hogy fert z. Az az ember emlékezetembe idézte ezt, és segített megtartanom az elvet.

Stavut a t t beledöfte Druss szeme fölött a húsba, és óvatosan összevarrta a sebet.

– És te azt hiszed, hogy a gonosz legy zhet egy csatabárddal? Nincs itt ellentmondás?

– Dehogy nincs, cimbora. Mindig ez jelenti a veszélyt. Viszont ebben az esetben én csak állom a sarat. Ha ellenem jönnek, levágom ket.

Nem támadom meg a földjüket, nem gyújtom fel városaikat, nem becstelenítem meg asszonyaikat. Nem próbálom meg arra kényszeríteni ket, hogy térdet hajtsanak el ttem, vagy hogy elfogadják filozófiámat vagy vallásomat. Azt gondolom-e, hogy gy zünk ma? Azt hiszem, máris gy ztünk. Láttam a gárdisták szemében. Hogy meghalunk-e?

Valószín leg.

Stavut csomóval lezárta a varrást, aztán elvágta a cérnát.

– Már majdnem itt az id – pillantott fel az égre Druss. – Az lesz a legjobb, ha felöltöd a páncélodat.

– Nem hiszem, Druss. Inkább a sebesülteken segítek. Én úgy állom a sarat, hogy nem lesz kard a kezemben.

– Jó neked.

Ezzel Druss felkapta csatabárdját, és elindult az út felé.

Alahir nézte, ahogy az utolsó tetemeket is leviszik a hegyi úton. A csatatér ismét megtisztult, és ha Drussnak volt igaza, akkor most a jiamadok jönnek. Kevesebb mint száz drenai állt velük szemben, és ezek közül is sokan sebesülten. De még akik nem kaptak sebet, azok is

kimerültek. Ha az osztaga teljes erej lett volna, akkor is valószín tlen, hogy le tudták volna gy zni a száz jiamadot. Alahir szíve elnehezült. Az elmúlt néhány napban rengeteget tanult, az emberek vezetésér l, a bátorságról és a nemeslelk ségr l, melyek oly gyakran jellemezték a harcosokat. Megtanulta, hogy mi választja el a köznapi harcosokat az olyan legendáktól, mint Druss. Ma leverték a lábáról, és egy harcos magasodott fölé, hogy bevigye a halálos csapást. Alahir ebben a pillanatban látta, hogy Druss felé pillant. De a csatabárdos nem sietett a segítségére. Ehelyett Gilden vetette rá magát a támadóra, védte ki a csapást, és ölte meg a gárdistát. A csata után Alahir gondolatban újra lejátszotta a történteket. Druss tartotta a saját állását. Ha megfordul, és a Bronzgróf segítéségre siet, azzal a hátát mutatta volna az ellenségnek. A csatabárdos azonnal döntött. Alahir halála, ami remélhet leg sajnálatot váltana ki, kevésbé volt fontos, mint a Gárda feltartása. Az efféle, a feladatra történ er s összpontosítás meghaladta Alahir képességeit.

Arra gondolt, hogy valójában a legtöbb emberét meghaladja. Druss a harcban fáradhatatlan er vel és elszántsággal küzd gyilkológép volt.

Olyan fajta legy zhetetlenségét sugárzott magából, amit l megremegett a vele szembekerül k lába. Alahir remélte, hogy hasonló hatással lesz a jiamadokra is.

Alighogy erre gondolt, az út felé pillantott. A jiamadok éppen alakzatba rendez dtek. Sokan hatalmas kardokat, mások dorongokat markoltak. Alahir megperdült, és elkiáltotta magát:

– Sorokba rendez dj!

A drenaiak felkapták íjukat és el rerohantak. Druss közeledett, elsétált a kapitány mellett, és szemügyre vette a meginduló fenevadakat.

– Innen kell lecsapnunk rájuk, aztán soronként visszavonulni, egészen a tavacskáig – szólalt meg a csatabárdos. – A bejárat keskeny, és könnyebb védeni. – Erre Alahir bólintott, és kiadta a parancsokat harcosainak. Negyvenen álltak fel, és felajzották íjukat. Húsz lépéssel mögöttük újabb tizenöt íjász sorakozott fel. Alahir újabb három, tizenöt s sort képezett, és a bevágásig sorakoztatta fel ket. Aztán visszasietett, hogy az els csoporttal legyen, míg Drusst a bevágásnál hagyta.

A jiamadok félúton jártak a kaptatón, amikor a drenaiak els nyílzápora süvítve csapott le rájuk. A nyilak felfelé szálltak, aztán

ívben zúdultak a jiamadok soraiba. A távolság nagy volt, és csak két fenevad esett el, és azok közül is felállt az egyik. Mások ügyet se vetettek a testükb l kiálló nyilakra, vagy éppen kitépték ket. Aztán futni kezdtek. Újabb nyílzápor zúdult rájuk. Ezúttal hármat terítettek le, és abból egy sem kelt fel.

A bestiák mostanra közelebb értek, és bömbölésük visszhangot vert a hegyek között. Ahogy közeledtek, a véd k nyilai nagyobb er vel találták el ket, és több kárt okoztak. Alahir eddig legalább tíz halottat számlált.

Nem elég, gondolta.

Az utolsó nyílzápor indult útjára. A lények már csak húsz lépésre voltak t lük, amikor a vessz k becsapódtak.

– Vissza! – harsogta Alahir.

Az íjászok megperdültek, és rohanni kezdtek az úton, át a következ sor rései között, akik újabb nyílzáport l ttek ki, miel tt maguk is megfordultak és rohanni kezdtek volna.

A fenevadak szintén száguldottak, méghozzá elképeszt sebességgel. Az íjászok negyedik sorát lerohanták, szétzúzva ket. Az egyik íjászt ledöntötték a lábáról, és a szakadékba hajították. Másokat darabokra szaggattak vagy lekaszaboltak. A bevágásnál álló drenaiak ledobták íjukat, és el húzták szablyájukat. Druss megragadta Snagát.

Az els fenevad máris ott volt. Druss el reugrott, hogy fogadja. Snaga széthasította a lény koponyáját. Ahogy elzuhant, a csatabárdos kitépte bel le a fegyverét, aztán gyilkos ívben megsuhintotta, mely beszakította a következ bordakosarát. Alahir el reugrott, hogy Druss segítségére siessen, és aranykardjával felnyársalta egy irdatlan kardot lenget hatalmas fenevad szívét. Haláltusájában a bestia fegyvere nekivágódott bronz mellvértnek. Alahir elrepült, és nekicsapódott a sziklafalnak. Körülötte katonái bátran harcoltak, de halottaik halomba gy ltek. A fenevadak egyszer en túl nagyok és er sek voltak. Egyedül Druss volt képes állni a sarat. Két teremtmény áttört a drenaiak sorain, és a sebesültek vérének szagától meg rülve, berohantak a tavacskához. Több, íjjal felfegyverzett sebesült lel tte ket.

Alahir küszködve próbált talpra állni. Valaki megragadta, és talpra rántotta. Stavut volt az. A kalmár nem viselt vértet, de szablyát tartott a kezében. Nem volt id szavakra. Alahir máris el retört, vágva és szúrva.

Ösztönösen tudta, hogy nem gy zhetnek. Pillanataik maradtak, miel tt a vonal megtörik, és a fenevadak átzúdulnak rajtuk.

Aztán meglátta a jiamad vonalak mögött Shakul hatalmas alakját.

Az egyik ellenséges fenevadat leterítette, egy másikat a magasba emelt, és lehajított a szakadékba. Aztán felt nt Stavut falkájának többi tagja is. Az ellenség soraira vetették magukat, hátraszorítva a jiamadokat.

– Most! – rikoltotta Druss. – Támadás!

Ez volt a sorsdönt pillanat. Alahir tudta, és Druss kimondta. A Bronzgróf felemelte aranykardját, és elordította magát:

– Rohamra, drenaiak! Gy zelem! – Az életben maradt harcosok kirontottak a bevágásból. Alahir elöl látta a hatalmas Shakult, akinek testéb l két óriási lándzsa állt ki, mégis küzdött tovább. Kard hasított az oldalába, mire a falka vezére felordított fájdalmában. Druss, aki ekkor ért oda, végzett a támadóval. Stavut rohant el Alahir mellett, a sebesült Shakul felé. A kapitány utána kiáltott, hogy visszatartsa, de a kalmár nem hallgatott rá.

– Shak! – kiáltotta Stavut. – Shak! Veled vagyok!

Ahogy megpróbálta elérni barátját, az egyik jiamad hátba szúrta a lándzsájával. Stavut megtántorodott, és elzuhant. Shakul rávetette magát a lándzsaforgatóra, és egyetlen ütéssel elrepítette. Újabb lándzsa fúródott bele. Ekkor már Shakul óriási ereje is megadta magát. Térdre hullt, aztán az oldalára d lt. Alahir és a legendások lovasai megrohanták a körülötte lev jiamadokat.

A megmaradt ellenséges fenevadak ekkor megtörtek, és menekülni kezdtek.

Stavut falkájának tagjai üldöz be vették ket. Alahir megperdült, és látta, hogy Stavut Shakulhoz mászik, vércsíkot húzva maga után. A kapitány odarohant hozzá. A kalmár megragadta Shakult, és térdre küzdötte magát. A hatalmas fenevad a hátára gördült: melléb l két lándzsa állt ki.

– Ó, Shakul, miért jöttél vissza? – kérdezte az egykori keresked . –

Azt akartam, hogy szabadon fuss. – A vér s

n folyt a Stavut hátán

tátongó halálos sebb l és a hasából, ahol a lándzsa vége kijött. Ahogy a férfi ereje elfogyott, Shakul mellére rogyott. Alahirhoz odalépett Gilden meg több lovas, és némán nézték a halott embert, és a haldokló fenevadat. Shakul karjával maghoz ölelte Stavutot.

– Szabadon futni... most már – suttogta. Alahir letérdelt mellé.

– Köszönöm, barátom. Mindannyian köszönjük.

Gilden lépett mellé, és az ujját Shakul egyik mellsebéhez érintette.

Aztán a szájához emelte.

– Magunkkal viszünk téged – szólt a strázsamester. Shakul aranyszín szeme rámeredt. Aztán lecsukódott. Stavut falkájának többi tagja köréjük gy lt. Egymás után ízlelték meg vezérük a vérét. Alahir felállt.

– Ég veled, Üstfoltozó! Hiányozni fogsz. – Egy görnyedt tartású jiamad lépett a Bronzgrófhoz. Mondott valamit, és Alahir megpróbálta megérteni. A fenevad lassan megismételte a szavakat.

– Most elmenni. Vadászni z.

És ezzel elindult a falka tizenöt megmaradt tagjának élén. Alig távoztak, amikor Alahir látta, hogy Druss integet neki az út legkeskenyebb pontjáról. A Bronzgróf odasétált hozzá. A csatabárdos a Gárda táborára mutatott. A jiamadok elmenekültek, és semmi jele nem volt annak, hogy újabb támadást indítanának.

– Azt hiszem gy ztünk, cimbora – szólalt meg a Druss.

– Egen, de milyen áron! Hatalmas a szégyenem, Druss. Egész életünkben a drenai legendákra tanítottak minket. Nemességre, bátorságra, az igazságra. És ennek az igazságnak a része volt az is, hogy a jiamadok lélektelen fenevadak, testet öltött ördögök. k mégis visszajöttek, és meghaltak értünk. – Drussra nézett. – Léteznek ilyen lények az ürességben?

– Nem. Csak emberi lelkek.

– Akkor sehová sem mehetnek, amikor meghalnak.

– Ezt nem mondanám. Nem ismerem a választ, de a szívem azt súgja, hogy számukra is van hely. Minden él lény számára van hely. Semmi nem hal meg igazából, Alahir.

Gilden kiabált le hozzájuk, és a lenti völgy felé mutatott. Alahir és Druss odasétáltak a szakadék peremére. Ahol a kráter volt, most egy hegy állt. És csúcsán fényesen tündökölt a vakító aranypajzs.

----------

Jianna kisétált a szobából, hátrahagyva a földön haldokló Skilgannont. Inkább ösztönösen, mintsem szándékosan döfte le, és tettének minden iszonyata átszivárgott azokon az évszázados érzelmi gátakon, melyeket a fejében hozott létre.

Érezte, hogy csomó gy lik a gyomrába, és gombóc a torkába.

Kibuggyantak a könnyei. Jianna persze tudta, hogy meg kellett ölnie Oleket. Mert sosem fog megalkudni. Ez a felismerés csapott össze azzal az ígéretével, hogy visszahozza. Újabb húsz év az ürességben, míg az új újjászületett kifejl dik a csontjaiból – mindez azonban semmit sem változtatna azon, hogy ki is Skilgannon, és hogy miben hisz.

Éppen az imént ölted meg azt, akit szeretsz.

A gondolat émelyít volt. A gátak egymás után morzsolódtak fel.

El ször az önigazolás d lt le. Mindig azt mondogatta magának, hogy soha nem állt szándékában az Örökkévalóvá válni. Els tetteivel csak a templomot mentette meg. Minden, ami ezután történt, már önmagát mozgatta. Most már látta, hogy ez nem igaz. Dics séget aratott új életében, seregeket állított fel és városokat igázott le.

Fürdött abban a már-már vallásos áhítatban, amit követ i között váltott ki. Kezdetben azzal gy zködte magát, hogy egy új világot épít, egy tökéletes és békés világot, és egy napon visszahozza majd Skilgannont, hogy az oldalán uralkodjon. És akkor boldogok lesznek. Övék lesz az az élet, amiben mindig is hitt, amir l mindig is álmodozott.

Újabb hazugság.

Jianna lehajtott fejjel állt meg a magasba vezet csigalépcs el tt.

Naashanban, az els id ben, amikor Olekkel találkozott, még rengeteg álma volt. Emlékezett arra, hogy Olek házának kertjében beszélgettek róluk: az új ispotályokról és iskolákról, a város magjának szánt tiszta vízr l, ahol gyakran törtek ki járványok. Arról, hogy egy jobb Naashant építenek, ahol az emberek boldogok és elégedettek

lesznek, mert abban a biztos tudatban élnek majd, hogy vezérük tör dik velük. Kés bb azt mondta magának, hogy ezek az ifjak naiv álmai voltak. Az álmokat az árulás nyers valósága zúzta szét, meg azoknak a féktelen becsvágya, akik megpróbálták elorozni t le a trónt. Az uralkodónak h vösnek és távolságtartónak kell lennie, és mindig figyelnie kell az árulás jelére. Az embereknek tisztelniük kell az uralkodót, és ezt a tiszteletet a félelem adja meg.

Most, a gyilkosság után már tudta, hogy jobbára ez is hazugság volt.

Alahir és emberei Skilgannonért vállalták a veszélyt – és nem azért, mert féltek t le, hanem azért, mert saját példájával lelkesítette ket. A fenevadak nem azért követték Stavutot, mert megölte volna ket, ha nem teszik, hanem azért, mert szerették t.

Jianna hosszan kifújta a leveg t, és letörölte könnyeit. Ötszáz éves hatalmát azzal a teljesítménnyel koronázta meg, hogy meggyilkolta az egyetlen embert, akit igazán szeretett.

Sötét gondolatokkal a fejében indult felfelé a lépcs n: a rozsdásodó fokok minden lépésénél felnyögtek. A tetejénél újabb ajtóhoz ért, mely nem volt zárva, így a n belépett a Kristályszentélybe. A terem hatalmas volt és kör alakú, a falakat fényes fém borította, teli villódzó fényekkel, melyek pirosban és zöldben játszó misztikus szimbólumokká álltak össze. A terem közepén egy emelvényen, melyet ezüstkorlát ölelt körül, aranyszín oszlop állt, a kupolás mennyezet felé törve. Ahogy Jianna besétált, érezte, hogy bizsereg a re, és lába alatt a padló enyhén rezeg. Az emelvényhez sétált, és felment a tetejére vezet tíz lépcs fokon, ahol szemügyre vette az aranyoszlop tövét. Élénkszín füstgomolyagok verg dtek a három láb magas áttetsz hengerben. A henger közepén egy óriási fehér kristály forgott lassan, visszaverve a fényt a lapjairól, és a szivárvány különböz színeit vetette a magas, kupolás mennyezetre.

A Sastojás! Minden mágia forrása. Gyönyör volt, és ahogy Jianna közelebb ment hozzá, úgy érezte, hogy minden fáradtság elenyészik a tagjaiból.

Memnon hangja suttogva szólalt meg az elméjében.

– Közel vagyunk, fenség. Skilgannon veled van?

– Megöltem – mondta ki Jianna hangosan. A gyomra ismét összeugrott.

– Kit

A terem túloldalán kinyílt egy ajtó, és az Örökkévaló látta, hogy Decado lép be rajta, a Vér és T z Kardjaival a kezében. A pengékr l vér csepegett.

A férfi felnézett, és meglátta t, de nem mosolyodott el. Mögötte érkezett Memnon. A miniszter nem megszokott köntösét viselte, hanem lovagláshoz való ruhát: sötétkék tunikát, lila nadrágot és pazarul cserzett gyíkb r csizmát. A férfi elindult befelé, és nem hajolt meg.

Jianna minden gyásza és önemésztése dacára sem vesztette el a józan eszét, sem veszélyérzetét.

– Csak nem árulás b zét érzem, kedvesem? – lépett az ezüstkorláthoz, és lepillantott a két férfira.

– Árulásét, fenség? – kérdezett vissza Memnon. – Álljunk csak meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg a kérdést! Mondhatod-e azt, hogy ségesen és elkötelezetten szolgáltalak? Bírsz-e akár csak egyetlen aprócska bizonyítékkal is arra nézve, hogy valaha is az ártalmadra akartam lenni?

– Egészen mostanáig nem.

– Ó, csakhogy akkor még nem tudtam azt, amit most tudok. Azt, hogy az évek során meggyilkoltattad a gyermekeimet, és így megfosztottál a valóban hosszú élet el nyeit l. Halhatatlan életed utolsó pillanataiban talán elmondanád, hogy miért?

Jianna felnevetett.

– Már tudod, hogy miért. Halandóként engem szolgáltál.

Halhatatlanként fenyegetést jelentettél volna rám. Mint ahogy oly sok más dolog esetében, Memnon, ez is a túlélésb l fakad. Felteszem, mostanra megölted az összes többi újjászületettemet?

– Az utolsó egy órával ezel tt halt meg. Az uralmad itt ér véget, fenség. Ill hely, nem úgy találod?

A n tekintete Decadóra siklott, és Jianna elmosolyodott.

– És te leszel az, drága szerelmem, aki rám méri a halálos csapást?

– Gondolod, hogy nehéz lenne a választás? – tudakolta Decado. –

Egyrészt ott van az az alattomos ribanc, aki elrendelte a

meggyilkolásomat. Másrészt viszont... ó, várjunk csak... még mindig ott van az az alattomos ribanc, aki halálra ítélt. szintén mondhatom, hogy már alig várom a pillanatot.

Jianna kivonta szablyáját, mire Decado hangosan felnevetett. –

Vívtunk már korábban, te és én. Boldogabb id kben. Ha harcolsz ellenem, azzal csak néhány szívdobbanással hosszabbítod meg az életed. Viszont ma jótékony hangulatban vagyok. Úgyhogy egyenlítsük ki egy kissé az esélyeket! – A T z Kardját visszadugta tokjába, és felemelte a Vér Kardját. – Bal kézzel küzdök meg veled. Azzal egy hajszálnyival kevésbé vagyok ügyes, mint jobbal.

– Így igaz – szólalt meg ekkor egy hang. – A látvány hasonló ahhoz, mint amikor egy gyerek bottal csépeli a méheket.

Jianna megperdült, és látta, hogy Skilgannon áll a másik ajtóban, a Nappal és Éjjel Kardjaival a kezében.

– Ó, most már teljes az örömöm – szólt vidáman Decado. – Mert most már meg kell ölnöm a nagy h st.

Könnyed hanghordozása dacára Decadót zavarta valami. Nem a félelem aggasztotta. Decado egyetlen él embert l sem félt, és tökéletesen biztos volt abban, hogy meg fogja ölni Skilgannont.

Sokkal inkább az összes

söd kétely volt ennek az oka, ami azóta

er södött benne, hogy Memnon felvette vele a kapcsolatot az árnyakkal vívott küzdelem éjszakáján.

Skilgannont és a többieket otthagyva a dombok felé lovagolt, hogy gondolkodjon és tervezzen. Kés bb Memnon jelent meg el tte.

Decado korábban már látta ezt a mágikus trükköt, és az els döbbenet után, ahogy az örvényl kép anyagiasuk, mindössze néhány gallyat dobott a t zre.

– Küldj annyi árnyat, amennyid csak van – szólalt meg a kardforgató.

– Ó, nyugodj meg, fiam! – csitította Memnon. – Tudod, hogy a haragtól megfájdul a fejed. Azért kerestelek, mert aggódtam miattad.

– Múlt éjjel alaposan kimutattad, mennyire aggódsz. Majdnem elkaptak.

– A legöregebbeket és a leglassabbakat küldtem. Ennyit tehettem, mivel az Örökkévaló elrendelte a halálodat. Én mindig a barátod voltam, Decado. Tudod, hogy ez az igazság.

– Egen – ismerte be a kardforgató – mindig nagyon kedves voltál hozzám, Memnon. Így aztán, amikor elmegyek a szajháért, nem öllek meg.

– Gonosz teremtmény vált bel le – bólintott a miniszter. – Azzal, hogy ellenem fordult, szakadásig feszítette a h ségemet. Együtt viszont le tudjuk gy zni. Találkoznunk kell. Megbízol bennem, és ott maradsz, ahol vagy, addig, amíg oda nem érek?

– Hogy megbízom-e abban az emberben, aki megpróbált megöletni?

Azt hiszem nem.

– Akkor gondolj arra, hogy megtaláltalak. Ha akartam volna, küldhettem volna még árnyakat, hogy álmodban végezzenek veled.

Vagy nem?

– Ez igaz. Legyen hát! Várni fogok.

Közel egy teljes nap telt el, mire Memnon fellovagolt a barlanghoz vezet domboldalon.

– Hogy van a fejed? – kérdezte a miniszter, miközben leszállt a lováról.

– Rendben van.

– Kiváló! Hoztam bódítószert, hogy segítsen, ha visszatérne a fájdalom.

Memnon a barlangban átadta az ékköves nyakláncot, és megkérte Decadót, hogy juttassa el a hegyekb l jött lánynak, Askarinak.

– Mit fogsz tenni?

– Amikor eljön a megfelel id , a drágak be foglalt mágián keresztül segítek az Örökkévalónak, hogy birtokba vegye Askari testét. Így Jianna ellenségeink s

jében találja magát. És egyben el

lesz választva a Gárdától. Te csatlakozol Skilgannonhoz, és minden lehetséges módon segíted.

– Miért?

– Mert lehet, hogy tényleg megtalálja a templomba vezet utat.

Rengeteg minden van ott, aminek hasznát vehetnénk, Decado.

Hihetetlen hatalmú, nagy erej szerkezetek. Újra meg újra eggyéolvadok majd veled, és átalakítjuk terveinket, attól függ en, hogy a helyzet mit követel. De most vissza kell térnem. – Memnon felállt.

Decado rámeredt.

– Miel tt elmész, szintén mondd meg, Memnon: csak ezért léptél erre az útra, amiért Jianna így bánt velem?

A miniszter fél térdre ereszkedett, és Decado vállára tette a kezét.

– Igen, fiam. Nagyon fájt nekem, amikor halálra ítélt. A fiamként tekintek rád.

A hangjában cseng szinteség meghatotta a kardforgatót.

Nem voltak erkölcsi problémái, amikor csatlakozott Skilgannonhoz. Nem érzett ebben semmiféle h tlenséget. De miközben együtt utaztak, kezdte megkedvelni a férfit, és rokonságot érzett a drenai lovasokkal. Még a kalmárral, Stavuttal is. Férfiak voltak, akik küldetésre indultak, és mit sem tör dtek az anyagi javakkal, vagy a bosszúval, vagy a dics séggel. Pusztán világukat akarták megvédelmezni a gonosz hatalmától, és ezért készek voltak meghalni. Decado körükben megtapasztalta a bajtársiasságot, és olyan melegség járta át, amilyet korábban még sosem érzett.

Skilgannon oldalán küzdött egy igaz ügyért, és ez volt élete legnagyszer bb pillanata. Érzelmei között hánykolódott, amikor Memnon hangja azt suttogta a fejében a csata után:

– Most hagyd el ket, fiam! Már átkeltem a hágón egy másik úton, és a templom helyének közelében várok rád. Skilgannon hamarosan megérkezik ide. És Jianna is vele lesz. A gy zelem már a markunkban van.

A kráter közelében, a sziklák között rejt ztek el, és Decado érezte, hogy a szívére súly nehezül, amikor Skilgannon és Jianna a kráter pereméhez lovagoltak.

Egyáltalán nem akarta megölni a férfit, és ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak oda se figyelt volna Memnonra, és a drenaiakkal várta volna be az utolsó csatát. Nem érezte árulásnak, amit tett –

egészen addig. A királyn ellene fordult, és meg akarta öletni. A vadászat a n re pusztán bosszú volt. De most Skilgannon is besétált a csapdába, mit sem tudva arról, hogy a mellette lépked n a halálát akarja, és hogy két másik ellensége is a közelben lapul.

Eszébe jutott utolsó beszélgetése rokonával.

„Hát, akkor a jó szerencse legyen veled, Decado!"

„Semmi könyörgés, hogy maradjak? Nem apellálsz a h ségemre?"

„Nem. Megköszönöm, hogy segítettél ma. Remek harcos vagy. Talán találkozunk még, boldogabb id kben."

Boldogabb id k?

Memnonnal együtt nézte, ahogy Skilgannon és Jianna átlépik a kráter peremét – aztán elt nnek. Decado a kráterhez rohant, el húzta mindkét kardját, és meglátta a rejtett ösvényt. Ugyanazt a módszert követve, mint Skilgannon, eljutott a nyitott kapuig, és belépett a templomba – Memnonnal a nyomában. Odabent a mágus leguggolt, lehunyta a szemét és transzba esett. Ez eltartott egy darabig. Miközben Decado várakozott, kardjaival a kezében, fenevadak rikoltozását hallotta, és egy szívettép halálsikolyt.

Memnon felállt.

– Indulj el re! Majd én mondom, hogy merre. A fels bb szintekre kell jutnunk. Éber légy, mert fenevadak járnak mindenfelé!

Háromszor támadtak rájuk. Az els egy nagy, torz kutya volt.

Decado könnyedén végzett vele. A második már szívósabbnak bizonyult. Egy kétfej , négykarú iszonytató teremtmény rontott rájuk. Az egyik feje szürke volt és szétrothadt: a másik szüntelenül sikoltozott. A fenevad karjaival csapkodva rontott rá Decadóra. Egyik kezében f részes él , elgörbült fémdarabot lengetett. A csapkodó karok és a dorong miatt a kardforgatónak nehéz volt bevinnie a halálos csapást. Emellett a folyosóban is kevés volt a hely. Kardját suhogtatva, vágásokkal küzdött ellene, melyek beletéptek a lény húsába, aztán azt a trükköt használta, melyet Dirananban számtalanszor elgyakorolt. Hátralépett, heggyel felfelé kinyújtotta egyik kardját – aztán elengedte. Ahogy a kard lefelé hullt, felrántotta lábát, és a markolatot csizmája orrával találta el. Aztán kirúgott a lábával. A kard lándzsaként fúródott a lény sápadt szín mellébe.

Ahogy hátratántorodott, végtagjaival már nem kalimpált, Decado pedig rárohant és levágta él fejét a nyakáról.

A harmadik támadás lett volna feltehet en a leghalálosabb.

Többtucatnyi bestia közeledett feléjük. Decado és Memnon egy keskeny fém csigalépcs höz rohantak, majd szaladni kezdtek rajta felfelé. A fenevadak a lépcs tövében gy ltek össze. Mivel kezdetben nem követték ket, Decado visszanézett. Addigra már több kutyaszer teremtmény ügetett felfelé utánuk.

A lépcs sor végén egy ajtó volt. Memnon kinyitotta és belépett.

Aztán Decadóval közösen becsapták maguk mögött. A falnak támasztva találtak egy fa zárórudat. Együttes er vel tették be a tartójába. Alig végeztek, amikor az ajtó megrázkódott, és a keretb l por szitált rájuk.

– Nem tudom, meddig tart ki – mondta a kardforgató.

– Akkor jobb lenne, ha továbbmennénk.

Még két másik lépcs n mentek fel, míg végül elérték a termet, ahol az aranyoszlop állt, és a villogó fények voltak.

Itt Decado szívét még inkább elöntötte a csüggedés. Hallotta, amint Memnon gyermekei meggyilkolásáról beszél, és ráébredt, hogy mentora nem miatta árulta el a királyn t. pusztán a miniszter bosszújának eszköze volt.

Ekkor megérkezett Skilgannon, és Decado érzelmi nyomorúsága tovább fokozódott. Hallotta magát, amint azt mondja:

– Ó, most már teljes az örömöm. Mert most már meg kell ölnöm a nagy h st.

A bánat sötét áradatként zúdult rá.

Jianna nézte, ahogy a két kardforgató egymás körül köröz. Olek pengéit naashani módra tartotta: a jobbot leengedte, míg a balt a melle el tt keresztezte. Ahogy Decado rést keresett, Olek hirtelen fogást váltott: a ballal lefelé és kifelé vágott, míg a jobbal a mellét védte. Ezt a technikát Malanek tanította évszázadokkal ezel tt az iskolájában. A leengedett pengét riposztozásra használták. Az olyan kétkezes harcosok, mint Skilgannon, ide-oda tudtak váltani, összezavarva az ellenfelet, hogy vajon honnan fog jönni a támadás.

Decado el reszökkent, a Vér Kardja Olek mellkasa felé szúrt.

Skilgannon könnyedén hárított, és máris riposztozott, amit Decado a z Kardjával hárított. A villogó pengék összecsattantak, a döfések, csapások és blokkolások egyre gyorsabbak és gyorsabbak lettek. A kardcsengés visszhangot vert a teremben. Jianna hipnotizáltan bámulta a két férfi ügyességét és fürgeségét. Látta már korábban Oleket küzdeni, de még sosem látta Decadóhoz fogható gyors és tehetséges ellenfél ellen. Most már úgy mozogtak, akár a táncosok,

mintha minden csapást és ellencsapást gondosan és a végs kig kidolgoztak volna. A csillogó pengék néha olyan gyorsan cikáztak, hogy Jianna nem is tudta követni ket. Csak amikor Decado felkarján megjelent egy véres csík, akkor döbbent rá, hogy a férfit megvágták.

Ez az rületes sebesség nem tarthatott soká, így a két kardforgató hátralépett, és ismét körözni kezdtek. Az Örökkévaló most látta csak, hogy Oleket is megvágták: a nyaka tövénél és a mellén, ahol az ingét felhasították. A nyakvágás egy hajszállal hibázta el nyaki üt erét.

Skilgannon védekezésb l támadásba váltott át, és el reszökkent: csakúgy villogtak kardjai. Decado kétségbeesetten hárított, és hátrálni kezdett. Hihetetlen lábmunkát végezett, és egyetlenegyszer sem vesztette el tökéletes egyensúlyát. Blokkolt egy fej feletti vágást, és megpróbálkozott egy riposzttal, melyet Skilgannon védett. Ahogy a két férfi közel került egymáshoz, Olek hirtelen lefejelte Decadót, aki hátratántorodott, és vér spriccelt el a jobb szemöldöke fölötti vágásból.

– Ezt a mozdulatot nem tanítják a kiképz iskolákban – mondta Decado – Nem szabad elfelejtenem.

– Már nem lesz sok id d, hogy elfelejtsd, fiú – felelte Skilgannon.

Decado felnevetett.

– Szép próbálkozás, rokon – kezdett ismét körözni a másik körül –, de amint azt te is tudod, a harag a harmadik ellenfél a párbajban.

Villámgyorsan lendült ellentámadásra. Most Skilgannont tartotta életben a lábmunkája, ahogy elhátrált, kétségbeesetten védekezve.

Decado kardja villant, és átmetszette Skilgannon hosszú kabátját.

Jianna azt hitte, hogy ez a csapás halálos – leveg után kapott. Az Éjjel Kardja felfelé suhant, de Decado hárította. Olek lába ellenfele mögé csusszant, és vállával felöklelte Decadót. A férfi elesett, de szemvillanás alatt talpon termett, ahogy Skilgannon rárontott, hogy megölje.

Ismét körözni kezdtek.

Ekkor a Memnon mögötti ajtó beszakadt: a fels zsanérok kitörtek, az ajtó fája széthasadt. Egy hatalmas alak dugta be fejét a résen, elzárva a fényt a mögötte húzódó folyosóról, aztán az irdatlan test

bezúdult a terembe. Groteszk és torz volt, három karral – ebb l az egyik a melléb l állt ki. Feje hosszúkás volt, szája ajak nélküli és széles, és jól látszott kétsornyi éles foga. Nyomában újabb fenevadak özönlöttek be a szétzúzott ajtón. Két, oroszlánnál is nagyobb kutya Memnonra vetette magát. Az Árnyak Ura az emelvényhez rohant, és felfelé lendült. Jianna ösztönösen is megragadta a férfi csuklóját, és átrántotta a korláton.

– Köszönöm, fenség – szólt a miniszter, és t rét a n oldalába vágta.

Jianna felkiáltott, és elesett. Ekkor az egyik óriási kopó felugrott az emelvényre. A királyn látta, hogy a hatalmas pofa összezárul Memnon fején, és hallotta a csontok reccsenését. A fenevad szájából vér és agyvel fröcskölt el . Aztán a bestia, ügyet se vetve az Örökkévalóra, megragadta a halott Memnont és lecibálta az emelvényr l.

A királyn rábámult az oldalából kiálló ékköves t rre. A döfés szögéb l ítélve a penge a szíve közelében állapodhatott meg. A mellkasa égett, a feje kóválygott.

Meg kell halnom, gondolta. Aztán tekintete megakadt a gyönyör kristályon, mely az örvényl füstben forgott. Ez tart életben, döbbent rá.

Megragadta az emelvény korlátját, és talpra kínlódta magát. Decado és Skilgannon többé már nem egymással harcoltak, hanem hátukat egymásnak vetve küzdöttek a fenevadak ellen. Decado tunikája vérben úszott, és a n látta, hogy a férfi egyre gyengül. A kardforgatók már nem fognak sokáig élni.

Megperdült, és ismét a kristályra nézett. Skilgannon és a legendások lovasai mindent kockára tettek, hogy elpusztítsák ezt a csodát. A n tekintete rátapadt. Szivárványszín fények villóztak körülötte. Beléhasított a kín. Tudta, hogy a kristály ereje próbálja meggyógyítani a testét, húst formálva a mellébe döfött t r körül.

Megragadta a markolatot, és felkészült, hogy kihúzza magából. Aztán megtorpant, és visszapillantott Skilgannonra. A férfi elkeseredetten küzdött. Decado fél térdre rogyott. Olek elé ugrott, és kardját a férfi fölé tornyosuló jiamad mellébe mártotta.

Amíg ez a kristály megvan, Jianna mindig az Örökkévaló lenne, a Skilgannonhoz hasonló férfiak pedig azért küzdenének és halnának, hogy megdöntsék hatalmát.

A királyn leveg ért kapkodva felmarkolta szablyáját, és lesújtott a kristályt véd üveghengerre. A penge lepattant. Még kétszer csapott le. Semmi hatás.

Egyre fogyatkozó er vel fordult ismét Skilgannon felé.

– Olek! – kiáltotta. – Nem tudom elpusztítani! Dobd ide az egyik kardod!

A háromkarú lény rávetette magát a naashani harcosra. A férfi lebukott a gyilkos ütés el l, és a Nappal Kardját a szörnyeteg szívébe mártotta. Ahogy a bestia elzuhant, Skilgannon kitépte bel le a pengét, félrependerült egy támadás el l, és az Éjjel Kardját Jianna felé hajította. A borotvaéles penge pörögve szállt. Jianna felmérte pályáját

– aztán meglendült a karja, és ujjai összezárultak az elefántcsont markolaton.

Sötétség ragadta magával, de még visszaszorította.

A Nappal Kardja nekicsattant az üvegnek. A hengeren megjelent egy aprócska repedés. Aztán egy másik. A harmadik csapásra a henger darabokra tört. Színes füst gomolygott el bel le, elárasztva a termet. A lebeg kristály tompa dübbenéssel hullt az aranyoszlop aljára. Jianna utolsó erejével felemelte az Éjjel Kardját, és lesújtott a kristályra. A hatalmas drágak sokszín és vakító fényözönben robbant szét.

----------

Ahogy a kristály szilánkjai szanaszét repültek, a szentélyben minden fény eltompult, és a padló is megsz nt zümmögni és remegni. Teljes lett a csend. A teremben a fenevadak mozdulatlanul álltak. Majd egyik a másik után a padlóra rogyott. Akadt, amelyik verg dött még egy darabig. Aztán már egyik sem moccant.

Egyre sötétebb lett. A szentélyben hamarosan az egyetlen fényt a fenti ablakon besz

holdsugár adta. Jianna elejtette az Éjjel

Kardját, és tekintetével Skilgannont kereste. A kardforgató a földön hever Decado mellett térdelt. Jianna támolyogva hagyta el az emelvényt, és a két férfi felé indult. Decado még eszméletén volt. A

holdfény megcsillant a hasából kiálló véres fémdarabon.

– Nem érzek fájdalmat – mondta az ifjú. – Azt kell mondjam, ez újfajta élmény számomra. És nem érzem a lábam se. Felteszem, ez nem jó jel?

– Nem – válaszolta Skilgannon. – Mondd el, miért nem öltél meg?

– Túl jó voltál, rokon.

– Tudom, hogy mennyire vagyok jó. De, ahogy azt vén tanárom mondta egyszer nekem, mindig akad valaki, aki jobb nálad. És ez te voltál. Háromszor kaptál el. Háromszor nem vitted be a halálos döfést. Miért?

Hirtelen újabb alakok jelentek meg a teremben. Skilgannon talpra ugrott, és a magasba emelte kardját.

– Hóha, cimbora! – kiáltotta Druss. Mögötte Alahir, és a legendások lovasai érkeztek. Skilgannon ismét letérdelt Decado mellé.

– Mondd el! – kérte. – Tudnom kell. Ám Decado már halott volt.

Skilgannon Jiannára nézett. –Te tudod, miért?

Ekkor látta, hogy a n arca természetellenesen sápadt. Jianna megingott és a férfi karjaiba omlott. A kardforgató ujjai hozzáértek rhöz. Lepillantott, meglátta a fekete markolatot, és a másik mellébe mélyen belefúródott t rt. Jianna fejét a vállához hajtotta.

– Azt hittem, hogy... megöltelek – suttogta.

– Az apátnál volt egy szilánk a... – Ebben a pillanatban Skilgannonnak eszébe jutott a széttört kristály Karjába kapta a n t, és futni kezdett vele az emelvény felé. Jianna felkiáltott.

– Fáj! Tegyél le, Olek! Kérlek!

– Csak egy pillanat, szerelmem. Tarts ki! – Visszavitte a n t az emelvényre, és lefektette a földre, aztán kotorászni kezdett a széttört üveg között. Rábukkant egy nagy kristályszilánkra, és visszasietett Jiannához. Skilgannon felemelte a kristálydarabot... aztán mozdulata félbeszakadt. Felismerés villant benne, mire hangosan felnyögött. –

Nem tehetem. Nem menthetlek meg. Az életemet adnám azért, hogy Jiannát magam mellett tudhassam. De nem hagyhatom, hogy az Örökkévaló visszatérjen.

– Minden rendben, Olek – suttogta a n . – Az Örökkévaló ideje lejárt. Örülök, hogy... újra... találkoztunk. Annyira... hiányoztál.

A szeme lecsukódott, a feje el rebukott. Skilgannon hozzáhajolt és megcsókolta az ajkát. Aztán leült mellé, és lehajtotta a fejét. A n teste megrándult. És egyetlen szó szökött ki a száján:

– Stavi!

Skilgannon a n felé perdült. Megragadta a t r markolatát, és kitépte bel le. A lány felkiáltott. A harcos azonnal felkapta a kristályszilánkot, és a sebéhez tartotta.

– Ne mozogj, Askari! – parancsolt rá. – Csak feküdj mozdulatlanul addig, míg vissza nem tér az er d!

Látta, hogy a lány arcába visszatér a szín, és kinyitja a szemét.

– Hol van Stavi? – Ez volt az els kérdése.

– Nem tudom.

– Hol vagyok?

– Csak feküdj nyugodtan! Mindent elmagyarázok, amint ismét jól leszel.

A lány behunyta a szemét. Alahir lépett oda melléjük, és megérintette Skilgannon vállát. Majd közelebb hajolva azt suttogta:

– Stavut meghalt.

– Maradj mellette egy darabig! – kérte Skilgannon. – És tartsd ezt a kristályt a sebéhez!

A harcos felállt és Drusshoz lépett.

– Készen állok visszatérni az ürességbe. Hogy csináljam, Druss?

Hogy adjam vissza annak az ifjúnak a testét?

– Nem tudod megtenni, cimbora – felelte Druss. – Elvittem Charist az Arany-völgybe, és a kölyök úgy döntött, is a lánnyal tart.

A harcos döbbenete leírhatatlan volt.

– Nem akarom! Az egyetlen ember, akibe valaha is szerelmes voltam, éppen az imént tért meg az Ürességbe! Ott kellene lennem!

– Ott leszel. De még nem most. Ha találkozom vele, segítek rajta, ahogy t lem telik.

– Visszatérsz a völgybe?

– Igen, cimbora. Az én id m itt lejárt. Hazatérek Rowenához. Jó volt ismét belélegezni a hegyek leveg jét, de elegem volt a halálból és az öldöklésb l. Nem jövök vissza.

Skilgannon felsóhajtott, és megrázta Druss kezét.

– Egy napon talán én is eljutok az Arany-völgybe.

– Bármikor megtehetted volna, cimbora.

– Nem. Emlékszem, hogy pikkelyes voltam, akár a többi démon.

– Odaát semmi sem gátolt téged meg ebben, kivéve a saját lelkiismereted. Úgy hitted, büntetésre van szükséged, így hát magadat büntetted. Most ismét kaptál egy életet. Éld le jól! Odakint gonoszággal teli a világ, és rengeteg védtelen embernek van szüksége az er dre. Adj bel le b ven! Aztán, amikor megtérsz az ürességbe, indulj egyenesen a fény felé. Ott találkozunk.

Druss a falhoz sétált, az ablak alá, és ott lefeküdt.

– Harad hamarosan itt lesz. Mondd meg neki, hogy büszke vagyok rá, ahogy állta a sarat a fenevadak ellen!

– Megmondom. Te meg légy óvatos az ürességben, Druss! Nem szeretnék arra gondolni, hogy egy démon meggátolt a hazatérésben.

A Csatabárdos felnevetett.

– Álmodozz csak, cimbora! – És ezzel behunyta a szemét.

Skilgannon visszasétált az emelvényre, és felszedte a földr l az Éjjel Kardját. Askari Alahir mellett üldögélt. A kapitány átkarolta a lányt.

A harcos tokjába csúsztatta kardját, aztán nekiállt megtömködni a zsebeit a kristály szilánkjaival. Majd visszatért az apát szobájába.

Az öreg még élt, de most már másként nézett ki: haja meggyérült és fehér lett, arcát besz tték a ráncok. Szaggatottan vette a leveg t.

Skilgannon letérdelt mellé, szétnyitotta a férfi eltorzult kezén az ujjait, és belenyomta a tenyerébe az egyik kristálydarabot.

Az apát felsóhajtott, és kinyitotta a szemét.

– Köszönöm – szólt. – De ez nem lesz elég, hogy megmentsen engem. – Erre Skilgannon újabb szilánkokért nyúlt a zsebébe. – Ne! –

fogta meg a harcos karját az öreg. – Tartogasd azoknak, akiknek nagyobb szükségük lesz rá!

– Mi történik veled?

– Az id ... most utolér. Azt az ötszáz évet, amir l beszéltünk, nem lehet kijátszani. Az évek csupán vártak, hogy végül eljöjjenek mindannyiunkért. – Elhallgatott egy pillanatra. – Elpusztítottad a kristályt?

– Igen.

Az apátot lesújtotta a dolog.

– Nincs már felfedezésre váró aranykor – suttogta. – Nem lesz vége a járványoknak és éhezéseknek. Nem lesznek a felh kig nyújtózó fényl , szikrázó városok.

Tompra robaj hangja ütötte meg Skilgannon fülét, és a falak

remegni kezdtek.

– Mi történik most? – tudakolta az apáttól.

– A Tükör bezáródik, és visszahúzódik önmagába. – Könnyek buggyantak ki a szeméb l. – Minden, amiért éltem, mostanra elenyészett. Annyira fáradt vagyok.

– Akkor gondolj inkább arra, te pap, hogy meggátoltad az Örökkévalót abban, hogy még hatalmasabb fegyvereket szerezzen. A tetteid eredményezték a halálát. A világ ismét szabad lesz.

– Szabad? Esetleg egyetlen zsarnoktól megszabadult. De azt hiszed, nem lesznek mások?

– Nem, nem hiszem. De azt is tudom, hogy mindig lesznek emberek, akik kiállnak ellenük. Azért bánkódsz, mert a tiszta mágia elveszett. Ám ezt a mágiát megrontotta a gonosz. A gonosz már csak így terjed.

Találunk egy gyógynövényt, mely meggyógyítja a betegségeket, valaki más viszont mérget kever bel le. Vasat kovácsolunk, hogy jobb ekénk legyen, valaki más viszont élesebb kardot készít. Nincs olyan er , amit a gonosz meg ne rontana. Lehet, hogy most nem jön el az aranykor, de ugyanakkor nem lesz több eggyéforrt, nem lesz több torz, kifacsart fenevad. Nem lesznek sötét varázslatokat szöv varázslók.

Az öreg szétnyitotta tenyerét, és a megfeketedett k darab kihullt bel le.

– Az Örökkévaló nincs többé? – kérdezte alig hallhatóan.

– Eltávozott err l a világról.

– Akkor... valami kevés jó mégis született... a tetteimb l.

– Így van.

Az öreg lehunyta a szemét, feje hátranyaklott. Skilgannon még üldögélt egy darabig a test mellett. A bomlás gyorsan folytatódott: megn tt az apát haja, b re ráfeszült a koponyájára. Aztán a koponya széthasadt, és széthullt, míg végül por szitált a padlóra. Skilgannon felállt.

Kisétált a templomból, ki a sivatagi éjszakába.

----------

Utóhang

A következ néhány napot a sziklás tavacskánál töltötték.

Skilgannon a kristályszilánkokkal meggyógyította a legsúlyosabb sebesülteket, de a kövek ereje hamar elfogyott, és a szilánkok megfeketedtek. A kétszázötven emberb l, akik Alahirral tartottak, kevesebb, mint hatvan maradt életben, hogy felkészüljön a visszaútra.

Mindennap egyre több és több testet szállítottak le a völgybe, ahol mély sírokat ástak nekik. Alahir az összes temetésen részt vett, és megindítóan beszélt minden egyes emberr l. Harad segédkezett az ásásnál, és Skilgannon egyszer sem látta kezében Legendás Druss csatabárdját.

A kardforgató a harmadik délel ttön Haradot a tavacska partján látta, ahol Askarival üldögélt. Odasétált hozzájuk.

– Hogy érzed magad, barátom?

– Élek. Nem élnék, ha Druss nem tért volna vissza. Hallottam, hogy mit tett... és hogy miként verte vissza az ellenséget.

– És ez elszomorít? – kérdezte Skilgannon.

– Nem. S t, büszkeséggel tölt el. Hiszen is a részem. Megmutatja, hogy mivé váljak.

– Ez megörvendezteti szívemet, Harad. És most hová mész?

– Azt hiszem vissza Petarba. Az az otthonom. Sajnálom Stavutot –

fordult oda Askarihoz. – Nagyon kedveltem t.

– Jó ember volt – felelte a lány. – Alahir azt mondja, hogy hiányozni fog neki. – A lány Skilgannonra nézett.

– Szerinted falkája fenevadjai túlélték a mágia végét?

– Remélem, igen. Mi hárman is túléltük, és minket ugyanazzal a mágiával teremtettek.

– És te hova mész, Skilgannon? – kérdezte a lány.

– Még ma útnak indulok. Átkelek a tengeren, Naashan si királyságába. Szerettem azt az országot, de életem java részét távolt töltöttem onnan. Most bejárom völgyeit és síkságait, megnézem, mi maradt meg bel le. De el tte még visszamegyek a fehér lóért.

– Szerintem az a kalmár nem megbízható – jegyezte meg Harad. –

Lehet, hogy nem akarja majd megtartani, amit ígért.

– Így vagy úgy, de megtartja majd.

– Rengeteg embere van – mutatott rá Harad. – Nem szeretnék arra gondolni, hogy meghalsz egy ló miatt.

Skilgannon felnevetett, és vállon veregette az ifjút.

– Álmodozz csak, cimbora!

Harad értetlenül nézett.

– Ez mit jelent?

– A leghalványabb fogalmam sincs róla. Csak éppen ez t nt a leghelyénvalóbbnak. – Skilgannon felállt, és Askarihoz fordult.

– Remélem, megtalálod a boldogságot – mondta a férfi. A lány könnyedén talpra állt, és átölelte a harcost, majd megcsókolta az arcát. –

Kiváltság volt, hogy ismerhettelek.

– Lehet, hogy még találkozunk – felelte a n .

– Annak örülnék.

Skilgannon a tavacska túlsó végébe ballagott, felnyergelte lovát, és induláshoz készül dött.

Alahir itt talált rá, és meg akarta gy zni, hogy tartson velük Siccusba.

– Harad is velünk jön. Druss csatabárdját a nagy múzeumban helyezzük majd el. Megtiszteltetés lenne számunkra, ha te is ott lennél.

Skilgannon megrázta a fejét.

– Visszamegyek a fehér heréltért, aztán délkeletnek veszem az utam, Dros Purdolba. Haza akarok menni, Alahir. Újra látni akarom Naashant.

Gyönyörködni akarok gyerekkorom hegyeiben.

A kapitány lesújtottnak t nt, de aztán felvidult.

– Amikor végeztél ezzel, lehet, hogy kedved támad eljönni hozzánk és meglátogatni minket. Az asztalomnál mindig lesz számodra hely, ahol megbecsülnek.

A két férfi kezet rázott, harcosok módjára megmarkolva egymás csuklóját.

– Lehet, hogy sor kerül rá – szállt nyeregbe Skilgannon. Vetett még egy utolsó pillantást a csatatérre, majd ellovagolt.

Kisvártatva Askari is felnyergelte a lovát.

– Te is elhagysz minket? – kérdezte t le Alahir.

– Azt hiszem vele tartok. Ég áldjon, Alahir! – Majd a lány elmosolyodott. – Vagy inkább mondjak Bronzgrófot?

– Az Alahir éppúgy megteszi.

A n nyeregbe lendült, megfordította lovát, és elindult. – Várj! –

kiáltott utána a kapitány. – Itt felejtetted az íjadat! A lovas megrántotta a kantárt, és hátranézett.

– Nahát, tényleg! Hogy milyen butuska vagyok! – Alahir odanyújtotta neki, mire a n a hátára lendítette a fegyvert.

– Remélem, találkozunk még – mondta a férfi.

– Jobb lesz, ha mindig meggondolod, hogy miben reménykedsz.

Ezzel a n megsarkantyúzta hátasát és Skilgannon után lovagolt.