A fordítás a STAR WARS – Rogue Planet című könyve alapján készült

Greg Bear

Rogue Planet

The Ballantine Publishing Group

AZ ÁLMOK BOLYGÓJA

©2000 by Lucasfilm Ltd.™.

Ali Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Fordította:

Dr. Dinya Tamás

Hungárián translation

Copyright ©2002, by LAP-ICS Ltd.

Budapest

Kiadja:

LAP-ICS Kft. AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 679 196 1

Felelős kiadó:

Labancz László ügyvezető

Jacknek és Ednek,

Doc Smithnek és Isaacnek

és persze George-nak –

a kaland nagymestereinek

http://dreamland.name/phpbb3/index.php

1

Anakin Skywalker a Wicko kerület szemétfeldolgozó akná-

jához vezető egyik elhagyott szervizalagútban ácsorgott sokad-magával. Türelmetlen sóhajtás kíséretében a bőrhevedereknél fogva felemelte a hártyaszerű, gondosan összehajtogatott versenyszárnyait, és az oldalkormányt rátámasztotta a szandáljára.

Aztán a szárnyakat nekidöntötte az alagút falának, és egy miniatűr hegesztőt elővéve, annak csóváját – mintha csak egy fénykard pengéje lenne – óvatosan hozzáérintette egy repedéshez a kormány bal oldali szélső merevítőjén. Miután végzett a javítá-

sokkal, próbaképpen megmozgatta a szerkezetet. Majdnem olyan, mint új korában.

A szárnyakat az előző héten vette egy egykori bajnoktól, aki sajnálatos módon gerincét törte. Anakin rekordidőn belül helyrepofozta, így most éppen azon a versenyen állhatott rajthoz, amely annak idején véget vetett a bajnok pályafutásának.

Anakin élvezte a siklószárnyrepülés gyomorkavaró pördü-

léseit és izomszaggató rándításait. Szinte itta magába a sebességet és a veszélyt, ahogy más az éjszakai égbolt szépségét issza magába, amire a Coruscanton amúgy is alig volt lehetőség a bolygóméretű város fényeinek örökös ragyogása miatt.

Vágyott a versengésre, szinte már a többi versenyző – égetni való csőcselék egytől egyig – bűzlő kipárolgása lázba hozta.

Mindenekfölött azonban győzni szeretett.

A szemétaknaversenyek természetesen illegálisak voltak. A coruscanti hatóságok megpróbálták fenntartani a képet a városbolygónak, a Köztársaság fővárosának, tízezernyi csillagrendszer közigazgatási és kulturális központjának a tisztaságáról és méltóságáról. A valóság persze fényévekre volt ettől, ha az ember tudta, hogy hol keresse – márpedig Anakin ösztönösen tudta, hogy hol kell keresni.

Végtére is a Tatuinon született és nevelkedett fel.

Noha imádta a Jedi-kiképzést, nem egykönnyen tudta felvenni a Jedik szigorú, filozofikus életvitelét. Anakin sejtette, hogy egy olyan bolygón, ahol ezernyi faj és nép keveredik egymással, lennie kell izgalmas helyeknek.

A verseny lebonyolításért felelős alagút-felügyelő faját tekintve naplúzi volt, valójában nem sokkal több egy három lá-

bon járó, kavargó szövetgomolyagnál, rajta jó néhány csöke-vényes, nedvesen csillogó szemmel.

– Első futam indul! – sziszegte, miközben gyors, kecses pör-dülésekkel végigment a keskeny, sima falú folyosón. A naplúzi Basic nyelven beszélt, kivéve, amikor dühös volt – olyankor egyszerűen bűzlött.

– Szárnyak fel! – adta ki az utasítást.

Anakin gondosan időzített nyögések kíséretében, egy-kettő-

háromra a vállára lódította a szárnyakat, a karjait beledugta a tartópántokba, és szorosra húzta a törzshevedereket, amelyeket még korábban megkurtított, hogy passzoljanak egy tizenkét é-

ves fiúcska testéhez.

A naplúzi árgus szemekkel végigmért minden egyes versenyzőt. Amikor Anakinhoz ért, egy vékony, száraz szövetcsápot becsúsztatott a fiú bordái és a szíjak közé, és olyan erővel rántotta meg, hogy amaz majdnem nekiesett.

– Te ki? – krákogta az alagút-felügyelő.

– Anakin Skywalker – felelte a fiú. Sosem hazudott, és sosem aggódott amiatt, hogy esetleg megbüntetik.

– Te nagyon merész – jegyezte meg az alagút-felügyelő. –

Mit mond két szülőd, mi halott fiú visszavisz?

– Majd felnevelnek egy másikat – válaszolta Anakin, és igyekezett határozottnak és keménynek látszani, bár igazából nem érdekelte, hogy mit gondol az alagút-felügyelő, amíg hagyta versenyezni.

– Én ismer versenyzők – mondta a naplúzi, miközben cso-kornyi szemei egymást lökdösve próbáltak jobb pozícióba ke-rülni. – Te nem versenyző!

Anakin tiszteletteljesen hallgatott, és inkább a fakó kék fény-kört figyelte az alagút végén, amely egyre nőtt, ahogy fogyott előtte a sor.

– Ha! – horkant fel a naplúzi, noha a faja fizikailag képtelen volt valódi értelemben nevetni. Továbbpördült a sor mentén, oldalba bökte vagy megráncigálta egyik-másik versenyzőt, a közelgő végzetükről biztosítva őket, miközben egy sereg apró kameradroid röpködött szorosan a nyomában.

Halk, kimért hang szólalt meg a háta mögött.

– Te már versenyeztél itt.

Anakin egy ideje már felfigyelt a közvetlenül mögötte álló vérmetszőre. Alig néhány száz élt belőlük a Coruscanton, és csak az elmúlt évszázadban csatlakoztak a Köztársasághoz. Figyelemre méltó kinézetű lények voltak: karcsúak, kecsesek, há-

rom ízületből álló végtagokkal. Az apró fejük hosszú, vastag nyakon ült, a bőrük pedig az arany összes árnyalatában játszott.

– Kétszer – mondta Anakin. – És te?

– Kétszer – felelte a vérmetsző kedélyesen, aztán pislogott egyet és felnézett. A lény keskeny arcán az orra két húsos bőr-lebenyre vált szét, félig elrejtve széles, ajaktalan száját. A teto-válásokkal ékített orrlebenyek egyaránt szolgáltak szagló-

szervként és roppant érzékeny fülként, amit két apró mélyedés egészített ki a kicsiny, koromfekete szemek mögött.

– Az alagút-felügyelőnek igaza van. Túl fiatal vagy. – Töké-

letesen beszélte a Basic nyelvet, mintha csak Coruscant legjobb iskoláinak egyikében nevelkedett volna.

Anakin elmosolyodott, és megvonta a vállát. A versenyszárnyak súlya alatt a gesztus kissé komikusra sikeredett.

– Valószínűleg meghalsz ott lent – tette hozzá a vérmetsző

távolba révedő szemmel.

– Köszönöm a bátorítást – felelte Anakin elvörösödő arccal.

A tapasztaltabbak véleménye ellen nem volt kifogása – mint ahogy az alagútmester is eldörögte a maga aggályait –, azt azonban utálta, ha piszkálják, különösen pedig, ha az egyik el-lenfele próbálta lelkileg kikészíteni.

Félelem, gyűlölet, harag… A jó öreg hármas, amellyel Anakin élete minden egyes napján megküzdött, noha valódi érzéseit csupán egyetlen embernek fedte fel: Obi-van Kenobinak, a Jedi-mesterének.

A vérmetsző berogyasztotta kissé a háromtagú lábait.

– Olyan a szagod, akár egy rabszolgáé – mondta halkan, csak a fiú füleinek szánva szavait.

Anakinnak minden erejére szüksége volt, hogy ne dobja félre a szárnyait, és ne ugorjon a vérmetsző hosszú torkának. Inkább lenyelte az érzéseit, és elraktározta egy hűvös, rejtett zugban, a Tatuinról származó többi sötét emlékkel együtt. A vérmetsző

sértése célba talált, felkorbácsolta a dühét, alig-alig tudott uralkodni magán. Ő és az édesanyja, Shmi, egy Watto nevű gátlástalan alkatrész-kereskedő rabszolgái voltak. Amikor Qui-gon Jinn, a Jedi-mester elnyerte Wattótól, Shmi nem jöhetett ve-lük…azóta pedig nem telt el nap, hogy az édesanyja ne jutott volna eszébe.

– Most ti négy! – sziszegte az alagút-felügyelő. A légvételtől a törzsén lévő szövetfoszlányok őrült módon kavarogtak.

Mace Windu gondolataiba temetkezve, kezeit egymásba fűzve sétált a Jedi Templom legnagyobb hálótermének egyik oldalfolyosóján, amikor majdnem feldöntötte egy ajtónyílásból kivágódó fiatal Jedi. Mace az utolsó pillanatban fürgén ellépett az útjából, de a könyökét azért kitartotta oldalra, és megtaszította a fiatalembert, aki megpördült.

– Elnézést, mester – mentegetőzött Obi-van Kenobi, és enyhén meghajolt. – Ügyetlen voltam.

– Nincs harag – mondta Mace Windu. – De azért tudnod kellett volna, hogy itt vagyok.

– Igen. A könyök. Hálás vagyok a figyelmeztetésért. – Obivan valójában borzasztóan szégyellte magát, de most nem volt idő a magyarázkodásra.

– Igen. A könyök. Hálás vagyok a figyelmeztetésért. – Obivan valójában borzasztóan szégyellte magát, de most nem volt idő a magyarázkodásra.

– Sietsz?

– Igencsak! – mondta Obi-van.

– A kiválasztott talán nincs a szálláshelyén? – Mace hangjában egyszerre bujkált elismerés és irónia, olyan kombináció, amiben különösen járatos volt.

– Tudom, hová ment, Windu mester. Megtaláltam a szerszá-

mait, a munkapadját.

– Nem csak számunkra szükségtelen droidokat bütyköl?

– Nem, mester – válaszolt Obi-van.

– Ami a fiút illeti… – kezdte Mace Windu.

– Mester, majd amikor lesz rá idő.

– Természetesen – mondta Mace. – Találd meg. Aztán beszé-

lünk. …azt akarom, hogy ő is ott legyen.

– Értem, mester! – Obi-van nem is próbálta palástolni, hogy siet. Kevesen tudták elrejteni a szándékukat vagy aggodalmai-kat Mace Windu elől.

– Ő majd elhozza neked a bölcsességet! – mondta elmosolyodva az idősebb Jedi, de Obi-van ekkor már a turbólift és a Templom légikocsi-leszálló terasza felé rohant.

Obi-vant a legkevésbé sem bántotta a csipkelődés. Majdhogynem egyetértett vele. Bölcsességet vagy idegbajt. Nevetsé-

ges, hogy egy Jedinek állandóan az engedetlen padavanja után kelljen szaladgálnia. Csakhogy Anakin nem egy szokványos padavan volt. Őt maga Qui-gon Jinn, Obi-van egykori szeretett mestere bízta Obi-van gondjaira.

Yoda néhány hónappal korábban a maga sajátságos módján beszélt Obi-vannal a dologról, amikor a Jedi-mester apró, alacsony mennyezetű lakrészében izzó parázson éppen shukenye-ret és wurrt sütöttek. Yoda akkor éppen elhagyni készült a Coruscantot egy olyan ügyben, ami nem tartozott Obi-vanra.

Hosszú, elmélázó csöndet tört meg, amikor ezt mondta:

– Nagyon érdekes a probléma, amivel szembenézel, és amivel szembenézünk mindannyian, Obi-van Kenobi.

Obi-van – udvariasan, mint mindig – lehajtotta a fejét, mintha a probléma ismeretlen lenne előtte.

– A kiválasztott, akit Qui-gon hozott elénk, még nem bizonyított, de nem ám! Tele van félelemmel és a te dolgod, hogy megmentsd. Ha pedig nem mented meg…

Yoda ezután nem szólt többet Anakinról. A szavai még akkor is Obi-van elméjében csengtek, amikor fogott egy légitaxit, és a Szenátusi Negyed külseje felé indult. A nyaktörő kanyarokkal és zuhanásokkal tarkított utazás a lassabb, olcsóbb légifolyosók labirintusában alig néhány percig tartott.

Obi-van aggódott, hogy még ez is túl sok.

A szemétfeldolgozó akna ott hevert Anakin előtt, ahogy kilé-

pett az alagút végén lévő párkányra. A futam három másik résztvevője körülötte tolakodott a minél jobb kilátásért. A vérmetsző különösen durván lökdöste Anakint, aki igyekezett a versenyre tartalékolni az erejét.

Vajon mi emészti? – töprengett a fiú.

Az akna két kilométer széles és három kilométer mély volt a legutolsó gyorsítópajzs tetejétől a sötétbe vesző aljáig. Az öreg szervizalagút bejárata a második gyorsítópajzsra nézett. Felpil-lantva Anakin látta az első pajzs alját, egy hatalmas, homorú tetőt, rajta több száz, gondosan elrendezett lyukkal. Az egész olyan volt, mint valami felfordított szűrőkanál Shmi konyhá-

jában a Tatuinon. Csakhogy ezen a szűrőn minden egyes lyuk tíz méter átmérőjű volt. A réseken keresztül napfénylándzsák martak bele a félhomályba, mint megannyi napóra, amelyek a magasan a fejük fölött lévő kinti világ idejét mutatták. Jócskán elmúlt már napközép.

Több mint ötezer ilyen szemétfeldolgozó akna volt a Coruscanton. A városbolygó több trillió tonnányi szemetet termelt ó-

ránként. A szemetet, amit túl veszélyes lett volna újrahasznosí-

tani – fúziós pajzsokat, elhasznált hiperhajtóműmagokat és a

gazdag, fejlett világ ezernyi más melléktermékét -, a kerületi aknákba szállították. Itt a szemetet konténerekbe zárták, a konténerek pedig mágneses síneken egy hatalmas, kerek ágyúhoz jutottak a legalsó pajzs alatt. Az ágyú kémiai töltetek segítsé-

gével konténerek egész seregét lőtte fel öt másodpercenként a magasba. A pajzsok aztán a lyukak felé irányították a konténerek röppályáját, és vonómezejükkel felgyorsították azokat, hogy végül gondosan meghatározott pályára álljanak a Coruscant körül.

Óráról órára a szemétszállító hajók összegyűjtötték a konté-

nereket, és tárolás céljából félreeső holdakra vitték azokat. A legveszélyesebb szállítmányokat ezzel szemben egyenesen ki-lőtték a hatalmas, fakósárga nap felé, hogy elporladjanak, mint porszemek a tűzhányóban.

Precíz és mindenekfelett szükséges műveletsor volt ez, amit napról napra, évről évre óraműpontossággal végre kellett hajtani.

Talán egy évszázaddal korábban találta ki valaki, hogy az ak-nákat illegális sportlétesítményekké alakítja, ahol a csillogó felsőbb szintek alatt a Coruscant szegényebb negyedeinek feltö-

rekvő kalandorai bizonyíthatták rátermettségüket. A sport meglepően népszerűvé vált a titkos szórakoztatócsatornákon, amelyek a bolygóváros látképét tarkító, szinte az égig érő torony-

épületek legfelső luxusapartmanjaiba is eljutottak. A sport elég pénzt hozott ahhoz, hogy néhány aknafelügyelőt rá lehessen venni, hogy behunyja a szemét, egészen addig, amíg a versenyzőkön kívül mások élete nem forgott kockán.

A gyorsítópajzsokon átsuhanó szemétkonténerek egy tucat versenyzőt is elcsaphattak anélkül, hogy nekik bármi bajuk esett volna. Az utolsó pajzs extra energialökete néhány félbe-szakadt életet könnyedén kompenzált.

Anakin az alagút mennyezetén pislákoló startlámpára koncentrált, összeszorított ajkakkal, tágra nyílt szemekkel, az arcán gyöngyöző izzadságcseppekkel. Az alagútban igencsak forró volt. Hallotta a konténerek moraját, látta, amint az apró ezüstös

pöttyök sorra eltűnnek a pajzsok lyukain, ionizált levegőből ál-ló kékes csíkokat húzva maguk után.

Az akna levegője bűzlött, akár egy kipurcant légkondicionáló, szinte vágni lehetett az ózon és az ágyú töltetének égett gumiszagát.

Az alagút-felügyelő a kijárathoz perdült, hogy feltüzelje egy kicsit a következő csapatot.

– Dicsőség és végzet! – lelkendezett a naplúzi, és rácsapott Anakin szárnyainak tartókengyelére. A fiú kitartóan összpontosított, megpróbálta felderíteni, hogy ezen a szinten hol lehetnek a légáramlatok, ahol a pajzsok között áramló és kavargó levegőben apró emelő vagy taszítóörvények keletkeznek. Az ózon koncentrációja mindig ott a legnagyobb, ahol a légáramlatok a legerősebbek és legveszedelmesebbek. Ráadásul minden, előre meghatározott formációban érkező konténerrajt hamarosan kö-

vet egy újabb, precízen kiszámított, de eltérő röppályát leíró lö-

vedéksereg.

Nem nagy ügy. Olyan, mintha acél esőcseppek viharában re-pülne az ember.

Anakin versenyzőtársai elfoglalták a helyüket az alagút szá-

jánál lévő teraszon, egymással tülekedve a legjobb helyért. A vérmetsző a jobb szárnyával – a végén egy apró rakétahajtó-

művel – megbökte Anakint. A fiú félrelökte, nem hagyta meg-zavarni a koncentrálását.

A naplúzi alagút-felügyelő felemelte egyik szalagszerű, caf-rangos végtagját, a vége csak úgy himbálózott az izgalomtól.

A vérmetsző Anakintól balra állt, és résnyire behunyta a szemeit. Az orrlebenye kitágult, szinte már pulzált, benne az apró érzőüregek százai információmorzsák után kutattak a levegő-

ben.

A naplúzi nyihogó hangot hallatott – ez nála leginkább a káromkodásnak felelt meg –, és hirtelen félbeszakította a versenyt. Egy repülő karbantartó droid bukkant fel a levegőben.

Ahol álltak, onnan a droid apró légypiszok volt csupán, egy különböző zenei hangokon zümmögő fémes pötty, amely lassan körberepült az akna kerülete mentén.

A tisztviselőket le lehetett kenyerezni, a droidokat nem. Meg kellett várniuk, amíg tovasiklik az alattuk lévő szintre.

Egy újabb rajnyi konténer érkezett a pajzson keresztül fülsiketítő robaj kíséretében. A lövedékek nyomában kék ionpász-mák kígyóztak az alsó domború és a felső homorú pajzs rései között.

– Ennyivel tovább élsz – suttogta a vérmetsző Anakinnak. –

Aprócska ember, akinek rabszolgaszaga van.

Obi-van a személyes meggyőződését félretéve kötelességé-

nek tekintette, hogy az összes létező információt összegyűjtse az illegális versenyzésről a Jedi Templom száz kilométeres körzetében. Anakin Skywalker, a tanítványa, a védence az egyik legjobb padavan volt a Templomban – erőlködés nélkül beváltotta azt az ígéretet, amit Qui-gon Jinn egykoron megérzett benne –, de mintha mindezt kompenzálni akarná, kivételes képességeit mintegy ellensúlyozandó, Anakinnak megvoltak a maga gyengeségei is.

Ezek közül messze a legsúlyosabb és legveszélyesebb a sebesség és a győzelem utáni olthatatlan vágya volt. Lehetséges, hogy Qui-gon Jinn csak táplálta a fiú becsvágyát, amikor hagyta, hogy három évvel korábban a Tatuinon fogatversenyen nyerje el a saját szabadságát.

Csakhogy most nem volt itt Qui-gon, hogy igazolja Anakin tetteit.

Obi-vannak kimondhatatlanul hiányzott a mestere előre ki nem számítható élénksége, lendülete. Qui-gon megjegyzései először mindig értelmetlen gúnyolódásnak tűntek, aztán kiderült, hogy valójában az adott szituáció gondos kiértékelései voltak ezek, amikkel további erőfeszítésre sarkallta a tanítványát.

Qui-gon Jinn alatt Obi-van a Templom egyik legtehetségesebb és legkiegyensúlyozottabb Jedi-lovagjává nőtte ki magát.

A tehetségüket leszámítva Obi-van gyerekként sok minden másban is hasonlított Anakinra: nyers volt és hajlamos az in-dulatokra. Később fokozatosan rátalált a saját csendes, nyugodt

helyére az Erőben, és most már a rendet képviselte a létezésben. Gyűlölte a konfliktusokat a személyes kapcsolataiban.

Idővel ő vált a stabil centrummá, és Qui-gon lett a könnyen elkóborló jószág. Hányszor eszébe jutott, hogy ez a zűrzavaros kapcsolat Anakinnal tökéletesen megismétlődött – csak éppen fordítva!

Mindig ketten voltak, mester és tanítvány. A Templomban gyakran mondogatták, hogy azokból lesznek a legjobb párok, akik ellentétei egymásnak.

Egy különösen idegőrlő pillanatban megfogadta, hogy amint megszabadul Anakintól, egy évet teljes magányban fog eltölteni valamelyik sivatagos bolygón, távol a Coruscanttól, távol az összes létező padavantól. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy addig is minden erejét a fiúval kapcsolatos felada-tainak szentelje.

Anakin csínytevésének helyszínéül két szemétfeldolgozó ak-na jöhetett szóba, ezek közül az egyik hírhedt volt a titkos siklóversenyeiről. Obi-van az Erőt hívta segítségül, és nem is volt nehéz dolga rábukkanni Anakin jelenlétére. A közelebbi aknát választotta, és a személyzeti lépcsőn felmászott a legfelső

szintre, ahol egy nyilvános közlekedőjárda futott körbe.

Obi-van végigment a párkányon. A napnak ebben az órájában

– a délutáni hivatali műszak közepén – egyetlen bámészkodót sem látott. Nem sok figyelmet szentelt a hangos robajjal az ég felé törő konténereknek. Néhány másodpercenként hangrobbanások rázták meg a levegőt. A párkányon meg lehetett süke-tülni tőlük, mielőtt azonban elérték volna a környező épületeket, megdöntött hangtompító falak útjukat állták. A megfelelő

turbóliftet kereste, amellyel lemehetne az alsóbb szintekre, az elhagyott rakodócsarnokokhoz és szervizjáratokhoz, ahol a versenyeket rendezték.

Az akna fölött tilos volt a légi közlekedés. A várost számtalan egymás fölötti sávban keresztül-kasul behálózó útvonalak kettéváltak a szemétfeldolgozó akna körül, jól kivehető folyosót hagyva szabadon a felsőbb atmoszféra, azon túl pedig a messzi űr felé. Csakhogy ebben az üres, mérgező szeméttel

megrakott, sebesen emelkedő konténerek birtokolta levegőhen-gerben Obi-van éles szemei kiszúrtak egy lebegő őrszemdro-idot.

Nem városi droid volt, inkább egy közvetítő modell, mint amilyeneket a médiatársaságok használnak. A tíz-tizenkét centi-nél nem nagyobb szerkezet nagy köröket írt le magasan az akna pereme felett, és karbantartó vagy katonai droidok után kutatott. Obi-van felnézett, és további hat apró droidot vett észre, amelyek a felső pajzsot figyelték.

Három alakzatban repült egy kupola fölött, talán száz méterre attól a ponttól, ahol a Jedi állt.

Ezek a droidok feltehetően a rendezők menekülési útvonalát őrizték, arra az esetre, ha a városi hivatalnokok valamilyen ok-ból mégis úgy döntenének, hogy a kenőpénzek ellenére bezá-

ratják a versenyt.

Ezzel együtt viszont nyilvánvalóan azt a turbóliftet is szemmel tartották, amellyel Obi-van eljuthatott volna Anakinhoz.

A soron következő futamot elhalasztották, amíg a rendezők meggyőződtek arról, hogy a járőröző droid továbbhaladt az alattuk következő szint felé. Az alagút-felügyelő roppant ideges volt a csúszás miatt. A levegő a naplúzi gyomorkavaró ki-párolgásától volt terhes.

Anakin a Jedi-tanulmányait felhasználva megpróbálta kizárni magából a szagokat, és továbbra is a pajzsok közötti térre összpontosítani. Bármelyik pillanatban elrajtolhattak, és neki pontosan tisztában kellett lennie a légáramlatokkal és a lenti gyorsítópajzs réseiből szünet nélkül záporozó konténerek röppályá-

jával.

A vérmetsző csak tovább rontott a helyzeten. A késlekedés miatti feszültségét szemmel láthatóan úgy próbálta levezetni, hogy a mellette álló fiút piszkálta, Anakinnak pedig valamit vá-

laszolnia kellett, ha nem akart végképp megszégyenülni.

– Utálom a rabszolgák bűzét – mondta a vérmetsző.

– Kár, hogy csak ezt tudod hajtogatni – felelte Anakin. Az egyetlen tárgy, ami akárcsak hasonlított is egy fegyverre, a hor-dozható hegesztője volt – a körülményeket tekintve fölöttébb szánalmas jószág. A vérmetsző több tucat kilóval nehezebb volt nála.

– Nem vagyok hajlandó egy alacsonyabb rendű lénnyel, egy rabszolgával versenyezni. Szégyent hoz a népem fejére, és rám is.

– Miből gondolod, hogy rabszolga vagyok? – kérdezte Anakin olyan ártatlanul, amennyire csak bírta, anélkül hogy még védtelenebbnek tűnne.

A vérmetsző orrlebenyei egymáshoz simultak, félelmetes hús-vér pengét formálva az arca előtt.

– A szárnyaidat egy sérült lemmertől vetted. Felismerem ő-

ket. Persze lehet, hogy csak megvették neked… talán egy felhajtó. Lehet, hogy téged csak azért neveztek a versenyre, hogy valaki más nyerhesse meg.

– Csak nem magadra gondolsz? – kérdezte Anakin, aztán meg is bánta a pimaszságát.

A vérmetsző egyik összehajtogatott szárnyával félkörívben Anakin felé csapott, aki az utolsó pillanatban tudott csak lebuk-ni. A légáramlat felborzolta a haját. Noha a saját szárnyai akadályozták, gyorsan védekezőállást vett fel, ahogy Obivan taní-

totta neki, a következő mozdulatra készen.

A bűz hirtelen felerősödött. Anakin érezte, hogy a naplúzi közvetlenül a háta mögött áll.

– Párbaj verseny előtt? Talán kamera kell itt, lelkes támogatók szórakoztat?

A vérmetsző egyszeriben ártatlan báránnyá változott, az orrlebenyei hátrasimultak, a tekintete őszinte meglepődést tükrö-

zött.

Az aknát körülölelő hosszú folyosó tele volt régi gépekkel, rothadó, rozsdásodó fémkupacokkal, amelyeket azóta már halott karbantartó brigádok hagyhattak itt évszázadokkal ezelőtt:

öreg teherszánokkal, üres konténerekkel, amelyekben egy ember állva eltűnt és azokkal a kifakult plasztacél sínekkel, amelyek annak idején a rakodóalagutakhoz vezettek.

Ebben a dzsungelben Obi-van a versenyzéshez szükséges kellékek virágzó piacára bukkant.

– A futam hamarosan indul! – kiabálta egy fiúcska, még Anakinnál is fiatalabb. A fiú szemmel láthatóan egy másik, nagy gravitációjú bolygóról származott; erős volt, zömök, bátor és szinte leírhatatlanul mocskos. – Fogad valaki a Köszöntőre?

Maximum ötven az egyhez, gyors meggazdagodás!

– Egy fiatal versenyzőt keresek, fiam – mondta Obi-van, mi-közben lehajolt a fiúcskához. – Szőkésbarna, rövidre nyírt hajú, vékony, idősebb nálad.

– Fogadni akarsz rá? – kérdezte a tömzsi fiú várakozásteljes arccal. Ennek a fiúnak az életét csakis a pénz vezérelte, semmi más.

Ennyi nyomorúság, gondolta Obi-van. Még Qui-gon sem tudná megmenteni az összes gyereket

– Később igen, előtte azonban meg akarom nézni – válaszolt Obi-van. Meglengette a kezét, mintha repülne. – Hogy megfi-gyeljem a versenyzési technikáját.

A zömök fiúcska figyelte a kezet, de a szeme sem rebbent.

– Menj el a Köszöntőhöz – mondta elvigyorodva. – Ő majd elmond mindent, amit tudni akarsz. Siess! A verseny pillana-tokon belül elkezdődik!

Obi-van biztos volt benne, hogy Anakin jelenlétét érzi valahol a közelben, valahol ezen a szinten. Azt is érezte, hogy a fiú valamilyen veszedelmes dologra készül, de hogy ez harc lenne vagy maga a futam, nem tudta megmondani.

– Hol vehetnék én is versenyszárnyakat? – kérdezte Obivan a szükségtelen formalitásokat mellőzve.

– Te, versenyző? – A fiúcska hangos nevetésben tört ki. – A Köszöntőnél! Ő szárnyakat is árul!

Valami nem stimmelt. Anakin már korábban felfigyelhetett volna az apró jelekre, de túlságosan lekötötte a versenyre való készülődés. Most valami teljesen mással nézett szembe.

A naplúzi alagút-felügyelő jelzést kapott, hogy a karbantartó droid továbbhaladt a következő szintre, és ez elvonta a figyelmét Anakinról. Abban a szempillantásban a vérmetsző ki-húzta az egyik karját a szárny tartókengyeléből, és benyúlt a tunikája alá.

A mozdulatnak semmi értelme nem volt. Anakin ekkor döbbent csak rá, hogy a vérmetsző elsődlegesen nem a verseny miatt volt itt.

Tudja, hogy rabszolga voltam. Tudja, ki vagyok, és nyilvánvalóan azt is tudja, honnan jöttem.

A vérmetsző egy rotációs kést húzott elő. A karja szinte megnyúlt, minden ízülete kiegyenesedett, aztán az egész végtag tö-

kéletes U alakban hátrahajlott.

– Padavan! – sziszegte, miközben a három penge sebesen pörgő hegye ékkőként ragyogott a félhomályban.

Anakin a szárnyak súlya alatt nem tudott elég gyorsan mozdulni, hogy teljesen elkerülje a szúrást. Oldalra hajolt, így a kés elsuhant az arca mellett, de az egyik penge belemart a csuklójába, a másik kettő pedig a bal oldali főmerevítőbe fúródott.

Anakin karján fájdalom cikázott végig. A vérmetsző villám-sebesen hátrahúzta a karját, és újra lecsapni készült.

Anakinnak nem maradt sok választása.

Elrugaszkodott az alagút szájától, végigcsúszott a lejtős teraszon, és amennyire csak tudta, széttárta a versenyszárnyakat.

A vérmetsző habozás nélkül követte.

– Verseny még nem! – horkant fel az alagút-felügyelő, az alagútból pedig sűrű bűzfelhő tört elő, a többi versenyző ful-dokló köhögésével egyetemben.

Obi-vannak csak másodpercei voltak, hogy megismerkedjen az újonnan vásárolt szerkezet alapvető működésével. Az egyik vállára vetette a szárnyakat, és végigrohant a hosszú folyosón,

az éktelenül csattogó merevítőrudak a falat verdesték. Abban reménykedett, hogy ez az a folyosó, ahonnan a versenyek in-dulnak, de egyszer csak elérkezett a végéhez. Egyedül állt a teraszon, és az akna lencse alakú belsejét bámulta két gyorsító-

pajzs között.

A szárnyak nem passzoltak a testéhez. Szerencsére nagyob-bak voltak a kelleténél, nem kisebbek, és végeredményben a Köszöntő sem verte át túlságosan, hiszen kétlábú, kétkezű, em-berszabású lényre tervezett szárnyakat adott el neki. Amennyire a csatok engedték, meghúzta a törzsét rögzítő szíjakat, és addig szorította a kartartó hevedereket, hogy félő volt, a szárny merevítőrúdjai is elpattannak. Azt, hogy a szárnyak egyáltalán fel vannak-e töltve üzemanyaggal és energiával, csak akkor tudta meg, amikor egy apró, átlátszó optikai lencsét a szeme elé illesztett.

A látóterének szélén húzódó vörös és kék csíkok arról árulkodtak, hogy a csöppnyi üzemanyagtartály a negyedéig van te-le. Túl sok manőverezésre nem lesz módja.

Egy szemétfeldolgozó aknában, egy ősi siklószárnyba gaba-lyodva meghalni – Obi-van nem igazán így képzelte el a jövő-

jét.

Baloldalt egy hatalmas, üres falfelületet látott, aztán jobbra fordult, és egy törött fémrúdba kapaszkodva kihajolt. A szárnyak súlya majdnem kibillentette az egyensúlyából, nem sokon múlt, hogy le nem zuhant. Miután ismét szilárdan állt a lábán, Obi-van megpillantotta Anakint a tőle közvetlenül jobbra eső

alagút előtti párkányon, úgy ötven méterre. Éppen időben ahhoz, hogy hirtelen mozgásra és fegyver villanására legyen figyelmes.

Ugyanabban a pillanatban, ahogy Anakin lezuhant vagy leugrott a párkányról, Obi-van is levetette magát, de azt még lát-ta, hogy egy vérmetsző, Anakin támadója szintén a fiú után ug-rik.

A szárnyai gond nélkül szétterültek, a végükre szerelt apró motorok köhögtek néhányat, majd felzúgtak. A merevítőkbe épített szenzorok a hatalmas, íves pajzsok közti teret átjáró

gyorsítómezők után kutattak. Önmagukban a szárnyak egy gyerek súlyát sem tudták volna megtartani, nemhogy egy felnőttét, de ezeket a kósza energiamezőket kihasználva a siklók a legváltozatosabb manőverekre voltak képesek.

Ennek ellenére az első manőver, amit Obi-van elsajátított, a fél téglát megszégyenítő zuhanás volt.

Majdnem háromszáz méteres.

Anakinban a fájdalom és a zavarodottság egyszeriben olyan fokú szellemi tisztasággá változott, amihez foghatót évek óta nem tapasztalt – egészen pontosan három éve, az utolsó fogatverseny óta a Tatuinon, amikor nagyon közel járt a halálhoz.

Kevesebb mint három másodpercbe telt, hogy felvegye a kellő testtartást. A lábfejeit hátrafeszítette, a szárnyait behúzta a törzse mellé, a fejét nekivetette a tartókengyelnek. Mintha egy hatalmas medencébe ugrana fejest. Aztán a szárnyak lassan, szinte a saját akaratuktól vezérelve széttárultak. A motorok felköhögtek és éles, egyenletes sivítással életre keltek, mintha két hatalmas rovar vetélkedett volna egymással. Érezte, ahogy az ujjai alatt a szenzorok működésbe lépnek. A két tenyerének enyhe vibrálása jelezte, hogy a közelben egy alkalmas mező

kezd kialakulni.

Majdnem száz métert zuhant. A maximális szélességükre, öt karhossznyira kinyílt szárnyak szinte élőlényként remegtek meg, ahogy befogták a légáramlatokat és a gyorsítómezőket. A motorok karjainak minden apró mozdulatára reagáltak, játszi könnyedséggel irányította a szerkezetet – szárnyalt!

Az optikai kijelzőről leolvashatta volna az üzemanyagszintet és egyéb adatokat, de az állánál fityegett hasznavehetetlenül, nem is volt rá igazán szüksége.

Nem rossz, tekintve, hogy milyen közel járt a halálhoz! Az aprócska testét szinte átjárta az energia. Egy pillanatra megfeledkezett a versenyről, a karját marcangoló fájdalomról, a féle-lemről, és kiélvezte a győzelmét az élettelen anyag felett, a há-

tára erősített fém- és műanyag alkalmatosság felett, a hatalmas ívelt pajzsok közti tér felett.

És természetesen a vérmetsző felett, aki meg akarta ölni.

A szeme sarkából mintha a vérmetszőt látta volna egyenesen lefelé zuhanni, tőle egy kicsit balra. Az alak súrolta az akna falát, megpördült, aztán elkapott egy légáramlatot, és végre egyenesbe került.

Csakhogy ez a szerencsétlen sikló nem a vérmetsző volt.

Tiszta fejjel végiggondolva a helyzetet rájött, hogy a támadója utána ugrott le a párkányról, és most tőle húsz méterre jobbra, vele párhuzamosan repült.

A versenyzői státusukat az alagút-felügyelő azóta már nyíl-vánvalóan törölte. Nem is baj, gondolta Anakin. A győzelem formaságai igazából sosem érdekelték. Ha ez a verseny csak közte és a gyilkos vérmetsző között zajlik, hát legyen.

A fődíj a túlélés.

Pont olyan, mintha egy duggal versenyezne a Tatuinon.

Obi-van a haláltól nem félt, legfeljebb attól, hogy a halála minek lenne a következménye: technikai hibák, a stílus hiánya és az a meggondolatlan vakmerőség, amit mindig is száműzni szeretett volna a jelleméből.

Ennek a kellemetlen végkifejletnek az elkerüléséhez az első

lépés a relaxáció volt. Miután először futó ismeretségbe került a fallal, teljesen ellazította magát, és érzékszerveivel arra összpontosított, ahogy a levegő, a gyorsítómezők és a szárnyak köl-csönhatásba léptek egymással. Amikor annak idején egyszer a fénykarddal gyakorlatoztak, Qui-gon azt tanácsolta neki, hogy hagyja, hadd tanítsa maga a fegyver.

Csakhogy egy ilyen folyamat órákig is eltartott, most pedig néhány másodperce volt csupán, mielőtt szétkenődött volna az alsó pajzs felszínén. Csakis arra támaszkodhatott, amit eddig megtanult.

Legjobb, ha követi a tanítványa példáját.

Obi-van jobbra pillantott, és látta, hogy Anakin felveszi a re-pülési testtartást. Obi-van kitárta a szárnyait, és a lábait a víz-szintesnél lejjebb engedte. Eleget tudott a siklószárnyverseny-zésről ahhoz, hogy megérezze a vibrálást a két tenyerében, fel-fogja a jelentésüket, megkeresse a legerősebb gradiensmezőt a közelben, és a pajzs fölött nem sokkal felemelje a siklót.

Az érzés mámorító volt, de Obi-van nem vett róla tudomást, inkább a szárnyak vagy éppen a törzsét rögzítő, fájdalmasan a húsába vágó szíjak felől érkező apró jelzésekre koncentrált.

Tudta, hogy csak egy kis időt nyert.

A tenyerében alábbhagyott a zizegés. A szenzorok zajosan körbefordultak, és ismét süllyedni kezdett. Fokozta a szárnyvégekbe épített motorok hajtóerejét, de ezek a versenynek ebben a szakaszában inkább manőverezésre szolgáltak, semmint emelésre. A csizmája hegye még maximálisan kitárt szár-nyakkal is – amelyek majd kitépték a karjait a helyükről – alig centikkel suhant el a pajzs felett.

Aztán a tenyere őrült módon vibrálni kezdett. Egy tíz méter széles lyukat látott, átrepült fölötte, érezte, hogy a gyorsítómező

intenzitása hirtelen felerősödik. Az utolsó pillanatban tért ki oldalra, hogy elkerülje a fülsiketítő robajjal elszáguldó szemétkonténert.

A hirtelen légáramlat úgy kapta fel a siklót, mintha porszem lenne egy homokviharban. A füle még mindig zúgott, a szárnyak fékevesztetten rázkódtak, a tenyere már sajgott az érzé-

kelők őrült zizegésétől. Nagy nehezen behúzta a szárnyakat szorosan a teste mellé, így végre kiszabadult a mező sűrűjéből.

Zuhant egy kicsit, aztán elkapott egy használható erősségű

áramlatot, és ismét kitárta a szárnyait. Legalább az illúziója megvolt, hogy kézben tartja a dolgokat.

Újabb konténer bukkant fel a lenti pajzs egyik résében, és egy gyorsítómező máris továbbterelte a következő lyuk felé.

Aztán egy újabb. Hirtelen záporozni kezdtek a konténerek.

Obi-vannak fogalma sem volt, hol lehet Anakin, vagy hogy egyáltalán életben van-e még. Amíg azonban nem tanulta meg pontosabban irányítani a siklóját, hogy ne csak a szerencséjére

tudjon hagyatkozni, a padavan hogyléte kevés jelentőséggel bírt a számára.

A siklószárnyverseny célja az volt, hogy a versenyző az alatta húzódó pajzs domború felszíne fölött végigsuhanva átrepüljön egy olyan lyukon, amely nem volt feltöltve gyorsító energiamezővel, és éppen nem száguldott keresztül rajta konté-

ner, majd ezt megismételve a következő két pajzzsal eljusson az akna aljáig.

Az akna aljában a versenyzőnek aztán már csak annyi dolga volt, hogy röptében kihúzzon egy pikkelyt valamelyik szemét-féreg bőréből, begyömöszölje a zsákmányát egy erszénybe, az-tán a pajzsokon keresztül felemelkedve elrepüljön egy másik alagúthoz, hogy átadja a pikkelyt a bírónak – pontosabban a Köszöntőnek, aki gyakorlatilag az egész versenyt irányította.

Miután az aknához tartozó kerületekből begyűjtötték és szét-válogatták a szemetet, azokat, amelyek nem kerültek ki az űrbe, összekeverték egy szilikonolajos masszával, és a legalsó alagutakból egyszerűen belehajigálták az aknába, hogy ott a szemét-férgek megemésszék. A férgek felfalták ezt a viszonylag ártalmatlan szemetet, majd apró galacsinok formájában visszaök-lendezték, eltávolítva belőle minden szerves anyagot, műanyagot vagy újrahasznosítható fémet.

A szemétférgek hatalmas, barátságtalan lények voltak, ám a szemétfeldolgozó aknák működéséhez nélkülözhetetlenek. A férgeknek más bolygókon megvoltak a természetes őseik, de a coruscanti géntechnológusok munkássága nyomán már messze túlmutattak az elődeik tulajdonságain. A sűrű szilikoniszapban vastag fémdrótokként lassan tekergőző férgek ezt a több millió tonna előemésztett szemétgolyót aztán széndioxiddá, metánná és más szerves anyagokká bontották le, amelyek vastag, habos, fakósárga foltokban a szilikontó felszínén lebegtek. A használhatatlan fémek, ásványok és az üvegféleségek lesüllyedtek az akna fenekére, ahonnan jókora úszó droidok összegyűjtötték azokat.

Úgy tartották, hogy egy szemétféreg még egy kiselejtezett hiperhajtóműmagot is meg tudott emészteni, és életben maradt.

… néhány másodpercig. Ezt persze ritkán várták el tőlük.

Az akna alján a szilikontóban jó pár szemétféreg élt. A gyé-

mántként ragyogó pikkelyeik hatalmasak voltak és könnyedén leváltak. A Köszöntő nagyra becsülte ezeket, főképp, mert volt egy szűk, de stabil vásárlói köre, akiknek jó áron el tudta adni mint sportrelikviákat.

Anakin végrehajtott egy fordulót, és felpillantott. A vérmetsző immár a bal oldalára került. A többi versenyző is leugrott utánuk, tehát mégsem szakították félbe a versenyt. Az alagútfelügyelő nyilván úgy döntött, hogy egy kis rendbontás csak fo-kozza az izgalmakat.

A legjobb terv, amit Anakin ki tudott eszelni, az volt, hogy megnyeri a versenyt, távol tartja magától a vérmetszőt, bemutat egy féregpikkelyt a Köszöntőnek, és visszatér a Templomba, mielőtt még bárki is észrevenné a távollétét. Egy órán belül is-mét Obi-vannal gyakorolhat, este pedig jól fog aludni, rémálmok nélkül, kimerülve és a lelke legbelső zugában igazságra lelve, amit még nem szőttek át a Jedi-tanok.

A csuklósebét természetesen álcáznia kell majd. Ránézésre, aminél többre repülés közben nem is volt lehetősége, nem tűnt túl vészesnek.

Ideje kiválasztani a megfelelő rést, rárepülni és átzuhanni rajta, mint egy kő – csakhogy ezt a követ ő irányította.

Anakin mindennél jobban szerette ezt az érzést.

Obi-van feltápászkodott a pajzs ívelt felszínéről, és Jedi-ké-

pességei segítségével gyorsan felmérte fizikai állapotát. Zúzó-

dásai voltak, parázslott benne a tehetetlenség érzése – amit gyorsan elfojtott, hiszen a frusztráció könnyen öngyilkos dühbe csaphatott át –, de egyetlen csontja sem tört el. Erősen zihált, de miközben a többi versenyzőt nézte, kifújta magát.

Anakin szabályos köröket leírva lassan ereszkedett a pajzs közepe felett, olyan száz méter magasan járhatott éppen. Egy

másik aranyszínű figura gyors, dugóhúzószerű süllyedésbe kezdett, Anakin fölött körülbelül száz méterre. Egy harmadik és egy negyedik versenyző az akna kerülete mentén írt le széles köröket.

Obi-van a padavanjára koncentrált. A szárnyait előkészítette a felszállásra, éppen abban a pillanatban, amikor Anakin műug-róként a mélybe vetette magát, és a pajzs központi lyukán át eltűnt a szeme elől.

Obi-van a legközelebbi, nagyjából húsz méterre lévő lyuk pereméhez rohant. Ügyelt rá, hogy a szárnyai megfelelően ösz-sze legyenek hajtogatva, hogy szükség esetén bármikor kitár-hassa őket. A lábaival nyúlós energiamezőkön tört keresztül a gyorsítópajzs íves felszínén. A levegő szinte szikrázott körü-

lötte. Úgy érezte, mintha egy tomboló gázbolygó legrémesebb szélviharában kellene menetelnie.

Fagyott páraszemcsék kezdtek őrült kavargásba egy alig öt-venméternyire lévő lyukon kirobbanó konténer előhírnökeként.

Az orkánszerű légáramlat majdnem leverte a lábáról, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy legközelebb is képes lesz állva maradni.

Obi-van Kenobi, Qui-gon Jinnhez hasonlóan, nem volt híve a fenyítésen alapuló tanításnak. A tanítványt rádöbbenteni a hibá-

ira sokkal célravezetőbb volt. Most azonban kénytelen volt be-ismerni, hogy agya egyik sötét zugában igen goromba szavakat, súlyos büntetéseket és óriási számú pluszfeladatot helyezett ki-látásba Anakin Skywalker számára, és nem pusztán azért, hogy a padavan jellemét nemesítse.

Anakin színtiszta gyönyört érzett, ahogy a lentebb következő

szinten kitárta a szárnyait és elkapott egy mezőt. Az ioncsóvák pompája, a kisülő felhőfoszlányok között szünet nélkül cikázó villámok, melyek bevilágították az akna távoli falait, az emelkedő konténerek öt másodpercenkénti, dobverésszerű robaja leírhatatlan élményt nyújtott. Ami azonban még ennél is fonto-

sabb volt, olyan kihívást jelentettek a számára, amihez fogható-

ban nem volt része a Tatuinon, a Boonta-futamot is beleértve.

Ezt a helyet a legtöbben félelmetesnek találták volna, és a legtöbben valószínűleg a halálukat is lelték volna itt, ő azonban csak egy kisfiú volt, egy egyszerű gyerek, felszabadított rabszolga, aki nem annyira a Jedi-kiképzésére támaszkodott, mint a nyers, veleszületett bátorságára. Egyedül volt, amit nem is bánt! Akár az egész életét boldogan leélte volna ebben az állandó életveszélyben, ha ezzel megfeledkezhetne a múltjáról, ami minden éjjel kísértette, amikor aludni próbált. A múltjáról

– és arról az érzésről, hogy hordoz magában valamit, amit nem képes uralni.

A sötét, üres csizmákat, amelyek a legszörnyűbb rémálma-iban jelentek meg.

Ismét kiválasztott egy lyukat a pajzs középpontjától nem messze, ahol viszonylag kevés konténert lőttek ki. Ez volt a legalsó pajzs, szinte érezte alatta a hatalmas ágyútalp pulzá-

lását. Az érzékszervei ráhangolódtak a Jedi Templomnál is nagyobb forgó kilövőszerkezet ritmusára. Anakin fülelt, várta azt a rövidke szünetet, amit egy mély, csikorgó hang és egy puk-kanás követett, amikor a konténereket betöltötték és kilőtték az ágyúból. A legcélszerűbb ebben a röpke, szó szerint tűzszüneti periódusban átsuhanni valamelyik lyukon, távol egy olyantól, ahol nemrégiben haladt át konténer, annak heves légáramlatai, a villámlások és a konténert követő kék ioncsóvák miatt.

Mielőtt meghozta volna a döntését, Anakin elgyönyörködött egy olyan jelenségben, amiről eddig csak a többi versenyző

megilletődött beszámolóiból hallott: gyűrűkben felfelé lebegő

plazmagömbökről, amelyek mintha valamiféle éteri szándékkal átitatva sodródtak volna az első pajzs fölötti semmiben. Narancs- és zöldeskék színben izzottak, szinte hallotta a sercegésüket a levegőben. Hozzájuk érni egyenlő lett volna az azon-nali elporladással. Látta, ahogy az egyik ilyen gömbgyűrű szétpukkad, és azon a helyen, ahol a gömbök semmivé foszlottak, egy különösen fényes villám keletkezett és indult útjára.

Anakin tarkóján felállt a szőr, de nem az elektromos kisülé-

sek okozták. Olyan volt, mintha a szemétakna primitív istene-ivel nézne farkasszemet, a hely igazi uraival; persze erre gondolni, akárcsak egy pillanatig is, gyökeresen szemben állt a Jedi-tanításokkal. Az Erő mindenhol jelen van, de nem követel semmit, sem hódolatot, sem félelmet.

Éppen ez volt az, amit neki meg kellett tapasztalnia, hogy felejteni tudjon. Le kellett vetnie magáról mindent, egészen a nyers ösztönökig, túl a nevén, túl az emlékein, túl a tudatos én-jén, ahol rémisztő árnyak lakoztak, és ahol az ember egy szempillantás alatt elfordulhatott az Erő világos oldalától a sötét felé, és még csak észre sem vette a különbséget.

Anakin, apró porszem ebben a gigantikus játszmában, behúz-ta a szárnyait, és ezúttal is az alatta lévő pajzs középső nyílása felé kezdett zuhanni.

Nem vette észre, hogy fölötte ötven méterrel a vérmetsző

ugyanezt teszi.

A legalsó pajzs alatt kétszáz méterrel megpillantotta a jókora lábakon álló ágyúszerkezetet. A műveletsor teljesen automatizált volt: az ágyúhoz síneken érkeztek minden irányból a teli, energiával feltöltött konténerek, amelyek egy-egy kilövőkam-rába zuhantak, hogy csak a lekerekített végük látszott ki. Minden konténernek egyedi jelzése volt a kilövési programban, egyedi útvonala a négy pajzson keresztül, négy lehetőséggel, hogy az egyedi orbitális pályájához szükséges sebességre fel-gyorsuljon. A konténer alatti kémiai töltet csak az első háromszáz méterig röpítette, az első pajzsig. Onnantól a gyorsító-

mezőké és a mágneses impulzushajtóműveké volt a főszerep.

Kifinomult, ugyanakkor évszázados technika volt ez, elnyű-

hetetlen, megbízható. A Coruscanton mindenhol ezt használták.

A forgó kilövőszerkezet fölött a levegő szinte belélegezhe-tetlen volt. A robbanótöltetek – egyszerű kémiai robbanóanyagok – gőzeit nem lehetett elég gyorsan kiszellőztetni vagy sem-legesíteni, így az első pajzs alatt örökösen mérgező gázfelhők lebegtek. Ehhez az égettgumi-szagú párához hozzájöttek még az ágyútalp alatti szilikontó émelyítő kipárolgásai.

Ez volt az a hely, ahol a Coruscant legprimitívebb – emellett pedig a legnagyobb – lényei éltek, és végezték megállás nélkül a feladatukat. Az állandó sötétséget csak az ágyútalp pilléreire szerelt ipari lámpák fényei enyhítették. A leghatalmasabb férgek több száz méter hosszúságúak és három-négy méter szélesek voltak.

Anakin az akna oldalához siklott, és leereszkedett az egyik tartópillérre. A lábaiban érezte, ahogy a konténerek betöltődnek az ágyúba, és kilövésre kerülnek. A hatalmas karbofer szerkezet ritmikusan megremegett a talpai alatt.

Erre a pillanatra tartalékolta az üzemanyagát. Az ágyú kör-nyékén az energiamezők gyengék voltak, éppen csak arra elegendőek, hogy elriasszák a férgeket attól, hogy felágaskod-janak, és a pilléreket kezdjék rágcsálni. Miután megszerzett egy átlátszó féregpikkelyt, a hajtóművek segítségével kell majd fel-emelkednie az első pajzshoz, ott elkapnia egy konténer lég-

áramlatát, és ezt kihasználva átjutnia a pajzs fölötti térbe.

Még belegondolni is őrültség volt.

Annál jobb. Anakin a félhomályban tágra nyílt szemekkel figyelte az alatta kaotikusan kavargó férgek tömegét. Kibizto-sította az egyik szárnyat, kihúzta belőle a karját, és egy légző-

maszkot illesztett az arcára. Ezután végre megragadta az alkalmat, hogy feltegye az optikai lencsét és egy archoz simuló védőszemüveget, amely megóvta a szilikonpermettől. Nekiké-

szülődött az ugráshoz.

Csakhogy elkövette a Jedi-tanítványok első számú hibáját –

minden figyelmét egyetlen célra vagy feladatra összpontosította. A koncentráció fontos volt, de túlzásba lehetett vinni, márpedig Anakin számára a környező világ megszűnt létezni.

Furcsa bizsergést érzett, és épp időben kapta oldalra a fejét ahhoz, hogy a halántékára szánt ütés éppen csak súrolja. A vérmetsző elsiklott mellette, és a közelében lévő oszlopon landolt, örömmel figyelve, ahogy a fiatal Jedi fejjel előre belezuhan a féregmasszába.

Aztán a vérmetsző követte, hosszú nyakát előreszegezve, az orrlebenyeit ék alakban összeszorítva, meredeken suhanva lefelé, hogy bevégezze a munkáját.

A fiú zuhanását az a vastag, bűzös habréteg fogta fel, amely a férgek tavának felszínén úszott. Lassan belesüllyedt a habba, amiből a becsapódás erejétől mérges gázok törtek elő. Egy tö-

mény ammóniafelhő visszarántotta az öntudatba. A szemét pokolian csípte a gáz. A fejét ért ütéstől a szemüvege és a légző-

maszkja félrecsúszott.

Egyszerre egy dolgot. Kitárta a szárnyakat, kicsatolta a heve-dert, aztán átfordult, hogy a súlya egyenletesen oszoljon meg a szárnyakon. Ezek mintegy hótaposóként szolgáltak a habré-

tegben, a süllyedés üteme nyomban le is lassult. A szárnyak el-görbültek, így akkor is használhatatlanok lennének, ha valahogy mégis ki tudná ráncigálni őket a habos masszából A vérmetszőnek végül mégiscsak sikerült megölnie. Hogy a halál ténylegesen csak valamivel később fogja utolérni, nem sok megnyugvást jelentett. A fakósárga habsziget a férgek kavargó mozgásától hullámzott. A levegőt állandó ropogó zaj töl-tötte be, ahogy a gázbuborékok szétpukkadtak a habrétegben.

Egy ennél, ha lehet, még baljósabb hangot is hallott: az egymásnak ütődő vagy egymáson elcsúszó féregtestek lassú, halk morajlását.

Anakin alig látott valamit. Halott ember vagyok. Bárcsak ki tudna nyúlni az Erő felé, és eggyé válni vele, de még nem jutott el arra a pontra a tanulmányaiban, hogy képes legyen lebegni, néhány nevetséges centimétert leszámítva.

Valójában Anakint annyira gyötörte a saját figyelmetlensége, akkora szégyennel töltötték el a cselekedetei, főleg itt az akná-

ban, hogy a halála sokkal kevésbé foglalkoztatta, mint az a tény, hogy kudarcot vallott.

Nem arra született, hogy Jedi legyen, bármit hitt is róla Qui-gon Jinn. Yodának és Mace Windunak végig igaza volt.

A saját ostobasága fölötti önmarcangolás azonban nem járt szükségszerűen azzal, hogy további hibákat kövessen el. Megé-

rezte, hogy néhány méterrel a feje fölött a vérmetsző közeledik hangtalanul, és szinte ösztönösen lebukott, elkerülve ezzel egy második csapást.

Egy Jedi nem fontolgat bosszút. Anakin agya azonban láza-san dolgozott, a gondolatait csak tovább hevítette a sajgó koponyája és a lüktető fájdalom a karjában. A vérmetsző tudta, hogy kicsoda és honnan jött – ilyen távol a törvényt nem ismerő, eldugott rendszerektől, ahol a rabszolgaság mindennapos dolog volt, nem valószínű, hogy véletlenül nevezte volna rabszolgá-

nak. Valaki üldözte, vagy őt személyesen, vagy a Jediket úgy általában.

Anakin kételkedett abban, hogy röpke élete alatt ő személy szerint túl sok feltűnést keltett volna, kiérdemelve ezzel egy bérgyilkos érdeklődését. Sokkal valószínűbb, hogy a Templomot figyelte valaki vagy valamilyen csoport. Feltehetően egyenként akartak végezni a Jedikkel, és a leggyengébbel, a legkiszolgáltatottabbal kezdték.

Ez lennék én.

A vérmetsző veszélyt jelentett azokra az emberekre, akik kiszabadították a rabszolgaságból, akik befogadták, és új életet adtak neki a Tatuintól távol. Még ha nem is lesz belőle soha Je-di, még ha a nagykorúságot sem éri meg, legalább egy veszély-forrástól megszabadítja ezt a bátor és pótolhatatlan rendet.

Felhúzta a légzőmaszkját, szippantott egyet a megtisztított levegőből, és számba vette a lehetőségeit. A szárny egyik merevítőrúdját letörhetné és fegyverként használhatná. Lassan, óvatosan egyensúlyozva lehajolt, és megragadta a karcsú rudat.

Noha a levegőben erős volt, a merevítő kevéssé állt ellen az oldalirányú erőknek. Anakin addig hajlítgatta, amíg el nem pattant. A másik végén, ahol a szárnyak a rotátorhoz csatlakoztak, szintén meghajlította a rudat, kihámozta a hártyaszerű

anyagból, és addig taposta a lábával, amíg a gömbcsukló ki nem szabadult a foglalatából. A rúd, végén a fémgolyóval, kész buzogányt alkotott.

Csakhogy az egész siklószárny nem volt öt kiló, a merevítő-

rúd pedig száz grammot, ha nyomhatott. Minden erejére szük-sége lesz, ha azt akarja, hogy az ütése érjen is valamit.

A vérmetsző ismét lecsapott, a lábait hátrahúzta, a három ízületből álló karjait előrenyújtotta, mint egy lecsapni készülő

nabooi karmosgőte.

Minden idegszálával a padavanra összpontosított.

Elkövetve ezzel ugyanazt a hibát, mint a prédája.

Anakin nagyot dobbanó szívvel vette észre, hogy Obi-van a vérmetsző felé siklik. A fiú mestere aktiválta a fénykardját, majd mindkét lábát keményen megvetette a gyilkos szárnyain, szalmaszálként roppantva el azokat.

Az izzó energiapenge két csapása leválasztotta a vérmetsző

szárnyainak végeit.

A vérmetsző fojtottan felkiáltott, és a hátára fordult. A szárnyvégekben lévő tartályokban lángra kapott az üzemanyag.

A robbanás lángoló búgócsigaként megpörgette, és vagy húsz métert vitte felfelé a levegőben, mielőtt kialudt volna.

Hang nélkül zuhant le, és néhány méterre Anakintól bele-csobbant a tóba, csillogó szilikonpermetet szórva a levegőbe.

Az égő metán rövid ideig kísértetként gomolygott fölötte.

Obi-van gyorsan összeszedte magát, és időben emelte fel a siklót, így csak derékig süllyedt a habos uszadékba. Az arckifejezése jellegzetesen obi-vanos volt, miközben lekapcsolta a fénykardját: türelem és enyhe rosszallás tükröződött rajta, mintha Anakin az egyik gyakorlófeladatát rontotta volna el éppen.

Anakin odanyúlt, hogy segítsen a mesterének fennmaradni.

– Ne engedd le a szárnyaidat! Tartsd magasra! – kiáltotta.

– Miért? – kérdezte Obi-van. – Kettőnket úgysem tudom kiemelni ebből a trutymóból.

– Nekem még van üzemanyagom!

– Nekem pedig alig. Ezek borzalmas szerkezetek, alig lehet irányítani.

– Az üzemanyagkészletünket egyesíthetjük! – mondta Anakin, a homloka és a szemei ragyogni látszottak a derengésben.

A szilikonmassza vészjóslóan hullámzani kezdett körülöttük.

Az anyagtalan tajtéksziget peremén egy csillogó ezüstszürke, legalább négy karhossznyi szélességű henger emelkedett ki a tóból. A bőrét beleragadt szemétdarabok borították, az oldalán apró fekete szemek sorakoztak ragyogó kék karimával.

A kocsányon ülő szemek érdeklődve tanulmányozták a két embert. A féreg valószínűleg azt mérlegelte, hogy megéri-e megenni őket.

Anakin még most is a féreg törzsén csillámló díjnyertes pik-kelyeket nézte. A legjobbak, amiket valaha láttam – akkorák, mint a tenyerem!

Obi-van gyorsan süllyedt. A körülöttük terjengő émelyítő gá-

zok és a szilikon kipárolgása vörösre csípte a szemét.

Anakin, amilyen lassan és óvatosan csak tudott, lenyúlt, és a szárnyakról leakasztotta az üzemanyaghengereket, ügyelve ar-ra, hogy előtte a szárnyvégi motorokról lehúzza az adagoló-

csöveket, és elzárja a két üzemanyagcsapot.

Obi-van arra koncentrált, hogy ne süllyedjen még mélyebbre a ragacsos habrétegben.

Egy újabb féregszelvény – széles, akár egy coruscanti gya-logjáró – bukkant fel sziszegve a habsziget túloldalán. Egyre több szem méregette őket. A féreg testén remegés futott végig, mintha élvezné a látványt.

– Soha többé nem leszek ilyen ostoba – mondta Anakin li-hegve, miközben a hengereket csatlakoztatta Obi-van szárnya-ihoz.

– Ezt mondd el a Tanácsnak is – felelte Obi-van. – Biztos vagyok benne, hogy mindketten ott fogunk kikötni, feltéve persze, hogy a következő két percben sikerül hat lehetetlen dolgot végrehajtanunk.

A két féregszelvény teljes összhangban sziszegett és remegett a szilikonmasszában, amikor még jobban felemelkedtek, kiderült, hogy valójában ugyanannak a hosszú élőlénynek a két vé-

géről van szó. Egyre több hús-vér henger vette körül őket: ú-

jabb, nagyobb férgek. A Jedik – mester és tanítvány – szemmel láthatóan ízletes falatnak tűntek, egész kis versengés alakult ki

értük. A féregszelvények előre-hátra csapkodtak, láthatóan a habsziget szélét véve célba. Bűzös hab és szilikon fröcskölt mindenfelé, és lassan annyi helyük sem maradt, hogy talpon maradjanak.

Anakin egyik kezével megragadta Obi-van vállát.

– Obi-van, te vagy a legnagyobb Jedi – mondta neki őszintén.

Obi-van rámeredt a padavanjára.

– Nem tudnál egy kis lökést adni… – kérte a fiú. – Tudod, fel a levegőbe!

Obi-van megtette, Anakin pedig ugyanabban a másodpercben beindította a hajtóműveiket.

A hirtelen rántás nem zavarta meg abban, hogy az utolsó pillanatban még kinyúljon oldalra, és az egyik féreg nyálkás bőrét végigsúrolva kitépjen belőle egy pikkelyt. Valahogy sikerült felemelkedniük az első pajzsig, és becsusszanni az egyik kilőtt konténer keltette emelő légáramlatba. Pörögve, kékre-zöldre verve magukat átjutottak a résen.

Obi-van Anakin csöppnyi kezét érezte a derekán.

– Szóval így kell csinálni… – mondta a fiú, aztán valami, ta-lán a padavan új keletű levitációs képesség keresztülrántotta őket a következő pajzson, mintha egy láthatatlan repülőszőnye-gen utaznának.

Obi-van Kenobi még senkinél nem tapasztalta, hogy ilyen szoros kapcsolatba került volna az Erővel. Se Qui-gonnál, se Mace Windunál. Még Yodánál sem.

– A végén mégis túléljük! – kiáltotta Anakin.

2

– A lehetőségek határtalanok – mondta Raith Sienar, miközben a gyár közlekedőhídján sétált. Mellette Tarkin parancsnok lépkedett a Külső Területek Biztonsági Erőitől. Akár testvérek is lehettek volna. Mindketten a harmincas éveik elején jártak.

Mindketten vékony, szikár felépítésűek voltak magasan ívelt csontos szemöldökkel, metsző kék szemekkel, arisztokratikus arcvonásokkal és ennek megfelelő tartással. És mindketten szenátusi érdemrendekkel ékesített köpenyt viseltek, ami az elmúlt évtizedben a Szenátus oldalán teljesített kiemelkedő szolgálatra utalt.

– A Köztársaságról beszélsz? – kérdezte Tarkin alig leplezett megvetéssel. A kiképzése – egy régi, jó nevű katonai családból származott – különös élt kölcsönzött a hangjának: egyszerre tűnt életuntnak és derűsnek.

– Egyáltalán nem – felelte Sienar a régi barátjára mosolyogva. Alattuk a szerelőcsarnokban az Előremutató Technológia elnevezésű projekt négy hajója lassan a befejezéshez közeledett. Feketék voltak, karcsúak, a korábbi modelleknél kisebbek, és nagyon gyorsak. – A Köztársaságtól már hét éve nem kap-tam érdemi megrendelést.

– Ezekkel mi a helyzet? – kérdezte Tarkin.

– Privát szerződés a Kereskedelmi Szövetséggel, néhány bá-

nyásztársasággal meg hasonlókkal. Roppant jövedelmező, feltéve hogy a legjobb fegyvereimet nem adom el arra érdemtelen vevőknek. Nyilván te is tudod, hogy minden általam készített hajót én szerelek fel fegyverekkel. így sokkal jövedelmezőbb, de megvan a maga veszélye. Így hát a legjobbakat félrete-szem… a leghálásabb vevőim számára.

Tarkin elmosolyodott a válasz hallatán.

– Akkor talán hasznos hírekkel szolgálhatok – mondta. –

Most jövök egy titkos találkozóról. Palpatine kancellár végre hivatalosan is lezárta a nabooi ügyet. A Kereskedelmi Szövet-

ség biztonsági erőit hamarosan feloszlatják. A következő né-

hány hónap során beleolvadnak a Köztársaság erőibe, és a Szenátus fennhatósága alá kerülnek. Mindenki engedelmeskedni fog, még a független bányásztársaságok is, különben egy erős, szervezett katonai válasszal kell szembenézniük.

Tarkin egy apró kézinagyító segítségével átfutotta a hajók terveit. Egyenként húsz méter szélesek voltak, a szárnyvégei-ken masszív, lapos hűtőlemezekkel. Az utasterük apró volt, kör alakú, és a legkevésbé sem fényűző.

– Ha ők a legfőbb bevételi forrásaid, akkor a helyzeted…

hogy is mondjam… inogni látszik.

Sienar oldalra döntötte a fejét. Természetesen ő is hallott már Palpatine kancellár döntéséről.

– Biztosíthatlak, a Kereskedelmi Szövetség jókora pénztartalékkal rendelkezik, és sokkal nagyobb kaliberű megrendeléseket adtak, mint a Köztársaság bármikor is, de azért a Szenátus-ban is megtartottam a barátaimat. Hiányozni fog a Kereskedelmi Szövetség támogatása, de nem hiszem, hogy a befolyásuk egyik pillanatról a másikra megszűnne. Ami pedig a Köztársaságot illeti… a pályázati feltételeikben nincs semmi izgalom, kihívás. Amikor mégis elfogadok egy köztársasági megrendelést, öregedő mérnökökkel kell együtt dolgoznom, akikben a szenátorok megbíznak. Remélem, ez megváltozik.

– Azt hallottam, hogy nem nagyon kedvelnek téged. Túlsá-

gosan nyíltan kritizálod őket, Raith. Nem gondolkoztál még azon, hogy miután a jelenlegi vásárlóid történelemmé válnak, alvállalkozókat szerződtetsz? – kérdezte Tarkin enyhe csipkelő-

dő éllel.

– Remélem – emelte fel egyik inas kezét Sienar –, tisztában vagy azzal, hogy milyen sokoldalú vagyok. Végtére is már tíz éve ismerjük egymást.

Tarkin egy olyan uramisten! pillantást vetett rá.

– Én még fiatalnak tartom magam, Raith. Ne éreztesd velem az ellenkezőjét. – Végigsétáltak a függő közlekedőhídon, amely egy nyolcszögletű, transzparacél falú szobába vezetett a szerelőcsarnok közepe fölött harminc méterrel. – Ezek, már

megbocsáss, nekem leginkább előremutató vadászoknak tűnnek. Valószínűleg azok is.

Sienar bólintott.

– Prototípusok, a külső rendszerekben a teherszállítók védelmezésére. A Köztársaság jó néhány igencsak jövedelmező útvonalat mostanra már nem felügyel. Feltételezem, hogy a Kereskedelmi Szövetség erőivel kiegészülve ismét fogják. A-kárhogy is, ezeket a hajókat már kifizették.

– Hordozhatóak?

– Természetesen. A raktérben, összecsukott formában. Minden szabványos. A támadókat szép kis meglepetés éri. Mindegy. Elég volt az üzleti aggályokból. Ami a kettőnk kapcsolatát illeti…

Tarkin a korláton nyugtatta a kezeit.

– Új ismerősökre tettem szert – mondta. – Nagyon hasznos ismerősökre. Ennél sokkal többet nem mondhatok.

– Tudod, én egy ambiciózus ember vagyok – mondta Sienar olyan kifejezéssel az arcán, amit egyszerre szánt várakozás-teljesnek és sértettnek. Tarkint nem lehetett egykönnyen megté-

veszteni. – Vannak terveim, Tarkin. Rendkívüli tervek, amelyek elkápráztatnának bárkit egy kis képzelőerővel.

– Én sok embert ismerek, akiknek van képzelőerejük – felelte Tarkin. – Időnként talán túl sok is… – Továbbsétáltak. Alattuk összeszerelő droidok sürgölődtek, néhány méterre tőlük egy lebegő daru három hajótörzset vontatott egymásba illeszkedő

bölcsőkben. – Valójában azért jöttem, öreg barátom, hogy igénybe vegyem a tehetségedet, előadjak neked egy érdekes tündérmesét, és megnyerjelek az ügyem számára. De nem itt kint, itt túl nyitott.

A transzparacél tervezőszobában – ahová csakis Sienar és a bizalmas vendégei léphettek be – Tarkin egy testformához alakuló plasztikszékben, Sienar egyik találmányában ült. Mellette egy jókora sötétszürke holografikus asztal zümmögött halkan.

Sienar körben leeresztette a fekete fény- és hangelnyelő füg-gönyöket. A két férfit egyszeriben síri csend vette körül.

Tarkin szólni próbált, de semmi nem hallatszott belőle. Sienar átadott neki egy apró, mogyoró nagyságú fülhallgatót, amelyet vékony vezeték kötött össze egy mesterien megkonstruált plasztacél mikrofonnal. Megmutatta Tarkinnak, hogyan illessze a gombot a fülébe, míg a mikrofon magától az ajkai elé lebegett.

Most már végre hallották egymást.

– Időnként megteszek apróbb szívességeket bizonyos embe-reknek – mondta Tarkin. – Korábban ezeket a szívességeket egyenlően elosztottam a két oldal között. Az utóbbi időben kissé részrehajló lettem. Az egyensúly többé már nem fontos.

Sienar a barátja előtt állt, és figyelmesen hallgatta. Magas, izmos testének mintha nem lett volna szüksége pihenésre.

– Ezek közül az emberek közül néhány nagyra értékeli az ujjakat – nem a csápokat, barátom, vagy a karmokat, hanem az emberi ujjakat.

– Miért fontos, hogy emberek legyenek?

– A jövő az embereké, Raith.

– A legjobb tervezőim közül jó néhány távolról sem ember.

– Igen, mi is alkalmazunk idegen fajokat, ahol hasznukat látjuk… egyelőre. De ne feledd, Raith! A jövő az embereké.

Raith kihallotta Tarkin hangjából a feszültséget.

– Nem fogom elfelejteni – mondta.

– Most pedig figyelj jól. Elmesélem egy cselszövés történe-tét, mely látszólag roppant összetett, valójában mégis végtelenül egyszerű. Egy űrhajóról is szó esik benne, egy ritka, nagyon drága, ismeretlen eredetű szerkezetről. Feltehetően a gazdagok játékszere. A történet szálai egy elveszett bolygóhoz vezetnek, amelyet egy bizonyos erdőfajta borít. Nagyon különös. És talán Jedik is lesznek benne.

Sienar gyermekien elmosolyodott.

– Szeretem a Jedikről szóló történeteket. Tudod, hogy meny-nyire tisztelem őket.

– Én magam is érdeklődve figyelem a ténykedésüket – válaszolta Tarkin mosolyogva. – Az egyik megbízásom, nem áru-lom el, hogy ki a megbízó, vagy hogy mennyit fizetnek, az, hogy tartsam szemmel a Jediket a Coruscanton. Tartsam szemmel őket… és hátráltassam a hatalmuk növekedését.

– A Jedik a Szenátust támogatják, Tarkin – vonta fel a szem-

öldökét Sienar.

Tarkin gúnyosan felhorkant.

– Van a Jedik között egy ifjonc, aki érdeklődik a droidok és mindenféle egyéb gépezetek iránt. Amolyan ócskavasgyűjtő, bár egészen tehetséges. Az útjába helyeztem egy apró, nagyon drága és nagyon ütött-kopott droidot. El is vitte a Templomba és helyrepofozta, ahogy azt reméltem. Azóta ez a droid néhány roppant érdekes magánbeszélgetést hallgatott már ki.

Sienar egyre növekvő érdeklődéssel, ugyanakkor egyre nö-

vekvő értetlenséggel hallgatta. A Jedik az alatt az idő alatt, amióta ő hajókat és különféle gépeket tervezett, még soha nem mutattak érdeklődést saját űrhajók építtetése iránt. Mindig is megelégedtek azzal, hogy egyszerűen bérbe vegyék a jármű-

veiket. Sienar privát véleménye szerint a Jedik, minden lovagi-asságuk és fegyelmezettségük mellett, technikai analfabéták voltak – leszámítva persze a fénykardjaikat. Igen, azok roppant érdekesek…

– Kérlek, figyelj egy kicsit – zökkentette ki az álmodozásából Tarkin. – Most jön a legérdekesebb rész.

Fél órával később Sienar visszatette a kódolt fülhallgatókat a dobozukba, és felhúzta a függönyöket. Az arca sápadt volt, a kezei enyhén remegtek. Megpróbálta leplezni a dühét.

Tarkin ráteszi a kezét arra, ami az enyém lehetett volna!

Mégis visszafojtotta az indulatait. A titok kitudódott. A szabályok megváltoztak.

Hogy elfoglalja magát, és hogy elterelje a figyelmet a reakcióiról, Sienar felkapcsolta a holokivetítőt, mire milliónyi apró görbe és vonal öltött alakot a levegőben a sötétszürke asztal

fölött. Egy lassan forgó gömböt formáztak, aminek az egyik oldalából egy jókora szelet le volt hasítva. Két apróbb gömb is megjelent a két ellentétes oldalán, ezeket vastag nyakrész kötötte össze a központi testtel, mindez aprólékos részletes-séggel kidolgozva.

Tarkin szándékoltan visszafogott arckifejezéssel fordult a hologram felé. Vékony, kegyetlen ajkai szorosan egymáshoz nyomódtak, az egész tartása több ezer éves arisztokrata vérvonalról árulkodott. Közelebb hajolt, hogy megnézze a méretarányt, az-tán hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.

Sienart elégedettséggel töltötte el a reakciója.

– Lehetetlenül nagy – jegyezte meg Tarkin szárazon. – Egy iskolás fiú álmodozása?

– Egyáltalán nem – felelte Sienar. – Teljességgel kivitelezhe-tő, noha költséges.

– Felkeltetted az érdeklődésemet – mondta Tarkin. – Mi ez?

– Az egyik dédelgetett tervem, amivel talán le tudom nyű-

gözni néhány, az új dolgok iránt fogékonyabb ügyfelemet – vá-

laszolta Sienar. – Tarkin, ezek az… emberek… miért pont engem választottak?

– Elfeledkezel arról, hogy ember vagy.

– Nyilván nem ez volt a fő kritérium.

– Meg lennél lepve, Raith. De nem, jelenleg még nem életfontosságú. Az intelligenciád és a társadalmi helyzeted volt a döntő. És persze a mérnöki tapasztalatod, ami jóval felülmúlja az enyémet, noha, kedves barátom, a katonai képességekben én jeleskedem. No meg, van némi befolyásom. Tarts velem, és számtalan helyre eljuthatsz. Csodálatos helyekre.

Tarkin nem tudta levenni a szemét a lassan forgó gömbről, illetve az immár láthatóvá vált hatalmas központi turbólézerről.

– Hmm – mosolyodott el. – Kapitális fegyver. Mutattad már valakinek?

Sienar szomorúan megrázta a fejét. Magában azonban kons-tatálta, hogy a barátja kezdi bekapni a horgot.

– A Kereskedelmi Szövetség pontosan tudja, hogy mire van szüksége, azonfelül semmi nem érdekli őket. Sajnálatos fantá-

ziátlanság, de ez van.

– Mesélj még erről a tervről.

– Egy álom, de megvalósítható álom, tekintve, hogy a hiper-

űr-technológia sokat fejlődött. Egy körülbelül egy kilométer át-mérőjű plazmával rendelkező hasadómag képes lenne ellátni egy kisebb holdméretű mesterséges szerkezetet. Néhány nagyobb jégaszteroida üzemanyagnak… ezek még a külső rendszerekben is meglehetősen gyakoriak.

– Egy kis létszámú legénység egyetlen hajóval képes lenne felügyelni egy egész rendszert – merengett Tarkin.

– Nos, nem éppen kis létszámú legénységgel, de mindenképpen egy hajóval, igen. – Sienar körbesétált az asztal körül, és széles mozdulatokkal kísérve magyarázni kezdett. – Azon gon-dolkozom, hogy eltávolítom a két külső gömböt, és egyetlen kilencven vagy száz kilométer átmérőjű golyónál maradok. Ez a haladás szempontjából célszerűbb lenne.

Tarkin büszkén elmosolyodott.

– Tudtam, hogy a megfelelő embert választottam erre a feladatra, Raith. – A homlokát összeráncolva gyönyörködött a lebegő tervrajzban. – Micsoda grandiozitás! Micsoda kimondhatatlan erő!

– Nem tudom, hogy lenne-e szabad kapacitásom – komorodott el Sienar. – Habár nincsenek kapcsolataim, azért én is el tudom foglalni magam.

Tarkin csak legyintett.

– Felejtsd el a korábbi életedet, és koncentrálj a jövőre. Arról pedig biztosíthatlak, Raith, hogy ez a jövő káprázatos lesz, ha a megfelelő emberek mögé állsz!

3

A Jedi Templom masszív szerkezet volt, több száz éves, alaposan és gyönyörűen megépített. Számos coruscanti épü-

lethez hasonlóan azonban a külsején az utóbbi időben kezdett kiütközni a karbantartás hiánya. Az öt makulátlan és ragyogó torony alatt, a hálótermek és a személyzeti bejárók szintjén a festék málladozott, a bronzereszeken zöldes patinabevonat ék-telenkedett. A tető fémlemezeiről lekopott a szigetelőréteg és lassan oxidálódni kezdtek, fantasztikus szivárványszínű foltokat produkálva azokon a helyeken, ahol egymásra illeszkedtek.

A Templom belsejében, a Jedi-lovagok és a padavanjaik birodalmában a csarnokok hűvösek voltak, alig-alig megvilá-

gítottak. Kivételt csak a lakószobák jelentettek, amelyek ugyan elég szűkösek voltak, de a világítótestek elég fényt szolgáltattak a hatalmas könyvtárból kölcsönzött szövegek olvasgatásához.

Minden szobában volt egy komputer és egy holokivetítő is, hogy a lakók hozzáférjenek a tudományról, történelemről vagy éppen filozófiáról íródott legújabb munkákhoz.

Egy kívülálló számára az összhatás rideg és lehangoló lehetett volna, egy Jedinek azonban a Templom a tanulás, a fegye-lem és a hagyománytisztelet páratlan központja volt az egész ismert univerzumban.

Eredetileg a béke és az elmélkedés helyszínéül szánták, le-számítva persze a kimerítő gyakorlatozás időszakait. A Jedi Tanács azonban egyre több idejét szentelte a politika nyomasztó ügyeinek és az évtizedekkel ezelőtti gazdasági össze-omlás egyre terebélyesedő utóhatásainak.

A Köztársaság immár nem engedhette meg magának a puszta elmélkedést vagy tanulást. Ez a kor a cselekedetek és a politikai csatározások kora volt – egy olyan kor, amelyben számos erő

gyülekezett a szabadság, a Szenátus és Köztársaság ellen, vagyis mindazon eszmék ellen, amiket a Jedik foggal-kö-

römmel védelmeztek.

Ez volt a magyarázata annak, hogy miért tartózkodott számos mester távol a Templomtól, a Köztársaság távol eső, problémás rendszereibe kirendelve.

Arra azonban nem adott magyarázatot, hogy Mace Windu szája miért húzódott eltöprengő félmosolyra, miközben Anakin Skywalker nem éppen szívderítő ügyének meghallgatására ke-rült sor.

Valójában Obi-van Kenobi sosem tudta igazán kiismerni Mace Windut. Sokan úgy tartották, hogy a Jedi-lovagok között Yoda a legtitokzatosabb, nem kis részben azon megrögzött szokásának köszönhetően, miszerint állandóan rébuszokban beszélt. Ezzel szemben Mace Windu, Obi-van tapasztalata szerint legalábbis, mindig élen járt a jó példával, ködös kinyi-latkoztatások helyett konkrét útmutatásokat adott és szigorú fegyelmet tartott fenn. Ugyanakkor ő volt az, aki leginkább értékelt egy jó viccet, és beszélgetés közben gyakorta űzött csa-lafinta, ám ártalmatlan tréfát partneréből.

A fizikai küzdelmekben ő volt az egyik legkeményebb ellenfél, a mozdulatai olyannyira kiszámíthatatlanok voltak. Ha valamit javasolt, vagy éppen helytelenített, az ember sosem tudhatta biztosan, hogy nem épp az ellenkezőjét akarja-e elérni.

Volt valami jó értelemben vett hóbortosság ebben az ember-ben, aki bármelyik lélekelemzőn kifogott volna. Éppen ez volt az egyik oka, amiért Mace Windu a Jedi-mesterek közé tartozott.

A Szenátusi Negyed dekadens cinikusai, akik alig tudtak valamit a Jedikről, egy ósdi vallás mogorva, begyepesedett őrzőinek tartották őket, akiket fel fog morzsolni ez a mostani, számokon és rideg tényeken alapuló kor. Mace Windu minden-kinek bebizonyította, aki kapcsolatba került vele, hogy a Jedi-lovagok egy élő, vibráló, ellentmondásokban gazdag rend tagjai, akiknek az életszeretetét nagyon nehéz – sokak szerint lehetetlen – lett volna kioltani.

Obi-van és Anakin, miután lemosták magukról a szilikon-foltokat és a bűzt, felsétáltak néhány lépcsőn, és egy ősöreg, de gyönyörűen rendben tartott turbólifttel felmentek a ragyogó

Tanácstoronyba. A Tanácsterem széles ablakain csak úgy öm-lött befelé a késő délutáni napfény. A körkörös helyiség belsejét ódon aranyszínű ragyogás vonta be, csakhogy ebből a fény-ből nem sok hullott Anakinra, aki egy magas, üres szék árnyé-

kában állt. A padavan igencsak megszeppentnek tűnt. Obi-van mellette állt, ahogy egy mesternek tennie kell, amikor a tanít-ványát az elbocsátás veszélye fenyegeti.

Négy mester volt jelen, a többi szék üresen állt. Mace Windu elnökölt. Obi-van számos fegyelmi meghallgatáson vett részt a saját mestere, Qui-gon Jinn oldalán, de egyik sem telt olyan feszült légkörben, mint ez, bárhogy somolygott is Mace Windu.

– Anakin Skywalker immár három éve van velünk, és tehetséges tanítványnak bizonyult – kezdte Mace. – Több mint tehetséges. Briliáns, akiről reméltük, hogy a képességei és erényei fejlődni, csiszolódni fognak.

Mace felállt, és körbesétálta a párost; a köpenye hosszú lábainak minden egyes mozdulatára halkan suhogott.

– Az erős jellem olyan akadály, amit minden padavannak le kell győznie, mert könnyen lehet, hogy egy céltalan, rendszer-telen elme bújik meg mögötte. Egy Jedi nem engedhet meg ma-gának ilyen hibát. – Megállt a fiú előtt. – Anakin Skywalker, hol hibáztál?

Obi-van előrelépett, de Mace hirtelen feltartotta a kezét, a szeme ellentmondást nem tűrően megvillant. Noha egy mesternek mindig meg kellett védenie a padavanját, nyilvánvaló volt, hogy a Tanács most a fiúra kíváncsi.

Obi-van a legrosszabbtól tartott: hogy a mesterek már meghozták a döntésüket, hogy Anakint el fogják bocsátani a Templomból.

A fiú tágra nyílt szemekkel, szokatlanul kifejezéstelen arccal figyelte Mace Windut. Mace nem tágított.

– Ismét megkérdezem, hol hibáztál?

– Szégyent hoztam a rend és a Templom fejére – válaszolt most már Anakin, a hangja lágy és magas volt.

– Ez így aligha pontos. Még egyszer, a hibád?

– Megszegtem a helyi törvényeket, és… és…

– Nem! – jelentette ki Mace. A mosolya eltűnt, a helyét komor arckifejezés vette át, mintha a kinti napsütést hirtelen felhő

takarta volna el.

Anakin pislogott egyet.

– Obi-van, magyarázd el a padavanodnak a hibáját. Végtére is ugyanabból a tőből fakad, mint a tiéd. – Mace felvont szem-

öldökkel pillantott Obi-vanra.

Obi-van egy pillanatig a semmibe meredt, mielőtt válaszolt volna. Senki nem siettette. A lélek valóságát még egy Jedinek sem volt könnyű megfogalmaznia.

– Értem – mondta. – Mindketten bizonyosságot akarunk.

Anakin értetlen pillantást vetett a mesterére.

Magyarázd el nekünk, hogyan hagytad cserben a padavanodat – mondta Mace, az események menetét figyelembe véve meglehetősen szelíden.

– Ő és én még túl fiatalok vagyunk a bizonyosság luxusához

– kezdte Obi-van. – A tapasztalatunk messze nem elegendő ahhoz, hogy akár csak pillanatnyi békére leljünk. Kétségtelen, hogy engem jobban lekötött az ő fejlődése, mint a sajátom; Anakin nyilvánvaló hibái elvonták a figyelmemet, ahelyett hogy tükörként használtam volna fel azokat a magam okulá-

sára, hogy aztán ezek alapján okíthassam őt.

– Jó kezdés – ismerte el Mace. – Most pedig, ifjú Skywalker, magyarázd el a Tanácsnak, miként lelhetsz békére a bolygó legkétesebb hírű lakói társaságában, olcsó izgalmak hajhászásá-

val?

Anakin még jobban összeráncolta a homlokát.

– Mentegetőzni akarsz – figyelmeztette Mace.

– Amit tettem, azért tettem, hogy pótoljak egy hiányt a kép-zésemben – vágott vissza Anakin mogorván.

Mace arckifejezése megmerevedett, a szemét félig lehunyta, a kezét összekulcsolta a háta mögött.

– És ki a felelős ezért a hiányért?

– Én, mester.

Mace bólintott, az arca merev volt, mintha kőből faragták volna ki. Nyoma sem volt az örökké kedélyes mókamesternek.

A felszín mögött, ha valaki tudta, hogy miként keresse, olyan fokú figyelem és koncentráció izzott, ami az elmúlt évezredek legendás mestereihez volt csak mérhető.

– Menekvést keresek a fájdalom elől – mondta Anakin. – Az édesanyám…

Mace felemelte a kezét, mire Anakin rögtön elhallgatott.

– A fájdalom remek tanítómester lehet – mondta Mace suttogásnál alig hangosabban. – Mért fordulnánk el a fájdalomtól?

– Az… az erőm az oka, ebben biztos vagyok.

– Ez így nem igaz – szólalt meg Obi-van, és Anakin vállára tette a kezét. A fiú kettőjük között zavartan a távolba révedt.

– Miért nem igaz, tanító? – kérdezte Mace Obi-vant.

– Támaszkodj rá a fájdalomra, mintha mankó lenne, és hara-got, az igazságtól való sötét félelmet szülsz – mondta Obivan. –

A fájdalom irányít, de nem nyújt támaszt.

Anakin oldalra hajtotta a fejét. Aprónak, jelentéktelennek tűnt a Jedi-lovagok, a lenyűgöző tapasztalatuk mellett. Az arcára bánat ült ki.

– A leghasznosabb képességeim nem egy Jedi képességei.

– Valóban, a lelkedet és a dühödet gépekbe, oktalan versengésbe ölöd, ahelyett hogy valóban szembenéznél az érzelme-iddel – mondta Mace. – A Templomunk folyosóit elborítottad droidokkal. Lassan már lépni alig lehet tőlük. De eltértünk a meghallgatás eredeti tárgyától. Próbáld meg újra elmagyarázni, hol hibáztál.

Anakin megrázta a fejét, egyszerre küzdött a makacsságával és a könnyeivel.

– Nem tudom, hogy mit kellene mondanom.

Mace vett egy apró lélegzetet, és becsukta a szemét.

– Nézz magadba, Anakin.

– Nem akarok – felelte Anakin elfúló hangon. – Nem tetszik, amit látok.

– Lehetséges, hogy nem látsz mást, mint a közelgő felnőttkor feszültségeit? – kérdezte Mace.

– Nem! – kiáltotta Anakin. – Túl sokat látok… túl sokat.

– Túl sok mit?

– Úgy izzóm belül, mint egy nap! – A fiú hangja szinte már hisztérikus volt.

Pillanatnyi csönd.

– Érdekes – szólalt meg Mace Windu. Furcsa módon a szája szögletébe visszatért egy halvány mosoly. – És?

– Nem tudok mit kezdeni vele. El akarok rohanni. Vakmerő-

vé tesz, így izgalmakat keresek. Egyikőtöket sem hibáztatlak…

– Nem fejezte be a mondatot.

Anakin dühe késszúrásként mart Obi-van gyomrába.

– A saját anyám sem tudott mit kezdeni velem – motyogta a fiú.

Anakinnal szemben lassan feltárult az ajtó. Mace és Obivan odanézett, hogy ki lehet az.

Egy alacsony, a Templom öltözékét viselő nő lépett a körbe, a termet pedig betöltötte a tiszta, magas hangja.

– Pont, ahogy gondoltam. Csak nem kínvallatás folyik itt?

Mace felkelt a székéből, szélesen elmosolyodva a csípős megjegyzés hallatán.

– Üdvözöllek, Thracia.

Obi-van tiszteletteljesen meghajolt.

– Anakin, odaállhatok melléd? – Thracia Cho Leem lassan a terem közepére sétált, ahol Obi-van és Anakin állt. A nő szürke haja rövid frufrura volt vágva a magas koponyáján, a horgas orra úgy szimatolt a levegőben, mintha a jelenlévőket a szaguk alapján akarná megítélni. A hatalmas, ragyogó szemei, közepü-

kön egy-egy ultramarinkék írisszel az üres székeket fürkészték.

Felgyűrte a hosszú köpenye ujjait, felfedve ezzel vékony, de erős karjait, aztán felszegte a fejét. – Értesítenem kellett volna a Templomot visszatértemről, Mace – mondta.

– Mindig szívesen látunk, Thracia – felelte a férfi.

– Úgy tűnik, összeszövetkeztetek ez ellen a fiú ellen.

– Lehetne rosszabb is a helyzet – mondta Mace. – Ma a Ta-nács nagyobb része távol van. Yoda például sokkal kíméletle-nebb lenne…

– Az a nagy fülű fatönk semmit sem tud a gyerekekről. Ami azt illeti, te sem. Sosem nősültél meg, Mace! Én igen. Külön-

böző világokon számos fiam és lányom van. Néha eszembe jut, hogy ugyanúgy, ahogy én tettem, nektek is el kellene szakadni egy időre a Templomtól, szippantani egyet a kinti levegőből, megtapasztalni, hogy az Erő miként jelenik meg a mindennapi életben. Ez érne annyit, mint egyfolytában a fénykard suhogta-tását gyakorolni.

Mace mosolya még szélesebbre húzódott.

– Úgy örülök, Thracia, hogy annyi év után újra köztünk vagy.

– A hangjában nyoma sem volt gúnynak. Valóban örült a nő

társaságának, annak pedig még jobban, hogy a nő valamennyi-

üket meglepte. – Mit javasolsz, mit tegyünk az ifjú Skywalker-rel.

– Valami nincs rendben velem – szólt közbe Anakin, aztán gyorsan összeszorította a száját, és körbepillantott a teremben.

– Badarság! – kiáltott fel Thracia, homlokát bosszúsan összeráncolva. Nagyjából olyan magas volt, mint Anakin, és egyenesen a fiú szemébe nézett. – Egyikünk sem lát bele mások szívé-

be. Szerencsére az Erő nem adja ezt meg nekünk. Kérdezlek, fiú, mit akarsz bebizonyítani?

– Tudod, mi történt? – tudakolta Obi-van.

– Ma délután tetőtől talpig mocskosan, bűzösen jöttetek visz-sza. A Templom dolgozóitól hallottam – mondta Thracia. –

Anakin szórakoztatja őket. Több energiát és lendületet hozott ebbe a dohos kőkupacba, mint az utóbbi időben bárki, Qui-gon Jinnt is beleértve. Tehát, fiú, mit akarsz bizonyítani?

– Nem akarok semmit bizonyítani. Csak tudnom kell, hogy ki vagyok, ahogy arra Obi-van időről időre emlékeztet.

Thracia felhorkant, és anyai szeretettel kevert megrovó pillantást küldött Obi-van felé.

– Obi-van elfelejtette, hogy valaha ő is volt gyerek.

– Qui-gon ezzel nem értene egyet – engedett meg egy fél-mosolyt Obi-van.

– Qui-gon! Na ő volt aztán csak a gyerek, egész életében, mégis sokunknál bölcsebb! De elég a fecsegésből. Valódi ve-szélyt érzek a levegőben.

– Történt egy merényletkísérlet – mondta Obi-van. – Egy vérmetsző.

– Arra gyanakszunk, hogy a Köztársaságon belüli szakadár erők állhatnak a háttérben – mondta Mace.

– Mindent tudott rólam – tette hozzá Anakin.

– Mindent? – visszhangozta Thracia, kérdő pillantást vetve Mace-re.

– Hagytam, hogy… – A fiú szemei hirtelen elkerekedtek. Rá-

meredt Obi-vanra. – Mester, tudom, hol hibáztam!

Thracia összeszorította az ajkait, és Obi-van felé fordult.

Obi-van összekulcsolta a karjait. Ő és Anakin akár testvérek is lehettek volna, hiszen alig egy tucat év választotta el őket.

Mégis, ha valaki, hát ő állt a legközelebb ahhoz, hogy Anakin az apjának nevezze.

– Igen?

– A személyes békémet és beteljesedésemet kerestem a sikló-

verseny során, ahelyett hogy a Jedik magasabb rendű céljaira összpontosítottam volna.

– És? – biztatta Obi-van.

– Úgy értem, tudom, hogy helytelen volt kiszökni a Templomból, becsapni a mesteremet és olyan illegális tevékenységbe bonyolódni, ami rossz hírbe keverhette volna a Templomot…

– Tekintélyes lista – jegyezte meg Mace Windu.

– Igen, de… még akkor is a személyes céljaimat hajszoltam, amikor már nyilvánvalóvá kellett volna válnia, hogy a Templomot veszély fenyegeti.

– Ez kétségtelenül komoly dolog – motyogta Thracia. Anakin vállára tette a kezét, aztán rápillantott Obi-vanra, mintegy engedélyt kérve, hogy beavatkozhasson. A férfi bólintott, noha voltak fenntartásai. Thracia a női Jedik kiképzéséről volt híres, nem pedig fiatal férfiak felkészítéséről. – Anakin, az erőd egy nap meghaladhatja bármelyik Jediét itt a teremben. De mi tör-ténik, ha egy tárgyat nagyobb erővel tolsz?

– Gyorsabban fog mozogni – felelte Anakin. A nő bólintott.

– Olyan örökség vezérel, amit kevesen érthetnek. – Thracia leengedte a karjait. – Obi-van?

– Ha valami gyorsabban mozog, kevesebb időd jut gondol-kodni – folytatta Obi-van ott, ahol a nő abbahagyta. – Fékezned kell az indulataidat. Törődj kevesebbet azzal, hogy megszaba-dulj a fájdalmadtól. A fiatalság a bizonytalanság és nyugtalanság kora.

– Magam sem mondhattam volna jobban – vette át a szót Thracia. – Anakin, legyél gyerek. Leljél örömet benne. Próbálgasd a korlátaidat. Bosszants és provokálj. A te utad ez. A bölcsesség ráér majd akkor, amikor néhány cipőt már elkoptattál.

Menj a mestered idegeire! Jót fog tenni neki. Arra fogja emlé-

keztetni, hogy egyszer ő is volt gyerek. És… mondd el nekünk, hogy mire lenne leginkább szükséged, hogy teljesnek érezd a képzésedet.

Mace Windu már éppen azon volt, hogy hevesen tiltakozzon, de Thracia megajándékozta egy ragyogó mosollyal, szemöl-dökét felvonva, vállait leejtve. Thracia egyike volt azon keve-seknek, akik bármikor szembeszálltak Mace Winduval, ha csipkelődésről volt szó, és ezt a férfi is tudta.

Anakin körbenézett a teremben, és érezte, hogy akármilyen is volt a hangulat a meghallgatás kezdetén, most már nem való-

színű, hogy kizárják a Templomból. Thracia érvelése megtette a hatását, miközben finoman mindegyikükbe belecsípett egy kicsit.

– Egy feladatra van szükségem, egy megbízatásra – mondta Anakin, a hangja szinte remegett az izgalomtól. – Arra van szükségem, hogy csináljak valamit. Valami igazit.

– Miért fektetnénk beléd bizalmat? – kérdezte Mace, miközben előredőlt a székében, és egyenesen ránézett a fiúra. Anakin állta a tekintetét. A szellemének ereje, a személyisége szinte már félelmetesen kiviláglott.

– Valóban, padavan. Hogyan bízhatnánk meg benned ennyi tévedés után? – kérdezte Thracia nyugodt hangon. – Az egy dolog, hogy te milyen vagy, másokat veszélybe sodorni már egy másik.

Anakin hosszú másodpercekig csak nézett a nőre, fürkészte az arcát, mintha egy térképen keresné a hazavezető utat.

– Kétszer sosem követem el ugyanazt a hibát – válaszolta végül, és pislogott egyet. A többi tanácstag felé fordult. – Nem vagyok ostoba.

– Egyetértek – mondta Thracia. – Mace, adj valami hasznos feladatot ennek a kettőnek, ahelyett hogy a Templomban aszal-nád őket.

– Magam is erre a következtetésre jutottam – felelte Mace.

– Miután egy fél napon keresztül rémisztgetted a fiút! – vágta rá Thracia.

– Anakin nem hagyja magát egykönnyen megrémiszteni – jegyezte meg Mace szárazon. – Thracia, felteszem, van más oka is, hogy megtiszteltél a jelenléteddel.

– Pompás megfigyelés! – válaszolta a nő. – A veszély napról napra nő, az ellenségeink pedig – akárkik legyenek is, a Szená-

tuson kívül vagy belül – újra célba vehetik a tanítványainkat, mielőtt azok készen állnának megvédeni magukat. – Thracia megigazította a köpenyét, és helyet foglalt az egyik üres székben Mace mellett. – A korábbi tanítványomat, Vergerét egy évvel ezelőtt elküldted egy megbízatásra. Azóta nem hallottunk felőle. Vergere megáll a saját lábán, mint ahogy azt minden Jeditől elvárhatjuk. Lehetséges, hogy kiterjesztette a küldetését vagy talált egy másikat. Mindenesetre azt akarom, hogy Obivan Kenobit küldjük el utána.

– Velem együtt? – kottyantott közbe Anakin lelkesen. Emlé-

kezett Vergerére. Lendületes, karcsú, leginkább egy madárra hasonlító nőnemű Jedi volt, aki mindig udvarias távolságtartással kezelte őt – pont, mintha felnőtt lenne. Anakin egészen megkedvelte, különösen tetszett neki a Jedi arca és a nagy, állandóan fürkésző szemei körül mintába rendeződő tollak és rövid szőrszálak.

– Hosszú küldetés lenne? – kérdezte Obi-van.

– A galaxis túlsó oldalára jóval a Köztársaság határain túl –

bólintott elgondolkozva Mace. – Ha beleegyezünk.

– Lehetőség egy kis kalandra és fejlődésre, a főváros intriká-

itól és forrongásától távol – mondta Thracia. – Obi-van, te nem lelkesedsz?

– Ha a Templom veszélyben van – lépett előre Obi-van –, akkor inkább itt maradnék, hogy védelmezzem.

– Pontosan látom az utat, amin járunk – mondta Mace.

– Thracia a tanítványa miatt aggódik, még most is, hogy Vergeréből Jedi-lovag lett. Ez a küldetés rejtélyeket, hosszú utazá-

sokat és egy különös világot foglal magába – pontosan olyan dolgokat, amelyek segíthetnek fókuszálni egy ifjú padavan figyelmét.

– Az öncélú kalandvágyat nem támogathatjuk – tiltakozott Obi-van. Anakin elkeseredetten rápillantott.

Mace higgadt arcán látszott, hogy részben osztja Obi-van ag-gályait. Felemelte a kezét.

– A coruscanti helyzet egyelőre még nem kritikus. Talán csak évtizedek múlva válik azzá. Amíg távol leszel, Obi-van, talán meg tudjuk védeni magunkat. – Mace ajkai alig észrevehető

mosolyra húzódtak. – Egy padavannak pedig a mestere mellett a helye, ugye, Anakin?

– Természetesen! – lángolt fel Anakinban a remény, hogy végre kikerült a vádló tekintetek kereszttüzéből. – Vége a meghallgatásnak?

– Mindent a maga idejében – felelte Mace. – Most pedig meséld csak el újra, hogyan csöppentél bele ebbe a versenybe.

4

Anakin apró szobájának priccsén hevert, és egy droidagy-központot forgatott a kezében. Az arcán elszántság tükröződött a világítópanel fényében. A szemöldökei mély árnyékokat vetettek a szemei fölött. Beletúrt a rövid hajába, és az egység csatlakozóit tanulmányozta.

Nem örült a győzelmének. Tudta, hogy megszegte a szabá-

lyokat, és mégis padavan maradhatott. Nem örült a győzelem keserű utóízének, ha egyáltalán győzelemnek lehetett nevezni.

Az emberi gyengeségek közül az arrogancia volt a legköltsé-

gesebb.

Azért tartanak itt, mert olyan lehetőségek rejtőznek bennem, mint senki másban. Azért tanítanak továbbra is, mert kíváncsiak, hogy mire vagyok képes. Olyan ez, mint amikor a gazdag ember nem tudja eldönteni, hogy a barátai valóban barátai-e, vagy csak a pénzéért szeretik.

Ez a gondolat különösen bántó volt, noha nyilvánvalóan nem volt igaz, se nem ideillő. Akkor miért viselnek el? Miért teszem őket állandóan próbára? Azt mondják, hogy használjam a fáj-dalmamat – de néha azt sem tudom, hogy honnan jön a fájdalom! Aggódtam az édesanyám miatt – és időről időre próbá-

ra tettem, hogy valóban szeret-e? Elküldött magától, hogy hatalmasabb emberek neveljenek fel. Hogy uralkodni tudjak ma-gamon. Mégsem tanultam semmit.

Hirtelen felült, és egy tesztvezetéket dugott az agyközpontba.

Apró, égővörös hibajelzések villantak fel az egyenetlen gömb felszínén.

Egy tömzsi protokolldroid töltötte be a szoba sarkát. Anakin odalépett hozzá, és felhajtotta a droid egyik szerelőnyílását, belehelyezte az agyközpontot, és a kivezetéseket összekötötte a különböző csatlakozókkal. A jelzőfények tudatták vele, hogy a droid immár képes ellátni a feladatát. Anakin egy finom ujjmozdulattal megpörgette a szerkezetet, ami a kardáncsuklós

felfüggesztésén szemmel alig követhető sebességgel előre-hátra kezdett mozogni, a droid fején belül elhelyezett szenzorkefék impulzusaira várva.

Egy újabb megjavított droid. A Jediknek nem volt szükségük rájuk, de ez is Anakin egyik olyan különcsége volt, amit el-tűrtek. Általában.

A fiú egyik kisebb droidjára, egy szellemes háztartási mo-dellre, amit korábban félig összetörve talált az utcán, a Tanács-teremben bukkantak rá, amint éppen világítópaneleket szerelt –

amelyek el sem romlottak. Nem sokkal később félbevágva, összeolvadt burkolattal kapta vissza.

Egy viszonylag szelíd figyelmeztetés.

A tudat némileg megvigasztalta Anakint. A kilengésekkel szembeni túlzott tolerancia gyengeségre utalt, ellenben a vérmetsző merényletkísérlete azt jelentette, hogy a Coruscanton a veszély valóságos.

Vett egy mély lélegzetet. Minden lázongása ellenére tudta, hogy a galaxisban egyedül a Jedik azok, akiktől tanulhat valamit, akik nevelhetik és irányíthatják. Ennek a súlya jórészt persze Obi-van vállán nyugodott, akit Anakin szeretett és tisztelt, és akit pont ebből az okból kifolyólag olyan gyakran próbára tett.

Holnap elhagyják a Coruscantot, egyelőre ismeretlen úti cél felé. Aludnia kellene. Anakin rettegett az alvástól.

Úgy tűnt, hogy álmában valami őt magát teszi próbára; valami iszonyatosan erős, ami még csak nem is törődött azzal, hogy szeretik vagy félnek tőle.

5

– Vergere volt a legtehetségesebb tanítványom! Attól a pillanattól kezdve vele voltam, hogy újszülöttként kibújt a tojásából.

Önként jelentkezett erre a küldetésre. – Thracia Cho Leem elkísérte Obi-vant és Anakint a szállítóhajó utasrámpájáig. A hajó egymaga várakozott Coruscant legnagyobb légi-kikötőjének egyik speciális dokkjában, amelyet kizárólag a Jediknek tartottak fenn. Átadott Obi-vannak egy apró chip-kártyát. Anakin hátratett kézzel, türelmetlenül figyelte az idő-

sebb Jediket.

– A részletek túl bizalmasok ahhoz, hogy itt beszéljük meg

– folytatta Thracia. – Amikor találkozol Charza Kwinn-nel, ő

majd átad neked egy másik kártyát, amely az adatok elolva-sásához szükséges kódot tartalmazza. Lehet, hogy Charza egy kicsit furcsának, fárasztónak fog tűnni, de már több mint egy évszázada hűen szolgálja a Jedi-rendet. Annak idején rábíztam Vergerét, mint ahogy most rád bízom. Az Erő legyen veletek!

Az utasszállító gond nélkül feljuttatta őket az űrbe. Anakin az elülső kabinban foglalt helyet, Obi-van csukott szemmel a mellette lévő ülésben meditált. A köztársasági szállítóhajó mű-

szakilag jó állapotban volt, ahogy az egy Szenátus osztálybeli járműhöz illik is, de Anakin a berendezést már nem találta ilyen első osztályúnak. Nem mintha luxusra vágyott volna, egyszerűen szerette, ha a gépek rendesen karban vannak tartva.

– Mester, nem erre a küldetésre vágytál, ugye?

Obi-van kinyitotta a szemét. A meditálása nem volt teljes, épp csak annyira mély, hogy a gondolatai és a külvilág elváljanak egymástól, hogy összhangba kerüljön az Erővel, így gyorsan visszatért a valóságba. Anakin ritkán meditált, noha pontosan tudta, hogyan kell.

– Megtanultam elfogadni a Tanács döntését – mondta Obivan, és megköszörülte a torkát.

Egy felszolgálódroid gördült oda hozzájuk, és összenyom-ható gömbökben különféle italokat kínált nekik. Ezen az úton ők voltak az egyetlen utasok. Obi-van gyorsan kivégzett egy gömböt, Anakin kettőt vett el, és egy pillanatig zsonglőrködött velük, mielőtt kiszippantotta volna a tartalmukat.

– Hol lennél a legszívesebben? – kérdezte Anakin. – Ha nem kellene engem tanítanod.

– Ott vagyunk, ahol vagyunk, ez a feladat pedig fontos.

– Hol jársz, amikor meditálsz? – kérdezte Anakin. Obi-van elmosolyodott a fiú csacsogása hallatán.

– Egy olyan testi és lelki állapotban, ahol újra felfedezhetem az egyszerűséget, a tisztaságot.

Anakin összeráncolta az orrát.

– Én nem meditálok túl gyakran.

– Vettem észre.

– Eljutok egy pontig, aztán egyszerűen nem bírom tovább.

Olyan, mintha egy szupernóvába merülnék bele. Valami össze-kavarodik bennem. Nem szeretem.

Anakin korábban nem beszélt erről. Talán mégis megvannak az előnyei, hogy eljöttek a Templomból. Thraciának igaza volt.

– Erre még vissza fogunk térni az utazás során. Most pedig ideje, hogy hasznosítsd az energiáidat – javasolta Obi-van. – Jó pár szöveg van, amit még nem olvastál. Mace kikötötte, hogy a tanulmányaidat nem hanyagolhatod.

– Majd foglalkozom velük, amikor tudom, hogy hol vagyunk és hová megyünk – válaszolta Anakin.

Obi-van annyiban hagyta a dolgot. Anakin sosem volt lusta, ha tanulásról volt szó. Valójában sokkal gyorsabban haladt, mint Obi-van az ő korában.

Miután pályára álltak, a hajó odasiklott egy transzfer-dokkhoz. Anakin felismerte a dokk másik oldalán várakozó hajó típusát: egy apró teherszállító volt, talán egy módosított YT-1150-es. Egy megnyújtott ovális cipóra emlékeztetett, amit hosszában három részre vágtak, közülük a központi törzsrész

volt a legnagyobb. A változtatásokból ítélve – a hajóra hiperhajtómű-integrátort szereltek, a két oldalsó gondolán pedig külső stabilizátorokat látott – Anakin úgy saccolta, hogy a jár-mű könnyedén elérheti a nulla-pont-nyolcas sebességosztályt is, vagyis gyorsabb, mint bármi a Köztársaság vagy a Kereskedelmi Szövetség flottájában.

Anakin türelmetlenül figyelte, ahogy az átszállófolyosók találkoznak. Aztán hirtelen megváltozott a levegő szaga.

Charza Kwinn hajójának átható óceánszaga volt. Vagy még inkább kéthetes pocsolyaszaga.

6

Charza Kwinn egy hímnemű priapul volt. Egy olyan galaxisban, ahol a legváltozatosabb életformák keveredtek egymással, amelyek láttán egy átlagos utazó szinte már fel sem kapta a fejét, a priapulok mégis rendkívülinek számítottak

– negatív értelemben. Obi-van már hallott erről a legendás lényről, aki gyakran segített a Jediknek, de a tényleges látványa még így is készületlenül érte.

A legtöbb féreg nem rendelkezett hátgerinccel. Charzának öt göcsörtös gerinchúrja volt, körben a hengeres törzse mentén. A fejétől a farkáig a négyméteres hosszúságot is elérte, bár teljesen ritkán nyújtózott ki.

Miközben üdvözölte a két vendégét, teste függőleges, a gravitációt meghazudtoló S alakot vett fel, aminek a felső része szinte súrolta az S alsó ívét, mintha egy horgot felülről összenyomtak volna. A testének alsó felszínét milliónyi vastag sörte borította, amelyek szünet nélkül egymáshoz dörzsölődtek.

Az alsó farka vagy a lába, hasonló merev sörtepárnán nyugodott, monoton reszelő hangot keltve, ahogy a padlót borító vékony vízrétegen átgázolt. A törzse külső ívén hosszú, hajlé-

kony csigolyák meredeztek, mint keményített szőnyegben a rojtok.

Anakint teljesen lenyűgözték ezek a csigolyák. Némelyik olyan volt, mint egy apró horog, mások inkább kanál formá-

júak, megint mások csöppnyi tüskés gombócot formáztak.

Charza Kwinn-nek ilyenformán több száz, hihetetlenül ügyes ujja volt.

– Üdvözöllek a Star Sea Flower fedélzetén – köszöntötte őket. – Boldog vagyok, hogy ismét Jedikkel utazhatom együtt a csillagok között.

Az elképesztő méretei ellenére Charza lágy, szinte már suttogó sziszegéssel beszélt, a hangokat a légzőnyílása körüli sör-

ték összedörzsölésével keltette. Az, hogy egyáltalán beszélni tudott, már figyelemre méltó volt. Az, hogy a beszéde tiszta volt, a szavai lefegyverzően kedvesek, egyenesen nyugtalanító.

Charza hajójának elsötétített, nedves belsejét apró tekergő lé-

nyek népesítették be. A nagyobb állatok a sarkokban bújtak meg, és onnan leskelődtek kifelé, miközben Charza Obi-vant és Anakint kísérte a hajón keresztül. Pumpák és szűrőberendezések surrogtak mindenfelé, és igyekeztek a lehető legjobban megtisztítani a vizet. A tétova félhomály elszórt fénygöm-bökből érkezett, és bizonyos helyeken vékony lézersugarak húzódtak keresztbe a folyosókon. A nagyobb élőlényeket, köztük Obi-vant és Anakint apró spotlámpák követték.

Obi-van rezzenéstelen arccal szemlélte mindezt, magában azonban bőszen reménykedett, hogy vannak különszobák a Charzánál kevésbé vízkedvelő vendégek számára is.

– Megtiszteltetés veled dolgozni, Charza Kwinn – mondta Obi-van Kenobi, és bemutatta Anakint. A fiú egyszerre volt riadt és elkápráztatott.

Charza a kuncogáshoz hasonlító hangot hallatott.

– A Jedi fiatalok igencsak elámulnak, amikor a Star Sea Flowerre jönnek. Ne törődj az illatokkal. Minden fel lesz frissítve, ha már a hiperűrben vagyunk. Addig spórolunk az energiával, feláldozunk egy keveset a kényelemből.

Charza végigvezette őket egy keskeny folyosón a törzs középpontja felé, jó messzire a hajtóművektől, majd a folyosó végén nekidörgölőzött egy jókora krómgombnak. Az ajtó szisszenve kitárult, és egyszeriben száraz, meleg levegő csapta meg őket, mintha a tatuini homoksivatagban állnának.

Obi-van belépett a szálláshelyükre, és elégedetten összedör-zsölte a tenyerét.

– Pompás, Charza – mondta. Anakin átlépett a küszöbön, és megtörölte a lábát egy nedvszívó szőnyegben közvetlenül az ajtó mögött.

Charza hátrébb húzódott, láthatóan kényelmetlenül érezte magát a száraz levegőben. A nem túl nagy, de kényelmesen berendezett szoba világos volt és meleg, benne két anti-

gravitációs heverővel, amelyek ágyként is szolgáltak. Felnézve egy széles körablakon keresztül – amit a nagyobb merevség érdekében sugárirányú bordák tagoltak – pompás kilátás nyílott a csillagokra.

– Az apály tizedidejében indulunk… vagyis egy standard óra múlva – jelentette be Charza. – Vannak vízálló cipőim, csizmáim, amelyek hozzáidomulnak a lábaitokhoz, ha esetleg úgy döntenétek, hogy csatlakoztok hozzám a vezérlőteremben. Ez természetesen végtelen örömömre szolgálna.

Charza kihátrált, az ajtó pedig becsukódott előtte.

Anakin lehuppant, a zsákját az egyik szekrénykére dobta.

– Vergere nyilván itt maradt – jegyezte meg.

– Hacsak nem szeretett úszni – tette hozzá Obi-van.

– Mit gondolsz, mi történt vele?

– Nem vállalkoznék találgatásokra. A képességei kiemelkedőek. Leleményes, akárcsak Thracia, és majdnem olyan kalandvágyó, mint te.

– De megfontoltabb? – mosolyodott el Anakin. Obi-van oldalra döntötte a fejét.

– Te is tudsz megfontolt lenni – mondta.

– Igen, de csak ritkán – válaszolt Anakin. – Elmondod végre, hogy hová megyünk?

Obi-van lerakta a saját úticsomagját, és leült az egyik heverő

végére. Összekulcsolta az ujjait, és komoly tekintettel ránézett Anakinra.

– Addig én sem tudom a pontos részleteket, amíg nem szink-ronizáltuk az adatchipeket Charzával. A következőket tudom: a Jedik tudomást szereztek egy világról a Gardaj-hasadékban, a Tingel-spirálkar belsejében, messze a Köztársaság határain túl.

Szabadúszó kereskedőktől szereztünk információkat egy eldugott közösségről, amelyik kivételes hajókat épít: kicsi magán-gépeket, karcsú, gyönyörű törzzsel, amelyek könnyedén elérik a nulla egész négyet is.

Anakin szemei elkerekedtek. Szemben ült a mesterével, és várta, hogy folytassa.

– A hírek egy rejtélyes bolygóról szóltak, egyesek Sekotnak hívták, mások Zonama Sekotnak.

– Sekot?

– A forrásaink kiderítették, hogy Zonama Sekot a bolygó va-lódi neve, egy törpecsillag körül kering a hasadéktól sugár-irányban messze a galaktikus észak felé. A két évszázaddal ezelőtti expedíciós térképek abban a térségben csak sziklás törmeléket, protoplanétákat írnak le, vagyis semmi érdekeset, legfeljebb a jövőbeli bányászok számára. Semmi élőt, az biztos.

Ennek ellenére más források is megerősítették, hogy egyfajta laza kereskedelmi útvonal alakult ki, és hogy különc, ámde gazdag galaktikus utazók titkos megállapodásokat kötöttek hajók építésére. Ezeket a hajókat egyes rendszerekben látták is felbukkanni, de a Köztársaság biztonsági erői közül még senki nem vizsgálta meg alaposabban őket.

– Úgy hangzik, mint egy mítosz – mondta Anakin. – Vagy egy alapos beugratás.

– Lehet. Mindenesetre három évvel ezelőtt behatolást jelentettek a Gardaj szektorból, egy ismeretlen faj részéről. Vergerét küldték el kivizsgálni, és mellékesen, hogy próbálja felderíteni a Zonama Sekotot. Rátalált a bolygóra… a legközelebbi kihe-lyezett állomásunkra küldött is egy rövid üzenetet. Azóta viszont nem hallottunk felőle. Az adás nagyon rossz volt, csak töredékeket sikerült rögzíteni belőle.

– És mit talált?

– Egy sűrű dzsungellel borított bolygót, amilyenhez foghatót még senki nem látott. Hatalmas, faszerű életformákat és rejtett gyárakat. A jelentése csak arra volt elég, hogy megerősítse, a legenda tényleg igaz.

Anakin csodálkozva ingatta a fejét.

– Nem semmi – jegyezte meg elismerően. – Nagyon nem semmi.

– Majd átnézzük a teljes anyagot, ha már útban leszünk

– mondta Obi-van. – Most ideje csatlakoznunk Charzához.

– Ő sem semmi – mondta Anakin. – Szeretném látni, amikor kiáll egy hutt ellen.

– Charza egy olyan fajból származik, amelyik a béke elkötelezett híve – vetette ellen Obi-van. – A nyílt konfliktust eskü-

szegésnek tekinti, inkább meghalna, mint hogy verekednie kelljen. Ezzel szemben hihetetlenül intelligens és roppant nagyra-törő.

– Tehát remek kém?

– Remek mesterkém. És rendkívül találékony pilóta – mondta Obi-van.

7

Raith Sienar nagyon gazdag ember volt. Gondosan választotta meg a vevőkörét, rendkívüli tehetséggel irányította a munkásait – embereket és idegen fajúakat egyaránt –, és az egész gyártási folyamatot igyekezett a lehető legjobban összefogni, centralizálni. Mindez olyan profitot eredményezett a számára, ami a legmerészebb ifjúkori álmait is meghaladta.

Ez az új lehetőség – csatlakozni Tarkinhoz egy bizonytalan és kockázatos vállalkozásban – aggodalommal töltötte el, de egy belső hang csak nem hagyta nyugodni.

Az ösztönei juttatták el idáig, és az ösztönei most azt súgták, hogy ez a jövő útja. Lehet, hogy valamivel még többet is tud a jövőről, mint Tarkin.

Persze, mint változások előtt mindig, most is óvatosnak, elő-

vigyázatosnak és felkészültnek kell lennie.

Sikerének egy másik összetevője az volt, hogy véka alá rej-tette a túlzásait. Márpedig túlzásai akadtak bőven – mindig ezt a szót használta a gyengeségek vagy a hóbortok helyett.

Még Tarkin sem tudott arról, hogy Sienarnak egész gyűjteménye volt félresikerült kísérletekből.

Sienar lassan végigsétált azon a hosszú folyosón, amely több mint egy kilométerrel húzódott a Sienar Rendszerek legnagyobb coruscanti üzemének összeszerelő csarnoka alatt. Közvetlenül előtte hologramok villantak fel, holovetítők fordultak utána, ahogy elhaladt mellettük. A tíz évvel ezelőtti gyártmá-

nyai néztek le rá, amelyeket a Köztársasági Védelmi Beszerzés nevű tenderpályázatra tervezett, a szenátorok és a tartományi kormányzók ajánlásai, a korai prototípusok a Kereskedelmi Szövetség számos csoportosulásával kötött első szerződések nyomán. A Szövetség aztán egyre inkább titokzatosságba burkolódzott, ahogy a központi irányítása megerősödött.

Elmosolyodott a leggyönyörűbb – és mindeddig a legnagyobb – alkotása láttán, ami egy ezerszemélyes alkalmi utas-

szállító volt. A II-es osztályú hajót ünnepi felvonulások alkalmára tervezte olyan világok számára, amelyek kizárólagos szerződéseket kötöttek a Kereskedelmi Szövetséggel.

Aztán ott volt a leggyorsabb és legfejlettebb hajója – egyúttal a legjobban felfegyverzett is – , amely egy nagyon titokzatos vevő számára készült – olyannyira titokzatos, hogy Sienar sejtése szerint erről az illetőről még Tarkin sem tudott semmit.

Nem kellene alábecsülnie a saját kapcsolataimat, a saját politikai súlyomat! – gondolta.

Valójában Sienar sosem tudta meg, hogy ki is ez a férfi

– vagy nő, esetleg nem is ember –, csak azt, hogy kedveli a Sienar-gyártmányokat. Mindenesetre gyanította, hogy a vevője igencsak befolyásos személy lehet. Ennél azonban sokkal többet is gyanított. Egy vevő, akinek a nevét még csak elsuttogni is egyenlő a halállal.

A Köztársaság napról napra változott, talán haldoklott, talán valaki lassan tönkretette. Tarkin ennyit elárult, és Sienar kénytelen volt egyetérteni. Csakhogy a Sienar Rendszerek fenn fog maradni.

A hajói valószínűleg most is azokat a személyeket szállí-

tották éppen a csillagrendszerek között, akikre Tarkin csak utalhatott. Ez büszkeséggel töltötte el, ugyanakkor…

Raith Sienar tudta, hogy a rendkívüli lehetőség rendkívüli veszéllyel is jár.

Tarkin kellően intelligens és ambiciózus volt, és legalább ugyanennyire korrupt is. Ezen Sienar mindig jót szórakozott, aki önmagáról azt tartotta, hogy a testi örömök legtöbbjén felülemelkedett. No persze, az elme gyönyöreiben ő is szívesen megmártózott.

A kifinomult intellektuális játékok voltak a gyengéi, ezek közül is a legpompásabbak a vetélytársai által produkált baklövések. Ezeket, amikor csak tehette, olcsón felvásárolta, meg-mentve attól, hogy eltűnjenek a galaktikus technológiai süly-lyesztőben. Néha egyenesen meg kellett mentenie ezeket a nyomorúságos gyártmányokat a megsemmisítéstől. Némelyik

túl veszélyes volt ahhoz, hogy üzemképes állapotban vagy akár csak egyben maradjon.

Beütötte a föld alatti múzeum ajtajának belépőkódját, és szippantott egyet a hűs levegőből, aztán egy pillanatra megállt a sötét előcsarnokban, és élvezte a nyugalmat. Sienar gyakran gondolkozni jött le ide, hogy elszakadjon a mindennapi ügyektől, hogy stratégiai döntéseket hozzon.

Miután az azonosítás megtörtént, a teremben kigyulladtak a fények, mire Sienar bepötyögött egy újabb kódot a múzeum hosszú központi csarnokához vezető ajtón. Várakozásteljes sóhajtás kíséretében belépett a tévedések templomába, elmosolyodott, és felemelte a karjait, mintha a kiállított darabokat akarná üdvözölni.

A nagyravágyás és elhibázott tervezés ékes példái segítettek megtisztítani az elméjét. Megannyi kudarc, megannyi technikai és politikai baklövés – keserűen élénkítő, akár egy hideg zuhany!

A múzeum bejáratához legközelebbi átlátszó tárlót a ked-vencei foglalták el: négy ormótlan, univerzális harci droid, olyan sok fegyverrel teleaggatva, hogy a földről is alig tudták felemelni magukat. A Kol Huro nevű, hét bolygóból álló gyárkomplexumban készültek, ahol védelmi rendszereket és csatahajókat gyártottak egy jelentéktelen, ám annál véresebb kezű zsarnok számára, akit a Köztársaság tizenöt évvel ezelőtt elpusztított. Egyenként négy méter magasak voltak, és majdnem ugyanilyen szélesek, pöttömnyi intelligenciaközponttal.

Lassúnak bizonyultak, esetlennek és ostobának, pont, mint az őket megrendelő zsarnok. Sienar tíz évvel ezelőtt csempészte be őket a Köztársaság vámhivatalán keresztül, és azóta nem is fegyverezte le egyiket sem, de még csak a fegyvereiket sem hatástalanította. A központi intelligenciavezérlőjüket azért eltá-

volította, bár igazából ez nem jelentett sok különbséget. Minimális energiaszinten tartotta őket; a szenzoraik lassan követték, ahogy elhaladt mellettük, az apró szemeik izzottak, a fegyvergondoláik csalódottan rángatóztak.

Mosolygott, de nem rajtuk, szánalmas szörnyetegeken, hanem a készítőiken.

Rangsorban a következő trófeája már egy furfangosabb szerkezet volt, ami egyaránt árulkodott tervezői zsenialitásról és némi kivitelezői tudásról: egy leszállóegység volt. Arra tervezték, hogy az egyik felderítetlen csillagrendszer fémtartalmú aszteroidáit megszállva a frissen kibányászott nyers ércből automatikusan újabb inváziós droidokat készítsen. A bányász-felszerelés nagyon ügyes konstrukció volt, az egész szerkezet azonban a droidgyártó rész tökéletlensége miatt kudarcot vallott. A legyártott droidok kevesebb mint egy százaléka bizonyult működőképesnek.

Sienar sokszor elgondolkozott már ezen a megközelítésen –

olyan gépeket gyártani, amelyek maguk is további gépeket gyártanak, mégpedig támadó hadműveletek végrehajtására programozott gépeket. Csakhogy a Köztársaságon belül mindig akadtak aggályoskodók, így nem mutattak érdeklődést az ilyen fegyverek iránt. A Kereskedelmi Szövetség neimoidi vezetői azért utasították el helyből az ötletet, mert nem tartották prak-tikusnak. Micsoda fantáziátlanság, legalábbis néhány évvel ezelőtt még így volt…

A vezetőségük talán pont ezért hódolt be Palpatine főkancellárnak.

A többi tárló fölött is kigyulladtak a fények, melyek ötszáz méter hosszan húzódtak, egészen a csarnok túlsó faláig. Kétezer-tizenkét példája az elhibázott fegyver- és űrhajótervezésnek. Megannyi intő jel – te is esendő vagy, Raith Sienar.

Gondold meg háromszor, mielőtt cselekednél, és még ekkor is készíts három tartalék tervet.

Két hatalmas tárló között egy kisebb plasztikkocka egy meglehetősen ronda bérgyilkosdroidot rejtett magában hosszú hengeres fejjel és csökevényes mellkassal. A típus két ok miatt bukott meg: a kinézete bántóan szembetűnő volt, és gyakran minden önkontrolljukat elvesztve a saját készítőiket ölték meg. Ennek a példánynak biztonsági droidokkal kellett kiégetni az agyközpontját. Sienar azért tartotta itt, mert egy korábbi csoport-

társa a Rigovi Műszaki Egyetemről részt vett a tervezésében, és pontosan ez a droid okozta a halálát. Apró figyelmeztetés, hogy senki nem lépheti túl a hatáskörét.

Megsejtve a változást a politikai irányvonalakban, Sienar már korábban nekiállt számba venni a saját gyengeségeit, korlátait.

Mindig is az eleganciát kedvelte, a kifinomult megoldásokat és a hatalom egyértelmű kifejezésre juttatását. Ráadásul mindig olyan vezetőkkel volt dolga, akik többé-kevésbé egyetértettek ezzel – annak a kiterjedt uralkodó osztálynak a tagjaival, akik több évszázados nyugodt uralkodáshoz szoktak, legfeljebb egykét izolált bolygószintű háborúval tarkítva, amit embargóval és rendfenntartó erők bevetésével uralni tudtak. Ki akarna leváltani egy ilyen uralkodó osztályt?

Azok, akik az elegancia és a kifinomultság hívei voltak?

Nem hitte volna. A baklövések múzeumában járva lassan sa-ját magát is az egyik tárlóban látta a többi trófeája közé kitéve: Raith Sienar – megrögzött, rugalmatlan, elavult… és olyan fiatal!

Inkább azok, akik az idejétmúlt politikai elitet a brutalitás erejével váltották le. Mindig is ez volt a galaxis törvénye. Egyfajta politikai egyensúly alakult így ki, még ha kegyetlennek is tűnt.

Hónapokkal ezelőtt Sienar kísérletképpen egy másik oldalá-

ról közelítette meg a szakmáját – a brutális, központosított erőfitogtatás oldaláról-, és nekiállt kidolgozni az Expedíciós Hadműveleti Kisbolygó terveit, ami aztán olyannyira lenyű-

gözte Tarkint. Tarkin reakciója arra utalt, hogy Sienar sejtése –

a vaktában tapogatózás találóbb kifejezés lenne – beigazoló-

dott. Ezek az új vezetők inkább a sokkoló, hatásvadász megjelenést választották a stílussal szemben.

Tarkint személy szerint mindig is lenyűgözte a méret és a brutális erő. Sienar ezért is ápolta a barátságukat. Tarkin ravasz politikus és katonatiszt volt, de Sienar saját szakterületén – a szállító- és harcászati eszközök terén – kettőjük közül egyértelműen ő volt az alárendelt. Ezt egyébként Tarkin is elismerte a legutóbbi beszélgetésük alkalmával.

Igen… csakhogy a gyengeségek beismerése, a partnerkeresés nem volt jellemző Tarkinra.

Vajon ki játszott kivel?

– Roppant érdekes – jött egy hang a háta mögül. Sienar majdnem kiugrott a bőréből. Megpördült, és két átlátszó tárló között Tarkin magas, vékony alakját pillantotta meg. A barátja metszően kék szemei úgy csillogtak, mint egy-egy ékkő. Mö-

götte egy magas élőlény állt sokízű végtagokkal, hihetetlenül széles orral és aranyszínben játszó bőrrel, és Sienart méregette.

– Hirtelen rádöbbentem, hogy nincs sok időnk, és szükségem van valamire tőled – mondta Tarkin. – Vagy csatlakozol hozzánk a mi kis vállalkozásunkban, vagy nélküled folytatjuk. Egy bizonyos információra azonban mindenképpen szükségem van.

Ha úgy döntesz, hogy mégsem állsz mellénk, de átadod ezt az információt, akkor a barátságunkra való tekintettel – és mert tudsz titkot tartani, ha valamilyen érdeked fűződik hozzá – ez a fiatal ismerősöm nem fog megölni.

Sienar tudta, nem engedheti meg magának, hogy megle-pettnek tűnjön. Változnak az idők. A barátságok miért ne vál-tozhatnának? Teljesen felesleges, mi több, a társalgás menetét tekintve egyenesen udvariatlan lett volna megkérdezni, hogy Tarkin és a kísérője miként jutott be a privát menedékébe.

– Szükséged van valamire tőlem – ismételte Sienar fanyar mosollyal. – És úgy gondolod, hogy ezt a valamit önként nem adnám oda. Pedig csak kérned kellett volna, Tarkin.

Tarkin nem reagált erre. A tekintetében nyoma sem volt a humornak vagy toleranciának. Az arca meglepően öregnek, ellenségesnek tűnt. Gonosznak.

Sienar kétségbeesést látott benne.

– Annak idején alvállalkozóként részt vettél az YT osztályú könnyű kereskedőhajók korszerűsítésében.

– Ez mostanra nem több történelemnél. A legtöbbjüket az eredeti tulajdonosok már réges-régen kivonták a szolgálatból.

Az újabb modellek sokkal hatékonyabbak voltak.

Tarkin csak legyintett.

– Minden hajón, amelyet te korszerűsítettél, elhelyeztél egy apró jeladót. Ezeket egy titkos kóddal aktiválni tudod. És persze erről a tényről nem szóltál a tulajdonosoknak vagy a ható-

ságoknak.

Sienarnak arcizma sem rebbent. A kódok kellenek neki, hogy aktiválja valamelyik jeladót.

– Gyorsan – szólt közbe a vérmetsző halk, de magabiztos hangon. Sienar észrevette, hogy az aranyszínű lény nemrégiben számos sérülést szenvedett. Voltak köztük felszíni sérülések, de legalább kettő súlyosnak tűnt.

– Kérem a hajó sorozatszámát, és megadom a kódot – mondta Sienar. – Mint a barátod. Tényleg, Tarkin.

Tarkin intett a vérmetszőnek, aki egy apró adattáblát húzott elő, rajta egy vörösen izzó számsorral. A számok alatt egy orbitális státuskód villogott, jelezve, hogy a dokkolóállás hamarosan megnyílik egy másik, a Szenátus által fenntartott hajó számára.

Sienarnak nem sok idejébe tellett rekonstruálni a megadott hajó aktiválókódját. A számsort egy matematikai egyenlettel lehetett kiszámítani, ami a sorozatszámon alapult. Elmondta nekik a kódot, a vérmetsző nyomban be is ütötte a komlinkjébe és továbbította.

Sienar feltűnés nélkül mocorogni kezdett, próbálta megtalálni azt a parányi poloskát, amelyet Tarkin a legutóbbi találkozásuk alkalmával kellett, hogy a ruhájára akasszon.

– A jeladó a hiperűrben használhatatlan lesz – mondta Tarkinnak. – Kis energiájú és extrém távolságokban megbízhatatlan. Azóta már sokkal jobbakat építek.

– Mielőtt a hajó elhagyná az orbitális pályát, egy másik, újabb jeladónk is lesz a tied mellett. A kód azért kell, hogy kommunikálni tudjanak. Együtt jó hasznukat vehetjük.

– Egy szenátusi hajó? – kérdezte Sienar.

Tarkin megrázta a fejét.

– Egy Jedikhez közelálló személy a tulajdonosa. Raith, ne matass már a nadrágodban. Nagyon illetlen. – Tarkin kinyitotta a tenyerét, egy apró távvezérlő lapult benne. Lazán meglóbálta,

mire valami mocorogni kezdett Sienar nadrágjában. A férfi összerezzent, ahogy ez a valami lepottyant a csizmába bújtatott lábára, majd mászni kezdett a földön. Egy miniatűr droid volt, lapos, hajlékony, Sienar még sosem látott ehhez hasonlót. Ké-

pes volt megváltoztatni a mintázatát, hogy beleolvadjon bármilyen ruházatba. Még egy avatott szem sem biztos, hogy észrevette volna.

Sienarnak átvillant az agyán, hogy ez a tudás vajon meny-nyibe fog neki kerülni.

– Már éppen igent akartam mondani a javaslatodra, Tarkin –

mondta ingerülten.

– Ismétlem, nagyon szorít az idő.

– Semmire nincs idő… régi barátok között sem?

– Semmire – mondta Tarkin nyersen. – A régi idők elmúltak.

Mindannyiunknak alkalmazkodni kell. Én alkalmazkodtam.

– Értem. Tehetek még valamit érted?

Tarkin végre megengedett magának egy mosolyt, bár ettől nem tűnt sokkal barátságosabbnak. Már fiatalkorától megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy a lelkülete keresztülsugárzott a bőrén.

– Rengeteget, Raith. Régvolt, hogy a hasznát vetted a katonai kiképzésednek, de bízom benne, hogy nem felejtettél sokat.

Most, hogy végre velünk vagy…

– Álmodni sem mernék másról… – jegyezte meg Sienar halkan.

– Mit szólnál ahhoz, ha egy expedíciót vezethetnél?

– Arra az egzotikus bolygóra, amelyet korábban már emlí-

tettél?

– Igen.

– A múltkor miért beszéltél nekem erről a világról? Hiszen annyira sem bízol bennem, hogy feltételezd, önként elárulok egy nyamvadt jeladó kódot.

– Mert nemrégiben a tudomásomra jutott, hogy ez a világ nem ismeretlen előtted.

Raith Sienar felkapta a fejét, és lassan beszívta a levegőt.

– Le vagyok nyűgözve. Hány bizalmas munkatársamat kell most… szabadságra küldenem?

– Tudod, hogy a bolygó létezik. Nálad van egy ottani hajó.

Sienar nem szerette, ha valami turpisságon kapják rajta, legyen az bármilyen ártalmatlan is.

– Csak egy üres törzs – vonta meg a vállát. – A Kereskedelmi Szövetség egyik korrupt tisztjétől szereztem, aki megölte a tulajdonosát. Ezek a hajók csak addig használhatók, amíg a tulajdonosuk életben van.

– Ezt jó tudni. Mit gondolsz, hány ilyen hajót készítettek?

– Talán százat.

– Az ismert galaxis húszmillió regisztrált és nem regisztrált járművéből. És mennyibe kerülnek a tulajdonosnak?

– Nem tudom. Milliókba, milliárdokba – felelte Sienar.

– Te mindig okosabbnak tartottad magad nálam, azt hitted, egy lépéssel előttem jársz – mondta Tarkin szárazon. – Hogy te irányítod a dolgodat. Most azonban én menthetem meg a te karrieredet, talán még az életedet is. Egyesíthetjük a forrá-

sainkat, az erőforrásainkat, és mindketten sokra visszük.

– Természetesen, Tarkin – mondta Sienar nyugodt hangon. –

Egy baráti kézfogásra azért jut még idő?

8

Obi-van és Anakin felhúzták a csizmákat, és csatlakoztak Charzához a jobb oldali gondolában elhelyezkedő pilótafül-kében. A pilótaszéket körülölelő széles ablakokon keresztül a Coruscant árnyékos oldala nézett vissza rájuk, a végtelen metropolis fényei úgy csillogtak, akár egy mélytengeri gunga buborékváros. Anakin egy sor apró páncélos, rákszerű élőlény mellett állt, amelyek a pilóta háttámla nélküli díványa mögötti sekély medencében pancsoltak. Obi-van a dívánnyal szemben egy kicsi, üres székben gubbasztott.

Charza Kwinn-nek nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy egyik pár ezüstkeretes, mélybíbor szemével rájuk nézzen.

– Úgy hallottam, rendelkezel egy valódi szemétféregpik-kellyel – mondta Charza Anakinnak. – Versenyen nyerted.

– Nem volt hivatalos verseny – felelte Obi-van.

– Csak mert nem hagytad, hogy odaadjam a pikkelyt a Kö-

szöntőnek, és átvegyem a díjat – mondta Anakin bánatosan.

– Én imádom a versenyeket – mondta Charza Kwinn. – A fajtám nem nagyon kedveli a versengést, mint viselkedési formát. Szórakoztató elnézni, ahogy az erőszakosabb fajok ön-szántukból rohannak a végzetükbe. – Hirtelen ívben hátra-hajtotta a testét, majd tüskés tapogatóival a páncélos lények felé csapott, és megragadott közülük kettőt. A törzse alsó részén egy addig láthatatlan hasadék jelent meg a vastag sörték között, és elnyelte a két áldozatot.

A sor többi tagja nem próbált menekülni, mi több, apró olló-

ikat összeütögették, mintha tapsolnának.

– Nagyon köszönöm – fordult Charza a túlélők felé. Anakin összerezzent. Obi-van előredőlt a székében, és megszólalt:

– Charza, talán elmagyarázhatnád a szociális kapcsolataidat a padavanomnak.

– Ezek barátok, utasok, a legénység tagjai – mondta Charza a fiúnak. – Arra várnak, hogy a Legnagyobb elfogyassza őket.

Anakin elfintorodott, aztán gyorsan kisimította az ábrázatát, amikor rájött, hogy Charza úgyis látja. Értetlenül rápillantott Obi-vanra.

– Ne ítélj első pillantásra – figyelmeztette Obi-van alig hallhatóan.

– Mi mindannyian partnerek vagyunk – mondta Charza.

– Kisegítjük egymást a hajón. A kicsik élelemként szolgálnak, én pedig, miután elfogyasztottam őket, a testemben hordozom az utódaikat. Életet adok nekik, és gondját viselem az újszü-

lötteknek. Ezekből az utódokból aztán felnőve élelemforrás lesz, és így tovább…

– Mindegyik partneredet megeszed? – kérdezte Anakin.

– A csillagokra, nem! – Charza susogó hangján kevés sikerrel próbálta utánozni az emberi nevetést. – Némelyik pocsék ízű

lenne, de amúgy sem. A hajón sokféle kapcsolat létezik. Van, amelyik étel, van, amelyik nem. Mind együttműködünk. Majd meglátod.

A hajó oldala mentén sorakozó ívelt támasztógerendákra szerelt irányítószervek segítségével Charza leválasztotta a hajót a dokkról, és aktiválta a valóstér-hajtóműveket.

A korához képest az YT-1150-es meglepő simasággal gyorsított fel, és perceken belül már kint is voltak a Coruscant gravitációs mezejéből, a felé a pont felé tartva, ahonnan belép-hetnek a hiperűrbe.

– Jó hajó – mondta Charza, miközben sörtéivel a legközelebbi gerendának dörgölőzött. – Jó barátok.

9

– Raith, már évek óta vársz egy ilyen lehetőségre – mondta Tarkin, és töltött egy pohár alderaani simbak bort. Tarkin lakrésze kicsi volt, de ízlésesen berendezett, a város épületei fölé magasodó impozáns Szenátusi Torony egyik felső lakószintjén.

– Még ha nem is tudtál róla, valójában mindig is ott akartál lenni, amikor az üzleti és politikai világ új hajnalra virrad.

Sienar nem kedvelte különösebben az italt, de udvariatlannak sem akart mutatkozni a barátja előtt. A vérmetsző jelenlétének még kevésbé örült. Elvette a poharat, és úgy tett, mintha élvezettel ízlelgetné a tartalmát. A gyűrűjén lévő áttetsző zöld kő apró villanása legalább afelől megnyugtatta, hogy a sűrű, vérvörös italba nem kevertek mérget vagy bármilyen más tudatmódosító szert. Magára a borra igazán nem lehetett pa-nasza: fenséges ízű, kellemesen selymes volt.

– Azt persze nyilván furcsának találod, hogy nincsenek ba-rátaid, akikben megbízhatnál – folytatta Tarkin. – A barátságok kora elmúlt. Ma már csak szövetségek vannak, kölcsönös érdekek. A bizalomra építeni roppant veszélyes dolog.

Tarkin valószínűleg már jóval korábban levedlette magáról ezt a gyengeséget, mint Sienar.

– Még be sem mutattál – mondta Sienar.

Tarkin odafordult a vérmetszőhöz.

– Ő Ke Daiv, egy híres politikus családból származik a Ba-torinról. Ke Daiv korábban tagja volt egy a Kereskedelmi Szö-

vetséggel laza kapcsolatban álló válogatott bérgyilkosalaku-latnak. Egy utolsó, hiábavaló kísérlet, hogy bosszút álljanak a Jediken, úgy hiszem.

Sienar elhúzta a száját. Nem szerette, ha valaki a Jediken élcelődik.

– Tényleg? – mondta tettetett érdeklődéssel a hangjában.

Többet tudott erről az ügyről, mint azt Tarkin sejtette, és azt is

tudta, hogy Tarkin valamilyen módon érintve van benne – a forrásai azonban ennél pontosabb részletekkel nem szolgáltak.

– Egy meggondolatlan kísérlet, legalábbis – pillantott Tarkin Sienarra.

– A vérmetszők nem arról híresek, hogy beleavatkoznak a galaktikus politikába – jegyezte meg Sienar.

– Független vagyok – szólt közbe Ke Daiv. – Ha sikerül megszabadulni a múltunktól, kitárulnak előttünk a lehetőségek.

– Jól mondod – felelte Tarkin. – Valójában én kerestem meg őt. A képességei nem mindennaposak, és kudarcot vallott egy Jedi-lovaggal szemben. Ez megbocsátható neki, azt hiszem.

– Újra megpróbálom, és sikerrel járok, ha lehetőséget kapok rá – mondta Ke Daiv.

– A vérmetszőknek vannak művészi hajlamaik – mondta Sienar. – Javíts ki, ha tévedek, de a Batorin leghíresebb termékei a szobrok… az őshonos, ragyogóan vörös vérfából faragott szobrok.

– Ennek kettős jelentése van – mondta Ke Daiv. – A bér-gyilkosok valahol egy kicsit szobrászok is. Aprólékosan lemet-szik azt, amire nincs szükség.

Sienar felhajtotta a pohár tartalmát, és ismét elismeréssel adózott Tarkin ízlése előtt. Tarkin biccentett Ke Daiv felé, mire a vérmetsző magukra hagyta őket.

– Lenyűgöző – jegyezte meg Sienar, miután a keskeny ajtó bezárult. A hely nagy kincs volt a Coruscanton – különösen a mostani gazdasági hanyatlás idején –, így Tarkin lakása, bár az előkelő legfelsőbb szinteken helyezkedett el, szűkösebb és szegényesebben berendezett volt, mint a Sienaré.

– Évtizedekbe is beletelhet, mire az ember válik az uralkodó fajjá a galaxisban – fintorodott el Tarkin. – Az elődeink türelme és gyengesége tette szükségessé, hogy egyelőre mi is türel-mesek legyünk. – Hallotta, hogy a kezében szorongatott komlink felcsipog. – A célpontunk elhagyta a Coruscant térségét. A nyomkövető a helyén van, és kommunikációba lépett a te szer-kezeteddel.

– Vajon mit fognak szólni a neimoidik – és a Kereskedelmi Szövetség többi alapító tagja –, amikor felfedezik, hogy ők sem pótolhatatlanok? Ez az új alku a Szenátussal könnyen galibát okozhat.

– Maradjunk annyiban, hogy elég hatalmas erők állnak mö-

göttünk. Erők, amelyekre legszívesebben nem is gondolok.

– Tarkin leeresztette a komlinket, és a másik kezével megdörzsölte a csuklóját. – De beszéljünk inkább a sürgetőbb ügyekről. Ez a játszma nem babra megy. Nyilván te is sejted, hogy az új hierarchiában még sokat kell felfelé kapaszkodnom.

Abban reménykedem, hogy idővel elnyerek egy tartományi kormányzói címet, és jó pár csillagrendszert irányíthatok. Te pedig… annak a politikai erőnek szállíthatsz hadianyagot, amelyik végül győztesen kerül ki a kavarodásból. Együtt megtalálhatjuk ezt a rejtélyes bolygót, és mindkettőnk számára előnyösen kiaknázhatjuk.

– Érdekes – mondta Sienar. – Nulla egész négy sebességosztályú hajók… nem mindennapi felfedezés lenne. – Az egyszer biztos, gondolta magában. Ezzel a technológiai előnnyel és tíz év kitartó fejlesztéssel Sienar elég vagyont gyűjthetne össze ahhoz, hogy saját maga válassza ki, melyik bolygórendszerben akar kormányozni. Persze az, hogy mi lehetne, most vajmi keveset számított.

– Sajnos nem tarthatok veled – mondta Tarkin. – Egyelőre itt kell tartanom a frontot a Coruscanton. Felszerelésben viszont nem fogsz hiányt szenvedni. – A komlinkje ismét csippant egyet.

– Most néhány feszült nap következik – folytatta Tarkin. – A hajónk belépett a hiperűrbe. Jeltovábbító reléket helyeztünk el a bolygó feltételezett helyének néhány száz fényéves körzetében.

– Egyszóval… egy egész bolygót kell majd kézben tartanom, a Kereskedelmi Szövetség egykori csapatainak parancsnoka-ként?

– Droidok lesznek, illetve egy kisebb különítmény a hajó legénységéből és katonákból – mondta Tarkin. – A legénységet és a segédeidet természetesen a Kereskedelmi Szövetség ké-

pezte ki. A Köztársaság még nem vett lajstromba minden le-foglalt hajót. Ke Daiv veled megy. Van némi tapasztalata a Kereskedelmi Szövetség fegyverrendszereivel, és közvetlenül nekem fog jelenteni.

– Remek – mondta Sienar, a véleményét megtartva magának.

Sosem kedvelte a droidhadseregeket. A droidokat az élő

katonák ócska másolatainak tartotta csupán. Korlátozott volt az intelligenciájuk és a rugalmasságuk.

Tarkin mintha megérezte volna az ellenszenvét.

– Újfajta harci droidokkal lesz dolgod – mondta. – Ezeknek már megnövelték az intelligenciáját, és nem központilag vezé-

reltek. A Kereskedelmi Szövetség tanult a múltbéli hibáiból.

– Jó – mondta Sienar, még mindig nem túl őszinte lelkesedéssel.

– Természetesen elrendezheted az itteni ügyeidet – mondta Tarkin.

– Az hónapokig is eltarthat.

– Remélem, néhány nap elég lesz.

– Persze – válaszolta Sienar. Elgondolkozva végigsimított az állán. – Ke Daiv kudarcot vallott egy küldetés során. Ez az egész mégis úgy tűnik, mintha előléptetés lenne, bukott bér-gyilkosból helyettes parancsnokká. Apropó, minek is leszek a parancsnoka? Egy flottának?

– Egy századnak – felelte Tarkin, majd kelletlenül hozzátette:

– Ke Daivnak igazából nem lesz rangja a tiszti állományban.

Ennek ellenére beleegyezett. Ez persze sok tekintetben célszerűtlen.

– Hadd találjam ki. Sötét erők játékszerei vagyunk, és Ke Daivnak kapcsolatai vannak? Nem emberi kapcsolatai, amelyek azért még hasznosak?

Tarkin savanyú ábrázatot vágott, de nem válaszolt.

– Te csak készülődj, Raith – mondta végül. – És az egekre, ne kérdezz folyton!

10

Obi-van a fiú légzésének monoton ritmusát hallgatta. Anakint kimerítették a nap eseményei, és mélyen aludt. A fülke szükségvilágításának sejtelmes kék fényében a fiú arca sima volt és tökéletes, szinte már gyönyörű.

Obi-van a hátán feküdt a priccsén, egyszerre érezte és hallotta a hiperhajtómű tompa remegését és duruzsolását. Messze maguk mögött hagyták a Coruscantot, Obi-van mégis kényelmetlenül érezte magát. Valami nem hagyta nyugodni ezzel a küldetéssel kapcsolatban, pedig a feladatuk egyszerű volt –

elutazni a galaxis túlsó végébe, és megkeresni egy bolygót, amely ismeretlen a Köztársaság és feltehetően a Köztársaság ellenségei előtt is. Elégszer volt már a törvény hatályán kívül eső bolygókon. A küldetés természetesen nem volt veszélytelen, de ezek meg sem közelítették a köztársasági fővárosban rájuk leselkedő veszélyeket.

Leginkább talán az zavarta, hogy most egyedül lesz felelős Anakinért. A Templomban számos Jedi-lovag és a személyzet tagjai is körülvették a fiút, levéve ezzel a teher egy részét Obivan válláról. Ők játszották a család szerepét, Anakin pedig alaposan igénybe vette a törődésüket.

Igazság szerint Obi-van nem volt biztos benne, hogy helyt tud majd állni. Obi-van szerette, ha a gondolatai, az egész élete szabályos rendben folyik. Anakin Skywalker, amikor csak tudta, szétzilálta ezt a rendezettséget.

Ott voltak például a trükkjei. Anakin egyszer talált egy lerobbant protokolldroidot, megjavította a mozgásintegrátorát, és felöltöztette Jedi-öltözékbe. A droid szellemi kapacitását már korábban elvesztette valamilyen baleset során, így Anakin egy egyszerű konyhai droid agyközpontját építette a helyére, aztán pedig szabadon engedte a folyosón Obi-van szobája előtt.

Mivel a droid arcát a köpeny csuklyája eltakarta, Obi-van két percig beszélgetett vele, mielőtt rájött, hogy nem egy Jediről,

de még csak nem is egy élőlényről van szó. A Templom falain belül alábbhagyott az ébersége, Anakin pedig egyszerűen kihasználta ezt – egy tanítvány kihasználja a mestere óvatlan-ságát!

Obi-van elmosolyodott. Valószínűleg Qui-gon Jinn is pont ezt tette volna. Anakinnal gyakran elmosódott a határ mester és tanítványa között. Túlságosan is sokszor kellett rájönnie, hogy tanulhat a fiútól. Rosszabb pillanataiban érezte, hogy nem ez a dolgok normális rendje.

Jobb pillanataiban tudta, hogy nem tehet ellene semmit.

A veszély – az igazi veszély – az volt, hogy Anakin nem tudta megfelelően kontrollálni a tehetségét, a képességeit, az erejét. Legtöbbször csak egy fiúcska volt a férfivá serdülés peremén, kitéve mindazoknak a veszélyeknek, amiket más esetleg előre látna.

Egyelőre még nem következett be, de Obi-van biztosra vette, hogy egy nap ezek a veszélyek nem a fiú levezetetlen energiái vagy a kalandvágyó meggondolatlansága miatt válnak valóra, hanem az Erő helytelen alkalmazása miatt.

Talán ez a tudat nem hagyta nyugodni.

Talán mégsem.

Felszínes meditációs állapotba süllyedt. Az utóbbi évek során Obi-van igyekezett lecsökkenteni az alvásigényét. Noha minden Jedi, akit ismert, szokott aludni, hallott olyanokról is, akik nem. Biztosra vette, hogy az éber meditáció kiváltja az alvás minden funkcióját, időt ad neki, hogy a legmélyebb szinten elemezze a gondolatait, ugyanakkor az ébersége sem szenved csorbát.

Nem bízol saját magadban, Jedi. Nem bízol a tudatalatti kötődésedben az Erővel.

Obi-van oldalra fordította a fejét, és körbepillantott az elsö-

tétített fülkében. A fejében Qui-gon Jinn hangja szólt, hallani mégsem hallott semmit. A fiú csendben aludt.

Érdekes módon Obi-vant nem nyugtalanította különösebben a dolog.

– Nem, mester, tényleg nem – mondta az üres levegőnek. –

Ez az én erősségem.

Qui-gon ezzel a kijelentéssel hevesen vitába szállt volna.

Most azonban senki nem válaszolt.

11

Sienar megpróbált arra koncentrálni, hogy a nyeregben maradjon, és kizárta a tudatából azokat a háborgó gondolatokat, amelyek a legutóbbi, Tarkinnal történt találkozója óta foglalkoztatták.

Az állat, egy szürkéskék trith telivér, hat kecses lábán ügetett körbe Sienar magánlovardájában, készségesen reagálva a kiálló lapockacsontját ért legapróbb bokamozdulatra is. A trith telivérek háta természetes nyerget formált – már amennyiben az évezredes genetikai nemesítés és manipuláció természetesnek nevezhető. Sienar állatai – három telivére volt – a lehető leg-kiválóbbak voltak, egy újabb fényűzés, amit nem szívesen tett volna kockára. Túlságosan kényelmes, túlságosan ragaszkodó, túlságosan rugalmatlan!

Ennek ellenére Sienar igyekezett élvezni az időtöltést.

Hátradőlt, mire az állat felágaskodott a két hátsó pár lábán, és a levegőben kezdett kapálni. Lágy, szinte már zenei hangokat adott ki magából, amelyek a lelke mélyéig átjárták Sienart.

Annak idején napokig tudott trithháton utazni a végtelen pusztaságban, és tökéletesen boldog volt – boldog, amíg egy újabb űrhajó terve körvonalazódni nem kezdett a fejében.

Most azonban úgy tűnt, hogy mind az állatairól, mind a tervezésről jó néhány hónapra le kell mondania. Tarkin láthatóan úgy gondolta, hogy megváltoztathatja Sienar életét, bea-vatkozhat az üzleti ügyeibe, megfenyegetheti, és kedvére csemegézhet a titkai között.

Sajnos úgy tűnt, Tarkinnak volt igaza: a kényszer és a morális aggályok mocsarában óriási lehetőség lapult. Persze a legtöbbet valószínűleg úgyis Tarkin fog profitálni Sienar közreműködéséből.

Megfordította az állatot, és a bokáival arra ösztökélte, hogy a két hátsó pár lábán ügessen. Ezt roppant nehéz volt kivitelezni, és Sienar mindig is büszke volt arra, hogy az állatai milyen jól

idomítottak. Több bolygón is számos versenyen nyert már díjat velük.

Hirtelen kavarodásra lett figyelmes az arénába vezető két-szárnyú ajtó irányából. Droid őrök hátráltak be az ajtón, és hevesen gesztikuláltak. Sienar gyorsan leugrott a földre, és elbújt a trith mögött, az állat hátának selymes szőre fölött kikan-dikálva.

A droidok között Tarkin lépdelt, láthatóan ügyet sem vetve a figyelmeztetésekre. Még ennél is meglepőbb módon egy a Szenátus tagjainak járó iondiszruptort tartott a kezében, amivel ártalmatlanná tette a biztonsági droidokat.

Sienar fanyarul elmosolyodott, és megkerülte a trithet, amely riadtan prüszkölt az idegenre. Szerencsére Tarkin ezúttal a kedvenc vérmetszője nélkül érkezett.

– Jó reggelt, Raith – üdvözölte Tarkin vidáman. – Látnom kell ezt a sekoti hajót. Most.

– Természetesen – mondta Sienar kedélyesen. – Legközelebb azért üzenj, ha jössz. Nem minden droidom érzékeny a disz-ruptorokra. Még szerencse, hogy számítottam erre a modor-talanságra… és úgy programoztam őket, hogy felismerjenek.

Máskülönben abban a pillanatban megöltek volna, hogy átlépsz azon az ajtón.

Tarkin a válla fölött hátrapillantott, és mintha egy kicsit el-sápadt volna.

– Értem – mondta, és eltette a fegyvert. – Nincs harag.

– Ezúttal – motyogta Sienar.

Sienar még azután is a főváros ősi, feneketlen dzsungelében tartotta két régi gyáregységét, hogy a termelés egésze szívderítőbb helyszínekre költözött. A bérleti díj alacsony volt, és az esetleges kíváncsi behatolókat komolyabb jogi következmé-

nyek nélkül távol lehetett tartani. Valójában itt tartotta a legtöbb, más bolygókról becsempészett vagy az előírásoknak nem teljesen megfelelő felfegyverzett droidját – a legjobbakat,

amiket csak pénzen megszerezhetett. Csakis Sienartól fogadtak el parancsokat.

A droidok őröknek remekül beváltak. Az éberségüket sosem tompította el az unalom.

Tarkin szorosan a nyomában követte, és most először láthatóan ideges volt. A saját testőrdroidjai apróknak, jelentéktele-neknek tűntek a hatalmas, ezüstszínű, páncélozott szerkezetek mellett, amelyek a sötét, száraz hangárban a sekoti hajó maradványait őrizték.

– Csak ez a törzs százmillió kreditembe került – mondta Sienar, miközben felgyújtott néhány fényszórót a kongó csarnok falain. – Ahogy látod, nincs valami jó állapotban.

Tarkin körbesétálta a viharvert külsejű törzset rejtő hűtőme-zőt. Az egykor impozáns vonalak mostanra ráncos, összeesett masszává változtak, a mélyhűtés és a többi, kevésbé szembetű-

nő konzerválóeljárás dacára.

– Szerves eredetű – jegyezte meg Tarkin összeráncolt hom-lokkal.

– Azt hittem, ezt már egyébként is tudod.

– Nem hittem, hogy… ennyire szerves. Úgy értesültem, hogy ezek a hajók bizonyos értelemben élnek, de… Holtan nem sok haszna van, ugye?

– Érdekesség, mint egy ritka tengeri szörny kipreparált teteme – válaszolta Sienar. – A képességeit illetően, nos, nem sok maradt belőle, amit megvizsgálhatnék.

– Van néhány képem ezekről a hajókról – mondta Tarkin. –

Amint félreeső kikötőkben üzemanyagot vesznek fel.

– Meg tápanyagokat, gondolom – tette hozzá Sienar. Való-

színűleg ugyanazokat a képeket látta ő is.

– Növény vagy állat?

– Egyik sem. Önmagától nem tud szaporodni. Nincs sejtes szerkezete, valamilyen sűrű, összetett szövetből áll, amely ké-

pes fémekkel és nagy szilárdságú, hőálló polimerekkel egyesülni. .. Felfoghatatlan. A tulajdonosa nélkül azonban gyorsan elpusztul és szétmállik.

– A nabooi gunga technológiára emlékeztet – jegyezte meg Tarkin.

– Lehet – mondta Sienar. – De inkább mégsem. A gungák valóban szerves anyagokból építik a hajóikat, de a hajók maguk nem élnek. Ez… ez valami teljesen más. A nagylelkű ajánlatod előtt komoly erőfeszítéseket tettem, hogy találjak egy olyan tulajdonost, aki odaenged egy működőképes sekoti hajóhoz.

Eddig sajnos nem akadt jelentkező. Úgy tűnik, hogy a titoktar-tás is része a szerződésnek, és ennek megszegése véget vethet a hajó és a tulajdonos kapcsolatának. Ennél többre nem jutottam.

– Értem – mondta Tarkin. – Raith, a megfelelő embert vá-

lasztottam erre a feladatra. Volt egy olyan érzésem, hogy szá-

modra sem érdektelen a dolog.

– Most, hogy láttad a drága, ám haszontalan zsákmányomat –

sóhajtott fel Sienar –, megkínálhatlak egy kis reggelivel? Ké-

sőre jár, és még nem volt időm enni.

– Köszönöm, nem – felelte Tarkin. – Még sok dolgom van ma. Álljál készen bármire, barátom. Bármelyik percben történhet valami.

– Természetesen – mondta Sienar. – Az időm a tiéd, Tarkin.

Én várok türelmesen.

12

Obi-van megállt útban a hajóhíd felé, és bekukkantott abba az apró kabinba, ahol az élelemlények, az apró, rákszerű állatok tanyáztak, amikor éppen nem dolgoztak. Anakin egy zsámo-lyon ült az állatok gyűrűjében. A homlokát elgondolkozva összeráncolta.

– Nem tudom eldönteni – nézett fel Obi-vanra –, hogy tetszik-e ez, vagy sem.

– Mi tetszik?

– A megállapodásuk Charzával. Láthatóan tisztelik, de hát megeszi őket!

– Jelen esetben én inkább az ő érzéseiknek hinnék, nem a tiednek – mondta Obi-van.

Anakin nem tűnt meggyőzöttnek.

– Charza közelsége nyugtalanít.

– Ő tiszteletre méltó lény – felelte Obi-van.

Anakin felállt, vízhatlan csizmáival beletoccsant a padlót bo-rító vízrétegbe. Az állatkák ollóikat csattogtatva szétszaladtak.

– Sokat megértek abból, amit beszélnek. Ahhoz képest, hogy milyen kicsik, egészen értelmesek. Azt mondják, büszkék arra, hogy Charza csak őket eszi meg.

– Élelmet enni vagy élelemnek lenni – ez csak szerencse és időzítés kérdése – mondta Obi-van talán egy kicsit túl könnyedén is. Valójában csodálta azt a fegyelmet és önfeláldozást, ami a Star Sea Flower legénységét jellemezte. – Né-

hány percen belül találkozónk van Charzával. Egy óra múlva pedig az első alkalommal kilépünk a hiperűrből.

Anakin köszönésképpen összekoccantotta a körmeit az élelemlények felé, és csatlakozott Obi-vanhoz a központi folyosón.

– Neked csak azért tetszik ez az egyezség, mert feltétel nélkül engedelmeskednek a parancsoknak – mondta.

– Ennél azért összetettebb – húzta ki magát sértetten Obivan.

– Nyilván te is érzed az egész mögött meghúzódó rendszert.

– Persze – mondta Anakin, miközben sétálni kezdtek. Elhaladtak egy tisztított tengervízzuhatag mellett. A víz a tető köze-lében nyíló csővezetékből zúdult le a folyosó oldalfalán, hogy aztán a padlóba vágott medencében gyűljön össze, ami az egyik tartógerenda mögötti árokban folytatódott. A medence tele volt miniatűr, ujjbegynyi kagylóhéjas állatkákkal. Három élelemlény sorakozott a vízesés tövében, és ollóikkal szorgosan ha-lásztak, majd gyorsan be is falták a zsákmányukat.

A mesterséges zuhatag mögött a padavan és a mestere be-lépett a pilótafülkébe. Charza Kwinnt a legkülönfélébb funkciójú segédek vették körül. Obi-van még sosem látta őket így együtt, a látvány mindenesetre lenyűgöző volt. A hídon egyetlen négyzetcentiméternyi berendezés sem akadt, ahol ne nyüzsgött volna legalább egy-két élőlény, kezdve az alig te-nyérnyi ráklényektől egészen a méternyi Charza-hasonmásokig.

Charza maga a háttámla nélküli díványán ült, a végtagszerű

bőrnyúlványaiban különféle szerszámokat szorongatott. A „fe-jén" lévő sörtéket nekidörzsölte a „lába" felső ívéhez, dörgő, ritmusos hangot keltve ezzel, mint amikor az óceán hulláma megtörik a parti sziklákon.

Amikor megpillantotta a vendégeit, Charza elhallgatott. Az élelemlények csalódottan kattogtak. Charza láthatóan énekelt nekik. A sortéit odaérintette a légzőnyílásaihoz, így a kiáramló levegő érthető emberi beszéddé változott.

– Üdvözöllek. A szállásotok kényelmes?

– Fogjuk rá – felelte Obi-van.

– Most pedig elmondok néhány dolgot arról a helyről, ahová mentek. Először is a mérete. A Zonama Sekot kilencezer só-

akna széles, vagyis köztársasági mértékegységben… – Gyorsan tárgyalt valamit az egyik kisebb másolatával. – Tizenegyezer kilométer. A csillagrendszere három csillagból áll a Gardaj-hasadék egyik eldugott régiójában, amit hatalmas ködfelhők vesznek körül. Két csillag, egy vörös óriás és egy fehér törpe egymáshoz közeli pályán mozog. A Zonama Sekot a harmadik

csillag, egy sárgán izzó nap körül kering a másik kettőtől jó pár fényhónap távolságban. Szinte lehetetlen rátalálni, ha valaki nem ismeri a pontos helyét.

Charza megtorpant, amikor két ráklény lelkesen felajánl-kozott reggelire. Lágyan előre-hátra kezdte ingatni a fejét, mire az állatkák látható csalódottsággal hátrább húzódtak.

– Ketyeg a biológiai órájuk – magyarázta. – Mielőtt a nap vé-

get ér, el kell fogyasztani őket, különben az utódaik tönkre-mennek. De most teljesen tele vagyok!

Obi-van figyelte Anakin reakcióját. Talán nem Charza volt a legmegfelelőbb szülőmodell, amellyel a fiúnak életének ebben a szakaszában, szembesülnie kellene.

– Most pedig – mondta Charza, és egyik oldalára gördülve meghúzott két nehéz; párhuzamos fogantyút –, kilépünk a hiperűrből.

Az elülső ablakok feltárultak. Kint a csillagok helyén csak kavargó, elmosódott csíkokat láttak. Aztán egy éles rántással a csillagok visszatértek – a csillagok és a Zonama Sekot égboltját meghatározó lángoló vörös és bíbor spirálkarok.

– A mindenit – kiáltotta Anakin elkerekedő szemekkel. A látvány káprázatos volt, talán a leggyönyörűbb, amiben valaha része volt. – Hol van a bolygónk? – kérdezte türelmetlenül.

– A Zonama Sekot napja a hátunk mögött van – felelte Charza. – Ez a két látványos kozmikus jelenség, a vörös óriás és a fehér törpe a hosszú spirálkarjaikkal a kísérői.

A látványosság egy hosszú, csillagporból álló fénylő szalag-ként a vörös óriásból indult ki. Rátekeredett a fehér törpére, amely aztán egymásba gabalyodó, ionizált gázcsóvák formájá-

ban a galaxis minden irányába szétszórta.

– Magát a Zonama Sekotot is láthatod… az az apró zöld pont egyenesen előttünk. – Charza az egyik tapogatójával felkapott egy hosszú pálcát, és megkocogtatta vele az ablakot. – Ott.

Látod?

– Látom – mondta Anakin.

A csöppnyi ráklények közelebb húzódtak, hogy jobban lássanak, és elismerően csattogtatták ollóikat. Kettő Anakin vál-

lára telepedett. Egy göcsörtös bőrű, féregszerű állat a fiú egyik lába köré tekeredett, és elégedett, gurgulázó hangokat hallatott.

– Nem zavarnak? – kérdezte Charza Anakintól.

– Dehogyis – válaszolta Anakin.

– Ők sem félnek tőled – bólintott Charza. – Mi több, szokatlan módon vonzódnak hozzád!

Körbefordult a díványon, és néhány tapogatójával matatni kezdett az egyik műszerpanelen. A zöld bolygó mostanra akkorára nőtt, mint Anakin hüvelykujjának a körme.

– Amikor legutoljára a Zonama Sekoton jártam, Vergerét egy fennsíkon tettem ki az északi félteke hegységeiben, a sark-ponthoz közel. Nagyon remélem, hogy még életben van.

– Úgy hisszük, életben van – mondta Obi-van.

– Talán – felelte Charza a sörtéit meglebbentve. – Errefelé nincsenek kalózok, se kereskedelmi központok – igazából több fényévnyi körzetben a Zonama Sekot az egyetlen lakott bolygó.

Csakhogy a Zonama Sekot nagyon közel esik az ismert galaxis pereméhez. Azon túl pedig nem igazán tudjuk, hogy mi van.

Bármi megtörténhet.

– A galaxis pereme! – mondta Anakin, aki még mindig nem tudott betelni a látvánnyal. – Mi lehetnénk az elsők, akik átlé-

pik a határt! – Rápillantott Obi-vanra. – Persze, csak ha akarunk.

– Mindig vannak határok – bólintott Obi-van -, és ez így van rendjén.

– Miért? – kérdezte Charza. – Egy nagy üresség barátok nélkül nem a legjobb hely!

Obi-van elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Az ismeretlen az a hely, ahol megtudhatjuk, kik is vagyunk valójában.

Anakin meglepetten nézett a mesterére.

– Legalábbis Qui-gon így tanította nekem – folytatta Obivan, és átkulcsolta a hosszú csizmába bújtatott térdeit.

– A Zonama Sekot nem üres – mondta Charza. – Élnek rajta lények, noha nem a bolygó őslakosai. Jó pár évvel ezelőtt érkeztek, nem is tudjuk pontosan, hogy mikor. Azonban csak

mostanában fogadnak vendégeket, leginkább gazdag vevőket olyan világokról, amelyek nem fogadtak hűséget a Köztársaságnak, és nem üzletelnek a Kereskedelmi Szövetséggel.

Mutatok egy képet, Vergere küldte a hajómra közvetlenül azelőtt, hogy elhagytam volna a rendszert.

Charza utasításokat osztott az egyik konzol tetején gubbasztó ráklényeknek. Az apróságok táncolni kezdtek a gombokon, karokat húzogattak, amíg egy képkivetítő ereszkedett le.

– Emberi szemhez – motyogta Charza, és a rákocskák állítottak a színpompás, de elmosódott képen. A pilótafülke közepén lebegő kép hirtelen kiélesedett, és megelevenedett.

Obi-van és Anakin előredőlt, és szótlanul figyelték.

Az eléjük táruló táj még így, napnyugta idején is ragyogóan zöld volt. A kép legjavát betöltő faszerű képződmények valódi mérete csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Anakin a kép bal alsó sarkában megpillantott egy mesterséges alakzatot, egyfajta párkányt, amelyen mintha emberek álltak volna. Ekkor döbbentek rá, hogy a fák könnyedén elérték az öt- vagy hatszáz méteres magasságot is, a jobb felső sarokban látható hatalmas zöld lombkoronák pedig több száz méter szélesek lehettek. A do-mináns szín a zöld volt, de a lombozatot helyenként arany, kék, bordó és vörös szín tarkította.

– Nem úgy néznek ki, mint a fák – jegyezte meg Obi-van.

– Nem is fák – mondta Charza. – Egyáltalán nem azok. Vergere bóráknak hívta őket.

A bolygó napja narancssárga ragyogással borította be a tájat, miközben a gigászi fák lombjai mögött lassan lenyugodott, de nem ez volt az egyetlen fényforrás az égen. A bórák fölött az északi égboltot szinte teljesen betöltötték a vörös és bíbor, egymásba fonódó spirálkarok.

– Ennyit tudok – folytatta Charza. – Letettem Vergerét, aztán vártam, amíg el nem küldött, és visszatértem a bolygó körüli pályára. Nem érkezett üzenet, hogy vegyem fel, így az utasí-

tásának megfelelően eltűntem a környékről. Hat ismert típusú hajót észleltem a térségben. Mindegyik magántulajdonú volt, gondolom a Zonama Sekot-i hajóépítők vevőihez tartoztak.

– Jól csináltad, Charza – mondta Obi-van, miközben talpra állt. – Talán nincs is itt semmi baj.

– Lehet, hogy életben van – felelte Charza -, de félek, hogy nincs minden rendben.

– Megérzés?

Charza felkuncogott, és a mennyezetre emelte a tekintetét, aztán a két férfira nézett.

– Egyszerű megfigyelés. Amikor egy Jedi egyedül utazik, ta-lán nincs ok aggodalomra. Amikor egy Jedi elbukik, és egy má-

sik követi… balsors és kaland!

13

Tarkin Raith Sienar előtt lépdelt az alagútban a várakozó űrkomp felé.

– Nincs vesztegetni való időnk – kiáltott hátra Tarkin. – Ki-léptek a hiperűrből, fogtuk a hajón lévő jeladó szignálját. Egy szűk órán belül csatlakoznod kell a századodhoz és elhagyni a Coruscantot.

Sienar az utazózsákját szorongatva még az utolsó instrukciókat hadarta a sebes, bár csoszogó léptekkel utánuk loholó protokolldroidjának.

– Gyere már! – kiáltotta Tarkin.

Sienar átadott a droidnak egy utolsó tárgyat: egy apró korongot, rajta azonnal végrehajtandó utasításokkal arra az esetre, ha nem térne vissza.

A droid a beszállórámpa aljánál megtorpant, és búcsút intett Sienarnak, aki gyorsan csatlakozott Tarkinhoz a komp elegánsan berendezett utasterében. A zsilipszárnyak fülsértő sziszegéssel összezáródtak, mire az űrkomp késlekedés nélkül elhagyta a dokkot, és a légi folyosók réseit kihasználva sebesen emelkedni kezdett.

Hamarosan már bolygó körüli pályán állt.

– Remélem, átérzed a vállalkozásunk súlyát – mondta Tarkin mosolytalan arccal. A kék szemei mintha megnőttek volna, ahogy halálos komolysággal Sienarra nézett. Talán éppen emiatt, az arca ezúttal is leginkább egy mozgó halálfejre emlékeztetett.

– Jelenleg még csak hasznavehető szolgák vagyunk. Egyelőre még elsiklik felettünk azoknak a tekintete, akik a jövőben a galaxist fogják irányítani. Ha ez a bolygó és a hajók olyan hasznosnak bizonyulnak, ahogy azt reméljük, a jutalmunk nem marad el. Felfigyelnek ránk. Sokan már most is osztoznak a meggyőződésemben, hogy ez most mindennél fontosabb. A sikerben mindenki osztozni fog, így a küldetésünk kettes prioritási szintet kapott. Raith, kettes szintűt!

– Nem is egyes szintűt? – kérdezte Sienar ártatlan képpel.

Tarkin rosszalló pillantást vetett rá.

– A cinizmusod nem válik hasznodra, barátom.

– Csak igyekszem elfogulatlan maradni – válaszolta Sienar.

– Hosszú távon ez roppant ostoba magatartás – mondta Tarkin résnyire szűkült szemekkel.

14

Charza Kwinn magasan a Zonama Sekot fölötti pályára állí-

totta a Star Sea Flowert. Miközben Obi-van és Anakin a száraz kabinban éppen a holmijukat pakolták, a Jedi-lovag a köpenye rejtekéből előhúzott egy erszényt, meghúzta rajta a nyitózsinórt, és az egyik utazózsák tetejére fektette. Anakin reményteljes pillantást vetett rá.

– Egy másik fénykard? – kérdezte. Obi-van elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Egyelőre nem, padavan. Valami olyasmi, ami egy kereskedők által irányított bolygón még fontosabb. Klasszikus auró-

dium kreditek, öntvényrudak formájában. Hárommilliárdot érnek.

– Még sosem láttam ennyi pénzt! – mondta Anakin, és közelebb lépett. Obi-van figyelmeztetően feltartotta a kezét, aztán kinyitotta a csomagot, és megmutatta a tartalmát Anakinnak.

A tíz színtiszta auródiumrúd tíz apró fáklyaként ragyogott. A fényüket nem lehetett volna egyetlen színnel leírni, mindegyik-nek más-más, titokzatos mélysége volt.

– Tehát igaz, amit a Templomról mondanak – motyogta Anakin.

– Hogy titkos kincstára van? Aligha – mondta Obi-van. – Ezeket a Központi Galaktikus Hitelbanknál vezetett közös szám-láról vettük ki. Sokan vannak a galaxisban, akik az anyagi forrásaik egy részével a Jediket támogatják.

– Ezt nem is tudtam – felelte Anakin némileg lehűtve.

– Ez csak néhány százaléka a számlán lévő pénznek. Persze nem mintha ostoba módon el akarnánk költeni. Vergere hasonló összeget vitt magával. Azt mondják, ennyiből már lehet venni egy sekoti hajót. Reméljük, hogy a hír igaz.

– De Vergere… lehetséges, hogy ő már vett egy hajót – jegyezte meg Anakin.

– Szükséges lehet, hogy teljesen függetleníteni tudjuk magunkat Vergerétől – mondta Obi-van.

– Ó… értem.

Obi-van összerendezte a fémrudakat, szorosra húzta az er-szény zsinórját, és az egészet odaadta Anakinnak.

– Ezt mindig tartsd magadnál.

– Zseniális! – lelkendezett Anakin. – Senki nem gondolná, hogy egy fiúnál ilyen sok pénz van. Ezen vehetnék egy YZ-1000-est… száz YZ-1000-est!

– És mit kezdenél száz ósdi bárkával? – kérdezte Obi-van őszinte kíváncsisággal.

– Átépíteném őket. Tudom, hogyan lehet megduplázni a sebességüket… pedig így is elég gyorsak!

– És aztán?

– Versenyeznék velük!

– Mennyi időd maradna ekkor gyakorlásra?

– Nem sok – ismerte be Anakin kedélyesen, csillogó szemmel.

Obi-van rosszallóan lebiggyesztette az ajkait.

– Jól van, na! – kiáltotta Anakin vigyorogva, és felkapta a csomagot. Begyűrte a tunikája alá, és egy hosszú madzag-szerűséggel hozzáerősítette a ruhájához. – Vigyázni fogok az ősi pénzedre. Különben is, ki akarna gazdag lenni?

Obi-van felvonta a szemöldökét.

– Azért csak ne hagyd el! – figyelmeztette.

A Zonama Sekot még harmincezer kilométerről nézve is különös bolygó volt.

Az északi sarkvidék gyöngyházszínű fehér foltját egy egész féltekényi foltos zöld erdőség vette körül. Az egyenlítő alatt a déli féltekét áthatolhatatlan ezüstös felhőrétegek borították. Az egyenlítő mentén egy sötétebb szürkés-barnás sávot hosszú fo-lyók és keskeny tavak vagy tengerek törtek meg. A déli felhő-

takaró széle elegáns örvénymintákba csavarodott fel, amelyek aztán leszakadva tornádóként söpörtek végig a tájon.

Miközben a bolygó válaszát várták a leszállási kérelmükre, Charza elvonult a hajó egy másik részébe, hogy világra hozzon egy utódot.

Anakin a híd egyik oldalsó székében ült, és a két könyökével a térdeire támaszkodva a Zonama Sekotot bámulta. Az aznapi első gyakorlatait már elvégezte, és a gondolatai különlegesen tiszták voltak. Néha, amikor az elméje megnyugodott, amikor egy rövid időre lecsendesítette a lelkében dúló vihart, úgy tűnt, hogy többé már nem egyszerűen egy fiú, de még csak nem is egy ember. A távlatok elmosódtak, kiszélesedtek előtte, úgy érezte, mintha az egész életét kiterítve látná maga előtt, tele sikerekkel és hőstettekkel – természetesen önzetlen hőstettekkel, ahogy egy Jedihez illik. Ebben az életében valahol szere-pelni fog egy nő, noha a Jedik ritkán házasodtak meg. A képze-letbeli nő mindig Amidalára, a Naboo királynőjére hasonlított, aki erős jellemű, bájos és büszke, ugyanakkor szomorú és gon-doktól gyötört, és persze Anakin megszabadítja majd minden gondjától-bajától.

Évek óta nem beszélt Amidalával, mint ahogy természetesen az édesanyjával, Shmivel sem, de a jelenlegi fegyelmezett tudatállapotában az emlékük úgy hatott rá, mint valami távoli, szavakkal leírhatatlan muzsika.

Megrázta a fejét, kinyitotta a szemét, és kifelé fordította az érzéseit, míg egy izzó pontként szinte megjelentek előtte a levegőben, aztán a Zonama Sekotra összpontosított, hogy meglássa mindazt, ami szemmel nem látható…

Minden egyes időpillanatból számtalan ösvény indult ki számtalan lehetséges jövő felé, ennek ellenére, aki jártas volt az Erő használatában, képes volt feltérképezni azt az egyet, ami a legnagyobb valószínűséggel bekövetkezett. Hiába ismerte azonban valaki a saját jövőjéhez vezető ösvényt, azt nem tudhatta, hogy a jövő pontosan mit tartogat a számára – erre talán csak a legnagyobb Jedi-mesterek voltak képesek.

Obi-van gyakran mesélt Anakinnak arról, hogy egy képzett Jedi – vagy akár egy padavan is – valamilyen feladat vagy küldetés előtt egy kicsit előrenézhetett a jövőben.

Anakin biztosra vette, hogy most valami hasonlót csinált.

Olyan volt, mintha a testének sejtjei ráhangolódtak volna egy jövőből érkező, meggyengült jelre; egy hangra, amely olyan súllyal nehezedett rá, mint addig semmi más…

A szemei lassan kitágultak, ahogy a bolygót figyelte.

A fiú, Anakin Skywalker a Tatuinról, Shmi fia, Jedi-padavan, alig tizenkét standard éves, minden figyelmét a Zonama Sekotra összpontosította. A teste megremegett. Az egyik szeme résnyire lecsukódott, aztán a feje oldalra billent. Gyorsan becsukta mindkét szemét, és ismét megremegett. Megtört a va-rázs. Az egész talán három másodpercig, ha tartott.

Anakin megpróbált visszaemlékezni valami hatalmasra és gyönyörűre, egy érzésre vagy tudatállapotra, amit az imént tapasztalt, de egyedül Shmi arcát tudta felidézni, amint szo-morkásán, ugyanakkor büszkén rámosolyog.

Az édesanyja – olyan fontos és olyan távoli.

Az apja arca még sosem jelent meg előtte.

Obi-van toppant be víztől cuppogó léptekkel a pilótafülkébe.

– Charza végzett a szüléssel – mondta. – Most a porontyokat tanítja a hajó ellátására.

– Ilyen gyorsan? – kérdezte Anakin.

– Charza fajtájának egyes tagjai nagyon rövid életűek –

mondta Obi-van. – Elgondolkoztál.

– Azt csak szabad, vagy nem?

– Feltéve, hogy nem tépelődsz – felelte Obi-van. A mester arckifejezése egyszerre volt mérges és aggódó. Anakin hirtelen felugrott a székből, és olyan hévvel ölelte át a mesterét, ami még Obi-vant is meglepte.

Obi-van szelíden megtartotta a fiút, nem akarta megtörni a pillanat sodrását. Némelyik padavan olyan volt, mint egy nyugodt tó, az elméjük akár egy egyszerű szöveg. Csak kitartó gyakorlással szerezték meg az idősebbekre jellemző mélységet és komplexitást. Anakin már a találkozásuk első napjától kezdve maga volt a mély és komplex titokzatosság. Ennek ellenére kettőjük között olyan erős kötődés alakult ki, amihez foghatót

Obi-van még senkivel szemben nem érzett – Qui-gon Jinnt is beleértve.

Anakin hátrahúzódott, és felnézett a mesterére.

– Azt hiszem, ezen a bolygón súlyos veszélyekkel kell majd szembenéznünk.

– Hiszed? – kérdezte Obi-van.

Anakin elfintorodott.

– Érzem. Nem tudom, pontosan mik ezek, de… egy kicsit előrenéztem. Szinte éreztem a jövőt. Veszély leselkedik ránk.

– Ezt én is gyanítottam – bólintott Obi-van. – Már amikor Thracia Cho Leem azt…

A hidat hirtelen egy csapatnyi újonnan született, élénk ró-

zsaszín ráklény töltötte meg, akik lelkesen csattogva és karaty-tyolva elfoglalták az állásaikat. Charza is megjelent mögöttük, az arcán büszkeséggel vegyes kimerültséggel, mintha valami felemelő, ugyanakkor fárasztó tettet hajtott volna végre.

– Az élet megy tovább – susogta Anakinnak, miközben elfoglalta a helyét. – Most pedig… lássuk, kaptunk-e választ a bolygóról.

15

Raith Sienar végigsétált a zászlóshajója, az Admiral Korvin megfigyelőfedélzetén, és fellépett a parancsnoki emelvényre.

Végignézett a Kereskedelmi Szövetség egykori, mostanra jócs-kán elavult nehézcirkálójának kör alakú központi hangárában felhalmozott fegyvereken. A készlet a legkevésbé sem nyerte el a tetszését, és általában is csalódott volt, hogy ennek a szedett-vedett haderőnek az irányítását várják el tőle.

A bosszúságát tetézendő egyetlen saját gyártmányú járműve sem volt a fedélzeten, amit mindenképpen súlyos, mi több ve-szélyes felelőtlenségnek tekintett.

Tarkin vagy nem írta le pontosan a rendelkezésére bocsátandó erőket, vagy túlzott optimizmussal emlékezett vissza rájuk.

Sienar felütötte a fegyverlistát. E-5-ös droidok… Elhúzta a száját.

A cirkáló három leszálló járművet hordozott, száz katonát a Kereskedelmi Szövetség erőiből és több mint háromezer droidot. Három kisebb, és nyilvánvalóan kevésbé hasznos hajó egé-

szítette ki a Tarkintól kapott századot.

Kétségtelen, hogy ezekkel a hajókkal is meg lehetett hódítani egy bolygót – egy isten háta mögötti, primitív technológiai szinten álló bolygót.

Ennél fejlettebbet azonban aligha. Ráadásul csak meghódí-

tani, és nem irányítás alá vonni.

– Nem vagy lenyűgözve – jegyezte meg Tarkin fanyarul, mi-közben csatlakozott hozzá az emelvényen.

– Sosem hittem a droidokban mint frontvonalbeli harcosok-ban – válaszolta Sienar. – Még ezekben az újabbakban sem. A Naboo elveszett, pedig a Kereskedelmi Szövetség ott ennél százszorta nagyobb hadsereget vetett be.

– Ahogy már említettem, ezek a droidok képesek önállón cselekedni, és sokkal keményebbek a korábbi modelleknél

– mondta Tarkin némileg ingerülten.

– Rájuk bíznád, hogy saját maguk hajtsanak végre egy bonyolult hadműveleti tervet?

– Talán – felelte Tarkin. Az ajkát összeszorítva bámult le a fegyverek és szállítóeszközök soraira. – Meg kell mondanom, Raith, hogy én nem vagyok annyira híve a teljes függetlenségnek, mint te. A központi irányítás csak a neimoidik miatt vallott kudarcot. Ezen a hajón az irányítók meglehetősen kép-zettek és rugalmasok. Mint azt te is tudod, a Zonama Sekot gyéren lakott, szinte az egészet erdő borítja. Ez a sereg több mint elegendő lesz.

– Légy őszinte hozzám – mondta Sienar, közelebb lépve a régi barátjához. – Mindkettőnk kedvéért. Ha a Zonama Sekot valóban könnyű préda lenne, egy ennél jóval kisebb expedíciós erő is megtenné. Ez az osztag egyszerre tűnik túl nagynak és túl kicsinek is. Ez aggaszt engem.

– Ez a legtöbb, amit össze tudtam szedni. A Kereskedelmi Szövetség csapatai folyamatosan kerülnek át a Köztársaság irányítása alá, ennyit tudtak nélkülözni.

– Talán ez a legtöbb, amire rá tudtad venni őket, hogy küld-jenek, a te rangoddal és kapcsolataiddal – mondta Sienar.

Tarkin meglepett, látszólag sértett pillantást vetett rá, aztán felkuncogott.

– Talán igazad van – mondta. – De mikor volt meg egy katonának mindene, amit szeretett volna? A háborút sajnos azzal kell megnyerni, amid van. Mindketten jobban örültünk volna, ha mi magunk tervezhetjük és építhetjük meg a saját hadseregünket, a saját stratégiánknak megfelelően. Csakhogy a Kereskedelmi Szövetség legalább annyira megszenvedte a gazdasági visszaesést, mint a Köztársaság. Pitiáner szélhámosok egész serege tűnt fel hirtelen a színen az ócska teherhajóikkal, hogy a legjövedelmezőbb áruk csempészéséből részesedhessenek. Ezeknek a visszaszorítása, a kereskedelmi útvonalak és jogok visszaszerzése élet-halál kérdése volt a Kereskedelmi Szövetség számára. Immár a Köztársaságnak kell felügyelnie a kereskedelmi utakat. A Köztársaság arzenálja pedig, meg kell mon-

danom, még ennél is szánalmasabb. Örülök, hogy ennyit tudtam szerezni.

– Nem vagyok kíváncsi a siránkozásra – jegyezte meg Sienar szárazon. – Engem neveztél ki parancsnoknak, ahelyett hogy te mennél, pedig te sokkal tapasztaltabb stratéga vagy. Ha a küldetés elbukik, egyes-egyedül a parancsnokot fogják felelőssé tenni – vagyis engem.

– Most akkor ki siránkozik? – kérdezte Tarkin még szárazabb hangon. – Raith, egy évtizeden keresztül pocsékoltad az energiádat a gyűjteményedre, jelentéktelen szerződésekre; próbáltad a kicsi és elegáns fegyverek használatát elterjeszteni, amelyek fölött alaposan eljárt az idő, közben pedig egyfolytában panaszkodtál az elvesztegetett lehetőségekre és a fantáziátlan vevőkre. Ez alatt az idő alatt én egy nagyon magas létrán kapaszkodtam fölfelé. Azzal kell beérnünk, amink van. Téged választottalak… mert a harcászati stratégiák terén majdnem olyan jó vagy, mint én, és nálam sokkalta jobban átlátod a Zonama Sekot-i gyárak működését.

Sienar összevont szemöldökkel meredt Tarkinra. Mindketten szaporábban vették a levegőt, mintha bármelyik pillanatban egymás torkának akarnának ugrani.

Ez persze nem volt valószínű. Úriemberek voltak, előkelő

származással és szigorú katonai neveltetéssel. A méltóságukat nem törte meg a kialakult helyzet, még ha oly sok minden meg is változott kettőjük között.

– Esküszöm, szándékosan rángattál ebbe bele – mondta halkan Sienar, megtörve a tekintetek csatáját, és jelezve, hogy az ilyesfajta küzdelem rangján aluli lenne. – A felszerelést nézve egyáltalán nem vagyok biztos a szándékaidban.

– Már megint kezded – felelte Tarkin, szándékosan derűs hangsúllyal. – Van egy nagy kapacitású, jól felfegyverzett zász-lóshajód három leszállóegységgel és három kísérő hajóval –

egy Taxon osztályú felderítő járművel, egy diplomáciai futárhajóval, amely szükség esetén csaliként is használható, és egy mobil asztromech javítóegységgel. Harci droidok, légiaknák. A századod bőven elegendő a feladat teljesítéséhez.

– Te pedig pont a megfelelő helyen leszel, hogy kiköszörüld a bukásom okozta csorbát? – kérdezte Sienar.

– A Coruscanton leszek, hogy politikailag támogassam az ügyet. Ami valószínűleg sokkal nehezebb, mint egy dzsungel-bolygót meghódítani. – Tarkin megrázta a fejét. – Ebben az új rendszerben mindkettőnknek magasra kell még kapaszkodnia.

Neked pedig, barátom, leginkább lehetőségekre van szükséged, hogy bizonyíthass. Ezért bízom rád ezt a munkát, amihez persze nekem is fűződik érdekem. Biztosra veszem, hogy sikerrel jársz. – Kihúzta magát. – Most pedig vissza kell térnem a Coruscantra. Ó, épp itt van Kett kapitány.

Az Admiral Korvin kapitánya odalépett Sienarhoz, és kurtán meghajolt, mielőtt megszólalt volna.

– Parancsnok, húsz perc múlva elhagyjuk a bolygó körüli pályát. Egy utolsó fegyverrakományt kell még a fedélzetre vennünk. Droidvadászok, azt hiszem. Tíz percen belül megérkeznek.

A tiszt rápillantott Tarkinra, most ismerte csak fel a férfit.

– Tessék, Raith – mondta Tarkin. – Ez több, mint amire szá-

mítottam. Ha droidvadászgépekkel sem tudod elfoglalni azt a bolygót, akkor…

Sienar egy biccentéssel nyugtázta Kett üzenetét.

– Engedd meg, hogy lekísérjelek a dokkfedélzetre – mondta Tarkinnak.

– Nem szükséges – válaszolta Tarkin.

– Ragaszkodom hozzá – rázta meg a fejét Sienar. – Az én hajómon ez így szokás…

Valójában csak azt akarta megakadályozni ezzel, hogy Tarkin az utolsó pillanatban még utasításokat adjon egy esetleges beépített emberének a cirkáló fedélzetén. Persze tudta, hogy otrombaság ilyesmit feltételezni a barátjáról, de az utóbbi időkben egyre kevésbé volt kifizetődő finomkodni.

Sienar nem találta a helyét ebben a korban és ezen a zász-lóshajón.

Valamit tennie kell ez ügyben, méghozzá gyorsan.

16

– A hajó azonosítása megtörtént – mondta egy hang a Zonama Sekot-i légi irányítóközpontból, Obi-van becslése szerint férfi, és valószínűleg ember. – A bejegyzés szerint ez egy engedéllyel rendelkező ügyfélszállítójármű. Azonban a legutolsó ideszállított ügyfél egyenlege nem rendezett.

Úgy tűnt, mintha Charza Kwinn a sörtéit tisztogatta volna, mielőtt válaszolt. Hirtelen a kabin teljes magasságában felemelkedett, a törzséről szanaszéjjel repültek a ráklények. Anakin eltakarta az arcát, miközben néhány ilyen élelemforrás körülötte csattant a padlón.

Obi-van ezt elmulasztotta, és egyenesen az arcába kapott egy jókora rózsaszín páncélos állatot.

– Bocsánat – motyogta Charza, aztán bekapcsolta az inter-komot. – Itt Charza Kwinn, a Star Sea Flower bejegyzett tulajdonosa. Nem emlékszem, hogy személyesen kellene garantálnom az ügyfelek egyenlegét.

– Nem – ismerte el az irányító -, de szeretjük, ha a szállítóink megbízható vásárlókat hoznak nekünk.

– Amennyiben igényli, az utolsó ügyfelemet visszaszállítom a szülőbolygójára, ingyen és bérmentve – mondta Charza ártatlanul. – Hol találom?

Hosszabb szünet következett.

– Nem szükséges – mondta az irányító. – A leszállás engedé-

lyezve. Használja az északi fennsíkot. A koordináták változatlanok.

– Üzemanyag-pocséklás – morogta Charza, azzal megszakí-

totta a kapcsolatot. – Egy egyenlítőhöz közeli leszállóhely sokkal jobb lenne.

Obi-van figyelte, ahogy a Zonama Sekot felszíne elsuhan alattuk.

– Különös. Még sosem láttam ilyen tökéletesen kettéosztott időjárási rendszert.

– Azóta nem változott semmit, hogy legutóbb itt jártunk —

jegyezte meg Charza.

A Star Sea Flower néhány ezredmásodpercre aktiválta a lég-köri hajtóműveit, és megkezdte az ereszkedését. Ahogy beértek a felső atmoszférába, Obi-van mintha megpillantott volna egy rendellenes barna sivatagot vagy hasadékot a végtelen, mély-zöld tengerben, de azonnal el is tűnt a szeme elől.

A rázkódástól légköri pajzsok védték őket, és a hajó körül egy gyönyörű ionizált levegőcsóva képződött, néhány másodpercre eltakarva előle a kilátást. Amikor a ragyogás elült, a táj –

az űrből nézve egyenletes zöld lombtakaró – hirteleni tarkává, részletgazdaggá vált. A nyugvó nap pislákoló fényében vöröses bórákkal gyéren benőtt hegyvonulatok és buja zöld nö-

vényzettel takart völgyek törték meg a felszín egyhangúságát.

– Jobbra forog – jegyezte meg Anakin. – Nagyon csekély tengelydőlés. Normálisnak tűnik, leszámítva a déli időjárást.

Obi-van bólintott. Vergere olyan kevés részletet közölt, hogy mindez új információ volt.

– Hőmérséklet a leszállási helyen?

– Legutóbb az édesvíz fagyáspontja fölött volt – mondta Charza. – De nem sokkal. Az északi sark közelében fogunk landolni, egy keskeny fennsíkon, amelyet befagyott tengerek vesznek körül.

– A tengervíz sós? – kérdezte Anakin.

– Nem tudom – felelte Charza. – Akármit csinálok, még ha csak egy lézersugarat küldök is le spektrumanalízis céljából, a bolygó irányítói azonnal megtudják. Nem szeretik a fürkészést.

– Különös – mondta Obi-van.

– Imádják a titkaikat – felelte Charza.

A földet érésre kijelölt északi fennsík legalább ezer kilométer hosszú és szinte hajszálvékony volt. Összetöredezett hó és jég-tömbök borították, így a fennsík leszállás szempontjából nem sok jóval kecsegtetett, csupán néhány félgömb alakú épület

mellett volt letakarítva egy négyszögletes, viszonylag sima terület.

A légköri propulziós hajtóművek segítségével Charza elegáns félkört írt le a Star Sea Flowerrel, és óvatosan letette a négyszög közepén. Két másik hajó – légköri szállítójárművek, nem űrhajók – parkolt a szabad ég alatt a leszállóterület pereménél, mindkettőt vékonyan belepte a hó.

A hó óriási, szivárványszínű pelyhekben hullott, ahogy Charza leeresztette a rámpát. Hűvös levegő csapott be a hajó belsejébe, mire a rákocskák gyorsan hátrébb húzódtak. Anakin a rámpa tetején összehúzta a köpenyét, és kilépett a vízhatlan csizmáiból. Obi-van odadobta neki a zsákjaikat, és ő is levette a csizmáit.

Charza vacogó sörtékkel figyelte a két férfit.

Anakin végigment a rámpán, Obi-van néhány lépéssel mö-

götte. Egyetlen magányos alakot látott a hajótól néhány méterre, vastagon bebugyolálva – az egyszemélyes fogadóbizottsá-

guk.

Charza felhúzta mögöttük a rámpát, és a hajó egy méterre felemelkedve a talajtól lebegni kezdett a másik két jármű

melletti parkolóhely felé.

– Üdvözöllek benneteket a Zonama Sekoton – hallották egy nő hangját a fél arcot betakaró, vörös hómaszk mögül. A mély-kék szemeiből alig látszott valami a vastag hőcsapda fölött.

Röpke üdvözlésre emelte a kezét, aztán mielőtt közelebb értek volna, megfordult, és elindult az egyik kupola felé.

Anakin és Obi-van egymásra néztek, megvonták a vállukat, és követték.

17

Anakint mind a fogadtatásuk, mind az első benyomása a Zonama Sekotról csalódással töltötte el. Pompát várt, látvá-

nyosságokat, valamit, ami megfelel egy tizenkét éves fiú élénk képzelőerejének. Ezzel szemben az első kupolaszerű épületbe belépve sivár üresség fogadta őket, és olyan hideg, hogy a leheletük megfagyott a levegőben.

Obi-van ezzel szemben ügyelt rá, hogy az előítéletei ne uralkodjanak el rajta. Nyitott volt bármire, így a fogadtatásukat és az üres lakóhelyiséget – ha ugyan lakóhelyiség volt –

leginkább érdekesnek találta. Ezek az emberek nem érezték szükségét, hogy lenyűgözzék a látogatóikat.

A nő levette a sisakját és a maszkot, és megrázta a dús, szürkésfehér haját. A hajzuhatag magától gyorsan takaros spirálformába rendeződött, és rugószerűen a ruhája hátát verdeste. A hajszínét meghazudtolva az arcán nem voltak ráncok.

Obi-van magánál fiatalabbnak tippelte volna, leszámítva a mélykék szemeiből tükröződő hűvös távolságtartást. Nagyon tapasztaltnak tűnt, és nagyon fáradtnak.

– Gazdagok vagyunk és unatkozunk? – kérdezte kurtán-furcsán. – A fiad? – mutatott Anakinra.

– A tanítványom – felelte Obi-van. – Hivatásos tanár vagyok.

A nő nem állta meg újabb kérdés nélkül.

– És mit gondolsz, mit taníthatsz itt neki?

– Akár gazdagok vagyunk, akár nem – mosolyodott el Obivan –, van elég pénzünk egy hajó vásárlására. Az, hogy a fiú mit fog tanulni, a kérdéseinkre adott szíves válaszoktól függ elsősorban.

Anakin a nő felé fordította a fejét, és bár tiszteletet érzett iránta, a csalódottságát sem tudta leplezni.

A nő arckifejezése rezzenéstelen maradt, ahogy végigpillan-tott rajtuk.

– Valaki mások pénzét hoztátok, talán egy konzorciumét, akik a nagy jómódjukban lusták maguk eljönni?

– Egy szervezettől kapjuk a tőkénket, amelynek a szellemi és spirituális fejlődésünket köszönhetjük – mondta neki Obi-van.

A nő gúnyosan felhorkant.

– Kutatócsoportok számára még közvetve sem biztosítunk hajókat. Menjetek haza, tudós urak.

Obi-van úgy döntött, hogy nem próbálkozik meg a Jedi-elmetrükkel. A nő viselkedése felkeltette az érdeklődését. A megvetés gyakran derékba tört ábrándokat takart.

– Messziről jöttünk – mondta zavartalanul.

– A galaxis közepéből, tudom – felelte a nő. – Ahol a pénz van. Az árulók, akik a nélkülözhetetlen reklámozás oroszlánré-

szét végzik, említették, hogy bizonyítanotok kell, mielőtt rátehetnétek a kezeteket a Zonama Sekot kincsére, bármi legyen is az? Egyetlen látogató sem maradhat hatvan napnál tovább.

Amúgy is csak a múlt hónap óta fogadunk újra vásárlókat. –

Kinyújtotta a kezét feléjük. – Számtalan trükkel találkoztunk már! Vásárlók… a szükséges rossz. Nem kell kedvelnem titeket!

– Akárhonnan jöttünk is, elvárnánk, hogy vendégszeretettel fogadjanak – mondta Obi-van nyugodtan. Már éppen azon volt, hogy mégis az Erőt hívja segítségül, amikor a nő egész arckifejezése hirtelen megváltozott. A vonásai ellágyultak, mintha váratlanul egy rég nem látott barát arcát pillantotta volna meg.

A válluk fölött a semmibe révedt. Anakin hátrafordította a fejét. Hármójukon kívül egy lélek sem volt a helyiségben.

– Ez te voltál? – suttogta Obi-vannak. A mestere megrázta a fejét.

– Elnézést – mondta a nőnek.

A fogadójuk összerezzent, és ismét Obi-vanra összpontosította a tekintetét.

– A Magiszter azt mondja, hogy délre kell mennetek – jelentette ki. – A hajótok további négy napot maradhat.

Az események hirtelen fordulata készületlenül érte Obi-vant.

A nő láthatóan nem viselt fülhallgatót. Nyilván a ruhájába rejtve hord valamiféle komlinket, merengett.

– Erre tessék – mondta a nő, és az üres kupolaépület szemközti falán lévő apró ajtó felé intett. Ismét a szabadban találták magukat, egy metsző, szinte már vízszintes hófúvás kellős közepén.

Obi-van felnézett a hóviharban egyenesen feléjük ereszkedő

szellemszerű árnyékra. Noha a nő nem zavartatta magát, a keze ösztönösen is a köpenye alatt hordott fénykard markolatára simult.

Mi riasztotta meg? Miféle kósza, a jövőjükre vonatkozó láto-más miatt rémült meg egy közönséges szállítóhajó előre várható érkezésétől?

Nem először bánta már meg, hogy eljöttek erre a küldetésre, és aggódott, hogy milyen hatással lesz a padavanjára. A ve-szély, amit érzett, nem egy konkrét forrásból áradt, hanem mindenhonnan. Nem fizikai értelemben vett veszély volt ez, hanem az Erő egyensúlyának esetleges felborulása, de olyan kézzelfoghatóan érezte, hogy az minden mást elhomályosított.

Nem is annyira Anakin Skywalker forgott veszélyben, sokkal inkább ő maga volt a lehetséges oka ennek a zavarnak.

Qui-gon Jinn halála óta először Obi-van félelmet érzett, ezért az évtizedes Jedi-kiképzését segítségül híva gyorsan védőfalat vont maga köré, hogy uralja és fokozatosan elnyomja az érzést.

Kinyújtotta a kezét, és megfogta Anakin vállát. A fiú elszánt vigyorral pillantott fel rá.

– Ezzel utaznak majd délre – kiabálta túl a süvítő szelet a vendéglátójuk a széles, lapos, korong alakú járműre mutatva, amely a sűrű hóesés közepette mellettük landolt.

Obi-van felemelte a saját komlinkjét, és csatornát nyitott a Star Sea Flowerhez.

– Elhagyjuk a fennsíkot – mondta Charza Kwinn-nek.

– Maradj itt, amíg engedik, aztán pedig… ne távolodj el túl messzire.

Obi-van senkiben nem bízhatott meg, ezért a rugalmasság életfontosságú volt.

18

Ennek kellett volna Raith Sienar életének egyik legbüszkébb pillanatának lennie. Parancsnoki rangot kapott, egy egész szá-

zad tartozott az irányítása alá, és végre gyakorlatban is próbára tehette a katonai kiképzését, amiről azt hitte, hogy már nem sok hasznát fogja venni. A négy hajóból álló raj éppen belépni ké-

szült a legelbűvölőbb helyek egyikébe, a hiperűrbe – legalábbis egy tervezőmérnök számára mindenképpen elbűvölő volt –, mégsem érzett semmit, csupán dermesztő, a csontjáig hatoló félelmet.

Nem ezt akarta, nem erről álmodott, amikor két évvel ezelőtt megvette a sekoti hajót.

Még az is kétes dicsőségnek tűnt a számára, hogy feltételez-hetően rábukkan a Zonama Sekot bolygóra, hiszen a tudást meg kell osztania másokkal. Sienar nem szeretett osztozni semmiben, különösen régi barátokkal nem. Legfőképpen pedig Tarkinnal nem.

Sienar már gyerekkorától kezdve imádta a versengést, de az idők során újra meg újra rá kellett jönnie, hogy ennek a ver-senyszellemnek megvannak a maga korlátai. A győzelemhez összpontosítania kellett az erőfeszítéseit, és hamarosan megtanulta, hogy olyan területeket válasszon, ahol kidomboríthatja a képességeit, és kerülje azokat, ahol nem.

Fájó szívvel vette tudomásul, hogy a saját kapzsiságát alábe-csülte, mások határtalan becsvágyát pedig túl. A Tarkinét is.

Most azonban ideje sem volt, hogy lerombolja az ingatag pozícióját. A segédei, türelmetlenek és nem éppen alázatosak az új parancsnokukkal szemben, összegyűltek az Admiral Korvin parancsnoki hídján, és várták az indulást.

Ki kellett adnia a parancsot a hiperűrbe való belépésre.

Ettől a végső mozzanattól rettegett idáig – elhagyni a rendszert, amelyben a védőbástyáit, a politikai szövetségesei és kapcsolatai legtöbbjét és a teljes vagyonát felhalmozta.

Elhagyni az otthonát.

Az elmúlt hat órában, amióta kikísérte Tarkint a hajóról, nem volt öt egybefüggő másodperce, hogy átgondolja a dolgokat.

Nem volt ideje tartalék terveket, menekülési útvonalakat készí-

teni. Ehelyett a parancsnoklással járó apró-cseprő ügyek töltöt-ték ki az idejét: rendszerellenőrzések, gyakorlatok és az elkerülhetetlen, ám annál bosszantóbb késések az ósdi berendezések lerobbanása miatt.

Tarkin az elejétől fogva egy keskeny ösvényen terelte, akár egy háziállatot a vágóhíd felé.

Persze az önsajnálkozásra sem volt idő. Sienar nem volt elveszett ember, csak egy kis időre lesz szükség, amíg a ref-lexei visszanyerik a korábbi formájukat. Az elmúlt évtizedben a Coruscanton szellemileg egyre inkább eltunyult, elkedvetle-nedve a gazdaság hanyatlása és megkeseredve az arisztokraták körében fokozatosan eluralkodó korrupció miatt, akik pedig anyja helyett az anyja voltak.

Megacélozta a vonásait, és úgy találta, hogy ez az arckifejezés se nem kényelmetlen, se nem teljesen idegen tőle. Az előző nap választott egyenruháját – egy Kereskedelmi Védelmi tiszt régi vágású uniformisa volt, fekete, szürke és vörös opál-fényű csíkokkal – mindenesetre jól kiegészítette.

Most legalább az illúziója megvan, hogy irányítása alatt tartja a hajót, az embereit. Lehetne ez akár a kezdet, egy stabil alap, ahol a lábát megvetve próbára tehetné, hogy valójában mekkora hatalma és függetlensége van.

– Az egységek hiperhajtóműmagjai szinkronban vannak, kapitány? – kérdezte.

– Igen, parancsnok – válaszolta Kett. A hajó kapitánya egy kereskedő egyenruháját viselte, még a Kereskedelmi Szövetség idejéből valót, amihez láthatóan hozzászokott, és ami kevésbé volt hivatalos Sienarénál. Viszont gyűrött.

Csak kicsit vagyunk jobbak a kalózoknál, de legalább gondosan megválasztjuk a képmásunkat, gondolta Sienar.

– Hát akkor, fűtsünk be a kicsikének – mondta, remélve, hogy a nyelvezete nem tűnik túlságosan régimódinak.

– Igenis, uram. – Kett megengedett magának egy rejtett fél-mosolyt.

Sienar kibámult az elülső ablakokon, kezével a parancsnoki emelvény korlátját szorította. Kett fél szinttel lejjebb „főtiszti pihenj" tartást vett fel, a kezét a háta mögött összekulcsolta, a térdét enyhén berogyasztotta, miközben a parancs továbbítódott a század összekapcsolt navigációs központjához.

– Indulás, parancsnok – mormolta Sienarnak, miközben oda-kinn a csillagok elmosódtak és szétterültek, aztán egyetlen ragyogó pontba zsugorodtak össze. – Beléptünk a hiperűrbe.

– Köszönöm, Kett kapitány – mondta Sienar.

– A várható utazási idő három standard nap – mondta Kett.

– Használjuk fel ezt az időt arra, hogy megvizsgáljuk a védelmi rendszert, és tartsunk néhány gyakorlatot rajta – folytatta Sienar. Ez legalább lefoglalja a zászlóshajó legénységét, míg ő az egyéb teendőit intézi. – Továbbá kérem a század összes felelős tisztjének a szolgálati kartonját. Életrajzot, fel-jegyzéseket, mindent, Kett kapitány.

Ez már jobban hangzott.

– Készítek egy tervet, és egy órán belül átküldőm az anyagot, uram – mondta Kett.

Egyre jobb. Megfelelő kezdésnek tűnt egy összetett küldetéshez.

Sienar kihúzta magát, megacélozta a tekintetét, és rezzenéstelen arccal figyelte a kinti, egyébként kissé gyomorkavaró lát-ványt, egészen addig, amíg az ablakok takarólemezei a helyük-re nem csúsztak.

Ekkor hátralépett, és lemászott. Az emelvényt egy karcsú, csővázas, kékre festett navigátordroid foglalta el, hogy hozzá-

lásson a szükséges, ám roppant unalmas feladatai elvégzéséhez.

19

Anakin kényelmetlenül fészkelődött a szűkös szállítójár-műben, mivel alig látott ki a szerencsétlen módon az ülések mögé helyezett apró ablakokon. Az égből látott egy keskeny sávot, és a hullámzó zöld láthatárt. Ahogy a jármű dél felé tartott, többször áthaladtak a féltekék határvonalán, és a kabin váltakozva hol fényárba, hol sötétségbe borult, míg végül nyugati irányba fordultak, és a napkorong felé repültek.

A szállító jármű csak a legalapvetőbb kényelmi funkciókkal rendelkezett: négy keskeny, felhajtható székkel az alacsony plafonú kabinjukban, amit zárt ajtó választott el a pilóta-fülkétől. Obi-van egy ember jelenlétét érezte az ajtó mögött, mást semmit. A hajó viszonylag közismert típus volt, könnyű

felderítőegység, ilyeneket gyakran nagyobb hajók belsejében szállítottak bolygófelszíni expedíciók során. Nem sok érdekes volt benne.

– Így nehéz egy bolygót irányítani – mondta Anakin.

– Úgy viselkednek, mintha mostanában nehézségeik adódtak volna – értett egyet Obi-van.

– Vergere miatt?

A Jedi-lovag elmosolyodott.

– Vergere nem kapott utasítást arra, hogy romboljon. Talán inkább azok miatt az ismeretlen látogatók miatt, akik után ő is kutatott.

– Nem érzek semmi ilyesmit errefelé – mondta Anakin. – Az egész bolygón érzem az Erőt, a helybeliekben is, de… – Elfintorodott, és megrázta a fejét.

– Én sem érzek semmi rendkívülit – mondta Obi-van.

– Én nem mondtam, hogy nem érzek semmi rendkívülit. Obivan oldalra hajtotta a fejét, és ránézett a padavanjára.

– Akkor mit?

– Nem tudom pontosan, hogy mit érzek. Ennyi az egész

– vonta meg a vállát a fiú.

Obi-van tisztában volt azzal, hogy Anakin néha még nála is fogékonyabb volt az Erő apró rezdüléseivel szemben.

– Mégis, mi az, amit érzel?

– Valami… nagy. Nem sok kis apró hullám vagy örvény, hanem egyetlen hatalmas hullám – mintha egy nagy változás lenne, ami már be is következett vagy be fog következni. Ennél jobban nem tudom körülírni.

– Én még nem érzek semmi ilyen egységes áramlást – mondta Obi-van.

– Persze – felelte Anakin. – Talán csak beképzelem. Talán velem van a baj.

– Azt kétlem – mondta a mestere.

Anakin a tarkójára tette a kezét, és felsóhajtott.

– Meddig tart még?

A jármű egy órával később jókora zökkenéssel földet ért, és a csapóajtó fülbántó csikorgás kíséretében azonnal nyílni kezdett lefelé, hogy aztán csattanva nekiütődjön a kemény talajnak.

Meleg, párás levegő áramlott a fülkébe, ami egyszerre volt virágillatú és édeskés, mint egy frissen sütött sütemény.

Anakin étvágygerjesztőnek találta az illatot. Talán ételt ké-

szítettek a vendégeiknek – reggelit vagy ebédet.

Ahogy azonban lehajoltak, hogy kimásszanak a járműből, nem terített asztalok fogadták őket. Ehelyett egy széles teraszon találták magukat, amely négy hatalmas, sötét fatörzs között volt felfüggesztve. A boratörzsek középső részei hordószerűen megvastagodtak, a tíz-tizenöt méteres átmérőt is könnyedén elérték. A magasból foltokban ragyogó napsütés szűrődött keresztül az egymás fölött rétegekben húzódó lombozaton, amelyek megannyi napernyőként árnyékolták be a környezetüket, fényes nappal is örökös félhomályt teremtve ezáltal. Obivan lesegítette Anakint a rámpán, miközben gyorsan körül-nézett. Mindketten kiegyenesedtek, és egy magas, erős kinézetű

emberrel találták szembe magukat, aki hosszú fekete, csillogó zöld medalionokkal díszített köpenyt viselt. Több mint két mé-

ter magasra nőtt, jóval magasabbra, mint Obi-van, az arca fakó volt és kék, akár a tatuini tej.

– Ez itt a Zonama Sekot – szólalt meg. – A szépség és a szilárd hagyományok bolygója. A nevem Gann.

– Örülök, hogy találkoztunk – üdvözölte Obi-van, miközben Anakinnal a magas férfi elé léptek. A bőrszínéből és a tartá-

sából ítélve valamelyik belső Ferra rendszerből származott, a Köztársaság törvényeinek nem mindig engedelmeskedő világ-ból. A ferrák büszke, független nép voltak, akik nem szívesen látták a kívülállókat, és szinte sohasem távolodtak el messzire a szülőbolygójuktól.

– Hol vannak a hajók, az igazán gyorsak? – kérdezte Anakin, miután a felnőttes színpadiaskodást megunva az ifjonti lelkesedése kerekedett felül.

– Ő a tanítványom, Anakin Skywalker a Tatuinról – mutatta be Obi-van. – Az én nevem Obi-van Kenobi.

Gann lenézett Anakinra, és a tekintete meglágyult.

– Nekem is van egy fiam – mondta. – Egy különleges tanít-ványom. Fiúk és lányok. Itt így hívjuk a tanítványokat. Akárki nemzette is őket, mindannyian anyák, apák és tanítók vagyunk.

Attól tartok, néhány napig még nem látod a hajókat, ifjú Anakin. – Visszafordult Obi-van felé, és kinyújtotta a karját. – Ezt hívjuk mi Középtávnak, az első otthonunk a Zonama Sekoton, ahol húsz ferra évvel ezelőtt letelepedtünk. Ez hatvan standard évet jelent. Nem mintha az idő itt ugyanazt jelentené, mint bármelyik Ferra világban vagy a Coruscanton.

– A kiejtésünk árult el? – kérdezte Obi-van.

– Elég néhány hónap a világok fővárosában, és a beszéd má-

ris jellegzetessé válik – mondta Gann. – Az idő valahogy más-képp telik a Zonama Sekoton. Úgy érzem, mintha az egész életemet itt töltöttem volna, pedig lehet, hogy csak egyetlen év volt, egy hónap, egy hét…

Obi-van finoman félbeszakította az elmélkedést.

– Szeretnénk egy hajót vásárolni – mondta. – Megvan rá a pénzünk, és készek vagyunk alávetni magunkat a próbáknak és gyakorlatoknak.

Gann drámai módon felvonta sűrű, fekete szemöldökét.

– Először a rituálé. Válaszok és próbák csak sokkal később.

A ferra egy apró széllökésre lett figyelmes, egy rövid fütyülő

zajra magasan fenn a lombok között.

– Innen nem a legjobb a kilátás – mondta. – Gyertek velem.

Meg kell mutatnom nektek a Sekotot.

Obi-van és Anakin követte Gannt egy réshez két hatalmas fatörzs között, melyek körbevették és tartották a platót. Kinyitott egy nádszerű indával sűrűn befont ajtót, és intett nekik, hogy kövessék. A fatörzsek között lépkedve a mester és a tanít-ványa egy külső teraszra érkezett, amely fürdött a napfényben, és ahonnan még szemet gyönyörködtetőbb panoráma tárult elé-

jük, mint amilyet Charza Kwinn mutatott nekik a Star Sea Flower fedélzetéről.

Gann összefonta az ujjait, és büszkén elmosolyodott. Egy kanyargós folyóvölgyből – aminek a feneke még jó két kilométerrel alattuk is árnyékba veszett – hajnali ködfoszlányok szállingóztak. Feljebb a völgy falain lépcsőzetes sorokban el-rendezve lakóépületek és teraszok tarkították a csupasz sziklafelszínt, melyeket hatalmas barna és zöld indák tartottak a helyükön. Az indák a sziklapárkányokon magasodó bórák gigantikus gyökereiből eredtek. Az enyhe reggeli szélben jó né-

hány léghajó navigált a sziklaperemek között. Ezeket a két oldalukra erősített merev, csőszerű, csontfehér ballonok tartották a levegőben, és további, oldalra kinyúló ballonok stabilizálták. A léghajók a völgyet behálózó kábelek mentén haladtak. A kábeleket a kanyon oldalfalából szabályos közön-ként ferdén kinövő fatörzsek támasztották alá. Éppen ekkor egy léghajó furakodott át az egyik ilyen tartógerenda felső végét ékítő levélkoronán.

– A bolygó neve Zonama – mondta Gann. – A rajta lévő

élővilág neve Sekot. Ez csak a Sekot egy kis része, ugyanúgy, ahogy a bórák körülöttünk és alattunk, és hitünk szerint mi, itt lakók is. Ahhoz, hogy méltóvá váljatok a Sekot egy darabjának, az egyik hajónknak a vezetéséhez, összhangba kell kerülnötök a mi életformánkkal. El kell fogadnotok a Magisztert, a szerepét az életünkben és a történelmünkben, és egybe kell fonódnotok a

Sekottal. Nem könnyű feladat – igencsak valós veszélyeket rejt.

A Sekot ereje hatalmas. Elfogadjátok?

Obi-van arckifejezése változatlan maradt. Anakin kérdőn felpillantott Gannra.

– Elfogadjuk – válaszolta Obi-van.

– Kövessetek, kérlek, és megmutatom a szállásotokat.

20

– Miért nem kérdezted meg egyenesen Vergeréről? – tette fel a kérdést Anakin, miután éjszakára elhelyezkedtek a szobáikban, a Középtáv vevőknek fenntartott negyedében.

– Az a benyomásom, hogy türelmesnek kell lennünk – felelte Obi-van, és kinyitotta az ablakok spalettáit, majd lenézett a völgyre. – Többet kell megtudnunk erről a Magiszterről, akárki legyen is.

A léghajóút a kiképzőkörzetig, egy különösen terjedelmes hegycsúcs mellett a keleti sziklaperem közelében, rövid volt, de gyönyörű – és Anakin számára hihetetlenül izgalmas. A ko-rábban tapasztalt különös jelenségeket, a baljós előérzeteit egyszeriben elmosta a ragyogó napsütés és a beláthatatlan szabad tér káprázata – meglehetősen ritka a Coruscanton, és elképzelhetetlen Charza Kwinn hajójának fedélzetén.

– Itt olyan más – mondta Anakin. – Más, mint a Tatuinon…

mégis otthon érzem magam.

– Igen – felelte Obi-van eltöprengve. – Én is. Éppen ez aggaszt engem. A levegő tele van különféle összetevőkkel. Né-

melyikük talán befolyásolja az emberi tudatot.

– Remek illata van – mondta Anakin az ablakon kihajolva, és a messze alattuk kanyargó folyó árnyékait bámulva. – Olyan, mintha élne.

– Vajon mit szólna a Sekot ahhoz, ha meg tudnánk fejteni, hogy mik ezek az illatok – töprengett Obi-van, és elkapta a padavanja vállát, amikor az túlságosan kihajolt. – Hé, kapasz-kodj!

– Tudom – mosolyodott el Anakin, aztán mesterségesen, el-mélyítette a hangját. – A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

– Érzel még valamit? – kérdezte Obi-van. Anakin pontosan ezt a kérdést szerette volna elkerülni. Elfintorodott.

– Most nem akarok érezni semmit. Egyszerűen szeretném élvezni a napsütést és a levegőt. Charza hajója szűkös volt és poshadt, amúgy sem rajongok az űrutazásért. Olyan hideg az egész, ott a semmi közepén. Inkább élőlények között szeretek lenni. Még a Coruscanton is. De ez… – Anakin felpillantott a mesterére. – Túl sokat fecsegek, ugye?

Obi-van elmosolyodott, és megveregette Anakin vállát.

– A jókedv időnként hasznos jellemvonás, feltéve, hogy nem gondatlanság húzódik meg mögötte. – Obi-vannak Qui-gon jutott az eszébe és Mace Windu – többször látta már mindkettőjüket, hogy nehéz, mély koncentrálást igénylő helyzetek-ben is szinte kicsattantak a jókedvtől.

Ezt a képességet neki még nem sikerült elsajátítani.

– Te is szoktál vidám lenni, mester? – kérdezte Anakin.

– Az leszek, ha végre elmondod, hogy mit érzel az Erőben.

Szükségem van egy alapra, amivel összevethetem a saját érzé-

kelésemet.

Anakin felsóhajtott, és felemelt egy magas, négy kecses lábon álló sámlit. Az ujjaival szinte érezte a sötétzöld bútor anyagának lüktetését, aztán hirtelen elengedte, hogy nagyot koppanva a földön landoljon.

– Ez még mindig él! – mondta hitetlenkedve, majd lehajolt, és visszatette a helyére.

– Az építőanyagukat laminának nevezik – mondta Obi-van.

– Nem kell ölniük ahhoz, hogy házakat, bútorokat készítsenek. Az összes bútor élő szervezet, ahogy maga az épület is.

Tágítsd ki az érzékeidet egy pillanatra, vedd észre, hogy való-

jában mi van körülöttünk, ne pedig azt, amit látni akarsz.

– Rendben – mondta Anakin, az agya azonban rögtön vissza is tért az élő bútorok csodájához. – Hogy maradhat életben ez a… lamina? Mit eszik, hogy…

– Padavan – mondta Obi-van szelíden, de azon a jellegzetes hangon, amiről Anakin már régen megtanulta, hogy legjobb azonnal engedelmeskednie.

– Igen. – A fiú félretolta a sámlit, és mozdulatlanul megállt a szoba közepén. A karjai továbbra is a törzse mellett csüngtek,

az ujjait azonban széttárta. Minden idegszálával a környezetére összpontosított.

Eltelt néhány perc. Obi-van néhány lépéssel távolabb állt Anakintól, a saját érzéseit közömbösítette, az érzékeit pihentette, nehogy megzavarja a fiút.

– Ez… ez hatalmas, egy közösség – mondta végül Anakin.

– Nem pedig sok kis, különálló hang.

– Az itteni életformák mind eredendően szimbiotikusak – bó-

lintott Obi-van. – Nem a megszokott versengő vagy ragadozó mintázatok alakultak ki. Ez mind része annak, amit korábban éreztél – a közös sors, a közös jövő.

– Talán, de amit én éreztem, az kívülről jön, valamilyen formában velünk kapcsolatos.

– Lehet, hogy a kettő összefügg.

Anakin a homlokát összeráncolva elgondolkodott.

– Érzem az újonnan érkezőket, a telepeseket, mind külön-külön – mondta. – De sehol nem érzem Vergerét.

– Elment – értett egyet Obi-van.

– Akkor kérdezzük meg, hogy hová.

– Később – mondta Obi-van, és felvonta a szemöldökét.

– Nézd csak meg a sámlit.

Anakin lepillantott, és látta, hogy a bútor egyik lába hozzátapadt a padlóhoz. Lehajolt, és megérintette az összeköttetést, aztán hitetlenkedve a mesterére nézett.

– Táplálkozik! – mondta. – A padló is él!

– A vendéglátóink reggel korán érkeznek, fel kell készül-nünk!

– Én kész vagyok – mondta Anakin, és talpra ugrott. – Már alig várom!

Obi-van még mindig aggódott a fiú túl magas érzelmi ener-giaszintje miatt. Valamilyen kölcsönhatás zajlott le Anakin és a Sekot között, amit egyelőre nem tudott megérteni. Leginkább talán az aggasztotta, hogy ez ugyanannyit elárult Anakinról, mint a Sekotról… és azt is elárulta, hogy Obi-van valójában egyikőjükről sem tudott szinte semmit.

21

Középtávon jó ideje ez volt az első alkalom, hogy vendég-napot ünnepeltek, és a levegőt betöltötték a kábeleik mentén ide-oda szálldosó sokszínű léghajók, a gondoláikban hivatal-nokokkal, munkásokkal és egyéb érdeklődőkkel. Anakin és Obi-van egy hatalmas léghajó gondolájában állt a korlát mellett, amelyik végiglebegett a völgy hosszában. A szivar alakú gondola egy kabinból és egy laminalemezekből, illetve sűrűn fonott növényi rostokból készült hosszú, íves tetőből állt.

Erre az útra Gann is elkísérte őket. Körülbelül félúton a kanyon alja felé elkapott egy kötelet, és a kabint megkerülve előrement az orrba, hogy beszéljen valamit egy ferra nővel.

A szél zene és énekszó foszlányait sodorta feléjük a többi hajóról. Obi-van ámulva hallgatta a zenészeket és énekeseket.

Ezek az ünnepségek mindig nagy jelentőségűek voltak, de most valami más is volt a levegőben: a megújulás érzése egy hosszú megpróbáltatás után.

Eltöprengett, vajon Vergere tanúja volt ennek a szenvedésnek? Hagyott esetleg üzenetet az őt követő Jediknek? Ha igen, Obi-van egyet sem talált.

Anakin kihajolt a függőgondola fonott korlátján, és a lenti folyót bámulta, a szilaj zúgását még ilyen magasságban is jól hallotta. Kecses, fakó teremtményeket látott, nagyjából olyan szélesek és alakúak voltak, mint egy gunga bongó, amint a folyó fölött szálldostak. Kisebb, sötét alakok cikáztak körülöt-tük.

– Szuper lenne evezni egyet a folyón – mondta Anakin.

– Túl veszélyes – figyelmeztette a léghajó pilótája. A tizen-hat-tizenhét standard éves fiatalember, ferra mércével még gyerek, három jókora irányítókar mellett állt a kabin mögött, és a hajó haladását felügyelte.

– Még senki sem próbálta meg? – kérdezte Anakin.

– Senki, akinek egy csöpp esze is van – vigyorodott el a piló-

ta. – Vannak jobb módszereink, ha már kockáztatni akarjuk az életünket.

– Mint például?

– Háááát – nyújtotta el a szót a pilóta –, az Egyesülés Napján… – Ekkor Gann visszatért a keskeny orrból, és mereven rá-

nézett a pilótára, aki nyomban elhallgatott.

– Tíz perc múlva megérkezünk – mondta Gann. – Megvan minden, ami kellhet?

Obi-van lepillantott Anakinra, aki kacsintott egyet, és megveregette az övét.

– Igen – válaszolta Obi-van. – De sokkal nyugodtabbak lennénk, ha jobban ismernénk a szabályokat.

– Azt elhiszem – bólintott Gann. – Mindenki ezzel kezdi. Ma csak egy vevő van, ezalatt titeket kettőtöket értem. Az egész idő a rendelkezésetekre áll, hogy válasszatok. Ennél többet –

pillantott ismét a pilótára – nem mondhatok.

A fiatal fiú komor képpel bólintott.

A léghajó többi utasa szintén ferra volt, fakókék vagy kísértetiesen fehér bőrrel, masszív állkapoccsal és nagy szemekkel.

A nő, akivel Gann beszélt, nagyobb és izmosabb volt a férfi-aknál. Amikor megközelítették a magas, indákkal felfüggesztett leszállóhelyet, körbesétált a kabin körül, és odalépett Anakin és Obi-van elé.

– A nevem Sheekla Farrs – mondta mély, erőteljes hangon. –

Növesztő vagyok és az Elsők lánya. Gann rám bízott titeket a nap hátralevő részében.

– Sheekla – mondta Gann, aztán enyhén meghajolt, és tett egy lépést hátra. Farrs közelebb lépett Obi-vanhoz, és megsza-golta az arcát, aztán sejtelmes tekintettel hátrahúzódott.

– Te nem félsz. – Ugyanezt megismételte Anakinnal is, aki némileg értetlenül rápillantott a mesterére. – Te sem – jelentette ki végül a nő.

– Már alig várom – vágta rá Anakin. – Mikor látjuk a hajókat?

Amikor Farrs felkacagott, a hangja magassá, szinte már zene-ivé vált.

– Ma megismeritek a maghordozókat. Ezután megtervezitek a hajótokat. Ebben a férjem, Shappa lesz a segítségetekre.

A pilóta lekapcsolta a léghajót a kábelről, és a félhomályba burkolózó sziklafal felé fordította, aztán ügyesen ráakasztotta egy másik, a leszállóhelyig futó kábelre. A gondola egy pár, vastag cölöpökre erősített nehéz ütközőbak felé tartott. A kábel megfeszült, ahogy a hajó nekiütődött az ütközőbakoknak, aztán megállapodott. Nem sokkal ezután a gondola ajtaja kinyílt, és egy rámpa ereszkedett le. Sheekla Farrs intett nekik, hogy menjenek előre.

– Ez klassz volt – mondta Anakin Obi-vannak, miközben elhagyták a hajót. – Ha ezek versenyeznek ezekkel a léghajókkal, kipróbáljuk?

– Mi? – kérdezte Obi-van.

– Persze. Remek lennél – mondta Anakin. – Gyorsan tanulsz.

De… – Elvigyorodott. – De magabiztosabbnak kell lenned.

– Értem – mondta Obi-van.

– Középtávon vagyunk – mondta Sheekla Farrs. – Itt találkoznak a leendő ügyfeleink a maghordozóikkal. Természetesen ez is egy ceremónia. – Küldött egy mosolyt Anakinnak. – Roppant formális. Nem fogjátok szeretni.

Anakin elfintorodott.

– Viszont ennek során találkoztok először azzal, ami később a hajótok lesz – folytatta a nő.

Anakin arca erre felderült.

– Át fogjátok élni mindazt, amit a Magiszter megtapasztalt számtalan évvel ezelőtt, amikor meglátta a Zonamát, és először találkozott a Sekottal.

– Ki az a Magiszter? – kérdezte Anakin.

Sheekla Farrs rápillantott Obi-vanra, amiből nem sokat lehetett kiolvasni, de leginkább tisztelet és intelem tükröződött benne.

– Ő a vezetőnk, a spirituális tanácsadónk és a dolgok tudója.

Az ő apja alapította meg Középtávot, és hozta létre mindazt, amit itt láttok.

Gann elköszönt tőlük, megígérve, hogy később még találkoznak, aztán Farrs átvezette őket egy hídon, amely összekötötte a leszállóhelyet egy közvetlenül a sziklafalba vágott széles alagúttal. Az alagút közepén végighúzódó hosszú járda két oldalán víz csöpögött a laminaborítású padlóra. A nedves padlót víztócsák tarkították, és zöld növényi kacsok hálózták be keresztül-kasul. Minden szabályos volt, elrendezett, szinte már túl takaros.

– A maghordozók egy Potenciumból keletkeznek – mondta nekik Farrs, miközben lassan elérték az alagút végét.

A szó, Potencium, meglepte Obi-vant, ugyanakkor rég múlt beszélgetések emlékét idézte fel Qui-gon Jinnel, még azelőttről, hogy a Jedi-mester padavanjául fogadta volna.

Farrs keresztülment az ajtón, és egy jókora, nyitott udvarra vezette őket. Három oldalról kisebb bórák törzsei szegélyezték a falakat. A negyedik oldalon a gondosan kövezett út hirtelen véget ért a semmi felett. A mélyből a folyó hangját hallották, amint feltehetően egy föld alatti barlangban folytatta útját.

– Ha nem járnak sikerrel, visszakerülnek a Potenciumba.

Minden megőrződik. Számunkra a maghordozók nagyon fonto-sak.

– Nem ismerem ezt a szót – súgta Anakin Obi-vannak. – Mi az a Potencium?

Obi-van és Mace Windu annak idején foglalkozott olyan padavanok csoportjaival, akik ugyan ígéretesnek bizonyultak, de nem avatták őket Jedi-lovaggá. Elkeseredettségében és harag-jában egyikük megalapította a saját Jedi-rendjét, amelybe elő-

kelő coruscanti és alderaani családokból toborzott „tanulókat".

Qui-gon akkor említette a Potenciumot, mint az Erő egyfajta vitatható szemléletmódját.

A Potencium elméletét a Tanács már régen tévesnek minő-

sítette, és nem foglalkozott vele. Még a padavanoknak sem beszéltek róla.

– Magam is kíváncsian várom, hogy rájöjjek a jelentésére –

felelte Obi-van. És hogy hogyan és miért használják errefelé!

Az udvart tarka ruhákba öltözött ünneplők töltötték be, akik ötös-hatos csoportokban némán várakoztak. Sheekla Farrs noszogatására Anakin és Obi-van lassan előreindult. Egy női hang halkan énekelni kezdett – ugyanazt a dalt, ami a többi léghajóról korábban már megütötte a fülüket.

A ferráknál az idősödő férfiak haja egyre sötétebbé vált, a nőké azonban nem. Két idősebb, koromfekete hajú férfi lépett előre, kezükben egy-egy vállszalaggal, melyekre vérvörös, tökszerű gyümölcsöket aggattak. A magasabb férfi Obi-van nyaka köré kanyarította a szalagot, míg a másik Anakinnal tette ugyanezt. Mostanra mindenki csatlakozott az éneklőhöz, a megannyi hang kórusa visszaverődött az udvar kőfalairól.

Farrs szélesen elmosolyodott.

– Tetszik nekik, ahogy kinéztek, tetszik a szagotok. Ti nem féltek.

A magasabbik férfi tett egy lépést hátra, aztán lassan körbesétált, állával a Zonama három égtája felé bökve, végül visszafordult Obi-vanhoz, és kinyújtotta a kezét.

– A felajánlásotok a Potenciumnak – sugalmazta Farrs. Obivan intésére Anakin benyúlt a köpenye alá, és előhúzta az öreg köztársasági auródiumrudakat tartalmazó erszényt. Átadta Obivannak, aki továbbadta a férfinak. Amaz egy mosoly és egy kurta meghajlás kíséretében elfogadta.

– Most pedig bemutatunk a Sekotnak – mondta Farrs, és ő is megajándékozta őket egy ragyogó, őszintének tűnő mosollyal.

– Én nagyon-nagyon optimista vagyok!

22

A hosszú utazás a hiperűrön keresztül kezdte megviselni Raith Sienart. AzAdmiral Korvin parancsnoki szállásán egy székben ült egy jellegtelen válaszfallal szemben, és a gondolataiba temetkezve egy apró fémhengert dobált a két keze között.

Noha a hiperűrutazás elmélete lenyűgözte – és persze megszállottan tervezte a hajókat, melyekkel egyre sebesebben és sebesebben lehetett közlekedni ebben a dimenziókon túli közegben Sienar gyakorlati tapasztalatokra már sokkal kevésbé vágyott. A parancsnoki teendők még kevésbé érdekelték. Jobb szeretett egyedül dolgozni, és mindig úgy alakította az életét, hogy az ideje legjavát egymagában, a gondolatainak szentelve tölthesse.

Persze ez is csak egy újabb gyengesége volt.

Eddig három jelentősebb szemlét tartott az Admiral Korvin fedélzetén és a fegyverek zömét rejtő rakterekben. Egy formálódó, igaz még meglehetősen képlékeny tervvel a fejében elrendelt egy személyes, minden részletre kiterjedő vizsgálatot a különböző fegyverrendszerek között – beleértve az önjáró droidokat, repülő droidokat, a kétéltű droidokat, a nagy droidokat és az öklénél is alig nagyobb kis droidokat –, pedig nem sokat várt ezektől a szerkezetektől. Pontosan ismerte a korlátaikat, még ha Tarkin ódákat is zengett róluk.

Nem tudta elfelejteni a Naboo bolygón tehetetlenül ácsorgó droidokat, az önálló gondolkodásra, támadásra képtelen droidokat, amelyeket hasonlóan együgyű, bár szerves irányítók vezé-

reltek központilag. A droidokat, amelyek gyakorlatilag a Kereskedelmi Szövetség bukását okozták.

Sienar akármennyire próbált is pozitívan hozzáállni a gépe-zeteihez, egy pillanatra sem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy felültették. Csak arra nem tudott rájönni, hogy miért

ültették fel. Kinek állna érdekében, ha a küldetés kudarcot vallana?

Közeledett az idő – már ha lehetett időről beszélni egy az időnél is gyorsabban suhanó hajó fedélzetén –, amikor talál-koznia kell a kijelölt „segédjével", a vérmetszővel, Ke Daivval.

Ke Daiv láttán felállt a hátán a szőr, de legalább intelligensnek tűnt és rátermettnek, még ha a legutóbb egy Jedi le is győzte.

Érdekes módon, ahogy Sienar felkelt a székéből és szemügyre vette a tágas, kellemesen berendezett kabinját, egyáltalán nem zavarta a lehetőség, hogy Ke Daivot valószínűleg arra jelölték ki, hogy végezzen vele, ha elbukna.

Jobb védelemre volt szüksége, és egy szövetségesre, akinek ismeri a motivációit, és akiben legalább részben megbízhat.

Kihúzta magát. Ideje volt próbára tenni Ke Daiv védőburkát.

A tervezettnél hamarabb fog sort keríteni rá, még a hiperűr világok közti elszigeteltségében.

Ehhez némi előkészületekre lesz szüksége.

Előhúzott egy apró dobozt a lezárt és kóddal védett utazó-

bőröndjéből, és a mennyezetről gombnyomásra leereszkedő

lámpa fényében nézegetni kezdte. A parancsnoki pihenőszoba egyik falát szinte teljesen betöltő, a hajó orra felé néző kilátó-

ablak előtt egy apró asztal bújt elő a padlóból, rajta kéziszer-számokkal.

A szerszámokat a zászlóshajó raktárából igényelte még napokkal korábban. A kezei enyhén remegtek, de a doboz elő-

készítése nem is igényelt finom mozdulatokat.

Az egyik ok, amiért nemigen bízott a droidokban az volt, hogy már régen megtalálta a módot a kicselezésükre. Bizonyos okokból – és mert meg volt győződve arról, hogy a harci droidok maguktól is kudarcot fognak vallani –, ezeket az eszkö-

zöket sosem dobta piacra.

A dobozban egy speciális, saját tervezésű droid agyközpont volt, az előre betáplált programjaival.

Lenyomta az interkom gombját, mire Kett kapitány kisfel-bontású holografikus képe „kelt életre" a levegőben. Ő látta Kettet, de Kett nem láthatta őt.

– Küldjön a szobámba egy Baktoid E-5-ös modellt, működő-

képeset, felfegyverezve. – Ezeket a nehéz, esetlen droidokat a Baktoid Automatizált Harcászati Eszközök tervezte és gyártotta a Kereskedelmi Szövetség számára a nabooi kudarc után, még mielőtt beleolvadtak volna a Köztársaságba. Igazából egy könnyebb típust szívesebben látott volna, de az E-5-ösnek több mint elegendő ereje és tisztességes mechanikája volt. Sienar véleménye szerint talán még ezek voltak a legkevésbé rosszak mind közül, a legbántóbb gyengéjükkel, az intelligencia hiá-

nyával együtt. Az agyközpontjuk olyan lassú volt, akár egy tanké, ami nem is meglepő, hiszen a Baktoid tankokra és szállító járművekre specializálódott.

Sienar jól ismerte a főtervezőt. Az a tökfilkó rajongott a tankokért.

Kinyitotta a dobozt, kivette belőle az agyközpontot, és egy új programhengert illesztett az egyik üres aljzatba. A szerkezet azonnal zümmögni kezdett, impulzusokra vadászott a még nem létező szenzorai felől.

Sienar biztos volt benne, hogy ezzel még egy E-5-ösből is twi'lek táncosnőt varázsol.

A módosított droiddal a háta mögött pedig találkozik Ke Daiwal, és elmesél neki egy-két dolgot azokról az emberekről –

szó szerint emberekről – , akiknek dolgozik.

23

A tömeg elnémulva utat engedett Obi-vannak és Anakinnak, akik keresztülsétáltak az udvaron. Sheekla Farrs lemaradt, és őket nézte, ahogy odaérnek a masszív kő- és laminaajtóhoz. Az ajtó kitárult. Mögötte egy hatalmas, kör alakú nyitott csarnok vált láthatóvá, mintha egy levágott tetejű labda belsejébe jutottak volna. A kora délelőtti nap sugarai ragyogó fényben fürdették a csarnok hátsó falát, ahol ezernyi élőlény zsúfolódott össze: emberi fejnél kisebb, tüskékkel borított labdák.

Obi-van enyhe homlokráncolással figyelte a nyüzsgést. Anakin ezzel szemben széles mosollyal nézett végig a tüskés gömböcökön.

– Ezek fognak megnőni hajókká? – suttogta Obi-vannak.

– Egyelőre nem tudhatjuk – felelte a mestere.

– De hát egy Jedi megérzi a jövőjét, nem? – kérdezte Anakin.

– Egy tapasztalt Jedi esetleg hagyatkozhat efféle megérzé-

sekre, de az Erő rezdülései könnyen megtéveszthetnek egy tanítványt.

Anakin előreszaladt, mire Obi-van szintén futásnak eredt, hogy lépést tartson vele. A fiú kinyújtotta a karjait, mintha üdvözölni akarná a lényeket.

A széles terem túloldalán a tüskés organizmusok egyszeriben mozdulatlanná merevedtek. A nyitott tetőn keresztül beáramló langyos szél susogásán kívül néma csend ülte meg a helyiséget.

– Ök a maghordozók! – kiáltotta Anakin.

Az ajtó hangtalanul bezáródott a hátuk mögött. Egyedül maradtak a maghordozókkal, már ha a lények tényleg azok voltak. Obi-van igyekezett hűvös fejjel gondolkozni, noha Anakinnak láthatóan nem voltak kétségei a dolog felől.

– Mire vársz? – kiáltotta a fiú. A hangja nem keltett vissz-hangot – a vastag rétegekben tömörülő tövisgolyók minden hangot elnyeltek.

– Hagynunk kellene, hogy ők kezdeményezzenek – javasolta halkan Obi-van.

Anakin savanyú arcot vágott. Hirtelenében csak egy tizenkét éves gyerek volt, semmi több. Semmi nyomát nem mutatta a Templomban eltöltött háromévnyi Jedi-kiképzésnek. Obivan Anakin vállára tette a kezét, és érezte a fiú testében, végtagjaiban a feszültséget – mintha egy kölyökállat lenne: ösztö-

nös, hajthatatlan.

Az, hogy a padavanja ennyire elvetette a tanításait, egy pillanatra megdöbbentette Obi-vant. Mintha nem is az a gyerek állna előtte, akit annak idején Qui-gon olyan különlegesnek ítélt.

Anakin alig hallható hangon megszólalt.

Aztán ismét, hangosabban:

– Készen állok.

Obi-van most fogta csak fel, hogy miről is van szó, amitől nyomban felállt a szőr a hátán. Utoljára akkor érzett így, amikor évekkel ezelőtt összetalálkozott a vörös és feketére festett arcú, ikerpengéjű fénykardot forgató Darth Maullal, a Sith nagyúrral, aki halálra sebezte Qui-gont.

A fiú teljesen letompította a kifelé irányuló, személyes rezdüléseit. Szinte észrevehetetlenné vált az Erőben, amit még Obi-van is csak nehezen tudott elérni, ráadásul mindezt egy szempillantás alatt.

Anakin a született tehetségek természetességével egy néma antennává változott, és a helyiségben lévő élőlényekre hangolta magát.

A tövisgolyók szintén csendben voltak, ők a két lehetséges új ügyfelet figyelték olyan nyitottsággal, mintha szintén gyerekek lennének, csak egy kicsit másként.

– Akarnak valamit tőlünk – szólalt meg Obi-van.

Anakin megrázta a fejét. A tanítvány ellentmondott a mesterének – nem először, és Obi-van gyanította, hogy nem is utoljára.

– Nem ránk számítottak – mondta Obi-van. Anakin bólintott.

Két szúrós lény levált a fal középső részéről, és átkecme-regtek a társaikon, amíg a terem padlóján a két Jedit körülvevő

szabad térségre nem értek. A tövisgolyók lassan, kanyargós utat bejárva feléjük gurultak, míg végül már csak néhány centire voltak a fiú lábától.

Egyre több tövisgolyó vált el a többitől. Néhány másodperc múlva Anakint és Obi-vant már tíz kavargó élőlény vette körül, halk, kattogó hangot hallatva és édes virágillatot árasztva magukból.

– Beleegyeznek – mondta Anakin a mesterére pillantva.

– Érzik, hogy nem félünk. – A fiú tekintetében a korábbi lelkesedést új keletű aggodalom tompította el. – De… ha beleegyez-nek, akkor onnan már nincs visszaút, ugye?

– Feltételezem – felelte Obi-van.

– Számukra ez biztosan komoly dolog.

– Valószínű.

A tíz tövisgolyó hátrahúzódott, és abbahagyták a szüntelen mocorgásukat. A levegő terhes volt az illatuktól, immár inkább csípős, akár a sós tengeri szél.

– Bárcsak Sheekla többet elárult volna – mondta Anakin, miközben a szeme ide-oda cikázott a helyiségben.

Mintha vihar készülődött volna.

A tövisgolyók vibrálni kezdtek a padlón. Obi-van felnézett a fal tetejére, ahonnan egyre újabbak ereszkedtek le. A szervezett ereszkedés aztán egyszer csak féktelen záporozásba csapott át.

A padlót vastagon beborították a maghordozók, ahogy tucatjával, majd százasával váltak el a többiektől, és pottyantak a földre. A tövisgolyók pattogtak, sípoltak, csattogtak és orrfa-csaró csípős-édeskés illatfelhőket eregettek magukból.

– Mind le fognak potyogni! – kiáltotta Anakin, és megpör-dült, de nem volt hová futniuk. Megmerevedett, aztán lehajolt, és megérintette Obi-vant. – Ez nagyon rossz lesz! De akármit is csinálsz, ne félj!

Obi-van ösztönösen a fénykardjáért nyúlt, aztán rájött, hogy nem sok hasznát venné. Nem tehettek mást, mint egymásnak vetni a vállukat és védeni az arcukat, miközben szúrós zuha-

tagként az összes tövisgolyó lepotyogott a terem padlójára.

Másodperceken belül Anakint és Obi-vant elöntötte az áradat, majdhogynem ledöntve őket a lábukról. Felemelték a kezüket, hogy legalább az arcukat eltakarják. A lények azonban minden oldalról özönlöttek, lassan ellepve a fejüket, a kézfejüket neki-szorítva a szájuknak és orruknak. A tövisgolyók héjából szilánkok szálldostak a levegőben, az őrületes kavargás magasra felverte a port a padlóról.

Nem tudtak megmozdulni.

Másodperceken belül már lélegezni sem tudtak.

24

– Jómagam roppantul tisztelem a vérmetszők kultúráját

– mondta Raith Sienar a magas, csendes, aranyszínű alaknak, aki a parancsnoki szállás előszobájában állt. Hallotta Ke Daiv halk, lágy légvételeit, és egyik kezén a hosszú, fekete körmök ütemes kopogását, ahogy egymáshoz ütögette őket. Koppkopp, akár esőcseppek egy faágon.

– Miért kellett idejönnöm? – kérdezte Ke Daiv egy pillanattal később. – A küldetés még az elején tart.

– Ez ám a modor!

– Ilyen vagyok. Szolgálok és engedelmeskedem, a magam módján.

– Értem. Kérlek, foglalj helyet. – Raith hátralépett, és a pihenőhelyiség felé intett.

Ke Daiv tett fél lépést, majd megtorpant és kurtán meghajolt

– Nem szolgáltam rá.

– Ha azt mondom, hogy rászolgáltál, akkor rászolgáltál – felelte Sienar a fiatal vérmetszőnek, éppen a kellő szigorral a hangjában.

Ke Daiv ismét meghajolt, és besétált a szobába. A megfigyelőablakok fedőlapjai még zárva voltak. A navigátordroid még legalább négy-öt órányi hiperűrutazást jósolt, mielőtt kiléphettek volna a valós térbe.

– Kérlek, ülj le – nógatta újra Sienar. Egyelőre nem akarta a parancsnoki hangnemet használni. Sejtette, hogy Ke Daiv jobban fog hajlani a szavára, miután megtudott egy-két dolgot a helyzetről – és Raith Sienarról.

Ke Daiv kecsesen behajlította a három ízületből álló lábait, és leguggolt a kristálylapos asztal mellé, ahelyett, hogy a díványra ült volna.

– Jól bántak veled az Admiral Korvin fedélzetén? – kérdezte Sienar.

Ke Daiv nem szólt semmit.

– Aggódom a sorsod miatt – tette hozzá Sienar.

– Kapok ételt, és békén hagynak a számomra kijelölt szobá-

ban. Mivel nem vagyok a legénység tagja, nem zavarnak, és ez jó így.

– Értem. El vagy szigetelve egy kicsit, nem.

– Nem jobban, mint a Coruscanton. A népemből kevesen élnek a galaxisnak abban a részében. Még nevet kell szereznünk magunknak.

– Természetesen. Én a magam részéről csodálom a népedet, és biztos vagyok benne, hogy ha megosztanánk egymással a tudásunkat, az mindkét faj számára hasznos lenne – mondta Sienar.

Ke Daiv elfordította a fejét, az arca pedig meghökkentő penge alakot vett fel, ahogy a széles orrlebenyei egymáshoz simultak. Lassan ránézett az egyik sarokban tornyosuló E-5-ös droidra. A droid feléjük fordította masszív, lapos fejét – a rubinvörös optikai szenzorai egy-egy drágakőként csillogtak –, majd a törzsét is úgy igazította, hogy egyenesen a vérmetsző

felé nézzen.

– Te mindent elhiszel, amit a küldetésről mondtak nekünk? –

kérdezte Sienar.

Ke Daiv a férfira emelte egyik szemét, a másikat azonban továbbra is az E-5-ösön tartotta.

– Nekem nem mondtak sokat. Azt tudom, hogy nem bízol bennem.

– Ebben a tekintetben egyformák vagyunk – mondta Sienar.

– Másban azonban nem. Én vagyok a parancsnok. A felettesed vagyok.

– Ha ilyen biztos vagy benne, miért emlékeztetsz rá? –

kérdezte Ke Daiv kertelés nélkül.

Sienar elmosolyodott, és elismerően feltartotta a kezét.

– Talán más tekintetben is egyformák vagyunk. Aggályaid vannak, ahogy nekem is. Alig tudsz valamit rólam, vagy hogy mi van a tarsolyomban.

Ke Daiv ízületei halkan megroppantak, és levette a tekintetét az E-5-ösről. A droid nem rémisztette meg.

– Mit akarsz tudni?

– Ha jól sejtem, van egy megállapodásod Tarkinnal.

– Amit nem tudsz biztosan, azt nem is sejtheted, márpedig erről nem tudhatsz.

– Egy kis tiszteletet – horkant fel Sienar.

– Parancsnok – tette hozzá Ke Daiv újra megropogtatva a karízületeit.

– Mesélj erről a megállapodásról.

– Nem bánom, ha meg kell halnom. Megszégyenültem a családom előtt, nem félek a haláltól.

– Nem áll szándékomban megölni téged, és nem is hagyom, hogy meghalj – mondta Sienar. – A droid arra az esetre van itt, ha esetleg utasításod lenne arra, hogy engem ölj meg. Csak nekem engedelmeskedik.

– Miért akarna bárki is megölni téged? Te vagy a parancsnok.

– Micsoda modor! – mondta Sienar tettetett megrökönyödéssel. – Szinte már tetszik. Kérlek, én kérdezek, te pedig vála-szolsz.

– A szavaid gyengeségre utalnak.

– Nem, udvariasságra utalnak, az én kultúrám, a neveltetésem már csak ilyen. Te viszont nem veszel komolyan, és ez már valóban gyengeség, Ke Daiv.

A vérmetsző nem szólt semmit, a lezárt ablakokat nézte.

– Vannak más gyengeségeid is. A megállapodásod Tarkinnal, ennél többet nem is érdemelsz, hiszen képtelen voltál megölni egy Jedit.

– Két Jedit – helyesbített Ke Daiv.

– A kudarc érthető, mégis szégyenbe hoz a feletteseid, és gondolom, a klánod előtt. Úgy gondolod, hogy ennek a küldetésnek a sikerével helyreállíthatod a becsületedet?

– Mindig törekszem a sikerre.

– Jediket ölni nem tréfadolog, Ke Daiv. Erősek és erős a hitük. Tiszteletben tartják az életet és az élőlényeket. Miért akartad megölni őket?

– A családom előtt nincs becsületem, mást nem mondhatok –

válaszolta Ke Daiv.

– Mielőtt eljöttem, végeztem egy kis kutatást, és felfedeztem, hogy a vérmetszők coruscanti fajregiszterében a te neved mellett az szerepel, hogy „kirekesztett". Ha jól sejtem, ez egyfajta próbaidőt jelent. Így van?

– Így van.

– Mondd el, hogy történt. Ez parancs.

– Nem tehetem – felelte Ke Daiv.

– Ha megtagadod a parancsot, kivégeztethetlek… ezek a tisz-tek még mindig hisznek a Kereskedelmi Szövetség törvénye-iben, és követik is azokat. Ekkor pedig minden esélyed el-szállna, hogy valaha is visszanyerd a becsületed, és sohasem kerülhetnél be a Halálon Túli Művészek közé. A vérmetszők hite szerint ez a fizikai lét beteljesedése, a halál utáni élet magasztos eszméje, amibe személy szerint nem akarnék beleavat-kozni.

Ke Daiv vállai megereszkedtek, mintha mázsás súly nyomná őket.

– Kapcsolatba léptél a klánommal – mondta. – Olyan szé-

gyent hozol a fejemre, amit soha többé nem moshatok le.

– Nem, nem léptem kapcsolatba a klánoddal. Tisztelem a vérmetszőket és a kultúrájukat, neked pedig már így is van elég bajod. Azonban azt kérem, hogy hallgasd végig figyelmesen, amit el kell mondanom.

Ke Daiv felemelte a fejét, és megadóan lelapította az orrlebenyeit.

– Követted az áldozatodat a Wicko kerület szemétfeldolgozó aknájának aljáig, ráadásul túlélted az ottani szemét-férgeket.

Minden nehézség ellenére feljutottál, és jelentetted a kudar-codat. Ez a fajta bátorság és kötelességtudat bármelyik klán-harcos becsületére válna, a Coruscanton évtizedek óta nem hallottam ehhez foghatóról. Mégis az a hír járja…

Sienar a hatás kedvéért kivárt egy kicsit, és hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Az a hír járja, hogy a jövőben a Köztársaságon belül nem lesz hely a néped számára. Az embereken kívül egyetlen fajnak

sem lesz hely. Személy szerint én nem támogatnék egy ilyen tervet. És te?

Ke Daiv rámeredt Raith Sienarra.

– Ez igaz?

– Egy régi barátom és iskolatársam mesélte, aki biztos benne.

– Tarkin?

Sienar bólintott, és a fegyver és hajókereskedőkkel, flotta-beszerzőkkel folytatott hosszas tárgyalások során begyakorolt, legmeggyőzőbb hangján megszólalt:

– Idézd csak fel, hogy miket beszélt neked Tarkin, és cáfolj meg, ha akarsz.

Ke Daiv lehunyta a szemeit, aztán kinyitotta és nem szólt semmit.

– Beszélgessünk még egy kicsit – folytatta Sienar. – Biztos vannak olyan tervek, amelyekben közös nevezőre tudunk jutni.

Túlnyomórészt természetesen Sienar vitte a szót.

25

A nagy kő és lamina ajtószárnyak ismét kitárultak, halkan, akár a nyitott tetejű csarnokon végigsuhanó fuvallat. Az ünneplő tömeg visszahúzódott a kerthelyiség falai mellé, az ajtó közelében egyedül Sheekla maradt. Nem sokkal később Gann is csatlakozott hozzá.

Kíváncsian belestek a jókora kerek terembe. A falakra visszatelepedő tövisgolyók éppoly mozdulatlanok voltak, mint maguk a kövek, amelyekre rátapadtak. A kőpadló a helyiség középpontja felé körkörösen enyhén lejtett, közepén egy két méter magas törmelékkupac magasodott.

A tömeg felsóhajtott.

Farrs két nevet kiáltott.

Először Obi-van Kenobi kecmergett talpra, és gyors mozdulatokkal végigtapogatta magát. Három tövisgolyó csüngött rajta, egy-egy a két karján és egy a mellkasán. Szívósan tapadtak a testéhez, és bármennyire is szerette volna, nem próbált megszabadulni tőlük. Körülnézett a homorú padlót borító, lehullott tüskékből és héjdarabokból áll törmeléken, az iménti borzalmas események maradványán, és egy kart látott kiállni a legnagyobb kupac alól. Nagyot nyögve odalépett, és Anakin karját megragadva talpra rántotta a fiút.

Anakint tetőtől talpig beborították a tövisgolyók, egészen pontosan tizenkettő. A szíve szabályosan vert, de a szeme csukva volt. Egyfajta meditációba mélyedt, hogy takarékos-kodjon az oxigénnel és megkímélje magát a fizikai fájdalommal járó sokktól.

– Roppant egek! – kiáltotta Farrs. – Nem esett baja? Még sosem láttunk ennyi…

Gann odafutott a csarnok közepéhez, és segített Obi-vannak kicipelni a maghordozókkal teleaggatott, elernyedt fiút az ajtón.

Odakint lefektették egy szőnyegre, amit két fiatal lány hozott

oda. Mindannyian gondosan ügyeltek, hogy le ne rázzák a tüskés golyókat. A vevőket látva a tömeg ismét felsóhajtott, egyesek rövid szófoszlányokat mormoltak az orruk alatt, mintha imádkoznának.

– Magasztos a Potencium, és magasztos a Sekot élete.

– Ez a vég és ez a kezdet, mindenki egyesül a Potencium-ban.

Obi-van nagy nehezen féken tartotta a dühét, és ügyelt, nehogy felfedje a fénykardját, elejét véve ezáltal jó néhány kínos kérdésnek.

– Tudtad, hogy ez fog történni? – kérdezte összeszorított fogakkal Sheekla Farrstól.

A nő arca elkomorult.

– Nem. Életben van?

– Életben van. Belőlünk táplálkoznak? – Megérintette a mellére tapadt tövisgolyót. Az az egyik tüskéjével átszúrta a köpenyét és az ingét, és alatta a bőréhez rögzült. Sebet nem tapintott a mellkasán, csak az érzés volt kellemetlen.

– Nem – mondta Gann, és letérdelt Anakin mellé. – Nem szívják a véreteket. Ilyen sok! A legtöbb hordozó eddig egy ügyfélen…

– A három normális – szakította félbe Farrs. – Ez teljesen normális szám. A tanítványod bizonyára rendkívüli fiatalember.

– Vajon mi késztette őket? – töprengett Gann.

Anakin szempillái megrebbentek, aztán a szemek kinyíltak, és a fiú teljes nyugalommal nézett fel Obi-vanra. Láthatóan még a legnagyobb veszély idején is sikerült fenntartania a belső

harmóniáját.

– Nem sebesültél meg – mondta neki Obi-van. – Hozzá-

tapadnak a bőrödhöz, de nem ejtenek sebet.

– Tudom – felelte Anakin. – Barátságosak. Rengeteg akart csatlakozni hozzánk… mind egyszerre!

– Miért kerülgeted az igazságot? – fordult Obi-van Farrs felé.

Gann hirtelen szánakozó arcot vágott, Farrs azonban megrázta a fejét, és szólt a szolgálólányoknak, hogy vigyék a fiút a

„kiválasztás utáni" szobába. A két lány, Anakinnál nem sokkal

idősebbek, a tövisgolyókra vigyázva talpra segítették, és a csoport egy keskeny ajtó felé indult az egyik sarokban. Anakin szégyenlős mosollyal ajándékozta meg a lányokat.

A tömegben állók egy emberként követték őket a tekintetükkel, amíg el nem tűntek az ajtó mögött.

Az alacsony mennyezetű, kisebb szoba kőfalain egyetlen nyílás volt, egy keskeny ablak, ezen keresztül az égboltnak egy szelete és a kinti burjánzó vegetáció zöld és bíbor színei lát-szódtak.

– Valamit ellenőriznem kell… – motyogta Farrs. Egy széles lámpával megvilágított alacsony asztalhoz vezette őket.

Farrs és Gann bronz és acél műszereket vettek elő az egyik szekrényből, és megmérték Anakin tövisgolyóit, aztán megfogták a tüskés lényeket, és addig szorították, amíg azok halk sóhajjal el nem eresztették a fiút. Mindegyik tövisgolyót egy laminadobozba helyezték, a két lány pedig minden dobozt egy körrel jelölt meg. Ezután eltávolították Obivan maghordozóit is, és négyszögekkel jelölt dobozokba rakták.

– Biztos, hogy hajó lesz, egy nagyon tömör, pompás hajó

– motyogta Farrs, miközben a mérési eredményeket összevetette egy táblázattal az asztal egyik végén heverő

tekercsen. Ezután suttogva néhány szót váltott Gann-nal. –

Ezek közül a maghordozók közül három korábban már kiválasztott egy partnert – mondta Farrs, miután befejezték a sugdolózást.

– Az egyikük ezúttal téged választott, Obi-van. Kettő

Anakint.

– Annak idején kihez tartoztak? – kérdezte Obi-van.

– Nem áruljuk el az ügyfeleink neveit – felelte Gann.

– Így van – mondta Farrs. – Nem akarunk félrevezetni titeket, de…

– Ez az ügyfél nem maradt elég ideig közöttünk, hogy a hajó kifejlődjön – mondta Gann, és ismét Farrsra pillantott.

– A maghordozók visszatértek a Potenciumba.

– Most pedig bocsássatok meg – mondta Sheekla Farrs.

– Beszélnünk kell egymással, négyszemközt. Egyetek, pihen-jetek. A kísérők hoznak ételt és italt.

– Rendben – mondta Anakin. Felemelte a karját, és a kezét összekulcsolta a feje fölött. Ahogy Farrs és Gann a keskeny ajtón keresztül elhagyták a szobát, a fiú szélesen elmosolyodott.

A lányok komoly tekintettel az arcukon hátraléptek.

– Látom, jól szórakozol – jelentette ki Obi-van.

– Örülök, hogy életben vagyok – magyarázta Anakin. – Pedig nekem több jutott, mint neked – tette hozzá. – Még Vergerénél is több!

Obi-van a fiú szájára szorította az ujját.

– Nem tudhatjuk, hogy ez a másik ügyfél ő volt.

– Ő kellett, hogy legyen! – válaszolta Anakin. – Ki más?

Obi-van nem szólt semmit. Sejtette, hogy a fiúnak igaza van.

– Akárhogy is, honnan tudhatjuk, hogy a több jobb? – kérdezte végül.

– Mindig az – mondta Anakin.

A szoba komor csendjében enni kezdtek: vékony barna süteményeket kaptak vésett kőtálakon és hidegvizet gyöngyöző

kerámiakancsókban. A poharaik zölden és vörösen erezett laminából készültek. A víznek tiszta, enyhén édes íze volt.

Anakin boldognak, felszabadultnak tűnt. Ránézett a mesterére, mintha azt várta volna, hogy Obi-van bármelyik pillanatban kipukkasztja ezt a buborékot.

A Jedi-mester azonban egyelőre megtartotta a véleményét a helyzetről, és hogy jutottak-e előre valamit.

Tíz perc elteltével Gann egyedül lépett be az ajtón. Az idősebbik ferra komor tekintetét látva Anakin mosolya is lekonyult.

– Van egy kis gond – szólalt meg Gann. – A Magiszter úgy gondolja, hogy addig nem léphetünk tovább a tervezéshez és megformáláshoz, amíg nem találkozott veletek.

– Ez jó vagy rossz? – kérdezte Anakin. – Elkészíthetjük a hajót?

– Nem tudom – felelte Gann. – Ritkán találkozik bárkivel is.

– Mikor jön ide? – kérdezte Obi-van.

– Ti mentek hozzá – válaszolta Gann kurtán, a szemeit forgatva, mintha ennek nyilvánvalónak kellett volna lennie. – Akkor, amikor a Magiszter jónak látja. – A vastag, összeérő szem-

öldökei alól rápillantott a két Jedire. – Vigyázunk a maghordozókra, amikor pedig visszatértek, és minden rendben van, elkezdjük a tervezést, aztán továbblépünk a kiégetésre és a formázásra.

26

Kett kapitány formálisan üdvözölte a parancsnokot, miközben az elfoglalta az Admiral Korvin parancsnoki állását.

– Nemsokára kilépünk – mondta Sienarnak.

Sienar elgondolkozva bólintott.

Az ablakok takarólemezei félrecsúsztak, Sienar azonban csak fél szemmel figyelte a kusza, elmosódott csillagpászmákat.

– Visszatérés utasításra – mormogta.

– Értettem, uram – nyugtázta Kett.

– Milyenek a hajó duplikációs lehetőségei, Kett kapitány? –

kérdezte Sienar.

– Az asztromech egységeink komolyabb javításokat is képesek elvégezni utazás közben – felelte Kett.

Sienar elégedett volt az E-5-ös droid új képességeivel, és a vérmetsző is kedvezően fogadta az új helyzetet. Eddig jó, de még rengeteg tennivalója maradt.

Sienar előhúzott egy apró dobozt, benne adatchipekkel.

– Azt akarom, hogy ezeket a programokat töltsék fel a hajó műhelyrendszerére, és kerüljön bele minden harci droidba. A program önállóan duplikálódni fog az adatchipekből, és az egyes droidokban az összes korábban betáplált programot felülírva aktiválódik. Az összesét, Kett kapitány. A hitelesítő

teszteket természetesen magam végzem el. Kett tekintete hirtelen megfagyott.

– Erre nincs felhatalmazásunk, uram. Ellenkezik a Kereskedelmi Szövetség szabályaival.

Sienar a régi idők felidézése hallatán elmosolyodott.

– Amikor visszatérünk, minden fegyverünket át kell adni a Köztársaságnak. Ez az új program megfelel a köztársasági előírásoknak, a droidok pedig engedelmeskedni fognak a Köztársaság irányításának.

– Ilyesmire akkor sincs engedélyem – ellenkezett Kett.

– Nekem megvannak a magam utasításai, személyesen Tarkintól, és meglehetősen egyértelműek – mondta Sienar hig-gadtan. Tudta, hogy parancsnokként, Tarkinnal a háta mögött pusztán az utasítása is elég lesz – főleg most, hogy legalább némi hatalomra szert tett Ke Daiv felett.

Most, hogy végre nem fogja szerencsétlen baleset érni, ha valami váratlan vagy szokatlan dolgot tesz.

A Baktoid E-5-ös droid meglepően könnyed léptekkel kima-sírozott a turbóliftből, egyenesen fel a zászlóshajó hídjára. A navigátori emelvény alatt állt meg, ahol a hídon tartózkodók jól láthatták. Egyetlen fenyegető mozdulatot nem tett, csupán demonstráció volt ez, hogy a dolgok megváltoztak. Normálisan ez a droid csakis harc esetén aktiválódott volna.

Kett szemmel látható nemtetszéssel figyelte az eseményeket.

– Értettem, uram – mondta.

– Amikor elkészültek, kérem az asztromechek jelentését –

mondta Sienar a fogát szívogatva.

Kett néhány másodpercig szótlanul nézte, alig leplezve az ellenszenvét. Sienar nem vett róla tudomást.

– Visszatérés – jelentette a hiperhajtómű ellenőrző tisztje.

– Valós tér! – kiáltotta Kett kapitány, ahogy az égitestek újra felvették a megszokott alakjukat, ahogy a tér és idő vissza-nyerte a meghatározó szerepét.

– Épp ideje – sóhajtott fel Sienar. Meghúzott egy kart, mire a navigációs állás lassan a hatalmas frontablak felé fordult, míg a végtelen űr az egész látóterét betöltötte.

Igazából bármilyen normális csillagzat látványa örömmel töl-tötte volna el, ami azonban a szeme elé tárult, az lenyűgöző

volt, roppant lenyűgöző. A vörös óriás és a fehér törpe egymásra tekeredő spirálkarja álomszerű, tüzes fénnyel lebegett a szeme előtt. Egy ilyen látvány ritka kiváltság volt.

– A célbolygó előttünk látótávolságban van, hamarosan várakozó pályára állunk a bolygó sárga napja körül – mondta Kett.

– Addig nem megyünk közelebb, amíg parancsot nem ad rá, uram. – Kett, még mindig az iménti eseményeken töprengve, vonakodott elhagyni a hidat.

Sienar nem volt ellene a független gondolkodásnak, feltéve, hogy nem vált túlságosan függetlenné.

– Kiadhatja a szükséges utasításokat, amiket jónak lát…

egyelőre – intett a tat felé Sienar.

– Igen, uram. – Kett elsietett a turbólift felé, miközben az E-5-ös droid mélyen ülő, vörösen csillogó optikai szenzorai baljós szilárdsággal a két lapockája közötti pontra szegeződtek.

27

A sekoti transzporter dél felé vitte őket, egy olyan terület fö-

lött, amelynél különösebbet Obi-van még sosem látott. Kevesebb mint ezer méter magasan repülve az apró, lapos jármű

szédítő sebességgel kerülgette a magas, széles törzsű borákat. A fákon felfúvódott, ballonszerű levelek kavarogtak és himbá-

lóztak, ahogy elhaladtak mellettük.

– Azt hiszem, az itteniek ezekből a levelekből készítik a léghajókat – mondta Anakin a hátsó ablakra mutatva, ami szinte teljesen körülölelte a járművet.

Obi-van gondolataiba feledkezve bólintott. Ha a maghordozók tényleg előnyben részesítették a Jediket, akkor alaposabban utána kellene nézni a dolgoknak. Egyedül azok az élőlények tudták észrevenni a Jediket, akik járatosak voltak az Erőben.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ennek a bolygónak az életformái – a Sekot, ahogy összefoglaló néven Gann hívta őket –

különlegesek voltak, és hogy a padavanja szorosan kötődött hozzájuk.

– Ez tényleg csodálatos – vigyorgott Anakin. – A levegő

pompás illatú, a vadon káprázatos.

– Azért ne hagyd, hogy teljesen elvakítson – figyelmeztette Obi-van.

– Még sosem jártam ehhez fogható helyen.

– Emlékezz, hogy korábban mit éreztél a Sekottal kapcsolatban.

– Emlékszem – felelte a fiú.

– Egyetlen nagy hullámot említettél, valamit, ami most vagy a jövőben be fog következni.

– Igen – mondta Anakin. Előrebökött a fejével, az ajtó felé, ami elválasztotta őket a pilótától.

– Nincs tudomása a beszélgetésünkről – tartotta fel a kezét Obi-van. – Fontos, hogy elemezzük a történteket, mielőtt még jobban magukkal rántanának.

– Hol érzem, hol nem ezt a nagy felkavarodást az Erőben.

Lehet, hogy csak tévedtem.

– Nem tévedtél. Most már én is érzem. Valami közeledik felénk, valami veszélyes.

Anakin szomorúan megrázta a fejét.

– Remélem, nem történik semmi, mielőtt elkészülne a ha-jónk.

– Félek, hogy elvesztetted a tisztánlátásodat – húzta össze a szemét komoran Obi-van.

– Azért jöttünk, hogy szerezzünk egy hajót! – mondta Anakin elcsukló hangon. – És hogy minél többet megtudjunk Vergeréről. Ő nem kapta meg a hajóját, ezért is lenne olyan fontos. Ez minden – fonta keresztbe a karjait.

Obi-van hagyta, hogy a szavak néhány másodpercig a levegőben lógjanak, aztán nyíltan rákérdezett:

– Mit jelentene neked egy ilyen hajó?

– Egy hajó, amely magától ráérez a sebesség varázsára… Hú!

– kiáltotta Anakin. – Számomra ez lenne a tökéletes barát.

– Épp erre gondoltam – mondta Obi-van.

– De ez nem vonná el a figyelmemet a gyakorlástól – biztosította Anakin.

Obi-van sokadjára érezte úgy, hogy kezd kisiklani a kezéből a gyeplő. Mielőtt Anakin a tanítványa lett, Qui-gon gyakran olyan viselkedésre bátorította a fiút, amit Obi-van helytelenített.

Most pedig a Tanács és Thracia Cho Leem azzal, hogy elküldték őket erre a bolygóra, megint csak olyasmire csábítják Anakint, ami nyugtalanította.

– Oda megyünk, ahová az Erő irányít bennünket – mondta halkan a fiú, megérezve a mestere gondolatainak folyását.

– Nem tudom, hogy tehetünk-e mást, mint figyelünk és elfo-gadjuk az eseményeket.

– Aztán pedig cselekszünk – tette hozzá Obi-van. – Fel kell készülnünk az előttünk álló útra, és nyitva kell tartani a szemünket. Az Erő nem fog kézen fogva vezetni.

– Tudni fogom, ha valami készülődik – mondta Anakin csendes magabiztossággal. – Szeretem ezt a bolygót. És az

itteni élőlények is szeretnek engem. És téged. Nem érzed?

Olyan, mintha valaki vigyázna ránk.

Valójában ez Obi-vannak is megfordult már a fejében – de a gondolat nem okozott megnyugvást. Nem tudta, hogy ki vagy mi rendelkezett ilyen befolyással fölöttük, és különösen a padavanja fölött.

Az útjuk még egy óra múlva sem akart véget érni. Anakin kelet felé nézett, és a láthatár teljes szélességében éktelenkedő

hatalmas barna sebhelyre mutatott. Obi-van az űrből egy pillanatra már látta ezt, vagy valami hasonlót, de Charza Kwinn hamarabb földet ért velük, semhogy teljesen megkerülték volna a Zonama Sekotot. A hasadék mélyen benyúlt a kőzetrétegek közé. A felszínen vasban gazdag vörös kéreg vált láthatóvá, akár egy seb tátongó szélei, alatta sötétebb bazaltrögök.

– Mi okozhatta? – kérdezte Anakin.

– Néhány hónaposnál nem tűnik régebbinek – mondta Obivan. A vörös sziklaperemek között vízesések vékony fehér csíkjai buktak le a mélységbe. – Olyan, mint egy háborús seb.

A jármű ekkor elfordult, és egyenesen délnek vette az irányt, az egybefüggő felhőtakaró csúcsai között – vagy azokon keresztül – repülve. Alattuk végeláthatatlanul hullámzott és ör-vénylett a felhőpamacsok óceánja.

Anakin megfordult a székében.

– Nézd – mondta izgatottan, és jobbra mutatott. Délnyugat felé fordultak, egy csipkézett, feketésvörös hegy felé, amely keresztültört a felhőrétegen. A meredek oldalait alig borította valami a Sekot burjánzásából, a lelapított csúcsát hósapka fedte. Leginkább egy öreg, viharvert vulkánnak tűnt.

– Három percen belül odaérünk a Magiszter otthonához –

szólalt meg a pilóta. – Remélem, jól aludtak.

– Kipihentük magunkat – mondta Anakin, és rámosolygott a mesterére.

Összegörnyedve kikászálódtak a járműből, és egy megszilárdult, töredezett lávadarabokkal fedett sziklapárkányon találták

magukat. Néhány méterre tőlük egy kövekkel kirakott járda indult ki egy káprázatos, erődszerű kastély felé, amely egy zömök központi toronyból és az oldalainak ferdén neki-támasztott kőtömbökből állt. A kastély mögött négy vulkáni teraszról narancssárga színű víz hullott alá széles, milliónyi árnyalatban csillogó zuhatagok formájában. A levegőt a bolygó mélyének a szaga – hidrogén-szulfid – járta át, elkeveredve a délről jövő friss légáramlatokkal.

A torony körül a kőtömbök egyenként tíz méternél is ma-gasabbak és ötven méter szélesek voltak, a torony falait ablakok tarkították, amelyek a szivárvány minden színében ragyogtak a lenyugvó nap fényében. A párkányt csak néhány inda tartotta, emberi karnál alig vastagabbak, vörös és zöld szálakként ötletszerűen futottak a sziklák és teraszok között.

– A Magiszter távol él az alattvalóitól – jegyezte meg Obivan, majd megtörölte a kezét a köpenye szélében, és tenyérrel felfelé kinyújtotta a karját. A szemével gyanakvóan végigpásztázta a láthatárt. – Ráadásul kis számú szolgálóval is beéri.

– A fejük fölött sodródó leszakadt felhőfoszlányokból és a dél felé látható sötétebb felhőtömegből Obi-van úgy saccolta, hogy ezer kilométerrel vannak az egyenlítő alatt. – Érdekes szoká-

sok. Láthatóan igyekeznek minél kevesebb információt megosztani az ügyfeleikkel, és kétségek között tartani őket.

– Legalább nem ellenőrizték, hogy vannak-e fegyvereink

– mondta Anakin.

– Ó, pedig ők abban a tudatban vannak, hogy ellenőrizték

– felelte Obi-van.

– Te tetted… anélkül, hogy tudtam volna róla? – kérdezte Anakin.

Obi-van elmosolyodott.

– Mindig meglepsz valamivel, mester – mondta Anakin árnyalatnyi megilletődöttséggel a hangjában. – Persze egy padavan pontosan ezt várja a tanítójától.

Obi-van felvonta a szemöldökét.

– Remek csapatot alkotunk, ugye? – mosolyodott el hirtelen a fiú. Az arca egészen kipirosodott a jövőbeli kalandok gondolatára.

– Persze – válaszolta Obi-van.

– Örülök, hogy itt vagy. Örülök, hogy te vagy a mesterem, Obi-van – mondta Anakin.

Alig láthatóan összerezzent, aztán ő is megtörölte a két tenyerét a köpenyében, kinyújtotta a kezét, és körülnézett. Obivan már évekkel korábban megtanulta, hogy a fiú, amikor izgatott vagy nyugtalan, beszédessé és utánzásra hajlamossá válik.

Anakin felnézett a távoli ikercsillagok között ragyogó szalag-ként tekergő plazmaörvényre, amelyet helyenként magasan úszó, vékony felhőpamacsok takartak el. A Zonama saját napja a láthatár fölött járt, lángoló vörös színbe burkolva a tájat és körülötte az égboltot, látványban könnyedén versenyre kelve a fenti csillagászati jelenséggel.

– Most ott van. Közeledik.

– Tisztábban látod már az alakját?

– Valamiféle próbatétel. Nekem.

– Félsz tőle? – kérdezte Obi-van.

Anakin megrázta a fejét, de továbbra is a vörös és narancssárga égboltra meredt.

– Saját magamtól félek. Mi van akkor, ha nem vagyok elég jó.

– Én bízom benned.

– Mi van, ha a Magiszter elutasít bennünket?

Az… az két külön dolog, nem igaz?

– De – mondta Anakin, de az agya kisfiús makacssággal továbbra is arra koncentrált, ami pillanatnyilag mind közül a legégetőbb problémának tűnt számára. – Mi lesz, ha a Magiszter nem akarja, hogy kapjunk egy hajót?

– Akkor tanultunk valami újat – felelte Obi-van türelmesen.

A Magiszter megszólításból arra következtetett, hogy a viselője sokat látott, művelt, méltóságteljes ember, márpedig akárhogy

kutatott a környezetükben, Obi-van egyetlen ilyen kivételes személyiség közelségét sem érezte.

Lehetséges, hogy a zonamaiak képesek voltak álcázni magukat, ahogy a Jedi-mesterek is képesek voltak észrevétlenné válni, még közelről is. Obi-van néha olyan gyakorlott mesterek elől is el tudta rejteni a jelenlétét, mint Mace Windu, igaz sosem teljes magabiztossággal.

Vajon ez azt jeleni, hogy akárki lakik is itt, képes akár per-cekre megtéveszteni egy Jedit?

A járda mellett fények gyúltak, és megvilágították az utat a Magiszter lakhelyének legközelebbi és legalsó tömbje felé. Az ösvény végén egy apró alak jelent meg, és karba tett kézzel feléjük indult.

Egy lány volt, Anakinnál magasabb, de nem idősebb. Hosz-szú zöld sekoti köntöst viselt, mint a nők általában, ami mozgás közben a bokáját verdeste.

Ahogy a közelükbe ért, Anakin tett egy lépést hátra.

– Üdvözöllek benneteket! A nevem Szellő – mondta. A lánynak fekete haja volt, sötét, akár a járda kövei, és nagyjából hasonló árnyalatú. A pupillája is koromfekete volt, körülötte aranyszínű fehérjével. Halvány mosollyal végigmérte Obi-vant, aki szintén elmosolyodott. Anakint láthatóan nem méltatta túl sok figyelemre, amitől a fiúnak ökölbe szorult a keze. Utálta, ha valaki nem vett róla tudomást.

– Az édesapám unatkozik és örömmel fogad bármiféle változatosságot – mondta a lány. – Kövessetek, kérlek.

A lány a Magiszter apró dolgozószobájának ajtajából nézte őket. A helyiségben nem volt más, csak egy kisebb asztal és egy szék.

– Négy lányom van és három fiam. A fiaim és két lányom éppen kiképzés alatt állnak szerte a Zonamán. A védelemben lesznek érintve. Persze ki más segíthetne nekünk, mint a Jedik?

A Magiszter alacsony, szikár ember hosszú, keskeny arccal, és ugyanolyan fekete szeme volt, mint a lányának. A haja

azonban fakó, kékes-szürkés árnyalatú volt, inkább a ferrákra jellemző. Nem sekoti öltözéket viselt, hanem a Köztársaság egyszerű, bézs gyapjúból szövött nadrágját és egy fehér kötött; inget.

A toronynak ebben a részében három szint volt, a férfi a legfelsőn várta őket. Az a három szoba, amit eddig láttak spártai egyszerűséggel volt berendezve, noha maguk a bútorok elegánsak és kényelmesek voltak, szemmel láthatóan nem a Zonamáról származtak. Obi-van nem volt járatos a ferra művé-

szeti stílusok terén, de úgy tippelte, hogy a berendezési tárgyakat a Magiszter szülőbolygójáról még az eredeti telepesek hozták ide.

– A segítőim Középtávon beszámoltak arról, hogy auró-

diummal fizettek – mondta a Magiszter. – Ez felkeltette a figyelmemet. És a… gyakorlottságuk a maghordozókkal csak megerősítette a gyanúmat.

A kör alakú tetőablakon keresztül a nyugvó nap utolsó sugarai törtek utat a szobába, narancssárga-arany színbe borítva az asztal lapját és rajta a tekercs- és irathalmokat.

A helyiség hamu és a források örökös kénes szagától volt terhes.

– Nem akartunk megtéveszteni senkit – mondta Obi-van.

– Nem közölték, hogy Jedik – felelte a Magiszter. A kezei szüntelenül mozogtak, ahogy egymáshoz dörzsölte a két tenyerét. – Nos, nem lett volna szükség az álcázásra. Semmi bajom a Jedikkel. Valójában sokkal tartozom nekik. Semmi bajom a Köztársasággal, amit szolgálnak, és nincs semmi rejtegetni-valóm… leszámítva egy egész bolygót. Az otthonomat – kuncogott fel. – Egyedül ezt védelmezem.

Anakin nyugodtan, előítéletek nélkül, de mindenre készen várakozott, ahogy tanították neki. A Magiszter feltűnésére Obivan észrevétlenül jelezte a padavanjának, hogy mostantól Jedikként, a rend és a Templom képviselőiként viselkednek, de óvatos, visszafogott módon. Valami nem stimmelt. Valami még hiányzott.

– Más okból jöttünk – mondta Obi-van. – Keresünk egy…

– A levegő vibrálni látszott a szobában. Obi-van megrázta a fejét. Éppen kérdezni akart valamit, de a nyelve hegyén lévő

szavak nyom nélkül elillantak.

– Ami életformánk igen becses a számomra – mondta nyugodtan a Magiszter. – Biztosan észrevették, hogy a Zonama Sekot sok tekintetben egyedülálló. A vásárlóinknak, ügyfele-inknek, miután elmentek, csak ködös emlékképeik maradnak arról, hogy hol voltak – mosolyodott el. – Nem mintha a mi kis trükkjeink hatnának a Jedikre. No meg természetesen meg kell bíznunk azokban, akik az ügyfeleinket szállítják nekünk.

Egy második lány sétált be a szobába a szemközti falon lévő

ajtón keresztül. Megjelenésében tökéletes mása volt az elsőnek, ugyanolyan korú és termetű, és ugyanolyan hosszú zöld sekoti ruhát viselt.

Anakin értetlen tekintettel meredt a második lányra. Valami játszadozik velünk, gondolta. Esetleg próbára tesz, miközben rejtőzködik.

– Ennek ellenére örülök, hogy eljöttek – folytatta a Magiszter. – Személyesen akartam találkozni önökkel… szükségem volt rá. Mester és tanítványa – különleges páros.

– Tanulmányozta a Jediket?

– Nem – felelte a Magiszter elfintorodva, mintha a kérdés kellemetlen emlékeket idézett volna fel. – ígéretes növendék voltam. Aztán gondok adódtak… nem kizárólag az én részem-ről. Félreértések. De ennek már ötven éve.

Obi-van úgy saccolta, hogy az előtte álló ember negyven évesnél nem idősebb. Ugyanakkor egy másik kérdés sem hagyta nyugodni: Milyen ember? Az arckifejezése hamis, akár egy bábé.

– Úgy látszik, a Sekot megkedvelte önöket – emelte fel a kezét a Magiszter. – Mindenre megvan a magyarázat. A Sekot érzékeny, és kedveli a Jediket… Rendben van. Elfogadom önö-

ket ügyfeleknek. Folytathatják a procedúrát. Most bocsássanak meg. Még rengeteg tennivalóm van. Remélem, kényelmes lesz az útjuk vissza Középtávra.

A Magiszter szívélyesen rámosolygott Anakinra, és elhagyta a szobát.

– Ennyi? – kérdezte Anakin felvont szemöldökkel. – Nem fog valami tesztnek alávetni vagy ilyesmi? Mehetünk haza?

Obi-van a halántékának szorította a hüvelyk- és mutatóujját, és igyekezett kitisztítani az elméjét, de sehogy sem tudta áttörni az őket körülvevő illúziót.

A második lány kivezette őket az épületből és végig a kő-

járdán, amely immár feketén kanyargott az esti szürkületben.

Egy szót sem szólt és alig pillantott rájuk.

Obi-van már azon volt, hogy előrenyúl és megérinti, de aztán meggondolta magát. Egyelőre nem lett volna értelme elárulni a gyanakvását.

A kettőscsillag és a legfényesebb spirálkar éppen a láthatár alá bukott. Elszórt csillagok és gázködök tűntek elő a gyorsan mozgó felhők között.

Az esti szél csípős frissességgel csapott le rájuk, miután a Magiszter lánya magukra hagyta őket a járművüknél. Ezután sarkon fordult, és kimért léptekkel visszaindult a Magiszter lakhelyének sötét sziluettje felé.

Obi-van emlékezetében ez volt az egyik legfurcsább találkozó. Különös, mesterkélt, semmitmondó. Nem sokkal tudtak meg többet, mint amikor megérkeztek. A Jedi-lovag megpró-

bált részleteiben is visszaemlékezni a beszélgetésre. Meg sem próbálta rávenni a szerényen öltözött embert, hogy áruljon el többet magáról vagy Vergeréről, mert nem volt biztos benne, hogy az előttük álló figura bármit is el tudott volna árulni.

A férfi és a lányai nem voltak valóságosak. Az illúzió azonban erős volt, és szinte teljesen meggyőző. Obi-van még nem találkozott olyan lénnyel – még a Jedi-mesterek között sem –, aki képes lett volna egyszerre két Jedit megtéveszteni. Elrejtőzni igen – azt Qui-gon és még sokan meg tudták tenni.

Hasonlóképpen a Tanács már régóta gyanakodott arra, hogy a Sith-lovagok szintén képesek álcázni magukat, és észrevétlenek maradni a Jedik jelenlétében.

Obi-van abban teljesen biztos volt, hogy ebben a dologban nem a Sith keze van benne. Bár időre lett volna szüksége, hogy végiggondolja az eseményeket, amit láttak, egyelőre rejtély maradt előtte.

– Ez talán megmagyarázza, hogy miért hívják Magiszternek

– mondta halkan Anakin, miközben beszálltak a hajóba. – Ta-lán senki sem jut el odáig, hogy személyesen találkozzon vele, ezzel is védve saját magát.

Obi-van ismét az ajkához emelte az ujját. Immár nem lett volna elég a pilótát rávenni, hogy ne hallgatózzon. Az egész hajó, mint a Sekot része, gyanakvóvá vált, és Obi-van kételkedett abban, hogy a Jedi-technikák hatásosak lennének az élő

anyagra, a bioszférára, mi több, az egész bolygóra.

A hajójuk felemelkedett a párkányról, és északkeletre, vissza Középtáv felé indult.

Most emberünkre akadtunk, gondolta komoran Obi-van. Ta-lán ez történt Vergerével is, és elrejtették… tökéletesen elrejtették előlünk.

Ránézett a padavanjára, és hangtalanul mozgatni kezdte az ajkait.

A közelmúlt eseményeit eltitkolják előlünk. Figyeld meg a jármű útvonalát: az idő nyugodt, nem akadályoz semmi, mégis cikcakk vonalban repülünk. Talán nem akarják, hogy lássuk a csata többi nyomát – már ha tényleg volt egy csata. Afölött az egy repedés fölött kénytelenek voltunk átrepülni, túl nagy ahhoz, hogy ne vegyük észre.

Valaki rejteget valamit, értett egyet Anakin. De miért hagyták, hogy meglássuk a hasadékot? Lehet, hogy a Magiszter biztosra veszi, hogy már úgyis láttuk az űrből. Talán nem akarja, hogy túl feltűnő legyen ez az egész.

– Nem – suttogta Obi-van félig lehunyt szemekkel. Azt hiszi, hogy nincs félnivalója a Jediktől. Az is lehet, hogy egy múltbeli hiba vagy kudarc miatt szégyelli magát. Persze ez csak feltételezés.

Nem baj!, tátogta Anakin a levegőbe csapva, miközben előrefelé nézett. Legalább engedélyt kaptunk, hogy elkészítsük a hajónkat!

Obi-van közel sem lelkesedett ennyire. A gyengék hazudnak, hogy fennmaradjanak. Miért tartaná egy egész bolygó gyengé-

nek magát… itt a semmi közepén, elszigetelve?

Anakin megrázta a fejét. Erre nem tudott mit válaszolni, inkább felsóhajtott. Lefogadom, hogy ennek az egésznek köze van Vergeréhez, és ahhoz, amiért egyáltalán idejött.

28

Középtávon a hangulat érezhetően alábbhagyott, össze-hasonlítva a kiválasztási ceremóniát megelőző ünnepléssel. A teraszokon az emberek tették a dolgukat, mint bármikor. Obivan a lakhelyük erkélyéről a völgyben mindenfelé pislákoló késő esti lámpásokat nézte, és a távoli zajokat hallgatta, miközben a három maghordozója úgy csüngött rajta, akár egy csecsemő az édesanyján.

Anakin aznap éjjel nem sokat aludt. Az ágya zsúfolt és kényelmetlen volt a tizenkét maghordozótól. A lények nem szoktak hozzá, hogy a kiválasztás után elszakadnak a választottjuktól, és emiatt nyugtalanok voltak, noha Sheekla Farrs szerint semmi olyan nem történt, amit ne felednének el hamarosan. A vékony takarón nyüzsögtek, panaszosan nyivákolva, időnként pedig halk puffanással a földre pottyanva.

Ilyenkor aztán lármázni kezdtek, hogy vegye fel őket.

A magok tokja meghasadt, rugalmas, fehér hús villant elő, körülötte vastag pihés szőrzettel. Az egyik oldalon a tüskék három vaskos, merev lábbá alakultak, a szétváló tok pereme mentén pedig összepöndörödtek és elsorvadtak.

Reggel – most, hogy ő és Obi-van átesett a Magiszter vizsgálatán, legalábbis Gann szerint – megkapták Középtáv kulcsait. Gann az ügyfeleknek járó vörös és fekete köpenyeket hozott nekik, amelyek élesen elütöttek a mindenhol uralkodó zöldtől. Bejárást nyertek a völgy apró könyvtárába is, amely a sziklaperem fölött egy hatalmas, ősrégi bora törzsében volt kialakítva.

Nem mintha sok idejük lett volna meglátogatni a könyvtárat vagy bárhová is eljutni Középtávon. Előttük állt a tervezési szakasz. Sheekla Farrs elmondta, hogy ezalatt a férje, Shappa fogja irányítani őket.

Később a magokat összegyűjtik és elküldik azokba a titokzatos sekoti gyárakba, a Jentarikba, amelyekről nagyon keveset hallottak. A Jentarik egyetlen hajót készítenek, mondta nekik Gann, azonban biztosra vette, hogy ez különleges hajó lesz, tekintve, hogy tizenöt magból készül.

– A szokásos mennyiség három vagy négy – mondta némi rosszallással. A megszokások embere volt, megrögzötten hitt a hagyományokban.

Anakin beletörődött a nyivákolásba, a levedlett tüskékbe, a nyughatatlan maghordozók örökös mocorgásába, tudván, hogy egyre közelebb kerül a céljához, hogy a galaxis leggyorsabb hajóján repülhessen.

Még akkor is, ha egy percet sem alhat.

Obi-van kilépett a szobájából, nyomában a három maghordozójával, nagyjából olyan gyűrötten és elgyötörten, ahogy a fiú érezte magát. A mester valami köszönésfélét mormogott a padavanjának, aztán a verandán nekiláttak elfogyasztani az aznapra felszolgált különleges reggelit.

Kényelmes laminaszékekben ültek, és valamilyen édes gyümölcslevet ittak, egyikük sem tudta beazonosítani. Nemsokára Obi-van beleszagolt a levegőbe, és azt mondta:

– Más lett a szagunk.

– Felkészítenek a következő fázisra – felelte Anakin. – Ha irányítanunk kell a maghordozókat, nyilván fontos, hogy milyen a szagunk.

Obi-van nem örült, hogy a szervezete kémiai folyamatait megváltoztatják, de Anakin reakciója még jobban aggasztotta.

– Bárcsak kevesebb rejtély lenne errefelé – mondta.

Anakin elvigyorodott. Obi-van tudta, hogy a fiú legszívesebben rávágta volna: Azt meghiszem! Ehelyett a fiú csak annyit mondott:

– Remélem, a szag csak átmeneti.

A maghordozók viszont ellenállhatatlannak találták őket, és igyekeztek, ha lehet, még közelebb férkőzni hozzájuk.

Némelyikük már teljesen levedlette a régi burkát, ezekből fakó, enyhén összelapított golyók lettek két vastag mellső lábbal,

köztük két fekete pöttyel a szemeknek és két kisebb hátsó lábbal. Minden lábon három apró fogókarom nőtt, amelyekkel igencsak tudtak csípni.

Kora délutánra, amikor Gann és Sheekla Farrs értük jött, a helyzet már szinte tarthatatlanná vált. A maghordozók őrülten rohangásztak a szobákban, felcsimpaszkodtak a falakra és a mennyezetre, időnként pedig odatrappoltak Anakinhoz vagy Obi-vanhoz, hogy megöleljék őket és rájuk akaszkodjanak. Ha valamelyik másik maghordozó az útjukat állta, ami pedig gyakran előfordult, elkeseredett sivalkodásba kezdtek.

Farrs elmosolyodott a felfordulás láttán, mint amikor egy anya keresi a bölcsődében a gyerekét. Gann jóval komorabb tekintettel szemlélte a helyzetet, az ő fejében már a folyamat következő fázisa járt, és azon töprengett, hogy hogyan lehet ennyi maghordozót elszállítani a rituálé által megszabott módon.

Farrs csak legyintett a kelletlenkedésre.

– Majd alakítunk egy kicsit a szokáson – mondta. – Nagyobb hajót használunk.

– De a színek… – tiltakozott Gann.

– Mindenki tudni fogja, és megértik.

Noha Gann továbbra sem találta meggyőzőnek, végül csak előreszólt egy interkomon, és megszervezte, hogy nagyobb gondolát akasszanak a vörös-fekete léghajó alá.

Anakinnak nagy nehezen sikerült elkapnia és magára aggatnia az összes maghordozóját, noha néhány lepotyogott, amikor kiléptek az ajtón. Ezek aztán óbégatva és sipákolva utánakocogtak. Obi-vannak a három lénnyel kevesebb gondja volt, habár ezek is szüntelen nyüzsögtek a ruháján, rámásztak a nadrágjára és a köpenyére, vagy éppen hegyes karmaikkal a fülébe kapaszkodva a vállán tanyáztak, és onnan leskelődtek apró szemeikkel.

Obi-van annak idején, miközben a Jedi-növendékeket figyelte, ahogy a háziállataikkal játszanak, gyakran ösztönösen megérezte, a gyerekek hogyan fognak mások társaságában viselkedni idősebb korukban. A padavanját még sosem látta

ennél boldogabbnak. Úgy vélte, hogy Anakin kedves és türelmes lesz, éppen ellentéte a mostani, szeleburdi énjének.

A fiú szelíden csitítgatta a maghordozóit, és a példáját követve Obi-vannak is sikerült megnyugtatnia a sajátjait.

Mielőtt beszálltak a léghajóba, Sheekla elmondta nekik, hogy egy időre ismét elválasztják őket tőlük.

A hajó tervezője, Sheekla férje, Shappa még reggel találkozót beszélt meg velük.

– Most odamegyünk – mondta a nő. – Úgy gondolja, hogy az ideje roppant drága, én pedig a békesség kedvéért elnézem neki.

– Hadd találjam ki – mondta Anakin csillogó szemekkel. -Az ideje legnagyobb részében a hajókra gondol!

– Nem gondol – horkant fel Sheekla. – Álmodozik róluk. A hajók az élete. A Magiszter ezzel a munkával nagyon boldog emberré tette.

Obi-van és Anakin egy keskeny közlekedőfolyosón lép-kedtek Shappa Farrs csupaüveg irodája előtt. Benyitottak egy üvegből és laminából kombinált ajtón, és rögtön a kicsiny, zsúfolt tervezőszobába jutottak, amely az egyik völgy fölé magasodó terasz szélén helyezkedett el, és a kora reggeli nap vakító fényárba borította.

Shappa Farrs a félkör alakú rajzasztal középpontjában egy magas támlátlan széken ült, fején tervezősisakkal, és éppen kecsesen ívelt vonalakat skicceit fel a bal kezébe fogott replikátorral – jobb keze ugyanis egyáltalán nem volt. Anakin azt is észrevette, hogy a bal kezéről két ujja szintén hiányzott.

– Veszélyes lehet a Jentarikkal dolgozni – suttogta Obivannak. Shappa felnézett, gyorsan körbepillantott a szobában mintha a beszéd forrását keresné, noha a sisaktól nem látott semmit. Szélesen elmosolyodott, és levette a sisakját.

– Nem a Jentarik – mondta egy röpke, dallamos kacagás kíséretében. – A kiégetés és formázás nem veszélytelen a vég-tagokra. Az égetők és a formázók igazából sosem tanítottak

meg, hogyan kell bánni a szerszámaikkal. így most itt vagyok Többé nem engednek a vermeik közelébe, nehogy elveszítsem a lábam vagy éppen a fejem. – Felállt és mélyen meghajolt. –

Üdvözöllek a birodalmamban. Valami egyedit és gyönyörűt alkotunk ma?

Shappa Farrs alacsony, vékony ember volt, és tökéletesen öltözködött. Az arca keskeny volt és lapos, az orra alig emelkedett ki az előreugró pofacsontjai közül, a haja pedig a kortól szinte teljesen feketévé vált. Felállt a székéről, kilépett az asztal mögül, és érdeklődő, ugyanakkor derűs pillantással végigmérte a két Jedit.

Észrevette, hogy Sheekla az ajtó előtt ácsorog, és Gann-nal beszélget, mire hirtelen előredőlt, és kimeresztette a nyakát. A karjával integetni kezdett, és éles, rikoltó hangot hallatott.

– Leselkedünk, drágám?

– Hagyd abba – szólt rá a nő szigorú arccal, miután belépett a helyiségbe. – Azt hiszik, hogy megőrültél. De tudják, az is.

Teljesen őrült.

Gann kelletlenül követte, mintha egy női alsóneműboltba csöppent volna.

– Ismer, és mégis szeret – mondta Shappa önelégülten. – A szívében még így nyomorékon is két embert kiteszek, testben és szellemben egyaránt. Ami Gannt illeti… ő a kapcsolatom a gyakorlati dolgokkal a Zonama Sekoton. Olyan bátortalan! Úgy fél a Sekot titkaitól! Számára olyanok ezek, mintha az anya-méhbe nézne vissza.

Gann arca megnyúlt, de nem szólt semmit.

– Gyertek be mind – harsogta Shappa. – Mindenkit szeretettel látok.

Az asztal zsúfolva volt széles holofólia-halmokkal és ősi adathordozókkal, amilyeneket a Coruscanton már száz évvel ezelőtt is legfeljebb múzeumban lehetett látni. Shappa odafordult Anakin felé, aztán rápillantott Obi-vanra is.

– Te fizetsz, ő repül, nem igaz? – kérdezte a Jedi-lovagtól.

– Együtt vesszük az űrhajót – felelte Obi-van. – És ő fog repülni.

– Lefogadom, hogy a maghordozóitok azóta már széttépték a várószoba berendezését – mondta Shappa. – Ide nem enged-hetem be őket. Imádnak fóliát enni, a lemezeket meg szét-dobálják. De néhány óránál tovább úgysem maradtok. – Ismét Anakinra tekintett. – Szeretnéd látni, hogy mi minden lehetséges?

– Ezért vagyok itt – mondta a fiú halkan, de lelkesedéstől sugárzó arccal.

– Lehetséges, ami a hajókat illeti, fiatalember, csakis a hajókat – tette hozzá Shappa, némileg megütközve a fiú válaszán.– A fiúnak van étvágya. Nagyon jó, akkor együnk.

Gyere ide! – Kinyújtotta a kezét, és felkapott egy összetekert, zizegő holofóliát. – Fogd meg – mondta Gann-nak. A férfi megfogta az egyik szélét, Shappa pedig gyors, ügyes mozdulatokkal kihengerítette.

A fólián vörös és barna vonalakkal megrajzolva egy gyönyörű űrhajó látszott, csupa ív és finom hajlat, a hajtóművek áramvonalas külső gondolákban kaptak helyet, a hajó törzsét pedig csodálatos színárnyalatokra festették, hogy éppoly simának és feszesnek tűnjön, mint egy sellava bőre. A méretarányból ítélve a hossza harminc méter volt, a szárnyak fesztávja – amelyek szinte egybeolvadtak a törzzsel –

háromszor ennyi.

– Már egy ideje szeretnék elkészíteni egy ilyen hajót, de mindig csak álom maradt – mondta Shappa. – Egyetlen mag sem akar ilyen bonyolultat, a vásárlók pedig csak három vagy négy magot hoznak. Most azonban… – Elmosolyodott, és ujjaival végigsimított a rajzon. Az érintésére a fólián a hajó elfordult, felfedve a másik oldalát is, majd a művész parancsára sorra villantak fel a porózus felszín alatt külön rétegekben eltárolt tervrajzok és vázlatrészletek.

– Ez állati – füttyentett Anakin.

– Ami komoly dicséretet jelent – fordított Obi-van az értetlen Shappának.

– Igen. Tizenöt magot hoztatok a hajóhoz, többet, mint eddig bárki is.

– Tudsz dolgozni ilyen sokkal? – kérdezte Gann.

– Hogy tudok-e? – kérdezett vissza Shappa, és láthatóan majd kicsordult az életerőtől. – Csak figyelj! A valaha készített legjobb sekoti hajó lesz. Egy csoda.

– Mindenkinek ezt mondja – figyelmeztette őket Sheekla.

– Ezúttal komolyan is gondolom. – Shappa átadta Obivannak a holografikus fólia szélét, és megkocogtatta Anakin vállát. –

Tudsz rajzolni? Van egy második sisakom. Meg egy harmadik.

Gyertek, kedves vásárlók. Gondolom, nektek is megvannak a saját ötleteitek.

– így van – válaszolta Obi-van, és odabiccentett Anakinnak.

– Dugjuk össze a fejünket, illetve a sisakunkat, és forgassuk úgy a tollunkat, mintha… fénykard lenne, nemde? Amit megálmodunk a levegőben, a replikátor tollak átviszik a holofóliára. Az új tervrajzok felülírják a régieket. Olyan az egész, mint a varázslat, ifjú Anakin Skywalker.

– Nekem nincs szükségem varázslatra – mondta Anakin komoly arccal.

Shappa kényszeredetten felkacagott.

– Gondolom, neked sem – mondta Obi-vannak, aki szintén elmosolyodott. – Kiment a fejemből. Jedik vagytok. Akkor nincs varázslat. De azért rejtély és érdekesség lesz elég. Persze azt kétlem, hogy az égetők és formázók felfednék az összes titkukat, még előttetek sem, kedves Jedik.

Egy fiókból előhúzott két tervezősisakot, és átadta őket Anakinnak és Obi-vannak, aztán székeket húzott az asztal mellé. Miután helyet foglaltak – ő a saját, magasabb székén –, összecsapta a tenyerét, és megszólalt:

– Most ti jöttök!

– Egy masszív, robusztus konstrukcióra törekszünk – figyelmeztette Obi-van Anakint, mire a fiú elhúzta a száját.

Shappa a feje fölött tartotta a sisakját, a tekintete néhány másodpercig elidőzött mindkettőjükön. Aztán megrándult az ajka, és megszólalt:

– Az egész a tulajdonosok fejében van. Néha csak rá kell jönnünk, hogy kik is vagyunk valójában, és a hajók, a gyönyörű

hajók előtűnnek, akár egy elveszett szerelem emlékképei.

– Neked nincs elveszett szerelmed – jegyezte meg Sheekla kedélyesen. – Csak én. Nagyon fiatalon összeházasodtunk – tette hozzá Obi-vanhoz fordulva.

– Csak képletesen értettem – válaszolta Shappa. – Bocsássátok meg a lelkesedésemet.

A reggel további része csöndben telt el. Obi-van azon kapta magát, hogy teljesen leköti a tervezési folyamat, éppúgy, mint a padavanját, aki igazán elemében volt. Ugyanakkor arra is rádöbbent, hogy egyre jobban értékeli a tervezőt. A kelekótya felszín mögött határozott személyiség bújt meg. Sokszor látott már ilyet életében, tehetséges művészeket, akik mintha maguk köré gyűjtötték volna az Erőt, és valamilyen mély, ösztönös szinten abból merítettek volna.

Yoda egyszer gyakorlás közben azt mondta Qui-gonnak és Obi-vannak:

– Az Erő egy művész, úgy ám. Nem mintha ennek örülni kellene – nézzétek meg, mit csinálnak a művészek!

Kiszámíthatatlanok, akár a kisgyerekek.

A Zonama Sekot főtervezőjének szakszerű, noha különc irányítása Obi-vanban különös szabadságérzetet és gyerekkorának emlékeit idézte fel, és azon kapta magát, hogy a figyelme ide-oda ugrál a három virtuális sisakban alakot öltő

gyönyörű űrhajó belső kialakítása és a saját emlékezete között.

Eszébe jutott az idő, amikor még Qui-gon tanítványa volt.

Fiatalság: vesződséges, esetlen és ragyogóbb, mint ezer nap. Egy ifjút látott, tele utazásról, gyors hajókról és véget nem érő

dicsőségről szőtt álmokkal, aztán a szüntelen tanulás és kihívások, végül pedig, idővel, a bölcsesség és a tudás.

Semmiben sem különbözik Anakin Skywalkertől.

Semmiben, ami igazán számítana.

Bárcsak tudnék hinni ebben! – gondolta Obi-van.

29

A vérmetsző egy megfigyelőfolyosón jelentett Raith Sienarnak, ami a század harci droidjainak többségét tartalmazó hangár fölött húzódott. Még túlságosan messze voltak a Zonama Sekottól, hogy alaposabban megfigyelhessék, ezért Sienar előreküldte Ke Daivot egy kis kétszemélyes, álcázott hajtóműfúvókákkal ellátott kémhajóban, amely az Admiral Korvin flottájának részét képezte. Ke Daiv mellé Sienar maga választott ki egy tapasztalt pilótát a Kereskedelmi Szövetség állományából.

– Lejutottunk, és visszatértünk anélkül, hogy felfedeztek volna – mondta Ke Daiv. – A fél bolygót felhők borítják.

– Ugye nem próbáltatok a felhők alá kerülni?

– Körülnéztünk, amennyire tudtunk, semmi több – válaszolta Ke Daiv.

– Helyes – bólintott Sienar. – Ahogy hallottam, az egész bolygó roppant érzékeny.

– A déli féltekéből alig látszott valami – folytatta a vérmetsző. – Egyetlen hegycsúcs töri át a felhőtakarót, egy ősi vulkán – semmi egyéb.

– Értem – mondta Sienar. Bólintott, mintha mindez ismerős lenne a számára.

– Az északi félteke viszonylag tiszta, noha számos viharfelhő

sodródik délről észak felé, jókora záporokat és időnként havazást okozva.

– Természetesen – biggyesztette le az ajkát Sienar.

Ke Daiv ingerülten megtorpant, hátha untatja a parancsnokot, Sienar azonban felemelte a kezét.

– Folytasd.

– Számos jelét láttuk egy nemrég lezajlott ütközetnek. Legalább tizenöt mély, nem természetes eredetű hasadék húzódik a felszínen, három kilométernél is szélesebbek. A legtöbbjüket eltakarja a déli felhőzet, de az egyenlítő mentén hosszú, egyenes bemélyedéseket láttam a felhőrétegen, ez több kilométer mély repedésekre utal. Talán valamilyen hatalmas orbitális fegyver eredményei, noha ennek erejéről vagy a fajtájáról semmit sem tudok.

Sienar színtelen arccal nézte, gondolkodott.

– Biztos vagy benne, hogy nem csak ásnak ott valamit?

Valamilyen monumentális építészeti vállalkozás?

– Nem – felelte Ke Daiv. – Az egyenlítő fölött látható hasadéknak egyenetlen a pereme, körülötte égésnyomokkal és szétdúlt növényzettel. Az északi féltekén számos hatalmas, négyszög alakú kiemelkedést láttunk, távol a lakott területektől.

Ezeknek mindnek ugyanakkora a mérete, négyszázszor kétszáz kilométer, és sűrű növényzet borítja őket.

Sienar oldalra döntötte a fejét, és két ujjával az arcát kezdte masszírozni, mintha keresne valamit az állkapcsa mögött.

– Láttad a völgyet, ahol a termelés folyik?

– Igen – mondta Ke Daiv. – Viszont ezen a ponton már jobbnak láttuk, ha visszafordulunk, mielőtt még észrevesznek.

– Helyes. Mesélj a völgyről.

– Több ezer kilométer hosszú, három kilométer mély és mindkét oldalon hatalmas képződmények szegélyezik, nagyob-bak bárminél, amit láttunk.

– Jentarik – lehelte Sienar. – Mit nem adnék, ha ezt a völgyet egy másik bolygóra, valami praktikusabb helyre telepíthetném

– mondta vágyakozva. – Láttál hajókat?

– Nem. A völgyben valamilyen nagy tárgyakat gyártottak éppen, nem hajókat, talán inkább hajódarabokat vagy részegységeket. Némelyiket elszállították a völgy déli végéhez, ahol beletorkollik egy széles folyóba. Itt szállítóeszközök várakoztak, némelyik már megrakottan. Aztán hirtelen

– minden figyelmeztetés nélkül – a völgyet hatalmas faágak és növényzet borította be, eltakarva a szemünk elől. Noha nem hiszem, hogy felfedeztek volna, a dolog eléggé aggasztott ahhoz, hogy a visszafordulás mellett döntsek.

– Kitűnő, kitűnő – mondta Sienar.

Ke Daiv nem reagált. A vérmetszők között a dicséret és a sértés között alig volt különbség – mindkettő párbajhoz vezetett. Sienart ugyanakkor külön kategóriába sorolta, a normális vérmetsző-illemkódexen kívül esőbe.

– Most pedig a következő lépés, ami életfontosságú lesz.

Gyorsan kell cselekednünk. Gondolom, Tarkin informált arról, hogy megpróbálunk majd kézre keríteni egy hajót.

– Igen.

– A leghalványabb elképzelése sincs arról, hogy milyen hihetetlenül nehéz lenne – az ő fajtája az erőszakban hisz, nem az észérvekben. Túlságosan is hozzászokott a pénzhez, így nem jön rá, hogy milyen hasznos lehet.

– Erőszak – ismételte Ke Daiv.

– Egyelőre felejtsd el az erőszakot. Ellenben feltárom az immár nem is olyan titkos terv egy újabb részletét, amiért ilyen kitűnő és hasznos segítőm vagy.

Ke Daiv úgy állt a hídon, akár egy kőszobor. Alattuk éppen a droidokat aktiválták és programozták át. Az ezernyi apró szervomotor zúgása és kattogása miatt még itt a magasban is alig értették egymás szavát, pedig a vérmetsző orrlebenyei egyúttal hangfogóként is funkcionáltak. Közelebb hajolt, hogy jobban hallja Sienart.

– Na már most, a zászlóshajó egyik elkülönített rakterében van nekünk egy elegáns kis űrhajónk. Nem része a szokásos felszerelésnek. Az egyik személyes járművem, de a típus általában is a tehetős emberek hajója. Az azonosítóitól meg-fosztottam, de új tulajdonosra vár. – Sienar elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan sikerült Tarkinnal elfogadtatnia ezt a kis ráadást. Egy dacos kisgyereket utánozva azzal érvelt,

hogy ha nincs a fedélzeten egyetlen saját tervezésű játékszere sem, akkor kevésbé lesz hatékony mint parancsnok. Tarkin beleegyezett, bár alig leplezte a megvetését az egykori iskolatársa iránt. – Egy gazdag, jól szituált tulajdonosra –

folytatta Sienar –, aki történetesen összetalálkozott a Zonama Sekot egyik hivatalos üzletkötőjével és az ügyfeleket szállító pilótájával, és sikerült meggyőznie a hajótervezés művészete iránti őszinte érdeklődéséről, és persze a kellő vagyonáról. Egy igazi ínyenc. Ez lennél te. A Coruscanton alapos kutatást végeztem – befolyásos családból származol.

– Tekintélyes, de nem tehetős – javította ki halk szisz-szenéssel Ke Daiv. Annak ellenére, hogy védett kategóriába tartozott, ez az ember néha ki tudta hozni a sodrából.

– Valóban, a tieid között a javak felhalmozása bűnnek számít.

Nos, most elegendő bűn áll a rendelkezésedre – több mint hatmilliárd kredit kinyomozhatatlan köztársasági kötvények formájában. Ennyi elég egy sekoti hajó megvásárlására.

Ke Daiv szemei összeszűkültek, és mintha belemélyedtek volna a koponyájába. Noha a pénz természeténél fogva nem volt hatással rá, tudta, hogy mit jelent hatmilliárd kredit, és hogy milyen hatással lenne másokra.

– Honnan tudsz ennyit a Zonama Sekotról?

– Ez nem a te dolgod – felelte Sienar könnyedén. Igazán nem élvezte Ke Daiv reakcióit – a tudat azonban, hogy egyfolytában a penge élén táncol, stimuláló volt.

Anélkül, hogy az idegesség legkisebb jelét mutatta volna

– mintha csak egy különleges állattal lenne dolga, és tudná, hogy mikor fordíthat hátat és mikor nem –, Sienar a korlát fölött a Xi Char fegyvereket kezdte tanulmányozni. A kecses, de erőteljes droid vadászokat hosszú, görgős szállítóállványokon tárolták, az oldalsó nyúlványaikat összecsukva és behúzva a törzsükbe. Az állványokat a hangár egyik oldaláról asztromech droidok tolták az áramvonalas, fakószürke, álcázópajzzsal felszerelt leszállóegységekhez.

Az Admiral Korvin három leszálló járművet hordozott, mindegyikbe tíz vadász fért összecsukott állapotban. Az oldalsó fegyvergondoláikkal, amelyeket be lehetett hajtani, elfordítani, de akár lábakként is szolgáltak, ezek a droidok sokoldalúnak, mozgékonynak és ütőképesnek bizonyultak. Talán ezek voltak a Kereskedelmi Szövetség központilag irányított fegyverrendszerei közül a legjobbak.

A leszállóegységek gyomrában tározódobok forogtak tompa kattogással. A droidvadászgépeket elhelyezték a lapos, üre-gesen kiképzett dobok belsejében, amelyek a villámgyors kilövést szolgálták közvetlenül a bolygó légköre fölött. A dobokat ezután függőleges, forgó állványrendszerre rögzítették.

Amikor a vadászokat kibocsátották, úgy repültek ki a dobból, akár golyók a forgótárból. Amikor egy dob kiürült, kilőtték az űrbe, és máris a következő csusszant a helyére.

Sienar tisztelettel adózott a Xi Char mérnökei előtt, akik megtervezték és elkészítették a vadászgépeket, abban azonban kételkedett, hogy a droidok döntő szerepet fognak játszani.

Nemrégiben véres csata dúlt errefelé, aminek a kimenete szemmel láthatóan a helyieknek kedvezett. Akármi hagyta is azokat a rejtélyes sebhelyeket a bolygó felszínén, immár eltűnt a színről.

– Szeretnélek bemutatni a Zonama Sekot-i kezesednek, egy óra múlva a szobámban – mondta Sienar a vérmetszőnek.

Lehet, hogy a dolog felkeltette Ke Daiv érdeklődését – a nemes születésű vérmetsző arcáról nehezen lehetett leolvasni az érzelmeket vagy gondolatokat –, mindenesetre egyszerűen meghajolt, és újra abba a baljós penge alakba húzta össze az orrlebenyeit, ami egyaránt kifejezhetett tiszteletet és engedelmességet, vagy – néhány színárnyalatnyi eltéréssel – akár gyűlöletet és gyilkos dühöt is.

30

A fekete-vörös szertartási léghajó elsuhant velük Középtáv legszélső épületei felett, végig az egyre keskenyedő kanyon mentén. Ilyen messze északnyugaton a nedves, nyálkás sziklafalak szinte teljesen híján voltak bármiféle növényzetnek, errefelé még a bórák sem tudtak gyökeret verni. A kanyonban felhőfoszlányok sodródtak, a gondola körül majdhogynem facsarni lehetett a vizet a levegőből.

Anakin az orrban állt, lábát színpadias pózban az egyik kötélvillán nyugtatta. A maghordozói körülötte gyülekeztek, ezúttal szerencsére csendben, és apró, fürkésző szemeikkel a korlát fölött leselkedtek, mintha csak a jövőjüket fürkésznék.

Obi-van két lépéssel a padavanja mögött állt, hagyta, hogy a fiú kiélvezze a pillanat varázsát. Ha jól sejtette, az elkövetkező

néhány napban kevés élvezetben lesz részük. Amit Anakin már napokkal korábban megérzett – és „egyetlen nagy hullámnak"

írt le –, az most szinte fejbe kólintotta őket az Erőben hamarosan bekövetkező gyökeres változás érzetével, amit Obivan leginkább az üresség szóval tudott jellemezni. Ilyesmiről se Qui-gon, se a többi Jedi-mester nem beszélt soha. Az, hogy a változás a Zonama Sekoton kívülről közelgett, Obivan számára nem volt olyan nyilvánvaló, mint Anakinnak. Érzékelek valamit a közelben, amit külső események fognak beindítani. Anakin azonban biztos a dolgában – próbatétel lesz.

A léghajó vezetőkötelei megfeszültek a mély katlanból feltörő és a rohanó folyó felől érkező légáramlatok súlya alatt.

A pilótának nem kis erőfeszítésébe telt, hogy a hajó nehogy túl nagy nyomást fejtsen ki, és elszakítsa a köteleket. Ebben a szélben a hajó legfeljebb néhány percig bírná, főleg ilyen szűk helyen, mielőtt szétzúzódna a kopár, nedves kőfalakon – nem éppen dicső vég a vendégek számára!

Obi-vannak nem volt ellenére ez a fajta veszély – közvetlen, de kezelhető –, feltéve, hogy az ember megbízott a járműben és a vezetőjében. Szerencsére ez a fiatal nő elég tapasztaltnak tűnt. A többi utas, köztük Gann, Sheekla és a három kísérőjük sem tűnt riadtnak. Épp ellenkezőleg, mintha ugyanazt a lelkesedést érezték volna, mint ő.

Anakin hátrapillantott, és rámosolygott a mesterére.

– A magok remegnek, érzed? Tudják, hogy valami nagy dolog van készülőben!

Gann két kezével átkulcsolta a korlátot, és közelebb húzódott Obi-vanhoz.

– A fiú őstehetség – kiáltotta túlharsogva a szelet. – Csak egy pilóta lehet. Eldöntöttétek már, hogy melyikőtök lesz az?

– A fiú lesz a pilóta – válaszolta Obi-van. Tudta, hogy ezen a téren úgysem veheti fel a versenyt Anakinnal.

– Egyértelmű – bólintott helyeslően Gann. – De ennyi hordozót! Ennyit még sosem egyesítettünk. – Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Nem tudom, hogyan fogják kézben tartani őket. Kíváncsi vagyok, mit mond erre Shappa Farrs.

A kanyon falai kiszélesedtek, a hajó pedig egyre jobban megközelítette a keleti peremet. A vezetőkábelek itt hosszú, csupasz faágakhoz rögzültek, amelyek a szakadék pereménél sorakozó bórákról nyúltak ki oldalra. A kormányos igyekezett mindig állandó feszülés alatt tartani a kábeleket.

A kanyon kiszélesedésével a folyó bömbölése elhalkult, és a szél is elcsendesedett. A léghajó gondolája lágyan himbálózott.

Anakin maghordozói egyre izgatottabbakká váltak, ahogy a hajó a bolygón eddig látott legkáprázatosabb élővilág felett suhant el. Mivel a szakadék lankásabb falain jobban meg tudtak kapaszkodni, a bórák és egyéb élő organizmusok mély teraszokat vájtak ki, hasonlóakat azokhoz, amelyekre a Középtáv házai épültek. Természetes állapotukban a teraszokon sűrű

dzsungel burjánzott. A fatörzsekről és liánokról jókora lajhárszerű

állatok csüngtek légtornászok módjára hosszú, karmokban

végződő végtagjaikkal. A napsütésben szélesre nyílt virágok fölött átlátszó szárnyú madarak röpködtek. Percekkel később ugyanezek a virágok összehajtották színpompás szirmaikat, és a bórákról leválva vékony indák segítségével magasabban fekvő, még napfényesebb teraszok felé araszoltak.

Anakin halkan csitítgatta a maghordozóit, miközben magába szívta a Sekot élővilágának sokszínűségét.

A gondola csöppnyi kabinjából egy fiatal lány lépett ki, és udvarias mosollyal elsétált Obi-van mellett. A figyelme Anakinra irányult, és enyhe fejhajtással megállt a fiú előtt. Obivan érdeklődve nézte a lányt, nem kis részben azért, mert kiköpött mása volt a Magiszter illúzió-gyermekeinek.

Ez a lány azonban teljességgel valóságos volt.

Egy mag apró szökkenésekkel lemászott Anakin karjára, és a karmait fájdalmasan belemélyesztette a húsába. Anakin felszisszent, és visszatette a gömböcöt a vállára, aztán észrevette a lányt. A szeme elkerekedett.

– Találkoztunk már? – kérdezte a homlokát ráncolva.

– Ismerősnek tűnsz – felelte Anakin.

– Ó, talán az apámnál láttál – bólintott a lány, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Időnként különböző helyeken megjeleníti a képmásomat. Mintha virágládákat rendez-getne. Roppant idegesítő.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte Anakin, de a lány úgy döntött, hogy nem válaszol.

– Sheekla küldött, hogy megmutassam a különféle bórákat errefelé.

– Remek! Minden olyan rejtélyes.

– Üzleti tikok… azt hiszem – mondta a lány. – Időnként nagyon unalmas. Mi a neved? Apa elfelejti, hogy amikor a valóságban nem vagyok ott, igazából nem találkozom az emberekkel.

Anakin egy pillanatra megzavarodott, és a lány válla fölött Obi-vanra pillantott. A lány szintén ránézett a férfira.

– Ő az apád?

– Nem – felelte Anakin. – A tanítóm. Az édesapád nem mondta neked?

– Sok minden van, amit apa nem mond el nekem, és sok minden, amit nem tudtok az apámról. Valójában hónapok óta nem láttam, amióta… – A szeme egy pillanatra elködösödött, aztán újra kitisztult.

– Anakin Skywalker vagyok, ő pedig Obi-van Kenobi.

– Én Középtávon élek anyával és az öcsémmel, de ő még csecsemő. Apa időnként üzeneteket küld nekünk. Most nem tudok mindent elmagyarázni. Talán később. A bórákról kell beszélnem, hogy honnan származnak és mi lesz velük, amikor kiégetik és megformázzák őket. Te is meghallgathatod

– mondta, miközben hátrapillantott Obi-vanra.

– Köszönöm – felelte a Jedi.

– Ja igen, a nevem…

– Szellő – vágott közbe Anakin.

– Tévedés – kacagott fel a lány. – Ez csak apa egyik tréfája.

A valódi nevem Jabitha. Apa mindent tud a Jedik kiképzéséről

– folytatta Jabitha komoly arccal. – Egy évvel ezelőtt elmondta, hogy milyen nehéz Jedi-lovaggá válni. Ti biztos különlegesek vagytok. – Megveregette az egyik magot. – Ők is így gondolják. Népszerűek vagytok. – Vett egy mély lélegzetet. –

A bórák a magokkal kezdődnek. Minden bora a nyár közepén magokat terem, amikor dél felől megérkeznek a viharok, és esőt hoznak. A legtöbb mag kimászik a növények közé, amit az ősi ferra nyelven tampasinak hívnak. A bora fát jelent, a tampasi erdőt, de valójában nem fák és nem erdők.

– Rendben – mondta Anakin. A remegő magok kezdtek idegesítővé válni, lassan a feje is belefájdult a szüntelen nyüzsgésükbe.

Jabitha megveregette a legnyughatatlanabb magokat, és rövid, dobpergésszerű hangokat hallatott, mire a magok egy időre megnyugodtak.

– A magok a legidősebb bórák által védett keltetőkben vernek gyökeret. Ezután keresztülesnek a kiégetésen. Ezt aztán látnotok kéne! A borák lehullajtják a kiszáradt ágaikat és leveleiket, illetve speciális apró galacsinokat, amíg az egész területet be nem borítják velük. A magok beássák magukat, és órákon keresztül csak esznek, esznek és esznek. Amikor a magok eléggé megnőnek, a legöregebb bórák villámokat keltenek az égből – csak kinyújtják az ágaikat, és máris villámlik. Igazából az ágaknak fémvégük van! A villámok lecsapnak, és lángra lobbantják, ami megmaradt a keltetőből. A magok megsülnek, de nem pusztulnak el. Valami megváltozik bennük, aztán szétnyílik a burkuk. A magok kifelé kezdenek növekedni, szinte szétdurrannak. Egyenetlen, elvékonyodott falú gömbök lesznek, akár a lamina, csak még annál is formálhatóbb és élőbb.

– Ezután más bórák a hosszú, lapátszerű ágaikkal megformázzák a felpuffadt magokat. A levegő édeskés illattal telik meg, mint amikor süteményt sütünk… Nagyon bonyolult folyamat, de amikor elkészülnek, a magokból különböző fajtájú bórák lesznek, és elhagyhatják a keltetőt, hogy elfoglalják a helyüket a tampasiban.

– A telepesek mikor tanulták meg szabályozni a formázást? –

kérdezte Obi-van.

– Mielőtt én megszülettem volna – felelte Jabitha. – Nagyapa volt az első Magiszter. Ő és a nagymamám sokat tanulmányozták a bórákat, és összebarátkoztak velük – ez viszont tényleg egy nagyon hosszú történet –, így lehetőséget kaptak, hogy megfigyeljék a tampasi keltetőkben lezajló változásokat.

Egy idő után a bórák megengedték, hogy részt vegyenek a formázásban, igaz, hogy húsz évükbe telt megtanulni a mesterséget. Ők tanították meg az édesapámnak. Néhány évvel később megérkeztek a többi telepesek is a Ferráról.

– A kép, amit apád házában rólad láttunk, nem hologram volt

– mondta Obi-van. – Sokkal inkább mentális kisugárzás, egy kivételes képességű elme műve.

Jabitha kényelmetlenül pislantott egyet.

– Gondolom, akkor apa volt – mondta, és kinézett a gondola korlátja fölött. – Azok ott vadon élő bórák. Mi elfajzottaknak nevezzük őket. Ezek nem a keltetőkből származnak, és a közösségi területeken élősködnek.

Anakin fehér, háromszög alakú repülő állatokra lett figyelmes, és látta, hogy a sziklafalak barlangjaiból embernél is nagyobb, soklábú, henger alakú lények másznak elő. A völgy mélyebb részein apró madarak tollán csillant a fény, mint megannyi homokkristályon a tatuini sivatagban. Az árnyékos kiszögellések alól sötét csápok nyúltak ki, hogy megragadják őket.

A völgynek ezen a részén sokkal ismerősebb ökológiai ciklus tárult eléjük – a vadász és a préda párharca.

– Ezek visszatérnek valaha a közösségi bórák közé? –

kérdezte Anakin.

– Nem, gyakran elveszetteknek is nevezzük őket – felelte Jabitha. – Apa úgy hiszi, hogy néhányuk kimenekül az égő

keltetőkből, és máshol formálódik meg, talán a többi elfajzott segít nekik. De ezek is hasznosak. Azt hiszem, segítenek éberen tartani a közösségi bórákat. Néha berepülnek, és elragadnak néhány magot, hogy megegyék vagy sajátjukként felneveljék. Egyszer láttam, hogy formázás közben a kisebb vadon élő bórák egész felhőkben jöttek, mielőtt a villám lecsapott volna, és elragadták a magoknak szánt ágakat és galacsinokat. Összességében nincs túl sok elfajzott, noha a völgynek ezen a részén hemzsegnek.

– Te formáztál már valamit? – kérdezte Anakin.

– Néhány évvel ezelőtt segítettem anyának elkészíteni a házunkat. Anyához három maghordozó kapcsolódott, én pedig segítettem neki a formázót és a nyársat használni… de ne szaladjunk ennyire előre!

– Ez az egész olyan hihetetlen – rázta meg a fejét Anakin. –

De még mindig nem értem, hogy hogyan tudtok űrhajókat készíteni a magokból.

– Türelmesebbnek kell lenned – mondta Jabitha feddőn, majd ránézett Obi-vanra. – Az édesapám akkor készítette az első űrhajót, amikor még gyerek volt. Az eredeti telepeshajó hajtóműveit használták fel. Ez közvetlenül azután történt, hogy nagyapa elindult további telepeseket keresni. Azt akartuk, hogy többféle nép éljen itt.

– Mi csak ferrákkal találkoztunk – jegyezte meg Obi-van.

– Pedig vannak mások is. Most nem túl sokan. A gyárvölgyben dolgoznak.

– Az apád miért döntött úgy, hogy eladja a hajókat? – Jabitha nem vett tudomást Obi-van kérdéséről.

– Nézzétek! Közeledünk.

Sheekla Farrs lépett előre, ahogy a hajó becsusszant a kikötőállásba, és kötelekkel rögzítették. Jabitha átugrott a korláton, és Anakint is kisegítette a gondolából. Obi-van kénytelen volt egymaga megbirkózni a feladattal. Anakin láthatóan csüngött a lány minden szaván.

Jabitha lehet, hogy felkavarta a fiút, de Obi-van mégis örömmel fogadta. A lány legalább eltereli a gondolatait a hajókról, és talán segít neki jobban megérteni a társadalmi kapcsolatok fontosságát. Anakin szociális nevelése legjobb esetben is csupán töredékesnek volt nevezhető, leszámítva azt a kis időt, amit a társaival és a személyzettel töltött. Nem fog ártani, ha saját korabeli emberekkel érintkezik – ráadásul ez a

lány üdítően normálisnak tűnt. Főleg, amikor fizikai valójában is jelen van!

Ugyanakkor Obi-vant számtalan megválaszolatlan kérdés is gyötörte. Még most sem jutottak közelebb ahhoz, hogy rájöjjenek, mi is történt Vergerével.

Előző este, amikor Anakin már lefeküdt, Obi-van meglátogatta a könyvtárat, bár komoly erőfeszítésébe telt, hogy a maghordozókat megakadályozza a kötetek szétcincálásában. A könyvtárban azonban nem tudott meg semmi lényegeset.

Obi-van Kenobi gyűlölte a talányokat, fejtörőket és találós kérdéseket. Ahogy arra Anakin – és Qui-gon is – gyakran emlékeztette, ő nem volt nyakatekert elme. Egyvalamit azonban pontosan tudott.

Az Erő senkit nem vezet kézen fogva.

31

Noha általában türelmes ember volt, Raith Sienar most mégis alig bírta kivárni, hogy továbbhaladhasson a küldetéssel. Az ösztönei azt súgták neki, hogy a gyorsaság életbe vágóan fontos. Egy ilyen nyitott világ, főleg egy ilyen értékes kinccsel olyan volt, akár egy feltépett hasú tetem a dögevő madarakkal teli ég alatt.

Nem mintha valaha is megbarátkozott volna a dögevő

madarakkal. Sienar jobban kedvelte a technológiailag fejlett bolygók kényelmét, amelyeknek az élővilágát már régen megszelídítették. Mindazonáltal tanult ember volt, és rögtön felismert egy dögevőt, ha látott.

Mostanában kezdett úgy tekinteni magára, mintha ő is egy dögevő lenne.

Egy a sok közül.

Lenézett Kett apró alakjára, amely a parancsnoki asztal fölött villódzott a levegőben.

– Igen, kapitány?

Kett nyugtalannak tűnt.

– Teljesítettem a parancsait, parancsnok, és kilőttem a vérmetszőt az ön hajójában.

– Minden rendben zajlott? – Ke Daivot még korábban bemutatta a „hivatalos kísérőpilótájának", abban az apró hangárban, ahol a személyes űrhajója várakozott. Ke Daiv nem repesett az örömtől, hogy egy droiddal kell dolgoznia. Sienar nem foglalkozott azzal, hogy elmagyarázza, miként tett szert a droidra, és hogyan lett belőle a Zonama Sekot hivatalos üzletkötője. Voltak titkok, amelyek nem tartoztak senkire.

– Igen, uram.

– Úton van a Zonama Sekot felé?

– Igen, parancsnok.

– A bolygóról nem fedeztek fel bennünket, ilyen messze a nyílt űrben?

– Nem, parancsnok.

Sienar megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Akkor megvárjuk, hogy hírt kapjunk Ke Daivtól, mielőtt megtennénk a következő lépést. Elégedetlennek tűnik, Kett kapitány.

– Beszélhetek nyíltan, parancsnok?

– Természetesen.

– Amit teszünk, ellentétben áll az eredeti utasításokkal, amelyeket Tarkin parancsnok adott.

– És?

– Véletlenül sem akarom megsérteni, de valamit meg kell mondanom. Nehéz idők ezek, parancsnok. A hajóim egykor egy dicsőséges és hatékony védelmi erő részei voltak, amely a Kereskedelmi Szövetséghez tartozó hajókat védelmezték. A múltunk több száz évre nyúlik vissza, és egyetlen szégyenfolt sincs rajta.

– Amire teljes joggal büszke lehet, kapitány.

– Nem tudom, hogyan fognak kezelni bennünket a Köztársaság hadseregének részeként. Remélem, az integráció zökkenőmentes lesz, és becsülettel folytathatom a pályafutásomat.

Vannak emberek, gondolta Sienar, akik roppant furcsán értelmezik a becsületet. Kett, te részt vettél a Kereskedelmi Szövetség leghitványabb akcióiban. Te magad félemlítettél meg egész bolygórendszereket, csikartál ki vérrel engedményeket, kísértél tiltott kábítószer- és fegyverkonvojokat, és szállítottál bevándorlókat, akiknek a testét késleltetett időzítésű biológiai fegyverekkel tömték tele… Örülhetsz, ha Tarkin el tudja majd

terelni a szenátusi igazságszolgáltatás figyelmét rólad, és megúszod a felelősségre vonást halmozott kereskedelmi bűncselekmények miatt. Mindeközben együttérző arccal nézte a kapitány képét.

– Nem bízom a vérmetszőben, uram. Hírhedtek az erőszakos természetükről és a piszkos trükkjeikről.

– Személyesen Tarkin választotta ki. A parancsaiban benne van, hogy együtt kell működnie vele, bármit tesz is.

Beleértve a parancsnokod meggyilkolását is.

– Tisztában vagyok vele, uram.

– Akkor mire akar kilyukadni, Kett kapitány?

– Csak hangot szerettem volna adni a nyugtalanságomnak, uram.

– Megjegyeztem. Remélem, az ébersége nem hagy alább.

– Nem, uram.

Sienar bontotta a kapcsolatot, mire a kép szertefoszlott.

A vérmetszőt használni dúsgazdag vevőként nem volt a leg-briliánsabb húzás, de egyelőre megteszi. Abból ítélve, amit a coruscanti hangárban konzervált sekoti hajóroncs pilótájától megtudott, mielőtt meghalt volna…

Voltak dolgok, amiket Sienar nem árult el Tarkinnak – sőt egyenesen hazudott neki arról, hogy hogyan tett szert a hajóra.

Tények, amiket Sienar jóval azelőtt megtudott, hogy Tarkin a maga gerinctelen módján megpróbálta belevonni ebbe a felfújt, túlságosan is nyilvánvaló tervbe.

A gensang pilóta utolsó szavaiból, melyeket egy kevés ag-rilátszérum is elősegített, Sienar arra a következtetésre jutott, hogy a Zonama Sekot telepesei éheztek valamire, vagy egyszerűen kapzsik voltak. Találtak egy felbecsülhetetlen értékű

kincset, és ahelyett, hogy nekiláttak volna módszeresen kiaknázni, egymásnak uszítva a Kereskedelmi Szövetség tagjait az értékesítési jogokért, veszélyes utat választottak. A galaxis

unatkozó aranyifjúit kezdték el kiszolgálni, és figyelemre méltó, de összességében reménytelen küzdelembe kezdtek az elrejtőzésre.

A telepeseknek pénzre volt szükségük, hogy dolgokat vásároljanak. Drága dolgokat. Ráadásul gyorsan kellett nekik és csendben.

A pilóta, egy újgazdag gensang fűszercsempész, akinek a felmenői már generációk ezrei óta csempésztek több-kevesebb sikerrel, az egyik serpine-i játékkaszinóban szert tett egy különös, kisméretű protokolldroidra.

A gensang a droidot egy meggondolatlan és elképesztően gazdag fiatal rodiaitól nyerte egy mindent vagy semmit, életre-halálra menő játékban. A fiatal rodiai nem lett hosszú életű.

Végiggurította a jum-golyót a tradicionális spirálcsúszdán, amely történetesen egy zsémbes, mocskos szájú öreg passar szájába pottyant. A passar az undorító, bugyborékoló hangján előadott egy próféciát, ezzel megsértette a Serpine hihetetlenül babonás kormányzó császárát, mire a feldühödött őrök darabokra vágták a rodiait. Minden vagyona, beleértve a kreditkötvényekkel teli űrhajóját, a gensang tulajdonába került, aki ezzel egy csapásra meggazdagodott.

A nyereményéhez tartozó aprócska droid egy fantasztikus; történetet adott elő az új gazdájának. A droid azt állította, hogy hivatalosan felhatalmazása van arra, hogy vásárlókat szállítson egy titokzatos bolygóra, ahol a leggyorsabb űrhajók készülnek stb. stb. A rodiai már nem érte meg, hogy eljusson oda, a gensang érdeklődését viszont felkeltette.

A droid elvégeztetett vele egy társadalmi-pszichológiai tesztet, meggyőződött a szükséges tőke rendelkezésre állásáról, és figyelmeztette a gensangot, hogy ezen az egzotikus bolygón élete legnagyobb kalandjában lesz része, aminek egyes részleteit azonban szinte teljesen el fogja felejteni.

A hajó megvásárlása nem hozott szerencsét a gensangnak, mivel nem sokkal később kalózok támadták meg. A gensangot aztán a droiddal és a gyorsan pusztulásnak induló hajó maradványával együtt tetemes összegért eladták Sienar ügynökeinek. Az ügynökök természetesen megölték a kalózokat.

Ez hát a pénz és a kapzsiság örökös körforgása. Talán igazuk van a vérmetszőknek, amikor ennyire megvetik a földi javakat.

Sienar a hasán feküdt a pihenőszobájának ablaka előtt, amelyen keresztül most a Zonama Sekot káprázatos látványa tárult elé. Mielőtt a kapitánnyal beszélt volna, éppen végzett egy könnyű, süteményből és gőzölgő alderaani borból álló étkezéssel. Ez utóbbi egyike volt azon kevés dolgoknak, amelyekben az ízlése megegyezett Tarkinéval.

Sienart általában nem hozták tűzbe az ételek és italok, és az egyéb testi szenvedélyeknek is csak a legritkább esetben hódolt. Az ő vérét a hatalom pezsdítette fel. A hatalom, hogy rendkívüli dolgokat tervezzen és építsen. A hatalom, hogy bosszút álljon egy régi baráton, aki ostoba módon megpróbálta kijátszani

Engem, aki a galaxis leghatalmasabbjainak épített hajókat…

engem manipulált egy másodosztályú katonai tanonc, azzal áltatva magát, hogy a szellemileg fölötte állónál is jobban átlátja egy új rend körvonalait!

Az ajka már a gondolatra is keskeny csíkká szűkült.

Sienar hagyta, hogy a protokolldroid elvégezze a tesztjeit a vérmetszőn. Ahogy sejtette, Ke Daiv gond nélkül átment – az elegancia, a neveltetés, a jó család és a parancsnoki szoba padlóján heverő tekintélyes kredithalom látványa beindította a droid csöppnyi áramköreit.

Egy elveszett világ ostoba vezetői, hogy ilyen döntéseket egy protokolldroidra bíznak!

A droid és Ke Daiv Sienar saját használatú űrhajóján éppen a Zonama Sekot felé tartott. Ha a vérmetsző visszahoz egyet a bolygó csodálatos hajóiból, Sienar készen állt, hogy az összes rendelkezésre álló sebészi és tudatmanipuláló eszközzel a saját személyes pilótájává tegye a vérmetszőt. Elemezni fogja az élő

sekoti hajót, megfejti a titkait, és visszájára fordítja Tarkin kisded játékát, méghozzá olyan gyorsasággal, hogy a régi barátjának ideje sem lesz felocsúdni.

Ekkor pedig Sienarnak kezében lesz a szükséges hatalom, és befolyás, hogy bármelyik feltörekvő politikai erővel üzletet köthessen.

Káprázatos. Teljességgel káprázatos. Sokkal jobb még a legdrágább alderaani bornál is, amit a legfinomabb aranybevo-natú kristályban melegítenek gémorfa-tűz fölött.

Sienar felsóhajtott. A játszma kezdett izgalmassá válni. Kedves Kett kapitány, gondolta. Az én becsületem sem tisztább a tiédnél. De én legalább nem áltatom magam.

32

Mint kiderült, azzal, hogy kikötöttek, útjuknak csak egy újabb szakasza vette kezdetét. Anakin, Obi-van, Jabitha és Gann| egy meredeken lejtő vulkáni szurdokba vágott lépcsőkön leereszkedtek egy alacsony mennyezetű barlanghoz, amelyet halvány fényű lámpások világítottak meg. Rohanó víz hangját hallották.

– Egy föld alatti folyó – mondta Anakin. Jabitha bólintott, és előrenyúlva megérintette a fiú feje búbját. Anakin összerezzent, aztán elmosolyodott.

– Ezzel csak azt szoktuk kifejezni, ha valaki okos! De még mennünk kell egy darabig, hogy elérjük a folyót.

Obi-van sosem rajongott a föld alatti helyekért. Sokkal inkább ínyére volt az űr végtelenje, mint egy bolygó gyomra, noha ezt senkinek nem ismerte be.

Húsz perc múlva a járat véget ért, és egy kerek, bazaltba vágott csarnokba jutottak. A sebesen áramló folyóba egy kőlap nyúlt bele, a víz tompa morajlással tört meg rajta. A kő durva felszíne teljesen megfeketedett, ahol a vízbe ért. A kőmóló sodrástól védett oldalán egy kecses csónak várakozott.

Távolabb egy újabb alagút szája látszott, még mélyebbre vezetve őket a bolygó felszíne alatt.

Beszálltak a csónakba, és két férfi kísérőjük ellökte őket a mólótól. Gann egy csáklyával kikormányozta a hajót a sekélyesből, bele a folyó fősodrába, és máris suhantak a széles, sötét járat felé.

A maghordozók mozdulatlanok voltak. Anakin aggódott, hogy esetleg megbetegedtek vagy meghaltak, de Jabitha megnyugtatta, hogy nem erről van szó.

– Tudják, hogy most találkozunk az égetőkkel és formázókkal. Egy magnak ez komoly pillanat.

– Honnan tudják? – kérdezte Anakin.

– Ez a folyó táplálja a gyárvölgyet – felelte a lány. – Évmilliók óta szállítja a magokat. Felismerik.

– Mik azok a Jentarik? – kérdezte Obi-van.

– Nagyapa képezte ki először őket. Kiképezte vagy elkészítette, esetleg mindkettő! Hatalmas formázok, akik nekünk dolgoznak.

Majd meglátod. – A hangja roppant büszkén csengett.

Ahogy a szemük hozzászokott a sötétséghez, az alagút falain, jóval a vízszint felett hosszú, fénylő vörös csíkokat vettek észre. Gann az egyik lámpa sugarát a falra irányította, mire végtelennek tűnő, egymásra tekeredett vörös és zöld kacsok váltak láthatóvá.

– Ezeket a Sekot növeszti a folyókban, barlangokban és alagutakban – mondta tiszteletteljes hangon. – A bolygó minden pontja össze van kapcsolva.

– Kivéve a délieket – jegyezte meg Jabitha halkan.

– Ott miért nincs? – kérdezte Obi-van.

– Nem tudom – felelte a lány. – Apa azt mondta, hogy arra mindennek vége.

– Az ő háza ott van – mondta Anakin.

Gann közbevágott.

– Az egész déli féltekét alig néhány hónappal ezelőtt egy betegség pusztította el – motyogta. Az arca elsápadt, a vonásai reszketni látszottak a csónak lámpáinak imbolygó fényében.

A keze remegett, figyelte meg Obi-van.

– Háború volt? – kérdezte Anakin.

Gann összeszorította a száját, és megrázta a fejét.

– Nem – mondta. – Csak egy betegség.

– Erről ne beszéljünk többet – mondta Jabitha. – Még én sem tudom, hogy mi történt ott lent.

– Az édesapád tudja? – kérdezte Obi-van.

A lány rápillantott, tekintetében alig leplezett dühvel. Jobb volt nem feszegetni a dolgot.

A vízi út jó néhány óráig eltartott. Anakin és Jabitha az orrban egy padon ültek, és beszélgettek. Obi-van azon kapta magát, hogy a falakon futó kacsokat bámulja, amelyek úgy fénylettek, mint a repülés közben megdermedt színes nyom-jelző lövedékek.

Akármi volt is az úti céljuk, légi úton néhány perc alatt ott lehettek volna. A telepesek nem akarták felfedni néhány titkukat az ügyfeleiknek. Esetleg csak hittek a szertartások fontosságában.

Obi-van személy szerint roppant unalmasnak találta a szertartásokat. A Jedik rendje szerencsére jobbára mentes volt tőlük – csak a legfontosabb eseményeket különböztették meg ilyenekkel.

Amikor a beszélgetés Anakinnal akadozni kezdett, Jabitha a köpenye alól egy apró laminadobozkát húzott elő, benne bonyolult térbeli kirakójátékkal. Ahogy a játékot letette a padra, Anakin észrevette, hogy a doboz egyik sarka hozzánő a pad laminájához. Miután a lány végzett a fejtörővel, az elemek átalakultak, így mindig más alakzatot kellett kirakni.

Kommunikáció, koordináció, állandó kapcsolat – ezek az emberek olyan élő teremtményeket vontak irányításuk alá, melyek bámulatos hálózatot alkotva úgy viszonyultak egymáshoz, akár egy hatalmas család tagjai.

Annál lesújtóbb lehetett, amikor szó szerint a fél családot elpusztította egy betegség. Esetleg valamilyen pusztító energia,

amely az egyenlítő mentén borzalmas sebeket tépett a bolygó felszínébe.

Talán az utazás mégsem azért volt ilyen kacifántos, mert túlértékelték a szertartások jelentőségét. Lehet, hogy egyszerűen féltek.

33

– A hajója megérkezett az északi fennsíkra – mondta Kett kapitány Sienarnak. – Egy jeladó bóján keresztül fogtuk Ke Daiv üzenetét. A protokolldroid igazolta a vérmetszőt, és megtörtént a kapcsolatfelvétel. Hamarosan elszállítják Középtávra.

Kett a parancsnok nyomában lépkedett azAdmiral Korvin főhangárjához vezető jól kivilágított folyosón.

Sienar kurta bólintással fogadta a híreket. Éppen a századát készült megtekinteni. Ha Ke Daivnak mégsem sikerül venni egy sekoti hajót, akkor a következő lépés túlságosan is tarkini lesz: erődemonstráció, méghozzá közvetlen közelről.

Sienar egy pillanatra elábrándozott, hogy a századában lévő

összes hajót elcseréli egyetlen köztársasági csatahajóra. Nem rád vall, hogy az impozánsat és félelemkeltőt részesíted előnyben.

Átveszed Tarkin gondolkodásmódját? Nem hiszel Ke Daiv sikerében? Ebben a csatában az ész fog diadalmaskodni.

Mindened megvan hozzá.

Biztos volt benne, hogy a körülményeket tekintve igencsak kézzelfogható fenyegetéssel tudna előállni. Valami egyszer már megégette őket. Először megégette, másodjára talán meg-hunyászkodnak.

Hacsak nem egy ennél is nagyobb veszéllyel néztek szembe… és mégis túlélték.

Ezt azonban nehezen tudta elképzelni. A bolygó csak mérsékelten fejlett és ritkán lakott volt. Gyakorlatilag szűz terület. Kinek állna érdekében egy bolygóméretű, kegyetlen invázió?

Egy rövid rámpán felsétáltak az aprócska siklóba.

Kett sztoikusan tűrte a hosszú hallgatást. Lassan hozzászokott már az új parancsnok stílusához, noha egyáltalán nem tetszett neki.

Sienar levette hosszú kabátját, és helyet foglalt a középső székben, ahonnan a hajó hosszú, lecsapott orrán túl jó kilátás nyílott a lassan mozgó csillagképekre.

– Megtudott még valamit a hasadékokról?

– Nem, uram.

– Háború nyomai? – töprengett Sienar. Leginkább precíz sebészi metszésekre emlékeztették a dimbes-dombos tájon.

– Inkább geológiai rendellenességek – mondta Kett.

– Tartsák a távolságot, és a hajók közötti kommunikációt csökkentsék a minimumra – folytatta Sienar. – Nem akarom, hogy bárki is megpróbálja letapogatni a bolygót. Mi nem vagyunk itt. Küldjön üzenetet minden hajóra, amiben emlékezteti őket erre.

– Igen, uram.

– Nagyon közel vagyunk – mondta Sienar, kezével megtörölve a könyökét. Szokatlan módon gyöngyözött rajta az izzadság. – Nem tűröm el, hogy bárki is hibázzon.

34

Az alagút kijáratánál halványzöld fény ömlött végig rajtuk, akár egy ragacsos szirup. A járat kiszélesedett, a folyó pedig csendes, lágyan hömpölygő sodrássá szelídült. Gann gyors, határozott csáklyalökésekkel irányította a csónakot. Elsiklottak egy természetes párkány mellett, melyet szinte beborítottak a zöld és vörös kacsok. Valamivel arrébb a párkány egy darabja szabadon maradt, mikor ideértek, Gann és a két kísérőjük köteleket dobott két idősebb, feketébe és szürkébe öltözött ferrának.

A csónak lágyan ringatózva odasimult a dokk ütközőihez, mint amikor egy állat dörgölőzik hozzá az öreg gazdájához.

Obi-van előrement a csónakban, és látta, hogy a padavanja alszik. A hosszú, nyugtalan éjszaka hatása most jött ki rajta.

Anakin a mozdulatlan maghordozóival körülvéve mélyen aludt.

Az arca kisimult, a szemöldökei kiegyenesedtek, a félig nyitott száján keresztül lassan, egyenletesen lélegzett – egy élő, szemet gyönyörködtető műalkotás. Jabitha a fejénél ült, és kezével a fiú selymes haját simogatta. Az ajkait összeharapva felnézett Obi-vanra.

– Olyan helyes – mondta. – Ne hagyjuk inkább aludni? Van időnk.

Anakin a lány közelségében úgy aludt, akár egy csecsemő.

Obi-van ennek azért is örült, mert pontosan tudta, hogy a fiút rendszeresen gyötrik rémálmok. Alva még sokkal fiatalabbnak tűnt. Obi-vannak eszébe jutott a kilencéves fiúcska, akit a tanítványának fogadott. A fiú azóta jó kétarasznyit nőtt, de a csinos, fiús vonásai változatlanok maradtak, az orra lett egy kicsit nagyobb.

Hiányzik neki az anyja. Thracia Cho Leem előre tudta ezt.

Obi-van előrenyúlt, aztán mégis megtorpant. Erős késztetést érzett, hogy ne ébressze fel a fiút, hogy örökre alhasson így, dicsőségről és szédítő kalandokról álmodva. Az érzés túl sok érzelmet és gyengeséget hordozott magában, semhogy meg-engedhesse magának, mégsem tudta elnyomni. Egy apa érezhet így az alvó fiát nézve, a bizonytalan jövőn töprengve, gondolta Obi-van. Nem akarom elbukni látni. De még kevésbé akarom elveszíteni ezt a fiút. Akkor inkább torpanjon meg most az idő, és maradjunk így együtt mindörökké.

Mintha valaki ismerős állt volna meg a háta mögött, miközben Obi-van a Jedikre kevéssé jellemző, szentimentális gondolataiba mélyedt, és magában ezt motyogta:

– Ő sem különlegesebb, mint bármelyik fiú, vagy igen?

Suttogva kapott választ:

– Neked az. És most már tudod is.

Obi-van megpördült, és Gannt látta közeledni. A hang nem Ganné volt.

– Ideje indulni – mondta a férfi Obi-van feszült, meglepett arcát fürkészve. – Valami baj van?

– Nem. – Obi-van sóhajtva előrenyúlt, és finoman megrázta Anakin vállát. A fiú, mint mindig, a legmélyebb álmából is azonnal felriadt. A maghordozói összerezzentek, és rákapaszkodtak a köpenyére és nadrágjára.

Obi-van megvárta, amíg a magjai felmásznak a vállára és mellkasára, aztán ketten együtt, mester és tanítványa kimásztak a hosszú csónakból. Gann és Jabitha követte őket felfelé a vágat falán.

– Azt álmodtam, hogy Qui-gonnal vagyok – mondta Anakin.

– Éppen tanított valamire… már nem emlékszem, mire. – A fiú elmosolyodott, és kinyújtóztatta a karjait. – Azt mondta, hogy

adjam át az üdvözletét. Azt is mondta, hogy veled olyan nehéz beszélni – azzal Anakin fellépett a kőpárkányra.

Obi-van egy pillanatig kábultan állt, mintha fejbe vágták volna, aztán összeszorította az állkapcsát, és követte a padavant.

Dobszó és vonós hangszerek hangja ütötte meg a fülüket. A zenén túl számos férfihang kórusának mély, monoton kán-tálását hallották.

– Várakoznak – mondta Gann idegesen. – Hamarosan kezdődik a kiégetés!

Jabitha odalépett Anakin mellé.

– Izgatott vagy? – kérdezte.

– Miért lennék? – kérdezett vissza a fiú.

– Mert te vagy a legfiatalabb vevő – mondta a lány. – És ha sikerrel jársz, lehet, hogy a te hajód lesz a valaha készített legjobb.

– Rendben – ismerte be Anakin, és vett egy mély lélegzetet.

– Eléggé izgulok.

Jabitha szélesen elmosolyodott, és a fiú vállára tette a kezét.

Anakin dacosan összerezzent, Obi-van azonban a gyér fényben is észrevette, hogy az arca elvörösödik. Menet közben két-csapatnyi ferra férfi mellett is elhaladtak, akik dobokat és húros allutákat tartottak a kezükben. Az elektromos fáklyák fényében énekeltek, hangjuk egészen a vágat tetejéig elkísérte a kis csoportot.

– Nem csodálatos? – kérdezte Jabitha.

– Ha te mondod – felelte Anakin.

35

– Ez a gyárvölgy teteje – mondta Gann, mikor elértek az utolsó végtelennek tűnő lépcsősor tetejére. Anakin a hosszú mászás után különösen megterhelőnek találta a maghordozók cipelését. Jabitha előreszaladt, jóval előbb felért, mint ők, most széles mosollyal az arcán csatlakozott ismét hozzájuk.

Anakin felnézett a bórák magas, ívelt ágaira, amelyek száz méterrel a fejük fölött sűrűn összefonódtak egymással, mintegy a tetejét alkotva egy gigantikus csarnoknak. A lombkoronán napsugarak szűrődtek keresztül, álomszerű, zöldes fénybe borítva a kövekből kirakott ösvény környékét. Az út kilométe-reken keresztül húzódott az egyenes, nyolcszögletű, megkö-

vesedett, szorosan egymáshoz illesztett lávatömbökből felhú-

zott falak között.

Helyenként barna szikladarabok ágyazódtak a falakba, mielőtt az megszilárdulhatott volna, megtörve a szabályos kerítésszerű mintázatot. A sziklák némelyike – akkorák, mint Anakin szobája a Jedi Templomban – megrepedt, feltárva a belsejüket, melyekben ragyogó zöld és narancsszínű kristályok sorakoztak szorosan egymás mellett, mint a tűk Shmi varrópárnáján. Végig a falak mentén vastag, vörössel csíkozott fekete kacsok bukkantak ki a járda szabályos, szintén nyolcszögletű kövei között, félrenyomva azokat, hogy aztán hozzákapcsolódjanak a több tíz méterre álló bórákhoz. A vastagokból kisebb, zöldcsíkos kacsok ágaztak le, és futottak az üreges sziklákhoz, mintha csak megpihennének menet közben.

A lombkorona árnyékában a levegő nehéz volt és párás, nagyjából testhőmérsékletű, nem túl kellemes az emberi tüdőnek. Testes, édes illatok töltötték meg a levegőt – virágok

és sütemények, sör és bor illata, és az egészet átjárta a föld szaga.

– A kövek már azelőtt itt voltak, hogy ideérkeztünk – mondta Jabitha. Az arca ünnepélyes volt a zöldes derengésben. – A bórák is itt voltak. Apa tavaly egy új szabályt vezetett be: amikor a gyár üzemelni kezd, a bórák elrejtik az ágaikkal a völgyet, nehogy valaki meglepjen bennünket.

– Az apád briliáns elme – mondta Gann színpadiasan.

Obivan ezúttal is észrevette, hogy Gann belesápadt, amikor a közelmúlt eseményeiről beszéltek.

Hirtelen olyan hang hallatszott, mintha gigászi kürtöket fújtak volna meg a kőfalak között, amit heves, páradús széllökések követtek. A fejük fölött a masszív boratörzsek megrázkódtak, az ágaik remegni és milliónyi csörgőként zizegni kezdtek. Az ösvényre csak úgy záporoztak a lehullott borakéregdarabok.

A maghordozók vadul remegni kezdtek.

– Sokáig már nem várhatunk – mondta Gann.

Anakin el sem hitte, hogy tényleg itt lehet. Talán álmodott már erről a helyről, hogy minden olyan ismerős? Minden lépéssel azt érezte, mintha két ember lenne: egy, aki járt már itt, és aki mindent pontosan ismer, és egy másik, messzimesszi bolygón született fiúcska. Másodpercről másodpercre kevésbé tudta eldönteni, hogy melyikük került előtérbe, melyikük lépkedett és gondolkozott. Ránézett Obi-vanra, és egy pillanatra nem jutott eszébe, hogy ki ez az ember, aki Gann mellett sétál és sekoti szertartási köntöst visel.

Aztán Anakin összeszedte magát, egymásba olvasztotta a két személyiséget, és Jedi-technikák segítségével kitisztította és rendszerezte a tudatát és a tudat alatti gondolatait.

Mindet, kivéve a legmélyebb, legszemélyesebb tudati szintet, az ösztönök peremén. Az a másik itt rejtőzött homályos, sötét és elszigetelt emlékeivel.

Anakin sejtette, hogy nem a mostani lenne az alkalmas pillanat megemlíteni ezt a furcsaságot a mesterének. Aztán valami megragadta a figyelmét. Hatalmas vörös, fekete és zöld rovarszerű lények masíroztak velük szembe az ösvényen. A testük széles és lapos volt, a két oldalukon három-három lábbal, illetve egy hetedikkel elöl középen. A középső láb mellől két hosszú, szürke tüskeszerű szarv meredt felfelé.

Láthatóan arra születtek, hogy nehéz terheket szállítsanak.

– Ezek a Jentarik? – kérdezte Anakin Jabithától.

– Nem – nevetett fel a lány. – Ezek karapodok. Akik a nyeregben ülnek, azok az égetők.

– A karapodok élnek?

– Általában. Némelyikük részben mechanikus. – A lány egyenesen előre, a soklábú teremtményekre nézett.

– Most itt maradtok az égetőkkel – pillantott Gann Obi-vanra.

– Előkészítik a magokat, és elvisznek benneteket a formázókhoz és a Jentarikhoz. – Az arca és a tekintete elkomorodott. – Én nem mehetek tovább ennél a pontnál. Ez a Magiszter akarata.

– Sok szerencsét! – mondta Jabitha. – A másik oldalon találkozunk! – Gann-nal az oldalán visszatért a lépcsőkhöz, de azért hátrafordulva még vetett egy utolsó pillantást Anakinra. A szeme csillogott, az ajkát szorosan összeszorította, aztán lesietett a lépcsőkön.

– Kezd elegem lenni a sok ceremóniából és rejtélyből

– mondta Obi-van. – És elegem van, hogy úgy adnak kézről kézre, mint valami használt ruhát.

– Szerintem ez varázslat – mondta Anakin. Akárhogy is, ő

érdekesnek találta, és valamilyen szavakkal le nem írható módon ez az egész segített neki elképzelni az előttük álló

feladatot. Persze tudta, hogy Obi-van gyanakszik, és jó oka van rá. A fiú összeráncolta a homlokát. – Izgulok, és egy kicsit félek is. Mester, mitől van ez?

– A magok beszélnek hozzánk – felelte Obi-van. –

Némelyikük járt már itt, talán éppen Vergerével. Hallod az ő

lelkesedésüket és reagálsz az emlékeikre.

– Persze – mondta Anakin. – A magok! Erre miért nem gondoltam?

– Mert olyan sok van rajtad, hogy szinte elárasztanak -mondta Obi-van. – Bárcsak lenne itt egy műszer, hogy megmérhessem a midi-klorián-szintjüket – folytatta fura, eltöprengő kifejezéssel az arcán.

– Magas lenne – mondta Anakin, és könnyedén megbökte Obi-van karját, mint amikor egy tanár riaszt fel egy elkalandozó diákot.

Obi-van felvonta a szemöldökét.

– De valószínűleg nem annyira magas, mint a tiéd – mondta, és megrázta a fejét. – Hallgasd őket, de ne veszítsd el a kapcsolatodat az Erővel. Emlékezz rá, hogy ki és mi vagy.

– Nem fogom – felelte némi bűntudattal Anakin.

A karapodok már csak néhány tucat méterre voltak attól a helytől, ahol a bórák magas, boltívszerű lombkoronája alatt várakoztak. Anakin kitörölte a port a szeméből, aztán a teste előtt behajlította a karját, mint amikor egy gyakorló fénykardot tart benne.

A karapodok lábainak főízülete volt olyan magasságban, mint egy ember feje. A testükön helyenként fém csillant, mintha a Sekot élő organizmusait acéllal ötvözték volna.

A Jedi-lovag arckifejezése egyre különösebbé vált.

– Valami zavar, mester? – kérdezte Anakin.

A karapodok köréjük gyűltek, Obi-van azonban nem vett róluk tudomást.

– Vergere – mondta végül. – Üzenetet hagyott… a magokban…

Ahogy az egyik férfi lemászott a nyeregből, és komor, határozott tekintettel odalépett hozzájuk, Obi-van kihúzta magát és nyugodt arckifejezést erőltetett magára.

– Mit üzent? – kérdezte suttogva Anakin.

– Elhagyta a Zonama Sekotot, hogy egy még nagyobb rejtély nyomába eredjen.

– Miféle rejtély?

– Az üzenet nem világos. Valamilyen lényekről, a Jedik által ismert határokon túl. Gyorsan kellett távoznia.

A férfi vastag, erősen ráncos bőrű arca négyszögletes volt és napbarnított, a szeme tűzvörös, mintha lángokban állna.

– Ti vagytok a vevők? – kérdezte a férfi Basic nyelven, de a legerősebb akcentussal, amit valaha hallottak a Zonama Sekoton.

– Igen – felelte Anakin előrelépve és a fejét felszegve, mintha Obi-vant kellene megvédenie.

– A Magiszter emberei itt hagytak?

– Igen.

– Gyerünk – vetette oda a férfi kurtán, és a karapod középső

lábának első, lépcsőszerű ízületére mutatott. – Késtetek! Az utolsó szállítmányért jövünk!

A férfi végignézte, ahogy Anakin és Obi-van felmászik a jószág hátára, aztán megint megszólalt:

– Mi vagyunk a kiégetők! Csapat, sorakozó! – kiáltotta. A karapodok és a hajtóik takaros egyes sorba rendeződtek.

A folyóhoz vezető lépcsővágat körüli domboldalakon tucatnyi hajtó nélküli karapod vágtatott le teljes sebességgel.

Szemmel láthatóan a tampasiból jöttek, a széles hátukon kötegekben boraleveleket, törött indákat és ágakat, leeresztett levélballonokat szállítottak, és két felemelt oldalsó lábukkal rögzítették.

A fahulladékkal megrakott karapodok éktelen, fülsértő dobogással rohantak el mellettük, meg-meglökve a sorban várakozó társaikat.

Ugyanekkor a fejük fölött a karapodokkal nyilvánvaló rokonságban álló, de a fogólábaikat más elrendezésben viselő

élőlények sorjáztak végig a bórák legalsó íves ágain, a hasukról függő kosarakban további fadarabokat szállítva.

– A kiégetéshez a tüzelő – mondta a férfi, miközben elfoglalta a helyét a karapod szarvai között. – Ez az utolsó szállítmány! Menjünk, és tegyük be a magokat, mielőtt a nagyokkal elkezdenék!

Az állatok megfordultak, és meglepően egyenletes, kényelmes ügetéssel követték a csordát. A lábaik álmosítóan monoton ritmusban csattogtak az ösvény kövein.

Anakin ismét Obi-vanra pillantott. A mestere arca nyugodt volt, látszólag nem zavarta semmi. A fiú ezután a maghordozói zajongására figyelt. Boldogok és lelkesek voltak, örökké tartó barátságukról és káprázatos élményekről biztosították.

Anakin azonban felismerte: Nem tudják, hogy mi fog történni velük!

36

A karapodok addig mentek előre, amíg a kőoszlopok véget nem értek, itt a hajtók megállították őket. A bazaltösvényen túl a gyárvölgy síksággá szélesedett, amelyet szorosan összetekeredett kacsok borítottak, akár a mezőhatárok egy holo-sakktáblán. A fahulladékkal megrakott karapodok hatalmas vízvájta, több száz méter magas sziklaoszlopok között kanyarogtak, melyek a zöldellő borakupola támpilléreiül szolgáltak.

Ez volt a legnagyobb zárt tér, amit Anakin valaha is látott.

Az oszlopok teteje körül felhők gyülekeztek, és a távolban, kilométerekre tőlük, a sűrűn összefonódó élő boltozat alatt egy vastag páraréteg esőként csapódott le.

– Itt vannak az égetővermek – mondta a vörös arcú férfi.

Leugrott a karapodról, és előremutatott, ahol a burjánzó domboldalakhoz közel vörösen izzó gödrökből sűrű füst gomolygott a magasba. Ránézett a fiú tucatnyi maghordozójára, és némán mozgó szájjal megszámolta őket.

– Jó sok van, fiú. Mit beszélnek neked? Hallod őket? Anakin bólintott.

– Nos? Mondd csak meg nyugodtan.

– Azt mondják, alig várják.

– Ezt szeretem hallani. Add ide őket, és kövess. Anakin fogta a tizenkét magját, és gyengéden lefejtette őket a ruhájáról. A lények halkan visítoztak, de kapaszkodtak túlzottan. Átadta a férfinak, aki rádobta őket a karapod hátára.

– Ők utaznak, te jössz – jelentette ki, és szemügyre vette Obi-van felhozatalát is.

– A legtöbb és a legkevesebb – horkant fel. – Kiégetjük mindet a vevőknek, amit átadnak, ez a módja! Szerencsétek,

hogy hozzám kerültetek. – A hüvelykujjával a háta mögé bökött a többi égetőre, akik harsányan röhögtek. A férfi füttyentett egyet, aztán ő is elnevette magát. – Ezek mind amatőrök hozzám képest. Én könnyedén elbánok ám tizenöttel is, és ráveszem őket, hogy egyesüljenek!

– Ne hallgass a kontárra! – kiáltott oda az egyik.

– Örülhetsz, ha egy terepsiklód lesz!

– Túl nagy a szájuk – morogta a férfi. – De egy percig se aggódj. Mi mind cimborák vagyunk. – Rákacsintott a többiekre, és megdörzsölte a karjait, lerázva róluk a maghordozók elhullajtott fehér héjdarabjait. A darabkák úgy kavarogtak körülötte, akár a hópelyhek. – A vén Magiszter kettéosztott minket felvidékiekre és alvidékiekre. Mi itt lent vagyunk a völgyben, és bárki másnál jobban ismerjük a dolgoknak ezt a végét. Egyenként választott ki bennünket, és azt mondta, alapítsunk családot, a ferrák a felvidéken, a langhesiek itt lent. Jól tette, így mindenki tudja a helyét.

Anakin még a Coruscanton a Templom könyvtárában olvasott egy apró ősi bolygóról, a Langhesáról. Évszázadokkal ezelőtt a tsinimalok lerohanták a bolygót, és rabságba döntötték vagy messzi vidékekre hurcolták a langhesi őslakókat. A langhesiek a földművelésben és az organikus művészetekben jeleskedtek, megtanulták, hogyan öntsék új, meglepő formákba a természet élő elemeit. Évszázadokon keresztül egzotikus háziállatokkal látták el a gazdag családokat szerte a Köztársaságban.

A szilaj és felsőbbséges tsinimalok úgy tartották, hogy a langhesiek alkotásai megsértik az isteneiket. A kalózkodás és az egész galaxisra kiterjedő hódítások ezzel szemben a legkevésbé sem zavarták a tsinimali isteneket.

– De most nem ez a lényeg. Megkapod a hajódat, aztán a felvidékiek elfeledtetik veled a dolgokat. Az egész mókából

persze nem maradsz ki. Az égetővermekre emlékezni fogsz. –

Elvigyorodott, groteszk, vöröslő maszkká változtatva az arcát.

– Amúgy a nevem Vagno. Rám is emlékezni fogsz!

37

– Úgy tűnik, van egy kis probléma a Zonama Sekoton –

jelentette Kett kapitány. Felmászott a navigációs hídra, és átadott Sienarnak egy dekódolt üzenetet Ke Daivtól. Sienar rezzenéstelen arccal végigolvasta az üzenetet, aztán hirtelen ráncba szaladt a homloka, és úgy nézett Kettre, mintha ő lenne a bűnös. Kett szemei összehúzódtak.

– Elutasították – mondta Sienar. – Valami olyasmi, hogy a maghordozók nem fogadták el. Lerágták róla a ruháját.

Kettnek nem kellett színlelnie a meglepetést.

– Tehát Ke Daivra nem számíthatunk – összegezte Sienar.

– Van egy üzenetem Tarkintól is – mondta Kett némileg szorongva. Átadott Sienarnak egy másik aprócska üzenethengert, a parancsnok pedig vázolta a biztonsági adathordozón rögzített rövidke szöveget.

– Kezd aggódni. Jelentést akar – mondta Sienar az ajkait lebiggyesztve.

– Álljunk diplomáciai pályára, esetleg kapcsolatfelvételi pályára? – kérdezte Kett. – A fedélzeti rendszerek és a droidok készen állnak. Egy gyors akció remek alapot képezne a válaszra.

– Lehet, ha én lennék Tarkin – mondta Sienar, és élesen ránézett Kettre. – Csakhogy én nem azért vagyok itt, hogy politikai játékokat játsszak. Nincs rá idő. Ke Daivnak

megvannak az utasításai, és adunk neki még egy napot. –

Sienar egy pillanatra eltöprengett, hogy okos dolog-e ez, mindent a vérmetszőre tenni fel. Más választása azonban nem volt! Valami azt súgta neki, hogy a nyílt konfrontáció elhibázott lépés lenne.

– Uram, ha nem cselekszünk hamarosan, kockáztatjuk, hogy akár a legprimitívebb szenzorokkal is felfedeznek bennünket. A meglepetés ereje…

– Észleltünk bármilyen fegyverrendszert is a Zonama Sekot felszínén a passzív szenzorokkal?

– Nem, uram, de teljes mértékben nem lehet megbízni a passzív módú felderítésben. Ez felszínes…

– A bolygó évtizedeken keresztül a rejtőzködésre hagyatkozott.

Lehet, hogy elbízták magukat. – Erre azért ne alapozz, mondta magának.

– Uram, gondolkodtam azokon a háborús maradványokon a bolygó felszínén.

– Mint ahogy én is, Kett kapitány. Mire jutott?

– Semmilyen általam ismert fegyver nem okozhatta őket. A turbólézerek és protonfegyverek jellegzetes, ezektől eltérő

nyomokat hagynak a köves talajon. Azokat a hasadékokat vághatták esetleg neutron-inverzorok, ezeknek a nyomai elméletileg megfelelhetnek a látottaknak, csakhogy ilyen fegyvereket az ismert galaxisban még senkinek sem sikerült a gyakorlatban is alkalmazni.

Sienar olyan képpel hallgatta végig mindezt, mintha egy iskolás kölyök akarná kioktatni, aztán a homlokát ráncolva elfordította a fejét, de nem szólt semmit. Az ujjaival a korláton dobolt, a hosszú körmei ütemesen kopogtak a fémen.

– Gondolja, hogy ilyen fegyvereket rejtegetnek, és nemrégiben háborút vívtak? – kérdezte alig leplezve az elégedettségét.

– Nem, uram. A nyomok inkább egy megelőző támadásra utalnak vagy egy drámai erőfitogtatásra. Nincs jele, hogy hosszasabban folytatódott volna. Valószínűtlen, hogy teljes béke uralkodna a bolygón, és ennyire ne lenne nyoma fegyvereknek, ha a közelmúltban ilyen komoly fenyegetésnek lettek volna kitéve. Amióta megérkeztünk, lehallgatjuk a bolygó kommunikációját, de teljes a csend. A rendszereik biztonságosak és tökéletesen árnyékoltak. Teljes bizonyossággal csak annyit állíthatok, hogy túl sok minden van, amiről nem tudunk.

Sienar nem volt bolond. Az a tény, hogy valaki más tökéletesen megfogalmazta a saját következtetéseit, csöppet sem nyugtatta meg. Persze, ha túl akarta élni ezt a küldetést, ráadásul a státusa és jó hírneve megőrzése mellett, akkor a személyes nyugalma számított a legkevésbé.

Egy adattábla billentyűzetén rövid kódolt választ fogalmazott meg, és visszaadta Kettnek.

A kapitány egy darabig még várakozott, hátha megismerheti az üzenet tartalmát, de Sienar elfordult, Kett pedig elhagyta a navigációs hidat.

A válaszban ez állt: A megbízottad merényletet kísérelt meg ellenem, de kudarcot vallott. Hogy visszanyerhesse a becsületét, öngyilkos vállalkozásra küldtem. Felfedezett valami váratlan, elképesztő dolgot. Továbbhaladok a saját terveim szerint. Nem igénylek segítséget.

Elmosolyodott. A hír hallatán Tarkin nyilván az összeszedhető

legnagyobb sereggel rohanvást utánaindul, de napokba telik, amíg ideér, és addigra ő már kipróbálta az összes tervét, és bevetett minden rendelkezésére álló erőt.

És persze még mindig ott volt Ke Daiv tartalék terve.

Ha az sikerrel jár, akkor a markukba kerül egy működőképes sekoti hajó egy élő – igaz halálra rémült – pilótával, és esetleg két Jedi is, bár ez utóbbit szívesebben elkerülte volna.

Tudta, hogy a Jedik mi mindenre képesek.

Anakin nem kis szívfájdalommal figyelte, ahogy Vagno beledobálja a maghordozóikat egy mély verembe. A levélboltozat fölött leszállt az éj, az egyedüli fényt a formázók segédeinek kezében lévő vagy a salakos földbe szúrt póznákra erősített fáklyák, illetve a völgyben távolabb néhány helyen gyújtott tüzek szolgáltatták.

– Némelyik verem hatalmas – mondta Anakin Obi-vannak.

– Kíváncsi lennék, azokban mit csinálnak.

– Nem hiszem, hogy bármit is, amíg idegenek vannak jelen

– felelte a mestere. Az égető azt mondta: „mielőtt a nagyokkal elkezdenék". Nagy mikkel?

Vagno segédei összegyűltek a verem széle mentén, ami nagyjából húsz méter átmérőjű volt. A csapatban mindenki egy hosszú nyélre erősített, borotvaéles, sarlószerű pengét szorongatott.

A karapodok ráöntötték a tüzelőt – a felsőbb tampasirétegek hulladékát – a maghordozókra, ezután Vagno utasította az embereit, hogy a hosszú rudakkal simítsák el a halmokat, és tömjék be a lyukakat. Miután beleugorva megvizsgálta a vermet, hátranézett Anakinra és Obi-vanra, aztán hüvelykujját feltartva szélesen elvigyorodott, majd pedig ügyesen kimászott a fahulladék tetejéről.

– Ide, ide meg ide galacsinok kellenek – mondta az embereinek, mire azok többkosárnyi apró golyócskát öntöttek a lyukakba. A galacsinok vörösek voltak, a felszínük sima, mint egy protadió héja.

– A magok csendesek – mondta Vagno elgondolkozva. -

Nagy pillanat ez nekik.

– Hányan fogják túlélni? – kérdezte Anakin kiszáradt torokkal. Az agyában szinte egyesével hallotta a hangjukat, érezte a magok illatát, a kusza szükségleteiket, a kötődésüket.

– A legtöbb. Ne aggódj. Egyenletesen osztjuk el a hőt. Jobb itt, mint kint a tampasiban. És ne feledd – ez a Sekot.

Anakin abban reménykedett, hogy Vagno azt mondja:

„mindegyik". A fiú lekuporodott Obi-van mellé, és egy száraz gallyat kezdett piszkálni. Vagno odalépett elé, ránézett, és intett, hogy dobja a gallyat a verembe.

– így szoktuk – mondta. – A földnek tisztának kell lennie. A völgyben más vevők is voltak – Anakin hármat számolt meg, egymástól bő fél kilométerre –, akik éppen a saját maghordozóik betemetését figyelték.

– Hány új vásárló van? – kérdezte Anakin.

– Úgy tűnik, hogy három – felelte Obi-van. – Három másik működő vermet látok.

– Igen – mondta Anakin. – Ideges vagyok!

– A magokkal való kapcsolat az oka – mondta Obi-van. – De legyél óvatos.

– Miért?

– Át fognak alakulni. Senki sem tudja, hogy mit éreznek ilyenkor – te és én azonban lehet, hogy rájövünk.

– Aha – mondta Anakin öklömnyi gombóccal a torkában, aztán felállt, leporolta a nadrágját és a köpenye szélét.

Vagno befejezte a szemlélődést. Magasba emelte a fáklyáját, mire Anakin egy kör alakú, leginkább egy vastag karikához hasonlító tárgyat látott leereszkedni a lombok közül. Azt is észrevette, hogy valójában a karapodok engedik le erős indák segítségével. Ahogy a verem fölé ért, ágak nyíltak szét az alsó részén, a legkülönbözőbb szerszámokat téve láthatóvá. Némelyik egyértelműen természetes eredetű volt, mások fémből készültek.

Anakin számos kultúrát ismert, amelyek mesterséges elemekkel ötvözték az organikus létformákat. A gungák mesterei voltak ennek, de csillagközi űrhajókat még ők sem építettek. Ezeknek a folyamatoknak a legtöbbje titkos volt – ő

most mégis itt van, és tanúja lesz, ha fel nem is foghatja, hogy a zonamaiak hogyan érik el a megdöbbentő eredményeiket. Ha ugyanaz a fiú maradt volna, akit Qui-gon kiszabadított a Tatuinról, most büszkeség töltötte volna el. A Jedi-nevelés, sok egyéb mellett, megtanította a büszkeség veszélyeire. Ehelyett inkább olthatatlan kíváncsiságot érzett.

Anakin számára a kíváncsiság volt az élő Erővel való kapcsolat legmélyebb kifejezése.

Ránézett a mesterére. Obi-van arcáról aggodalommal kevert érdeklődés tükröződött. Anakin érezte a mestere lelkének elfojtott lángolását, ami valahol mélyen, noha sokkal rendezettebb módon, nem is különbözött olyan nagyon az övétől.

A formázószerszámokkal telitűzdelt ereszkedő karika megállt, aztán megremegett, ahogy az időközben felkunkorodó vagy visszahúzódó ágak közül apró szelepek bukkantak elő.

Vagno felkiáltott, mire a verem körül a társai felemelték a kezüket, és a hosszú pengéik lapjával egyszerre megérintették az abroncsot.

A nyitott szelepekből illatos folyadék hullott alá. Anakin elfintorodott és hátralépett, ezzel egy időben Vagno megvetette előtte a lábait. A férfi vaskos övéből kanócot és egy tűzszerszámot vett elő, és a következő másodpercben a kanóc már lángra is kapott.

– Csak a biztonság kedvéért – mondta. – A dolog trükkös lehet.

A karika sebesen felemelkedett.

Langhesi nyelven kántálva az égetők előrenyújtották a pengéiket, és a magasba emelték a tekintetüket. A fejük fölött körülbelül száz méter széles rés nyílt a lombtakarón. A rés felett sűrű, fekete felhők kavarogtak.

Anakin látta, hogy a nyílás széléről hosszú kacsok nyúlnak ki a magasba, a végükön megcsillant a fény. A gyárvölgy másik oldalán a többi verem felett is hasonló rések nyíltak. A levegő

elektromosságtól volt terhes.

– A tampasi irányítja az időjárást – suttogta Obi-vannak.

– Jó megfigyelés – értett egyet a mestere.

Vagno homlokát ráncolva, várakozásteljes arccal bámult felfelé. Aztán elfordította a fejét, és intett Anakinnak és Obivannak, hogy ők is tegyék ugyanezt.

Az égetők felemelték a pengéiket, majd a szemüket összehúzva ők is elfordultak a veremtől.

A feszültség a levegőben szinte tapinthatóvá vált. Anakin haja felborzolódott, a ruhája ráncokat vetve úgy tapadt a bőréhez, mintha élne. A szeme majd kiugrott az üregéből.

Kellemetlen érzés volt, legszívesebben felordított volna.

Ugyanebben a pillanatban narancsszínben izzó villámok csaptak le a viharfelhőkből, végigcikáztak a függőleges, fémvégű indákon, és sistergő haraggal vágódtak a lenti vermek felé. A villámok körbenyaldosták Vagno embereinek felemelt pengéit, gyorsabban, semhogy a szem követhette volna. Habár a férfiak izmos karjaik minden erejét beleadva szorították a hosszú nyeleket, így is hátratántorodtak.

Aztán a csapat egy emberként felkiáltott, és előredöftek a lándzsáikkal, a villámok pedig belecsaptak a verembe.

Vagno örömében elvigyorodott, és félredobta az égő, immár szükségtelen kanócot.

– Égi tűz! – kiáltotta. – Ennél jobb nem is lehet!

A villámcsapás helyén a fahulladék azonnal lángra kapott.

Az abroncsból permetezett gyúlékony folyadék gyorsan szétterjesztette a tüzet, és egy pillanat múlva az egész verem lángokban állt. Másodperceken belül a lobogó máglya negyven méter magasra csapott fel, beragyogva a bórák lombozatát, és a levelek között megbúvó élő vagy éppen mechanikus teremtményeket. Az egész lombkorona megelevenedni látszott.

Anakin úgy érezte, mintha egy mirminkolónia kellős közepén lenne.

Aztán meghallotta a magok hangjait. Félnek. A hőség megperzseli őket. A héjuk felpattogzik.

A forró füst gomolyogva tört a magasba, és ahogy a tüzelő

lángolt, egyre vastagabb parázsréteg alakult ki, átforrósítva a magokat.

Furcsa módon Anakin megremegett, mintha fázna.

Obi-van a vállára tette a kezét, és Anakin látta, hogy a mestere arcán verejtékcseppek gyöngyöznek. Ő is érezte a tűzben perzselődő magok gondolatait.

– Valami gond van? – kérdezte Vagno. Az arca úgy csillogott a máglya rőt fényében, mintha maga is a lángok része lenne, egy emberi formát öltött, eltévelyedett parázsdarab.

Kritikus szemmel körbesétálta őket.

– Remekül vagyunk – felelte Obi-van.

Anakin egyáltalán nem érezte magát remekül. Legszívesebben összekuporodott, elbújt vagy egyszerűen elrohant volna, de tudta, hogy a magoknak már nincs lábuk, akkor sem tudnának elmenekülni, ha akarnának.

– Még sosem vesztettem el vásárlót. Egy percig se féljetek –

mondta Vagno.

A magok féltek, de nem mozdultak a rájuk nehezedő parázs és a lángok alatt. Bátran viselkedtek, bár tisztában voltak a sorsukkal.

A magok közel sem voltak olyan intelligensek, mint egy ember – igazából egyik sem gondolkozott a saját fejével –, de mindegyikben megvolt az intelligencia csírája. A tűz ezt a tudatosságot hozta elő belőlük.

Ez fog történni veled is.

Anakin összerezzent. Nem álmodott.

Ez a sorsod, a végzeted.

Obi-van egy szót sem szólt. Anakin tudta, hogy honnan származik a hang, hogy kihez tartozik, de nem tudta elhinni.

Hőség lesz, halál és feltámadás. Egy mag szárba szökken.

Vajon összeég vagy felragyog? Gondolkozni fog és teremteni, vagy a félelem uralkodik fölötte és pusztít?

Aztán a hang elhallgatott.

Obi-van szorosabban fogta a fiú vállát, mintha védelmezni akarná.

– A hullám nem az, amire számítottunk – mondta. Anakin a lángokat bámulta, az elméje hirtelen lecsillapodott. A magok átváltoztak, többé már nem féltek.

– Felrobbannak, mint a bombák! Vigyázzatok! – Vagno épp időben tolta hátrébb Anakint és Obi-vant, amikor az első

durranás kavargó parázsfelhőt röpített a magasba. Körülöttük szikrák záporoztak, apró lyukakat égetve a köpenyükbe.

Anakin a hajából gomolygó füstkígyókkal egy pillanatra úgy nézett ki, akár maga az ördög. Obi-van gyors, határozott kézcsapásokkal eloltotta a pislákoló tüzeket.

Egy, kettő, három… hirtelen egymást érték a robbanások, számolni sem győzték. Anakin azonban a lelke mélyén tudta, hogy az összes mag túlélte, és mindegyik szárba szökött a lángokban.

– Mesés hajó lesz! – kiáltott fel lelkesen, és rácsapott a térdére. – A legcsodálatosabb, ami valaha készült!

– Még nem – hűtötte le Vagno. – Előbb össze kell gyűjteni őket, temperálni és megformázni – megtanítjuk nekik a külső

világok szokásait! Gyertek. Hagyjuk kihűlni a hamut. –

Anakint és Obi-vant hátraterelte egészen addig, amíg az egyik gazdátlan karapodhoz nem értek. – Vigyázni kell. Némelyikük kétszer is felrobban.

39

Obi-van kábának érezte magát, az egész feje sajgott. Még sosem tapasztalt ilyen furcsa csavarodást az élő Erő

szövedékében. Nyilvánvaló volt, hogy az anomália Anakin körül összpontosult, de valami azzal kapcsolatban, hogy éppen itt voltak – esetleg maga a bolygó természete -, csak tovább fokozta a hatást.

Szinte biztosra vette, hogy ha Mace Windu vagy Yoda, vagy bármelyik másik Jedi-mester a Zonama Sekoton lett volna, őket is ugyanígy meglepte volna az Erő háborgása.

Talán ezek a furcsa körülmények magyarázták, hogy miért érezte újra meg újra Qui-gon jelenlétét.

Annak idején Obi-van látta, ahogy Darth Maul izzó, sistergő

fénykardja felnyársalja a mesterét. Az Erő nem volt kegyes és nem kivételezett. Qui-gon teste nem foszlott semmivé, rámutatott a halál valóságára, a test múlandóságára.

Ennek így kellett lennie. Az Erőnek megvolt a maga formája, és a halál elválaszthatatlan része volt ennek. Talán Obivan még nem volt elég érett ahhoz, hogy egyszeriben feladja a mestere iránt táplált érzelmeit és szeretetét, hogy mindörökre búcsút vegyen tőle.

Vagno és csapata elkotorták a hamut a verem széleiről. A felfüggesztett, szerszámokkal és ágakkal telitűzdelt abroncs a tűz alábbhagyásával megint lejjebb ereszkedett, és vastag, megfeketedett lapátszerűségek nyúltak ki belőle, hogy segítsenek félresöpörni a hamut. A félhomályban füst és pernye gomolygott, a hamu között helyenként még mindig parázsdarabok izzottak, mint megannyi tüzes szem.

A gyárvölgy más részein új tüzek lobbantak fel. Noha a környező domboldalak eltakarták a szemük elől, Obi-van a bórák lombozatának ragyogásából látta, hogy kilométerekkel arrébb az övékénél sokkal nagyobb máglyák égnek. Újabb magokat égetnek ki, túlzottan is sokat ahhoz, hogy mindegyik azé a néhány külvilági vásárlóé legyen. Az egész völgy tele volt égetővermekkel, tucatjával, százasával sorakoztak.

Most a nagyok készülnek, ebben a másodpercben is, gondolta Obi-van.

Vagno súlyos csizmákat és tűzálló nadrágvédőt vett fel, aztán beleugrott a verembe. Felhőkben verte fel a hamut, de csak kacagott, ahogy beleütközött valamibe, ami sokszorta nagyobb volt egy magnál. Fogott egy széles lapátot, beleszúrta a hamuba, és egy lapos, széles, hólyagos felszínű korongot fordított ki. A megperzselődött, koszos szürke tárgyról tenyérnyi helyen letörölte a hamut, felfedve ezzel a valódi, gyöngyházfényű fehér színét. A férfiak a szélénél fogva megragadták a korongot, és az egyik várakozó karapod hátára dobták. Vagno tovább kutatott a hamuban, aztán ismét felnevetett, egy újabb korongot fordított ki. A csapata ezt is átvette, és felpakolta az állatra.

Anakin ránézett Obi-vanra, a szeme boldogságtól csillogott.

A magok átváltoztak, és mind a tizenöt túlélte. A hőségben mindegyik szétpukkadt, és azokká a felhólyagosodott koron-gokká változtak, amelyeket még most is rakodtak a hátuk mögötti karapodra.

A fiú arca hirtelen elkomorodott.

– Nem érzem őket – mondta ijedten. – Még mindig életben vannak?

Obi-van nem tudott válaszolni. A látottak szinte megrészegítették. Úgy érezte magát, mint egy kisfiú, tele csodálattal, döbbenettel és egy csipetnyi félelemmel.

Most végre megérzed a kaland varázsát.

Obi-van szorosan lehunyta a szemét, mintha el akarná űzni a hangot. Kimondhatatlanul hiányzott neki a mestere, de nem akarta, hogy egy homályos képzelgés bemocskolja Qui-gon emlékét.

– Kaland – mondta Anakin. A fiú mellette ügetett egy karapod nyergében. Vagno a magas, vízvájta sziklaoszlopok között keresztülvezette őket a völgyön, egy keskeny, sötétebb hasadék felé a déli oldalon. – A kaland ugyanaz, mint a veszély?

– Igen – mondta Obi-van egy kicsit talán túl élesen. – A kaland a tervezés hiánya, a gyakorlás kudarca.

– Qui-gon nem így gondolta. Ő azt mondta, a kaland fejlődés, a meglepetés ajándék, mely által megismerhetjük a korlátainkat.

Obi-van egy pillanatig legszívesebben arcon csapta volna a fiút ezért a gyalázatért. Ezzel persze véget vetett volna a kapcsolatuknak, mint mester és tanítvány. Obi-van talán maga akarta, hogy vége legyen. Nem akarta vállalni a felelősséget, vagy még inkább nem akart egy ilyen érzékeny lény közelében lenni, aki képes volt fesztelenül visszhangozni szíve legmélyebb érzéseit.

Qui-gon egyszer ugyanezeket mondta Obi-vannak, de ő aztán el is felejtette. Anakin a mestere arcát fürkészte.

– Hallod őt? – kérdezte végül.

Obi-van megrázta a fejét.

– Ez nem Qui-gon – mondta kimérten.

– Pedig ő – felelte Anakin.

– A Jedi-mesterek nem térnek vissza a halálból.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a fiú.

Obi-van dél felé, a hasadék sötét torkolata irányába nézett.

Arra nem égtek tüzek, nem voltak égetővermek. Ehelyett hűvös

kék fény pislákolt a nedves kőfalak fölött, a falakon és a homokos, kövekkel tarkított talajon pedig hosszú kacsok kígyóztak.

– A vásárlók ide sosem térnek vissza! – kiáltott oda nekik a kurta lábaival a karapodok mellett lépkedő Vagno. Felvihogott, és hosszú pengéjével a levegőbe döfött. – Elfelejtenek mindent, de még ha emlékeznének is, akkor sem mernek! Én és a csapatom azonban itt élünk. Mi vagyunk a legbátrabbak az univerzumban!

Obi-van jelen pillanatban kénytelen volt egyetérteni vele.

Vagno mogorván bemutatta őket a formázócsapat vezetőjének, egy Vidge nevű magas, szikár férfinak. Míg Vagno zömök volt és vörös, Vidge sokkal inkább egy hajnali ködfolthoz hasonlított – sápadt volt, nagy, nedves szemekkel.

Még a ruhái is nedvesek voltak, és fénylő moszatdarabok pettyezték, mintha most húzták volna ki valamelyik óceánból.

– Nagyon sokat hoztatok – panaszkodott síri hangon, miközben a három karapod hátára tornyozott korongokat számolta. – Mihez kezdjek tizenöttel?

Vagno sokatmondóan megvonta a vállát. Vidge gyászos képpel Anakin felé fordult, aztán rápillantott Obi-vanra is.

– Talán többet fizettetek a felvidékieknek, hogy ennyi magot szerezhessetek?

– Elég a kérdésekből! – horkant fel Vagno. – Ideje festeni meg formázni egy kicsit!

Vidge tettetett megadással felemelte a kezét, és a csapatához fordult; mindannyian hasonlóképp magasak, nedvesek voltak, és furcsán anyagtalannak tűntek. Különböző szerszámokat szorongattak: hosszú, nehéz keféket és életlen szélű lapátokat.

Mögöttük egy durván megmunkált laminalapokból konstruált raktárépület magasodott, amely a sokéves használattól helyenként már megkopott és málladozni kezdett. Vidge

megragadta a hozzá legközelebb álló karapod középső lábát, és a raktár felé húzta. A lény csökönyösen ellenállni próbált, ahogy a két társa is, amelyeket éppen Vidge emberei noszogattak.

– Én nem tartozom ide – mondta Vagno, és hátralépett.

Hirtelen mintha összement volna. – Ez már egy másik mesterség. – Intett nekik, hogy kövessék Vidge-t.

A raktárcsarnok bugyborékoló, sustorgó hangoktól visszhangzott. A sarkokból hosszú kacsok indultak ki, és terjedtek szét mindenfelé, a végükön pedig egy-egy, korábban sehol nem látott gyümölcs nőtt: duzzadt, átlátszó képződmény, tele valamiféle csillogó, sűrű folyadékkal, amelyet egy a gyümölcs közepéből kinövő, dugóhúzó alakú szerv kavargatott lassan.

Anakin és Obi-van segítettek Vidge csapatának lerakodni a magkorongokat, és a formázóemelvény közelében függőleges kupacokba rendezni őket. Vidge két segédje kíséretében ezen a tíz méter széles platón állva fogott egy hosszú kést, és lenyeste az egyik ilyen gyümölcsöt, aztán három gyors vágással az oldalánál felhasította. A fénylő folyadék kibugygyant, és lassan végigömlött az emelvényen, tele milliónyi apró, rugalmas, fehér kristállyal.

A csarnok hátsó falán lévő ajtóban egy hatalmas karapod tűnt fel. A hátán egy fém és plasztik szerkezetet egyensúlyozott, szemmel láthatóan az űrhajójuk vázát.

– Ez a kész váz, Shappa Farrs küldte ide – mondta savanyú arccal Vidge, mintha egy közeli barátja halálhírét közölné. – A formázás fogja életre kelteni.

Egy másik karapod – amelyet valamilyen szövetanyagba ágyazott vastag fémlapokból álló páncél vett körül – hátán közelgő tárgyakat Anakin rögtön felismerte: két Haor Chall VII típusú, Ezüst osztályú könnyű űrhajóhajtómű volt az, mellettük egy roppant drága hiperhajtóműmaggal. Anakin észrevette, hogy

mindkét hajtóműről és a magegységről bizonyos alkatrészek furcsa módon hiányoznak, más részeket pedig módosítottak.

Aztán egy harmadik, sokkal kisebb karapod – nem nagyobb, mint Anakin maga – bukkant elő könnyed léptekkel a csarnok belsejének zöldes fényében. Ez egy bonyolult, kristályszerű

szerkezetet hordozott, amihez hasonlót Anakin még sosem látott.

Obi-van azonban igen. Az organiform áramkörökről már évszázadok óta keringtek pletykák, miszerint a fejlettebb peremvidéki világokon sikerült előállítani ilyeneket, amelyek kitartóan ellenálltak mind a Köztársaság, mind a Kereskedelmi Szövetség befolyásának. Pletykák… egészen mostanáig.

– Az mi? – kérdezte Anakin, lenyűgözve a csillogó felszínű, aktívnak tűnő áramkörök látványától.

– Azt hiszem, ez a szerkezet lesz a hajónk lelke – felelte Obivan. – A kapcsolat az élő anyag és a gépek között.

Vidge első dolga az volt, hogy levágott és felvett egy maréknyi darabot a gyümölcsből kiömlött kocsonyaszerű

folyadékból. A masszát megpörgette, feldobta a levegőbe, majd a nyeles lapátja segítségével elkapta, és egy golyót formált belőle. Ezt aztán ügyesen ráhajította a legkisebb karapod hátára, ahol az anyag sziszegő hangot hallatva rásimult az organikus áramkörre. Ezután segédei egyesével odahozták elé a fehér magkorongokat, Vidge pedig újabb kocsonyadarabokat levágva mindegyiken szétkente ezeket. Ahol a zselészerű anyag hozzájuk ért, a korongok sötétlilára változtak, a szélük felpöndörödött és szabálytalan, tekergő állábakat növesztettek.

A formázó ekkor gondterhelt arccal végigmérte a legnagyobb karapod hátára rögzített vázat.

– Nem elég – morogta. – Shappa sosem osztja meg velünk, amit tudnunk kell. – Odafordult az embereihez. – Hozzatok egy másik vázat.

A férfiak hitetlenkedve pusmogni kezdtek egymás között.

– Tizenöt kiégetett lemez, túl sok egy vázhoz! – csattant fel Vidge. – Két váz kell!

– Vajon két hajót fognak készíteni? – kérdezte Anakin Obi-vantól.

– Nem hiszem – válaszolta Obi-van, bár a legkevésbé sem volt abban a helyzetben, hogy biztosra vehesse.

– Most pedig indulunk, gyorsan – jelentette ki Vidge, a hangja lassú, síron túli, akárcsak korábban.

Anakin és Obi-van szinte ugyanabban a pillanatban másztak fel a nagy karapod hátára, ahogy egy második vázat is rápakoltak az első mellé.

Vidge elmagyarázta a szabályokat. A vázak belsejében fognak utazni, az ovális törzselemek lapos, vízszintes kereszttartóin ülve, körülvéve a merevítők és támasztóbordák egész garmadájával.

– Ezt mindig így csináljuk.

Anakin elfoglalta a helyét az egyik vázban, Obi-van a másikban. A vázak csattogtak és nyöszörögtek, ahogy a karapod haladt.

Az egész raktárcsarnokot virágok és sülő kenyér illata, és valami más, kevésbé kellemes szag járta át, amitől Anakin feje kóvályogni kezdett. Úgy érezte, mintha az álom hirtelen túl sok lett volna neki, túl tömény. A gyomra bukfenceket hányt a hasában.

Obi-vant ugyanez a kezdődő rosszullét fogta el, ezért tudatosan Vidge kimért, szabályos lépteire koncentrált a sekoti hajó részegységeit cipelő három karapod mellett. A karapodok a hátsó oldalon hagyták el a raktárépületet, és visszajutottak a sziklahasadék kékes félhomályába. Kétoldalt sötét árnyékok magasodtak, mint egy-egy óriás, hátukat a sziklafalnak vetve, széles vállukon újabb óriásokkal, melyek aztán több száz méter

magasságba, az éjfekete lombkoronáig nyúltak. Az ágak között néhány magányos csillag fénye szűrődött csak keresztül.

Anakin úgy érezte magát, mint egy bogár, amelyet éppen eltaposni készülnek. Hiába tudta, hogy a formázók ott sétálnak vagy kocognak mellettük, teljesen elvesztette az önbizalmát.

Még Qui-gon szavainak emléke sem nyugtatta meg – ha egyáltalán Qui-gontól jöttek, és nem pusztán a túlfűtött fantáziájának voltak a szüleményei. Zavart volt, kétségbeesett –

vajon tényleg óriások sorakoznak kétoldalt? Talán valamilyen bódítószer volt a levegőben. Talán az egész csak illúzió, és valami szörnyűség fog bekövetkezni ellene és a mestere ellen.

Érezte, hogy összeszorul a torka. Az állát a melléhez szorította, és a két évvel ezelőtt tanult technikákat hívta segítségül: leküzdeni a test félelmét, uralkodni az anyagcserén és a hormonális folyamatokon.

Az elme félelme – a legádázabb ellensége, Anakin Skywalker legmélyebb és legsötétebb titka – már egy másik probléma volt, és nem tudta, hogy valaha képes lesz-e leküzdeni.

Obi-van érezte a padavanja eddig szinte határtalan önbizalmának a megrendülését. Érdekes módon ő most tökéletesen nyugodt volt. A szagok zavarták ugyan, de nem jobban, mint néhány kellemetlen emlékű bolygón, ahol Qui-gon oldalán megfordult, és ettől függetlenül végezte a feladatát.

Anakin érezte, hogy a váz előrelendül, ahogy Vidge csapata megállásra késztette a karapodokat. Vidge lassan, de kecsesen felmászott, és a feje fölött néhányszor meglengette a lapos fejű

szerszámát, szétoszlatva ezzel a furcsa gyümölcsök kocsonyás tartalmának felgyülemlett, lilás gőzét.

Vidge segédei magasra emelt fáklyákkal közelebb léptek az óriások árnyékaihoz, és Anakin nem karokat és lábakat, hanem vastag zöld és lila törzseket, fém és egyéb mesterséges anyagok

csillanását látta – a bórák és a tampasi természetes alkotóinak a kiegészítőit, kellékeit.

A lilás gőzök felszálltak az óriások közé. Ágak moccantak, ízületek recsegtek.

– Maradjatok a váz belsejében, bármi történjen is – mondta Vidge, és egy-egy légzőmaszkot nyújtott át Anakinnak és Obivannak, hasonlóakat ahhoz, amilyeneket a Jedik hordtak a köpenyük alá rejtve. – Most felpakoljuk a hajtóműveket, a magot és az organikus áramkört. Addig a vázaktól külön utaznak, amíg el nem jön az idő a behelyezésükre. A hajó körülöttetek fog felépülni. Részeivé váltok a magok álmainak.

Kérdezgetni fognak. – Vidge közelebbről is szemügyre vette Anakint. – Követelőzni. Ez nagyon fontos. A hajó nem készül el, ha nem tudjátok megadni nekik a szükséges irányítást.

– Képes leszek rá – mondta Anakin.

Vidge emberei a kisebb Jentarikhoz vitték át a hajtóműveket, a hiperhajtóműmagot és a központi áramkört. A részegységeket jókora ágak emelték a magasba, akár egy hajókarbantartó üzem hatalmas darujai.

– És te? – kérdezte Vidge Obi-vantól. – Te is?

– Képesek leszünk rá – felelte a Jedi. '

– Csak egy hajó lesz, hacsak nem becsültem rosszul. Eddig még sosem becsültem rosszul. – Hátrahúzódott. Hatalmas, fogószerű ágak ereszkedtek le a sziklafalak mentén, hogy a magasba emeljék a két vázat, jóval a formázok és a karapodok fölé.

– A Jentarik! – kiáltotta Vidge. A formázok egy emberként a magasba lendítették a szerszámaikat. – A Sekot készítői!

– Kapaszkodj! – kiáltotta Obi-van. Most ők következtek. Az ágak leereszkedtek, és a vázakkal együtt felemelték őket, hogy aztán egyik Jentariról a másikra adják tovább a két Jedit, illetve a kiégett, festett magkorongokat. Más ágak nekiütötték a

korongokat a vázaknak, a két Jedi alig bírta megőrizni az egyensúlyát. A magok azonnal hozzátapadtak a vázhoz, és növekedni, változni, formálódni kezdtek.

A két vázrész egymáshoz préselődött. A hajtóművek becsusszantak a külső hajtóműgondolákba. Magkorongok növesztettek lilával szegélyezett nyúlványokat az illesztésekhez, és szikrák röpködtek mindenfelé, ahogy parányi lézersugarak összeforrasztották őket.

Az utazás elkezdődött.

Ágról ágra haladtak a sziklahasadék mentén, egyre beljebb a Jentarik birodalmába. A vázak fel-felnyögtek, a lábuk alatt a magok elfolyósodott szövete és a különböző kezelőfolyadékok tocsogtak. A szemükkel alig tudták követni az eseményeket.

Minden egyes másodpercben ezernyi munkafolyamatot és műveletet hajtottak végre az összeillesztett vázakon. A hajó, mintegy varázsütésre, kezdett alakot ölteni Anakin és Obivan körül. Az óriások egyre gyorsabban adták ágról ágra, mondhatni kézről kézre őket, olyan hangokat hallatva eközben, mintha ezer torok kántálná egyszerre az erdő énekét.

– A Jentarik kompozit lények! Kibernetikus szervezetek!

– kiáltotta Obi-van. – A Magiszterek nyilván kitenyésztették, elkészítették őket, és rávették, hogy nekik dolgozzanak!

Anakin túl volt bármilyen ésszerű magyarázaton. A mag-korongjai, a korábbi maghordozói kérdezgették, hogy mit akar.

Felvillantották előtte Shappa tervgyűjteményét, a korábbi hajók vázlatait és álmokat, hogy milyenek lehetnek a jövő hajói évszázados fejlődés és tanulás után. Shappa terve nem volt végleges, a Sekot is rányomta a bélyegét.

Anakin Skywalker különös mennyben érezte magát.

Valamivel később, a maga idejében és a maga módján, Obi-van is csatlakozott hozzá, együtt hallgatták a magkorongokat, a Jentarikat.

A rohanás és a kérdések özönében minden időérzéküket elvesztették.

A váz és az új hajótulajdonosok szikrák, gőzök és szálldosó szövetek, levágott fém- és plasztikdarabkák forgatagában végigszáguldottak a hasadékon.

Kevesebb mint tíz perc múlva már húsz kilométerre voltak a raktárépülettől és a formázóbrigádtól, a hajón az utolsó simításokat végezték.

A Jentarik őrült tempója alábbhagyott.

Lassan oldódott a kábaságuk, az érzékeik visszatértek a normális kerékvágásba.

– Tyű! – mondta Anakin, amikor ismét lélegzethez jutott.– Ez hihetetlenül klassz volt!

– Az – értett egyet Obi-van.

Anakint színtiszta, fékezhetetlen örömet érzett. A sekoti hajón kívül semmi másra nem tudott gondolni. Obi-van a fiú tekintetében látta ezt, ahogy a hajó belsejében végignéztek a sima, szivárványszínekben játszó formákon. Zöld, kék és vörös

– úgy csillogott minden, mintha rubinnal és smaragddal lenne bevonva, mégsem élettelen ragyogás volt ez, hanem lüktető, fiatalos, ígéretekkel teli.

– Bámulatos! – kiáltotta Anakin lenyűgözve. – Itt van! El sem hiszem, hogy tényleg itt van.

– Úgy látom, még nincs teljesen befejezve – jegyezte meg Obi-van.

Anakin egy pillanatra összeráncolta a homlokát.

– Egy-két apró simítás, ez minden – mondta. – Aztán repülni fog. Láttad azt a hiperhajtóművet? Már alig várom, hogy lássam, mit műveltek vele, mit változtattak rajta!

41

Raith Sienarra akkor tört rá először a baljós előérzet, amikor az E-5-ösön mechanikus remegés futott végig. A harci droid –

jelenleg őrszem – a parancsnoki kabin előterének egyik sarkában tornyosult, és érzékelőivel a kabin bejáratait figyelte.

Amikor Sienar szorosan maga köré tekert hálóköntösben kilépett a szobájából, végig az járt a fejében, hogy mi okozhatja a tompa zúgást és kattogást.

– Állj le – parancsolta a droidnak, amikor látta, hogy az egyre nehezebben tartja magát. A droid nyugvó pozícióba ereszkedett, enyhítve a remegő végtagjaiban a feszültséget. A droid egy nyomorúságos, reszkető fémtömeggé változott.

Visszament a személyes holmijaihoz a hálóhelyiségbe, és egy apró holoanalizátorral tért vissza. A szerkentyű semmilyen elváltozást nem talált a droid külső mechanikájában. Mégis, az E-5-ös akárhányszor megpróbálta felvenni a készenléti testtartását, úgy csikorgott, akár egy olajozatlan szélkakas a homokviharban.

– Önellenőrzés – parancsolta. – Mi a hiba?

A droid egy sor csippantással és sípolással válaszolt, túl magas hangon és túl gyorsan ahhoz, hogy Sienar műszere értékelni tudta volna.

– Újra, önellenőrzés.

A droid válaszolt, és az analizátor ezúttal is kudarcot vallott.

Úgy tűnt, mintha a droid egy teljesen idegen nyelven beszélne

– ami persze képtelenség volt. Senki nem piszkált hozzá, és Sienar maga programozta a droid agyközpontját. Az ilyesféle apróbb mérnöki feladatokban meglehetősen jártas volt.

Ráadásul volt egyfajta hatodik érzéke az űrhajókkal kapcsolatban, és az a fojtott remegés, amit a cipője talpán keresztül érzett, kifejezetten oda nem illőnek, helytelennek tűnt. Mielőtt jelentést kérhetett volna a hajóhídról, a fogadószoba közepén máris megjelent Kett kapitány alakja, életnagyságban, a vészjelző

fényektől vörös árnyalatban.

– Parancsnok, öt harci droid váratlanul elhagyta a fegyvertárolót. Ön rendelt el gyakorlatot… a tudomásom nélkül?

– Nem rendeltem el semmit.

Valaki beszélt Ketthez, aztán visszafordult a parancsnok felé

– akit még azóta sem látott, mivel Sienar éjszakára letakarta a szoba holoprojektorait –, és dühtől remegő hangon megszólalt:

– Uram, a passzív felderítőberendezések jelentése szerint –

amit vizuálisan is megerősítettek –, öt droidvadász hagyta el az Admiral Korvint a jobb oldali rakodózsilipen keresztül, és egyenesen a Zonama Sekot felé repülnek. Máris blokkoltam az összes többi droidot, és a saját fedélzeti mérnökeimet küldtem a fegyvertárolóba. Több nem fog elszökni.

Sienar úgy fogadta mindezt, mintha Kett a holnapi ebéd menüjének megváltozásáról tájékoztatta volna. Szó nélkül hagyva, hogy Kett alakja továbbra is ott villóddzon a padló fölött a levegőben, lassan visszafordult az E-5-öshöz.

– Mindegyik vadászgépben elhelyezte a programomat? -

kérdezte a kapitánytól.

– Betű szerint követtem az utasításait, parancsnok.

Sienar szája rövid, velős káromkodásra húzódott. Alábecsülte Tarkint. Kétségtelenül Tarkin alakította át a droidokat – az összes droidot –, és rejtett kódblokkokkal hatástalanított bármilyen későbbi programmódosítást. Sienar nem vette a fáradságot, hogy alaposan átnézze a droidokat. Voltak dolgok, amiket biztosra vett.

Akkor most ki a bolond?

– Pusztítsák el a vadászokat – mondta, és igyekezett nyugodt maradni.

– Azzal felfedjük a jelenlétünket, parancsnok.

– Ha nem pusztítjuk el mindet, azok fogják felfedni a jelenlétünket. Nem akarom, hogy elszabadult egységek garázdálkodjanak odalent.

– Igen, uram. – Kett egyik kezével intett valakinek. Újabb remegés rázta meg a hajó törzsét – rövid hatótávolságra állított turbólézerek össztüze.

– Ötből az egyiket kilőttük – mondta Kett. – A többi lőtá-

volon kívülre került. Kiküldőm a…

– Nem. Maradjon veszteg. Pásztázzák végig az egész rendszert aktív szenzorokkal, Kett kapitány. Azonnal tudni akarom az eredményt.

– Igen, uram.

Sienar előhúzta a lézerpisztolyát, és némi habozás után odalépett a kínlódó E-5-öshöz. Eltöprengett, vajon Tarkin szubrutinjai tartalmazzák-e az ő meggyilkolását is. Persze igazából még azt sem vehette biztosra, hogy ilyen kódblokkok egyáltalán léteznek – ezért kellett gyorsan rájönnie.

– Kapcsold ki a páncél integritásszenzorát. Inaktiválj és zárj le minden energiaforrást – utasította a droidot, az analizátorról pedig átküldte a szükséges azonosító kódot. A droid engedelmeskedett a parancsoknak – ami azt jelentette, hogy a feltételezett titkos kódrészek még nem vették át teljesen az irányítást a főbb áramkörök felett.

Miután az E-5-ös egy elkínzott nyikkanással összeroskadt, Sienar feltett egy légzőmaszkot, és a lézerével célba vette a droid külső burkolatát. Perceken belül sűrű füst töltötte be a parancsnoki kabint, ő azonban ügyet sem vetett a tűzjelzők vijjogására.

42

A gyárvölgy végén néhány munkás kisegítette Anakint és Obi-vant az újonnan épült sekoti űrhajóból, és egy emelvényre vezették őket, amely körülölelte a végszerelő állást. Kora hajnal volt, a völgy még sötétségbe burkolózott, igaz most már a bórák lombtakarója fölött voltak. A csillagok, a fénylő

gázködök és az eget uraló vörös és bíbor spirálok ragyogása elmosott színes árnyékokat vetett a gyéren megvilágított emelvényen.

Az új hajójuk a Jentari ágak bölcsőjében feküdt, és a keletkezése szédületes tempójától lágyan ringatózott, vagy –

Anakin nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot – fiatalos energiáitól remegett.

A fiú még sosem látott ennél szebb űrhajót. Az aprócska hajó törzse belülről halványan ragyogni látszott, a fényes zöld burkolat alól helyenként mintha a tengerek kékes színekben játszó csillogása tűnt volna át. Obi-vannal az oldalán az emelvényről körbejárták és alaposan szemügyre vették a hajót, amelynek az elkészítésében jelentős szerepet játszottak.

– Vajon magányos lehet? – kérdezte Anakin.

– Néhány percig kibírja nélkülünk – felelte Obi-van. –

Másrészt még be kell szerelni az utolsó…

– Tudom – mondta Anakin. – Csak gondolkodtam. – Bosz-szantotta, hogy a mestere ennyire nem érti, mire gondol. Ahogy a látóterét, úgy a gondolatait is a hajó töltötte ki, szinte a részévé vált.

A völgynek ebben a végében a munkások és szerelők ismét ferrák voltak, hosszú fekete köpenyekben, mélykék díszítéssel.

A szinte teljes sötétségben végigsétáltak a laminaemelvényen, a papucsba bújtatott lábuk alig ütött zajt, miközben fiatalabb segédek – legtöbbjük nem öregebb Anakinnál – az apró elektromos fáklya fényét mindig az új hajónak arra a részére irányították, amit éppen meg akartak nézni.

A völgynek ezt a végét szinte elborították a kőoszlopok.

Házak, irodaépületek, tervezőműhelyek és raktárak foglalták el a közeli oszlopokat, amelyeket laminából és élő növényi kacsokból készített függőhidak egész hálózata kötött össze.

Az emelvény felett egy szállítóhajó húzott el, és ért földet az egyik kőoszlopon körülbelül ötven méterre tőlük.

Obi-van megveregette Anakin vállát, jelezve, hogy ő sem érzéketlen, hogy átérzi a gondolatait, aztán elnézett nyugat felé, mintha ki akarná fürkészni a völgyben folyó összes többi tevékenységet.

Valamiféle gigantikus, titkos vállalkozás volt folyamatban, ezt biztosra vette – valami, ami talán a Zonama Sekot egészét érintette. A Magiszterek már régen megzabolázták a bolygó különös, egymással összekapcsolt élőlényeit, hogy nekik dolgozzanak. Lehetséges, hogy a Sekotnak és a Zonama telepeseinek most közös érdekük adódott, ami még szorosabb együttműködést és további építkezéseket követel meg?

Anakin alig állt a lábán. Még sosem érezte magát ennyire fáradtnak, még a versenyek után sem, így aztán megkönnyebbüléssel fogadta, amikor csatlakozhatott Obi-vanhoz egy jókora díványon, miközben a szerelők vezetője egy tálon hideg italt és néhány tervfóliát hozott nekik.

– A nevem Fitch – mutatkozott be a ferra. Alacsonyabb volt a többieknél és zömökebb, a haja koromfekete volt. Az arca kísértetiesen sápadtnak tűnt a csillagok fényében. – Különleges

hajótok van – tette hozzá Fitch egy csipetnyi büszkeséggel. –

Az embereim néhány órán belül elkészülnek. A Jentarik jó munkát végeztek – alig kellett hegeszteni, tömíteni, csak belül egy-két foltot. Még beszereljük a szokásos nem sekoti műszereket, hogy a hajó megfeleljen a köztársasági szabványoknak.

– Honnan származik a hiperhajtóműmag? – kérdezte Anakin, miután felhajtott egy pohár tiszta vizet. – Itt készült? Még sosem láttam ilyet.

– Megvannak a forrásaink – mosolyodott el Fitch. – A hajó gyorsasága részben a hiperhajtóművön múlik, de azon is, hogyan kapcsoljuk össze a hajó szívével – és veletek. A következő néhány nap a hajó megismerésével fog telni. Itt lesztek elszállásolva. Nem távolodhattok el a hajótól –

legalábbis a következő negyvennyolc órában nem. Ha ezt teszitek, a hajó meghal – belülről rothadásnak indul, mintha a ti agyatokat tépném ki a helyéről.

– De nem én vagyok a hajó agya – mondta Anakin. –

Érzem… a hajó maga gondolkodik. A maghordozók mind egyesültek, és önállóan gondolkoznak, ugye?

Fitch rápillantott Obi-vanra.

– Okos kölyök. Ő lesz a pilóta?

– Ő lesz – bólintott Obi-van.

– Valóban nem – mondta Fitch. – Nem te vagy az agya, ifjú tulajdonos, legalábbis szó szerint nem. A hajó magától gon-dolkozik, de szüksége van rátok, amíg fiatal és amíg el nem készül, vagy amikor – mondjuk úgy – összezavarodik. Mint egy csecsemő. Most ti vagytok a védelmezői. – Fitch felállt, és odasétált a bölcsőhöz, amely éppen feljebb emelte a hajót, hogy a munkások hozzáférjenek a hasához is. A zsilipen szerelők jártak ki-be, kezükben a két Jedi számára is ismerős berendezésekkel: fénysebesség alatti kommunikációs eszközökkel, apró vezérlődobozokkal a nem sekoti szerviz-droidokkal való

koordinációhoz, távoli helymeghatározó és irányítórendszerek-kel, amelyek a zsúfoltabb bolygók körüli orbitális pályára álláshoz kellettek, jeladókkal és vészjelző bójákkal, hiperhajtómű-modulátorokkal, vezérlőpultokkal és még két antigravitációs ággyal az utasok számára, illetve tucatnyi egyéb aprósággal, amelyek szemmel láthatóan nem kötődtek a maghordozókhoz és a Jentarikhoz.

Most, hogy a hajót a magasba emelték, végre egyszerre szemügyre vehették az egészet – és Obi-van éppúgy belefeledkezett az ámulatba, mint a padavanja.

Fiatalkorában Obi-vant majdnem annyira lekötötték a gépek, mint Anakint. Ő is épített apró repülő űrhajómodelleket, és arról álmodozott, hogy pilóta lesz, aztán idővel, Qui-gon irányítása alatt beleolvasztotta ezeket a késztetéseket egy átfogóbb, felelősségteljesebb éntudatba.

Igazából azonban sosem felejtette el az álmát. A saját tizenkét éves énje, egy pillanatra megszabadulva a Jedi-lovagok szigorú kötöttségeitől, most ott állt Anakin mellett az emelvényen, és együtt, mester és tanítvány, körbejárták a sekoti hajót – az ő hajójukat –, és halk, elragadtatott hangon beszélgettek.

– Hát nem ez a legcsodálatosabb hajó? – motyogta Anakin tágra nyílt szemmel.

– Egyértelműen a legkecsesebb – mondta Obi-van.

A törzs lapos volt és széles, ahogy a tartóbölcsőben feküdt, három vezérsíkkal, mint három egymáshoz illesztett és összeolvasztott tükörsima márványlap. A szárnyak elülső élei késpengeszerűen futottak az orrkúpig, és a lemezek belső

ragyogása is itt összpontosult, így a hajó eleje sejtelmesen fluoreszkált a félhomályban. A kilépőélek már kevésbé voltak vékonyak, körülölelték a hajtóműfúvókákat, a hőcserélőket és a pajzsok kivezetéseit. Fegyvereket nem láttak. A hajó széltében

harminc, hosszában huszonöt méter volt, elölről nézve a két hátsó vezérsík tizenöt fokos tompaszöget zárt be egymással.

Ahogy befejezték a körsétát, két széles, ovális nyílás vált láthatóvá az elülső'törzsrészen, mint két mandulavágású szem.

Egy technikus feje bukkant fel az egyikben, aki vigyorogva, hüvelykujját a magasba emelve köszöntötte az új tulajdonosokat.

– Gondold csak el, hová juthatunk el ezzel! – mondta Anakin.

– Feltéve, hogy a Templom bárhová is elenged – válaszolta Obi-van.

– El fognak. Azt akarják majd, hogy engedjük szabadjára, hogy rájöjjünk, mire képes. Tudom, hogy így lesz.

Obi-van már kevésbé volt biztos ebben, de nem szólt semmit.

Befejezte a szemlélődést – legalábbis a rácsodálkozó részét -, és karba tett kézzel megállt a sekoti hajó mellett. Hagyta, hogy az Erő újra átvegye a hatalmat az érzékei felett.

– Anakin – mondta halkan.

A padavanja felé fordult, és a tekintete hirtelen megkomolyodott.

– Tudom – mondta. – Én is érzem.

– A hullám csúcsa – mondta Obi-van. – A próbatételed, azt hiszem.

Anakin arca elsápadt.

– Nem várhatunk még… amíg kipróbáljuk a hajót? Obi-van nem tudott választ adni. Anakin lenézett a kezeire, ökölbe szorította őket, aztán megint kiengedte.

– Rendben – mondta. – Ha így kell lennie, elfogadom.

– Valóban, padavan? – kérdezte Obi-van szelíden.

– Erre készítettek fel bennünket.

– Tényleg így érzed, vagy… csak azért mondod, hogy megnyugtass.

– Sosem hazudok – mondta Anakin egyenesen a szemébe nézve. Az arca lassan kezdett megint kipirosodni.

– Sosem hazudtál másoknak. Saját magadat becsapni annál rosszabb.

– De a hajó… felelősek vagyunk érte! Obi-van, ez él!

Nélkülünk elpusztul!

Egy második szállító jármű haladt el a fejük fölött, és landolt egy közeli oszlopon. Miközben Fitch az új hajóval bíbelődött, és a technikusaival tárgyalt, Obi-van Sheeklát és Shappa Farrst, Gannt és Jabithát látta közeledni az emelvény felé.

Jabitha megállt Anakin mellett, rámosolygott, és büszkén megveregette a vállát.

– Gyönyörű! – mutatott a hajóra.

Anakin lassan bólintott, aztán aggodalmas tekintettel ránézett Gannra.

– Gondjaink vannak – mondta Gann sötét, elgyötört tekintettel. – Az egyik ügyfelünk komoly károkat okozott Középtávon. Megsebesített néhányat közülünk, és elmenekült.

De nem ez a legrosszabb – egy inváziós sereg állomásozik a rendszerünkben. Négy kisebb jármű közeledik a Zonama felé.

Attól tartunk, hogy vadászgépek. Valaki követett benneteket.

Vagy… ti hoztátok szándékosan a nyakunkra őket.

Sheekla és Shappa eddig néhány lépéssel távolabb állt, de a nő most közelebb lépett.

– Üzenetet küldtünk a Magiszternek – mondta. – A hajót nem lehet addig átadni, amíg válasz nem érkezik.

– Semmi közünk azokhoz az űrhajókhoz – mondta Obivan. –

De ha ellenséges erők vannak a közelben… Hogyan véditek meg magatokat? Talán segíthetünk.

– Nem bízhatunk senkiben, még a Jedikben sem – mondta Sheekla Farrs merev arccal. – A magunk kárán tanultuk meg.

– A hajóval kell maradnunk! – tört ki Anakin.

– A hajó közelében lesztek – mondta Gann. – Egész pontosan itt maradtok. De a hajó is a Zonamán marad. Egyelőre nem ismerjük pontosan a fenyegetés természetét. Lehet, hogy nem komoly – pitiáner kereskedők vagy egy csapat kalóz.

– Gyanítom, hogy nem kalózok – mondta Obi-van. Anakin egyetértett vele.

– Akkor miért vannak olyan kevesen? – kérdezte Gann Obivan felé fordulva. – Ennek semmi értelme. A Kereskedelmi Szövetség inváziós hadserege egy egész flottával venné körül a bolygót. Lehet, hogy csak tévedésből kerültek ide, vagy problémáik adódtak.

Obi-van megrázta a fejét.

– Csak akkor segíthetünk, ha elárultok bizonyos dolgokat.

Jabitha tágra nyílt szemmel, rémülten hallgatta a beszélgetést.

Shappa Gann és Sheekla Farrs közé furakodott.

– Azt hiszem, megbízhatunk ezekben a Jedikben – mondta. –

Talán ideje lenne beszélni nekik Vergeréről…

Obi-vannak eszébe jutott a magok emlékezetében hagyott rövidke üzenet. Vergerének el kellett hagynia a Zonama Sekotot, hogy egy nagyobb rejtély nyomába eredjen.

– Nem! – kiáltott fel Gann. – Meg kell várnunk a Magisztert!

– Hónapok óta senki sem látta a Magisztert! – válaszolt Shappa. – A hegy tetejéről küldözgeti az utasításait, és általában mindent ránk hagy. Még a lánya sem látta.

– A Magiszter a vezetőnk! Mindig is ő volt, és mindig ő lesz!

A két ferrát nem sok választotta el attól, hogy egymásnak ugorjon. Fitch helyettük is szégyellte magát, amiért így megfeledkeztek a büszkeségükről.

– Mi történt Vergerével? – kérdezte Obi-van, és a két férfi közé lépett.

– Senki sem tudja – mondta Sheekla Farrs. A tiszta, magas hangja elnyomta az emelvényen a technikusok között kitört

hangzavart. – Attól féltünk, hogy azt hiszitek, mi gyilkoltuk meg.

– A Kívülről Érkezők óta félelemben élünk – mondta Shappa. –

Ők voltak az elsők, akik fenyegetést jelentettek az életformánkra.

– Kik azok a Kívülről Érkezők? – kérdezte Obi-van.

– Nem tudod? – Sheekla szemmel láthatóan megdöbbent, hogy egy Jedi ilyen tájékozatlan lehet. – A Jedi-nő… – Hirtelen elhallgatott, és a szája elé kapta a kezét.

Gann magánkívül volt.

– A Magiszternek kell dönteni – erősködött.

– Akkor vigyetek elé – mondta Obi-van, akinek láthatóan elege volt a felfordulásból. Érezte, hogy nincs sok elpocsékolni való idejük. – Hadd beszéljünk vele személyesen.

A ferrák egy pillanatra elhallgattak.

– Megbízunk a Jedikben? – kérdezte tőlük Shappa. – Ha itt van a Kereskedelmi Szövetség…

– Akkor törvényellenes módon cselekednek, ennyi erővel akár kalózok is lehetnének – mondta Obi-van. – A Kereskedelmi Szövetség minden fegyverét és űrhajóját átadja a Szenátusnak. A központi törvényhozás rendje visszaállt a Köztársaságban.

– Ezt hallottuk mi is a gyárainkból – mondta Sheekla Farrs. –

De nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, hiszen olyan messze vagyunk mindettől.

– Beszélnünk kell a Magiszterrel – kötötte az ebet a karóhoz Gann, igaz már kevésbé erélyesen. – A mi törvényünk mindig ez volt.

Anakin a sekoti hajó mellett állt, kezét a burkolaton nyugtatta. A szemét félig lehunyta, mintha álmodna, talán éppen a repülésről.

Obi-van a nevén szólította, de nem reagált.

– Anakin! – ismételte meg hangosabban Obi-van. A fiú összerezzent, a szeme felpattant.

– Veszélyben vagyunk – mondta, a hangja nem volt több suttogásnál. – El kell mennünk innen.

Obi-vannak nem kellett több figyelmeztetés, de nyomban meg is torpant, ahogy újabb ferrák rohantak az emelvény felé, és Gann-nak kiáltoztak:

– Van egy másik! – hadarták egyszerre.

– Egy másik mi? – kérdezte Gann.

– Egy második flotta a rendszerben, még az elsőnél is nagyobb!

– Obi-van, ott! – kiáltott fel Anakin.

A Jedi-lovag felnézett, és nyomban kiszúrta az égbolton sebesen közeledő fénypontokat, szám szerint kettőt. Bolygó körüli pályáról süvítettek lefelé, hosszú plazmacsóvát húzva maguk mögött. Éles szemével ki tudta venni a fénylő

körvonalukat, és a következő pillanatban már fel is ismerte őket.

Korábban a Naboon, Qui-gon oldalán már találkozott ilyenekkel.

A Kereskedelmi Szövetség droidjai közül a leghatékonyabbak és leghalálosabbak voltak.

– Vadászok! – kiáltotta, és lerántotta Anakint maga mellé, éppen időben, hogy elkerüljenek egy négyes lézersorozatot. Az övéből előhúzta a fénykardját – Qui-gon fénykardját –, és a sistergő zöld penge életre kelt. Körülöttük füst gomolygott a megolvadt sziklákból, jócskán lecsökkentve a látótávolságot.

Obi-van a többi érzékszervére volt kénytelen hagyatkozni. A fülével követte a manőverező vadászgépek turbináinak süvöltését és a nyomukban keletkezett hangrobbanásokat. Megfordultak, hogy újra lecsapjanak. Arccal a közelgő gépek felé fordult, hogy kardjával hárítani tudja a lövéseiket.

– Maradj fekve – szólt oda Anakinnak, mert látta, hogy a fiú kezd feltápászkodni.

– A hajó…

– Felejtsd el a hajót – vágott közbe Obi-van. – Menedéket kell találnunk.

– A hajóval elmenekülhetünk! – erősködött Anakin. –

Repülésre kész!

Obi-van megragadta a fiú vállát, és lenyomta a sima sziklafelszínre. Mire felnézett, már nem maradt ideje, hogy felemelje a kardját, és akár csak részlegesen is hárítsa a feléjük záporozó lézersugarakat. Az egyik közvetlenül mellette becsapódó sugár ereje megtaszította, és több métert gurult hátrafelé. A levegőben törött és olvadt kődarabok röpködtek, kilyuggatva a ruháját, felsértve a bőrét. Ösztönösen az arca elé emelte az egyik kezét, a másikkal pedig Anakint próbálta védeni.

Csakhogy a fiú nem volt a közelében. Obi-van nem tudott felállni. Valami nekicsapódott a hasának – egy hegyes kődarab.

Ahogy odanyúlt, egy lyukat tapintott a köpenyén, alatta pedig vért.

Lépteket hallott. Emberek kiabáltak és üvöltöttek fájdalmukban.

Anakin hangját hallotta a füstön keresztül, a fiú felköhögött, aztán feljajdult, mintha megütötték volna. Obivan megpróbált átfordulni, megpróbálta elérni a padavanját, de a teste minden erőfeszítése ellenére sem engedelmeskedett.

Egy alak bontakozott ki a félhomályból, és megállt Obivan fölött: magas volt, sötétkék ruhát viselt, a bőre aranyszínben játszott. Egy csizmás láb a földhöz szegezte Obi-van karját.

– Most megölhetnélek, Jedi. A halálod visszaszerezné a becsületemet.

Apró fekete szemek meredtek Obi-vanra. Megragadta a fénykard nyelét, és aktiválta a pengéjét. A láb újra rátaposott a karjára, kis híján elroppantva a csontját, és kirúgta a kardot a keze ügyéből. A penge az egyik szikla tövében állapodott meg nagyot csattanva.

Újabb lézersugarak cikáztak a vérmetsző mögött, felrobbantva egy függőhidat, és lángra lobbantva a szomszédos kőoszlopokon lévő épületeket. A pusztulás fényében a vérmetsző bőre úgy ragyogott, mintha maga is egy megelevenedett, pusztulást hozó lángnyelv lenne. – Igen, Jedi, élek – sziszegte. – Még mindig élek.

43

Anakin mindent megtett, hogy elkerülje a füstből előbukkanó rémálmot, de a találatok ereje őt is elkábította, akárcsak Obi-vant. A könyökére támaszkodva kúszni kezdett hátrafelé, az árnyalakra szegezve a tekintetét, és azt kívánta, bárcsak fel tudná gyorsítani a testét vagy lelassítani az időt. Az idő le is lassult, de ő csak nem mozgott gyorsabban.

Az árny eltűnt egy újonnan támadt füstgomolyagban, aztán ismét előbukkant, és alakot öltött.

– Rabszolgafiú!

Ugyanaz a vérmetsző volt, akivel Anakin a szemétfeldolgozó aknában találkozott. Egy lándzsaszerű formázószerszámot tartott a kezében, a végén veszedelmes pengével, és villám-gyorsan mozgott. Olyan sebességgel lendítette Anakin felé a lándzsát, hogy a fiúnak jószerivel arra sem maradt ideje, hogy oldalra gördüljön. A penge lapja a fiú halántékát és a nyakszirtjét találta el. A fejében szikrák robbantak.

Az ütés elkábította, de nem vesztette el az eszméletét. Érezte, hogy egyik bokájánál fogva felemelik, mint valami kétéltű

csemegét a Tatuinon. Az orrából vér csöpögött. A támadója megpördítette, így látta, hogy a sekoti hajó még mindig a kacsok bölcsőjében várakozik, méghozzá sértetlenül. A vérmetsző szinte oda sem figyelve felkapott és félrehajított egy mérnököt, aki szerencsétlenségére éppen akkor dugta ki a fejét a hajó törzsén lévő ovális nyíláson, majd Anakint rálökte a törzs oldalára, utánamászott, és egyszerűen bedobta a nyíláson.

A fiú érezte, hogy tudna mozogni egy kicsit, de mozdulatlannak tettette magát. Holvan Obi-van?Életben van? Hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan?

Igazából tudta. Ez volt a próbatétele, amit nem a Jedi Templomban eszeltek ki, amit egyetlen Jedi-mester sem láthatott előre.

Az Erő senkit nem vezet kézen fogva.

Anakin csak magára hagyatkozhatott. Az első dolga, miközben a vérmetsző szétnézett a hajó belsejében, hátha talál még szerelőket, az volt, hogy elfojtsa a lelkében a sajnálkozást, a szégyen- és kisebbségi érzetet, és legfőképpen a dühöt, amiért megzavarta Obi-vant a hajó iránti ostoba vonzalmával.

Az a vonzalom nem olyan ostobaság. A hajó az erőd része –

szükséges, hogy itt legyen és most. Ez a próbatételed kezdete, ami az egész Zonama Sekot próbatételével fog zárulni. A mestered most nem segíthet rajtad.

Egy pillanatra azt hitte, hogy Obi-van hangját hallja, esetleg Qui-gonét, de nem így volt. Ha a hangot egyáltalán meg lehetett határozni, akkor a sajátja volt, de jóval idősebb, érettebb. A Jedi, akivé válok. Minden, amiért tanultam és gyakoroltam.

A vérmetsző felhördült, és Anakin fülét elfojtott sikoly ütötte meg. A kabin hátuljából Jabitha tántorodott előre, ahol eddig egy vastag kereszttartó mögött rejtőzködött.

Rápillantott Anakinra, és a szeme elkerekedett a félelemtől.

Olyan volt, mint egy csapdába esett állat. A vérmetsző

megragadta a lány karját, és a hátsó antigravitációs ágyak melletti falmélyedésbe lökte.

– Ne mozdulj! Veszélyes – figyelmeztette Anakin.

Jabitha kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de a vérmetsző keményen arcon csapta, aztán egyetlen kecses mozdulattal megpördült, a vállánál fogva elkapta Anakint, és

belenyomta a pilótaszékbe. A szék automatikusan hozzáigazodott a fiú testéhez, és érezte, hogy a hajó felismeri és üdvözli őt.

A maghordozók egyesültek. Egyetlen tudatként szóltak hozzá, jelentették a hajó állapotát, a készenlétét – és kifejezték az aggodalmukat. A hajó tudta, hogy valami nincs rendben, de Anakin még túlságosan kába volt, a mozdulatai túl bizonytalanok, hogy megkockáztasson bármilyen akciót.

Jabitha nyöszörögve bemászott a hátsó utasülésbe. Az arcát vér borította.

Anakin torka elszorult. Érezte a lány fájdalmát.

A vérmetsző elfoglalta az Obi-vannak készített széket.

Kényelmetlenül fészkelődött benne egy kicsit, aztán benyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzott egy apró, átlátszó zöld gömböt.

Anakin a székbe roskadva résnyire nyitott szemmel figyelte, ahogy egy hosszú, három ízületből álló kar kinyúlik oldalra, és az erős, aranyló ujjak összeroppantják a gömböt az orra előtt.

Anakin ismét úgy érezte, hogy szétrobban a feje – ezúttal azonban a szaglóközpontja tiltakozott hevesen. Hátravetette magát a gömb maró bűze elől, közben jól beverte a könyökét az egyik műszerpultba. Megrázta a fejét, és keményen rámeredt az elrablójára.

– Ifjú Jedi, most nincs idő a magyarázatokra. – A vérmetsző

hangszíne hirtelen megváltozott, tompábbá vált.

– Obi-van halott?

– Emiatt ne aggódj – mondta a vérmetsző. – A hajónak rád van szüksége, nem rá. Nekem pedig a hajóra. Felszállsz vele, és a Zonama Sekot körül orbitális pályára állítod.

– Mi lesz, ha nem?

– Akkor megölöm a nőstényedet. – Megpördítette a dárdáját, és a pengét nekinyomta Jabitha mellkasának. A lány felnyögött, de meg se moccant.

Anakin próbálta megérezni a mestere jelenlétét, de túl sok hang volt a hajón kívül, túl nagy kavarodás – nem találta Obi-vant. Sértetlenül a mester könnyedén túlélte volna a vérmetsző

bármilyen támadását. Persze, ha eltalálta egy lézersugár…

A vérmetsző kikászálódott a székből, és egyik hosszú karjával megragadta a nyílásfedelet.

– Feltételezem, hogy a hallgatás a bátorság jele, és nem fogsz repülni. A küldetésem kudarcba fulladt. Most megölöm a nőstényt, és eltüntetem a hulláját.

– Ne! – kiáltotta Anakin. – Repülök. Ne bántsd.

Ismét fürkészni kezdett a mestere után, és boldogan felsóhajtott. Obi-van életben volt – megsebesült, de él. Anakin el sem tudta volna képzelni a világegyetemet a mestere nélkül.

Jó. A próbatételed végét jelentené, ha elveszted a mestered.

Most pedig… indulj.

Anakin végigfuttatta az ujjait a műszereken. Nem voltak mellettük feliratok, de az elrendezésük és a kinézetük nagyjából a szokásos volt.

A hajó ismét jelentette az állapotát. Készen állt a repülésre, de az üzemanyagkészlete alacsony volt – a tartályokat még nem töltötték fel a technikusok.

– Nincs elég üzemanyagunk, hogy messzire jussunk –

tájékoztatta Anakin a vérmetszőt. A lény a szertartási köntöse gallérjánál fogva megragadta és magához rántotta Anakint, forró, csípős leheletet fújva az arcába. – így van – lihegte Anakin. – Nem hazudok.

– Akkor menjünk oda, ahová elég az üzemanyag. Meg kell őriznünk a hajót.

– Te vagy az, aki nem tudott hajót készíteni magának! A maghordozók nem fogadtak el.

– Igen, megszégyenültem – mondta a vérmetsző hidegen. –

Most pedig induljunk.

Anakin visszaült a műszerek elé, és maga felé húzta a hátulsó gázkart. A hajtóművek azonnal életre keltek, méghozzá olyan egyenletesen, amilyet még egyetlen kipróbált hajóban sem tapasztalt.

A fedélzeti nyílás bezáródott.

Az első út.

Anakin előrenyomta a vezérlőkart. A konzol anyaga körbeölelte az ujjait. A hajó beszélt hozzá, tanítgatta, hogy mit tegyen. Anakin válaszul javasolta, hogy a hajó szakadjon el a bölcsőtől, és emelkedjen fel néhány száz méter magasra, álljon egyenesbe, és induljon el délnyugat felé.

A hajó pontosan így tett.

Minél messzebb akarta vinni a vérmetszőt Obi-vantól, időt adva ezzel a mesterének, hogy összeszedje magát. Sajnálta, hogy Jabitha éppen a hajóban keresett menedéket. Anakin tiszta szívéből aggódott a lány biztonságáért.

Érezte, hogy lassan visszatér az ereje. Döbbenten tapasztalta, hogy ennek az erőnek a legnagyobb részét tomboló düh alkotja.

Ez az, fiú. A düh és a gyűlölet egy-egy szikra. lobbantsd lángra őket, tápláld az erődet.

A hang mögött rejlő hatalom ezúttal megrémisztette. A szándékát nem tudta kitalálni – nyers volt, a túlélés és a kitartás hangja, és láthatólag nem voltak félelmei.

Anakin nem akarta, hogy Jabitha lássa, a hang mivé változtatja, mi lesz belőle annak érdekében, hogy megmentse Obi-vant, legyőzze az ellenségeit, és életben maradjon.

44

Raith Sienar kinézett a parancsnoki hídról, és látta, amint az újonnan érkezett, tizenkét hajóból álló flotta óvatosan manőverezve csatlakozik a századához. Felismert két átalakított, a Hoersch-Kessel Művekből származó uszályt – kisebbeket azoknál az otromba járműveknél, amelyekkel blokád alá vonták a Naboo bolygót, de ugyanolyan típusúakat. A maradék tíz hajó a Koréliai Tervezőiroda könnyűcirkálója volt, amiket arra terveztek, hogy a köztársasági csatahajókat, a Köztársaság flottájának legerősebb egységeit kísérjék.

Csatahajókat még Tarkinnak sem sikerült szereznie. Ilyen kapcsolatai neki sem voltak.

Kett kapitány elégedetten szemlélte az új hajókat, nyilvánvalóan azt a percet várta, amikor nem kell többé engedelmeskednie Sienarnak.

Sienar tisztában volt Tarkin árulásának mértékével. A droidvadászok elfogadták Sienar új programját, de továbbra is a titkos kódjuk szerint működtek – ez a kód pedig Sienar terveinek a szabotálását tartalmazta. Biztosra vette, hogy a vadászok megölték Ke Daivot, felverték a Zonama Sekot lakosait, és végérvényesen elszalasztották a lehetőségét annak, hogy szert tegyenek egy sekoti hajóra.

Lehet, hogy Tarkin csak azzal törődött, hogy jó színben tüntesse fel magát a Főkancellár előtt.

Kett felsétált a lépcsőkön a parancsnoki hídra. Sienar megfordult, hogy üdvözölje.

– Kett kapitány – szólalt meg –, készüljön fel Tarkin parancsnok fogadására. Feljogosítom, hogy cselekedjen az utasításai szerint. Lemondok a parancsnokságról.

– Uram, a szabályzat nem írja elő.

– Eddig semmi sem a szabályzat szerint történt. Újra bűnözők irányítása alá kerül, Kett kapitány. Én nem kívánok beállni ezek közé a bűnözők közé.

– Uram, nem érti…

– Pontosan értem.

– Utasításaim vannak Tarkin parancsnoktól.

– Máris itt van? – húzta el a száját Sienar. Nem örült neki, de nem is lepődött meg különösebben.

– Bármelyik pillanatban az Admiral Korvin fedélzetére léphet, és átveszi a parancsnokságot. Nincs szüksége az engedélyére.

– Értem.

– Uram, nem mondhat le, mert őrizetbe van véve. A rangja a hivatalos kihallgatásig függőben marad.

– Hoztak már fel ellenem vádakat?

– Nem, uram.

Sienar megrázta a fejét, és felnevetett.

– Akkor mégis mire vár? Bilincseljen meg.

– Tarkin parancsnok kéri a hajó droidjaiba ültetett új programok biztonsági kódjait, uram.

– Elmondta neki?

– Nem mondtam semmit, uram. Előre látta, hogy ön valami hasonlóval fog próbálkozni.

Sienar ismét elnevette magát, bár jóval hamisabban. Az arca elvörösödött a dühtől.

– Mondja meg neki, hogy a programok be vannak égetve a droidokba, és nem lehet megváltoztatni őket. Azt is közölje vele, hogy a droidok agyközpontjának eltávolítása vagy

bármilyen memóriatörlési kísérlet beindítja a droidokban az önmegsemmisítőt.

– Uram, ezzel harcképtelenné tennénk az egész droidállományunkat!

– A vadászokat mindenesetre nem állította meg. Biztos vagyok benne, hogy Tarkin majd kitalál valamit. Viszont nem akarom megkönnyíteni a dolgát.

Kett kérdő tekintettel fürkészte Sienar arcát.

– Uram, mi ez az egész? Valamiféle vita ön és Tarkin parancsnok között?

– Egyáltalán nem – felelte Sienar. – Én a kezdetektől fogva a bűnbak szerepét játszottam. A küldetésünknek szándékosan kudarcba kellett volna fulladnia. Kudarcba is fulladt. Felhívtuk a Zonama Sekot figyelmét a jelenlétünkre. A ravaszság és a taktika többé nem jön számításba. Innentől kezdve a nyers erőé és a megfélemlítésé a főszerep. Úgyis ez Tarkin stílusa. Ezen már nem változtat semmit, hogy én mit teszek vagy nem teszek. A kabinomban leszek, ha esetleg Tarkin látni kívánna.

Lement a lépcsőn, és elindult a hajó orra, a parancsnoki szállás felé. Az AdmiralKorvin hangárjai felett húzódó széles főfolyosón köztársasági katonák állták útját.

A katonák félrehúzódtak, és Tarkin lépett elő mögülük. Kurta biccentéssel köszöntötte Sienart.

– Beszélnünk kell – mondta Tarkin, és megfogta Sienar könyökét. – Balul sültek el a dolgok, és én tudni akarom, hogy miért. A cselekedeteid a Szenátust is aggasztják. Maga Palpatine főkancellár érdeklődött.

– Talán személyesen tájékoztattad az ügyről? – Sienar arca rezzenéstelen maradt. – Menjünk a kabinomba. Ott beszélhetünk.

– Persze. Aztán valamelyik droidod meg talál ölni mindkettőnket. Figyelemre méltó próbálkozás, de ostoba. Az

én hajómra megyünk. Ott legalább tudom, hogy mire számíthatok.

45

– Sheekla megsebesült – mondta Obi-vannak Shappa. – Az egészségügyiek kezelésbe vették. Gann sokkot kapott.

Obi-van gyorsan levetette a szertartási köntösét. Alatta a megszokott tunikáját viselte. A jókora kőszilánk alaposan eltalálta, átmenetileg megbénította a hasi idegközpontját, de szerencsére nem hatolt mélyre. A seb pokolian fájt, de ez nem lehetett probléma egy Jedi-lovag számára. Kibújt a köpenyéből, kapott egy hosszú pólyát Shappától, és bekötötte vele a derekát, aztán újra felöltözött. A főtervező felemelte a fénykardot, Obivan pedig elvette a kezéből.

Gann láthatóan teljesen összezavarodva járkált az emelvényen.

– Most mihez kezdjünk? A Magiszternek kell döntenie. Ki adja ki a parancsot a védelmi rendszerek aktiválására? Talán eljött az idő. Menekülnünk kell!

Shappa szelíden félretolta.

– Úgy látszik, rám maradt az irányítás feladata – mondta Shappa a Jedinek. – Miben lehetek a segítségedre?

– Szükségem van egy járműre. Lehetőleg egy űrhajóra -

felelte Obi-van. – Hogy utánuk mehessek.

– Elviheted az én hajómat – mondta Shappa. – Középtávról repültem ide vele. De én is veled megyek.

– Mi lesz a bolygó védelmével? – tudakolta Gann ujjaival az égbolt felé döfve.

– Az a Magiszter gondja – vágott vissza Shappa. – Te dolgoztál a csapatával olyan sokáig… Minden a legnagyobb rendben van, vagy nem?

– Ők hozták ide a betolakodókat! – visította Gann, és remegő

ujjait Obi-vanra szegezte.

– Ők Jedik – mondta Shappa. – Sosem tennének ilyet.

Igazam van? – pillantott Obi-vanra.

– Tudatosan soha – felelte Obi-van.

Shappa arcát eltorzította a harag.

– Nem először verünk vissza támadókat. Valószínűleg nem is utoljára. Visszaszerezzük a fiút neked… aztán pedig ki tudja, mi történik.

Shappa élesen füttyentett. A sekoti hajója felemelkedett az emelvény pereme mellől, elegánsan körbefordult, és kieresztette a futóművét. Shappa szállt be először, Obi-van követte.

Shappa ráhelyezte a kezét a vezérlőpultra. A pult élő anyaga összezárult az ujjai körül.

– Dél felé repülnek – mondta. A hajó emelkedni kezdett, az ajtó némán bezáródott. – Máris száz kilométerre eltávolodtak.

Nehéz lesz utolérni őket, különösen, ha kilépnek az űrbe. Előtte azonban üzemanyagot kell találniuk, különben sosem állnak pályára.

– Hol szerezhetnek még üzemanyagot? – kérdezte Obi-van türelmetlenül.

– Középtávon. Bár kétlem, hogy odamennének… nagyon jó a védelmi rendszere és készültségben áll. Vissza kell menniük Távolpontra, vagy még északabbra, a sarki fennsíkig. Esetleg a Magiszter hegyéhez délre. – Shappa ránézett Obi-vanra. –

Talán ideje, hogy felfedjük egymás előtt a titkainkat. Van valami különleges a fiúban. Meg tudod mondani, hogy mi az?

Obi-van úgy döntött, hogy megbízik Shappában. A tervező

értelmesebbnek tűnt a többi ferránál, és mintha jobban átérezte volna az Erő mivoltát.

Szükségünk van még egy szövetségesre.

Obi-van immár megértette a belső hangot. Ahogy sejtette, bár az ellenkezőjében reménykedett, nem Qui-goné volt. A mestere tanításai voltak ezek, a számtalan kitartó gyakorlással eltöltött nap és hét emléke, a közös éveik hangja.

Nem volt itt szó szellemről. Qui-gon teste nem tűnt el a halálakor. Tényleg halott volt.

– Először is, szólok a hajónknak, hogy csatlakozzon hozzánk. Charza Kwinn segítsége kapóra jöhet.

– Akkor utasítom az ottaniakat, hogy engedjék el. Most pedig… kérlek, áruld el, miért vagytok itt?

– Egy évvel ezelőtt a Templom elküldött egy Vergere nevű

Jedi-lovagot a Zonama Sekotra.

– Igen. Én terveztem volna a hajóját.

– Mi történt vele?

– Először te.

– Azért jöttünk, hogy vásároljunk egy hajót tőletek, és kiderítsük, mi történt Vergerével.

Shappa komoran felkuncogott.

– Az egész olyan zavaros, ugye? Elment.

– Hová ment?

– A Kívülről Érkezőkkel hagyta el a bolygót.

– Kik ők?

– Mi sem tudjuk pontosan. Két évvel Vergere előtt érkeztek.

A csillagrendszer pereménél várakoztak, és felderítőhajókat küldtek be. Azt hittük, hogy vásárlók, akik közvetítő nélkül, véletlenül bukkantak ránk. De nagyon furcsák voltak. .. Semmit sem tudtak a politikánkról, a gazdaságunkról, de még az alapvető viselkedési szabályokról sem. Ugyanakkor nagyon érdekelte őket, hogy mi folyik a Zonama Sekoton. Úgy tűnt, hogy ők is élő anyagból készítik a hajóikat és a tárgyaikat.

Sikerült valamelyest kommunikálnunk velük. A Magiszter beszélt a követükkel, és rájött, hogy a titkainkat akarják. Teljes

uralmat akartak a Zonama Sekot felett. Kezdetben naivak voltunk, de idővel rádöbbentünk, hogy veszélyt jelentenek, és megkezdtük a védelmi előkészületeket. Nem alázkodtunk meg, amit ők, mondjuk úgy, rossz néven vettek.

Vergere egy hajóra elegendő pénzzel érkezett… régi köztársasági auródiumtömbök formájában, ahogy ti is. Amikor a helyzet elfajult, felajánlotta a segítségét. A Magiszter oldalára állt, és megpróbált szót érteni a Kívülről Érkezőkkel. Először nem hallgattak az érveire. Láttad azokat a sebeket az egyenlítő

mentén?

Obi-van bólintott.

– A fegyvereik nagyon erősek voltak. – Shappa egy pillanatra a hajójára figyelt, aztán folytatta. – A fiú életben van.

Azzal a lénnyel beszél, aki elrabolta a hajótokat.

Obi-van egyszeriben megkönnyebbült. Tudta volna, ha Anakin meghal vagy megsebesül, de mégis…

– Hallod őket?

– Természetesen. Minden hajónkra nyomkövetőket helyezünk el. Ezt nem lenne szabad elmondanom… Bár ha jól sejtem, sokat már nem számít. Fogalmam sincs, hogy a Magiszter hogy fog reagálni erre a második támadásra.

– Mit tehetne? – kérdezte Obi-van. – A bolygótok szinte védtelen.

– És még te vagy Jedi – mosolyodott el Shappa. – Semmit sem tudsz. A fiú vajon többet sejtett?

– Azt mondta, a bolygó élőlényei szimbiotikus egységet alkotnak. Ezt magam is érzem.

– Ez csak egy része – mosolyodott el ismét Shappa. – Higgy nekem, Jedi, nem vagyunk gyengék. Kellőképpen meg tudjuk magunkat védeni. A Kívülről Érkezőket is visszavertük. Lehet, hogy Vergere tárgyalásai is közrejátszottak, nem tudom.

Mindenesetre elzavartuk őket.

Obi-van továbbra is szkeptikus maradt.

– Mivel?

– Mindent azért nem árulhatok el – mondta Shappa. Oldalra hajtotta a fejét, hallgatózott. – Nagy hajók közelednek az űrből.

Azt hiszem, megszállni készülnek a Zonama Sekotot… ezúttal is. Nem tudom, a Magiszter hogy fog reagálni. Most sokkal erősebbek vagyunk, mint egy évvel ezelőtt voltunk.

Obi-van megnyitott egy kommunikációs csatornát Charza Kwinn hajójához.

46

– Babráltál a droidokkal – mondta Tarkin, rosszallóan ingatva a fejét. – Nem bízol bennem?

Ő és Raith Sienar Tarkin kabinjában néztek egymással farkasszemet a parancsnoki hajó, az átalakított uszály, a Rim Merchant Einem fedélzetén. A kabin kevésbé volt fényűző, mint Sienaré, csakhogy egy nagyobb és sokkal több fegyverrel telezsúfolt hajón helyezkedett el.

– Semmivel sem kevésbé, mint te bennem. – Sienar felemelte a kezét, és hosszú ujjaival Tarkinra mutatott. – A kezdetektől arra törekedtél, hogy az erőfeszítéseim hiábavalók legyenek, és közbeléphessél te, mint a hős megmentő. Nos, Tarkin, jobb, ha tudod, hogy már majdnem megszereztem egy sekoti hajót, amit te alaposan elcsesztél. Ki tudja, mi fog ezután történni?

– Értem – mondta Tarkin, miközben fel-alá járkált a kabinban. – Droidvadászok csak úgy önállósítják magukat…

fölöttébb szokatlan. – Nem tudta elrejteni az arckifejezését, ami egyszerre volt vigyorgás és fintor. – A droidok vezérlésével szórakozni veszélyes dolog. Biztos vagy benne, hogy nem rontottál el valamit?

Sienar nem válaszolt.

Tarkin előhívta a kabin közepére a Zonama Sekot holoképét, és arcát a tenyerébe fektetve körbesétálta.

– A szenzoraink azt jelentették, hogy valami zajlik a bolygó fedélzetén, talán éppen a vadászok váltották ki… valamiféle hajsza három hajó között. Hol van most Ke Daiv?

Sienar rábökött a bolygó egyik pontjára.

– Hacsak a kis trükköd nem ölte meg.

– Kett kapitány beszámolt róla, hogy hosszas beszélgetést folytattál Ke Daiwal, aztán pedig egy feladattal bíztad meg.

Lenyűgözted a mondandóddal?

– Elmondtam neki, hogy megszerezhetne egy sekoti hajót, és sok kellemetlenségtől kímélne meg mindnyájunkat. Úgy fogta fel, mint egy nagy kalandot.

– Feltételezem, azóta nem hallottál róla.

Sienar megrázta a fejét.

– Ezeket a vérmetszőket nagyon nehéz megölni. Számos tekintetben hasznosak, leleményesek, viszont túlzottan szeszélyesek. – Tarkin elgondolkozott valamin. – Ez a versengés… mekkora ostobaság! Mire jutott bármelyikünk is, Raith?

– Gondolom, megszállod és behódoltatod a Zonama Sekotot. Invázió készül?

– Már kiadtam a parancsokat. A hajók elfoglalják a pozíciójukat a bolygó körül – mondta Tarkin. – A Köztársaságnak erős kancellárja van, egy igazi vezető. Manapság a Szenátus is meglepően erős. De mindenkit meg lehet győzni, ha megvannak a kapcsolataid. Nekem pedig megvannak Mindig megvannak, Raith.

– Milyen fegyverekkel?

– Jó pár köztársasági aknarakó naszádot kaptunk, és sokkal több droidvadászgép áll a rendelkezésünkre, mint neked

– természetesen sértetlen vezérléssel. A cirkálóknak elegendő

tűzerejük van bármilyen lakott terület elpusztításához, ha esetleg visszautasítanák a diplomáciai követeléseinket. Régóta gyanítottam, hogy ez a bolygó képes elegendő hajót és fegyvereket gyártani egy lázadás kirobbantásához.

– Milyen taktikus – mondta Sienar.

– Milyen hatékony – helyesbített Tarkin. – De kövessük inkább figyelemmel ezt a kis üldözési versenyt, miközben a flottám demonstrálja az erejét. – A kép addig nagyítódott, míg a három hajó körvonalát is ki tudták venni, amelyek közvetlenül az egyenlítői dzsungel fáinak lombkoronája felett repültek. – Az egyik egy YT-1150-es. A másik két hajó sekoti?

Űrhajók vagy légköriek?

Sienar csöndben maradt. Igazság szerint nem tudott válaszolni.

– Azt hiszem, hogy az YT-1150-es egy agresszor, és a helybeli hajókat üldözi – töprengett Tarkin. – Valószínűleg informálni fogjuk, akárki is az illetékes a Zonama Sekoton, miszerint a hajó elfogásával és ártalmatlanná tételével megkezdtük a rendfenntartó működésünket, aztán pedig leülünk tárgyalni a védelmi egyezményekről.

Mignay-nek, a Rim Merchant Einem kapitányának a kicsinyített mása jelent meg előttük.

– Tarkin parancsnok, úgy tűnik, hogy további hajók szállnak fel rejtett hangárokból a Zonama Sekoton. Ezenkívül hatalmas építmények is láthatóvá váltak a felszínen, ezeket nem tudjuk beazonosítani.

Tarkin összevonta a szemöldökét, és az új képekre koncentrált. A Középtávnak nevezett hosszú, lakott völgy körül tucatnyi jármű emelkedett a levegőbe a sekoti dzsungelekből.

– Okoztál egy kis felfordulást, ha jól látom – jegyezte meg Sienar.

– Biztos van némi védelmük – mondta Tarkin –, de semmi olyasmi, amivel a vadászok ne bánnának el. Mignay kapitány, küldje ki az első vadászrajt, és informálja a légiaknákat telepítő

hajókat az akcióról.

– Küldjünk figyelmeztetést a bolygóra, mielőtt elkezdjük? –

kérdezte a kapitány.

– Ne – vágta rá Tarkin bosszúsan. – Ha nem ismerik el a köztársasági hajók által képviselt törvény erejét, kétlem, hogy szót értenénk velük.

Tarkin a totális megadásnál kevesebbel nem érte be. Sienar dühödten összeszorította a fogait. Tarkinék még ennek a degenerált korszaknak a bűnözői között is átléptek minden határt.

Persze mit tudhatott ő erről? Szemmel láthatóan kiesett a Szenátus kegyeiből.

Sienar nem hitte, hogy a Zonama Sekot képes lesz felvenni a versenyt két század egyesített tűzerejével, vagy a légkörben sodródó légiaknák garmadájával, amelyek mindenre rátámadtak, ami mozgott.

Szinte már sajnálta őket.

Anakin, immár teljesen magához térve, érezte a hajó közvetlen reagálását, az erő mámorító rezdüléseit, ahogy szinte erőfeszítés nélkül siklott a levegőben, mintha légüres térben lennének. A törzs elegendő felhajtóerőt termelt és meglepően stabil volt. A hajó bármilyen légkörrel rendelkező bolygón könnyedén le tudott volna szállni. A hajó vezetése nem igényelt nagy odafigyelést, az információk kényelmesen, a hajó agyán keresztül áramlottak hozzá. Olyan volt az egész, mint egy álom, egy kézzelfogható álom.

Persze az első repülés felett érzett örömét jócskán beárnyé-

kolta az aggodalma Obi-van miatt. Az arca komor, gondterhelt maszkká merevedett;

A vérmetsző ránézett a fiatal fiúra, orrlebenyei késpengeszerűén összehúzva.

– Nem öltem meg a mesteredet – mondta Ke Daiv. – Nem állt érdekemben.

– Engem viszont azonnal megöltél volna – felelte Anakin összeszorított fogakkal.

– Parancsot teljesítettem – mondta a vérmetsző.

– Tehát bérgyilkos vagy. Egyáltalán tudod a nevemet?

– Te vagy az, akit Skywalkernek hívnak.

– Ha már megölsz, én is szeretném tudni a nevedet.

– Ke Daiv.

– Eddig még sosem találkoztam vérmetszővel – mondta Anakin. – Nem mondhatom, hogy örülök a találkozásnak.

– Csak repülj. Üzemanyagot kell találnunk.

– Nem tudom, hol szerezhetnénk – hazudta Anakin. A magok tudták – állandó kapcsolatban álltak a Sekot többi részével.

Valami vagy valaki más is átsuhant az ujjain, ahol azokat szinte körülfonták a kezelőszervek. Anakin kósza árnyakat vélt felfedezni a kabinban, hasonlókat azokhoz, amilyenek a szeme előtt szoktak ugrálni, ha sokáig a napba nézett. Kényszerítenie kellett magát, hogy a környezetükre koncentráljon.

– Középtávon nem tétlenkedtem – mondta Ke Daiv. –

Felfedeztem, hol tartják a rejtett üzemanyagkészleteiket. Repülj egyenesen dél felé.

– Miért kellene nekik titkos üzemanyagkészlet? – kérdezte Anakin, de azért megfordította a hajót.

– Számos rejtély van ezen a bolygón – felelte Ke Daiv halk szisszenéssel. – Nem sokkal ezelőtt komoly háború dúlt itt.

– Láttuk a sérüléseket.

– Rájöttetek, hogy mi okozta a háborút?

– Nem hiszem, hogy erről beszélnem kéne. – Arra viszont kíváncsi lennék, hogyan reagál a Jedi-technikákra. Az elmetrükköket sosem gyakoroltam, de biztos, hogy meg tudom csinálni. Talán még jobban is, mint Obi-van.

A fiú megrázta a fejét, és zavartan bámulta azt az elmosódott alakot, ami éppen a vérmetsző vonásait vette fel. A szellemalak mindenhová követte, bármerre nézett a kabinban.

– Ki vagy te valójában? – kérdezte Anakin, hogy leplezze zavarát.

– Egy régi klánból és egy még régebbi nemzetből származom, amelyet bekebelezett a Köztársaság, miután vereséget szenvedtünk a lontaroktól.

Egyre inkább nehezére esett koncentrálni. Anakin próbálta fenntartani a beszélgetést, hogy lekösse a gondolatait.

– Ez évszázadokkal ezelőtt történt. A Szenátus kényszerítette a lontarokat, hogy hagyjanak fel az agresszióval. Csakhogy addigra a népem szinte teljesen kipusztult – folytatta Ke Daiv.

– A néhány túlélőt a Coruscantra vitték, és elszigetelve tartották. Harcosok voltunk. Szövetségeseknek hívtak, de nem bíztak bennünk. Kevesen értettek meg. Idővel, amikor a galaxis vezetői elvesztették az érdeklődésüket, űrhajók eladásából tartottuk fenn magunkat.

– Szóval egész életedet a Coruscanton töltötted.

– Te mondtad, hogy nem akarsz beszélgetni – emlékeztette Ke Daiv.

– Mi mást csinálhatnánk? Miért nem építettél hajót magadnak?

Az árnyalak kezdett formát ölteni – hosszúkás fej, imbolygó törzs, túl kusza, semhogy felismerhető lenne. Aztán a fiú kivette a tollakat, az ellipszis alakú szemeket. Majdnem felkiáltott, de így is izzadság lepte el a homlokát. Erre már nincs szükségem!

– Nem tetszettem a maghordozóknak – válaszolta Ke Daiv.

– Kár. Ezek a hajók tényleg óriásiak.

– Mindig is a függetlenségre vágytam – mondta a vérmetsző.

– Igen, én is – mondta élesen Anakin. – Bejárni a galaxist…

Szabadságot, hogy mindent megnézzek, ahol nincsenek kötöttségek, nincsenek…

– Nincs múlt, nincs jövő – vágott a szavába Ke Daiv.

– Igen – bólintott Anakin. Kezdi elveszteni az összpontosítását.

Gyenge. Ideje próbára tenni őt is. Én nem hagyhatom, hogy lanyhuljon a figyelmem.

Nem tudott megszabadulni a tollas lény képétől. Az mintha mondani próbált volna valamit, újra meg újra elismételte, mint egy lehalkított felvétel.

Anakin felemelte a kezét, és a műszerpult halk cuppanással elengedte. Az árnyalak eltűnt. A fiú úgy tett, mintha csak meg akarná mozgatni elgémberedett ujjait.

– Hozzá kell szokni ezekhez a kezelőszervekhez. – Ránézett a vérmetszőre, de az ujjai máris egy elmetrükk kézmozdulatát formázták.

Ke Daiv láthatóan nem zavartatta magát.

– Vissza kellene vinned engem a Coruscantra – mondta Anakin. – Megmutatnám a Templomot, ahol élek.

Ke Daiv ránézett, a szemei aprók és komorak voltak, az idegenszerű arca kifürkészhetetlen.

– Nem az a sorsunk, hogy klántársak legyünk.

– Nem, csak beugranánk.

Anakin újabb kézmozdulatba kezdett, a meggyőzés enyhébb formáját alkalmazta, és kinyúlt az Erővel. A Jediknek meg kell érteniük és elfogadniuk azt, amit uralni akarnak. Te és ő nem vagytok annyira különbözőek.

– Mi nem vagyunk annyira különbözőek.

– Különbözőek vagyunk, Jedi. Neked van becsületed. Nekem csak a feladatom, hogy visszaszerezzem a becsületemet.

– Mesélj róla – mondta Anakin. – Én rabszolga voltam.

– Te a Jedikhez tartozol. Akik nekem parancsolnak, azt mondták, hogy a Jedik veszélyt jelentenek.

– Mi védelmezünk, nem keressük a bajt.

– Ez a fiatalok beszéde – mondta Ke Daiv.

– Te is fiatal vagy.

Ke Daiv ránézett a vezérlőpultra. Az egyik képernyőn megakadt a szeme. Hirtelen kiegyenesedett a székben, ami eleve is túl szűk volt neki.

– Egy hajó üldöz bennünket. Az a hajó, amely benneteket idehozott. És… van egy másik is. Menj gyorsabban.

Anakin rápislantott.

Ke Daiv hátralendítette az egyik hajlékony karját, a lándzsa hegye alig kerülte el Jabitha arcát. A lány felsikoltott.

– Gyorsabban, a Magiszter hegyéhez – ismételte a vérmetsző

vérfagyasztóan nyugodt hangon.

– Ennél gyorsabban nem tudunk menni! – kiáltotta Anakin.

Nem volt elég gyakorlott és összeszedett, hogy bármire is rávegye a vérmetszőt. Ráhelyezte a kezét a vezérlőpultra.

Az apró teremtmény azonnal visszatért, a szeme előtt és az elméjében egyaránt. Nem volt értelme küzdeni ellene. A nőnemű lény tekintete, amennyire ki tudta olvasni a tarka tollak és bajszok között, szigorú volt, a nagy, ferdén metszett szemek veszélyt sejtve rebbentek jobbra-balra.

Anakin most már felismerte. Vergere volt az.

Jedi, szólalt meg. Akárki vagy is. A maghordozóimban hagytam ezt az üzenetet, abban a reményben, hogy rátalálsz vagy ők találnak rád. Nem maradt sok idő. A látogatókkal együtt távozom, akik háborút szítottak és elpusztították a fél Zonama Sekotot. Ez az egyetlen módja, hogy tanulmányozzam őket, és az egyetlen módja, hogy elkerüljünk egy még nagyobb háborút, és a bolygó megmeneküljön.

Anakin igyekezett nyugodt maradni. Az összes mag a teljes üzenetet tartalmazta, aminek Obi-van csak a töredékét ismerte meg. Az, hogy a hajó épp most, a próbatétele közepén közvetíti az üzenetet, amikor a legkiszolgáltatottabb volt, meglehetősen igazságtalannak tűnt.

Persze, az igazság sosem játszott komoly szerepet Anakin Skywalker életében.

A zonamaiak Kívülről Érkezőknek nevezik az idegeneket.

Teljesen mások, mint bármelyik életforma, amit eddig tanulmányoztunk. A Kívülről Érkezők nem tudnak semmit az Erőről, és az Erő semmit sem tud róluk. Ugyanakkor nem gépek, határozottan organikus szervezetek, és mindannyiunkra nagy veszélyt jelenthetnek. Kíváncsiak voltak rám, lenyűgözték őket a képességeim, és elfogadtak annak fejében, hogy beszüntetik a támadást és elhagyják ezt a rendszert.

Velük megyek, hogy megfejtsem a titkaikat, de megígérem, mint Jedi-lovag, hogy életben maradok és beszámolok a felfedezéseimről. Ugyanakkor minél messzebbre vezetem őket attól a bolygótól, amelyet megszerettem. Tudnod kell valamit, Jedi…

Vergere arca szinte sugárzott a lelkesedéstől.

Van egy nagy titok, idővel talán te is felfedezed. Egy hatalmas élő teremtés szíve elkezdett dobogni, egy gigászi elme öntudatra ébredt. A bolygón tanúja voltam egy fantasztikus lény születésének…

Vergere oldalra fordult, és hirtelen megszakadt az üzenet.

Nem volt tovább.

– Mit bámulsz? – kérdezte Ke Daiv, lándzsájával rácsapva Anakin feje fölött az egyik merevítőre. A lándzsa hegye nyomot hagyott a felületen, de a karcolás szinte azonnal összezáródott és eltűnt.

Anakin összerezzent.

– Csak hagyj repülni – mondta komor tekintettel.

Egyszeriben a sekoti hajó, a gyermeki lelkesedése a gépek iránt, a dacossága, minden, ami eddig Anakin Skywalkert meghatározta, távolinak és jelentéktelennek tűnt.

Lehet, hogy Vergere az életét áldozta fel azért, hogy ez az információ eljusson egy másik Jedihez.

Anakin most már tisztán látta, hogy miben áll a próbatétele.

Tudta, hogy miért különleges ő és miért kell legyőznie Ke Daivot, és mindenki mást, aki az elpusztítására törekszik.

A Jediknek a puszta fennmaradása forgott kockán.

40

Shappa felemelkedett a mezoszféráig, egészen az űr pereméig, és addig gyorsította a hajót, amíg a burkolat izzani kezdett a súrlódás hőjétől. Közeledtek Anakin hajójához, amely most nagyjából negyven kilométerrel volt előttük, és harminc kilométerrel alattuk. A levegő itt bíborszínű volt, és jól kivehetővé vált a Zonama Sekot görbülete. Az elülső ablakok összezsugorodtak, hogy növeljék a hajó hőleadó felszínét, de Obi-van így is látta messze alattuk a végtelen felhőtakarót és a láthatáron a Magiszter hegyének csúcsát.

Charza Kwinn ezer kilométerrel mögöttük járt, de a Star Sea Flower útja közel sem volt felhőtlen.

– A népem nemsokára tüzelni kezd – mondta Shappa. –

Kíváncsi lennék, hogy a támadók tudják-e, hogy mibe csöppentek

– Valószínűleg nem – mondta Obi-van. El sem tudta képzelni, hogy mi oka lenne bárkinek is megtámadni a Zonama Sekotot. Lehet, hogy köze van a Kereskedelmi Szövetség erőinek beolvasztásához a Köztársaság hadseregébe. Talán a Kereskedelmi Szövetségen belüli bűnöző csoportok önállósították magukat. Ez magyarázatot adna a droidvadászok jelenlétére, de magára az akcióra nem.

– Azok ott köztársasági hajók – mondta Shappa, és Obi-vanra pillantott. – Aknarakók, úgy hiszem.

Obi-van tanulmányozni kezdte a szenzorok által közölt képeket. Valóban aknatelepítő naszádok voltak, fölöttük pedig, tízezer kilométeres magasságban csak a Köztársaság flottájában használatos koréliai könnyűcirkálókat látott.

– Már megbocsáss – mondta Shappa –, de ha te a Köztársaságot képviseled…

– Erről semmit nem tudok – felelte Obi-van elfintorodva.

– Nem számít – mondta Shappa. – Kívül helyeztük magunkat a Köztársaság, a Kereskedelmi Szövetség vagy bármilyen más szerv törvényhozásának hatályán. A Magiszter – és az előtte való Magiszter – idejekorán felismerte a szükségleteinket.

Tudtuk, hogy idővel még titkosabb rejtekhelyet kell találnunk.

Ez a Potencium akarata.

Újra ez a szó, egy régi, hitelét vesztett elmélet.

– Az eredeti Magiszter Jedi-kiképzést kapott? – kérdezte Obi-van.

– Igen – felelte Shappa némi habozás után.

– Mi volt a valódi neve?

– Az a név szent a zonamaiaknak, és nem szabad kimondani

– hárította el Shappa.

Obi-van megpróbálta felidézni a Jedik történelmének elfeledett morzsáit, amiről még a Templomban olvasott. A Potencium száz évvel ezelőtt sok gondot okozott a Jediknek.

Az elmélet szószólói hittek abban, hogy az Erő nem taszíthat valakit gonoszságba, hogy az univerzumot átjárja egy pozitív életenergia, melynek az útmutatásai eredendően jóságosak voltak. A Potencium, ahogy ők hívták, volt minden dolgok kezdete és vége, és ahhoz, hogy valaki eggyé váljon vele, nem volt szükség semmiféle gyakorlásra vagy szabályokra. A Potencium követői kitartottak amellett, hogy a Jedi-mesterek és a templomi hierarchia csak azért nem fogadja el a Potencium egyetemes jóságát, mert akkor kiderülne, hogy többé nincs rájuk szükség.

Végül azonban azok a padavanok, akiket magával ragadott az irányzat, maguktól elhagyták a Templomot, vagy eltanácsolták őket, és szétszéledtek a galaxisban. Amennyire

Obi-van vissza tudott emlékezni, a hívők egyikét sem ragadta magához az Erő sötét oldala – valami, amit a történészek csodaként könyveltek el. Időről időre fiatal Jedik, akik az első

tapasztalataikat szerezték az Erővel, felkarolták a Potencium filozófiáját. Velük aztán türelmesen újra végig kellett venni az Erő történelmét, és mindazokat az okokat, amiért a Jedik végül is elfogadták, hogy a törékeny élet tele van buktatókkal.

Már napok óta ott volt egy név a nyelvén – egy kiemelkedő

fiatal Jedi-növendéké, aki önként hagyta ott a Templomot, és feladta a tanulmányait.

– Az első Magiszter neve nem Leor Hal volt? – kérdezte Shappától.

Shappa mereven, összeszorított szájjal bámult kifelé a pilótafülke oldalablakán.

– Tudtam, hogy hamarosan úgyis kitalálod magadtól is -

mondta végül.

– Ígéretes tanítvány volt – mondta Obi-van. – Még azután is, hogy elment, tisztelettel emlékeztek rá.

– Úgy emlékeztek rá, mint egy hiszékeny bolondra.

– Egy idealistára, talán, de nem egy bolondra.

– Hát az előítéletei bármilyen politikai rendszerrel vagy ideológiai szervezettel szemben… a Zonama telepesei számos jellemvonását átvették.

– A ferrák közül toborozta az embereit? – gondolkodott hangosan Obi-van.

– Így van. A népem mindig is életszerető nép volt, hittek a függetlenségben és az alapvető jóságban. Azért jöttünk ide, hogy egy új paradicsomban neveljük fel a gyermekeinket.

– Aztán felbukkantak a Kívülről Érkezők…

– Kíméletlen ébresztő volt – mondta Shappa. – De a Magiszter örökösei ragaszkodtak hozzá, hogy ők a Potenciumon kívülről

származnak. Semmit nem tudtak a Potenciumról, mi pedig meg akartuk ismertetni velük.

– A Magiszter hogyan fogadta Vergere érkezését?

– Megvetette, főleg az apja emléke miatt – válaszolt Shappa.

– Nem segített neki.

– Viszont fegyvereket épített.

– Igen. Tudta, hogy sokan félreértelmezik a Potenciumot, és esetleg el akarnak majd pusztítani a másságunkért.

– Mit épített az első Magiszter?

– Ő kezdett el hajókat árulni. Azt mondta, hogy elég pénzt kell összegyűjtenünk, hogy hatalmas hiperhajtóműmagokat vásárolhassunk. Hajtóműveket hozatott, tanulmányozta őket, és rávette a Jentarikat, hogy továbbfejlesszék azokat a saját céljainkra.

– Mi volt ez a cél?

– A menekülés – sóhajtott fel Shappa, aztán kihúzta magát. –

Azt hiszem, most jött el az ideje.

– De ő halott – mondta Obi-van.

– Badarság. Találkoztatok vele.

– Nem. Most már világos.

– A Magiszter nem halt meg! – kiáltott fel Shappa, és megrázta az öklét Obi-van előtt. – Utasításokat küld nekünk a palotájából!

– Talán már a palota sem létezik – folytatta Obi-van.

– Ezt nem hallgatom tovább! – rikoltotta Shappa. – Segítek neked kiszabadítani a fiút, de aztán el kell mennetek! –

Feldúltan hátrafordult, és a kijelzőket kezdte tanulmányozni. -

Talán mégis azért küldtek ide a Jedik, hogy összezavarjatok bennünket. A köztársasági hajók pedig…

Előttük fénypontok lepték el az égboltot. Az atmoszféra felsőbb rétegeiből légiaknák ereszkedtek le, és terültek szét több ezer kilométeres körzetben.

– Mindannyiunkat el akarnak pusztítani! – nyögött fel Shappa. Az arca a félelemtől és a csalódottságtól kővé dermedt.

49

Anakin alacsonyan, gyönyörű egyenletes ívet húzva megkerülte a hegyet. Tökéletesen ura volt a hajónak.

A kabinban csend honolt. Jabitha összegömbölyödött a heverőjén, és látszólag próbált elaludni. Anakin mindenáron meg akarta védelmezni, de egyelőre semmit sem tehetett. Egy elhamarkodott támadással csak megölette volna magát, és nem most volt itt az ideje, hogy engedjen a fiatalos, vakmerő

ösztöneinek.

– A palotának itt kell lennie valahol – mondta Anakin. Ke Daiv nem szólt semmit, a lándzsája hegyét viszont továbbra is Anakin nyakához vészes közelségben pihentette. – Nem látom… se leszállópálya, se semmi!

– Voltál már itt? – kérdezte Ke Daiv.

– Alig pár napja – mondta Anakin. – Hatalmas volt… az egész hegycsúcsot elfoglalta.

– És ez az egyetlen hegy – töprengett Ke Daiv. – Ugye nem trükközöl, Jedi?

– Nem – ismerte be Anakin. – Megpróbáltam… de nem működött.

Ke Daiv felkuncogott.

– Körözz tovább.

– A palotánál vagyunk? – szólalt meg Jabitha. Anakin nem tudta, hogy mit feleljen.

– Gyere ide, és mutasd meg, hogy merre kell menni –

utasította Ke Daiv. A lány feltápászkodott, és imbolyogva előrement.

– Nem látom – mondta eltöprengve. Aztán tágra nyílt a szeme. – Várj… az a Sárkány-barlang, tele gőzzel, egy föld alatti gleccser mellett van… Évekkel ezelőtt sokat kirándultunk errefelé. De az mi? Még sosem láttam. – A hegy egyik oldalán rámutatott egy hosszú lejtős vágatra, amelyben hatalmas leomlott sziklák hevertek egymásra dobálva. Körülötte a talaj egyenetlen, feldúlt volt, ahogy beleveszett a felhőkbe. – Az új.

– Azt mondod, egy éve nem jártál itt – a támadás óta? Jabitha elvörösödött.

– Apa megtiltotta, hogy idegenek előtt a támadásról beszéljünk.

Ke Daiv gyanakvó érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést.

– Úgy tűnik, a hegyet lézerágyúk találták el, vagy valami még ennél is erősebb – jegyezte meg Anakin, bár sejtette, hogy a lány valószínűleg nem ezt szeretné hallani.

– Lehetetlen! Apa azt mondta, hogy a hegy…

A szája elé kapta a kezét, és dacosan megrázta a fejét.

– Nem árulhatom el a titkokat.

– A titkok ideje már lejárt – mondta Ke Daiv. – Mondj el mindent.

– Nem tudom, mit mondjak!

– Nem tud semmit – szólt közbe Anakin. – Nemrég voltam itt, és láttam a palotát.

– A térképeken én is láttam Középtávon – mondta Ke Daiv, mintegy alátámasztva a szavait. – Üzemanyagot kell találnunk, akármi történt is.

– Meg kell találnunk a palotát! – erősködött Jabitha. – Itt van. Apa is itt van. Itt kell lenniük!

Anakin magasabb körpályára állította a hajót. Ke Daiwal szinte ugyanabban a másodpercben vették észre a légiaknák seregét a fejük fölött.

– Úgy tűnik, nem sajnálnak feláldozni téged – jegyezte meg Anakin velősen.

A vérmetsző kibámult az ablakon, az arca kifürkészhetetlen maradt, de a lándzsa hegye egy kicsit megereszkedett. Anakin tudta, hogy most jött el az ideje, hogy letegye a hajót, kiszabadítsa Jabithát, és ismét szembeforduljon Ke Daiwal, ezúttal egymaga.

A légiaknák tökéletes apropót kínáltak. Arra tervezték őket, hogy megakadályozzák az űrhajókat abban, hogy elhagyják egy bolygó légkörét; a felszínen szinte sohasem robbantak.

– Le kell szállnunk valahol – mondta Anakin.

– Csináld – felelte Ke Daiv.

Jabitha odakuporodott Anakin mellé, és kifelé bámult az ablakon. Egyszer csak felzokogott.

– Ott! – kiáltotta.

Félúton jártak a hegycsúcs körül. Egy kegyetlen földcsu-szamlástól betemetve egy hatalmas épületkomplexum maradványait látták. A terület annyira megváltozott, és az épületekből olyan kevés látszott ki, hogy az első kör során semmit nem vettek észre belőle.

Anakin egy öreg leszállópálya csücskét pillantotta meg a vörösesfekete, megszilárdult lávafelszínen.

– Ott leteszem – mondta.

– Hol van apa? – kérdezte Jabitha, miközben a patakzó könnyeivel küszködött.

A légiaknák préda után kutatva cirkáltak a levegőben, a kon-denzcsíkjaik úgy csillogtak a napfényben, mint egy-egy gigantikus betű. Több száz vagy ezer volt ezekből az apró, összelapított, hihetetlen manőverezőképességű gömbökből, nagy erejű robbanótöltettel és ördögi nyomkövető szenzorokkal felszerelve. Shappa arra kényszerült, hogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedjen.

– Sokáig már nem maradhatunk a levegőben – mondta. -

Legfeljebb néhány perc, és ránk találnak.

Obi-van egy hosszú másodpercig nem szólt semmit. A légiaknák nyomában elfogóvadászok jönnek majd, és a felhők fölött az égbolt pusztulással telik meg. A sekoti hajó fegyvertelen volt. Nem szállhattak szembe velük.

– Akkor szálljunk le – mondta.

– A Magiszter hegyén értek földet. A palotában legalább valamennyire biztonságban lesznek. – Shappa ránézett, szinte várta, hogy Obi-van szembeszáll majd a hitével és a reményeivel.

A sekoti hajó áttört a felhőrétegen, és nyomban ezüstös félhomály vette körül őket. Széllökések dobálták a járművet, mielőtt Shappa letette egy kopár, feketére perzselt sziklafennsíkon. Körülöttük mindenfelé kiálló, megolvadt kődarabok árulkodtak arról, hogy kíméletlen energiák tombolása rendezte át a tájat, elpusztítva a környéken minden életet.

Shappa otthagyta a vezérlőpultot, és a kabin hátuljában kezdett matatni, ellenőrizte az ott elhelyezett műszereket.

Amikor előrejött, Obi-vant még mindig a székében találta, teljességgel belefeledkezve a gondolataiba.

– Nézd, mit műveltek – mondta halkan Shappa, és az Obivan melletti ablak felé intett. – Tettünk mi bármit is, amivel kiérdemeltük ezt a pusztítást? A Potencium hogyan engedhetett meg ilyen szörnyűséget?

Obi-van felemelkedett a helyéről. Nem akart ellentmondani Shappának. Mi értelme lett volna pont most kiselőadást tartani?

Shappa a szövetségesük volt, hadd tegyen rendet saját maga a hitében, ha az erőt adott neki.

– Milyen messze vagyunk a hegytől? – kérdezte inkább.

– Nagyjából száz kilométerre.

– Hol van Charza Kwinn?

Shappa ránézett a képernyőkre.

– A másik hajó most ereszkedett a felhők alá.

Obi-van egyelőre nem tehetett semmit. A jövőt éppúgy felhők takarták el, mint az égboltot. Anakin sorsa választóút elé érkezett, a különböző jövőkhöz vezető ösvények találkozási pontjához. Ami leginkább megdöbbentette, az az elkövetkezendő

néhány órában eléjük táruló lehetséges jövők némelyike között húzódott rémisztő kapcsolat volt. Annyi minden kavargott a padavanja körül, annyi egymásba fonódó élet.

Azt kívánta, bárcsak beszélhetne Mace Winduval vagy Yo-dával. Qui-gonnal. A helyzet meghaladta felfogóképességét.

Ha ő így érzett, másfél évtizednyi Jedi-képzés után, akkor el sem tudta képzelni, Anakin mit érezhetett.

Obi-van lehunyta a szemét, hogy válaszokra leljen a Qui-gon által hátrahagyott életbölcsességben.

A fiú próbatétele… egyedül kell szembenéznie vele. Meg kell bíznod a padavanodban. És meg kell bíznod az Erőben.

Qui-gon halála után bizonyos értelemben elvesztetted ezt a bizalmat. Kötelességtudattal, a napi feladatokkal, véget nem érő tanulással és gyakorlással váltottad fel azt a csodálatot és megilletődést, amivel egykor az Erő szövedékét figyelted.

Csalódtál az Erőben, ugye, Obi-van?

Hagyta meghalni a mesteredet.

Lehet, hogy Anakint is hagyja meghalni.

Ha pedig ez megtörténik, akkor minden reményed szertefoszlik, hogy Jedi maradj.

A jövőt nem lehetett kiolvasni. Az Erő néma volt és nyomasztó teherként nehezedett a vállára.

51

Jabitha körbesétált a kopár mezőn, megmászva vagy kikerülve a megolvadt sziklatömböket. Zihálva, szaggatottan lélegzett. A levegő itt túl ritka volt neki, az északi völgyek gazdag, aromadús légköréhez volt szokva, nem a Magiszter hegyének élettelen, elhagyatott atmoszférájához.

– A palotának itt kellene lennie – mondta, a hangja alig volt több suttogásnál.

Anakin látása egy pillanatra elhomályosult, egy apró Jedi-trükköt kellett segítségül hívnia, hogy megregulázza a vérnyomását és az anyagcseréjét, hogy a kevesebb oxigén mellett is megőrizze az erejét és szellemi frissességét.

Ke Daiv néhány lépéssel mögöttük állt, a lándzsáját készenlétben tartva. Anakin felmérte a távolságokat. A vérmetsző

túlságosan közel állt Jabithához. Könnyedén megölheti a lányt, mielőtt Anakin elérné. Különben is, mihez kezdene ellene?

Fojtsd el a haragodat. Fojtsd el a csalódottságodat. Dolgozd fel őket, és raktározd el az energiát. Anakin lassan bólintott.

Jabitha megfordult.

– Szinte semmi sem maradt – mondta, aztán ismét kifakadt.

– Hol van az apám? Hol vannak a többiek, akik itt dolgoztak?

– Mind meghaltak – sugallta Ke Daiv. – Az egyedüli gondunk az üzemanyag.

– A palota közelében voltak üzemanyagtárolók – mondta Jabitha különös, dacos éllel a hangjában. – Ha nem találjuk meg a palotát, nem találjuk meg az üzemanyagot sem!

Anakin észrevette, hogy úgy száz méterre tőlük az egyik sziklás törmelékhalomból egy kőfal sarka mered elő. Odafordult Ke Daivhoz.

– Talán ott van – mondta.

Jabitha az összeesés szélén állt. A vérmetszőnek láthatóan nem volt gondja a ritkás levegővel. Anakin eltöprengett, vajon miért nem figyeltek fel rá, amikor először itt jártak. A palota nyilván már akkor is ilyen állapotban volt. Valaminek sikerült teljesen megtéveszteni mindkettőjüket.

A lány megbotlott, aztán összeszedte magát, és amilyen gyorsan csak tudott, odament a romokhoz. Anakin és Ke Daiv követte. Anakin ügyelt rá, hogy a vérmetsző közelében maradjon. Figyelte a lándzsa mozgását, a penge vörös és sárga villanásait a lenyugvó nap fényében. A hegy csúcsa, máskor fekete és mélyvörös, most fakó narancssárga volt, a háttérben a vég nélkül, kiéhezetten fürkésző légiaknák seregével. A pettyekkel telehintett égbolt felett fenségesen trónolt a távoli ikercsillagok egymásra tekeredő spirálkarja, bíbor ragyogással a narancs, a vörös és arany színek előtt.

Anakin hátrafordulva vetett egy pillantást a hajójukra. Még nevet sem adtunk neki, gondolta. Vajon Obi-van hogy hívná?

Jabitha válla megremegett. A rátörő zokogásra pazarolta a maradék kevés energiáját.

– Az üzenetek mind hamisak voltak. Senki nem jött ide, ő

pedig azt mondta, hogy minden rendben van… De te! – Anakin felé fordult. – Te itt jártál!

– Láttuk a palotát – felelte Anakin. – Legalábbis azt hittük, hogy látjuk…

– Az üzemanyagot, de gyorsan – vágott közbe nyersen Ke Daiv. – A légiaknák elég alacsonyra fognak szállni, hogy felfedezzék, hol landoltunk. És lehet, hogy hamarosan mások is jönnek.

– Szóval feláldoznak téged – mondta Anakin. Az épület fala föléjük magasodott. Egy kisebb ajtó, talán egy személyzeti bejárat tűnt fel tőlük jobbra, egy törmelékkupac takarásában. –

Nem érdekli őket, hogy veled mi lesz.

Ke Daiv nem méltatta válaszra.

– Mit tettél, hogy megfosztottak a becsületedtől? – kérdezte Anakin. Ösztönösen oldalra döntötte a fejét, jobb kezének három ujját pedig behajlította.

– Megöltem a jótevőm fiát – válaszolta Ke Daiv. –

Megjövendölték, hogy egy súlyos fejsérüléstől, csatában fog meghalni. Ezért aztán az apja megkérte a klánomat, hogy a fiú soha ne vegyen részt küzdelemben. A klán beleegyezett, de megszabta, hogy a fiúnak rituális vadászatra kell mennie, hogy teljessé tegye a kiképzését. Én árva voltam, és ez a család nevelt fel. A klán feje engem jelölt ki, hogy megvédelmezzem a jótevőm fiát, így aztán elkísértem a vadászatra. Egy vad feragriffel küzdöttünk meg a Coruscant egyik holdján egy szent rezervátumban. – A vérmetsző orrlebenyei szétterültek, amiről Anakin tudta, hogy a bizonytalanság, az ingerek és információk utáni kutatás jele. Most gyengébb. A múltja gyengévé teszi, akárcsak engem.

A fiú látta, hogy Jabitha belép az ajtón. Nem fogja észrevenni.

– A prófécia beteljesült. Egy célt tévesztett lövéssel megölted

– fejezte be Anakin a történetet.

– Véletlen volt – motyogta a vérmetsző, aztán hirtelen kiegyenesedett. Az arca elkeskenyedett, és lándzsájával megbökte Anakint, hogy a lány nyomában lépjen be az ajtón.

– Nem – mondta Anakin.

Alig néhány száz méterrel a fejük felett légiaknák keringtek őrültek módjára. Valamivel távolabb egy másik sziluettet is ki tudott venni: egy droidvadászgépét. Egyetlenegyet. A támadók északon összpontosították az erőiket, a légiaknák azonban

olcsók voltak. Bárhol szétteríthették őket. Idővel ellephetik az egész bolygót. Lehet, hogy valaki azt tervezi, hogy megöl minden élő teremtményt a Zonama Sekoton:

Jabithát, Gannt, Sheekla Farrst, Shappát, Fitclu-t. Vagnót, Obi-vant. A többieket.

– A becsületed még mindig megvan – mondta a fiú. – Még helyrehozhatod, amit tettél. – Valami más is mozgolódni kezdett benne, egy árnyék, sűrűbb a rájuk boruló sötétségnél is.

Az egész lényét ki tudta volna tölteni.

A vérmetsző megsebesítette Obi-vant, megfélemlítette Jabithát, rabszolgának nevezte Anakint. Ezeket a dolgokat nem lehetett jóvátenni. Az elfojtott dühe bármikor kitörhetett, feldolgozatlanul, nyersen, izzón, akár egy vulkán belseje.

Anakin ujjai szorosabbra zárultak.

– A jótevőm kiátkozott – mondta Ke Daiv. Kezdődjön hát, döntötte el Anakin, vagy döntötte el helyette valaki. Nem számított. Anakin hagyta, hogy az ujjai kiegyenesedjenek. Ke Daiv odaugrott a fiúhoz, és felemelte a lándzsáját.

– Hagyd abba! – szólalt meg Anakin nyugodtan.

– Különben mit csinálsz, rabszolgafiú?

Ez volt a hiányzó láncszem, amit Anakin keresett, a kapocs a dühe és a hatalma között. Mint amikor bekattan egy relé, amikor rövidre zár egy áramkör, az elméje visszatért a sikló-

szárnyversenyhez, a fájdalomhoz, ahogy a vérmetsző először rabszolgának nevezte, az alattomos késdöféshez, amitől Anakin lebucskázott a párkányról. Aztán messzebbre, a koszos rab-szolganegyedhez a Tatuinon, a Boonta-futamhoz és a dug versenyző trükkjeihez, Shmi utolsó pillantásához, aki még mindig a gusztustalan Wattóhoz volt láncolva. Az összes sértéshez és sebesüléshez, a szégyenhez és az éjszakai könnycseppekhez, és az egymást érő megaláztatásokhoz,

amiket se nem kért, se nem érdemelt ki, de szinte végtelen türelemmel viselt.

Lehet ezt ösztönnek nevezni, állatias természetnek, a gyűlölet és a sötét oldal felülkerekedésének – Anakin Skywalkerben mindez ott lapult a felszín alatt, egy hosszú, sötét alagútban, amelynek a végén elképzelhetetlen erő várta.

– Ne! Hagyd abba, kérlek! – kiáltotta Anakin. Segíts megállítani! Az egyre növekvő ereje morajlása elnyomta a sikolyát a mestere felé, hogy jöjjön el és akadályozzon meg egy borzalmas hibát. Annyira félek, tele vagyok haraggal és gyűlölettel. Nem tudom, hogyan szállhatnék szembe vele.

Jabitha jelent meg az ajtónyílásban, és kitágult szemekkel figyelte a vérmetsző előtt görnyedő fiút. Ke Daiv felemelte a lándzsáját. Ami korábban villámgyors mozdulat volt, az ifjú padavan szemében most csupán lassú, furcsán darabos suhin-tásnak tűnt.

Anakin felemelt kezei alig látható mozdulatsorba kezdtek. A tudata szétáradt a testében. Az ösztön, hogy védelmezzen és hogy pusztítson, eggyé vált. Felegyenesedett, és mintha megnyúlt volna. A szeme koromfeketén csillant.

– Hagyd abba, kérlek! – kiáltotta ismét. – Már nem tudom sokáig visszatartani!

52

– Sokkal több hajójuk van, mint gondoltuk – jegyezte meg Tarkin. Élénken figyelte az alattuk elterülő bolygón kibontakozó csatát. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Sienar, sorsába beletörődve, örömét lelte Tarkin gondterheltségében.

Az összecsapás kinagyított képei szinte elözönlötték a Rim Merchant Einem parancsnoki hídját. Minden egyes légiakna elküldte a szenzorai jelét a telepítőhajóknak, a hajók pedig továbbították a parancsnoki központba.

A droidvadászok felvették a harcot a dzsungelek rejtett hangáraiból megannyi zöld és vörös rovarként előrajzó védőkkel.

Ezek a hajók csak könnyű fegyverzettel rendelkeztek, de nagyon fürgék voltak. Az elsődleges taktikájuk az volt, hogy hátulról megközelítették és vonósugárral befogták a vadászgépeket, és addig vonszolták őket, amíg bele nem csapódtak a dzsungel fáiba.

Tarkin számtalan droidvadászt vesztett el így.

– A légiaknák elől nem menekülhetnek – mondta. Valóban, jó pár akna talált magának célpontot, elpusztítva a vörös és zöld védőket, mielőtt azok messzire jutottak volna az álcázott bázisaiktól.

Sienar azonban valami másra is felfigyelt. A változás szinte észrevehetetlen volt. A dzsungelből kiemelkedő, már korábban is megfigyelt négyszögletes képződmények most hosszú árnyékokat vetettek, ahogy a nappal és éjszaka határvonala közeledett. Maga a jelenség természetes volt, csakhogy az árnyékok gyorsabban nyúltak, mint ahogy azt a napsugarak egyre csökkenő beesési szöge magyarázta volna. A négyszögletes tárgyak emelkedtek.

Sienar úgy saccolta, hogy a legmagasabb közülük kilométerre nyúlik a dzsungel fölé.

Leginkább lassan kinyíló csapóajtókra emlékeztették.

Tarkinnak nem szólt semmit. Ez már régen nem Raith Sienar háborúja volt.

Tarkin motyogott valamit az orra alatt, és a kijelölt megfigyelési területet délebbre mozdította. Ezernyi átsugárzott kép villant fel előtte.

– Ott – mondta Tarkin alig leplezett diadallal a hangjában. –

Ott van, amit keresünk, Raith.

A déli felhőtakarón áttörő magányos hegycsúcs sziklákkal borított egyik fennsíkja legszélén egy sekoti hajó várakozott.

Nem láttak alakokat körülötte, mintha magára hagyták volna.

Raith közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a hajót. Nagyobb volt, mint ahogy azt hallotta és teljesen más tervezésű. A puszta látványtól összefutott a szájában a nyál.

– El fogod pusztítani? – kérdezte keserűen Tarkintól. – Hogy beteljesítsd a kudarcomat?

Tarkin megrázta a fejét, láthatóan elszomorította Sienar bizalmatlansága. Odafordult a kapitányhoz:

– Vonják ki a légiaknákat a hegy környékéről. Kapják el azt a nyomorult YT-1150-est. Csoportosítsák át az összes aknát az útvonalának megfelelő szektorba. – Egy ragadozó madár tekintetével ránézett Sienarra. – Elfogjuk azt a sekoti hajót, és visszavisszük a Coruscantra. Hogy őszinte legyek, adok neked még egy esélyt, Raith. Egy utolsó esélyt.

53

– Az aknák leereszkednek a felhők alá – jegyezte meg Shappa. – Sokáig már itt sem leszünk biztonságban. Viszont úgy tűnik, hogy elhúzódnak a Magiszter hegyétől.

Obi-van behajlította az ujjait, és előredőlt a székben.

– Anakin még mindig a hegyen van?

Shappa nagyot nyelt, aztán bólintott.

– A hajótok jelentette, hogy az utasai elmentek, nincsenek látótávolságban. A tudata még fiatal, Obi-van. Nem fogja fel, hogy mi zajlik körülötte, és nagyon hiányzik neki a pilótája közelsége. Van azonban valami más is, ami nem hagy nyugodni. Nem tudom, hogy micsoda.

– Az aknák?

– Kétlem – rázta meg a fejét Shappa.

– Ha itt nem vagyunk biztonságban… – kezdte Obi-van.

– Akkor megpróbálunk elmenekülni – fejezte be Shappa. – A Magiszter lánya is rajta volt azon a hajón.

Shappa felemelte a hajót a sötét, elhagyott sziklamezőről, és gyorsan a felhők közé emelkedett.

– A szenzorok figyelmeztetni fognak a közeli aknákra, de ezeket a hajókat nem vadászgépeknek terveztük, nem ismerik a kitérő manővereket. Azért megteszek mindent.

Obi-van bólintott. Az ujjait még mindig görcsösen behajlítva tartotta. Tudta, hogy Anakin életben van, ugyanakkor azt is érezte, hogy nemrégiben történt valami jelentős, a fiú jövőjét meghatározó dolog. Nem tudta eldönteni, hogy a kimenete pozitív vagy negatív.

Egy lelkileg sérült fiút visszahozni, ráadásul Anakin képességeivel, rosszabb lett volna, mintha holtan találja. Kegyet-

lennek tűnt, de Obi-van tudta, hogy ez a rideg valóság. Qui-gon is egyetértett volna vele.

– A légiaknák az YT-1150-esed körül összpontosulnak

– mondta Shappa a kijelzőket tanulmányozva, miközben a hegy felé repültek. – Eddig még sikerült megúsznia.

– Charza Kwinn az egyik legjobb pilóta a galaxisban – felelte Obi-van.

54

Jabitha elindult az egymás mellett görnyedő két alak felé. A küzdelmük, ha küzdelem volt egyáltalán, alig néhány másodpercig tartott, valahogy mégis behúzódtak az egyik hatalmas szikla árnyékába, ahol alig tudta kivenni a körvonalaikat. Lassan lépkedett, előre félve attól, hogy mi tárul majd a szeme elé. Nem akarta még egyszer a bőrén érezni a vérmetsző lándzsáját, és még kevésbé akarta a fiút holtan látni.

Valami mástól azonban legalább ennyire rettegett.

Mi van, ha ez a fiatal fiú esetleg képes szembeszállni egy ilyen gyilkos ellenféllel. A puszta gondolattól is kirázta a hideg.

– Anakin? – próbálkozott néhány lépésre a sziklától.

Az árnyékból a vérmetsző bukkant elő, a háromtagú kezeit lazán az oldala mellett lógatta. Elgyötörtnek tűnt. Az utolsó napsugarak fényében a bőre mély narancsszínben csillogott, Jabithának pedig elszorult a torka. Életben volt. A fiú nem mozdult a szikla tövében.

– Anakin! – kiáltotta újra remegő hangon.

Ke Daiv előrelépett, és felemelte a kezét. A lány ahhoz is túl rémült volt, hogy az arcába nézzen, amikor azonban mégis megtette, felsikoltott. A vérmetsző szemei kifehéredtek, a feje és nyaka körül a bőr megrepedezett. Erősen vérzett, a sötét narancssárga vére lecsurgott a vállain. Próbált mondani valamit.

Jabitha a döbbenettől némán hátrálni kezdett.

– Megpróbáltam uralkodni felette – mondta Anakin, és előbukkant a félhomályban. A spirálkarok bíbor ragyogása csempészett némi világosságot az alkonyatba. A vérmetsző

botladozó léptekkel a leszállópálya széle felé haladt, elfelé a sekoti hajótól.

– Állítsd meg – mondta Anakin. – Segíts megállítani.

Jabitha a fiú mellett elindult az ellenségük immár szánalomra méltó sziluettje felé.

– Haldoklik? – kérdezte a lány.

– Remélem, nem – felelte Anakin, mintha szégyellné. – Az Erőre, remélem, nem.

– Megölt volna – mondta Jabitha.

– Az nem számít – válaszolta Anakin. – Nem engedhettem volna így szabadjára. Mindent elrontottam.

– Mit engedtél szabadjára?

A fiú megrázta a fejét, igyekezett kitörölni egy rémálmot a fejéből, és megragadta a vérmetsző karját. Ke Daiv megfordult, aztán térdre zuhant. A szájából vér szivárgott.

Jabitha ott állt előttük, a fiatal fiú előtt rövid, világosbarna hajjal és a magas, aranyszínű vérmetsző előtt, aki valószínűleg haldoklott. Zavartan megrázta a fejét.

– Megmentettél bennünket, Anakin – mondta.

– De miért így? – kérdezte a fiú. – Bátor volt, azon az egyetlen módon, amit ismert, ahogy tanították. Hasonlít rám, csak neki sosem voltak ott a Jedik, hogy segítsenek. –

Odafordult Ke Daivhoz. – Kérlek, vegyél erőt. Ne halj meg.

Jabitha nem bírta tovább nézni.

– Meg kell találnom apát – mondta, azzal megfordult, és a romok felé szaladt.

Anakin megragadta Ke Daiv karját, és felnézett az égre. Az aknák által rótt rettenetes hieroglifák eltünedeztek, a kon-denzcsíkok most keleti irányba mutattak, lassan halványulva és szertefoszolva a szélben.

Ke Daiv a saját nyelvén szólalt meg. Minden egyes hang borzalmas fájdalmat okozott neki. A ritmusából ítélve

valamilyen ismerős szöveget ismételt újra meg újra, talán egy verset vagy imát. Letette az egyik kezét, és lefeküdt a földre.

Anakin a kezét fogva mellette maradt, amíg meghalt. Aztán a fiú talpra állt, megfordult és felüvöltött, aminek csak a hegyek, az égbolt, a töredezett, megolvadt kövek és a Magiszter palotájának beomlott maradványa volt a fültanúja.

55

Anakin Skywalker jobban megértette az Erő természetét – az Erő sokfajta természetét –, mintha a Templomban száz évig tanulmányozta volna. Azt is megértette, hogy a próbatétele még távolról sem ért véget. El kellett vinnie Jabithát a hegyről, megkeresni Obi-vant, és közben megbirkózni mindazzal, amit önmagáról felfedezett.

Ez utóbbi egyelőre várhatott. Egy Jedinek a szükség idején háttérbe kellett szorítania a személyes gondolatait, és tenni a kötelességét, bármi volt is az ára.

A romhalmaz bejárata sötét volt, a kettétört ajtófélfáról por szállingózott. Kitörölte a port a szeméből, és bemászott a feketeségbe. A törmelékhalmok között egy hosszú, sötét folyosó bontakozott ki.

Az érzékei csodálatosan tiszták voltak, élesebbek, mint eddig bármikor. A sötétség ellenére a járat nem tartogatott meglepetéseket. Egy egyszerű folyosó volt a palota romjai között. Látta magát, amint a folyosó végén jobbra fordul.

Amikor elérkezett a járat végéhezés jobbra fordult, egy újabb folyosó képe villant fel előtte. Szélesebb volt az előzőnél, és a mennyezete tartotta a romokra nehezedő törmelék és sziklák súlyának jó részét. A folyosó abba a csarnokba vezetett, ahol Anakin és Obi-van először találkoztak a Magiszterrel.

Jabitha már a csarnokban volt, így nem lehetett messze.

Odasétált, a léptei biztosak voltak, a gondolatai fájdalmasan kavargóak.

A plafon megremegett, olyan hanggal, mintha egy bantha bődült volna el. Más neszeket is hallott, kövön csikorduló kövekét, a mennyezet nyöszörgését. Valahol a közelben az

egyik oldalfolyosót lehulló kövek torlaszolták el, aztán hangos robajjal be is omlott teljesen. A légáramlat és a kavargó porfelleg elült körülötte, ahogy egy haldokló kastély fújja ki az utolsó lélegzetét.

Átlépett a töredezett padlón húzódó kacsok – új kacsok

– felett. A Sekot még mindig jelen volt itt, próbált kapcsolatot teremteni a romos járatokkal és termekkel. Még mindig volt élet errefelé, és valami, a hajó hangjához hasonlóan lágy érintés, szinte elnyomta a lelkében Ke Daiv halála miatt tomboló vihart.

Anakin egy pillanatra azt hitte, hogy Vergere alakját látja felderengeni maga előtt, és eltöprengett, mi van, ha a Jedi valójában itt halt meg a Zonamán, és hátrahagyta a szellemét, hogy vezérelje őt. Aztán odaért arra a pontra, és a jelenés nem volt sehol. Anakin megpróbálta kirázni a fejéből az álomképet, a hallucinációt. Lehet, hogy kezd megőrülni.

Az édesanyja egyszer elmondta neki, hogy gyakran vannak éber álmai, furcsák és nyugtalanítóak. Ez megrémisztette egy kicsit.

Egy körkörös terembe ért, magas, pilléres mennyezettel és egy azóta betört jókora tetőablakkal, amelynek a közepén vastag törmelékhalom tornyosult. Jabitha a kövek mellett térdelt a fejét lehajtva.

Anakin odalépett hozzá, mire a lány felnézett, és egy elektromos fáklyát tartott a fiú arca elé. Valahol a törmelék között találta a fáklyát, talán éppen a saját szobájában.

Két faragott kődarab közül egy emberi kar nyúlt ki, de a hús legnagyobb része már eltűnt róla. Az egyik ujján vastag acélgyűrű csillogott, rajta csillag alakban elhelyezett öt apró vörös kővel. Anakin felismerte: egy öreg pecsétgyűrű volt, amilyeneket annak idején a Jedi-növendékek kaptak.

– Halott – szólalt meg Jabitha. – Csak a Magiszter viselhette ezt a gyűrűt. Azt jelentette, hogy össze van kapcsolódva a Potenciummal.

– Mennünk kell – mondta Anakin halkan. A folyosók visszhangzottak a kövek csikorgásától, nyöszörgésétől és moraj lásától. A padló folyamatosan remegett a lábuk alatt.

– Biztos a Kívülről Érkezőkkel vívott csatában halt meg

– mondta Jabitha. A fáklya fényét körbehordozta a termen, hátha talál még valakit. A helyiség üres volt. – De akkor ki küldte az üzeneteket?

– Nem tudom – mondta Anakin. Aztán a szeme sarkából ismét figyelmes lett egy halvány fényfoltra a sötétségben, Jabitha fáklyájának fényétől távol. Odakapta a fejét, és a tollakkal borított, nőnemű Jedi-lovagot látta maga előtt. A fordított ízületű lábait enyhén behajlította, mintha ugráshoz készülődne, és különösebb érzelmek nélkül meredt a fiúra.

Jabitha nem láthatta őt. Azt sem láthatta, ahogy az alak a Magiszterré, az apjává változik. Az átalakult jelenés előrelépett.

Anakin nem érzett félelmet, ehelyett egy hozzá hasonló másik fiatal lény jelenlétét érezte, egy barátét. Komolyan fontolóra vette, hogy mi van, ha tényleg megőrült.

– Én küldtem az üzeneteket – mondta Anakinnak.

A lány továbbra is a halott apja fölött guggolt. Anakin lehajolt, és megérintette a feje búbját, mire a lány elaludt, a teste elernyedt. Anakin elkapta, lefektette a földre, aztán felállt, és szembefordult a lénnyel.

– Ki vagy? – kérdezte reszelős hangon.

– Vergere barátja – jött a válasz. – Azt hiszem, a legtöbben Sekotnak hívnak.

56

Ahhoz, hogy előkészítse a terepet egy mentőhajó leszállásához a hegyen, Tarkin egész seregnyi droidvadászt irányított a szektorba, hogy szedjenek le minden hajót. Sienarral az oldalán elégedetten figyelte az orbitális irányítóközpontjából, ahogy a vadászok üldözőbe veszik a kimustrált YT-1150-est és a másik sekoti hajót.

– Feláldozunk valamit valamiért – mondta Tarkin.

– Vigyázz a nagyobb sekoti járművel – felelte Sienar, noha egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Tarkin hallgatna az észérvekre. – Különleges lehet.

– Uram – szólt közbe a kapitány -, az északi lakott völgyek fölött elveszítjük a legtöbb vadászgépünket. A védelmük kitartó, és úgy tűnik, nincsenek korlátai. És ott vannak a…

– Csend! – kiáltotta Tarkin. – Azt hiszem, túlértékeli ezeket a bennszülötteket. Amikor az elsődleges célunkkal kész vagyunk, a főerőinkkel eltöröljük őket. Nincs több finomkodás. Ha nem hajlanak a jó szóra, elpusztítjuk mindet.

57

Anakin Jabitha közelében maradt, legalább annyira a saját, mint a lány érdekében. A teremben a levegő nehéz volt a portól. Por szivárgott a mennyezetről, és áramlott be az ajtón, ahogy újabb és újabb folyosók omlottak be a palota romjai között.

A hosszú kacsok a padlón határozottan Jabitha felé húzódtak, majd teljesen körbevették. A Sekot maga igyekezett megóvni a Magiszter lányát. Valamilyen ismeretlen oknál fogva az Anakin előtt álló lény a saját testvéreiként kezelte a Magiszter gyermekeit.

– Te vagy a Jedi-növendék – mondta a képmás. Anakin bólintott.

– A mestered pedig valahol máshol van, és az új betolakodók ellen küzd.

– Érzem a jelenlétét – mondta Anakin.

– Mit nem adnék, ha megismerhetném a Jedi titkait! Meg tudsz tanítani valamire?

– Ki vagy te? – kérdezte Anakin. Ugyanúgy, mint Obi-van, ő

is kezdte idegesítőnek találni a sok rejtélyt és az ezekkel járó késlekedést.

– Nem tudom biztosan. Nem vagyok nagyon öreg, noha az emlékezetem több milliárd ciklusra nyúlik vissza. Egyes részeim még látták növekedni a spirálkarokat az égen.

Anakinnak eszébe jutott Vergere üzenete a magokban.

– Te vagy az a tudat, akit megéreztem, ugye? – kérdezte. – A hang a magok hangja mögött.

– Ők a gyermekeim – felelte a képmás. – A testem sejtjei.

– Te tényleg a Sekot vagy, ugye? – Anakin azon kapta magát, hogy még a jelenlegi körülmények közepette is lenyűgözi a látomás.

– Megpróbáltam én lenni a Magiszter, de nem tudom tovább folytatni. Nagyon hiányzik. Ő volt az első, aki megismert. Úgy volt, hogy a Magiszter felfedi a kilétemet a népe előtt, de aztán jöttek a Kívülről Érkezők. Még sosem láttam hozzájuk hasonlót. A Magiszter népe barátságos volt.

– Látod, ami a bolygón történik? Mi folyik odakint?

– Mindent látok, ahová a testem elér. Itt lent szinte vak vagyok. Itt lent megégettek. Még sosem éreztem olyan fájdalmat. A Magiszter azt mondta, hogy égessem meg én is őket, ezért segítettem neki fegyvereket építeni. De nem tudom, miben higgyek.

– Miért? – Anakin odatérdelt Jabitha mellé. A kacsok körbe-fogták őket, halkan csúszkálva a padlón.

– Azt mondta, hogy én vagyok a Potencium, a minden élet mögött álló erő. Azt gondolta, hogy mindenhová elérek. Pedig nem. Én csak itt vagyok. Látta, amit látni akart és elmondta nekem, amit aztán a saját fülével akart visszahallani. Azt mondta, hogy az univerzumban nincs gonosz, csak jóság. Csak amikor meghalt, jöttem rá, hogy mekkorát tévedett. Akkor elővettem a korábban készített fegyvereket, és öltem. A Magiszter azt mondta volna, hogy ez így helyes, de én tudtam, hogy nem az.

Anakin beszívta a levegőt.

– Pont, mint én – mondta.

– Még többet öltem, de nem volt elég. Végül is Vergere járt sikerrel. Nem ölte meg őket, hanem meggyőzte. Bárcsak még mindig itt lenne, de csak egy kis darabját hagyta itt. Az üzenetet neked és a mesterednek.

– Tudta, hogy a Magiszter halott?

– Senki nem tudta, mostanáig.

Anakin kinyújtotta a karját, hogy elhessegessen egy tapogatózó kacsot. A jelenés láthatóan megbántódott.

– Miért nem bízol bennem? Meg akarom védeni a lányt.

– Megbízom benned. Csak szerintem egyikünk sem tudja, hogy mit csinál. Ki kell juttatnunk innen, és megvárnunk a mesterem érkezését.

– Te vagy az, akihez a legközelebb érzem magam – mondta a képmás. – A Magiszter emberei szolgát csináltak belőlem, te pedig rabszolga voltál. Azt tettem, amit mondtak. Te azt tetted, amit a gazdáid mondtak. Olyan hasonló vagy! Megpróbáltam szeretni a többieket, de én nem vagyok olyan, mint ők. Az elmém rengeteg részből áll, szerte az egész bolygómon. A te elméd teljesen más, mint a többieké. Nekem nincsenek igazi szüleim, a te szüleid pedig…

– Mi éb… ébresztett fel? – vágott közbe Anakin reszkető

hangon. – Miért jelentél meg egyszer csak évmilliárdok után?

– Azért kellett megszületnem, hogy kommunikáljak az új érkezőkkel, a Magiszter népével. Minden részem összeállt, és felébredtem, hogy beszéljek velük, de én…

A terem távolabbi végében a mennyezet jókora darabja beomlott, elborítva őket szilánkokkal és törött kődarabokkal.

– Mennünk kell! – mondta Anakin. – Tudsz segíteni? A sejtelmesen fénylő alak előbukkant kavargó porból.

– Alátámasztom a folyosókat. Te kiviszed a lányt.

A padló repedéseiből előtörő vastagabb kacsokból oldal-hajtások nőttek ki, felkúsztak a falakra, és vörös és zöld boltíveket alkottak a feje fölött. Anakin felkapta a lányt, és a vállára vetette. Ernyedten nem is volt olyan könnyű. Kezdte bánni, hogy elaltatta, de akkor az volt a legjobb, amit tehetett.

Amikor az utolsó, a szabadba vezető ajtónál jártak, Jabitha magához tért, és ösztönösen kapálózni kezdett.

– Hol vagyunk? – sikította. Aztán felnézett az éjszakai égbolton kirajzolódó spirálkarokra és a mögöttük pislákoló csillagképekre.

A leszállópálya és a sekoti hajójuk fölött árnyék suhant el.

Egy pillanatra eltakarta a spirálkarokat, aztán hirtelen leereszkedett, mint ahogy egy éjszakai ragadozó csap le a prédájára.

Nem egy másik sekoti hajó volt, és nem is a Star Sea Flower.

Anakin hallotta a repulzorhajtóművek sivítását, ahogy végigvágtak a sziklákon.

Egy aknatelepítő naszád volt, ami most éppen leszálló-

egységként funkcionált.

A törzs egyik oldalán fénypászma jelent meg. A hajó gyomrából katonák masíroztak elő rendezett alakzatban, és nyomban gyűrűbe fogták Anakint és Jabithát. Egy csapat a vérmetsző testét vette körül.

Két tiszt sétált le a rámpán olyan méltósággal, mintha a galaxis összes ideje az övék lenne. Anakin azt hitte, hogy testvérek, annyira hasonlítottak egymásra, noha eltérő egyenruhát viseltek. Mindketten vékonyak voltak egyenes, talán túlzottan is büszke tartással. És mindketten roppant arrogánsan néztek ki.

Rögtön, a Jedi Templomban kifejlődött ösztönei nélkül is tudta, hogy veszélyesek. A két férfi feléjük fordult.

Normális esetben egyikük sem törődött volna sokat két gyerek sorsával. Kettőjük közül a magasabbik – igaz alig egykét centivel – felemelte a kezét, és odasúgott valamit a másiknak.

– Őt – mondta az alacsonyabb férfi, és ellentmondást nem tűrően Anakinra bökött. – A lányt itt hagyjuk.

Anakin megpróbált Jabithával maradni. A lány felé nyújtotta a kezét, és egy szempillantásnyi időre összeért az ujjuk, mielőtt egy a Köztársasági Különleges Alakulat egyenruháját viselő

megtermett katona el nem rántotta onnan. Egy másodpercre a

fiú dühe veszélyesen forrongani kezdett, de látta, hogy nem akarják bántani Jabithát, és úgysem tudná megölni mindegyikő-

jüket.

Még ha képes lett volna rá, akkor sem tette volna meg.

– A nevem Tarkin – szólalt meg az alacsonyabb férifi mély, kimért hangon. – Te vagy az a Jedi-fiúcska, aki öreg droidokat gyűjt, nem? Csodák csodája, most ennek a hajónak a pilótája vagy.

Anakin nem felelt. Tarkin egy mosollyal és egy vállverege-téssel jutalmazta a csendet.

– Tanulj egy kis illemet, fiú. – Két katona megragadta Anakint, és bevonszolták a sötét hajóba.

– Mi lesz Ke Daiwal? – kérdezte Raith Sienar.

– Kudarc a kezdetektől fogva – mondta Tarkin. – Itt marad elrohadni.

Jabitha Anakin nevét kiáltotta, de a rámpa sziszegve, aztán egy fémes koppanással bezárult. A fiú érezte, hogy a hajó hirtelen meglódul, és emelkedni kezd. Tarkin és Sienar azonnal abba a rakodótérbe kísérték, ahol a sekoti hajó várakozott tartókengyelekre felfüggesztve.

– Maradj a hajóval, fiú – mondta Tarkin. – Tartsd életben.

Nagyon fontos vagy a számunkra. A Jedi Templom várja a mielőbbi visszatértedet.

58

– Távol fogják tartani a légiaknákat attól a hajótól – mondta Obi-van Shappának, miközben a felhők szintjében cikáztak a szurdokok között. – Senki nem bízik bennük, hogy közvetlen közelről nem vetik-e rá magukat a sajátjaikra is.

Három droidvadászgép követte őket kitartóan, de Shappa hajója túl gyors és fürge volt ahhoz, hogy elkapják.

– Elviszik a Magiszter lányát! – mondta Shappa zordan. Még mélyebbre fúrta a kezét az irányítópultba, aminek a szövete már a könyökéig körbefonta, egyre feljebb tolva az ingujját.

– Nem hiszem – mondta Obi-van. A homlokát összeráncolva összpontosított, szemét lehunyta, a lehetséges jövőket fürkész-te, az egyre inkább kibomló gomolyagot, amiből a sorsa szálai húzódtak minden irányba, mint megannyi kozmikus spirálkar.

– Igazad van – mondta Shappa, ahogy elérték a mező szélét, és körözni kezdtek. – Itt hagyták, és életben van!

– Menj közelebb, hogy felvehessük – felelte Obi-van. – Én a földön maradok.

– A vadászgépek meg fognak ölni!

– Lehet – mondta Obi-van. – De most ez minden, amit értem tehetsz, és én sem tehetek érted semmit.

Shappa eltátotta, majd becsukta a száját, megpróbált valami ideillőt mondani, aztán egyszerűen bólintott, és a leszállásra koncentrált.

Búcsúzkodásra nem jutott idő. Az egyik pillanatban a Jedi-lovag még mellette ült, a következőben, alighogy a külső ajtó kinyílt, már el is tűnt.

Shappa csak azt vette észre, hogy a Magiszter lánya visítva és rugdalózva bezuhan a nyíláson.

– Menjetek! – kiáltott utána Obi-van, és a tenyerével rácsapott a hajó törzsére.

Shappának nem kellett kétszer mondani. A leszállópálya pereménél vadászok tűntek fel, és Jabithának igencsak kapaszkodnia kellett, mikor Shappa a magasba emelte a hajóját.

Obi-van Kenobi letépte magáról a szabad mozgását akadá-

lyozó kötést, és ugyanazzal a mozdulattal előrántotta a fénykardját. A zöld penge haragos sercegéssel kicsapott. Annak idején a fegyver Qui-goné volt. Ahogy a kezében tartotta, Obivan úgy érezte, mintha mindkettőjük ereje benne lenne. A remény minden cseppjére szüksége volt, és ha az érzelmek erőt adtak neki, ha segítettek fókuszálni és felidézni az egykori mesterét, hát nem bánta.

Az Erőnek nem volt kifogása. Qui-gonnak nagyon különleges kapcsolata volt az Erővel, és jó tanítója volt a padavanjának.

– Gyertek! – suttogta Obi-van menet közben. Két vadászgép ott maradt felderíteni, hogy a prédájuk mit talál a hegyen, a harmadik Shappa hajója után vetette magát. – Gyertek!

– ismételte ezúttal kissé hangosabban.

Odaért a vérmetsző teteméhez. Összeroskadva hevert a földön, számtalan csizmanyomtól körülvéve. Volt benne valami, ami nyugtalanította, de most nem volt idő kielemezni.

Alighogy Obi-van felegyenesedett, az egyik vadász lecsapott a magasból, lézersugarakkal szórva meg az amúgy is meg-sebzett tájat. A Jedi-lovag két lézersugarat a pengéjével hárított, noha az erejük kis híján kitépte a fénykardot a kezéből.

Egy harmadik izzó vörös sugár elsuhant mellette, és telibe találta a vérmetsző tetemét.

Ke Daiv akkor és ott részesült a harcosoknak kijáró hamvasztási ceremóniában.

A másik vadászgép egy szűk fordulót hajtva végre csatlakozott az elsőhöz. Aztán a semmiből, mintha egyenesen a hiperűrből ugrott volna ki, Charza Kwinn öreg YT-1150-ese süvített át a mező felett. Mielőtt egyáltalán reagálhattak volna, a fedélzeti ágyúi gyors sorozatokkal megsemmisítették a két droidvadászt. A füstölgő roncsok belecsapódtak a hegy oldalába, és valóságos kőlavinát indítottak el, amely maga alá temette a palota romjait. A leszállópályán hatalmas sziklatömbök pattogtak kiszámíthatatlanul, rosszabbak voltak, akár egy falanxnyi harcos.

Obi-van felemelte a kardját és meglengette a feje fölött, mintegy élő világítóbójaként.

A Star Sea Flower alig néhány méterre a tombolva, porfelhőt kavarva özönlő szikladarabok fölött felkapta az orrát, és lefékezett. A beszállórámpája leereszkedett, Obi-van pedig magasan felugorva a levegőbe, megkapaszkodott a rámpa peremén. Abban a pillanatban, ahogy a hegy magáénak követelte a leszállópálya maradékát, a hajó már fel is emelkedett vele.

Obi-van a sötét folyosókon keresztül előrement a pilótafülke irányába. Élelemlények rebbentek szét az útjából, izgatottságukban apró lábaikkal hadonászva.

– Elvitték a padavanodat – susogta Charza Kwinn, és törzsét hátrahajlítva ránézett a Jedire. – Ülj le és kapcsold be magad.

59

Anakin úgy érezte, mintha élve lenyelték volna. A hajója mellett kuporgott, kezét a törzsre fektette. A hajó szinte tapinthatóan reszketett a tartókengyelekben. A fiú megpróbált úrrá lenni a szapora légzésén, és kigondolni valamilyen tervet, bármilyen tervet, amivel visszaszerezhetné az irányítást az élete felett.

Nem tudta száműzni a haldokló vérmetsző emlékét. Attól, hogy droidokat pusztított már el lézerrel, még nem készült fel az első szemtől szembeni gyilkolásra, arra pedig még kevésbé, ahogy megtette…

Anakin felnyögött. A raktérben ácsorgó őrök odakapták a fejüket, aztán megvonták a vállukat, és el is fordultak. Csak egy rémült kisgyerek.

Jabitha jelent meg előtte. Anakin felnézett, és pislogott egyet.

A jelenés átalakult, Jabithából Vergere lett, aztán a Magiszter.

Anakin felállt, és odasompolygott a hajó orrához. Nem tudta, hogy meddig bírja még a Sekot illúzióit.

– El akarják pusztítani a településeinket – mondta a Sekot, miközben a képmása letérdelt a fiú mellé. Nem tűrhetem tovább.

– Mit tudsz tenni? – kérdezte suttogva a fiú.

– A Magiszter felkészített erre, de még sosem… – A Sekot láthatóan kereste a megfelelő szót. – Gyakoroltuk? Még sosem próbáltunk ki mindent egyszerre.

– Mit nem próbáltatok ki?

A Sekot maga elé bámult.

– A hajtóműveket, a hiperhajtóműmagokat.

– Micsoda? Hatalmas hajókon akartok elmenekülni?

– Mindent megteszünk, hogy fennmaradjunk. Tudod, hol vagy?

– Egy aknarakó hajóban. Fogoly vagyok – felelte Anakin.

– Körülöttem repülsz orbitális pályán. A hajód része annak a flottának, amit lehet, hogy hamarosan el kell pusztítanom.

Sajnálnám, ha ártanék neked.

– Meg tudod tenni? Fel tudod robbantani ezeket a hajókat?

– Lehetséges. Igyekszem nem túl pusztító lenni elsőre, de a Magiszter nem tanított meg mindenre. Nem tudom, mire vagyunk képesek, a telepesek és én, ha együttműködünk.

– Öltél meg Kívülről Érkezőket?

– Kénytelen voltam – mondta a Sekot.

– Ez most másmilyen lenne? – A válasz furcsamód lényegesnek tűnt.

– Nem tudom. Minden tapasztalat új nekem. Magamat sem ismerem valami jól. Most döbbenek csak rá, hogy a testemben milyen sok halál lakozik, hogy miként versengenek egymással, fenntartva a születés és az elmúlás, a kezdet és a vég egyensúlyát. Talán rosszul gondolom? Te érzed, amikor a tested elpusztítja a betolakodó baktériumokat?

– Nem – felelte Anakin. Néhány mester tökéletesen tisztában volt a szervezetében lejátszódó folyamatokkal. A padavanokat ritkán tanították meg erre. Elvonhatta volna a figyelmüket.

Egy őr jött oda ellenőrizni.

– Kivel beszélsz? – kérdezte, és rápillantott a felfüggesztett hajóra.

– A bolygóval – válaszolta Anakin. – Készen áll, hogy lesöpörjön benneteket az égről.

– Ez egy koszfészek, egy átkozott dzsungel – vigyorodott el a katona. – Úgy hallom, nem adják könnyen magukat, de semmi komoly.

Anakin összeszorította az ajkait. Az őr nem bírta sokáig állni a fiú tekintetét. Sarkon fordult, és a fejét rázva visszament az őrhelyére.

A Sekot visszatért.

– Bárcsak lenne valami más mód. Nem szeretnék ártani neked – mondta.

– Meg kell védened magad.

– Bárcsak több idő lenne.

Anakin összerezzent.

– Igen – mondta. Idő, hogy lecsillapítsa a lelke háborgását és felkészüljön az átmenetre, egy Jedi-növendék halálára.

60

Tarkin magánkívül volt a büszkeségtől.

– Azt hitték, hogy elrejthetik előlem a titkukat – mondta Sienarnak, miközben egy turbólifttel felvitették magukat a hídra. Tarkin küldött egy lekicsinylő pillantást az aknarakó naszád kapitánya, egy szebb napokat is megélt, torzonborz, fakósárga hajú férfi felé, aki gyorsan félrehúzódott a flottaparancsnok útjából.

– A Köztársaság erőinek manikűrre és egy alapos fazon-igazításra van szükségük – közölte Tarkin Sienarral, egyszerre sugározva jókedvet és eltökéltséget magából. A mostani siker után én leszek a fodrász, Raith.

– Én pedig felsöprök utánad – felelte Sienar színtelenül.

– A sikerem jó fényt fog vetni a körülöttem lévőkre is kuncogott fel Tarkin. – Még azokra is, akik bujkálnak a feletteseik elől. Már alig várom, hogy visszaérjünk az Einemre, és befejezzük a művünket.

– Nem kellene megelégednünk ezzel a figyelmeztetéssel, meghagynánk a későbbi kutatások lehetőségét – javasolta Sienar különösebb átélés nélkül. – Kétlem, hogy bárhová is mennének.

Tarkin nem válaszolt. A széles kapitányi megfigyelőablakon keresztül a felhőbe burkolózott déli féltekét nézte, és a csatát, amely az Egyenlítő mentén még mindig folyt a bolygó védői és a droidvadászgépek között. Helyenként lézersugarak villantak, máshol az égő dzsungel világította be az égboltot, elhalványítva a nappal és az éjszaka lassan vándorló határvonalát.

Nem volt elégedett a látvánnyal.

– Még mindig nem adták meg magukat.

– Súlyos károkat okozol a védelmüknek – mondta Sienar. A sötétben más fények is villantak, és Sienar, kettőjük közül a kevésbé arrogáns és öntelt, érdeklődve követte végig a tekintetével. Hosszanti elrendezésű, több száz kilométeres négy-szögeket látott, a körvonalukat mintha villámok rajzolták volna ki. Valamilyen gigantikus változás zavarta meg az atmoszférát.

Nem hitte, hogy a vadászok lennének érte a felelősek.

– Mennyi idő még, amíg dokkolunk az Einemen? – szólt hátra Tarkin a még mindig az egyik sarokban tébláboló kapitánynak.

– Tizenöt perc, parancsnok – felelte reszelős hangon a kapitány.

– Matuzsálem – motyogta Tarkin megvetően. – Eljött a fiatalok ideje. – A turbólift felé indult. – Beszélgessünk egy kicsit a fiúval, mielőtt megérkeznénk.

61

– Nem tudom, milyen bőrben van – mondta Obi-van Charza Kwinn-nek, miközben a Star Sea Flower keresztülvágott az atmoszférán. Az égbolt elsötétedett, és az ablakok mögött elsuhanó levegő zúgása is fokozatosan elhalt. – Azt hiszem, befelé fordul, elfojtja a személyes rezdüléseit.

– De biztos, hogy életben van? – kérdezte Charza Kwinn.

– Elrabolták a hajóval együtt. Életben tarják, hogy a hajó életben maradjon.

– Nem hiszem el, hogy a Köztársaság ilyet művelne. Miért támadnák meg ezt a bolygót? – kétkedve Charza. Az élelemlények a vezérlőpulton gyülekeztek tágra nyílt szemekkel, hogy le ne maradjanak semmiről.

– Gyanítom, hogy valamilyen zavar történt az egybeolvadás során – mondta Obi-van. – Valamelyik feltörekvő és gátlástalan csoport kihasználta a helyzetet.

– Te arra esküdtél, hogy megvédd a Köztársaságot – mondta Charza. – Harcolhatsz ellenük?

– Én arra esküdtem, hogy megvédjem a padavanomat

– felelte Obi-van. Ez egy mélyebb törvény volt, egy ősibb hagyomány, de Charza kérdése mégis elgondolkoztatta. Honnan tudhatta Obi-van, hogy miről döntöttek a Coruscanton?

Charza mintha olvasott volna a gondolataiban.

– Sosem hagynák jóvá egy ártatlan bolygó elpusztítását -

mondta. – Ez inkább a késői Kereskedelmi Szövetségre vall.

Ha pedig tudják, hogy a fiú Jedi…

– Az nem számít – vágott közbe Obi-van. – Illegális támadás alatt állunk. Kiszabadítjuk a fiút. – Aztán a Szenátus majd ítélkezik, ha visszaértünk a Coruscantra.

– Már kiterveltem egy lehetséges útvonalat – mondta Charza, és megmutatta Obi-vannak az előre várható röppályát és találkozási pontot. – A naszád akkor a legvédtelenebb, amikor dokkolni készül. Ezeknek a böhöm nagy, öreg vezérlőhajóknak korlátozott az érzékelési képességük alul és felül. Be-csusszanok az alsó holttérbe, hozzásimulok az aknarakó hasához, ahol a legvékonyabb a páncélzatuk, és kipróbálok egy új játékszert. – Charza magas, érdes nyekergessél adott hangot elégedettségének.

– Miféle új játékszert? – kérdezte Obi-van.

– Egy tökéletes játékot ezekben a gátlástalan időkben -

válaszolta Charza. – Egy kicsit előre is kell terveznem, arra az esetre, ha a Jedik nem tartanának igényt tovább a szolgála-taimra, nem igaz?

Obi-van keresztbe fonta a karjait. Még mindig elborzasztotta a vérmetsző emléke, pontosabban az a mód, ahogy meghalt.

Anakin először ölt közelharcban. Tudom, hogy önvédelemből tette. Ráadásul fénykard használata nélkül, egy sokkal erősebb ellenféllel szemben. Miért érzem mégis úgy, hogy valami nagy baj történt?

62

– Le vagyok nyűgözve – mondta Tarkin Anakin Skywalkernek, miközben a sekoti hajót csörlőkkel a raktér rakodónyílása, egyben a padlója fölé emelték. A falak mentén a légiaknák kiürült, egymásra halmozott ládái zörögtek az öreg hajó vibrációitól. – Te készítetted?

Anakin mozdulatlanul állt, a fejét lehajtotta, és nem szólt semmit. Érezte a hajó elméjét: csendes volt és várakozó. Mint ő

maga.

Raith Sienar felmászott az egyik tartókengyelre, és körbesétált a hajó tetején. Egy helyen leguggolt, és egy speciális műszerrel vizsgálni kezdte a törzset.

– Teljesen egészséges – jelentette ki végül.

A magasabbik Sienar értelmesebb, gondolta Anakin. Az alacsonyabb nagyon befolyásos és célratörő. Gátlástalanabb bárkinél, akivel találkoztam. Megint az idősebb hang volt, aki megszólalt a fejében. Anakin rájött, hogy jelenlegi helyzetében, a menekülés reális esélye nélkül, leghelyesebb, ha odafigyel erre a hangra, ha életben akar maradni. Márpedig életben fog maradni, bármi áron. Túl sok befejezetlen dolog volt az életében, még akkor is, ha a Jedi pályafutása véget ért.

Nem hitte, hogy valaha is visszaviszik a Templomba. Ne higgy el semmit, amit mondanak. Nekik csak a hajó egyik alkatrésze vagy.

– Ezek a hajók tényleg olyan különlegesek, mint ahogy rebesgetik? – kérdezte Tarkin társalgási hangnemben.

– Nem volt alkalmam igazából kipróbálni – felelte Anakin. –

Megtámadták a bolygót, és majdnem megöltek mindannyiunkat.

– Sajnálom, hogy ezt kellett megélned – mondta Tarkin merev tekintettel a fiút tanulmányozva. – A stratégiai döntések kegyetlenek tudnak lenni, ezt minden Jedi tudja. Magasabb érdekeket védelmezünk, időnként az alacsonyabbak feláldozása árán.

– A Zonama Sekot nem ártott maguknak – ellenkezett Anakin.

– Nem ismerte el a fennhatóságunkat, ezek pedig nehéz idők

– mondta Tarkin. A fiú érdekes volt, a korát meghazudtolóan erős jellem. – Megölted a vérmetszőt?

– Ke Daivnak hívták – mondta Anakin. – Azért öltem meg, mert fenyegette Jabithát.

– Értem. Szerencsétlen félreértelmezése az utasításainknak.

Persze, az ő fajában sosem bízhatunk meg, vagy igen? Jobb szeretek emberekkel dolgozni.

Anakin nem válaszolt.

– Mesélj még a hajódról. Amint visszaérünk a Coruscantra, természetesen hagyjuk, hogy repülj vele, és te irányítsd.

– Sokkal több hajót szerezhettek volna, egyszerűen fizetniük kellett volna értük, és…

– Elég! – emelte fel a hangját Tarkin.

Sienar csípőre tett kézzel a sekoti hajó tetején állt, és szótlanul figyelte őket. Anakin felpillantott rá, mire Sienar elmosolyodott és bólintott, mintha egyetértene.

– Felmehetek a hajódra? – kérdezte Tarkin visszanyerve a nyugalmát. Miközben körbesétálta a hajót, kezét végighúzta a jobb oldali vezérsík felső élén.

Anakin mozdulatlanul állt, a fejét újra lehajtotta.

Tarkin a válla fölött hátranézett. Nyugtalanította a fiú néma koncentrálása, nyugtalanította a vérmetsző holttestének kinézete,

ezért röpke, parancsoló pillantást vetett a raktér különböző

pontjain várakozó személyes testőreinek. Azok megmarkolták a fegyverüket.

– Megismétlem, felengedsz… – kezdte újra Tarkin. Anakin hirtelen felemelte a fejét, és egyenesen Tarkin szemébe nézett.

– Tegyen, amit akar – mondta. – Én nem segítek. – Megint ott volt ez a teljesen logikátlannak tűnő ellenállás, dacosság. Az idősebb, bölcsebb énje felbolydult a lelkében.

Érezte, hogy a próbatétele újabb állomásához közeledik, és még távolról sem ért véget. A reménytelensége gyengeség, amit ki kell irtani. Ha együttműködik ezekkel az emberekkel, ha bármi jelét mutatja, hogy feladta vagy enged nekik, akkor bölcsebb énje ide vagy oda, minden elveszik.

Sienar megvonta a vállát, és átmászott a törzsön a felső

nyílásfedélhez.

– Várnunk kell, amíg átszállítjuk az Einemre – sóhajtott fel végül Tarkin. – A fiúnak idővel majd csak megjön az esze.

Rakodódroidok gördültek a hajóhoz, előkészítve azt a dokkoláshoz. Figyelmeztető csipogással adták Anakin tudtára, hogy arrébb kell mennie. A raktér ajtaja hamarosan feltárul.

– Gyere – fogta meg a fiú vállát Tarkin. A kezébe égő

fájdalom hasított, elkapta, és fájdalmas arccal megrázta a levegőben. Roppant figyelemreméltó fiú! Kényszerítette magát, hogy ne csapja arcon a fiút.

Anakin ránézett Tarkinra, és a szeme mintha elködösödött volna. A férfi furcsa bizsergést érzett a mellkasában és a hasában.

Vészjelzők bömböltek fel a hajó minden pontján. Sienar elkapta a tekintetét Tarkinról, és rápillantott a vörösen villogó vészfényekre, az üvöltő szirénákra.

Anakin hátralépett, és magába fojtotta a dühét. Megint megtettem volna!

Valami súlyos tárgy csapódott neki a raktérajtónak, és a hajó megrázkódott. Az ajtószárnyak találkozási pontjánál olvadt fémszilánkok záporoztak, és forró gázokból és füstből álló oszlop kezdett kavarogni az üres aknásládák felé.

A személyi testőrei kikísérték Tarkint a raktérből. Sienar leugrott a sekoti hajóról, sietve körbenézett, aztán érezve, hogy csökken a légnyomás, egy utolsó pillantást vetett Anakinra, és az őrök után rohant.

Néhány őr a helyén maradt, ezek légzőmaszkokat illesztettek az arcukra. Ezután fél térdre ereszkedtek, és előhúzták a sugárvetőiket.

A füst és a fémszilánkok tengeréből, az ajtóba vágott jó egyméteres lyukon keresztül egy csuklyás alak emelkedett ki, kezében ragyogó zöld pengéjű fénykarddal. Ahogy belépett a hajóra, lézersugarak vágódtak felé, de szemmel alig követhető

mozdulattal a fénykard minden egyes sugarat hárított.

Anakin örömében felkiáltott, aztán elöntötte a kínzó szégyenérzet. Nem hitt a mesterében vagy az igazi Jedik által véghezvihető, csodával határos tettekben, és fájt neki.

Most azonban nem volt vesztegetni való idő. Obi-van egyszeriben tucatnyi lézersugár gyűrűjében találta magát, amelyek kaotikusan cikáztak a raktér falai között.

A hajója mellett álló fiú berogyasztotta a térdét, és három méter magasra felugorva a jármű tetején landolt. A fedélzeti nyílás a lába érintésére feltárult, a hajó pedig azonnal bekapcsolta a hajtóműveit. A csarnokon forró levegő csapott végig.

Obi-van emberfeletti ügyességgel és hihetetlen gyorsasággal forgatva a pengéjét a sekoti hajó felé kezdett lépkedni. Az eltévedt vagy visszaverődött lézersugarak rendet vágtak az üres ládák között. Kilenc őr beszüntette a tüzelést, és visszavonult.

– Anakin! – kiáltotta Obi-van. – El kell mennünk! Készítsd elő a hajót!

A raktérben a szirénák hangja egyre fülhasogatóbb lett.

Látva, hogy többet már nem tehetnek, a maradék három katona is az egyetlen nyitott ajtó felé indult, hátrálás közben is tüzelve.

Obi-van felugrott a hajó tetejére, és a fénykardjával sorra elvagdosta a tartókengyeleket, egyszerre hármat az egyik oldalon, hármat a másikon, majd kezdte elölről. Mire az utolsó kengyelekkel is végzett, a hajó már a saját hajtóművein lebegett.

– Alig van üzemanyagunk! – hallotta Anakin hangját a hajó belsejéből.

Obi-van az égő ládák füstjén keresztül is észrevette az egyik válaszfalról lógó, gondosan összetekert üzemanyagtöltő csöveket.

A droidvadászgépek, illetve a saját hajtóművel rendelkező

légiaknák kiszolgálására alkalmas csatlakozójuk volt.

Ezek mindegyike első osztályú üzemanyagot igényelt, éppúgy, mint a sekoti hajó.

– Három perc! – kiáltotta Obi-van, és az egyik vészesen imbolygó láda maradványán átmászva megragadta az egyik cső

végét. Anakin egy méterrel magasabbra emelte a hajót, ezzel segítve a mestere ténykedését.

Amit Obi-van nem mondott el a padavanjának, az az volt, hogy a Star Sea Flower ugyanekkor késleltetett robbanótöltetet helyezett el az aknarakó naszád raktérajtaján.

A három percnél néhány pillanattal volt csak több idejük, mielőtt az felrobban.

63

Tarkin magánkívül volt a gyilkos dühtől, az arca egészen el-lilult. Sienar mellett kucorgott a mentőkapszulában, miközben a naszád idősödő kapitánya szomorú, végzetszerű bólintással rájuk zárta a csapóajtót.

– Két perc a dokkolásig! – csikorogta Tarkin, és az öklével rácsapott az egyik vékony merevítőre. – Ilyen közel voltunk!

– Óvatosan – mondta Sienar. – Nem túl strapabíró a belseje.

Tarkin megtorpant, dühödten megremegett, és keményen ránézett Sienarra.

– Tudod, költségkímélés. Én terveztem ezeket, könnyűnek, de nem erősnek – magyarázta Sienar.

Tarkin megragadott egy komlinket, és szinte kitépte a falból.

Közvetlenül az Einemmel lépett kapcsolatba.

– Kapitány, akármit is csinál – vakkantotta. – Semmisítse meg azt az átkozott teherszállítót, és pusztítson el mindent, ami a bolygón megmaradt!

64

Charza Kwinn a Star Sea Flowerrel eltávolodott az aknarakó naszádtól, és behúzta a hajlékony átszállófolyosót. Az imént vágott lyukat betömte, és egy akkora erejű töltetet helyezett el rajta, ami darabokra tépi a raktérajtót.

Számos szemével a Rim Merchant Einemről záporozó, változó mintázatú lézertüzet tanulmányozta. Az aknarakó veszélyesen közel sodródott a vezérlőhajó törzséhez.

A naszád oldaláról egy mentőkapszula vált el, amelyet az Einem célzott vonósugara nyomban be is fogott.

Obi-vannak és a padavanjának néhány másodperce maradt csupán a robbanásig, és ideje volt neki is eltűnnie.

65

Obi-van félrerúgta a nagy nyomású töltőcsövet, és fürgén elhajolt a kifröccsenő maró üzemanyag elől. A raktérben egyre sűrűbb füst gomolygott, a légnyomás pedig fokozatosan csökkent: Charza a hajó megcsáklyázása közben nyilván fontos létfenntartó kábeleket is elvágott. A padlón a törmelék lebegni kezdett.

Beugrott a sekoti hajóba, és lezárta a törzs nyílását. Anakin előre-hátra lengette a hajót, hogy kiszabaduljanak két rájuk zuhant aknatároló rekesz alól. Szorosan megmarkolta a mestere kezét, miközben elhelyezkedett a székében.

– Készen állsz? – kérdezte Obi-van.

Anakin életében még sosem állt ennyire készen elhagyni egy helyet.

– Kapaszkodj – figyelmeztette a Jedi.

A töltet felrobbant, az ajtószárnyak meghajlottak, majd a következő pillanatban eltűntek a helyükről. A ládák, a füst és a törmelék kiröppent az űrbe, a robbanás ereje pedig nekilökte az aknarakó naszádot az Einem oldalának. A vezérlőhajó pajzsai felfogták az ütközést, de a kisebb hajónak nem volt esélye.

Öregebb volt, eleve feláldozhatónak tervezték, így a főtartója kettéroppant, és az üzemanyaga– plusz az egyik raktárban tárolt három selejtes akna – berobbant.

A lökéshullám valósággal kilökte a sekoti hajót a törzsön keletkezett résen. Egy rekesz felsértette az egyik vezérsíkot, és Anakin elméjében a hajó fájdalmasan felsikított, aztán kijavította a sérülést. Egyelőre nem tudta szabályozni a hajó

mozgását, a turbulencia túl erős volt. Még több lyukat és egy hasadást érzett a törzsön, és a hajó ezúttal is begyógyította a sebeket, de a fájdalma elviselhetetlen volt.

Ahogy a robbanás vakító fénye kihunyt, Obi-van látta, hogy pörögve eltávolodnak a vezérlőhajótól és az öreg aknarakó naszád helyén keletkezett sodródó roncstömegtől.

Anakinnak végre sikerült egyenesbe hozni a hajót.

Körülöttük céltalan lézersugarak suhantak el, és egyenesen szembe találták magukat egy sereg vadászgéppel. A fürge, halálos droidhajók látszólag a semmiből tűntek fel, két szinte áthatolhatatlan fal az Einem két oldalán. Anakinnak nem volt más választása, mint azonnal irányt változtatni, besurranni a vezérlőhajó árnyékába, és elkeseredett menekülésbe kezdeni a Zonama légköre felé.

Minden más útvonal le volt zárva előttük.

– Sértetlen – mondta Anakin Obi-vannak, és küldött egy röpke mosolyt a mestere felé. – Bátor és gyönyörű. Bárhová elvisz bennünket, ahová csak mondom neki.

Obi-van megragadta a padavan vállát.

– Megéljük a holnapot, hogy újra harcolhassunk?

– Naná!

Anakin belemélyesztette a karját a vezérlőpultba, és a hajó elmondott neki mindent, amit tudott a bolygóról, hogy hová tudnak repülni, és hogyan menekülhetnek meg.

– Az ég még mindig tele van aknákkal – mondta Obi-van.

Lágyan megérintette az előtte lévő konzolt. Az ujjai belesüppedtek az élő anyagba, a keze körül számos zöld fénypont villant fel. A karján impulzusok futottak végig, közvetlen kapcsolatba került a hajóval, és egyúttal Anakinnal.

A hajó ellátta őt a szükséges paraméterekkel és információkkal.

Néhány másodpercen belül szinte mindent tudott, amit egy pilótának tudnia kellett – csakhogy Anakin órákat töltött együtt

a hajóval, az ő tapasztalata sokkal nagyobb volt. Csak egy pilóta lehet.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha én csak felügyellek – mondta Obi-van.

– Nyomon követheted, hogy mi zajlik odalent. Amíg a közelben vagyunk, a Sekot kommunikál a hajóval.

– A Sekot?

– Az a magasabbrendű tudat, amiről Vergere is beszélt.

– Vergere? – kérdezte Obi-van értetlenül.

Anakin gyorsan elmagyarázott mindent.

A hajó a felső atmoszféra határán suhant az egyenlítőhöz közel, aztán néhány gyors rándulással belépett a légkörbe, végül levedlette magáról a súrlódás generálta hőt.

– Szeret megmelegedni egy kicsit – mondta Anakin.

– Azt látom. Nagyon tüzes.

– Nagyon remek. – Anakin érezte, hogy a nyugalom hulláma terjed szét a vállain, a nyakán és a hátán. Felsóhajtott és fészkelődött egy kicsit az ülésben. Olyan volt összekapcsolva lenni a hajóval, mintha egy régi baráttal társalogna, márpedig nekik volt mit megosztaniuk egymással.

Szinte még az elmúlt néhány óráról is megfeledkezett. Tarkin erői azonban nem szívesen hagyták volna, ha kicsúsznak a kezeik közül. Az összes légiakna és a megmaradt vadászgépek többsége tőlük egyenesen nyugatra csoportosult, egy másik seregnyi akna pedig kelet felől közeledett. Lassacskán közrefogta őket a kíméletet nem ismerő, automatizált halál.

A magasból szoros kötelékben újabb vadászok csaptak le.

Akármilyen sérüléseket is szenvedett a Rim Merchant Einem, a vezérlő és stratégiai irányítóképessége láthatólag megmaradt.

Anakin könnyedén maga elé képzelte Tarkin komor, eltökélt arcát, amint egy vadász tekintetével követi őket.

– Alacsonyabbra kell szállnunk.

– A gyárvölgybe – mondta Anakin. – A hajó azt mondja, hogy a lombkorona nyitva van, és leállították a termelést.

Obi-van is össze tudta rakni a hajó üzenetének darabjait, de nem olyan gyorsan, mint Anakin.

– Obi-van, jó pár hajót összegyűjtöttek. És van valami más is…

– Micsoda?

– Azt mondja, hogy a telepesek el fognak menekülni. Obivan összevonta a szemöldökét.

– Mindenki, egyetlen nagy hajóban?

– A hajó legalábbis ezt gondolja. El tudnának készíteni valami ilyen nagyot?

– A Jentarikkal nem hiszem, hogy lehetetlen lenne. Persze napokba telne összecsődíteni minden telepest, még ha hajlandóak lennének is elmenni.

Vadászgépek bukkantak fel egy alacsony hegylánc mögül, és V alakzatban szétterültek mögöttük. Anakin felgyorsított, és lebukott a tampasi szintjéig, ahogy korábban Ke Daiwal az oldalán is tette.

A vadászok szorosan a nyomukban maradtak, fürgén kerülgetve a magasabb bórákat.

– Ott van – mondta Anakin. A gyárvölgyet álcázó lombréteg eltűnt, feltárva ezzel a bazaltfelszínt és a megannyi csorba fogként meredező kőoszlopokat.

A völgy fölött az égen még mindig tombolt a harc a sekoti védők és a droidvadászok között.

– Innen nézve elég keskenynek tűnik – jegyezte meg Obivan.

– Az is – felelte Anakin.

Obi-van szemügyre vette a bolygót védő sekoti hajókat.

Elképesztő változatosságot mutattak, de egyik sem volt hatvan-hetven méternél nagyobb, és egyik sem volt olyan gyors vagy karcsú, mint az ő hajójuk. De mindegyik csodálatra méltó

elszántsággal üldözte a támadókat, fogókarjaikkal megragadták azokat, és nekicsapták a bóráknak vagy a völgy aljának. A robbanások vörösen izzó fénye és a záporozó fémtörmelék betöltötte a levegőt. A kisebb hajók úgy semmisítették meg az aknákat, hogy egyszerűen beléjük rohantak.

– Azoknak nincs pilótájuk – mondta Obi-van.

– Azt hiszem, a Sekot a pilótájuk. Ő irányítja mindegyiket.

Obi-vannak még mindig emésztenie kellett az egész bolygót behálózó tudat gondolatát, de nem kételkedett a padavanjában.

– Ez nagyon közel lesz – mondta Anakin. – Bármelyik másik hajóban nekünk már befellegzett volna.

– Felsorakoznak a völgy mentén – közvetítette Obi-van a látottakat. – Körülbelül három perc, amíg elérjük a végét.

– Hirtelen azon kapta magát, hogy számtalan különböző

szemen keresztül látja a völgyet, és mintha jóval saját maguk előtt suhant volna. Az ellenséges hajók sokkal élesebben kirajzolódtak előtte. A tampasi továbbította a saját érzékszerveivel felfogott információkat a hajójuknak, a hajó pedig lefordította azokat a benne ülőknek.

– Hát nem imádnivaló? – mondta Anakin halkan.

– Azt mutatja, hogy semmi esélyünk – jegyezte meg Obivan. – Még több vadász közeledik az űrből és még több aknarakó…

– Sose add fel! – emlékeztette Anakin a mesterét.

Ragyogó fényoszlopok törtek az ég felé, három tőlük északra, egy dél felé. Végig a völgyben a levegő szinte pulzált a hatalmas lökéshullámoktól. A fölöttük lévő vadászgépek irányíthatatlanul a légkör felsőbb rétegei felé sodródtak, mintha egy láthatatlan ököl találta volna el őket. Az ő hajójuk is csupán azért tudta megtartani a haladási irányát, mert alig néhány méterrel a völgy feneke felett repült.

A nappalokat és éjszakákat elválasztó határvonal egyre közeledett feléjük, elárasztva a völgy egyik falát azzal, ami más körülmények között káprázatos napfelkelte lett volna. A lökéshullám nyomán keletkező űrbe felhők úsztak be, a felkelő

nap sugarai ezeken is megcsillantak, sejtelmes lilás és aranyszínű ragyogással borítva be őket.

Ugyanakkor északabbra a napfelkelte békéjét első pillantásra meredek hegycsúcsoknak tűnő tárgyak zavarták meg, amelyek sorra emelkedtek fel a bolygó felszínéről. Túl szabályosak és szimmetrikusak voltak ahhoz, hogy hegycsúcsok legyenek.

Mintha valamiféle terelőszárnyak lettek volna, és mind Anakinnak, mind Obi-vannak furcsán ismerősnek tűntek.

– A hajó azt mondja, ha nem akarunk velük menni, mielőbb tűnjünk el innen – közvetítette Anakin. – Ki kellene találnunk, hogyan állhatnak nap körüli pályára. Méghozzá gyorsan.

Obi-van a hirtelen megnövekedett látóterét felhasználva több oldalról is szemügyre vette a szerkezeteket. Hipertér vezérsíkok

– és több mint háromszáz kilométer magasak! A fényoszlopok hajtóművek plazmacsóvái. Hatalmas hajtóműveké.

Ránézett a kormányzással elfoglalt padavanjára.

Egy újabb lökéshullám rázta meg a völgyet és a hajót egyaránt. A völgyszélek mentén sorakozó bórák gyökerestül kifordultak a helyükről, és a mélybe zuhantak.

– Ez őrület – mondta Obi-van. – Azt sem tudjuk, hová mennek.

– Vagy hogy életben maradnak-e egyáltalán – tette hozzá Anakin.

– Próbáljunk szerencsét feljebb.

A vadászgépek szétszóródtak, a szenzoraikat elvakították a völgy fölé emelkedő fényoszlopok. Repedések jelentek meg a völgy fenekén, amelyeken sűrű magma buggyant elő. Az egész

bolygófelszín pattanásig feszült a hatalmas hajtóművek erejétől.

– Seregnyi aknán kell keresztülvágnunk – mondta Anakin.

– Akkor csináld. – Obi-van homlokát ráncolva a gondolataiba mélyedt, próbálta kifürkészni, hogy a jövő ösvényei merre vezetnek, hogy az ő apró ösvényük hol találkozik a közeljövő

sorsdöntő eseményeivel. Semmit sem látott tisztán.

Anakin a völgy fölé emelkedett a sekoti hajóval, amikor egy újabb vakító fénypászma tört utat az atmoszférán keresztül tőlük száz kilométerrel északra, elhamvasztva mindent, ami az útjába került, barátot és ellenséget egyaránt. A fényoszlop a tövénél még vakítóan ragyogott, feljebb azonban sötét narancsszínűvé tompult, végül teljesen kihunyt, és roncsdarabok záporoztak belőle mindenfelé. Ha tényleg hajtómű volt, akkor kétségkívül felrobbant, de legalább szabaddá tett előttük egy ösvényt az űr felé.

Anakin összeszorította a fogát, bármelyik pillanatban várva a halált…

– Sose add fel! – emlékeztette Obi-van.

…és egyenesen keresztülvágtak a felbolydult légkörön, a hajtómű sodródó maradványai között, a lángra lobbant üzemanyag pokoli tengerében.

Az ionizált levegőből álló alagút végén egy fekete körben csillagok fénylettek, csakhogy ez a fekete kör rohamosan zárult össze.

A kis hajó elképesztő sebességgel vágódott ki a nyílt űrbe, másodperceken belül már el is érte a szökési sebességet.

Körülötte üldöző vadászok gyülekeztek.

Charza Kwinn YT-1150-ese felzárkózott mögéjük. Charza követte őket le a völgybe, de nem tudott lépést tartani a sekoti hajóval, ezért inkább lemaradt, és magára vonta a droidvadászok figyelmét, egyre magasabbra és magasabbra csalva

őket, míg kiértek az űrbe. Legutóbb, amikor megpillantották, éppen egy kísérőhajót vett tűz alá.

Aztán a Rim Merchant Einem, alig látható árnyék a Zonama Sekot kontúrja fölött, leadott egy mesterien célzott, összpontosított turbólézer-sorozatot. A sugarak a hajó oldalát találták el, egy pillanatra elvakítva őket, és szénné égetve az egyik vezérsíkot.

Anakin a csontjaiban érezte a hajó elkínzott, rémült fájdalomüvöltését.

Obi-van a Sekottól kapott új érzékszerveit kihasználva hátranézett, és látta, hogy újabb hajtóművek kelnek életre a bolygó északi féltekéje alatt, hatalmas plazmacsóváikkal lassan, méltóságteljesen letérítve a Zonama Sekotot az eredeti pályájáról. Az űrben sereglő hajók fejvesztve menekültek a hajtóművek csóvái elől és a bolygó új irányvektorának útjából.

A Zonama Sekot még sosem volt ilyen gyönyörű. Szinte ragyogni látszott az égboltot uraló kettős spirálkar és a végtelen csillagkupola előtt. A felhők és a tampasi fái belevesztek a napfelkelte ragyogásába, amely még így sem vetekedhetett a Sekot saját maga generálta energiákkal.

– Elmegy! – kiáltott fel Obi-van. Kinyújtotta a karját, mintha meg akarna ragadni valamit – egy ösztönös, teljesen hiábavaló mozdulat.

A bolygó kerülete körül a csillagok mintha megremegtek volna, aztán visszatértek a megszokott helyükre. Obi-van úgy érezte, mintha hirtelenében a tér és az idő kínzóan üressé vált volna. Még sosem tapasztalt ehhez foghatót.

Elvesztette az újonnan kapott érzékszerveit, a kapcsolata a Sekottal egy szempillantás alatt megszakadt. Egyetlen kósza emlék maradt csupán, egy távolba vesző kacs, amely egyszerre volt fiatal és ősöreg.

Anakin még mindig elmerült a hajó fájdalmában. Mögöttük Tarkin összezavarodott flottája mintha kozmikus viharba került volna. A hajók röppályája hirtelen megváltozott, a navigációs berendezések megbolondultak. Az aknák összeütköztek a többi aknával vagy a vadászgépekkel, aknatelepítő naszádok rohantak a védőkíséret közé, és legalább két kísérőhajó belecsapódott a Rim Merchant Einem oldalába.

Nem mintha érdekelte volna. Anakin tudta, hogy nem sok idejük maradt, hogy elmenjenek, ahová menniük kellett. Vigyél ki innen, mondta a hajónak.

Olyan tudatállapotba jutott, ahol megértette a mélyűr gondolatait. Az univerzum méretei többé már nem rémisztették meg. A hajó még a fájdalmai közepette is tanítgatta, hogyan igazodjon el és navigáljon a különböző dimenziók között.

Anakin cserébe a képességei legjavával ajándékozta meg a hajót.

Együttes erővel beléptek a hiperűrbe, és maguk mögött hagyták a hármas csillagrendszert, amely egykor otthont adott a Zonama Sekot rejtőzködő álmainak.

A hajó valóban gyorsabb volt, mint bármi, amivel eddig repült.

66

Obi-van aludt. A kimerültség elől ő sem menekülhetett, és úgy zuhant álomba, hogy még csak nem is tudott róla. Amikor néhány óra múlva felébredt, Anakint is alva találta, a karja még mindig beleágyazódott a vezérlőpultba. A fiú szempillái megrebbentek. Álmodott.

Obi-van lágyan végigsimított a hajó szövetén.

– Anakin Skywalker barátja az én barátom is – mormogta. A vezérlőpult megremegett az érintése alatt. Egy kijelző jelent meg rajta a hajó főbb paramétereivel. A hajó mindent megtett, hogy eljuttassa őket az úti céljukig, de ez sem volt elég. A sérülései túl súlyosak voltak. Obi-van előredőlt.

– Új célpontunk van – mondta. Létezett egy elhagyott kis fogadóállomás az egyik kopár, sziklás bolygón a Coruscantnál több ezer parszekkel közelebb, amit a Jedik szükség esetén igénybe vettek, és amiről rajtuk kívül senki nem tudott.

Egyetlenegyszer járt ott csupán Qui-gon oldalán, egy különösen rázós küldetés után.

A hajó elfogadta a koordinátákat. Egy másik kijelzőn biztosította a Jedit arról is, hogy ezt a célpontot képesek elérni.

– Amikor tudsz, küldj egy üzenetet a Templomba. – Obivan megadta a szükséges átviteli frekvenciákat. – Valaki jöjjön értünk az állomásra. Mace Windu vagy Thracia Cho Leem, vagy mindketten. Nagyon fontos, hogy a megpróbáltatások után a padavanommal egy másik mester is beszélhessen.

Anakin felébredt, és hunyorogva körbepillantott a kabin barátságos fényein.

– Álmodtál – mondta Obi-van.

– Nem én. A hajó – felelte Anakin. – De lehet, hogy közösen álmodtunk. Beutaztuk a galaxist, csodálatos dolgokat láttunk.

Olyan remek volt egyszerűen szabadnak lenni. Te is ott voltál velünk. Azt hiszem, te is élvezted.

Anakin kinyújtotta a tenyerét, az ujjait széttárta, Obi-van pedig hozzáérintette a sajátját. Még néhány év, és a fiú teljesen felnő.

És nemcsak méretben.

– Nevet fogok adni neki – mondta Anakin, újra körbefuttatva a tekintetét a kabin belsején.

– Hogy fogják hívni?

– Jabitha lesz a neve.

Obi-van elmosolyodott.

– Jó név, ugye?

– Igen, jó név.

– Gondolod, hogy még életben vannak?

– Nem tudom – válaszolta Obi-van.

– Talán csak eltűntek, és senki sem hall róluk többet.

– Talán.

Anakinnak nehezére esett feltenni a következő kérdést.

– A hajónk haldoklik, ugye?

– Igen.

Anakin merev tekintettel bámult előre. A fiú elveszít mindent, amit szeret, és mégis erős tud maradni.

– Vergere… – kezdte Anakin.

– Mesélj még arról, amit Vergere mondott.

– Szólok a hajónak – szólok a Jabithának, hogy mutassa meg neked a teljes üzenetet.

Vergere ismét megjelent a kabinban gondterhelt, ferdén metszett szemeivel, tarka, felborzolt tollazatával, és továbbadta

a megszerzett információit a nyomában járó Jedinek, legyen az bárki is.

67

A Jabitha egy hideg, penészfoltos hangárban állt a félreeső

Seline bolygón. A sekoti hajó felülete gyorsan vesztett a színéből és a csillogásából.

Anakin a hajó mellett egy padon ült, arcát a tenyerébe temette. Odakint szélvihar tombolt, és jégkristályok vágódtak éles, bádoghangú kopogással a hangár vékony fémburkolatának.

Anakin megpróbálta felidézni magában, milyen volt a Jabitha a meleg, barátságos, trópusi szépségű szülőhelyén, a családja között… bármerre járjanak is most.

A Seline nyomorúságos hely volt a sekoti hajó haláltusájához.

Obi-van és Thracia Cho Leem lépett be a hangárba. Thracia levette a hómaszkját. Anakin felpillantott, aztán visszafordult a hajóhoz.

Thracia odalépett hozzá.

– Idősebbnek érzed magad, Anakin Skywalker? – kérdezte, és leült a fiú mellé a pad szélére. Anakin egy pár centit arrébb csúszott, hogy helyet adjon a nagy hírű Jedi-lovagnak.

Anakin nem válaszolt.

– Ifjú Jedi, kemény igazságokat kellett megtanulnod. A hatalom és a tudás nem mindig elegendő. Saját magunk ismerete minden vállalkozásunk közül a legnehezebb.

– Tudom – szólalt meg Anakin halkan.

– És néha a bölcsesség elérhetetlenül távolinak tűnik. Anakin bólintott.

– Engedd, hogy érezzem, ami most benned zajlik – mondta szelíden Thracia, aztán a leghalványabb éllel hozzátette: – Ne feledd, még mindig nem mondtunk ítéletet feletted.

Anakin elfintorodott, aztán hagyta, hogy a Jedi nyitott könyvként olvasni kezdjen az elméjében.

Obi-van lassan a halott hajóra emelte a tekintetét – immár csak rideg, érzelemmentes kutatásra használható –, és elhagyta a hangárt. Nem volt itt semmi keresnivalója. A vizsgálatnak objektívnek kellett lennie, ez volt a kiértékelés egyik fontos eleme.

Ami a másik részét illeti…

Ebben rejlett Thracia legnagyobb tehetsége – a gyógyításban.

A tanítványára még számos küzdelem, számos csalódás várt.

És persze számos öröm is. Obi-van csak remélni tudta, hogy több örömben lesz része, mint keserűségben.

Így volt ez rendjén, így kellett éreznie, ha valakiben egy Jedi-mester szíve dobogott.

EPILÓGUS

Több sekoti hajót nem készítenek. Néhány éven belül az ösz-szes meghal vagy elpusztítják.

Tarkinnak és Raith Sienarnak sikerül hazaérnie a megté-

pázott flottával. „Jó példának" titulálva a történteket, Tarkin tisztázza magát a Főkancellár előtt, és előáll egy hold nagyságú űrállomás terveivel. Tarkin teljes egészében saját magának tulajdonítja a terveket. Sienar nem száll vitába vele, erről a szellemi gyermekéről könnyű szívvel mond le. Baljós előérzete van, ha valaki ilyen mértékben koncentrálni akarja a hatalmat.

Az új rend mind Tarkint, mind Sienart hasznosnak fogja találni.

Charza Kwinn és a legénysége életben maradnak és elérik a Coruscantot, ahol új faladatokkal bízzák meg őket. Évekkel később, a Birodalom felemelkedésével és az idegen fajokkal szembeni megkülönböztetés fokozódásával Charza csempé-

szésből és kalózkodásból tartja fenn magát és az élelemlényeket. Az áldozatai kizárólag a birodalmi hajók közül kerülnek ki.

A galaxisban új legenda kel szárnyra egy kóbor bolygóról, amely időről időre feltűnik a csillagok között, hogy aztán tovább vándoroljon. Hogy férfi vezeti vagy nő, őrült vagy szent, ez a híresztelésekből nem derül ki világosan.

Hónapokkal azután, hogy Thracia Cho Leem megvizsgálta Anakin Skywalkert, magyarázat nélkül elhagyja a Jedi-rendet.

Obi-van Kenobinak számos feladata akad. A fiatal fiú, a padavanja megerősödik, túlteszi magát a csalódáson, és lehiggad. Csakhogy Anakin jövőjében sok még a homályos

folt. A próbatétel nem ért véget, és nem ér véget még évtizedeken keresztül.

Az egyensúly ideje nem jött el.

Az egyensúly ideje még nem jött el.