Simon Hawke

RAGADOZÓ 2.

Jim Thomas és John Thomas forgatókönyve alapján

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Simon Hawke: Predator 2.

Published by Jove Books, New York

© 1990 by Twentieth Century Fox Licensing and Merchandising Corporation

FORDÍTOTTA: SZÁNTÓ PÉTER

Hungarian translation © Szántó Péter, 1991

Fabula

Ajánlom e könyvet Joe-nak, Timnek és a bandának Denverben Muddy Jáva-kávézójában, ahol e történet legjava íródott. Kösz, hogy használhattam a helyiségeket, fiúk…

Simon Hawke

1.

Az űrhajó alacsonyan röpült a nyugati félteke fölött. Csaknem fénysebességgel haladt, energiáját egy olyan technológia adta, amelyet az emberi tudomány még nem ismert. Mozgását nem észlelték a földi radarok, nem látta közeledni a NORAD Colorado Springsben, sem a szovjet Ablakova radarállomás Szibériában, sem pedig az a számtalan földi követőállomás, amely világszerte a betolakodókat figyelte. Az űrhajónak sikerült úgy a Föld légkörébe jutnia, hogy tökéletesen észrevétlen maradt. Fénysugarakat elhajlító védőálcázása lehetővé tette, hogy észrevétlen jusson túl a Föld körül rögzített pályán keringő megfigyelő műholdakon, és az űrteleszkópok számára is láthatatlan maradjon. A kifejezetten erre beállított megfigyelő is csak a legkisebb villanást vette volna észre: amikor az űrhajó szuperszonikus sebességgel belépett a légkörbe, hőtaszító borítása rövid időre lángolni, sugárzó fénnyel izzani látszott. Ez azonban nem volt elég jelentős esemény ahhoz, hogy a rögzítőszerkezetek észleljék és megjegyezzék. Ám ha így lett volna is, mindenképpen azt gondolják a földi megfigyelők, hogy csak egy kósza meteor égett el, belépve a légkör felső rétegeibe.

Az űrhajó egészen alacsonyra ereszkedett a Karib-tenger fölött. Szinte a hullámokat súrolva suhant, nyomában a tenger felszíne összezavarodott. Belize dzsungeljai felé haladt, és kissé gyorsult, ahogy közeledett a közép-amerikai szárazföldhöz. Guatemala fölött sem vették észre. Ekkor északnyugati irányba fordult, átszáguldva Mexikón, az Egyesült Államok délnyugati határa felé, arra, ahol a Colorado folyó beömlik a Kaliforniai-öbölbe. Átvillant a Mojave-sivatag fölött, fölkavarta a napsütötte homokot, majd Los Angeles irányába fordult.

A Földön 1995-öt írtak. Most kezdődött egy hosszú, forró, gőzölgő nyár. Megkezdődött a vadászat.

A tévéhíradó közvetítőkocsija csikorogva fékezett a kanyarnál, egészen közel a rendőrségi autókból álló blokádhoz, amely faltól falig elzárta az utcát. Robbanások, szirénák, géppisztolyok lármája töltötte meg a levegőt. A gépkocsivezető leállította a motort, és behúzta a kéziféket. Ám még mielőtt a közvetítőkocsi teljesen megállt volna, Tony Pope már kinyitotta az ajtót, és a járdára ugrott, türelmetlenül ráordított kétszemélyes stábjára, hogy csipkedjék magukat.

Pope hunyorgott, ahogy egy nagy robbanás megrázta az utcát, alig túl a barikádon. Az egyik rendőrautó lángba borult. A tűz hamarosan átterjedt a közelben álló, legújabb típusú Mercedesre, amely elhagyatottan állt, félig az úttesten, félig a járdán. Állig fölfegyverzett utasai nemrég pucoltak el belőle. Most egy furgon mögött lapultak, géppisztolyokkal és nagy kaliberű puskákkal a kezükben, mégis mozgásképtelenül, mert a rendőrtisztek, akik járőrkocsijuk mögött guggoltak, puskatűzzel árasztották el őket.

Míg a stáb sietve kapkodta elő a közvetítőkocsiból a fölszerelést, Pope egy cigarettát dugott a szája sarkába, és gyorsan szemügyre vette a helyszínt. Az úttest közepén, nem messze az elhagyott, kiégett Mercedestől, két rendőrségi motorbicikli hevert. Szélvédőjük, lámpájuk összetört, kormányrúdjuk meggörbült, a benzintartályokat és a sárvédőket golyók lyuggatták át meg át. Két sisakos motoros rendőr széttárt karral hevert az aszfalton, testük furcsa szögbe merevedett. Pope még ilyen távolságból is jól látta, hogy erősen véreznek. Még éltek. De ahogy a dolgok állnak, gondolta Pope, már csak percek kérdése az egész. Észrevette, hogy az egyik sebesült gyöngén megmoccant. A másik igyekezett a fedezék felé kúszni, nem sok eredménnyel.

A barikádok felől egy tűzszerész-páncélruhába öltözött rendőr próbált eljutni a két sebesült tiszthez. Golyóálló plasztikpajzzsal próbálta védeni magát az utca túloldaláról érkezett lövedékek ellen. Amikor a pajzs mögé bújva a tűzvonalba ért, az egyik fegyveres hirtelen kiemelkedett a furgon mögül, és elsütött egy gránátvetőt. A robbanás meghajlította a pajzsot, levegőbe emelte a páncélmellényes, sisakos rendőrt, majd ledobta az utca végén, ahol az mozdulatlanul nyúlt el.

Pope meggyújtotta a cigarettáját, és elkáromkodta magát, amikor látta, hogy a stáb még mindig a videoszerkezetekkel bajlódik, meg az adó parabolaantennáját szereli. Az előbbi jelenet pokolian jó felvétel lett volna, és épp lemaradtak róla. Ez az átkozott sűrű forgalom! Már legalább öt másik tévéstáb van itt a helyszínen, beleértve a kicseszett japánokat, akik tízszer annyi cuccal dolgoznak, mint bárki más, mégis elsőnek érkeznek oda, ahol valami történik. Pope nem tudta, hogy a fenébe csinálják, hacsak meg nem vesztegették a rendőrségi rádióst, hogy előbb telefonáljon nekik, mint ahogy a rendőrautóknak kiadja a parancsot. Pope mélyet szívott a cigarettájából, és bosszankodva fújta ki a füstöt.

Szája feszes, dühös grimaszba torzult, ahogy a konkurenciát figyelte, a rivális tévéállomások riportereit, akik már tudósítottak is. Háztömbnyire a tűzharctól egy minikamerával dolgozó stáb alkalmas helyet keresett, s teleobjektívjét a lövöldözésre irányozta. Mike Bakula a 7. Csatornától háromnegyed profilba fordult a kamerának. Tetőtől talpig feketébe öltözött, és rendkívül komor képet vágott, ahogy elmondta a tudósítását:

– Amikor Los Angeles a várost sújtó szárazság 59. napján fortyog a harmincöt fokos melegben, újabb összecsapás vette kezdetét a kábítószer lordjai és a városi rendőrség között…

Ugyanekkor tőle néhány lépésnyire a 4. Csatornától Bill Lemieux úgy adott jelentést a tűzharcról, mintha még mindig ugyanaz a terepszín kabátos tudósító volna, aki Dél-Amerika utcai harcairól közvetít, holott a társaság már elég rég visszahozta, hogy idehaza adjon jelentéseket a Los Angelesben egyre terjedő utcai erőszakról. A pilótaszemüveg mögül acélos tekintetével egyenesen a kamerára meredt, és jellegzetes, tárgyilagosan szaggatott stílusában adta elő mondandóját:

– Ma már másodízben vagyunk háborús zónában, Dave – kezdte, s rámutatott a nyilvánvaló látnivalókra, miközben a stúdióban ülő műsorvezetőt szólította. Kissé megfordult, és a két sebesült motoros rendőrre mutatott, miközben a kamera közeliben hozta őket. – Két leszedett rendőr, tüzérségi tűz, lövedékek mindenütt, a rendőrség pedig szemlátomást nem képes ellenőrizni a helyzetet. Szinte hihetetlen, Dave, hogy ez itt Los Angeles. A riportert mindez a tavalyi véres kolumbiai, bogotai puccskísérletre emlékezteti. Pedig ez nálunk történt, és ami alig félórája rutinszerű országúti ellenőrzésnek indult, mostanra elképesztő méretű tűzharccá terebélyesedett.

Na igen, jól van, gondolta Pope, csak emlékeztess bennünket a nagy haditudósítói hiteledre, te seggfej! Mert mi ócska peonok* a cipőd talpáig sem érünk föl, hiszen nem adtunk tudósítást a forró helyekről Riótól Buenos Airesig, ugye? Hű, de kemény lehetett! Pope megvető arccal elfordult, és meglátta Bruce Millert a Kábeltévétől, amint a lehető legmelodramatikusabban adja elő kommentárját:

[*rabszolgasorban tartott mezőgazdasági munkások]

– Alig néhány perce – jelentette be Miller gyászosan –, amint a rendőrök hősies erőfeszítéssel megkísérelték kimenteni sebesült társaikat, hatalmas robbanás rázta meg az utcát. Talán egy gránát, nem tudjuk… Az viszont tény, hogy már egy újabb rendőr hever vérbe fagyva…

Valamennyien egyszerre beszéltek, szinte a szájukba nyomva mikrofonjukat, hogy a hangmérnök alacsonyra állíthassa a vevőfrekvenciát, így az adásba nem hallatszott be a többi riporter hangja. A 9. Csatorna Bill Lewelleynje – mindig is az "utca embere" – nyakon ragadott magának egy interjúalanyt, egy kétségbeesett tekintetű latinót, zsíros köténnyel mezítelen, verejtékes hasán.

– Van egy szemtanúnk – mondta Lewelleyn. Úgy viselkedett, mintha teli volna kirobbanó energiával, tekintetét elfordította a kameráról az interjúalanyra. Az információt úgy hozta a néző tudomására, mint földrengető szenzációt. – Aki itt áll mellettem, az Juan Bertran, övé a gyorsbüfé, amit Juan Gyors Tacójának* hívtak. Juan, maga épp a célpontban volt, amikor a harc elkezdődött. Mondja el nekünk, mi történt!

[*uzsonna, lacipecsenye]

Célpont! – gondolta Pope, és nagyot szívott a cigarettából. Most hülyéskedsz, vagy mi a lószar?

– Az én gyönyörűséges mozgóbüfém! – nyöszörgött Bertran az öklét rázva. – Mindenem, amim csak volt… darabokra lőtték! A mikrosütő! A gőzölő! A grill!…

És ekkor a szemtanú elveszítette önuralmát. Dühösen a tűzharc irányába fordult, öklét rázta a harcolók felé, és teli tüdőből ordította:

– Ti kicseszett pendejos*!

[*gyáva fickók]

Lewelleyn hiába próbálta kezével eltakarni a mikrofonját, a káromkodás eljutott a nézőkig. Pope vihogott. Ezt érdemled, ha élőadásba mész egy nyavalyás tacosütővel, Lewelleyn, gondolta. Jézusom, ezek a fickók itt mind amatőrök! Mióta ő megjelent Los Angelesben, megpróbálnak lépést tartani vele, megpróbálják utolérni, fölülmúlni az ő kemény, alkura képtelen, nézőszámot növelő stílusát, de hát Tony Pope, a gerilla-újságírás mestere, csak egy van! És most majd megmutatja ezeknek a pisiseknek, hogyan kell ezt csinálni. Kitépte a hangmester kezéből a mikrofont. A kameraman beindította a gépet, ő pedig fölvette jellegzetes, negyed fordulattal kamera felé néző pózát.

– Hölgyeim és uraim, Tony Pope jelentkezik élőben az önök otthonában "Kőkemény" című műsorával a helyszínről, újabb exkluzív jelentésével – mondta a kamerára meredve, mintha egyenesen farkasszemet nézne a készülék előtt ülővel, míg az el nem fordul.

Ez mindig hat, ez az egyenes, tökig rezegtető tekintet. A tekintély és önbizalom nézése ez.

– Amit itt látunk, egy jelenet Dante Poklából – folytatta, s egy pillanatra hátranézett a tűzharcra –, sistergő hőség, tűz és füst, haldokló emberek kiáltása tölti meg az utcát, miközben a rettegett kábítószeres lordok továbbra is terrorizálják Los Angelest. Nyílt háborút viselnek az utca fölötti uralomért. És ki a nyavalya uralkodik egyáltalán itt? Az biztos, hogy nem a zsaruk, akiknek a lordoknál kevesebb a fegyverük, kevesebb az emberük, és képtelenek úrrá lenni a helyzeten. Hát nem éppen ideje, hogy a polgármester, aki a Tahoe-tavi nyári lakában pihenget, elrendelje a hadiállapotot, és behívja a Nemzeti Gárdát, vessen véget ennek a mészárlásnak?

Na, ez majd kiszedi a szénsavat a pezsgőfürdőjéből, gondolta Pope elégedetten. Ne csak jelentsd a híreket, csináld is a kicseszett híreket, ez az aranyszabály. Hirtelen egy rendőrautó szirénája vonta magára a figyelmét. Kezét kinyújtotta, meglökte a kamerát, hogy az kövesse a közeledő jármű mozgását. A kocsi berobbant a helyszínre, és amint a járdára hajtott, a rendőrségi barikád közelébe, alaposan végighorzsolta a "Kőkemény" közvetítőkocsit. Harrigan! – gondolta magában Pope dühödten. A szemétláda, szándékosan tette tönkre a kocsinkat!

Nem lehet azt mondani, hogy szerették egymást. A gerilla-újságíró, Tony Pope számára Mike Harrigan rendőr hadnagy egy kicseszett Neandervölgyi volt, egy fasiszta zsaru, aki éppoly szívesen belezné ki a tömegtájékoztatás valamelyik emberét, ahogy elkap egy nyavalyás betörőt. Mike Harrigan, a lehetetlent nem ismerő zsaru szemében viszont, aki Los Angeles bűnös utcáin nőtt föl, Tony Pope elviselhetetlen páva volt, az újságírók legócskább paródiája, akit valaha ismert – noha kezdetben sem nagyon kedvelte ezt az emberfajtát. Miközben a rendőrautó csikorogva fékezett, Harrigan már ki is ugrott belőle, és határozott léptekkel megindult a barikád felé.

A kamera követte őt, miközben Pope rögtönözve mondta a magáét, akár egy sporttudósító a futballmeccsen. A különbség csak annyi, hogy ez a játék itt halálos. Nem szerette Harrigant. Szó, ami szó, rettenetesen gyűlölte, ennek ellenére elismerte szakmai képességeit. Az események mindig fölgyorsultak, ha a rendőr hadnagy arrafelé járt. Különösen, ha ő, Tony Pope is ott volt, hogy provokálja.

Hatalmas, széles vállú, fekete ember, harmincas évei végén – ez Mike Harrigan hadnagy. Természetesen szándékosan horzsolta meg Pope kocsiját, de most, amikor a rendőrségi barikád felé haladt, legkevésbé sem gondolt a "gerilla-újságírás mesterére". Tony Pope-ot gusztustalan csúszómászónak tartotta, akit el kell söpörni az útból. Ám most sokkal fontosabb dolgokra kell figyelnie. Például arra, hogy túlélik-e ezt az ütközetet sebesült rendőrei.

Rögtön megtalálta két emberét, Leona Cantrellt és Danny Archuletát. Kezükben pisztollyal a barikádot formáló egyik rendőrautó mögött guggoltak. Cantrell, a fiatal, csinos, sötét hajú rendőrnő életrevaló teremtésnek látszott, aki ugyanakkor működésével egykettőre bizonyított az utcákon, így hamarosan mindenki tudta róla: nőies külseje alatt egy átkozottul jó, kemény zsaru rejtőzik. Ami Danny Archuletát illeti, ő és Harrigan már hosszú ideje együtt dolgoztak. Gyerekkori barátok voltak, akik együtt nőttek föl a város utcáin, együtt léptek be a rendőrséghez. Tizenöt éve partnerek voltak. Cantrell és Archuleta fegyverével az utca túloldalán lévő furgon felé célzott. Harrigan egy rántással kilazította nyakkendőjét, még egy gombot kigombolt verejtéktől átázott ingén, és melléjük guggolt. Amikor észrevette, Archuleta biccentett felé.

– Ne hagyj kétségek között, Danny fiú! – mondta Harrigan, és megbökte a másikat.

– Elég nagy szarban vagyunk, Mike – válaszolta Archuleta. – Két motoros rendőr megállított egy furgont, és rögtön belecsöppentek egy óriási kábítószerügybe. Tíz kolumbiai. A Skorpió, állig fölfegyverkezve.

– Megpróbálnak bejutni a főhadiszállásukra – tette hozzá Leona, és egy közeli épület felé mutatott. – Az össztűzzel sikerül itt marasztalnunk őket, de közben az a két rendőrtiszt ott elvérzik.

Harrigan a kocsi teteje fölött átnézve látta a két motoros rendőrt, vérző testtel hevertek az úton. A szar helyzet nem eléggé fejezi ki a szituáció súlyosságát, gondolta. A Skorpió! Jézus Krisztus! Végy egy tucatnyi gyilkos természetű kolumbiai gengsztert, oktasd ki őket a létező összes terrorista taktikára, pénzeld őket egy nemzetközi kartell minden vagyonával, mindezek eredménye a Skorpió.

Egy bandára való kőhülye pszichopata, aki elhatározta, hogy átveszi Los Angeles kábítószer-kereskedelmét, és közben elpusztít mindent és mindenkit, aki az útjában áll. Beleértve természetesen a rendőröket is. A kapitányságról érkezett utolsó álláspont szerint ez már nem helyi, hanem szövetségi ügy, lévén, hogy a Skorpiók nemcsak Los Angelesben jelentenek problémát, hanem az ország szinte minden nagyobb településén. Természetesen, ahogy ez már szokás, ha piszkos munkát kell elvégezni, a szövetségiek valahogy sosincsenek itt. Harrigan mérgesen felnyögött. Hát ez nem újság.

– Na és hol van a különleges alakulat? – kérdezte kurtán.

– Még mindig föltartják őket a San Pedró-i lövöldözésben – válaszolta Danny, és grimaszt vágott. – Azt hallottam, hogy a csirkefogók már az egyik helikopterünket is lelőtték. Igazi nagy szar ez.

– Hát csak nyalogathatjuk a sebeinket, amíg ide nem érnek – mondta Reeger őrmester, aki a kocsi csomagtartója mögött lapult. – Hills és Johnson már nem sokáig húzzák. Pedig egy páncélozott járműre lenne szükségünk, hogy kihozzuk őket.

A nagy szart! – gondolta Harrigan. Ha addig várunk, ezek a szegény nyomorultak elvéreznek, vagy eltalálja őket valami kósza golyó. Megfordult, és az egyik rendőrtől elvett egy rövid csövű, pisztolymarkolatú karabélyt.

– Kimegyek és dumálok egyet azokkal a seggfejekkel – mondta Dannynek, és a kezébe nyomta a fegyvert. – Amikor megadom a jelet, ha lehetne, fedezz egy kicsit.

Danny bólintott, és kibiztosította a .12 kaliberű* fegyvert, s a mozdulattal egy lövedéket is a csőbe töltött.

[*Az angolszász kalibert az inch (az angol hüvelyk) tizedrészével jelzik, és a tizedesvessző helyett pontot használnak, valamint nem teszik ki eléje a nullát. Egy inch kb. 2,54 cm]

– Meglesz.

Harrigan mélyre hajolva visszaszaladt a kocsijához, és kinyitotta a csomagtartót. Egész kis fegyverraktárt tartott odabent. Volt ott néhány Cordura-zsák rendőrségi támadó- és riadófölszereléssel, továbbá két levágott csövű puska támadómarkolattal, .223 kaliberű Galil automata fegyver, .308-as Mauser mesterlövészpuska távcsővel, kilenc milliméteres Uzi kinyitható válltámasszal, két Ingram Mac-10, továbbá rengeteg kézifegyver, közöttük egy rendőrségi, kilenc milliméteres Smith & Wesson félautomata, amit Harrigan ritkán, legföljebb csak kiegészítő fegyvernek hordott magával. Voltak azonban a csomagtartóban jóval hatékonyabb holmik is, amikből válogathatott. Például a masszív, krómozott, izraeli Sivatagi Sas, beleépítve egy .44 Magnum tára, a .40 kaliberű Glock 23 meg egy kis Detonics .45-ös. Vállszíjában Harrigan egy .45-ös Colt félautomatát viselt. A szokásos rendőrségi kaliber a kilenc milliméter lett volna, ő azonban szerette, ha a fegyverének van egy kis ereje is.

Most kiválasztotta az egyik levágott csövű, pisztolymarkolatú fegyvert. Ellenőrizte, csőre töltötte, és lecsukta a csomagtartót. Közben Archuleta átlátszó plasztik védőpajzsokat szerelt a kocsi ablakaira. A két ember hosszú-hosszú ideje dolgozott együtt, és Archuleta pontosan tudta, mit tervez Harrigan. Szándékait nem érezte igazán megnyugtatónak, de hát Harrigan tudja, mit csinál. Egyetlen módon lehet kihozni a két sebesültet, mégpedig úgy, hogy valamit a két rendőr és a nyavalyás kolumbiaiak közé raknak. Márpedig más nincs kéznél, csak az autó. Archuleta befejezte a plasztikpáncél fölszerelését, és röviden biccentett a másik felé.

Harrigan beszállt a kocsiba, a fegyvert a mellette lévő ülésre helyezte, a csövét az ülés és a háttámla közé préselve, nehogy a fegyver menet közben lecsússzon. Azután a balján lévő ajtót nyitva hagyva, elindította a motort, és hátramenetbe váltott. Elindult, fölugratott a járdára. A nyitott ajtó egyenesen Tony Pope "Kőkemény" közvetítőkocsiját célozta.

Ó, nem, gondolta Pope, már megint! Rémülten szaladt el Harrigan útjából, aki egyenesen a közvetítőkocsi felé tartott, és ismét végighasította a nyitott ajtóval. Az ütközéstől az ajtó leszakadt. Harrigan azonban folytatta, füstölgő gumikkal, hátramenetben száguldott a barikád felé. Áttört a rendőrség vonalán, és az égő rendőrautó meg a két sebesült felé tartott. Leona és Danny fedezékükből tüzet nyitottak, a többi rendőr pedig követte példájukat, így fedezték a sebesültek felé haladó Harrigant.

A Ragadozó szemében Harrigan rendőrautója csillogó vörös fényfoltnak látszott, amint keresztülrobogott a barikádon. A motor melegét rögzítették harci sisakjának érzékelői, amelyek a Ragadozó infravörös látásához igazodtak. Szemében az egész jelenet nem volt más, mint villogó vörös, sárga és narancsszínű fények összessége, amiket a harcolók teste és fegyvereik villanása bocsátott ki magából. A lövedékek útját ragyogó színes szalagok jelezték, melyek a barikád felől a furgon – és a mögötte lapuló kolumbiaiak – felé haladtak. A Ragadozót mindez vörös fények szövedékére emlékeztette, mintha a harcolók lézert használtak volna. A lángok fénye hozzáadott az infravörös látványhoz. Számára kicsit túl sok volt a vizuális információ. Egy részét ki kellett szűrnie.

Mint ahogy egy kamera "zoomol", a sisak képernyőjén megjelenő látvány előreugrott, mivel a lény telepatikus parancsára minden fölnagyítódott. A kép Harrigan rendőrautójára összpontosult, s kiiktatta a körülötte lévő hőjelenségek egy részét.

A fókusz még szűkebb lett, a kép még nagyobbra ugrott. Az érzékelők kiszűrték a rendőrautó fémborítását, motorjának melegét, és áthatoltak a karosszérián, hogy az odabent ülő élő formát tanulmányozzák. Még közelebbről. A sisakban lévő infravörös képernyő jobb oldalán megjelentek a bent lévő élő forma lényeges adatai. A bioszkennerek rögzítették a beérkező adatokat, és összehasonlították a harci sisak emlékezetbankjának régebbi információival.

A Ragadozó, aki egy közeli épület tetejéről figyelt, most leguggolt. Senki sem láthatta, mert a testét borító fényelhajlító álca láthatatlanná tette a harcoló emberek előtt. Vékony hangon, halkan, izgatottan trillázott egyet, miközben rágói csattogtak, ahogy kiáradt a torka mélyén megszületett rezgés. Az izgalom, a várakozás hangja volt. A vadászat izgalmáé és a kihívásé. A Ragadozó faja évezredek óta vadászott veszedelmes vadakra a világegyetemben. Harcos faj volt az övék, más lények nem múlhatták f ölül ebben őket. Elmondhatatlanul sok nemzedéken át keresték önnön felülmúlhatatlanságuk bizonyítékát abban, hogy becserkésztek más teremtményeket, amelyek éppúgy ragadozók voltak, mint ők. És nem éreztek nagyobb elégtételt, mint a halálos táncot a vadász és a zsákmány között, meg a végső sikert, mely a trófea megszerzésében tetőzött. A trófea, vagyis a legyőzött teremtmény kimetszett koponyája és gerincoszlopa megszerzésében, melyek aztán megtisztítva és szeretettel kifényesítve díszítik a vadász lakosztályát. Ez részben az elért sikereket, részben pedig a vadász társadalmi helyét jelzi. És az egész világegyetemben nem volt izgalmasabb, kihívóbb zsákmány, mint néhány agresszív, rejtett életforma. Különösen a humanoid.

A humanoidok bizonyos értelemben hasonlítanak a Ragadozókhoz. Fölemelkedve járnak, két lábon. Értelmesek és agresszívek. Világuknak, a Föld nevű bolygónak az uralkodó faja. Magukat homo sapiensnek nevezik, amely egyik ősi nyelvükön "gondolkodó embert" jelent. Ez tehát annyit tesz, hogy értelmüket összes többi tulajdonságuk fölé helyezik, noha agresszív ösztönük az értelmüknél jóval fejlettebbnek látszott. Történetük során mindvégig harcoltak egymással, ezenközben az uralomnak és alávetettségnek bonyolult formáit hozták létre, mostanra pedig tökéletes művészetté fejlesztették harci módszereiket.

Természetesen primitív és alacsonyrendű teremtmények voltak, noha ettől semmivel sem mutatkoztak kevésbé veszélyesnek. Ugyanakkor mégis lenyűgöző volt követni fejlődésüket sok-sok évszázadon át. Amikor először f elfedezték őket, alig voltak többek, mint törzsbe tömörült, alacsonyrendű állatok. Rendkívül kicsiny intelligenciával, a legelemibb, ócska fegyverzettel. És már akkor milyen vadul harcoltak! Már ekkor az első vadászexpedíció azt jelentette haza e távoli naprendszer harmadik bolygójáról, hogy ez a faj igen ígéretes. És ahogy múltak a századok, az ígéret beteljesült.

Messzire jutottak ezek az emberi lények. Technológiájuk egyre kifinomultabbá vált. Noha az övékhez képest még mindig primitív, azért láthatóan nagy ugrásokkal fejlődik. Mostanra kifejlesztett fegyvereik már komoly fenyegetést jelentenek. A kihívás jóval nagyobb. És a közelmúltban, első alkalommal, egy emberi lénynek nemcsak az sikerült, hogy elkerülje a tőlük érkezett egyik vadászt, de még le is győzte. Ilyesmi eddig sosem történt. A játék izgalmasabb lett. Halálosan izgalmas, sokkal érdekesebb.

Ahogy a kocsi a két sebesült rendőrtiszt felé száguldott, Harrigan balra eldőlt. Jobb lábával tövig nyomta a gázpedált, jobb kezével markolta a kormányt, és kihajolt a hiányzó, leszakadt ajtó helyén. Mint egy támadó komancs indián, aki félrehajol a póniján, lógott ki Harrigan a kocsiból, amint éles szögben közeledett a rendőrök és a kolumbiaiak felé. Egyébként épp idejében húzta le magát.

A Skorpiók tüzet nyitottak a közeledő kocsira. Lőtték mindennel, ami a kezük ügyébe került. Harrigan kilógott a nyitott ajtón, és vad igyekezettel próbálta uralma alatt tartani az autót. Eközben a szélvédőt szinte szétrobbantotta a pergőtűz, és az ólomeső nyomán Harrigan egész testét elborították az üvegszilánkok, akár egy koktélt a tört jég.

A jármű oldalán kilesve Harrigan azon igyekezett, hogy az autót mindig maga és a kolumbiaiak között tartsa, miközben a két sebesült felé manőverezett. A gyorstüzelő fegyverek lövedékei kilyuggatták a motorháztetőt, az üléseket, és úgy kopogtak a kocsikarosszérián meg a plasztikpáncélzaton, mintha kalapácsok százai ütnék az autót.

Harrigan annyira lehajolt, amennyire csak tudott. Már fájt a gerince, ahogy görnyedten küzdött a kormánnyal. Amikor meglátta a két sebesültet, gyorsan megragadta a sebességváltót, és "parkolás" helyzetbe állította. A fogaskerekek vadul, tiltakozóan csikorogtak, majd blokkoltak a kerekek, és a kocsi csusszanni kezdett. Hátramenetben csúszkált, majd csikorogva megállt a két sebesült rendőr előtt, fedezve őket a kolumbiaiak tüzétől.

A barikád mögül jó néhány rendőr rontott előre görnyedten, Harrigan kocsijának fedezékében. A dühödt Skorpiók nem tehettek mást, mint nézték a jelenetet. Miközben a rendőrök sebesült társaikat hurcolták a barikád biztonságába, Harrigan már ki is ugrott a kocsijából, és futni kezdett, hogy kikerüljön a kiégett Mercedes mögött lapuló fegyveresek célkeresztjéből. Futás közben magához szorította fegyverét. Úgy szaladt, mint egy kétségbeesett baseballcsatár, miközben körülötte a járdát összevissza lyuggatták a becsapódó golyók.

Ám a senki földjére vitt kocsija, amely fedezéket nyújtott társainak, hogy megmentsék a két sebesültet, közben ugyanúgy fedezéket nyújtott a Skorpióknak is, akik kihasználták a lehetőséget. Előrohantak a furgon mögül, és futás közben vadul tüzelve szaladni kezdtek főhadiszállásuk felé. A barikád mögötti rendőrök igyekeztek gyorsan megoldani a változó helyzetet. Miközben a kolumbiaiak az épület felé szaladtak, a rendőrtisztek most a ház felé fordultak, és vad tüzet zúdítottak a menekülőkre. A Skorpiók közül ötnek sikerült bejutnia az ajtón, a hatodikat azonban leterítette egy sorozat. Danny és Leona már futott is, hevesen tüzelve, végig az utcán az épület irányában.

A Ragadozó Harrigant figyelte. A harci sisak képernyője követte őt futtában. Közben új meg új adatokat táplált a pszionikus adatbankba, amiket az szinte fénysebességgel elemzett. Ezek teszik lehetővé majd a vadásznak, hogy bemérje áldozatának sebességét és reakcióidejét.

A Ragadozó gondolatparancsára a szkenner ismét közelebb hozta a képet, növelte a nagyítást. A lény tanulmányozta Harrigan arcának hőképét és körvonalait. Ez az ember nagyon sikeres vadász, gondolta a Ragadozó, maga is harcos. Saját képességünk kipróbálására a legjobb módszer, hogy először a zsákmány képességeit mérjük föl.

Harrigan hirtelen úgy érezte, hogy a szőrszálak égnek merednek a tarkóján. Megpördült, a fegyvert lövésre tartotta, de senki nem állt mögötte. Nagyot sóhajtott. A fenébe is! Csak nyugi, ember! – mondta magának. Az idegei mostanában már úgy megfeszülnek, mint a hajszálrugó. Lassan túl öreg lesz az ilyesféle dolgokhoz. Még öt év, és letelik a húszéves szolgálata a rendőrségnél. Még öt év. Jézusom, gondolta, akár egy emberöltő! A fenébe is, ahogy mostanában a dolgok állnak a rendőrségnél, még öt év, és bizony az egy egész emberöltő. Örülhetsz, ha kitartasz addig. Még öt év ebből a szarból. Utána pedig? Utána pedig hagyd, hogy néhányan ezek közül a nagypofájú, heveskedő, zöldfülű újoncokból is megkapják a magukét, gondolta. Hadd vívják ők ezt a soha véget nem érő háborút, amit szemlátomást nem lehet megnyerni.

Harrigan néha azon tűnődött, mi értelme ennek az egésznek. Mintha az ember széllel szemben pisilne. Akármerre fordulsz, levizeled a gatyádat. Az eddigi tizenöt év már belekerült egy házasságba, három barátnőbe és jóval több ősz hajszálba, mint amennyit meg tudott számolni. Ennyi idő alatt az ember feszült lesz, állandóan ideges, a végén pedig paranoiás. És főként: nagyon dühös. Soha nem léphet le a munkából, mint aki a gyárban dolgozik. Soha nem lehet nem erre a nyavalyára gondolni. A meló veled marad egész nap, este pedig hazamegy veled. Éled, lélegzed, eszed és kiizzadod ezt a kicseszett melót, és az időd felében azon tűnődsz, mi a francot izzadsz egyáltalán?! De a helyzet az, hogy valakinek meg kell csinálnia. Valakinek féken kell tartania ezeket az állatokat, hogy át ne vegyék a parancsnokságot.

Néhány rendőr úgy tekintett magára, mint az első vonalban harcoló katonára a bűnözés elleni háborúban. Harrigan azonban tudta, hogy nem erről szól a dolog. Egy háborúban a lövészárkokat valahogy egyenesen húzzák meg. Itt az utcán azonban semmi sem egyenes, világos és tiszta, míg a golyók nem kezdenek zizegni a fejed körül. Néha még akkor sem. A nagyvárosi dzsungelban, gondolta Harrigan, az ember nem annyira katona, mint… vadász.

Na igen, ez az, gondolta. Becserkészni az állatokat, és ha lehet, élve elfogni őket, ha pedig nem, megölni. Vagyis ha a dolgok mélyére nézel, a városi rendőr nem más, mint vadász. Becserkészi a legnagyobb, legveszedelmesebb vadat: embertársát.

A Ragadozó fölülről berregő hangot hallott. Megpördült, és az égre nézett. Meglátta a közeledő helikoptert. Infravörös látásában a gép körvonalai olyannak mutatkoztak, mint valami történelem előtti vörös-narancs lény kísérlete, ahogy a propellerek hajtották maguk előtt a hőséget.

A sisakban lévő szkenner azonnal rögzítette az adatokat, és megkezdte elemzésüket, összehasonlítva a fotonikus emlékezetbankban lévő adatokkal. A sisak képernyőjén jobboldalt megjelenő föliratok megerősítették, hogy ez egy emberi légi jármű, amellyel már egyszer találkozott a faj, ama emlékezetes alkalommal, amikor a zsákmány győzedelmeskedett a vadászon. Annak az expedíciónak a följegyzéseit a kudarcot vallott vadász űrhajója hozta haza. Az űrhajót úgy programozták, hogy automatikusan térjen vissza, ha észlelte a pilóta halálát. Az ilyen óvintézkedések szükségszernek voltak, ha az otthoni világ előrehaladott technológiáját védeni akarták attól, hogy más élő formák kezébe kerüljön. Még fontosabb, hogy a vadászok fegyverei ne kerüljenek jóval primitívebb élő formák kezébe. Ezért aztán fajának minden egyes tagja a szerint a szigorú parancs szerint élt, hogy vereség esetén egyetlen választása van: az önmegsemmisítés. Ez volt a Ragadozó legfontosabb erkölcsi parancsa: "Ölj vagy halj meg!" Tulajdonképpen ez kormányozza az egész világegyetemet: egyél vagy egyenek meg. Győzz vagy győzzenek le!

Az a bizonyos volt az első alkalom, amikor az elképzelhetetlen megtörtént. Az első, hogy egy emberi lény legyőzte valamelyiküket. Az expedíció följegyzéseit, melyeket a kudarcot vallott vadász harci sisakjában lévő komputer automatikusan betáplált az űrhajó adatbankjába, hosszú ideig tanulmányozták nagy izgalommal. A feljegyzések azt mutatták, hogy az emberi nem immár olyan pontra fejlődött, amikor veszedelmes zsákmány. Azt jelentette mindez, hogy nagyobb a kihívás. Azt jelentette, hogy újra meg újra ki kell próbálni.

A Ragadozó izgatottan trillázott, miközben az emberi szem számára láthatatlanul mozdult, folyékony bájjal szinte repülni kezdett a romos épület felé, melybe az előbb menekültek a kolumbiaiak.

Harrigan föltekintett a helikopterre. Összevonta a szemöldökét, és az üres fegyvert a golyólyuggatta autó ülésére hajította. Benyúlt a kabátjába, és a válltartóból előhúzta a hosszú csövű .45-öst. Danny Archuleta és Leona Cantrell odafutottak hozzá.

– Mike, minden rendben? – kérdezte Leona, és aggodalmas tekintettel gyorsan végigtapogatta, nem sebesült-e meg valahol.

– Igen – válaszolta Harrigan kurtán, még mindig feszülten, még mindig a harc hevében. Tudta, hogy még nincs vége. Egyáltalán nincs. – Gyerünk, csípjük el a maradékot!

Danny levegőért kapkodott, és erősen izzadt. – Mike, épp most jött parancs Heinemann rendőrfőnöktől. Biztosítsuk a környéket, vegyük körül az épületet, és várjunk.

– Várjunk? – kérdezte Harrigan dühösen és döbbenten. – Mire?

– Valami szar különleges alakulatra – mondta Danny ugyanolyan sértődötten –, szövetségiek, kábítószer-ügynökség, vagy a frász tudja?

Danny nagy lélegzetet vett, majd folytatta:

– Krisztusom, teljesen kijöttem a formámból! Megöl ez a hőség.

Harrigan hátat fordított, és az épületre meredt, ahol a Skorpiók eltűntek. Száját grimaszolva szorította össze, és megrázta a fejét.

– Ha most hagyjuk, hogy ezek a szemetek beássák magukat, földig kell rombolnunk az épületet, hogy kihozhassuk őket.

Ez jellemző. Hónapokig dolgoztak azon, hogy megtalálják a Skorpiók főhadiszállását. Hallgatták az utcai suttogást, fizették a besúgókat, és végigjártak minden bejelentést, ami kicsit is ígéretesnek mutatkozott. Azután végül a véletlen segített megtalálni a helyet, ahol elbújtak, és fölhalmozták minden kábítószerüket meg fegyverzetüket. Két boldogtalan motoros rendőr leállított egy Mercedest gyorshajtásért, szabálytalan fordulásért vagy valami ilyen semmiségért.

A rendőri munkában ez gyakran így történt, ha megtörtént egyáltalán. És most, amikor végre sarokba szorították a nyomorult gazembereket, megjelennek a szövetségiek, hogy lejátsszák a műsor végét, és learassák az összes tapsot. Jellemző. És az isten tudja, mi mindenük lehet odabent a kolumbiaiaknak. Ismerve a Skorpiókat, a fegyvertárukban bármi lehet, géppisztolytól gránátokig, LAWS rakétákig vagy páncélökölig. Adj nekik időt, hogy beássák magukat, hogy fölállítsák a kis csapdáikat, gondolta Harrigan, és aztán egy módon húzhatod ki őket: ha rászórsz egy atombombát az egész kerületre. Olyan tűzharc lesz, ami órákig, talán még napokig is eltart. Házak gyulladnak ki, és ezek az öreg épületek úgy lobbannak lángra, mint a gyufásdoboz. A sajtó megint diadalünnepet ül, drámai jeleneteket vehet filmre, és ordítozhat, hogy a rendőrség már megint a kelleténél drasztikusabban avatkozik be.

A fene egye meg! – gondolta Harrigan. Mi a nyavalyán töri a fejét Heinemann? Védeni akarja az értékes valagát! Már nem emlékszik rá, milyen volt rendőrnek lenni idekint az utcán. Túl sok időt töltött a francos íróasztala mögött. Elpuhult. A szövetségieknek nem is kell mást tenniük, gondolta Harrigan, csak megrázni a kis ezüstcsöngőjüket, és Heinemann máris nyálazni kezd, mint egy öleb. Ők meg közben mit tehetnének a szövetségiek szerint? Csak üljenek itt vigyázzban, hüvelykujjukat nyomják a valagukba, és minél több időt adjanak a Skorpióknak, hogy fölkészülhessenek a támadásra.

Eközben odabent az épületben a kolumbiaiak egyáltalán nem vesztegették az időt. Mint eszelős hangyakatonák nyüzsögtek az ócska téglaépületben, melynek a falakon húszlábnyi magasságban lévő világítóablakok kölcsönöztek némi fényt. A valódi ablakok törött üvegét kemény páncéllemez táblák fedték. A falak mentén mindenütt acélból készült szekrények sorakoztak, teli fegyverrel és lőszerrel, továbbá lőszeres- és gránátosládákat halmoztak egymásra a padlón, mellettük pedig rengeteg kábítószeres zacskó hevert, melyeknek Los Angeles lakóihoz kellett volna elkerülniük.

A kolumbiaiak nem is gondoltak a visszavonulásra. Tudták, hogy az útjuk el van vágva. Ám egyikük sem gondolt a megadásra. A börtönök dugig voltak a helyi gengszterháborúk túlélőivel, azon bandák maradékával, amelyeket a városért folyó harcban intéztek el. Akkor már sokkal jobb, ha az embert egy zsaru lövi le, legalábbis ahhoz képest, milyen halál várna rá a sitten.

Hallották kintről a szirénákat, a helikopter propellerének berregését, és tudták, nem maradt más hátra, mint egy végső, elkeseredett ellenállás. Azzal is tisztában voltak, hogy elég jól fölszerelkeztek akár ahhoz is, hogy megküzdjenek egy kisebb hadsereggel. Ráadásul, a rendőrökkel ellentétben, akiknek folyton az errefelé kószáló civilekre meg a környező épületekben lakók biztonságára kellett gondolniuk, a Skorpióknak nem volt semmiféle gátlása. Bombán kívül más nemigen kényszerítheti ki őket innen, márpedig tudták, hogy a rendőrség sosem merészkedik olyan messzire. Szóval itt egy kemény, végső harc lesz, kegyetlen kézitusa – halálig. És ha már meg kell halniuk, hát annyit visznek magukkal a csirkefogó zsaruk közül, amennyit csak tudnak.

A kolumbiaiak lázasan nyüzsögve egymás után ragadták meg a fegyvereket, széles mozdulattal tették helyére a tárat. Állig felszerelkeztek M-60 géppisztolyokkal, néhány M-203 gránátvetővel és AK-47-essel, némelyiküknél pedig HK RP-5-ös volt, vagy lefűrészelt csövű gyorstüzelő puska. Majdnem mindegyik belebújt a Kevlar típusú golyóálló mellénybe. Lélekben úgy készültek föl a harcra, hogy közülük a legtöbben egy kis kokaint is felszippantottak.

– Gyertek és vegyétek el, putos!* – ordította egyikük rekedten ki az ablakon. – A Skorpió készen áll!

[*buzik]

Váratlanul, fülsiketítő csattanással betört az egyik világítóablak odafönt. Mintha az elhangzott kihívásra érkezett volna válasz, üvegszilánkok zápora zúdult rájuk, és egy erőteljes, vérfagyasztó, földöntúli trilla töltötte be a helyiséget. Valami lefelé zúdult a betört világítóablakon, valami hatalmas és meghatározhatatlan. Rémületes dübörgéssel ért földet a terem közepén.

A kolumbiaiak megpördültek, fegyverüket fölemelték, hogy szembenézzenek a váratlan fenyegetéssel, de arra nem készülhettek föl lélekben, mivel kell szembenézniük. Mert egyszerűen semmit sem láttak. Egy pillanatig tátott szájjal, kimeredt szemmel bámultak, bár nem volt mire.

Azután a "semmi" hirtelen nekik rontott.

Egyszer csak furcsa mozgást észleltek a levegőben. Valami alig meghatározható forma – ami egyszerre volt és nem volt ott –, valami, ami az őket körülvevő levegő része, hirtelen anyaggá tömörült, és hatalmas gonosz lénnyé változott, amely úgy görbítette meg maga körül a teret, a fényt, hogy nem volt egészen láthatatlan, mégis, a látomás mintha a szoba levegőjéből állt volna össze. Egy szürreális, szellemszerű kaméleont láttak. Amikor pedig lenyűgöző, bénító sebességgel rájuk rontott, meghallották trillázó hangját, amitől fölállt a hátukon a szőr.

Lövöldözni kezdtek. Nem tudták, mi a fenére lőnek, nem láthatták pontosan, de valahogy érzékelték félelmetes jelenlétét. Feszült idegeik megremegtek a hideg rémülettől, ahogy megérezték az idegen Ragadozót maguk között. Ősi ösztönük, a túlélés vágya vette át fölöttük a parancsnokságot, amikor valahol agyuk mélyén egy hang rájuk ordított, harcoljanak, harcoljanak a puszta létükért. Mintha a pokol szabadult volna el a teremben, mindent betöltött az automata fegyverek ropogása. Lövedékek százai pattantak le a téglafalakról és acélszekrényekről. A kolumbiaiak előtt a levegő reszketni és csillogni látszott, akárha a hőhullámok délibábját szemlélnék a sivatagban.

Azután megkezdődött a sikoltozás rettenete.

2.

Harrigan megpördült, amikor váratlanul vad géppuskaropogás hallatszott az épületből, ahová a Skorpiók menekültek. Hirtelen a ház felső szintjén nagy dördülés csattant, ahogy egy gránát fölrobbant. Az ablakok acélvédő lemezeiből kettő lehasadt és kizuhant. A robbanás erejétől nagy ívben szállt át az utca fölött, és alig néhány lábnyira a rendőrbarikád közelében ért földet.

Azután a rendőr hadnagy meghallotta a rémült sikoltozást.

A rendőrök azt gondolták, a kolumbiaiak rájuk nyitottak tüzet, ezért azonnal fedezékbe vonultak. Valamennyien, kivéve Mike Harrigant, aki rögtön rájött, hogy ezeket a lövéseket nem nekik szánják, hanem olyasvalakinek, aki magában az épületben tartózkodik.

– Mi a…? – dühösen Reegerhez fordult. – Őrmester, van odabent valaki tőlünk?

Reeger egy pillanatig zavartnak látszott. Az embereihez fordult, és ellenőrizte a létszámot.

– Nincs – válaszolta komor arccal.

– Akkor gyerünk! – Harrigan döntött, és rögtön elindult.

Danny és Leona azonnal mellette termett. Mindketten futás közben ellenőrizték a fegyverüket.

– De hadnagy! – tiltakozott Reeger őrmester, aki még jól emlékezett a rendőrfőnöktől kapott parancsra. – Nem küldhetek oda be senkit! Heinemann már úton van, és…

Harrigan félbeszakította:

– Nos, majd ha Heinemann megérkezik, megcsókolhatja a pici piros seggemet!

Meg sem várta a választ, megindult az épület felé. Bent valami történik, és lehet, hogy rendőrök is vannak ott, akikről Reeger nem tud. Talán néhány nagyképű, zöldfülű újonc – aki túlságosan kardcsörtető, ugyanakkor gyakorlatlan volt – követte a Skorpiókat. Amikor néhány perce itt mindenfelé golyók röpködtek, igazán nem lehetett megmondani, ki, mikor, hol volt. Márpedig ha most odabent rendőrök vannak, szemben egy jól felfegyverzett, drogtól kábult kolumbiai csapattal, komoly segítségre van szükségük, méghozzá hathatósra és nagyon gyorsan. Fene egye meg a szövetségieket, gondolta Harrigan, és a nyavalya törje ki Heinemann rendőrfőnököt. Ami pedig őt magát illeti, a legfontosabb parancs, hogy segíteni kell azon a rendőrön, aki bajban van. Ezt semmi sem előzheti meg.

Reeger kínos zavarral bámult Harrigan, Archuleta és Cantrell után. Idegesen rágta a szája szélét, miközben figyelte, ahogy azok már csaknem elérik az épületet. Végül fogcsikorgatva ugyan, de rászánta magát.

– Az isten verje meg! – káromkodott, és intett golyóálló mellénybe bújt csapatának. – Menjetek velük!

A rendőrök rohanvást indultak a nyomozók után. Az épületben baljóslatú csend fogadta őket, holott néhány pillanattal ezelőtt még olyan hangokat hallottak, mintha épp a harmadik világháborút vívnák.

Ahogy beértek, Harrigan óvatosan végigvezette őket a koszos folyosón. Az emeletekre vezető lépcsőknél kibiztosította a .45-öst. A folyosó teli volt szeméttel, és bizony bűzlött. A sok helyütt csupasz betonfalakon felhólyagzott, zöld festékfoltok éktelenkedtek. A hőség idebent szinte elviselhetetlen volt. Harrigan inge átnedvesedett az izzadságtól, verejtékcseppek folytak végig az arcán. Nagyon halkan, óvatosan fölment a lépcsőn az első fordulóig. Archuleta és Cantrell mögötte éberen, fegyverrel a kezében. Mindenütt csönd. Túlságosan is nagy csönd.

Harrigan megállt a fordulóban. Valamennyi idegszála úgy feszült, mint az íj húrja, minden izma ugrásra készen várt. Miközben bénult nyugalommal állt, az adrenalin bejárta testének minden porcikáját. A legkisebb hangra, a legkisebb légmozgásra is figyelt. Itt valami baj van. Nagyon-nagyon nagy baj. Érezte. A Los Angeles bűnös utcáin töltött évek során ösztönei pedig szinte természetfölötti erővel működtek. Erezte, hogy a nyaka libabőrös lett. Mélyen odabent valami azt üvöltötte benne, menjen a pokolba innét. A lehetőség azonban, hogy kollégái bajban lehetnek, nem engedte ezt cselekednie. Különben is az egészet a Skorpiók kezdték. Istenemre mondom, gondolta Harrigan, én leszek az, aki befejezi, tegyenek a szövetségiek, amit akarnak.

Archuletához fordult, és szemükben, ahogy a két tekintet találkozott, csöndes megértés csillant. Szavakra nem volt szükség. Szinte olvastak egymás gondolataiban, úgy beszélgettek egymással. Archuleta fölvonta a szemöldökét, hol? Harrigan valami parányi neszt hallott, és a bal oldalon lévő ajtó felé fordult. Beharapta az alsó ajkát, és biccentett.

Archuleta némán jelt adott a többieknek, akik az ajtó két oldalán helyezkedtek el, ahol fedezékben lesznek, ha az ajtónyitáskor valaki tüzelni kezd rájuk. Ha ez megtörténik, ők is rögtön visszalőhetnek. Archuleta lassan, óvatosan, testét a falhoz tapasztva kinyúlt, és finoman megpróbálta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Archuleta Harriganre nézett.

Harrigan bólintott, fölemelte és kibiztosította a fegyverét, készen arra, hogy minden ellenállást elsöpörjön. Archuleta szinte balettmozdulattal rúgta be az ajtót, és azonnal a földre feküdt, hasra vágva magát. Harrigan oldalról előreugrott, és a nyitott ajtóra szegezte fegyverét, miközben tekintete végigsöpört az odabenti látványon.

Rémült sóhajtásokat és halk kiáltásokat hallottak, meg ijedt sírást is. Harrigan látta, hogy néhány halálra vált spanyol nő öleli egymást, akár egy csapatnyi ijedt nyúl. Mellettük varrógépek álltak, és különböző készültségi fokú alsónemű hevert az asztalon meg az asztal alatt. Egy műhely, ahol illegális bevándorlókat alkalmaznak. Ez a dolog azonban nem érdekelte Harrigan hadnagyot.

Archuleta nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülten talpra állt. E pillanatban a mögöttük lévő folyosó valamelyik ajtaja kivágódott, és egy kolumbiai rontott ki rajta, mindkét kezében géppisztollyal. Rémült tekintettel vadul tüzelt, és teli torokból sikított, akár egy eszelős kísértet. Tetőtől talpig vér borította, az arca pedig maga volt az őrület.

Zinck rendőrtisztet azonnal eltalálták a golyók. Hátratántorodott, és lezuhant a lépcsőn. A többiek hasra vágták magukat, miközben a lövedékek szitává lyuggatták a falat a fejük fölött. Egy golyó eltalálta a tűzoltó készüléket. Amint ez fölrobbant, Leona Cantrell kicsit fölemelkedett, és pisztolya tárát a kolumbiaiba ürítette. Az acélköpenyes, de reszelt hegyű .357-es Magnum-lövedékek becsapódtak a Skorpió golyóálló mellényébe, sőt nem egy közülük ilyen közelségből át is lyukasztotta. A kolumbiait a folyosó falához lökte a lövések ereje. A golyók azonban jóformán le sem lassították. A vak pánik őrületében, olyan hangosan sikoltozva, hogy a hangszálai biztosan megsérültek, a Skorpió ismét előreindult. Végigcsörtetett a folyosón, fölszaladt a lépcsőn, és vad rohanásban megindult a tető felé, még mindig teli torokból üvöltve.

– Tisztítsátok meg a termet! – kiáltotta Harrigan, és a fegyveres után rohant. Maga mögött hallotta az egyik rendőrt, aki rádión segítséget hívott:

– Egy tiszt megsérült! Ötödik emelet! Ismétlem: egy tiszt megsérült! Erősítést kérünk!

A kolumbiai kirohant az épület lapos tetejére, miközben még mindig nem tudta, hova rohan. Egyszerűen csak szökni, menekülni akart, minél messzebb innét. Nem a rendőrségtől, hanem az előbb látott, leírhatatlan rémség elől. A rendőrség ellenség, a rendőrség kezében fegyver van, de a rendőrség semmi ahhoz képest… ahhoz a micsodához képest… ahhoz a két lábon járó rémálomhoz képest, amely a világítóablakon át rájuk zuhant, és örökre megváltoztatta az ő valóságérzetét.

Fogalma sem volt róla, mi az ördög volt az. Még csak nem is ember. Agya azonban képtelen volt az elemzésre, az értelmes gondolkodásra, vagy hogy egyáltalán fölfogja, amit az imént látott. Az agyában megpattant valami. Semmi sem volt a tapasztalataiban, világlátásában, ami megmagyarázhatta volna az iméntieket. Agyműködése egyszerűen leállt. Merő önvédelemből, hogy ne kelljen befogadnia ezt a rengeteg új adatot képben és hangban. Ugyanakkor pedig működésbe lépett a harcolj vagy fuss ösztön. E rémség ellen harcolni nem volt mód, megküzdeni vele képtelenség, így csak egy lehetőség maradt: a futás, melyhez a koromfekete, értelmetlen rettegés adott erőt.

Kirontott a tetőre, menekült, akár az erdőtűz dühöngő lángjai elől a rémült állat. És közben nem tudta, hogy a lény, aki elől rohant, alig néhány lábnyira van tőle. Ott kuporog a lift motorja fölött, vízfelszínként csillogó sárga szemében a harci sisak mögött mint narancsvörös, ragyogó hőfénykép jelent meg ő, amint a tető széle felé szalad.

Harrigan kilépett az ide kivezető ajtón, fejét jobbra-balra forgatta, majd hirtelen észrevette zsákmányát a tetőnek csaknem a legszélén. A kolumbiai csapdába esett. Már nem volt hova futnia. Harrigan fölemelte a .45-ös félautomatát.

– Dobd el! – parancsolta. – Vége a játéknak!

A kolumbiai vad tekintetet meresztett rá. Melle le-föl járt, szinte fuldokolva vette a levegőt. Harrigan minden izma megfeszült, érezte, hogy a verejték csurog a hátán. Ilyenkor még nem tudni, hogyan dől el a dolog. Mindennél jobban gyűlölte az efféle konfrontációt. A pasas be van szipózva, csak az isten tudja, mit szívott. Ez itt, akivel szembenéz, nem egy átlagos emberi lény, hanem egy drogtól kábult állat, aki bármire képes. Ösztönei azt kiáltották, lőjön, de nem volt képes rá. Még azután sem, hogy a Skorpió ott a folyosón rájuk lőtt, és eltalálta Zinck rendőrtisztet. Harrigan sarokba szorította, és jóllehet, egyetlen porcikája sem kívánta, mégis meg kell próbálnia élve elfogni.

A kolumbiai szeme kiguvadt, ahogy Harriganre meredt, egészen pontosan valamire Harrigan mögött. Hátrálni kezdett sikoltozva:

– Ne! Ne! Tűnj el!

Fölemelte a fegyverét, és Harrigan ekkor tizedmásodpercnyi gondolkodás nélkül lőtt. Kiürítette a tárat. A .45-ös kaliberű golyók belevágódtak a kolumbiai páncélmellényébe. A Skorpió hátratántorodott, és átesett a háztető szélén. Géppisztolysorozatai az égbe süvítettek, amint kalimpálva lefelé zuhant. Teste megfordult a levegőben, arccal előre átesett egy kifeszített vászonredőnyön, rá a tacosütő standjára.

Harrigan mélyet sóhajtott. Kivette a kiürült tárat, és újat tett a helyére. Belenézett a napba.

– A fene egye meg, de meleg van!

Lassan a tető széle irányába lépett, de most ismét azt a jeges, rettenetes tekintetet érezte a tarkóján. Gyorsan megfordult, fölemelte a fegyverét, kibiztosította, és lövésre készült.

Semmi sem volt mögötte. Így maradt, félig térdelő lövészpózban, fegyverét fölemelve, míg tekintete végigkutatta a háztetőt. Nem látott semmit, csak a hőhullámok táncát. Semmit. Egyáltalán semmit. És mégis, az ösztönei valamiképp azt jelezték, hogy van ott valami…

A Ragadozó figyelte maga előtt a vörösen lüktető, félig térdelő alakot. Itt áll előtte, fegyverét ráemeli…

A sisak szkenneré kinagyította a képet, a térdelő figura szinte fölfújódni látszott a vadász képernyőjén. A Ragadozó csaknem érezte az emberi lény feszültségét, idegei borotvaélen táncolását.

Még jobban kinagyította a képet. Most már a fegyver csövét hozta be látómezejébe, a fegyverét, amely egyenesen rámeredt, rezzenetlenül…

Mintha csak ez az emberi lény itt látná őt, pedig ez lehetetlen. De mégsem lehet letagadni a tényt, hogy az emberi lény szemlátomást megérezte, van itt valami, valami fenyegetés. Észlelte valahogy a vadász jelenlétét. A Ragadozó tökéletesen mozdulatlan maradt. Igen, ez az emberi lény itt szintén vadász. Harcos, efelől semmi kétség. Noha egyáltalán nem látja őt, legkisebb mozdulata is működtetni kezdi az érzékeit. Megérzi a jelenlétét, és ha kell, lő is. A kezében lévő fegyver komoly sérülést okozhat a Ragadozónak, talán meg is öli.

Az emberi lényt többé már nem szabad alábecsülni. A kudarcot vallott vadász expedíciójának följegyzései ezt kétségkívül bebizonyították. Azok az emberi lények, akikkel akkor társuk találkozott, lenyűgöző kihívásnak, igazán veszedelmes zsákmánynak bizonyultak. A vadászat izgalma fantasztikusan nagy lehetett. És a vadász egymás után, szép szabályosan, stílusosan megszerezte a trófeákat. Egy kivételével.

Ám az az egy hihetetlen módon győzelmet aratott felette. Az az emberi lény úgy harcolt, mint egy sarokba szorított vadállat, valójában az is volt. Elkeseredetten és sikeresen küzdött. A vadász kudarcának büntetése pedig az önmegsemmisítés lett. Az a zsákmány bizonyosan felsőbbrendű, emberi lény lehetett, ez pedig itt ugyanolyan. Nagyszerű képességei, tökéletes érzékei vannak. Igen, ezek a teremtmények valóban messzire jutottak. Ez itt pedig nagyon emlékezetes trófea lesz.

Harrigan lassan ellazult, leeresztette a pisztolyát. Nincs itt semmi. Biztosan az idegeim, gondolta. Kezdek ugrálni, mint egy paprikajancsi. Túl öreg vagyok már ehhez a játékhoz. Túl sokszor győztem esélytelenül. Talán ideje volna kiszállni, amíg lehet.

Megindult a lépcső felé, elhallgattatva ösztönei figyelmeztetését. Fogalma sem volt arról, hogy egy idegen lény egészen közel áll hozzá, és ugrásra készül…

Tucatnyi, golyóálló mellényes, egyenruhás, géppisztolyt és gyorstüzelő puskát cipelő rendőr kíséretében Danny Archuleta rontott ki a tetőre.

Egy pillanatig megállt, hogy levegőt kapjon. A rendőrök pedig azonnal legyező alakzatba rendeződtek, hogy tűz alatt tarthassák az egész tetőt, ha kell.

– Mike! Minden rendben?

– Igen, tökéletesen! – válaszolta Harrigan, de érezte, valami nyomja a szívét. Baj van vele, vagy csak egyszerűen kezd üldözési mániája lenni? Megesküdött volna rá, hogy áll valaki mögötte.

Óvatosan a tető szélére lépett, és bizonytalanul lenézett arra a helyre, ahova a kolumbiai lezuhant. Tériszonya volt, noha gyűlölte elismerni. Archuleta mellé lépett, és könnyedén lenézett az úttestre. Dannynek nem voltak ilyen problémái. Szórakozottan tekergette azt az aranymedált a nyakában, amit szerencseamulettként viselt. Ez az ideges szokása régóta megvolt. Gyakran szorongatta az amulettet, különösen ha feszült helyzetben érezte magát. Elégedetten dörmögött, amikor meglátta a kolumbiai elnyúlt testét a tacosütő standján heverni.

– Le kellene innen mennem – mondta idegesen Harrigan.

Danny tudott a tériszonyáról, amit kevés más kollégája ismert. Harrigan visszalépett a tető szélétől, és a többiekhez fordult.

– Kutassátok át a tetőt! – mondta, és gyorsan, röviden kiadta a parancsokat. – Fölülről lefelé haladjatok. Vizsgáljatok át minden emeletet! Valaki még rejtőzhet valahol. Intézzétek el. Senki sem hagyhatja el az épületet.

Visszafordult Archuletához.

– Gyere!

Lementek a lépcsőn, változatlan éberséggel, hátha még maradt egy-két gengszter az épületben. Eljutottak arra az emeletre, ahol a kolumbiai rájuk rontott. Bementek azon az ajtón, amelyen az kirohant. Egy újonc, Anderson rendőrtiszt az ajtó mellett állt elég rossz bőrben. Odabent Leona Cantrell vizsgálgatta a helyet. Harrigan és Archuleta szinte megdermedtek, amikor beléptek.

A helyiség olyan volt, akár egy mészárszék. Az egész termet elborította a vér, a falak szinte himlőhelyesek voltak a géppisztolygolyók százaitól. Harrigan látta már néhány öldöklés helyszínét, ahol pszichopata gyilkosok rendeztek vérgőzös állapotban ámokfutást, de ilyet még nem tapasztalt.

– Jézusom! – mormogta halkan.

Három tetem hevert különböző helyzetben a teremben. Mintha valami hatalmas gyerek fölemelte volna őket, akár a játék babát, hogy meggyilkolja és félrehajítsa mind a hármat. Leona Cantrell kezében a revolverrel állt, és rámeredt az egyik tetemre. Kábultnak látszott. Harrigan mellé lépett, és ő is megvizsgálta a holttestet. Az egyik kolumbiai volt, arca alig felismerhető a rászáradt vér maszkja alatt. Széttárt karral, hanyatt feküdt, mellkasa egyetlen véres sebhely. Mintha belülről szétrobbant volna, és a hatalmas, undorító seb széle megolvadt, akárha kiégették volna.

Archuleta körbejárta a termet, megvizsgálta a golyónyomokat a falakon, bemérte a szöget, a lövés ívét, hogy megpróbálja megállapítani, mi történt.

– A fenébe! – mormogta Harrigan, még mindig a tetemre meredve.

Leona rápillantott, mint aki most ébred egy furcsa álomból.

– Szóval mi történt Juan Valdezzel? – kérdezte, régi tréfájukat megismételve, hogy fölvidítsa kicsit a helyzetet.

– Odakint van, ebédel – válaszolta hasonlóképpen Harrigan. Ezúttal nem jött be. Ugyanolyan komorak maradtak. A hadnagy mélyet sóhajtott. – Mi az ördög történt itt?

– Valaki darabokra vágta őket – válaszolta Leona, és megcsóválta a fejét. – De ki?

A nő követte Harrigant. Körbejárták a termet, megvizsgálták a helyszínt, rögzítették a tetemek helyét, az üres töltényhüvelyeket, a falban lévő golyónyomok százait. A hadnagynak fogalma sem volt róla, mi történhetett. Ennek az egész látványnak semmi értelme. Egyáltalán semmi. Hogyan haltak meg ezek az emberek?

– Talán valaki már várt rájuk – mondta ki hangosan.

– A jamaikaiak? – kérdezte Leona. Akárcsak Harrigan, ő is arra gondolt, hogy régóta rivalizál a város két leghatalmasabb kábítószeres bandája, az idegen országból jött droglordok hatalmas seregei, akik Los Angeles meg a többi nagyváros fölötti uralomért küzdenek egymással.

– Az ő stílusuk – válaszolta Harrigan –, de hova a pokolba tűntek?

Valóban, ez volt a legfontosabb kérdés. Ha a rivális banda behatolt a Skorpiók főhadiszállására, és kelepcét állított nekik, ez azt jelenti, hogy már bent kellett lenniük, amikor azok berohantak az utcai tűzharcból. De miként ölhették meg a kolumbiaiakat és tűnhettek el úgy, hogy az odakint álló rendőrök egyike sem látta meg őket? Márpedig az egész épületet tökéletesen körülvették.

Harrigan az ajtóban álló ifjú Andersonhoz fordult.

– Senki sem léphet be ide, míg a nyomrögzítők meg nem érkeznek! – parancsolta. – Senki!

A többiekhez fordult.

– Rendben, emberek, tudjátok a szabályt. Jegyezzetek meg mindent a teremben. Azt akarom, hogy a bűncselekmény helyszínéről készüljön vázlatrajz koordinátákkal, rajzoljátok le minden egyes lövés vonalát, legyen rajta minden üvegcserép, minden tetem, egyáltalán, minden.

Természetesen nem akarta, hogy bárki belépjen ide, és tönkretegye a helyszínt, míg a nyomrögzítők meg nem jönnek, és el nem végzik finom munkájukat. A detektívek azonban elég ügyesek és profik voltak úgy elvégezni az előzetes vizsgálatot, hogy ne tegyék tönkre a bizonyítékokat a laboratóriumi fiúknak. Márpedig ő azt akarta, minél előbb valami fogódzót találjanak ehhez az esethez. Egyelőre rejtélynek tetszett, és ő nem szerette a rejtélyeket. Különösen nem az ilyeneket. Valaki bejutott ide, és megölte ezeket a Skorpiókat. Az a fegyveres, aki úgy rohant ki az ajtón, mintha maga az ördög üldözné, ez a valaki még a józan eszét is elvesztette – de miért? És hogy a pokolba jutott ki úgy, hogy senki sem látta? Egész egyszerűen lehetetlen. Márpedig megtörtént.

A terem túlsó végében Archuleta még mindig a golyónyomokat vizsgálta, és gondolatban megpróbálta felidézni a tűzharcot. Arcán élénk, hökkent kifejezés ült. Egy alkóvhoz ért, melynek ajtaja félig nyitva állt. Fölemelte a fegyverét, ujját a ravaszra helyezte, és óvatosan belökte az ajtót.

Odabent egy szutykos fürdőszobát talált. A berendezés olyan törött és koszos volt, mint amit már évek óta nem tisztítottak; a festék nagy foltokban lepergett a falról. A padlón, a vécé mellett, lassan terjedő vérfoltot látott. Archuleta összeráncolta a homlokát. Ahogy a tócsára nézett, váratlanul újabb vércsepp loccsant le. Ugyanekkor úgy érezte, hogy suhogó hangot, halk mozgást hall odabentről.

Megmoccant, gyorsan célra emelte a fegyverét, és egy pillanatig, csupán egy pillanatig mintha mozgást látott volna a világítóablaknál. Akárha hőhullámok táncoló ragyogása csillant volna föl a koszos ablak üvegén. Ám ami még inkább magára vonta a figyelmét, az a fönt himbálózó tetem volt. A holttest egyik lábának Achilles-inát valaki átszúrta a világítóablak kallantyújával, és a kolumbiai azon lógott ott, mint egy nagy darab marhahús a henteshorgon.

Archuleta akaratlanul összerándult, hökkenten visszalépett az ajtóhoz.

– Mike! – nyögte összeszoruló torokkal. – Ide!

Harrigan rögtön ott termett mellette. Először a vértócsát vette észre, majd tekintete követte Archuletáét, és meglátta odafönt a lecsüngő holttestet. Döbbent némasággal bámult fölfelé.

Archuleta megragadott egy partvist, fölnyújtózott, és megfordította a kolumbiai tetemét. Ugyanolyan óriási véres seb tátongott a mellén, mint a többieknek. Harrigan képtelen volt megszólalni, csak bámult.

– Odakint ölték meg – mondta Archuleta, és fejével a nagy terem felé intett. – Azután valaki…

Elhallgatott. Kisvártatva nagy erőfeszítéssel ismét megszólalt:

– Legalább húszlábnyi – mondta, fölbecsülve a magasságot. Körülnézett a kicsiny fürdőszobában. – Se létra, se kötél…

Megcsóválta a fejét, és megpróbálta fölmérni a tetem súlyát.

– Nyolcvan-nyolcvanöt kiló… – Rámeredt a széles váltó, hatalmas Harriganre. – Még te se tudnád fölvinni oda!

Reeger őrmester jelent meg mögöttük az ajtóban. Ahogy megpillantotta a tetemet, döbbenten hátratántorodott. Egy hosszú percig meg sem tudott szólalni.

– Hadnagy – nyögte végül rekedt hangon –, Heinemann parancsnokhelyettes odalent van…

Még mondani akart valamit, de tétovázott. Kelletlen arcot vágva végül kinyögte:

– Azt akarja, hogy maga és az emberei azonnal hagyják el az épületet.

Harrigan megfordult, és ingerülten elcsörtetett Reeger mellett.

– A kurva anyját! – dünnyögte maga elé. Mi az ördögnek nem marad Heinemann a rohadt íróasztala mögött, ahová tartozik?

Harrigan és Archuleta kiment az épületből, mögöttük Reegerrel. Nem hagytak mást odabent, csak Anderson rendőrtisztet, aki őrt állt az ajtóban. Ekkor enyhe légmozgás támadt a fürdőszoba mennyezeténél. A lemészárolt kolumbiai fejjel lefelé függő teteme fölemelkedett, s mintha nem volna súlya, eltűnt a világítóablakon át.

A helyettes rendőrfőnök odakint várt, teljes, sötétkék rendőri díszében, császári fennsőbbséggel, karba font kézzel. Mellette állt Trask rendőrtiszt, a sofőrje, továbbá Fink őrmester, a személyes testőre és még két másik rendőr. Heinemann mostanság már sehova sem járt kíséret nélkül. A nagypolitika járt a fejében, és szerette, ha fontosnak látszik. Mostanában azon iparkodott, hogy megszerezze a rendőrfőnöki széket. A rendőrfőnök pedig azon iparkodott, hogy megszerezze a polgármesteri széket, a polgármester pedig már annyi megvesztegetési pénzt gyűjtött össze a városi korrupcióból, hogy jószerével már be sem jött a városba. Annyira fütyült a polgármesterségre, hogy ideje jó részét a Tahoe-tavi szerencsejátékkaszinókban töltötte. Harrigan bizonyos értelemben nem is hibáztatta. Ez a kicseszett város egy hatalmas klozet, Harrigan pedig a vécétisztítók egyik hadnagya.

A hadnagy elindult az utca túloldalára, a rendőrfőnök kocsija felé, de megállt, majd inkább odasétált a tacosütős standjához. A tetőről leesett Skorpió holtteste arccal lefelé hevert a paprikamártásban. Odalépett a tetemhez, hajánál fogva fölemelte a halott fejét, és belenézett az arcába.

– Szeretnék egy nevet kapni ehhez a bohóchoz – mondta Archuletának.

– Meglesz, Mike – válaszolta Danny. Harrigan elengedte a tetem fejét. Az arccal előre visszaesett a mártásba. A hadnagy elindult át az utcán Heinemannhoz.

Valamikor a legtöbb gazembert arcról ismertem az utcán, gondolta, de az elmúlt években minden megváltozott. Új szám került az egyenletbe: külföldi csirkefogók. Hajón és repülőgépen érkeznek; az utóbbiak a Mojave-sivatag elhagyott leszállópályáira. Állig föl vannak fegyverezve, akár a terroristák, és a legtöbbjük még angolul sem beszél. Ez már a partraszállás, gondolta Harrigan, mi pedig elveszítjük a háborút. Ezek a külföldi bandák kemények és jól szervezettek, gyakorlatilag nem lehet beszivárogni közéjük. A városi spiclik fele még csak nem is ismeri őket, azok pedig, akik köpnek, előbb-utóbb a kukában végzik, mint a kidobott szemét. Előtte azonban rendszerint levágják a golyóikat, és a szájukba tömik! A város szorosabban becsukódott, mint egy kagyló. Senki sem tud semmit.

De a fene egye meg, valakinek végre tudnia kéne valamit! Így vagy úgy, de elkapja ezeket a mocskokat! Megtudja, kik ezek, és hogy ki tette el őket láb alól. Továbbá különösen azt, hogy a gyilkosok miként tudták megtenni mindezt a zsaruk orra előtt, anélkül, hogy bárki látott volna valamit.

Harrigan odalépett a helyettes rendőrfőnökhöz, aki szemlátomást – kényelmetlenül érezte magát egyenruhában, a gőzölgő hőségben állva. Volt idő, amikor barátok voltak, de azután Heinemannt előléptették, és különböző szerepük, funkciójuk a parancsnokságon valahogy közéjük állt. Heinemann most az igazgatáshoz, ügyintézéshez tartozott, és másként látta a dolgok fontossági sorrendjét. Harrigan számára ez a sorrend még mindig ugyanaz volt, csak a játék lett veszélyesebb.

– Micsoda meglepetés, Phil! – mondta Harrigan alig leplezett gúnnyal. – Mi hozott ki az utcára a Palotából?

Heinemann nem vett tudomást a gúnyról, félrevonta Harrigant.

– Nem is tudom, hogyan kezdjem, Mike – mondta komoran. Minden szavából a ravasz politikus szólt. – Őszintén szólva, meg vagyok döbbenve! Megmondták neked, hogy ez szövetségi ügy, és te mégis megtagadtad a közvetlen parancsomat, és bementél az épületbe! – Nagyot sóhajtott. – Azt hittem, van közöttünk egy réges-régi egyezség, Mike! Jó néhányszor megégettem a kezemet miattad, és semmi mást nem várok cserébe, csak egy kis együttműködést. Te pedig már megint elszomorítottál, kínos helyzetbe hoztál. A főnökség ezért engem nagyon fenékbe fog rúgni, és nagyon nem szeretem, ha fenékbe rúgnak.

Harrigan lerázta magáról a helyettes rendőrfőnök karját.

– Ne mondd el senkinek, Phil – válaszolta undorodó arccal –, de tudod, ez itt egy háború. Mindenféle dolgok történnek, és amikor megtörténnek, bizony ezek kemény dolgok. Őszintén szólva, Phil, olyankor nincs időm, hogy megfejtsek valami hülye, keresztrejtvényszerű parancsot a Palotából!

– Az a parancs egyenes parancs volt egy följebbvalótól, hadnagyi – vágta rá Heinemann dühödten, elveszítve a türelmét. – Megsértette a kapitányság hivatali szabályait…

Harrigannek elege volt ebből. Ingerülten félbeszakította Heinemannt, az ő türelme is fogytán volt:

– Odabent az épületben mészárlás folyt, amit talán meg lehetett volna állítani…

Hangja dühösen egyre magasabbra emelkedett, ám hirtelen elhallgatott, amikor Archuleta jelent meg. Azonnal közéjük állt, s igyekezett lecsillapítani a hadnagyot.

– Az isten szerelmére, Mike! – mondta keményen. – Hagyd már abba!

– Az én legfontosabb "hivatali szabályom" az, helyettes rendőrfőnök úr – kiáltotta oda Harrigan Danny vállán át –, hogy ott állítsam meg a bajt, ahol találom! Gondolhatod, hogy nem gázolok át senkin, különösen nem a szövetségieken, ha nincs rá átkozottul jó okom!

Archuleta igyekezett eltolni Heinemanntól Harrigant. A helyettes rendőrfőnök és a hadnagy még mindig vadul meredtek egymásra, Harrigan figyelmét azonban váratlanul elvonta egy ezüstszínű Jet Ranger helikopter érkezése. A gép ereszkedni kezdett az úttest közepe fölé. Amint földet ért, szövetségi ügynökök szálltak ki belőle. Könnyű, sportos viseletben, kezükben nehéz bőröndökkel. Azonnal bementek az épületbe, ahol a tűzharc folyt. A szövetségiek legtöbbjének sporttáska lógott a vállán. Ezek és a bőröndök elég nyilvánvalóan tele voltak különféle szerkezetekkel, fölszerelési tárgyakkal.

Ennyit arról, hogy senki sem mehet be, amíg a laboratóriumi fiúk át nem fésülik az épületet. A nyavalyás szövetségiek most már összejárnak mindent. Nyugodtan elfelejtheti, hogy a bűncselekmény helyszínét érintetlenül kell hagyni. Harrigan haragosan visszafordult a helyettes rendőrfőnökhöz.

– Ez meg itt mi a szar, Heinemann? – ordította. Heinemann elvörösödött, remegő ujjával rábökött a nagy termetű detektívre.

– Azonnal eltűnnek innét! – parancsolta dühödten. – Visszamennek a ketrecükbe az Alvaradón, vagy istenemre mondom, valamennyiüket vád alá helyezem! – A sofőrjéhez fordult, és csak annyit mondott: – Gyerünk!

Azonnal beszállt a kocsijába.

Harrigan jeges dühvel nézte, amint a helyettes rendőrfőnök kocsija elhajt. Azután szó nélkül sarkon fordult, és elindult szétlőtt autójához. Archuleta szomorúan megcsóválta a fejét, azután intett Leona Cantrellnek.

Beszálltak a kocsijukba, és követték Harrigant, vissza az Alvarado körzeti rendőrőrsre.

A rendőrőrs meglehetősen hatásos, téglából, betonból és acélrudakból emelt épület volt. A bejárat elé vaskos betonkúpokat építettek, hogy megvédjék az épületet az autós bombáktól. Az elmúlt években a rendőrség a maga bőrén tanulta meg, hogy a város olyan háborús zónává vált, ahol semmi sem lehetetlen. Kénytelenek voltak megtenni a megfelelő lépéseket. A Los Angeles-i rendőrség irodai központja nem olyan régen röpült a levegőbe, amikor egy robbanóanyaggal teli teherautó vágtatott át a főbejáraton. Több mint száz ember halt meg akkor. Azóta betonkúpok állnak a bejáratnál, a rendőrségi munkajellege pedig megváltozott: a városban immár kommandós taktikára volt szükség.

A körzeti őrs épületének belseje semmiben sem különbözött más nagyvárosi rendőrségi épülettől, immár nemzedékek óta. Többé-kevésbé elhanyagolt folyosók, mindenütt hatalmas tömeg, a falakon hirdetőtáblák körözési jegyzékekkel, emlékeztetőkkel, körlevelekkel, följegyzésekkel tele. Néhol, szinte a humor kedvéért, néhány rendőrségi poszter, mint például az, amelyiken egy halott rendőr látható az utcán, szinte teljesen szétrobbantott mellel. Alatta a fölirat: LÉGY BIZTONSÁGBAN – VISELD A GOLYÓÁLLÓ MELLÉNYT – LEHET, HOGY A SEGG, AMIT MEGMENTESZ, ÉPP A MAGADÉ. Vagy a másik, melyen egy imádni való pelenkás kissrác ül, kezében revolverrel, melynek csövét mint cumit szopogatja. Alatta a szöveg: ANYUKÁM, NEM LÁTTAD, HOVA TETTEM A PISZTOLYOMAT?

Harrigan, Archuleta és Cantrell átvágtak a zsúfolt előcsarnokon. Kézifegyvereiket átadták a fegyveres őröknek, amíg áthaladtak a fémtárgyakat és robbanóanyagot jelző detektoros kapun, majd a túloldalon visszakapták a pisztolyokat. Fölmentek a lépcsőn, majd pedig le a hatalmas, barlangszerű központi terembe, amely tele volt iratszekrényekkel és komputerekkel. Egymással szemben mindenütt nehéz fém íróasztalok álltak, lényegében a detektívek "hivatali helyiségei", no meg az egyetlen lehetőség arra, hogy jelentéseiket megírják. Mindenütt elektromos ventilátorok kavargatták a forró, ragadós levegőt.

Mint mindig, az Alvarado központi terme nyüzsgött a lázas tevékenységtől. Detektívek ültek ingujjban, kigombolt gallérral, meglazított nyakkendőben. Ingük átnedvesedett, homlokuk verejtékezett, miközben tanúkat hallgattak meg vagy végtelen kihallgatásokat vezettek. A légkondicionáló berendezés legtöbb egysége nem működött, az a néhány meg, ami működőképes volt – legalábbis bizonyos értelemben –, egyszerűen nem tudta megoldani a feladatát. Olyan volt ebben a teremben, mintha szaunázna az ember.

Harrigan, útban a parancsnoki szobába, megállt, hogy szóljon néhány szót Leona Cantrellhez. Nagyon zavarta ez a dolog a szövetségiekkel. Valaki nyomást gyakorolt Heinemannra. Miért? Mi folyik itt?

– Leona – mondta –, valakinek itt kutyaszaros a cipője e miatt az ügy miatt, és én tudni akarom, hogy ki az.

A lány gúnyos grimaszt vágott.

– Hogy van az, hogy mindig én kapom a házi megbízatásokat?

– Mert jó szimatod van az ilyesmire. Maradj ezen az ügyön! Lépj kapcsolatba a kábítószerosztállyal a központban! Derítsd ki, kivel dolgoznak ezek a szövetségiek!

– Ahogy akarod – válaszolta Leona –, azonnal elkezdem, de előbb, ha megengeded, elszaladok a női vécére, és utána megírom a jelentésemet.

Harrigan hátranézett, és látta, hogy néhány rendőr befelé vonszol egy eszelős kábítószerest. Megpróbálták behúzni az ajtón, a fogoly azonban hadonászott és összefüggéstelenül ordítozott. Hirtelen hatalmas ordítással kitépte magát a rendőrök kezéből. Azok azonnal rávetették magukat, és leteperték. Harrigan megcsóválta a fejét, és elindult a parancsnoki szoba felé.

– Asszonyom – szólt Cleaver detektív a telefonba, miközben Harrigan elment mellette –, magának eldugult a vécéje! Hívjon egy csatornaszerelőt, ne a rendőrséget!

Letette a telefont, és fáradt szemét Harriganre emelte. A szemközti asztalnál Don Thomphson éppen vallomást vett föl egy meghatározhatatlan nemű illetőtől.

– Maga akkor normális, buzi vagy kétkezes? – kérdezte Thomphson unottan. Biccentett Harrigannek, majd a kezével fáradtan intett neki. Thomphsonnak ugyancsak nem sok ideje volt már hátra a rendőrségen, csupán három év a nyugdíjig. Semmin sem tudta idegesíteni magát. Még három év, és elindul északnyugatra, ahol majd letelepszik az oregoni erdőségek valamelyikében, egy kis kunyhóban, olyan messzire a várostól, az emberektől, mindentől, amennyire csak lehet. Harrigan nem hibáztatta. Ez a munka néha elég szar ahhoz, hogy az ember az egész világot gyűlölje.

– Aranyoskám, ez az engedély lejárt – mondta Dvorkin detektív. Egy csomó kurva állta körül az asztalát. Épp a polgármester által egy prostituáltnak kiadott működési engedélyt vizsgálgatott.

– Lószart! Hat hónapja fizettem be! Csak mondd meg ennek a hájfejnek, Sheila! – válaszolta a kurva egyik munkatársnőjéhez fordulva.

Dvorkin az ártatlanul szenvedők pillantásával nézett Harriganre. Ő azután jött a rendőrséghez, hogy leszolgálta a maga idejét a hadseregben. Nem egyszer, nem kétszer közölte azóta, hogy a hadsereg ehhez képest semmi. Valószínűleg igaza van, gondolta Harrigan.

Folytatta útját a hatalmas termen át a parancsnoki szobába. Minden egyes nap ugyanazon a szomorú rakás szaron kell átgázolni. Soha semmi sem változik.

A parancsnoki szoba melletti asztalnál Green őrmesternővel beszélgetve állt valaki, akit még sosem látott. A pimasz arcú, vigyorgó kölyök ráhajolt az őrmesternő asztalára, széles mosolyával nézegette meglehetős kebleit, és mindent megpróbált, hogy elvonja az asszony figyelmét arról a jelentésről, amit épp írni készült. Kihúzta a papírt az írógépből, összehajtogatta afféle kesztyűbábbá, és miközben az asszony tettetett kimerültséggel hátradőlt a székén, a fiatalember kezére húzta a kesztyűbábot és meglengette.

– Tehát így állunk?! – mondta vékony, brekegő rajzfilmhangon. – Szóval azt mondod Jerrynek, hogy ha a megfelelő fickó megjelenne, lehet, hogy mégis mással mennél randira?

Green őrmesternő akaratlanul elnevette magát, és megrázta a fejét.

– Nem azt mondtam…

Ahogy Harrigan odaért az irodája ajtajához, az új fiú ledobta a bábut, és vigyázzba vágta magát.

– Harrigan hadnagy?

– Igen, öcsi, csak ülj le – mondta Harrigan, és félretolta. – Rögtön a tied leszek.

Kopogtatás nélkül lépett be a parancsnoki szobába.

Az egyik fal melletti hosszú asztalon tévékészülékek álltak. Mindegyiket más állomásra hangolták és lehalkították. Harrigan utálkozó grimaszt vágott, amikor az egyik monitoron megpillantotta Tony Pope arcát, amint újabb "Kőkemény"-jelentést küldött az utcákról. A készülékek mellett állt egy rendőrségi szkenner is, szintén lehalkítva; ez mutatta percről percre, mi történik Los Angeles utcáin. Az íróasztalon nagyméretű elektromos ventilátor forgott körbe, meg-meglibbentve a papírokat és a szoba forró, nyirkos levegőjét. Pilgrim kapitány az ablaknál a légkondicionáló berendezésen hasalt, hogy minél többet hasznosítson abból a némileg hűvösebb levegőből, amit a készülék kilökött magából.

A kapitány afféle zömök, kövér, buldogképű férfiú volt, az ötvenes évei közepén, és rettenetesen szenvedett az agyforraló hőségtől. Erősen izzadt, inge mindkét hónalján átnedvesedett a verejtéktől. Mielőtt Harrigan megszólalhatott volna, a kapitány máris lerohanta:

– Ne kezd itt nekem, Mike! – kiáltotta, jól kiszámítva Harrigan indulatait. – Heinemann már annyira a seggemben van, hogy legalább egy hétig nem tudok leülni. Istenem, ha olyan sokáig tudnék kemény maradni, amilyen sokáig dühös vagyok, a feleségem boldog asszony volna.

Egy pillanatra megfordult, és rámeredt az egyik képernyőre.

– Nem nyerjük meg ezt a háborút – mondta részben Harrigannek, részben önmagának, keserű lemondással a hangjában. Kicsit fáradtnak látszott. – És akármilyen pipa vagy is – tette hozzá, visszafordulva Harriganhez –, ezt a játékot most úgy játsszad le, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a szabályok szerint.

Mielőtt a hadnagy válaszolhatott volna, Pilgrim fölkapta a telefonkagylót az asztaláról, másik kezével megnyomta a titkárnői gombot, amely bekapcsolta hozzá Green őrmesternőt.

– Hívja föl nekem Sullivant a kerületi ügyészségről – parancsolta –, és nem akarok semmiféle hülyeséget hallani arról, hogy értekezleten van. Hívja föl, és hozza vonalba! Különben pedig hol vannak a mai jelentések?

Rövid ideig hallgatta a választ, majd letette a telefont, és felkapott egy följegyzést az asztaláról. Magasba tartotta, és ingerülten legyezni kezdte vele magát. Azután rámeredt a papírra.

– Azonnal hatályba lépő utasítás – olvasta. – A Peter Keyes különleges ügynök parancsnoksága alatt álló szövetségi célcsoport fogja vizsgálni a városban folyó, tiltott anyagok kereskedelmével és terjesztésével történő bűnös tevékenységet. A kerület köteles teljes együttműködést biztosítani.

– Ami azt jelenti, hogy levágjátok a farkamat, és még föl is nyomjátok a seggembe! – ordította Harrigan dühösen.

– A fene egye meg – válaszolta Pilgrim hasonló hangon –, a szövetségiek diktálnak. Meg van kötve a kezem, szóval ne próbálj kettőtök közé, a tűzvonalba rakni. Két év múlva nyugdíjba megyek, és különben sem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítselek, még akkor se, ha úgy bánsz a rendőrautókkal, mint a maival, ahogy hallottam a legújabb kalandodat. Ez ebben a hónapban a harmadik kocsi volt.

– Rossz volt a karburátora, és különben is a lengéscsillapító…

– Ne szakíts félbe! – dühöngött tovább Pilgrim. Levágta magát az asztala mögötti székbe, és megigazította a ventilátort úgy, hogy feléje fújja a levegőt.

Green őrmesternő lépett be, és átadta Pilgrimnek a jelentéseket. Harrigan elismerő tekintettel figyelte a nőt, amint az asztalhoz sétált.

– Khm… az ügyész úrnak értekezlete van – mondta az őrmesternő, majd futólag rápillantott Harriganre, és villámgyorsan kimenekült a szobából.

– A szemétláda! – mondta Pilgrim. Belenézett a jelentésbe. – Holnap reggel kilenc órakor lesz a ballisztikai vizsgálat. De azt hiszem, minden rendben lesz a fiúkkal… Pokoli jó munka volt, Mike! – Fölsóhajtott. – Na és most mit tehetek érted?

Harrigan elmosolyodott. Heinemannal ellentétben, aki nagy seggfejnek bizonyult, Pilgrim rendes pasas volt, és ő tisztelte. Az volt a parancsnok balszerencséje, hogy az üllő és a kalapács közé került, miközben azt a képtelen feladatot próbálta megoldani, hogy egyensúlyt találjon a rendőrségi és városi vezetés meg az utcán a maga életét veszélyeztető közrendőr között. Ráadásul szívvel-lélekkel a rendőröket támogatta. Nem voltak rejtett személyzeti-politikai elképzelései, mint Heinemannak.

– Csak biztos akartam lenni abban, hogy te és Ruth eljöttök ma este Ray kocsmájába – mondta Harrigan –, egy kicsit ünnepeljük Leonát. Tudod, ma van a huszonnyolcadik születésnapja.

– Igen, igen, ott leszek – válaszolta Pilgrim. Harrigan meghallotta, hogy az ajtó kinyílik mögötte. Megfordult, és egy magas, kemény tekintetű, szőke férfi lépett be könnyű, sportos ruhában. Kemény, határozott szája volt, és átható tekintete. Még mielőtt a kapitány bármit mondott volna, Harrigan mindent értett. A fickóról szinte sütött, hogy szövetségi ügynök.

– Uraim: Mike Harrigan hadnagy; Peter Keyes különleges ügynök, Kábítószer-ellenes Hivatal – mondta Pilgrim, kölcsönösen bemutatva őket egymásnak. Keyes Harriganre villantott egy meleg, mégis bizonytalannak tűnő mosolyt, és kezet nyújtott.

– Elnézést, hogy az igazságszolgáltatás jóvoltából így beleavatkozunk – mondta bocsánatkérően. – Nem akartunk a maguk lábára lépni, de tudják, régóta igyekszünk ezeknek az embereknek a tevékenységét országos szinten ellenőrizni. Bárcsak többet is mondhatnék, de az akció elég nagyszámú álcázott ügynököt is igénybe vesz! Tudják, hogy van ez. Mindannyiunk tegye a maga dolgát. Biztos vagyok abban, hogy meg tudjuk becsülni egymás helyzetét, és felelősen cselekedhetünk.

Édes istenem, gondolta Harrigan, hát miért nem legyezel egy pálmalevéllel? Vállat vont és közölte:

– Tudják, az együttműködés a második keresztnevem!

Biccentett Pilgrim felé, és elhagyta az irodát. A "szarjelzője" rendszerint nagyon hamar működésbe lépett, és akár jót akar ez a Keyes, akár nem, mégiscsak nagy disznóság a Kábítószer-ellenes Hivataltól, hogy minden tekintélyét bevetve idejön, és ólomcsizmákkal végigtapos az ő vizsgálatán. Márpedig akármilyen mosolygós arcot vágnak ehhez, egyáltalán nem szerette az ilyesmit. Csipetnyit sem.

Abban a pillanatban, amint kilépett Pilgrim irodájából, az új fiú szinte rárohant.

– Hadnagy, én vagyok az új…

– Ahogy már mondtam, öcsi, ülj le! – szakította félbe Harrigan. – Majd hozzád is eljutok.

Nem akarta, hogy bármi is elvonja most a figyelmét. Túl sok dolog nyugtalanította. Egyenesen az irodájába ment, amely – mint mindig – az ellenőrzött káosz képét mutatta: a városnegyedek katonai térképei függtek a falon, sündisznószerűen teletűzdelve színes fejű gombostűkkel; nagy papírhalmok tornyosultak az íróasztalán és az iratszekrények tetején; körözöttekről készült fantomképek és körözési plakátok mindenütt a falakon, ahol csak hely volt. Valójában semmit sem lehetett látni Harrigan irodájában, ami bármilyen módon személyessé, emberivé tehette volna a szobát. Semmiféle emlék, fotó, apró tárgy, ami egyéni színt adna a helyiségnek. Ez egy olyan zsaru irodája volt, aki csak a szakmára gondol, épp ezért rendkívül kevés időt tölt itt. Végtére is az ember nem kaphatja el a bűnözőket úgy, hogy a fenekén csücsül az íróasztala mögött.

Danny Archuleta várt rá idebent, elheverve egy viharvert irodaszékben. Egy kidobott pizzásdoboz letépett szélével legyezte magát. Az asztal tetején elektromos ventilátor darabjai hevertek. Harrigan reménytelenül próbálta megjavítani egy forrasztópákával és a vaskereskedésből beszerzett néhány tartalékdarabbal. A ventilátor apró alkatrészei már csaknem egy hete itt hevertek. A hadnagyot éppenséggel nem lehetne kiváló szerelőnek nevezni, még akkor sem, ha maradna ilyesmire ideje. Jóllehet, már fölhagyott a próbálkozással, hogy a gondnokságról vételezzen egy új ventilátort, inkább elátkozta volna magát, mint hogy elmenjen, és vegyen egyet a saját pénzén. Amúgy is bizonyára lopott holmi volna.

Odalépett a már-már antik darabnak számító, ablak melletti légkondicionálóhoz, és a kezével ellenőrizte, mozog-e még arrafelé a levegő. A nyavalyás szerkezet hősiesen nyekergett, mintha az utolsókat rúgná. Valószínűleg így is van, gondolta Harrigan. Olyan hangokat hallatott, mint egy autó ékszíja közvetlenül a szakadás előtt.

– Na, ettől kapjon valaki huzatot! – mondta undorodva.

Leült az asztala mögé, és a vállán lévő tartóból elővette a nehéz 45-öst. Lerakta maga elé. Ránézett Archuletára.

– Szóval mink van, Danny fiú?

– Az összes Skorpió bejutott az épületbeválaszolta Archuleta, mint aki magában beszél, és csak ismétli, amit már elmondott –, és a következő pillanatban mindből sishkebab lett. De nincsen rajtuk egyetlenegy lőtt seb sem…

Elhallgatott. Nem szerette, ha nem tudta valamire a választ. Őt éppúgy nyugtalanította ez az ügy, mint Harrigant.

– Nem a kábítószerért vagy a pénzért csinálták – tűnődött hangosan a hadnagy. – Zsákszámra volt mind a kettő, mégse vitték el. De miért?

Archuleta elgondolkodva csücsörítette össze a száját.

– Emlékszel, mi volt néhány éve azzal a fickóval, aki teljesen bubus volt a keleti harcművészetekre, aztán bezsongott abban a bárban a Déli Főutcánál?

Harrigan emlékezett. Bólintott.

– Igen. Puszta kézzel megölt nyolc embert, mielőtt lefoghattuk volna.

Egy pillanatra elgondolkodott.

– Olyasvalaki lenne, ugyanolyan képességekkel? Talán egy kicsit ügyesebb? Kés- vagy kardspecialista? Bérgyilkos?

Archuleta a fejét rázta.

– Egy profi lelépett volna, amikor meghallott bennünket. Ha meg többen voltak, megláttuk volna őket. Ez a fickó egészen az utolsó percig várt, kézzel elintézett négy géppisztolyos gazembert, aztán lelépett előlünk.

Harrigan fölmordult:

– És az egyetlen, aki elmesélhette volna nekünk a történetet, fejest ugrott az épület tetejéről.

Grimaszt vágott. Hacsak az eszelős kurafi nem kényszerítette volna, hogy lelője! Sajnos azonban a kolumbiai szinte kiprovokálta, mert bezsongott a drogtól vagy a pániktól vagy mindkettőtől. És amikor fegyvert emelt rá, neki már nem maradt más választása. Pedig a fickó mindent látott. Akármi történt is odalent, ő látta. És az, aminek tanúja volt, halálos rémületbe ejtette.

– Az a gyilkos szemétláda ott volt az orrunk előtt – szólalt meg hangosan. – Csak másodpercekkel maradhattunk le.

Mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a levegőt:

– Az a föltételezésem, hogy van egy rendkívül képzett pszichopatánk, aki valamiért bosszút áll. – Szemöldökét fölvonva Archuletára nézett. – Alkalmi éjszakai vendég?

– Nem – felelte a másik, fejét rázva –, nem hiszem, hogy utoljára láttuk volna. Túlságosan szereti a munkáját. – Gúnyosan elmosolyodott. – Talán föl kéne vennünk a rendőrségi fizetési listára.

– Na igen, de mi lesz, ha egyszer úgy dönt, hogy mostantól csak a zsaruk hozzák izgalmi állapotba? – kérdezte Harrigan. – Ez itt az én körzetem, Danny fiú. El akarom kapni ezt a fickót.

Archuleta fölállt, és kinézett a nagy terembe. Látta az új fiút, aki Leonával beszélgetett, szemlátomást megpróbálta ledumálni a lábáról. Leona látszólag türelmesen hallgatta, de lerítt róla, hogy a fiú nem nyerő nála.

– Majd megnézem, mit tudok kiszimatolni – közölte Archuleta. – Ja, egyébként elfelejtettem mondani: van egy új fiúnk Ferris helyett. Úgy hívják, Jerry Lambert. A Magányos Vadász a Rampart körzetből.

Harrigan fölnézett, és megnézte a fickót, aki már kétszer is próbált beszélni vele.

– Ez a Magányos Vadász? – kérdezte meglepetten. – Már azt hittem, őt küldték megjavítani a légkondicionálást. – Horkantott egyet. – Lambert. Na igen, ismerem a mesét. Első hetét töltötte az utcán rendőrként, amikor belebotlott négy nehézfiúba. Épp a bankot akarták kirámolni. Ahelyett hogy erősítést hívott volna, kinyírta mindet, és magától a polgármestertől kapott kitüntetést.

Harrigan grimaszt vágott. Már megint egy hot dogot küldtek neki.

– Na, erre a fickóra azután nem volt szükségem.

– Azt mondják, a legjobb fejű gyerek a körzetben – mondta Archuleta. – Nagyon ért a megfigyeléshez és a számítógépekhez, márpedig erre igazán szükséged van! Öregem, a srác kifejezetten kérte, hogy ide helyezzék.

– Rossz jel – mondta Harrigan a fejét csóválva. – Ez is mutatja, hogy nem normális.

Archuleta ismét kinézett a nagy terembe.

– Úgy látszik, rászállt Leonára.

– Ez az első nagy tévedése – mondták mindketten egyszerre, és egymásra vigyorogtak.

Odakint a nagy teremben Leona Cantrell összefont karokkal hallgatta, amint Jerry Lambert nagy hangon előadja neki egyik nagy történetét.

– …és akkor azt mondtam: "Hölgyem, maga le van tartóztatva" – mesélte Lambert –, erre ő azt mondja: "Miért?" Én meg azt mondom: "Mert a férje halott, és maga ölte meg." Erre ő azt mondja: "Már jó néhányszor összeszurkáltam ezt a szemétládát, de még sose halt meg nekem."

Leona udvariasan kuncogott.

– Igazán mulatságos – mondta, és közelebb lépett a fiúhoz. Kezét a vállára tette. – Tudod, már hallottam rólad!

Hirtelen még közelebb lépett, jobb kézzel lenyúlt, és megmarkolta Lambert heréit. Váratlanul megszorította őket, keményen. A férfi sipítva beszívta a levegőt, szeme fájdalmasan kimeredt.

– Például, hogy a legutolsó három partneredet lelőtték – folytatta Leona kedves mosollyal, társalgási hangon. – Csak próbálj meg valami ilyesmit velem, te kis majom, és azonnal búcsút mondhatsz a golyóidnak, világos?

Egy kicsit még megnyomta a szóban forgó golyókat. Lambert nem tudott felelni, csak levegőért kapkodott, és gyors bólintásokkal jelezte, hogy mindent ért.

– Nos, látom, ti ketten már megismerkedtetek – mondta Archuleta, és hozzájuk lépett. – Lambert, ha már itt vagy, miért nem sántikálsz be a hadnagyhoz?

Leona elengedte, és nyájasan rámosolygott. Lambert felnyögött. Még mindig döbbenten bámult a lányra, szemében némi félelemmel. Hirtelen hátat fordított, Harrigan irodájához lépett. Kopogtatott és bement.

A hadnagy föltekintett rá. Lambert a nyitott ajtón át visszanézett Leonára, és megrázta a fejét.

– Ma van a havi vérzése, vagy mi?

Harrigan fölállt és megkerülte az asztalát. Lambert vállára tette a kezét és lenyomta a székbe. Azután leült eléje az asztal sarkára.

– Ezt szoktam "hegyi beszédnek" nevezni, öcsi – mondta. – Ez az egy "hegyi beszédem" van, és ezt is csak egyszer mondom el, tehát jól figyelj.

Várt egy kicsit, hogy Lambert biztosan odafigyeljen.

– Az életed eddig csupa móka és kacagás, rabló-pandúr volt, meg csupa lekváros palacsinta, de most a szar közepén vagy, öcsi. Ez a mi körzetünk itt háborús zóna. Köztiszteletben állsz mint pisztolyhős, és ez engem nagyon idegesít. Tudod, mi idelent azért élünk túl mindent, mert csapatban dolgozunk. Mert egyként gondolkodunk és cselekszünk valamennyien.

– Hadnagy, tudom, hova kerültem – válaszolta Lambert. – Elég sokat kellett sürgölődnöm, míg sikerült.

Harrigan a fejét csóválta.

– Na, ez ijeszt meg annyira, hogy majd beszarok, kölyök. Nincs ember, aki kifejezetten kérné, hogy ide jöhessen, hacsak nem arra vágyik, hogy tekintélyt parancsoljon magának. De itt nincs szükség magamutogatókra meg olyanokra, akik maguknak vagy másoknak akarnak valamit bebizonyítani. Ki nem állhatom az effajtákat.

Kis szünetet tartott.

– Ne értsd félre, öcsi – folytatta, mert nem akarta, hogy a másik fafejnek lássa, és mert meg kívánta adni Lambertnek a kétely jótéteményét –, ne értsd félre: idelent nagy szükség van a jó zsarukra. És azt mondják, te jó vagy abban, amihez értesz. De első a csapat! Ha eszerint élsz, minden rendben lesz, és valamennyien ott leszünk neked. Ne felejtsd el, az ajtó mindkét irányba leng! így van ez.

Kinyújtotta a kezét Lambert felé. A másik némi tépelődés után megfogta. Kezet ráztak.

– Isten hozott a háborúban, öcsi! – mondta Harrigan komoran.

3.

Ramón Vega szeretett jól élni, és a kábítószer-kereskedelem jóvoltából valóban kitűnően ment neki. Luxuskéjlaka Los Angeles előkelő, Bunker Hill-i negyedében többe került, mint nem egy elegáns villa Bell Airben vagy Pacific Palisadesben. Ráadásul további néhány millió dollárt költött arra, hogy teljesen átépítse. Alighanem Los Angeles volt a világon az egyetlen város, amelyben gazdag emberek gyönyörű, sok millió dolláros villákat vesznek, hogy azután földig lerombolják, és a semmiből építsék újjá az egészet. Mindez azért volt, mert a hely meg a panoráma többet ért, mint maga a ház. Lépést tartva ezzel a különös szokással, Ramón Vega megvásárolta a luxusbérházban lévő gazdag kéjlakot, és azután teljesen leromboltatta.

Különlegesen híres, keresett építészek és belső dekoratőrök hada – királyi tiszteletdíj fejében – dolgozott több mint egy éven át, hogy a kéjlakot olyanná alakítsa, amilyen Ramón Vega elképzelése szerint megfelel az ő pozíciójában lévő ember otthonának. Az eredmény, ha nem is volt egészen ízléses, mindenesetre nagyon látványosra sikerült. A galériás, túldíszített lakosztály átmenetet képezett egy maja templom és egy arab herceg palotája között. A magas mennyezetet nehézkes, tömör maja oszlopok tartották, a padlót obszidián- és márványlapok burkolták rafinált mértani formákban elrendezve. A nehéz, vasalt ajtókat domborított bronzlapok díszítették, a kandelábereket mintha a Napkirály palotájából hozták volna, a fürdőszobák szerelvényei pedig egytől egyig tömör aranyból és platinából készültek. Vega lakása olyan hatást keltett, mint egy színes, szélesvásznú, hatalmas költségvetésre tervezett hollywoodi film díszlete. Egyetlen dolog hiányzott: a vérborította kőoltár, amely körül csuklyás papok kántálják szertartásos, ősi éneküket, miközben magasra emelik éles obszidiánkéseiket vallásuk kétségbeesetten vergődő, mezítelen áldozata fölött.

Ramón Vega messzire jutott a bogotai sikátoroktól, ahol nyomorúságos gyermekkorát töltötte. Az ifjúkori gettóból a Los Angeles-i, palotaszerű kéjlakig tartó utazás üzemanyaga a kokain volt. Épp ezért Ramón Vega szinte mitikus tisztelettel viseltetett a fehér por iránt, amely ilyen messzire segítette. Ettől kapott mindent, amit valaha is áhított: pénzt, hatalmat, nőket. Mindenből a legjobbnak is a legjobbját.

Csak a legdrágább szabók által készített legdrágább ruhákat viselte. Csak a legdrágább autókat tartotta. Akármikor leszólhatott a garázsba a sofőrnek, hogy álljon elő a lehajtható tetejű, fehér Rolls-Royce Corniche vagy a fekete Ferrari Testarosa, esetleg a vörös Lamborghini Countach. A Rodeo Drive ékszerészei szinte leborultak előtte, hogy kedve teljék kínálatukban, ha csak arrafelé járt. Egyetlen telefonhívásra volt asztala bármelyik finom étteremben, bármikor – akármilyen zsúfolt, akármilyen zártkörű volt is az étterem. Ramón Vega, alighanem szakmája kényes és kissé kellemetlen természetének köszönhetően, nem szerepelt az oly igen vágyott. "A-listán", de mivel bárkit könnyen megvehetett magának, aki ezen az előkelő listán szerepelt, hát nem nagyon izgatta a dolog. Megcsinálta, fejes lett. Olyan életstílust vitt, amit még Palm Springs előkelői sem remélhettek maguknak. Ő pedig csordultig élvezte az egészet.

Halk salsamuzsika töltötte meg a kéjlakot, miközben Ramón ritmikusan mozgott a temperamentumos, gyönyörű tizenkilenc éves spanyol lány fölött, aki derekára kulcsolta hosszú, forró lábát. Még a nevét se tudta a lánynak. Egyáltalán, mi a különbség? Meglátta és megkívánta. Ha valaki egy vörös Lamborghini Countachot vezet, ráadásul olyan csinos, mint egy filmsztár, zsebében pedig akkora köteg pénz van, amivel még egy lovat is meg lehetne fojtani, egyáltalán nem nehéz fölszedni egy szép fiatal lányt. A dolog már nem is jelent kihívást. Mintha az ember vásárolni indulna. Márpedig Ramón Vega szeretett vásárolni.

Minden idegszálával a halk hangokra figyelt, melyeket a lány adott ki magából. Izgalomba hozták ezek a mély, torokhangú nyögések, miközben a lány hevesen lökdöste csípőjét az ő ágyékához. Annyira elmerült e neszekben, hogy nem hallotta meg a betörés zajait. Egészen addig, míg összpontosítását meg nem zavarta egy újabb hang: tompa koppanás a hálószobaajtó túloldaláról. A lány szemlátomást nem vette észre, Ramón Vegát azonban egy élet tapasztalata tanította meg arra, hogy mindig figyeljen a váratlan, megmagyarázhatatlan zajokra. Különösen, ha ilyen közelről szólnak, az otthonában. Azonnal legurult a lányról, és már nyúlt is az éjjeliszekrényen heverő, töltött félautomata pisztoly felé.

A lány még mindig a szenvedély vonaglásában tiltakozni kezdett. Alig kulcsolódtak Ramón ujjai a pisztoly markolatára, amikor a nehéz, díszes dupla ajtó szinte berobbant, és tucatnyi fegyveres jamaicai rontott a hálószobába. Mögöttük Ramón jól kivehette testőre földön heverő holttestét egy nagy vértócsa közepén. Fölemelte a pisztolyt, de a jamaicaiak gyorsabbak voltak. Egy pillanat alatt mellette termettek, még mielőtt a rémült lány fölfogta volna, mi történik, és összeszedi magát, hogy sikoltson. A támadók egyike pisztolya markolatával durván Ramón arcába vágott, akit az ütés lendülete az ágyról a padlóra lökött. Ám a másik nem hagyott időt neki, hogy magához térjen: a hajánál fogva fölrántotta a földről. Ramón fájdalmasan fölkiáltott. A harmadik támadó az ágyhoz lépett, és a lány rémülten menekült a takaró alá. A jamaicai ránézett, azután Ramónra, és lassan kéjes mosoly jelent meg az arcán. Szájában sok-sok aranyfog csillant.

Aranyfog a lány után nyúlt. Az odébbhúzódott, a jamaicai azonban megragadta, és magához rántotta az ágy lábához. Hosszú, elismerő pillantással végigmérte. Megcsodálta karcsú, verejték borította testét, azután azonban félrelökte, és intett egyik társának. Az odalépett a hálószobaajtóhoz, és becsukta.

Kényszerítették Ramónt, hogy nézze, míg Aranyfog és a többiek megerőszakolják a nőjét. Nem mintha nagyon törődött volna vele, de amikor látta, milyen brutálisan bánnak a lánnyal, térde reszketni kezdett. Gyomra összeszorult a gondolatra, mit tesznek majd akkor, ha befejezték kisded játékukat, és teljes figyelmükkel őt tüntetik ki. Nem kellett sokáig várnia.

Amikor végeztek, előbb átkutatták a hálószobát, értékeket keresve. Azután szinte az egész kéjlakot ízzé-porrá törték, ugyanazon okból. Sem fenyegetőzése, sem tiltakozása nem tántorította el őket. Ez mindennél jobban megijesztette Ramónt. A támadók úgy viselkedtek, mintha az egész egy jó tréfa volna, de Ramón Vega nem tudott nevetni.

Agya másodpercenként mérföldeket rohant előre. Megpróbált valami fogódzót, valami érvet, kiutat találni, nyomást gyakorolni, hogy valahogy túlélhesse az egészet. Tudta, hogy ez itt nem egyszerű betörés, rablás. Az, hogy a támadók föl vannak fegyverezve, hogy túljutottak a biztonsági berendezésen, a testőrein, és különösen az a tény, hogy szemmel láthatóan jamaicaiak, mindez azt jelenti, ők Willie király emberei. Ebből pedig az következik, hogy ő nagyon nagy bajban van. Willie király pszichopata, akinek az ő birodalmára fáj a foga. A Skorpiók és a jamaicaiak közötti küzdelem az elmúlt évben igen sok véres összecsapást hozott. Mindez azt jelenti, ha nem tudja megvásárolni ezeket az embereket, ha nem tud előállni azzal a klasszikus ajánlattal, amit nem lehet visszautasítani, bizony nem éri meg a mai estét.

A földre lökték, összekötözték a lábát, majd az egyik nehéz bronzcsillárra húzták fejjel lefelé, mint egy hatalmas kardhalat. Közben nagyokat nevettek. Óriási staubokra gyújtottak rá, és a marihuána átható, undorítóan édeskés füstje hamarosan megtöltötte a hálószobát. A támadók egyike néhány percre kiment, majd egy nagy vászon sporttáskával tért vissza. Néhány üres kávésdobozt meg egy marék gyertyát vett elő.

A kávésdobozokat nagy körbe rakták, mindegyikbe egy gyertyát állítottak. Lekapcsolták az összes villanyt, meggyújtották a gyertyákat. Az imbolygó fények megvilágították a szobát, és különös, rémítő árnyékokat vetettek a falra.

Ramón pánikba esett. Ordítozni kezdett a támadókkal, megpróbálta magára vonni a figyelmüket, arra késztetni őket, hogy szóba elegyedjenek vele, ám azok tudomást sem vettek róla. A megerőszakolt, magára hagyott lány összegömbölyödve, üveges szemmel kuporgott az ágyon, magához szorítva a takarót.

Aranyfog egy vödröt tett Ramón fejéhez, azután elővett egy nagy, négyliteres uborkásüveget a vászonzsákból. Lecsavarta a tetejét, és valamit kivett belőle. Ramón érezte, hogy a verejték végigcsorog az arcán. Hirtelen egy nagy barna kéz jelent meg a látóterében, amint egy levágott, véres csirkelábat tart.

Aranyfog a vérbe mártott csirkelábbal valamit a mellére festett. Ramón reszketni kezdett. Összevissza makogott, az életéért könyörgött, pénzt ajánlott nekik.

– Megfizethetlek benneteket – lihegte. – Kétmillió. Készpénzben. Most azonnal.

Aranyfog kifújt egy nagy, vastag marihuánás füstpamacsot, és elővett a zsákból egy gonoszul csillogó, hosszú kést. Ramón rémülten meredt a borotvaéles szerszámra.

– Ó, barátom, szó se nincsen itt pénzrül – mondta Aranyfog vastag jamaicai akcentussal. Közelhajolt Ramónhoz, és elvigyorodott. – Itten a hatalomrul van szó. Új királya van az utcának. Eztet üzeni a te népednek. Ember, te már a múlt vagy!

Az árnyékból újabb, jamaicaiasan beszélő hang szólalt meg:

– Esz asztán félelmetes, ember, esz asztán félelmetes!

A szöveget kellemetlen kuncogás követte. Ramón nyüszíteni kezdett.

– De a király aszondja, hogy nem elég megölni tégedet, ember – folytatta Aranyfog. Elvigyorodott, és magasra emelte az uborkásüveget. – Neki köll a te lelked is. Willie király az árnyékok országában sétál. Tudod, vudu varázslat.

A többiek röhögtek, miközben Aranyfog közelebb hajolt Ramónhoz, és finoman a mellére szorította a kés hegyét. Ezek mind őrültek, gondolta kétségbeesetten Ramón. Kőkemény, hideg, kicseszett elmebetegek. Jézus Krisztus! Nincs kiút, gondolta rémült lemondással, Szűz Mária, Isten anyja, meghalok. A kurva életbe, meghalok.

– Kérem! – nyüszítette. – Kérem… ne… mindent nektek adok, amit csak akartok…

– Ember, az szart sem ér – válaszolta Aranyfog a vállát vonogatva. – Nekem aztán mindegy. Megmondom én teneked, mit hiszek én! – Nagyon közel hajolt Ramónhoz, csak néhány hüvelyknyire az arcától. Ahogy így fejjel lefelé nézte, minden vér a fejébe szaladt. – Szar az élet, ember! – mondta Aranyfog. – Eztet mondom én. Szar az élet, ember.

Fölnevetett. Ramón gerincén a hideg futkosott. Hólyagjának izmai föladták, és ő hirtelen összevizelte magát. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson. A következő pillanatban azonban Aranyfog kése mélyen beleszúrt a nyaki ütőérbe.

Vér spriccelt szerteszét, beterítve a rémült lányt, aki a takarót magához szorítva az ágyon kuporgott. Fölsikoltott, összerándult, és az ágyról a padlóra esett. Még ott is sikoltozott.

Hirtelen élénkvörös villanást láttak, amint egy céljelző lézersugár az egyik jamaicai mellére összpontosult. A férfi kíváncsian lenézett, meghökkenve az élénkvörös ponttól, amely oly hirtelen jelent meg a felsőtestén. Még nem érzett semmit, a következő pillanatban azonban mellkasa szétrobbant, vér és belső szervek darabjait fröcsögtetve szerteszét.

Egy végtelennek tetsző pillanatig döbbent, hitetlen csöndben, rémülten álltak. Azután Aranyfog dühödten fölkiáltott. Fegyvertartójából előrántott egy kilenc milliméteres félautomatát, megpördült, és vaktában a támadás irányába lőtt. Még nem látták az ellenfelet, de a többiek is azonnal pisztolyt rántottak, és a szoba megtelt lövések zajával. Vaktában, összevissza lődöztek láthatatlan támadójukra.

Beton- és gipszdarabok záporoztak a falakról, a mennyezetről, együtt a fa és az üveg szilánkjaival. A jamaicaiak úgy lődöztek, mint a dzsungelkatonák, akik a tisztáson túl lapuló, nem látható ellenséget akarják elpusztítani. A lány a földhöz tapadt, az ágyhoz húzódott, és igyekezett úgy összekuporodni, ahogy csak tudott. Kezét összekulcsolta a fején, és rémült, halk, nyávogó hangokat hallatott.

A jamaicaiak befejezték a lövöldözést. Teljesen mozdulatlanná dermedtek, hallgatóztak. Aggodalmasan forgatták a fejüket, amint megpróbáltak átlátni az alkonyi fényeken. Fogalmuk sem volt, honnét jött az első lövés. Mindannyian a nyilvánvalót hitték: valahogy nem vették észre Vega valamelyik testőrét, és most az elrejtőzött fegyveres, esetleg több is, vadászik rájuk az árnyékból, noha szinte lehetetlennek látszott, hogy bárki túlélhette volna vad támadásukat.

Füst és puskaporszag töltötte meg a szobát. Halálos csönd uralkodott.

Az egyik jamaicait váratlanul ledöntötte a lábáról valami. Úgy, mintha lövést kapott volna, csak éppen nem hallották a dörrenést. Nem volt más, csupán egy váratlan, surranó hang, majd egy hihetetlenül vékony drótból készült hatalmas háló süvített keresztül a szobán, beburkolta a férfit, és hátrarántotta. Maguktól rögzülő, Földön kívüli ötvözetből készült csavarok találták meg útjukat a falban, valósággal odaszögezve a hálót. A drótok megfeszültek, belemélyedtek a jamaicai bőrébe, és egész arcát a vér finom csipkerajzával borították. Mozdulni sem tudott. Levegő után kapkodott a fájdalomtól, a szupererős ötvözetből készült háló azonban valósággal a falhoz tapasztotta.

A többiek inkább érezték, mint látták a mozgást a félhomályos szobában. Valami hihetetlen sebességgel elsurrant mellettük. Az egyik megpördült, hogy lőjön, de nem látta a célpontot. Valami furcsa mozgást észleltek a levegőben, mintha valaki – vagy valami – volna itt a szobában velük, de ez az ellenség mégsem tárgyiasult. Mintha a saját árnyékuk támadt volna rájuk.

Az egyik jamaicai fölsikoltott, amint iszonyatos erővel két borotvaéles fémkapocs markolt a mellébe, a harmadik pedig tövig mélyedt a homlokába.

Újabb surranó mozgást észleltek. Valami átszaladt a maradék jamaicaiak között. Aztán egy még sosem látott csillogású, kétpengéjű vadászkés hegye bukkant hirtelen elő az egyik ember melléből, hátulról előre. A gyilkos támadás lendülete fölemelte a földről, magasan a levegőbe, mintha egy óriás villára tűzte volna.

A rémült túlélőknek fogalmuk sem volt róla, mi történik. Rettegve nyitottak tüzet abba az irányba, amelyből a láthatatlan támadó másodpercekkel ezelőtt rájuk rontott. De a Ragadozó már nem volt ott. Fénysugár-elhajlító álcaruhája láthatatlanná tette a jamaicaiak szemében, és ők nem láttak mást, mint egy meghatározhatatlan alakot, aki másodpercről másodpercre a levegő színét és textúráját veszi föl előttük. Egy áttetsző kísértetlényt, az egyik pillanatban egy fizikai létező árnyékát, a következő pillanatban pedig semmit. Vadul forogtak körbe-körbe, sarkon majd lábujjhegyen. Rémült szemük kimeredt, szájukat ellátottak attól a fölfoghalatlan erőtől, amelyik megtámadta és konokul öli őket, egyiket a másik után.

Rövid, sziszegő hangot, majd tompa, elfojtott koppanást hallottak, mint amikor a húsklopfoló rácsap a húsra. Rugós dárda hatolt egy jamaicai mellébe, a hátán kijött, és úgy dobta a levegőbe, mint a rúdugrót.

Aranyfog váratlanul magára maradt. Az egyetlen túlélő. Másodpercekkel ezelőtt egy állig fölfegyverzett osztag parancsnoka volt, most pedig itt áll egyedül. El sem tudta hinni, olyan gyorsan történt mindez. Aggodalmasan körbefordult, letérdelt, majd hirtelen jobbra-balra ugrált, kétségbeesetten célpontot keresve. Úgy érezte, valami csillogva mozdul a szoba sarkában. Ujja ösztönösen meghúzta a pisztoly ravaszát, de semmi sem történt. Ránézett a fegyverre, és látta, hogy a závár nyitva. Nincs golyója. Elfogyott. Csakúgy, mint az ideje.

Ismét fölnézett. Tágra nyílt szeme előtt a levegő szinte forrni látszott A Ragadozó parancsára fényt meghajlító ruházata kikapcsolt. A lény láthatóvá vált. Aranyfog hangosan zihált. Rémülten, hitetlenkedve bámult a látomásra, amely mintha valami szörnyű álomból vált volna valósággá itt a szeme előtt. Lázasan tapogatózott újabb tár után, és a Ragadozó felé lépett.

A kettős pengéjű kés megvillant, és Aranyfog fölsikoltott. Sikolya kísérteties bugyborékolásba fulladt, azután ismét csönd ereszkedett a szobára.

Tony Pope már akkor kiugrott a közvetítőkocsiból, amikor a sofőr a járdához húzott. Gyors pillantással fölmérte a helyszínt. Az épület bejáratánál rendőrautó parkolt, a rendőrtiszt a nyitott ajtóban állt, és a rádió mikrofonjába beszélt. Lejjebb az utcán más rendőrautókból barikádot építettek. Három forgatócsoport már fölszerelkezett, beleértve természetesen a nyavalyás japánokat is, ahogy Pope észrevette. Hogy van az, hogy ezek a szemetek mindig előbb érnek a helyszínre, mint ő? Miért mindig ő érkezik utolsónak? A fene egye meg, lehet, hogy ezek tényleg megvesztegetik a rendőrségi rádiósokat.

Látta, hogy a Tízes Csatornától John Gallegious már a nyakkendőjét igazítja, miközben a stáb egyik tagja mikrofont nyom a kezébe. Kezdik is az adást.

– Na, hogy nézek ki? – kérdezte Gallegious az egyik emberétől. – Nagyszerűen? Rendben van, akkor gyerünk, verjünk megint rájuk!

Rávigyorgott a dühösen fújtató Pope-ra, és a hüvelykujjával fölfelé mutatott egy győzelmi jelet, majd azonnal beszélni kezdett:

– Jó napot kívánok! Itt John Gallegious, élőben a Tízes Csatornán, az Utcai Őrjárat című műsorban. Mindig elsőnek az események helyszínén, ott és amikor történnek.

Kicsit nyomatékosította az "elsőnek" szót, és kezével a kamera látószöge alatt jó nagy fityiszt mutatott Pope-nak.

– Na igen, téged is csesszen meg az anyád! – morogta dühödten Pope, miközben a stábja kezdett fölállni.

– Itt vagyunk, közvetlenül a San Pedro utcai luxuslakás-együttesnél – folytatta Gallegious –, az állítólagos kokainbáró, Ramón Vega otthonánál.

Pope utálkozva elfordult, és Sandy Diersinget kezdte figyelni a Négyes Csatornától, aki maga is épp most került adásba.

– Percekkel ezelőtt kaptuk a jelentést, hogy tömeges mészárlás történt errefelé, legalább húsz ember keveredett bele – mondta a nő. – Még nem tudni, kik az áldozatok, de egy jelentés szerint elképzelhető, hogy a félelmetes jamaicai banda, a Démonok közül kerültek ki. Ők azok, akik kultikus vudu stílusban szokták kivégezni riválisaikat.

Pope visszasietett mostanában egyre viharvertebb "Kőkemény" közvetítőkocsijához, hogy gyorsan kisminkeljen, míg a stáb befejezi a szerelést. Elővette a festékesdobozt az első ülésről, kinyitotta, és gyorsan némi alapozót kent az arcára. Most már tényleg az idegeire megy, hogy azok a szemetek mindig legyőzik. Nem is egy rádiója van a kocsiban, amit a rendőrségi adókra állított. Pontosan tudta, hogy ugyanakkor hallja meg a hívásokat, amikor mindenki más. Lehet persze, nem is az a baj, hogy később kapja meg az információt, hanem hogy később ér a helyszínre. A fene egye meg, lehet, hogy a többiek nem a rendőrségi rádióst, hanem az ő sofőrjét vesztegetik meg! Gyanakvó pillantást vetett Jazzre, aki a rádióadóval bajlódott. Annyira még nem ismeri a várost, hogy észrevenné, ha Jazz kerülőutakat választ, amikor a helyszínre indulnak. Majd ellenőrizni fogja. Ennek az egésznek véget kell vetni! Végül is a tekintélyéről van szó.

Épp amikor befejezte a sminkelést, fékcsikorgást hallott. Épp időben fordult meg ahhoz, hogy észrevegye a közelében lefékező rendőrautót. Harrigan lépett ki belőle, partnerével, Archuletával. Mögöttük újabb kocsi fékezett. A másik detektív, Leona Cantrell szállt ki belőle egy új fickóval, akit Pope még nem látott. Ez a Cantrell egy jó punci, gondolta Pope, csak hozzá átkozott, söprűnyélen utazó boszorkány. Kikészíti az embert. De valamit talán most is ki lehet szedni Harriganből. Feléjük sietett.

– …és akkor a doki azt mondja: "Szükségem van némi ondóra, széklet- és vizeletmintára" – mesélte éppen Lambert –, én meg azt feleltem neki: "Jézusom, doki, rettenetesen sietek. Nem volna elég, ha itt hagynám az alsógatyámat?"

Leona oldalról végigmérte Lambertet, és holt komoly arccal közölte:

– Jaj istenem, de vicces, hahaha!

Pope rohanvást érkezett. Mikrofonját Harrigan felé nyújtotta:

– Hadnagy, ez itt újabb bandaháború? Azt hallottuk, legalább ötven tetem van odabent. Hajlandó kommentálni azt a hírt, miszerint a rendőrség annyira alkalmatlan a feladatra, hogy bevetették a szövetségi erőket? Hogy ők végzik el maguk helyett a munkát? Az embereknek joguk van tudni, hadnagy. Mi folyik itt?

– Jézusom, ez Pope! – sóhaj tóttá Leona, amikor észrevette a riportert. – Ez a féreg alighanem a kocsijában alszik.

– Majd én elintézem – válaszolta Lambert. – A sajtókapcsolat a specialitásom.

Leona szárazán végigmérte.

– Van valami, ami nem a specialitásod?

Harrigan elcsörtetett Pope mellett, tudomást sem véve róla. Lambert azonban odasietett a riporterhez.

– Tony! Barátom!

– Ki a nyavalya maga? – kérdezte Pope.

– A te legnagyobb rajongód, Tony! – hadarta Lambert pergőn, hogy ne tudjon a riporter közbevágni. Vonszolni kezdte Pope-ot a közvetítőkocsi felé. – Állandóan csak téged nézlek! Micsoda riportok! Szemétben turkáló mama patkánybébinek adott életet! Fölrobbant az öleb a mikrohullámúban! Veszélyben a házasságtörő sziámi ikrek frigye! Szakadás várható! Imádom azt a szart, amit csinálsz, Tony, imádom!

– De hát ezt nem teheti! – dadogta Pope vadul tiltakozva, miközben Lambert begyömöszölte a közvetítőkocsiba, egyre távolabb Harrigantől. – Én egy ri…

– Figyelj ide, Tony! – mondta Lambert, és a közvetítőkocsihoz nyomta a riportert. – Hadd mondjak neked valamit! Személy szerint én elismerem az agresszív, mindenkit lecsesző, erőszakos újságírást. De tudod, azok a fickók ott nem olyan modernek, mint én.

– Ez megsértése a tájékoztatás sza… – kezdte Pope, de Lambert nem hagyta, hogy befejezze.

– Kérlek, Tony, ne szakíts félbe! – Lambert megjátszott őrülettel fölnevetett. – Az istenit, szerintem perceken belül seggbe talál egy kósza golyó! Ha a helyedben volnék, Tony, egy másik kukához mennék turkálni. Világos? Érted? Tudom, hogy igen! Tony, ne okozz nekem csalódást!

– Rendben van – vicsorogta Pope. – Rendben van, értem, Már el is tűntünk! Csak nyugi!

Megfordult, és intett a stábnak, hogy csomagoljanak. Lambert egy hosszú pillanatig rámeredt, azután elégedetten bólintott, és Harrigan után rohant. A hadnagy – Leona és Danny kíséretében – ott állt a főbejáratnál parkoló rendőrautó mellett.

– És ekkor kaptuk a hívást – mesélte Schoenberg rendőrtiszt. – Átvizsgáltuk az épület belsejét a nyomok miatt. Uramisten, micsoda vérfürdő!

A kocsi hangszórójából megszólalt a rendőrségi rádió:

– Minden egységnek a San Pedro és az Ötödik Sugárút között: a vizsgálatot a szövetségiek végzik! Minden egység zárja el a Flower és a Hatodik Sugárút közötti területet. Ne lépjenek! Ezen a körön belül a szövetségiek végzik a nyomozást!

Harrigan a többiekre nézett.

– Ezt mi nem hallottuk – mondta röviden.

– Te vagy a főnök! – mondta Archuleta vigyorogva.

– Gyerünk! – mondta Harrigan.

Lambert kirántotta Schoenberg övéből a rendőrségi zseblámpát.

– Lehet, hogy erre szükségünk lesz – mondta, és átnyújtotta Harrigannek, majd hozzátette, Schoenberg megnyugtatására: – Úgy vigyázok rá, mint az életemre.

Bementek az épületbe. A többszintes ház előcsarnokában megtalálták a két biztonsági ember holttestét. Mindkettőt közelről lőtték le. Egyiküket az ajtó mellett a biztonsági fülkében géppisztollyal kaszálták le. A másikat, aki valószínűleg rohanvást, a lövések zajára jött elő, az előcsarnok közepén találta mellbe egy karabély golyója. A fülkében megölt őr rázuhant a videó monitorjára, amelyet teljesen elöntött a vér. A képernyő üresen villogott. Aki az őrt lelőtte, beleeresztett egy sorozatot a monitorba is. A golyók nyoma jól látszott a pulton.

Harrigan felületesen megvizsgálta a két tetemet, majd elindult a lift felé. Megállapította, hogy a behatolók betörték az ajtót, gyorsan megölték a két biztonsági embert, majd ők is a lifthez siettek. Harpiganék beszálltak. Mély csöndben utaztak Vega kéjlakáig.

Idefönt kikapcsolták a világítást. Amint kiszállt a liftből, Harrigan végigfuttatta az erős zseblámpa fényét a helyiségen. Fölmordult. Aki azt mondta, hogy a bűn nem fizetődik ki, nem ismerte Ramón Vegát, gondolta. Évek óta próbálták elkapni a kolumbiai kábítószerbárót, azóta, hogy lábát először Los Angeles földjére tette, és elhódította a kábítószer-kereskedelmet a város egymással rivalizáló bandáitól. Egyszerűen fölhasználta a Skorpiókat, és eltakarította az útból a konkurenciát. De azóta is képtelenek voltak bármit rábizonyítani.

A rendőrök majd megbolondultak ettől. Mindenki tudta, miféle bűnöket követett el Vega. Mindenki tudott a Skorpiókról. De amit mindenki tudott, nem lehetett kétséget kizáróan rábizonyítani a bíróság előtt. Vega pedig úgy élt, mint egy herceg ebben a kéjlakban, amelyet mintha egyenesen az Ezeregyéjszakából szedtek volna ki. Vígan haverkodott a városi előkelőkkel, akik veszedelmes élvezetet találtak a társaságában. Legalábbis egykor, gondolta Harrigan, mert Ramón Vega szemlátomást már nem haverkodik többé senkivel. Hálószobája mennyezetéről lógott lefelé, elvágott torokkal. Feje alatt a felbecsülhetetlen értékű szőnyeg átitatva vérrel.

Ám nem ő volt az egyetlen, akit itt megöltek. A lakás többi részét is vér borította. A falakat annyira összelődözték, hogy az egész inkább Bejrútra emlékeztetett. Pontosan olyan, mint nem is olyan rég a Skorpiók főhadiszállása, gondolta Harrigan.

– Ramón Vega, a kábítószerkirály – közölte szárazán, mintha sírbeszédet mondana. Végigfuttatta a zseblámpa fényét Vega tetemén. Kelet-Los Angeles egyik legnagyobb kereskedője. Százezreket keresett hetente.

És ez még óvatos becslés, gondolta.

Leona odalépett a mennyezetről függő tetemhez, és gondosan megvizsgálta a különös jelet, melyet a mellére rajzoltak.

– Ez a jel itt – mondta és rámutatott – jamaicai vudu. Azt jelenti, hogy ki akarták venni a szívét. Tudjátok, megfélemlítés. Rendszerint halálra szokták ijeszteni az ellenségeiket.

Leona hátrapillantott Harriganre. Tónustalan hangon kijelentette:

– Willie király.

– Kicsoda? – érdeklődött Lambert, homlokát ráncolva.

– Willie király – válaszolta Archuleta –, a Los Angeles-i jamaicaiak vudu főpapja. Annak idején ő vezette Jamaicában Edward Seaga elnök terrorbandáit, mígnem túl hatalmas lett. Azóta itt van. A jamaicai főnökök moccanni sem mernek az utasításai nélkül.

Körülnéztek, megfigyelték a falak és a mennyezet sebeit.

– Szóval mi a szar történt itt? – kérdezte Harrigan.

Archuleta, aki közben átsétált a szobán, most szólította a hadnagyot. Harrigan odafordította a zseblámpát. A fény egy fiatal meztelen lányra esett, aki az ágy sarkában lapult. Tetőtől talpig vér borította, de nem a sajátja. A hadnagy az arcába világított, a lány azonban nem reagált. Mintha semmit sem látna. Szeme üveges volt, ő pedig mintha merevgörcsben lenne. Csak az ajka mozgott, amint alig hallhatóan újra meg újra ugyanazt motyogta maga elé. Leona közelhajolt hozzá, egy hosszú percig figyelt, majd furcsa grimaszt vágott.

– Hát ennek semmi értelme sincs – mondta, és megcsóválta a fejét. – Egyre csak azt mondja: "El Diablo vino por ellos." Eljött értük az ördög.

Harrigan is közelhajolt a meztelen, vérborította lányhoz. Mélyen a szemébe nézett. Akármi történt is itt, ez a lány mindent látott. De akkor miért nem ölték meg őt is?

– Nem tudom, miért maradtál életben – suttogta Harrigan –, de amikor magadhoz térsz, beszélni fogsz!

– Ha ezt itt a jamaicaiak csinálták – mondta Lambert, továbbszőve Harrigan gondolatát –, miért hagyták élve ezt a lányt mint tanút?

Harrigan megfordult, körbevilágította a szobát, a széttört berendezést, a bútorokat, a darabokra tört üveget és a sebhelyes falakat.

– Nem a jamaicaiak voltak – közölte halkan. Archuleta azonnal megértette.

– Barátunk a fegyverraktárból? – kérdezte, a Skorpiók szétlőtt főhadiszállására utalva. Kérdőn fölvonta a szemöldökét.

Harrigan komoran bólintott.

– Igen.

Pontosan ugyanígy nézett ki. Sőt ugyanolyan érzés volt.

– Megvan a városban az új műsor.

Körülnézett a szétrombolt kéjlakban. A jamaicaiak rátörtek Vegára, hogy elkapják a rivális királyt. Ez volt a végső, merész lépés a háborújukban. Ekkor azonban jött másvalaki, és rátört a jamaicaiakra. Most övé a város. Elintézte őket, éppúgy, mint a Skorpiókat.

Harrigan a falhoz lépett, megvizsgált egy mély vágást az egyik oszlopon. Olyan sima, egyenes rés volt, amilyet csak fűrésszel lehet ejteni. Aki ezt elvágta, annak a szerszáma úgy ment át az oszlopon, mint kés a vajon.

Körbevilágította a szobát, azután a mennyezetet. Odafönt valami fémesen villant. Harrigan intett Archuletának, aki válaszul bólintott.

Váratlanul nagy erejű reflektor vágta át a sötétséget, és megvilágította őket. Hökkenten megfordultak, ám ekkor egy hang szólalt meg:

– Hadnagy, beszélhetnék magával egy pillanatig… négyszemközt?

A hang ismerősen csengett. A reflektort kicsit lejjebb eresztették, Harrigan hunyorgott. Most már ki tudta venni az árnyékot az ajtóban. Mögötte egész csapat férfi sorakozott föl. Mindegyikük kezében táska, bőrönd. Nagyon határozottan tódultak befelé a szobába. Erős lámpákat helyeztek el a kéjlak minden zugában, és amikor ezeket bekapcsolták, az éles fényben már jól látszott az árnyék arca is: Peter Keyes szövetségi ügynöké. Harrigan intett a társainak, és azok elhagyták a hálószobát.

– Mondták, hogy a konokság az egyik legjellemzőbb tulajdonsága – szólt Keyes könnyedén.

– Ide figyeljen! – próbálta nyugtatni Harrigan. – Tudom, hogy ez itt a maga műsora…

Keyes nem hagyta, hogy befejezze. Hirtelen felé fordult. Modora most megváltozott: eltűnt a simulékony hivatalnok, és valami egészen más vette át a helyét, ami halálos, hidegvérű fenyegetésével leginkább egy veremnyi viperára emlékeztetett. Hangja keményen, veszedelmesen csengett:

– Magának, ugye, bajok vannak a hallásával, Harrigan? Ráadásul túl nagy az orra, és túlságosan beleüti az én dolgomba!

Kis szünetet tartott, végigmérte a hadnagyot. Tekintete kemény volt, mint az antracit.

– De ezt talán most megérti. Ha még egyszer az utamba kerül, nincs irgalom! Attól kezdve az eltűntek listáján fog szerepelni, egy szerencsétlen baleset következményeképp. Világosan fejeztem ki ma…

Hirtelen vaku villant, és Keyes megpördült. Észrevette Tony Pope-ot, aki stábjával együtt valahogy túljutott a rendőrkordonon.

– Garber! – kiáltott Keyes egyik emberének, a riporterre mutatva. – Tűntesd ej őket innen! A kamerát pedig szerezd meg!

Mielőtt Pope moccanhatott volna, Garber és két másik ügynök rávetette magát. Megragadták a kamerát, és egyetlen mozdulattal a falhoz csapták.

– Hé! Ezt nem tehetik! – tiltakozott Pope dühösen. – Nekem is jogaim vannak mint újságírónak! Hagyják abba!

A két ügynök az ajtó felé vonszolta Pope-ot. Amikor az meglátta Harrigant, sarkát a padlóba mélyesztette, és egy pillanatra sikerült megállítania kísérőit. Közben működésbe léptette a miniatűr videokamerát, melyet a kezében tartott elrejtve. Gyors mozdulattal körbefényképezte a szobát.

– A rendőrség el akarja tüntetni a tényeket, Harrigan! – kiáltotta. – Nem zárhatja ki ebből az egészből a sajtót!

A szövetségiek kidobták az ajtón, miközben még mindig tiltakozott. Keyes egy pillanatig dühödten utánaindult, azután visszafordult a hadnagyhoz. Eltartott egy-két másodpercig, míg összeszedte magát.

– Higgye el, Harrigan, hogy meg tudom csinálni – mondta most már nagyon nyugodt, hűvös hangon. – Eltüntetem magát. Higgye el! Most pedig takarodjon!

Harrigan belenézett jeges szemébe. Nem szerette, ha fenyegették, ám ugyanakkor az ügynök hangjában valami világossá tette a számára, hogy ez nemcsak duma. Nem üres fenyegetés. Keyes ezt az egészet nagyon közömbösen, tényszerűen mondta. Egyszerűen. Mint aki magától értetődő igazságot közöl. Valószínűleg könnyedén megteheti, amit ígér.

– Ki az ördög maga, Keyes? – kérdezte Harrigan. És ugyanolyan keményen nézett az ügynökre, mint az rá.

A Garber nevű férfi mellé lépett, hogy kikísérje.

– Az az ember – válaszolta –, akivel a világon a legkevésbé érdemes magának szórakoznia!

Harrigan végigmérte Garbert, ezután visszafordult Keyeshez. Egy hosszú pillanatig nézték egymást szótlanul. Beszédre már nem volt szükség. Megértettek mindent. Harrigan tudta, Keyes pedig tudta, hogy tudja: a szövetségi ügynök jóval több, mint egyszerű szövetségi ügynök. Sokkal több. Az FBI ügynökei nem szoktak rendőrtiszteket eltüntetéssel fenyegetni.

Harrigan kurtán biccentett, félretolta Garbert, és kilépett az összetört kéjlakból.

Lement a liften, és elhagyta az épületet. Arcizmai még mindig megfeszültek a dühtől.

Az utca nyüzsgött odakint. A halottkémi hivatal és a rendőrségi laboratórium emberei jó néhány rendőrtiszt kíséretében le-föl járkáltak, mert be nem juthattak, idekint pedig nem tudták, mihez kezdjenek. Keyes nyilvánvalóan átvette az igazgatást, és ebben már senkinek sem lehettek kételyei.

Harrigan társaihoz lépett, akik az egyik rendőrautó mögött gyülekeztek. Figyelték, hogy a rémülettől még mindig mozdulatlan lányt hordágyon kihozzák az épületből, és berakják egy mentőautóba. Tényleg mentőautó volt? Harrigannek valahogy az a határozott érzése támadt, hogy a lány nem jut el a kórházba. Félrevonta Jerry Lambertet.

– Szeretnéd, ha büszke lennék rád, öcsi? Fogd a bűvészdobozodat, és menj utánuk! Lesd ki, hova viszik a lányt. Később találkozunk Ray kocsmájában.

Szünetet tartott, hogy nyomatékot adjon a folytatásnak:

– Légy nagyon óvatos! Ezek a fickók piszkosul jók!

– Ne aggódjon, hadnagy! – mondta Lambert könnyedén. – A megfigyelés az én specialitásom!

Beült a kocsijába, és türelmesen várt, míg a mentőautó elhajtott, majd diszkrét távolságból követte. Harrigan figyelte, és azon tűnődött, vajon a kölyök elszúrja-e. Remélte, hogy nem. Némi válaszra van szüksége. Leonához fordult.

– Na, hogy csinálja? – kérdezte a lányt. Leona grimaszolt.

– A sikamlós, szar, hősködős külső alatt még több sikamlós, szar hősködés lapul – válaszolta fapofával.

– Ti ketten megtudtatok valamit a főkapitányságról? – kérdezte Harrigan.

Leona nagyot sóhajtott.

– Keyes és az ő vidám fickói a Taktikai Szárnyban ütötték föl a főhadiszállásukat. Megközelíthetetlenek. Szart se tud senki, beleértve a rendőrfőnököt. – Kis szünetet tartott. – A kinyúlt mandrókat a fegyverraktárból azonnal magukkal vitték a szövetségiek, amint a hullaházba értek. Magukkal hozzák saját szakértőjüket, azok végzik a belezést. De van valami furcsa: csak három hulla ért oda.

Harrigan hökkenten nézett.

– Micsoda?!

– Az egyik Skorpió nincs a hullaházban. Hiányzik – mondta Leona. – Se test, se pedig följegyzés, hogy mi történt vele.

Harrigan először ránézett, azután Archuletára, és nagyon elképedt.

– Ha a szövetségieknél nincs… – mondta Danny, azután hirtelen elhallgatott.

– Hívd föl Nathan Caldwellt az FBI-nál, Washingtonban! – utasította Harrigan. – Mondd meg neki, hogy az én személyes kérésemre telefonálsz. Nézzen utána, mit lehet megtudni Keyesről meg a Kábítószer-ellenes Hivatalról. És ha már ezt elintézted, nézzék meg azt is, mit csinált ez a pali a hadseregben.

Kis ideig a semmibe meredt, gondolkodott.

– Ma este már nem sokat tehetünk – mondta végül. Leonához fordult. – Gyere, elviszlek!

A lány megjátszott rémülettel meredt rá.

– Mike, mi történik itt? El vagyok bűvölve, azt mondod, elviszel engem? Ez új!

– Danny fiú! – szólt Harrigan Archuletának, tudomást sem véve a tréfálkozásról.

Odébb vonult, Archuleta pedig követte.

– Ezt az egészet rendkívül óvatosan kell végigjátszanunk – mondta Harrigan halkan. – Ezek a fickók, kicseszettül biztos, hogy nem a kábítószeresektől vannak. De akárkik is, rajtuk van a pápa áldása.

Tűnődve hátranézett, az épületre.

– Már legalább négy órája vannak itt – folytatta. – Most elviszem Leonát Ray kocsmájához. Te maradj a környéken, de ne lássanak! Figyeld, mi történik! Találkozzunk itt egy órakor. Szeretném közelebbről megnézni azt a hálószobát, de vigyázz a seggedre, Danny fiú!

Archuleta elmosolyodott, és átnyújtott a hadnagynak egy húszdolláros bankjegyet.

– Úgy vigyázok rá, mintha a sajátom volna! – mondta. – A nevemben is fizess egy kört!

Harrigan rávillantott egy mosolyt, azután visszasétált a kocsijához. Leonával együtt beszálltak és elhajtottak. Archuleta integetett nekik, azután visszafordult, és figyelni kezdte a házat. Hirtelen hátranézett, jeges rossz érzete támadt.

Hökkenten körbefordult, tekintete végigkutatta a környező tetők sorát. Résnyire húzta a szemét, de így sem tudott kivenni semmi szokatlant. Egy pillanatig ösztöne vadul azt jelezte, hogy figyelik. Még ennél is többet. Az a fajta dermesztő érzés volt ez, amit az emberek nagyon ritkán élnek át, s olyankor azt mondják: "Valaki épp most sétált át a síromon."

Vállat vont, megrázta a fejét, és igyekezett elfeledni az egészet. Talán bizony kezd üldözési mániája lenni. Ez sajnos foglalkozási ártalom. Ám ahogy visszafelé sétált az épülethez, állandóan arra gondolt, milyen sokszor érezte már ezt. És valahányszor így történt, csaknem mindig elment deszkát árulni. Vagyis hogy közel járt a halálhoz. Harrigan búcsúszavai újra meg újra eszébe jutottak: "Vigyázz a seggedre, Danny fiú! Vigyázz a seggedre!"

4.

Ray kocsmája annak mutatta magát, ami: egyszerű bárnak egy olyan munkáskörnyéken, amely valaha jobb napokat látott, de azért még most is rokonszenves része a városnak. Egy utcasarkon állt, ajtaja fölött egyszerű neonfölirat: "Ray kocsmája", mellette pedig nyíl jelezte, hogy lefelé kell menni. Az utcán most jó néhány rendőrautó parkolt, ami persze nem ment ritkaságszámba, hiszen az afféle rendőrbár volt.

Odabent nem álltak cserépben páfrányok, a falakat nem borította álságos tengerészeti dekoráció, a pulton sem állt akvárium díszhalakkal, még csak art-deco nyomatok sem függtek a falon. Nem volt más ott, mint egyszerű mahagóniból készült hosszú bárpult, a falon sötét faborítás, itt-ott csillogó rézdíszek, nagy tükör a pult mögött és mindenütt gömbölyű burájú lámpák. A zenegépet jól teletömték Frank Sinatra-lemezekkel meg Mel Torme és Tony Bennett dalaival. A falakon rendőrünnepségeket, sporteseményeket megörökítő autogramok és bekeretezett fényképek, néhány körzet zászlaja, serlegek meg egyéb emlékek. Ray kocsmája a központi körzet rendőreinek hivatalos öblögetőhelye volt, a tulajdonos, Ray Drummond maga is exrendőr.

Ez alkalommal a bárpult előtt minden helyet elfoglaltak a szolgálaton kívüli rendőrök, akik izgatottan próbálták fölhívni magukra a csaposok figyelmét, vagy régi történeteket meséltek zajosan, mindeközben egymás után rendelték cimboráiknak az italokat. A legkeresettebb az alapvető rendőrkoktél volt: whisky, kísérőnek egy korsó sörrel.

A bár fölött kézzel festett transzparens hirdette: "Boldog születésnapot, Babapofa – a 28.-at és visszafelé!" A transzparenst aláírások és bankjegyek borították; a rendőrök ily módon rögtönöztek egy hagyományos ír-olasz "pénz-fát".

Az ünnepelt, Leona Cantrell épp a női vécéből jött ki, kissé bizonytalanul és nagyon sápadtan, kezét gyomrára szorítva. Férje, Rick már várt rá. A széles vállú, borzasan csinos, harmincas férfi, aki sűrű fekete hajához fülbevalót viselt, ezúttal könnyed, lezser eleganciával öltözött. Egy motorkerékpár-kereskedés tulajdonosa volt. Akkor találkoztak Leonával, amikor a lány még újonc volt a rendőrségen, és gyorshajtásért leállította a férfi Harley motorját. Leona fölírta Rick Cantrellt, Rick pedig fölírta Leona telefonszámát.

A férfi most megfogta a lány karját, és a helyére kísérte.

– Nem nézel ki valami jól, szívem – mondta.

– Szarul éreztem magam egész héten – válaszolta gyöngén a lány. – Ez az átkozott hőség.

– Innod kellene valamit – mondta Rick mosolyogva.

– Akkor kérek egy szódás whiskyt! – mondta Leona.

– Szódás whiskyt?! – ismételte férje meglepetten. Leona ugyanis nem volt kifejezetten antialkoholista. Legtöbb férfi kollégáját bármikor az asztal alá itta.

Cheryl Green őrmesternő utat vágott magának a tömegben Leonához.

– Leona, hát nem tavaly voltál huszonnyolc? – kérdezte csipkelődve.

Mindketten nevettek, és Cheryl átölelte Leonát.

A füstös bár túlsó végében Mike Harrigan és Pilgrim kapitány hajoltak italuk fölé. Ingerülten vitatkoztak.

– A fene egye meg, Mike – mérgelődött Pilgrim –, csak a bőrödet akarom megmenteni! Én sem utálom jobban nálad, amikor megmondják, miként végezzem a dolgomat, de ez most az egyszer a szövetségiek ügye.

– Kapitány – válaszolta Harrigan konokul –, ha Keyes és a barátai a kábítószeresektől vannak, akkor én vagyok Anglia királynője. Ráadásul szerintem ezeknek a gyilkosságoknak semmi köze a kábítószeres bandákhoz.

– Beszélj már értelmesen, Mike! – mondta Pilgrim fejcsóválva. – Miről beszélsz egyáltalán?

– Nem tudom – mondta Harrigan –, de akárki is a gyilkos, Keyes a maga sajátos okaiból keresi.

Ivott egy kortyot:

– És elég hatalmat szerzett ahhoz, hogy egy egész rendőrkapitányságot maga alá gyűrjön emiatt. Sokkal nagyobb dolog forog itt kockán, mint a kábítószer elleni harc.

– Akkor még sokkal több okunk van arra, hogy a francba kimaradjunk belőle – közölte nyomatékosan Pilgrim.

Nem tudta, minek a nyomába szegődött Harrigan, de elég hosszú ideje ismerte a hadnagyot ahhoz, hogy tudja: valaminek nagyon a nyomára jutott. És ha ez a valami kapcsolatban van bizonyos szinten a kormánnyal, méghozzá a Kábítószer-ellenes Hivatalnál is magasabb szinten, hát ő nem akart tudni az egészről. Az ő helyzetében, különösen az ő korában – ilyen közel a nyugdíjhoz – egyetlen legfőbb parancs szerint lehetett berendezni az életét: ne himbáld a csónakot! Sajnos azonban Harrigan ezt a szabályt – meg még sok másikat – rendszeresen és szívesen megszegte. Pilgrim tudta, hogy a hadnagy pokolian jó zsaru, csak hát lényegében hitvallása, hogy folyton himbálja a csónakot. Már magára haragította Heinemannt, most pedig pengét vált Keyesszel. Pedig ehhez nagyon kisfiú. Ráadásul magasan a feje fölé nyúl. A probléma itt az, hogy hogyan vetesse ezt vele észre. Vagy még inkább: hogyan kényszerítse rá, hogy törődjön vele?

– Leeresztem a fáradt gőzt – mondta Pilgrim nagy sóhajjal, és lekászálódott a bárszékről. Rábökött Harriganre. – Itt maradsz! Még nem végeztem veled!

Miközben utat tört magának az illemhely felé, a kapitány tudta, hogy az egész reménytelen. Ha egyszer a hadnagy belemélyesztette valamibe a fogát, legföljebb ha egy atombomba tudja eltántorítani. Csak az a baj, hogy ha Keyes valóban olyan nagyfiú, ahogy Harrigan hiszi – márpedig valószínűleg akkora, figyelembe véve, milyen nyomást tudott gyakorolni az egész kapitányságra –, könnyen lehetséges, hogy tényleg rádob a hadnagyra egy atombombát. Jelképesen szólva. Pilgrim bizonyos szintig képes egyet-mást tenni Harriganért, ahogy ez már a múltban is megtörtént, de nem tudja ellensúlyozni mindazt, ami Keyesnek hatalmában áll.

Egy dolgot a kapitány alaposan megtanult még utcai rendőr korában, majd a parancsnokságon, de különösen a legutóbbi néhány évben, amikor politikát játszott a rendőrséget felügyelő hivatalokkal. Mégpedig azt, hogy a nagyfiúkat nem jó cseszegetni. Ha túl keményen meglököd őket, visszalöknek. Sokkal keményebben. Márpedig ez a Keyes egyike a nagyfiúknak. Ha a hadnagy nem hátrál meg, ezek ketten táncolni fognak. És Pilgrimnek volt egy olyan érzése, hogy azt a valcert egyikük sem fogja túlságosan élvezni. Ráadásul komoly esély van rá, hogy a kettő közül élve csak egy hagyja el a táncparkettet.

A fene egyen meg, Mike! – gondolta, miközben bement a férfivécébe. Mi az ördöggel tudnálak rábírni, hogy hagyd a francba? Meg is válaszolta a saját kérdését, és ez bizony nem volt biztató: semmivel. Harrigan nem hagyja békén a dolgot; nem, amíg a végére nem jut. A sokféle ok közül az volt az egyik, amiért mindig annyira tisztelte. Most azonban aggódott érte.

Ramon Vega luxuslakosztálya előtt elnéptelenedett az utca. A rendőrségi barikádokat fölszedték, és az utolsó járőrkocsi is elment. Danny Archuleta kilépett egy háztömbbel följebb a sötét kapualjból. Utolsót szívott a cigarettájából, és a földre dobta. Eltaposta a parazsat. Órájára pillantott. Fél tizenkettő, van még másfél óra a Mike-kal való találkozásig.

Várt és figyelt, egészen addig, míg a szövetségi ügynökök befejezték, akármit csináltak is odabent. Nézte, amint elhagyták az épületet, minden táskájuk, bőröndjük tele a felszerelésükkel. Azon tűnődött, mi az ördög lehet ezekben a táskákban. A laboratóriumból rendszerint egy ember szokott jönni, legföljebb kettő, összesen egy táskával. Ennek ellenére nagyon rendesen átvizsgálták a gyilkosságok helyszínét. A szövetségiek meg szemlátomást egész laboratóriumot cipeltek be a szatyraikban. Miért? Minek? Mit akartak megtalálni?

Körülnézett, aztán gyorsan átszelte az úttestet, és a bejárathoz sietett egy tömbnyivel lejjebb. Bal kezében vitte az elemlámpát, amit kocsija csomagtartójából vett ki. Az épület előcsarnoka üres volt. Ma éjszaka legalábbis ez nem egy biztonságos luxuslakás már. Az őröket megölték, a biztonsági berendezést szétlőtték. Reggel az épület igazgatósága valószínűleg egy tucatnyi munkást küld majd, hogy új biztonsági berendezéseket szereljenek föl. Valószínűleg nem lesz könnyű új őröket szerződtetniük, gondolta, különösen azután, hogy milyen széles nyilvánosságot kapott az ügy a tömegtájékoztatásban. Kétségtelen, hogy az épület legünnepeltebb lakója már nem igazán lakik itt, Danny azonban nem hitte, hogy bárki nagyon nyüzsög majd azért, hogy itt munkát kapjon, jóllehet Ramón Vega már kikerült a képből. Ma éjjel a luxusépület többi lakója bizony lapulni fog a maga lakásában, a hatalmas zárak és lakatok mögött – ennek ellenére sem érzi magát nagyobb biztonságban, mint a város többi bérházának lakója. Holnap pedig néhányan ki fognak költözni. Reggel a telefonhívások majd valósággal elárasztják a rendőrkapitányságot, amelyekben a környék ijedtebb lakói azt kérik, minél több őrjáratot küldjenek erre.

Danny lifttel ment föl Vega lakásához.

Az ajtót széles, fekete-sárga műanyag szalag zárta le. Rajta felirat: A SZÖVETSÉGI NYOMOZÓHIVATAL PECSÉTJE – AKI E BŰNCSELEKMÉNY HELYSZÍNÉRE ENGEDÉLY NÉLKÜL BELÉP, MAGA IS BŰNCSELEKMÉNYTKÖVETEL!

Archuleta egy pillanatig nézegette a szalagot, azután elővette a rugós kését, és megnyomta a gombot. A penge kiugrott. Hát ez a szerszám nem igazán a hivatalos rendőrségi fölszerelés része, de azért erre-arra használni lehet. Egyetlen merész mozdulattal átvágta a szalagot, azután kinyitotta az ajtót. A zsarukból jó betörők lennének, gondolta, és elvigyorodott. Csak az a különbség, hogy a zsaruk kevesebbet keresnek. Bement a lakásba.

Bekapcsolta a lámpáját, és gyorsan körülnézett. A szövetségiek nagyon szorgosak voltak. A lakást szinte teljesen kipakolták. A falakon a golyónyomokkal okozott káron kívül szinte semmi sem mutatta, mi történt idebent. Észrevette, hogy a dekoráció – szobrok és festmények – java része is eltűnt. Nyilván mint bizonyíték, ez nem is kétséges. Ismét elmosolyodott. Meg persze az ezüstneműt is elvitték.

Rendben van, gondolta, tehát a szorgos kormányzati fiúk sűrűfésűvel mentek át ezen a lakáson. Na most lássuk, nem feledtek-e itt valamit, leszámítva az értékeket, mert szemlátomást azokból semmi sem kerülte el a figyelmüket.

Végigfuttatta a fényt a padlón, megvizsgálta az alvadt vérmaradványokat. Az egyik vértócsába valaki tornacipővel taposott bele. Letérdelt, hogy közelebbről megnézze a nyomot. Körbevillantotta a lámpát, keze megállt, amikor újabb széttaposott tócsát látott – ám aki ebbe belelépett, nem cipőt viselt. Archuleta összevonta a szemöldökét, hunyorított, és rámeredt a különös formára, így elsőre mintha mezítlábas nyom volna, csakhogy nagyobb, mint a két tenyere együttvéve, és egészen különös alakú ujjai vannak.

Mi az ördög? Zavartan megrázta a fejét, azután újra a lábnyomra meredt. Most akkor ez azt jelenti, kérdezte magától, hogy egy óriás termetű, mezítlábas elmebeteg a gyilkos? Nagyláb? Mi a nyavalya? A talp alakja tényleg egészen különös. Semmit sem tudott kiokoskodni.

Ahogy továbblépett, újabb hasonló lábnyomokat látott, és néhány bemélyedést a parkettba. Ha nem volna nevetséges a gondolat, meg merne rá esküdni, hogy valamiféle karmok nyoma. De persze ez lehetetlen. Ám mégiscsak kell, hogy legyen valami magyarázat. Lehetséges, hogy a gyilkos egészen furcsa, különleges cipőt viselt. De miféle cipő hagyna ilyen nyomot? Zavartan tűnődött. Biztosan a szövetségiek is látták ugyanezt. Mire gondolhattak, mire jöhettek rá?

Fölállt, és most a falat világította meg. A lábnyomokat követte, amelyek végigmentek a padlón, majd fölfelé folytatódtak. Fölfelé?! Teljesen úgy festett, hogy valaki vagy valami – miután végigment a szobán – fölszaladt a falra. Jaj, ne csináld már! – gondolta. Ilyesmi nincs. Zseblámpájával azonban követte a lábnyomokat, föl a falon, a mennyezetre. Lenyűgözve és rémülten bámult, amint végigvilágított egy vaskos oszlopon. A tetején faszilánkokat vélt látni.

Ez hülyeség! – gondolta. Mi a franc, lehet, hogy ez a Keyes fickó csak játszik velünk? Elképzelhető, hogy a szövetségiek előre látták; ők majd ide jönnek szimatolni? Azért csinálták ezt az egész viccet? Megrázta a fejét. Nem, ez lehetetlen. Életében nem találkozott még szövetségi ügynökkel, akinek humorérzéke lett volna.

A fény megcsillant valamin odafönt, húszlábnyira odébb, az igen kicifrázott mestergerendán. Ezt a valamit már Harrigan is észrevette, mutatta is neki. Danny elvigyorodott, és letette a lámpát a földre, úgy, hogy továbbra is megvilágítsa azt a pontot. Tehát, gondolta, a szövetségi majmok figyelmét végül mégiscsak elkerülte valami. Talán túlságosan elfoglaltak voltak azzal, hogy eltalicskázzák innét a sok értékes cuccot. Azon törte a fejét, mi lehet az a csillogó valami.

Odasétált ahhoz a falrészhez, amelyet teljesen föltépett a géppuskatűz. Jól láthatóan előtűntek a vakolat mögül a téglák és a beléjük vert ácskapcsok. Megpiszkálta a falat, igyekezett még több vakolatot lekaparni róla, hogy az ácskapcsok minél jobban kiálljanak. Óvatosan mászni kezdett fölfelé, kezével és lábával a téglák réseiben meg a kapcsokban kapaszkodva. Fölért a mennyezethez, ügyesen bemászott a mestergerenda és a tető közötti résbe. Óvatosan kúszott a gerendán addig a pontig, ahol a csillogó tárgyat látta. Fél térdre emelkedett, elővette a kését, és egy mozdulattal kiemelte a tárgyat. Azután magasra tartotta és megvizsgálta.

Olyannak látszott, mint valami fél karom.

Zavartan nézte, forgatta a kezében. Még sosem látott effélét. Acélból készült, vagyis olyasmiből, mint az acél, de egy egészen különlegesen könnyű ötvözetből. Még a tapintása is furcsa volt. Képtelen volt megmondani, mit tart a kezében, de akármi is, gondolta, ennek aztán van éle. Méghozzá félelmetes borotvaéle. El sem tudta képzelni, miféle fegyver lőhet ki ilyet. Különben is, ahhoz túl nagynak látszott, hogy bármiféle kézifegyverből lőtték volna ki. Inkább azokra az acél dobócsillagokra hasonlít, amelyeket a távol-keleti harcművészetek művelői használnak. Úgy hívják, Shuriken, de ilyet még sosem látott. Mintha egyáltalán nem lenne súlya. Most eszébe jutott az a beszélgetés Harrigannel, amikor arra gondoltak, hogy a gyilkos esetleg egy távol-keleti harcművészetekben jártas pszichopata. Na de olyan, aki falra is mászik? No, Mike-nak ezt látnia kell!

Kezében a fémkarommal óvatosan mászni kezdett visszafelé, ekkor azonban megcsúszott a repedezett, sérült fán. Vadul kapálódzott, hogy megtartsa egyensúlyát. Megragadott a feje fölött egy másik vezetőgerendát, így nem esett le. Ahogy tenyere rászorult a fára, megkönnyebbülten nagyot sóhajtott. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, visszatartotta a lélegzetét, azután másik kezével kinyúlt egy újabb gerendáért, hogy tovább mászhasson. Mielőtt megmarkolhatta volna, valami mást érintett – valami láthatatlant, olyasmit, amiről úgy érezte…

Amit érintett, mintha hús lett volna, de pikkelyes hús. Ösztönösen elrántotta a kezét. Az önkéntelen mozdulattól ismét elvesztette az egyénsúlyát, és a következő pillanatban érezte, hogy zuhan lefelé.

Ekkor hirtelen iszonyatos erő markolta meg a bokáját. Mintha kábel ragadta volna meg, pedig egy kéz volt. Egy kéz, karmokkal, érezte, amint a bőrébe mélyednek, míg a kéz függve tartja a levegőben.

Danny vonaglott, mint egy fuldokló hal, és megpróbálta elérni a pisztolyát. Ahogy kirántotta a tartóból, a fegyver kicsúszott az ujjai közül, és a padlóra esett. Hallotta a koppanást, ekkor fölnézett a mennyezetre, a felé az akárki – vagy akármi – felé, ami a lábát markolta.

Ekkor meglátta a láthatóvá formálódó Ragadozót. Ahogy az parancsszóra megszüntette a fénysugarakat elgörbítő álcázóruháját, és szinte a puszta légből testté vált. Archuletának minden érzékszerve tagadta ezt a lehetetlen látomást.

Rémülten, hitetlenkedve bámult. A teremtmény iszonyúan hatalmas volt, legalább hét-nyolc lábnyi magas. Egy különös, űrsisaknak látszó szerkezetet viselt a fején, vállán pedig olyasmit, ami leginkább egy járomra emlékeztetett, kisebbfajta ágyúval vagy lézerágyúval fölszerelve. A lény felsőtestét páncél borította. Ahol pedig nem, ott Danny látta csupasz bőrét. Ez azonban nem annyira bőrnek tetszett, mint inkább hullámozva, vibrálva színt váltó kígyópikkelynek. A sisak elsötétített üvege mögött pokolian sárga szemek ragyogtak. Az idegen lény erőlködés nélkül, fél kézzel tartotta őt. Markán, amely oly fájdalmasan mélyedt a bokájába, csak három hatalmas ujj volt, erős karmokkal. Ez a micsoda itt nem emberi. Egy szörnyeteg, aki egyenesen egy rémálomból érkezett.

– Jézus anyja!… – kiáltotta Archuleta, és hitetlenkedve meredt a lényre. Abban a minutában a sisak alól magas, trillázó hangot hallott, majd váratlanul a saját hangját. A teremtmény tökéletesen utánozta őt:

– Jézus anyja!…

Ekkor hirtelen a lény váratlan mozdulattal fölrántotta Danny Archuletát a szoba mennyezetéig.

Harrigan Ray kocsmájának bárpultjánál állt, és az italát dajkálta. Mellette Jerry Lambert dőlt lezserül a pultnak, egyik lábát a szemközti széken nyugtatta. Szinte észrevétlenül egy piciny videómonitort tartott a kezében úgy, hogy Harrigan is láthassa. Miközben a hadnagy figyelmesen nézte a fekete-fehér videofilmét, Lambert közel hajolt hozzá, és jelentést tett. A képen az látszott, hogy a hordágyat egy helikopterre rakják, mellette Keyes és Garber szövetségi ügynökök állnak, figyelnek és beszélgetnek.

– Sose jutott a kórházba – mondta Lambert a lányra utalva, aki túlélte a mészárlást Vega kéjlakában. – A szövetségiek már várták a mentőautót. Azonnal erre a helikopterre hurcolták.

– A helikopter egy jelzés nélküli Silver Jet Ranger? – kérdezte Harrigan, de már tudta is a választ.

– Pontosan – bólintott Lambert. – A maga haverja, Keyes vezényli a műsort.

Harrigan bólintott maga elé. Lehet, hogy ez a kölyök amúgy egy hot dog, de ezt a melót sikeresen elvégezte. Pontosan azt tette, amit mondtak neki, méghozzá nagyon ügyesen. Úgy látszik, képes engedelmeskedni a parancsoknak. Harrigan kezdte felülvizsgálni Lambertről alkotott véleményét: Fölnézett és látta, hogy a másik a táncparkett felé mered. Követte a tekintetét, és észrevette, hogy Lambert Cheryl Greent nézi, aki a táncparketten riszálta magát a zene ütemére, a kelleténél kettővel több pohár itallal megerősítve. A lány észrevette, hogy Lambert nézi, és megvillantott egy hívogató mosolyt.

– Most pedig, hadnagy – mondta Lambert –, ha megbocsát, egy kis valódi rendőrségi munkát kell végeznem.

Harrigan jobb meggyőződése ellenére elmosolyodott. Mi a fene, gondolta, csak kapd el, fiam! Jól csináltad. És talán nem árt, ha meg is mondja neki.

– Rendben van, öcsi – mondta –, elég jól kezdted. De van még egy másik melóm a számodra. Holnaptól kövesd Keyest! Tudni akarok mindent. Mit csinál, hova megy, mindent. Remélem, szerencsénk lesz.

Lambert bólintott, azután újra a táncparkett felé nézett, majd Harrigan felé fordult és elmosolyodott.

– A szerencse a specialitásom – mondta, majd elvágtatott Green őrmesternő irányába.

Harrigan elmosolyodott, és bedobta az italát. Az órájára nézett. Ideje itt hagyni a bulit. Randevúja van Dannyvel Vega lakásánál.

Éjszaka. Mélyen odalent a város utcái ragyogtak, ahogy autók, járművek száguldottak, vakító hőképüket maguk után húzva. A város hőforrásoktól villogott és lüktetett. Fények, mozgás, energia az emberi dzsungel pulzusa.

A Ragadozó egy magas épület csaknem legtetején egy falból kiálló, díszes kő vízköpőn guggolt, akár egy hatalmas, idegen sólyom, amely szemével követi a lenti beton- és aszfaltvilágot, áldozatra lesve. Váratlanul fölemelkedett, és egyetlen hatalmas ugrással a falon termett. Keze és lába karmait a falba mélyesztette, és erőfeszítés nélkül mászni kezdett fölfelé. Olyan könnyedén közelítette meg a tetőt, ahogy egy veréb kapaszkodik a f ára. Egyik kezében legújabb vadászzsákmányát cipelte, Danny Archuleta koponyáját és gerincoszlopát, amelyet egyetlen mozdulattal, könnyedén szakított ki a halott emberi testből, ahogy egy halász belezi ki a makrélát.

A lény most az épület tetején álló harangtoronyra mászott. Amikor a csúcsra ért, körülnézett a város fölött. Ez az ő vadászterülete. Most egy nagy, világító rudat tartott a kezében. Az ég felé nyújtotta, és földöntúli kiáltást hallatott. A győzelem, az öröm hangja volt ez, amely egyúttal kifejezte a vadászat izgalmát is. Az ég megdördült, és a dárda körül kékes villámfények cikáztak. Az idegen fegyver keltette erős energiamező odavonzott egy villámot a viharfelhőkből. A villám eltalálta a dárdát, körülölelve őt a lidércfénnyel, Szent Elmo tüzével.

A Ragadozó szinte fölfénylett. Égnek emelte trófeáját, mindkét karját magasra nyújtva. Egyik kezében a dárda, a másikban Danny Archuleta koponyája és gerince.

Hamarosan visszatér otthoni világába hatalmas trófeagyűjteményével, és ezzel bizonyítja megkérdőjelezhetetlen uralmát az emberi faj fölött. – A hazatérés csaknem olyan izgalmas lesz, mint maga a vadászat. De maradt még egy trófea, amit meg kell szereznie.

Az az emberi lény, az a harcos, akivel a háztetőn találkozott. Az valami egészen különleges, felsőbbrendű példány. Hatalmas. Erős. Gyors. Ravasz és ügyes. Olyan zsákmány, amely megéri a várakozást.

Ez a bolygó szinte zsákmánnyal zsúfolt. Ezek az emberek minden évben többen lesznek, meglepő gyorsasággal szaporodnak. Az biztos, hogy itt nem lesz egyhamar vadhiány, de azért mindegyik nem éri meg a vadászatot. A népesség többsége szemlátomást csak afféle dolgozó vagy here, mint a méheknél. Nem erősek, reflexeik lassúak, és nincs bennük semmi agresszivitás. Könnyű elkapni őket. Igaz, ezeket a gyöngéket a népességben időről időre szelektálni kell, de nincs igazi kihívás abban, amikor az ember a heréket vadássza. Legjobb esetben is csak azt a célt szolgálta ez a munka, hogy valamit javítson a fajtatisztaságon. Ám odahaza, a vadászok körében általános vélemény volt, hogy a dolgozók és herék sosem lesznek elég agresszív kedvűek ahhoz, hogy izgalmas legyen a vadászatuk. No de az itteni harcosok, az egészen más kérdés!

Amikor az első vadászexpedíció megérkezett erre a bolygóra, az emberi nem még evolúciója korai szakaszában élt. Legtöbbjük agresszív és vad volt, de fejlettségük hiánya miatt vadászatuk alig volt izgalmasabb, mint a bolygó más, veszedelmes élő formáinak becserkészése. De már akkor megfigyelték, hogy némely emberi lény jóval támadóbb szellemű, mint mások. Erősebb. Gyorsabb. Ügyesebb. Reflexei jobbak. Ám más bolygókkal ellentétben, ahol a vadászok jól megfigyelték: fizikai jellegzetességek különböztetik meg egymástól az alcsoportokat, itt, a Földön a támadóbb szellemű emberi lényeket nem könnyen lehetett megkülönböztetni a többiektől. Némelyik fizikailag nagyobb volt, izomzata erősebben fejlett, de ez nem bizonyult mindig megbízható ismérvnek. Nagyon nehéz kiválasztani ezt a típust a többiek közül kizárólag a külsődleges jelek alapján. A viselkedésüket kellett megfigyelni.

Ahogy az emberi nem fejlődött, a népesség nőtt, kissé könnyebb lett megkülönböztetni a harcosokat a heréktől és dolgozóktól. Az előbbiek gyakran harcoltak az uralomért, és az ilyen csaták során vált izgalmassá a vadászat. Az egymást követő expedíciók mind többet tudtak meg az emberi szokásokról és viselkedésmódokról. Ahogy az emberi nem fejlődött, és ahogy bonyolultabb társadalomszerkezetet épített ki, a választás is megint bonyolultabb lett: ismét nehéz volt megkülönböztetni a harcosokat a többiektől.

Ám a jellegzetességek mégis azt mutatták, hogy a harcosok rendszerint férfi egyedek, noha időnként női egyedek is találhatók közöttük. Ráadásul azokban az időkben, amikor az emberi törzsek az uralomért folytattak küzdelmet, megfigyelhető volt, hogy időlegesen a dolgozók és herék nagy csoportjai is funkciót váltottak, és harcosokká váltak. Ilyen időkben valamelyest ők is agresszívebbé váltak, így az ő vadászatuk érdekesebb lett, de a legnagyobb kihívás mindig a harcosokkal való találkozás maradt.

Ráadásul a harcosok között is akadtak, akik a többinél is rámenősebbek, erősebbek, bátrabbak lettek. Mint például az, aki az utolsó expedíció során megsemmisítette az egyik Ragadozót. És az, akivel ez a Ragadozó nemrég a háztetőn találkozott, éppen ilyen harcos volt, ezt az első pillanatban látta. Rögtön akkor, amikor az első ütközetben megfigyelte. Amikor az emberi lény támadott, miközben a többi harcos még tépelődött. Látta azt is, hogy túlélési ösztönei igen fejlettek. Az álcázóruha ellenére is megérezte a jelenlétét, és azonnal támadó állásba fordult. Igen, ez a lény valóban nagydíjas trófea lesz.

Hamarosan. Hamarosan az lesz.

A temető ezen a kora reggelen csaknem üres volt. Csupán az a néhány ember járt-kelt itt, aki hozzátartozója sírját kereste föl, vagy a rendőrtemetésre jött a sírkert egyik sarkába. Tony Pope például egy fa alatt állt, nem messze a sírgödörtől, ahol rendőrtisztek gyülekeztek ünneplő egyenruhájukban, és díszőrség állt föl. Pope szólt az operatőrnek, hogy a nagy látószögű objektívvel vegye föl az egész jelenetet, amikor végső nyugalomba helyezik Danny Archuletát.

Elhangzottak a parancsszavak, a díszőrség vigyázzba állt, fölemelte a puskáját, és három sorozatot lőtt a levegőbe, végső búcsút véve Archuletától. Nagyon drámai fölvétel lesz. Pope kilépett az árnyékból, és úgy állt, hogy az operatőr a temetéssel a háttérben vehesse fel őt. Melléhez emelte a mikrofont, kissé lejjebb az állánál, ahogy ezt már megszokták tőle a nézők, és keményen belenézett a kamerába.

– Tony Pope, élőben a "Kőkemény" című műsorával. – Rövid szünetet tartott a drámai hatás kedvéért, no meg hogy a nézőkben megfelelő benyomást keltsen a jobb válla fölött látszó temetés. – Nyugtalan csönd öntötte el a várost. Egy pillanatra mintha megállt volna a kábítószer-háború – folytatta egy ütem után. – Mindemögött azonban a Pszicho-bosszúálló torz haragja áll.

A Pszicho-bosszúálló torz haragja – ez jó. Minden riporter igyekezett kitalálni valami jó nevet annak a rettenetes gyilkosnak, akit a rendőrök is meg a szövetségiek is kézzel-lábbal igyekeztek elkapni, de érezte, hogy a pszicho-bosszúálló pontosan a megfelelő szó. Dráma volt benne. Poén is. Jól hangzott, ha az ember kimondta. Nagyszerű címke. Bizonyosan a többi riporter is hamarosan átveszi.

– A Pszicho-bosszúálló – mondta ismét, hogy jól megjegyezzék – most már rendőrt is gyilkolt. Ki lesz a következő? – Hosszan kivárt. – Az utca embere? – Újabb szünet. – Ön? – Kissé lehalkította a hangját: – Az ön szerettei?

Pope a válla fölött hátrapillantott, és ezzel a drámai hatással a rendőrtemetésre vezette a néző szemét. Eközben észrevette, hogy Mike Harrigan jön feléjük. A hadnagy dühös mozdulattal letépte a nyakkendőjét, és levette a zakóját. Inge átizzadt. Arcán kemény, határozott kifejezés. Pope intett az operatőrnek, hogy kövesse őt. Odasietett, hogy megállítsa a rendőrt. Mellé lépett, fölvette járása ritmusát, igyekezett együtt haladni a hadnagy hosszú lépteivel. Harrigan azonban nem vett róla tudomást. Talán bizony azt hiszi, hogy túl híres és hatalmas ahhoz, hogy a sajtóval szóba álljon. De hát Pope-ot nem lehet ilyen könnyen lerázni. Lépést tartott Harrigannel.

– Archuleta nyomozó… – mondta Pope, nagy léptekkel követve Harrigant, miközben az operatőr lázasan sietett utánuk, s igyekezett egyenesen tartani a minikamerát. Pope valósággal elárasztotta kérdésekkel a hadnagyot: – Miért ölték meg? Fölfedezett valamit? Azonosította a gyilkost?

A hadnagy továbbra sem vett róla tudomást. Egyszerűen ment tovább, és úgy csinált, mintha nem is hallana.

– Van valami közös motívum e véres gyilkosságok között? – követelte a választ Pope. – Bizonyos hírek szerint önt is vád alá helyezték hatáskörének túllépése…

Túlságosan Harriganre figyelt, így nem vette észre, mi következik. Váratlanul letaglózó ütést érzett, mintha fejjel egy betonfalba rohant volna. A következő pillanatban már kinyúlva, kábultan feküdt a hátán. Hökkenten nézte Pilgrim kapitányt. A rendőrfőnök volt, aki egyszerűen leütötte a riportert.

– De most aztán tűnjön el innét a sunyiba! – vicsorogta Pilgrim.

Dühödten nézett a riporterre, és fütyült rá, hogy közben a kamera mindent vesz. Nyavalyás élősdiek! – gondolta. Még egy szerencsétlen rendőrt sem lehet eltemetni, hogy ne körözzenek a fejünk fölött, mint a keselyűk. Hát nincs már tisztesség a világon? Kurafiak. Harrigan után sietett.

– Mike, sajnálom.

A hadnagy hirtelen megállt, és szembefordult vele. Arcán alig türtőztetett düh. Minden erejére szükség volt ahhoz, hogy ne maga nyújtóztassa ki Pope-ot, de nem tette, mert tudta: ha ütni kezdené, addig verné, míg palacsintát nem csinál belőle. Nem mintha nem szerette volna, de nem akarta. Nem, amikor Danny családja itt áll mögötte.

Grimaszt vágott, és bólintott Pilgrim felé.

– Legyünk túl rajta – válaszolta lemondóan.

Beszállt a kocsijába, Pilgrim pedig a mögötte lévőbe. Harrigan elindította a motort, és hátranézve meglátta maga mögött a "Kőkemény" közvetítőkocsit. Hátramenetbe tette a sebváltót, tövig nyomta a gázt, és nekihajtott a tévések járművének, hatalmas lyukat ütve az oldalán. Ez némi elégtétellel töltötte el. Egyesbe váltott, és elvágtatott a temetőből, egyenesen a főkapitányságra.

Miközben átszáguldott az utcákon, alig tudta visszatartani a könnyeit. A fene egye meg, Danny! – gondolta. Az ördög vigye el! Esküszöm az istenre, elkapom azt a szemétládát, aki megölt! Elfogom neked, Danny! Elkapom a mocskot, és akkor megfizet! Biztos, hogy megölöm. És ígérem neked, Danny, nem lesz könnyű halála!

A mocskos gyilkos elvitte a koponyáját. Elvitte a koponyáját és az egész gerincoszlopát. Jézus Krisztus! Micsoda elmebeteg, kifacsart lélek kell ahhoz, hogy az ember ilyesmire csak gondoljon is? Harrigan olyan erősen markolta a kormányt, hogy a keze megfájdult. Elég baj, hogy szegény Dannynek így kellett meghalnia, de hogy a családja… mindannyian tudják… megpróbált mindent, hogy ne szerezzenek tudomást Danny megcsonkításáról, de hát meghallották a híradóból. Köszönet az olyan alakoknak, mint ez a köpőcsésze Tony Pope. Jézus! Jézus Krisztus!

Tizenöt év, gondolta, tizenöt kicseszett évig voltak együtt a rendőrségen. És azelőtt is, gyerekkoruktól elválaszthatatlan barátok. Micsoda közös múlt! Úgy szerették egymást, mint a testvérek. Túléltek lövöldözéseket, kelepcéket, belső rend őrségi boszorkányüldözéseket, a főparancsnokság nyomását, a városháza nyomását, a nyomorúságos sajtó nyomását. Olyan sokáig voltak együtt, hogy már azt hitték, legyőzhetetlenek. Nem voltak azok. Danny elment. Szinte hihetetlen. Látta, amikor eltemették legjobb barátját és partnerét, mégsem tudta elhinni. Égni kezdett a gyomra, és nagyot, savasat nyelt. Istenem, ez fájt. Annyira fájt, hogy nem is tudta, miként fogja kibírni. Nekem kellett volna meghalnom, Danny fiú, gondolta keserűen. Nekem kellett volna.

Heinemann helyettes rendőrfőnök irodája a főkapitányság épületében szöges ellentétben állt a központi rendőrségéivel, amilyenben Harrigan és Pilgrim dolgozott. Ez itt inkább olyannak látszott, mint egy vállalatigazgató szobája: mindenütt sötét, visszafogott faborítás, vastag, barna szőnyeg. Az elegáns hivatalosságnak olyan tanulmánya volt ez, amely annyira távol esett a központi, belvárosi rendőrkapitányság csikorgós, csak hasznosságra ügyelő berendezésétől, mint a Föld a Holdtól.

Heinemann hatalmas mahagóni íróasztala mögött ült, a nyitott dossziét nézte maga előtt az íróasztal üveglapján. A dossziéban Harrigan jellemzése volt, különösen lélektani szempontból. A hadnagy, amikor rájött, mit nézeget a rendőrfőnök-helyettes, legszívesebben lenyomta volna a torkán. Az asztal mellett állt Sims hadnagy, Heinemann ügyviteli helyettese. Alig leplezett utálattal nézte Harrigant és Pilgrimet. A hadnagy keményen farkasszemet nézett vele, és Sims egy pillanat múlva zavartan elfordította a fejét.

– Hajlamos az erőszakra – olvasta Heinemann vádló hangon, anélkül hogy rájuk nézett volna. – Megszállott, indulatos személyiségjegyek. A múltban túlságosan sok alkalommal használt végzetes fizikai erőszakot…

– Továbbá tízszer léptették elő helytállásáért, továbbá a rendőrkapitányság történetében ő tartóztatta le a legtöbb bűnözőt – szakította félbe Pilgrim, aki nem volt hajlandó eltűrni és végighallgatni, hogy az egyik legjobb emberét lerohanja egy ilyen aktakukac. De jól sejtette már, hol ér véget ez az egész. Ki akarják akasztani Harrigant száradni, a nyavalyás szövetségieknek köszönhetően. És ha erre sor kerül, gondolta szomorúan, fogalma sincs, hogyan akadályozhatná meg őket.

– Ez az utóbbi – mondta Heinemann, Pilgrim felé intve – meg az én közbenjárásom a maga érdekében áll mindössze maga és az utca között, Harrigan.

Becsukta a dossziét, és fölnézett. A hadnagy igyekezett teljesen kifejezéstelen arcot vágni.

– Ha a rendőrfőnökön múlna a dolog – folytatta Heinemann –, megvádolná magát Archuleta nyomozó halála miatt, ezzel egy időben föl is függesztené a szolgálatból. Szerencsére azonban az egészet rám bízta.

Lószart! – gondolta Pilgrim. Egyszerűen csak továbbadja a szarosvödröt. A rendőrfőnök ugyanis nem akar semmi olyat tenni, ami politikailag rossz hatással volna. Nem, amíg a polgármesteri széket akarja megszerezni. Heinemann pedig túl tyúkszarosan gyáva ahhoz, hogy saját maga hozzon bármilyen döntést. Nem, ha nem kényszerítik rá. Így hát, úgy látszik, Harrigan megússza valamilyen fenyítéssel. Bárcsak most tudná egy darabig tartani a száját!

– De biztosíthatom arról – folytatta pökhendien Heinemann –, hogy értnek a cowboyviselkedésnek és a feljebbvalói parancsok tüntető megtagadásának egyszer és mindenkorra vége. Amíg én vagyok a parancsnok, itt többé senki nem avatkozhat be a szövetségi célcsoport és Keyes különleges ügynök munkájába. Senki! Ennyi. Elmehetnek.

Ahogy megfordultak, hogy távozzanak, Heinemann fölállt és megszólalt:

– Mike!

Harrigan egy pillanatig tépelődött, Pilgrim szinte megfeszült. Most mi lesz?

Heinemann nagyot sóhajtott, megkerülte az íróasztalát, és karon fogta Harrigant. A szoba sarkába húzta, Pilgrimtől jó távolra.

– Meg kell értened – magyarázta –, most már az én seggemről is szó van, Mike. A főkapitányságot minden oldalról lövik. A városháza, a polgármester, a sajtó. Fejek fognak hullani. Szükségünk van erre a szövetségi csapatra, Mike. Nélkülük nem tudunk győzni.

Harrigan szótlanul rámeredt.

– Te vagy a legjobb rendőr az utcán, akit valaha ismertem – folytatta Heinemann hízelegve –, és szükségem van rád a csapatomban, nem pedig úgy, hogy odakint hősködsz egyedül. Bízzál bennem! Most csak úgy győzhetünk, ha együtt maradunk, egy csapatban!

Harrigan egyszerűen csak bámult a másikra. Azon tűnődött, mi történt ezzel az emberrel. Valaha rendőr volt, méghozzá jó rendőr. Most pedig csupán egy nagypofájú bürokrata, aki egy seggel legalább két lovat akar megülni, és közben még azt az egy seggét is igyekszik minden oldalról lefedezni.

– Volt idő, Phil… – kezdte, de azután abbahagyta az egészet. Mi értelme van? Heinemann hátat fordított azoknak az embereknek, akik a parancsnoksága alatt álltak, és politikus lett belőle. Eladta a lelkét. Nincs értelme emlékeztetni arra, mi volt egykor. Ez itt már nem ugyanaz az ember.

Harrigan megfordult, és szó nélkül távozott. A kapitány is, ő is nagyon idegesek voltak, míg végigmentek a főkapitányság folyosóján. Mindkettőjüknek volt min gondolkodnia. Végül Pilgrim törte meg a csöndet:

– Most már túlságosan benne vagy, Mike. Maradj ki belőle. Ez már az egész rendőrség ügye. Többé nem tarthatnak bennünket távol tőle. Meg fogjuk találni Danny…

Harrigan nem tudta tovább türtőztetni magát:

– Danny és én együtt léptünk be! – ordította. – Tizenöt évet töltöttünk el a kicseszett utcákon! Akárki ölte meg, fizetni fog! Én fejezem be ezt az ügyet!

Amikor beléptek a liftbe, Pilgrim furcsa grimasszal összeszorította a száját, és váratlanul megszólalt:

– Nos, ha megtalálod azt a szemétládát, egyszer a nevemben is lőj belé!

A földszintig már csönd volt. Mindent elmondtak, amit el kellett mondaniuk. Pilgrim ledarálta az esedékes szentbeszédet, noha maga sem hitt benne, hiszen tudta, hogy most, amikor Danny halott, semmi sem állíthatja meg Harrigant. Meg fogja találni a gyilkost. És elintézi azt a piszkot. Harrigan pedig tudta, bármit csinál is, Pilgrim a legjobb képességei és a legnagyobb befolyása szerint áll ki mellette. Meg még azon túl is. Függetlenül attól, mit csinálnak a szövetségiek, akármekkora nyomás lesz Heinemannon, Harrigan azt csinál, amit akar. Akkor is, ha ez az állásába kerül. Pilgrim pedig ezért nem hibáztatja.

Amikor kiléptek az előcsarnokba, a hadnagy hirtelen észrevette Keyest, amint fölfelé siet a lépcsőn. Rohanvást szelte át az előcsarnokot. Mindjárt utol is éri a szövetségi ügynököt. A fene egye meg, gondolta Pilgrim, most következik! Átsietett az előcsarnokon, és kiszakadt az épületből. Akármi lesz is most, nem akart tanúja lenni, ne mondhassák: ő is látta.

Miközben Pilgrim elérte az ajtót, Harrigan megragadta Keyest, maga felé fordította, és olyan keményen lökte a falhoz, hogy az ügynök minden iratot kiejtett a kezéből. A dossziék tartalma szanaszét hullott a padlón. Keyes halálos döbbenettel meredt rá.

– Figyelj ide, te seggfej! – sziszegte a hadnagy. Arca alig néhány hüvelyknyire volt a másikétól. – Cseszek arra, hogy ki is vagy te valójában, és mit akarsz attól a szarházitól, mert ez most már személyes ügy! Az a mocsok akár halottnak is tekintheti magát!

– Magának fogalma sincs, miről van szó! – mondta Keyes, és vadul igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. – Figyelmeztetem, hogy…

Harrigan maga felé rántotta, majd ismét erősen a falnak taszította.

– Nem – mondta baljóslatúan –, te nem tudod, hogy kivel van dolgod! És én figyelmeztetlek téged! Takarodj a kurva anyádba az utamból!

Elengedte a különleges ügynököt, aztán elsétált, mielőtt Keyes válaszolhatott volna. El kellett mennie. Attól félt, ha még egy percig marad, darabokra szedi a másikat.

Garber és Keyes csapatának egy másik tagja rohant elő. Szemtanúi voltak a kellemetlen találkozás utolsó pillanatainak. Garber a rendőr után nézett, majd kérdőn rápillantott Keyesre.

Keyes keményen, hidegen Harrigan hátát nézte, míg a nyomozó kicsörtetett az előcsarnokból. Arra gondolt, hogy a hadnagy most pontosan azt teszi, amit ő szeretne látni; a heveskedő zsaru csak könnyebbé tette a dolgát. Megtámadott egy szövetségi ügynököt, ráadásul a támadásnak szemtanúi is voltak. Ez a fickó egyszerűen nem tudja, mikor kell abbahagyni. Most kirúgathatná, csak sajnos ehhez vádat kéne emelnie, megírni a jelentést és vallomást tennie a hivatalos meghallgatáson. De minderre egyszerűen nincs idő. Most nincs. Túl nagy a tét.

– Nem. Hadd menjen! – mondta vonakodva. – Már túl közel a cél.

Ahogy Harrigan kilépett az épületből, kielégítetlen haragja csak tovább gyűlt benne. Hirtelen észrevette Leona Cantrellt és Jerry Lambertet, amint egy sor videoképernyő mellett állnak, és őrá várnak. Biztosan látták, mi történt. Micsoda ostobaság! – gondolta. Dühös volt magára. Most tényleg kicseszett ostobaságot csinált. Megtorpant, majd elsietett a két rendőr mellett, menet közben odavetve:

– Felejtsétek el! Vége.

– De a fenébe is, Mike! – kiáltotta Leona, és utánasietett. Megragadta, és maga felé fordította a hadnagyot. – Nincs jogod ezt mondani! Ez nem a te személyes kis háborúd! Én is szerettem Dannyt!

Lambert is odalépett hozzájuk.

– Maga azt mondta nekem, hadnagy – mondta Harrigan szavait ismételve –, idelent az ember csak úgy élheti túl, ha csapatjátékos. Az ajtó mindkét irányban leng, emlékszik?

Elhallgatott, majd komolyan hozzátette:

– Szüksége van ránk, Mike.

Harrigan egy hosszú pillanatig rájuk meredt, és érezte, hogy kissé csökken benne a düh. Csak kissé.

– Rendben van – mondta halkan –, együtt csináljuk.

Lamberthez fordult, nagy levegőt vett, és azt mondta:

– Beszélj nekem Keyesről!

– Már három napja követem – kezdte Lambert.

Mindhárman együtt indultak el az utcán.

– Éjjel és nappal – szólt közbe Leona, és Harrigan másik oldalára lépett –, ugyanazzal a kocsival. Ez a nyomorult Lambert erős paprikás hot dogon él. – Lambertre pillantott, és megrázta a fejét. – Undorító!

Lambert elvigyorodott.

– Ezek a fickók ügyesek. Voltam én taxisofőr, ács, mosodás, postás. Fölhasználtam az egész repertoárt, míg követtem őket. Jó csomó épületbe bementek a városban. Bent voltak néhány percig, azután megint kijöttek…

– És közben mindegyik a kis szupermanruháját viselte – tette hozzá Leona.

– Mindenféle poloskákat raktam rájuk, de az összes telefonvonalukat levédtek – mondta Lambert. Csalódottan rázta a fejét. – Olyan a cuccuk, hogy a mienk a közelébe sem ér.

– Azután ma reggel – tette hozzá Leona –, miközben egy másik erős paprikás hot doggal bajlódtunk, elveszítettük őket.

– Elveszítették őket? – kérdezett vissza Harrigan.

– Mintha a föld nyelte volna el őket – válaszolta Lambert magyarázkodva. – A Vernon és az Industry sarkán. Eltűntek.

A Vernon és az Industry utcák, gondolta Harrigan, s igyekezett maga elé képzelni a helyet.

– A vágóhídi városrész?

– Igen, méghozzá ebben a hőségben – válaszolta Lambert. – Pfű!

– Még mindig jobb, mint azok az erős paprikás hot dogok – tette hozzá Leona.

Harrigan tűnődött.

– Szóval akármit keresett is Keyes, megtalálta. Vagy pokolian közel jár hozzá.

Rövid ideig némán ballagtak. Harrigan agya lázasan működött, megpróbálta megtalálni a megfelelő összefüggéseket.

– A gyilkos először kábítószer-kereskedőket nyírt ki – mondta Harrigan hangosan gondolkodva –, most pedig zsarukat. Ennek semmi értelme így. – Megrázta a fejét. – Leona, találkozni akarok Willie királlyal. Szemlátomást neki is, nekem is ugyanaz a problémám, én pedig tudni akarom a választ.

Leona bólintott. Biztos volt benne, hogy a randevút néhány besúgón keresztül meg lehet oldani, de neki nem tetszett az ötlet. A titokzatos Willie királyról elég keveset lehetett tudni, de amit tudni lehetett, abból az derült ki, hogy a pasas kőkemény csonthülye, agyilag zokni. Azt mondják róla, vudu főpapnak vagy boszorkánymesternek gondolja magát, aki le-föl jár a holt lelkek röpülőgépén. Mindenesetre közhírré lehet tenni a dolgot, és a hír előbb-utóbb eléri Willie királyt, de azt senki sem tudja előre megmondani, hogy akkor mi történik. Willie nem olyan, mint Ramón Vega. Elég keveset mutatkozik, nem szereti, ha látják, de ha megjelenik, a közelben mindig holttesteket találnak azután. Olyan holttesteket, amiket nem jó megszemlélni még egy viharvert, emberölési ügyekben rutinos nyomozónak sem.

– Közben pedig – folytatta Harrigan – elmegyek és megnézem, mit tud mondani nekünk Danny bonctani jegyzőkönyve. Azt hiszem, most a halottkémnél teszek látogatást.

– Irene Edwards doktornő meg az ő tetemtrancsírozó csapata – mondta undorodva Lambert. – Pfuj! Az ilyen helyektől lúdbőrös lesz a hátam! – Megborzongott. – Egészen pontosan, már őtőle is lúdbőrös lesz.

Harrigan kinyitotta a kocsija ajtaját.

– Edwards doktornő nagyszerű tudós, öcsi. Több bűnügyet oldott meg, mint az egész kapitányság együttvéve. – Kis szünetet tartott. – Leona, intézd el ezt a dolgot Willie-vel! – Lamberthoz fordult. – Te pedig velem jössz!

Lambert vonakodva a kocsi túloldalára sétált, és beszállt.

Dr. Irene Edwards, Los Angeles városának vezető patológusa és halottkéme tiszteletre méltó külsejű, ötvenes hölgy volt, akit leginkább kimért viselkedése és kemény, hivatalos beszédmodora jellemzett. Lambert kényelmetlenül izgett-mozgott a jelenlétében. Nem annyira az asszony, mint inkább a foglalkozása zavarta. El sem tudta képzelni, mi indíthat valakit arra, hogy holttesteket metéljen megélhetésképpen. Különösen, ha nő az illető. A rendes doktorokat még meg tudta érteni, de mi késztet valakit, hogy olyan foglalkozást válasszon magának, amelyben éjjel-nappal tetemeket kell szabdalnia? Rendőrként – noha még csak rövid ideje volt a testületben – a kelleténél több hullát látott, mégis úgy gondolta, ha mindennap ilyen holttesteket kellene fölnyitnia, biztosan nem bírná a gyomra.

Edwards doktornő néhány röntgenfelvételt tett a hátulról megvilágított ernyőre, és beszéd közben különböző pontokat mutatott meg rajtuk.

– A halál oka egy éles szerszám erőszakos behatolása a mellkasüregbe – mondta tárgyszerűen –, a behatolás ereje csaknem kettéválasztotta a felsőtestet. A halál azonnal beállt – mondta, és gyorsan rápillantott Harriganre.

A hadnagy bólintott, és hálás volt ezért az információért. Legalább minden gyorsan történt, és Danny nem szenvedett. Ez nem sok, gondolta, de azért valami.

– A rendőrtiszt körülbelül húszlábnyit zuhant a padlóig – folytatta Edwards doktornő, és a röntgenfelvételeket nézte –, erre utalnak a test bal oldalán látható tömör bevérzések és törések.

Hosszú szünetet tartott.

– A gyilkos ezt követőleg kiemelte a gerincoszlopot és a koponyát a tetemből. Az izmokat, porcokat és inakat, melyek a gerincet a bordákhoz kapcsolták, egyetlen hatalmas vágással szelték el; a szerszámnak élesebbnek kellett lennie, mint a mi legjobb kórbonctani eszközünk. Egyszerűbben szólva: kicsontozták, mint egy nagy halat – tette hozzá, noha nem akart érzéketlennek mutatkozni, de más módon nem volt képes megfogalmazni a tényt. – Még életemben nem láttam ilyet!

Most Lambertet figyelte, aki valamilyen fölszerelést vizsgálgatott zavartan.

– Ne érintsen semmit! – szólt rá kurtán, mint egy szigorú szülő a túl kíváncsi gyerekére.

– Ne aggódjon! – válaszolta Lambert, gúnyos grimaszt vágva.

– Miféle fegyver lehetett az? – kérdezte Harrigan, miközben türelmetlenül rápillantott Lambertre.

– Kétélű – mondta Edwards doktornő –, tizenkét-tizennégy hüvelyk hosszú, borotvaéles. Volt azonban néhány egészen szokatlan tulajdonsága is.

Odalépett a kis laboratóriumi hűtőszekrényhez, elővett egy üveglemezt, amit azután egy elektronmikroszkópba helyezett. Harrigan és Lambert melléje léptek. A videoképernyőn egy kép jelent meg; miközben a doktornő a képélességet igazította, az ernyőt betöltő látvány egyre nagyobb lett.

– Ez egy csontminta – magyarázta Edwards doktornő –, amit a gerincoszlop csöppnyi maradékából vettünk. Amit látunk, az a valóság százötvenezerszeres nagyítása. Az a feketésszürke lerakódás, amit a sejtrendszeren látnak, valamiféle anyagmaradvány a fegyverről.

– Mint amikor egy golyótól fémnyomok maradnak a testben? – kérdezte Lambert.

– Igen. De nem hiszem, hogy ez az anyag magából a fegyverből származik. Inkább valamilyen nedvesítő anyag, amely a fegyverhez tapadva * javítja a vágási erőt. Mint a fenőkőre kent nedvesítő olaj.

Hátrább lépett, megcsóválta a fejét, és rámeredt az ernyőn látható képre.

– De ez minden. Az anyag ellenáll minden további elemzésnek.

Harrigan hosszan bámult az ernyőre, majd furcsa nyílhegyet vett elő a zsebéből, és a doktornőnek adta.

– Ezt Danny kezéből feszítettem ki – mondta. – Emiatt ment föl a mestergerendához. – Megnyalta az ajkát, nagyot nyelt és hozzátette: – Ezért halt meg.

Edwards doktornő kivette a fémdarabkát a hadnagy kezéből, lenyűgözve vizsgálgatta, majd tenyerébe emelve megpróbálta fölmérni a súlyát.

– Mintha egyáltalán nem volna súlya – mondta döbbenten.

– De vág, mint az acél – válaszolta Harrigan.

– A doktornő kivette a tárgylemezt a mikroszkóp alól, megigazított néhány gombot, csavart, azután a kis fémkarmot illesztette az elektronmikroszkóp fókuszába. Homlokát ráncolva meredt az ernyőn megjelenő képre.

– Megdöbbentő! – közölte. – Olyan tulajdonságai vannak, amelyek úgyszólván ellenállnak a leírhatóságnak. Nem fém-, hanem kristályos szerkezetű. Hasonlít a gyémánthoz, de sokkal-sokkal keményebb. Ugyanakkor valamilyen módon megvan az önnedvesítő tulajdonsága, mint annak a fegyvernek, amely megölte Archuleta nyomozót.

A doktornő az ernyő egy pontjára mutatott.

– Amit itt látnak, az ennek az anyagnak a párája. Ez ugyanis lebomlik és párállni kezd…

Zavartan a fejét rázta, és reménytelenül Harriganre nézett.

– Ez valami olyan anyag, amely nem található a periódusos táblán.

– Mi az ördögöt mond itt?! – kérdezte Lambert. A doktornő üres tekintettel ránézett.

– Nem tudom, mi az ördögöt mondok. Valamennyien kínosan hallgattak. A periódusos tábla – ismételte magában Harrigan, és megpróbált visszagondolni a gimnáziumi kémiaórákra. Az a táblázat, amelyben a természet összes eleme megtalálható. Szóval akkor mi az ördögöt mond a doktornő? Hogy ez a fegyver akármiből van is, nem létezik a természetben? Hát ez hogy lehetséges?

Keyesre gondolt. Egy másodpercig sem hitte el, hogy a Kábítószer-ellenes Hivataltól van. Biztosan a kormányzati kémszervezetek valamelyikéhez tartozik, ez határozott meggyőződése volt. De melyikhez? CIA-hoz? Nemzetbiztonsági Hivatalhoz? Micsoda? Az okos fiúk a Pentagonban kifőztek valami új technológiát, és hagyták, hogy egy őrült megszökjön vele? Ez sok mindent megmagyarázna, gondolta. Nem mindent, de azért elég sokat. Ezért kerülhetett az ügybe olyasvalaki, mint Keyes.

"Magának fogalma sincs, kivel van dolga" – mondta nemrég Keyes. Harrigan akkor azt gondolta, az ügynök önmagára utal, a muszkliját mutogatja. De mi van, ha az egész dolog nem őróla szólt? Mi van, ha Keyes a gyilkosra utalt? Lehet, hogy azok az okosfiúk kiképeztek valami szupergyilkost, fölszerelték ezzel az új, kísérleti technológiával, ami eddig nem is létezett? Mert ezek mindennap valami agyrémszerű, furcsa, új szarral állnak elő. Genetikailag módosított vírusok, amelyek halálos biofegyverként használhatók; fotonikus komputerek, amelyek lézersugárral működnek; robotok, amelyek olyan korszerűek, hogy szinte emberiek… Az isten szerelmére, most meg mit találhattak ki?! Feltéve, ha erről van szó.

Elsőre vad ötletnek látszik, de talán van benne valami. Látott egyszer egy régi filmet, az volt a címe, hogy A mandzsúriai elnökjelölt. Arról szólt, hogy a kommunisták elfogtak egy amerikai katonát, és tökélyre fejlesztett agymosási technikájukkal átprogramozták. Belőle lett a tökéletes gyilkos. Ez már valószínűleg akkor is lehetséges volt, és figyelembe véve a modern tudományok fejlődését, most még inkább lehetséges. A kérdés inkább az, hogy valószínű-e. Lehet, hogy egy szupertitkos kormányzati kísérlet balul ütött ki? Lehet, hogy Keyes most része annak a kormányzati csapatnak, amely a nyomokat akarja eltüntetni?

– Doktornő, mi van a többi áldozattal? – kérdezte Harrigan. – Ott találtak valamit?

– A szövetségiek magukkal hozták a saját szakértőiket – mondta Edwards doktornő szórakozottan. Összeráncolta a homlokát. – Én a város halottkéme és főpatológusa vagyok, és ők mégis teljesen kirekesztettek a vizsgálatokból.

– Finoman szólva – tette hozzá Lambert.

Igen, gondolta Harrigan. Ha Keyes azon iparkodik, hogy minden nyomot eltakarítson, elleplezzen, ez pontosan beleillik a képbe. Bizonyosan nem akarta, hogy olyasvalaki, mint Irene Edwards, körülötte szimatoljon. A doktornő túl okos, és hamarosan túl sok összefüggést vett volna észre. Keyes biztosan nem engedte a bonctani vizsgálatok közelébe se. Ám Danny esetében Keyes acélszerű kontrollja valamit – lazult. Nem tehette meg, hogy egyszerűen lefoglalja egy zsaru holttestét, és a saját embereivel, titokban végeztesse el a boncolást. Ezt sem a helyi rendőrség, sem pedig Danny családja nem tűrte volna. Talán abban reménykedett, hogy nem nézik meg túl közelről, gondolta Harrigan, vagy nem tudják, mit kell nézni, keresni. De Keyes alulbecsülte Irene Edwardst. A doktornő nagyon profi, ráadásul tudományának megszállottja, és különösen nem szereti, ha azt mondják neki, hogy álljon félre, és ne tegyen föl kérdéseket. Szóval Keyesék kicsit megtépdesték a tollazatát, és a doktornő sértődött lett.

– Semmilyen módon nem tudott egy pillantást vetni a bizonyítékokra, melyeket a szövetségiek gyűjtöttek? – kérdezte Harrigan. – Biztosan végeztek néhány tesztet, és annak a följegyzései talán megmaradtak a komputerben?

– Megpróbálhatom – válaszolta Irene Edwards –, de nem lesz könnyű. Megnézem, mit tehetek.

– Köszönet, doktornő! – mondta a hadnagy. Majd jelentkezünk.

Visszavette tőle a nyílhegyfélét, és Lamberttal a sarkában kiment. Ahogy kijöttek a laboratóriumból, és a parkoló felé indultak, Harrigan megállt, és nappali fényben is megvizsgálta a fémdarabot. Arcára tűnődő kifejezés ült ki.

– Hadnagy, mi a franc lehet ez itt? – kérdezte Lambert, és rámeredt a fegyverdarabra. – De tényleg?

– Fogalmam sincs – válaszolta Harrigan, és maga is erősen bámulta a nyílhegyet –, de az biztos, hogy nem lehet megvásárolni a vasboltban.

– Katonai cucc? – kérdezte Lambert, és fölvonta a szemöldökét.

Harrigan élesen ránézett. Lehetséges, hogy a gyerek is ugyanúgy gondolkodik, mint ő?

– Nem rossz föltételezés – mondta. Vagy olyasmi, ami tőlük szabadult el, vagy pedig olyasmi, amit pokolian szeretnének megszerezni.

Ez az, amire eddig nem gondolt. Lehetséges, hogy valamilyen külföldi hatalom is benne van a játékban. Ez is megmagyarázná, miért takar mindent a titkosság fedője, amit a szövetségiek nyomtak az ügyre.

– Keyes – mondta hangosan gondolkodva. Minden út Keyeshez vezet. Nála van a rejtély kulcsa. – Kicsit közelebb jutottunk.

Ahogy Harrigan kocsijához lépkedtek, egy öreg, fekete Cadillac fordult be a kanyarban. Lassan elment mellettük, majd közvetlenül a járdához húzott. A kocsiban jó néhány hatalmas termetű jamaicai ült, mindegyiknek loknis afrofrizurája volt. Mezítelen mellkasukon bőrmellényt viseltek, és teliaggatták magukat gyöngyökkel, tollakkal, amulettekkel. A kocsi ablakán marihuána sűrű füstje szállt feléjük. Az egyik ember közönyösen rájuk nézett, majd intett Harrigannek, hogy szálljon be.

Lambert izmai megfeszültek. A fegyvere után nyúlt, de a hadnagy megnyugtatóan megfogta a csuklóját.

– Nyugi, öcsi, minden rendben van! – mondta és remélte, hogy valóban minden rendben volt. Ha az ember Willie királlyal foglalkozik, ebben egyáltalán nem lehet biztos. Úgy látszik, a hír hamar eljutott hozzá, ő pedig nem vesztegette az időt. Ami azt jelenti, aggódik. Talán tud valamit, és el akarja adni az információt. Vagy éppenséggel nem tud semmit, és Harriganből akarja kiszedni. Akárhogy is, csak egyféleképp lehet megtudni.

Lambert nyugtalanul ránézett. Tekintete azt kérdezte: biztos abban, amit csinál?

Harrigan biccentett.

– Majd később telefonálok – mondta, és elindult a nagy fekete autó felé.

Az egyik jamaicai kinyitotta a hátsó ajtót, ő pedig beszállt. A kocsi azonnal elszáguldott.

– Na igen! – kiáltott utána Lambert. – És akkor én most hogy jutok haza?

Megcsóválta a fejét, és torz grimaszt vágott. A zsaruk titkos randevúkra mennek kábítószerbárókkal – kezdenek elszabadulni itt a dolgok. Persze érthető: valaki vagy valami itt szabadon garázdálkodik az utcákon, és mindenki halálra rémült: a zsaruk a szövetségiek, a bandák, mindenki. Fogalma sem volt arról, mi az ördög folyik itt, de egy dolog biztosnak látszott: mégpedig az, hogy Keyes és a szövetségi barátai sokkal többet tudnak, mint amennyit elárulnak.

Ezt nyilván Harrigan is tudja, ezért akar ilyen határozottan a végére járni. Eleinte is így volt, most azonban, hogy Dannyt meggyilkolták, már tökéletesen nyughatatlan lesz, míg a végére nem jár. Lehet, hogy Keyes mögött áll az egész Egyesült Államok, gondolta Lambert, de azért ő nem cserélne vele, ha a szövetségi különleges ügynök a hadnagy útjába kerül.

Nézte a nagy Cadillacet, amint befordult a sarkon. Kicsit aggódott. Nem örült neki, hogy Harrigan egyedül megy az effélékkel. Egyáltalán nem tetszett az ügy. Ez több mint kockázat, ez már butaság. Ezek az emberek nem gondolják meg kétszer, ha el kell tenni láb alól egy zsarut. De hát most Harrigan lépése jön, ő pedig a maga módján játszik, akármit mondjon is a főkapitányság vagy a szövetségiek. Pilgrim kapitány támogatja, de többre nem képes. Ha Heinemann megtud valamit erről a találkozóról Willie királlyal, biztosan agytolulást kap. Akkor pedig nagyon megcsúzlizza Harrigan seggét.

Feltéve, hogy a hadnagy élve visszatér erről a találkozóról.

5.

Tökéletes csöndben autóztak, egészen alkonyatig. A jamaicaiak végig úgy tettek, mintha ő ott sem lett volna. Akik elöl ültek, mozdulatlanul meredtek maguk elé. A hátul, Harrigan mellett ülők pedig úgy viselkedtek, mintha szobrok volnának; oda-vissza adogattak egy nagy marihuánást staubot az orra előtt. Még azzal sem fárasztották magukat, hogy átkutassák, vagy elkérjék a fegyverét. Mintha nem érdekelte volna őket. Harrigan nem tudta eldönteni, ez jó jel-e. Különben is a szűk kocsiban a túlerőben lévő jamaicaiakkal szemben akkor sem tudott volna sokat tenni, ha vendéglátói úgy döntenek, hogy tesznek valamit ellene.

A marihuána nehéz füstje fojtogatta, csípte a szemét. Könnyezni kezdett. A Cadillac légköre forró és füstös volt, mint egy gőzfürdőé. A sztereó rádió hangszóróin reggae-zene szólt. Bob Marley, természetesen. Az első ülésen eltehénkedő nagydarab jamaicai könnyedén rázta a fejét a zene ütemére. Harrigan kinézett az ablakon, megpróbálta nyomon követni, merre mennek. Szemlátomást nem a jobb városnegyedek felé haladtak.

A kocsi váratlanul egy sikátor bejáratához húzott. Az egyik jamaicai szó nélkül kinyitotta az ajtót, a járdára lépett, és intett Harrigannek, hogy kövesse.

– Kösz a fuvart! – mondta ő, és köhécselni kezdett, ahogy kiszállt a kocsiból. Visszahajolt, és beszólt az ablakon át: – Tudjátok, fiúk, egy kicsit csökkenteni kéne az adagotokat!

Azok odabent továbbra is mereven előre bámultak, még csak nem is biccentettek. Rendben van, gondolta. Megfordult, és rámeredt a sötét utcára. Csupán a végében, egy kapu alatt égett egy lámpa. Ezen kívül nem látott semmit. Nagyszerű hely egy rövid sétára, gondolta fanyarul. Óvatosan belépett a sikátorba. A legkisebb neszre is fülelt, a legkisebb mozdulatot is leste.

Ember, gondolta, nem tetszik ez nekem. A tarkója libabőrös lett. Ugyanazt érezte, amit a kolumbiaiak fegyverraktárának tetején, miután lelőtte a Skorpiót. Azt a furcsa érzést, mintha egy fegyver célgömbje irányulna a tarkójára.

Megpördült, rámeredt az útra a háta mögött. A Cadillac még mindig ott állt, ajtajai nyitva, a jamaicaiak nyugodtan ültek, hallgatták a reggae-t, és füstöltek. Egyik sem tett semmit, ami akár távolról is fenyegető lenne. Feltéve, persze, hogy az ölükben könnyedén heverő géppisztolyokat nem tekintjük távolról sem fenyegetőnek.

Ha ez csapda, gondolta Harrigan, ennél jobb helyet nem is választhattak volna. Nos, ha az ember nem vállalkozik, mondta magának, nem is nyerhet. Mély lélegzetet vett, és lassan folytatta útját a fasorban.

Elérte az út végét, és megállt a halvány lámpafényben. Már épp kinyitotta volna a lámpa alatti ajtót, amikor egy mély hang zendült meg mögötte:

– Azt mondják, beszélni akarsz velem – mondta a hang. Olyan volt, mint a végítélet harsonája. – Hogy mindenféléket kínálsz nekem. Mondd meg, miért, Mr. Rendőr?

Harrigan megfordult. Nem tudta megállapítani, honnét jön a hang. A sikátor furcsa visszhangjai miatt mintha mindenhonnan egyszerre szólna.

– Információt akarok – mondta.

Hatalmas, toronyszerű figura lépett lassan elő az árnyékból. Willie király. Tényleg úgy néz ki, mint egy vudu főpap: magas, hihetetlenül széles vállú férfi, sötét, sebhelyes arcában vad, mélyen ülő, ideges szemekkel, fején pedig hatalmas, loknis, sűrű hajzat. Övében hosszú, hegyes dobókés, kezében pedig egy kilenc milliméteres Uzi géppisztoly. Közelebb lépett, egy faládára tette az Uzit, és hosszan végigmérte Harrigant.

– Információt? – kérdezte Willie király, és a hangja úgy szólt, mintha egy hordó mélyéről jönne. – Arról, aki ezt a sok gyilkosságot csinálta az utcán?

– Megölte a maga embereit, és most az enyémeket kezdi – mondta Harrigan. – Szerintem, maga tudja, kicsoda. A gyilkost akarom!

Willie király vérfagyasztóan fölkacagott.

– Nem tudom, ki az – mondta –, de tudom, hol van. A túloldalon.

A túloldalon? – gondolta Harrigan. Ez meg mi az ördögöt jelent? Gyanakodva figyelte Willie-t.

– Mi a fenéről beszél maga?

– A szellemek világáról, ember! – válaszolta Willie király, és nagyot bólintott. – Valamennyiünket el fog vinni.

A kurva életbe, gondolta Harrigan, ne csináld már ezt velem! Nincs időm ezekre a hülyeségekre.

Willie király kinyújtotta ökölbe szorított kezét, majd ujjai hirtelen elernyedtek, kinyitott tenyerében néhány kicsi, sötétbarna, fényes csontdarabot mutatott Harrigannek. A láda tetejére dobta a csontokat, és rövid ideig gondosan tanulmányozta őket.

– Látod? – kérdezte, és a furcsa mintára meredt, melyet a lehajított csontok formáltak. – Mindig ugyanaz. – Sötéten Harriganre nézett. – Nem áll meg, amit nem lehet megállítani – mondta baljóslatúan. – Érti, amit mondok, ember? Nem hal, meg, amit nem lehet megölni.

Kurtán, ijesztően fölnevetett, és Harrigan érezte, hogy rémület fut végig a gerincén. Most már látta, mivel uralkodik Willie a népén. Túl a vudu miszticizmuson, Willie királynak félelmetes jelenléte volt. Személyiségének ereje elsöprő. Tekintete szinte magnetikus. Ettől a gonosz nevetéstől pedig az ember félelmében azonnal számolni kezdi a gyöngyöket a rózsafüzéren.

– Ez, ami megöli az embereidet, meg az én embereimet, a túloldalról van – mondta most Willie király. – Érzem mindenütt magam körül…

Nagyot bólintott, mintegy aláhúzva, amit közölt.

– Nem lehet megállítani ezt, ember. Nem láthatod a démon szemét, amíg a te időd el nem jön. Ez félelmetes, ember, igazán félelmetes.

Harrigan rámeredt a másikra, s azon tűnődött, hogy Willie bolond, kábult vagy tényleg hiszi ezt a hülyeséget, amit locsog. A szemek, amelyek visszanéztek rá, ravasz, kísérteties szemek voltak, de nem volt bennük a kétszínűségnek még az árnyéka sem. Harrigan olyan ember tekintetét látta, aki egy egészen más valóságba pillantott bele. Willie király nyilvánvalóan hiszi, amit mond.

– Itt nincs más a számodra, rendőr – mondta végül. – Ideje menni. Készítsd föl magad!

Harrigan egy hosszú percig nézte a másikat. Valami furcsa, lemondó szomorúság lebegte körül Willie királyt. Elég egyértelmű, hogy hisz ebben a furcsa, vudu szellemvilágban. Vagy talán tényleg bolond. Lehet, hogy egyszerűen hülyét csinál belőle. Akárhogy is, gondolta Harrigan, itt ma nem kap információt. Ha Willie király tud is valamit, nyilvánvaló, hogy nem akar üzletet csinálni. Vagy nem teheti. Vagy nem tud semmit. Vagy halálosan fél.

Harrigan biccentett, és megindult a sikátor kijárata felé. Közben kellemetlen gondolatai támadtak a ládán heverő Uzival kapcsolatban. Előbbi helyén ott állt még a Cadillac, a jamaicaiak várakoztak. Nos, ez az egész egy nyavalyás időpazarlás volt, gondolta a hadnagy, amint megindult feléjük. Két kezét óvatosan eltartotta a testétől, hogy azok odakint lássák: fegyvertelen. Egy gyilkos a szellemvilágból. Jézusom! Willie, úgy látszik, túlságosan belemarkolt a saját árujába. Márpedig most, hogy Ramón Vegát eltette az útból, Willie az utca királya. Ez nem igazán bátorító hír, de e pillanatban más miatt nem kell aggódnia. Majd Willie királyról is gondoskodik jó időben, így vagy úgy. Feltéve, ha ez a "szellem-gyilkos" nem kapja el előbb, gondolta Harrigan.

Beszállt a jamaicaiak kocsijába, és elhajtottak.

Odakint a fasorban Willie nagyon-nagyon mozdulatlanul állt. Belebámult a sötétségbe, a végtelenbe. Végül összesöpörte a ládáról a szétszórt csontokat, újra odadobta őket, azután rámeredt a mintára, amit kiadtak. Összevonta a szemöldökét. A félelem árnyéka futott át az arcán amiatt, amit a mintában látott.

Valami lepottyant a háztetőről. Leesett a sikátorba, eltalált egy fém szemeteskannát. Kis darab tégla vagy vakolat. Willie ijedten fölnézett. Meresztette a szemét, megpróbált észrevenni valamit a sötétben. Erősen fülelt. Mozdulatok hangját hallotta. Maga fölött, a falon.

Egy pillanatig mintha látott volna valamit, valami halvány, meghatározhatatlan alakot, ami szinte vonaglik az árnyékban. Mintha maga az éjszaka mozogna. Ha Willie keresztény, most keresztet vetett volna, így azonban a doboz felé nyúlt, és megragadta az Uzit.

Valami leugrott előtte a falról, nagyot dobbantva ért földet, néhány yardnyira előtte.

Willie kibiztosította az Uzit, és lőni kezdett. Az egész sikátort elborította a géppisztoly hosszú sorozata. A jamaicai az összes golyóját kilőtte. Kirántotta az üres tárat, másikat illesztett be, és tenyerével a helyére lökte. Mozdulatlanul állt, hallgatózott, szemét kimeresztve próbált látni is a sötétségben.

Újabb mozgást hallott, ezúttal közelebbről, talán tíz- vagy tizenöt lábnyira. Ismét lőtt, de a géppisztoly csövét jobbra-balra mozgatva tűz alatt tartotta az egész sikátort. A fegyverből réz töltényhüvelyek röpködtek, mint forró fém esőcseppek.

Az Uzi üresen kattant. Ismét kilőtte a tárat. A semmibe nézett. Akárki van is ott, ezt aligha élhette túl. És mégis, szinte hihetetlen, de megint mozgás neszét hallotta. Még közelebbről. A zajforrás lassan, baljóslatúan közeledik felé, mint a macska, aki becserkészi az egeret.

Hirtelen éles, pukkanó hangot hallott. Mint egy elektromos kisülés. A hangforrás irányába nézett, és szikrázó kék fények bizarr kavargását látta egy esővíztócsa fölött. Hitetlenül, tágra nyílt szemmel figyelte, hogy ragyogó kék energiaszalagok tekergőznek kígyóként két hatalmas lábon. A tócsában álló két láb távolról sem látszott emberinek. Ahogy a vízre meredt, onnan olyan rémlátomás tükröződött, amely a legőrültebb kábítószeres álomban sem születhet.

Willie rémült tekintete fölfelé kúszott a lábakról, arra, ahol egy testnek kellett volna lennie. De nem volt ott semmi, csak valami furcsa, fátyolszerű légmozgás, a sötétben egy még nagyobb sötétség, amely hatalmas, rémítő formát kezdett ölteni. Saját szavai jutottak eszébe ebben a félelmetes pillanatban: nem láthatod a démon szemét, amíg a te időd el nem jön.

Willie kitágult pupillával állt, elejtette a használhatatlan Uzit, és az övébe tűzött két kés után nyúlt. Ám amikor ujjai rákulcsolódtak a markolatra, már tudta, hogy minden értelmetlen. Nincs mód a látomás ellen küzdeni. Nem lehet legyőzni egy démont. Hamarosan neki is át kell kelnie a túloldalra.

Egy pillanattal később a sötét fasorban fölhangzott rettenetes halálordítása.

Willie király halott szeme nyitva meredt a semmibe, míg a Ragadozó háromujjú kezében, a loknis fürtöknél fogva cipelte a levágott fejet. Előttük hosszan húzódott a sötét, ködös folyosó, melyen metángáz gomolygott vastagon. A vadász óvatosan egy fémasztalra helyezte a vadonatúj trófeát, és módszeresen metszeni kezdte róla a húst. Néhány kicsiny, fényes fémszerszámot használt, amely a földi szemlélőt talán sebészeszközökre emlékeztette volna, bár az emberi orvostudományénál sokkal fejlettebb technológiát képviselt.

Lehámozta a húst, inakat, izmot. Gyorsan, gyakorlotton dolgozott, akár a zsákmányát nyúzó vadász. Szinte hihetetlen, milyen sebesen csupaszította le Willie király fejét csillogó, kopasz koponyává, melyet a csiszolószerszámok apró érintése gazdagon fénylő, patinás színűre változtatott. A Ragadozó magasra tartotta a koponyát. Csaknem tisztelettel szemlélte meg több irányból, akárha értékes műtárgy volna. Másik kezével fölemelte Willie megskalpolt fejbőrét a sűrű fürtökkel, és három ujját gyönyörködve merítette meg a hajzatban. Lám, ez a teremtmény is: a biztos halállal nézett szembe, mégis a végsőkig harcolt. Újabb emlékezetes trófea, amit a többihez rakhat.

Hatalmas fémlaphoz lépett. Megnyomott egy gombot, és a lemez halkan, sziszegő hangon félrecsúszott. Mögötte sűrű, zselészerű anyagtömb magasodott, benne számos kifényesített emberi koponya, gerinccel együtt. A gyűjtemény ismét növekedett. Sikeres vadászat volt.

Lassan, óvatosan belenyomta az új zsákmányt a vastag védőzselébe. Amikor a helyére került, a zselé körbefolyta, és a felszíne ismét kisimult. A Ragadozó mélyen, elégedetten trillázott, aztán a fémlemezt a helyére csúsztatta.

Újabb trófeák kerülnek majd ide, ahogy a vadászat folytatódik, gondolta. Vadászat, arra a harcosra, aki megérezte az ő jelenlétét. Megérezte, mert az az emberi lény több, mint harcos: maga is vadász, akárcsak ő. Ettől különleges az az ember. Más. Különösen értékes trófea.

Már a becserkészése is izgalmas. A Ragadozó minél hosszabbra szerette volna nyújtani, hogy alaposan kiélvezze. Ettől még nagyobb elégtétel lesz megszerezni a zsákmányt. És édes lesz a vadászat emléke, amikor majd odahaza elmeséli a többieknek.

A nehéz, fehér ajtók gumírozott szisszenéssel szétnyíltak. Keyes a parancsnoki tréler bejáratánál állt. Lágy, hunyorgó, vörös fények világították meg hatalmas termetét. Belépett az ajtón. Végigment a keskeny folyosón, melyet mindkét oldalról számítógépegységek és videoképernyők szegélyeztek. Minden szürreális vörös fényben úszott. Az egész valahogy egy atommeghajtású tengeralattjáró parancsnoki hídjára emlékeztetett.

Fehér köpenyes szakemberek kezelték a számítógépeket, rohangáltak le-föl, kívülről alig észlelhető céltudatossággal. A legtöbb monitorernyőn más szakemberek képe látszott. Ezek fehér "nyusziruhába" öltöztek. "Nyusziruhának" nevezik azokat a műanyag, Tyvek overallokat, melyeket patyolattiszta laboratóriumokban kell viselni. Aki a monitorokra nézett, az ernyőkön azt láthatta, hogy a technikusok infravörös reflektorokat és kamerákat helyeznek el egy raktárféle helyiségben.

Keyes szórakozottan rápillantott a képernyőkre, amint elment mellettük. Elégedetten bólintott. Odalépett a központi számítógéphez, ahol Garber hajolt néhány lapnyi kinyomtatott szöveg fölé.

– A cirkulációs tesztek állapota? – kérdezte Keyes.

– Megfelelő hőmérséklet, változatlanul huszonhárom Celsius-fokon – válaszolta Garber, de nem nézett fel. – Jó hír, hogy a cézium 90 nedvesedése 87 százalékos, és még emelkedik!

A tréler másik végében az egyik szerelő fölállt egy monitor mellől, és odakiáltott Garbernek:

– Garber úr, van itt valami a bejövő képen, a tévéhíradóban, amit meg kéne néznie.

Keyes és Garber odaléptek a képernyőhöz. Tony Pope-ot látták, aki egy bűncselekmény helyszínén állt. A háttérben rendőrautók vörös és kék vészvillogói látszottak. A riporter egy sikátor bejáratánál magyarázott, beszélt a mikrofonjába. A szerelő fölhangosította.

– …a véres gyilkosságok sorozatában – mondta Pope –, amelyeket a Pszicho-bosszúálló gyilkosnak tulajdonítunk. A legutóbbi áldozatért, Willie királyért azonban senki sem fog könnyeket hullatni, mert ő volt a város kábítószerbáróinak egyik legvérszomjasabbika. Brutálisan lefejezett tetemét, amelyből vérfagyasztó módon a gerincoszlopot is kitépte a gyilkos, ma hajnalban találták meg ebben a bűzlő sikátorban. Akármilyen morbid a gondolat, Willie király kimúlása a földi világból valahogy beleillik a…

Keyes bólintott a szerelőnek, mire az levette a hangot. A különleges ügynök megfordult, ránézett egy másik monitorra, amelyen rosszul körülhatárolható kép, egy gázszerű szellemalak jelent meg egy pillanatra, azután eltűnt.

– Készen várunk! – mondta Keyes komoran mosolyogva.

Hosszú-hosszú ideje áhítozott erre a napra. Egészen azóta, hogy Dutch Schaeferrel találkozott. Az tíz évvel ezelőtt volt. Egy évtizede már! De megérte. És most már nem kell sokáig várnia.

Alan "Dutch" Schaefer őrnagy egy különleges kommandóalakulat parancsnoka volt. Csapatát a Delta Force speciális alakulat legjobb katonáiból toborozták. Fő feladatként nagy kockázattal járó, titkos küldetéseket hajtottak végre idegen országokban. Schaefer, a sokszor kitüntetett vietnami veterán számos titkos túszszabadító akcióra és más támadásra vezette alakulatát. Sosem veszítettek egyetlen embert sem. A legjobbak legjobbjai voltak. És akkor elküldték őket egy álcázott akcióra Közép-Amerikába – amiről egyedül Schaefer jött visszaélve.

A történet, amit elmondott, alig volt hihető. Csapata egy idegen létformával találkozott, egy olyan ragadozóval, aki úgy cserkészte be őket, ahogy a vadász a vadat. Egymás után megölte Schaefer csapatának tagjait, majd megnyúzta a tetemeket, elvitte a koponyájukat és a gerincoszlopukat – trófeának.

Végül már csak Schaefer maradt életben. Schaefer meg egy fiatal gerillanő, akit a csapat ejtett foglyul. Az őrnagy a dzsungelén át előreküldte a lányt a határon túli LZ-ig, majd a különös teremtmény ellen fordult. Egy az egyben, mano a mano*. Végül megsebesítette a lényt, talán halálosan, talán csak mozgásképtelenné tette. Sosem fogják megtudni, mert a Ragadozó – Schaefer nevezte így – működésbe hozott egy kis hatósugarú atombombát, és az összes fegyverével meg a dzsungel egy nagy darabjával együtt elpusztította önmagát.

[* szemtől szembe]

Abban a pillanatban, amikor rájött, hogy a sebesült Ragadozó beindította egy bomba időzítőszerkezetét, Schaefer nyakába kapta a lábát, és úgy rohant át a dzsungelén, mint aki megveszett. Futott az életéért. Amikor a helikopterek a lány irányításával érte mentek, megtalálták. Alig látszott emberi lénynek, ahogy ott állt a kiégett dzsungel legszélén. A helikopterpilóták nézték a szörnyű pusztulást, és nem is akarták elhinni, hogy az őrnagy még él. Sokkos állapotban volt. Nem tudott beszélni arról, ami vele meg az embereivel történt. Hetekig képtelen volt szólni róla, még akkor is, amikor Keyes először látogatta meg a kórházban.

Egyszerű lett volna agyrémként elutasítani Schaefer egész történetét, de szóról szóra egybeesett azzal, amit a gerillanő mesélt. Azután figyelembe kellett venni az őrnagy előéletét, lélektani alkatát, amely azt mutatta, hogy ő nem kifejezetten az az ember, aki könnyen összeroppan vagy pszichózisba esik. Schaefer olyan volt, akár a bivaly, hihetetlenül erős, atletikus termettel, olyasvalaki, aki nem törik meg nyomás alatt. Jó néhányszor megjárta már előzőleg a poklokat, és mindig lerázta magáról a bajt. Ráadásul tucatszor hazugságvizsgáló géppel is tesztelték, csakúgy, mint a gerillanőt.

Azután az a kiégett dzsungel. Valami ott vitán felül fölrobbant, olyasvalami, amitől az egész környék átforrósodott. Ám amikor megmérték a sugárzást, kusza eredményt kaptak. A kráter meg a lerombolt terület nagysága alapján úgy gondolták, hogy a robbanótöltet ereje öt-tíz tonnányi lehetett. A gerilláknak viszont nincs atombombájuk. Különben is: ilyen kicsiny hatású atombomba nem létezik. Még a taktikai fegyverek is kilotonnás kategóriában vannak. A jelen készletben egyszerűen semmi nincs, ami kisebb másfél kilotonnánál. Senkinek sincs ennél kisebb atombombája!

A gerillák inváziója után, melyet Schaefer csapatának már az ötlet születésekor sikerült lelepleznie, egy vizsgálóbizottságot küldtek ki a terület földerítésére. Néhány mérföldnyire a robbanás helyétől találtak egy jóval kisebb kiégett dzsungeldarabot is. Ez egyértelműen azt mutatta, hogy rakéta szállt föl onnan. Márpedig a gerillák egész biztosan nem használtak űrhajót.

Röviddel ezután Dutch Schaefer eltűnt. Úgy, ahogy volt, még betegen a sugárzás utóhatásaitól. Egyszerűen kitépte karjából a csöveket, legyűrt néhány ápolót és biztonsági őrt, akik megpróbálták megállítani, majd kitört a kórházból, és megszökött. A parkolóból ellopott egy kocsit, és ez az utolsó információ, amit tudni lehet róla.

Az orvosok azt állították, mostanra már valószínűleg halott. Keyes azonban nem volt ebben olyan biztos. Látta az őrnagy dossziéját. Találkozott és beszélt vele. Lehet, hogy kicsit alacsony a fehérvérsejtszáma, elképzelhető, hogy azóta csontrákot vagy leukémiát kapott, mindenesetre Dutch Schaefer nem az a fajta ember, aki egy kórházi ágyban heverészik, s várja a halált, miközben kormányügynökök hada hallgatja ki reggeltől estig, estétől reggelig. Az a pasas fiatal volt, erős, és kicseszett módon nyughatatlan. Lehet, hogy túlélte. Talán igen, gondolta Keyes. Nem könnyű dolog egy ilyen embert megölni. Lehet, hogy Dutch Schaefer még visszatér.

Akármi van is most vele, Schaefer egy dologban bizonyos volt: a Ragadozók visszatérnek. Akárhogy is, gondolta Keyes, már eljött az ideje. Tíz hosszú év. Egy évtizednyi várakozás. Évek, melyek során minden ostoba jelentést átvizsgált, amelyben ufókkal való találkozásról esett szó. Minden jelentést, amelyben embereket raboltak el élőlények. Minden New Jersey-i háziasszonyokról szóló hírt, akik misztikus szellemkalandokat éltek át, miután meteorológiai léggömböket láttak. Rosszabb volt, mint a nyavalyás Kék Könyv hadművelet. A rohadt Légierő pedig egyáltalán nem segített. De apró lépésenként, minden megszégyenülés meg rengeteg álhír ellenére lassan kialakult valami kép. Olyan kép, amit nem láttak volna, ha Dutch Schaefer nem mondja el nekik, mit kell nézniük.

Az enyém vagy; gondolta Keyes, amint várakozón a monitorokra meredt. Nézte a szerelők nyüzsgését. Most végre a Ragadozó lesz a zsákmány! Hamarosan, gondolta Keyes elégedetten, hamarosan a zsákjába dug egy űr lényt.

A környék nyugodtnak, békésnek látszott. Szertartások helye az emberi faj számára. Az a terület, ahol elhelyezték társaik maradványait, és a gödröt azután kőtotemekkel jelölték. Szemlátomást ezt a területet szentnek tekintik.

A Ragadozó körbekémlelt, de tevékenységnek nem sok nyomát látta. Két szárazföldi jármű állt a közelben. Odébb egy emberi hím meg egy nőstény helyezte el szertartásosan a helyi flóra néhány látványos darabját az egyik totemre. Különös szokásaik vannak ezeknek a lényeknek. Úgy látszik, valamiért tisztelik a halottaikat. Rejtélyes. Maguk is ragadozó fajták, megölik a társaikat, de nem vesznek ki belőlük trófeát, a holtakat pedig megbecsülik, noha nem szükségképpen azokat, akiket ők maguk öltek meg. A Ragadozók évszázadok óta tanulmányozzák és vadásszák őket, de még mindig sok megértenivalójuk maradt.

Különös zaj vonta el a vadász figyelmét. Egy kis termetű lény, egy éretlen hím, aki még nem fejlődött ki egészen, közeledett gyorsan feléje. Kezében valami fegyverfélével. A Ragadozó izmai megfeszültek. A kifejletlen humanoidok rendszerint nem viselnek fegyvert! Ráadásul ez a fegyver egészen különös módon működött. Hangokat adott, mintha elsütötték volna, de a csőnél nem látott hőjeleket, nem csökkent a fegyver energiája, és lövedékek sem jöttek ki belőle. Talán elromlott, hogy nem működik.

A Ragadozó mozdulatlanul állt, figyelte a közeledő kis humanoidot. Az hirtelen megtorpant. Erősen figyelt. Az álcázóruha ellenére valahogy észlelte az ő jelenlétét. Lézeres célzókészüléke villant, ahogy célkeresztbe hozta a kis humanoidot. A vállára szerelt fegyver megmozdult: célra tartott.

Ekkor megértette. Amit az éretlen hím a kezében tart, nem fegyver, csupán egy fegyver jelképe. Bizonyára így képezik ki a leszármazottaikat, gondolta a Ragadozó lenyűgözve: ártalmatlan jelképeket nyomnak a kicsik kezébe, hogy megtanulják a teljesen működőképes fegyverzet használatát, mire éretté válnak. Tehát ez az éretlen ember nem jelent fenyegetést. Még nem veszedelmes, még nem zsákmány. Túl fejletlen ahhoz, hogy foglalkozzék vele, túl kicsi ahhoz, hogy trófea legyen.

A lézeres célzókészülék kikapcsolt. A Ragadozó lenézett a fejletlen humanoidra, érdeklődéssel figyelte. A kis lény moccanatlanul állt, kitágult szemekkel vizslatta a Ragadozót. Azután megmozdult. Kinyújtotta a kezét: valamit tartott benne.

– Kérsz cukrot? – kérdezte a piciny teremtmény.

– Anthony! Gyere ide! Már mondtam neked, hogy ne szállj ki a kocsiból!

A hatéves Anthony anyjára nézett, aki az apja mellett állt, a furgonnál. Azután a hatalmas, meghatározhatatlan alakra tekintett, aki előtte tornyosult, és tulajdonképpen nem volt látható, hacsak azt az örvénylő valamit nem tekintjük látványnak, amely a fák, az ég és a fű képével keveredett. Utána a kezében lévő, félig elszopogatott cukorkára pillantott. Talán a szellemek nem is szeretik a cukrot, gondolta. Ismét fölnézett a villódzó szellemalakra.

– Akkor szia! – mondta bizonytalanul, és futva indult a szülei kocsijához.

El akarta mondani nekik, hogy szellemet látott a fáknál, de anyja türelmetlenül belökdöste az autóba, és fejcsóválva arról dünnyögött valamit, hogy "túl sok szombat reggeli rajzfilmet lát ez a gyerek". A kocsi ajtói becsapódták, és a furgon elhajtott. Mike Harrigan most már egyedül maradt a temetőben. Ahogy Danny Archuleta sírjánál állt, teljesen lefoglalták saját gondolatai. Nem észlelte, hogy figyelik.

– Nekem kellett volna meghalnom, Danny fiú! – mondta, és a virágok borította sírra meredt. – Nekem kellett volna.

Letérdelt, és egy kicsiny, bőrkeretes fényképet rakott a virágok közé. A fotón a jóval fiatalabb Mike Harrigan és a jóval fiatalabb Danny Archuleta volt látható, a rendőrakadémiai napokból. Egymást átölelve álltak, a "Los Angeles-i Rendőrség" föliratú trikóban.

Úgy érezte, kicsit ő is meghalt Dannyvel. Olyan közel voltak egymáshoz, amennyire két ember csak lehet! Úgy érezte, az egész az ő hibája. Amikor Danny meghalt, olyasmivel foglalkozott éppen, amit ő parancsolt neki. És a barátja egyedül halt meg.

Harrigan fölállt. Egy hosszú percig némán nézte a sírt. Megrohanta a veszteség fájdalma és a búskomorság érzete. Ám ekkor hirtelen valami mást is érzett… Megpördült, dühödten végigtekintett a fák során. Pillantása valami csillogón akadt meg az egyik fa alacsony ágán. A napfény ott egészen különösen villant!

Lassan megközelítette a fát, keze a pisztolytáskája felé mozdult, tekintetét le nem vette a csillogó tárgyról. Ahogy közeledett, már látta, hogy fémes, és a láncánál fogva lóg az egyik alacsony ágról. Kinyújtotta érte a kezét.

Danny medalionja volt.

– Danny… – suttogta Harrigan.

Elővette a pisztolyt. Érezte, hogy libabőrös a háta. Teljesen körbefordult, de életnek jelét sehonnan sem észlelte. A temető gyanúsan csöndes volt. Még a madarak sem daloltak. Csak a langyos szellő suttogott az ágak között.

Úgy érezte, mintha egy hatalmas ököl szorítaná össze a gyomrát. Tehát nemcsak üldözési mánia. Tehát nem arról van szó, hogy öregkorára túl ideges lett. A gyilkos az imént itt járt, figyelte, becserkészte őt. Aztán gúnyolódásképp itt hagyta Danny láncát. Mintha azt mondaná: "Te vagy a következő."

Oké, a kurva anyádat! – gondolta Harrigan. Eltöltötte a hideg düh, ahogy a tenyerében lapuló medálra meredt. Gyere! Várok rád! Le van szarva Keyes, le van szarva Heinemann meg a többi is! Most már csak te és én vagyunk! És biztos, hogy a végén a pokolra küldelek!

Visszament a kocsijához, közben éberen figyelt mindenfelé, de ösztönei azt súgták, hogy a gyilkos már nincs a közelben. Mintha csak azért hagyta volna itt Danny medalionját, hogy közölje vele: bárhol, bármikor képes megtalálni.

Harrigan izmai megfeszültek, ahogy a volán mögé ült és elhajtott. Erezte, hogy most már közel a leszámolás. Ideje, hogy beszéljen Jerryvel és Leonával.

A ruhagyár közelében megállt egy nyilvános telefonfülkénél. Ahogy kilépett a járdára a légkondicionált kocsiból, a hőség szinte mellbe vágta. Legalább harminchét fok volt. Néhány kis srác megnyitott egy tűzcsapot, és a vastag vízsugár alá állt játszani. Erről egy pillanatra saját gyerekkora jutott eszébe, amikor ő és Danny ugyanígy játszottak, kis megkönnyebbülést szerezve a hőségben, mielőtt jöttek a zsaruk, és elkergették őket.

Hosszan figyelte a gyerekeket. Azokra a régi szép, ártatlan napokra gondolt. Mintha azóta már a más életét élné, egy másik világban.

Bedobott egy pénzérmét a készülékbe, és fölhívta a halottkémi hivatalt. Leona vette föl a telefont, már az első csöngetésre.

– Uramisten, Mike, már három órával ezelőtt itt kellett volna lenned! – mondta aggódó hangon. – Hol a fenében jártál?

– Sehol. Csak a régi szép időkön gondolkodtam – válaszolta. – Mi újság?

Ekkor hallotta meg Lambert hangját, és rájött, hogy Jerry a másik fülhallgatón át követi beszélgetésüket.

– Ha még nem hallotta volna – közölte Lambert –, ma reggel megtalálták Willie holttestét Dél-Adamsban, egy sikátorban.

– Tudom – válaszolt Harrigan. – Erről beszél az utca.

A zsebébe nyúlt, és elővette Danny nyakláncát.

– Ő ott volt – közölte szórakozottan –, éreztem. Közel van, nagyon közel.

A gyilkos ott volt a sikátorban Dél-Adamsban, amikor Willie királlyal találkozott. Megölte Willie-t, és otthagyta a tetemét, mintha azt üzenné Harrigannek, hogy éppily könnyen lehetett volna ő is az áldozat. A temetőben szintén ott volt, otthagyta neki Danny medalionját, hogy biztosan megtalálja. Mintha ez az egész valamiféle játék volna.

– Mike, ez őrület! – mondta Leona, aki még jobban aggódni kezdett a hadnagy furcsa hangja miatt. – Óvatosnak kell lenned!

– Valamennyiünknek óvatosnak kell lennünk – válaszolta Harrigan, és visszarakta a zsebébe a nyakláncot. – Mi van Keyesszel?

– Még mindig nincs nyoma – felelte Lambert. – És nem jelent meg a sikátorban, sem Willie meggyilkolásának helyszínén.

– Az FBI-kapcsolatunk megerősíti, hogy hallott egy célcsoportról, amelyik a kábítószerkereskedő bandák után nyomoz – mondta Leona. – Keyest nyolc hónappal ezelőtt vezényelték el a fővárosi irodától, de Caldwell nem sokat tud a meglehetősen gyanús részletekről.

– Hadseregbeli múltja egészen más történet – tette hozzá Lambert. – Az biztos, hogy van valami furcsa Keyes testvér körül! Úgy tűnik, hogy egy bizonyos dr. Peter J. Keyes végzett a Cornell Egyetem fizika szakán. Alighogy kikerült az iskolából, ágyba bújt a Stratégiai Védelmi Intézettel, majd két évvel később kapitányi rangban helyezték a Légierő kémelhárításához. Innentől minden rá vonatkozó följegyzés szigorúan titkos. Hadnagy, magának igaza volt! Úgy látszik: valaki itt elszabadult, a szövetségiek bűvészdobozával a hóna alatt.

– És Keyest küldték, hogy visszaszerezze a bűvészdobozt! – mondta Harrigan. Így minden egybevág. Összeillenek a részek. És mégis…

– Mike – mondta Leona, félbeszakítva a gondolatait –, ez itt zsákutca. Mi kiscsoportosok vagyunk hozzájuk képest. Nem a mi ligánkban játszanak.

Harrigan mély lélegzetet vett, és megérintette Danny medalionját a zsebében.

– Nem érdekel, mekkora ügy ez, és ki mindenki van benne! – mondta határozottan. – Ez a fickó megölte Dannyt, ezért kifog nyúlni!

Szeme sarkából mozgást látott. Megpördült, és előrántotta a .45-öst. Hatalmas, agyarakkal borított, tátott szájjal találta magát szemközt; vadul kimeredő, üveges szemek bámultak rá néhány hüvelyknyiről, a telefonfülke üvegajtaján túlról. Rémülten hátratántorodott a látványtól.

Majdnem átlőtt az ajtón, azután rájött, hogy egy kitömött állat néz farkasszemet vele. Hatalmas kodiakmedve, amit néhány munkás cipelt ki egy trófeakitömő műhelyből, hogy teherautóra emelje. Harrigan nagyot és mélyet sóhajtott.

– Mike? Ott vagy még? – kérdezte Leona.

– Igen – válaszolta Harrigan, és visszatartotta a lélegzetét. A csudába, gondolta, már vibrálnak az idegeim. – Valami új hír a kitűnő doktornőtől?

– Itt vagyok, hadnagy – hallotta Irene Edwardsot a telefonon át. – Átvizsgáltam a számítógépek tartalmát. A szövetségi hatóságok mindent kitöröltek, kivéve…

Harrigan hallotta, ahogy a doktornő lenyom néhány billentyűt a számítógépén.

–… kivéve egy kémiai teszt részletét. A Vega-kéjlakban vettek valamilyen anyagmintát. Faszilánkokkal keveredett, alighanem a falból vagy egy gerendából vették. A mintában NH₃, NO₂, NO₃ nyomait találták, továbbá ökör hemoglobinját, dietyl-sztilbesztrollal keveredve.

Harrigan buta arcot vágott.

– No, ezt le kell fordítania nekem, doki.

– Ammónia, nitrátok, szarvasmarhavér, nagy adag DES-sel keveredve – válaszolta a doktornő.

– DES? – Harrigan Lambert hangját hallotta. – Szteroidok?

– Igen – válaszolta Edwards doktornő. – Ezzel injekciózzák a teheneket, mielőtt a vágóhídra küldik őket. Ettől híznak. Nem igazán kóser megoldás. Azt hiszem, akárki ölte is meg Dániel Archuletát, nem sokkal azelőtt a vágóhídon járt.

Harrigan bólintott. A kirakójáték darabjai kezdenek összeállni. Keyes a vágóhídi negyedben járt, amikor Lambert elveszítette a nyomát. A szövetségiek néhány lépéssel előttük vannak, de ők gyorsan felzárkóznak mögéjük.

– Ott fogjuk megtalálni őket! – mondta Harrigan a telefonba. – Szálljatok a metróra! A Long Beach-i vonalra! A Vernon utcai állomásnál találkozunk egy óra múlva.

– A rohadt metrón? – kérdezte Lambert. – Mi baj van az autónkkal?

– A megfigyelés és a követés a te specialitásod, nem emlékszel, öcsi? – felelte Harrigan. – Mert még nem láttad Keyes egyik arcát sem, nem jelenti, hogy nincsenek ott. A hátsó kijáraton surranjatok ki, intézzétek el, hogy ne kövessen senki, csak azután szálljatok a metróra!

Letette a telefont, és kilépett a fülkéből. Kicsit várakozott a járdán, bámulta a trófeabolt kirakatát, ahonnét az előbb a kitömött medvét kivették. A vitrin teli volt állatokkal. A mester igyekezett őket olyan pózokba állítani, ahogy az ember leggyakrabban találkozik velük a vadonban.

Vadásztrófeák.

6.

Jerry és Leona a hátsó lépcsőn jöttek le, és a vészkijáraton hagyták el a halottkémi hivatal épületét. Hátra-hátrafordulva ellenőrizték, nem követi-e őket valaki, amíg az utcán a metró felé haladtak. Lambert észrevette, hogy a lány fáradt és kicsit szórakozott. Mintha már a minap, Ray kocsmájában is beteg lett volna, gondolta. Talán azért, mert éjjel-nappal, pihenés nélkül ezen az ügyön dolgozik. Vagy talán a hőség. Esetleg bujkál benne valami influenzaféle. Akármi is a baja, Leona túl büszke, illetve konok ahhoz, hogy bármit is eláruljon a rosszullétéről.

Lambert kicsit tépelődött, előhozza-e a témát, de hát mégiscsak a partneréről volt szó. Ha nem érzi jól magát, neki igazán tudnia kell róla.

– Khm… remélem, nem haragszol meg rám – kezdte óvatosan –, de mintha nem lennél egészen jól.

Leona dühödten rámeredt, és sértődötten válaszolt:

– Figyelj, ez egy elég hosszú hét volt! Hagyj már békén, az istenit!

– Pfü! – folytatta Lambert. – Ne légy már ilyen érzékeny! Csak annyit akartam mondani, hogy úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis pihenés. Tudod, ahova megyünk, nem éppen rózsakert. Olyan szag van arrafelé, hogy egy perc alatt megfullad még egy patkány is. Nem hiszem, hogy kibírod! Nézd, aligha találunk bármit is nyugodtan hazamehetsz. Ülj be a kádba, vegyél egy jó hideg fürdőt! Ha találunk valamit, majd telefonálunk.

A lány elmosolyodott. Kissé megkönnyebbült.

– Köszönöm, de mi itt nem így szoktuk. Különben is, ezt az egészet végig akarom csinálni, már csak Danny kedvéért is.

– Rendben van, de nem mondhatod, hogy nem szóltam!

– Szóltál – válaszolta a lány. – Most gyerünk! Folytatták útjukat a metróhoz, közben újra meg újra ellenőrizték, nem követik-e őket. Átkozott egy ügy, mormogta magában Lambert. Lementek a lépcsőn a metró bejáratához, majd eltűntek az utasok folyamában. Egy brutális, elmebajos gyilkos nyomában járnak, és közben bújócskát játszanak a szövetségi ügynökökkel is. Ennyi elég ahhoz, hogy bárki kiboruljon. Határozott meggyőződése volt, hogy Harrigan ösztönei nem csalnak. Keyes és az emberei, akárkik voltak is, valamilyen nagy nyomeltüntető akció részesei. Ez az egyetlen értelmes magyarázat.

Valaki meglépett a szupertitkos kormányzati cuccokkal, a kísérleti fegyverrel, amit új, könnyű, rendkívül erős ötvözetből csináltak, olyasmiből, mint az a karom – vagy nyílhegy? –, és a szövetségiek most vissza akarják szerezni az egészet. Lehet, hogy a gyilkos közülük való, olyasvalaki, aki bezsongott, és emiatt szeretnék az egész ügyet leplezni. Mindenesetre ott látta a dolgon a Cl A kézjegyét. Vagy ha nem a Társaság volt, akkor egy másik titkos kormányzati csoport, valami szupertitkos, amiről senki még csak nem is hallott. Szólt már a fáma effélékről. Titkos kormányzati gyilkossági hivatalok, amelyek papíron sehol sem léteznek, amelyeket bonyolult pénzügyi manőverekkel finanszíroznak, és amelyeknek a tisztviselői semmilyen szabálynak vagy előírásnak nem kötelesek megfelelni. Akármi legyen is, gondolta Lambert, megragadtak egy tigrist a farkánál, és most nem lehet elengedni. Nem csoda, hogy Harrigan ennyire aggódik: hátha követik őket. Most már ő maga is aggódni kezdett.

Ahogy lesétáltak a lépcsőn a peronhoz, Lambert állandóan forgatta a fejét, aggodalmasan kémlelt jobbra-balra. Csúcsforgalom volt, mindenütt emberek nyüzsögtek. Az egymáshoz nyomuló testek sűrűjében akárki kormányzati ügynök is lehet. És kérdés, hogy Keyes és az emberei milyen messzire mernek elmenni önmaguk védelmében.

Nehéz volna-e valakinek kinyújtani a kezét a tömegből, és egy enyhe lökéssel a közeledő szerelvény alá taszítani őket? Üldözési mániája van, vagy tényleg követik őket? Lambert nem vett észre semmi gyanúsat, de valahogy mégis úgy érezte, valaki tekintetét a hátukba fúrja.

Ahogy a Ragadozó átvágott a tömegen, harci sisakjának szkenneré egymás után vetítette szeme elé a nyüzsgő emberi testek hőképét. Itt aztán nem volna hiány trófeákban, de ő most mindössze két emberi egyedre összpontosított, akik előtte haladtak. Nem értette az emberi kapcsolatok teljes bonyolultságát, de tudta, hogy bizonyos humanoidok kötődnek egymáshoz. Némelyek családi kapcsolatokban, mások pedig olyan formákban, amelyek hasonlatosak a családiakhoz, de valami módon mégis másmilyenek. Talán ez a törzsi kötés.

Az a két teremtmény, akit most cserkészett be, a harcosok törzséhez tartozik, ez nem is kérdéses. Azoknak a legtöbbje viszont, akik itt nyüzsögtek körülötte, nem harcos. A legtöbbjük here vagy munkás, aki feladatokat végez a harcosok osztálya számára, ez utóbbiak pedig szemre is nyilvánvalóan parancsnokolnak fölöttük. De még a harcosok között is észrevett bizonyos hatalmi láncolatot, némely elemében nem is nagyon különbözőt az otthonitól. A fejlődés évszázadain keresztül ez volt az egyetlen megfigyelt jelenség, amelynek lényege nem változott az emberi teremtmények között. Mindig a harcosok törzse volt az elit, a legagresszívebb, a legtehetségesebb, a legnagyobb kihívást jelentő.

Az emberi törzsek, harcoscsoportok közül, amelyekkel eddig a Ragadozó találkozott, mindenképpen az volt a leghatalmasabb, amelyhez ez a két humanoid is tartozott. Az ebből szerzett trófeák feltétlenül minden eddiginél értékesebbek. Ám közülük is a legszebb darab a vezérük koponyája lesz. Őt azonban a legvégére hagyja. Előbb egymás után elpusztítja törzsének tagjait, hogy ezzel is növelje dühét és harci kedvét.

Az emberek között a harcosok törzsében kifejlesztett kötődés különösen erős volt. Olyan vad dühvel védték egymást, ahogy más fajok csak a leszármazottaikat védik. A halott-tisztelet szertartása is, melyet a Ragadozó megfigyelt, valahogy jóval kifinomultabbnak látszott a harcosok törzsében, mint más emberi csoportok között. Azokkal ellentétben a harcosok fegyvert használnak a halott földbe tételének szertartásakor. Ez nyilvánvalóan jelképes támadás az ellenség ellen, aki lemészárolta egyiküket. A jelenség elég egyértelmű kifejezője az erőnek és az egységnek, valamiféle eskü. Bizonyítéka annak, hogy továbbra is határozottan küzdenek az ellenséggel. Ha e csapat összes tagját elpusztítja, biztosan vad harci lázba kergeti vezérüket, így a vadászat még izgalmasabb lesz, jóval nagyobb, mi több, fantasztikus kihívást jelent.

Az emberek csak úgy nyüzsögtek körülötte, de mert e munkásokat nem tekintette kihívásnak, nem is nagyon figyelt rájuk. Nem elég agresszívek, ösztöneik jóval gyöngébbek. Alacsonyrendű példányok. Középszerű zsákmányt jelentenének.

Ő csak arra a két másikra figyelt, feszülten.

A lépcsőkön nyüzsgő utasok, a peronon tolongó járókelők hálát adhattak a sorsnak, hogy nem fedezték föl maguk között az álcázott Ragadozót. Időnként egyik-másikuk megérezte a jelenlétét, ösztöne valami furcsa, kellemetlen jelzést adott, ahogy a lény elhaladt mellette láthatatlanul. Némelyikükre ijedt bizonytalanság tört rá, ilyenkor gyorsan körülnézett, megfordult és egy pillanatra még mintha látott is volna valamit… Ezután pedig mindazok, akik éreztek egyáltalán valamit, ösztönösen a pénztárcájuk vagy a táskájuk után nyúltak, gyanakodva körbenéztek embertársaikra, majd folytatták útjukat, anélkül, hogy újra hátrapillantottak volna.

Amikor a Ragadozó elment mellettük, és meglökte őket, néhányan egymásba botlottak. Ilyenkor körülnéztek, ki taszított rajtuk ekkorát, de mert nem láttak semmit, csak vállat vontak, és mentek tovább. Akadtak, akik dühükben a kényelmetlenség miatt hangot adtak haragjuknak, mert tévedésből azt hitték, hogy a mellettük álló személy lökte meg őket. Alig egy-kettő akadt, aki rövid időre megállt, és homlokát ráncolva arrafelé nézett, ahol a levegőben valami különös csillanást látott, ködös, kavargó mozgást, amit a szeme alig tudott fölbontani. Mintha egy pillanatra fölfeslett volna a valóság szövete. Ám ők is hamarosan mentek a dolguk után, hiszen nem voltak bizonyosak benne, hogy láttak-e egyáltalán valamit. Lelkűkben azonban valami baljóslatú nyugtalanság maradt, megrázkódtak, mintha a halál árnyékát látták volna elsuhanni.

A metrószerelvény megállt az állomáson. Az ajtók kinyíltak, és kilökték magukból a fáradt utasok tömegeit. Jerry Lambert és Leona Cantrell utat vágtak maguknak a tömegben, s fölszálltak a vonatra. Az első kocsiba szálltak be. Teljesen tömve volt.

– Sosem találtam még helyet ezen a rohadt metrón, ahová leülhetnék – méltatlankodott Lambert.

Átmentek a következő kocsiba, de az is zsúfolt volt.

– Mégiscsak autóval kellett volna mennünk – közölte Lambert utálkozó arccal.

A szerelvény elhagyta az állomást. Ahogy a második kocsi végébe értek, Leona hirtelen megállt az ajtónál, és előre mutatott. Az üvegablak túloldalára, a következő kocsiba.

Csordányi fiatal huligán állt körül egy rémült, harmincas férfit, aki ült, és idegesen magához szorított egy aktatáskát. A huligánok öten voltak, egy farkasfalka. A vezér épp most húzott elő egy nagy csavarhúzót, melynek tizennégy hüvelyknyi fémszárát a végén kihegyezték.

– Sosincs vége a szarnak! – sóhajtotta Leona, és a revolverért nyúlt.

A Ragadozó a sínekre ugrott, és rohanni kezdett a sötét alagútban, ahogy a vonat előtte gyorsított. Ő azonban gyorsabb volt a szerelvénynél, hamarosan elérte az utolsó kocsit. Ugrott. Hatalmas karmai belemartak a fémbe. Fogást talált, följebb kapaszkodott.

A falkavezér gúnyosan rávigyorgott az előtte ülő rémült férfira. Kinyújtotta a csavarhúzót, végighúzta a drága aktatáskán. A fegyver nyomán mély karcolás maradt a bőrön.

– Mi van a táskádban, ember? – kérdezte gúnyos hangon. – Gyerünk, hadd nézzem!

A férfi nagyot nyelt, szemét le sem vette róluk, kinyitotta a táskát, és belenyúlt. Hirtelen rántotta a kezét újra elő. Ujjai szinte rátapadtak a rövid csövű, .38-as kaliberű revolver markolatára. Intett a huligánok felé, haragosan előbb egyikükre emelte a pisztolyt, majd a másikra, a harmadikra. Keze reszketett.

– Menjetek a pokolba innen!

A fiatal bandavezér, kezében a csavarhúzóval, egy lépést hátrált. Egyáltalán nem látszott ijedtnek. Megmarkolta a csavarhúzót, és alig észrevehetően bólintott a többieknek. Azok kissé nagyobb körbe álltak, és közrefogták áldozatukat.

– Vigyázz, ember! – mondta egyikük. – Még lelövöd a saját pöcsödet azzal a szerszámmal!

Ugyanebben a pillanatban sima, begyakorlott mozdulattal hirtelen előrántott egy hosszú csövű pisztolyt, és a férfi arcára emelte.

– Fogadjunk, hogy az enyém nagyobb! – közölte vigyorogva.

Az ifjú huligánok csak akkor merevedtek meg, amikor a hátuk mögött néhány lőfegyver zavarának kattanását hallották. A válluk fölött lassan hátranéztek, és azt tapasztalták, hogy jó pár utas előhúzta a maga pisztolyát, és rájuk emeli.

– Senki ne mozduljon! Rendőrség! – kiáltotta Lambert, ahogy berontott a kocsiba. Egyik kezében a pajzsát, másikban az oldalfegyverét tartotta. Leona közvetlenül mögötte jött, és azonnal guggoló mesterlövészpózt vett föl, pisztolyát maga elé tartotta. Senki sem mozdult.

– Mindenki tegye a földre a fegyverét! – utasította őket Lambert.

– Te pedig, te anyaszomorító, dobd el a csavarhúzót! – tette hozzá Leona. – Azt mondtam: dobd el!

Mindenki mozdulatlan maradt.

– Azonnal tegyék le a fegyvert! – mondta ismét Leona. Vérfagyasztó pillantással végigmérte a bandavezért. – Használni fogom!

A fiatal huligán közönyös arccal a metrókocsi padlójára dobta a csavarhúzót. Az utasok leeresztették fegyvereiket.

– Maguk valamennyien le vannak tartóztatva! – mondta Lambert. – Ismertetem a jogaikat: joguk van vallomást tenni, joguk van megtagadni a vall…

Soha nem fejezte be a Miranda-jogok ismertetését. Váratlanul éles, fémes sikoltással levált a metrókocsi tetejének egyik sarka. A világítás néhány lámpája kialudt. Ahogy a két rendőrtiszt megpördült, hatalmas, sötét, meghatározhatatlan alakot láttak a kocsiba ugrani. A fölébük tornyosuló figurát az alagút villódzó fényei rajzolták körül.

Az utasok gondolkodás nélkül ismét megragadták fegyvereiket, és fülsiketítő sortüzet adtak le a feléjük közeledő alakra. A sötét metrókocsit hirtelen megvilágították a torkolattüzek, de még ennél is élesebb ragyogás vágta át a sötétséget, ahogy a Ragadozó lézeres célzókészüléke megállapodott az egyik utason, és a plazmaágyú tüzet nyitott. A szerencsétlen ember eltűnt a lángokban. A következő pillanatban az újabb lövés egy másik utast pusztított el, majd a még újabb egy harmadikat. Az idegen fegyvere halálos pontossággal, elsöprő erővel tüzelt.

A kiáltások és tűzfegyverek zajában a farkasfalka vezetője fölkapta a csavarhúzóját. Előrelépett, a sötét alak felé szúrt, amely szinte már az egész kocsit betöltötte. Az alagút mellettük elsüvítő, villódzó fényeiben Leona látta, hogy az idegen lény fölemeli a huligánt, magasan a levegőbe, majd pedig mellét föltépve az egyik ablakba vágja.

– Jerry! – kiáltotta Leona megrémülve, mert hirtelen elveszítette partnerét a zűrzavarban.

– Vissza!

Érezte, hogy valaki hátulról megragadja és visszarántja. Lambert volt. Maga mögé húzta a lányt, és hátrálni kezdett a metrókocsi túlsó vége felé.

A huligánok egyike hatalmas rugós kést kapott elő, de még mielőtt kiugrathatta volna a pengéjét, valami fülrepesztő hanggal fölszakította a mellét, szinte kettévágta, és a kocsi falának lökte. Teteme Leonéra zuhant, őt is leütötte a lábáról. Érezte, amint a halott még meleg, lüktetve elfolyó vére elborítja az arcát.

Ahogy fölnézett, látta, hogy Jerry székről székre ugorva rohan előre a kocsi közepe felé, és közben vadul tüzel. A Ragadozót támadta, megpróbálta elvonni figyelmét a többi utasról. Hirtelen kiürült a tára. Megnyomta a tárkioldó gombot, betett a pisztoly markolatába egy gyorstüzelő modult, majd amikor a golyók mind a fegyverbe kerültek belőle, félredobta. Visszanyomta a kioldót, s ez az egész csuklójának néhány gyors mozdulata volt.

– Engem akarsz, Jancsibohóc! – kiáltotta dühösen, s megpróbálta magára vonni a gyilkos figyelmét. – Gyere, táncoljunk! Itt vagyok!

Valami mozgást látott, és belelőtt a sötétségbe. Azután ismét. Az alagút fényeiben most egy hatalmas, szivárványszínűen villódzó, mégis meghatározhatatlan, fény és árnyék váltakozásából formálódó alak indult feléje. Lambert ismét tüzet nyitott, valamennyi golyóját kilőtte a közeledő lényre. Látta, amint találatai szikrázva sorban levágódnak furcsa sisakjáról és páncélzatáról.

– Leona! – kiáltotta Lambert, miközben újabb gyorstüzelő modulért nyúlt. – Kifelé! Kifelé!

Leona föltápászkodott, félrelökte a huligán tetemét, és kitörölte a szeméből a vért.

– Kifelé! – kiáltotta a többi utasnak, akik a kocsi másik végében, halálos rémületben a földön kuporogtak. – Menjenek a következő kocsiba! Gyorsan!

Lambert folyamatosan lőtt a feléje közeledő lényre, miközben a kocsi túlsó oldala felé hátrált, hogy minél távolabbra csalogassa a támadót partnerétől és a többi utastól. Lövedékeinek nem volt semmi hatása. Kitapogatta az ajtót a háta mögött, megmarkolta a kilincset, és megrántotta. Az ajtó nem nyílt. Minden erejével húzta, de az ajtó beszorult. Már nem volt út a hátrálásra.

Kilőtte az utolsó golyóját, és elhajította a használhatatlan pisztolyt. Észrevette a földön heverő, hosszú, kihegyezett csavarhúzót. Lehajolt, megmarkolta, és vad ordítással előrerontott.

– Mozgás! Mozgás! – kiáltotta Leona, és gyorsan terelte az utasokat a következő kocsi felé. Fegyverét még mindig maga mögé a sötétségre emelte. Az ablakokon át látta a következő, utasoktól zsúfolt állomást. Máris tovatűnt a robogó vonat mögött, amely még csak nem is lassított. Dühös káromkodással átnyomakodott a hisztérikus utasokon, könyékkel vágva utat magának közöttük. A vészfékhez akart menni.

– Rendőrség! – kiáltotta. – El az útból! Jószerével a fejükre kellett másznia, hogy elérje a vészféket. Kinyúlt és megrántotta. Az utasok egymásra zuhantak, ahogy a szerelvény csikorogva lassított, majd megállt, és az ajtók automatikusan kinyíltak.

– Kifelé! Kifelé! – kiáltotta nekik. – Mozgás! Most rögtön!

Az utasokat nem kellett biztatni. Először a keskeny szerelőjárásra léptek, onnan pedig a sínekre. Az alig elhagyott állomás fényei százyardnyira látszottak az alagútban. Mindenki arrafelé futott. Leona megbizonyosodott róla, hogy nem maradt senki a kocsiban, majd ő maga is kiszállt. Leugrott a sínre, melle vadul zihált. Elindult a menekülők után, majd hirtelen megállt és visszanézett. Szeméből patakzottak a könnyek.

– Jerry… – zokogta.

Megfordult, mindkét kezével maga elé tartotta a pisztolyt. A kocsi ajtajához ugrott, benézett. Az adrenalin hirtelen végigrobogott egész testén. A zárlatos elektromos vezetékek szikrázó fényében hirtelen meglátta Jerry Lambert véráztatta, szörnyűségesen megcsonkított testét. Az egyik kapaszkodóról lógott, fejjel lefelé, akár egy fél disznó.

– Ó, istenem, nem!… – nyögte Leona, és hitetlenkedve rázta a fejét. És ekkor kitört rajta a pánik. Megfordult. Rohanni kezdett. Egyenesen neki az álcázott Ragadozónak.

Érezte, hogy csontrepesztő erővel belerohan valami határozottan tömör, mégis láthatatlan tárgyba. Hatalmas karmos ujjú tenyér szorult a torkára, és erőlködés nélkül a magasba emelte. Leona kézzel-lábbal kapálódzott, hisztérikusan sikoltozott és vergődött, mint a horogra akadt hal. De még csak akkor kezdett igazán sikítani, amikor meglátta a rémítő, agybénító szörnyet: a hatalmas, árnyékból született alakot, amely elragadta őt; a gigantikus kísértetfigurát, amelyen szinte túlcsordult a gonosz sötétség.

A Ragadozó gyorsan végigszkennelte a kapálózó nőstényt. Leolvasta testének hőképét. A sisak érzékelői most mélyebben próbálkoztak. A képernyő jobb oldalán észlelte az emberi lény szívének lüktető ragyogását, középen tüdejének tágulását és összehúzódását, az életet adó vér zubogását az ereiben. Legvégül pedig a lágy, kék ragyogást a nőstény hasában. Ez egyértelműen azt mutatta, hogy odabent egy másik élet van készülőben. Az emberi nőstény tehát terhes.

A Ragadozó elengedte, hagyta, hogy leessen a földre. Ez itt egy harcos, ami nőstényben ritka, de hamarosan utódot szül, és a vadászat erkölcse tiltja, hogy ilyenkor elejtse. Biztos megszólná érte a többi vadász. Kellemetlen. Pedig a nőstény itt kiváló trófea lenne.

Otthagyta a mozdulatlanul heverő nőt, megfordult, és beljebb ment a metrókocsiba, hogy begyűjtse a trófeákat az elejtettekről.

Harrigan csikorogva fékezett a metróállomás előtt. Legalább tucatnyi rendőrautó és mentőkocsi vészvillogói világították meg mellette az éjszakát. Kilökte az ajtót, és kirontott a kocsiból. Arcán pánik ült, ahogy keresztülcsörtetett a riportereken (közöttük, természetesen, Tony Pope-on is), akik valamennyien kérdéseket üvöltöttek a "Bosszúálló Gyilkosról". Észrevette, hogy Heinemann rendőrparancsnok-helyettes jön feléje, jó néhány szárnysegédje kíséretében.

– Mike, ez rettenetes! – mondta a hamuszürke arcú Heinemann a fejét rázva. – Hihetetlen! Odalent egy egész kocsira való hulla fekszik! Nyilatkoznom kell a sajtónak…

Szemlátomást halálos rémületben volt, ahogy a riporterekre nézett.

– Segíts nekem! – mondta tétova könyörgéssel.

– Hívd a haverodat, Keyest! Majd ő elmagyarázza nekik! – vágott vissza Harrigan éles hangon.

– Eltűnt – válaszolta Heinemann. – Az egész célcsoport visszavonult. Mind eltűntek!

Karon ragadta Harrigant. Erősen markolta.

– Mike! Mit mondjak nekik?

– Beszélj nekik a csapatmunkáról! – mondta Harrigan, és kiszakította magát a parancsnokhelyettes szorításából. A mentősökhöz rohant, akik egy tolókocsit gurítottak ki a metróállomásról. Betakarva, beszíjazva Leona Cantrell hevert rajta.

– Hogy van? – kérdezte Harrigan aggodalmas arccal.

– Mélyen sokkos állapotban – válaszolta az egyik mentős –, de él.

A másik a lány teste fölé hajolt. Fején fülhallgató, melynek vezetéke egy érzékelőfejhez kapcsolódott. Ezen viszont két oldalról kis markolók voltak. Az egész érzékelőt egy hordozható Mediscad-egységhez kapcsolták, ami lényegében nem volt más, mint egy nyitott bőrönd, tele digitális leolvasókkal és monitorokkal, amelyek Leona életjelenségeit mérték.

– Magzati szívhangokat fogok – szólt az orvos, aki az érzékelőt tartotta. – Ez az asszony terhes. Gyerünk, vigyétek a megyei kórházba, de gyorsan!

A mentősök megragadták a tolóágyat, és villámgyorsan a várakozó mentőautóhoz gurítottak. Harrigan figyelte, amint elhajtanak.

Utána lesietett a metróállomásra, amely szinte nyüzsgött a rendőrtisztektől, a metróőrség tagjaitól, a laboratóriumi fickóktól és a mentősöktől.

A hadnagy most meglátta a szerelvényt, amelyet bevontattak az állomásra. A tető hatalmas darabját valaki vagy valami letépte, mintha konzervnyitóval nyitott volna föl egy szardíniásdobozt. A fém több helyen megégett, akár egy robbanás után. A kitört, vérrel borított ablakokon át tetemeket látott a kapaszkodókról függni. Egy hosszú pillanatig egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Eltátott szájjal bámulta az elmondhatatlanul szörnyű látványt.

– Mike…

Megfordult, és Pilgrim kapitánnyal találta magát szemben. A két ember hosszan nézett egymásra. Harrigan már tudta, mielőtt kérdezte volna.

– Jerry?

– Sehol sem találják – válaszolta Pilgrim. Most egy rendőrtiszt lépett Pilgrimhez, és rádiótelefont nyújtott felé.

– A rendőrfőnök – mondta.

A kapitány átvette a rádiótelefont, Harrigan pedig odébb lépett. Megközelítette a metrókocsit. Lambert. Hol az ördögben van Lambert? Tompa nyomással a gyomorszájában Harrigan végigment az állomáson, a szerelvény elejéhez. Amikor odaért, leugrott a sínekre, és elindult a sötét alagútban. Lassan haladt, hogy szeme szokja a sötétet. Óvatosan figyelt, vizsgálta a vágányokat.

Most valamin megcsúszott. Megállt és letérdelt, hogy megvizsgálja. Megtapintotta, Nagy tócsa vér volt. Érezte, hogy a szíve kalapál a mellkasában. Fölegyenesedett, és az alagút sötétjébe meredt. Ötvenyardnyival odébb a következő állomás tompa fényeit látta, és valami mozgást is észlelt.

Az állomás világításának háttérfényében nagy, sötét alakot látott. Ott térdelt a sínen, és valami fölé hajolt. Most hirtelen fölállt, és egyetlen hatalmas, sima mozdulattal kitépte a gerincét és koponyáját annak a tetemnek, amely a lábánál hevert. Földöntúli, trillázó kiáltás zengette meg az alagutat, ahogy a sötét alak büszkén magasra emelte a trófeát. A következő pillanatban ráugrott a tetemre, majd eltűnt egy felszínre vezető vészlépcsőn.

Harrigan dühödten felordított, és előrántotta a .45-ösét. Teljes erejéből rohanni kezdett az alagútban. Ahogy az állomáshoz ért, meglátta a szétroncsolt, fölismerhetetlen tetemet, amely a síneken feküdt. Nem kellett felismernie ahhoz, hogy tudja: Jerry Lambert az.

A peronra ugrott. Nehezen vette a levegőt. Rohanni kezdett a lépcsőhöz, majd föl. Hármasával vette a fokokat. Hiszen a gyilkost üldözte. A lépcső tetején, az utca szintjén megállt, vadul, lázasan körülnézett.

A kocsik ütközőtől ütközőig álltak. A rendőrautók, mentőkocsik, közvetítőkocsik, melyek egy háztömbnyivel odébb elzárták az utat, a Vernon állomás egész környékén közlekedési dugót okoztak. Szóltak a kürtök, hiszen a mozdulatlanságra kárhoztatott gépkocsivezetők csak így vezethették le a felgyülemlett feszültséget.

Hirtelen jobboldalt Harrigan meglátott valamit, ami hosszú pillanatra megdermesztette. Alig akart hinni a szemének. Vonagló, lüktető alakzat, tulajdonképpen csak egy hatalmas körvonal, olyasmi, mintha a forróság hőhullámai emberszerű alakká formálódtak volna, szóval a titokzatos lény hirtelen fölugrott a járdáról egy közeli autó tetejére.

A kocsi teteje behorpadt az ütődéstől. A meglepett sofőr hirtelen lehúzta a fejét, majd kinézett az ablakon, és ordított, káromkodott, megpróbált rájönni, mi történt. Ám az alig látható alak már egy másik kocsi tetején járt, aztán a harmadikon. Úgy ugrált autóról autóra, mint aki egy patakon kel át, kőről kőre lépkedve. Harrigan hallotta a dobbanást, ahogy megérkezett a kocsikra, látta az autók tetejét, amint behorpadtak a súly alatt, mégsem tudta elhinni, aminek szemtanúja volt. Összes érzéke lázadt ellene. Isten nevében, hát ez mi…

Lehet, hogy a szeme csapta be. Elképzelhető, hogy a hőhullámok és a közlekedési dugó csapdájába esett járművekből kiszálló kipufogógázok együttes hatása… Nem érdekelte. Nem törődött azzal, mi az ördög a magyarázat erre. Tombolt benne a hideg tűz. Folytatta az üldözést.

Fölugrott egy közeli autó tetejére, nem törődött a vezető üvöltő tiltakozásával. Követte a gyilkos nyomát, kocsiról kocsira ugrált. Igyekezett nem elveszíteni szem elől a lüktető, vonagló látványt, a menekülő gyilkost.

Elért a túloldali járdához. Továbbra sem figyelt a vezetők ordítozására. Végigvizsgálta maga előtt az utcát, az üldözöttet kereste. Most nem látta, de meg tudta állapítani menekülésének útvonalát abból, merrefelé vannak behorpadva a autótetők, hol hevernek a járdán feldöntött gyalogosok. Távolabbról pedig fékcsikorgást hallott, azután egymásnak csattanó fém hangját, és ebből rájött, hogy alaposan lemaradt.

– A francba! – dühöngött, és keresztülrohant az utcákon, vissza a Vernon utcai metróállomásig, ahol a kocsiját hagyta.

Ahogy átlökdöste magát a tömegen és a riportereken. Tony Pope észrevette, és gyorsan elébe állt, eltorlaszolta a hadnagy útját.

– Ez, ugye, megint a Pszicho-bosszúálló Szörnyeteg volt? – kiáltott rá, és az orra alá nyomta a mikrofont. – Hány áldozat volt? Hány súlyos sebesülés? Állítólag kannibalizmus is volt a dó…

A hadnagy fölemelte az öklét, és rettenetesen állcsúcson vágta a riportert. Pope elterült az aszfalton.

Harrigan mint egy baseballcsatár, aki nekiront a védők vonalának, átvágta magát a tömegen. Ha valaki az útjába került, egyszerűen fellökte. Elért a kocsijához. Fölrántotta az ajtót, beugrott, elindította a motort, és miközben tövig taposta a gázpedált, szinte ráhasalt a dudára.

A vadul fölpörgetett motor miatt a kocsi kerekei először egy helyben forogtak, az autó kifarolt. Rémült járókelők ugráltak el az útjából. Azután a jármű szinte előreugrott, vijjogó szirénával vágott át a rendőrségi barikádon.

Harrigan úgy hajtott, mint egy őrült: a záróvonalon előzött szinte tízméterenként, ha kellett; amikor semmilyen más módon nem tudta kikerülni a dugót, fölugratott a járdára, és ott száguldott, a gyalogosok szétspricceltek mellőle. Szinte másodpercek alatt elért arra a helyre, ahol az előbb azt a micsodát látta, akármi legyen is. Fékezett, a kocsi csikorogva kifarolt. A gumik füstölögtek, amikor ismét gyorsított, és követte a koccanások, behorpadt autók nyomán a titokzatos gyilkos visszavonulásának útvonalát. Hunyorgó szemmel vizsgálta a keresztutcákat, a háztetőket, látja-e jelét a merénylőnek.

Semmi. Semmit sem látott, csupán a rombolás ösvényét, amelyet a gyilkos hagyott maga mögött. De egyáltalán, mi az ördögöt keres? Nem látott mást, mint egy furcsa, sziporkázó árnyékot, halványan emberi alakra emlékeztető formát, amely mintha eggyé vált volna a környezetével. Olyan, lényt, amely lebegett és libbent, mintha áttetsző anyagból lenne. Gondolatai vadul kavarogtak, miközben kutatta az utcákon e valószerűtlen külsejű fickó nyomát. Lázas sebességgel hajtott, leginkább az ösztönei vezették.

Kell, hogy legyen valami ésszerű magyarázata annak, amit látott! Biztosan van valami új technológia, amivel létrehozták például azt a különös nyílhegyet, amit Danny összeszorított, halott kezében talált. A Pentagonnál néhány őrült tudós biztosan kirukkolt egy elektronikusan működtetett ruhával, melynek a viselője maga is terepszínű lesz, mindig hasonul a környezetéhez. A dzsungelálcázó ruha legtökéletesebb, továbbfejlesztett változata lehet ez. Nem csoda, hogy Keyes és az emberei olyan rettenetesen szeretnék visszaszerezni. Ha ilyesmi rossz kezekbe kerül… A pokolba is, hiszen éppen hogy rossz kezekbe került. Egy elmebeteg szerezte meg, gondolta Harrigan, és most ámokfutást rendez az ő városában, s meggyilkolja az ő embereit.

Rátaposott a fékre, és a kocsi farolva állt meg egy kereszteződésben. Hogy az ördögbe kövessen valakit, akit nem is lát? Kiugrott az autóból, és megállt az út közepén. Vadul bámult minden irányba. Akármi volt is, az a különös ruha nem tette teljesen láthatatlanná. Az a ragyogás, kavargás, mintha hőhullámok lebegtek volna, az az alig észrevehető, libegő forma…

Hirtelen, robbanásszerű zajjal nagy csapat galamb rebbent föl, és szétszóródott a levegőben a négy égtáj felé. Harrigan épp időben nézett arra, hogy észrevegye: az utca túloldalán, egy nagy hirdetőtábla előtt valami megmozdult. Visszaugrott a kocsijába, és folytatta az üldözést, párhuzamosan haladt a zsákmányával.

Bekanyarodott egy keskeny sikátorba, gyorsított. A jármű mint az elhajított kő vágtatott át az utcán, fellökött egy útjába került vas szeméttartót, a levegőbe dobta. Míg a kocsi továbbszáguldott, a guruló szeméttartó ott dongott a nyomában. Harrigan kilőtt a sikátorból, vissza egy másik utcára. Nyakát nyújtva a tetők sorát figyelte. Megállt, körbenézett, de megint nem látta az álcázóruhás gyilkos nyomát. Féktelen dühében a kormánykereket ütötte.

– Gyere elő, te mocsok! – ordította. – Nem lehet, hogy elveszítselek! Lehetetlen!

Ismét padlóig nyomta a gázpedált. Még gyorsabban száguldott az utcán, közben kétségbeesetten próbálta kitalálni, melyik irányt választotta a gyilkos. Ekkor a szeme sarkából észrevette, hogy a sikátorból egy nagy teherautó zúdul kifelé, egyenesen feléje. Káromkodva félrerántotta a volánt, megpróbálta elkerülni az ütközést, de túl késő volt. A teherautó szinte belerobbant a rendőrkocsi oldalába, és félrelökte. Az ütközés ereje hosszú másodpercekig megbénította a hadnagyot. A teherautó úgy tolta maga előtt a kocsiját az út közepére, mint egy buldózer.

Harrigan a fejét rázogatva próbált magához térni. Tétova ujjai az ajtó kilincsét keresték. Mielőtt azonban teljesen normálisnak mondhatta volna magát újra, valaki fölrántotta az ajtót. Érezte, hogy kezek ragadják meg, ledobják az aszfaltra. Valakik hátracsavarták a karját. A csuklóján bilincs csattant. Mielőtt tiltakozhatott volna, mielőtt elkiálthatta volna magát, hogy ő is rendőrtiszt, csuklyát dobtak a fejére. Érezte, hogy fölemelik, és viszik a teherautó felé.

Hirtelen rádöbbent: Keyes.

Földobták a teherautó platójára. Erőlködve megpróbált fölülni, de valaki ellökte és lenyomta. A csuklyával a fején nem látott semmit, csak érezte, hogy az autó elindul.

– A fene egyen meg benneteket, rendőrtiszt vagyok! – kiáltotta, de hangját szinte teljesen visszafogta a csuklya.

Nem válaszolt senki. Hát persze, gondolta keserű haraggal. Miért is törődnének vele? Fütyülnek az egészre. Szemlátomást cseppnyi kételyük sincs abban, amit csinálnak. Azzal sem f árasztották magukat, hogy átkutassák. A fegyvere még most is ott lapult a hóna alatt, a tartóban. Igaz, hogy a karját hátrabilincselték, tehát a pisztolynak nem sok hasznát veszi. De ha adnának egyetlen kis lehetőséget, csak egyet…

A teherautó váratlanul megállt. Ajtók csapódását hallotta. Fölemelték és levették a platóról. Egy kezet érzett magán. Még jobban a fejére szorította a csuklyát, aztán vezetni kezdte. Előre lökték. Most egy rámpán haladt fölfelé, olyasféle rámpán, amilyeneket a kamionok rakodásához használnak. Szisszenő hangot hallott, mint amikor egy légzsilip becsukódik az ember mögött. Most megtapogatták, átkutatták; elvették a .45-öst, azután lerántották róla a csuklyát. Az éles fény szinte elvakította.

Egy nagy lakókocsi vagy kamion belsejében volt. Technikailag nagyon fölszerelt parancsnoki állássá alakították át. Számítógépkonzolok előtt fehér köpenyes emberek álltak, és egyszerre sokféle, bonyolult fölszerelést kezeltek. Villogó videoképernyőket, oszcilloszkópokat, digitális ernyőket látott, és sok-sok komputert a tréler mindkét oldalán. Fények villództak, és érezte a légkondicionálás hűvösét. Akárha egy űrkilövő állomás parancsnoki tornyában lett volna.

Peter Keyes feléje pördült egy forgószékben. Eddig egy képernyőt nézett a számítógépe mellett. Most rápillantott Harriganre. Öltönye fölött ő is fehér köpenyt viselt. Fölállt, és elindult a hadnagy felé.

– Hát nem előfordul maga is a leglehetetlenebb helyeken? – kérdezte gúnyosan. Biccentett az ember felé, aki Harrigant tartotta. Levették róla a bilincset.

– Jöjjön, hadnagy, ezt biztos érdekesnek találja majd. Nem mondtam, hogy előbb-utóbb szerencsétlen balesete lesz?

– Mi ez? – kérdezte Harrigan, és zavartan körülnézett.

Keyes megcsóválta a fejét, és szemlátomást mulatott magában, úgy bámulta őt.

– De hányszor elmondtam magának, Harrigan, hogy fogalma sincs arról, mivel van dolga.

Az egyik számítógéphez hívta Harrigant, és néhány utasítást kopogtatott be. Egy videoszalag indult el a képernyőn. Először kódszámokat mutatott, azután kis ideig nem volt semmi az ernyőn, csak statikus sistergés, végül azonban különös, szellemszerű, lebegő alak jelent meg, amely leginkább még emberre emlékeztetett. Ugyanakkor azonban annyira vibrált, lebegett, anyaga hol megjelent, hol eltűnt, mintha egy lidércfényt sugárzó szellem lett volna, akit ráadásul víz alatt figyelnek meg. Harrigan megrökönyödve nézte a képernyőt. Keyes viszont őt figyelte, és amikor a hadnagy döbbenetét látta, halványan elmosolyodott.

– Ez itt a maga "gyilkosa", hadnagy. Csodálatos, nem?

Harrigan rámeredt, és semmit sem értett.

– Feromonjelek, amelyek elhagyják a testét – magyarázta Keyes –, tulajdonképp illatmolekulák.

Garber, aki egy közeli konzolnál ült a képernyő előtt, most feléjük pillantott és elvigyorodott.

– Briliáns! – mondta.

Keyes ismét a billentyűket nyomogatta. A képernyőn egy másik kép jelent meg. A hadnagy most porig égett, lerombolt dzsungelt látott, ahol valami rettenetes robbanás történhetett. Fehér sugárzásvédő ruhát viselő emberek jártak egy kráter körül, műszereikről adatokat olvastak le, és talajmintákat vettek. Harrigan érdeklődéssel figyelte a szalagot, de fogalma sem volt róla, mit lát.

– Tíz évvel ezelőtt – mesélte Keyes – egy ehhez hasonlatos gyilkos lény becserkészte és megsemmisítette a Különleges Alakulatok egyik kommandóját Közép-Amerikában. Egyetlen túlélő volt, de ez a micsoda csaknem őt is elkapta. Információi fölbecsülhetetlennek bizonyultak. Miatta sikerült idáig jutnunk.

Keyes szünetet tartott, rámeredt a képernyőre.

– A robbanás kétszáz hektárnyi esőerdőt változtatott nukleáris párává. Igazán kiváló fegyver. Tudja, Harrigan, ezek nem szeretnek veszíteni. És ha veszítenek, nem engedik, hogy megnézegessük a kis játékaikat.

Váltott a kép. Most fiatal, spanyolos nőt láttak, aki egy kihallgatószobában ült. Arca izgatott volt, hangja érzelmektől remegett, míg beszélt.

– A dzsungellel álcázta magát mozgás közben – mesélte –, nagyon gyorsan, hatalmas erővel mozgott. Olyan színe volt, mint a kaméleonnak: mindig láthatatlan. Úgy vadászta le az embereket, mint mi a nagyvadat…

Keyes most újabb parancsokat kopogtatott a gépbe, és egy másik film kezdett peregni. Ismét egy kihallgatószoba, de ezúttal Harrigan már fölismerte azt, aki a vallomást tette. Ezt a lányt találták Ramón Vega kéjlakában; ő volt a mészárlás egyetlen túlélője. A filmen nem látszott Garber, csak a hangját hallották, amint spanyolul kérdéseket tesz föl a lánynak:

– Buneo, de nuevo… piensa con calma… que fue lo que pasó? Que viste?*

[*Jól van, kezdjük elölről… gondolkozz nyugodtan… mi történt? Mit láttál?]

– El Diablo*… egy démon – válaszolta a lány tompa hangon. – A semmiből jött, és egyszerre csak mindenütt ott volt… – zokogni kezdett – valamennyiüket megölte.

[*Az ördög]

Harrigan alig tudta levenni a szemét a képről. Körülpillantott, alaposan szemügyre vette a bonyolult fölszerelést, azután Peter Keyesre meredt. Most kezdte megérteni, hogy egész végig tévedett Keyesszel, a gyilkossal és szinte mindennel kapcsolatban. Végig Keyesnek volt igaza: neki fogalma sem volt arról, kivel áll szemben. Egyáltalán semmi. De hát hogyan is lett volna?

– Igaza van, hadnagy – mondta Keyes nyugodtan, mintha gondolataiban olvasott volna. – Idegen bolygóról érkezett létforma. Egy kicseszett űrlény. Ezek léteznek, Harrigan.

Előrehajolt, és ismét utasításokat gépelt a komputerbe. Megint más filmet láttak, híradófilmeket, amelyeket sokféle helyszínen készült filmekből vágtak össze. A közös csak a nagymérvű erőszak volt bennük: utcai harcok a Közel-Keleten, dzsungelháború Vietnamban, Kambodzsában, Iwo Jimán, Dél-Amerikában. Olyan volt az egész, mint egy háborús oktatófilm. Ám mire Keyes megszólalt, Harrigan maga is rájött, mi az, amit látnak.

– Iwo Jima, Kambodzsa, Negev-sivatag. Bejrút. A hő és a harc vonzza. Immár több mint hétszáz esztendeje – mondta Keyes.

– És csak a legerősebbek érdeklik. Azokból szerez trófeát… – mondta Harrigan, aki végre kezdte fölfogni, miről van szó. – Ez a játék lényege, ugye, Keyes?

– Ez az ő számára egy szafari – válaszolta Keyes. – Tudja, mint mi, ha befizetünk két hetet Afrikában. Oroszlánok, tigrisek, medvék. Édes istenem! Maga az oroszlán, ez meg itt az ő dzsungele.

– De akkor miért nem látjuk? – kérdezte Harrigan, de gyanította, hogy tudja is már a választ.

– A védekezőképessége lenyűgöző. Valahogy képes elgörbíteni a fényt. Tökéletes álca.

Hangja meghökkentette a hadnagyot. Hirtelen ezt is megértette.

– Keyes, maga csodálja ezt a kurafit – mondta hitetlenkedve.

– Nem azt, amit csinál – mentegetőzött Keyes –, hanem ami. Amit kaphatok tőle! A tudományos technológiának új korszaka kezdődik. Egész életemben erre vártam!

Az egyik technikus elfordult a képernyőjétől.

– Mr. Garber, valamit fogunk a ferromonszkenneren.

Garber odalépett a monitorhoz. Keyes és Harrigan mögötte álltak, és meglátták a Ragadozó szellemszerű, mozgó alakját.

Garber villámgyorsan visszalépett a maga konzoljához. Gyors parancsokat kiáltott a mikrofonba: – Az Egyes számú célpont a tetőn van! Megállt. Szokásosan viselkedik. Óvatos a kis disznó.

– Két hétig tartott, míg kifigyeltük a szokásait – folytatta Keyes. – Kétnaponta idejön enni. Úgy látszik, ízlik neki a marhahús.

Hát persze, gondolta Harrigan. A vágóhídi negyed. Itt vannak most.

– És mi lesz most? – kérdezte szárazon.

– Nos, ezúttal mi készítettünk egy kis csapdát a vadász számára – felelte Keyes.

Egy másik monitorhoz lépett, lenyomott néhány billentyűt, és a képernyőn megjelent a tréler másik szakasza, ahol öt férfi épp különleges, fénytelen fekete álcázóruhát öltött magára, közben az utolsó ellenőrzéseket végzik a fölszerelésen.

– Megbizonyosodtunk arról, hogy ez a lény a fénynek csak egyetlen spektrumán képes látni – mondta Keyes –, infravörösben.

– Infravörösben? – kérdezte Harrigan.

– Amikor levadászik bennünket, a hőfényképünk vezérli – magyarázta Keyes.

– Zárd el a kisugárzott hőt, és máris megvakul – mondta Garber, föltekintve a számítógépről. – Ezek a fekete ruhák teljesen elszigetelik a testből kibocsátott hőt, így teljesen hatékonyan láthatatlanná teszik számára az embereket.

Keyes maga is hasonló ruhát vett elő, hogy felöltse. Ez azonban nem fekete, hanem ezüstszínű volt, feltehetőleg azért, hogy megkülönböztesse őt a csapat többi tagjától, gondolta Harrigan.

– Beszórtuk a vágóhidat radioaktív porral – mondta Keyes öltözködés közben. – Mindenhová hatalmas erejű ibolyántúli fényvilágítást szereltünk. A radioaktív por rátapad a testére, és láthatóvá válik számunkra.

Harrigan visszafordult a monitorhoz, és látta, hogy az egyik fekete ruhás férfi furcsa fegyvert vesz kézbe. A hosszú csövű puskaféleség ugyanolyan fekete volt, mint az álcázóruhák, és csövét meg a závárzat nagy részét hűtőlyukakkal ellátott külső fémburok borította. Egy másik férfi épp föltöltötte a fegyvert egy Folyékony Nitrogén feliratú tartályból.

– Nitrogén? – tűnődött Harrigan. Hirtelen minden világos lett előtte. – Maguk nem megölni akarják; le akarják fagyasztani!

– Élve kell elkapnunk – magyarázta Keyes –, izolálnunk kell az önpusztító mechanizmusát. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy tanulmányozhassuk.

– Tanulmányozni, hát persze! – mondta Harrigan, és arra a rengeteg életre gondolt, amit ez a szörnyeteg már elvett: a barátaira, munkatársaira. Mindez, úgy látszik, nem számít Keyesnek.

A fekete ruhás emberek különleges szemüveget és csuklyát húztak a fejükre. A hátukra komputerizált dobozok kerültek, melyekből kábelek vezettek egymás f elé.

– Megmozdult! – mondta az egyik rendőr a képernyők mellől.

– Csüccsenjen le! – mondta Keyes. – Élvezze a műsort, hadnagy! Itt most történelmet írunk!

Maga is fölvette a csuklyáját, és átment a tréler közepén lévő légzsilipen. Odaát nyilván csatlakozott a többiekhez. Harrigan, aki a monitort figyelte, egy pillanattal később már látta is rajta, hogy kinyílik egy ajtó, amin Keyes lép be ezüst ruhájában. Bólintott a többieknek, és egy mellékajtón elhagyták a trélert.

– Az épületben van! – mondta a szerelő, aki az előbb megszólalt. Harrigan megfordult, hogy lássa az idegen képét, amint megjelenik egy másik monitoron. Ezen a vágóhíd belseje látszott.

Garber előrehajolt, és megnyomott egy rádiógombot. Belesuttogott a mikrofonba:

– Bent van. Ideje menni!

Egy másik monitoron, amely a tréleren kívülre szerelt kamera képét mutatta, Harrigan látta a csapatot. Ahogy útnak indultak a vágóhíd bejárata felé, olyanok voltak, mintha űrhajósok haladnának a kilövőbázisra. Keyes, aki jól megkülönböztethető volt ezüstszínű ruhájában, nitrogénfegyvert cipelt. Mögötte másik fegyveres férfi ment, őt pedig egy videokamerával fölszerelt technikus követte. A másik három ember hatalmas hálót és olyasféle szerszámokat cipelt, amivel a cirkuszban szokták az oroszlánokat megfékezni. Az egész Harrigan életének egyik legfurcsább látványa volt. Figyelte őket, amint belépnek a tolóajtón, be a mészárszékbe. Amikor mind bent voltak, az utolsó behúzta maga mögött az ajtót. Biztosan az egész helyet telerakták kamerákkal meg lehallgatóberendezésekkel, gondolta. Most először kezdte megérteni ennek a hadműveletnek a méreteit.

Álcázásnak használták a Kábítószer-ellenes Hivatalt. A valóságban fütyültek Ramón Vegára és az ő kolumbiai kemény fiúira. Vagy Willie királyra és a jamaicai vudu bolondjaira. Az a helyzet, hogy a folyamatban lévő rendőrségi vizsgálatba is beavatkoztak. A szó szoros értelmében nagyobb vadra utaztak. A Kábítószer-ellenes Hivatal fedőmeséje lehetővé tette, hogy teljes mértékben kihasználják a Los Angeles-i rendőrség lehetőségeit. Biztos bázist kaptak a hadműveletükhöz, ahonnét nyugodtan irányíthatták a vadászatukat. Mert ez az egész bizony egy vadászat, nem pedig vizsgálat, nyomozás.

Míg a csapatot figyelte, eszébe jutott, mit mondott neki Keyes. Ez a vadászat tíz évig készült. Lám, az emberek mennyi marhaságot összeolvastak az élelmiszer-áruházakban kapható, ócska, színes magazinokban az ufókról, meg hogy a szövetségi hatóságok már rég elcsíptek néhány repülő csészealjat, és most különböző katonai bázisok erősen őrzött hangáraiban tartják őket, meg hogy különféle tudósok szigorúan titkos laboratóriumokban lejegelt idegenek, űrlények tetemeit vizsgálják! És ehhez képest az igazság éppen ilyen őrületes!

Mert bizony tíz éve – pontosan azóta, hogy az egyik ilyen űrlény elpusztította a Különleges Alakulatok egyik kommandóját – Keyes és emberei erre készültek. És a szövetségiek az előkészületekre a legszigorúbb titkosság sűrű fátylát borították. Amit itt lát, bizonyosan csak a jéghegy csúcsa.

Elképzelte, milyen kimerítő kihallgatásoknak vetették alá az egy évtizeddel ezelőtti találkozás túlélőjét. Elképzelte, mennyi munkát végeztek azóta. Hiszen meg kellett vizsgálniuk minden egyes jelentést, mely szerint itt vagy ott ufót, űrlényt láttak. Olyan történetek után nyomoztak, amelyeket addig mindenki elutasított mint szélsőséges magamutogatók holdkóros locsogását vagy nagyhangú neurotikusok kétségbeesett próbálkozását a figyelem fölkeltésére. Ám az új és cáfolhatatlan bizonyítékok fényében ezen történeteket többé nem lehetett egy legyintéssel elintézni.

Azon tűnődött, mennyit tudhatnak valójában. Mennyit sikerült megtanulniuk vagy megsejteniük a tíz év során? Már önmagában az is sokat mond, hogy sikerült a tényt ilyen hosszú ideig titokban tartani… Alighanem ez a történelem egyik legnagyobb fölfedezése. Keyesnek igaza volt. Itt most tényleg történelmet írnak. Az emberiség nincs egyedül. Az összes lehetséges forgatókönyvből azonban – melyet a fantasztikus regényírók évtizedek alatt kitaláltak – éppenséggel nem a szokásos, a legelképzelhetőbb jött be. Nem valami jóakaratú idegen faj látogatta meg a Földet, amely csak azért jött, hogy tanulmányozza az embert, megossza vele előrehaladott technikáját, békéről szóló üzeneteket hozzon, vagy éppen uralma alá vesse az emberiséget, mert az otthoni napja fölrobbant, vize elfogyott, vagy rabszolgákra, netán új élelemforrásra van szüksége. Nem: kiderült, hogy ez az idegen faj egyszerűen csak vadászni jár ide. Nyaralni. Számukra, gondolta Harrigan, mi valamennyien csak nagyvadak vagyunk. Állatok. Trófeák, akiket a falra lehet állítani, pontosan úgy, ahogy az emberi vadászok raknak föl büszkén a kandalló fölé egy tizenkét pontos szarvasagancsot.

Törte a fejét, vajon ezek az idegenek a saját világukban összejárnak-e, hogy kedélyes szombat délutáni összejöveteleiken, ital vagy akármi más mellett – amit ők frissítő gyanánt használnak – nagy hazugságokat meséljenek egymásnak a vadászatokról. "Támadott, de én egyetlen lövéssel leterítettem! Egyenesen a szívébe! Látnotok kellett volna! Egészen nagyszerű volt! Csak nézzétek a koponyája formáját! Hat láb, két hüvelyk magas volt, és százkilencven fontot nyomott, egy unciával sem kevesebbet!"

Jézusom! – gondolta Harrigan. Ha ebből bármi napvilágra jut, katasztrofális hatása lesz a világra. Azon törte a fejét, tud-e erről valaki, vagy legalább sejt-e valamit. Ő tudta. Az a kérdés, Keyes futni hagyja-e ezzel az új tudással. "Attól kezdve az eltűntek listáján fog szerepelni egy szerencsétlen baleset következményeképp – mondta egyszer Keyes. – Megtehetem, Harrigan. Higgye el!"

Azt mondta: két hétbe telt nekik, amíg rájöttek a teremtmény szokásaira. Két hét. Az idő alatt halt meg Danny. És Jerry. És Ramón Vega, Willie király, a Skorpiók a fegyverraktárnál, a jamaicaiak a kéjlakban és az a rengeteg ártatlan ember a metrón, és ki tudja, még mennyien? És ezen idő alatt Keyesék mindvégig tudták! Tíz éve tudták, de csöndben maradtak, miközben isten tudja, hány ember halt meg. Ugyan, mit jelentett néhánnyal több?

Miféle fedőtörténetet adhattak elő? Mivel sikerült mindenkit kirakniuk a vágóhídról, hogy bemehessenek, elhelyezzék a rengeteg fölszerelésüket, és légmentesen lezárhassák az egészet? Miféle fedőtörténetet találnak ki, amikor majd eljön az idő, és meg kell magyarázni, hogyan tűnt el Mike Harrigan rendőrnyomozó hadnagy? Biztos nem kell hozzá sok. Nem, egy olyan nagy hatalmú embernek, mint Keyes. Ez azért nem olyan nagy rejtély, mint amit tíz éven át megőrzött.

Tíz hosszú év alatt, gondolta Harrigan, Keyes sohasem oszthatta meg senkivel ezt a titkot. Csak a csapat többi tagjával, akik maguk is részei voltak – ezért az nem is ért semmit. Kívülállónak nem mondhatta el, milyen mérhetetlen fontossága van a tervnek, amin dolgozik. Senkinek sem dicsekedhetett. Senkit sem nyűgözhetett le. De most itt vagyok neki én, gondolta Harrigan. Ezért hozott ide, ezért hagyta, hogy mindent lássak. A nyavalyás kurafi már majd meghalt, hogy valakinek megmutathassa! Mint a régi jó krimikben a gyilkos, aki beugrik a főszereplőhöz, és kiborítja neki a lelkét csak azért, hogy hősködhessen: milyen ravasz is ő. Csak hát ezekben a krimikben a hős a végén mindig megmenekül.

Ezért vagyok itt, gondolta Harrigan. Én vagyok a közönsége. De amikor vége a történetnek, én nem fogok megmenekülni.

– Bent vagyunk! – hallatszott Keyes hangja a hangszóróból. – Váltsatok ibolyántúlira! Mostantól rádiócsönd!

A hadnagy rámeredt a képernyőkre. A műsor elkezdődött.

7.

Harrigan minden sértődöttsége ellenére lenyűgözve figyelte, ahogy Keyes és csapata óvatosan előremozog az elsötétített vágóhídon. A videokamerából érkező különleges, nagy fényerejű, számítógéppel fölerősített kép puha, zöld ragyogású látványként jelent meg a parancsnoki központ monitorán. Amint odabent mindenki egyszerre bekapcsolta ibolyántúli fénylámpáját, futószalagok, csontfűrészek, hússzeletelő asztalok árnyékformái, a húscsomagoló berendezések mind láthatóak lettek az épület különös atmoszférájában. Szinte valószerűtlen volt a látvány. Harrigant a víz alatt mozgó nehézbúvárokról készült filmfelvételekre emlékeztette.

Jó néhány monitor azt a képet mutatta, ahogyan a csapat egy-egy tagja látta a helyszínt. Harrigan rádöbbent, hogy ezeknek az embereknek a sisakjába minikamera van beépítve. Más, a vágóhíd stratégiai pontjain elhelyezett kamerák pedig képükkel behozták az épület belsejének nagy részét. Garber és a számítógépek mellett álló technikusok kameráról kamerára váltották a képet, mint a televíziós rendezők, így nemcsak a csapat haladását figyelhették, de a körülöttük lévő, lehetséges aktivitást is.

A férfiak fölfelé mentek egy acél lépcsősoron. Harrigan hallotta a hangszórókon át nehéz légzésüket. Rettenetesen izzadhatnak azokban a szörnyű, szigetelt ruhákban, gondolta. Ha a ruha odabent tartja az összes testmeleget, biztosan nem lesznek képesek sokáig ebben az öltözetben maradni.

Az egész akció kritikus pontja az időzítés. A különleges radioaktív por, amivel elárasztották a vágóhidat, ráragadt a ruhájukra. Ettől egyfajta bíborragyogást bocsátottak ki magukból az ibolyántúli fényben. A por részecskéi még ott kavarogtak a vágóhíd levegőjében, így az épületet is finom, ibolyaszínű köd borította.

– Fölfelé mennek a második szintre – mondta a számítógép mellett álló technikus, aki a csapat mozgását követte. Egy másik monitorra tekintett. – A célpont még mozog. A kettes számú lépcső felé halad.

– Ahogy a nagykönyvben meg van írva! – jelentette ki Garber nyomatékosan. Izgatottan a szék szélére ült, szeme vadul járt a képernyőkön.

A férfiak nehéz, gumitalpú cipőt viseltek, így nesztelen léptekkel haladtak fölfelé a lépcsőn. Amikor Keyes fölért, és az emelet talajára lépett, a levegőben szinte kavarogni kezdtek körülötte a radioaktív por foszforeszkáló szemcséi. Mintha parányi, bíborszín muslincák tengerén vágott volna át.

– Most már bármikor megláthatják! – mondta a technikus feszülten. Idegesen megnedvesítette az ajkát.

– Működik ez az egész! – válaszolt lelkesen Garber.

A két ember hangját és a légkondicionáló berendezés halk zümmögését leszámítva, a parancsnoki központban tökéletes volt a némaság. Mindenki feszült várakozással bámulta a képernyőket. Ahogy nézte őket, Harrigan megállás nélkül arra a vérfürdőre gondolt, amit az idegen lény okozott itt a Földön.

És miközben a monitorokat figyelte, azt gondolta magában: ez itt valahogy túlságosan jól megy. Túl olajozottan.

A Ragadozó váratlanul megállt a vágóhíd sötétjében. Ösztönei azt súgták, hogy valami hibádzik. Tökéletes mozdulatlanságba dermedt, fejét fölszegte és fülelt. A szkennerképernyő oldalán a digitális kijelzőn számok, adatok villantak. A Ragadozó följebb csavarta a harci sisak hangerősítőiét. Kiszűrte a fölösleges zajokat, és olyan beszédes neszeket keresett, amelyek nem tartoznak a vágóhíd csöndjéhez. Fejét kissé elfordította, és a hangokra figyelt.

ROPP.

A Ragadozó a nesz felé fordult.

ROPP. ROPP.

Tompa, halkított léptek. Emberi léptek. Lopakodnak. Nem is egy van belőlük.

A Ragadozó óvatosan néhány lépést tett előre. Elért egy lépcsőfordulóhoz, a szélére ment, nyújtózva, mint egy macska. Szemét meresztve a lenti sötétségbe nézett. Félreérthetetlenül emberi léptek zaját hallotta, de sehol nem látta az emberek árulkodó hőképének ragyogását.

Zavart volt. Körbeforgatta a fejét, minden irányba figyelt. A léptek valahonnét lentről jönnek, ugyanakkor nem látott behatolót. És mégis itt vannak. Hallja őket. Alig hallható, halk izgatottsággal trillázott.

Egyetlen lehetséges magyarázat van: az emberek kitaláltak maguknak valamilyen álcázóruhát! Lépteik ezerszeresre felerősített zaja jól hallható, noha lopakodva közelednek – ugyanakkor mégis láthatatlanok! Hogyan? Ebben a pillanatban világossá vált számára a válasz.

Ezek a lenyűgöző fickók egyre ravaszabbá válnak. Valahogy kiokoskodták, hogy a vadász, amint becserkészi őket, a testükből kibocsátott meleget látja, így aztán most kitaláltak valamit, amivel ezt a hőképet visszafogják, elszigetelik. A Ragadozó elégedetten rikkantott. Ezek az emberek valóban egyre ravaszabb nagyvadak! És ez még csak izgalmasabbá teszi a vadászatot!

A harci sisak képernyőjén a digitális kijelzők villanásával megváltozott a látótartomány. Más látási módba kapcsolódott, újabb hullámhosszra állítódott. Rövid időre, azután megint másikra. Jó néhány hullámhosszat végigpróbált, míg végül megállt az ibolyántúlin.

És itt voltak. Közvetlenül alatta, ahol az előbb még nem látott semmit, most hat emberi formát fedezett föl. Valamiféle kezdetleges, durva, álcázott csatapáncélba öltözötten, lassan, óvatosan közeledtek. Sisaklámpájukból éles, ibolyántúli fénycsíkok hálózták be a termet.

A Ragadozó kicsit hökkenten hátralépett. Tetszett neki az embernek ez a váratlan zsenialitása. Maga elé nyújtotta a karját, és jól látta a rátapadt, piciny, sugárzó részecskéket. A rafinált állatok! – gondolta. Nem is csoda, hogy a honfitársai újra meg újra visszatérnek ide vadászni. Ezek az emberek állandó kihívást jelentenek, kimeríthetetlen forrásai a mókás meglepetéseknek. És a vadászat valóban sokat tesz a fajtatisztaságukért. Most meg már egyenesen őt akarják bevadászni! Ez jobb, mint amit valaha várt! Micsoda nagyszerű trófeák lesznek belőlük! A Ragadozó kitátotta a száját, kimeredtek tüskés agyarai, mint a támadásra készülő kobrának. Izgalmában ismét trillázott.

– Várjatok csak! – kiáltotta a technikus a számítógép mellől, és előrehajolt. – Most megállt!

Kimeredő szemmel nézte a képernyőt. Ott látta maga előtt az élőlény sugárzó körvonalait.

Összeráncolta a szemöldökét.

– Hátrafelé megy, a falhoz!

– Lássuk az épület sematikus rajzát! – kiáltotta Garber.

Az egyik képernyőnél a technikus gyorsan bekopogtatott néhány utasítást a komputerbe. Nyomában megjelent az épület háromdimenziós térképe. A fehér köpenyes férfi újabb parancsokat gépelt a számítógép billentyűzetén, és a térkép megfelelő része most megjelent az összes többi képernyőn is, és jól mutatta, hogy a csapat tagjai az épület melyik részén tartózkodnak most. Az is látszott, hogy az űrlény hirtelen megmozdul, megkerüli a harmadik emeleti lépcsőfordulót, és váratlanul máris a csapat mögött van.

– Hátrál! – mondta a technikus, homlokát ráncolva a képre meredve. – Távolodik tőlük! Teljesen olyan, mintha…

– Látja őket! – mondta Harrigan. Hirtelen rádöbbent, hogy így van. Ott állt a technikusok mögött, és vállukon át nézte a képernyőt. – Garber, a fiait elintézték!

Garber gyorsan hátrapillantott a hadnagyra, azután a képernyőhöz fordult, mint aki nem akarja elhinni, amit történni lát.

– Hátulról közelíti meg őket, uram! – mondta a technikus, és nagyot nyelt.

– Hozza ki őket, Garber! – kiáltotta Harrigan. – Egyenesen besétálnak a csapdába! Hozza ki őket!

A pánikba esett Garber meredt szemmel bámult a képernyőre. Tétovázott, nem tudta, mit tegyen. Harrigan félrelökte, öklével rácsapott a rövidhullámú rádió adógombjára.

– Keyes, maguk mögött van! – ordította. – A harmadik emeleten! Rögtön a nyakukban lesz!

– Kicsoda? Mi?! – hallatszott Keyes a hangszórón át. – Ki az ördög beszél? Mi az ördög folyik itt?

– A lény látja azokat a rohadt fényeket! – ordította Harrigan. – Kapcsolják ki! Kapcsolják ki!

A nagy videokamera monitorján a kép elhomályosult, futni kezdett, ahogy az operatőr gyorsan körbeforgott a szobán, majd a felvevőt fölfelé, a harmadik emelet fölé irányította.

– A francba! – kiáltotta Keyes.

Harrigan nem bírta tovább. Végigrohant a parancsnoki tréleren, a hátsó ajtó felé.

– Állítsátok meg! – ordította Garber, aki végre túljutott a kábulaton, és kezdett magához térni.

Két ember ugrott elé, de Harrigan egyenesen nekik rontott. Az egyiket egy jéghokis bodicsekkel feldöntötte, a másiknak egyszerűen behúzott egyet, majd amikor az dőlni kezdett, könyékkel is adott neki egy nagyot. Az elsőnek, aki ekkor talpra kászálódott, bevitt egy rúgást, majd egy jobbegyenest, amitől összegörnyedt. Egy-két pillanat, és mindketten a tréler padlóján hevertek ájultán. Hátra sem nézett, gyorsan megtette a maradék távolságot az ajtóig, és kirohant.

Garbernak nem volt több ideje, amit Harriganre pazarolhatott volna. A csapat halálos veszélyben forgott. Garber kezdett kikerülni abból a kezdeti sokkból, ami tervük összeomlása miatt érte. Az idegen teremtmény valahogy látja őket. Nem tudta, hogyan, de azoknak odabent most minden segítségre szükségük van, hogy élve kijussanak onnét. Az ár megfordult. Most a vadászból lett a vad.

– Felétek mozog, jobbról! – ordította a mikrofonba, miközben mozdulatlan arccal figyelte a képernyőt. Homlokán verejték gyöngyözött. Ujjai a számítógép billentyűzete fölött jártak, készen arra, hogy bármikor újabb kamera képét hozza a képernyőre, ahonnét jobban látja az idegent.

– Álljatok körbe! – hallotta Keyest a rádión keresztül. A csapat többi tagjához szólt. – Védekező állásba!

Hangja hűvös, nyugodt volt! Az ilyesminek hatása van a csoportra. Követték a lépéskombinációt, amit oly végtelenül sokszor elgyakoroltak, s a csapat most legyező alakban szétterült, és a férfiak széles kört alkottak, egymásnak háttal. Elővették a fegyverüket.

Garber teljesen elfeledkezett Harriganről. Ott ült a számítógép előtt, merev derékkal. Érezte, hogyan csorog végig az inge alatt a verejték, miközben a képernyőket figyeli. Pislantani sem mert. Szinte még lélegezni sem.

Az egész terv arra épült, hogy meglepetésszerűen kapják el az idegen teremtményt. Ez a meglepetésszerű elem most már elveszett. Garber látta, hogy az a lény mire képes. Valamennyien látták keze munkájának véres nyomait, így hát mindannyian tudják, mivel állnak szemben. Garber nagyot nyelt, és beharapta az alsó ajkát. Reménytelennek érezte a saját helyzetét, ennek ellenére semmi pénzért nem cserélt volna azokkal az emberekkel, akik most odabent vannak.

Harrigan döngve rohant lefelé a tréler rámpáján. Útközben, nem messzire a trélerkamion mellett észrevette az összevissza tört kocsiját. Valaki azok közül, akik idehozták, a teherautó nyomában nyilván idevezette a roncsot. Amikor odaért, egy pillanatig azon tűnődött, vajon mi a szándékuk a kocsival. Lehet, hogy az akció után valahol megtalálják majd a járművet, őt pedig holtan a volán mögött? Természetesen addigra az autó összevissza lesz lődözve. Alighanem ez a legegyszerűbb terv. Már megint egy szerencsétlen rendőr, akit lemészároltak a kábítószeresek! Néhány szalagcím, néhány televíziós tudósítás – kétségkívül egy-két jól megválasztott szó Tony Pope-tól –, rendőrségi temető meg egy soha semmit nem találó vizsgálat. Ez a vége.

Rohadt szemetek! – gondolta, miközben fölcsapta a kocsi csomagtartóját. Ott kéne hagynia őket azzal a micsodával. Hadd tépje ki a gerincüket, hadd szedje le a fejüket! Képtelen volt megtenni. Először is ő rendőr, másodszor pedig az a lény odabent meggyilkolta Dannyt és Jerryt. És így vagy úgy, a számlákat rendezni kell. Itt. Most.

Harrigan elővette a golyóálló mellényét a csomagtartóból. Fölvette, és a mellény két rétege közé még egy golyóálló ötvözetből készült fémlapot is tett. Megragadta a pisztolymarkolatú gyorstüzelő puskáját, ellenőrizte a tárat, majd csőre töltötte a fegyvert. További ölőszerszámokat is elővett a csomagtartóból: megtöltötte az M-203-ast, kiélesített lövedéket tett az M-16-oshoz kapcsolt gránátvetőbe, végül pedig egy .38-as Special revolvert csatolt a bokájára, a nadrág alá. Azt kívánta, bárcsak meglenne a .45-öse, de az még valahol odabent volt a trélerben. Dühösen tapasztalta, hogy a másik két, nagy kaliberű pisztolyát – a Sivatagi Sast és a Detonics Harcmestert – is elvitték, de még a 9 milliméteres félautomatát is. A fene ezeket az enyveskezű szövetségieket, gondolta. Mindenesetre remélte, hogy tudják, miként kell használni, mert odabent már biztosan az életükért harcolnak. Lenyomta a csomagtartó fedelét, és rohanvást elindult a vágóhíd felé.

Ott közben Keyes és csapata feszülten figyelt. Kört formáltak, lesték a mozgás minden jelét. Ibolyántúli lámpáik sugara csíkokra vágta a sötétséget, ahogy – az idegen lény jelenlétét, érkeztét lesve – kapkodták a fejüket.

– Központ! – szólt bele Keyes a mikrofonjába. Feldobottnak érezte magát, ahogy az adrenalin szétáradt a testében. Évek óta, az utolsó csatája óta nem volt ez így. – Nem látom, nem látom! Hol van?

Odakint, a parancsnoki trélerben Garber hirtelen egy ibolyaszínű villanást látott az egyik képernyőn. Mintha váratlanul vízesés zúdult volna a csapat felé.

– Ott van, ott van! – kiáltotta rémülten.

Túl későn. Az egyik szövetségi megpördült, mérhetetlenül nagy ibolyaszínben lüktető formát látott maga fölé tornyosulni, de addigra a rugódzó lándzsa már a mellébe mélyedt. A fegyver hegye a hátán jött ki, és fölemelte a lábáról.

A hangszórón át Garber halálsikolyt hallott, emberek kiáltozását, majd fegyverropogást. A monitor szinte kigyulladt a torkolattüzek fényétől. A kép csíkos, maszatos lett, ahogy az operatőr megfordult, és megpróbálta látószögébe hozni a támadót. Azután a fegyverropogás és kiáltozás káoszában a kép vadul ugrálni kezdett, ahogy a kamera a földre zuhant. Utána pedig a monitorról eltűnt minden. Nem maradt más, csak a statikus sistergés.

– Istenem!… – nyögte Garber.

Odabent a vágóhídon már csak négy ember alkotta a kört. Ketten elestek. Teljes zűrzavarban álltak körbe. Vadul lődöztek minden irányba, a nitrogénfegyverek gáza elhomályosította a levegőt, ahogy lövéseikkel a célpontot keresték. Keyes fegyvere hirtelen zárlatos lett.

Káromkodott. Előregörnyedt, hogy megjavítsa a fegyvert. A mellette lévő ember fölkiáltott. Keyes fájdalmasan hunyorított, mert a fülsiketítő kiáltás majd szétrepesztette a beépített hangszórót és a fülét. A másik embere is sikoltott, ahogy a teremtmény most őt támadta meg, dárdáját mélyen a testébe döfte. Ez a lény úgy rontott rájuk és úgy vonul vissza azonnal, ahogy a cápa vadászik.

Keyes alig akarta elhinni, milyen gyorsan mozog. Csak villanásokat látott belőle. A másik nitrogénpuskás szövetségi megfordult, lőtt az űrlény felé, ám ebben a pillanatban egy lándzsahegyszerű kis fémdarab csapódott a szemüvegébe. Átvágta a különleges üveget, és mélyen a fejébe nyomódott. Az ütközés lendülete hátratántorította. Keyes egy pillanatra most meglátta az idegent, amint menekül. Az előbbi lövés eltalálta, szemmel látható volt; legalábbis a vállára szerelt puska vagy szigonyágyúféle megsérült. Ugyanebben a pillanatban Keyes azt is látta, hogy sebesült munkatársa a földre rogy. Halott. Ujja még mindig a nitrogénfegyver ravaszán, megdermedve: a szuperhideg nitrogénsugár süvítve vágódott ki a puskából a mennyezet felé.

A sugár a fejük fölött húzódó hideg vizes vezetéket találta telibe. Ez a vezeték a vágóhíd tűzvédelmi rendszerének része volt; baj esetén vízpárát permetezett a levegőbe. Ahol a sugár eltalálta, a cső a jéghideg nitrogéntől azonnal megfagyott. Keyes tudta, mi következik: már hallotta is a sivító hangot. A cső szétrobbant, beterítve őket vízzel. A nagy csomagolóteremben egymás után robbantak szét a permetezőcsövek, mindenhonnét víz zúdult a padlóra, hamarosan térdig jártak benne. Odakint, a parancsnoki központban minden képernyő vagy elsötétült, vagy nem mutatott mást, mint kásás, statikusan sistergő képet. A hangszóróból sem hallottak mást, csak a lezúduló víz zubogását. Garber bénultan ült a számítógépe előtt.

– Kész… – mondta hitetlenkedve. – Valamennyien halottak…

Keyes azonban még élt. Belül verejtékben úszott a szigetelt ruhában, kívülről pedig vízben úszott a permetezőcsövek miatt. Rémülten, hörögve lélegzett. Még mindig vadul iparkodott működőképessé tenni a nitrogénpuskáját.

Hirtelen loccsanó hangot hallott maga mellett, és a víz az arcába csapott. Ahogy fölnézett, meglátta az idegent. Csak néhány yardnyira állt tőle, a vállára szerelt puskaféléből különös, kékesen villogó áramkisülések jöttek ki. A fegyver lassan feléje mozdult. A lézeres célzókészülék fénye egyenesen az ő sisakjára irányult, és nyomában most a fegyver is arra célzott…

– Ne! – kiáltotta Keyes, vadul ráütve a fegyver závárjára. Rémülettel döbbent rá, hogy az ideje lejárt.

Ekkor azonban hatalmas, dübörgő lövés zaja vágott végig a termen, ahogy a belső, pneumatikus ajtó szétrobbant és kidőlt a helyéből.

– Ha engem akarsz, itt vágyók! – ordította Harrigan.

A szétrobbant bejárat füstös keretében állt, újabb gránátot nyomva a M-203 gránátvetőbe.

A Ragadozó megfordult. A lépcsőfordulóhoz lépett, és lenézett a földszintre. Keyes látta, hogy a vállára szerelt puska még mindig őrá céloz; kicsit mindig igazított magán, ahogy a Ragadozó mozgott. A különleges ügynök földre vetette magát, és amint talajt ért, odébb gurult, majd újra fölpattant és rohanni kezdett. Ugyanebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a termet. Szikrázó tűzgömb, gőzeső emelkedett föl arról a helyről, ahol az imént állt. Csak egy másodperccel ezelőtt.

Harrigan látta a robbanást, és egy rövid pillanatra észrevette az idegent is, amint leugrik a második szintről, hogy fogadja az ő kihívását. Nagy döndüléssel ért földet előtte. Térdeit kicsit megroggyantotta, hogy fékezze az ugrás erejét. Harrigan észrevette, hogy a Ragadozó megpróbálja bekapcsolni az álcázóruhát, de a még mindig záporozó víz valószínűleg rövidzárlatot okozott a fölszerelésében. Kék energiagőz kígyózott a teste körül, mint a rosszul égő gáztűzhely lángja. Pattogott, pukkant és szikrázott.

A lény most fölemelte az egyik karját, amelyre – a kesztyűjén – egy számítógépes irányítószerkezet volt rögzítve. Másik kezével gombokat nyomkodott rajta. A pattogó, kék energiamező azonnal eltűnt. Az idegen lény ott állt előtte, valódi formájában.

Legalább hét láb magas volt. Minden részében emberszerű, leszámítva kezén és lábán a hatalmas karmokat meg a szivárványszínű kígyópikkelyt, mely egész testét borította. Mellkasán, hasán és vállain páncélt viselt. Fémszerű tegezében olyan vetőnyílhegyeket tartott, amilyennel Dannyt ölte meg. A vállán kisebb gépágyúszerűség nyugodott. Mindkét csuklóján kicsiny, páncélozott kesztyűt viselt, amelyen mindenféle gombok és billentyűk voltak az áramkörök irányítására. A fején lévő sisak átmenetet képezett az űrhajósok és a harcihelikopter-pilóták sisakja között. Harrigan még azt is látta, hogy odabent, a sisak oldalán egy monitor képei villognak.

Az idegen lény egyfajta furcsa dárdát tartott az egyik kezében. Az övéből félelmetes, kétpengéjű kés állt ki. A hadnagynak hirtelen eszébe jutott a gondolat: a Ragadozó félelmetes átmenetet képez az ember, egy hüllő és egy óriási bogár között.

Mindezt egyetlen gyors villanással gondolta át. Minden érzéke teljes töltéssel működött. Észrevette, hogy a lény tétovázik. Gyorsan, apró fejmozdulatokkal körülnéz. Egy pillanatig úgy látszott, nem is látja őt, noha alig néhány yardnyira állnak egymástól.

Harrigan visszatartotta a lélegzetét. Egyetlen porcikája sem mozdult. És akkor rájött! Keyes azt mondta, hogy ez a teremtmény az infravörös spektrumban lát. Nyilvánvalóan ez nem így van, pontosabban, más spektrumban is látnia kell; hiszen Keyes és csapata egy pillanatra megzavarták, de azután magához tért, és bekerítette őket. Lehetséges, hogy a sisak segítségével erősen megnövelheti a látási lehetőségeit. De most, hogy teljesen átázott, valószínűleg problémák támadtak a látásával. Azok a furcsa, kék fénynyalábok, amelyeket Harrigan az előbb látott, valószínűleg azt mutatják, hogy a Ragadozó zárlatos lett. Ha normális esetben, mesterséges segítség nélkül az emberi hőt képes érzékelni, akkor a sok lezúduló víz biztosan elhomályosította a látását. Ez előnyt jelent Harrigannek. Lehet, hogy csak kis előnyt, de ebben az esetben mindent meg kell ragadni.

Lépegetni kezdett, óvatosan. Igyekezett úgy mozogni, hogy a fölülről lezúduló víz mindig közte és a Ragadozó között legyen.

Látta, hogy a lény őfelé fordul. Nyilván érzi, hogy van itt valaki, de a víz hűvöse és a csobogás zaja, ahogy fölülről, a csövekből lezúdul – eddig legalábbis –, sikeresen álcázta őt.

Hátrafordult, de addigra a teremtmény eltűnt.

Harrigan mozdulatlanul állt és figyelt. A lezúduló víz zaja most az ő számára tette lehetetlenné, hogy bármit is meghalljon a lény mozgásából. Másrészt akár az is lehetséges, hogy a másik hallja őt. Ha a sisak segítségével képes más látóterekben is nézni, akkor lehetséges, hogy ugyanez a sisak segít fölerősíteni a hangokat, kiszűrni a fölösleges zajokat. Mindenre föl kell készülnie. Az idegenek technológiája, gondolta, sokkal magasabb rendű, mint a Földön bármi.

Még mindig mozdulatlanul állt, leste a legkisebb mozgást, fülelt a legkisebb zajra. Ujját az M-203 ravaszára szorította. Halk csobbanást hallott maga mögött, megfordult és leguggolt. Fegyverét a sötétségre célozta. Lassan hátrább lépett, fedezéket keresve. Úgy érezte, jobbról mozgást észlel. Szeme hirtelen kitágult, és ebben a pillanatban hasra vágta magát a vízben. A feje fölött elsüvített a Ragadozó egyik különös vetőnyílhegye, vaskarma. Teljesen átvágta a háta mögött álló, acélból készült hentesasztalt.

Harrigan hirtelen odébb gurult, közben kilőtte a gránátját. Ismét továbbgurult, és új gránátot töltött a fegyverbe. Hunyorogva meredt a vakító esőbe, összpontosított, fülelt – azután fölugrott és rohanni kezdett.

Maga mögött hatalmas villanást látott, és egy rettenetes dördülést hallott. Az idegen vállára szerelt gépágyú lövedéke alig mögötte vágódott a falba. Jézusom! – kiáltotta magában némán Harrigan. Micsoda ereje van annak a fegyvernek!

A sötétből ekkor vérfagyasztó hangot hallott. Egy halott ember hangját. Willie király szólt, legalábbis Willie király tökéletesen utánzott hangja őt gúnyolta:

– Nem lehet megölni, ami nem megölhető. Érted, amit mondok, ember?

Majd pedig hallotta Willie király öblös nevetését is.

Gyorsan leguggolt egy nagy fűrészgép mögé. A hideg futkosott a hátán. Jobbról balra mozgatta a fegyvere csövét, igyekezett rátalálni a Ragadozóra. Végül Willie nevetésének hangja irányába elsütötte a gránátvetőt. A gránát nekicsapódott a falnak, és fölrobbant, egy pillanatra megvilágította a sötét vágóhidat. E villanásban látta, hogy a Ragadozó lezuhan egy csomó dobozról, amelyre az imént mászhatott föl. Néhány doboz meggyulladt és égni kezdett.

A gránát szilánkjai eltalálták a Ragadozót. A szilánkok tönretették a plazmafegyverét, és átlyuggatták a hátát. Harrigan hallotta az üvöltését, de nem tudta megmondani, mi a több ebben a hangban: a fájdalom vagy a düh.

A Ragadozó haragosan feléje mutatott az egyik karjával. Harrigan észrevette, hogy a páncélkesztyűjéből hirtelen most egy kisebb, de még mindig elég ijesztő puska- vagy ágyúféle emelkedik ki.

Harrigannek sikerült egy rövid sorozatot leadnia az M-203-ból, mielőtt a Ragadozó lövése mellbe találta volna. A lövés ereje feldöntötte, és vagy húszlábnyival hátrább röpítette. A fegyver kiesett a kezéből, és földre koppant valahol a sötétségben.

Kábultan, hökkenten talpra vergődött. A víz ömlött róla. Végignézte magát; a mellén nagy, tátongó, füstölgő lyukat látott. A Ragadozó fegyvere áthatolt a páncélmellény első rétegén, a golyóálló fémlapon, és csaknem átszakította a páncélmellény második rétegét is, amely még most is füstölt, olvadozott, a mellkasát pörkölve. Harrigan lázas igyekezettel letépte magáról a forró mellényt, és a fémlappal együtt félredobta. Épp időben nézett föl, hogy meglássa a feléje rontó Ragadozó alakját.

Elvetődött és gurult. A Ragadozó kétpengéjű, villogó vadászkése néhány hüvelyknyivel tévesztette el a fejét. Harrigan fölugrott és rohant. Teljes erejéből futott, karjával hadonászva, hatalmasakat fújva. Az életéért rohant. Hallotta, hogy a Ragadozó közeledik. Hatalmas léptekkel futott tovább, vakon a szakadó esőben, amely még mindig ömlött a fönti csövekből.

Futtában váratlanul fejjel rohant valaminek, ami a mennyezetről lógott. Akármi volt is, rettenetesen megütötte. Elesett.

Küzdött az ájulás ellen. Ködös, zavaros szeme alig látott. Hunyorgott, könnyezett, és ekkor észrevette: a feje fölött, kampón egy fél marha lógott, himbálózott előre-hátra. Az előtte lévő hosszú folyosó végig teli volt kampóra akasztott fél marhákkal.

Megrázta a fejét, hogy végképp kitisztuljon a marhahússal történt ütközés után. Kétségbeesetten mászott előre, térden csúszva, át a véres vízen, hogy fedezéket keressen a csöpögő marhatetemek között.

Maga mögött vérfagyasztó, földöntúli, magasan zengő, trillázó hangot hallott. Mintha valami rémesen nagy szöcske muzsikálna.

A Ragadozó a kését a kampókon függő marhákba vágta. Megrohamozta a tetemeket, hatalmas csapásaival vadul lökdösve félre őket.

Harrigan még mindig menekült, hogy minél messzebbre jusson a másiktól. Az azonban lankadatlanul üldözte, vadul csapkodva a marhahúst, félrelökdösve a tetemeket. Már nem volt hova menekülni: Harrigan a falat érezte a háta mögött. Látta, hogy a Ragadozó az utolsó fél marhát löki odébb, és máris ott tornyosul előtte, készen arra, hogy rávesse magát, és elpusztítsa.

Harrigan megragadta a rövid, pisztolymarkolatú, gyorstüzelő puskát, előrántotta, és azonnal lőtt, egyik sorozatot a másik után küldve a Ragadozóba. Az első két lövés csaknem teljesen félrement. Nem volt elég tér ahhoz, hogy a gyorstüzelő puska nagy szemű sörétje eléggé szétterjedjen, így az első lövedék csak megkarcolta a lény bőrét az oldalán. A maradék lövések azonban telibe találták a vállát és mellét. Harrigan látta, ahogy a sörétek áthatolnak a páncélzaton. Ilyen közelről ez lehetséges. Több sugárban smaragdzölden ragyogó vér tört ki a Ragadozó testéből. A lövés lendülete hátravetette. Hatalmas loccsanással zuhant egy tócsába, majd mint egy szánkó, hátrább csúszott a véres vízben. Csak hevert, némán és mozdulatlanul.

Harrigan szintén mozdulatlan maradt, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzetét próbálta visszanyerni. Szeme még mindig rémülten kimeredt. Egész életében nem ijedt meg ennyire. Jézus Krisztus! – gondolta, és szíve közben úgy lüktetett, mintha odabent egy rémült kis állat lenne, aki karmával akarja kitépni magát, kimenekülni onnét. Édes Jézusom, gondolta, majdnem elkapott! Jézusom, a rohadt állat majdnem elkapott.

Fönt a csövekben elfogyott a víz. Egymás után álltak el a réseken lezúduló zuhanyok; a tűzoltó rendszer tartálya kiürült. Néhány pillanat, és a csomagolóház csöndjét már csak a víz csöpögése törte meg.

Harrigan érezte, hogy a szívverése lassan közeledik a normálishoz. Egy pillanatig a falnak dőlt, és lehunyta a szemét. Hosszat, mélyet lélegzett, és erősen kifújta a levegőt. Azt hitte, már elbúcsúzhat az életétől. Egy pillanatig szembenézett a halállal, de túlélte, hogy elmesélhesse másoknak.

Lassan, nehézkesen talpra állt, és óvatosan megközelítette a Ragadozó ernyedt testét. Félelemmel meredt az idegen lényre. Fegyverét még mindig annak mellkasára célozta, ahogy közelebb lépett. A legkisebb mozdulatra is fölkészült, de a másik tökéletesen mozdulatlan maradt. Harrigan kinyúlt a puska csövével, és óvatosan mellbe lökte a teremtményt, hogy ellenőrizze: valóban meghalt-e. Nem volt válasz.

Fölállt, rámeredt erre a micsodára, aki megölte a munkatársait és még oly sok embert. Ránézett a sisakjának homályos üvegjére. Tehát ez volt az ellenség. Látni akarta az arcát.

Letérdelt mellé, a puskát a combjára fektette. Körbenézte a sisakot, kereste a módot, ahogy levehetne. Két oldalról két cső vezetett a nagy, nehézkes szkafanderbe. Harrigan kinyúlt, megragadta a csöveket, és megrántotta őket ott, ahol a sisakhoz csatlakoztak. Ahogy kilazultak, a két lyukon gáz süvített kifelé. Orrát facsarta a kellemetlen szag. Az állnál megragadta a sisakot, és húzni kezdte. Érezte, hogy ellenáll az erejének. Vicsorogva nagyokat rántott rajta. A sisak nedves, cuppanó hanggal ellazult. Most már sikerült levennie.

– Édes Jézusom! – nyögte. Az idegen lény arcába nézett, ha ugyan egyáltalán arcnak lehet nevezni ezt a rettenetet. Hátratántorodott a látványtól, arca eltorzult az undortól.

A Ragadozó bőre kígyószerűen színt játszott. Piciny, mélyen ülő szemek, orr helyett csak két lyuk. Szája sem volt, csak egy hatalmas, tátongó üreg, benne rovarszerű ragokkal és rákollókkal meg két sor éles, cápaszerű foggal. Az egész olyan volt, mint egy rák rágórendszere vagy egy pók hatalmasra nagyított szája. A legundorítóbb látvány, amit valaha látott. Olyasmi, amit jóérzéssel rondának nem lehetett mondani, hiszen annál sokkal több volt. És ahogy rémülettel meredt erre az arcra, a lény arcizmai megrándultak…

Mielőtt Harrigan mozdulhatott volna, a lény karja kivágódott, és ujjai a hadnagy torkára szorultak. Érezte, hogy nem kap levegőt. A puska kiesett a kezéből. A Ragadozó magához húzta. Arca már csak néhány hüvelyknyire volt a rémítő szájüregtől, amely óriásira nyílt, mint amikor a zsákmányát zabáló óriáskígyó állkapcsa kiugrik. Harrigan rémült szemmel látta, hogy odabent mélyen, hátul, a lény torkában a bőr kitágulva és összeszűkülve egy második szájat forrnál. Ez a második száj most undorítóan összehúzódott, és egy kisfiú szavait utánozva az kiáltotta:

– Kérsz cukrot?

A Ragadozó hatalmas lendülettel elhajította a hadnagyot. A hadnagy érezte, ahogy száll a levegőben, kezében még mindig a sisakkal. A falnak vágódott, a sisak kiesett a kezéből, bele a véres vízbe, és elindult útján a lefolyó felé.

Harrigan fuldokló hangokat hallatott, ahogy a lélegzetét próbálta visszanyerni. Látta, hogy a Ragadozó fél térdre emelkedik, és gonoszán ragyogó, sárga szemével rámered. Látta azonban azt is, hogy sisakjától és a légkörszabályozótól megfosztva nehezen, kapkodva lélegzik.

Az idegen egy pillanatig gyűlölettel nézte, azután magára tekintett, sebeit ellenőrizte. Nyilván ő is látta, hogy a melléből és a vállából ömlik a smaragdzölden ragyogó vér. Föltápászkodott, de még mindig nem vette le szemét Harriganről. A hadnagy óvatosan a lény lábánál heverő gyorstüzelésű fegyverre nézett. A Ragadozó követte a tekintetét, lehajolt, felemelte a puskát, és a falhoz vágta. A hatalmas csapástól a fegyver kettétört. Harrigan rémülten tekintett jobbra-balra. Kereste a menekülés útját, de nem találta. Csak az acéllétrát látta, amely a fölsőbb emeletekre vezetett. Ahhoz azonban, hogy elérje, túl kellett volna jutnia a Ragadozón. Ahogy az feléje indult, Harrigan megmarkolta a bokájára csatolt pisztolyt…

Ekkor hirtelen fehér sugár borította el a Ragadozót, valami oldalról találta el az arcát. Rémületes kiáltással megfordult, hogy szembenézzen az új fenyegetéssel. Harrigan Keyes rekedt kiáltását hallotta:

– Az enyém vagy, a fene beléd!

Ott állt a szövetségi ügynök, sisak nélkül, elfeketedett, megégett ruhában. Arca véres, verejtékes, szeme őrülten villogott. Kezében a nitrogénpuskát egyenesen a Ragadozóra irányította.

– Tűnjön el innét, Harrigan! – kiáltotta. – Én majd elintézem!

– Ne, Keyes! – ordította a hadnagy, de a Ragadozó máris rárontott az ügynökre.

Keyes lőtt. A szuperhideg, folyékony nitrogénsugár mellbe találta az idegent. Fölsikoltott, megtorpant, azután a csípőjéhez nyúlt, és kirántott valamit, amit Harrigan eddig a páncélzata részének gondolt. Fémes, diszkoszszerű tárgy volt, a szélén elkeskenyedett, és csillogó élben végződött. Ujjait a diszkosz résébe mélyesztette. Keze tökéletesen illett a mélyedésbe. Ahogy a Ragadozó megmarkolta a fegyvert, Harrigan sivító hangot hallott és látta, hogy a diszkosz éle sötétvörösen világítani kezd.

Mielőtt Keyes másodszor tüzelhetett volna, a Ragadozó szemfényvesztő sebességgel elhajította a diszkoszt. Az keresztülsüvített a levegőn, jó néhány fél marhát kettébe vágva, mintha csak papírt metélt volna. A fegyver Keyes felé röpült, azután félkörívet írt le és visszatért, egyenesen a Ragadozó kezébe.

Harrigan nem vette észre, hogy a diszkosz eltalálta volna a szövetségi ügynököt. Keyes egyet előrelépett, térdre esett, arcán hökkent arckifejezéssel. És ekkor kettévágott testének fele nagy loccsanással a tócsába zuhant.

Harrigan a létra felé rohant. Nagyot ugrott, elkapta a korlátot, és mint a megszállott, húzta magát fölfelé. Hallotta a Ragadozó lépteit maga mögött, ahogy a másik most az ő üldözésére indult. Közben tökéletesen utánozva Keyes hangját, azt kiáltotta utána:

– Az enyém vagy, a fene beléd!

Harrigan fölrohant a lépcsőn, kétségbeesetten igyekezett, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen közte és az idegen között. Elérte a következő szintet, de rohant tovább. Rémülten próbálta maga elé idézni az épület tervrajzát, amit rövid ideig látott a parancsnoki trélerben. El sem tudta képzelni, mit csinálnak azok most odakint. Garber talán erősítést hív. Lehet persze, hogy egyszerűen pánikba estek és elrohantak; inkább visszavonultak, mintsem hogy ugyanazt a sorsot kockáztassák, amit a társaik. Akár így, akár úgy, most nincs ideje velük törődni. Ez a micsoda épp most ölte meg Keyest az ördögi fegyverével, és máris itt csörtet a sarkában. Egyedül van, egyedül maradt.

Egyetlen dolog tartotta benne a lelket. Egyetlen dolog akadályozta meg, hogy átadja magát a teljes pániknak. Vérét fakasztotta a Ragadozónak! Megsebesítette! És ha vérzik, az azt jelenti, hogy meghalni is tud. Csak egyszerűen még jobban meg kell sebesítenie. Valahogy.

De ahhoz térre van szüksége. Nem engedheti meg magának, hogy ismét egy sarokba szorítva nézzen szembe a teremtménnyel. Most nem támaszthatja hátát a falnak.

Elérte a legfölső emeletet, és kétségbeesetten kapaszkodott a lépcsőn fölfelé, föl a tetőre. Nincs visszavonulás. A tetőn kell szembenéznie a Ragadozóval.

Ahogy fölfelé rohant, és hallotta üldözője döngő lépteit, hirtelen rádöbbent, hogy furcsamód már nem fél. Mintha az összes ijedségét kifélte volna magából. Egyszerűen nem maradt semmi. Az egész most mára túlélés kérdése. Harc a végsőkig, amikor már csak egyikük győzhet. Harrigan egész léte egyetlen, nagyon egyszerű tétellé zsugorodott: ölj vagy halj meg.

Kivágta a tetőajtót, és érezte az éjszakai levegő hűvös simítását az arcán. Látta odalent a város fényeit. Konok elhatározás töltötte meg: ő nem hal meg. Gyorsan körülnézett, és észrevette az ajtó mögött, kicsit fölfelé a lift motorházát. Nagy nyögéssel fölkapaszkodott, fölhúzta magát a motorházfülke tetejére. Nehezen lélegezve a bokájához nyúlt és letépte a ragasztószalagot, amely a testéhez rögzítette a rövid csövű, .38-as Specialt.

A tárban összesen öt golyó van. Öt lövés. Ez minden. Bárcsak ne ez volna, a Plus-P üreges hegyű lövedékkel, gondolta, hanem inkábbra .44-es Magnum, teli acélmagvú, rézhüvelyes, gyorstöltő golyókkal, vagy egy .454-es Casull, amelyik egy grizzlymedvét is megállítana útjában. De hát nem volt más a kezében, mint ez a Smith & Wesson Model 60-as, a kis, rövid, két és fél hüvelyes csövével. Leginkább csak rovarirtásra alkalmas. De most ezzel kell győznie.

Eszébe jutott, mit mondott a céllövészet-oktató a Rendőrakadémián sok évvel ezelőtt. Mindig azt magyarázta a kadétoknak: "A lövéselhelyezés! Minden a lövéselhelyezésen múlik!"

Mélyet lélegzett, és igyekezett megállítani a keze remegését. Maga elé nyújtotta a fegyvert, célra tartott. Félig kihúzta a pisztoly zavarát, hogy könnyebb legyen meghúznia a ravaszt a mindent eldöntő első lövésnél. Megnedvesítette az ajkát, és várt.

8.

Mindent fölfaló, hideg düh öntötte el a Ragadozót, miközben az acéllétrán csörtetett fölfelé a menekülő ember után. Ez már itt nem vadászat, ez már harc! Most már nem egyszerűen a vadásztehetségét kell bebizonyítania egy okos és veszedelmes zsákmánnyal szemben; itt most bosszút kell állnia!

Az a tény csak még izgalmasabbá tette, új elemekkel bővítette a vadászatot, hogy az emberek már elég ravaszak lettek ahhoz, hogy rájöjjenek: hőképük alapján látja őket. Külön kedves, hogy megpróbáltak egy álcázóruhát csinálni maguknak. Nagy elégtételt és sikerélményt jelentett a számára látni zavarodottságukat, majd pánikjukat, amikor hirtelen rájöttek, hogy tönkretette a kis haditervüket. Az emberi zsákmány új, védekező alkalmazkodást próbált ki, sőt mi több: megkísérelte elkapni őt – hát ezt eddig még sosem csinálták!

Az egykor kudarcot vallott vadász fölvételei, melyeket akkor az űrhajójára sugárzott, s amelyeket az hazahozott, már megmutatták, mire képes egy ember, ha sarokba szorítják, és kétségbeesésbe hajszolják. Az a humanoid azonban akkor primitív és elsősorban védekező modorban reagált. A vadász csak azért vallott kudarcot, mert alulbecsülte zsákmányát, és meggondolatlanul viselkedett.

Az a honfitársa a legdurvább, rögtönzött fegyverektől kapta sérüléseit. Mindez könnyen elkerülhető lett volna, ha kicsit éberebb és nem olyan magabiztos. Itt azonban minden más: új fejlemények történtek, amelyek jelentős fejezetet nyitnak a vadászat kézikönyvében. A humanoidok bebizonyították, hogy képesek a tanulásra, alkalmazkodásra, a vadász gyönge pontjainak fölkutatására. Képesek arra, hogy védekezésből támadásba menjenek át, és megkíséreljék elejteni magát a vadászt. Az éberség új fokára jutottak, a kifinomultság magasabb szintjét mutatták. Mindez azért izgalmas, mert azt jelenti, hogy ennek az esetnek a vadászat évkönyvében sokkal nagyobb jelentősége lesz, mint az összes eddiginek ezen a bolygón. Tanulmányozni fogják és alaposan megvitatják majd odahaza. Méltatni fogják a Ragadozó nagy képességeit, ahogy leküzdötte ezt a váratlan fejleményt, azt, hogy helyesen alkalmazta védekező és támadó mechanizmusait, átállította az észlelési spektrumokat, s így megfelelő ellenintézkedéseket tett. Valamennyien nagy szakértelmű, igen eredményes vadásznak fogják minősíteni.

Ügyesen eltervezte, hogy gyorsan és hatékonyan megsemmisíti az ösztönösen egy csoportba húzódott embereket, akik az előbb még meg akarták támadni. Azután zsákmányul szerzi a koponyájukat és gerincoszlopukat, de emellett magával viszi még az egyik álcázóruhájukat és az új fegyvert, hogy a trófeákat igazán emlékezetessé tegye. Nagyon megzavarta az a könnyedség, amivel legyőzte az ember harcosok csoportját.

Először azt gondolta, hogy a humanoidok remek védekező alkalmazkodása és új, támadó magatartásuk a harcos legfejlettebb típusát jelzi. Olyan harcosét, aki fejlettebb mindegyiknél, akikkel eddig ezen a bolygón találkoztak. Épp ezért nem értette, miért tudott ilyen könnyen végezni velük; alig nagyobb erőfeszítéssel, mint ha dolgozókat vagy heréket ölt volna meg. Ezek szerint az új harcos típus jelentkezése még csak jelzés. A nagyobb támadás, a veszedelmesebb fenyegetés csak a későbbiekben következik.

Nyilvánvaló, hogy még az ilyen hosszú évszázadokon átfolyó tanulmányozás után sem tökéletes az otthoni tudás, ami ezeket a humanoidokat illeti. Egész fejlődésük során bizonyos minták szerint viselkedtek, és mégis – ellentétben a más létformákkal, melyekkel az otthoni vadászok más-más bolygókon találkoztak –, a humanoidok e viselkedésnek olyan bonyolult variációit, a társadalmi struktúrának olyan változatait mutatták, amelyek ellentmondtak minden kategorizálhatóságnak.

Úgy tűnik föl, hogy akárcsak a dolgozók, akik alcsoportokra oszlottak, és különféle bonyolultságú feladatokat hajtottak végre, ugyanígy a harcosok osztálya is alcsoportokra oszlik. Ezek közül némelyek fizikailag támadóbbak, mint más alcsoportok, amelyeket viszont tulajdonképpen "harcos dolgozóknak" lehetne nevezni, mert ugyan nem támadóak, de elég nagyfokú védekezési alkalmazkodóképességük van. Ez a tény vagy vélelem alaposan meglepte a Ragadozót, de nem jobban, mint ennek az emberharcosnak a dühödt támadása, akit napok óta cserkészett be.

Nyilvánvalóan alulbecsülte ezeknek a harcosoknak a kifinomultságát. Először is, ugye, a "harcos dolgozók", akiknek a védekezőképességük a nagyobb, megtévesztőén támadó módon léptek föl, hogy elvonják a figyelmét. Amikor ez sikerült, csak akkor támadott az agresszív ember vadász. Ez új taktikája ezeknek a lényeknek, olyan viselkedés, amelyet az eddigi vadászatokon senki sem figyelt meg. A Ragadozó gyorsan fölmérte a helyzetet, és lépéseket tett, hogy szembeszálljon ezzel az új fenyegetéssel. De még mindig, ekkor is alulbecsülte a zsákmány vadságát! Nem számolt azzal, hogy oldalról megtámadja az egyetlen túlélő "harcos dolgozó".

Most pedig sebesülten és harci sisakjától megfosztva haragosnak, megszégyenültnek érezte magát. Nem számít már semmi, csak az, hogy elpusztítsa ezt a lényt, aki itt menekül előle. Sisak nélkül e bolygó légköre hamarosan mérgező lesz számára. Igaz, van még némi vésztartaléka a légzőgázból, de az nem tart ki sokáig. Hamarosan vissza kell térnie az űrhajóra, de előbb még földbe tapossa ezt az embert! A kudarc elképzelhetetlen. Nem engedheti meg, hogy ez az egy elmeneküljön!

Ahogy az idegen lény kilépett a tetőajtón, Harrigan önkéntelenül megfeszült. Pedig tudatosan igyekezett magát ellazítani. Nyugi, mondta magában, nyugi! Ha túlságosan feszül a karja, az ront a célzóképességén, pedig most minden lövés számít! Ráadásul nem is biztos, hogy egynél többre lesz ideje.

A teremtmény egy pillanatig tétovázott, amint kilépett a tetőre. Körülnézett, őt kereste. Nehézkesen mozgott, szinte vonszolta magát. Vagy a sebesüléseket érzi, vagy pedig sisakja nélkül nehezebben lélegzik. Lehet, hogy mindkettő. Harriganen az önbizalom új hulláma rohant át. Ez a nyavalyás sebezhető! Sérült! De még jobban meg akarja sebezni! Dannyért! Jerryért!

Ahogy ráemelte a pisztolyt, a lény hirtelen megpördült, mert valahogy megérezte a jelenlétét. Harrigan látta, hogy fél kézzel valami kis, hordozható légzőkészüléket tart az arcához, és mélyeket lélegzik.

A hadnagy lőtt. Az első három golyó csak megkarcolta a teremtmény testpáncélját, ahogy az feléje fordult, a negyedik azonban behatolt a testébe. Harrigan látta, ahogy az új sebből kilövell a smaragdzöld vér.

Dübörgő, haragos kiáltással emelte föl karját a Ragadozó. Dühösen rázta a dárdát, amely lassan, szikrázva világítani kezdett, ahogy megtelt energiával. Harrigan az utolsó tizedmásodpercben hajolt le. Hallotta a dárda surranó hangját, ahogy elsüvített fölötte, és nagy koppanással becsapódott egy víztartályba.

Pillanatnyi tétovázás nélkül kitépte a dárdát, és döfésre emelte. Hátrafelé legurult a lift motorházkuckójának tetejéről. Körbeszaladta a kis építményt. Mélyre hajolt, és fürkészte, hallgatta a Ragadozót. Ahogy kidugta a fejét, azonnal meglátta. Védtelen hátát mutatta feléje, máshová nézett, őt kereste. Harrigan tudta azonban, milyen természetfölöttien jók az ösztönei. Tisztában volt azzal, hogy ezredmásodperce is alig van, mielőtt az rájön, hogy itt áll mögötte. Erősebben markolta a dárdát, és támadott.

A másik azonnal megpördült. A halálos veszedelmet jelentő, kétpengéjű kés megvillant, rácsapott a dárdára, és eltérítette az útjából, Harrigan azonban egyetlen rántással visszafordította azt. Összeütközött a lénnyel. Rohanásának lendülete hátralökte a Ragadozót, a tető széle felé. A hadnagy testében szinte szétfröcskölt az adrenalin. A dárda kiesett a kezéből, és érezte, hogy az idegen teremtmény hatalmas, karmos ujjai belemarkolnak a karjába. Ő azonban csak nyomult tovább, előre, bőgve, mint egy dühödt bika. Támadásának ereje pedig hátrább és hátrább lökte a Ragadozót, mind közelebb a…

A lény teste most hirtelen átlendült a tető szélén. Harrigan fájdalmasan fölkiáltott, ahogy a karmok a karjába mélyedtek, és húzták őt is lefelé. Látta, hogy a lény másik kezével megragadja a diszkoszszerű fegyvert, és feléje sújt. Alig hibázta el. A diszkosz mélyen belemaródott a téglafalba.

Harrigan minden tagját megfeszítette, hogy át ne essen a tető szélén. Már az egész felsőteste kint lógott a semmi fölött. Rázta magát, feszítette a kezét, hogy lerázza a Ragadozót, a hatalmas karok azonban egyre mélyebben maródtak a karjába. Fájdalmában fölkiáltott, és másik kezével vadul kapaszkodott a téglafalba.

Miközben Harrigan a Ragadozótól próbált megszabadulni, a lény éppenséggel a diszkoszt igyekezett újra megkaparintani. Ebből a helyzetből azonban nem érte el, nem tudta ismét bekapcsolni, így a fegyver ott maradt, bepréselődve a téglák közé. A Ragadozó Harrigan karján csüggve, hadonászva lógott a levegőben. Smaragdzölden ragyogó vére patakokban folyt sebeiből. Odalent az utcán zöld vércseppjei lassan tócsává gyűltek. Másik kezével újra meg újra a diszkosz felé nyúlt. Légzőkészüléke csövénél fogva lógott, elérhetetlenül. Harrigan érezte, hogy a karján lazul a szorítás.

Sisakja és hordozható légzőkészüléke nélkül a Ragadozó nehezen kapott levegőt. Úgy látszott, lassan megfullad. Mind gyöngébben szorította a hadnagy karját. Gyerünk, te szemét, vicsorogta dühödten, összeszorította fogát, hogy ne érezze a karmok még mindig fájdalmas szorítását, gyerünk, dögölj már meg! Dögölj már meg!

A teremtmény úgy kapkodott levegő után, mint a partra vetett hal. Harrigan érezte, hogy már csaknem kész. Ha még néhány másodpercig ki tud tartani, ha meg tudja őrizni az egyensúlyát, és nem engedi, hogy a lény magával rántsa…

Alattuk tízemeletnyi mélység, alul pedig egy nehéz vaskerítés, hegyes kovácsoltvas rudakkal.

A lény rámeredt. Sárga szeméből lassan tűnni kezdett az élet. Ha egyáltalán valamiféle érzelmet ki lehetett olvasni azokból a borostyánszínű szemekből, az a megadás volt. Smaragdzöld vér buggyant ki a torkán. Száját szóra mozdította.

– Na most mi van? – hörögte Harrigan.

A Ragadozó pedig válaszolt Aranyfog, a jamaicai hangján, aki megölte Ramón Vegát:

– Szar az élet, ember.

Aztán föllendítette jobb karját, közelemelte a balhoz, amellyel Harrigan csuklóját markolta. Egyik ujja elengedte a hadnagyot, és nyomkodni kezdte a gombokat a páncélkesztyűn. Fémfedél csusszant el a helyéről, és parányi számítógép-billentyűzetet fedett föl, három kicsi képernyővel. A lény, miközben szorítása még jobban meglazult, új javai a billentyűket kezdte nyomkodni.

Harrigan csodálkozva bámulta, azután hirtelen megértette. Eszébe jutott a videofelvétel arról a robbanási kráterről ott a dzsungelban. Eszébe jutott a Ragadozó erkölcsi kódexének legfontosabb pontja is, hogy "játékaik" sose juthatnak emberi kézbe.

– Jézusom! – nyögte, amikor rájött, hogy a Ragadozó kesztyűje kis számítógépével föltehetőleg egy atombombát élesít ki.

Szabad kezével a téglák közé szorult diszkosz felé nyúlt. Épp hogy nem érte el. Minden izmát megfeszítve nyújtózkodott. Odalent a Ragadozó egyre nehézkesebben nyomta a billentyűzet gombjait.

Harrigan nem érte el a fegyvert. Lenézett és látta, amint az egyik pici képernyőn különös jelek kezdenek villogni. Ugyanakkor egy bip-bipelő hangot is hallott.

Rémülettől kikerekedő szemmel, iszonyatos erőfeszítéssel fölfelé húzta a Ragadozót. A karmok ismét belevájtak a karjába, de mégiscsak nyert egy-két hüvelyknyit. Ujjai vaskapocsként zárultak a diszkoszra. Megmarkolta, összeszedte maradék erejét, és megpróbálta a téglák közül kirántani. Nem sikerült.

Rángatta, csavargatta. Hiába. Ha működésbe tudná hozni – de hogyan? Érezte, hogy ujjai becsúsznak a fegyver mélyedésébe. Nem illettek bele igazán, de legalább meg tudta markolni. Ám nem talált gombot vagy kapcsolót, semmit, amiből rájöhetett volna, hogy működik ez a nyavalya.

Minden erejével összeszorította az ujjait.

A diszkosz zümmögve életre kelt, éles széle felragyogott. Szinte sistergett az energiától, és ekkor lazán ki tudta húzni a téglák közül. Magasan a feje fölé emelte, és teljes erőből lesújtott. Egyetlen csapással vágta át a páncélkesztyűt és a Ragadozó csuklóját.

Túlfűtött izgatottságában mindent mintha lassított filmen nézne: látta, amint a diszkosz átmetszi a páncélt, látta, ahogy a visszaszámlálás villogó jelei hirtelen megállnak. Most a harmadik képernyőn jelentek meg betűk. Azután látta, ahogy átmetszi a Ragadozó karját. Erezte, hogy hirtelen megszűnik csuklóján a súly, amely eddig lefelé húzta. Megkönnyebbülten hátraesett a tetőre. A lény pedig zuhant lefelé.

A Ragadozó kétségbeesetten kinyújtotta a karját. Harci késének kettős éle belemélyedt az épület falába. Fémes csikorgással, szikrákat vetve siklottak a pengék, mély árkot vágva a vakolatba. Lassan fékeződött a zuhanás. Kétségbeesetten iparkodott karmaival is megkapaszkodni.

A duplapengéjű kés hirtelen kicsúszott áfáiból. A Ragadozó nagy döndüléssel rázuhant egy esőcsatornára. Kétségbeesetten belekapaszkodott. A csatorna kiszakadt a falból, és dőlni kezdett, a szemközti épület egyik ablakán át bezuhant valahová.

Nehézkesen ért talajt, fájdalmas nyögéssel föltápászkodott. Lemetszett karja égett, mint a tűz. Lüktetve bugyogott belőle a vér. Már nem tudott másra gondolni, csak a menekülésre. Nehezen kapkodta a levegőt, az idegen légkörben talpra állt és elindult. Egyetlen gondolat vezérelte.

El kell érnie az űrhajót.

Harrigan fájdalomtól eltorzult arccal próbálta az idegen lemetszett, de még mindig a csuklóját markoló kezét kitépni a sebből. Egyenként lazította meg a karmos ujjakat, majd hatalmas fájdalomkiáltással kiszakította csuklójából a kezet, és a tetőre dobta. A csonk még ott is rángatózott, mozgott, dobálta magát, akár egy levágott fejű kígyó. A hadnagy undorodva meredt rá, azután a tető széléhez lépett és lenézett.

Váratlanul teljes erővel rárontott a tériszony. Néhány perccel ezelőtt, amikor az életéért küzdve félig lelógott a tetőről, ennek nyoma sem volt, most azonban iszonyatos erővel rohanta meg a lelkét. De tudnia kell. Tudni akarta.

Lenézett a tízemeletnyi mélységbe, végigtekintett a vaskerítésen – és a Ragadozónak nyomát sem látta. Ugyanakkor észrevette az eltört esőcsatornát, amelynek vége egy kitört ablak felé mutatott, a szemközti épületbe.

– A kurva életbe! – szitkozódott. Észrevett az épület oldalában egy tűzlépcsőt. Kevés dolog volt az életben, amit jobban utált, mint a gondolatot, hogy ezen most le kell másznia a Ragadozó után. Nem volt azonban más választása. Be kell fejeznie. Nem hagyhatja, hogy a lény megússza. Mert még megeshet. Különben is: megígérte Dannynek…

Lenézett, és lehunyta a szemét. A világ úszni, forogni kezdett előtte. Levette a nadrágszíját, és a hátára csatolta vele a Ragadozó diszkoszát. Kinyúlt, megragadta a tűzlétra első fokát. Krisztusom! – gondolta. Egészen szorosan behunyta a szemét, mély lélegzetet vett és mászni kezdett lefelé. Óvatosan, lábával tapogatta ki a létrafokokat, s ment lefelé, egészen az esőcsatornáig.

Ruth Albright csoszogva kijött a hálószobából. Pongyolát és papucsot viselt. Szemét erősen összehuny ontotta. Már megint hangosan szólt a televíziós készülék. Szokás szerint Herb a lehető maximumig fölhangosította. Süket, mint az ágyú, de nem hajlandó elismerni. Eszébe sincs hallókészüléket használni. Egyszerűen csak bömbölésig erősíti a rádiót meg a tévét, mintha őt is meg akarná süketíteni.

– Ezt a történetet megveszem ötszázért, Alex – hallotta Ruth. Nyilván Herb a Jeopardyt nézi, és ezt most az egyik versenyző mondta.

Majd adok én neked történetet! – gondolta, és gonosz pillantást vetett a kanapé felé, ahol a férje hevert ingben-gatyában. Majd adok én neked történetet, ha nem halkítod le azonnal azt a nyavalyát!…

A televíziós vetélkedő lármája alatt valaminek a csörrenését hallotta. Mintha a fürdőszobából jött volna.

– Herb? – kiáltotta, s megpróbálta túlordítani a tévét: – Herb! Valaki van a fürdőszobában!

Herb csak hevert a kanapén, háttal a feleségének, semmiről sem tudott.

Ezek a nyavalyás kábítószeresek kipakolhatnák az egész lakást, gondolta, és ez a Herb nem hallana belőle semmit. A saját ágyamban erőszakolhatnának meg, ez pedig csak ülne ott, nézné valamelyik ócska vetélkedőjét. Újabb csörömpölést hallott a fürdőszoba felől. Mintha valaki összetörte volna a tükröt.

– Herb! – kiáltotta. – Herb! Nem hallod, mit mondok? Valaki van a fürdőszobában!

Herb nem adott életjelt. Óh, én hősöm! – gondolta Ruth. Csak hever itt, mint egy nagy hájpacni. Felőle a harmadik világháború is kitörhetne, nem hallana semmit.

Bement a konyhába, és megragadott egy partvist. Átkozott kábítószeresek, gondolta, biztosan az altatóinkat lopják, és teleföstik a csempét az ócska rajzaikkal, jelszavaikkal!

A fürdőszobában a Ragadozó néhány csempét tépett ki a falból, és a fürdőkádba dobta az összetört tükör szilánkjaival együtt. Egy doboz krém is a kádba került. A Ragadozó megmaradt kezével kinyitott egy kis zsákot, amely a combjához volt szíjazva. Nyolchüvelyknyi fémdarabot vett ki belőle, melynek egyik végén fekete gomb volt. Megcsavarta ezt a gombot, és a fémdarab kis edénnyé változott, közepén három parányi, éles késsel.

Az edényt a csukott vécéülőkére helyezte. Megnyomott valamit az oldalán, és a három késből élénk kék lángok csaptak ki. Fölvett egy maroknyit a csempe, a tükör és a krémesdoboz törmelékéből. A darálóba dobta, ahol az azonnal párállni kezdett. Nem maradt nyomában más, csak egy diónyi kence. Ismét benyúlt a táskájába, elővett egy kis fiolát, letörte a tetejét, és a benne lévő kék folyadékot beleöntötte a zselés masszába. Az sűrűsödni kezdett, és színt váltott; lassan ugyanolyan kék lett, mint a fiolában lévő katalizátor.

A Ragadozó most egy lapos kenőkésszerűvel fölemelte a tűzforró, kék masszát, és keze csonkjába nyomta. Nemcsak fertőtlenítette a sebet, hanem egyben bőrszerű anyagot is tett rá. Amikor a tűzforró keverék a húsához ért, a Ragadozó fájdalmában felüvöltött.

Ruth Albright a folyosón hallotta a kiáltást, és tétován megállt. Az ördög se tudja, mit csinálnak már megint ezek a nyavalyás kábítószeresek. Rámeredt a partvisra a kezében. Hirtelen rádöbbent, hogy ez nem éppen megfelelő fegyver.

A Ragadozó magához tért a fájdalom első hullámából, a mellén és vállán lévő sebekre is tett a keverékből. Ahogy a fertőtlenítő krém hatni kezdett, felnyögött, és sziszegett a fájdalomtól.

Végül elhajította a kenőkést, és egy különös formájú üveget vett elő a táskájából. Megnyomott egy kis gombot, mire hosszú, hegyes tű ugrott ki a fecskendőből. Egy nyögéssel mélyen a mellkasába döfte a tűt, és belőtte magának a gyógyszert.

Harrigan eljutott az esőcsatornáig. Átnézett a túloldali ablakra. Bentről tévékészülék kékes fényét látta, és a nyitott ablakon át egy televíziós vetélkedő zajait hallotta. Lejjebb, ahol a csatorna érintkezett a fallal, kitört ablakot látott. Odabent az árnyékban a Ragadozó mozgott le-föl. Egyetlen módon juthat el hozzá: az esőcsatornán keresztül.

– A francba! – káromkodott, és beharapta az ajkát. Még lenézni is félt. Ki kell másznia a tűzlépcső szélére és ugrani, hogy elérje a csatornát. Föltéve, ha az ujjai nem csúsznak meg, föltéve, ha a csatorna nem szakad még jobban ki a falból…

– Talán szerencsém lesz és leesek – dünnyögte Harrigan. Mély lélegzetet vett és ugrott. Mindkét kezével megmarkolta a csatornát, és karját azonnal köré kulcsolta. Lenézett a szédületes mélységbe, és igyekezett leküzdeni a hisztéria hullámát. Az esőcsatorna nem szakadt ki a falból.

Eddig jó, gondolta. Lépj be a rendőrséghez, ugrálj egyik magas épület tetejéről a másikra, verekedj űrből jött idegen lényekkel, védd és szolgáld a társadalmat. Lószart! – gondolta, az ilyen marhaságokat meg kéne hagynom Mel Gibsonnak.

Lassan, majommódra mászni kezdett az esőcsatornán.

A Ragadozó megfogta a vészlélegeztető készüléket, az arcához szorította, és mélyeket szippantott. A tartalék már nem sokáig elég. Sisakja nélkül egyetlen módon kerülheti el a lassú, fájdalmas fulladást: el kell érnie az űrhajót.

Érezte, hogy valami visszatér az erejéből, ahogy az életadó gázt belélegezte. Mintha még sebeinek fájdalma is enyhült volna. Még nem vallott kudarcot. Még elérheti a hajót, meggyógyulhat, és bosszút állhat a humanoidon, aki megfosztotta a karjától. Ha majd hazaér, otthon a bolygóján új kart növeszthet, és fölszerelheti a helyére, de addig szó sem lehet arról, hogy visszamegy, míg ennek a vadásznak a koponyája és gerincoszlopa nincs a hajóján, a védőzselében. Légzőkészüléke tartályában a gáz már csak addig elég, hogy elérje az űrhajót. Tehát most odamegy, kezeli a sebeket, kerít egy másik sisakot, és visszajön, hogy befejezze a vadászatot. De nincs vesztegetni való ideje. Mielőbb el kell érnie a hajót.

Amikor Ruth Albright a fürdőszobaajtóhoz lépett, és lassan a kilincs felé nyúlt, hirtelen az egész ajtó tokkal együtt meglazult. Hatalmas, robbanásszerű zajjal jött szét a fa, a vakolat, a tégla. A lendület ereje falhoz lapította az asszonyt. Az ajtó lassan eldőlt, és a döbbent Ruth egy hatalmas, sötét testet látott végigsüvíteni a folyosón. A nappaliból hallotta férjét kiáltani:

– Ruth, úgy hallom, valaki kopog az ajtón!

Harrigan átmászott a kitört ablakon, óvatosan kikerülte az üvegcserepeket. Látta, hogy a fürdőszoba romokban hever. Az ajtót letépték eresztékeiről, a keret kiszakadt a falból. A hallba rohant, ahol egy kábult, rémülettől béna asszonyt pillantott meg pongyolában és papucsban. A hadnagy fölfogta, hogy a nő ránéz ugyan, de nem lát semmit.

– Minden rendben lesz – mondta Harrigan –, zsaru vagyok.

Ruth rámeredt a tátongó lyukra, ahol az előbb az ajtó állt, és megrázta a fejét:

– Szerintem ez szarik rá.

Az előszoba felől tompa puffanást hallottak. Harrigan keresztülrohant a lakáson, egészen a következő lyukig, ahol valaha a bejárati ajtó állt. Kirohant az épület folyosójára. Rémült lakók dugták ki a fejüket az ajtajukon, hogy azután rögtön visszahúzzák, és bevágják az ajtót, amint meglátják Harrigant. Nem csoda, hiszen egy tetőtől talpig véres, vizes, tépett ruhájú, vérben forgó szemű ember rohant el előttük. Harrigan megtorpanás nélkül robogott előre.

A lifthez szaladt. A liftajtó föltépve lógott a vasaláson. Benézett az aknába, és látta az idegen lény vérének zöld, fluoreszkáló csöppjeit a kábeleken. Jézusom, gondolta Harrigan, ez a nyavalyás megsebesült, televérezi az egész várost, hiányzik az egyik keze, fuldoklik, mégis elég erő maradt benne, hogy föllépjen egy acélajtót, és lemásszon a nyavalyás kábeleken. Röviddel ezelőtt még majdnem földobta a bakancsot. Lehet, hogy kissé magához tért?

A pokolba, nincs mit tenni! Most már nem adhatja föl. A Ragadozó még mindig vérzik, még mindig hiányzik az egyik keze, a legtöbb fegyverét elveszítette, egy pedig éppen nála van, harcolhat vele. Nála az előny. Talán. Csak azt tudná, miért mindig arrafelé megy a nyavalyás, ahol nagy magasságokból le kell mászni?

Na mindegy, jövök! – kiáltotta Harrigan gondolatban. Mély lélegzetet vett, és beugrott a liftaknába. Megragadta a kábelt, és egy szédítő pillanatig ott hintázott a saját súlyánál fogva a semmi fölött. Azután lassan mászni kezdett lefelé, centiről centire. Közben újra meg újra látta a Ragadozó vérnyomait a kábelen.

Maga alatt hallotta egy ajtó csapódását. Lenézett, de rögtön azt kívánta: bárcsak ne tette volna! Lent a liftajtó üvegén át egy asszony körvonalait pillantotta meg. Egyik kezében egy kosár ruha volt, a másikkal épp a liftgomb felé nyúlt.

– Asszonyom, ne! – kiáltotta, de az megnyomta a gombot, és hallotta, hogy valahol a feje fölött ereszkedni kezd a lift. A kábel fölfelé rántotta, miközben mélyen belevágott a tenyerébe.

Csaknem megcsúszott, de sikerült megkapaszkodnia. Úgy körültekerte magát a kábelen, mint egy kígyó. Ahogy a lift a közelébe érkezett, átugrott az aljáról lefelé lógó másik, laza kábelre. Úgy csüggött ott, mint a gyermek anyja kebelén, miközben a lift kúszott lefelé, az akna aljára.

Amikor már csaknem odaértek, Harrigan elengedte a kábelt, és leugrott. Túl későn vette észre az akna aljába robbantott üreget. Átesett rajta, két kezét előrelökte, és belekapaszkodott a gödör szélébe. A lift nagy, tompa koppanással alig néhány hüvelyknyire a fejétől állt meg.

A gödör szélén himbálózva, lábával valami támaszték után tapogatódzott. Semmi. Leereszkedett, amennyire tudott, de még mindig nem érzett talajt, csak a légvonat süvítését. Kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót. Érezte, hogy ujjainak szorítása lazul, de mintha nem lett volna alatta semmi más, csak az űr. Fölhúzni nem tudta magát, és csimpaszkodni sem volt képes tovább.

– A francba!… – suttogta. Ujjai megcsúsztak, tovább nem tudott kapaszkodni, zuhant… Alig hatlábnyit. Valami fémes talajon ért földet. A közelben vízcsöppek zaját hallotta. Semmit sem látott a koromsötétben. Zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz gyufát. Meggyújtott egy szálat, magasra tartotta. A fakó fényben néhány lábnyira látott előre.

– Alighanem a csatorna – mondta magának. Óvatosan előreindult, néhány lépésenként új gyufát gyújtva. Kisvártatva rájött, hogy a járat, amiben halad, lejt. A gyufák halvány fényében falakat és mennyezetet látott. Mintha a járat kifelé kanyarodna, és a távolban, úgy ötvenyardnyira, halvány ragyogást látott. Összeráncolta a szemöldökét. Mi az ördög?…

A gyufa a körmére égett. Már egy sem maradt a dobozban. Elhajította, és a ragyogás felé indult. Ahogy közeledett, a fény egyre nőtt. Különös szagot érzett, amely a fény közeledtével egyre erősebb lett. Szimatolni kezdett.

– Metán.

Lefelé nézett, de csak térdig látta a lábát. Annál lejjebb, az alagutat sűrű, gomolygó gázfelhő borította. Sejteni kezdte, hogy immár nem a csatornában jár, hanem valahol útközben átjutott valami… valami másba. Bizony ez egy átjáró, amelynek falai mintha szerves anyagból volnának. Az egész mintha egy furcsa építmény lenne, akárha egy óriási tengeri kagyló belsejében járna.

– Mi a fekete fene ez? – kérdezte magától. Közben csak ment előre a fény felé, amely most már elég erős volt ahhoz, hogy megvilágítsa körülötte a járatot. A gázfelhő már a derekáig ért, a szagtól majdnem megfulladt.

– Van itt valaki? – kérdezte idegesen, és egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy tényleg tudni akarja.

Mintegy válaszul valami feléje zúdult, lenyűgöző sebességgel. Megütötte, magába ölelte és hátralökte. Hallotta, amint az önmaguktól becsavarodó faszögek körülötte a falba vágódnak. Az ötvözetből készült háló ráfeszült a testére, mélyen belevágott az arcába.

Megragadta a diszkoszt, keményen megszorította. Érezte, ahogy életre kel. Azonnal vágni kezdte a hálót. A fegyver erőlködés nélkül, könnyedén metszette el a szálakat. Abban a pillanatban, amikor kibotorkált a hálóból, rárontott a Ragadozó. Ösztönszerűen észlelte a kétpengéjű kés villanását, és kivédte a csapást a diszkosszal. Hatalmas energiák villantak föl, amikor a két fegyver egymáshoz ért. Az összecsapás ereje ledöntötte a lábáról. Hátrált, de a Ragadozó máris újra előtte állt. A késsel feléje sújtott, ő pedig ismét kivédte. A Ragadozó csapásának ereje megint a földre döntötte. Ahogy hátrált, a különös lény újra meg újra megtámadta. Mindannyiszor a szörnyű késsel sújtott feléje, és ő minden esetben kivédte a csapást, de mindahányszor elesett az erejétől. Karja zsibbadni kezdett. Tüdeje égett a lassan mindent betöltő gáztól. A Ragadozó egyre csak hajtotta hátrafelé, csapkodott és mind jobban kimerítette. Még most ki tudja védeni a támadást, gondolta Harrigan, de érezte, hogy elhagyja az ereje. Már nem bírja sokáig. Újabb csapás jött, és ő fölemelte a diszkoszt, hogy kivédj e. A kettős penge csonttörő erővel csapódott a fegyveréhez, és a fájdalom a válláig nyilaik. A diszkosz szinte kiröpült a kezéből.

Rémülten fölnézett. A Ragadozó föléje magasodott, és látta, ahogy a szája szóra nyílik. Vérfagyasztó módon saját hangját hallotta:

– Vigyázza seggedre, Danny fiú!

Talán Danny neve tette, az, hogy a saját hangján, mégis kihívóan, gúnyolódva hallotta vissza a társa nevét. A düh forrni kezdett benne, és ez erőt adott, hogy oldalra vesse magát, amikor a Ragadozó halálos csapással sújtott feléje. Szikrák záporoztak a gázzal borított padlóra. A kettős penge a falat találta el mögötte. Kétségbeesetten még odébb gurult, kinyújtotta a kezét, és érezte, hogy ujjai megmarkolják a diszkoszt. Keményen megszorította, hallotta az energia zümmögését, ahogy a fegyver bekapcsolt. Még ugyanezzel a mozdulattal teljes erőből fölfelé lökte a fegyvert, az idegen gyomra irányába.

A Ragadozó fölsikoltott a fájdalomtól. A fegyver derékban félig elvágta, és csillogó, smaragdzöld vére patakokban ömlött a tátongó sebből. Harrigan talpra állt. A Ragadozó hátratántorodott, térdre esett, ép kezét a gyomrára szorította, mintha erővel próbálná összemarkolni és elzárni a hatalmas sebet.

– Úgy van, anyaszomorító! – csikorogta Harrigan összeszorított fogain át, miközben levegőért kapkodott, most ő magasodott az idegen lény fölé. – Tudod, szar az élet.

Magasra emelte a diszkoszt, hogy egyszer és mindenkorra befejezze, hogy kifizesse tartozását Dannyért, Jerryért, Keyesért, azokért az ártatlan emberekért a metrón meg éppenséggel még Willie királyért, Ramón Vegáért, az összes többiért is – akik talán megérdemelték, hogy meghaljanak, de nem úgy, mint a sportból lemészárolt állatok. Szétroncsolt testtel, kitépett koponyával és gerinccel, hogy trófeái legyenek valami idegen állatnak.

Szinte kővé dermedt, amikor váratlanul dörgő hangot hallott a háta mögül.

Megpördült. Mint egy szellem, a ködből újabb Ragadozó jelent meg előtte, ahogy fénysugár-elhajlító álcázóöltözetét kikapcsolta – és még egy, és még egy, meg még egy, és egy ötödik.

Kiejtette kezéből a diszkoszt. Kétségbeesett hitetlenséggel tántorodott a falnak, ahogy immár tíz Ragadozót számlált maga körül. Lába megroggyant, minden tartását elveszítette. Térdre zuhant. Váratlan rémülettel döbbent rá, hogy mindennek vége. Nincs menekvés. Nincs remény. Egyáltalán semmi.

Sajnálom, Danny! – gondolta kétségbeesetten. Sajnálom, ember. Elkúrtam. Elkúrtam, épp a legjobbkor.

Figyelt, várta a végső csapást. Az idegenek előreléptek.

Róla azonban tudomást sem vettek, sebesült, haldokló bajtársukat állták körül. Az egyik, aki nagyobbnak és idősebbnek látszott a többinél – pikkelyes bőrének mélyebb, sötétebb színe volt, páncélzatán sok-sok apró trófea díszelgett, melyeket a világegyetem különböző részein szerzett vadászat közben – odalépett. A sebesült lény ránézett a vezérre, és némán a karját nyújtotta feléje. Lehetett e mozdulatban kérés vagy talán elfogadása az elkerülhetetlennek. A haldokló idegen ekkor fejét hátrafeszítette, szabaddá téve a nyakát.

A vezér – nem lehetett más, csak az – szertartásosan magasra emelte a karját, kezében a fegyverrel. A kettős penge csillogott, majd a villámcsapás gyorsaságával lesújtott. A levágott fej tompa puffanással a földre hullott, és eltűnt a kavargó gázban.

A kudarc büntetése, gondolta bénán Harrigan. Nem tehetett mást, mint bámult, ahogy a vezér most feléje lépett. Bámult és várt az elkerülhetetlenre. A vezér fölemelte a karját – ám a halálos csapás nem jött. A kettős penge visszahúzódott a markolatba. Hosszú pillanatig csak állt előtte az idegen, és merőn nézett rá. Majd a háta mögé nyúlt, és elővett valami tárgyat. Harrigan felé dobta, aki merő ösztönnel elkapta.

Hökkenten bámulta. Réges-régi, kakasos, elöltöltős pisztoly volt, ezüstberakással. Az ezüstbe egy nevet véstek olasz betűkkel meg egy dátumot: 1640.

Ahogy Harrigan zavartan bámulta az idegent, látta, hogy az utasításokat ír páncélkesztyűje komputerébe. Érezte, hogy a talaj a lába alatt remegni kezd. Mély hangú dübörgést hallott, amely igen gyorsan magas visítássá erősödött.

Mögötte szisszenve kinyílt egy ajtó.

Harrigan hitetlenkedve nézte, de csak egy pillanatig tétovázott, gyorsan átugrott a nyíláson. A földre esett, ám sebesen föltápászkodott. Fogalma sem volt róla, hol lehet, de nem is érdekelte. Csak azt tudta, hogy csodával határos módon még mindig él, és a menekülése hirtelen lehetségessé vált. Rohanni kezdett lefelé a sötét alagútban, amely megnyílt előtte. A dübörgés még erősebb lett mögötte, és érezte, hogy itt is remeg a föld a lába alatt. Ereje utolsó tartalékait is bevetette, úgy rohant ész nélkül, mert rádöbbent, hogy a Ragadozók űrhajója fölszállásra készül. Hirtelen érezte, hogy a talaj fortyogni kezd a lába alatt. A hatalmas erő földre taszította, és fekve hallgatta, amint az űrhajó dübörögve fölszáll.

Szinte kiszakadt a földből, ahol álcázva rejtőzött eddig, és hatalmas, tátongó lyukat hagyott maga mögött. Motorjainak egyetlen dübörgő föllángolásával emelkedett föl, majd szállni kezdett a város fölött, mint egy hihetetlenül nagy repülő cethal. Harrigan alig akarta elhinni, milyen sebesen süvített el. Még mindig a földön kuporgott, hunyorogva próbált körülnézni a por és kődarabok hurrikánszerű záporában.

Lassan, fájdalmasan térdre emelkedett, majd fölállt. Kezében még mindig ott volt a régi pisztoly. Rámeredt, s azon törte a fejét, vajon mit jelent mindez. Mit jelképez az idegenek vezérének gesztusa, hogy nekiadta? Régi, értékes trófea, melyet évszázadokkal ezelőtt ragadtak el egy embertől, aki méltó ellenfélnek bizonyult? Vagy annak az emléke, hogy megúszta? Az is lehet, hogy a jelentése sokkal egyszerűbb, szó szerinti. Átnyújtottak neki egy régi, reménytelenül primitív szerszámot, közölve vele, hogy: "Ez vagy nekünk. Ne felejtsd el!…"

Harrigan kitántorgott a barlangból, mely az idegen űrhajó nyomán keletkezett. Olyan volt, mint Lázár, aki halottaiból támadott föl. Alig maradt ruha a testén. Bőre megégett, és finom hamuréteg, por meg homok borította. Csodálkozott, hogy egyáltalán még él. Rádöbbent, hogy ettől a pillanattól kezdve számára már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte. A valóságról alkotott egész fölfogása megváltozott. Elment a világ szélére, lenézett, és látta a semmit. Mégis: valahogy csodával határos módon túlélte.

Helikopterpropeller csattogását hallotta. Fölnézett, és meglátta a közeledő Jet Rangért. Körbejárt a hely fölött, ahonnét az idegen űrhajó fölszállt, átrepült őfölötte, aztán lassan lejjebb ereszkedett, majd kissé távolabb leszállt. Harrigan kezével védte szemét a propeller szelétől. A helikopterből Garber szállt ki. Fáradtnak, legyőzöttnek, üresnek látszott. Hozzálépett, és egy pillanatig csak nézték egymást. Azután mindketten föltekintettek a lassan távolodó fénycsíkra az égen.

– Olyan közel jutottunk!… – mondta Garber tompa hangon.

Harrigan nézte, amint az idegen űrhajó kis fényponttá zsugorodik az égen, hazaútján, a felé a ki tudja, milyen távoli világ felé, ahonnét a Ragadozók jöttek. Azután ránézett a kezében tartott régi, elöltöltős pisztolyra. Az ő trófeája, ami emlékeztetni fogja arra a találkozásra, amelyet különben sem tudna elfelejteni egész életében.

– Ne aggódjon! – mondta Garbernak, olyan bizonyossággal, amelyről pedig nagyon szerette volna, ha nem támad fel benne. – Lesz még néhány esély!

Odébb lépett Garbertól, a helikoptertől, a közeledő rendőrségi és mentőszirénák hangjától, a hatalmas krátertől a földben és egyben minden biztonságtól, amit életében érzett, amiben hitt. Most megkegyelmeztek neki. De visszatérnek. És akkor… Fogalma sem volt, akkor mi történik a Földdel.

Ám ahogy lassan lépdelt, fölmerült benne egy gondolat, ami újra meg újra fölvillant, hiszen most csak ez az egy dolog számított.

Elkaptam, Danny! – gondolta. – Elkaptam neked!

Tartalom

1.

2.

3.

4.

5.

6.

8.