FORGOTTEN REALMS

R. A. Salvatore

Ezer ork

[Vadászpengék Trilógia 1. rész]

(Tartalom)

R. A. Salvatore

R. A. Salvatore 1959-ben született Massachusettsben. A fantasyvel és általában az irodalommal folytatott szerelme főiskolai évei alatt kezdődött, amikor karácsonyi ajándékul J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című művét kapta. A könyv hatására számítástechnika főszakját újságírásra cserélte és 1981-ben diplomázott kommunikáció szakon, majd rögtön folytatta is tanulmányait, hogy megszerezze diplomáját másik imádott szakján, angol irodalomból. Komolyabban 1982-ben kezdett el foglalkozni írással – ebben az évben készült el a később A Negyedik mágia visszhangjai című művének kéziratával.

Első regényét, a Kristályszilánkot, 1988-ban adta ki a TSR. Salvatore legismertebb regényhőse a fantasy műfaj egyik legkedveltebb alakja, Drizzt, a sötételf. A Csend Pengéi című műve Origins díjat nyert, 1997 őszén pedig leveleit, kéziratait és egyéb, közérdeklődésre számot tartó iratait alma materének, a massachusettsi Fitchburg Főiskola R. A. Salvatore könyvtárának adományozta az író.

ELŐHANG

– Ó, tudtok tik ennél keményebben is húzni! – rikkantott oda Bütyökfi Tred két lóból és három törpéből álló fogatának. -Reménylem, hogy még azelőtt elérjük Lapályost, mielőtt a nyári nap heve perzselné kopasz kobakomat!

Tred alkatához tökéletesen illő hangja visszhangot vert a környező sziklákon. A törpe zömök volt, még fajtársaihoz képest is – mindent kibíró felépítéssel és elképesztően izmos karokkal bírt. Sárga szakállát hosszúra növesztette, és előszeretettel dugta be vastag övébe, a hátára pedig elérhető távolságban egy-egy hajítókalapácsot – közismert nevén „törpe nyilat” – szíjazott.

– Könnyebb dolgunk volna, hogyha a másik lovat nem ülteted a szekér hátuljába, te átokverte bolond! – kurjantott vissza az egyik kocsihúzó törpe.

Tred válaszul nagyot csapott ostorával a panaszkodó tomporára.

A törpe megpróbált megállni, de mivel a szekér gördült tovább, ő pedig a hámból nem tudott kiszabadulni, ez rábírta, hogy inkább kapkodja izmos és kurta lábait.

– Ne légyenek kételyeid, hogy nem kapod vissza ezt éntőlem! – mordult rá Tredre, de társai csak húztak tovább, a főnök mellett ücsörgő három másik törpe pedig jóízűt nevetett rajta.

Két tíznapja indultak útnak Felbarr citadellájából, és remek iramban haladtak, megkockáztatva a Rauvin-hegység nyugati oldalában kanyargó északi utat. A síkságot elérve, sikerült kisebb üzletet nyélbe ütniük a Fekete Oroszlán törzs szálláshelyén, és feltöltötték készleteiket. Beorunna Kútja – Sundabar, Ezüsthold és Quaervarr mellett – a Felbarr citadelláját lakó hétezer törpe egyik kedvelt kereskedó’helyének számított. A törpék karavánjai általában Beorunna Kútjáig vitték áruikat, ott kicserélték a portékát, majd visszafordultak délre, a hegyek és otthonuk felé, de ezúttal a barbár vezérek meglepetten konstatálták, hogy ez a csapat továbbhalad nyugat, északnyugat felé.

Tred eltökélte, hogy a Surbrin-folyó mentén, a Világ Hátának nyugati szélén fekvő Lapályost és a többi kisvárost is bevonja a törpe kereskedelembe. Hírek keringtek arról, hogy az utóbbi időben Mithrill Csarnok és a folyó felső szakaszán elterülő városkák közötti kereskedelem ismeretlen okokból akadozik, és Tred – az örök opportunista – úgy vélte, hogy Felbarr hívatott az Űr kitöltésére. Azt is rebesgették, hogy lenyűgöző ékkövek és – törpének gondolt – ereklyékre bukkantak a Világ Hátának nyugati peremén működő felszíni bányákban.

A késő téli idő kifejezetten kedvezett az ötven mérföldes útnak, és a szekér minden fennakadás nélkül érte el a Hold-erdő északi csücskét és jutott el a Világ Hátának lábához. A törpék azonban a kelleténél kissé északabbra jutottak, így délire kellett kanyarodniuk, a hegységet mindvégig jobbjukon tudva. Az idő ennek ellenére viszonylag meleg maradt, de annyira nem melegedett fel, hogy felolvassza a hóréteget, és lavinák tucatjait zúdítsa az útra. Ma reggel azonban egy tályog ütötte fel ocsmány fejét az egyik ló patáin, és bár az ügyes törpéknek sikerült kipiszkálniuk a patába ágyazódott kavicsot és felnyitniuk a kelést, a ló képtelen volt tovább húzni a megrakott szekeret. Sőt, meg járni sem igen tudott, így azután Tred és csapata felpakolták a lovat a hatalmas szekér hátuljába, majd a főnök két csapatra osztotta a hat törpét.

Viszonylag jól boldogultak így is, és a szekér már jó ideje tartotta korábbi sebességét, de amikor a második csapat második váltása a végéhez közeledett, az igavonók nyűgösködni kezdtek.

– Mit gondolasz, mikor foghatjuk ismét hámba a lovat? – kérdezte Bütyökfi Duggan, Tred öccse, akinek sárga szakálla csupán mellközépig ért.

– Bah, holnap már vígan fog ügetni – felelte Tred magabiztosan, mire többen rábólintottak.

Ami igaz, az igaz: Trednél senki sem ismerte jobban a lovakat. Amellett, hogy ő volt Felbarr citadellájának egyik legremekebb patkolókovácsa, egyben a város legjobb hírű lódoktora címmel is büszkélkedhetett. Amikor kereskedőkaravánok gördültek be a törpe erősségbe, mindig Tredet hívatták, hogy patkolja meg a lovakat – és a hívás általában magától Harckoronás Emerus királytól érkezett.

– Akkor talán ajánlatos lenne éjszakára elszállásolnunk magunkat – szólalt meg az elülső hámba fogott egyik törpe. – Verjünk tábort, faljunk be egy finom ragut, majd könnyítsük gyomrunk terhét egy jó korsó sörrel!

– Ho-hó! – helyeseltek a többiek bömbölve, mint a törpék általában, amikor a sörfogyasztás lehetősége szóba került.

– Bah, mindegyikőtök csak engem akar megpuhítni – duzzogott Tred.

– Te pediglen meg akarod előzni Smiget Lapályosban! – jelentette ki Duggan.

Tred kiköpött és meglengette az öklét, de a dolog túl egyértelmű volt, semhogy tiltakozzon. Smig volt Tred legnagyobb riválisa – a két barát, akik úgy tettek, mintha utálnák egymást, de csak azért éltek, hogy túltegyenek egymáson. Mindketten tudtak Lapályosról, a névjegyéül szolgáló toronyról és nevezetes varázslójáról, meg a tél beálltával a városkába özönlő emberekről -a határvidékiekről, akiknek kiváló fegyverekre, páncélokra és lópatkókra van szükségük -‚ és mindketten hallották Harckoronás király hirdetményét, miszerint örömmel nyit meg újabb kereskedőútvonalakat a Világ Hátán. A több mint háromszáz évig ork kézben lévő törpe fellegvár visszafoglalása óta eltelt időben a Felbarrtól nyugatra elterülő vidék jelentősen békésebbé vált, de a keleti területen még mindig nyüzsögtek a szörnyetegek. Mélysötéten át vezetett Út Mithrill Csarnokig, de eleddig még senki sem hatolt ennyire északra, a Harcpöröly klán erődítményéig. Tred összes útitársa – a munkásai, köztük Duggan, saját öccse, Nikwillig, a cipész, az opportunista testvérpár, Bokkum és Stokkum, akik fontos javakat (főként sört) szállítottak a többi felbarri kereskedőnek – lelkesen jelentkezett az útra. Az első karaván lesz a legjövedelmezőbb, és jókora részt kanyarít majd le a határvidékiek kincsestárából. Még ennél is fontosabb, hogy az első karaváné lesz az összes jog, és Harckoronás király kegye is rájuk száll.

Közvetlenül az indulás előtt Tred hangulatos ivópárbajt folytatott Smiggly „Smig” Stumpinnal, de ezt megelőzően még jó árat fizetett egy Moradin papnak azért a varázsitalért, amely semlegesítette az alkohol hatását. Tred úgy számított, hogy Ők legalább már egy napja úton lesznek Felbarrból, mire szegény Smig egyáltalán felébred, és még egy nap telik el, mire a törpének eléggé öszszemegy a feje, hogy kiférjen vele a fellegvár főkapuján.

Tred pedig legyen átkozott, ha hagyja, hogy egy olyan apróság, mint egy tályog, lelassítsa őket, esélyt adva Smignek, hogy esetleg beérje a szekerét.

– Húzzatok még három mérföldet, és akkor jó napot tudhatunk magunkénak – vetette fel Tred.

Mindenki felnyögött – még Bokkum is, aki pedig a legtöbbet vesztette a korai táborverés miatt, mivel így több sör fogyott és kevesebb maradt eladásra (bár arra fogadni lehetett, hogy nem ad túl az egész készleten Lapályosban, és visz magával majd a hazaútra, hogy megünnepeljék a sikert).

– Akkor legyen két mérföld! – vakkantotta Tred. – Vagy szívesebben osztanátok meg a táborotokat Smiggel és a fiaival?

– Ugyan, Smig még csak el se’ indult – jelentette ki Stokkum.

– És ha így is lenne, akkor is alaposan lelassítja majd az a sziklaomlás, amit mi idéztünk elő – tette hozzá Nikwillig.

– Még két mérföld! – bömbölte Tred.

Ismét megcsördítette az ostort, mire Szegény Nikwillig a magasba ugrott, de földet érés után sikerült annyira hátrafordulnia, hogy komor pillantást vethessen a keménykötésű kocsisra.

– Üss meg még egyszer, és olyan pár cipőt alkoték néked, hogy azt sosem fogod elfeledni! – füstölgött.

Lábai sekély árkokat vájtak a földbe, ahogy a szekér tovavonszolta, mire Tred és a többiek csak még hangosabban kezdtek el hahotázni. Mielőtt Nikwillig újra zsörtölődni kezdhetett volna, Duggan rázendített a törpék egyik álmáról szóló dalra, amely a Moradin tetszését is elnyerő, hatalmas bánya mélyén megbúvó óriási, mitikus városról szólt.

– Járd az Utat! – dúdolta Duggan, mire többen rápillantottak, mivel nem tudták, hogy most éppen parancsot ad vagy énekelni akar. – Törd az ajtót! – folytatta Duggan, mire Stokkan azonnal felrikkantott:

– Milyen ajtót?

Ám Duggan zavartalanul folytatta dalát.

– Leld az utat, a folyosót!

– Aha, Heppe-huppa! – kurjantotta el magát egyszerre Stokkum és a többi törpe. Még a savanyú Nikwillig sem tudott ellenállni, és ő is csatlakozott a kakofón, hátbaveregetős nótázáshoz.

Járd az utat

Törd az ajtót

Leld az utat

a folyosót!

Kelj át tüzes hídon

Keresd azt, mi ódon

Nevettesd a mogorvát

S megtalálod Heppe-Huppát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Megtalálod Heppe-Huppát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Nevettesd a mogorvát!

Hol a legfinomabb sört mérik

A karvastag perecet készítik!

Ott vár Nagypocak séf nyúlpörköltje

És Bumfordi gazda negyven söre,

Odalent törheted a sziklát

S tekerheted bőszen a csigát

Olvassz követ, és megkérheted az árát

Mert megleled Heppe-Huppa aranyát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Megtalálod Heppe-Huppát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!

Nevettesd a mogorvát!

Ez így folytatódott számos versszakon át, és amikor a hét törpe már mind elmondta az ősi dal ismert szakaszait, saját szakállukra újakat rögtönöztek – mindegyikük saját kívánságait dúdolta el Heppe-Huppáról. A törpe nótáknak éppen ez adta sajátos, mulatságos ízét, és egyben viszonylag körmönfont módon derítette ki, hogy egy törpe kit tekinthet jövendő barátjának, vagy éppen ellenségének.

Emellett a dal kiválóan elterelte a figyelmet az út fáradalmairól, főleg azokét, akik meghajlított háttal, erőlködve vonszolták a szekeret. Ezekben a percekben remek iramot diktáltak – a kocsi csak úgy pattogott a hegyek övezte sziklás úton amint dél felé tartottak.

A kocsi bakján ülő Tred egymás után kiáltotta el a törpék nevét, így utasítva őket, hogy kié legyen majd következő versszak. Minden simán is ment, egészen addig, amíg öccsére, Dugganra nem került a sor.

A másik öt törpe tovább dúdolta a dallamot, megadva a zenei aláfestést, de már majdnem egy egész versszakot átzümmögtek, és Duggan még mindig nem szólt egy árva Szót sem.

– No? – mordult fel Tred, és öccse felé fordult, akinek arcára zavart kifejezés telepedett. – Rajtad vagyon az énekelés sora, fiú!

Duggan zavart, kába pillantást vetett rá, majd nagy sokára megszólalt.

– Azt hiszem, megsebesültem.

Tred tekintete csak ekkor siklott le öccse arcáról, amelyen még mindig az a furcsálkodó kifejezés honolt, és a törpe hátradőlt, hogy tetőtől talpig felmérje Duggant. Csak ekkor látta meg az öccse oldalából kiálló lándzsát!

Felhördült, mire a dudorászás azonnal abbamaradt, és a szekér hátuljában ücsörgő másik két törpe is az összecsukló Duggan felé fordult. A szekérhúzók is halkabban zümmögtek, egészen addig, amíg egy hatalmas szikla érkezett süvítve és csapódott a három meglepett törpe mellett az Útra, majd tovapattanva vállon találta Nikwilliget, elkábítva a cipészt.

A megrettent lovak vágtázni kezdtek, mire a sérült ló és szegény Stokkum lezuhantak a szekérről – a törpe jó párat bucskázott a sziklás talajon. Tred hatalmasat rántott a kantáron, próbálva fékezni a lovakat, amelyek magukkal vonszolták a hámba fogott törpéket – főként az eszméletlennek látszó Nikwillig sínylette meg a vágtát.

Újabb szikla csapódott be, közvetlenül az ide-oda zötykölődő szekér mögött, majd egy harmadik, ezúttal a vadul robogó kocsi előtt. A lovak élesen balra kanyarodtak, majd megpróbáltak visszaváltani az útra, amitől a szekér két keréken folytatta útját.

– Jobbra! – süvítette Tred, de alig adta ki a parancsot, a bal oldali kerekek megroggyantak, a kocsi az oldalára bukott és felborult.

A lovak kitörtek, elszakítva a hámot, és veszett ámokfutásukban magukkal ragadták a törpéket is, végigvonszolva őket a köves ösvényen.

A Tred mögött ülő két törpe elrepült – bár Duggan ennek már aligha volt tudatában-, és Treddel is alighanem ez történt volna, ha lába nem szorul be a kocsi bakja alá. Hallotta, ahogy csontja nagyot reccsen, amikor a szekér rádől, majd valami keményen fejbe vágta. Egy pillanatra azt hitte, hogy saját vére ömlik végig rajta patakokban, ahogy a kocsi tovább bucskázott az oldalán, de még magánál volt annyira, hogy felismerje: söráradat terítette be.

Egyedül a vakszerencse mentette meg a törpét attól, hogy ízzé-porrá zúzódjék, mert valahogy belezuhant a tetejét vesztett egyik söröshordóba, amely pattogva, ugrálva gurult le a lejtős domboldalon. Útjának egy sziklatömb vetett véget, amelyen a hordó széthasadt, ő pedig hátborzongató ívben szaltózva szállt tova.

Tred a körülötte heverő kövekkel vetekedően keménykötésű törpe talpra kászálódott, de egyik lába azonnal megbicsaklott és nekizuhant egy sziklának, ám makacsul csak felküzdötte magát a könyökére.

Ekkor meglátta a többtucatnyi orkot, akik lándzsákat, husángokat és kardokat lengetve éppen lerohanták a szétzúzódott szekeret és a földre zuhant törpéket. Nyomukban két óriás érkezett – de nem dombi óriások, ahogy azt várta, hanem azoknál nagyobb, kék bőrű déróriások. A törpe tudta, hogy ezúttal nem egy szokványos martalóccsapattal hozta össze őket a balsors.

Az eszméletlenség ködébe hanyatló Tred annyira még magánál volt, hogy hátralökje testét, folytatva gurulását a lejtőn, míg nagyot csattanva neki nem ütközött egy újabb, tüskebokrok övezte sziklatömbnek. A törpe megint csak megpróbált talpra állni, de ekkor megérezte a földdel keveredett vér ízét a szájában.

Ez volt az utolsó gondolata.

– No, életben vagyol hát, avagy sem? – ütötte meg fülét egy távolról érkező, reszelős hang.

Tred kinyitotta egyik, vérborította szemét, és ködösen ki tudta venni Nikwillig megviselt alakját, aki a tüskebokrok előtt guggolt és Őt bámulta.

– Jól van, megmaradol hát – mondta Nikwillig, és nyújtotta a kezét. – A farod lapítsad a földhöz, vagy különben a fürkészőik lenyúzzák róla a bőrt.

Tred megragadta a feléje nyújtott kezet, és erősen megszorította, de nem kezdett el kikászálódni a bozótosból.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte. – Hol vagyon a fivérem?

– Az orkok mindenkivel végeztek a harcban – érkezett a zord felelet -‚ és a disznók még mindig itt vannak a közelben. Az átkozott lovak jó egy mérföldet vonszoltak engemet, ha nem többet.

Tred nem engedte el a másik kezét, de még mindig nem moccant.

– Gyere már, te szamár! – morrant rá Nikwillig. – El kell jutnunk Lapályosba, és hírt kell adnunk erről Harckoronás királynak.

– Te csak menjél! – felelte Tred. – A lábam eltört, így csak lelassítnálak.

Nikwillig nagyot rántott rajta, és tiltakozása ellenére kivonszolta a tüskebokrok alól.

– A fene essen beléd! – horkant fel a törpe.

– Te talán itten hagynál engemet, ha a dolgok megfordítva állnának?

Ez talált.

– Hozz nékem egy botot, te makacs vén bolond! Níkwillig és a társára meg a botra támaszkodó Tred hamarosan bicegve útra keltek Lapályos felé, és máris azon töprengtek, hogy miként állhatnak majd bosszút a lest vető ork bandán.

Fogalmuk sem volt róla, hogy még vagy száz hasonló csapat bújt elő hegyvidéki barlangjából és rója a vidéket.

ELSŐ RÉSZ

A TERVEZETTNÉL HOSSZABB ÚT

Amikor Thibbledorf Pwent és harci tombolókból álló kicsiny csapata megérkezett a Jeges Szelek völgyébe azzal a hírrel, hogy Harcpöröly Gandalug, Mithrill Csarnok első és kilencedik királya halott, tudtam, hogy Bruenornak nincs más választása, mint visszatérni ősei honába, és ismét magára öltenie az uralkodás palástját. A klánja iránti kötelessége nem érhette be kevesebbel, és Bruenornak – akárcsak az összes törpének – a királya és a klánja iránti engedelmesség minden más előtt állt.

Láttam a szomorúságot Bruenor arcán, amikor meghallotta a hírt, és tudtam azt is, hogy ez csak kisebb részben szól Gandalugnak, mivel a most elhunyt király hosszú és csodás életet mondhatott magáénak – gazdagabbat, mint amiben törpe egyáltalán reménykedhet. Bár Bruenor szomorkodott, amiért elvesztette alig ismert ősét, mégsem ez volt az oka távolba révedő pillantásának. Tudtam, hogy Bruenort leginkább az zavarja, hogy kötelessége letelepedett életmódra kényszeríti.

Azonnal tudtam, hogy csatlakozni fogok hozzá, ám azt is tudtam, hogy nem maradok sokáig Mithrill Csarnok biztonságos falai között, hiszen én az Út és a kalandok szülötte vagyok. Erre a drow-k ellen vívott csata után ébredtem rá, amikor Gandalug visszatért a Harcpöröly klánhoz. Akkor úgy tűnt, hogy kicsiny csapatunk révbe ért, de hamar rá kellett ébrednem, hogy a béke kétélű fegyver. Így hát útra keltem Deudermont kapitánnyal és kalózvadász legénységével a Tengeri Szellem fedélzetén, és oldalamon Catti-brie-vel bejártuk a Kard-part vizeit.

Különös és kicsit talán kellemetlen is az a felismerés, hogy egyetlen hely sem képes sokáig magához láncolni, és egyetlen „otthon” sem felel meg nekem. Gyakran eltöprengek azon, hogy Vajon mi elől vagy mi felé futok örökkön? Engem is űz netán valami, mint a megtévedt Entrerit vagy Ellifaint? Ezek a kérdések szüntelen ott dübörögnek a szívem és a lelkem mélyén. Miért érzem szükségesnek, hogy örökké vándoroljak? Mi az, amit keresek? Elfogadásra vágyom talán? Talán a még szélesebb körű hírnév újabb bizonyossággal szolgálna arról, hogy jól döntöttem, amikor elhagytam Menzoberranzant?

Ezek a kérdések ott motoszkálnak bennem, és néha lehangolnak, de ez sosem tart sokáig. Mert amikor racionálisan nézem őket, látom, milyen nevetségesek.

Pwent érkeztével a Mithrill Csarnok nyújtotta biztonság és kényelem ígérete derengett fel előttünk, és ez nem olyan élet, amit el tudnék viselni. Aggódtam Catti-brie és a kettőnk között kialakult kapcsolat miatt. Miként fog ez változni? Vajon Catti-brie otthonra és családra vágyik? Vajon úgy tekinti-e a törpe erődítménybe való visszatérést, mint egyfajta jelzést, hogy az úton töltött kalandok időszaka lezárult?

És ha így van, mit jelent mindez rám nézve?

Így hát mindnyájan vegyes érzelmekkel és nem csekély aggodalommal fogadtuk Pwent híreit.

Bruenor egymással csatázó kedélyingadozása persze nem tartott sokáig. Egy Dagnabit nevezetű ifjú és tüzes törpe, aki lényeges szerepet játszott Mithrill Csarnoknak a duergaroktól való megtisztításában oly sok évvel ezelőtt, és aki Mithrill Csarnok nagyra becsült katonai parancsnokának, a nevezetes Dagna generálisnak a fia volt, szintén Pwenttel tartott a Jeges Szelek völgyébe: A Dagnabittal történt magánbeszélgetését követően barátom minden eddiginél nagyobb lelkesedést mutatott, és szinte ugrándozott örömében, hogy Útra kelhet otthona felé. Ráadásul Bruenor mindenki meglepetésére különleges javaslattal – nem közvetlen paranccsal ugyan, de mindenesetre erősen javallott elképzeléssel – állt elő: miszerint a Kelvin halmának árnyékában letelepedett, Mithrill Csarnokból érkezett törpék is térjenek haza vele.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi az oka ennek a hirtelen és látványos hangulatváltásnak, Bruenor csak rámkacsintott és biztosított róla, hogy hamarosan életem „legnagyobb kalandja” vár rám – ami nem csekély ígéret!

Többet azonban nem volt hajlandó elárulni a részletekről, de még nagy vonalakban sem beszélt róla, Dagnabit pedig éppoly mélyen hallgatott, mint az én hirtelen haragú barátom.

Ami azt illeti, a részletek nem is érdekelnek különösebben. Számomra csak a bizonyosság fontos, csak az. hogy életem továbbra is a kalandok, célok és szándékok mezsgyéjén mozogjon. Azt hiszem, ez a titok, amit keresünk: hogy egyre előrébb jussunk az életben; hogy újra és újra azért küzdjünk, hogy jobbá válhassunk, vagy hogy jobbá tehessük a világot körülöttünk, vagy hogy gazdagíthassuk az életünket és azok életét, akiket szeretünk. Szerintem ez a titka a legnehezebben megfogható céloknak: ez, a megvalósítás érzése.

Egyesek úgy érik el mindezt, hogy rendet, biztonságot vagy otthont teremtenek. Mások – mint például a törpék – vagyon felhalmozásával vagy lenyűgöző tárgyak készítésével jutnak el eddig.

A magamét szablyáim forgatásával valósítom meg.

Ezért voltak hát könnyűek lépteim, amikor több száz lelkes törpe, egy zsörtölődő – de távolról sem ügyefogyott – félszerzet, egy kalandos lelkületű nő, egy nagyerejű barbár harcos, valamint felesége és gyermeke társaságában ismét elhagytam a Jeges Szelek völgyét, én, egy igazán kellemes tévútra tévedt sötételf, aki egy párducot mond hatott barátjának.

Hadd hulljon csak bőséggel a hó, hadd zuhogjon bátran az eső, és csapkodja szél a köpenyem – mindezzel mit sem törődöm, hiszen olyan úton járok, amelyre érdemes lépni!

Drizzt Do’Urden

1. fejezet

Szövetség

Remekmívű lemezvértjét úgy viselte, mintha csak kemény bőrének kiterjesztése lenne. Az egymásba kapcsolódó fekete lemezek egyetlen szelete sem volt lapos, és minden egyes darabkát díszítőelemek – hullámzó vésetek és egymást átfedő féldomborművek – ékítettek. A felső karlemezekből hatalmas, görbe fémtüskék ágaztak elő, és minden egyes ízesülés hegyes, háromszögű peremben végződött. A páncélt fegyverként is lehetett használni, bár Sokvesszős Obould király jobban kedvelte a hátára szíjazott pallost, a csodálatos fegyvert, amely egyetlen parancsszavára lángra lobbant.

Az erős és ravasz ork imádta a tüzet, és imádta, ahogy az válogatás nélkül mindent felemészt. Fején a négy csillogó és varázsos rubinnal kirakott fekete vaskoronáját viselte – mindegyik ékkőből tűzgolyót tudott előhívni.

Obould maga volt a két lábon járó fegyver – zömök és erős, az a típus, akit senki nem ütne meg, mivel azzal a támadó sokkal nagyobb sérülést okozna magának, mint a megtámadottnak. Obould számos vetélytársát mészárolta le úgy, hogy azok csak álltak, és azon töprengtek, hogy a csudába okozzanak fájdalmat az ork királynak.

Azonban Obould összes fegyvere közül egyik sem volt olyan veszélyes, mint az elméje. Tudta, miként használja ki ellenségei gyengeségeit. Tudta, miként alakítsa Saját előnyére a harcmezőt, és mindennél jobban tudta, miként ösztönözze az őt szolgálókat.

Így hát Obould király – számos fajtársától eltérően – kihúzott derékkal, emelt fővel és fürkész pillantással masírozott be Hófehérbe, a hatalmas déróriásnő, Gerti Orelsdottr jég- és sziklabarlangjába. Lehetséges szövetségesként, nem pedig alattvalóként érkezett.

A király vezette küldöttség – köztük az uralkodó legígéretesebb fiával, Háromöklű Urlgennel (aki a fűrészes peremű fejpántról kapta a nevét, amellyel épp olyan hatásos ütéseket osztogatott, mint ökleivel) – büszke és magabiztos léptekkel haladt, még ha Hófehérben a mennyezet kényelmetlenül magasan volt is, és a kék bőrű óriás őrök között akadtak náluk kétszerte magasabbak és sokszorta súlyosabbak is.

De még a rettenthetetlen Obould is meghökkent, amikor déróriás kísérete bevezette őt és alattvalóit egy hatalmas, vasveretes kétszárnyú kapun át a dermesztően hideg – inkább jég, mintsem szikla – barlangba. A bejárattól jobbra, kék szövettel burkolt, tetején kékes jégbevonatú, fekete kőből készült trónja előtt ott állt a Világ Hátán élő déróriás törzsek vezérének, a Jarlnak legvalószínűbb örököse: Gerti Orelsdottr, a déróriásnő.

Gerti szinte minden faj mércéjével nézve gyönyörűnek számított. Több mint tizenkét láb magas, kék bőrű, teste formás és izmos volt. Sötétkék árnyalatú szeme úgy vágott akár a jég, hosszú Ujjai érzékinek és kecsesnek tűntek, ám elég erősnek, hogy sziklát morzsoljon velük. Aranyhaját – amely olyan hosszú volt, mint amilyen magas Obould – kibontva hordta. Ezüstfarkasok bundájából készült köpenyét ékköves gyűrű fogta össze – egy felnőtt elf könnyedén használhatta volna övcsatnak -‚ és hatalmas, hegyes fogakból álló gallér ékítette nyakát. Jellegtelen barna ruhája elfedte telt kebleit, és az egyik oldalon felhasított öltözék láttatni engedte izmos hasát meg formás lábát, egyben megfelelő mozgásszabadságot is biztosított viselőjének. Az óriásnő hosszú csizmát viselt, amelynek felső részét szintén ezüstös irha borította – a lábbeli mágikus volt, vagy legalábbis ilyen mondák keringtek róla. Az a hír járta, hogy a csizma még jobban felgyorsította az óriásnő hosszú lépteit, így a hegyvidéken senki sem tehetett meg nála nagyobb távot, kivéve az egek vándorait.

– Köszöntelek, Gerti – szólalt meg Obould, szinte hibátlan déróriás nyelven.

Az ork recsegő páncéllal mélyen meghajolt.

– A megszólításom Orelsdottr úrhölgy – felelte az óriásnő kurtán; erős és érces hangja zengzetesen verődött vissza a kövekről meg a sziklákról.

– Orelsdottr úrhölgy – pontosított Obould újabb meghajlás kíséretében. – Hallotta már hírét portyánk sikerének, igaz?

– Végeztek néhány törpével – sercintett a földre Gerti, a teremben lévő őrei pedig követték példáját.

– Jelentős győzelmünk örömére ajándékot hoztam.

– Jelentős? – kérdezte az óriásnő, és szavaiból szinte csöpögött a gúny.

– A győzelem nem a megölt ellenségek számát tekintve jelentős, hanem szövetkezett népeink első sikerét illetően – magyarázta sietősen Obould.

Gerti szemöldökráncolása elárulta, hogy a „szövetkezett népek” kijelentést még kissé korainak tartja, ami azonban aligha lepte meg vagy bizonytalanította el az ork királyt.

– A taktika jól bevált – folytatta rezzenetlen arccal Obould. Megfordult és intett Urlgennek. Az apjánál magasabb, de korántsem olyan tagbaszakadt ork előlépett, és levette az eddig vállán cipelt hatalmas zsákot, a földre öntve annak gyomorforgató tartalmát.

Öt törpe feje gurult szanaszét, köztük a testvéreké, Stokkumé és Bokkumé, valamint Bütyökfi Duggané.

Gerti elfintorodott és elfordította a fejét.

– Én aligha nevezném ezt ajándéknak.

– Ezek a fejek győzelmünk jelképei – felelte Qbould, és a taIálkozó során első ízben tűnt kissé bizonytalannak.

– Nem igazán foglalkozom azzal, hogy alantasabb fajok fejét trófeaként aggassam barlangom falára – jegyezte meg Gerti. – Jobban kedvelem a szépséget, és a törpékre ez a jelző aligha áll.

Obould egy pillanatig Szúrósan meredt rá, mivel felfogta, hogy a nő utolsó megállapítása minden kétséget kizáróan az orkokra is vonatkozik. Azonban megőrizte józanságát, és intett a fiának, hogy gyűjtse össze a fejeket, és pakolja vissza azokat a zsákba.

– Hozza el nekem a felbarri Harckoronás Emerus fejét! – közölte Gerti. – Azt a trófeát már érdemes megtartani.

Obould szeme összeszűkült, de a király lenyelte a visszavágást. Gerti kegyetlen játékot űzött vele, hiszen egykor Sokvesszős Obould uralta Felbarr-citadellát, amíg néhány évvel ezelőtt Harckoronás Emerus vissza nem tért és ki nem űzte az orkokat. A veszteség még mindig keserűséggel töltötte el, és élete legnagyobb hibájaként tartotta számon – klánja éppen egy másik ork törzzsel csatázott, ami lehetőséget adott Harckoronásnak és törpéinek, hogy visszavegyék Felbarrt.

Obould rettenetesen vágyódott a citadella visszavételére, de a fellegvárat az elmúlt néhány évben jelentősen megerősítették – jelenleg hétezer törpe lakta a kiválóan védhető kőcsarnokokat.

Az ork király lenyűgöző önfegyelemmel nyelte vissza haragját – nem akarta, hogy Gerti lássa, fullánkos szavai milyen mélyre döftek.

– Vagy hozza el Mithrill Csarnok királyának fejét – folytatta az óriásnő. – Akár Harcpöröly Gandalugét, akár azét az átokfajzat Bruenorét, aki a hírek szerint ismét uralkodik. Vagy talán Mirabar őrgrófjáét... Igen! Az ő borzas, vörös szakállú, hájas feje remek trófea lenne! És egyben hozza el a mirabari jogarőrét is. Úgy hírlik, bájos egy teremtés.

Az óriásnő pillanatnyi szünetet tartott, és végighordozta tekintetét jól mulató harcosain, mire saját finom vonású arcán is csúfondáros vigyor terült szét.

– Orelsdottr úrhölgyhöz méltó trófeát akar átnyújtani? -kérdezte alattomosan. – Akkor hozza el az ezüstholdi Alustriel úrnő csinos fejecskéjét. Igen, Obould, hozza...

– Obould király – javította ki a büszke ork, mire a déróriás katonák elcsendesedtek, nyomasztó hátrányban lévő kísérete pedig levegőért kapkodott.

Gerti szúrósan meredt rá, majd jóváhagyóan bólintott.

Itt a kötözködés véget is ért, mivel mindketten tudták, hogy immár abszurd magasságokba emelkedett. Ezüstholdi Alustriel úrnő olyan célpont volt, amelyet egyikőjük sem tekintett annak. Ugyanakkor egyikőjük sem vette le őt és varázsos városát a szóba jöhető ellenségek listájáról, hiszen Ezüsthold volt a terület ékköve.

Márpedig Gerti Orelsdottr és Sokvesszős Obould király rajongtak az ékkövekért.

– Már a következő támadást tervezem – mondta némi szünet után az ork, lassan és tagoltan beszélve a számára szokatlan nyelvet, hozzáigazítva stílusát és szavajárását.

– Nagysága?

Obould vállat vont, és megrázta a fejét.

– Semmi komoly. Egy karaván Vagy egy városka. A nagyság egyedül a kísérő tüzérségtől függ – fejezte be végül alattomos vigyorral.

– Egy maroknyi óriás ezernyi orkkal ér fel – felelte Gerti, aki kicsit messzebb ment a kelleténél; legalábbis Obould szerint.

Az eszes ork azonban vita nélkül hagyta a hencegést, hiszen jól ismerte a nő fölényeskedő stílusát, és ezúttal nem nagyon izgatta magát miatta. Katonái mögött a déróriásokat sokkal inkább diplomáciai okokból, semmint tényleges hasznuk miatt akarta tudni.

– A harcosaim élvezettel hajigáltak sziklákat a törpékre – ismerte el Gerti, és a trónszék mellett álló óriás, aki részt vett a portyán, rábólintott, majd elmosolyodott. – Legyen hát, Obould király: a következő támadáshoz kapsz négy óriást. Küldd el követedet, ha készen álltok!

Obould meghajolt, és közben lehajtotta fejét, eltakarva Gerti elől széles vigyorát, mert nem akarta, hogy az óriásnő tudomást szerezzen arról, mennyire fontos is neki és tervének ez a csapaterősítés.

Majd az ork felegyenesedett, és nagyot toppantott jobb lábával, ami jelezte kíséretének, hogy rendeződjenek alakzatba mögötte, majd megfordult és távozott.

– Ők a gyalogjaid – mondta Donnia Soldou Gertinek, nem sokkal az után, hogy Obould és ork kísérete távozott.

A tetőtől talpig feketébe és a szürke Sötét árnyalataiba öltözött sötételf nő könnyed léptekkel vágott át a déróriások között, ügyet sem vetve egyik-másik őr fenyegető homlokráncolására. Donnia a sötételfek magabiztosságával mozgott, és annak a tudásnak a birtokában, miszerint azok az árnyalt fenyegetések, amelyeket Gertihez juttatott el arról, hogy aki az útjába mer állni, azzal szemben olyan sereget tud felállítani, hogy kő kövön nem marad a Világ Hátán, nem találtak süket fülekre. A sötételfek élvezettel és gyakran folyamodtak efféle taktikához.

Természetesen Donnia mögött nem állt semmilyen sereg, hogy beváltsa fenyegetését. Egyszerű briganti volt, egy négyfős banda egyik tagja, de amikor hátralökte csuklyáját és hosszú, fehér haját szokásos mozdulatával oldalra vetette úgy, hogy fürtjei félig elfedjék jobb arcát és szemét, egész lénye maga volt a megtestesült magabiztosság. Gertinek sem kell mindent az orrára kötni.

– Csupán orkok – felelte Gerti Orelsdottr jól látható undorral.

– Gyalogjai bárkinek, aki erre akarja használni őket. Nem könnyű ellenállni a késztetésnek, hogy ne lapítsam szét Obouldot egy sziklával, pusztán csak azért, mert olyan rút, mert olyan ostoba... pusztán csak a tett öröméért!

– Obould tervei támogatják a sajátodat – mondta Donnia. – Számos alattvalóval bír. Elég sokan vannak ahhoz, hogy felfordulást okozzanak a térség törpék és emberek lakta településein, de számuk nem akkora, hogy megvívjanak a nagyobb városok, mint például Ezüsthold hadaival.

– Felbarrt akarja, hogy átnevezhesse Sokvesszős-citadellának. Úgy hiszed, hogy elfoglalhatna egy ilyen jövedelmező erődvárost anélkül, hogy ne gerjesztené fel Alustriel úrnő haragját?

– Beavatkozott-e Ezüsthold, amikor Obould fajtája legutóbb kifosztotta Felbarrt? – kuncogott Donnia. – Az úrnőnek és tanácsnokainak elég baja van a saját határaikon belül. Felbarr végül elszigetelődik, és bár lehet, hogy Mithrill Csarnok vagy akár Adbar-citadellája úgy dönt majd, hogy segítséget küldenek, az nem lesz jelentős, amennyiben kellő káoszt tudunk okozni a környező hegyekben és a Troll-mocsarak környéki területeken.

– Kevés kedvet érzek ahhoz, hogy törpékkel hadakozzak apró alagútjaikban – jegyezte meg a déróriás.

– Ezért van szükséged Obouldra és ezernyi orkjára.

– A törpék lemészárolják őket.

Donnia elmosolyodott és megvonta a vállát; mintha ez a legkevésbé sem izgatná.

Gerti szóra nyitotta a száját, de végül beleegyezően bólintott.

Donnia magába fojtotta mosolyát – úgy érezte, minden remekül alakul. A sötételf nő és társai éppen a megfelelő időben keveredtek bele az eseményekbe. A vén Szürkekéz, a déróriások Jan Orelje minden számítás szerint az utolsókat rúgta, és a lánya már alig várta, hogy magára ölthesse az uralkodói palástot. Gerti elképesztően gőgös volt, mind saját személyét, mind fajtáját illetően. A déróriásokat Faerűn legnagyszerűbb fajának tartotta, amelynek sorsa az uralkodás. Büszkesége és más fajok iránt érzett gyűlölete túlszárnyalta még Donnia szülőhazája, Ched Nasad nagyasszonyanyáinak gőgjét is. Ez könnyű prédává tette a déróriásnőt.

– Hogy van Szürkekéz? – érdeklődött a sötételf, folyamatosan táplálva Gerti étvágyát.

– Nem tud beszélni, bár ha tudna, annak sem lenne sok értelme. Uralma lényegében nem hivatalosan véget ért.

– Te viszont készen állsz – biztosította Donnia a már eddig is magabiztos óriásnőt. – Gerti Orelsdottr úrhölgy lesz az, aki törzsét a dicsőség csúcsára röpíti, és jaj mindenkinek, aki az útjában áll.

Gerti letelepedett a faragott trónra és hátradőlt, de fejét határozott mozdulattal felszegte, a büszkeség eleven megtestesítőjeként.

Donnia pedig csak mosolygott magában.

– Azokat az átkozott óriásokat legalább annyira utálom, mint azokat az átkozott törpéket – jelentette ki Urlgen, amikor ő és a többiek kijutottak Gerti barlangjaiból. – Szívesen Gerti arcába köpnék, ha felérnék addig!

– Tartsd meg magadnak a véleményed – morrant rá Obould.

– Azt mondtad, hogy az óriások segítettek a portyán; talán nem tetszettek azok az ide-oda pattogó sziklák? Szerinted könnyebb lesz elbánni azokkal a törpe tornyokkal, ha nem puhítjuk meg őket kőtömbökkel?

– Akkor miért harcolunk átkozott törpékkel? – tette fel valaki merészen a kérdést.

Obould megpördült és orrba vágta, amitől a kérdező elterült, és ezzel a vita le is zárult.

– Akkor nézzük meg, hogy az óriások mennyire lesznek segítségünkre – erősködött Urlgen. – Vigyük magunkkal mindet portyázni, és lapíttassunk szét velük minden épületet Mirabarban!

A többiek erre fészkelődni kezdtek, és buzgón bólogattak.

– Emlékeztesselek benneteket arra, hogy milyen utat választottunk? – érkezett egy hang oldalról, amely nagyon különbözött az orkok torokhangú morgásától; dallamosabb és muzikálisabb volt, bár semmivel sem lágyabb. A küldöttség megfordult, és meglátták az árnyak közül előlépő Ad’non Kareese-t; sokan hitetlenkedve pislogtak, amikor ráébredtek, hogy a drow milyen tökéletesen elrejtőzött.

– Köszöntelek, Lopakodó – szólalt meg Obould.

Ad’non bólintott, nyugtázva a bókot.

– Találkoztunk a nagydarab boszorkával – fogott bele Obould a magyarázatba.

– Én is hallottam – felelte a drow, és még mielőtt Obould belefoghatott volna a részletek ecsetelésébe, Ad’non hozzátette -minden egyes szavát.

Az ork király horkantott egyet.

– Magad választod meg az utad, Lopakodó. Bárhova bejutsz, ahova csak akarsz, nemde?

– Bárhová és bármikor – felelte a drow tökéletes magabiztossággal.

Egykor Ched Nasad legkiválóbb felderítői közé tartozott -egyre nagyobb hírnévre tett szert mint tolvaj és orgyilkos. Végeredményben azonban ez a hírnév vezette kezét, amikor orgyilkosságot kísérelt meg egy nagyhatalmú papnő ellen – a balul sikerült merénylet után következő bukás a városon és Mélysötéten kívülre repítette Ad’nont.

Az elmúlt húsz évben ő és Ched Nasad-beli társai – Donnia Soldou, a csapat másik orgyilkosa és Kaer’lic Suun Wett papnő, valamint a később érkezett ravasz Tos’un Armgo, akit Menzoberranzan Mithrill Csarnok elleni katasztrofális támadása kényszerített száműzetésbe – sokkal több élvezetet és szórakozást leltek a felszínen, mint a városokban, ahol egykor éltek, és jóval több szabadságot is.

Ched Nasadban és Menzoberranzanban mind a négyen csupán a náluk erősebb hatalmasságok gyalogjai és bérencei voltak – kivéve Kaer’licet, aki mesés hírnévre tett szert a Pókkirálynő papjai között, még mielőtt előrejutásának egy katasztrófa véget nem vetett. Idefent, az alsóbbrendű fajok között, a négyes egetverő arcátlansággal cselekedett – még azt a fenyegetést is elhintették, hogy ők csupán egy nagyobb drow sereg előőrsei, amely készen áll, hogy mindent elsöpörjön, ami az útjába kerül. Még a büszke Obould és a nála is büszkébb Gerti Orelsdottr is kényelmetlenül fészkelődött székében, a várható katasztrófára tett legcsekélyebb utalás hallatán is.

– Csak adunk egy kis lendületet az útnak – vitatkozott Urlgen a drow-val. – A választás amúgyse’ a tiéd, Lopakodó. A választás Qbouldé.

– És Gertié – emlékeztette a drow.

– Ugyan! Könnyen lóvá tehetjük azt a boszorkát! – harsogta Urlgen, mire a többiek egyetértően bólogattak és morogtak.

– Tegyétek csak lóvá, ami majd az ő és apád terveinek teljes kudarcához vezet – felelte a drow higgadtan, ami rögtön véget vetett az örömködésnek. Ad’non Obouldra nézett, majd folytatta. – Sokáig csak apróbb portyák legyenek, ezt javasoltam, igaz? A véleményemet kérted, és az egyetlen pillanatra sem ingott meg. Apróbb, visszafogott rajtaütések. Fokozatosan fárasztjuk ki őket.

– De ez évekbe telhet! – tiltakozott Urlgen.

Ad’non bólintott, elismerve az állítás helyességét.

– A térség minden népe felkészült a kisebb csetepatékra, sőt azt a vidék sajátosságának, ennélfogva elkerülhetetlennek tekintik, így el is fogadják – magyarázta, mint ahogy már oly sokszor a múltban. – Emitt egy kirabolt karaván, amott egy kifosztott falu, és senki sem lesz különösebben izgatott, mivel senki még csak sejteni sem fogja a dolog jelentőségét. Kiszúrhatod a törpék arannyal tömött zsákjait, de ha túl mélyre döfsz a lándzsáddal, ha átléped az elfogadható veszteség küszöbét, a törpék egyesítik ellened klánjaikat.

Szúrósan meredt Obouldra, miközben folytatta.

– Ezzel felébreszted az alvó bestiát. Gondold el, amint a három törpe erődítmény szövetségre lép egymással, és az alagútjaikon keresztül segítik egymást készletekkel, fegyverekkel, sőt még katonákkal is. Gondolj bele, milyen lenne a Sokvesszős-citadella visszaszerzéséért vívott csata, ha Adbar több ezer pajzstörpét küld a megvédésére, Mithrill Csarnok pedig a legkiválóbb fémfegyverekkel szereli fel őket. Mithrill Csarnok a legkisebb a három közül, mégis sikerült visszavernie Menzoberranzan seregét!

A város nevének kihangsúlyozásával – amely rémülettel töltött el mindenkit, aki nem Menzoberranzanban lakott (és sokakat azok közül is, akik ott laktak) – elérte, hogy több ork is jól láthatóan megborzongjon.

– Emiatt hát óvatosnak kell lennünk, bölcs Obould, nehogy felgerjesszük Ezüsthold haragját, amelynek úrnője Mithrill Csarnok barátja – folytatta a drow tanácsadó. – Nem engedhetjük, hogy bármiféle szövetség létrejöjjön Mithrill Csarnok és Mirabar között.

– Ugyan! Mirabar utálja ezeket az újonnan jötteket!

– Ez így igaz, csakhogy ők csupán a gazdagságukat féltik a nemrégiben érkezett törpéktől – magyarázta Ad’non. – Tőled és Gertitől viszont a puszta életüket féltik, és az efféle félelem váratlan szövetségeket szülhet.

– Mint ami köztem és Gerti között köttetett?

Ad’non egy pillanatig töprengett ezen, majd megrázta a fejét.

– Nem. Te és Gerti – mindketten – megértettétek, hogy a szövetkezéssel közelebb juthattok saját céljaitokhoz. A félelem itt nem játszik szerepet.

– Hát persze, hogy nem!

– És nem is kell, hogy játsszon. Vigyük Végig a tervet úgy, ahogy azt te és én kiterveltük, barátom. – Közelebb lépett, és hangját suttogóra fogta, hogy csak az ork király hallhassa. – Mutasd meg, miért állsz magasan fajtád többi tagja felett, hogy miért vagy te az egyedüli, aki elég erős ahhoz, hogy olyan szövetséget hozzon létre, amivel visszaveheti jussát, a citadellát.

Obould kihúzta magát, bólintott, majd fajtársai felé fordult, és felidézte a zsolozsmát, amelyet Ad’non hónapokon át mondogatott neki.

– Türelem...

– Még csak fel sem teszem a kérdést, hogy miként halad Obould körüludvarlása – köszöntötte Kaer’lic Suun Wett Ad’nont, amikor a drow végül megérkezett a Világ Hátának legdélibb nyúlványa alatt jó mélyen húzódó kényelmes, gazdagon díszített barlangjukba – az üreg nem volt túl messze Hófehértől, de annál sokkal mélyebben terült el.

Kaer’lic volt a csapat legfeltűnőbb tagja. A sötételfeknél roppant szokatlan alkatú, tagbaszakadt és széles vállú drow jobb szemét közel egy évszázaddal ezelőtt, még fiatal papnőként, csatában veszítette el Ahelyett, hogy mágikus úton meggyógyította volna, a makacs Kaer’lic egy óriáspók fekete, soklapú szemével pótolta sajátját. Állítása szerint ezzel ugyanolyan jól látott, sőt még olyan dolgokat is észrevett, amelyek rejtve maradtak mások előtt, de három cimborája tudta, hogy mi az igazság. Ad’non és Donnia sokszor teljesen észrevétlenül jobb oldalára lopakodtak, csupán azért, hogy bosszantsák.

Ennek ellenére a két orgyilkos sok tíznapon át nem árulta el a papnő titkát legújabb társuknak. A pókok ugyanis mindig nagy hatással voltak Menzoberranzan sötételfjeire, és Tos’un Armgót jó ideig lenyűgözte Kaer’lic szeme, egészen addig, amíg Ad’non fel nem fedte előtte a csalást – de csak akkor, amikor a három régi barát arra az elhatározásra jutott, hogy Tos’unban meg lehet bízni.

Ad’non csak a vállát vonta meg Kaer’lic megjegyzésére, amivel egyértelműen kifejezte, hogy minden pontosan úgy alakult az orkkal folytatott megbeszélésen, ahogy előre eltervezték. Obould kétségkívül okosabb volt, mint a fajtársai, de ez nem jelentett sokat drow mércével mérve.

– Gerti úrhölgy természetesen tartja magát a megbeszéltekhez – fűzte hozzá Donnia. – Úgy hiszi, az a sorsa, hogy a Világ Hátát uralja, ezért minden olyan utat hajlandó követni, ami hozzásegíti ehhez.

– Igaza lehet – vetette közbe Tos’un. – Gerti Orelsdottr ravasz nő, és Obould hadai, meg a mocsarakban mocorgó trollok elég káoszt kavarhatnak ahhoz, hogy Gerti előrébb jusson.

– Mi pedig készen fogunk állni, hogy anyagi hasznot húzzunk belőle, és közben jót szórakozzunk, bármi lesz is a dolog végkimenetele – vigyorodott el alattomosan Donnia, mire három társa arcán is hasonló mosoly jelent meg.

– Csodálkozom magamon, hogy egykor arra vágytam, mielőbb visszatérhessek Menzoberranzanba – vetette közbe Tos’un Armgo, mire a többiek felnevettek.

Donnia és Ad’non szenvedélyes pillantást vetettek egymásra, ahogy a nevetés elült. A szeretők napok óta nem látták egymást, és az effajta – hódításról, káoszról és haszonról szóló – beszélgetéseket mindketten ösztönzőnek találták.

Lényegében futva távoztak saját szobájuk felé.

Kaer’lic Újra nevetni kezdett, látva a páros sietős lépteit, és a fejét csóválta. Az efféle szükségletek terén mindig sokkal gyakorlatiasabb volt, és sosem engedte, hogy olyan, mindent elsöprő hatást gyakoroljanak rá, mint a két orgyilkosra.

– Egymás karjaiban fognak meghalni – mondta Tos’unnak -összefonódva, és mit sem tudva az őket fenyegető veszélyről.

– Azt hiszem vannak rosszabb halálnemek is – felelte a Barrison Del’Armgo-ház fia, mire Kaer’lic ismét felnevetett.

Ők ketten időnként szeretkeztek egymással, de csak elvétve, és általában hosszú-hosszú idő telt el az együttlétek között. Kaer’lic igazából nem vágyott társra, sokkal szívesebben játszadozott Ugyanis a rabszolgákkal.

– Ki kellene terjesztenünk ezeket a portyákat a Hold-erdőre -búgta a papnő buján. – Talán meggyőzhetnénk Obouldot, hogy fogjon el egypár fiatal holdelfet.

– Egy párat? – kérdezte Tos’un kétkedve. – Egy maroknyi szórakoztatóbb lenne.

Kaer’lic ismét nevetésben tört ki.

Tos’un hátradőlt a vastag szőrmével borított díványon, és újra azon töprengett, hogy miként is gondolhatott arra, hogy visszatérjen a hímekre váró alávetettségbe és megaláztatottságba, amelyek Menzoberranzan sötét utcáin vártak rá.

2. fejezet

Fagyos fogadtatás

A szél üvöltve csapott le rájuk az északi csúcsokról, a Világ Háta-hegység toronymagas hóval fedett kúpjairól. Nem sokkal délebbre, a Luskanból kivezető utakon a tavasz már teljes szépségében tündökölt, és gyorsan közeledett a nyár, de nagy magasságban ritkán fújt meleg szél, és az utazás szinte soha nem volt könnyű.

Harcpöröly Bruenor mégis pontosan ezt az utat választotta Mithrill Csarnok felé: keletre tartottak, a hegység árnyékában. Mindenféle gond nélkül hagyták maguk mögött a Jeges Szelek völgyét – a veszedelmes utakon gyakorta lesben álló banditák vagy szörnyetegek egyike sem merte megtámadni a közel ötszáz főt számláló törpe sereget. A hegységen átvezető hágóban rájuk tört ugyan a vihar, de Bruenor lelkes törpéi csak törtek tovább, előre, hogy azután keletnek forduljanak, pedig Drizzt és többi gyanútlan barátja már arra Számított, hogy hamarosan felderengenek előttük délen Luskan tornyai.

A sötételf meg is kérdezte Bruenort, hogy mi az oka a szokatlan iránynak – ami ugyan közvetlenebb útvonalat jelentett, de semmivel sem gyorsabbat és semmivel sem veszélytelenebbet.

A logikus kérdésre Bruenor azonban csak szortyintott.

– Hah, majd hamarosan meglátád, te elf!

A napokból tíznapok lettek, és a harsány had több mint Százötven fárasztó mérföldet tudott már maga mögött: nappal a törpék menetdalokat zengtek, éjszaka pedig vidám lakomanótákat fújtak.

Drizzt, Catti-brie és Wulfgar meglepetésére nem sokkal azt követően, hogy keletre fordultak, Bruenor felzárkózott Regis mellé. A törpe újra meg újra odahajolt a félszerzethez, és csak úgy ömlött belőle a szó, amire Regis heves bólogatással felelt.

– Vajon mit tud a kicsi, amit mi nem? – kérdezte Catti-brie a drow-t, miközben a karaván északi oldalán haladtak, és a harmadik Bruenor szekerére pillantott, ahol a törpe és a félszerzet teljesen elmerült szokásos beszélgetéseik egyikében.

Drizzt tanácstalanul ingatta a fejét – teljesen bizonytalan volt, hogy mit is gondoljon immár Regisről.

– Szerintem ki kellene derítenünk – tette hozzá Catti-brie, miután látta, hogy más választ nem várhat a drow-tól.

– Amikor Bruenor tudatni akarja velünk a részleteket, majd közli – próbálta lecsillapítani Drizzt a nőt, de Catti-brie somolygása elárulta, hogy ő nem találja ezt valami nyerő ötletnek.

– Már jó párszor sikerült lebeszélnünk őket mindenféle átgondolatlan ötletről – emlékeztette Catti-brie. – Szerinted elég lesz, ha csak közvetlenül a világégés előtt tudjuk meg, hogy miről van szó?

Egyszerű logika rejlett Catti-brie mondandójában, és figyelembe véve a szekéren etmélyülten diskuráló párost, valamint azt, hogy a nyers és nem éppen éles elméjéről híres Thibbledorf Pwent szolgált Bruenor tanácsadójául, Drizztnek önkéntelenül is kuncogás tört elő a torkából.

– Akkor mit tegyünk?

– Ami Bruenort illeti, őt még tüzes vassal sem lehetne beszédre bírni, Sőt még születésnapi ajándékkal sem – gondolkodott hangosan Catti-brie -‚ de azt hiszem, Regis kevésbé immúnis az ilyesmire.

– A fájdalomra? – kérdezte Drizzt hitetlenkedve.

– Vagy a trükkökre, az italra vagy bármire, ami beválhat – magyarázta a nő. – Megpróbálom rávenni Wulfgart, hogy invitálja meg körünkbe a kis patkányt ma éjjel, amikor Bruenort ügyei máshová szólítják.

Drizzt beletörődően nevetett, hiszen nagyon is jól tudta, hogy milyen veszélyek leselkednek szegény Regisre, és örült, hogy Bruenor a félszerzetet avatta a bizalmába és nem őt. Akárcsak a legtöbb éjszaka, Drizzt és Catti-brie most is a törpék táborától kicsit távolabb raktak tüzet, hogy ott őrködjenek – de még inkább azért, hogy minél távolabb legyenek Thibbledorf Pwent bohóckodásától és a zsigerontók gyakorlatozásától. Ma éjjel azonban Pwent odasétált hozzájuk, és se szó, se beszéd, leült a tüzük melletti sziklatömbre.

Majd ránézett Catti-brie-re, sőt még meg is érintette annak hosszú, vörösbarna haját.

– Tetszetősen nézel ki, te leány – mondta, és agyagos földdel teli zsákot dobott a lába elé. – Ezt rakjad fel az arcodra minden Ejszaka, mielőtt nyugovóra térnél.

Catti-brie a zsákra és annak nedves tartalmára nézett, majd Drizztre, aki egy fatönkön üldögélt, hátát nekitámasztotta a sziklatömbnek, kezét összefonta a tarkóján, sűrű fehér haja pedig teljesen körbefolyta fekete bőrű arcát, amiben csak úgy ragyogott két bíbor szeme. Egyértelmű volt, hogy jól szórakozik a harci tombolón.

– Az arcomra? – kérdezte Catti-brie, mire Pwent buzgón bólogatni kezdett. – Hadd találjam ki. Csak nem azért, hogy szakállam nőjön?

– Hosszú és sűrű – felelte a törpe. – Remélem vörös lészen és megy majd a hajadhoz. Akkor lészel csak igazán tüzes!

Catti-brie szeme összeszűkült, mert amikor ismét Drizztre nézett, látta, hogy társa alig bírja elfojtani nevetését.

– Csak arra ügyelj, te jány, nehogy túl magasra pakoljad fel az arcodra – folytatta a harci tomboló, mire Drizzt hangosan nevetni kezdett -‚ mert különben úgy fogol kinézni, mint az átokverte vérfarkas-flótás, az a szerencsétlen Harpell!

Alig fejezte be a mondatot, Pwent nagyot sóhajtott, és vágyakozóan forgatta a szemét. Köztudott volt, hogy a harci tomboló könyörgött Bidderdoo Harpellnek, a vérfarkasnak, hogy az harapja meg, és ezáltal ő is megkapja a vérszomj adományát (és átkát). A Harpell azonban bölcsen visszautasította.

Még mielőtt a féktelen törpe folytathatta volna mondandóját, oldalról mozgást hallottak, és megjelent egy hatalmas alak. A közel hét láb magas, széles és izmos mellkasú barbár, Wulfgar érkezett. Szőke hajával megegyező színű szakállt növesztett, amelyet gondosan nyírt – ez is mutatta újonnan lelt rendezettségét, ami reménykedéssel töltötte el barátait, akik bíztak benne, hogy Wulfgar végre legyűrte belső démonait. Az egyik vállán átvetve egy nagy zsákot cipelt, amiben mocorgott valami.

– Hé, mi jót hozál ide, te fiú? – bömbölte Pwent, és talpra szökkent, majd kíváncsian közelebb hajolt.

– Vacsorának valót – felelte Wulfgar, mire a zsák tartalma felnyögött, és még vadabbul kezdett rúgkapálni.

Pwent lelkesen dörgölte össze a tenyerét és megnyalta az ajkát.

– Csak hármunknak elég – közölte vele a barbár. – Sajnálom.

– Ugyan, legalább az egyik lábát ide adhatnátok énnékem!

– Csak hármunknak elég – mondta újra a barbár, és kezét rátette Pwent homlokára, majd kartávolságra tolta a törpét. – Ami megmarad belőle, az pedig a feleségemé és a gyerekemé. Attól tartok, a Saját fajtársaiddal kell vacsoráznod.

– Bah! – háborgott a harci tomboló. – Dejszen még nem is ölted meg rendesen!

Ezzel előrelépett, ökölbe szorította kezét, majd pusztító ütésre emelte karját.

– Ne! – kiáltott fel egyszerre Drizzt, Wulfgar és Catti-brie.

A nő és a drow felpattantak, hogy lefogják a törpét, Wulfgar pedig oldalt pördült és testével fedezte a zsákot a harci tomboló elől. Ahogy fordult, a zsák kilendült és nekicsapódott a sziklatömbnek, amitől újabb nyögés tört elő a zsák mélyéről.

– Frissen akarjuk – magyarázta Catti-brie a megzavarodott törpének.

– Frissen? Hiszen még rugdos!

Catti-brie lelkesen összedörzsölte a tenyerét és megnyalta az ajkát, Pwent korábbi mozdulatát utánozva.

– Hát ez az!

Pwent egyet hátralépett és csípőre tette a kezét, szúrósan végigmérte a nőt, majd kirobbant belőle a nevetés.

– Jó törpe lenne belőled, te leány! – harsogta.

A combját csapkodta a nevetéstől, majd eldübörgött, a nagy tábor felé vezető lejtőn. Alig távozott, Wulfgar máris lekapta a zsákot a válláról és előrehajolt, óvatosan a földre borítva annak tartalmát: a finom utazóruhát – piros inget, barna mellényt és térdnadrágot – viselő, enyhén túlsúlyos és felbőszült félszerzetet.

Regis hemperedett még kettő-hármat, majd gyorsan talpra szökkent és vadul porolgatni kezdte magát.

– Bocsáss meg! – próbált meg Wulfgar udvariaskodni, bár alig tudta visszafojtani nevetését.

Regis rámeredt, majd a levegőbe ugrott, és keményen állon rúgta – ami persze jobban fájt a félszerzet csupasz lábujjainak, mint a hatalmas termetű barbárnak.

– Csillapodj, barátom – csitította Drizzt, és karját Regis válla köré fonta. – Okvetlenül beszélnünk kell veled, ez minden.

– És az, hogy megkérjetek, eszetekbe sem jutott? – replikázott Regis azonnal.

Drizzt vállat vont.

– Titokban kellett tartanunk – magyarázta. Alig mondta ki ezeket a szavakat, Regis máris kicsit hátrébb csosszant. Nyilvánvalóan felfogta, hogy miről lesz szó.

– Mostanság sokat beszélgettél Bruenorral – kotyogott közbe Cattí~brie, mire a félszerzet újfent hátrált egy lépést. – Úgy véljük, ajánlatos lenne, ha megosztanád vélünk, hogy miket monda néked.

– Ó, ne! – rebegte Regis, és a kezével hadonászott maga előtt, próbálva elhessegetni a többieket. – Bruenor mozgásba lendítette a terveit, és majd elmondja nektek, amikor úgy érzi, eljött az idő.

– Akkor hát valamiben mégiscsak töri a fejét? – kérdezett rá Drizzt.

– Visszatér Mithrdl Csarnokba, hogy királyként uralkodjék -felelte a félszerzet. – És ez tényleg nem csekélység!

– Ennél azért többről van szó – közölte Drizzt -‚ és ez tisztán látszik a szemén, meg a hetyke léptem.

Regis vállat vont.

– Örül, hogy hazatérhet.

– Tehát most arrafelé tartunk?

– Ti igen. Én azonban tovább megyek – ismerte el a félszerzet. – A Hírnök tornyába – magyarázta Regis, a Mithrill Csarnoktól keletre és Ezüstholdtól északnyugatra található nevezetes toronykönyvtárra utalva, ahol a barátok évekkel korábban már jártak, ámikor Mithrill Csarnokot keresték. – Bruenor megkért, hogy nézzek utána bizonyos dolgoknak.

– Miről? – kérdezte a drow.

– Főleg Gandalugról és Gandalug koráról – felelte Regis, és bár három társának úgy tűnt, hogy őszintén beszél, mégis az volt a benyomásuk, hogy nem mond el mindent.

– És erre Bruenornak ugyan mi szüksége? – kérdezte Catti-brie.

– Énszerintem ezt a kérdést Bruenornak kellene feltenned -szólalt meg egy ismerős, mogorva hang, mire mind a négyen megfordultak, és látták, hogy Bruenor lép a tűz fénykörébe. – Idehurcoltátok Bendőkorgit, pediglen csak annyit kellett vón tennetek, hogy megkérdeztek engemet.

– És te elmondod nékünk? – kérdezett rá Catti-brie.

– Nem – felelte a törpe, mire három szempár szűkült össze gyanakvóan. – Bah! – horkant fel. – Azt reményleni, hogy meglepetést okozhaték néktek, egyszerűen lehetetlen!

– Mivel akarsz meglepni minket? – érdeklődött Wulfgar.

– Egy kalanddal, fiú! – harsogta a törpe. – A valaha látott legnagyobb kalanddal!

– Én már láttam néhányat – figyelmeztette Drizzt, mire Bruenor felbömbölt.

– Helyezzétek tenmagatok kényelembe – mordult rájuk a törpe, és a tűz felé intett, mire mind az öten körbeülték a lángokat.

Bruenor levette a hátáról dagadozó csomagját. A földre ejtette, majd kinyitotta, és ételt meg sörös- és boroshordócskákat pakolt ki.

– Habár tik jobban szeretitek a friss husit – kacsintott rá Catti-brie-re -‚ most talán ez is megteszi.

Elosztották az ételt, és Bruenor meg sem várta, hogy elkezd jenek enni, máris belefogott a történetébe. Rögvest közölte velük, hogy igazából örül, amiért ennyire erőltették titka felfedését, ami nem volt más, mint egy mese, egy kaland, amelyet már alig várt, hogy megoszthasson velük.

– Holnapra elérkezénk a Khedrun-völgy szájához – magyarázta. – Azt követően délnek fordulunk, keresztül a völgyön, a Mirabar-folyóig, majd Mirabarig.

– Mirabarig? – kiáltotta egyszerre Catti-brie és Drizzt, egyértelmű kétkedéssel a hangjukban.

Nem igazán számított titoknak, hogy a bányászatból élő Mirabar nem rajongott Mithrill Csarnokért, amely veszélyeztette üzleti érdekeit.

– Ismeritek Dagnabitot? – kérdezte Bruenor, mire mindegyikük bólintott. – Nos, néki van ott néhány barátja, akik hírekkel tudnak szolgálni arról, amiről hallani akarunk.

A törpe szünetet tartott, és talpra szökkent, majd úgy fürkészte a Sötétséget körbe-körbe, mintha kémeket keresne.

– Itten van a macskád, te elf? – kérdezte a vörös szakállú törpe.

Drizzt megrázta a fejét.

No, akkor hát hozd ide, ha tudád! – kérlelte Bruenor. – Küldjed ki, és mondd meg néki, hogy hurcoljon ide mindenkit, aki a közelben hallgatózik.

Drizzt Catti-brie-re és Wulfgarra nézett, majd belenyúlt erszényövébe, és előhúzott egy ónix párducszobrocskát.

– Guenhwyvar – suttogta lágyan. – Jöjj hozzám, barátom. A szobrocska körül szürke köd kezdett kavarogni, amely egyre sűrűbb lett, míg végül már az idol körvonalait sem lehetett kivenni. A köd gyorsan megszilárdult, és máris ott állt Guenhwyvar, a hatalmas fekete párduc, némán és türelmesen várva Drizzt utasításait.

A drow lehajolt, és valamit súgott a párduc fülébe, mire Guenhwyvar hatalmas szökkenésekkel eltűnt a sötétben.

Bruenor bólintott.

– Azok a mirabari fickók teljesen begőzöltek Mithrill Csarnok okán – mondta, bár ez egyiküknek sem számított újdonságnak.

– Módot keresnek arra, hogy ismét visszaszerezzék a bányakereskedelemben élvezett elsőbbségüket.

A törpe körülnézett, majd előrehajolt, és intett a többieknek is, hogy kuporodjanak közelebb.

– Gauntlgrymet keresik – suttogta.

– És az mi? – kérdezte Wulfgar.

Catti-brie is hasonlóan értetlenül nézett, míg Drizzt csak bólintott, mintha minden a helyére került volna a kirakójátékban.

– A törpék ősi erődítménye – magyarázta Bruenor. – Még Mithrill Csarnok, Felbarr- és Adbar-citadella előttről. Abból az időből, amikor egyetlen nagy klánt alkottunk, -amikor még Delzounnak neveztük magunkat.

– Gauntlgrym évszázadokkal ezelőtt elveszett – szúrta közbe Drizzt. – Sok-sok évszázaddal ezelőtt. Régebben, semhogy élő törpe emlékezhessen rá.

– Így igaz – felelte Bruenor, és kacsintott. – Most már, hogy Gandalug megtért Moradin Csarnokába.

Drizzt szeme tágra nyílt – akárcsak Catti-brié és Wulfgaré.

– Gandalug járt Gauntlgrymben? – kérdezte a drow.

– Sosem látta, mert még a születése előtt elesett – felelte a törpe.

– Viszont – tette hozzá gyorsan, amikor észrevette, hogy a reménykedő mosolyok megfakulnak – kölyökkorában még sokkal frissebbek voltak a Gauntlgrymről szóló. történetek a törpe nép körében. – Egymás után belenézett barátai szemébe, és mindent tudóan bólogatott. – Azok a mirabari fickók délen, a bércek alatt kutatnak a város után. Csakhogy rossz helyen keresgélnek.

– Mennyit tudott Gandalug? – érdeklődött Catti-brie.

– Nem sokkal többet, mint amit én tudtam Mithrill Csarnok-ről, amikor először indulánk útnak, hogy felleljük – ismerte el Bruenor nagyot horkantva. – Talán még kevesebbet is. De remek kalandban lesz részünk, ha rábukkanánk a városra. Micsoda kincsek várnak ott reánk! És a valaha látott legcsodásabb fémek!

Folytatta a történetet, és beszélt Gauntlgrym törpéinek legendás remekműveiről, a nagyhatalmú fegyverekről, a minden pengével dacoló páncélokról és a sárkánytüzet is bíró pajzsokról.

Drizzt csak fél füllel hallgatta a lelkendezését, viszont a tűzbe jött törpe egyetlen mozdulata sem kerülte el figyelmét. A drow számítása szerint a kaland megéri mind a kockázatot, mind a nehézségeket, akár megtalálják Gauntlgrymet, akár nem. Évek óta nem látta ilyen izgatottnak és elevennek Bruenort – azóta nem, hogy először útra keltek Mithrill Csarnok felé.

Pillantása végigsiklott a többieken, és látta Catti-brie zöld szemének mohó csillogását, meg Wulfgar szikrázó jégkék tekintetét -ez utóbbi újabb megerősítését adta annak, hogy barbár barátja jó úton halad, és felépülőben van Errtu, a démon karmos mancsai között eltöltött hat év jelentette borzalmakból. Még ennél is megnyugtatóbb volt, hogy Wulfgar felvállalta apai és házastársi kötelezettségeit, valamint, hogy sem Dellytől, sem a gyermektől nem szakadt el hosszabb időre. Még Regis is, aki minden bizonnyal jó néhányszor hallotta a történetet útközben, még ő is előredőlt, és csak Úgy itta a törpe szavait a föld mélyén húzódó labirintusokról és mágikus kincsekről.

Drizztben felötlött, hogy talán meg kellene kérdeznie Bruenort, miért is kell nekik Mirabarba menniük, ahol valószínűleg nem látják őket szívesen. Nem mehetne Dagnabit csak egyedül vagy legfeljebb egy kisebb csapattal, ami nem keltene gyanút? A drow azonban megtartotta magának a gondolatait, mivel nagyon is jól értette az okát. Amikor az ellenségeskedésről szóló első hírek megérkeztek Gandalug királytól Bruenorhoz, Drizzt nem tartózkodott a Jeges Szelek völgyében. Akkoriban a Kardparton hajóztak Catti-brie-vel, de miután visszatértek a völgybe, a törpe jó néhányszor kimutatta mindent elemésztő dühét, amikor a téma szóba került.

Mirabar uralkodó testülete, a törpékből és emberekből álló Szikrázó Kövek Tanácsa nyíltan kedves szavakkal illette Mithrill Csarnokot, és üdvözölte, hogy a Harcpöröly klán ismét visszatért a környékre. Bruenor azonban az évek során számos beszámolót hallott arról, hogy a Szikrázó Kövek Tanácsához és Elastulhoz, Mirabar őrgrófjához közel állók burkoltan jó párszor lenéző megjegyzést tettek klánjára – persze csak titokban. Jó néhány cselszövést lehetett visszakövetni Mirabarig, ami mind-mind fejfájást okozott Gandalugnak.

Bruenor nem másért akart a városba menni, mint hogy egyenesen Mirabar népének szemébe nézzen, hogy kihirdesse, Mithrill Csarnok nyolcadik királya ismét elfoglalja trónját, mint Tizedik király, és hogy egy kicsit tájékozódjon a vad Észak jelenlegi politikai machinációiról.

Drizzt így hát csak hátradőlt, és nézte, ahogy barátai egyre közelebb hajolnak Bruenorhoz. Úgy tűnt a kaland máris elkezdődött, és a drow úgy vélte, hogy örömét leli majd benne.

Vagy mégsem?

Ekkor hirtelen egy váratlan emlék merült fel a múlt kútjából. Eszébe ötlött a felszínen tett első látogatása, amikor is izgatottan várta a nagy kalandot többi sötételf társával együtt. Gondolatai mélyéről felfelé örvénylettek a felszíni elfek lemészárlásának képei, amelynek tetőpontját az jelentette, amikor egy elf kislányt saját anyja vérével mázolt be, hogy úgy tűnjön, halálosan megsebesült. Azon a rettenetes napon megmentette a gyermek életét, és Drizzt valójában akkor kezdett eltávolodni gonosz fajtársaitól.

Azután évekkel később megölte azt az elf lányt. Összeborzadt, amikor a kalózok barlangjának mélyén, a terem túlsó felén meglátta a halálra sebzett Ellifaint, akit örömmel töltött el a tudat, hogy önmaga feláldozásával Drizztet is magával rántja. A drow az értelem és logika síkján fel tudta fogni, hogy ami aznap történt, az nem az ő hibája, hiszen nem láthatta előre, hogy miféle kínok szaggatják majd évtizedeken át a gyermeket, akit ő mentett meg.

Ám az anyagi javak megszerzésén, az ősi királyságok és rég elveszett kincsek meglelésén túlmutató célok éle valahogy eltompult. Drizzt sosem ringatta magát abba a hitbe, hogy jelentős szerepet tölt be a világban zajló eseményekben. Megelégedett azzal a tudattal, hogy tettei a körülötte élők javát szolgálják. Már Menzoberranzanban töltött napjaitól kezdve rendelkezett azzal a vele született képességgel, hogy megértse a jó és a gonosz közti alapvető különbséget, és mindig is úgy vélte, hogy az igazság és a jóság oldalán száll harcba.

De mi van Ellifainnal?

Hallgatta tovább barátai izgatott beszélgetését, és helyeslő mosolya egy pillanatra sem enyészett el – próbálta megnyugtatni önmagát, hogy igenis örömét leli majd ebben a kalandban.

Mert hinnie kellett benne.

Mirabar nyitott, tágas városa nem lehetett büszke szépségére. A kőfalakon belül zömök kőépületek és tornyok emelkedtek. A városban minden a hatékonyságról és a rendezettségről árulkodott – minden azt a célt szolgálta, hogy a dolgok gördülékenyen haladjanak.

Bruenor számára Mirabar bizonyos mértékig csodálat tárgyát képezte, de Drizzt és Catti-brie minél közelebb ért a város északi kapujához, számukra a település egyre inkább dísztelen, unalmas és jellegtelen pörsenésnek tűnt.

– Ezüstholdba vágyom – vetette oda Drizzt a mellette lépkedő nőnek, akivel a törpe karaván bal szélén haladtak.

– Még Menzoberranzan is szebb látvány – felelte Catti-brie, amire Drizzt csak bólintani tudott.

Az északi kapunál álló őrök mintha csak Mirabar mogorva hangulatának kivetülései lettek volna. A zömök fémkapu két oldalán két-két ember állt, földhöz támasztott, mellük előtt keresztezett alabárddal – ezüst páncéljukon megcsillant a kora reggeli nap fénye. Bruenor felismerte a toronypajzsukra maratott címerben Mirabar jelképét, a fekete háttér előtt a kihegyezett markolatú kétfejű fejszét és a lángoló talapzatot. A közelgő hatalmas törpe karaván – valóságos sereg – nyilván megdöbbentette őket, de hírnevükhöz nem bizonyultak méltatlannak: testtartásuk tökéletes maradt, tekintetük előre meredt rezzenetlen arcukból.

Bruenor szekere előrekanyarodott és a karaván élére állt -Pwent zsigerontói a kocsi két oldalán futottak, védve királyukat.

– Csak közvetlen előttük állítsad meg – utasította Bruenor a hajtót, Dagnabitot.

A fiatalabb, sárgaszakállú törpe felvillantotta foghíjas vigyorát, és gyorsabb mozgásra ösztökélte a fogatot, ám Mirabar őrei még csak nem is pislogtak.

A szekér csúszva állapodott meg alig néhány lépésre a zárt kapu előtt, majd Bruenor felmagasodott (amennyiben az ő esetében beszélhetünk ilyesmiről) az őrök előtt és csípőre tette a kezét.

– Közölje, hogy milyen ügyben jár! Közölje a nevét! – érkezett a kurta utasítás a jobb oldalon álló egyik őrtől.

– Az ügyem a Szikrázó Kövek Tanácsára tartozik – felelte Bruenor. – Kizárólag nékik számolok be róla.

– Válaszolni fog Mirabar kirendelt kapuőrségének, látogató -mondta a kapu bal oldalán álló őrök egyike.

– Úgy gondolád? – érdeklődött Bruenor. – És a nevemet tudakoljátok? Átkozott bolondok, az én nevem Harcpöröly Bruenor. Harcpöröly Bruenor király. Most peniglen menjetek és rohanva vigyétek ezt a nevet a tanácstok elé, és akkoron majd meglátjuk, hogy kívánnak-e szót váltani vélem avagy sem.

Az őrök küszködve próbálták megőrizni testtartásukat és higgadtságukat, de azért gyors pillantást váltottak egymással.

– Hallottatok már énfelőlem? – kérdezte Bruenor. – Hallottatok már Mithrill Csarnokról?

Egy pillanattal később az egyik őr odafordult társához, mire az előhúzott egy aprócska kürtöt az övéből, és rövid, kurta dallamot fújt rajta. Kisvártatva a nagykapuba vágott kisajtó kicsapódott, és megviselt lemezvértet viselő keménykötésű, sebhelyes törpe csörtetett ki rajta. A város címerét a mellvértjére maratták -pajzs nem volt nála.

– Na, most már jutottunk valamire – közölte Bruenor. – Az én vén szívemet megmelengeti, hogy a főnöktök egy törpe. Még az is lehetséges tán, hogy nem vagytok annyira ostobák, mint amilyennek tűntök.

. – Üdvözöllek, Bruenor király – szólalt meg a törpe. – Pörölycsapó Torgar Delzoun, szolgálatjára. – Mélyen meghajolt, fekete szakálla a földet seperte.

– Üdvözöllek, Torgar – felelte Bruenor, és kecsesen meghajolt, bár erre nem kötelezte semmi, lévén uralkodó. – Az őreid jól szolgálnak, mint úttorlasz és még jobban, mint martalék.

– Énmagam képeztem ki őket – felelte Torgar.

Bruenor újfent meghajolt.

– Fáradtak és piszkosak vagyunk, bár ez utóbbi nem Oly’ nagy baj. Éjszakára szállást keresünk, úgyhogy megnyitnátok a kapukat előttünk?

Torgar körbenézett, felmérte a karavánt, és közben kétkedően csóválta a fejét. A szeme elkerekedett, és még hevesebben rázta a fejét, amikor tőle jobbra észrevette az ember nő mellett álldogáló drow-t.

– Ez nem foga menni! – kiáltotta, és kurta ujjával Drizzt felé bökött.

– Bah! Te már hallottál róla, és tenmagad is tudod, hogy ki ő. – fortyant fel Bruenor. – A Drizzt név megkondítja a harangokat abban a vaskos kobakodban?

– Vagy így vagyon, vagy nem, de ez nem változtat semmin -ellenkezett Torgar. – Egyetlen átkozott drow sem fog bemasírozni az én városomba. Addig nem, amíg én vagyok a Felső-Mirabari Fejszések parancsnoka!

Bruenor Drizztre pillantott, aki csak mosolygott, és méltóságteljesen meghajolt.

– Nem tisztességes ugyan, de elfogadható, így hát ő kint marad – egyezett bele Bruenor. – És mi a helyzet énvelem, meg a fajtársimmal?

– Hol szállásolnánk el mind az ötször százatokat? – kérdezte Torgar őszintén, helyesen mérve fel a had méretét. Kezét tehetetlen mozdulattal ejtette maga mellé. – Egy csomót elküldhetnénk a bányákba, ha bárkit is leengednénk a tárnákba. Ezt viszont nem tesszük meg!

– Ez is elfogadható – felelte Bruenor. – Hányunkat tudjátok elszállásolni?

– Húszatokat, beleértve tenmagad ís – felelte Torgar.

– Akkor legyen húsz – sandított Bruenor Thibbledor Pwentre, és bólintott. – Közületek hárman – rendelkezett -‚ meg én és Dagnabit, az eddig öt... no meg Bendőkorgi... – Itt szünetet tartott és Torgarra nézett. – Vagy esetleg vitázni kívánsz énvelem arról, hogy bemehet-e egy félszerzet avagy sem?

Torgar vállat vont, és a fejét csóválta.

– Akkor Bendőkorgival együtt hat – fordult Bruenor Dagnabithoz és Pwenthez. – Mondjátok meg a többieknek, hogy szedjenek össze tizennégy kereskedőt, akik adni-venni akarnak odabent.

– Jobb volna, ha vihetném az egész brigádot – vitatkozott Pwent, de Bruenor meg se hallotta.

A már amúgy is feszült légkörben Bruenor semmit sem kívánt kevésbé, minthogy egy csapatnyi zsigerontó randalírozzon Mirabarban. Mert ha így történne, még napnyugta előtt kirobbanna a nyílt háború Mithrill Csarnok és Mirabar között.

– Szedd össze azt a kettőt, aki veled jő’, már ha te jőni akarsz – szólt oda Bruenor Pwentnek -‚ méghozzá fürgén.

Nem sokkal később Pörölycsapó Torgar Delzoun vezetésével a kis csapat bemasírozott Mirabar erős kapuján. Bruenor lépkedett az oszlop élén, oldalán Torgarral – minden ízében annak a sokat utazott, kalandokban megedződött királynak látszott, amilyennek Mithrill Csarnok uralkodóját ismerték szerte a vidéken. Rovátkolt, egyfejű baltáját a hátára szíjazta, de a szintén odaerősített, habzó söröskupával ékített pajzs elfedte. Letört szarvú sisakját úgy viselte, mintha a bátorsága elismeréséért kapta volna. Király volt, de törpe király – gyakorlatias és tevékeny uralkodó, nem pedig az elfek és az emberek között oly gyakori, felcicomázott, szép ruhákba öltözött monarcha.

– Mostan ki viseli az őrgrófi címet tinálatok? – kérdezte Torgart, amikor beléptek a városba.

Torgar szeme elkerekedett.

– Elastul Raurym – felelte -‚ bár azzal, aki ezen nevet viselendi, nem sok dolgod akad.

– Mondd meg néki, hogy beszédem volna véle! – közölte Bruenor, mire Torgarnak még jobban elkerekedett a szeme.

– . Már az ősszel betellett minden fogadóideje tavaszra, és a télen a nyárra – fogott bele a magyarázatba Torgar. – Nem sétálhat csak úgy be és kérhet audienciát...

Bruenor határozott, komor tekintete megpihent a törpén.

– Enmagam nem kérek audienciát – javította ki a másikat -‚hanem adok. Most peniglen menj, és juttasd el az üzenetem az őrgrófhoz, hogy itt vagyok és beszélek véle, ha van meghallgatásra érdemes mondandója.

A kapun bejutó Bruenor hanghordozásának hirtelen változása egyértelműen nyugtalanította Torgart. A meghökkenés okozta idegességet viszont gyorsan felváltotta a komor tekintet – a törpe összehúzta a szemét, és szúrós pillantással méregette fajtársát.

Bruenor hasonlóan szúrósan meredt a másikra – sőt, szemében még több keménység tükröződött.

– Menj csak és közöld véle! – vetette oda higgadtan. – És közöld a tanácsoddal és azzal a bolond jogarőrrel is, hogy én mondottam néked, hogy beszélj véle.

– Na de a formaságok...

– Az embereknek, elfeknek és gnómoknak valók – szakította félbe Bruenor mogorván. – Énmagam nem vagyok ember. Az is bizonyos, hogy nem vagyok elf sem, vagy peniglen szakállas gnóm. Törpe a törpével beszél most itt. Ha tenmagad Mithrill Csarnokba jövél, és azt mondád, beszéded vagyon vélem, akkor beszélni is fogsz vélem, efelől ne légyenek kétségid.

Befejezésként bólintott, és rácsapott Torgar vállára. Ez az apró gesztus láthatóan jobban megnyugtatta a zömök harcost, mint az eddigi beszélgetés. Torgar zord arccal bólintott, mintha csak valami nagyon fontos dologra emlékeztette volna magát.

– Elmondom néki – felelte -‚ vagy legalábbis elmondom a Pörölyöknek, hogy mondják el néki.

Bruenor erre elfintorodott, mire Torgar fészkelődni kezdett. Kétségtelenül elcsépelt közhelynek tűnt, hogy Mirabar őrgrófjával nem tud beszélni a pajzstörpök egyik megbízható parancsnoka.

– Elmondom néki – ismételte Torgar, ezúttal valamivel nagyobb meggyőződéssel.

Majd a húsz fős csapatot elkísérte éjszakai szállásukra, egy nagy és jellegtelen kőházba, ahol spártaian berendezett szobák várták őket.

– Odakint kipakolhatjátok a szekereiteket és a portékáitokat – magyarázta Torgar. – Biztosra veszem, hogy sokan jőnek majd el, hogy megnézzenek tikteket, főként a magatokkal hozott kis fehér csecsebecsék mián’.

A látogatókkal érkezett három szekér egyikére bökött, amelynek oldalpalánkján mindenféle bizsu imbolygott ide-oda, a szekér mozgásának ütemére.

– Csontfaragványok – magyarázta Bruenor. – A bütykösfejű hal csontjábót faragják. Az én kis barátom módfelett ügyes benne.

Odaintett Regisnek, aki elpirult és bólintott.

– Van belőle a szekéren? – kérdezte az őszintén érdeklődőnek tűnő Torgar a félszerzetet.

– Van néhány darab.

– Holnap mutass majd belőlük – kérte Torgar. – Még az is lehet, hogy veszek egy párat.

Majd bólintott és távozott, hogy átadja Bruenor meghívását az őrgrófnak.

– Hát ezt szépen kiforgattad – szólalt meg Regis.

Bruenor rápillantott.

– Amikor megérkeztünk, kész volt akár harcolni is velünk -fejtegette a félszerzet. – Most pedig már azt fontolgatja, hogy velünk tart majd, amikor útra kelünk.

Regis természetesen túlzott, de mégsem lódított olyan hatalmasat.

Bruenor csupán mosolygott. Dagnabittól hallott azokról a szitkokról és fenyegetésekről, amelyeket a mirabariak címeztek Mithrill Csarnoknak, és meglepő módon ezek zöme a városban élő törpéktől -és nem az emberektől származott (bár ha jobban belegondolt, ez nem is volt annyira meglepő). Ezért ragaszkodott Bruenor ahhoz, hogy Mirabarba jöjjön, ahol számos fajtársa élt Olyan környezetben és körülmények között, amelyek inkább illettek az emberekhez, mint a törpékhez. Azért jött, hogy a törpék lássanak egy igazi törpe királyt, egy életre kelt legendát, és hallják Mithrill Csarnok szavát. Így talán Mirabar törpéi nem Suttognak majd szitkokat, ha Mithrill Csarnok szóba kerül. Talán Mirabar törpéinek eszébe jut majd igazi örökségük.

– Bosszantó lehet néked, hogy nem engednek be – mondta Catti-brie Drizztnek.

A kint maradt törpéktől és a karavántól keletre, a Mirabarra néző magas szirten álltak és a várost nézték. Drizzt kíváncsi pillantást vetett társára, és szeretett barátja arcán látta az együttérzést. Azt is észrevette, hogy saját szomorkás arckifejezése váltotta ki Catti-brie reakcióját.

– Egyáltalán nem – nyugtatta meg a nőt. – Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek sosem változnak, így hát elfogadom őket olyannak, amilyenek.

– Az arcod másról árulkodik.

Drizzt kipréselt egy mosolyt.

– Ugyan már – mondta, és remélte, hogy elég meggyőző volt.

Ám Catti-brie tekintete elárulta, hogy nem tudta megtéveszteni. A nő hátralépett és bólintott, jelezve, hogy megértette.

– Az elfen járnak a gondolataid – jelentette ki.

Drizzt elkapta pillantását és Mirabar felé nézett.

– Bárcsak megmenthettem volna!

– Mindannyian ezt kívánjuk.

– Bárcsak neki adtad volna a gyógyitalt és nem nekem.

– Na ja, hogy azután Bruenor végezzen vélem – felelte Cattibrie. Vállon ragadta a drow-t és maga felé fordította, miközben csinos arcán mosoly terült szét. – Erre számítottál, mi?

Drizztet legyűrte a másik varázsa és könnyedsége, amire ő is vágyott.

– Csak olyan nehéz – próbálta szavakba önteni gondolatait. -Időnként azt kívánom, bárcsak másként történtek volna bizonyos dolgok, hogy minden történetnek tiszta és elfogadható befejezése legyen.

– Így hát néked kell megtenned mindent az elfogadható befejezésért – felelte Catti-brie. – Ez minden, amit tehetsz.

Így van, ismerte el magában Drizzt. Nagyot sóhajtott, majd tekintete újfent Mirabar felé fordult, gondolatai pedig visszaszálltak Ellifainhoz.

Dagnabit aznap délután bement a városba – már alkonyodott, és hideg szél söpört végig az utcákon. A törpe nem sokkal pirkadat előtt érkezett vissza, a napot Bruenorral töltötte a házban – megvitatták a város politikai intrikáit és Mithrill Csarnok stratégiáját, mialatt odakint a kereskedők és Regis portékáikat kínálták.

Nem sokan keresték fel a szekereket – csak néhány törpe és még náluk is kevesebb ember -‚ ezek zöme is olyan alacsony árat ajánlott, hogy a Harcpöröly klán tagjai elutasították őket. A kevés kivétel egyike nem sokkal azután érkezett, hogy a nap a zenitre hágott.

– No, mutasd meg hát, mit alkotál, félszerzet – kérte Torgar Regist.

Torgar mögött tucatnyi lelkes törpe arc bukkant fel.

– Regis a nevem – közölte a félszerzet, és kezet nyújtott, amit Torgar barátságos és erős kézfogással viszonzott.

– Mutasd hát meg, Regis – mondta a törpe. – Enmagamnak és a barátimnak szüksége vagyon egy kis ösztönzésre, ha az aranyunkat nem valami itókára akarjuk költeni!

Erre a törpék mind nevetésben törtek ki – akár a Harcpöröly klán tagjai, akár mirabariak voltak -‚ és még Regis is jót kuncogott. A félszerzet eltöprengett azon, hogy használatba vegye-e varázslatos rubinnyakláncát és mágikus erejével „győzze meg” a törpéket, hogy vele jó vásárt csinálnak. A gondolatot azonban szinte azonnal el is vetette, amikor eszébe ötlött, hogy a makacs törpék mennyire ellenállónak bizonyulnak az effajta mágiával szemben. Azután az is felmerült benne, hogy milyen hatással járna Mithrill Csarnok és Mirabar viszonyára, ha rajtakapnák.

Hamarosan az is kiderült, hogy nem volt szüksége a nyakék hatalmára. A törpék tömött zsebbel érkeztek, és hamarosan számos barátjuk csatlakozott hozzájuk. A szekerekre pakolt áru -Regis alkotásai és a többi portéka – szép lassan kezdett elfogyni.

A ház ablakából Bruenor és Dagnabit egyre növekvő elégedettséggel nézték a bazárban zajló eseményeket, ahogy vásárlók tucatjai – szinte kizárólag csak törpék – követték Torgar példáját. Azt is észlelték – az öröm és az aggódás keverékével -‚ hogy a közelben elhaladók – főként emberek – zord arccal és nyílt undorral méregetik az élénk és harsány kereskedést.

– Úgy vélem, hogy egyenesen Mirabar szívébe vertél éket, amikor idejöttél – jegyezte meg Dagnabit. – Talán kevesebb szitok hagyja majd el az itteni törpék ajakát, amikor ismét útra kélünk.

– És több ömlik majdan elő az emberekéből – tette hozzá Bruenor, jól látható elégedettséggel.

Valóban elégedett volt a történtekkel.

Nem sokkal később a vásárfiával alaposan megpakolt Torgar zörgetett be az ajtaján.

– Azért jövél, hogy közöld: az őrgrófod túlságosan elfoglalt -mondta Bruenor rögvest, miután szélesre tárta az ajtót.

– Feltehetően neki is megvannak a maga ügyei – erősítette meg Torgar a király sejtését.

– Lefogadám, hogy ő nem felelt a kopogtatásodra – jegyezte meg Dagnabit Bruenor mögül.

Torgar tehetetlenül vállat vont.

– És mi van véled? – kérdezte a király. – Meg a fiaiddal? Néktek is megvannak a magatok ügyei vagy azért van annyi időtök, hogy begyertek és igyatok egyet velünk?

– Nem marada pénzünk.

– Nem is kérte senki.

Torgar beharapta az ajkát.

– Nem szólhatok Mirabar képviseletiben – magyarázkodott a törpe.

– Ki kért reá? – kérdezte Bruenor gyorsan. – Egy okos törpe szájába mindig több kerül, mint amennyi kifolyik belőle. Megismerünk majd egynehány történetet, amit enmagam sosem hallottam, efelől biztos lehetsz. Ez többet ér, mint amibe a sör kerül.

Miután Torgar beleegyezett, aznap éjjel abban a jellegtelen mirabari kőházban remek mulatságra került sor. Több mint száz mirabari törpe jött el, és töltött el odabent rövidebb-hosszabb időt – számosan akadtak olyanok is, akik a padlón tértek nyugovóra.

Bruenor nem lepődött meg, amikor pirkadatkor a házat zord arcú katonák – emberek és nem törpék – vették körül.

Eljött a távozás ideje.

Az viszont kétségtelennek tűnt, hogy Torgarnak és cimboráinak okoz majd némi fejfájást ez az egész, de amikor Bruenor aggodalmas arccal pillantott rájuk, a vén veterán csak rákacsintott és elvigyorodott.

– Jöjj el Mithrill Csarnokba, Pörölycsapó Torgar Delzoun! -kiáltott vissza Bruenor, amikor szekere kigördült a város kapuján. – Hozz magaddal annyi barátot, amennyit csak akarsz és annyi mesét, amennyit csak akartok! Elég enni- és innivalónk vagyon, hogy megböfögtessünk, és elég puha ágyunk, hogy addig melengessétek bennük a hátsótokat, amíg csak jólesik!

A Jeges Szelek völgyéből érkezett karavánban nem akadt senki, akinek figyelmét elkerülték volna a rosszalló pillantások, amelyeket a „veszedelmes” megjegyzések váltottak ki a kapuőrség ember tagjaiból.

– Szeretsz felfordulást kavarni, nem igaz? – kérdezte Regis Bruenort.

– Az őrgróf túl elfoglalt vala, nem igaz? – somolygott a király.

– Lefogadhatod, hogy azt kívánja majd, bárcsak találkozott volna énvelem.

Drizzt, Catti-brie és Wulfgar csatlakoztak Bruenor szekeréhez, amikor a karaván ismét újraegyesült a városkapun túl.

Mi történt odabent? – kérdezte a sötételf.

– Egy kis intrika, egy kis mulatozás – válaszolt Bruenor -‚ no meg egy kis biztosíték arra, hogyha netalántán Mirabar nyílt háborúba kezdene Mithrill Csarnok ellen, akkor egynehányszáz zömök harcossat kevesebben legyenek.

3. fejezet

Menekülés a győzelembe

– Gyerünk, futnunk kell tovább! – sürgette Nikwillig Tredet. A sérült törpe nekidűlt egy sziklatömbnek, miközben homlokán és arcán patakokban folyt a veríték, és vonásai fájdalmas grimaszba torzultak, ahogy sérült lábára támaszkodott.

– A térdembe kaptam – magyarázta Tred levegőért kapkodva.

– Már nem tart meg, úgyhogy néked kell továbbfutnod, én meg majd okot adok arra, hogy a kölkök megálljanak! – Nikwillig bólintott, de nem azért, mintha egyetértett volna társa mondandójával, hanem mert a mondat második fele csak még jobban megerősítette elhatározását.

– Te nem tudsz szaladni, úgyhogy megállunk és harcolánk -felelte.

– Ugyan! – fortyant fel Tred. – Egy rakat worg jön!

– Egy rakat halott worg – pontosított Nikwillig olyan csikorgó elszántsággal, amilyet Tred még sosem látott tőle.

Nikwillig inkább volt kereskedő, mint harcos, de most -ahogy az ősi mondás tartja – „kimutatta törpeségét”. Kétségbeejtő helyzetük dacára, látva társa átalakulását, Tred önkéntelenül is elmosolyodott. Fordított esetben, ha Nikwillig lába sérült volna meg, Trednek sem jutott volna eszébe, hogy magára hagyja a másikat.

– Szükségünk lészen egy tervre – mondta Tred.

– Olyanra, amiben tűz is vagyon – helyeselt Nikwillig. Alig fejezte be a mondatot, nem is olyan messziről üvöltés hasított a levegőbe, amire válaszordítások harsantak. Ennek dacára a törpékben remény ébredt.

– Nem egyszerre jönnek – következtetett Tred.

– Szétszóródtak – bólintott rá Nikwillig.

Egy órával később, amikor az üvöltések már jóval közelebbről hallatszottak, Tred a lángoló tűz előtt üldögélt, karba font kézzel, ölében egyfejű, hegyes végű fejszéjével. Lába hálásan fogadta a pihenést, és nyugodt testtartását egyedül izgő-mozgó lábfeje hazudtolta meg, miközben a worgokra várt.

Oldalról, egy sziklahalom árnyékából, időnként reccsenések hangzottak fel. Tred ilyenkor mindig összerándult és beharapta alsó ajkát – remélte, hogy a kötél elég ideig megtartja az elszáradt, de még ki nem dőlt fenyőt.

Amikor szemközt felbukkantak az első rőt szempárok, Tred füttyentett. Maga mellé nyúlt és felkapott egy csöbör vizet, amelyet magára öntött.

– Nedvesen is szeretitek a husit, kölkök? – kiáltott oda a worgoknak.

A hatalmas farkasok előugrottak a fák közül, mire Tred égő hasábokat rúgott feléjük, amivel egy időre sikerült is megtorpanásra bírnia őket. Viszont a törpe ajkát is fájdalomkiáttás hagyta cl. Sérült lába nem tartotta meg, amikor kirúgott egészséges végtagjával, és a földre zuhant. A baltával megdolgozott, halott fa vele együtt dőlt ki, pontosan úgy, ahogy azt a törpék tervezték. A kiszáradt vén fenyő a ropogó tűzbe zuhant, és zuhanásának szele szikrákat, meg száraz fenyőtűket repített szanaszét. Ezek közül jó pár szegény Tredet találta el – még a szakálla is meggyulladt egy kicsit. A törpe kioltotta a lángocskákat, egyetlen mordulással elnyomta fájdalmát, és védekező testtartást vett fel.

Szemközt a szétfreccsenő lángok belemartak a tisztásra rontó worgokba, amitől azok vonyítva spricceltek szanaszét, megperzselt bundájukat harapdálva. Újabb farkasok érkeztek – egyeseket saját őrjöngő fajtársaik még meg is martak.

A kiszáradt fenyő lángfalat húzott Tred és a farkasok közé, de volt olyan worg, amelyiknek sikerült átugrania vagy megkerülnie a tüzet.

Tred mindkét kezével lent fogott rá fejszéje nyelére, majd keresztbe megsuhintotta, félretaszítva az első rávetődő farkast, amely végighemperedett a földön. A törpe gyorsan fogást váltott és jobbik kezét felcsúsztatta fegyvere nyelén, megtámasztva a fejszét az övén. A ráugró farkas így szabályszerűen felnyársalta magát a fejsze hegyes végén. Tred meg sem próbálta fékezni lendületét, Csupán arra ügyelt, hogy a farkas felette maradjon, és átsegítette a feje fölött. Majd fejszéje ismét maga elé lendült, és erőteljes, lefelé irányuló csapása a harmadikként rohamozó worgot pontosan fejen találta, szétzúzva és kettéhasítva koponyáját – olyan erős volt a csapás, hogy nemcsak a fej, de még az állat marja is két félre hullott szét.

Most már Nikwillig is ott áll Tred mellett, karddal a kezében. A következő két worg két ellentétes irányból érkezett, így a törpék egymásnak vetették hátukat és úgy verték vissza a támadást.

A csalódott worgok körözni kezdtek. Nikwillig tőrt húzott elő, és az egyik worg oldalába vágta, mire az felvonyított és eliszkolt a biztonságos árnyak közé.

Társai Sietve követték példáját.

– Az első kört mi nyerénk – szólalt meg Tred, és elhátrált az egyre nagyobb lánggal égő fától.

– Ez a falka már nem vágyódik több harcra – töprengett hangosan Nikwillig -‚ de ne legyenek kétségid, hogy lesznek újabbak, amelyek beérnek!

Elindult, maga után húzva Tredet. Mindegy hogy hova, csak el a tisztásról, gondolta magában. Ám Tred megvetette lábát és visszatartotta társát.

– Hacsak előbb nem kapjuk el őket – mondta Tred a csodálkozó arcot vágó Nikwillignek. – A worgokat az orkok irányítják – magyarázta. – Nincs több ork, nincs több worg.

Nikwillig néhány Pillanatig némán fürkészte társát, főként annak megviselt lábát, ami egyértelműen jelezte, hogy nem is remélhetik, hogy lehagyják üldözőiket. Így csupán két választása maradt.

Az egyik – mármint, hogy hátrahagyja Tredet – pedig szóba se jöhetett.

– Akkor keressünk néhány orkot – bólintott Nikwillig.

Mosolya őszinte volt.

Akárcsak Tredé.

Olyan gyorsan haladtak visszafelé, ahogy csak tudtak – útjuk sötét fák és sziklakiszögellések között vezetett. Ahol nem találtak ösvényt, ott megmászták a hepehupás domboldalakat, ha kellett. Nikwillig gyakorta a hátára vette Tredet, de egyik törpe sem panaszkodott. A worgok csaholása hol innen, hol onnan harsant fel, de úgy tűnt, a törpék megtévesztő taktikája bevált, és sikerült lerázniuk szaglászó üldözőiket, akik közül jó páran kétszer is meggondolták, hogy a nyomukba eredjenek-e egyáltalán.

Rövid idő elteltével a törpék elértek egy előnyös magaslati pontot, ahonnan aprócska tábortüzeket vettek észre a messzeségben. Nem egyetlen nagy táborhely volt, hanem több kisebb.

– Hibáztak – jegyezte meg Tred, amivel Nikwillig teljes mértékben egyetértett.

Ha lehet, a törpék még gyorsabb léptekkel indultak Új céljuk felé. Amikor Tred sérült lába időnként megbicsaklott, akkor fél lábon ugrált, és amikor – elég gyakran – elesett a köves talajon, a kemény törpe zokszó nélkül állt talpra, köpött a markába, hogy megtisztítsa lehorzsolt tenyerét és bicegett tovább. Az egyik fátlan, füves folton ismét összeakadtak egy farkassal, de az állat alig vicsorította ki a fogait és kuporodott le fenyegetően, Tred máris az oldalába vágta fejszéjét és leterítette. Nikwillig azonnal ott termett és végzett a worggal, még mielőtt egyet nyikkanhatott volna, felriasztva a nem túl távoli ork tábort.

Nem sokkal később a keleti láthatáron feltűnő hajnalpír egy kisebb földhányás mellett találta a párost, amint éppen egy fatörzs és egy sziklatömb között kukucskáltak kifelé. Az apró tábortüzet figyelték, amely mellett három ork ücsörgött, a közelben pedig még néhány hortyogott. A triótól kissé távolabb egy sérült, vicsorgó és morgó worg hevert, és éppen a sebeit nyalogatta. Tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, amikor az egyik ork szitkokkal árasztotta el a tehetetlen worgokat, amiért azok képtelenek elfogni a menekülő törpéket.

Nikwillig csücsörített az ajkával, és sokatmondóan odanyomta ujját a szájához, majd intett Trednek, hogy maradjon a helyén. Ezután a törpe elsurrant, kihasználva azt, hogy a magabiztos orkok nem számítottak váratlan látogatókra.

Tred biccentett, és vigyorogva figyelte, ahogy Nikwillig hason csúszva közelíti meg a tábor szélét, és megkésel előbb egy, majd még egy alvó orkot. A leshelyen kucorgó törpe látta, hogy a worg hirtelen felkapja a fejét. Tudta, hogy a játéknak vége. Összeszedte minden erejét, és talpra lökte magát a szikla meg a fa között.

– Ha engemet akartatok, hát mostan megtaláltatok! – bömbölte.

A három ork meg a worg felugrott és egyszerre ordították el magukat. Megmaradt alvó társuk szintén felriadt, de Nikwillig máris ott termett és leterítette, mielőtt szóra nyithatta volna száját.

A legközelebbi ork meglengette hatalmas baltáját és fejetlenül Tredre vetette magát, bár ahogy megpörgette fegyverét, az elárulta, hogy nem egy zöldfülű harcosról van szó. Viszont az is kiderült, hogy nem valami nagy koponya, mert amikor Tred felemelte a kezét és elhajította a földről felkapott követ, az orkot ez teljes meglepetésként érte. A kő az arcába csapódott, és amikor a kába ork előretántorgott, Tred fejszéje egyetlen suhintásával agyoncsapta.

A másik két ork körbenézett, és csak ekkor vették észre Nikwillig ténykedésének eredményét, és azt, hogy jelen van még egy törpe.

– Kettő a kettő ellen – közölte velük Nikwillig csikorgó ork nyelven.

– Nekünk lenni farkaska! – felelte az egyik, de a viharvert worg láthatóan nem értett egyet vele, mert kilőtt a táborból, és vinnyogva rohant el a sötétbe vesző ösvényen.

Az orkok egyike hasonlóan próbált cselekedni és oldalra ugrott. Tred nem habozott, fejszéjét a menekülő után hajította. A pörgő fegyver nem hibázta el célját, de nem is találta el rendesen – a nyél beakadt az ork lába közé és elgáncsolta, de igazán komoly sérülést nem okozott.

A második ork a nyilvánvalóan sebesült és szemmel láthatóan fegyvertelen törpére nézett, majd felüvöltött és felemelte fűrészes kardját. Azután rohamra lendült.

Nikwillig tudta, hogy nem ér oda időben Tredhez, ezért először az elesett orkhoz ugrott. Rávetette magát az éppen feltápászkodni akaró lényre, és súlyos csizmájával a földhöz préselte. Nikwillig a lábával taposta és kardjával döfködte az orkot, még a lény felfelé lendülő lándzsájának szúrását is elviselte, csakhogy lecsaphasson ellenfele védtelené váló mellkasára. Nikwillig válla belesajdult a szúrásba, de kardja árkot vájt az orkba, a mellétől a hasáig.

Ekkor hallotta meg, hogy Tred testvére nevét kiáltja és minden kiáltás között felnyög. Nikwillig megfordult, arra számítva, hogy társát szorult helyzetben találja.

Leengedte fegyverét, mert Tred uralta a helyzetet és mert az ork jó kezekben volt. A törpe a lény csuklóit ragadta meg, felfelé és kifelé nyomva annak mindkét karját, és minden egyes kiáltás után, amivel elveszett testvérét siratta, előrelökte fejét, még jobban oldalra rántotta az ork karját, amitől a fejük Újra és újra összecsattant.

Az első néhány koki még hangos és tömör zajjal járt, ahogy csont csattant csontnak, de ezt követően már csak recsegés hallatszott, mintha Tred egy halom száraz ágba fejelne bele, újra, meg újra.

– Úgy vélem, most már leengedhetéd – jegyezte meg Nikwillig szárazon, néhány újabb tompa dubbanást követően, amikor az ork teste már rég elernyedt.

Tred az egyik kezével megragadta a haldokló lény gallérját, a másik kezével pedig erősen ágyékon vágta. Az orktól már csak erőtlen rángásra futotta. Ekkor még egyszer elkiáltotta elvesztett testvére nevét, majd lehajította az orkot a földhányásról, rá a lenti sziklákra.

– Egy csomó minden van itt – közölte a táborban ide-oda futkosó Nikwillig.

– Az átkozott orkja megdöfe – szólt Tred.

Társa csak ekkor vette észre a zömök törpe újabb sebét, a mellkasán oldalt lecsorgó fényespiros csíkot. Nikwillig Tred felé indult, de a törpe leintette.

– Gyűjtsd össze a készleteket és menjünk – mondta. – Majd én ellátom enmagam.

Meg is tette, és a páros hamarosan elindult. Tred minden lépésnél felmordult a fájdalomtól, de egyébként a legcsekélyebb zokszó sem hagyta el ajkát.

Legalább egy vödörnyi vért vesztett – ha nem többet -‚ és valahányszor a lába megcsúszott a törmelékes kövön, a hirtelen rántástól Újra és Újra felszakadó sebből vér csordult végig az oldalán. Tred mégsem panaszkodott, és nem is lassította a fürgén lépkedő Nikwillig haladását. Ellentámadásuk láthatóan megijesztette üldözőiket, mert a hajnali szél szárnyán csak néhány üvöltés jutott el hozzájuk, és egyik sem a közelben harsant.

Amikor Tred és Nikwillig megmásztak egy magas gerincet, és annak túloldalán a távolban meglátták a falut – valójában csak néhány házat -‚ aggodalmas pillantást váltottak.

– Ha bémegyünk, rájuk hozhatunk egy hordányi orkot, meg farkaskát – gondolkodott hangosan Tred.

– És ha nem megyünk bé, te egyre lassabb és lassabb lészel – felelte Nikwillig. – Egyhamar nem érjük el Mithrill Csarnokot, ha még azt se tudjuk, hogy merre vagyunk.

– Szerinted azok ottan értenek a harchoz? – kérdezte Tred a falu felé intve.

– A veszedelmes hegyekben élnek, nemdebár?

Egyszerű, ám cáfolhatatlan logika rejlett a mondatban, így Tred csak megvonta a vállát, és követte Nikwilliget a lefelé vezető ösvényen.

Egymásra rakott kövekből készült embermagas fal vette körül a házakat, de a törpék sehol sem láttak őrszemeket. A két ember – egy férfi és egy nő -‚ aki átkukucskált a fal fölött és odakiáltott nekik, nem tűnt őrnek. Sokkal valószínűbbnek látszott, hogy egyszerűen csak erre sétáltak, és véletlenül vették észre a törpéket.

– Kik vagytok? – kiáltott rájuk a nő.

– Olyanok, akik szerintem mindjárt összeesnek – felelte Nikwillig. Átkarolta a támolygó Tredet, mintegy alátámasztva mondandóját. – Van néktek meleg ágyatok, meg forró ragutok az én sebesült társamnak?

Mintha csak a hosszú út ekkor falta volna fel minden energiáját, és makacs elméje csak most engedte volna pihenni testét, Tred megingott és a földre zuhant. Nikwillig amennyire csak tudta, fékezte esését.

A falunak ezen az oldalán nem nyílt kapu, így a férfi és a nő a falon kapaszkodott át és rohant oda hozzájuk. Mindketten vizsgálgatni kezdték a sebesült törpét, és nekiláttak, hogy ellássák sebeit – főként a nő jeleskedett ebben -‚ ugyanakkor időről-időre mögéjük pillantgattak, mintha csak azt néznék, mikor tűnik fel az a sereg, amely a két viharvert törpét üldözi.

– Mithrill Csarnokból jöttök? – kérdezte a férfi.

– Felbarrból – felelte Nikwillig. – Lapályosba tartánk, amikor rajtunk ütének.

– Lapályosba? – kérdezte a nő. – Hosszú Út.

– Hosszú menekülés.

– Kik ütöttek rajtatok? Orkok?

– Orkok, meg óriások.

– Óriások? Már jó ideje nem láttunk errefelé dombi óriásokat.

– Nem dombi óriások, hanem kékbőrű ebek. Csinos pofi, csúnya koki. Déróriások voltak.

Mindkét ember aggódva, tágra nyílt szemmel pillantott rá. Akik ezen a vidéken éltek, azok előtt nem voltak ismeretlenek a gondok, amelyeket a déróriások jelentettek. A vén Szürkekéz, a Jarl Orel, az elmúlt évtizedekben nem mindig tartotta vissza a hegyekben élő nagy erejű népét, bár a déróriások szerencsére csak ritkán indultak portyára. Ám minden olyan hír, amely arról számolt be, hogy a környéken összecsapásra került sor déróriásokkal – az egész vidék legfélelmetesebb lényeivel (persze leszámítva a néha-néha felbukkanó sárkányokat) -‚ újságnak számított, méghozzá szörnyű újságnak. Úgy tűnt, hogy az eddig csak a tábortüzek mellett elmondott mesékben és rémálmokban szereplő déróriások most megelevenednek.

– Vigyük be – javasolta a nő, Tredre utalva. – Ágyra és meleg ételre van szüksége. Csoda, hogy még él!

– Ugyan! Tred túl csúf ahhoz, hogy meghaljon – tiltakozott Nikwillig.

Tred résnyire nyitotta egyik véreres szemét, és kezét barátja arca felé nyújtotta, mintha csak hálásan arcon akarná veregetni. Ekkor mutatóujját hirtelen hüvelykujja alá nyomta és jól orron fricskázta Nikwilliget, aki orrát markolászva tántorodott hátra, Tred pedig elernyedt, lehunyta szemét, és halvány mosoly derengett fel kérges, sápadt arcán.

Az aprócska falu, Sarokkopogi lakói rögvest megsokszorozták a védelmet, és az itt élő kétszáz ember harmada őrséget állt vagy felderítő feladatot látott el, nyolc órás váltásokban. Két, lábadozással töltött nap után Nikwiliig is csatlakozott a falu lakóihoz; őrködött, sőt még segített is a falu megerősítésének irányításában.

Tred azonban nem volt olyan állapotban, hogy bármiben is részt vegyen. A törpe egy teljes napon és éjszakán át aludt. Majd napokon át csak annyi időre ébredt fel, hogy befalja azt a hatalmas mennyiségű ételt, amelyet Sarokkopogi jószívű lakói hoztak neki. A falunak egyetlen papja volt, aki azonban sem választott hivatása mágikus módozataiban, sem a gyógyításban nem jeleskedett, így minden igyekvése sem ért többet, mint a pihenés.

Az ötödik napon Tred felkelt, és kezdte visszanyerni régi, mogorva önmagát. A tíznap végére, amikor még mindig semmi jelét nem látták üldözőknek – sem óriásoknak, sem orkoknak, sem worgoknak -‚türelmetlenkedni kezdett: alig várta már, hogy induljanak.

– Mithrill Csarnokba megyünk – jelentette be Nikwillig másnap reggel. A törpék távozásának híre láthatóan őszintén elszomorította Sarokkopogi kizárólag emberekből álló lakóit. – Rávesszük Gandalug királyt, hogy küldjön harcosokat ide.

– Úgy érted, Bruenor királyt – szólalt meg az egyik falusi. -Már ha visszatért népéhez a messzi Jeges Szelek völgyéből.

– Hát igaz a hír?

– Mi így hallottuk.

Nikwillig bólintott és sóhajtott egyet, meggyászolva Gandalugot, majd vonásaira visszaköltözött szokásos eltökéltsége.

– Akkor hát Bruenor királyt, akinél derekabb törpét még nem hordott hátán eme föld.

– Nem vagyok benne biztos, hogy hallgat rátok és katonákat küld, mint ahogy abban sem, hogy egyáltalán szükségünk van-e rájuk – mondta az előbbi férfi.

– Nos, mi elmondjuk néki, hogy mi történt, és majd ő eldönti, hogy mit tesz – szólt közbe Tred. – Végtére is, ezért ő a király.

Tred és Nikwillig még aznap délelőtt elindult Sarokkopogiból – lépteik újfent erősek voltak, zsákjaik pedig csak úgy dagadoztak (ráadásul nem az orkoktól elorzott mosléktól, hanem finom és ízletes enni- és innivalótól). A falusiak részletesen elmagyarázták azt is, miként juthatnak el Mithrill Csarnokba, így a törpék reménykedtek benne, hogy útjuknak ezen szakasza hamarosan véget ér. Az volt a tervük, hogy elmennek, figyelmeztetik Bruenor királyt vagy azt, aki szakállas rokonaik élén áh, majd kíséretet kérnek, és a Mélysötét felső szintjeinek alagútjain át térnek vissza Felbarr citadellájába.

Tred számára az út azonban itt még nem ér véget, mivel a kemény törpe feltette magában, hogy harcosokból álló csapatot állít fel, és bosszút áll testvéréért és a többiekért.

Egyszerre azonban csak egyet, mondogatták a törpék, ami annyit jelentett, hogy először meg kell találniuk a Mithrill Csarnokba vezető utat. A törpéknek rá kellett jönniük, hogy az útmutatás dacára ez nem is olyan könnyű feladat a tekergőző és átláthatatlan hegyi ösvényeken. A sziklába vájt szűk csapásokon elég volt elvéteni egyetlen kanyart, és ez máris hosszú és bonyolult kerülőutakat eredményezett.

– Ez az átok patak rossz felé folyik – zsörtölődött egy reggel Tred, miközben a két törpe egyenletes léptekkel haladt a csermely mellett délkelet felé, bár Mithrill Csarnok délnyugatra terült el Sarokkopogitól.

– Majd arra fog kanyarodni – csitította Nikwillig.

– Ugyan! – horkant fel Tred, és öklét rázta társa felé.

Tudta, hogy eltévedtek, mint ahogy Nikwihhig is, akár beismerte, akár nem. Mégsem fordultak vissza. A vízfolyást követve több, nehezen mászható zúgó mellett ereszkedtek le – ezeken fel-kapaszkodni még nagyobb gondot okozott volna. Az pedig, hogy visszafordulva kerüljék meg őket, ostobaságnak tűnt, ha már egyszer eddig eljutottak.

Így hát mentek tovább, és amikor váratlanul újabb vízesés állta útjukat, Tred zsörtölődve, morgolódva Ugyan, de nekilátott leereszkedni a zuhatag melletti sziklákon.

– Talán most jött el az ideje annak, hogy visszamenjünk – szólalt meg Nikwilhig.

– Ugyan! – horkant fel a makacs Tred, de ezúttal kicsit eltúlozta a zsémbelést, mert amikor fenyegetően öklét rázta Nikwillig felé, a lába megcsúszott egy különösen síkos kődarabon.

De legalább gyorsan leért.

Ezután mindketten elcsendesedtek, és amikor Nikwilhig is leért, nekiláttak táborhelyet keresni. Egy hatalmas, repedezett sziklatömbre kapaszkodtak Fel, és amikor lepillantottak, azt látták, hogy messze alattuk széles és lapos vidék terül el – egy nyugat-kelet irányú völgy.

– Nagy szoros – jegyezte meg Nikwilhig.

– Ezen át karavánok is eljuthatnak Mithrill Csarnokba – töprengett hangosan Tred. – Nyugatról keletre!

Nikwillig bólintott, és akárcsak társát, őt is örömmel töltötte el a gondolat, hogy másnap talán sokkal könnyebben és gyorsabban haladhatnak.

Ám azt egyikük sem tudta, hogy az Ádáz-hágó északi peremén állnak, ahol egykor régen nagy csata zajlott, és ahol az elesettek nagyon is valóságos és nagyon is veszedelmes szellemei kószálnak.

4. fejezet

Megtépázott hűség

Nehézpöröly Agrathan, a törpe tanácsos nyugtalanul fészkelődött székében, ahogy a teremben lévők – mind emberek – egyre izgatottabbak és hangosabbak lettek.

– Talán fogadnia kellett volna – mondta éppen Csillagizzás Shoudra, a város jogarőre.

Shoudra kék szeme szikrát vetett, és megcsóválta a fejét, mi-re hosszú fekete haja csak úgy röpködött. Haja állandó pletykatéma volt a városi asszonyok körében, mivel Shoudra már a harmincas éveiben járt, és egész életét Mirabar rideg, szeles éghajlatán élte le, de dús és fényes sörényét egy feleolyan fiatal lány is megirigyelhette volna. A jogarőr minden tekintetben gyönyörű nő volt – magas és karcsú asszony, becsapósan törékeny arcvonásokkal. Mert bár Csillagizzás Shoudra minden ízében és porcikájában nő volt, ezek a becsapós vonások olyan határozottságot és hatalmat lepleztek, amelyek Mirabar legerősebb férfijaival is felvették a versenyt.

A párnázott trónon ülő hájas férfi, Mirabar őrgrófja elfintoro-dott és undorodva legyintett.

– Sokkal fontosabb ügyek vártak és várnak rám, semhogy egy be nem jelentett látogató kérésének tegyek eleget – közölte az őrgróf, és szúrós pillantást lövellt Agrathanra –, még akkor is, ha az a látogató Mithrill Csarnok királya. Egyébiránt nem a te kötelességed a kereskedelmi egyezményekről tárgyalni?

– A jelentések szerint Bruenor király semmi jelét sem adta, hogy ilyen ügyben érkezett volna – tiltakozott Shoudra, mire Elastul őrgróf ismét legyintett.

A férfi megrázta a fejét és a pörölyökre, első számú tanácsadóira nézett – csupa sebhelyes, vén veteránra.

– Talán a jogarőrnek kellett volna találkoznia Bruenorral -szólalt meg a csoport vezetője, Djaffar, és megbökte az őrgróf vállát. – Shoudra ismer egy-két olyan trükköt, amivel még egy törpét is meg lehet puhítani!

Erre a másik három katonai tanácsos és Elastul nevetésben tört ki. Csillagizzás Shoudra szeme összeszűkült; a nő karba fonta kezét, és dacos testtartást vett fel. Valamivel odébb Agrathan ismét fészkelődni kezdett. Tudta, hogy Shoudra képes uralkodni magán, és ő is – akárcsak minden mirabari, akinek bejárása volt Elastulhoz – hozzászokott már a formaságok áthágásához, amelyeket a faragatlan pörölyök és maga Elastul is oly gyakran megtett. Az őrgrófi cím öröklődött, ellentétben a választott tanácsosi és jogarőri tisztségekkel.

– Veled akart beszélni, őrgróf, és nem velem vagy a tanáccsal- emlékeztette Shoudra kurtán Elástuk, véget vetve a kacagásnak.

– És mit csináljak én a Harcpöröly Bruenor-félékkel? – érdeklődött a férfi. – Ebédeljek vele? Szállásoljam el és gyorsan magyarázzam meg neki, hogy hamarosan jelentéktelenné válik személye?

Shoudra gyászos arccal pillantott Agrathanra, mire a törpe megköszörülte a torkát, magára vonva az őrgróf figyelmét.

– Nem teszed jól, ha alábecsled Bruenort – kezdte a tanácsnok. – A népe ért ahhoz, amit csinál.

– Jelentéktelen alak – mondta ismét Elastul, és kényelmesen hátradőlt székében. – Gandalug, a múltból itt maradt relikvia halott (hogy a kövek őröljék porrá csontját), és Bruenor egy hanyatló királyságot örökölt.

Shoudra ismét Agrathanra pillantott – ezúttal kétkedő fintorba torzult az arca, mivel mind ő, mind a törpe tudta, hogy mi következik.

– Több mint két tucat metallurgus és alkimista – hencegett Elastul. – Jól megfizetem őket, és nemsokára meg is lesz az eredménye!

Agrathan lesütötte a szemét, hogy Elastul ne lássa meg az arcára kiülő kételyt, miközben az őrgróf belemerült a mirabari tárnákban bányászott fémek megerősítéséről szóló legújabb beszámolók részletezésébe. A több évvel ezelőtt jött metallurgusok már megérkezésük napja óta azt ígérték, hogy munkájuk révén a fémek soha és sehol nem látott szilárdságra és egyben ruganyosságra tesznek szert. Nagyszerű, ám – Agrathan hite szerint – üres ígéretek voltak.

A törpe tanácsos már több mint egy évszázada nem dolgozott bányában – attól a naptól fogva, hogy Dumathoin igéjét kezdte terjeszteni –, de mint a törpék istenének – akit a Hegyek Alatti Titkok Őrzőjeként is ismertek – papja, szilárdan hitt abban, hogy a felbérelt alkimisták és metallurgusok ígéretei nem tartoznak istene titkai közé. Ha lenne mód arra, hogy mágikus módon erősebbé tegyék a fémet, akkor arról Dumathoin is tudna, és a titkai között tartaná számon – mivel ott nem szerepelt, így nem is létezett.

A felbérelt csapat nagyon jónak bizonyult abban, amit csinált. Agrathan megítélése szerint ez nem volt más, mint ébren tartani az őrgróf kíváncsiságát, hogy az arany folyamatosan áramoljon a zsebükbe – és az arany volt az egyetlen, ami áramlott. Mirabarban feleannyi törpe élt, mint Mithrill Csarnokban – alig több, mint kétezer –, és közülük több százan a fejszések között szolgáltak, buzgón takarítva el a tárnákban kószáló szörnyeket. A bányákban dolgozó mintegy ezer törpe éppen csak képes volt teljesíteni a Szikrázó Kövek Tanácsa által előírt kvótát az eddig feltárt telérekből. A mélyebb rétegekbe kevés felfedezőutat tettek a nagyobb veszély miatt, még ha az ottani jobb érc egyben jobb minőséget is ígért – és ez valós ígéret volt.

A helyzet viszonylag egyszerű volt: Mirabar nem engedhette meg, hogy csökkentse a termelést, amíg bőségesebb telérekre nem bukkannak, így az őrgróf hitt ezeknek az úgynevezett szakértőknek – akik között egyetlen törpe sem akadt –, akik azt állították, hogy ugyanúgy ismerik a fémeket, mint a szakállas nép. Agrathan mellesleg feltette magában a kérdést, hogy ha valóban létezik ilyen fémerősítő eljárás, akkor azt miért nem alkalmazzák már évszázadok óta? Ezek a metallurgusok és alkimisták miért nem kárhoztatták már réges-rég arra Mithrill Csarnok törpéit – az egész világ törpéit –, hogy csupán alapanyagot állítsanak elő? Olyan fegyvereket, páncélokat és fémtárgyakat ígértek, amelyek felülmúlják Bruenor népének művét. Ám ha ilyen titkok tudói -ha vannak egyáltalán ilyen titkok –, miért nem léteztek ilyen eljárással készített legendás fegyverek?

– Még ha a szakértőid eleget is tesznek az ígéretüknek, akkor is messze leszünk attól, hogy Bruenor királyt és Mithrill Csarnokot „jelentéktelennek” bélyegezzük – felelte Csillagizzás Shoudra, és Agrathan hálás volt, amiért a nő átvette a szót. -Három a kettő arányban lefőznek minket a kitermelésben. Az őrgróf erre is csak legyintett.

– Nem volt semmi mondanivalóm Harcpöröly Bruenornak. Miért jött egyáltalán ide? Ki hívta meg? Ki kérte... – Lekicsinylő horkantással fejezte be a mondatot.

– Talán nem kellett volna beengednünk – jegyezte meg Shoudra.

Agrathan Elastulra pillantott, és jól számított: az őrgróf fenyegető pillantást lövellt Shoudrára. Ugyanis amikor Bruenor király megjelent Mirabar kapuja előtt, Elastul döntött úgy, hogy beengedi Mithrill Csarnok uralkodóját és a többieket. Sem a tanács, sem a jogarőr nem értesült erről, csak amikor a Harcpöröly klán szekerei már begördültek a város utcáira.

– Igen. Talán a polgáraim hűségébe vetett hitem indokolatlannak bizonyult – vágott vissza az őrgróf, és nyers szavait inkább Agrathannak, mintsem Shoudrának címezte, és ezt a törpe is tudta. – Arra számítottam, hogy Bruenort királyt nagyobb szégyen éri, mint a város uralkodójának elutasítása. Azt vártam, hogy Mirabar népe elég okos ahhoz, hogy még csak a közelébe se menjen vendégeinknek.

Agrathan felpillantott, és ezúttal azt látta, hogy az őrgróf egyenesen ránéz. Végtére is egyetlen ember sem üzletelt a Harcpöröly klánnal, csak törpék és Agrathan, a Mirabarban élő kétezer törpe közül a legmagasabb rangú, fajtársainak nem hivatalos vezetője és szószólója.

– Beszéltél Pörölycsapó mesterrel?

– Mit mondhattam volna néki? – kérdezett vissza Agrathan. Ugyan az emberek elfogadták mint a mirabari törpék szószólóját, saját fajtársai nem mindig így tekintettek rá. Ha a helyedben lennék, emlékeztetném Pörölycsapó mestert, hogy hova köti a hűsége – felelte az őrgróf. – Vagy legalábbis hova kellene, hogy kösse.

Agrathannak nehezére esett kordában tartani az arcvonásait, hogy elleplezze a bensőjében támadt tomboló vihart. Pörölycsapó Torgar Delzoun hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. A morc harcos hűen szolgálta az őrgrófot, az elődjét, annak az elődjét, meg az ő elődjét és az ő elődjét, valamint az azt megelőző őrgrófot – régebb óta, mint ahogy arra a városban élő bármely ember emlékezhetne vagy annak régóta halott nagyszülei emlékezhetnének. Torgar az első sorokban harcolt a Mélysötét felső alagútjaiban vívott harcokban olyan szörnyek ellen, amelyek messze túltettek mindenen, amivel az őrgróf pörölyei – a veterán címmel büszkélkedő, válogatott harcos-tanácsadók – valaha is találkoztak. Amikor ork hordák rontottak Mirabarra száztizenhét évvel ezelőtt, Torgar és néhány törpe bajtársa egymaguk tartották a keleti falat, visszaverve a támadókat, miközben Mirabar harcosainak zömét lekötötte a nyugati oldalon csupán csekély erőkkel, cselből támadó ellenség. Pörölycsapó Torgar Delzoun sebei és ravaszsággal kivívott diadalai okán méltóképpen viselhette a fejszések vezéri címét.

De még Agrathan sem mondhatta, hogy az őrgróf szavaiban nem rejlik némi igazság. Nem annyira a hűségről volt itt szó, sokkal inkább a rossz ítélőképességről – legalábbis Agrathannak ez volt a véleménye. Torgar és cimborái nem fogták fel, hogy mit jelent valójában, ha Mirabar vetélytársaival kereskednek, az ezt követő mulatozásról már nem is szólva.

Agrathan és Shoudra rövidesen magukra hagyták a felhergelt őrgrófot, és egymás oldalán távoztak a palotából, együtt léptek ki a késő délutáni bágyadt napsütésbe. Az utcán hideg szél fújt, emlékeztetve a párost, hogy Mirabarban a tél sosincs messze.

– Udvariasabban környékezed meg Torgart, mint ahogy azt Elastul őrgróf tenné? – kérdezte Shoudra a törpét, és ajkán őszinte mosoly derengett fel.

Shoudra, mint jogarőr, volt a kereskedelmi egyezmények aláírásának felelőse. Mithrill Csarnok felemelkedése neki is – de ténykedésének mindenképpen – súlyos gondokat okozott. Mindezek dacára Csillagizzás Shoudra a fejleményeket sokkal könnyedebben vette tudomásul, mint a város legtöbb lakója, számos törpét is ideértve. Mithrill Csarnok lefőzése számára nem jelentett mást, mint növelni a kitermelést és jobb ércet előállítani, ami egyben jobb termékeket is jelentett. Az ő szemében kereskedelmi vetélytársuk előretörése katalizátorként szolgált Mirabar megerősödéséhez.

– Ami tőlem telik, azt közlöm Torgarral és a fiaival, de te ismered őt, és tudád, hogy nem sok rosszat lehet a fejére olvasni.

– Hűséges Mirabarhoz – jelentette ki Shoudra, amire Agrathan rábólintott ugyan, de arca elárulta, hogy annyira már nem biztos ebben.

Csillagizzás Shoudra figyelmét nem kerülte el a másik arckifejezése, mire megállt és Agrathan vállára tette a kezét, megállásra bírva a törpét is.

– A városhoz vagy a fajtájához hű? – kérdezte a nő. – Az őrgrófot vagy Mithrill Csarnok királyát, Bruenort tartja igazi vezérének?

– Torgar már akkor bátran harcolt az őrgrófokért, amikor a te szüleid még meg sem születének, te lány – emlékeztette Agrathan.

Shoudra bólintott, de akárcsak egy pillanattal korábban a törpe, most ő sem tűnt teljesen meggyőzöttnek.

– Nem kellett volna kereskedniük és mulatozniuk a látogatókkal – felelte.

Majd maga köré csavarta köpenyét, és újra nekiindult.

– Hatalmas volt a csábítás: jó áruk, jóféle italok és még jobb történetek. Vagy azt gondolád, hogy a népem nem akarta hallani az Őrző völgyében vívott csata történetét? Vagy azt gondolád, hogy jobb világban élnél, ha azok az átkozott drowk győznek Mithrill Csarnok ellenében?

– Hát, ha a sötételfek valamivel több kárt tudtak volna okozni, mielőtt visszaverik őket... – felelte Shoudra.

Agrathan haragos pillantást lövellt rá, de morcossága gyorsan eloszlott, amint észrevette a nő csínytevő mosolyát.

– Ugyan! – horkant fel látszatképpen.

– Véleményed szerint tehát Mirabar adósa Mithrill Csarnoknak, amiért az legyőzte a sötételfeket? – tette fel a kérdést Shoudra.

Agrathan egy pillanatig komolyan elgondolkodott ezen, de végül csak vállat vont, és nem nyilvánított véleményt.

A jogarőr ismét elmosolyodott és bólintott: szemmel láthatóan a törpe szíve más választ adott, mint az Elastul őrgrófnak és Mirabarnak hűséget esküdött, gyakorlatias esze. Ám az ügy korántsem volt annyira mulatságos: az a tény, hogy Agrathan, a Szikrázó Kövek Tanácsának egyik jelentős tagja is jól láthatóan vegyes érzelmekkel viseltetik Mithrill Csarnok iránt, nem kevés aggodalmat ébresztett Shoudrában. Korábban éppen Agrathan volt a Mithrill Csarnok ellen felszólalók egyik vezéralakja, aki gyakorta továbbította a Harcpöröly klán ellen titkos akciókat szorgalmazó, szókimondó fajtársainak véleményét a tanács felé. Agrathan még tervet is készített, hogy miként lehetne beszivárogni a szomszédos királyságba, és az égés hőfokát csökkentő faszenet csempészni a raktáraikba, ami megnehezítené az olvasztást és a eszközök megformálhatóságát.

Nehézpöröly Agrathan számos tanácsülésen intézett kirohanást a Harcpöröly klán törpéi ellen, de a személyes találkozás feltárta a törpék közötti kötelék valódi mélységét.

– Mondd csak Agrathan, az a híres drow is ott volt Bruenor király kíséretében?

– Drizzt Do'Urden? Igen, ott volt, de nem engedték be a városba.

Shoudra furcsálkodva nézett a törpére. Drizzt már azelőtt hírnevet szerzett magának északon, hogy segített volna visszaverni saját fajtársait a Mithrill Csarnokért vívott csatában, és minden tekintetben hősnek számított.

– A fejszések nem hagyták volna, hogy bármiféle átokverte sötételf mászkáljon az utcákon, akárhogy is hívják – jelentette ki Agrathan határozottan –, de valóban ott volt. Torgar és mások is látták őt, meg azt az ember lányt, akire Bruenor sajátjaként tekint, meg azt az ember fiút is, akit szintén sajátjának tart. Ott álltak oldalt és mindent láttak.

– Tényleg olyan jóképű, mint amilyennek mondják? – kérdezte Shoudra.

Agrathan ha lehet, még haragosabban bámult rá, mint az előbb, és -az arca grimaszba torzult.

– Ő egy drow, te átkozott bolond!

Csillagizzás Shoudra ezen csak nevetett, mire Agrathan megrázta bozontos fejét.

Mindketten megálltak, mert megérkeztek az Alsóváros térre -a nyílt területet három épület vette körül, és az egyik, több részből álló építményben lakott Shoudra. A háromszög alakú tér közepén egy lépcső vezetett a mélybe, Mirabar legjobban őrzött termébe, ahonnan az Alsóváros – Agrathan és fajtársai szemében az igazi város – főbejárata nyílt, ahol a tényleges munka folyt.

Shoudra búcsút intett a törpének és belépett a házába. Agrathan sokáig, kényelmetlenül állt a lépcsősor tetején – tovább, mint korábban bármikor, mielőtt belépett volna Mirabar kétezer törpéjének a birodalmába. Keserű kötelesség volt menni és átadni az őrgróf üzenetét Torgarnak, meg a többieknek, és tudta, hogy a szavak nem csekély haragot váltanak majd ki belőlük, és megosztottsághoz vezetnek. Mithrill Csarnok kapcsán már így is magasra csaptak a hullámok. Számos mirabari törpe kardoskodott amellett, hogy a Harcpöröly klán összes, Mithrill Csarnoktól nyugatra tartó karavánját fel kell tartóztatni, bár tudván tudták, hogy egy ilyen lépés nyílt háborút eredményezne a két város között. Mások ellenben csendben megjegyezték, hogy őseik Mithrill Csarnokban éltek Bruenor király elődeinek jogara alatt, és ott jó életük volt, jobb, mint amiről egy törpe álmodhat.

Agrathan felhorkant – ezt ő „törpe sóhajnak” nevezte –, és le-dübörgött a lépcsőkön, át a fenti termet vigyázó emberi őrökön, míg el nem érte a felvonót. Egy kézmozdulattal félreintette a kezelőt, és maga húzta-vonta a súlyos kötelet, míg el nem érte több száz lábbal lejjebb a következő jól védett termet, amelynek minden kijáratát csapórácsok és vasveretes ajtók vigyázták. Az őrök itt mind törpék voltak, többen a fejszések legkeményebb legényeiből kerültek ki.

– Menjetek és vigyétek hírül minden fajtársunknak, az összes tárnában és a fent, a falakon dolgozóknak is: napnyugta után gyűlés lesz a Minden Tüzek Csarnokában, és mondjátok meg azt is, hogy azt akarom, mindenki ott legyen. Mindenki! – utasította az őröket Agrathan.

Az egyik ajtó feltárult Agrathan előtt, ő pedig lehajtott fejjel és magában motyogva belépett rajta, azon töprengve, hogy mit tudna kifundálni ennek a kényes helyzetnek a megoldására.

Habár legtöbb fajtársához képest sokkal tapintatosabb volt, amit jól jelzett a zömében emberlakta városban elfoglalt pozíciója is, Agrathan mégis csak törpe volt – ennélfogva a finomkodás nem tartozott az erényei közé.

A Minden Tüzek Csarnokában tartott gyűléseket képtelenség volt kordában tartani és csendben intézni, ha Mirabar törpéinek zöme összegyűlt, különösen ma éjjel, amikor a város közel kétezer törpéje volt jelen, és ilyen fontos kérdés volt a téma, a teremben teljesen eluralkodott a káosz.

– Ezek szerint tenmagad vagy az, ki megmondja, hogy kinek a történetét hallgathatom meg és kiét nem? – bömbölte Torgar Agrathannak. – Remek volt a sörük, és még remekebbek a meséik!

Számos törpe, akik Torgarral együtt keresték fel a Jeges Szelek völgyéből érkezett látogatók szekereit, és később részt vettek a Harcpöröly klán fogadásán, egyetértően felzúgtak. Akadtak olyanok, aki még fel is tartották az akkor vásárolt csodaszép csontfaragványokat, amelyekhez igazán jutányos áron jutottak.

– Tízszer annyiért tudom ezt eladni Nesmében! – kiáltotta egy vörös szakállú, szorgalmáról híres törpe. Felugrott az egyik sötét kohó tetejére, és a formás barbár asszonyt ábrázoló szobrocskát a magasba tartotta, hogy mindenki jól lássa. – És még azt mondád nékem, te pap, hogy nem tudok jó üzletet kötni? Agrathan kicsit hátrahőkölt, bár igazából nem lepődött meg.

– Azért jöttem, hogy tolmácsoljam Elastul őrgróf üzenetét, amely komor hangon emlékeztet mindnyájunkat arra, hogy a Harcpöröly klán törpéi nem Mirabar barátai. Elvették kereskedelmi...

– Van itt közülünk valaki, aki bátran mondhatja, hogy jobban él, amióta Mithrill Csarnok ismét megnyitotta kapuit? – szakította félbe a papot egy másik törpe. – Még a csinos szobrocskáddal sem mondhatád el, kövér Bikacsök, hogy jó éved vala, már ami az erszényedet illeti, nem igaz?

Számos törpe helyeslően kiáltott fel, megéljenezve a beszélőt.

– Jobb életünk és több pénzünk volt, mielőtt azok az átokfajzat harcpörölyök visszajöttek! És ugyan ki hívta őket?

– Bah! Úgy beszélesz, akár egy bolond! – förmedt rá Torgar.

– Mondd ezt azoknak a törpéknek, akik kölcsönért folyamodtak! – vágott vissza a heves törpe. – Már nincs szükséged pénzre, Torgar? Vagy Bruenor király történetei megtöltik a bendődet?

Torgar felkapaszkodott a csarnok északi végében található emelvényre, Agrathan mellé. Sokáig némán állt ott, csak tekintete járt fel-alá, mígnem sikerült magára vonnia a többiek figyelmét.

– Egyszerűen és nyíltan kimondva, amit itt hallok, az nemmás, mint fösvény beszéd – kezdte higgadt hangon. – Ugy beszéltek a Harcpöröly klánról, mintha hadat üzentek volna nekünk, pedig csak annyi a bűnük, hogy megnyitották azokat a bányákat, amelyek már akkor az övék valának, még mielőtt Mirabar Mirabar lett volna. Jogos a jussuk hazájukhoz és ahhoz, hogy ott dolgozzanak. Mi meg csak itt ülünk és terveket szövünk, hogy miként tegyük őket tönkre, pedig szerintem arról kéne gondolkozni, hogy miként emeljük fel magunkat!

– Ellopták az üzletünket! – kiáltotta valaki a tömegből. – Erről megfeledkezel?

– Lefőztek minket – javította ki azonnal és irgalmatlanul Torgar. – Jobbak a tárnáik és jobbak a fémeik, emellett pedig halott orkokból, duergarokból és bűzös sötételfekból rakott halomra alapozva szereztek maguknak hírnevet. Nem hibáztathatjátok Bruenor királyt és fiait azért, mert keményen dolgoznak és még keményebben harcolnak!

Mindenfelől helyeslő és tiltakozó kiáltások röpködtek, és a csarnok számos pontján verekedés tört ki.

Az emelvényen Torgar és Agrathan szúrósan meredtek egymásra, és míg néhány nappal korábban még egyikük sem volt tökéletesen tisztában a másik nézőpontjával, mostanra kikristályosodott a véleményük.

Valaki felkiáltott a tömegben.

– Hé, papszi, az emberek oldalára állasz, vagy saját fajtád, a törpék mellé?

Torgar és Agrathan egyszerre fordultak a kérdező felé, és példájukat számosan követték. A hatalmas gyűlésterem fokozatosan elcsendesedett – az ütésre emelt öklök lehanyatlottak az egyszerű és lényegretörő kérdés hallatán.

Az összezavart Torgar is úgy érezte, hogy eljött az önvizsgálat ideje. Nem másról volt szó, minthogy választani kell a Mithrill Csarnokban élő fajtársai és a vegyes összetételű Mirabar között?

Ami azt illeti, Agrathannak, a Szikrázó Kövek Tanácsa egyik jelentős tanácsosának sokkal kisebb gondot okozott választani, hiszen ha akadnak fajtája között olyanok, akik így látják a dolgokat, az legyen az ő dolguk. Agrathant hűsége csak és kizárólag Mirabarhoz kötötte, és amikor Torgarra nézett, látta, hogy az őrgróf Pörölycsapó Torgar Delzounnal kapcsolatos, sértőnek érzett megjegyzései nem voltak teljesen indokolatlanok.

Agrathannak a közösségébe vetett hite egy pillanattal később megingott, amikor a Minden Tüzek Csarnokába nyíló kapuszárnyak kivágódtak, és a Mirabari Fejszések egyik egysége nyomult be ék alakban, majd az ék szétnyílt, mindenkit félresöpörve útjából, és egy nagy, üres, háromszög alakú területet hozott létre. Ide masírozott be az őrgróf, több komor tanácsnok és a jogarőr oldalán.

– Mirabar ember népe nem efféle viselkedést vár el törpe bajtársaiktól – kezdte Elastul korholó hangon.

Ennyiben kellett volna hagynia a dolgot, higgadt és nyugodt hangon emlékeztetve őket, hogy a városnak éppen elég ellensége van, és most igazán nincs szüksége belviszályra. De az őrgróf még csak most lendült bele.

– Fogadjátok el, hogy Pörölycsapó Torgar és azok, akik felkeresték a Harcpöröly klán szekereit és meghallgatták ugyanazon klán hazugjait... ööö... bárdjait, nagyon-nagyon tévesen ítélték meg a helyzetet – figyelmeztette őket Elastul nyersen. – Vigyázz, Pörölycsapó mester, mert a végén még elveszíted a fejszések között betöltött tisztedet. Ami pedig azokat illeti, akiket megtévesztett a sör és ez a... teremtmény... ez a hamis legenda, aki a Harcpöröly Bruenor nevet viseli, azok emlékeztessék magukat arra, hogy kihez köti őket a hűségük és arra is, hogy ez a klán fenyegetést jelent városunkra nézve.

Elastul lassan végighordozta zord tekintetét a tömegen, próbálva szégyenkezésre bírni az összegyűlteket. Csakhogy ezek törpék voltak, és csak néhányan hajtották le a fejüket, és még akik egyetértettek az őrgróffal, még azok is a fejüket a csóválták.

Akik pedig ellenkező véleményen voltak, kihúzták magukat, és az emelvényen álló szószólójukra néztek. Agrathan azon töprengett, hogy Torgar vajon letépi-e melléről a fejszések jelvényét és odahajítja-e Elastul lába elé.

– Megparancsolom, hogy oszoljatok! – ordította Elastul őrgróf.

– Vissza a munkátokhoz, vissza a dolgotokra!

A törpék szétoszlottak, és az őrgróf meg a kísérete is távozott – csak egyetlen ember maradt hátra: Csillagizzás Shoudra, aki Agrathannal kívánt szót váltani.

– Nos, hát ezek nem egy igazi király szavai valának – morogta Torgar, ahogy elhaladt Agrathan mellett, és a pap lába elé köpött.

– Az őrgróf rossz tanácsra hallgatott, amikor úgy döntött, hogy éppen most látogat ide – mondta a törpe tanácsnok Shoudrának, amikor egyedül maradtak.

– Számos tanácsostársad sürgette, hogy tegyen lépéseket – magyarázta a nő. – Attól tartottak, hogy Bruenor király látogatása rossz hatással lehet a törpe lakosokra.

– Igazuk volt – felelte Agrathan szomorúan –, és a helyzet nem változott. Sőt, csak rosszabbodott.

Agrathan minden egyes szavát komolyan gondolta. A csarnokból kifelé szállingózó vagy a kohókat újra felfűtő törpéket figyelte, és látta a rosszallóan összehúzott szemöldököket és a haragvó tekinteteket. Torgar téves helyzetfelismerése szakadást okozott a klánban, és éket vert az eddig egységes közösségbe.

Agrathan önkéntelenül is arra gondolt, hogy az őrgróf épp az imént kapott fel egy pörölyt, és verte jó mélyre az éket.

5. fejezet

Ahol szellemek járnak

A karaván átkelt a Mirabartól délre húzódó hídon, majd könnyű menetben követte a Mirar-folyó futását kelet felé egy teljes tíz-napon át. Délre a Les-erdő magas fái nyújtóztak az ég felé, amelyek között ork törzsek és egyéb kellemetlen társaság tanyázott. Északra a Világ Hátának toronymagas csúcsai emelkedtek, amelyeket a közelgő nyár dacára továbbra is hósipka borított.

A Khedrun-völgyben magas fű nőtt, és mindenütt pitypangok virítottak, de az örökké éber törpéket nem andalította el a békés táj. Ennyire fent északon minden vidék – a városokat kivéve persze – feltöretlen területnek számított, így hát minden éjjel kettős őrség vigyázta az alvók álmát, gondosan körbejárva a szekerek körét. Drizzt, Catti-brie és Wulfgar a szárnyakat biztosította Guenhwyvar is csatlakozott hozzájuk, ahányszor csak Drizzt szólította.

A völgy keleti végében, mintegy száz mérföldre Mirabartól, a Mirar hirtelen északnak kanyarodott, a Világ Hátának lába felé. A Les-erdő itt szintén észak felé nyúlt el, és követte a folyó futását, árnyékba borítva annak déli partját.

– A talaj kezd göröngyösebbé válni – figyelmeztette a többieket Bruenor, amikor éjjel tábort vertek. – Holnap dél körül elérjük az előhegyeket, és az erdő árnyékában haladunk majdan tovább.

Végighordozta tekintetét klánja tagjain, akik sztoikus nyugalommal bólogattak.

– A holnapi nap már keményebb lesz – mondta a király, de a többieknek még a szemük se rebbent.

– Megítélésem szerint az út nem is olyan rossz – kezdte Delly Curtie, amikor Wulfgar visszatért hozzá és lányukhoz, Colsonhoz, akik a szekérhez épített féltető alatt üldögéltek. – Semmivel sem gonoszabb, mint a luskani utcák.

– Eddig szerencsénk volt – felelte Wulfgar, és széttárta karját, hogy átvegye gyermekét, akit Delly mosolyogva nyújtott oda.

Wulfgar lepillantott a picurka kislányra, Auckney úrnőjének, Meralda Feringalnak a gyermekére. Auckney kisváros volt a Világ Háta mentén, nem is olyan messze nyugatra attól a hágótól, amelyen át elhagyták a Jeges Szelek völgyét. Wulfgar menekítette meg a gyermeket lord Feringal és zsarnoki nővére karmai közül, a büntetés elől, ami a fattyúra várt volna, mivel Colson nem Feringal lánya volt. Auckney lordja abban a hitben élt, hogy Wulfgar a gyermek apja, mivel Meralda – férje becsületének védelmében – azt a hazugságot agyalta ki, hogy a barbár megerőszakolta.

A gyermek apja azonban nem Wulfgar volt – még csak közelebbi kapcsolatba sem került Meraldával. Amikor azonban lepillantott a kisdedre, aki oly sokat jelentett neki, mindig azt kívánta, bárcsak ő lenne az apa. Colsonról Dellyre nézett, aki szerelmes pillantással figyelte, és a barbár rendkívül szerencsés embernek érezte magát.

– Ma éjjel is kimégy Drizzttel és Catti-brie-vei?

Wulfgar megrázta a fejét.

– Túl közel vagyunk a Les-erdőhöz. Drizzt és Catti-brie nélkülem is elegen lesznek, hogy szemmel tartsák a környéket.

– Azér' maradsz itt, mert féltesz engem és Colsont – következtette ki Delly, és Wulfgar nem mondott ellent.

A nő kinyújtotta kezét, hogy visszavegye a csecsemőt, de Wulfgar félig elfordulva, a vállával takarta el a kislányt, miközben szélesen vigyorgott.

– Nem hanyagolhatod el a kötelességeidet az én kedvimért – nyafogott Delly, mire a barbár nevetésben tört ki.

– Ó – nyújtotta a nő felé a kisdedet, majd gyorsan vissza is kapta, amikor Delly érte nyúlt – az én első számú és legfontosabb kötelességem. Ezt Catti-brie és Drizzt is tudja. Közel vagyunk az erdőhöz, ami azt jelenti, hogy közel vagyunk az örkökhöz is. Lehet, hogy szerinted a luskani utcák gonoszabbak, de csak azért, mert még nem láttad a vadon igazi arcát. Ha az orkok tömegesen támadnak majd, vér fog folyni. Főleg ork vér, de közé keveredik majd törpe vér is. Még sosem láttál csatát szerelmem, és remélem, hogy ez így is marad, de idekint...

Nem fejezte be a mondatot, csak a fejét csóválta.

– És ha az orkok gyünnek, te ottan leszel, hogy távol tartsad őket tőlem és Colsontól – vélekedett Delly.

Wulgar elszánt pillantást vetett a nőre, majd a karjában békésen szunnyadó csöppségre, mire széles mosoly költözött a nagydarab harcos arcára.

– Sem ork, sem óriás, sem sárkány nem árthat neked – ígérte meg a gyermeknek, és tekintetét Dellyre emelte, jelezve, hogy ez rá is vonatkozik.

Delly már szóra nyitotta a száját, és Wulfgar biztosra vette, hogy szokásos gunyoros válaszai egyikére készül. A nő azonban nem szólt semmit, csak nézte a barbárt, és még egy aprót biccentett is, jelezve, hogy nincsenek kétségei a férfi szavai felől.

Bruenor figyelmeztetése helyénvalónak bizonyult: a következő napon már jóval nehezebben haladtak előre, ahogy a füves réteket felváltották az előhegyek felé kapaszkodó, sziklákkal teliszórt ösvények. Délebbre a talaj egyenletesebb volt, de ez azt jelentette volna, hogy a törpéknek sűrű aljnövényzetben és a számos barátságtalan fenevadnak otthont adó Les-erdő árnyékában kell haladniuk. Mivel a menetoszlopot számos harcedzett törpe alkotta, Bruenor úgy döntött, hogy a nyílt terepen mennek tovább, ahol ellenségeik elöl nem marad rejtve a karaván ereje.

A törpéknek egy zokszavuk sem volt, még akkor sem, amikor vízmosáshoz vagy különösen göröngyös szakaszhoz értek, amelyen a szekerek nem tudtak áthaladni. Ilyenkor minden szekér mellé odaballagott egy csomó törpe, erős karjaikkal felemelték a kocsikat, és addig cipelték azokat, amíg kellett. Fajtájukra jellemző módon cselekedtek: a logika vezérelte sztoicizmus és pragmatizmus mozgatta őket; ugyanaz, ami hosszú alagutak lépésről lépésre történő kivájását eredményezte.

A törpéket figyelő Drizzt nagyon is jól értette azt a fajta elszántságot és hosszú távú gondolkodást, ami olyan csodálatos és lenyűgöző eredményeket szült, mint Mithrill Csarnok. Ugyanez a türelem vezette Bruenor kezét Égisz-agyar megalkotásakor, a kalapács fejére vésett három törpe istenség tökéletes megformálásakor – pedig elég lett volna egyetlen félrecsúszó ütés és kárba vész a törpe minden fáradozása.

A Khedrun-szoros elhagyását követő harmadik nap délelőttjén, amikor a Les-erdő fái már olyan közel kerültek, hogy hallani lehetett a fákon éneklő madarak dalát, kiáltás harsant, alátámasztva Bruenor másik félelmét is.

– Orkok rajzanak az erdőből!

– Harci alakzatba! – harsogta Bruenor.

– Bal egyes csoport, ékbe fejlődj! – kiáltotta Dagnabit. -Jobb Egyes, négyszögbe!

Az erdőtől legtávolabb haladó Drizzt és Catti-brie is látták, ahogy a veterán törpe harcosok precízen felfejlődnek, és azt is, amikor egy kisebb ork csapat ront elő az erdőből, és az első szekér felé rohan.

Az orkok szemmel láthatóan nem végeztek megfelelő felderítést, mert amikor előcsörtettek a bozótosból és meglátták a velük szemben felsorakozott haderő nagyságát, kapkodva torpantak meg, és egymás hegyén-hátán igyekeztek visszafelé.

Micsoda különbség volt köztük és a higgadt, nyugodt törpék között! Vagy legalábbis majdnem minden törpe között – ugyanis Bruenor és Dagnabit kiáltásaira ügyet sem vetve, Thibbledorf Pwent és a zsigerontók saját egyéni taktikájukhoz illő formációba rendeződtek. Ők ugyan rohamnak nevezték ezt a taktikát, de Drizzt és Catti-brie szerint a lavina jobban kifejezte volna a lényeget. Pwent és emberei kurjongatva, hujjogva vetették magukat az erdő sötét árnyai közé, üldözőbe véve az orkokat – vidám nemtörődömséggel csörtettek át a bokrokon.

– Lehet, hogy az orkok csapdát állítottak – jegyezte meg Catti-brie –, és csak erőik egy részét mutatták meg nekünk, hogy ígycsalják kelepcébe a mieinket.

Az erdőből kiáltásokat sodort feléjük a szél, és a menettől délre növények, kisebb állatok és ork testrészek repkedtek elő onnan, ahol a zsigerontók berontottak a fák közé.

– Akkor nagyon-nagyon ostobák – felelte Drizzt.

Lesétált a dombocskáról, nyomában Catti-brie-vei, hogy csatlakozzon Bruenorhoz. A királyt szekere bakján találták, ahol csípőre tett kézzel állt, a közelben pedig szoros alakzatba rendeződtek törpéi. Az éket formázó harcosokat két másik négyszögalakzat óvta.

– Nem csatlakoztok a mulatsághoz? – kérdezte Bruenor. Drizzt hátrapillantott az erdőre, ahol mintha egy vulkán tört volna ki, és megrázta a fejét.

– Túl veszélyes.

– Annak az átok Pwentnek nehéz a fejébe verni, hogy mi is az a fegyelem – panaszkodott a király barátainak.

Összerezzent – akárcsak Drizzt, Catti-brie és a Bruenor közelében álldogáló Regis –, amikor egy ork repült ki az aljnövényzetből és landolt a hasán, a nyílt terepen. Még mielőtt Bruenor egyetlen embere is reagálhatott volna, a fák közül veszett ordítás harsant a magasból, és mindenki néma döbbenettel figyelte, amint Thibbledorf Pwent végigfut az egyik fa kinyúló ágán, és a végéről elrugaszkodva, hatalmasat ugrik.

Az ork már éppen kezdett feltápászkodni, amikor Pwent a hátára érkezett és szinte belesajtolta a földbe. A nyomorult feltehetően már ekkor halott volt, de a féktelen harci tomboló – akinek tüskés páncéljába törött ágak ragadtak és levelek tapadtak – veszettül rángatózni kezdett, véres péppé passzírozva az orkot.

Pwent talpra szökkent, majd körülugrándozta művét.

– Indulhattok tova, királyom! – kiáltott oda Bruenornak. – Hamarosan végzünk.

– És a Les-erdő sosem lesz már a régi – mormogta Drizzt.

– Ha én mókus lennék, új otthont keresnék enmagamnak – tódította Catti-brie.

– Fizetnék egy hatalmas sasnak, csak vigyen el jó messzire – tette hozzá Regis.

– Tartsuk az alakzatot? – kérdezte kiáltva Dagnabit Bruenortól.

– Minek? Induljanak a szekerek! – rendelkezett az uralkodó és legyintett. – Ha itt maradunk, még összefröcskölnek.

Kisvártatva Pwent és fiai – akik között akadtak sebesültek, de ezzel szinte egyikük sem törődött – harci és győzelmi indulókat fújva ismét csatlakoztak a karavánhoz. Csapatukban a komolyságról még senki sem hallott – daluk is inkább a vidáman játszó gyerekek danászását idézte.

– Ahogy Pwentet nézem, önkéntelenül is arra gondolok, hogy elvesztegettem a fiatalságomat, azzal a sok-sok gyakorlással – mondta valamivel később Drizzt Catti-brie-nek, amikor Guenhwyvarral az oldalukon az északi előhegyek lábainál járőröztek.

– Na egen, szépen elüthetnéd az órákat, kobakodat a falba verve, ahogy azt Pwent és a katonái teszik.

– Sisak nélkül?

– Aha – bólintott a nő rezzenetlen arccal. – Azt hiszem Bruenor azért adott nekik páncélt, hogy megóvja a falat és megvédje birodalma tömött szövetét.

– Hm – bólintott Drizzt, és önkéntelenül is megcsóválta a fejét.

Sem aznap, sem a rákövetkező néhány napban nem rontottak orkok a karavánra. Így is éppen elég nehéz és lassú volt az előrehaladás, de a törpék nem panaszkodtak, még akkor sem, amikor egy esős nap javarészét azzal töltötték, hogy eltakarítsák egy régebbi sziklaomlás maradványait az útról. Ahogy azonban a napok múltak, egyre több zsörtölődést lehetett hallani, mivel immár mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Bruenor egyhamar nem szándékozik délnek fordulni.

– Orkok – közölte Catti-brie, miután megvizsgálta a hegyi ösvény porában látható nyommaradványt. Majd felfelé nézett, azután körbe, mintha csak a szelet és a hőmérsékletet akarná felmérni. – A nyom feltehetően néhány napos.

– Minimum néhány napos – mondta a nem sokkal távolabb, karba font kézzel ácsorgó Drizzt és pillantása arról árulkodott, hogy olyasmit is tud, amit társa nem.

– Hogyan? – kérdezte a nő, elértve a másik arckifejezését.

– Talán nekem jobb a rálátásom – felelte Drizzt.

Catti-brie szeme összeszűkült és szúrásán meredt a drow-ra, annak csínytevő mosolyát összeszorított szájjal fogadva. Már éppen valami nem túl finomat akart mondani, amikor eszébe ötlött, hogy talán a drow szó szerint értette, amit mondott. Felállt, hátralépett és messzebbről vette szemügyre a lábnyomot és környékét. Csak ekkor látta meg mellette egy sokkal nagyobb csizma lenyomatát.

Egy sokkal, de sokkal nagyobbat.

– Az ork volt itt először – jelentette ki habozás nélkül.

– Honnan tudod? – Drizzt ezúttal nem az oktató szerepét játszotta, hanem őszintén kíváncsi volt, miből jutott barátja erre a következtetésre.

– Egy óriás üldözhet egy orkot, de azt erősen kétellem, hogy egy ork űzne egy óriást.

– Honnan tudod, hogy. nem együtt jöttek? Catti-brie ismét a nyomokra pillantott.

– Ez nem dombi óriás volt – magyarázta, mivel jól tudta, hogy a dombi óriások gyakorta szövetkeznek az orkokkal. – A nyom túl nagy ahhoz.

– Talán hegyi óriás lehetett – mondta Drizzt. – Ugyanaz a fajta, csak nagyobb.

Catti-brie kétkedve rázta a fejét. A hegyi óriások szinte sosem hordtak csizmát – legjobb esetben is csak bőrökkel kötötték át a lábukat. Az óriás jól kivehető saroknyomából arra a következtetésre jutott, hogy ez a példány jó minőségű csizmát viselt. Még árulkodóbb volt, hogy a lábnyom viszonylag keskeny volt, míg a hegyi óriásoknak köztudott, hogy irdatlan nagy és széles a tappancsuk.

– A kőóriások szoktak csizmát hordani – töprengett hangosan –, a déróriások pedig mindig viselének.

– Szerinted tehát az óriás az orkot üldözte?

A nő újra Drizztre nézett és vállat vont. Mivel Drizzt kérdése sokkal inkább nyílt kijelentés volt, Catti-brie megértette, hogy elmélete igencsak ingatag lábakon áll.

– Lehetséges – felelte –, de az is meglehet, hogy egymástól függetlenül haladának el erre. Persze együtt is működhettek.

– Egy déróriás és egy ork? – érkezett a szkeptikus kérdés.

– Egy ember és egy drow? – hangzott a gunyoros felelet, mire Drizzt felnevetett.

Különösebb aggodalom nélkül indultak tovább. A nyomok nem voltak frissek, és még ha egy vagy több ork hagyta is volna – meg egy-két óriás –, akkor is kétszer meggondolnák, hogy megtámadjanak-e egy ötszáz fős törpe sereget.

Lassan haladtak a meleg és száraz időben, de szörnyek nem mutatkoztak, és a törpék makacsul törtek előre kelet felé. Egy poros ösvényen kapaszkodtak fel éppen, a nap forrón tűzött a hátuk mögül, de amikor felértek a magas gerincre, és szétnéztek a túloldalon mintha egy másik világ tárult volna eléjük.

Hatalmas, sziklás völgy terpeszkedett előttük, északi és déli végében óriási hegyek toronylottak. A katlan árnyékba borult -még ott is, ahol látszólag semmi sem állta útját a napfénynek –, és valahogy olyan titokzatosnak tűnt. Ködfoltok ülték meg a völgyet, bár vizet semerre sem láttak, és a reggeli harmatot felfogó fű is csak gyéren nőtt itt-ott.

Bruenor, Regis, Dagnabit, meg Wulfgar és családja elindultak lefelé a gerincről, ahol összetalálkoztak a szekerekre váró Drizzttel és Catti-brie-vel.

– Nem tetszik néked, amit látsz? – kérdezte Bruenor Drizztet, amikor észrevette az általában higgadt drow zavart arckifejezését.

Drizzt a fejét rázta, mintha gondolatait képtelen lenne szavakba önteni.

– Furcsa érzésem van – igyekezett magyarázatot adni. Hátrapillantott a ködös völgy felé és újra megrázta a fejét.

– Akárcsak nékem – helyeselt csilingelő hangján Catti-brie. – Olyan, mintha figyelnének.

– Valószínűleg így is vagyon – felelte Bruenor. Megcsördítette ostorát, és mozgásra bírta szekerét – a befogott állatok riadtan indultak meg a csapáson. A törpe felnevetett, de a közelben állókat ez nem nyugtatta meg, főleg nem Wulfgart, aki állandóan Delly és Colson felé pillantgatott.

– Nem a te szekerednek kellene elöl haladnia – mondta Drizzt Bruenornak.

– Én is ezt mondtam – tette hozzá Dagnabit.

Bruenor erre csak horkantott és hajtott tovább, hátrakiabálva a mögötte jövő szekereknek és a mellettük ácsorgó katonáknak.

– Bah, mindannyian haboznak – zsörtölődött Bruenor.

– Hát nem érzed? – kérdezte Dagnabit.

– Nem érzem? Úszom benne, kurtaszakáll! Ott lenn rögvest tábort verénk – egyezett bele, és a gerinc harmadánál húzódó lapos, nyitott térségre mutatott. – És akkor majd mindenkit körém gyűjték, és elmondok nektek egy történetet.

– Egy történetet? – fogalmazta meg Catti-brie a többiekben is felvetődött kérdést.

– A hágó történetét. Az Ádáz-hágóét.

Ez a név nem sokat mondott Bruneor társai közül azoknak, akik nem voltak törpék, de Dagnabit elsápadt – a kis társaság tagjai még sosem láttak törpét ennyire elfehéredni. Dagnabit azonban ennek dacára a rá jellemző hatékonysággal tette, amire utasították, és sorba rendezve indította el a szekereket a gerinc tetejéről a Bruenor jelezte plató felé. Amikor a törpék végeztek a tevés-vevéssel és a szekerek rendbetételével, megfelelő helyet kerestek, hogy jól hallják Bruenor minden szavát. Ekkor a király felállt a szekerén és beszélni kezdett.

– Érzitek a szellemek szagát, és amit éreztek, attól viszket a bőrötök – kezdte. – És ereznetek is kell a szellemeket, mivel csak úgy nyüzsgenek a völgyben. Delzoun törpék szellemi ezek, akiket réges-régen orkok ölének meg, az itt vívott csatában. – Kelet felé intett, ahol a hágó kiszélesedett. – És micsoda csata volt az! Őseink közül százak halának meg itt, de ellenségeik ezrével és ezrével hullának, fiaim! Légyen hát erős a szívetek! Megnyerénk az Ádáz-hágó csatáját, és ha utunk során szellemet látátok, gúnyoljátok ki, ha ork és hajtsatok fejet, ha törpe!

Bruenort barátai őszinte csodálattal figyelték és észrevették, hogy a hajlítások meg a hangsúlyok pontosan a megfelelő kulcsfontosságú helyekre kerültek, teljesen lekötve klántársai figyelmét. A király beismerte, hogy odalent, a kísérteteiről elhíresült völgyben találkozhatnak természetfeletti dolgokkal, de ha lakozott is félelem Harcpöröly Bruenorban, abból egy szemernyit sem lehetett látni.

– Most már délnek fordulhatnánk – folytatta. – Végigsöpörhetnénk a Troll-mocsár északi szegélyén, egészen Nesméig! Ekkor szünetet tartott, megrázta a fejét és annyit mondott:

– Bah!

Drizzt és a többiek, akik a hallgatóságot is fürkészték, látták, hogy számos szakállas fej egyetértően bólogat erre a lekicsinylő megjegyzésre.

– Ám tudám, hogy az én fiaimnak nem esik nehezére a régi idők holtjai között járni – fejezte be Bruenor. – Nem fogjátok szégyenbe hozni a Harcpöröly klánt. Most pediglen induljanak a szekerek. Kettős sorban hajtjuk át a kocsikat a hágón, és ha láttok egy ősi törpét, hát tudjátok, miként kell viselnetek magatok!

A sereg tökéletes pontossággal hajtotta végre a parancsot, elrendezve a szekereket és megindulva a széles hágóba vezető úton. Bruenor utasításának megfelelően zárt alakzatot vettek fel, és kettesével gördültek lefelé az ösvényen. Még mielőtt az utolsó szekér mozgásba lendülhetett volna, az egyik törpe rázendített egy indulóra, amely az Ádáz-hágóban vívott csatához hasonló ősi ütközetről szólt. Pillanatokkal később már az egész oszlop erős és rezzenetlen hangon fújta a dalt, fittyet hányva a kísérteties hely fagyos légkörére.

– Még ha tényleg vannak is ott szellemek – suttogta Drizzt Catti-brie-nek –, túlzottan meg lesznek ijedve ahhoz, hogy előbújjanak és bennünket háborgassanak.

Mellettük Delly éppen Wulfgarral csipkelődött.

– És te állandóan azt hajtogattad, hogy milen ronda út vár ránk – rótta meg a barbárt. – Én pedig félelemmel telve gyüttem ide.

Wulfgar gondterhelt pillantást vetett rá.

– Sosem láttam még ennél szebb helyet – mondta Delly. – Hogy is gondúlhattad, hogy feladd ezt az életet egy nyomorúságos városér'! El sem tom képzelni!

– Mint ahogy mi sem – helyeselt Catti-brie, mire Wulfgar meglepett pillantást vetett rá, amit a nő lefegyverző mosollyal viszonzott. – Mint ahogy mi sem.

A szél keservesen nyöszörgött – már ha a szél volt és nem valami más –, de a hang jól illett a végeláthatatlanul hömpölygő dalhoz. Számos fehér sziklát lehetett látni mindenfelé – legalábbis a törpék kezdetben sziklának hitték, míg egyikük alaposabban szemügyre nem vette az egyiket, és ekkor kiderült, hogy -csontokról van szó. Ork és törpe csontok, koponyák és combcsontok hevertek temetetlenül vagy félig a földbe temetve. Körülöttük mindenfelé rozsdás fémdarabok, törött kardok, elmállott páncélok. Úgy tűnt, mintha a csontok és páncélok korábbi birtokosai szintén a közelben lennének még, mert a furcsa ködfoszlányok időnként határozott alakot öltöttek – itt egy törpéét, ott egy orkét.

A bátorító dalba teljesen belefeledkező Harcpöröly klán követte rettenthetetlen vezérét, és az előbbinek tisztelgett, majd még hangosabban énekelt, az utóbbira pedig rámordult és még hangosabban énekelt.

Aznap éjjel körbe állították a szekereket, az ideges lovakat a kör belsejében pányvázták ki, és az egész területet égő fáklyákkal vették körbe. A törpék még mindig daloltak, hogy elriasszák az esetleg a közelben kószáló szellemeket.

– Ma éjjel ne menjetek ki – parancsolt Drizztre és Catti-brie-re Bruenor. – És ne is hozzad ide azt az ostoba macskát, te elf.

Mindketten meghökkenten néztek a törpére.

– Itten nincs síkváltás – magyarázta Bruenor. – Már pedig a macskád éppen ezt teszi.

– Attól tartasz, hogy a Guenhwyvar nyitotta kapun át más, hívatlan vendégek is érkezhetnek?

– Beszéltem a papokkal, és mind egyetértettek abban, hogy jobb, ha ezt a kérdést nem bolygatánk.

Drizzt bólintott és leült.

– Eggyel több ok, hogy Drizzt én kimenjünk és felderítsük a környéket – vélekedett Catti-brie.

– Nem javasolnám.

– Miért?

– Mit titkolsz, Bruenor? – kérdezett rá Drizzt egyenesen.

A király közelebb lépett hozzájuk, és így tett Catti-brie is – na meg a hallgatózó Regis.

– Annyi bizonyos, hogy ez egy kísértetjárta hágó – árulta el Bruenor, miután alaposan körülnézett.

– Telve felmenőiddel – mondta erre Catti-brie.

– Telve náluk sokkal rosszabbakkal – válaszolta Bruenor. – De minden rendben lesz. Gyanítom, hogy túl sokan vagyunk ahhoz, hogy a szellemek játszódni akarjanak vélünk.

– Gyanítod? – ismételte Regis kétkedve. Bruenor csak vállat vont, és Drizzt felé fordult.

– Meg kell ismerkednünk a környező vidékkel – magyarázta.

– Szerinted errefelé van Gauntlgrym?

– Ujabb vállvonás volt a válasz.

– Kétellem – feltehetően közelebb vagyon Mirabarhoz –, de valószínűleg találunk itt valamiféle nyomot. A századokkal ezelőtt vívott háború kezdetben az orkok szája íze szerént alakult – rossz idők jártak ősimre! De végül a törpék túljártak az eszükön – ami persze nem nehéz. Alagutak húzódnak a hágó körül, meg mély barlangok – egyeseket a természet vájt ki, másokat a Delzounok. Elődeim mindet összekapcsolák, és itt tölték fel készleteiket, köték be sebeiket, javítják meg fegyverüket. De használták őket lesvetésre is: a törpék kis csoportja felbukkant az orkok előtt, és amikor a rusnya besték – szájukból kilógó csúf nyelvükkel – megrohanták őket, mindenütt Delzounok törtek elő a csapóajtókból, felbomlasztva soraikat.

– De még így is veszett egy küzdelem volt. Az orkok – el kell ismernem – keményen harcoltak, és sok-sok ősöm lelte itt halálát, de végül mégiscsak győzedelmeskedtek. Az orkok javát megölék, a többit meg visszakergeték a hegyek mélyén fekvő üregeikbe. Azok a barlangok feltehetően még mindig odalent vannak, és olyan titkokat rejtenek, miket el akarék sajátítni.

– És persze mindenféle formájú és méretű rondaság is lapul ott lent – tette hozzá Catti-brie.

– Valakinek el kell takarítnia onnét azokat a csúfságokat – közölte Bruenor. – Lehetnék én is az a valaki.

– Úgy érted, hogy mi.

Bruenor ravasz mosolyt küldött felé.

– Az a terved, hogy keresel egy lefelé vezető utat, és leviszed a sereget? – kérdezte Drizzt.

– Ugyan! Ahogy már mondottam volt, az a tervem, hogy átkelek a hágón. Visszatérünk Mithrill Csarnokba, átesünk a formaságokon, majd eldöntjük, hogy mennyien térünk vissza ide, miután a tél kidühöngte magát. És majd kiderül, hogy mit találunk.

– Akkor miért megyünk át most?

– Gondolkozz, elf – felelte Bruenor, és körbenézett a környék ellenére viszonylag nyugodt és csendes táborhelyen. – Nézz egyenesen a veszély torkába, nézd a legrosszabbat (vagy amit te annak gondolsz), és többé a félelem nem kaparint majd a markába.

Ahogy Drizzt végighordozta tekintetét a táborhelyen, tökéletesen megértette, mi mozgatta Bruenor királyt.

Az éjszaka nem volt igazán pihentető, mert a csapatban járó őrök többször is felkiáltottak – „Szellem!” –, mire mindenki más azonnal felriadt.

A sötétségben nyögések és sikolyok hallatszottak, de a hangok gazdáit látni nem lehetett. A nehéz úttól elgyötört klántagok minden törődöttségük dacára sem tudtak mélyen aludni, és már korán reggel felkeltek, ismét rázendítve, hogy elűzzék félelmüket, amire csak egy törpe képes.

– A Rém-hegy és az Égi Tűz – mutatott rá Bruenor az északon és délen húzódó hegyekre. Ők jelzik a hágót. Véss a fejedbe minden jellegzetességet, te elf. Szükségem lészen a kósza orrodra, ha találunk valamit, amiért érdemes visszalátogatnunk.

A nap eseménytelenül telt, és a csapat újabb – bár valamivel nyugodtabb – kínkeserves éjszakát tudott maga mögött, de még így is felkerekedtek hajnalban.

Délre járt az idő, és jó ütemben haladtak, a harci tombolók és a többi harcos szaporán szedte a lábát, miközben a menetoszlop elejétől a végéig zengett a dal.

A Bruenor melletti szekér ekkor váratlanul megingott, a jobb hátsó kereke kiesett, mire a bal első a levegőbe emelkedett. A lovak nyerítettek és felágaskodtak, a szerencsétlen kocsis pedig keményen küszködött, hogy kézben tartsa őket. Oldalról törpék rohantak elő és ragadták meg a járművet – mások a hátulról kipotyogó rakományt próbálták elkapni, még mielőtt belehullana a földön éhes szájként tátongó lyukba.

Drizzt átrohant Bruenor szekere előtt, és elszáguldott a megrémült, ágaskodó lovak mellett, amiket a megdőlő szekér visszafelé rántott. Az elf szablyái megvillantak és átvágták az istrángot, megmentve az állatokat.

Catti-brie elrohant a drow mellett, a kocsisok felé, Wulfgar pedig leugrott Bruenor szekeréről, hogy csatlakozzon hozzá.

A szekér befelé csúszott a sötét lyukba, magával rántva a bakon küszködő két törpét és a megmentésükre siető nőt.

Wulfgar habozás nélkül hasra vetette magát a verem szájánál és lefelé kapott, erős markába szorítva az istráng maradékát. A szekér szerencsére nem hullt alá a mélybe, mert akkor menthetetlenül magával rántotta volna a barbárt is. Ehelyett egy sziklás aknában csúszott lefelé, de alulról elég támasztékot kapott, hogy Wulgar – csodával határos módon – megtarthassa.

Az erőkifejtéstől nyögő barbár döbbenetében kis híján elengedte a hámszíjat, amikor egy piciny alak rohant el mellette és vetette magát a verembe. Mögötte Drizzt Regis után kiáltott, de ekkor már mindketten látták, hogy a félszerzetre kötelet erősítettek, amelynek másik végét a szekere mellett álló Bruenor tartja a kezében.

– Tartsátok! – jött a kiáltás odalentről.

Dagnabit és több más törpe is csatlakozott Bruenorhoz – megragadták a kötelet és feszesre húzták.

Elsőnek Catti-brie mászott fel az életmentő kötélen, majd őt követte két megviselt, horzsolásokkal borított, de nem különösebben sebesült törpe.

– Bendőkorgi? – kiáltotta Bruenor, amikor a másik három már odakint volt és a félszerzet még mindig nem mutatkozott.

– Egy csomó alagút van itt! – jött Regis kiáltása, ami váratlanul éles sikolyba fúlt.

Ezt nyilván mindenki hallotta, mivel a kötelet tartó törpék megfeszítették hatalmas izmaikat, és szinte kirántották a rettenetesen megrendült Regist a lyukból. Wulfgar sem bírta tovább tartani a szekeret, amely recsegve-ropogva csúszott tovább, és tűnt el a szemük elöl – míg zuhanásának hangja végül tompa morajjá szelídült.

– Mit látál? – kiáltotta Bruenor és több törpe Regisnek, aki fehér volt, akár egy őszi felhő.

Regis megrázta a fejét – szeme kerekre tágult, és pislogás nélkül nézett valahova messzire.

– Azt hittem, hogy te vagy az – mondta az egyik kocsisnak. – Én... én odamentem, hogy a kezedbe nyomjam a kötelet. És az átment rajta... úgy értem, nem ért hozzá...

– Nyugalom, Bendőkorgi – veregette vállon a félszerzetet Bruenor. – Most már biztonságban vagyol.

Regis bólintott, de nem úgy tűnt, mintha meggyőzték volna. Valamivel odébb Delly melegen átölelte Wulfgart és megcsókolta.

– Jól csináltad – suttogta a férfi fülébe. – Ha nem kapod el a szekeret, mindhárman halálra zúzták volna magukat.

Wulfgar Catti-brie-re nézett, aki Drizzt ölelésében keresett menedéket, de most Wulfgarra pillantott és köszönetképpen bólintott.

Harcpöröly Bruenor felmérte a helyzetet és látta, hogy sokan vannak, akiket alaposan megrendítettek az események, így odaballagott a verem széléhez, csípőre tette a kezét és lekiáltott:

– Hé, ti átkozott szellemkék! Nem futja tán többre, csak egynéhány kóbor füstpamacsra?

A lyukban valóságos kórus nyögött fel, mire a törpék távolabb iszkoltak.

Bruenor azonban maradt, ahol volt.

– Óhó, ebbe még a csizmám is beleremeg! – gúnyolódott. – No, ha akartok mondani valamit, akkor gyertek ide és szóljatok. Egyébként meg fogjátok be a bagólesőtöket!

A nyögések abbamaradtak, és egy röpke, kényelmetlen pillanatig egyetlent törpe sem moccant, de még csak zajt sem csapott: mindenki azon töprengett, hogy mi lesz, ha Bruenor sértő szavaira egy csapatnyi szellem ront rájuk.

A másodpercek azonban teltek, és amikor semmi baljóslatú dolog nem mászott elő a lyukból, mindenki fellélegzett.

– Hosszú kötéllel kössétek össze Pwentet, meg a fiait. Ők mennének eztán elöl, lábukkal alaposan megtiporva a földet – utasította Bruenor Dagnabitot. – Nem kívánok elveszteni még egy szekeret.

A karaván tagjai azonnal munkához láttak, mire Drizzt Bruenor mellé lépett.

– Kihívást intézni a holtakhoz? Okos dolog ez?

– Ugyan! A huhogásuk, meg hogy ide-oda lebegnek, nem jelent semmit. Valószínűleg még azt se' tudják, hogy meghaltak.

– Roppant valószínű.

– Jól jegyezd meg ezt a helyet te elf – utasította barátját Bruenor. – Úgy vélem, ez jó kiindulópont lészen Gauntlgrym megtaláláshoz.

Ezzel a rendíthetetlen Bruenor visszatért a szekeréhez, még egyszer vállon veregette Regist, és úgy indította meg újfent a karavánt, mintha mi sem történt volna.

– Tovább előre, Harcpöröly Bruenor – suttogta Drizzt.

– Hát nem ezt teszi mindig? – kérdezte Catti-brie, és a drow mellé lépett, majd átölelte a másik derekát.

Három nap alatt szelték át a göröngyös talajú Ádáz-hágót. A szellemek ott lebegtek mindenfelé, és szél gyászos mormogása egy pillanatra sem szűnt meg. Voltak viszonylag tiszta térségek, de akadtak olyanok is, ahol az ősi csata maradványai sűrűn borították a földet. Ennek jeleit nem mindig lehetett látni, gyakorta csak a veszteség és fájdalomérzet utalt rá, amely sűrű, megfogható auraként tapadt az elveszett lelkek kísértette vidékre.

A harmadik nap délutánján Catti-brie vette észre a távolban a már nagyon várt ezüst szalagot, amely óriáskígyóként kanyargott kelet felé.

– A Surbrin – mosolyodott el Bruenor, amikor nevelt lánya elmondta, hogy mit látott, mire minden fej egyetértően bólintott. A Surbrin-folyó Mithrill Csarnoktól alig néhány mérföldre keletre folyt, és a törpék nemrégiben nyitottak egy keletre nyíló kaput a partja mentén. – Még néhány nap, és otthon leszünk – magyarázta a király, mire hatalmas örömujjongás tört ki, és mindenki Bruenort éltette, aki legyűrte az Ádáz-hágót.

– Még mindig nem jövék rá, miért választottad ezt az utat, ha úgy is haza akarál menni – árulta el Catti-brie a törpének, miközben folytatódott az éljenzés.

– Mivel erre kívánék visszajönni, véled, az elffel, Bendőkorgival és Wulfgarral, már ha ti is úgy akarjátok. És vélem lesz még Dagnabit, meg a legjobb pajzstörpéim. Most már ismerjük az utat, és ezt egy sereg védelmében tettük. Úgyhogy nekiláthatunk nézelődni.

– Azt képzeled, hogy Mithrill Csarnok vezérei elengednek, hogy csak úgy szabadon kószálj? – kérdezte Catti-brie. – Ha elfelejtetted volna, te vagy a királyuk.

– Hogy elengednek-e engem? Nos, ha elfelejtetted volna, én vagyok a királyuk – vágott vissza Bruenor. – Szerintem nincs szükségem senki engedélyére, te lány, és miből gondolod, hogy bárkitől is kérnék?

Erre Catti-brie-nek igazán nem volt mit mondania.

– Nem úgy volt, hogy ma Drizzttel mész vadászni? – kérdezte Bruenor.

– Ma Regist vitte magával – felelte a nő, és észak felé nézett, mintha csak azt remélné, hogy kiveheti őket, amint éppen egy messzi hegygerincen futnak.

– A félszerzet persze hőbörgött, mi?

– Egyáltalán nem. Sőt, ő kérte, hogy mehessen.

– Még mindig azon töprengek, hogy vajon mi üthetett Bendőkorgiba – vallotta be Bruenor, és megrázta bozontos fejét.

Az egykor kényelemszerető Regis jelentős átalakuláson ment át. Zokszó nélkül kelt át a Világ Hátán, a dermesztő téli hidegben, sőt még ő volt az, aki lelkesítette társait. A félszerzet mindenben részt akart venni, igyekezett mindenben segíteni, míg a régi Regis megdöbbentő ügyességgel vonta ki magát a feladatok alól.

Ez a változás valamiért nyugtalanította Bruenort és a többieket – mintha csak megmoccant volna az a világ, amit eddig ismertek. De legalább kedvező irányba mozdult el.

Nem sokkal távolabb Wulfgar ráakadt Dellyre, aki a magánbeszélgetésbe merült Catti-brie-t és Bruenort figyelte. A barbár észrevette, hogy felesége szinte kizárólag Catti-brie-t nézi, mintha csak fel akarná mérni. Odalépett Delly mögé, és hatalmas karjaival körülfonta a derekát.

– Remek társ – szólalt meg a barbár.

– Már értem, miért szerettél bele.

Wulfgar gyengéden maga felé fordította Dellyt.

– Én nem...

– Ó, de igen, és kímélj meg attól, hogy az én érzésimet félted!

Wulfgar próbált valami válaszfélét motyogni, de nem találta a szavakat.

– Ő a társam az úton, a harcban...

– És egész életedben – fejezte be Delly.

– Nem – tiltakozott a barbár. – Valamikor azt hittem, hogy erre vágyom, de ma már másként látom a világot. Most téged látlak és Colsont, és tudom, hogy életem így teljes.

– Ki mondta, hogy nem az?

– Épp az imént mondtad...

– Azt mondtam, hogy Catti-brie a társad vót az életedben és még most is az, és ez így is vagyon rendjén – javította ki Delly. – Az én érdekimbe nem kell, hogy elfordulj tőle!

– Nem akarlak megbántani.

Delly megfordult és ismét Catti-brie-re nézett.

– És őt se bántsd meg. Ő a barátod, és ez ellen semmi kifogásom. – Elhúzódott Wulfgartól, majd felé fordult, és tetőtől talpig végigmérte, miközben őszinte mosoly játszadozott ajkán. – Az igaz, hogy egy részem fél attúl, hogy többet akarsz tűle, mint a barátságát. Erről nem tehetek, de nem is engedem át magam ennek az érzésnek. Bízom tebenned és bízom abba is, amit te és én közösen kezdtünk el, de ne taszítsad el Catti-brie-t csak azér', hogy engemet próbálj védeni. Nem ezt érdemeli. A legtöbben örülnének, ha ilyen barátjuk lenne.

– Mint ahogy én is örülök – vallotta be Wulfgar, és kíváncsian nézett Dellyre. – Miért most mondod mindezt?

– Bruenor arról beszél, hogy visszajön ide. És azt reményli, hogy te is csatalkozol hozzá.

– Az én helyem melletted és Colson mellett van.

Delly már akkor a fejét rázta, amikor férje belefogott a jól kiszámítható válaszba.

– A te helyed mellettem és a jányod mellett van, amikor az élet ezt lehetővé teszi. A te helyed az út, oldaladon Bruenorral, Drizzttel, Catti-brie-vel és Regisszel. Ebben biztos vagyok, és ettűl csak még jobban szeretlek!

– Az ő útjuk veszélyes út – emlékeztette Wulfgar.

– Ez csak eggyel több ok arra, hogy mellettük légy és segélj nekik.

– Törpék! – rikkantotta Nikwillig megkönnyebbülve és egyszersmind izgatottan.

Tred, aki még nem mászta meg a meredek sziklás görgeteg utolsó szakaszát, és így nem is látta a sík terepen dél felé tartó hatalmas karavánt, nekidőlt egy sziklatömbnek, és a kezébe temette arcát. A bal lába megdagadt és nem hajlott rendesen. A kis faluban töltött pihenés alatt észre sem vette, milyen csúnya a sebe, de most már tudta, hogy megfelelő kezelés nélkül már nem bírja sokáig – talán még isteni közbeavatkozásra is szükség lesz, már ha találnak hozzáértő papot.

Tred persze egy szóval sem panaszkodott, és minden csepp erejét összeszedve igyekezett lépést tartani Nikwilliggel. Eddig kitartóan és bátran meneteltek, de mindketten tudták, hogy állóképességük határára jutottak. Pihenésre volt szükségük, és úgy tűnt, erre lesz lehetőségük is.

– Utol tudjuk érni őket, ha délkelet felé megyünk – magyarázta fentről Nikwillig. – Kibírol még egy kis futást?

– Ha futnunk kell, akkor fussunk – felelte Tred. – Nem azért jöttünk idáig, hogy most lefeküdjünk és meghaljunk.

Nikwillig bólintott, és óvatosan megkezdte a leereszkedést a meredek lejtőn. Ám máris megdermedt és döbbenten meredt egy pontra. Tred látta, hogy valami nincs rendjén, és követve társa tekintetét, meglátta a hatalmas párducot, amely fekete volt, akár az éj, amint nem túl messze egy párkányon kuporog -egyáltalán nem messze tőlük!

– Ne moccanj – suttogta Nikwillig.

Tred még csak nem is válaszolt, mert ő is pontosan erre gondolt, még akkor is, ha tudta, hogy a nagymacska tudja, hol vannak. Azon töprengett, hogy mit tehet, ha a párduc ráveti magát. Hogyan sebesítheti meg ezt az izom- és karomtömeget? Nos, döntötte el magában, ha erre jön, véres irhával kotródik majd el.

A másodpercek lassan vánszorogtak, de sem a nagymacska, sem a törpék nem moccantak.

Tred kihívónak szánt morgással ellökte magát a faltól, kiegyenesedett és súlyos fejszéjét fejmagasságba emelte.

A hatalmas párduc rápillantott, de nem tűnt fenyegetőnek. Igazából olyan volt, mintha unná már az egészet.

– Kérlek, ne vágd hozzá – érkezett egy hang oldalról és lentről, és amikor a két törpe lenézett, látták, hogy barnahajú félszerzet tart feléjük a nyílt és köves terepen. – Ha Gwenhwyvart játszani hívják, utána már nagyon nehéz leállítani.

– A te macskád? – kérdezte Tred.

– Nem, nem az enyém – felelte a félszerzet. – Ő a barátom és egy másik barátom a gazdája, ha érted, mire gondolok.

Tred bólintott.

– Na és te ki vagyol?

– Éppen ugyanezt akartam kérdezni tőletek – felelte a félszerzet. – És azt hiszem, meg is teszem.

– És meg is kapod a válaszid, amint megkaptuk a mienket. A félszerzet mélyen meghajolt.

– Regis, Mithrill Csarnokból – mondta. – Harcpöröly Bruenor király barátja és a karaván – amit a barátod odalent látott – felderítője. A karavánnak, ami a Jeges Szelek völgyéből tér haza.

Tred ellazult, akárcsak Nikwillig.

– Mithrill Csarnok királyának fura társai valának – jegyezte meg Tred.

– Furcsábbak, mintsem képzelnéd – felelte azonnal Regis.

Oldalra pillantott, és amikor a két törpe követte példáját, látták, hogy ott egy újabb fekete alak áll – de ezúttal nem egy nagymacska, hanem egy drow.

Tred majdnem leesett, Nikwillig pedig meg is csúszott, és csak kévésen múlt, hogy meg tudott kapaszkodni, mielőtt lebucskázott volna.

– Még mindig nem mondtatok meg a nevetek – emlékeztette a párost Regis –, és gyanítom, hogy nem a környékről jöttetek, ha még nem hallottatok Drizzt Do'Urdenről és párducáról, Guenhwyvarról.

– Várj csak, én már hallottam felőlük! – kiáltotta Nikwillig fentről, mire Tred felnézett. – Ő Bruenor drow barátja. Igen, már hallánk róla!

– Kérlek, mondd el nekünk, hogy hol hallottál felőlem – tért a lényegre Drizzt.

Nikwillig sietve elindult visszafelé, lehuppant Tred mellé, majd mindkét törpe igyekezett rendbe szedni magát – Nikwillig még az út porát is leverte viharvert tunikájáról.

– Az én nevem Bütyökfí Tred – közölte Tred –, ő pediglen a barátom, Nikwillig, Felbarr citadellájából, Harckoronás Emerus király birodalmából.

– Messzire kerültetek az otthonotoktól – jegyezte meg Drizzt.

– Messzebre, mint gondolád – felelte Tred. – Az út telve volt orkokkal, meg óriásokkal, és egyik rossz ösvény követte a másikat.

– Biztosra veszem, hogy ezt a történetet érdemes meghallgatni – mondta Drizzt –, de nem itt és nem most. Menjünk és csatlakozzunk Bruenorhoz, meg a többiekhez.

– Bruneor is a karavánnal tart? – érdeklődött Nikwillig.

– A Jeges Szelek völgyéből tér haza, hogy elfoglalja Mithrill Csarnok trónját, miután hírét vette, hogy Harcpöröly Gandalug halott.

– Moradin maga mellé vette, hogy az ő üllőjénél dolgozzon tovább – mondta Tred, a halottakra utaló hagyományos törpe formulát alkalmazva.

Drizzt bólintott.

– Így van, és remélem, Moradin vezérli majd Bruenor tetteit.

– Valamint Moradin – vagy bármely más jóságos isten, aki éppen hall minket – bennünket is visszavezérel a karavánhoz – emlékeztette társát Regis.

Amikor Drizzt és a többiek rápillantottak, azt látták, hogy a félszerzet idegesen pillog körbe-körbe, mintha csak arra számítana, hogy Tred és Nikwillig nyomában bármikor feltűnhet egy csapat óriás a gerincen, akik köveket zúdítanak rájuk.

– Nézz körül, Guenhwyvar – szólalt meg Drizzt, és elindult a törpék felé.

Erre a két szakállas alak ösztönösen is összerándult, mire az érzékeny drow lelassította lépteit.

– Regis, te kíséred vissza őket Bruenorhoz – határozott Drizzt. – Én folytatom a járőrözést a karaván körül. – Intett a törpéknek, majd nesztelenül suhanva távozott, mire azok láthatóan megkönnyebbültek.

– Biztonságban vagyunk, ha Drizzt és Guenhwyvar fedezi a hátunkat – nyugtatta meg Regis a törpéket. – Nagyobb biztonságban vagyunk, mintsem képzelnétek.

Tred és Nikwillig egymásra néztek, majd vissza a félszerzetre és bólintottak, bár láthatóan egyikük sem hitte el fenntartás nélkül a szavait.

– Ne aggódjatok – kacsintott rájuk megértően Regis. – Majd hozzászoktok.

6. fejezet

Egy kivételes ork

A két törpe érkezése nagy izgalmat okozott Sarokkopogiban, és a Világ Hátának vadonjában az izgalmak sosem jelentettek jót. Miután a két törpe ismét felkerekedett, a falusiak kezdeti aggodalma egy esetleges támadástól alábbhagyott, és már kezdték élvezni a történtek zamatát. A biztonságos, meleg fészek még az izgalmakat is feledtetni tudta.

Sarokkopogi lakói azonban eléggé tapasztaltak voltak ahhoz, hogy ne süppedjenek túl mélyen kényelmes fészkükbe. A következő néhány napban csak kevesen merészkedtek a falu határain túlra, és megkétszerezték a nappali, illetve megháromszorozták az éjszakai őrséget. Az őrszemek minden éjjel rendszeres időközönként elkiáltották magukat: „Minden tiszta!” A kiáltás őrhelyről őrhelyre szállt, és minden őr árgus szemekkel pásztázta a falat körülvevő megtisztított terepet. Még a törpék távozását követő első tíznap vége felé közeledve sem hagyott alább az éberség, és mindenki készenlétben maradt – nem akadt senki, aki a falak mentén elaludt vagy akár csak elszunnyadt volna.

Kétgarasos Carelman – az éjszakai őrség egyik tagja –, bár fáradt volt, mégsem mert nekidőlni lándzsája nyelének, félve attól, hogy elalszik, igaz, Nikwillig és Tred távozása óta már hét nap telt el. Az őr valahányszor meghallotta, hogy a kiáltások körbeérnek és már tőle jobbra hangzanak fel, vadul megrázta a fejét és szemét meresztve bámult a falon túli, sötétbe borult mezőre. Nem sokkal éjfél után, amikor a kiáltások ismét felé közeledtek, Carelman az eddigiekhez hasonlóan ismét belemeredt a feketeségbe, és úgy érezte, hogy a valóságnak megfelelően jár el, ha elkiáltja a szokásos mondatot. Amikor rákerült a sor, kinyitotta száját és megformálta a szavakat.

Alig hagyta el azonban az első néhány hang a torkát, meghallotta, hogy valami surrogva szeli fölötte a levegőt, és szerencsétlenségére az óriás elhajított sziklája pontosan telibe találta őt, így csak ennyit tudott kiáltani: – Minden tisz... arghh!

Csak egy pillanatig érezte a becsapódás fájdalmát, majd vége is volt, maga alá temette a szétzúzott fapalánk és kőtörmelék.

Kétgarasos Carelman nem hallotta a körülötte felhangzó kiáltásokat, sem az ezt követő döndüléseket, ahogy súlyos sziklák kezdtek záporozni a falra és az épületekre, megpuhítva a falucska védelmét. Nem hallotta a riadókiáltásokat sem, amikor az orkhorda -köztük számos worglovassal – rárontott a megtépázott falura. Nem hallotta családja, barátai halálsikolyát.

Elastul őrgróf megsimogatta torzonborz vörös szakállát, amit számos törpe a szakállviselésre utaló büszkeség jelének tekintett. Torgart persze nem különösebben nyűgözte le az őrgróf vörös szakálla – hiszen egyetlen ember sem képes felvenni a versenyt a törpékkel, ha arcszőrzetről van szó.

– Mihez kezdjek veled, Pörölycsapó Torgar? – kérdezte Elastul.

A gróf mögött négy pöröly állt őr, akik erre mocorogni kezdtek és egymás közt sugdostak.

– Ne foglalkozzon azzal méltóságod, hogy mihez kezdjen énvélem – felelte a törpe. – Én már akkor is elintézem a magam ügyeit,- mikoron még a világon sem volt, sőt még mikoron a papája sem volt. Nincs igazán szükségem arra, hogy méltóságod foglalkozzék énvélem.

Az őrgróf savanyú pillantása elárulta Torgarnak, hogy a férfit nem győzték meg a szavai, sem az a nem túl finom mód, ahogy arra emlékeztette, hogy ő már nagyon-nagyon hosszú ideje áll Mirabar szolgálatában.

– Éppen ez az örökség okozza a dilemmámat – magyarázta Elastul.

– Dilemma? – kérdezett Torgar, és a szakáilát vakargatta. – Milyen lemma?

Az őrgróf értetlenül nézett rá.

– Dilemma – magyarázta.

– És az mi? – kérdezte a törpe.

Torgarnak nagyon össze kellett szednie magát, hogy elrejtse vigyorát. Tudta, hogy az emberek felsőbbrendűnek tekintik magukat, és egy törpe akkor tudta a legkönnyebben kijátszani haragjukat, ha ostobának tettette magát.

– Mi mi? – kérdezett vissza az őrgróf.

– Hát az.

– Elég legyen! – ordította az őrgróf, és láthatóan remegett a méregtől, de Torgar csak vállat vont, mintha nem értené, miről van szó. – A tetteid okozzák a dilemmámat.

– Hogyhogy?

– Mirabar népe rád tekint. A fejszések egyik legmegbízhatóbb parancsnoka vagy. Kiváló hírnévnek örvendsz, és becsületed is makulátlan.

– Ugyan, Elastul őrgróf! A szakállam is belepirul abba, amit mond, más részeimről nem is szólva. – A mondat végeztével kicsit közelebb hajolt Elastulhoz. – Bár gyanítám, hogy egyik sem lészen oly' szőrös, ahogy a kor érezteti majdan hatását.

– Elastul úgy nézett rá, mintha arcul csapták volna, ami Torgart mélységes elégedettséggel töltötte el.

– A férfi nagyot sóhajtott, és már szóra nyitotta a száját, de ekkor a terem ajtaja kivágódott és Csillagizzás Shoudra jogarőr lépett be.

– Őrgróf – hajolt meg.

– Éppen arról beszélgetünk, hogy leolvasztassam-e a fejszések címerét Torgar páncéljáról – mondta Elastul, félresöpörve a törpe tárgytól eltérő' megjegyzését.

– Igazán? – kérdezte a törpe ártatlan arccal.

– Elég! – fortyant fel az őrgróf, immár másodízben. – Nagyon jól tudod, hogy erről van szó, és azt is nagyon jól tudod, hogy miért hívattalak. Azért, hogy elgondolkozz az ellenséggel való cimborálás következményein.

Torgar felemelte tömzsi kezét, és arckifejezése hirtelen komorrá vált.

– El kellene gondolkoznia azon, kit nevez ellenségnek – figyelmeztette Elastuk.

– Emlékeztesselek arra a gazdagságra, amelyet Harcpöröly Bruenor és törpéi oroztak el tőlünk?

– Ugyan, nem loptak el ők tőlünk semmit! Ahogy én látám, csuda remek üzletet kötöttem velük.

– Nem a karavánról beszélek, hanem a keleten lévő bányákról. Emlékeztesselek talán arra, hogy mennyit vesztettünk, amióta Mithrill Csarnok -kohóit ismét beizzították? Kérdezd csak meg Shoudrát. Ő mindenki másnál jobban ismeri a szerződések megújítása és az új vásárlók idecsábítása körül adódó gondokat.

– Így igaz – tette hozzá a nő. – Amióta Mithrill Csarnok ismét működik, a munkám sokkal nehezebbé vált.

– Akárcsak mindannyiunk munkája – egészítette ki Torgar. – És az én szememben ettől csak jobbak leszünk!

– A Harcpöröly klán nem barátja Mirabarnak! – jelentette ki Elastul.

– Ők nem az ellenségeink – felelte Torgar –, és méltóságodnak javallott lenne megfontolnia, mit is mond, mielőtt annak nevezi őket.

Az őrgróf olyan hirtelen emelkedett fel ültéből, hogy Torgar ösztönösen a jobb vállához kapta a kezét, a hátára szíjazott hatalmas fejszének a nyeléhez – ez a mozdulat viszont Elastult és a négy pörölyt lepte meg, olyannyira, hogy a szemük tágra nyílt.

– Harcpöröly Bruenor barátként érkezett – közölte Torgar, amikor a kedélyek lecsillapodtak. – Egészen idáig eljött, méghozzá barátként, és barátként nyert bebocsáttatást a városba.

– De az is lehet, hogy a legnagyobb vetélytársát akarta felmérni – vetette közbe Shoudra, de Torgar egy vállrándítással söpörte félre kételyeit.

– És ha beengedett egy törpe legendát a városába, akkor hogy mondhatja az itt élő törpéknek, hogy ne menjenek oda hozzájuk, és ne üljenek le vele beszélgetni?

– Számos olyan törpe akad ebben a városban, aki a legnagyobb hangon követelte, hogy kémkedjünk Mithrill Csarnok ellen – emlékeztette Elastul. – Vagy talán nem hallottad, amikor kémeket akartak küldeni Mithrill Csarnokba, le akarták záratni azokat a kohókat, el akarták árasztani a legígéretesebb folyosókat, és silányabb termékeket akartak csempészni azok közé a páncélok és fegyverek közé, amelyeket a Harcpöröly klán visz a piacra?

Torgar nem tagadhatta az őrgróf szavainak igazát, sem azt, hogy ő maga is hasonló átkokkal illette Mithrill Csarnokot a múltban, de az még a személyes látogatás előtt volt, és az az arctalan vetélytársnak szólt. Az lehet, hogy Torgar nem rajongott a Harcpöröly klán kereskedelmi lépéseiért, de ha ellenség támadna Bruenorra és népére, ő szívesen vezetné a király segítségére siető sereget.

– Arra talán nem is gondola, hogy a Harcpöröly klán ellen a rosszabb módszert választottuk? – kérdezte a törpe, mire az őrgróf és Shoudra kíváncsian pillantottak egymásra. – Talán arra nem is gondola, hogy egyesíthetnénk erőinket, és ez mindannyiunk javára szolgálna?

– Hogy érted ezt? – tette fel a kérdést Elastul.

– Nekik ott vagyon az érc – jobb érc, mint amilyet itt találunk, még ha száz mérföldet is ásunk lefelé –, és ne legyenek kételyei, hogy remek kézműveseik vannak, mint ahogy minekünk is. Talán az ő és a mi legjobb mesterembereink remek alkotásokat készíthetnének a finom ércükből, miközben az ő meg a mi tanítványaink, meg azok, akik túl öregek és már nem látnak jól vagy nehezen emelik a kalapácsot, megmunkálhatnák a gyengébb érceket. Csinálhatnának kerítéseket és kocsikerekeket, kardok és mellvasak helyett, ha érti, mire gondolok.

Az őrgróf szeme kerekre tágult, de nem azért, mintha a legcsekélyebb mértékben is lenyűgözte volna az együttműködés lehetősége. Torgar ezt rögtön látta, mint ahogy azt is hogy átlépte a határt.

Elastul annyira remegett, hogy szinte már attól lehetett tartani, mindjárt kirepül a székéből, de végül nagy nehezen erőt vett magán és hátradőlt. Megcsóválta a fejét, de láthatóan annyira felbőszült, hogy még szólni sem tudott.

– Csak egy kósza ötlet volt – közölte Torgar.

– Egy kósza ötlet? Akkor itt van egy másik – miért ne égettessem le Shoudrával a fejszét a mellvértedről? Miért ne fogassalak le és vesszőztesselek meg vagy fogjalak perbe azzal a váddal, hogy elárultad Mirabart? Hogy mertél oly sokakat rávenni arra, hogy Harcpöröly Bruenorral cimboráljanak?! Hogy merted kényeztetni első számú vetélytársunkat, annak a klánnak a vezérét, amelyik egy nagy rakás aranytól foszt meg minket?! Hogy mertél bármiféle békét javasolni Mithrill Csarnok és Mirabar között, és végül, hogy mersz ilyesmit javasolni nekem?!

Csillagizzás Shoudra az őrgróf trónja mellé lépett, és kezét rátette Elastul karjára, próbálva lecsillapítani a férfit. Torgarra nézett, és fejével az ajtó felé intett, jelezve, hogy jobb, ha mielőbb távozik.

Ám Torgarnak még nem állt szándékában indulnia – még mondani akart valamit.

– Gyűlölheted Bruenort meg a fiait, és még okod is lehet erre, de én úgy látám, hogy a jelenlegi helyzetet sokkal inkább a mi gyöngeségünk okozza, nem pedig Bruenor és népe.

Elastul őrgróf újabb „Hogy merészeled!” mondatba akart fogni, de Torgar nem hagyta szóhoz jutni.

– Én így látám a dolgokat – közölte nyíltan a törpe. – Ha a jelvényét akarja, odaadom, de ha arra gondola, hogy megvesszőztet, akkor nem ártana, ha alaposabban szemügyre venné a népemet.

Ezzel a ki nem mondott fenyegetéssel Pörölycsapó Torgar Del-zoun megfordult és kiviharzott a teremből.

– Lándzsára tűzetem a fejét!

– És ezzel kétezer őrjöngő törpét szabadítana Mirabarra – érvelt Shoudra, aki még mindig erősen fogta a férfi karját. – Nem mindent ellenzék, amit mond, jó Elastul, de a Torgartól és még sokaktól hallottak alapján eltűnődöm, hogy bölcs dolog-e fenntartani a jelenlegi nyílt ellenségeskedést Mithrill Csarnokkal.

Elastul dühödt és fenyegető pillantást vetett rá, ami emlékeztette a nőt, hogy érvelésével viszonylag kevesen értenének egyet a Szikrázó Kövek Tanácsában.

Így hát Shoudra elengedte az őrgróf karját, hátralépett, tiszteletteljesen fejet hajtott, miközben azon töprengett, hogy Bruenor látogatása valójában milyen komoly károkat okozott is Mirabarban. Ha az őrgróf továbbra is ragaszkodik ellenséges, merev politikájához, az végzetes eredményekkel járhat az ősi bányászvárosra nézve.

Shoudra magában megtapsolta Bruenor király leleményességét, amiért meg mert jelenni ott, ahol tudta, hogy nem látják szívesen, de mégsem merik majd nyíltan ledorongolni. Ravasz hadmozdulat volt ez, és a mirabari jogarőr úgy látta, hogy az őrgróf pontosan Bruenor kezére játszik.

– Foglyok? – kérdezte Obould a fiától, miközben mindketten Sarokkopogi romjait nézték.

– Csak néhányan maradtak – felelte Urlgen gonosz vigyorral.

– Kifaggattad őket?

A fia kihúzta magát, mintha ez a gondolat eddig eszébe se jutott volna.

Obould felmordult és alaposan tarkón vágta Urlgent.

– Mit kellene megtudnunk? – értetlenkedett az összezavarodott örökös.

– Bármit, ami segíthet nekünk – magyarázta Obould, minden egyes szót lassan és jól érthetően ejtve ki, mintha csak egy félkegyelműhöz beszélne.

Urlgen elvicsorodott, de nem adott hangot elégedetlenségének, hiszen végtére is megérdemelte a sértést.

– Tudod, hogyan köll vallatni? – folytatta Obould, mire a fia úgy nézett rá, mintha a kérdésfeltevés önmagában is nevetséges volna. – Olyan, mint a kínzás – okította tovább Obould –, csak miközben játszódol vele, kérdéseket teszel föl.

Urlgen szája gonosz mosolyra rándult, és egy biccentést követően elindult vissza a faluba, ahol számos harcosa még mindig azt a néhány szerencsétlen falusit gyötörte, akik nem haltak meg a támadásban.

Urlgen egy órával később megkereste apját, aki éppen az óriásokkal folytatott elmélyült beszélgetést – mint mindig, most is politikai céljai érdekében.

– Nem minden törpe halt meg a rajtaütésben – toppant közéjük a fiatalabb ork, akinek hangjában keveredett az izgatottság és a csalódottság.

– Törpe? Hát törpék is vótak ebben a porfészekben?

Urlgen zavart képet vágott.

– Nem azok a törpék – mondta. – Itt nem voltak törpék.

Most Obould és az óriások képe tükrözött értetlenséget.

– Nincsenek törpék a faluban – jelentette ki egyértelműen Urlgen, véget vetve az általános megrökönyödésnek. – Amikor egy tíznappal ezelőtt lecsaptunk a törpékre, kettő elslisszolt.

Ez nem érte meglepetésként Obouldot, aki tudott róla, hogy a környéken törpék kószálnak. Nem messze ettől a falutól egy egész csapat orkot mészároltak le, és a taktika törpe rajtaütésre utalt.

– Sérülten érkeztek ide – magyarázta Urlgen.

– És itt haltak meg?

– Nem. Menekültek tovább, Mithrill Csarnok felé, és még azelőtt elmentek, hogy mi lecsaptunk volna.

– Mikor volt ez?

– Nem olyan régen.

Obould izgalomba jött.

– Mit szóltok egy kis szórakozáshoz? – fordult az óriások felé, mire az egyik kékbőrű behemót bólintott.

Ekkor Obould arckifejezése megint csak változott, ahogy eszébe jutott Ad'non Kareese figyelmeztetése: „Apróbb, visszafogott rajtaütések. Fokozatosan fárasztjuk ki őket.” Ezt mondta a drow, és igaza volt. Ha most üldözőbe veszik a törpéket és dél felé tartanak, akkor veszélyes közelségbe kerülhetnek Mithrill Csarnokhoz, ami olyan csatához vezethet, amit Obould szívesen elkerült volna.

– Nem érdekes, hadd menjenek – döntött az ork király, és míg az óriások láthatóan könnyű szívvel belenyugodtak, addig Urlgen szeme úgy kimeredt, hogy szinte már félő volt, kiesik csúf fejéből.

– Nem teheted... – tiltakozott a fiatalabb és hevesebb vérű ork.

– De igen – szakította félbe Obould. – Hadd jussanak csak el a törpe csarnokig, hagy meséljék el a halálról és pusztulásról szóló történetüket, és az ottani törpék csak küldjenek ki ide egy csapatot, hogy megnézzék, mi a helyzet. Az már nagyobb és élvezetesebb küzdelem lesz.

Urlgen ismét vigyorogni kezdett, Obould pedig puszta elővigyázatosságból hagyta, hogy kitalálja, mire is gondol. Elég volt csak megemlíteni Mithrill Csarnokot és a fiatalabb harcosok máris rohantak volna dél felé.

– Ha most üldözzük őket, túl közel kerülhetünk a bányához, és ha kitör a harc, a törpék segítséget kérhetnek az otthonukbó', akkor pedig a nyakunkba szakad az egész bűzös Mithrill Csarnok, mindenestül. Erre a harcra pedig nem kerülhet sor!

Erre mindenki egyetértően bólintott – még a savanyú arcot vágó Urlgen is –, de Obould mégsem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye:

– Egyelőre.

7. fejezet

Ő királyi fensége

Bruenor szándékosan nem hagyta, hogy Thibbledorf Pwent jelen legyen a Felbarr-citadellából érkezett két törpével folytatott beszélgetésen, mivel Regis tömör beszámolójából már ismerte történetüket, és tudta, hogy a harci tomboló valószínűleg azonnal felkerekedne és elrohanna a hegyekbe, hogy bosszút álljon elesett fajtársaiért. Így történt, hogy Nikwillig és Tred beszámolóját a velük megesett kalandokról többségében nem törpék – Drizzt, Catti-brie, Wulfgar és Regis – hallották első ízben.

– Csodás menekülés – gratulált nekik Bruenor, amikor a két törpe befejezte a történetet. – Harckoronás Emerus büszke lenne reátok.

Erre Tred és Nikwillig kidüllesztették mellkasukat.

– Mit gondolsz? – szegezte Bruenor a kérdést egyenesen Dagnabitnak.

A fiatalabb törpe jó ideig fontolgatta, hogy mit is mondjon, majd belekezdett.

– Magam mellé veszek egy csapat harcost, köztük a Zsigerontó brigádot és visszamegyek északra, a Surbrinig. Ha megtaláljuk a portyázókat, leszámolunk velük és hazatérünk. Ha nem, délnek tartunk a folyó mentén és Mithrill Csarnokban találkozánk.

Bruenor végig bólogatott, míg Dagnabit beszélt, hiszen a törpe egyetlen szava sem érte meglepetésként. Dagnabit jó tanácsadó volt, de kiszámítható.

– Szívesen vetnék még egy pillantást azokra a gyilkosokra – kottyantotta közbe Tred.

Szavaira Nikwillig – aki láthatóan nem osztotta társa véleményét – kényelmetlenül összerezzent.

– Megfeledkezel a sajgó lábadról? – kérdezte társát.

– Ugyan! Bruenor meleg markú papjai remek munkát végez tek – ágált Tred, és mondandója alátámasztására felállt, majd körbe-körbe ugrált. Bár néhányszor összerezzent, tényleg úgy tűnt, mint akinek kutyabaja.

Bruenor egy pillanatig a párost figyelte.

– Nos, azt nem engedhetjük, hogy mindketten megölessétek magatokat, mert akkor nem lesz senki, aki megfelelően számol majd be Harckoronás Emerusnak, hogy mi történt veletek. Tehát te vélünk tartasz, Tred, te pediglen, Nikwillig, a többiekkel mész tovább Mithrill Csarnokba.

– Bruenor király, szavaidból úgy veszem ki, te magad is részt akarsz venni a hajszában – jegyezte meg Dagnabit, mire az uralkodó szúrós pillantást vetett rá.

Bruenor tudta, hogy mit várnak tőle a jelenlevők – főleg Dagnabit, aki esküvel fogadta, hogy megóvja a király épségét. Azt is tudta, hogy-mint Mithrill Csarnok királyának délre kellene, hogy vezessen az útja, vissza biztonságos birodalmába, ahonnan irányíthatná a portyázó orkok és óriások elleni újabb ellencsapásokat. Ezt várták tőle, de már a puszta gondolattól is felkavarodott Bruenor gyomra. Kérlelő pillantást vetett Drizztre, mire a sötételf értő biccentéssel felelt.

– És te mit gondolsz, elf?

– Én könnyebben megtalálnám a szörnyetegeket, mint Pwent és veszett csapata – felelte a drow. – És könnyebben, mint a jó Dagnabit tenné, bár nem áll szándékomban kételkedni képességeiben, ha orkok űzéséről van szó.

– – Akkor te vélem jössz – közölte Dagnabit.

Hangja kissé megremegett, mert már látta, mire megy ki a játék, és ezzel is kifejezésre juttatta, hogy nem tetszik neki ez az egész.

– Megyek – egyezett bele Drizzt –, mint ahogy a barátaim is, akikben mindennél jobban megbízok. Azok, akik tudják, hogy miként segítsenek nekem.

Ezzel odabólintott Catti-brie-nek, Wulfgarnak, Regisnek, majd kivárt egy pillanatot, végül közvetlenül Bruenor felé fordult és újfent bólintott. A törpe király arcán széles mosoly terült szét.

– Nem, nem, nem – tiltakozott Dagnabit azon nyomban. – Nem rángathatád királyimat a vadonba.

– Úgy vélem barátom, hogy a döntés Bruenort illeti és nem téged és nem engem – felelte erre Drizzt, és viszonozta Bruenor hálás mosolyát. – Még egy utolsó vadászatot?

– Ki mondta, hogy ez lesz az utolsó? – érkezett a király morcos válasza.

Erre a barátai kuncogni kezdtek, majd hangos nevetésben törtek ki, amikor Dagnabit toporzékolni kezdett és azt kiáltotta:

– Dagnabit!

– Bah, gyere hát, ha annyira akarsz, te ostoba törpe – mondta neki Bruenor. – És te is – tette hozzá, Tredre nézve, aki csak komoran bólintott.

– Hozz magaddal még harcosokat – kérlelte Dagnabit királyát.

– Pwent és a fiai megteszik – felelte erre Bruenor.

– Ne! – kiáltott fel rémülten az ifjú parancsnok.

– Éppen te mondtad...

– Ez még azelőtt volt, hogy tudtam volna, te is jövel.

Bruenor felemelte a kezét, hogy lecsitítsa az izgatott törpét.

– Akkor hát ne Pwent legyen – egyezett bele, mivel nagyon is jól értette, mi aggasztja hadvezérét. Ahogy Mithrill Csarnokban mondták, Pwent még egy sziklával is harcba szállna, alaposan öszszeverve magát és a körülötte levőket, mielőtt győzne. – Magad válaszd ki a csapatot. A húsz legjobb...

– Huszonöt – vitázott Dagnabit.

– Jól van, de legyenek gyorsan készen – mondta Bruenor a parancsnoknak, és ez a többieknek is szólt. – Még ma el akarok indulni. Orkok és óriások várnak arra, hogy szétlapítsuk őket!

A törpe végignézett barátain, és észrevette, hogy Wulfgar korántsem mosolyog olyan szélesen, mint Drizzt, Catti-brie vagy akár Regis. Bruenor megértően bólintott fogadott fia felé, jelezve, hogy Wulfgar – aki immár férj és apa is lett – szabadon dönthet arról, hogy csatlakozik-e hozzájuk.

Wulfgar erre megfeszítette az állat, viszonozta a bólintást, és öles léptekkel távozott.

– Nem tudhatod, hogy mit gondolok arról, hogy te mit gondolsz! – harsogta Zsindelyfi Shingles.

Egész Mirabar egyik legkeménykötésűbb lakója volt ez az alacsony és elképesztően köpcös törpe, akinek indulatos természetét jól vissza tükrözte viharvert, pirospozsgás arca. Az egyik szeme hiányzott, és eszébe sem jutott pótolni, csupán egy szemkötővel fedte le. Fekete szakállának egyik felét letépték, és arcának jobb oldala egyetlen hatalmas sebhely volt.

– Nos, én azt gondolom, amit gondolok – felelte Pörölycsapó Torgar –, és nem akarom tudni, hogy te mit gondolsz arról, hogy én mit gondolok!

– Márpedig én azt gondolám, hogy te a távozáson gondolkozol – közölte Shingles őszintén, és ezzel magára vonta a törpék figyelmét, akik velük együtt a város legfelső földalatti szintjének egyik tavernájában tartózkodtak. – Nem tudom, pajti, hogy mit mondott néked az őrgróf, de lefogadám, hogy semmi olyasmit, amit a nagypapid mondott volna néked, már ha a nagypapid még itt lenne, hogy bármit is mondjon.

Torgar a mennyezet felé lökte a kezét, és legyező mozdulatokkal próbálta elhessegetni a másik szavait meg a többiek figyelmét.

Nem járt igazán sikerrel, mert újabb törpék léptek közelebb hozzájuk, húzták oda széküket az asztalukhoz és tették fel a kérdést:

– Elhagyod Mirabart, Torgar?

Torgar beletúrt dús üstökébe.

– Hát persze, hogy nem teszem, átokverte bolondok! – felelte, nem túl meggyőzően. – Már az apám apja apja apjának az apja is itt élte le az életét.

Minden tiltakozása dacára még Torgar is észrevette a hangjából kicsendülő kételyt, ami arra késztette, hogy feltegye magában a kérdést: tényleg Mirabar elhagyására készül? Az biztos, hogy Elastulnál úgy viselkedett, mint egy eszelős, de valóban ott fészkelt a gondolat agya és szíve mélyén, hogy itt az ideje véget vetni a pörölycsapók Mirabarban leélt életének?

Ismét beletúrt dús fürtjeibe, majd megint, és végül beleordított a többiek arcába:

– Ugyan már!

Olyan vadul állt fel, hogy széke kiperdült alóla, majd elviharzott, felragadva egy korsó sört a söntéspultról és odalökve egy érmét a láthatóan rendkívül jól szórakozó csaposnak.

A tavernából kilépve az Alsó Egyesre – Mirabar Alsóvárosának legmagasabb szintjére – jutott, és szétnézett a hatalmas barlangban, ahol épületek zsúfolódtak össze – szemügyre vette az építményeket, a kőzetrétegeket, amelyekből épültek, a követ, ami olyan ismerős volt neki, hogy a saját részének, saját örökségének érezte.

– Ostoba Elastul – dörmögte alig hallhatóan. – És ostobák mindazok, akik nem láták Bruenor királyban és fiaiban a barátainkat, akik pediglen lehetnének.

Ezzel elballagott, észre sem véve, hogy utolsó mondatát többen is kihallgatták, köztük Shingles, aki a taverna nyitott ablakánál kucorgott.

– Komolyan gondolá – jegyezte meg az egyik törpe.

– Úgy vélem, hogy el foga menni – tette hozzá egy másik.

– Bah, mit tudtok ti azonkívül, hogy mi az, amit isztok? – bődült rájuk Shingles. – Már ha egyáltalában tudjátok, hogy mi az, amit isztok!

– Én tudom! – süvöltötte vissza egy törpe a kocsma túlfeléből – És én azt gondolám, hogy nem iszom eleget abból, amit iszom!

Erre mindenki helyeslően felordított, és csak úgy röpködtek a rendelések mindenfelől.

Zsindelyfi Shingles erre elvigyorodott, de csak nézett ki az ablakon, régi cimborája és fegyvertársa, Torgar után, aki már régen eltűnt.

Saját hitetlenkedése és Torgar tagadása dacára, Shingles sem tudta cáfolni az általános véleményt, miszerint barátja komolyan gondolja, hogy elhagyja Mirabart. Bruenor király és törpéinek érkezése feltárta az eddig árnyékba burkolózó ellenség arcát, az arcot, amelyet Torgar és sokan mások is szívesen vettek volna, ha az egy baráté lenne. Brunenor és népe talán tényleg vetélytárs volt, de semmiképpen sem ellenség. Az a mód, ahogyan Elastul és a város többi – jobbára ember – vezetője bánt Bruenorral és azokkal a mirabari törpékkel, akik elmentek meghallgatni Mithrill Csarnok királyának történeteit, vagy vásároltak a Jeges Szelek völgyéből érkezett törpék portékáiból, sem Torgarnak, sem más törpéknek nem tetszett.

Zsindelyfi Shingles a történtek óta első alkalommal gondolkozott el komolyan az esemény jelentőségén és annak messzeható következményein.

De nagyon nem tetszett neki, hogy gondolatai váratlanul errefelé kanyarodtak.

– A bűntudat mókás egy dolog, nem iga'? – csipkelődött Delly Curtie Wulfgarral, amikor a barbár visszatért hozzá és Colson-hoz.

– Bűntudat? – érkezett a kétkedő felelet. – Nem inkább kötelességtudatról van szó?

– Bűntudatról – felelte Delly a legcsekélyebb habozás nélkül.

– Azzal, hogy családom lett, felvállaltam annak a kötelezettségét is, hogy megvédem őket.

– És szerinted mi történhet velem és Colsonnal, kétszáz barátságos törpe között? Nem a vadonba' hagysz bennünket magunkra, Wulfgar. Biztonságos helyre tartunk, és éppen te vagyol az, aki a veszélybe gyalogol!

– Még ha így is van, akkor is elhanyagolom azt, ami a köteless...

– Ó, ne kezdd már megin'! – szakította félbe Delly hangosan, amivel magára vonta több, közelben ácsorgó törpe figyelmét. – Tedd azt, mit tenned köll. Éld azt az életet, amire teremtettél.

– Velem jöttél idáig, ide ki...

– Hogy azt az életet éljem, amit magam választottam – magyarázta Delly. – Nem akarlak elveszítni, még egy pillanatra se, de tudom, hogy ha egész nap csak velem és Colsonnal vagy, elveszted a szíved, és ezzel én is elveszítlek téged. Jöjj velünk Mithrill Csarnokba szerelmem, ha ez szíved vágya, de ha nem, akkor kelj útra Bruenorral és a többiekkel.

– És mi lesz, ha meghalok odakint a vadonban?

A kérdést nem a félelem szülte, mivel Wulfgar nem aggódott amiatt, hogy esetleg odavész. Kalandozó volt, harcos, aki ameddig képes hinni abban, hogy az igaz utat követi, el tudja fogadni azt is, amit a sors neki rendel.

Ami persze nem azt jelenti, hogy harc nélkül fogadná!

– Mindvégig ezen gondolkoztam – vallotta be Delly –, mivel tudtam, hogy menned köll. Ha meghalnál az úton, akkor tudd meg, hogy Colson büszke lesz a papájára. Volt idő, amikor meg akartam változtatni szíved vágyását, és csellel rá akartalak venni tégedet, hogy állj az én oldalamra, de rájöttem, hogy akkor az már nem te lennél. Minden az arcodra vagyon írva; az arcodra, amelyen annál szélesebb mosoly terül szét, minél erősebben fú a viharos szél. Én és Colson elfogadjuk, bármi végzet várjon is reád utad végén, Wulfgar, Beornegar fia, amíg a szíved választotta úton jársz.

Közelebb lépett és letérdelt a földön ülő Wulfgar elé, majd a válla köré fonta karját.

– Csak annyit kérek, hogy a kedvemért adj egy jókora taslit az egyik orknak. Rendbe'? Wulfgar már azelőtt mosolygott, hogy belenézett volna Delly csillogó szemébe – ami jobban csillogott, mint bármikor korábban, amikor a felesége még Arumn tavernájában dolgozott Luskan rothadó zsigereiben. Az út, a tiszta levegő, a kaland, a gyermek mind-mind változtatott valamit Dellyn, aki láthatóan megszépült ettől, és minden eltelt nappal egyre teljesebb lett és egyre egészségesebb.

Wulfgar magához húzta és szorosan átölelte. A barbár gondolatai visszaszálltak ahhoz a naphoz, amikor Robillard Luskan közepébe repítette, és két választást tárt elébe: a délre és biztonságba vezető utat Delly és Colson oldalán vagy az északra vezetőt, ahol kalandra induló barátai jártak. Most, hogy hallotta Delly szavait, a hangjából kicsendülő őszinteséget, szerelmet és csodálatot, még sosem érzett akkora örömet, hogy az északi irányt választotta, és még sosem bízott jobban önmagában. Sosem szeretett jobban senkit, mint a nőt, aki a felesége lett.

– A kedvedért két fülest adok neki – felelte Wulfgar, és közelebb hajolt Dellyhez, hogy megcsókolja.

– Ugyan, ne túlozz – incselkedett vele Delly, elhúzva az ajkát. – Már az elsőtő' messzire röpül.

Amikor Wulfgar ismét felé hajolt, már nem húzódott el, és ajkuk találkozott egy hosszú és szerelmes csókban, amely gyengéden indult, hogy azután annál szenvedélyesebbé váljon. A barbár felállt, könnyedén felkapta a karcsú Dellyt, és elindult külvilágtól elzárt ponyvás szekerük felé.

Colson felébredt és sírni kezdett.

Wulfgar és Delly – jobb híján – nevetésben tört ki.

Thibbledorf Pwent ide-oda rohangált, miközben hangot adott csalódottságának és kiábrándultságának, majd felindultságában minden útba eső kőbe belerúgott, még akkor is, ha az túl nagy volt ahhoz, hogy rugdosni lehessen. Ha a keménykötésű törpe érzett is fájdalmat, nem mutatta – csak akkor nyögött fel folytonos szitkozódása közepette vagy szökdécselt egy darabig fél lábon, amikor egy különösen alattomos sziklatömbbe sikerült jó nagyot belerúgnia.

Miután többször körbefutotta Bruenort, és perceken át megállás nélkül káromkodott, abbahagyta a rohangászást és csípőre tette kezét.

– Harcolni indulsz, méghozzá oly' harcba, mely az én és enfiaim ügye!

– Azért megyünk, hogy visszafizessük a kölcsönt egy orkbandának, meg egynéhány óriásnak – javította ki Bruenor. – Nem lesz nagy harc, és még kevesebb lenne, ha Pwent és törpéi is jönnének.

– Ehhez értünk.

– Túlságosan is jól! – kiáltotta Bruenor.

– Hogy?

– Te átkozott bolond! – fortyant fel a király. – Hát nem látád, hogy ez lesz az utolsó utam? Amikor ismét visszatérénk Mithrill Csarnokba, újfent király leszek, ami elképesztően unalmas dolog!

– Miről beszélsz? Te vagy a legjobb király, akit...

Bruenor egy kézmozdulattal és egy hatalmas grimasszal elhallgattatta.

– Beszélgetni az összevissza hazudozó küldöttekkel, udvariaskodni a szeszélyes és buggyant nagyurakkal, meg a náluk is szeszélyesebb és buggyantabb hölgyeikkel... Megmondjam, hogy az elkövetkező száz esztendőben mikor fogom használni a fejszémet? Majd akkor, ha az átkozott drow-k egy újabb serege kopogtat az ajtómon! Most pedig kaptam egy esélyt, egy utolsó esélyt, és te mégis arra gondolsz, hogy elorozd tőlem ezt a mulatságot. Márpedig azt gondoltam, hogy a barátom vagy.

Pwent hátrahőkölt a szóáradattól, és a dolgokat más színben kezdte látni.

– A barátod vagyok, Bruenor király – kezdte Pwent olyan komolysággal, amelyet sem Bruenor, sem más nem látott még tőle. -A fiaiamat visszavivém Mithrill Csarnokba, és megtesszük az érkezésidhez szükséges előkészületeket.

Itt szünetet tartott és huncutul rákacsintott a királyra – vagy legalábbis huncutnak szánta, de inkább tűnt valamiféle elnagyolt grimasznak.

– És reménylem, hogy egyhamar nem is térsz vissza – folytatta Pwent, jobban értve Bruenort, mint ahogy azt az uralkodó valaha is képzelte. – Lehet, hogy csak egy kis csapat ütött rajta a Felbarrból jött cimborákon, de az is lehet, hogy útközben további kisebb csapatokra bukkantok, meg még néhányra, amikor már visszafelé tartotok Mithrill Csarnokba. Jó harcot néked, Bruenor király. Ezer újabb rovátka díszítse fejszédet, még mielőtt újfent meglátád csillogó csarnokid!

Bruenor és kedves barátai, oldalukon Dagnabittal, Treddel és huszonöt kurta harcossal, hatalmas ováció és kürtölés közepette váltak el a karavántól, halált ígérve az orkokra, és örök barátságot fogadva Felbarr-citadella és Mithrill Csarnok között. A törpék nem tartoztak a vérszomjas fajok közé, de azt tudták, hogy miként ünnepeljék meg a goblinfajzatok és az óriások – leggyűlöltebb ellenségeik – ellen indított háborúkat. Bruenorék északnak, a hegyek felé tartottak.

Ami a király barátait illeti, mindnyájan elevenebbnek és frissebbnek érezték magukat – még Regis is! –, hogy ismét úton lehetnek a kalandok felé, így ezen a csodás reggelen csak azok bánkódtak, akik nem tarthattak velük.

A sötételf szemében a múlt és a jelen összefolyt – ugyanazt a bajtársiasságot érezte, ami az elmúlt években gazdagította életét, ugyanazt az örömet, hogy régi csapata ismét kalandok felé törtet a vadonban, amihez társult az a tudat, hogy most még jobban értik egymást és a világban elfoglalt helyüket. Az előttük álló napok oly sokat ígértek!

Drizzt Do'Urden még nem tudta, hogy nincs már messze élete legszomorúbb napja.

MÁSODIK RÉSZ

EGYENESEN AZ ÓRIÁS TÁTOTT SZÁJÁBA

Nem félek a haláltól.

Íme, kimondtam, beismertem... magam előtt. Nem félek a halától, azóta nem, hogy magam mögött hagytam Menzoberranzant. De csak most kezdem teljesen megérteni, hogy mit is jelent, és mindezt kizárólag egy nagyon különleges barátomnak köszönhetem, akit Harcpöröly Bruenornak hívnak.

Nem a hencegés mondatja velem a fenti szavakat. Nem a bátorságomat akarom fitogtatni, és nem magamat akarom mások fölé emelni. Azért mondom ezt, mert ez az igazság: nem félek a haláltól.

Nem akarok meghalni, és hiszem, hogy teljes erőbedobással küzdők majd, bárki akarja is a halálom. Nem fogok fejetlenül berohanni az ellenség táborába, ha nincs esély a győzelemre (bár a barátaim gyakran vádolnak azzal, hogy igenis ezt szoktam tenni, és még az a nyilvánvaló tény sem tántorítja el őket a csipkelődéstől, hogy egyelőre mindannyian élünk). Remélem, hogy még több száz év vár rám. Remélem, hogy örökké fogok élni, és végtelen utazásom minden lépésénél ott lesznek mellettem drága barátaim.

Miért nincs bennem félelem? Nagyon jól tudom, hogy az út, amelyen járok – amelyet magam választottam – veszélyekkel terhes, és magában hordja annak nagyon is valós lehetőségét, hogy egy napon – talán nem is túl sokára – meghal valaki – vagy én vagy a barátaim egyike. Bár a halálommal megszűnők létezni, és még inkább megszűnnék létezni, ha valamelyik barátomat érné utol a vég, ez mégsem riaszt vissza az úttól. Mint ahogy őket sem.

Most már tudom, miért. Bruenor miatt most már értem, miért nem félek a haláltól.

Korábban azt gondoltam, hogy a félelemnek ez a hiánya egy magasabb rendű lénybe, egy istenbe vagy a túlvilágba vetett hit miatt alakult ki. Amiatt, hogy mindig van remény. Ez azonban csak egy része az indokoknak, méghozzá az a része, ami az imákon és vak hiten, nem pedig a biztos tudáson alapul – annak tudásán, hogy mi az, ami valójában éltet, ami ténylegesen vezérel, ami lehetővé teszi, hogy a veszélyes úton minden egyes lépésemet a belső nyugalom kísérje.

Azért nem félek a haláltól, mert tudom, hogy egy nálamnál – testemnél és lelkemnél – nagyobb elv és princípium része vagyok.

Amikor Bruenort erről faggattam a Mithrill Csarnoktól egyre távolabb vezető úton, egyenesen nekiszegeztem a kérdést: Mit tenne népe, ha odaveszne az úton?

Ő még nyíltabban és még egyenesebben felelt: Rosszabbul járnék -mondta –, ha hazamennék és elrejtőznék!

A törpék már csak ilyenek – és vezéreiktől is elvárják, hogy ilyenek legyenek. Még az olyan elkötelezett, uralkodóját a széltől is óvó testőr, mint Thibbledorf Pwent, még ő is érti lelke mélyén, hogy ha mindentől távol tartja Bruenort, azzal valójában már meg is ölte Mithrill Csarnok királyát. Bruenor látja, hogy a névleg monarchikus Mithrill Csarnok valójában egyfajta álcázott demokrácia, és több annál a törpénél – bárki légyen is az –, aki éppen a trónján ül. Sőt ő azt is látja, hogy az előtte lévő királyok között akadtak olyanok, akik tragikus véget értek, és alattvalóikat felkészületlenül érte a csapás, mint ahogy azt is látja, hogy az utána jövő királyok között is lesznek olyanok, akikre ilyen sors vár. Az elkerülhetetlen megtörténte után azonban Mithrill Csarnok ismét kiemelkedik a halotti máglya hamvaiból. Amikor a drow-k a törpe királyságra törtek – mint ahogy a múltban oly sok ellenség megtette már – a király seregei élére állt és elsőként indult a csatába. Harcpöröly Bruenor – és nem valamelyik harcosa, aki az ő színeit viselte – végzett Baenre anyával és véste be könyörtelen fejszéjébe a legfényesebb rovátkát.

A törpe királyoknak seregük élén a helyük – mert a törpe királyoknak meg kell érteniük, hogy birodalmuk fontosabb személyüknél, hogy a klán többet számít, mint a vezér, hogy a klán létét vezérlő alapelvek mindennél fontosabbak és többet érnek, mint akár egy köztörpe, akár egy király halandó léte.

Ha Bruenor nem hinne ebben, soha nem tudott volna fagyosan és félelem nélkül ellenségei szemébe nézni, és sosem lett volna belőle Mithrill Csarnok királya. Az a vezér, aki elbújik a veszély elől, elárulja, hogy nem igazi vezér. Az a vezér, aki pótolhatatlannak és mindenki másnál fontosabbnak tartja magát, bolond.

Én viszont nem vagyok vezér. Miként vonatkozik hát ez rám és a magam választotta útra? Szívem mélyén tudom, hogy igaz úton járok, hogy a legjobb szándékok vezérelnek – még ha ezeket a szándékokat néha félre is értik –, és hogy becsületes utat választottam. Hiszek abban, hogy a helyes ösvényt követem, és ha valaha is eljön a pillanat, hogy már nem hiszek benne, nem lesz könnyű erről meggyőzni a szívemet.

Ezen az úton számos próbatétel vár rám. Ellenségek és egyéb fizikai akadályok, de hozzájuk társul még a szív fájdalma is. Kétségbeesve tértem vissza Menzoberranzanba, hogy ott megadjam magam a drow-knak, cserébe barátaim életéért, és ez a szörnyű hiba kis híján annak a nőnek az életébe került, aki a legkedvesebb számomra. Láttam az összezavart és fáradt Wulfgart, amikor elhagyott minket, és féltem, hogy olyan veszélyek felé tart, ahonnan nincs visszaút, de az elválás minden kínja dacára tudtam, hogy el kell engednem.

Időnként nehéz bízni abban, hogy a helyes útelágazást választottuk. Attól tartok, hogy a haldokló Ellifain képe örökké kísérteni fog, még úgy is, hogy visszapillantva tudom, hogy szinte semmit sem tehettem volna másként. Még ha tudtam volna is, hogy milyen szörnyű következményei lesznek annak, amit félszáz évvel ezelőtt, azon a végzetes napon tettem, azt hiszem akkor is ugyanúgy cselekedtem volna, és azt teszem, amit szívem és lelkiismeretem diktál. Lelkiismeretem belső iránytűje a legjobb támpont ezen a nehéz úton, még ha nem is csalhatatlan.

Ezt követem hát, bár jól tudom, hogy mély sebeket kaphatok.

Amíg azonban hiszek abban, hogy igaz úton járok, még ha meg is halok, abban a tudatban halok meg, hogy egy rövidke ideig részese lehettem valaminek, ami több, mint Drizzt Do'Urden.

Úgy voltam részese, ahogy én szerettem volna.

Sem drow, sem ember, sem törpe nem kívánhat ennél többet.

Ezért nem félek hát a haláltól.

Drizzt Do'Urden

8. fejezet

A katasztrófa szélén

– Eltévedtünk! – bömbölte a sárgaszakállú törpe.

Fenyegetően lépett egyet előre, és kis híján felbukott saját hosszú, lengő szakállában. Szögletes vállú alak volt, nyaka szinte semmi, arcán mintha minden túl nagyra sikeredett volna: hatalmas, hosszú és lapos orr, a sárga arcszőrzetben szinte teljesen elvesző óriási száj, telve nagy fogakkal, és ott volt még az elképesztően kerek, vad és sötét szeme, amely csak még jobban elkerekedett, ahogy a törpe egyre jobban belelovallta magát. Lemezvértje a hálózsákja mellett hevert, de fején tízágú szarvasaganccsal ékített, hatalmas fémsisakot viselt.

– Hogyan tévedhettünk el, te átokverte bolond?! – harsogta. – Nem azt mondád, hogy végig a madarak vezetnek?

A törpe bátyja vállat vont, és panaszos hangon csak ennyit mondott:

– Óóóó! – Lepillantott a lábára, amelyen nem a törpéknél oly megszokott súlyos csizma díszelgett, hanem szandál, és belerúgott egy kődarabba, mely a közeli bozótosban landolt.

– Azt mondád, el tudsz juttatni engem oda! – dörögte Tömbváll Iván. – Rövidítés, mi? Na egén, egy átokverte rövidítés, amelyen eljutottunk valahova. Talán Mithrill Csarnok közelébe? Ó, nem! Valahova, és igazad volt néked, te ostoba dú-dad, mert gyorsan eljutánk ide!

A füstölgő törpe kihúzta magát, és megigazgatta magán viharvert láncvértjét, szorosabbra húzta a bal vállától a jobb csípőjéig húzódó vállszíjat, amelyben apró számszeríjlövedékek sorakoztak.

– Tik, tik, tik, bumm – figyelmeztette testvére immár vagy századszor, és rámutatott a különleges nyilakra, amelyekhez aprócska robbanóolajjal teli fiolát erősítettek.

A mérges Iván válaszképpen előrántotta kézi nyílpuskáját – a sötételfek által annyira kedvelt fegyver tökéletes mását –, és azzal kezdett el hadonászni Pikel felé.

– Adok én néked bummot, te ostoba dú-dad!

Pikel az égre emelte tekintetét, és gyorsan kántálni kezdett. Még mielőtt Iván rászólhatott volna, hogy hagyja abba, egy gally csapott rá a sárga szakállú törpe kinyújtott karjára, körbefonta a csuklóját és felfelé rántotta, míg végül a törpének már lábujjhegyen kellett pipiskednie.

– Ne játszogass énvélem! – figyelmeztette Iván. – Most ne!

– Nincs bumm – közölte Pikel határozottan, és ujjával olyan megrovóan fenyegette öccsét, akár egy gyermekét szidó anya.

Persze ettől csak még nevetségesebben festett, mint általában – hosszú, középen kettéválasztott és zöldre festett szakállával, amelyet hatalmas fülei mögé vetett, no meg összefont hátközépig érő hajával. Világoszöld köntöst viselt, derekán megkötött vastag kötéllel és bő ujjú inggel, amely még akkor is túlért az ujjhegyén, ha kitartotta oldalra a karját.

Iván felnevetett, amiben ott rejlett a fenyegetés, hogy a bátyja hamarosan behatóbb ismeretséget köt az öklével.

Pikel azonban ügyet sem vetett rá, és aprócska táborhelyük peremére sétált, ahol zöldségleves rotyogott egy kondérban a tűz fölött. A páros a Carradoon városa fölötti hegyen álló Szárnyaló Szellem katedrálisból indult útnak, több mint egy tíznapja, engedve Cadderly kérésének, hogy képviseljék őt és feleségét, Danicát, valamint a székesegyházat Harcpöröly Bruenor királlyá koronázásán Mithrill Csarnokban. Iván és Pikel éveken át arról dörmögött, hogy milyen jó lenne látni Mithrill Csarnokot – szinte egyfolytában azóta, hogy Drizzt Do'Urden és Catti-brie felkeresték a Szárnyaló Szellemet, egyik elvesztett barátjuk után kutatva. Mivel a Hópihe-hegységben mindenfelé nyugalom honolt, és közelegett a nagy esemény – Bruenor koronázása –, az időpont tökéletesnek tűnt az utazásra.

Alig jutottak túl a Hópihe-hegységen, és vette kezdetét útjuk, Pikel – aki szívében és hivatását tekintve is druida volt – fivére tudomására hozta, hogy tudja, miként rövidíthetnék meg hosszú útjukat. Végtére is szót értett az állatokkal – ellenben szinte senki más nem értette, hogy mit mond, leszámítva Ivánt, aki minden mordulását tökéletesen fogta. Pikel módfelett pontos időjósnak bizonyult, és jó pár trükk lapult bő ingujjában – közte a druidák teleportációs technikája, ami a fák közötti kapcsolatot használta fel. A druida belépett az egyik fatörzsbe, hogy azután sok-sok mérfölddel távolabb lépjen elő.

Iván és Pikel így utaztak jó darabig, még ha a fiatalabbik törpe rendszeresen panaszkodott is a természetellenes közlekedési forma miatt. Az utolsó alkalommal egy sűrű, sötét erdőbe érkeztek, és kezdetben Iván azt hitte, hogy a Hópihe-hegység és Carradoon között elterülő elf erdőségbe, Shilmistába jutottak. Egy napos bolyongás után azonban mind ő, mind Pikel rádöbbentek, hogy ez a fekete erdő nagyon is különbözik az Elbereth és táncos lábú fajtája által lakott varázslatos földtől. Az erdő – már ha az volt és nem valami más – sokkal sötétebb és komorabb volt, mint Shilmista szellős rengetege. A szél is jobban csípett – mintha jóval északabbra jutottak volna.

– Hajlandó lennél letenni végre? – kiáltotta a még mindig lábujjhegyen álló Iván.

– Uh-uh.

Iván kuncogott, és szabad kezét a foglyul ejtett karja alá tartotta, majd elengedte a számszeríjat – egyenesen bele várakozó tenyerébe. Egy gyors mozdulattal szájához emelte a fegyvert, felső metszőfogaival ráharapott a húrra, majd kattanásig hátrahúzta az ideget. Ezt követően szájába kapta az íjpuska tusát, szabad kezével pedig előhúzott egy aprócska nyilat a vállszíjából.

– Óóóó! – sivította Pikel, amikor észrevette, hogy öccse mit művel. Felkapott egy fahasábot a tűz mellől, gyors kántálásba kezdett, elkiáltotta magát, hogy „Sa-la-la” és megrohamozta fivérét.

Iván nyugodtan és higgadtan illesztette be a lövedéket a vájatba, majd felemelte a fegyvert, célba véve a kezét körülfogó liánt. Látván azonban, hogy a visító Pikel már túlságosan közel jutott, a sárga szakállú törpe megfontolt mozdulattal rohamozó bátyjára emelte fegyverét és lőtt.

A vessző telibe találta Pikel magasba tartott mágikus husángját, átfúrta azt, majd még a fában berobbant. Vakító villanás lobbant, és valami hátrataszította Pikelt, aki csak kábán ácsorgott, miközben haja és szakálla jobb oldala füstölt – felemelt jobb kezét még mindig magasra tartotta, de a mágikus fütykös helyett már csak egy elfeketedett csonkot markolt.

– Óóóó – nyögte a törpe druida.

– Bezony, és a fa lesz a következő! – ígérte Iván. A számszeríjat ismét foga közé kapta, és már nyúlt is egy újabb lövedék után.

Pikel rávetődött, mire mind a ketten elrepültek, de nem értek földet, mivel az összeakadó törpéket visszarántotta az Iván karját fogva tartó lián, hogy azután ismét kilendüljenek a másik irányba, majd -újra vissza.

Ez jó darabig folyt így – Pikel a számszeríjat és Iván egyik izmoktól dagadó karját markolta, míg testvére szabad kezével püfölte, de mivel túlságosan összegabalyodtak, szinte semmiféle sérülést nem okozott neki. A szívós inda makacsul kitartott, és a két birkózó törpe minden egyes lendülés után csak még gyorsabban hintázott előre-hátra.

Éppen ismét elérték a lengés csúcspontját, amikor Pikel varázslata megszűnt, és a Tömbváll testvérek labdaként szálltak el és értek földet – egyszerre kiáltva, hogy „Óóóó!” –, majd gördültek tovább a földön.

Nagyon közel gurultak el a tűz mellett – annyira közel, hogy Iván felvisított, amikor a lángok megcsípték az orra hegyét. A törpék átgörögtek a Pikel eszkábálta menedéken – csak úgy repkedtek az ágak szanaszét. Pikelnek egyszer sikerült annyira kibontakoznia, hogy újabb varázslatba fogjon, de Iván erős keze azonnal rácsapott fivére szájára. Az persze rögvest beleharapott.

Ez így ment volna hosszú perceken át – ami Tömbválléknál teljesen megszokott dolog volt –, ha a tűzgödör felől jövő mélyhangú morgás meg nem dermeszti az öklüket éppen ütésre lendítő testvéreket. A két kába fivér egyszerre fordította fejét a hang irányába, ahol egy hatalmas feketemedve éppen a forró zöldségleves felé nyúlkált.

Iván lelökte magáról Pikelt, és talpra szökkent.

– Moradinnak legyen hála! – rikoltotta és körbenézett, hogy merre is van hatalmas fejszéje. – Egy új köpeny!

Pikel visítása beléhasított az éjszakába, és száz yardos körzetben elcsendesített minden madarat.

– Fogd be a kereplődet! – kiáltott rá Iván.

Fegyverét keresgélve ide-oda rohangált, amikor meghallotta, hogy bátyja ismét varázsolni kezd, Iván pedig igyekezett felkészíteni magát egy újabb, viszonylag ártalmatlan, de roppant idegesítő trükkre, ám nem történt semmi.

Amikor meglelte fejszéjét, a tűz felé pördült... ahol Pikel üldögélt a békésen szuszogó mackó előtt, belefúrva magát annak vastag bundájába.

– Nem lehet – nyögte Iván.

– Hi-hi-hi.

Iván felmordult, felemelte karját, és fejszéjét belevágta a pázsitba.

– Átkozott Cadderly – szitkozódott. Az ő szemében Cadderly volt a felelős azért, hogy Pikelből ilyen szörnyeteg vált.

Végétre is Cadderly volt az, aki először mutatta be Pikelt egy „vadállatnak”, házi kedvencének, egy Percival nevezetű mókusnak. Pikel ezt követően híressé – az egész ügyet szégyenteljesnek tartó Iván szemében hírhedtté – vált új barátai miatt a Szárnyaló Szellemben, főként Cadderly és Danica gyermekei körében. Eleddig a barátok listáján egy hatalmas sas, két kopasznyakú keselyű, egy menyétcsalád, három csirke, meg egy Bobo névre (nem) hallgató makacs öszvér szerepelt.

Most pedig már egy medve is.

Iván felsóhajtott.

A medve halkan dörmögött valamit, és elnyúlt a földön, majd szinte azon nyomban szuszogni kezdett. Akárcsak Pikel.

Iván még nagyobbat sóhajtott.

– Nem várom el, hogy megtapsoljanak – magyarázta Nanfood-le, a gnóm, és keresztbefonta apró karját keskeny melle előtt, mi közben egyik nagy tappancsával idegesen topogott a padlón –, de hogy értékeljenek, azt igen!

A három és fél lábat éppen hogy elérő, hosszú, hegyes orrú Nanfoodle, akinek kopasz feje búbját hátul félkörbe vonta torzonborz fehér sörénye, nem volt egy impozáns figura. Ellenben egyike volt észak legelismertebb alkimistáinak, és ezt mind Elastul, mind Csillagizzás Shoudra nagyon jól tudta.

Mirabar őrgrófja széles és őszinte mosollyal az arcán tapsolni kezdett, hiszen Nanfoodle éppen az imént hozott neki egy különleges eljárással kezelt, olvasztott és formázott fémdarabot, abból az ércből, amelyet alig egy tíznappal ezelőtt bányásztak ki. A találékony gnóm által kiötlött kotyvalékkal bevont lemezlap erősebb volt, mint a fejtésből származó többi.

Az oldalt álló jogarőrt túlságosan lefoglalta a különböző darabok összehasonlítása, hogy tapsoljon, de azért elismerően biccentett a gnóm felé, amit Nanfoodle örömmel nyugtázott. Ők ketten jó barátok voltak, és még azelőtt ismerték egymást, hogy Elastul felfogadta volna a gnómot – főként Shoudra javaslatára.

– És ezzel az új készítménnyel mi állítjuk elő északon a legjobb fémet – szólalt meg az őrgróf.

– Nos... – habozott Nanfoodle. – Jobb lesz, mint a régi, de...

– De? Nincs „de”, kedves Nanfoodle-om. Shoudra jogarőrnek garantálnia kell a szerződéseket, és ehhez a legjobb – nem csupán jobb, hanem a legjobb! – fémre van szükségünk, hogy többé-kevésbé pótolni tudjuk az elmúlt évi kereskedelmi veszteséget.

– Vetélytársaink érce gazdagabb és megmunkálásuk páratlan – felelte Nanfoodle. – A készítményem jelentősen fokozza termékeink erejét és tartósságát, de kétlem, hogy túl tudnánk szárnyalni Mithrill Csarnokot.

Elastul szinte megrogyott ültében, és ökölbe szorította mindkét kezét.

– Viszont előre léptünk! – lelkesedett Nanfoodle, remélve, hogy optimizmusa ragadósnak bizonyul.

Tévedett.

– Meggyőződésem, hogy ez az első eset, amikor ténylegesen jelentős előrelépést sikerült elérni az alkímiai bevonatok terén – szólalt meg Csillagizzás Shoudra és rákacsintott Nanfoodle-ra. – A számtalan alkimista nagyzoló kijelentése dacára ezen a téren csak nagyon kevés fejlődést értek el nem mágikus úton. Pontosabban semmilyet... egészen eddig.

– És minden javulás a segítségünkre van – folytatta Shoudra.

– Számos olyan korábbi ügyfelünk van, aki Mirabar és Mithrill Csarnok között ingadozik, és ha sikerül javítanunk a minőségen, anélkül, hogy emelnénk az árakat, akkor szerintem jó néhányan minket választanak.

Elastul erre felvidult, és már éppen bólintani akart, amikor Nanfoodle hangja közbecsipogott. -Nos...

– Nos? – kérdezte az őrgróf gyanakvóan.

– A bevonathoz használt adamantitpikkelyek nem olcsók – vallotta be a gnóm.

Elastul a kezébe temette fejét. A mögötte álló négy pöröly vá logatott szitkokat mormolt.

– Adamantitot használsz? – érkezett Shoudra kérdése. – Azt hittem ólommal kísérletezel.

– Így is volt – felelte a gnóm. – És az összes olvasztóformulánál használtam ólmot járulékos alapnak. – Vállat vont. – Azonban sajnálatos módon ez csak gyengítette a végterméket.

– Várj egy kicsit – szólalt meg ismét Elastul gúnytól csöpögő hangon. Az őrgróf kihúzta magát ültében és előreszegezte ujját, mintha hirtelen az egész kép értelmet nyert volna előtte. – Megtaláltad tehát a módját, hogy fémeket olvassz össze? És ilyenkor, ha erősebb fémet használtál, jobb terméket kaptál, míg ha gyengébbet, akkor silányabbat?

– Igen, őrgróf úr – ismerte el Nanfoodle, és lehajtotta fejét a gúnyolódás hallatán.

– Hallottál már valaha az ötvözetekről, kedves Nanfoodle?

– Igen, őrgróf úr.

– Akkor jó: mert szerintem újra feltaláltad mindet.

– Igen, őrgróf úr.

– Mennyit is fizetek neked?

– Elég legyen – avatkozott közbe Csillagizzás Shoudra, és az őrgróf elé lépett, az alkarjára téve kezét, hogy lecsillapítsa. – Ez lehet a nagy nyereséghez vezető első lépés. Ha a módszere csökkenti a költséges eljárást, már nem volt haszontalan. Bárhogy is legyen, ez az első lépés egy olyan úton, ami még nagyon-nagy hasznot is hozhat. Azt mondom, ez remek kezdet!

Bizakodó szavai hallatán a gnóm kissé kihúzta magát, de Elastul őrgróf csak gúnyosan elmosolyodott.

– Nos, ami téged illet jó Nanfoodle – kezdte –, ne vesztegesd az időmet és a pénzemet arra, hogy engem nyugtatgass a kísérletezéseid során. Térj vissza a munkádhoz, és addig ne is jöjj vissza, amíg nem jutottál jóval messzebbre.

A gnóm kurtán meghajolt és kiszaladt a teremből. Távozása atán az őrgrófból hatalmas és csalódott üvöltés tört elő.

– Az alkímia a hencegők tudománya – közölte Shoudra.

A múltban ezt a véleményét már jó néhányszor tudatta Elastullal, aki hatalmas összegeket költött alkimistáira, és eddig Nanfoodle eljárása volt a legnagyobb haladás.

– Ez nem mehet így tovább – szólalt meg az őrgróf komor hangon, mintha csak az előbbi üvöltéssel minden dühét kiadta volna magából. – Bruenor király besétál a városunkba, és minden a feje tetejére áll. Lefőznek minket az érceikkel és jómodorban is. Ez nem mehet így tovább.

– Azoknak a termékeknek a piacán erősek maradunk, ahol nincs szükség Mithrill Csarnok kiváló, de drága ércére – emlékeztette Shoudra. – Ezekre a termékekre (kapákra, ekékre, zsanérokra, kerékvasakra) jóval nagyobb számban van szükség, mint kardokra és mellvértekre. Mithrill Csarnok csupán kereskedelmünk egyik ágát metszette le.

– Azt az ágát, ami bányászvárossá tesz minket.

– Így igaz – értett egyet kénytelen-kelletlen a jogarőr, és vállat vont.

Sosem izgatta magát különösebben amiatt, hogy a szomszédos törpe erősség ismét benépesült, és az volt a véleménye, hogy a Harcpöröly klán jobb szomszédság, mint az előző lakók, a gonosz szürke törpék voltak.

– Egyre jobban lendületbe jönnek – folytatta Elastul, és szavai láthatóan sokkal inkább magának, mintsem Shoudrának szóltak. – És most még ráadásul Bruenor király, az élő legenda is visszatér hozzájuk.

– Harcpöröly Gandalug király is meglehetősen ismert volt – felelte Shoudra gunyoros hangon. – A korok homályából tért vissza, de ez minden.

Elastul minden egyes szavánál a fejét rázta.

– Bruenor nem ilyen, mert ő a jelenben hódította vissza ősei birodalmát. Különös barátai és lelkes klánja segítségével Bruenor átformálta északot, és attól tartok, visszatérése újabb jelentős fordulatot hoz. Azáltal, hogy ő ül a trónon, még nehezebb lesz megkötnöd a virágzásunkhoz szükséges kontraktusokat.

– Nem annyira.

– Ezt a kockázatot nem szívesen vállalnám – csattant fel Elastul. – Nézd meg, hogy pusztán a hírneve milyen változásokkal járt: alapjaiban rázta meg városunkat. Elég volt csak átutaznia, és a törpék fele máris imába foglalja a nevét. Nem vállalhatunk ekkora kockázatot.

Hátradőlt trónján, és összecsücsörített ajkához emelte ujját. Arcán lassan mosoly terült szét, mintha valami fondorlatos terv ötlött volna az eszébe.

Shoudra kíváncsian meredt rá.

– Csak nem arra gondolsz...

– Több módon is lehet gyengíteni Mithrill Csarnok hírnevét.

– Miféle módokon? – kérdezte Shoudra hitetlenkedve.

– Itt élnek olyan törpék, akik összebarátkoztak Bruenor királlyal, nem igaz? Vannak köztünk törpék, akik Mithrill Csarnok királyát a barátjuknak tekintik, ő pedig hasonlóképpen tekint rájuk.

– Torgar nem fog szabotázst végrehajtani Mithrill Csarnok ellen – vitatkozott Shoudra, akinek nem okozott nehézséget kitalálni, mire gondolhat az őrgróf.

– Megteszi, ha nem tudja, hogy mit csinál – közölte Elastul titokzatosan, és első ízben azóta, hogy Nanfoodle megérkezett félrevezető híreivel, mosolygott őszintén és derűsen.

Csillagizzás Shoudra kétkedve meredt a férfira. Gyakran hallotta már a körmönfont tervet, mivel az őrgróf elég sok időt töltött trónján üldögélve, miközben ezen töprengett. A legtöbb esetben azonban ez nem volt több szívből jövő kívánságnál. Azonban minden felfortyanása – és a mögötte álló négy pöröly dühöngése – ellenére, Elastul nem igazán volt a tettek embere. Meg akarta védeni azt, ami az övé, és szívesen terjeszkedett, ha ezt biztonságos módon tehette – mint az alkimisták felfogadásával, ám ennél messzebbre merészkedő lépések megtétele – például a Mithrill Csarnok elleni szabotázs – egyszerűen nem vallott azőrgrófra. Ez szórakoztató lesz, vallotta be magában Shoudra.

9. fejezet

A maguk módján

Bütyökfi Trednek ez volt a legszívfacsaróbb látvány, ami, valaha is látott. Úgy érezte, hogy Sarokkopogi népe vele meg Nikwilliggel bőkezűen és gondoskodóan bánt, kockára tették biztonságukat azzal, hogy beavatkoztak egy olyan összetűzésbe, ami nem az övék volt. Nikwillig és ő rángatta bele őket, azzal, hogy menedéket kértek, és a falusiak sokkal kedvesebben és nyíltabban reagáltak, mint amire a távoli citadellából érkezett és eltévedt törpék számítottak.

Most pedig megfizettek érte.

Tred a falucska romjai, a szétzúzott, felgyújtott házak és a tetemek között sétált. Az egyik holttestről elzavarta a dögevő madarakat, majd a rátörő kíntól lehunyta a szemét, amikor felismerte a nőt – az ő kedves arcát látta meg, amikor először kinyitotta szemét, miután kipihente az idevezető út fáradalmait.

Harcpöröly Bruenor figyelte a törpe mozdulatait, és le nem vette a szemét Tred komor arcáról. Korábban a bosszúállás vágya tükröződött rajta – a törpe karavánját megrohanták, szétverték, és ő elvesztette barátait meg a testvérét. A törpék az effajta tragédiákat létük velejárójának tekintették. Általában a vadon peremén éltek, és szinte mindig szembe kellett nézniük valamifajta veszéllyel, de Tred kemény, öreg arca valami másról árulkodott – mintha elfojtott volna magában valamit és mintha fájdalom is lapult volna a ráncok között. Ehhez járult még egy jókora adag bűntudat. A kétségbeesetten menekülő Tred és Nikwillig a szó szoros értelmében belebotlott Sarokkopogiba, és ennek eredményeként a falu elpusztult.

Egyszerűen és vadállati módon eltüntették a föld színéről.

A bűntudat és a szomorúság tisztán látszott a törpén, miközben a füstölgő romok között bóklászott – különösen akkor, amikor egy-egy ork tetemhez ért: ilyenkor hatalmasat rúgott az adott arcba.

– Mit gondolsz, mennyien lehettek? – kérdezte Bruenor Drizztet, amikor a drow visszatért a környékről, ahol nyomokat keresett, és igyekezett tisztább képet kapni arról, mi is történt Sarokkopogiban.

– Egy maroknyi óriás – felelte a drow. A távoli gerincre mutatott. – A nyomok és a kőrakások alapján legalább három, legfeljebb öt.

– Kőrakások?

– Jól felkészültek a támadásra – magyarázta Drizzt. – Úgy sejtem, hogy az óriások az éj sötétjében sziklákat zúdítottak a falura, meggyengítve annak védelmét. Ez hosszú ideig tartott: feltehetően órákig.

– Ezt honnan tudád?

– Vannak helyek, ahol a falakat sietősen kijavították, még mielőtt újra le nem rombolták – érvelt a drow, majd rámutatott a falu egyik távoli csücskére. – Ott egy nőre rázuhant az egyik szikla, de a falusiaknak mégis volt elég idejük, hogy leemeljék róla a tömböt és elvonszolják a nó't. Ahogy a kőzápor folytatódott, egy csapat falusi még azzal is megpróbálkozott, hogy lopva megközelítsék az óriások állásait. – A gerincre mutatott, amelynek oldalában egy sziklatömb hevert, oda, ahol megtalálta a kőkupacokat és az óriások nyomait. – Nem jutottak messzire: egy csomó ork várt már rájuk.

– Mennyien? – kérdezte Bruenor. – Azt mondád, egy maroknyi óriás volt, de hány ork tört a falura?

Drizzt végigmérte a romokat, az emberi és ork tetemeket.

– Százan – találgatta. – Talán kevesebben, talán többen, de nagyjából ennyien. Csak egy tucatnyian haltak meg, ez arról árulkodik, hogy teljesen lehengerelték a falusiakat. Az óriások hajította sziklák sok embert megöltek, és módszeresen rombolták le a védelmet. A falu harcképes lakosságának harmadát a gerincről dobott kövek ölték meg, így körülbelül húsz erős, edzett határvidéki maradt. Nem hiszem, hogy az óriások lejöttek volna a faluba harcolni. – Az ajka egészen elvékonyodott, hangja immár halálos komolysággal csendült. – Nem hiszem, hogy szükség lett volna rájuk.

– Visszafizeténk nékik a kölcsönt, ugye tudád?

Drizzt bólintott.

– Azt mondád, százan voltak? – folytatta Bruneor és körbenézett. – Akkor hát négyszeres túlerőben vannak.

Amikor a törpe a drow-ra nézett, látta, hogy Drizzt laza testtartásában álldogál, mindkét kezét tokjába dugott szablyái markolatán tartva, zord, de ugyanakkor ragyogó arccal – ez a kifejezés egyszerre ébresztett félelmet és a kaland izgalmára hívó borzongást Bruenorban és mindazokban, akik ismerték őt.

– Négy az egyhez? – kérdezett vissza Drizzt. – Erőid felét vissza kelleni küldeni Pwenthez és Mithrill Csarnokba... csakhogy érdekesebb legyen a dolog.

Bruenor viharvert arcára féloldalas mosoly kúszott.

– Én is pontosan így gondoltam.

– Te a király vagy, a fene beléd! Nem tudád tán, hogy mit jelent ez?

Dagnabit nem túl lelkesen fogadta Bruenor bejelentését, miszerint levadászzák az orkokat és az óriásokat, hogy bosszút álljanak a falu pusztulásáért és a Tred karavánját ért támadásért, de ez nem is lepte meg a törpe uralkodót. Dagnabit a dolgokat mint a király kinevezett védelmezője nézte, és Bruenor önmaga előtt be is vallotta, hogy időnként szüksége is volt arra, hogy valaki megóvja saját ötleteitől.

Most azonban nem ez volt a helyzet – ő legalábbis így vélte. Királysága alig néhány napi gyalogmenetre volt Sarokkopogitól, így az ő kötelessége – és egyben szórakozása – volt megtisztítani a vidéket az olyan ocsmány lényektől, mint az orkok és az óriások.

– Többek között azt jelenti, hogy nem engedhetem, hogy átkozott orkok barangoljanak királyságom határain, és öldössék a népeket!

– Orkok és óriások – emlékeztette Dagnabit. – Valóságos sereg, és mi nem azért indultunk el, hogy...

– Azért indultunk el, hogy végezzünk azokkal, akik megölték Tred társait – szakította félbe Bruenor. – Nekem úgy tűnik, hogy ez ugyanaz a banda.

A mellette álló Tred bólintott.

– Viszont nagyobb csapat, mint ahogy gondolánk – vitázott a makacs Dagnabit. – Tred azt mondta, hogy nagyjából húsz ork volt és egynéhány óriás, de a falucskát ennél jóval többen rohanták le! Hadd menjek vissza és hozzam el Pwentet meg a fiait, meg még százat a legjobbjaink közül. Utána már indulhatánk az átokfajzat orkok és óriások ellen.

Bruenor Drizztre nézett.

– Kihűlnek addigra a nyomok? – Inkább reménykedés volt ez, nem annyira kérdés.

Drizzt bólintott.

– Ráadásul kevés az esélyünk, hogy meglephetjük őket egy masírozó sereggel.

– Egy sereg remekül elbánik az orkokkal és az óriásokkal – felelte Dagnabit.

– Viszont a csatateret ők választják meg – vágott vissza Drizzt.

Bruenorra pillantott, bár a királyon látszott, hogy őt aligha kell győzködni. – Mondjuk, összeszeded a sereget, és talán friss nyomokra bukkanunk, amelyek elvezetnek minket az ellenségeinkhez. Igen, legyőzzük őket, de ők látni fogják, hogy jövünk. Ránk hajigált sziklák záporában, megerősített állások ellen kell majd rohamoznunk. Sziklafalak mögé bújnak vagy rosszabb esetben könnyen védhető és nehezen megközelíthető sziklapárkányokon rendezkednek be. Ha viszont most megyünk utánuk és gyorsan, meglepetésszerűen csapunk le rájuk, mi választjuk meg és készítjük elő a csatateret. Nem lesznek röpködő sziklatömbök, sem védett párkányok, hacsak nem mi védjük őket.

– Úgy hangzik, mintha már alig várnád, hogy itt tartsunk – jegyezte meg Catti-brie csipkelődve, és Drizzt mosolya elárulta, hogy telibe talált.

Dagnabit még vitatkozni akart, ahogy az tőle várható is volt, de Bruenor már eleget hallott. A király feltartotta a kezét, elnémítva a parancsnokot.

– Találd meg az ösvényt, elf – szólt oda Drizztnek. – Tred barátunk már alig várja, hogy ork vért onthasson. Mint törpe a törpének, ennyivel tartozom neki.

Tred arca elárulta, hogy elégedett a vita kimenetelével. Úgy tűnt, még Dagnabit is elfogadja a verdiktet, és nem vitázott tovább.

Drizzt Catti-brie felé fordult.

– Mehetünk?

– Már azt hittem, sosem kérdezed meg. Hívád a macskád?

– Hamarosan – ígérte Drizzt.

– Regis és én leszünk az összekötőtök Bruenorral – jelentette ki Wulfgar.

Drizzt bólintott, és a kis csapat harmonikus működése, ahogy mindenki megtalálta a helyét a hajszában, csak még jobban megerősítette Bruenort döntése helyességében.

A királynak valóban szüksége volt erre a többletre. Lelke mélyén aggodalom mardosta, hogy mindezt saját önzése miatt teszi, hogy talán barátait és követőit kétségbeejtő helyzetbe sodorja, csak azért, mert fél az út végén rá váró uralkodás terhétől, sőt utálja még a gondolatát is.

Ahogy azonban tapasztalt és ügyes barátainak lelkes készülődését figyelte, számos kétely lefoszlott róla. Amikor a végére járnak ennek a piszlicsáré ügynek, amikor az összes ork és óriás halott lesz vagy visszamenekül földmélyi üregébe, elfoglalja helyét Mithrill Csarnok trónusán, és legfrissebb győzelmével emlékeztet majd mindenkit arra, hogy ki is volt ő, és ki is akart lenni. Várnak majd rá a hivatalos eljárás nyűgei, a méltóságok végeláthatatlan sorai, de várnak rá még kalandok is. Bruenor ezt újra meg újra megfogadta magában, és ilyenkor Gauntlgrym titkaira gondolt. Eljön majd az idő, amikor vár rá az út, és szél tép torzonborz vörös szakállába.

Elmosolyodott, ahogy magában újra fogadalmat tett.

Nem jutott eszébe, hogy néha az a legrosszabb, amikor a kívánságunk valóra válik.

– Minden csupa szikla, így nem lesz könnyű dolgunk, hogy megtaláljuk a nyomaikat, akármilyen sokan vannak is – mondta Drizzt, amikor Catti-brie-vel az oldalán elérte az elpusztított falutól északra húzódó emelkedőt.

– Talán mégis – felelte a nő és intett a drow-nak, hogy nézze meg, mit talált.

Amikor a sötételf Catti-brie mellé ért, Bruenor lánya egy sötétszürke kőre mutatott, amelynek sima felszínét vörös folt csúfította el. Drizzt fél térdre ereszkedett, levette bőrkesztyűjét, és odanyomta az ujját a folthoz, majd mosolyogva az arca elé emelte kezét.

– Vannak köztük sebesültek.

– És életben hagyták őket – fűzte hozzá Catti-brie. – Civilizált orkoknak tűnnek.

– Ez a mi szerencsénk – jegyezte meg Drizzt. Hirtelen megpördült, és látta, hogy egy nagydarab alak jelenik meg a kanyarban.

– A törpék készen állnak az indulásra – közölte Wulfgar.

– Mi pedig megtaláltuk a követendő utat – felelte Catti-brie, és rámutatott a kőre.

– Az orkok vére vagy a foglyoké? – kérdezte Wulfgar.

Ettől lehervadt a mosoly Drizzt és Catti-brie arcáról – egyikük sem gondolt eddig erre az eshetőségre.

– Úgy sejtem, orkvér lehet – felelte Drizzt. – Nyomát sem láttam a faluban, hogy bárkinek is megkegyelmeztek volna, de ha mégsem ez a helyzet, úgy gyorsan indulnunk kellene.

Wulfgar bólintott, távozott, majd jelzett Regisnek, aki továbbította az üzenetet Bruenornak, Dagnabitnak és a többieknek.

– Úgy tűnik, lecsillapodott – szólalt meg Catti-brie, amikor Wulfgar elment, hogy elfoglalja helyét a törpe különítmény előtt.

– Az új családja örömöt okoz neki – vélekedett Drizzt. – Legalább annyira, hogy megbocsássa magának önnön ostobaságát.

Elindult, de Catti-brie megragadta a karját, és amikor felé fordult, látta, hogy annak arcán komoly kifejezés ül.

– Új családja sok örömet szerez neki, hogy ne fájjon neki, ha együtt lát minket, amikor egymás oldalán veszünk részt a hajszában.

– Akkor csak azt remélhetjük, hogy egy napon osztozni fogunk Wulfgar sorsában – felelte Drizzt, és hamiskásan elmosolyodott. – Egy közeli napon.

Újra nekiindult, és olyan ügyességgel meg kecsességgel szökellt át a töredezett sziklákon, hogy Catti-brie meg sem próbált lépést tartani vele. Amúgy is tudta, miképpen zajlik majd a hajsza. Drizzt egyik magaslati pontról a másikra megy, miközben ő lépésről lépésre követi a nyomot: a drow lesz távolba néző szeme, míg a sajátja a lába elé mered.

– Ne várj túl soká a macska előhívásával! – kiáltott még a drow után, aki egy kézmozdulattal jelezte, hogy hallotta.

Gyors ütemben haladtak órákon át, mivel a vérnyomot könnyű volt követni, és amikor rábukkantak az eredetére – a csapás mellett egy ork hevert, ami némi megkönnyebbülést hozott –, már egyértelmű volt, hogy merre tartanak az orkok. A hegységben nem volt túl sok ösvény, és az egyetlen csapást leszámítva a terep jobbára járhatatlan volt, még a hosszú lábú déróriásoknak is.

Jeleztek az összekötőknek, hogy bevárják a törpéket, majd tábort vertek.

– Ha a csapás nem válik szét egyhamar, két napon belül utolérjük őket – ígérte Drizzt Bruenornak, amikor estebédjüket költötték. – Az ork három napja halt meg, de ellenségeink nem mozognak olyan gyorsan, sem olyan céltudatosan, mint mi. Talán még közelebb vannak, mint ahogy hiszem, még az is lehet, hogy visszakanyarodtak, abban a reményben, hogy újabb zsákmányra bukkannak a hegy alsóbb régióiban.

– Emiatt kettőztem meg az őrséget, te elf- felelte tele szájjal Bruenor. – Nem szeretném, ha száz ork, meg egy maroknyi óriás álmomban lepne meg!

Drizzt hasonló meglepetést szánt az orkoknak és az óriásoknak.

Másnap is sebesen haladtak – Drizzt és Catti-brie számos jelet talált, ami arra utalt, hogy az üldözöttek nemrég távoztak, köztük sok lábnyomot az egyik lapos, sáros mélyedésben. A nyomok a kiváló iránymutatás mellett további bizonyítékokkal is szolgáltak arra nézve, hogy Drizzt helyesen becsülte fel az ellenséges erő nagyságát.

A drow és Catti-brie tudta, hogy gyorsan közelednek prédájuk felé, mert az orkok erőfeszítést sem tettek, hogy álcázzák nyomaikat vagy hátvédeket állítsanak, akik az esetleges üldözőket figyelnék.

De miért is tették volna? Sarokkopogi elszigetelt hely volt -akárcsak az összes falu a vad határvidéken, ahol megszokott körülmények között egy falucska teljes pusztulása és megsemmisülése tíznapokig vagy akár hónapokig rejtve maradt a környéken élők előtt, még nyáron is, amikor pedig sokkal könnyebb volt utazni. Itt nem zajlott élénk kereskedelem – leszámítva az olyan vásárhelyeket, mint Mithrill Csarnok –, és ezen a vidéken kevesen járták a hepehupás ösvényeket. Sarokkopogi nem esett a főbb kereskedelemi utak vonalába. A főként vadászok lakta falucska a peremvidéken állt, egy tucat másik településhez hasonlóan, és csak elvétve tűnt fel egy-egy térképen.

Vad, érintetlen vidék volt ez. Az orkok és az óriások persze jól ismerték a területet, akárcsak Drizzt és Catti-brie, így a páros nem tartotta valószínűnek, hogy ellenségeik őrszemeket állítanának visszavonulásuk fedezésére – főként, ha egy olyan faluból tartanak hazafelé, ahol nem maradtak túlélők.

Amikor Drizzték csatlakoztak a vacsorázó törpékhez a második este, az elf teljes magabiztossággal mondhatta, hogy jóslata helyesnek bizonyult.

– Mondd meg a törpéidnek, hogy aludjak ki magukat. Mielőtt holnap lenyugodna a nap, megpillantjuk ellenségeinket.

– Akkor hát mire feljövend a nap holnapután reggel, minden ellenségünk halott lészen – fogadkozott Bruenor, és rápillantott a törpére, akit meghívott, hogy közösen költsék el vacsorájukat.

Tred vigyorgott és hálásan bólintott, majd nagy étvággyal esett neki a báránybordának.

A talaj sziklás és repedezett volt, helyeként fás – főként örökzöld – ligetek tarkították, melyek apró, védett mélyedésekben húzódtak meg az égbetörő sziklás csúcsok árnyékában. A szél végigsuhant a lejtőkön, és ide-oda verődött a hegyoldalak között. Gyors folyású patakok zubogtak alá a meredélyeken, ezüst csíkokat húzva a szürkéskék szikla táblákra. A tapasztalatlanokat a hegyi ösvények könnyen becsaphatták, körbe-, fel- vagy levezetve az utazókat, olyan helyekre, amelyek még véletlenül sem voltak a kiszemelt pont közelében vagy széles ösvényekre csábíthatták őket, amelyek azután ötszáz láb mély szakadékban értek véget.

Még a vadonhoz annyira hozzáedződött Drizztnek és barátainak is komoly kihívást jelentett a hegyvidék. Viszonylag könnyű volt követni az orkokat, és a drow tapasztalt szeme könnyen meglelte a helyes csapást, de olyan ösvényt találni, amelyen oldalba támadhatják a menekülőket, nem bizonyult egyszerűnek.

Az egyik különösen széles hegy fennsíkján, ahova számos ösvény vezetett, és mintegy kerékagyként fogta össze az idefutó csapásokat, Drizzt árulkodó jelet talált. A drow egy agyagos földdarab fölé hajolt, melynek szélét nem olyan régen taposta le egy csizma.

– Friss a nyom – közölte Catti-brie-vel, Wulfgarral és Regisszel, majd felállt és egymáshoz dörzsölte sáros ujjait. – Alig egy órás.

Mindannyian körbepillantottak, főként az északra emelkedő hegygerincet pásztázták.

Catti-brie látta meg először a mozgást odafent – egy hatalmas alak haladt a repedezett sziklák között.

– Eljött Guenhwyvar ideje – szólt Wulfgar.

Drizzt bólintott, és előhúzta a szobrocskát erszényövéből, majd a földre tette, és maga mellé hívta a mágikus párducot.

– Hírt kell adnunk Bruenornak is – tette hozzá a barbár.

– Majd te átadod – felelte Catti-brie. – A hosszú lábaddal gyorsabban odaérsz, mint a kicsi.

Wulfgar bólintott – volt értelme annak, amit barátja mondott.

– Addig mi pontosabban felmérjük az ellenség helyzetét és el helyezkedését, amíg utolértek minket a törpékkel – tervezgetett Drizzt és Regisre nézett, aki már indult is, bár nem észak, hanem nyugat felé. – Bekerítés?

– Én erre megyek, te északnak tartasz, Catti-brie-é kelet – magyarázta Regis.

Erre mindhárom barátja elmosolyodott, és örömmel látták, hogy a régi Regisből valamennyi visszatér: ugyanis az óriás, akit láttak, nyugatról keletre tartott, így ha a félszerzet nyugatnak megy, szinte biztos, hogy két barátja hamarabb talál rá az orkokból és óriásokból álló bandára.

– Guenhwyvar velem jön északra, nyílegyenesen az ellenség felé – szólalt meg újfent Drizzt. – Egyedül az ő megjelenése nem kelt gyanút. Mi négyen itt találkozunk, még mielőtt lemenne a nap.

Erre mindenki bólintott, és elszánt, gyors léptekkel indultak meg a választott úton.

Regis furcsán érezte magát egyedül a rengetegben, Drizzt vagy bármelyik másik barátja nélkül, aki védelmezően állna mellette. A Jeges Szelek völgyében a félszerzet gyakran egyedül rándult ki Puszta-erdőről, de szinte mindig ismerős utakon haladt – főként azt szerette, amelyik a nagy tó, a Maer Dualdon partjára és kedvenc horgászhelyéhez vezetett.

Furcsán üdítőnek érezte, hogy egyedül lehet a vadonban, miközben a közelben veszedelmes lények ólálkodnak. Nagyon is megalapozott félelmei dacára Regis nem tagadhatta le az aprócska testén végigfutó jóleső bizsergést. A fokozódó izgalom, a borzongató tudat, hogy bármelyik szikla mögött lapulhat egy goblin, vagy hogy valamelyik óriás éppen most veszi célba egy hatalmas sziklatömbbel...

Regis valójában persze egyáltalán nem vágyott ilyesfajta élményekre, viszont elfogadta, mint szükséges kockázatot, mint olyat, ami valami nagyobb jót szolgál.

Ennek ellenére mégis azt kívánta, bárcsak ne ő találkozott volna először az orkokkal – azzal a mintegy tucatnyi lemaradozóval, akik képtelenek voltak lépést tartani a többiekkel. A gondolataiba merült, figyelmetlen félszerzet szinte beléjük ütközött, mire észrevette, hogy ott vannak.

Drizztnek nem tetszett, amit látott. A hasán feküdt egy magas sziklapárkányon, és jól látta a több tucat ork táborhelyét – amelyik épp olyan volt, ahogy várta. A táboron kívül azonban négy irdatlan termetű déróriás ácsorgott – és egyikük sem úgy nézett ki, mint valami koszos csavargó, ahogy az várható volt az orkokkal cimboráló óriások esetén. Ezek kifejezetten kellemes megjelenésű lények voltak; tiszták, jól öltözöttek, díszes karpereceket és gyűrűket, meg se nem túl új, se nem túl régi finom szőrmebundát viseltek.

Az óriások egy nagy, jól szervezett klán tagjai voltak – feltehetően a Világ Hátának ezen a részén uralkodó Szürkekéz alá tartoztak. A Jarl neve nem volt ismeretlen sem Drizzt, sem Mithrill Csarnok törpéi előtt.

Ha a vén Szürkekéz kölcsönadta néhány remek harcosát egy ork klánnak, az sokkal baljósabb és nagyobb horderejű eseményekre utalt, mint amit egy szétlapított falu, meg egy törpe karavánt ért rablótámadás jelentett.

Drizzt körülnézett és azon töprengett, hogyan kerülhetne közelebb az óriásokhoz és hallgathatná ki beszélgetésüket. Azt már csak remélte, hogy olyan nyelven értekeznek, amit ő is ért.

Közte és az ork tábor között alig volt fedezék, mint ahogy a szinte függőleges falon való lemászás sem kecsegtetett sok reménnyel. A háta mögött a nap már alacsonyan járt, így nem volt túl sok ideje, ha a megadott helyen és időben találkozni akar a barátaival.

Hosszú perceken át nem mozdult rejtekhelyéről, és figyelte a távolból, ahogy az óriások és az orkok időnként szót váltanak. Figyelmét felkeltette egy nagydarab, tagbaszakadt ork, aki a legjobb öltözettel dicsekedhetett az egész bűzös bandában, és hátára hatalmas, díszes baltát szíjazott. Amikor az ork odalépett a négy óriáshoz, mozdulataiban nem érződött az a tétovaság, ami a többiekből szinte sütött, amikor a közelükbe kerültek – pedig többségük csupán ételt vitt a behemót alakoknak, vagy igyekezett a lehető legudvariasabban elmenni mellettük. Ez az ork viszont – akiről Drizzt rögtön tudta, hogy a vezér vagy a vezérek egyike lehet – céltudatos léptekkel ment oda hozzájuk, mindenféle félelem nélkül és elegyedett szóba velük – szinte már-már kedélyesen.

Drizzt, akinek figyelmét teljesen lekötötte, hogy kihallgassa mit beszélnek – még ha csak nevetnek is valamin –, csak akkor vette észre az ork őrszem közeledtét, amikor már késő volt.

Catti-brie a magasból jól látta, hol ütöttek tábort az orkok és az óriások – a lentről látott északi hegygerincen, tőle messze nyugatra. Úgy sejtette, hogy Drizzt mostanra már valószínűleg a táborhelyüket kémleli, és el is tudott volna jutni oda, de becslése szerint mire megérkezne, már csatlakozhatna is barátjához -feltéve, ha megtalálják egymást –, és indulhatnának vissza a megbeszélt találkozási pontra. Ehelyett inkább az ellenség táborhelyétől kelet felé mozgott, felmérve a terepet, amelyen azok másnap reggel áthaladnak – hacsak nem döntenek úgy, hogy korábban tábort bontanak, és még az éjjel elindulnak. Ez nyilván az orkok szája íze szerint való lenne, de feltehetően az óriások nem rajonganának érte.

Harcpöröly Bruenor fogadott lánya a sokat látott taktikus szemével kereste meg az előnyös támadási pontokat. Helyeket keresett, ahol összeszűkült az ösvény, magasabb terepet, ahonnan a törpék köveket és kalapácsokat zúdíthatnak az ellenségre...

Számos teendője dacára mégis ő ért vissza először a találkozási pontra. Nem sokkal később befutott Wulfgar is, Bruenorral, Dagnabittal és Treddel az oldalán.

– Innen majdnem pontosan északra táboroznak – közölte Catti-brie a többiekkel.

– Mennyien vannak? – kérdezte Bruenor.

Lánya vállat vont.

– Drizzt tudni fogja. Megnéztem a terepet, hogy holnap hol és hogyan csaphatunk le.

– És találtál megfelelő helyet az öldöklésre?

Catti-brie hamiskásan elmosolyodott, mire Bruenor lelkesen összedörzsölte a kezét, majd Tredre nézett, oldalba bökte és jókorát kacsintott.

– Holnap letörlesztheted az adósságid – ígérte meg a törpe király.

Mint a múltban oly sokszor, most is csak a szerencséje mentette meg Regist. Sikerült besurrannia egy sziklatömb mögé anélkül, hogy a feltehetően a kifosztott faluból származó zsákmány fölött marakodó orkok észrevették volna.

Vitatkoztak, ordítoztak, egymást lökdösték, majd amikor sikerült egyezségre jutniuk, hirtelen elcsendesedtek. Ahelyett, hogy továbbindultak volna a csapáson és csatlakoztak volna a főerőhöz, lehuppantak a fűbe, míg néhányan elmentek, hogy ennivalót hozzanak. Regis a szikla mögül kiválóan hallotta minden szavukat, ami számos kérdésre magyarázatul szolgált, viszont sokkal, de sokkal több újat vetett fel.

Drizzt ennél előnytelenebb helyzetben nem is lehetett volna: hason feküdt egy köves rézsű meg egy sziklatömb között, és a párkányról kukucskált lefelé, amikor valaki vagy valami – feltehetően egy ork – megjelent mögötte. A drow lesunyta fejét, és egy kissé feljebb rántotta köpenye csuklyáját, abban a reményben, hogy az, ami mögötte van, nem veszi észre a gyérülő fényben, de amikor a léptek egyre közelebb értek, a sötételf már tudta, hogy más módszerhez kell folyamodnia.

Feltérdelt, majd kecsesen talpra ugrott, megpördült és közben már elő is rántotta szablyáját – olyan gyorsan tette mindezt, ahogy csak tudta, majd védekező testhelyzetet vett fel, úgy várta a döfést. Ha a lény azonnal nekirontott volna, Drizzt már a kezdet kezdetén védekezésbe szorul.

Ám az ork – mert hát az volt – nem rohamozta meg sem korábban, sem most. Ehelyett még lépett is egyet vissza, felemelte a kezét és hadonászni kezdett vele – még a fegyverét is a földre dobta.

Drizzt nem értette teljesen, hogy az ork mit mond, bár a lény által beszélt nyelv közel állt a goblinokéhoz, amelyet ő ismert -azonban így is rájött, hogy az ork úgy beszél hozzá, mintha ismerné, és szinte bocsánatkérő hangsúllyal ejti a szavakat. Úgy tűnt, mintha a drow-t felismerő ork attól félne, hogy megzavarja valamiben a sötételfet.

Ez az érezhető félelem nem lepte meg Drizztet, mivel a goblinfélék – akárcsak a legtöbb értelmes faj – rettegtek a drow-któl, de azt is érzékelte, hogy ez a mostani eset többről árulkodik. Az ork nem döbbent meg – mintha nem érte volna váratlanul, hogy egy sötételf bukkant fel csapatuk közelében.

Éppen kérdéseket akart intézi a lényhez, amikor oldalról valami feketeség villant, és már tudta, hogy elkésett.

Guenhwyvar hatalmas ugrással termett ott, és nagyjából az ork mellének magasságában zúgott tova.

– Guen, ne! – kiáltotta Drizzt, ahogy a párduc elsuhant mellette.

Az ork torkából vér tört elő, és a teremtmény hatalmasat repült. Drizzt odarohant hozzá és a hátára fordította, megpróbálva elállítani a torkából ömlő vért.

Ekkor látta meg, hogy a lénynek nem maradt torka.

Bár csalódott volt, amiért a lehetőség elröppent, egyben hálás is volt Guenhwyvamak, amiért az még messziről is észrevette az őt fenyegető veszélyt, és rohanvást sietett a segítségére – így jobb híján csak a fejét csóválta.

Amennyire csak tudta, elrejtette a orkot egy sziklarepedésben, és Guenhwyvarral az oldalán elindult vissza a találkahelyre – felderítése válaszok helyett csak újabb kérdéseket szült.

– Számos olyan hely van, amit az előnyünkre fordíthatunk – nyugtatott meg mindenkit Catti-brie, amikor ismét együtt voltak mindannyian az ellenség alatt elterülő fennsíkon. – Pont olyan lesz a csata, ahogy elterveztük.

Senki sem mondott ellen, de Bruenor arcán aggodalom tükröződött.

– Az óriások túl sokan vannak – magyarázta, amikor a többiek kérdőn rápillantottak. – Négy már önmagában is éppen elég lenne. Szerintem még hajnal előtt kell lesújtanunk, hogy kiegyenlítsük az arányokat.

– Nem lesz könnyű, ha holnap meglepetésből akarunk támadni – fűzte hozzá Catti-brie.

Ötletek merültek fel, hogy azután elvessék őket, terveket kovácsoltak az óriások elcsalására, számba vették a szóba jöhető helyeket, ahol a főerőktől külön csaphatnának le a behemótokra. Elgondolásokban nem volt hiány, de egyik megoldás sem ígérkezett könnyűnek.

– Volna egy lehetőség... – szólalt meg Drizzt első ízben a vita során.

Felidézve magában az orkkal való találkozást és azt, hogy a lény miként viselkedett vele szemben, azon töprengett, hogy talán előnyükre fordíthatná származását.

A megbeszélést követően megegyeztek a helyszínben, majd hatan, oldalukon Guenhwyvarral útnak indultak – Drizzt nélkül –, a drow pedig visszatért a táborhelyre néző leshelyére. Alig néhány percet töltött ott – éles szeme szinte átdöfte az éj sötétjét, az óriások különálló táborához vezető utakat keresve –, majd már el is tűnt, és csendben suhant tova, akár az árnyék.

– Jobbról fogja idecsalni őket – mondta Bruenor, amikor elérték a lesvetésre kijelölt terepet.

A törpe egy magas szirtfal előtt állt, amelyre jobbról és balról töredezett, köves ösvény futott fel.

– Fel tudál jutni oda, Bendőkorgi?

A szirt aljánál álló Regis már útnak is indult. Több útvonalat is látott, amelyen reményei szerint elérheti a párkányzatot, de olyat akart találni, amelyen a nálánál kevésbé ügyes társai is könnyen feljuthatnak.

– Részt akarsz venni az öldöklésben? – kérdezte a félszerzet a mellette álló Bütyökfi Tredet, aki láthatóan még nem tért egészen magához tapasztalt útitársainak vehemens tervezési és végrehajtási módszereitől.

– Na, mit gondolsz? – vágott vissza a törpe.

– Azt, hogy jobb lenne, ha a fegyvered a hátadra szíjaznád és követnél – felelte Regis csúfondáros vigyorral, majd rögtön mászni kezdett felfelé.

– Nem vagyok én valami átokverte pók! – kiáltotta oda Tred.

– Részt akarsz venni az öldöklésben vagy sem?

A félszerzetnek több érve nem volt, de nem is kellett többet mondania: Tred zsörtölődve és dörmögve elindult felfelé, azokat a kapaszkodókat és fogódzókat használva, amelyeken Regis haladt. Sokáig tartott mire felért a párkányra, és addigra a félszerzet már kényelembe helyezte magát a fal tövében, a szirt aljától jó huszonöt lábnyi magasságban.

– Nézd meg, szét tudod-e törni azt a nagy szikladarabot – köszöntette Regis, és fejével oldalra intett, ahol egy tekintélyes méretű kőtömb hevert a párkányon.

Tred kételkedve meredt a mintegy ezer fontos gránittömbre.

– Nem tudnád legördítni? – ért el hozzá Catti-brie kiáltása.

Regis felállt, előrelépett és lepillantott a nőre. Tred arca még kétkedőbbé vált.

Catti-brie be sem várta a választ, hanem odament Wulfgarhoz, és valamit tanácskoztak. A barbár hamarosan elrohant, majd kisvártatva visszajött egy hatalmas és vaskos ággal. A párkány alá állt, majd amennyire csak tudott felágaskodott, de amikor látta, hogy még az ággal sem éri el társait, felfelé lökte a fadarabot.

Regis elkapta és felhúzta, majd mosolyogva odanyújtotta az ágat a döbbenten álldogáló Trednek. – Na, ezzel próbáld meg – javasolta a félszerzet. Egy másik párkányról, amely nagyjából egy magasságban volt azzal, ahol Regis és Tred állt, Guenhwyvar mély hangú mordulása hallatszott, mire szegény Tred láthatóan még kényelmetlenebbül érezte magát.

Regis ezen csak vigyorgott, majd visszatért előző helyére, ahonnan szemmel tarthatta a lenti ösvényt.

Amikor meghallotta, hogy a közös nyelvhez hasonló dialektusban beszélgetnek, Drizztet kicsivel több remény töltötte el terve sikerét illetően. A tábor szélén járt már, éppen egy hatalmas szikla takarásában bújt elő az árnyékok közül. Sem az orkok, sem az óriások nem állítottak őrt – láthatóan úgy vélték, elsöprő győzelmet arattak.

A jobbára lényegtelen dolgokról csevegő óriások beszélgetéséből a drow semmi érdemlegeset nem tudott meg, de ez nem aggasztotta különösebben. Sokkal inkább lekötötte az, hogy miként közelítse meg egyiküket – anélkül, hogy a többiek észrevennék –, és találjon igazolást arra a gyanújára, hogy ez a csapat valamiféle kapcsolatban áll a sötételfekkel.

Alig egy órával később végre esélye nyílt terve végrehajtására. Az egyik óriás hortyogni kezdett – hangja a lezúduló lavinát idézte. A mellette fekvő – az egyetlen nő négyük közül – már majdnem elszenderedett, ha ugyan nem aludt máris. A két másik tovább beszélgetett, de fáradtságuk kiütközött a hosszú szünetekben. Végül egyikük felállt és elballagott.

Drizzt nagy levegőt vett – egy olyan félelmetes lényt, mint a déróriás, nem lehetett félvállról venni. Hatalmas termetük, erejük és kiváló harci ismereteik mellett korántsem voltak olyan együgyűek, mint a dombi óriások vagy az ogrék. Mindent egybevetve, számos fürge eszű akadt közöttük, akiket bizony nem volt könnyű elbolondítani. Drizztnek származására és az ebből fakadó hírnevére kellett építenie.

Az árnyak takarásában sikerült alig néhány lábnyira kerülnie az ücsörgő behemóthoz, anélkül, hogy az észrevette volna.

– Nem minden kincset találtatok meg – suttogta.

A nyilvánvalóan alvó óriás megrezzent, és egyik könyökére dőlt, majd fejét a beszélő felé fordítva megkérdezte:

– Mi?

Megpillantva a sötételfet, az óriás összeszedte magát, és gyorsan ülő helyzetbe tornászta hatalmas testét.

– Donnia? – kérdezte az óriás. Drizzt nem ismerte a név viselőjét, de azt tudta, hogy drow névvel van dolga.

– Az egyik társa vagyok – felelte halkan. – Rengeteg kincset vesztegettetek el.

– Hol? Hogyan?

– A faluban. Egy ékkövekkel és ékszerekkel teli hatalmas ládát, amely az egyik összedőlt épület romjai alatt van.

Az óriás körbenézett, majd közelebb hajolt.

– Felkínálod nekem? – Láthatóan gyanakodott; nem hitte el, hogy ez a drow, vagy bármely másik, csak úgy idejön, és elárul egy ilyen fontos értesülést.

– Én nem tudok túl sokat elvinni – magyarázta Drizzt. – Még a tizedét sem tudom elcipelni annak, ami ott van. Bár a kincset apránként is el tudnám hordani, úgy sejtem, hogy még több van az alatt a kőtömb alatt, amit meg sem tudok mozdítani.

Az óriás ismét körbenézett, bár ezúttal óvatosabban – Drizzt szavai láthatóan felkeltették az érdeklődését. Nem messze tőle az egyik társa horkantott egyet, fújt egy nagyot, majd az oldalára gördült.

– Fele-fele alapon osztozom veled és a társaiddal, ha magad dal akarod hozni őket is – mondta Drizzt. – De az orkok nem kapnak semmit.

Az óriás arcán felderengő gonosz mosoly elárulta Drizztnek, hogy a csapaton belüli faji kapcsolatokat illető sejtése nem járt messze a valóságtól.

– Folytassuk a beszélgetést, de ne itt – szólt Drizzt, és visszahátrált az árnyékok közé.

Az óriás újfent körülnézett, majd meggörnyedve felállt és a drow után surrant – szinte nesztelenül haladtak az éjszakában a meredek szirtfal alatt elterülő' apró tisztásig.

Alig tíz lábbal a hatalmas óriás feje fölött a fal egyik párkányáról két kíváncsi szempár pillantott le rájuk.

– Mit fog gondolni erről Donnia Soldou? – kérdezte az óriás.

– Donniának erről nem kell tudnia – felelte Drizzt.

Az óriás vállrándítása sokat elárult a drow-nak – elárulta, hogy bárki legyen is ez a Donnia, nem rendelkezik teljhatalommal, valószínűleg csupán egy szövetséges lehet. Ez némileg megnyugtatta a sötételfet. Nem örült volna annak, ha az orkok és az óriások egy drow seregnek dolgoznak.

– Gelethát magammal viszem – jelentette ki az óriás.

– A barátodról van szó?

Az óriás bólintott.

– A miénk két rész, a tiéd egy.

– Ez nem tűnik méltányosnak.

– Egyedül nem tudod elmozdítani a kőtömböt.

– Egyedül nem találjátok meg a kőtömböt – kötötte az ebet a karóhoz Drizzt, elterelve az óriás figyelmét, amíg barátai el nem foglalják végleges pozíciójukat.

Úgy sejtette, már nem kell sokáig várnia.

Amikor egy kékes csíkot húzó nyílvessző röppent elő a háta mögül, suhant el mellette és csapódott az óriás mellébe, a drow nem lepődött meg.

A behemót felnyögött, de nem sérült meg komolyabban. Drizzt még mindig az óriás szövetségesének szerepét játszva, előrántotta szablyáit, megpördült és arrafelé fordult, ahonnan Catti-brie nyila érkezett.

– Honnan jött a lövés? – kiáltotta. – Emelj fel, úgy talán meglátom.

– Egyenesen szemből! – bömbölte a hatalmas lény.

Lehajolt, hogy segítsen a drow-nak a feljutásban, Drizzt pedig gyorsan megprödült és felrohant a fatörzshöz hasonlatos karon. Szablyái keresztbe villantak a behemót lény arca előtt, élénkvörös vonalakat szántva rá.

Az óriás felüvöltött és felé nyúlt, de ő már el is ugrott, és érkezett egy újabb kékes csíkot húzó nyílvessző és belecsapódott a lénybe.

A déróriás megrázta magát, és újfent Drizzt felé nyúlt, de ekkor olyan hang hallatszott, mintha valahol fát vágnának. Harc-pöröly Bruenor sokrovátkás fejszéje belemélyedt a bestia térdhajlatába.

Az óriás felüvöltött és megingott, majd kezét a sebre tapasztotta, miközben Catti-brie újabb nyila találta el, ezúttal az arcán.

A bestia tőle telhetően igyekezett megfeledkezni sérüléseiről, és felemelte az egyik lábát, feltehetően azért, hogy eltapossa Bruenort.

Lába még a levegőben volt, amikor Dagnabit rontott rá, és harci kalapácsával rácsapott az óriás földön lévő lábfejére.

– Tempus! – érkezett a kiáltás és vele együtt a levegőben pörögve szálló harci kalapács.

Égisz-agyar mellbe találta a hatalmas teremtményt, alig valamivel a nyaka alatt, és nekilökte a sziklafalnak. Wulfgar már jött is kalapácsa nyomában, ismét a kezébe idézte a mágikus fegyvert és még mielőtt az óriás összeszedhette volna magát, irdatlan csapást mért a behemót térdkalácsára. Most üvöltött csak igazán a déróriás! Catti-brie következő nyila megint csak az arcába csapódott.

A párkányon álló Tred, akinek az egyik vállán pihent a sziklatömb alá beékelt ág vége, értetlenül nézett az óriásról Regisre. Sokszor látott már óriásokkal vívott csatát, de még sosem látta, hogy ilyen gyorsan és hatékonyan bánjanak el egy ekkora lénnyel.

Regisről Guenhwyvarra pillantott. A hatalmas párduc egy másik párkányon kuporgott, és onnan figyelte a harcot, de figyelme mégis inkább kelet felé irányult.

Regis az emelő felé intett, jelezve, hogy az óriás a megfelelő helyre ért.

Tred elégedetten felmordult és nekifeszült a kimozdított sziklatömbnek, a beékelt ágat még mélyebbre lökve. A szikla megbillent, alágördült, és az ezer tonnás gránittömb éppen a szerencsétlen feje búbjára hullt – az óriásra, aki még csak mostanra kezdett magához térni, és próbált valamiféle védelmet kialakítani a drow, a barbár, a nő és a két vadul küzdő törpe szüntelen támadásaival szemben. A nyaktörő reccsenés visszaverődött a szirtről, akárcsak az alágördülő és földet érő kőtömb zaja.

Regis tisztelgett Trednek, kifejezve elismerését a pontos célzás miatt, de megkönnyebbülésük rövid életűnek bizonyult, mert a félszerzet és a törpe csak ekkor értette meg, hogy mi keltette fel Guenhwyvar figyelmét, és miért nem vett részt a harcban a nagymacska. Az ösvényen ugyanis egy másik óriás rohant lefelé, a nyomában pedig még egy, ezúttal egy nőstény.

Regis Tredre nézett.

– Keressünk egy másik sziklát! – javasolta, és csak alig hallhatóan remegett a hangja.

Guenhwyvar rávetődött a rohamozó óriásra, és ahogy a behemót lény eldübörgött alattuk, Tred vállat vont, és követte a párduc példáját, kihasználva, hogy a nagymacska elterelte ellenfelük figyelmét. Hatalmas fejszéjével az óriás fejét vette célba, és még a kőnek csattanó kő hangját is túlszárnyalta az a zaj, ahogy Tred fejszéje belecsapódott az óriás koponyájába.

Regis összerezzent és a törpe után nézett.

– De csinálhatjuk így is – közölte, bár a törpe nem hallhatta.

Tred minden erejét összeszedve, makacsul csimpaszkodott fejszéje nyelébe, és szinte zászlóként lengedezett az óriás fején. Ügyesen meglovagolta a behemótot, ahogy a lény előbb térdre, majd a földre rogyott. Tred felállt a halott lény hátán és megpördült, hogy csatlakozzon a megmaradt bestia elleni harchoz – pontosabban csak megpróbálta, mert a beragadt fejsze visszarántotta.

Oldalról és lentről nyögést hallott, és csak ekkor vette észre -és ő volt az egyetlen, aki észrevette –, hogy Dagnabit nincs éppen szerencsés helyzetben – az összerogyó óriás hatalmas súlya ugyanis maga alá temette.

Drizzt ellentámadásba lendült és felfelé rohant az ösvényen, rárontva a dühödt déróriásnőre. Látta, hogy az óriás lendíti a karját, hogy elhajítsa a markában szorongatott nagydarab követ, mire a drow felidézte magában veleszületett képességét, és sötétséggömböt idézett a lény arca elé. Ő elvetődött oldalra, az elhajított szikla pedig ott csapódott be, ahol az imént állt. Pattant egyet és továbbrepült, súrolta Wulfgar vállát, amitől a barbár elrepült, majd éppen csak elhibázta Catti-brie-t, de kitépte kezéből Taulmarilt, és felhorzsolta a nő ujjait. Bruenor lánya a kezét markolva rogyott térdre, arcát a kín rántotta grimaszba.

Drizzt megrohanta az óriást, aki felé rúgott, mire ő egy szaltóval átrepült a kinyújtott láb fölött, kecsesen földet ért az óriás mögött, megpördült és halálos szablyái két mély árkot vájtak a lény óriási vádlijába.

Bruenor már jött is, és fejszéjével lecsapott az óriás sípcsontjára. A behemót egy brutális pofonnal söpörte félre, de a sziklákon átbucskázó törpe csak megrázta magát, felállt, megigazította egyszarvú sisakját és meglengette ujját az óriás felé. – Na, most aztán felbőszítettél, te elhízott ork! Az óriás ismét Drizzt felé rúgott, de ő túl gyors volt, hogy eltalálja, és újra meg újra félresiklott, újabb és újabb csúf vágást ejtve ellenfelén, amikor rés támadt annak védelmén.

A hatalmas lény egy idő után láthatóan ráébredt, hogy ellenfelei túlerőben vannak, és még egyszer kirúgott az elf felé, de ezúttal szándékosan lassabban – most nem eltalálni akarta a sötételfet, csupán egy helyen akarta tartani. Ezután dél felé fordult és futásnak eredt, csakhogy nem az ösvényt használta, hanem a töredezett sziklákon rohant, ahol hosszú lábaival előnyre tehetett szert. Legalábbis ez volt a terve.

Égisz-agyar süvítve érkezett és nekicsapódott az óriásnő földtől elemelkedő lábszárának – a lökés ereje nekicsapta a lábát a másik bokájának, mire a lény felbukott.

Hatalmasat zuhant, melléből süvítve áramlott ki a levegő. Megpróbált felállni, de esélye sem volt. Drizzt máris ott termett, és végigrohant a hátán. Megérkezett Guenhwyvar is, ráugrott a vállára és belemart a tarkójába. Catti-brie is jött, sérült kezében óvatosan fogva Khazid'heát, az ördögien éles kardot. De ott volt Bruenor is, fejszéstül, mögötte pedig Wulfgar, aki ismét markában szorította hatalmas harci kalapácsát.

És jött Tred is, a kissé megviselt, de komolyabb sebet nem kapott Dagnabitot kísérve.

Mögöttük a párkányon Regis figyelte a harcot és ujjongott. Majd felkiáltott, amikor észrevette, hogy az elsőnek leterített óriás mocorogni kezd, és végtelenül lassú mozdulatokkal megpróbál feltápászkodni. Wulfgar már rohant is vissza, és Égisz-agyar gyorsan, halálos ívben sújtott le a teremtmény irdatlan fejére.

– Még sosem láttam ehhez hasonlót – ismerte el Tred, amikor csapatuk elindult vissza, a várakozó törpék felé.

– Minden a harctér kiválasztásának köszönhető – magyarázta Bruenor.

– És ebben nincs jobb Harcpöröly Bruenornál! – harsogta Dagnabit.

– Nincs, kivéve őt – felelte a király, és fejével Drizzt felé intett, aki éppen Catti-brie kezét kötözte.

A nőnek legalább egy ujja eltörött, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta.

Az éjjel nem tartogatott pihenést a kis csapatnak. Várt rájuk még egy előkészítendő csatatér, ahol még nagyobb ütközetet vívnak majd.

10. fejezet

Hűvös fogadtatás

– Uh-uh – makacskodott Pikel, és nagyot toppantott, elállva Iván útját a varázslatos tölgy felé.

– Mit mondái? – vágott vissza Iván. – Azér' nyitottál ajtót, hogy azután eltorlaszold, te bamba bolond?!

Pikel a testvére mögött üldögélő és bánatos szemeket meresztő medvére mutatott.

– Márpediglen a medvét nem hozod! – bömbölte Iván, és előrerontott.

– Uh-uh – mondta Pikel ismét, megrázta az ujját, és odébb csusszant, elállva testvére útját.

Iván orra szinte összeért bátyjáéval, úgy meredt testvérére, de a háta mögül kisvártatva felhangzó morgás megértette vele, hogy a következő verekedésük nem egyenlő körülmények között folyna le.

– Nem hozhatád – próbált érvelni a sárgaszakállú törpe. – Ezzel lehet, hogy eltéped a mackócsaládjától, már peniglen ezt nem teheted!

– Óóóó – nyögte Pikel, de csak egy másodpercig billent ki egyensúlyából, majd máris felragyogott az arca.

Előrelépett és belesúgott valamit Iván fülébe.

– Honnan tudád, hogy nincs családja? – tiltakozott Iván fenn hangon, mire Pikel megint súgott valamit.Elmondá néked? – bömbölte öccse hitetlenkedve. – Ez az ostoba medve monda el? Te meg elhitted? Arra nem is gondoltál, hogy netalántán füllent? Hogy talán csak azért monda, hogy minél messzebb kerüljön a... kancájától vagy sutájától vagy... medvenőjétől vagy akárhogy is hívják a nősténymedvéket?

– Medvenő, hi-hi-hi – kuncogott Pikel, és megint súgott valamit.

– Ez egy nőstényl – kérdezte Iván, és hátrapillantott. – Honnan tudád...áá, mindegy, el ne mondd! Akármi is, nem számít. Lehet hímmedve, nősténymedve... akármi... akkor sem jő.

Pikel arca szinte besüppedt, alsó ajkát szánandó módon görbítette lefelé, de Ivánt nem hatotta meg. Amúgy sem rajongott ezért az egész fajárásért, ami a legjobb esetben is idegesítő volt, hát még egy vad medvével az oldalán!

– Nem jöhet, és kész – mondta higgadtan. – És ha lekéssük Bruenor koronázását, majd te elmeséled, hogy ez miképp történt. És amikor még a tél is itt talál, a barátid meg nyugovóra tér, majd nézhetsz, amikor lenyúzom az irháját, hogy téli takarót alkossak belőle! És amikor...

Pikel halk nyögése félbeszakította testvére tirádáját – Iván felismerte bátyja hangjában a vereséget.

A zöldszakállú Tömbváll-fivér otthagyta öccsét, és odament a medvéhez. Sokáig vakargatta az állat fülének érzékeny hátulját, simogatta bundáját, és kiszedegette a bolhákat belőle, majd gyengéden a földre rakta a rovarokat.

Persze amikor letett egy-egy felpuffadt példányt a talajra, Iván felkapta, a magasba emelte és szétnyomta zömök ujjai között.

Nem sokkal később a medve elballagott, és bár Pikel váltig esküdözött, hogy nagyon szomorúan távozott, őszintén szólva Iván semmi ilyesmit nem látott rajta. A medve ment a maga útján, és az állatnak feltehetően bármelyik út egyformán jó volt.

Pikel ismét ellépdelt testvére mellett, felkapta legújabb sétapálcáját, és háromszor megkocogtatta a fatönköt, majd mélyen és tisztelettudóan meghajolt, majd engedélyt kért a fától a belépésre.

Iván persze nem hallott semmiféle választ, de a bátyja láthatóan igen, mivel Pikel félig felé fordult, és kinyújtotta a karját, jelezve a sárgaszakállú törpének, hogy menjen előre.

Iván habozott, és intett a bátyjának, hogy menjen előre ő.

Pikel újra meghajolt, és mutatta öccsének, hogy induljon.

Iván még mindig tétovázott, és ezúttal lendületesebb mozdulattal intett fivérének.

Pikel újra meghajolt, még mindig higgadtan, és jelezte, hogy a másik menjen előre.

Iván lépett egyet hátra, majd lépés közben meggondolta magát és inkább testvérét lökte át a fatörzsön, majd ő is megrohamozta a fát.

Homloka hatalmasat csattant a tömör fatönkön.

Tarathiel, az elf halvány és szinte áttetsző bőre, valamint mélykék szeme miatt, amely olyan sötét volt, hogy szinte visszatükrözni látszott a színeket, vézna kis lénynek tetszett. Nem volt túl magas, és karcsúságát csak még jobban kihangsúlyozták szögletes vonásai és hosszú, hegyes fülei. A látvány azonban megtévesztőnek bizonyult, mivel az elf félelmetes harcos volt és azok az ellenségei, akik megkóstolták borotvaéles, karcsú kardját, sok mindennek látták, de véznának és törékenynek semmiképp.

A hold-erdei otthonától egynapi repülésre elterülő, magasan fekvő szélfútta hágóban a nyomokat vizsgálgató Tarathiel könnyen megfejtette azok jelentését. Orkok haladtak át itt, méghozzá sok-sok ork és nem is olyan régen. Megszokott esetben ez nem aggasztotta volna túlzottan – az orkok mindennapos bosszúságot jelentettek a Világ Háta és a Rauvin-hegység közti vadonban –, de az elf idáig követte a nyomokat, és tudta, honnan jöttek. Hold-erdőből – szeretett otthonából – indultak ki, és tulajdonosaik sok-sok kidöntött fát cipeltek magukkal.

Tarathiel a fogát csikorgatta. Ő és klánja kudarcot vallottak erdei otthonuk védelmében – még ahhoz sem sikerült elég gyorsan megtalálniuk az orkokat, hogy idejében üldözőbe vegyék őket. Tarathiel tartott tőle, hogy ennek még súlyos következményei lesznek. Lehet, hogy a védelem hiánya arra serkenti a rusnya bestiákat, hogy visszatérjenek?

– Ha megteszik, mind egy szálig levágjuk őket – mondta a holdelf a mellette füvet legelésző hátasának.

A pegazus horkantott egyet, mintha értené. Felszegte fejét és szorosabbra zárta hátán szárnyait.

Tarathiel mosolyogva nézett a gyönyörűséges teremtményre – ez volt az egyik pegazus abból a kettőből, amelyet, évekkel ezelőtt ugyanezekben a hegyekben mentett meg, amikor az anya- és az apaállatot óriások megölték. Tarathiel rábukkant a sziklás völgyecskében heverő tetemekre – hatalmas sziklák végeztek velük. A halott kanca serényéből meg tudta állapítani, hogy az nemrég szült meg, és Tarathiel közel egy teljes tíznapot töltött el a környéken, de végül ráakadt a két csikóra. A páros szépen nevelkedett Hold-erdőben Tarathiel klánjának segítségével – az elfek nem tekintették őket tulajdonuknak. Amelyiken Tarathiel ide érkezett, az Alkony nevet kapta – hosszú és csillogó fehér sörényének vöröses árnyalata miatt –, és elfogadta az elfet lovasának. A másik pegazust Pirkadatnak keresztelte el, mivel annak ragyogó fehér sörényét halványpiros és sárgás rózsaszín szálak szőtték át. Az egyforma magas – tizenhat markos – pegazusok azonos izomzattal, erős, vaskos lábakkal és széles, tömör patákkal büszkélkedhettek.

– Menjünk, keressük meg az orkokat és szórjuk meg őket – somolygott Tarathiel és rákacsintott hátasára.

Alkony – mintha csak értené – a földet kapálta. Kisvártatva a levegőbe emelkedtek, és hatalmas, erős szárnyait hol óriási erővel lendítette meg, hol szétterítette, befogván velük a hegyi szirteken felfelé csapódó széllökéseket. Hamarosan észrevették a mintegy húszfős ork csapatot, amint egy magasabb hegyi ösvényen csörtettek.

Lovas és lovasa annyira összehangolt párost alkotott, hogy Tarathiel pusztán a lábával irányította hátasát – a pegazus lezúdult a magasból, és mintegy ötven lábbal az orkok fölött húzott el. Az elf íja szorgalmasan pendült, egyik nyilat küldve a másik után a lent menetelőkre.

Azok összevissza rohangásztak, és fennhangon szitkozódtak -Tarathiel úgy sejtette, hogy többen sérültek meg, amikor fejvesztetten beugráltak a sziklák mögé vagy átvetődtek a sziklás gerinceken, mint ahányat nyilával eltalált. A pegazus felfelé emelkedett, bevette a sziklák között húzódó kanyart, majd repült még egy ideig, mielőtt visszakanyarodott volna. Az elf időt akart adni az orkoknak, hogy összetömörüljenek, időt, hogy azt higgyék, elmúlt a veszély. Ezúttal gyorsabban akart lecsapni. Sokkal gyorsabban.

A pegazus még magasabbra emelkedett, majd élesen bedőlt oldalra és meredek ívben zuhanni kezdett, vadul csapkodó szárnyakkal. Ezúttal sokkal alacsonyabban érték el a kanyart – éppen csak kívül voltak az orkok szálfegyvereinek és hosszú lándzsáinak döfési távolságán. A gyors repülés dacára Tarathiel nyilai újra és újra célt értek – az egyik nyomorult orkot egyenesen mellbe találta lövése, hátra és a földre taszítva azt.

Alkony elzúgott a rusnya bestiák fölött – mindenféle hajítófegyverek zúgtak a páros felé, hogy ártalmatlanul suhanjanak el mögöttük.

Tarathiel harmadszor nem kísértette a szerencséjét. Hátasa dél-kelet felé fordult, és maga mögött hagyva a hegyeket, szélsebesen repült hazafelé.

– Honnan tudhattam volna, hogy az ostoba varázslatod lejárt? – bömbölte Iván, miközben testvére képtelen volt abbahagyni a nevetést. A sárgaszakállú törpe feldagadt orrából még mindig csöpögött a vér. – Akkor sem látám az ostoba ajtódat, amikor az ott volt, így hát honnan tudhattam volna, hogy az ajtó nincs ott, amikor már tényleg nem volt ott?

Pikel majd megszakadt a röhögéstől.

Iván előrelépett és meglendítette öklét, de a másik persze tudta, hogy mire számítson, ezért előrebillentette a fejét, amitől a fején viselt főzőüst a kezébe hullt, amivel hárította fivére ütését.

Bong! Iván fájdalmában fel-alá szökdécselt.

– Hi-hi-hi.

A fiatalabbik Tömbváll kisvártatva összeszedte magát, majd a testvérére rontott, csakhogy az becsusszant az egyik fába és eltűnt.

Iván megtorpant, megcélozta a fát és testvére után ugrott. A világ azon nyomban a feje tetejére állt – a szó szoros értelmében. Pikel fajáró varázslata nem volt éppen sétagalopp – nem sík és egyenes terepen zajlott. A testvérek a gyökérhálózaton suhantak végig, mágikus módon olvadtak bele a fákba, majd egyik gyökérről a másikra jutottak. Gyorsan száguldottak felfelé, hogy a következő pillanatban alázuhanjanak – Pikel ilyenkor azt visította, hogy „Vííí!!”, míg Pikelnek nem kis nehézségébe került, hogy gyomra tartalmát a helyén tartsa.

Az egyik különösen tekergős szakaszon dugóhúzószerűen pörögtek végig, majd olyan éles kanyarok sora következett, hogy Iván előbb a szája egyik, majd másik felét harapta meg.

Ez így ment perceken át, míg végül a testvérek előbukkantak a fából – már éppen ideje volt. Iván, aki valahogy beérte, sőt leelőzte Pikelt, arccal előre a sárba toccsant. Pikel már jött is a nyomában, és hatalmas lendülettel zuhant fivérére. Valahogy mindig ez történt.

Ekkor hatalmasat taszított öccsén, lehengerítve magáról, de Pikel hahotázását ez sem törte meg.

Iván ráugrott, hogy megfojtsa testvérét – de ehhez túl kába, túl szédült volt, és a gyomra is háborgott. Lépett egyet előre, kettőt oldalra, majd kis szünet következett, azután a harmadik és negyedik lépés, és végül nekikoppant egy fának. Már majdnem sikerült feltápászkodni, de ekkor elbotlott egy gyökérben és térdre rogyott.

Iván felnézett, és megint megpróbált felállni, de megszédült és háborgó gyomrához kellett kapnia.

Pikel is szédelgett, de ő meg sem próbált küzdeni ellene. Cadderly kisgyerekeihez hasonlóan, nagy nehezen feltápászkodott, és nevetve próbált meg egyenesen járni, hogy a végén a földre essen – szemmel láthatóan nagy élvezetét lelte a dologban.

– Ostoba dú-dad – dörmögte Iván, mielőtt bedobta volna a törülközőt.

Tarathiel a pegazusokat figyelte: ahogy Alkony és Pirkadat játékosan összedörgölték az orrukat, szemmel láthatóan örülve annak, hogy ismét együtt lehetnek. Átügettek az aprócska réten, miközben egymásra nyihogtak és időről időre oldalba bökték egymást.

– A végtelenségig elnéznéd őket – szólalt meg valaki a háta mögött, csodálatosan dallamos hangon.

Az elf megfordult és végigmérte Innovindilt, legkedvesebb barátját és egyben szerelmesét, aki felé tartott a réten át. Az elf nő alacsonyabb volt nála – szőke haja szinte tökéletesen ellenpontozta az ő fekete üstökét, de szeme épp oly csodás kékben tündökölt, mint az övé. Ragyogó arca teljesen elvarázsolta Tarathielt – mosolyát csak még titokzatosabbá tette éppen csak észrevehetően lefelé görbülő szája szeglete, ami mintha azt suttogta volna: én olyasmit is tudok, amit te nem.

A nő Tarathielhez lépett és belekarolt.

– Túl sokáig voltál távol – rótta meg.

Szabad kezével beletúrt a férfi hajába, majd ujjai lejjebb csusszantak, és gyengéden végigsimították a másik karcsú, de erős mellkasát.

Tarathiel, akinek arcán nyugalom és öröm ömlött szét, míg a játszadozó pegazusokat nézte, és még inkább felvidult Innovindil érkeztével, most elkomorult.

– Megtaláltad őket? – kérdezte a nő.

– Tarathiel bólintott.

– Egy csapat ork volt, épp ahogy gyanítottuk. Alkony és én az északi hegyek között értük utol őket. Hold-erdőben kidöntött fákat cipeltek magukkal.

– Mennyien voltak?

– Nagyjából húszan.

Innovondil féloldalasan elmosolyodott.

– És mennyien maradtak életben?

– Legalább egyet megöltem – felelte Tarathiel –, a többiekre meg alaposan ráijesztettem.

– Ez elég lesz ahhoz, hogy ne is gondoljanak a visszatérésre?

Az elf újfent bólintott.

– Mi ketten kimehetnénk és újra megkereshetnénk őket – vetette fel Tarathiel, és viszonozta kedvese mosolyát. – Legalább egy napba telne utolérni őket, de ha mindannyiukkal végzünk, akkor biztos, hogy sosem jönnek vissza többé.

– Az elkövetkező néhány napot jobban is eltölthetjük – felelte Innovindil, és közelebb lépett-férjéhez, majd szájon csókolta.

– Örülök, hogy visszatértél – búgta jóval rekedtesebb és komolykodóbb hangon.

– Akárcsak én – értett egyet Tarathiel teljes szívéből. Maguk mögött hagyták a rétet és a játszadozó pegazusokat. Az aprócska falu, Holdszőlő felé indultak, amely otthont adott nekik és egész klánjuknak. Alig hagyták el a rétet, amikor a távolban észrevették a tábortüzet.

Tábortűz Hold-erdőben!

Tarathiel Innovindil kezébe nyomta íját, és előhúzta karcsú kardját. A páros azonnal útnak eredt, teljes csendben suhantak át a sötét fák között. Még a tábortűzhöz vezető út felét sem tették meg, amikor klánjukból mások is csatlakoztak hozzájuk, fegyverrel a kézben és harcra készen.

– Már megint hústalan ragu! – harsogta Iván. – Nem csoda, hogy mostanság a gyomrom állandóan háborg! Egyszerűen nem hagyod, hogy húst egyek!

– Uh-uh – intett az ujjával Pikel, amit Iván egyre jobban kezdett unni. Már számtalanszor elképzelte, hogy leharapja azt a kurta és görbe képződményt. Legalább ennék egy kis húst, derült magában.

– Igazi ennivalót akarok! – bömbölte Iván. Talpra ugrott és meglengette a fejszéjét. – És sokkal könnyebb lenne az őznek is vagy bárminek, amit találunk, ha fogva tartanád a varázslatiddal, míg én végzek vele!

Pikel undorodva fintorgott és nagyot toppantott, majd kezét karbafonta a mellén.

– Bah! – horkant rá Iván, és nekiindult az erdőnek.

Ám azonnal meg is állt, amint észrevette, hogy a fölötte lévő ágon egy elf guggol, kezében felajzott íjjal.

– Pikel – szólt oda halkan testvérének, és meg sem moccant, még az ajkát is alig merte mozgatni. – Lennél olyan szíves és beszélgetnél ezzel a fával, itt énelőttem?

– Uh-oh – érkezett fivére válasza.

Amikor Iván ránézett, látta, hogy testvére tökéletesen mozdulatlanul áll és a levegőbe emeli kezét a megadás jeleként – körülötte zord arcú elfek, lövésre készen tartott íjakkal.

Az erdő megelevenedett a két testvér körül, ahogy minden fa mögül és az árnyékból újabb elfek surrantak elő.

Iván vállat vont, és a válla fölött a földre dobta súlyos fejszéjét.

11. fejezet

Előnyös terepen

Idegesnek tűntek, amikor felkerekedtek, hogy útnak indulnak -immár egyetlen óriás kísérte a hordát, most, hogy a másik három nyomtalanul eltűnt. Az egyik fenyő ágán kuporgó Drizzt Do'Urden – nem sokkal alatta halad majd el az óriás – tisztán látta, hogy az orkok mennyire éberek, és tudta, hogy neki meg a barátainak még pontosabban kell végrehajtaniuk a tervet. Azt is tudta, hogy az óriás jelenti a siker kulcsát, és ezt egyértelműen tudatta is Dagnabittal meg Bruenorral, amikor megvitatták erőik elrendezését. Az igazában végsőkig bízó Drizzt saját szakállára cselekedett, amikor az úton a rejtőzködő törpék előtt helyezkedett el. Készen állt – akárcsak félelmetes társa, a párduc –, hogy bevigye a – reményei szerint – döntő fontosságú csapást.

Az aprócska, védett völgyben a fák között tekergőző csapást könnyű volt követni. Drizzt visszafojtotta lélegzetét, és testét nekipréselte a fenyő törzsének, amikor az orkok – igen okosan -felderítőket küldtek ki a terep átvizsgálásra. Most örült csak igazán, hogy meggyőzte Bruenort és Dagnabitot, hogy a rajtaütés helyét valamivel feljebb jelölték ki.

Az ork felderítők szétrajzottak, ki- és besurrantak az árnyékokba, szétrugdosták a nagyobb levélkupacokat. Ketten védekező testtartást vettek fel, míg két másik visszaindult arra, ahonnan jöttek, és jelezték, hogy tiszta a terep.

Hamarosan érkezett is a horda – könnyed léptekkel meneteltek, és most már láthatóan nem aggódtak különösebben.

Az első ork elhaladt Drizzt alatt, aki átpillantott a csapás túloldalára, és intett Guenhwyvarnak, hogy várjon még, de álljon készen.

Egyre több és több ork vonult el, majd jött a komor képű, magányos óriás.

Drizzt helyet változtatott a gondosan kiválasztott ágon, lassan előhúzta szablyáit és leengedte őket maga mellé, a köpenye alá rejtve a pengéket, nehogy a csillogó fém és a mágikus izzás árulója legyen.

Az óriás hatalmas léptekkel haladt el a fa alatt, tekintete az előtte elterülő tájat fürkészte. Drizzt ugrott, és az óriás irdatlan vállaira érkezett, majd szablyái lecsaptak – de máris lendült tova, át az ösvény túloldalán álló másik fenyőre, ahogy a hatalmas lény feléje nyúlt. A drow kósza nem ejtett mély sebet – nem is ez volt a célja –, de elérte, hogy az óriás elforduljon, az arca felfelé nézzen, a karját pedig kinyújtsa.

Így amikor Guenhwyvar a szomszédos fáról rávetette magát a behemótra, szabadon hozzáférhetett az óriás torkához – a párduc fogást talált rajta, és szaggatni kezdte fogával meg karmával.

Az óriás roncsolt torkával bömbölni próbált, hatalmas kezei pedig lecsaptak a párducra. Guenhwyvar azonban nem tágított, karmaival csak még jobban tépte a húst, fogai még keményebben mélyedtek a szörnyeteg bőrébe – marcangolta és harapta a gigantikus lény légcsövét, felszaggatta az ütőereket.

Az orkok szétrajzottak, hogy kikerüljenek az ide-oda tántorgó csizmák és az elpattanó ágak útjából.

– Mi folyik ott? – rikoltotta az egyik ork.

– Egy átkozott puma! – bömbölte válaszul egy másik. – Egy hatalmas fekete puma!

Az óriásnak végre sikerült letépnie magáról a makacsul csimpaszkodó Guenhwyvart, észre sem véve, hogy ezzel saját nyakából is kirántott egy szép nagy darabot. A bestiának hatalmas erőfeszítések árán sikerült két nagy tenyere közé fognia a macskát, és elkezdte összepréselni. Guenhwyvar erejéből csak egy szánalmas nyikkanásra futotta.

Drizzt összerándult, és elbocsátotta a párducot, vissza asztrális otthonába. Az óriás még nagyobb erőt fejtett ki, de Guenhwyvar már anyagtalan köddé olvadt.

A szörnyeteg ekkor a nyakához kapott, és kétségbeesetten tapogatta a sebet, próbálva elállítania a torkából spriccelő vért. Ide-oda dülöngélt, szétrebbentve a megrettent orkokat, majd térdre zuhant, hogy végül levegőért kapkodva a porba rogyjon.

– Az a macska ölte meg! – rikoltotta az egyik ork. – Az, amelik ottan van alatta!

Orkok rohantak az óriás segítségére, de a földön vergődő és remegő lényt megközelíteni sem tudták. Vagy húszan figyelték a kínlódó bestiát, hogy vajon fel tud-e még állni.

Észre sem vették a sötételfet, aki lesurrant a fáról és elfoglalta kijelölt helyét.

Szintén nem érzékelték a közelebb lopódzó törpéket, akik már kezükbe fogták hajítókalapácsaikat.

Végül egyikük meglátta a feléjük közeledőket: a lény szeme kerekre tágult, kezét kinyújtotta és kiáltásra nyitotta száját. Most már a többiek is meglátták a közelgő veszedelmet: sikoltozni, visítani, könyörögni és óbégatni kezdtek.

Kiáltásaikat azonban elnyomta annak a több mint húsz törpének a bömbölése, akik rohamra lendültek, elhajították kalapácsaikat, majd fejszéket, harci pörölyöket, kardokat és csákányokat lengetve zúdultak az orkokra, gyors és halálos rendet vágva közöttük.

Az egyik hátrébb álló ork viszonozni akarta a szakállasok csatakiáltását – de ekkor egy szablya lecsapott a hátára, és széthasította a tüdejét. Valamivel odébb egy fajtársa megpróbálta megszervezni a védelmet – amíg egy nyílvessző el nem zúgott a feje mellett és bele nem fúródott az egyik fa törzsébe. A saját biztonságát a védelem felállításánál többre tartó vezérjelölt lebukott, oldalra hemperedett, majd felpattant és elrohant.

– A törpékhez legközelebb álló orkok már éppen kezdték volna összeszedni magukat, amikor megérkezett Wulfgar és harci kalapácsa dühödten lecsapott, egyszerre két orkot repítve félre. Kapott néhány apróbb sebet, de ezek még csak lelassítani sem tudták, és ettől cseppet sem zengte kevésbé hangosan Tempushoz, a háború istenéhez szóló dalát.

A csatától kissé távolabb Catti-brie egyszerre érzett túláradó örömet és keserűséget. Időről időre felemelte az íját, hogy azután csalódottan engedje le. Felhorzsolt ujjaival egyszerűen képtelen volt elég pontosan célozni ahhoz, hogy megkockáztasson egy lövést a barátai közelében. Ezt még tetézte az a tény, hogy fogalma sem volt, merre lehet Drizzt az ide-oda szaladgáló, sikoltozó orkok között. Keserűséggel töltötte el, hogy kimarad a csatából, habár az ütközet eddig a reményeik szerint alakult. Támadásuk teljesen váratlanul érte az orkokat, és a tüzes törpék nem is haboztak kihasználni egy ilyen lehetőséget.

Catti-brie-t még jobban felvillanyozta Wulfgar mozdulatainak szépsége. A barbár magabiztosan és vadul küzdött – minden egyes halálos csapásából csak úgy sütött az önbizalom. Ez nem az a férfi volt, aki eljegyezte őt, akiből bizonytalan, aggódó, őt mindenképpen védeni akaró harcos lett. Ez nem az a férfi volt, aki otthagyta őket, amikor útra keltek, hogy elpusztítsák a Kristályszilánkot.

Ezt a Wulfgart még a Jeges Szelek völgyéből ismerte – ő volt az, aki olyan lelkesen rohamozta meg Drizzttel együtt Biggrin barlangját. Ez a Wulfgar vezette a barbárok ellentámadását Akar Kessel csapatai ellen a fagyott tundrán. Ő volt az, Beornegar fia, aki immár valóban kiszabadult Errtu karmai közül.

Catti-brie nem tudta elfojtani mosolyát, ahogy őt nézte, amint belegázol az ellenfél sűrűjébe – valahogy ösztönösen tudta, hogy a mai napon sem kard, sem husáng nem árthat neki, és hogy Wulfgar ma valahogy mindenki fölött áll. Égisz-agyar úgy taszította félre az orkokat, mintha azok csak gyerekek lennének. Az egyik ork egy facsemete mögé bújt, mire Wulfgar minden eddiginél nagyobbat mordult, minden eddiginél hangosabban bömbölt és még nagyobbat ütött, mint eddig – csapása elrepítette a kis fát és a mögötte kucorgó lényt is.

Mire Catti-brie le tudta venni a szemét a barbárról, a harc már véget ért – a még mindig legalább háromszoros túlerőben lévő orkok a szélrózsa minden irányába menekültek; sokan még a fegyverüket is elhajigálták.

Bruenor és Dagnabit gyors és határozott utasításokkal irányította a katonákat, próbálva minél több menekülő útját elvágni. Wulfgar a közelébe került futókat mind egy szálig beérte és levágta.

Catti-brie észrevette, hogy az ösvény másik oldalán három ork berohan a fák közé felkapta az íját, de már elkésett azzal, hogy célba vegye őket.

Ekkor a facsoportban terjengő homály sötétebb színt öltött, ahogy mágikus sötétség burkolta magába, és a felharsanó sikolyok elárulták, hogy Drizzt odaát van, és kézben tartja a dolgokat.

Egy ork rohant elő a feketeségből, és egyenesen Catti-brie felé szaladt, a nő pedig felemelte Taulmarilt, hogy leterítse.

De ekkor az ork váratlanul felbukott, és hatalmasat zuhant a földből hirtelen kinövő dudorodáson. Catti-brie a fejét csóválta és elvigyorodott, amikor meglátta a kigömbölyödő és földről felszökkenő Regis aprócska alakját. A félszerzet ugrott egyet, és újra meg újra meglendítette buzogányát, majd savanyú arccal ugrott hátra a szanaszét spriccelő karmazsinvörös folyadék elöl. Felpillantott, észrevette Catti-brie-t, majd vállat vont, és ismét visszabújt a fű közé.

A nő körbenézett, készenlétben tartván íját, de azután levette az idegről a nyilat és visszarakta azt mágikus, mindig teli tegezébe.

A rövid és véres csata véget ért.

Egész Faerűnön nem akadt keményebb faj a törpéknél és még a törpék között is csak kevesen vehették fel a versenyt szívósságban a Harcpöröly klán tagjaival – főként azokkal, akik a Jeges Szelek völgyéből érkeztek, és túlélték a könyörtelen vidéknek minden veszélyét –, így hát a csata már régen véget ért, és a törpék újracsoportosultak, amikor a sebesültek egyáltalán észrevették, hogy sebet kaptak. Akadtak komoly és mély vágások, és legalább ketten bele is haltak volna, ha nincs közöttük két pap, akik gyógyító varázslatokkal, kenőcsökkel és kötszerrel látták el a sérülteket.

A sebesültek között volt a büszke és erős Wulfgar is, akin az ork fegyverek számos heget ejtettek. A barbár egy szóval sem panaszkodott, csupán ösztönösen felmordult, amikor az egyik törpe csípős folyadékot öntött a sebeire, hogy kitisztítsa őket.

– Rendben vagy? – kérdezte tőle Catti-brie, amikor rábukkant az egyik sziklán sztoikusan üldögélő férfira, aki türelmesen várta, hogy sort kerítsen rá a két túlterhelt pap valamelyike.

– Kaptam néhány sebet – felelte tényszerűen. – Egyik sem fáj annyira, mint az, amelyiket Bruenor okozott, amikor először találkoztunk...

Széles mosoly derengett fel Wulfgar arcán, és Cattí-brie arra gondolt, hogy ennél szebb látványban még sosem volt része. Drizzt érkezett, a kezét dajkálva.

– Az egyik ork fegyverének markolata találta el – magyarázta, és újfent megrázta a sérült végtagot.

– Hol van Bendőkorgi? – kérdezte Catti-brie.

A drow arrafelé intett a fejével, ahol Regis felbuktatta az orkot.

– Sosem hagyja ki a tetemek átkutatását a harc végeztével – mondta. – Azt mondja, ez a dolog lényege.

Még egy darabig ücsörögtek és beszélgettek, mígnem vita hangjai ütötték meg a fülüket.

– Bruenor és Dagnabit – jelentette ki Catti-brie. – Vajh miről vitatkozhatnak? – kérdezte vidáman.

Felállt, akárcsak Drizzt, de amikor látták, hogy Wulfgar nem követi példájukat, megfordultak és kérdően néztek a barbárra, aki csak intett, hogy menjenek.

– Komolyabbak a sebei, mint ahogy mondja – súgta Catti-brie a drow-nak.

– De ha százszor ennyi sebet kapna, még akkor is talpon lenne – nyugtatta meg a sötételf.

Mire megérkeztek a vita színhelyére, már tudták az okát -Catti-brie sejtése persze helyesnek bizonyult.

– Akkor indulánk Mithrill Csarnok felé, amikor azt mondám, hogy indulok Mithrill Csarnok felé! – dörögte Bruenor, és ujjával keményen mellbe bökte Dagnabitot.

– Sebesültjeink vannak – felelte parancsnoka, aki állhatatosan küzdött a sors által rárótt nehéz teherrel: próbálta megvédeni a makacs Bruenort, főként önmagától.

A király Drizzt felé fordult.

– Te mit gondolsz? – kérdezte. – Én amondó vagyok, hogy egészen Lapályosig kellene mennünk, felkeresve az útba eső városokat. Nem engedhetjük, hogy figyelmeztetés nélkül törjenek rájuk.

– Az orkok meghaltak vagy szétfutottak – vágott közbe Dagnabit –, és mostanra az összes óriásuknak is vége.

Drizzt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez az állítás igaz. Az óriások öltözete és ápolt külsejük arról árulkodott, hogy nem csavargó példányokkal akadtak össze, hanem egy nagyobb klán tagjai lehettek. Ennek dacára úgy döntött, hogy a feltehetőleg nagy megdöbbenést keltő sejtéseit egyelőre megtartja magának, amíg nem szerez újabb értesüléseket.

– Ezek az orkok és ezek az óriások! – bömbölte Bruenor, mielőtt Drizzt bármit is mondhatott volna. – Lehet, hogy még többen vannak, és csapatokban bóklásznak a környéken!

– Ez csak még egy okkal több, hogy miért térjünk haza, rendezzük erőinket, és vegyünk magunk mellé Pwentet, meg a fiait – válaszolta Dagnabit.

– Vigyük csak magunkkal Pwentet, meg a törpéit, így Lapályos lakóinak az orkok miatt kell majd a legkevésbé aggódniuk! – vágott vissza Bruenor.

Többen – köztük Drizzt is – elértették a tréfát, és hálásan fogadták annak feszültségoldó hatását. Viszont Dagnabit – akit még sosem láttak ilyen morcosnak – láthatóan nem volt fogékony hangulatban.

– Jól van, amit mondasz, abban van némi ráció – ismerte be egy pillanattal később Bruenor. – Ahogy én a dolgokat látám, itt rengeteg tennivalónk vagyon, és én egyiket sem akarám elhanyagolni. Hazavisszük a sebesülteket. Értesítjük az errefelé élőket a veszélyről, és segítünk nekik felkészülni, mi pediglen nekilátánk és megtesszük az előkészületeket, ha esetleg harcra kerülne sor Mithrill Csarnok közelében.

Dagnabit mondani akart valamit, de Bruenor felemelt kézzel fojtotta bele a szót és folytatta:

– A sebesülteket küld haza, és rendelj melléjük egy csapatot. Parancsold meg Pwentnek és fiainak, hogy közülük százan verjenek tábort az Őrző-völgyétől északra. Kétszázan menjenek és foglaljanak állást a Surbrin menti síkságon, Mithrill Csarnoktól északra. Mi teszünk egy kört és ezzel kész is.

– Jó terv, egyetértek vele – közölte Dagnabit.

– Jó terv, néked nincs más választásod – javította ki Bruenor.

– De... – kezdte mondani, de a király máris Drizzt és Catti-brie felé fordult.

Ám erre Bruenor visszapördült.

– Te azokkal mész, akik visszakísérik a sebesülteket Mithrill Csarnokba – fejezte be mondatát Dagnabit.

Drizzt megesküdött volna, hogy nem káprázott a szeme, és Bruenor fülén füstöt látott távozni, sőt szinte biztos volt benne, hogy a következő néhány percben Bruenort fogja lerángatni Dagnabit szakálláréi.

– Azt mondád, menjek és bújjak el? – kérdezte a király, és odalépett a törpe elé, orrát nekinyomva a másik szaglószervének.

– Azt mondám, hogy az én feladatim megóvni téged!

– Ki adta néked ezt a feladatot?

– Gandalug.

– És hol van most Gandalug?

– Egy sziklasírban pihen.

– És ki veszi át a helyét?

– Nos, ez a te feladatid lenne.

Bruenor az orra alatt somolyogott, csípőre tette kezét, és úgy nézett Dagnabitra, mintha itt már nem lenne mit mondania – a dolog logikája annyira egyértelmű.

– Na igen, Gandalug azt is mondotta, hogy ezt fogod mondani – felelte a vereségébe láthatóan beletörődött Dagnabit.

– És mit mondott arról, hogy mit mondj nékem, ha megteszem?

A másik törpe vállat vont.

– Csak nevetett.

Bruenor vállon veregette parancsnokát.

– Menj és intézkedj, hogy a parancsimat teljesítsék. Tizenöten maradjanak velünk – nem számítva enfiamat, leányomat, a félszerzetet és a drow-t.

– Legalább egy papot vissza kell küldenünk a sérültekkel.

Bruenor bólintott.

– A másik marad.

Most, hogy mindent elrendezett, a király Drizzt és Catti-brie felé fordult.

– Wulfgar is megsebesült – tudatta vele fogadott lánya.

Együtt mentek vissza – Wulfgar még mindig a sziklatömbön ücsörgött, és éppen szoros kötést ügyeskedett az egyik combjára.

– Vissza akarsz térni a hazatérőkkel? – kérdezte tőle Bruenor, és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a barbár számos sebét.

– Csak annyira, amennyire te – felelte Wulfgar.

Bruenor elmosolyodott, és ejtette a témát.

Később tizenegy törpe – köztük hét sebesült (egyiküket hevenyészett hordágyon vitték) – indult el a lankás terepen dél és otthonuk felé. A Bruenor vezette tizenöt törpe, továbbá Tred és Dagnabit, valamint az oldalvéd szerepét adó Drizzt, Catti-brie, Regis és Wulfgar északkelet felé fordult.

12. fejezet

A fordulat

– Ha nem futottak volna el, győztünk volna – bizonygatta Urlgen füstölgő apjának. – Gerti óriásai úgy futottak el, akár a koboldok!

Obould király összehúzta szemöldökét, és belerúgott az egyik hasmánt fekvő ork hullájába, amitől a tetem félig a levegőbe emelkedett, majd visszahullt a porba – rút arcán végtelen békesség honolt.

– Hányan voltak a törpék? – kérdezte.

– Seregnyien! – rikoltotta Urlgen, és vadul lengette a karját. – Sok százan!

Az ifjú parancsnok mellett álló ork értetlen arcot vágott, és már éppen mondani akart valamit, de ekkor Obould fia nagyon csúnyán meredt rá, mire a teljesen megzavarodott harcos befogta a száját.

Obould mindentudóan figyelte a jelenetet, és már sejtette, miért lódít ilyen hatalmasat a fia.

– Sok százan? – kérdezett vissza. – Akkor Gerti három hiányzó óriásával sem mentetek volna túl sokra, nem igaz?

Urlgen valamit motyogott válaszul, amit végül azzal a nevetséges állítással zárt le, hogy a törpék számbeli fölénye ellenére katonái sokkal jobbak voltak a támadóknál, és hogy a hiányzó három óriás a taktikai visszavonulást elsöprő és hatalmas győzelemmé változtathatta volna.

Obouldnak feltűnt, hogy fia sem most, sem akkor, amikor megérkezett barlangrendszerébe a rossz hírekkel, nem ejtette ki száján a „vereség” vagy „menekülés” szót.

– Érdekelne, hogy sikerült megszöknötök – szólalt meg az ork király. – Heves csata volt?

– Hosszú, nagyon hosszú időn át tartott – felelte Urlgen.

– A törpék mégsem kerítettek be titeket? Hiszen sikerült kijutnotok.

– Csak azért, mert áttörtünk!

Obould megint csak értően bólintott – nagyon is jól tudta, hogy Urlgen és harcosai miért eredtek futtásnak, és menekültek el a mondottnál jóval kisebb létszámú haderő elöl, amely valószínűleg még Urlgen csapatánál is kevesebb katonából állt. Az ork királyt azonban nem ez nyomasztotta. Sokkal jobban aggódott amiatt, hogy miként kisebbíthetné a vereség nagyságát, ami akár végzetes csapást is mérhet a Gertivel fennálló törékeny és mindennél fontosabb szövetségére.

Minden fennhéjázása és a csapataiba vetett bizalom ellenére – végtére is számos ork törzs fogadott hűséget neki – az eszes ork vezető nagyon jól tudta, hogy Gerti nélkül minden hódítása csak a vad határvidék legelszigeteltebb részeire korlátozódhat. Egymagában csak a Sokvesszős-citadellánál elszenvedetthez hasonló fiaskó vár rá.

Obould azt is tudta, hogy Gerti nem lesz túl boldog, ha megtudja, hogy az egyik óriása odaveszett, és egy levágott orkokkal teli mezőn fekszik. Az ork király fejében egyik kellemetlen gondolat kergette a másikat, miközben a halott behemót felé vette útját. A hatalmas termetű lény testén kevés seb látszott – viszont a torkát gyakorlatilag kitépték.

Rejtélyes arckifejezéssel meredt Urlgenre, és intett neki, hogy beszéljen.

– A felderítőim szerint egy hatalmas macska tette – magyarázta a fia. – Egy nagy fekete macska. Arról a fáról ugrott neki a torkának. Megölte az óriást, az pedig megölte őt. – Hol van?

Urlgen szája grimaszba görbült, és félelmetes felső agyarai belemélyedtek az alsó ajkába. Végignézett a közelben álló orkokon, mire azok kérdő pillantást vetettek egymásra.

– Biztos a törpék vitték el. Gondúlom, az irhája kellett nekik.

Obould arca nem éppen azt tükrözte, hogy meggyőzte volna a válasz. Hirtelen felmordult, hatalmasat rúgott az óriásba, és busa szemöldökét összehúzva elviharzott, miközben azon morfondírozott, miként tüntethetné fel ezt a katasztrófát kedvező színben Gerti előtt, Talán a három dezertőrre háríthatná a felelősséget, és megkérhetné az óriásnőt, hogy ugyan magyarázza már el az alattvalóinak, legyenek szívesek értesíteni a velük portyázó orkokat szándékaikról. Igen, ez talán beválik, somolygott magában, de ekkor a környező vidék átkutatására kiküldött felderítők egyike felkiáltott, Jelezve, hogy talált valamit. A felderítő által találtak pedig hamarosan gondolatai átfogalmazására késztették a felbőszült és ideges ork királyt.

Obould szemöldöke még jobban összeszaladt, amikor felmérte a másik csata színterét, ahol a három hiányzó óriás – köztük Gerti egyik legkedvesebb barátja – hevert holtan. Nem messze feküdtek attól a helytől, ahol a végzetes csata előtti éjszakán Urlgen csapatai táboroztak, és Obouldnak nem esett nehezére rájönni, hogy ezek hárman már akkor is hiányoztak, amikor a többiek felkerekedtek. Azt is tudta, hogy erre nyilván Gerti is rájön majd, aki minden bizonnyal körülnéz itt, ha ő ragaszkodni fog ahhoz, hogy a fiaskó inkább az óriások hibája és nem az orkoké.

– Hogy történt? – kérdezte Urlgent.

Mivel fia késlekedett a válasszal, a felbőszült Obould megpördült és egy hatalmas ökölcsapással a földre terítette.

– Obould megrémült – közölte Ad'non Kareese a három másik összeesküvővel.

A drow követte Obouldot és katonáit, megszemlélte mindkét csata színhelyét, és nem sokkal ezután beszélt is vele – szokásához híven ezúttal is türelemre intette.

– Jól is teszi – kacagott fel Kaer'lic Suun Wett. – Gerti labdát gyúr belőle és átrúgja a hegyeken.

Tos'un csatlakozott a papnő nevetéséhez, de sem Ad'non, sem Donnia Soldou nem találta a helyzetet mulatságosnak.

– Ez véget vethet a szövetségnek – jegyezte meg Donnia.

Kaer'lic vállat vont, mintha ez a legcsekélyebb mértékben sem izgatná, mire a másik drow nő dühödt pillantást vetett rá.

– Neked elég, ha csak üldögélünk itt fényűző kényelemben, és halálra unjuk magunkat?

– Vannak rosszabb lehetőségek is.

– És vannak jobbak is – vetette gyorsan közbe Ad'non Kareese. – Hatalmas gazdagságra tehetünk szert, közben még jól is mulathatunk, és mindezt igen csekély kockázattal. Szeretném, ha ez a szövetség fennmaradna.

– Akárcsak én – tette hozzá Donnia.

Kaer'lic megint csak a vállát vonogatta, és láthatóan az egész dolog mélységesen untatta.

– És te? – kérdezte Donnia Tos'unt, aki valamivel távolabb üldögélt, és bár mindent hallott és remekül szórakozott, ennél többet nem árult el arról, hogy mit gondol az ügyről.

– Szerintem mindannyian jól tesszük, ha nem becsüljük alá a törpéket – szólalt meg a Menzoberranzanból jött harcos. – Az én városom egyszer már elkövette ezt a hibát.

– Így igaz – helyeselt Ad'non –, és meg kell mondanom, hogy Urlgennek a törpék számáról szóló beszámolója erősen túlzott. A csatateret megvizsgálva legalábbis ez derült ki. Sokkal valószínűbb, hogy a törpék jelentős létszámhátrányban voltak, ám mégis szétkergették az orkokat, és emellett megöltek négy óriást.De az általuk használt mágia is félelmetes erejű lehetett.

– Mágia? – kérdezte Kaer'lic. – Akárhogy nézzük is, a törpék nem nagyon konyítanak a mágiához.

– Amennyire meg tudom állapítani, ezúttal mégis alkalmaztak mágiát – erősködött Ad'non. – Az orkok azt mondták, hogy az óriást egy hatalmas macska terítette le, amelyik eltűnt, miután bevégezte gyilkos feladatát.

Tos'un a fülét hegyezte.

– Fekete volt az a macska?

A három másik drow a menzoberranzani menekültre nézett.

– Igen – felelte Ad'non, mire Tos'un értően bólintott.

– Drizzt Do'Urden macskája – adott magyarázatot.

– A renegáté? – kérdezte Kaer'lic, akit láthatóan érdekelni kezdett a dolog.

– Igen. Van egy mágikus párduca, amelyet Menzoberranzanból lopott el. Roppant félelmetes.

– A párduc?

– Az is, meg Drizzt Do'Urden is. Nem olyan ellenség, akit félvállról lehet venni, és fenyegetést jelent nemcsak az orkokra meg az óriásokra, de azokra is, akik csendben meghúzódnak az orkok és az óriások mögött.

– Csodás – gúnyolódott Kaer'lic.

– A Melee-Magthere legkiválóbb növendékei közé tartozott – folytatta Tos'un –, és képességeit még tovább csiszolta a város legnagyszerűbb fegyvermesterének tartott Zaknafein. Ha ő is részt vett a csatában, az megmagyarázza, hogy miért vesztettek az orkok.

– Éz a drow egymaga fordította volna a törpék javára a csatát, szemben egy seregnyi orkkal és négy óriással? – kérdezte Ad'non kétkedve.

– Nem – felelte Tos'un –, de ha Drizzt ott volt, akkor vele volt...

– Bruenor király – találta ki Donnia. – A renegát Bruenor legjobb barátja és egyben a tanácsadója, nem igaz?

– Így van – erősítette meg Tos'un. – Feltehetően velük volt még néhány félelmetes barátjuk is.

– Tehát Bruenor elhagyta Mithrill Csarnokot, és a határvidéket járja csekély számú kísérettel? – kérdezte Donnia, és csúfondáros mosoly terült szét gyönyörű arcán. – Hát ez aztán csodás lehetőség, nem igaz?

– Hogy övön aluli csapást mérjünk Mithrill Csarnokra? – következtette ki Ad'non a másik gondolatmenetét.

– És hogy Gertit rávegyük, haladjon tovább az eddigi úton – mondta Donnia.

– Vagy hogy addig rángassuk a szálakat, amíg nagyerejű ellenfelek dühét nem vonjuk magunkra – vetette közbe az örökké cinikus Kaer'lic.

– Attól tartok, papnő', hogy túlságosan is megkedvelted a fényűzést, és elfeledkeztél arról, hogy milyen gyönyörűségeket tartogat a káosz – mosolygott szélesen Ad'non, és Donnia is követte a példáját. – Tényleg ilyen könnyen elszalasztanád a remek alkalmat, hogy haszonra tegyünk szert, és közben jót szórakozzunk?

Kaer'lic többször kinyitotta, majd becsukta a száját – mintha mindannyiszor saját maga cáfolta volna meg el sem hangzott szavait.

– Kevés örömet lelek a büdös orkokkal való üzletelésben – mondta végül –, vagy akár a magát mindenki másnál, még nálunk is magasabb rendűnek tartó Gertivel történő egyezkedében. Nagyobb élvezetet lelnék abban, ha Obouldot Gerti ellen -fordítanánk, és az orkok meg az óriások egymást mészárolnák. Azután mi négyen szép csendben végezhetnénk a megmaradtakkal.

– És azután itt maradnánk egyedül, és halálra unnánk magunkat – vágott vissza Ad'non.

– Éz igaz – ismerte el Kaer'lic. – Legyen hát: szítsunk háborút a törpék és szövetségeseink között. Most, hogy Bruenor király előmerészkedett vackából, talán tényleg érdekes dolgok várnak ránk. De azért legyünk óvatosak! Nem azért jöttem el Mélysötétből, hogy egy törpe fejszéje vagy egy renegát drow pengéje végezzen velem.

A többiek egyetértően bólintottak – főként Tos'un osztotta a papnő elővigyázatosságát, mert jó pár társát látta elesni Mithrill csarnok ellen vívott háborúban.

– Elmegyek Gertihez és megdolgozom, hogy könnyebben nyelje le a kudarc keserű piruláját – mondta Donnia.

– Én visszamegyek Obouldhoz – szólt Ad'non. – Várni fogom a jelzésed, és csak utána küldöm el az ork királyt, az óriásnőhöz.

Azonnal indultak is, lelkesen, magára hagyva Kaer'licet Tos'unnal.

– Utunk mély szakadékba vezet – jelentette ki a papnő. – Ha a szövetségeseink elárulnak minket, gyorsan és messzire kell menekülnünk.

Tos'un bólintott. Ezt már átélte egyszer.

Obouldnak nehezére esett minden lépés, ahogy áthaladt Gerti barlangrendszerén, és nagyon is tudatában volt annak, hogy a déróriás őrszemek milyen komor tekintettel méregetik. Ad'non nyugtató szavai dacára az ork király tudta, hogy az óriások miként vélekednek a veszteségekről. Obould tudta, hogy ezek a lények sokban különböznek saját fajtájától. Az óriások klánjuk minden tagját nagy becsben tartották. A déróriások nem felejtik el egykönnyen négy társuk halálát.

Amikor az ork király besétált Gerti termébe, az óriásnőt trónján üldögélve találta – könyökével a térdére támaszkodott, finom vonású állat a tenyerébe támasztotta, kék szeme pedig rezzenetlenül meredt előre.

Az ork beljebb lépett, majd megállt, kartávolságon kívül – tartott attól, hogy Gerti kinyúl és megfojtja. Ellenállt a késztetésnek, hogy azonnal magyarázkodni kezdjen a fiaskó miatt, úgy döntött inkább, hogy jobb lesz, ha Gerti szólal meg először.

Sokáig, nagyon sokáig kellett várnia.

– Hol vannak a testek? – kérdezte végül Gerti.

– Ott, ahol elestek.

Gerti felnézett, és szeme kerekre tágult, mintha csak egyre gyűlne benne a düh.

– A harcosaim még csak meg sem tudják mozdítani őket – magyarázta gyorsan Obould. – Ha úgy kívánja, eltemettethetem őket ott, ahol elestek. Azt hittem, szeretné idehozatni őket.

Ez a magyarázat láthatóan valamelyest lecsillapította Gertit. Még hátra is dőlt a trónján, és jóváhagyóan bólintott.

– Utasítsa harcosait, hogy vezessék hozzájuk azokat, akiket kiválasztok.

– Így lesz.

– Úgy értesültem, hogy feltehetően a fia meggondolatlan lépései nyomán támadtak nagy erejű ellenfelek a csapatra – jelentette ki Gerti.

Obould megvonta a vállát.

– Elképzelhető. Nem voltam ott.

– A fia életben maradt?

Obould bólintott.

– Elmenekült a harcból, mint ahogy oly sokan a maga fajtájából.

Nem lehetett eltéveszteni a Gerti hangjában felcsendülő vádló élt.

– A maga fajtársai közül már csak egy volt velük, amikor a csata megkezdődött, és ezt az óriást is gyorsan leterítették – felelte szinte azonnal Obould, mert jól tudta, hogyha Gerti továbbvezeti ezt a gondolatot, akkor csak fej nélkül hagyja el a termet. – A másik három még előző éjszaka távozott, anélkül, hogy bárkinek szóltak volna.

Gerti arcvonásaiból látta, hogy sikerült a megfelelő szavakat eltalálnia, és úgy hibáztatnia az óriásokat, hogy nyíltan egyiket sem vádolta.

– Tudjuk, hogy a törpék a csata után merre mentek tovább?

– Tudjuk, hogy nem egyenesen Mithrill Csarnok felé indultak – magyarázta Obould. – A felderítőim nem találták nyotnát annak, hogy délre-vagy keletre tartottak volna.

– Akkor még mindig a hegyeinket járják?

– Szerintem igen – felelte az ork.

– Akkor találja meg őket! – dörögte Gerti. – Van egy visszafizetetlen adósságom, és én mindig ügyelek rá, hogy az ellenségeimnek maradéktalanul törlesszek.

Obould leküzdötte a vágyat, hogy szélesen elvigyorodjon, mert tudta, hogy Gerti most komolyságot és komorságot követel meg. A benne gyűlő izgatottság elfojtása azonban nem bizonyult könnyű feladatnak. Gerti szeméből és hangszínéből meg tudta állapítani, hogy az óriásnő nem fog sokáig orrolni a vereség miatt, és alattvalói emiatt csak még elszántabban fognak harcolni.

A király azon is eltöprengett, hogy vajon törpe uralkodótársa sejti-e, mekkora katasztrófát zúdított a saját nyakába.

13. fejezet

Végre, kimondtam

Torgar elhúzta a fejét, így a súlyos ököl elzúgott mellette, a törpe pedig nem vesztegette az idejét, hanem megpördült és ráharapott támadója alkarjára. Ellenfele – aki szintén törpe volt – kétségbeesetten rángatta sérült karját, miközben szabad kezével bőszen püfölte Torgart, aki azonban állta az ütéseket, és csak még erősebben harapta a kart. Igyekezett minél közelebb kerülni ellenfeléhez, hogy csökkentse a pofonok erejét. Torgar addig nyomult előre, csavarta testét jobbra-balra és lökte magát izmos lábaival, mígnem sikerült a másikat magával rántania – rá az egyik asztalra meg székre.

A két törpe hatalmas csattanással csapódott be – csak úgy repkedtek körülöttük a faforgácsok.

A kocsmában nem egyedül ők verekedtek. Mindenütt ökölcsapások és üvegek repkedtek, homlokok csattantak homlokoknak és jó pár asztal vagy szék emelkedett a levegőbe, hogy azután valakinek a fején csattanjon.

A verekedés már jó ideje folyt, és szegény csapos, Habfújó Toivo feladta, hogy rendet teremtsen: ehelyett nekidőlt a falnak, és karba fonta kezét a mellkasa előtt. Kába, hitetlenkedő arckifejezése rezignáltságnak adta át helyét – nem aggasztotta különösebben a helyiséget ért kár, mivel tudta, hogy a verekedésben részt vevő törpék gyorsan kijavítják majd a bútorzatot.

Minden verekedés után így történt.

A küzdő felek egymás után hagyták el a tavernát – általában valakinek a talpa segítette őket hozzá vagy fejjel előre távoztak a már réges-rég kitört ablakokon át.

Toivo vigyorogni kezdett, mert ahogy a tömeg fogyni kezdett, észrevette, hogy az egész bunyót kirobbantó törpe, Pörölycsapó Torgar, még mindig talpon van. Ezt Toivo már az elején megjósolta. A szívós Torgar szinte sosem veszített el egyetlen kocsmai verekedést sem – hacsak az esélyek nem voltak túlságosan egyenlőtlenek –, és sosem vesztett akkor, ha Zsindelyfi Shingles az ő oldalán küzdött.

A mogorva Shingles nem éppen a gyorsaságáról volt híres, viszont értett a verekedéshez, és tudta, miként borítsa fel ellenfelei lelki egyensúlyát. Toivo felnevetett, amikor egy dühöngő törpe rontott az öreg Shinglesre, kezében egy palackot lengetve.

A vén törpe feltartotta egyik ujját, és hitetlenkedő arcot vágott, amitől a támadó megtorpant. Shingles ezután a magasba emelt palackra bökött és meglengette az ujját, amikor a támadó észrevette, hogy az üvegben még van egy kis sör.

Zsindelyfi intett a törpének, hogy nyugodtan igya ki a finom nedűt. Amikor az dönteni kezdte magába az italt, Shingles is a szájához emelte saját palackját, és úgy tett, mintha felhajtaná annak tartalmát – de ehelyett ellenfele arcába hajította az üveget, amit egy mélyütés követett.

– Hajítsátok ki mindet! – kiáltott oda Toivo Torgarnak, Shinglesnek és a két másik talpon maradt törpének, amikor a verekedés véget ért.

A négyes körbejárt, felnyalábolták a félájultakat – szövetségeseket és ellenfeleket egyaránt –, és mindenféle szertartást mellőzve kidobálták őket a kitört ajtón.

Majd ők is elindultak kifelé, de ekkor Toivo odakiáltott Torgarnak és Shinglesnek, hogy maradjanak, és intett nekik, hogy jöjjenek vissza a söntéspulthoz, ahova a csapos már ki is rakta az italokat.

– Egy kis jutalom az előadásért? – kérdezte a feldagadt ajkú Torgar.

– Fizetni fogsz az italokért és egy csomó minden másért -nyugtatta meg Toivo. – Azt gondolád, te átkozott bolond, hogy büntetlenül kavarhatsz ilyen felfordulást mindenfelé?

– Nem én kezdem a verekedést. Én úgy látám, hogy csak részt vettem benne!

– Ugyan! – horkant fel a csapos, és lesöpört egy halom üvegszilánkot a söntéspultról. – Mit gondolsz, miféle üdvözlésre számíthat Bruenor Mirabartól? Az ő királysága üti agyon az üzletünk.

– Azért, mert jobbak nálunk! – kiáltotta Torgar, de rögtön el is hallgatott, és megtapogatta sajgó ajkát. – Jobb páncélokat és fegyvereket csinálnak – folytatta, immár visszafogottabb hangnemben, kicsit selypítve.

– Csak úgy győzheténk, ha jobb árukat állítánk elő, vagy ha jobb helyet találunk portékáink eladásának. Csak úgy győzheténk...

– Nem vitatom álláspontod igazát, és nem is értek egyet véled – szakította félbe Toivo –, de miért kell ehhez körberohangászni a városban, és telekürtölni mindenki kobakját a sirámaiddal? Te átkozott bolond, miért számítsz kevesebbre annál, amit kapsz? Vagy fel akarod lázítni az összes törpét Mirabarban az őrgróf és a tanács ellen? Talán háborút akarsz Mirabarban?

– Természetesen nem.

– Akkor fogd be azt az ostoba szádat! – dörrent rá Toivo. – Idejössz éjnek évadján, és nekiállsz kiteregetni a dühödet. Te átokverte bolond! Tudád, hogy az itt lebzselő törpék fele mást se csinál, csak nézi, ahogy a pénzesládájának tartama hétről hétre apad, és azt is jól tudják, hogy ez legfőképpen azért van, mert Mithrill Csarnok kapui ismét kitárultak. Nem tudád tán, hogy szavaid olyanok, akár a mérgezett tűszúrás?

Torgar erre csak legyintett, és az itala fölé hajolt – fizikailag is elzárkózott a válaszadástól, ami jól tükrözte, hogy képtelen tagadni Toivo szavainak igazát.

– Egy pont oda – szólalt meg Shingles, mire társa fenyegető pillantást lövellt felé.

– Még nem fáradtam bele a verekedésbe – fűzte hozzá gyorsan Zsindelyfi. – Csak arról van szó, hogy ma este egy csomó finom sör kiömlött, márpedig ez nem jó.

– Rettentően felbőszítettek, ez minden – mondta Torgar bűnbánó és kissé védekező hangon. – Bruenor nem az ellenségünk, és csak az ostobák tennék azzá, ahelyett, hogy becsületes úton próbálnánk lefőzni Mithrill Csarnokot.

– És te sosem kedvelted azokat, ott fenn. Sem az őrgrófot, sem azt a négy bolondot, akik mindig körülötte lebzselnek, és úgy ráncolják a homlokuk, mintha nagy harcosok lennének – felelte Toivo együttérzéssel a hangjában. – Nem ez az igazság?

– Ha Mithrill Csarnok emberlakta város lenne, az őrgróf, meg az emberei akkor is ilyen átkozottul elszántan próbálnák legyőzni?

– Szerintem igen – felelte Toivo habozás nélkül. – Csak éppen Pörölycsapó Torgar nem törődne ennyit a dologgal.

A másik törpe a söntéspulton nyugvó karjára hajtotta a fejét. El kellett ismernie, hogy sok igazság volt abban, amit a csapos mondott. Ám valahol a lelke mélyén tudta, hogy Bruenorral és Mithrill Csarnok népével egy vérből való. Végtére is mindannyian a Delzoun klánból származtak, még a törpe emlékezet előtti időkből. Mithrill Csarnok, Mirabar, Felbarr... minden törpét egymáshoz fűzött a történelem és a vér. Valahol nagyon mélyen Torgart bosszúság öntötte el, ha arra gondolt, hogy a kicsinyes viták és a kereskedelem a mindennél fontosabb kötelék közé állhatnak.

Emellett a Mithrill Csarnokból érkezett látogatók társaságában töltött este után Torgar arra a következtetésre jutott, hogy kedvére való az őszinteségük.

– Nos, remélem, hogy abbahagyád a kesergést és abbahagyád a verekedést – szólalt meg Shingles. Oldalba bökte Torgart, majd kacsintott, amikor az rápillantott. – De legalább lassíts le egy kicsit. Én már nem vagyok olyan fiatal, és holnap reggel nyögve kelek föl!

Toivo vállon veregette Torgart, és nekilátott a rendrakásnak.

Torgar egész éjjel a söntéspultnál üldögélt, karjára hajtott fejjel, és gondolkodott.

Ekkor önnön megdöbbenésére arra a következtetésre jutott, hogy ideje elhagynia Mirabart.

– Reménykedjünk, hogy az elf nem éri őket utol és végez mindnyájukkal ma éjjel – zsörtölődött Bruenor. – Minden mulatságot magának akar.

Dagnabit furcsálkodva meredt királyára, bár próbált fapofát ölteni. Végtére is, alig néhány nyomot találtak csak – egypár szerencsétlen orkét, akik riadtan futottak szanaszét. Az elmúlt néhány napot azzal töltötték, hogy a környéken kisebb csoportokat üldöztek (gyakran csak egy-két főt). Bruenor pedig általában végig panaszkodott. Drizzt, Catti-brie, Wulfgar és Regis érte utol először a menekülőket, akik már régen kihűltek, mire az üldözők fő csapata megérkezett.

– Nem sok maradt, akit még elkaphatnánk – jelentette ki Dagnabit.

– Bah! – horkantotta a törpe király, és üres tálját maga mellé tette a földre. – A százból több mint a fele elrohant, és mi még csak egy tucatot sem csíptünk el!

– Ám a megmaradtak közül minden egyes eltelt nappal egyre többet kényszeríténk odújuk mélyére. Oda pedig nem üldözzük őket.

– Miért nem?

Ez az egyszerű kérdés sokat elárult Bruenorról, akinek lángoló szeme mögött perzselő tűz lobogott, amelynek létét nem tagadhattja.

– Miért vagy még itt, királyom? – kérdezte Dagnabit halkan.

– Sötételf barátid és kicsinyke csapata egymaga is be tudja végezni azt, ami még hátravan, és ezt tenmagad is tudád!

– Lapályosba tartunk, hogy figyelmeztessük őket, meg más városokat is.

– Ez is olyan feladat, amit Drizzt jobban és gyorsabban el tud végezni.

– Ugyan! Az emberek elkergetnék azt az átkozott drow-t, ha ő próbálná meg figyelmeztetni őket. – Dagnabit megrázta a fejét.

– A legtöbben ismerik Drizzt Do'Urdent. Ha meg olyanokkal lesz dolga, akik nem tudják ki ő, majd elküldi maga helyett Catti-brie-t, Wulfgart vagy a kicsit, hogy figyelmeztesse őket. Tudád, hogy a fosztogató banda nincs többé, még ha több mint a felük el is futa. Tudád, hogy szétszóródtak, odúik mélyére menekülének, és a közeljövőben senkit sem fognak fenyegetni.

– Azt feltételezed, hogy ez a portyázó banda volt az egyetlen – vitatkozott Bruenor.

– Ha vannak még mások is, akkor ez csak eggyel több ok arra, hogy visszatérj Mithrill Csarnokba – felelte Dagnabit –, és ezt te is tudád. Akkor hát miért vagy még itt, királyom? Miért vagy itt igazából?

Bruenor kihúzta magát ültében a széknek használt fatönkön, és komoly, elszánt tekintettel meredt Dagnabitra.

– Inkább lennél itt kinn, ahol szél borzolja a szakállad és fejsze simul a tenyeredbe és orkok várják, hogy levágd őket, vagy inkább lennél Mithrill Csarnokban, csevegnél az Ezüstholdból vagy Sundabarból jött szépelgő követekkel, esetleg vitáznál valamelyik mirabari kufárral a kereskedelmi jogokról? Melyiket választanád inkább, Dagnabit?

A másik törpe nagyot nyelt a váratlan és egyenes kérdésre. Persze erre is lehetett semmitmondó választ adni, de Bruenor és Dagnabit is tudta, hogy az végső soron hazugság lenne.

– A királyom mellett lennék, mivel ezt kell tennem... – próbált kitérni Dagnabit, de Bruenor mintha meg se hallotta volna.

– Azt mondám, inkább. Inkább melyiket választanád? Vagy talán számodra mindkettő egyforma?

– A kötelességem...

– Nem a kötelességedről kérdeztelek! – vágott közbe Bruenor elutasító kézmozdulattal. – Majd amikor őszinte akarsz lenni vélem, akkor beszélgetünk – fortyogott. – Addig meg menj és hozz egy tál forró ragut, mer' ez már teljesen bebőrösödött! Teljesítsd a kötelességed, te átokverte gólem!

Bruenor felemelte üres tálját és átnyújtotta Dagnabitnak, amelyet a fiatalabbik törpe némi habozás után átvett, de nem állt fel rögtön.

– Szívesebben lennék itt – vallotta be a parancsnok. – És szívesebben harcolok egy orkkal, mint egy napot eltöltsek az üllőnél.

Bruenor mosolya elővillant lángvörös szakálla alól.

– Akkor miért kérdezgeted mindig ugyanazt? Talán azt gondolád, én nem teszem fel magamnak ezt a kérdést? Csak mert én vagyok a király, az még nem jelenti azt, hogy különbözni akarok a Harcpöröly klán többi tagjától.

– Félsz hazamenni – hozakodott elő a farbával Dagnabit. – Úgy tekintesz rá, mint utad végére.

Bruenor hátradőlt, majd vállat vont, és ekkor észrevette, hogy egy bíbor szempár mered rá a bokrok közül.

– Viszont még mindig szeretnék egy kis ragut – közölte.

Dagnabit szúrósan meredt rá hosszú másodperceken át, majd beharapta az ajkát és bólintott.

– Reménylem, hogy az átokfajzat elf nem öli meg mindet ma éjjel – vigyorodott el, és felállt, hogy induljon.

Alighogy Dagnabit távozott, Drizzt Do'Urden kimászott a bokrok közül és leült Bruenor mellé.

– Már halottak, nem igaz? – érdeklődött a király.

– Catti-brie remekül lő – felelte a drow.

– Jól van, akkor menj és keress másokat.

– Mindig lesznek mások – válaszolta a sötételf. – Egész életünket eltölthetnénk itt a hegyekben, orkokra vadászva. – Ravaszkás pillantást vetett Bruenorra, míg végre a törpe észre nem vette. – De ezt te is tudod, nem igaz?

– Először Dagnabit, most meg te? – zsörtölődött a király. -Mit vársz, mit mondjak néked, te elf?

– Amit a szíved diktál, és nem többet. Amikor elindultunk, nagy várakozással keltél útra, és szinte szökdécseltél. A szemed előtt Gauntlgrym képe lebegett, de legalábbis egy csodás kalandra készültél, minden kalandok legnagyszerűbbikére.

– Ez még mindig így van.

– Nem igaz – cáfolta Drizzt. – Az Ádáz-hágóban történtek megmutatták, hogy terved milyen nehézségekbe fog ütközni, méghozzá hamarosan. Tudod, hogy amint visszatérsz Mithrill Csarnokba, aligha lesz időd elhagyni. Tudod, hogy megpróbálnak majd ott tartani.

– Találgatunk, te elf? – legyintett Bruenor. – Vagy csak nem azt gondolád, hogy többet tudsz a kelleténél?

– Nem találgatás ez, hanem észrevétel – felelte Drizzt. – A Jeges Szelek völgyéből idevezető úton minden megtett lépés nehezebb volt az előzőnél Harcpöröly Bruenor számára, kivéve azokat, amelyek időlegesen elkanyarodtak végső úticélunktól. Mint például a mirabari kitérő, meg ez a hajsza a hegyeken át.

Bruenor előredőlt és felkapta Dagnabit kiürült tálját. Megrázta, belemerítette a szinte teljesen kiürült ragus kondérba, majd zömök ujjairól lenyalta a sűrű zsírréteget.

– Mithrill Csarnokban a ragut csodás tálakban és csodás tányérokon szolgálnák fel, díszes szalvétákkal.

– Te pedig sosem szeretted a díszes szalvétákat.

Bruenor vállat vont, de arcvonásai elárulták, hogy Drizzt nem jár messze az igazságtól.

– Nevezz ki egy háznagyot, és máris visszatérhetsz – javasolta a drow. – Legyél az a király, aki az utat rója és kiterjeszti népe befolyását, egy még nagyobb és még ősibb, elveszett királyság után kutatva. Mithrill Csarnok magában is elboldogul. Ha nem hittél volna ebben, sosem tértél volna vissza a Jeges Szelek völgyébe.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Te vagy a király. Te határozod meg, mit jelent királynak lenni. Attól félsz, hogy ez a kötelesség ketrecbe zár, pedig ez csak akkor következik be, ha engeded, hogy rácsokat vonjon köréd. Harcpöröly Bruenor sorsáról egyedül Harcpöröly Bruenor határozhat.

– Szerintem egy kicsit leegyszerűsíted a dolgokat, te elf – mondta a törpe –, de nem mondanám, hogy tévedsz.

Sóhajtott, és nagyot kortyolt a forró raguból.

– Tudod, hogy mit akarsz? – kérdezte Drizzt. – Vagy egy kicsit összezavarodtál, barátom?

– Emlékszel, amikor először indultunk el felkutatni Mithrill Csarnokot? – kérdezett vissza Bruenor. – Emlékszel még, hogy csaptalak be? Elhitettem veled, hogy a halálos ágyamon fekszem.

Drizzt kuncogott – hogy is felejthetné el! Erre nem sokkal azután került sor, hogy győzelemre vezették Tízváros népét a Kristályszilánk birtokosa, Akar Késsel és csatlósai ellen. Drizztet a látszólag halálán lévő Bruenorhoz vezették – a törpe így csapta be a drow-t, és vette rá, hogy tartson vele Mithrill Csarnok felkutatására.

– Nem volt szükségem túl sok győzködésére – ismerte be Drizzt.

– Tudod, amikor megtaláltuk régen elveszett otthonom, két dologra gondoltam. Ó, hogy dobogott a szívem! Ismét láthatom hát otthonom... megbosszulhatom őseim. Mondhatom néked, te elf, hogy amikor a sárkány hátán lehulltam a mélybe, az volt életem legnagyszerűbb pillanata, bár akkor azt gondoltam, hogy egyben a legutolsó is!

Drizzt bólintott, mert már tudta, mi következik.

– És még mire gondoltál, amikor rábukkantunk Mithrill Csarnokra? – nógatta a törpét, mert megértette, hogy Bruenornak hangosan ki kell mondania és nyíltan be kell vallania, amit gondol.

– Igazán mondhatom, hogy borzongtam a gyönyörűségtől!

– Ám volt ott még valami más is... – Megrázta a fejét, és újfent sóhajtott. – Amikor visszatértünk a délvidékről, és a klánom visszahódítá otthonunk, szomorúság lopózott a szívembe.

– Mert akkor ismerted fel, hogy az egészet sokkal inkább a kalandért és az utazásért csináltad, mint a végeredményért.

– Ezt az érzést te is ismered, te elf! – buggyant ki Bruenorból.

– Mit gondolsz, miért hagytuk ott olyan gyorsan a drow háború befejeztével Mithrill Csarnokot én és Catti-brie? Attól tartok, mindnyájan egyformák vagyunk, és valószínűleg ez okozza majd mindannyiunk vesztét.

– Na de milyen út lesz akkor már mögöttük, te elf?

Drizzt felnevetett, és Bruenor is csatlakozott hozzá – a drow-nak úgy tűnt, mintha nagy teher gördült volna le a törpe válláról. Bruenor kacaja azonban hirtelen megszakadt, és a király komoly képet vágott.

– És mi van a leányommal? – kérdezte. – Mit fogsz tenni, ha megöleti magát az úton? Nem fogod magadat hibáztatni egész hátralévő éltedben?

– Ezen gyakran eltöprengek – vallotta be Drizzt.

– Látád, mit tett Wulfgarral – dünnyögte Bruenor. – Elfeledtette véle, mi a dolga, és a fiú másra sem gondolt, csak arra, hogy megvédje.

– És ez hiba volt.

– Szóval azt mondád, hogy te nem törődsz a lánnyal?

Drizzt felkacagott.

– Ne terelj olyan helyekre, ahova nem akarok menni – vágott vissza. – Persze, hogy törődöm vele, de mondd meg nekem Harcpöröly Bruenor, létezik a világon valaki, aki nálad jobban szeretné Catti-brie-t vagy akár Wulfgart? Bezárnád őket Mithrill Csarnokba és ott fognád őket, hogy biztonságban legyenek?

– Persze, hogy nem tennéd – folytatta Drizzt. – Megbízol a lányban és szabadjára engeded. Hagyod, hogy harcoljon, és figyeled, ahogy sebet kap; mint ahogy nem is olyan régen történt. Ha engem kérdezel, ez nem vall igazi apára.

– Ki kérdett téged?

– Nos, ha megtennéd...

– Ha megtenném, és azt mondád, amint mondtál, ne tudd meg, mekkorát rúgnék abba a csontos elf ülepedbe!

– Ha megtennéd, és azt mondanám, amit mondtam, rúgásod a levegőt találná, és töprenghetnél, hogy honnan érkezett az a száz ökölcsapás, ami végigvert azon a vaskos fejeden!

Bruenor felmordult, a földre dobta a tálat, lekapta egytülkű sisakját, és jó alaposan megkocogtatta koponyáját.

– Bah! Száz ütés aligha lenne elég, hogy betörd a kobakom!

Drizzt elmosolyodott és nem vitatkozott.

A visszatérő Dagnabit remek hangulatban találta királyát. A fiatalabb törpe kérdően nézett Drizztre, de a drow csak bólintott, és szélesen vigyorgott.

– Ha két nap alatt el akaránk érni Lapályost, nyílegyenesen kell haladnunk – szólalt meg a parancsnok. – Miután ezzel a csapattal végzénk, fel kell hagynunk az orkok hajszolásával.

– Akkor hát nincs több hajsza – mondta Drizzt.

Dagnabit bólintott – sem meglepődés, sem csalódottság nem látszott az arcán.

– Te mindig csak siettetsz – közölte Bruenor Dagnabittal, és megrázta a fejét, mire a szakállából a leveshab maradványai szanaszét repkedtek.

– De akár használhatnánk Lapályost előretolt táborként is – javasolta Dagnabit. – Építsünk ki összeköttetést Pwenttel és Mithrill Csarnok közelében állomásozó katonáival, majd töltsük a nyarat Lapályoshoz közeli hegyekben. Szerintem az ottaniak nagyra értékelnék.

A Bruenor arcán megjelenő döbbenetet széles mosoly váltotta fel.

– Tetszik a gondolat! – mondta, és átvette a tálat, hogy nekilásson a harmadik adagnak. – Gondoskodj róla, hogy Bendőkorgi ne kapjon túl sokat ebből, ha befut – bökött a ragura Bruenor két falat között. – Nem hagyhatjuk, hogy megint meghízzon, ha a hegyi utakat járjuk, nem igaz?

Drizzt kényelmesen hátradőlt, elégedetten a fejleményekkel. Egy dolog volt valamit tudni a szívünk mélyén, és egy másik beismeri azt.

Sőt valami egészen más engedni a hívásának.

Az őrszolgálatos Torgar fel-alá járt Mirabar északi falán – kicsit még sántított, mivel az előző esti csetepatéban feldagadt a térde. A szél erősen fújt, homokkal szórva meg a törpét, de az idő elég meleg volt ahhoz, hogy meglazítsa mellvértjének szíjait.

Tisztában volt a többi őr rámeredő, rosszalló tekintetével. A Bruenorral folytatott üzletelése hihetetlenül gyorsan rontotta le renoméját – az egész városban vitákat váltott ki, és ütésre lendülő öklöket eredményezett. Torgar belefáradt már az egészbe. Nem vágyott másra, minthogy egyedül lehessen, és hogy csendben, mindenféle zűr nélkül róhassa a falakat.

Amikor észrevette, hogy egy élénk színű köntöst viselő, jól ápolt törpe közeledik felé, már tudta, hogy kívánsága nem talált meghallgatásra.

– Pörölycsapó Torgar! – kiáltott oda neki Nehézpöröly Agrathan tanácsos, majd a mellvédre vezető létrához lépett, és köntöse alját felkapva, nekilátott felkapaszkodni a fokokon.

Torgar továbbhaladt a másik irányba, átnézett a falon, és úgy tett, mintha nem vette volna észre Agrathant. Amikor azonban a tanácsos még hangosabban kiáltott oda neki, rájött, hogy a beszélgetés késleltetése csak még több keserűséget tartogat neki.

Megállt és nekitámaszkodott a falnak, miközben az üres és sík vidéket bámulta.

Agrathan mellé lépett, és ő is nekidőlt a mellvédnek.

– A múlt éjjel újabb csetepatéra került sor – kezdte a tanácsos.

– Ha az öklömet akarják, megkapják – felelte Torgar.

– És még hányan vannak, akikkel meg akarsz verekedni?

– Még hányan vannak, akiknek szükségük van egy alapos fenékberúgásra?

Agrathanra pillantott, és látta, hogy a tanácsos ezt egyáltalán nem találja mulatságosnak.

– Amit teszel, az ízekre tépi Mirabart Ezt akarád elérni?

– Nem akarok elérni semmit – tiltakozott Torgar őszintén, és összehúzta szemöldökét, amikor a tanácsos felé fordult. – Ha kimondám azt, amit gondolok, az csak azt jelenti, hogy olyasmiről beszélek, ami már korábban is gondot jelentett.

Agrathan kényelmesebb testhelyzetet vett fel, és láthatóan ellazult, mintha nem állna szándékában vitatkozni.

– Számosan vagyunk, akik a fejünket csóváljuk a Mithrill Csarnokkal kapcsolatos gondok miatt. Ezt tenmagad is tudád. Mindannyian azt kívánjuk, bárcsak ne a Harcpöröly klán törpéi lennének legnagyobb vetélytársaink! De sajnos ők azok. Ez így van, és ezt te is tudád, de ha ezt folytonosan mások orra alá dörgölöd, akkor nem történik más, csak azok az orrok lesznek formátlanabbak.

– A rivalizálás és a vitázás legalább annyira a mi hibánk, mint a Harcpöröly kláné – emlékeztette Torgar. – Honnan tudjuk, hogy nem lehet egy, mindkettőnk számára előnyös megállapodást kötni, ha meg sem próbáljuk?

– Szavaidban van ráció – értett egyet a tanácsnok. – Ez már a Szikrázó Kövek Tanácsában is felmerült és megvitatásra került.

– Ott, ahol a tanácsosok zöme nem törpe – emlékeztette Torgar, mire Agrathan fagyos pillantást vetett rá.

– A tanács a törpéket is képviseli, és őket is meghallgatja.

A tanácsnok jeges tekintetéből és fagyos hangjából világosan kiderült, hogy Torgar kényes pontján találta a büszke és feladatát régóta ellátó Agrathant. Egy pillanatig eltöprengett azon, hogy visszaszívja merész és nyers megjegyzését vagy legalább megköveti beszélgetőtársát, de végül egyiket sem tette. Úgy érezte, mintha egy belső hang egyre messzebbre rángatná, egyre távolabb a józan észtől.

– Amikor csatlakoztál a Mirabari Fejszésekhez, esküt tevéi – mondta Agrathan. – Emlékszel még erre az esküre, Pörölycsapó Torgar?

Most Torgaron volt a sor, hogy fagyos pillantást vessen a másikra.

– Az eskü Mirabar őrgrófjának és nem Mithrill Csarnok királyának szolgálatáról szólt. Bölcsen tennéd, ha ezen elgondolkodnál egy kicsit.

A tanácsos vállon veregette – ez mostanában láthatóan sokak szokásává vált –, és távozott.

Torgar felidézte magában az esküt, és a mérleg egyik serpenyőjébe tette – a másikban a mai Mirabar valósága hevert.

14. fejezet

Akik azt hitték, már mindent láttak

– No, még egy korsó sör sincs a komódban – füstölgött Iván.

Fel-alá járkált az aprócska réten, amelyet az elfek a két behatoéó ideiglenes börtönévé alakították át. Az elfek Iván által ismeretlen mágiát használva szoros gyűrűt fontak a tisztás körül álló fákból – minden kijáratot eltorlaszolt a szinte egybefüggő kéregfal.

Iván persze nem ugrált örömében. Pikel leheveredett a rét közepére, kezét a feje alá dugta, és a hátán fekve gyönyörködött a csillagokban. Levetette a szandálját is, és elégedetten mozgatta kurta lábujjait.

– Ha nem vették volna el a fejszém, akár tíz ösvényt is vágtam volna már! – fortyogott a fiatalabbik Tömbváll.

Pikel kuncogott, és újfent megmozgatta lábujjait.

– Fogd be! – förmedt rá Iván, és csípőre tett kézzel, dacos tekintettel meredt a fából emelt falra.

Egy pillanattal később pislognia kellett, és hitetlenkedve dörzsölte a szemét, mert az egyik fa félrecsusszant és mögötte egy ösvény nyílt. Iván habozott, és arra számított, hogy rögvest elfek lépnek a tisztásra, de a másodpercek csak peregtek és foglyul ejtőik még mindig nem bukkantak fel. A törpe szökdelt vagy kettőt, majd elindult a rés felé, hogy azután megtorpanjon, és hátraarcot vágjon, amikor meghallotta testvére kuncogását.

– Ezt te csináltad – vádolta meg bátyját.

– Hi-hi-hi.

– Ha ezt meg tudád csinálni, akkor miért ülünk itt két napja?

Pikel félkönyékre támaszkodott és megvonta a vállát.

– Gyerünk!

– Uh-uh – mondta Pikel.

Iván hitetlenkedve meredt rá.

– Miért nem?

Pikkel talpra szökkent, ide-oda ugrált, és ujját összecsücsörített ajkára tapasztotta.

– Sssss!

– Kinek susogói itten? – kérdezte Iván, és a harag az értetlenségnek adta át a helyét. – Aha, az átkozott fákhoz beszélsz.

Pikel ránézett és megint csak vállat vont.

– Úgy érted, hogy az átokozott fák elmondják az átkozott elfeknek, ha kisétálunk innét?

Pikel buzgón bólogatott.

– Akkor fogasd be velük a szájukat!

Pikel tehetetlenül vállat vont.

– Tudod őket mozgatni, át tudsz rajtuk menni, de nem tudod rávenni őket, hogy fogják be?

A másik megint a vállát vonogatta. Iván nagyot toppantott.

– Jól van, mondják csak el az elfeknek! Az elfek meg próbáljanak csak meg elfogni!

Pikel csípőre tette a kezét, és oldalra billentette a fejét – arcán kétkedő arckifejezés jelent meg.

– Egén, egén – kiáltott oda neki a testvére, és intett a kezével, hogy egy szót sem akar hallani.

Igaz, tényleg nincsenek fegyverei. Igen, valóban nincs páncélja. Hát persze, hogy nem tudja, hogy hol vannak, és hogy miként juthat ki innen. Világos, hogy még ötven lábat sem tehet meg az erdőben, és máris újra elfogják, ezúttal nyilván kevésbé kíméletesen.

A felbőszült törpének azonban ez sem számított. Tenni akart valamit – akármit –, mondjuk jól belebökni valamelyik elf szemébe. A törpék végtére is így intézték dolgaikat, és Iván még ingerlékeny fajtársaihoz képest is könnyen dühbe gurult. Jobb lefejelni az ellenfelet, még akkor is, ha az teljesen zárt lemezsisakot visel, még akkor is, ha az a sisak tüskékkel van kiverve, mintsem kiszolgáltatottan állni előtte.

Iván eltökélten masírozott át a Pikel alkotta résen, és indult el az erdei ösvényen.

Bátyja felsóhajtott, és már mozdult, hogy felvegye a szandálját. Amikor azonban meghallotta a hangzavart, csak megvonta a vállát, ismét hanyatt dóit a fűben, és elmerülten bámulta a csillagokat. Ennél elégedettebb már nem is lehetett.

– Sosem hittem volna, hogy egy törpe fejsze nélkül is képes megmozdítani egy fát – szólalt meg Innovindil.

Tarathiel mellett, a rétre néző ágon állt, ahonnan a testvéreket figyelték.

– Valóban ismeri a druidák mágiáját – bólintott Tarathiel. – Miként lehetséges ez?

Innovindil kuncogott.

– Talán a törpék elértek egy magasabb tudatállapotot, bár azt nehéz elhinni, hogy az itt látható példány lenne a forrása.

Tarathiel a lábujját mozgató Pikelre nézett, és nem igazán tudott vitába szállni kedvese érveivel.

Némán figyelték, ahogy Iván dühösen kicsörtet a rétről, majd türelmesen vártak, és néhány perc múlva meg is érkezett három elf, akik a rúgkapáló törpét cipelték magukkal.

– Ez az egész veszélyessé is válhat – szólalt meg végül Innovindil.

– Még mindig nem vagyunk biztosak abban, hogy mik a szándékaik – felelte Tarathiel.

Szerelme egész nap azzal nyaggatta, hogy tegyenek pontot az ügy végére, és azt javasolta, hogy kísérjék a törpéket Hold-erdő szélére, és ott engedjék őket szabadon.

– Akkor tegyük próbára – vetette fel Innovindil, akinek lelkesedése elárulta, hogy ez a gondolat most ötlött fel benne. – Ha valóban druida, akkor van rá mód, hogy bizonyítsa. Hadd ítéljen Tömbváll Pikel felett Montolio ligete.

Tarathiel megvakarta hegyes állat, és mosoly terült szét az arcán, ahogy fontolóra vette az ötletet. Talán Innovindil megtalálta a megoldást, ami igazából nem is lepte meg az elfet, amikor jobban belegondolt. Kettejük közül mindig is a nő látott messzebbre, találta meg a legsötétebb dilemmák között is a kivezető utat.

Elismerősen nézett kedvesére, aki a rétet figyelte egyre aggodalmasabb arccal. Innovindil egy fejbiccentéssel kérte, hogy kövesse, majd leszökkent az ágról és kilépett a mezőre, ahol a jelek szerint a sárga szakállú Tömbváll fivér és a három elf között bármelyik percben kirobbanhatott a verekedés.

– Maradj nyugton, Tömbváll Iván – kiáltotta el magát Innovindil, mire a réten tartózkodók mindegyike felé fordult. – Bosszúságod indokolatlan.

– Bah! – horkant fel a törpe előre látható módon. – Ide záratsz, te elf, és azt hiszed, hogy itt maradok?

– Mert ha egyikünk a te szülőföldedre vetődne, akkor tárt karokkal fogadnák – érkezett a gunyoros felelet.

– Valószínűleg igen – fortyant fel Iván, és egy horkanás Pikelnek is kijutott, aki kuncogni kezdett. – Cadderly mindig is lágyszívű volt, még egy emberhez képest is!

– A törpe szülőföldedre – pontosított a talpraesett Innovindil.

– Aligha – ismerte be kénytelen-kelletlen Iván –, de ugyan miért menne oda egy elf?

– Miért lépne elő két törpe egy fából? – kérdezett vissza az elf nő.

Iván szóra nyitotta a száját, de azután felismerte a vita hiábavalóságát.

– Tied a pont – közölte.

– És miként tud egy törpe összeolvadni egy fával, és hogyan tudja azt elmozdítani? – kérdezte az elf, és Pikelre nézett.

– Dú-dad – kuncogta a kérdezett, aki mellesleg ujjával még magára is bökött.

– Na igen, ez elég szokványos dolog – vetette közbe Tarathiel gunyorosan.

– Hát ő aztán igazán nem szokványos – válaszolta Iván.

– Kérlek, bocsásd meg értetlenségünket – vette vissza a szót Innivindil. – Nem akarunk fogságban tartani titeket, Tömbváll Iván, de nem is engedhetünk el csak úgy téged vagy a furcsa testvéredet. Meg kell értened, hogy behatoltatok otthonunkba és azt is, hogy otthonunk biztonsága mindennél többet jelent nekünk.

– Itt is kapsz egy pontot – felelte a törpe –, de néked viszont azt kellene megértened, hogy jobb dolgom is van, mint itten üldögélni és bámulni a csillagokat. Azok az átkozott izék még csak nem is mozognak!

– Ó, dehogynem – felelte Innovindil lelkesen, aki azt hitte, hogy esetleg sikerült közös nevezőt találniuk, egy olyan pontot, ahol gyengíthetik a jeget vagy akár meg is törhetik azt.

Reményei csak fokozódtak, amikor Pikel talpra ugrott és helyeslő sivítást hallatott.

– Legalábbis vannak olyanok, amelyek mozognak – magyarázta az elf nő.

Közelebb lépett Ivánhoz, és rámutatott a látóhatár alján egy különösen fényes csillagra, alig valamivel túl a fák koronája fölött. Még egy darabig beszélt, míg rá nem pillantott Ivánra, és észre nem vette, hogy az csípőre tett kézzel áll ott és hitetlenkedve bámul rá.

– Szerintem te félreértettél valamit – közölte a törpe szárazon.

– Egyetértek – ismerte el az elf.

– Itt nem olyanok az elfek, mint akikkel korábban találkozánk – magyarázta Iván. – Egy nagy csomóval együtt harcolánk Shilmista erdejében és elkergeténk az orkokat meg a goblinokat! Az ottani elfek örültek nékem és a testvéremnek!

– A testvérimnek! – helyeselt Pikel.

– És talán mi is eljutunk idáig – mondta Innovindil. – Ami azt illeti, én pontosan ezt jósoltam, de kénytelen vagyok a türelmeteket kérni. Ez az ügy túl fontos ahhoz, hogy elhamarkodottan döntsünk.

– No, te mégis csak olyan vagy, mint egy elf – felelte Iván, majd rezignáltán és egyben beletörődőn sóhajtott. – Láttam egyet Carradoonban, aki a piacra ment bort venni. Megadta a módját, annyi szent: keresztül kasul, előre hátra és hátulról előre bejárta az egész boltot, és a végén mégis azt a palackot vette meg, amit elsőként megnézett.

– És ez az elf örömét lelte a vásárlásban, mint ahogy mi is szeretnénk örömet lelni abban, hogy jobban megismerjük Tömbváll Ivánt és Pikelt – magyarázta Innovindil.

– Többet tudnátok meg, ha kiengednétek erről az ostoba mezőről.

– Talán így lesz, és talán nem is olyan sokára.

Innovondil Tarathielre pillantott, aki láthatóan egyáltalán nem osztotta kedvese nagyvonalúságát, mire alaposan oldalba bökte a férfit.

– Meglátjuk. – Tarathiel ennyit volt hajlandó mondani, és ez sem hangzott túl biztatóan.

Thibbledorf Pwent belerúgott egy kőbe, mire az hatalmasat repült.

– Bruenor jobbat érdemel náladnál – bődült rá Sütifejű Cordióra, a sebesülteket Mithrill Csarnokba visszakísérő papra.

A hazatérők Pwentre és a Zsigerontó Brigádra az Őrző-völgyétől északra bukkantak rá – a harci tombolok vezére éppen akkor tért vissza Mithrill Csarnokból, ahova a fő erőket kísérte el.

Találkozásuk felejthetetlen látvány volt: Cordio és a többiek kétségbeesetten integettek, hogy megállítsák Pwent és fiai eszeveszett rohamát. A hazatértek viszont kézzelfoghatóan csak akkor nyugodtak meg, amikor Cordio végre el tudta magyarázni, hogy Bruenor és a többiek jól vannak, csak egy másik, kerülő úton tartanak Mithrill Csarnok felé, és előtte még végiglátogatnak néhány települést, ahogy az egy jó királyhoz illik.

– Ha Bruenor ismerne valamennyire, akkor tudhatná, hogy már arra készültem, hogy elinduljak és megkeresem azt a bolondot! – háborgott Pwent.

– Tudja, hogy hűséges harcos vagy, aki azt tévé, amit mondanak néki! – kiabált vissza Cordio.

Pwent ugrott egyet-kettőt, majd három lépésről nekifutott és minden erejét beleadva, hatalmasat rúgott egy kődarabba. Ez azonban sokkal nagyobb volt az előzőnél, és még nem is vált el teljesen a földtől, így aztán alig mozdult el valamennyit. Pwent ellenben ügyesen álcázta frissen beszerzett sántaságát.

– Két tábort kell verned – emlékeztette Cordio komoran. – Hagyd abba a lábujjaid szétmorzsolását, és küldess futárokat Mithrill Csarnokba. Húzz fel egy tábort itt és egy másikat a Surbrin mellett, a bányáktól északra!

Pwent köpött egyet és morgott valamit, de bólintott és ment a dolgára: utasításokat vakkantott, mire a Zsigerontók szétspricceltek. Még ugyanaznap az Őrző-völgyététől északra elterülő hegy északi oldalán a Bruenor visszatértét váró kis táborból valóságos erőd lett, egymásra tornyozott kövekből rakott fallal.

Másnap reggel kétszáz harcos hagyta el Mithrill Csarnokot és indult északra, hogy csatlakozzon a Zsigerontókhoz, miközben készletekkel megpakolva százötven harcos lépett ki Mithrill Csarnok keleti kapuján és vonult szintén északnak a Surbrin partján, hogy felhúzza a másik előretolt őrhelyet.

Thibbledorf Pwent azonnal összeköttetést teremtett a két tábor között, zsigerontóit használva erre a célra.

Pwentnek valóságos gyötrelmet okozott, hogy ennyire délen kell várakoznia, de engedelmeskedett a parancsnak, még ha rendszeresen felderítőket küldött is ki észak és északkelet felé, hogy nézzenek körül, nem látják-e már végre közeledni szeretett és távollévő királyát. Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy Bruenor nem rendelte volna el az előretolt táborok felállítását, ha nem tartja szükségesnek.

Ettől azonban a várakozás csak még nyugtalanítóbbá vált.

– Tényleg druida? – kérdezte Tarathiel, aki nem akart hinni a fülének, amikor klánjának két tagja beszámolt arról, hogy Pikel varázslata nem valamiféle trükk volt. Úgy tűnik, közölték vele, hogy a törpe képes használni a druidák mágiáját.

A mellette álló Innovindil éppen csak el tudta rejteni mosolyát. Az elf nő igazándiból örült a váratlan vendégeknek, és még arra is hajlandó volt, hogy elidőzzön a mogorva Iván társaságában, aki olyan tökéletesen törpe volt, amennyire egy törpe csak az lehet. Az elf és a törpe számos remek történetet osztottak meg egymással az elmúlt néhány napban, és bár Iván fogoly maradt, az egyértelműen látszott, hogy az Innovindillel töltött idő javított kedélyén, és így jóval kevesebb galibát okozott.

Tarathiel ennek dacára bolondságnak tartotta, hogy kedvese egyáltalán foglalkozik vele.

– Őszintén imádkozik Miellikihez – közölte az egyik megfigyelő –, és kétség sem férhet hozzá, hogy rendelkezik mágikus képességekkel. Köztük számos olyannal is, amilyet egyetlen törpe isten papja sem tud utánozni.

– Ennek se füle, se farka – felelte Tarathiel.

– Hát ez Tömbváll Pikelre is érvényes – szólalt meg a másik megfigyelő –, viszont az alapján, amit láttunk, nagyon úgy tűnik, hogy tényleg az, aminek mondja magát. Az erdő papja, vagy ahogy ő hívja magát: „dú-dad”.

– Milyen erejű mágiával bír? – érdeklődött Tarathiel, aki mindig is nagy becsben tartotta a druidákat.

A két megfigyelő egymásra nézett, és arckifejezésükön egyértelműen látszott, hogy tartottak ettől a kérdéstől.

– Nehéz meghatározni – mondta végül az elsőként szóló. – Pikel mágiája... hektikus.

Tarathiel kíváncsian várta a folytatást.

– Úgy tűnik, kedve szerint alkalmazza a mágiát – igyekezett megmagyarázni a másik. – Főként kisebb varázslatocskákat használ, de időnként igen nagy erejűeket vet be; olyanokat, amelyeket csak egy magas rangú, mondjuk főpapi szintű druidától várnánk.

– Olyan, mintha felkeltette volna az istennő érdeklődését – fűzte hozzá az első. – Mintha Mielikki vagy valamelyik szolgája közvetlenül érdeklődne irányába és figyelné őt.

Tarathiel egy pillanatig szóhoz sem jutott, amíg meg nem emésztette ezt az újságot.

– Még mindig nem válaszoltatok a kérdésemre.

– Annyi bizonyos, hogy nem veszélyesebb, mint a testvére – felelte az első. – És az is biztos, hogy nem jelentenek fenyegetést sem ránk, sem Hold-erdőre.

– Biztosak vagytok benne?

– Igen – felelte a második.

– Talán eljött az ideje, hogy beszélj a törpékkel – javasolta Innovindil.

Tarathiel eltöprengett.

– Szerinted Alkony a hátára venné őt és elvinné?

– Montolio ligetébe? Tarathiel bólintott.

– No, menjünk, és nézzük meg, hogy Mielikki élő szimbóluma kegyesen tekint-e erre a törpe „dú-dadra”.

HARMADIK RÉSZ

AHOL AZ EGYIK ÚT VÉGET ÉR

Az életemen átívelő utazást egyre inkább három összefutó útnak képzelem. Az első egyszerű, valóságos út volt, amely a Do'Urden-házban kapott képzésen, a drow harcosok iskoláján, a Melee-Magtheren és az apámtól, Zaknafeintől kapott leckéken át vezetett. Apám volt az, aki felkészített a várható kihívásokra, ő tanította meg a drow harcművészet alapjainak átélését, hogy miként gondolkodjak kreatívan a harcban. Zaknafein technikája többről szólt, mint hogy miként reagáljon a harcos izomzata gyorsan és tökéletes harmóniában az akarat parancsának, az elme utasításának – ennél sokkal fontosabb volt a képzelőerő használata.

A rögtönzés képessége – és nem a rögzült reakciók – különböztetik meg a fegyvermestert a harcostól.

A Menzoberranzanból kivezető út, át Mélysötéten, végig a hegyi ösvényeken, Montolio ligetéig, onnan pedig a Jeges Szelek völgyéig és szeretett barátaimig, már gyakorta összefonódott a második ösvénnyel, és végül elválaszthatatlanul eggyéforrt vele.

Ez a második út az érzelmek ösvénye volt, a megértés és felismerés erősödése – nemcsak annak kapcsán, hogy mi akarok lenni, és mit akarok csinálni, hanem másokat illetően is. Együtt járt annak az elfogadásával is, hogy mások a világot más szemmel nézik, mint én. Ez a második út a zűrzavarból indult, amikor Menzoberranzan világa teljesen kitárult előttem és nem sok értelmet láttam benne. Ismét csak Zaknafein volt az, aki megvilágította az út első köveit, ő mutatta meg, hogy amit a szívem mélyén igaznak érzek, az valóban igaz, még ha a gondolataim talán mást is sugallnak. Mindenki másnál többet köszönhetek Catti-brie-nek, amiért továbbvezetett ezen az úton. Ő már a kezdetektől figyelmen kívül hagyta fajom kétes hírnevét, és egyedül tetteim és szívem alapján ítélt meg. Ez pedig olyan felszabadító élmény volt, hogy nem tehettem mást, mint elfogadtam a dolog filozófiáját és magamhoz öleltem. Eközben különböző fajokkal, kultúrákkal és nézőpontokkal ismerkedtem meg. Minden egyes találkozásból tanultam valamit, és mivel nyitott szemmel jártam, egyben gyarapodtam is. Most pedig, a kalandokkal teli évekkel a hátam mögött, kezdem érteni, hogy van egy harmadik út is. Hosszú ideig a második csapás meghosszabbításának véltem, de már külön ösvényként tekintek rá. Talán nem sok különbség van a kettő között, de az annál fontosabb.

Harmadik utazásom akkor kezdődött, mint minden értelmes lényé: a születésemkor. Hosszú éveken át szunnyadt bennem, eltemetve Menzoberranzan súlya és ösztönös megérzésem alatt, ami arra intett, hogy előbb a másik két ösvényt kell bejárnom ahhoz, hogy a harmadikhoz vezető ajtót kinyithassam.

Montolio DeBrouchee házában nyitottam ki azt az ajtót, Mooshie ligetében, amikor rátaláltam Mielikkire, amikor ráébredtem, hogy mi lakozik a szívemben és lelkemben. Ez volt az első lépés a spiritualitás útján, az inkább titkokkal, semmint tapasztalattal, az inkább kérdésekkel, mint válaszokkal, az inkább hittel és reménnyel, semmint bizonyossággal átszőtt ösvényen. Ez az út csak akkor nyílik meg, amikor a másik két úton megtettük a szükséges lépéseket. Ezen az úton kell talán a legkisebbeket lépni, de éppen itt a legnehezebb előrejutni – legalábbis kezdetben. Ha a három ösvény kezdetben szétfutó és sok ágra oszlik – ami bizony így van –, és a fizikai utat főként a szükség, az érzelmit pedig a kívánságok határozzák meg, mit mondhatunk a spirituálisról, a szellem útjáról?

Ez az ösvény nem egyértelmű, és tartok tőle, hogy sosem lesz az.

Ami engem illet, tudom, hogy a helyes úton járok, de nem azért tudom, mert már megtaláltam a válaszokat. Onnan tudom, hogy az igaz utat követem, mert megtaláltam a kérdéseket, főként a hogyant, a miértet és a hovát.

Hogyan kerültem én vagy bárki más ide? A természet furcsa játéka, a teremtő vagy teremtők szándéka juttatott ide, vagy talán a kettő egy és ugyanaz?

Bárhogy is legyen, miért vagyok itt? Valóban van oka vagy ez az egész csak a véletlenen és a vakszerencsén múlik?

Talán minden értelmes lény számára az a legfontosabb kérdés, hogy hova vezet utunk, ha levetjük magunkról a halandóság terhét?

Ezt az utolsó és legfontosabb utat tartom a legbensőségesebbnek. A kérdéseimre senki más nem tud választ adni, csak én. Számos embert láttam – a legtöbbjük ilyen –, akik mások prédikációiban találták meg a „válaszokat”. Akiknek a kor vagy a bölcsesség itatja át szavait, képesek megnyugtatóan lezárni spirituális utazásukat és válaszokat adni a legfelkavaróbb kérdésekre. De igazából ez nem is lezárás, csupán egy kis pihenő, amelyet a folytatás követ, amikor az általunk ismert élet véget ér.

Talán igazságtalan vagyok a különböző gyülekezetek tagjaihoz- Talán sokan vannak olyanok, akik magukban hasonló kérdéseket fogalmaznak meg, és maguk találják meg rá a válaszokat, majd olyanokat keresnek, akikkel megoszthatják felfedezésüket és megnyugvásukat. Ha így áll a dolog, ha nem egyszerű belenevelésről van szó, akkor irigylem és csodálom azokat, akik messzebb jutottak a szellem útján, mint én.

Ami engem illet, én megleltem Mielikkit, bár a fejemben még mindig nincs megfogható valósága ennek a névnek. És mivel még messze járok utam végétől vagy a megpihenéstóí, Mielikki meglelése csak az irányt adta meg, ami ahhoz volt szükséges, hogy feltegyem magamban a kérdéseimet. Mielikki megnyugvással tölt el, de a válaszok elkerülhetetlenül belülről fakadnak, énemnek abból a részéből, amit annyira hasonlónak éreztem Mielikki elveihez, amelyekkel annak idején Montolio ismertetett meg velem. Életem legnagyobb megvilágosodására ezen a hosszú és legfontosabb úton került sor: amikor megértettem, hogy az összes többi -a fizikai és az érzelmi ösvény (és az anyagi is) – nem más, csak egy lépcsőfok. Minden, kívülről is látható teljesítményünk sokszorta csekélyebb, ha nem szolgálja a befelé fordulást. Ott belül, és csakis ott találjuk meg lényegünk. Valójában a három kérdésre adandó válasz része az a felismerés, hogy egyáltalán feltesszük őket, és ami még ennél is fontosabb, hogy rájövünk: ez bír a lehető legnagyobb fontossággal.

Úgy hiszem, hogy a szellemi utazás során látható útjelzők ritkán egyértelműek, mivel az úton talált kérdések gyakorta változnak, és néha megválaszolhatatlannak tűnnek. Még most is, amikor minden helyesnek tetszik előttem, még most is szembe kell nézzek az Ellifain jelentette talánnyal és az elvesztése felett érzett szomorúsággal. Bár úgy érzem, hogy életem legnagyszerűbb kalandját élem át Catti-brie-vel az oldalamon, számos kérdés maradt még bennem a kapcsolatunkat illetően. Megpróbálok itt és most vele együtt lenni, de bizonyos mértékig mindkettőnknek messzebb kell néznünk közös utunkon. Úgy vélem, mindketten félünk attól, amit ott látunk majd.

Hinnem kell abban, hogy a dolgok világosabbá válnak, hogy megtalálom a válaszokat, amiket keresek.

Mindig is szerettem a hajnalt: mindig megcsodálom, ha a lehetőségek engedik. A nap most már kevésbé szúrja a szemem, és ez minden pirkadattal gyengül, ami talán annak a jele, hogy a szívembe és a lelkembe egyre mélyebbre hatol és egyre jobban áthatja mindennek a megértését szellemem megtestesítője.

Ami nem más, mint a remény.

Drizzt Do'Urden

15. fejezet

Intolerancia

– Ezt komolyan gondolád? – kérdezte Shingles Torgart, amikor felkereste az őrszolgálatból frissiben leváltott barátját az Alsóvárosban lévő szerény otthonában, és meglátta, hogy az éppen legfontosabb dolgait pakolja egy nagy zsákba.

– Tudtad, hogy igen.

– Tudtam, hogy beszélsz erről – javította ki Shingles. – Azt viszont nem tudtam, hogy a fejed annyira megzápult, hogy meg is tedd.

– Ugyan! – horkant fel Torgar, és tekintetét a csomagról barátjára emelte. – Milyen lehetőséget hagyának nékem?

Agrathan nem is olyan régen felkeresett a falon, és közölte, hogy fogjam be a számat... Fogjam be a számat! Háromszáz éven át harcoltam az őrgrófokért és Mirabarért. Több sebet kaptam, mint Agrathan, Elastul és négy személyi testőre együttvéve. Minden egyes sebet kiérdemeltem, most pedig csak álljak némán és hallgassam Agrathan megrovását, meg lássam azt, hogy a többi őrszem mindig engem figyel és a fülét hegyezi?

– És hová mész? – kérdezte Shingles. – Mithrill Csarnokba?

– Ja.

– Ahol nyilván tárt karokkal és egy korsó sörrel várnak? – jött a gunyorós kérdés.

– Bruenor király nem az ellenségim.

– De közel sem oly' barát, akinek gondolád – vitatkozott Shingles. – Majd eltöpreng, hogy mi vitt téged oda, és arra következtetésre jut, hogy kém vagy.

Logikus érvelés volt, de Torgar minden egyes szóra csak a fejét rázta. Még ha Shinglesnek igaza is lenne, az ebből fakadó következmények még mindig kellemesebbnek tűntek számára, mint a jelenlegi tűrhetetlen állapotok. Az évek teltek, míg végül ő maradt az egyetlen Pörölycsapó, amin reményei szerint hamarosan változtatni fog. Figyelembe véve mindazt, amit az elmúlt néhány tíznapban megtudott Bruenor királyról – és ami még fontosabb, imádott Mirabarjáról –, úgy vélte, hogy leendő gyermeke érdekét jobban szolgálja, ha a Harcpöröly klánban nő fel.

Talán hónapok, talán évek telnek el, mire Torgar elnyeri Bruenor népének bizalmát – de végül elnyeri.

Betuszkolta az utolsó darabokat is a zsákba, majd a vállára kapta az alaposan megpakolt iszákot, és az ajtó felé indult. Meglepetésére Shingles átnyújtott neki egy sörrel teli korsót, a sajátját pedig köszöntésre emelte.

– Az útra, amely legyen teli szörnyekkel, akiket levághatsz! – harsogta az idősebb törpe.

Torgar nekikoccantotta korsóját a másikénak.

– Néked tisztítom meg az utat – felelte.

Shingles kuncogott, és nagyot kortyolt söréből.

Torgar tudta, hogy Zsindelyfi a tósztjára csupán udvariasságból reagált. Shingles helyzete nagyon különbözött az övétől. A vén törpe egy nagy klán patriarchája volt, és őket nem lenne könnyű rávenni, hogy induljanak el Mithrill Csarnok felé.

– Hiányozni fogsz, Pörölycsapó Torgar – mondta a vén törpe. – És a fazekasok, meg az üvegfúvók is sokat vesztenek majd, mert nem kell majd pótolniuk azokat a korsókat és kancsókat, amiket te törsz össze a város összes kocsmájában.

Torgar felnevetett, ivott még egy korty sört, majd Shingles kezébe nyomta korsóját, és az ajtó felé indult. Egyszer csak megtorpant, megfordult, és őszinte hálával nézett barátjára, majd egyik kezével köszönetképpen megveregette a másik vállát.

Azután kilépett az utcára, ahol jó néhányan megbámulták, miközben végigment az Alsóváros főalagútján, törpék tucatjait hagyva el. A kalapácsok elhallgattak a kovácsműhelyekben, amelyek mellett elhaladt. Mirabar összes törpéje tudott arról, hogy Torgar nemrégiben összerúgta a port a város elöljáróival, tudtak a számtalan verekedésről és arról is, hogy milyen makacsul ragaszkodik ahhoz, miszerint a látogatóba érkezett Bruenor királlyal méltatlanul bántak.

Most pedig azt látták, hogy a Felsővárosba vezető létrák felé tart, vállán egy hatalmas zsákkal...

Torgar nem fordult hátra egyszer sem. Ő döntött így, és ez az ő útja volt. Nem kért senkit, hogy csatlakozzon hozzá – leszámítva a nem is olyan régen Shinglesnek tett utalást –, és nem is várt el semmiféle támogatást. Elég világosan látta a dolog horderejét. Itt van ő, a Mirabart évszázadokon át szolgáló kiváló és nevezetes család sarja, aki éppen távozik a városból. Szakállas népének a tűzhely és az otthon mindig is létezésük sarokkövét jelentette.

Mire elérte a felvonókat, Torgart már több törpe követte, köztük Shingles is. Hallotta, miről suttognak – volt, aki mellé állt, és akadtak, akik őrültnek nevezték –, de sem egyikre, sem másikra nem szólt semmit.

Amikor elérte a sápadt és gyenge késő délutáni napfényben fürdő Felsővárost, azt tapasztalta, hogy utazásának híre megelőzte őt, mivel jelentős létszámú csoport – törpék és emberek – gyűlt össze odakint. Csak a szemükkel követték, ahogy elindul a keleti kapu felé. Itt már kevésbé visszafogott megjegyzések röpködtek a különc törpe felé. Torgar jó néhányszor hallotta az „áruló” és a „bolond” kitételt.

Nem foglalkozott vele. Számított rá, és gondolatban már akkor túltette magát rajta, amikor bepakolta az első váltás ruháját a zsákba.

Nem számít, emlékeztette magát, mert miután kilép a keleti kapun, valószínűleg soha nem fog találkozni vagy beszélni ezekkel az emberekkel.

Erre kis híján megállt.

De csak kis híján.

A törpe magában újra és újra felidézte az Agrathannal folytatott beszélgetést, hogy ezzel táplálja eltökéltségét, és hogy emlékeztesse magát: amit tesz, azt helyesen teszi, és nem ő hagyja cserben Mirabart, mert a város sokkal inkább cserben hagyta őt, amikor méltatlanul bánt Bruenor királlyal, és megrótt mindenkit, aki össze mert barátkozni a látogatóval. Torgar úgy érezte, ez már nem őseinek sziklaszilárd és büszke városa. A település hanyatlott. A város egyre elszántabban igyekezett vetélytársait csalások és szabotázsok útján tönkretenni, ahelyett, hogy felülemelkedett volna azokon, akiknek mások piacaira fáj a foguk.

Még mielőtt elérte volna a kaput, ahol a két törpe őr hitetlenkedve, a két ember pedig rosszallóan meredt rá, egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

– Ne tedd – javasolta Agrathan, aki futólépésben érkezett a zordarcú törpe mellé.

– Ne próbálj megállítni.

– Többről van itt szó, minthogy egy törpe elköltözik – próbálta meg elmagyarázni a tanácsos. – De hát ezt te is érted, igaz? Tudatában vagy, hogy egész néped téged figyel, és hogy tetteid veszélyes suttogásokat ébresztnek népünk körében?

Torgar azonnal megtorpant, és fejét az izgatott Agrathan felé fordította. Arra gondolt, hogy megjegyzést tesz a törpe kiejtésére, ami egyre jobban hasonlított az emberekére. De valahogy furcsamód jellemzőnek érezte, hogy Agrathan, az összekötő és közvetítő, kétféleképpen beszél.

– Talán eljött már az az idő, hogy Mirabar törpéi feltegyék azokat a kérdéseket, amelyektől annyira tartasz.

Agrathan kétkedve csóválta a fejét, majd vállat vont, és nagyot sóhajtott.

Torgar még egy pillanatig rámeredt, majd megfordult és a kapu felé dübörgött – még annyi időre sem lassított, hogy szemügyre vegye a négy őr arcát vagy a törpékből és emberekből összeverődött sokaságot, akik a kapuig kísérték, hogy ott egyszerre torpanjanak meg.

Valaki bátran felkiáltott:

– Moradin áldása légyen rajtad, Pörölycsapó Torgar!

Mások is kiáltottak – kevésbé szalonképes dolgokat.

Ő szó nélkül ment tovább, hátában a lenyugvó nappal.

– Kiszámítható bolond – szólt oda Djaffar, az egyik pöröly katonáinak, akik hozzá hasonlóan, teljes vértezettel védett harci lovakon ültek.

A Mirabar keleti kapujától északkeletre elterülő szirt szanaszét heverő sziklatömbjeinek rejtekéből nézték, ahogy egy magányos alak hagyja el a várost, és indul el büszke, határozott léptekkel az úton.

Djaffart és csapatát nem érte meglepetésként a dolog. Alig néhány perccel azelőtt hallottak csak távozási szándékáról, hogy a törpe kimászott volna az Alsóvárosból felvezető létrán, de már réges-régen felkészültek egy ilyen eshetőségre. Miközben minden tekintet a keleti kapu felé masírozó törpére irányult, ők csendben kilovagoltak az északi kapun. Leírtak egy félkört, majd elérték jelenlegi helyzetüket és vártak.

– Ha rajtam állna a dolog, végeznék vele az úton, és a keselyűknek vetném rothadó tetemét – folytatta Djaffar. – És még ez is túl jó az árulónak! De Elastul őrgrófnak lágyabb a szíve, ami az egyetlen gyengéje. Tudjátok, hogy mi a feladatotok?

A három lovas válaszul negyedik társukra nézett, aki a magasba tartotta a hálót.

– Adjatok neki esélyt a megadásra. De csak egy esélyt – magyarázta Djaffar.

Mind a négyen bólintottak, hogy értették.

– Mikor csapunk le. Djaffar pöröly? – kérdezte egyikük.

– Türelem – felelte a veterán harcos. – Hadd kerüljön jó messzire a kaputól, halló- és látótávolságon kívülre. Nem azért vagyunk itt, hogy lázadást robbantsunk ki, hanem azért, hogy megakadályozzunk egy árulót titkaink kifecsegésében.

A Djaffarra meredő zord arcok megnyugtatták a pörölyt, hogy a gondosan kiválogatott harcosok tudják, mi a feladatuk, és átérzik a dolog fontosságát.

Nem sokkal később beérték Torgart – ekkor már erősen szürkült. A törpe egy sziklán ücsörgött, és éppen sajgó talpát masszírozta, meg a kavicsokat rázta ki csizmájából, amikor a négy lovas vágtában megérkezett. Torgar felpattant, és már nyúlt is nehéz fejszéje felé, de amikor felismerte a lovasokat, visszaült és dacos testtartást vett fel.

A négy harcos gyorsan körbevette – idomított lovaik izgatottan kapálták a földet.

Kisvártatva megjött Djaffar is. A láthatóan egyáltalán nem meglepett Torgar felhorkantott.

– Pörölycsapó Torgar – dörögte Djaffar. – Elastul Raurym őrgróf rendelete alapján kihirdetem, hogy száműzetsz Mirabar városából.

– Ezt már enmagam megtettem – felelte a törpe.

– Szándékodban áll tovább haladni a keleti úton Mithrill Csarnok és Harcpöröly Bruenor király udvara felé?

– Nos, nem hiszem, hogy Bruenor királynak lenne ideje fogadni engem, de ha erre kér, a színe elé járulék.

Mindezt olyan közönyösen, olyan higgadtan mondta, hogy az öt férfi arcát elöntötte a düh, ami Torgart csak még jobban mulattatta.

– Ebben az esetben bűnösnek találtattál a korona ellen elkövetett árulásban.

– Árulás? – puffogta a törpe. – Hadat üzentek Mithrill Csarnoknak, vagy mi?

– Köztudott, hogy ők a riválisaink.

– Ez még nem árulás.

– Akkor kémkedés! – rikoltotta Djaffar. – Add meg magad!

Torgar egy pillanatig alaposan végigmérte, de semmilyen érzelem nem látszott az arcán, és nem tett egyetlen mozdulatot sem, ami elárulta volna, hogy mihez kezd. Ezután a törpe tekintete rá-siklott a mellette heverő súlyos fejszére.

A mirabari őrök csak erre vártak. A Torgar balján lévő két katona leengedte a hálót, majd megsarkantyúzták lovaikat, és elvágtattak a törpe két oldalán, lerántva őt a hálóval a sziklatömbről, és jó darabig vonszolták a földön.

Torgar őrjöngeni kezdett, szaggatta-tépte a szálakat, próbált kiszabadulni, de a másik két őr máris ott termett, husángokat rántottak elő és leugrottak a lovukról. Torgar csapkodott, rugdosott, az egyiket még meg is harapta, de szemernyi esélye sem volt.

A katonák gyorsan félájultra botozták a törpét, majd hamarosan kibogozták a hálóból és lerángatták róla remekmívű lemezvértjét.

– Térjen nyugovóra a város, mielőtt visszatérünk – szólt oda Djaffar a többieknek. – A fejszésekkel már elrendeztem, hogy ma éjjel a falakon ne legyenek törpék.

Ha jobban belegondolt, Csillagizzás Shoudra nem lepődött meg igazán, de a látvány mégis megrémítette. A jogarőr az erkélyen állt, élvezte a bársonyos éjszakát, és éppen beletúrt hosszú fekete hajába, amikor észrevette a város keleti kapujánál támadt nyüzsgést – az erkélyről mindent jól láthatott.

A kapuszárnyak kitárultak és lovasok ügettek be. Shoudra felismerte az egyik pörölyt, Djaffart, tollbokrétás sisakjáról. Habár kevés részletet tudott kivenni, nem esett nehezére kitalálnia, hogy ki lehet a lovasok mögött gyalogló apró alak, aki csupán nadrágot és tépett inget viselt, kezét pedig a leghátsó lóhoz erősített béklyó fogta át.

A jogarőr némán állt az erkélyen, de nem rejtőzött el még akkor sem, amikor a fogoly és kísérete közvetlenül alatta haladt el.

A négy lovas mögött csoszogva jött a megkötözött és jól láthatóan megvert Pörölycsapó Torgar, akit az ötödik lovas ösztökélt gyorsabb mozgásra.

A szerencsétlen flótásnak még azt sem engedték meg, hogy felvegye a csizmáját.

– Ó, Elastul mit tettél? – suttogta maga elé Shoudra, és félelem kúszott a hangjába, mert tudta, hogy az őrgróf hatalmasat hibázott.

Shoudrát nyugtalan álmából kopogtatás verte fel – valaki dühödten püfölte az ajtaját. A nő kipattant az ágyából, és ösztönösen kikiáltott, pedig még félig-meddig aludt.

Kitárta ajtaját, majd jéggé dermedt, mert Djaffar állt odakinn a folyosón, a falnak támaszkodva. Észrevette, hogy a férfi tetőtől talpig végigmustrálja, és csak ekkor döbbent rá, hogy ezen a meleg nyári éjszakán nem visel mást, mint egy selyemhálóinget, ami éppen csak elfedi testét.

Shoudra kissé beljebb hajtotta az ajtót, és szégyenlősen mögé húzódott, a kisablakon át figyelve a vigyorgó, nagy szemeket meresztő pörölyt.

– Úrnőm – szólalt meg Djaffar és biccentett.

– Mennyi az idő? – kérdezte a jogarőr.

– Még órák vannak hátra pirkadatig.

– Akkor mit akarsz? – érdeklődött Shoudra.

– Meglepett, hogy már lepihent, úrnőm – közölte Djaffar tettetett ártatlansággal. – Nem olyan régen még kifejezetten-ébernek tűnt az erkélyén állva.

Ékkor kezdett csak derengeni az ügy Shoudra előtt – most már teljesen felébredt, és eszébe jutott mindaz, amit ezen a nem szokványos éjjelen látott.

– Nem sokkal azután nyugovóra tértem.

– Nem kétséges, hogy rengeteg kérdéssel abban a bájos fejecskéjében.

– Az az én dolgom, Djaffar. – Shoudra úgy intézte, hogy érzékelni lehessen haragját: védekezésre akarta kényszeríteni a túlzottan is magabiztos férfit. – Van valami oka annak, hogy megzavartad álmomat? Valamiféle veszély fenyegeti az őrgrófot? Mert, ha nincs semmi ilyesmi...

– Beszélnünk kell arról, amit az erkélyről látott, úrnőm – felelte Djaffar hűvösen, és ha megrémítette is Shoudra vészjósló hanghordozása, nem mutatta.

– Ki mondta neked, hogy bármit is láttam?

– Pontosan erről van szó, és jó lenne, ha ezt nem felejtené el.

Shoudra kék szeme tágra nyílt.

– Kedves Djaffarom, csak nem fenyegeted Mirabar jogarőrét?

– Csak arra kérem, hogy azt tegye, ami helyes – felelte a Pöröly és nem visszakozott. – Maga az őrgróf adott utasítást az áruló Torgar letartóztatására.

– És véresre verésére...

– Ugyan már. Harc nélkül adta meg magát a törvény képviselőinek – tiltakozott Djaffar.

Shoudra egy szavát sem hitte. Elég jól ismerte Djaffart és a többi pörölyt, hogy tudja, azok akkor szeretik a harcot, ha az esélyek az ő oldalukon állnak.

– Az árulás okán hoztuk vissza a sötétség leple alatt Mirabarba, úrnőm. Nyilván megérti, és elismeri az ügy kényes mivoltát.

– Mirabar törpéi – még azok is, akik nem értenek egyet Torgarral – nem örülnének, ha megtudnák, hogy egy fajtársukat láncra verve hurcolták vissza.

Habár szavai csak úgy csöpögtek a gúnytól, Djaffar ügyet sem vetett erre, és csak ennyit mondott:

– Pontosan.

A pöröly hamiskásan elmosolyodott.

– Akár holtan is hátrahagyhattuk volna a vadonban, eltemetve oda, ahol soha senki nem bukkan rá. Gondolom érti, amit mondok, mint ahogy azt is, hogy miért olyan fontos a hallgatása?

– Hogy tudtad ezt végigcsinálni? Jó a lelkiismereted?

– Harcos vagyok, úrnőm, én az őrgrófra esküdtem fel – felelte Djaffar, és még mindig mosolygott. – Bízom benne, hogy hallgatni fog.

Shoudra szúrósan meredt rá. Miután Djaffar rájött, hogy ennél több válaszra aligha számíthat, újfent biccentett és távozott.

Csillagizzás Shoudra becsapta az ajtót, majd háttal nekitámaszkodott. Megdörgölte a szemét, és elmerengett ezen a nagyon szokatlan éjszakán.

Mit tettél, Elastul? – suttogta végül maga elé.

A Shoudra melletti szobában valaki más is ugyanezt kérdezte magában. Nanfoodle, az alkimista már több éve dolgozott Mirabarban, és mindent elkövetett, hogy távol tartsa magát a helyi politikától. Alkimista volt, tudós és az illúziók mágiájához is konyított valamennyit, de ez volt minden. Azonban a legutolsó vita, ami Mithrill Csarnok legendás királyának érkezése kapcsán robbant ki, aggasztotta – az uralkodóval egyébként Nan-fooodle is szívesen találkozott volna.

Hallotta a hangos kopogást, és mivel azt hitte, hogy az ő ajtaján dörömbölnek, kikecmergett az ágyból és sietett ajtót nyitni. Mire azonban odaért, már meghallotta Shoudra és Djaffar hangját, és arra is rájött, hogy a férfi a nőhöz, nem pedig hozzá jött.

Nanfoodle minden szót hallott. Pörölycsapó Torgart, Mirabar egyik legnagyobb tiszteletben álló törpéjét, akinek családja évszázadokon át szolgálta a város őrgrófjait, megverték és titokban, láncra verve hurcolták vissza.

Nanfoodle hátán borzongás futott végig. Az egész történet, attól fogva, hogy Harcpöröly Bruenor bekopogtatott a város kapuján, teljesen összezavarta.

Tudta, hogy ebből semmi jó nem származik.

Bár a gnóm réges-régen eldöntötte, hogy semleges marad politikai kérdésekben, és kizárólag a kísérleteivel foglalkozik – és hogy megkapja fizetségét –, a másnap mégis egyik barátja háza előtt találta.

Nehézpöröly Agrathan tanácsos nem örült annak, amit a gnómtól hallott. Egyáltalán nem.

– Tudom – mondta Agrathan Shoudrának, amint a nő ajtót nyitott neki aznap reggel; a törpe a Nanfoodle-lal történő beszélgetést követően azonnal a jogarőr szállására sietett.

– Mit tudsz?

– Amit te is tudsz arról, hogy miként bántak egy elégedetlenkedő törpével, és hogyan hozták vissza. Torgart az elmúlt éjjel láncra verve a pörölyök hurcolták vissza.

– Pontosabban egy bizonyos pöröly.

– Djaffar, hogy szálljon átok a nevére! – harsogta Agrathan.

A törpe Djaffarral kapcsolatos kifakadása meglepte Shoudrát, mivel korábban még sosem hallotta, hogy a tanácsnok mások jelenlétében egyetlen szót is szólt volna bármelyik pörölyről, megnevezve az illetőt.

– Elastul Raurym volt az, aki döntött és nem Djaffar vagy valamelyik másik pöröly.

Agrathan a fejét verte az ajtófélfába.

– Felszította a parazsat egy olyan szobában, amely dugig van füstporral – jelentette ki, miután végzett.

Shoudra egyetértett a kijelentéssel – bizonyos mértékig. Értette, hogy Agrathan miért dühös és mitől fél, de be kellett vallania, hogy azt is megérti, Elastul miért habozik elengedni a törpét. Torgar éppúgy ismerte Mirabar védelmét, valamint termelékenységét és a különböző érctelérek állapotát, mint bárki más. A jogarőr nem tartotta vaslószínűnek, hogy valaha is háború törne ki Mithrill Csarnok és Mirabar között, de ha mégis sor kerülne rá...

– Szerintem Elastul úgy vélte, hogy nincs más választása – felelte Shoudra. – Legalább nem gyilkoltatta meg a különc törpét az úton.

Ez a kijelentés azonban nem a kívánt hatást érte el. Ahelyett, hogy lecsillapította volna Agrathant, az ördögi szándék puszta említésére is tágra nyílt a törpe szeme, állkapcsa pedig megfeszült. Viszonylag gyorsan lehiggadt és nagy levegőt vett.

– Talán okosabb lett volna, ha ezt teszi – mondta halkan, és most Shoudrán volt a sor, hogy szeme tágra nyíljon. – Amikor Mirabar törpéi megtudják, hogy Torgar fogoly saját városában, nem fognak ugrálni az örömtől. És ne legyenek kétségeid: meg fogják tudni.

– Tudod, hogy hol tartják fogva?

– Azt reméltem, hogy te el fogod mondani.

Shoudra-vállat vont.

– Talán itt az ideje, hogy felkeressük Elastult, és elbeszélgessünk vele.

Csillagizzás Shoudra nem ellenkezett, bár biztosra vette, hogy a találkozó nem sokat fog javítani a fennálló gondon – még ha Agrathan másként gondolja is. Elastul szemében Pörölycsapó Torgar árulást, sőt hazaárulást követett el, és Shoudra kételkedett benne, hogy a szerencsétlen törpe a közeljövőben meglátja-e a napvilágot.

Azonban mégis Agrathannal tartott az őrgróf palotájába, és hamarosan mindketten az audenciateremben találták magukat. Shoudra magában megjegyezte, hogy az általában a teremben tartózkodó őrök és tanácsadók nincsenek jelen, kivéve a négy pörölyt, akik szokásos helyükön álltak az őrgróf mögött. Észrevette azt a pillantást is, amit Djaffar vetett rá – a sokatmondó és nyugtalanító pillantás hatására önkéntelenül is szorosabbra vonta magán köntösét.

– Mi olyan sürgős? – tért az őrgróf rögtön a tárgyra, mellőzve a formális üdvözlést. – Ma rengeteg teendő vár rám.

– A sietségünk oka az, hogy börtönbe vettetted Pörölycsapó Torgart, őrgróf – felelte Agrathan nyíltan és még hangsúlyosan hozzátette:

– Pörölycsapó Delzoun Torgart.

– Nem bánnak vele rosszul – felelte Elastul, majd amikor észrevette Shoudra kétkedő arckifejezését, hozzáfűzte: – Legalábbis addig, amíg nem ellenkezik.

– Ebben az ügyben diszkréciót kértem és vártam el – folytatta az őrgróf, aki megjegyzését egyértelműen Shoudrának szánta.

– Nem ő mondta el nekem – közölte Agrathan.

– Akkor ki?

– Az lényegtelen – felelte a törpe. – Ha szándékában áll további hajszát indítni azok ellen, akik erről beszélnek, akkor jobb, ha inkább a markával próbálja kimerni a tengert.

Elastulnak látszólag nem volt ínyére ez a megjegyzés, és rosszallóan meredt Djaffarra, aki erre csak vállat vont.

– Ez az, ami fontos, őrgróf- folytatta Agrathan. – Torgar nem egyszerű polgár.

– Torgar egyáltalán nem polgár – javította ki Elastul. – Többé már nem az, és erről maga döntött így. Az én feladatom Mirabar védelme, és ennek érdekében tettem lépéseket. Torgar börtönbe került, és addig marad ott, amíg nyilvánosan meg nem változtatjaálláspontját ebben az ügyben, és fel nem hagy azzal a nevetséges gondolattal, hogy Mithrill Csarnokba utazzon.

Agrathan válaszolni akart, de Elastul nem hagyta szóhoz jutni.

– Vitának nincs helye, tanácsnok.

Agrathan támogatást várva Shoudrára nézett, de a jogarőr csak a fejét csóválta és a vállát vonogatta.

Ezzel vége is volt. Elastul egyértelműen ellenségnek tartotta Mithrill Csarnokot, és úgy tűnt, mintha minden lépése egyre inkább valósággá változtatná ezt.

Agrathan és Shoudra remélte, hogy Elastul teljes mértékben felfogta, milyen következményekkel jár legutolsó döntése, és tartottak attól, hogy Torgar bebörtönzésének híre hamarosan elterjed a városban.

Csillagizzás Shoudra úgy ítélte meg, hogy Agrathan megjegyzése a füstporral megtöltött szobában fellobbanó parázsról módfelett pontos.

16. fejezet

A hős

Catti-brie némán kúszott a sziklaperemig, majd lekandikált. Ahogy sejtette, a lapos sziklán egy ork vert tábort a szanaszét heverő görgetegkövek között. Tüzet nem gyújtott, csak egy parázzsal teli gödör adott némi fényt. Az ork közel hajolt a meleghez, még inkább elfedve a halvány izzást.

A nő szemügyre vette a környéket – fénylátását a hőlátás vette át, és örömmel töltötte el, hogy használta mágikus fejpántját, mert csak ekkor vette észre nem is olyan távol azt a tompa derengést, ami egy másik orkot jelzett, aki egy törött ágat farigcsált. Gyorsan átpásztázta a környéket, majd látása ismét visszatért a megszokott tartományba. Fejpántja csodálatos eszköz volt, és hozzásegítette, hogy lásson a sötétben, de megvoltak a maga korlátai. Föld alatt sokkal jobban működött, ott, ahol még annyit sem látott volna, mint idekint, az éjszakában. Amikor a csillagok fent voltak az égen vagy a közelben tűz égett, a mágikus fejpánt csak összezavarta a nőt, eltorzítva a távolságot, főként az olyan hő nélküli felületek esetében, mint amilyenek a repedezett kövek.

Catti-brie tökéletes csendben várakozott – nem is pislogott, míg hozzá nem szokott a szűrt derengéshez. Már kiválasztotta az orkhoz vezető utat, és mágikus fejpántját használta, hogy biztosítsa terve sikerét: el akarta fogni vagy meg akarta ölni a lényt.

Csakhogy közben kiderült, hogy ketten vannak.

Ekkor ösztönösen Taulmarilért nyúlt, ahogy magában az esélyeket mérlegelte, és már majdnem megérintette a hátára szíjazott íjat, de keze megtorpant. Az ujjai még mindig duzzadtak, lehorzsoltak voltak, és legalább az egyik még mindig nem forrt össze. Miután tegnap gyakorolt a fegyverrel, tudta, hogy ebből a távolságból aligha találja el az orkot.

Inkább Khazid'heát vette kézbe. A pazar és halálos éléről Vágónak becézett mesés kard úgy szelte a vértet, mintha csak szövetbe hasítana. Keze alig érintette meg a markolatot, a nő máris érezte az értelmes, éhes kard lüktető energiáját. Khazid'hea harcra vágyott, mint ahogy mindig.

A vonzás csak erősödött, amikor lassan, csendesen elővonta a pengét a szikla fedezékében. A kard csodás éle a legcsekélyebb fényt is vakítóan verte vissza.

A kard éhesen üvöltött a fülében, könyörgött, hogy induljon el az ösvényen első áldozatuk felé.

Catti-brie már majdnem engedett, de megtorpant és hátranézett a válla fölött. Eszébe ötlött, hogy visszamehetne és hívhatná a többieket. Drizzt már korábban elment ugyan, de barátai itt voltak valahol a közelben.

Végül is csak két ork – gondolta magában –, ha elsőnek és gyorsan sújtasz le, akkor már az egy az egyhez lesz az arány – persze az is lehet, hogy a gondolatot a kard sugallta.

Akárhogy is, logikus javaslatnak tűnt. Még sosem találkozott olyan orkkal, aki jobb lett volna nála karddal.

Még mielőtt meggondolhatta volna magát, előcsusszant a sziklamellvéd mögül, és lassan, csendben nekiindult a legközelebbi ösvénynek, amelyen eljuthat az aprócska fennsíkra és az ork táborba.

Hamarosan elérte a platót, és már csak tízlábnyira járt az ork-tól. A lény mindenről megfeledkezve kuporgott a parázzsal teli verem mellett, és időnként beletúrt a zsarátnokok közé – társa pedig teljesen belefeledkezett a farigcsálásba.

A nő megtett egy fél lépést, majd még egyet. Már csak öt láb választotta el az orktól. A lény vélhetően megérezte a jelenlétét, mert felnézett, ordított egyet és...

... és vergődve, csapkodva zuhant hátra, amint Catti-brie egyszer, majd még egyszer beledöfött, mielőtt kardját az ork felugró és rárontó társa felé fordította volna.

A második bestia csúszva fékezett, amikor a tökéletes egyensúlyban tartott Khazid'hea megvillant. Az ork nagy erővel döfött durva lándzsájával, de ő egyelten csípőmozdulattal kitért előle. Az ork újra lecsapott – ezúttal is eredménytelenül –, majd előrerontott, visszakozott és ismét szúrt, ezúttal ott, ahol Catti-brie várta.

Ez bizony hiba volt.

Catti-brie kitért a második szúrás elöl, és már majdnem elugrott a harmadik elöl is, de megtorpant, amikor az ork visszakozott és a másik irányba lendült, amikor a lándzsa lecsapott.

Itt volt a lehetőség, és nem is hagyta ki. Khazid'hea keresztbe lendült, és a mesés penge simán leszelte az ork lándzsájából az utolsó egy lábat. A lény felbömbölt, hátraugrott és fegyverének maradványát a nő felé hajította, aki azonban egyetlen csuklómozdulattal elütötte azt a sötétbe.

A nő máris rohamozott, előrenyújtott karddal, készen arra hogy pengéjét az ork mellébe döfje.

Hirtelen megtorpant, amikor egy kő süvített el előtte.

Az új támadó felé fordult, de ekkor egy újabb kő keményen hátba találta.

Egy harmadik süvített el mellette, majd egy negyedik pont vállon találta, mire a karja teljesen elzsibbadt.

A tábort körülvevő sziklák rejtekéből orkok settenkedtek elő, fegyvereiket lengetve vagy köveket hajigálva, hogy így kényszerítsék mozgásra és kibillentsék egyensúlyából.

Catti-brie gondolatai valósággal száguldoztak. Alig akarta elhinni, hogy ilyen ostobán besétált a csapdába. Érezte, hogy Khazid'hea megállás nélkül arra ösztönzi, hogy szálljon harcba, ölje meg mindet, és egy pillanatig eltöprengett, hogy valójában mennyire uralja az örökké éhes kardot.

Azt is tudta azonban, hogy most hibát követett el, és ez nem a kard hibája volt. Ebben a helyzetben, megszokott esetben védekezésre játszott volna, és engedi, hogy az ellenségei támadjanak rá. Ám az orkok kevés jelét adták, hogy közelebb akarnának menni hozzá. Inkább köveket szedtek fel a földről, és azzal hajigálták meg. A nő eltáncolt, kitért előlük, de még így is kapott néhány – köztük több fájó – találatot. Így hát kiválasztotta a gyűrű legsebezhetőbb pontját, és megrohanta, vadul lengetve kardját.

A színtiszta ösztön vezette mozdulatait – izmai gyorsabban mozogtak, semhogy gondolatai követni tudták volna. Catti-brie lenyűgöző mozdulatsorral hárított egy kardot, egy fejszét, egy lándzsát – egyet, kettőt, hármat –, és még így is sikerült váratlanul oldalt lépnie, megszúrva azt az orkot, aki arra számított, hogy a nő előrelép. A bestia a gyomrához kapott és elzuhant.

Majd követte őt egyik társa, aki elejtette a kezében tartott követ, és vadul rángatózott, miközben tenyerével próbálta elállítani a nyakán ejtett sebből spriccelő vért.

Catti-brie egy csuklómozdulattal lefelé kényszerítette a harmadik ork fegyverét, ami rést nyitott annak védelmén egy halálos csapáshoz, de amint Khazid'hea előrevillant, egy kő súrolta a nő sérült kezét, amitől égető fájdalom cikázott végig a karján. Rémülten hallotta meg a zajt, amit a kövön csattanó Khazid'hea adott – pedig még teljesen fel sem fogta, hogy fegyvere elvesztése következményekkel jár.

Egy lándzsa döfött felé, de a fürge harcosnő villámgyorsan megperdült és megragadta az elsuhanó fegyver nyelét. Lépett egyet előre, könyöke kivágódott, az ork hátratántorodott, pedig kitépte kezéből a fegyvert.

De ekkor egy husáng csattant a hátán a lapockái között, és mindkét karjából kifutott az erő, az ork pedig kitépte kezéből elvesztett fegyverét és szúrt, sebet szakítva a nő csípőjén és farán.

Catti-brie ide-oda tántorgott, és valahogy sikerült a kezével félrecsapnia egy kardot, majd újra, de ezúttal tenyerén a puha bőr felszakadt.

Minden mozdulatát kétségbeesés szülte, nagyobb kétségbeesés, mint amit valaha is átélt. Örvénylő gondolatai mélyén valahogy eszébe ötlött, hogy ő és barátai milyen közel álltak mindig is a katasztrófa pereméhez, és hogy milyen régóta így van ez már. Ekkor értette meg egy felvillanó világos pillanatában, hogy egyetlen hiba milyen végzetes következményekkel járhat – épp akkor, amikor futásnak eredt, hogy elmeneküljön, és bevesse magát az éj sötétjébe, a husáng megint lesújtott, ami-tői térdre rogyott.

Rázuhant a kőre, és ekkor megpillantotta Khazid'heát, nem túl messze tőle. Azonban a fegyver kartávolságon túl volt, ami azt jelentette, hogy akár a világ másik felén is lehetne, és az orkok rárontottak. Catti-brie a hátára gördült és rugdosni kezdett, kétségbeesetten próbálva távol tartani ellenségei fegyvereit.

– Mi az, Guen? – kérdezte Drizzt halkan.

Odalépett a tökéletesen mozdulatlanul álló, fülét a koponyájához lapító, a sötét éjszakát fürkésző párduc mellé. A drow leguggolt és ő is végigpásztázta a tájat, bár nem számított arra, hogy ellenségre bukkan, mivel sem nappal, sem éjjel nem látta jelét orkoknak.

Valami azonban nem volt rendjén. A párduc tudta ezt, akárcsak Drizzt. Valami nem stimmelt. A drow visszanézett a távoli hegyoldalra, ahol Bruenor táborának tüze derengett. Úgy tetszett, minden csendes.

– Mit érzel? – kérdezte a párducot.

Guen mélyen, szinte panaszosan felnyögött. Drizzt érezte, hogy a szíve őrülten ver, és kétségbeesetten forgatta fejét jobbra-balra, miközben magát szidta, amiért délután túl messzire merészkedett a hegyekben, próbálva felkutatni a Lapályost jelző magányos tornyot, és eközben barátait messze maga mögött hagyta.

Derekasan küzdött és sokáig, nagyon sokáig tartotta távol magától az orkokat, de túl kicsavart testhelyzetben volt és túl nagy erőfeszítést kívánt tőle a harc, így Catti-brie rúgásai egyre lassultak. Kapott egy hatalmas rúgást a bordái közé, amitől kétrét görnyedt, és kín rántotta össze testét, s levegő süvített ki a tüdejéből. Szabad folyást engedett könnyeinek, amikor ráébredt tévedésére, és hogy ez milyen következményekkel jár.

Sosem látja többé a barátait. Sosem nevet már együtt Drizzttel, sosem ingerkedik többé Regisszel, és nem látja meg, amint atyja elfoglalja trónját Mithrill Csarnokban.

Sosem lesznek saját gyermekei. Nem látja majd nővé érni lányát vagy férfivá válni fiát. Sosem tartja már karjában Colsont vagy melengeti meg szívét a Wulfgar arcára visszatért mosoly.

Mintha körülötte megállt volna az idő, csak egy pillanatra, és amikor felpillantott, látta, hogy a csapat legnagyobb termetű orkja fölé magasodik és magasba emeli súlyos fejszéjét, miközben a többiek ujjonganak.

Nem tudott védekezni. Imádkozott, hogy ne fájjon nagyon.

A fejsze felemelkedett és belemélyedt az ork fejébe.

Egyre lejjebb és lejjebb hatolt, már a vállak között járt, ahogy a harci kalapács csillogó vége lefelé nyomta. Az ork előrezuhant, de nem érte el a földet, mert Wulfgar hatalmas keze lecsapott rá, és átlökte a kábult Catti-brie fölött. Beornegar fia bömbölve lépett előre, majd szétvetett lábakkal megállt barátja fölött, miközben irdatlan izmai jobbra-balra, fel és alá lendítették Égisz-agyart, szétkergetve a meglepett orkokat. Az egyiket elérte fegyvere, szétzúzta bordáit, majd a barbár előrelépett és egy másik lábai közé sújtott a pöröllyel, amitől a bestia a levegőbe emelkedett, majd ordítva rogyott a sziklákra. Catti-brie még sosem látta ennyire dühösnek Wulfgart, de az orkok sem tapasztaltak még ilyen őrjöngést – a barbár lekuporodott, körbeperdült és elhajította Égisz-agyart, porrá zúzva egy újabb ork mellét. Most azonban egyetlen ork sem gondolta úgy, hogy ez a rettentő ember fegyvertelen. Wulfgar máris rájuk rontott, fel sem vette gyenge, félszívvel indított ütéseiket, amelyeket olyan pofonokkal viszonzott, hogy az orkok jobbra-balra repültek.

Catti-brie annyira még magánál volt, hogy oldalra gördüljön, elejtett kardja felé. Megragadta és nekiállt feltápászkodni, bár alig maradt ereje. Újra elesett, és amikor egy ork rohant felé, arra gondolt, hogy kísérletezése az életébe került, és Wulfgar hiába próbálta megmenteni. Égy töredék másodperccel később azonban rájött, hogy a lény nem akarja megtámadni, csak egyszerűen megpróbál elfutni.

Megértem, gondolta magában, amikor visszanézett Wulfgar felé. Újabb ork repült el az éjszakába és egy másik emelkedett a levegőbe – ennek egy óriási marok fonódott a torkára. Az ork hatalmas termetű volt, majdnem akkora, mint a barbár, de Wulfgar erőlködés nélkül tartotta a levegőben. A férfi vadállatias nyögést hallatott, és hatalmas izmai megfeszültek.

Az ork nyaka elroppant, a lény elernyedt, Wulfgar pedig félrelökte.

Azután már jött is, egy cseppet sem csillapodó dühvel, és Égisz-agyar lesújtott az orkokra, szanaszét szórva őket. Hatalmas csapásai alatt csontok törtek, és Wulfgar valósággal aratott a menekülők sorai között.

Hirtelen vége lett, és Wulfgar karja az oldala mellé hullt. A jól láthatóan remegő, még a gyenge fényben is jól kivehetően hamuszürke arcú barbár odacsörtetett Catti-brie-hez, és a kezét nyújtotta.

A nő megragadta, és egy gyors rántás után már Wulfgar előtt állt, bár lábai alig-alig tartották meg.

Ez azonban mit sem számított, mivel egyszerűen belezuhant Wulfgar karjaiba. A férfi felnyalábolta és átölelte.

Catti-brie arcát a férfi erős vállába temette és zokogott, miközben a barbár magához szorította és nyugtató szavakat suttogott a fülébe, arca pedig elveszett a nő sűrű, vörösbarna hajában.

Köröttük az éjszaka teremtményei, akiket felzavart a hangos csatazaj, fokozatosan elcsendesedtek, az orkok elmenekültek, az éj pedig lassan véget ért.

17. fejezet

Mielliki jóváhagyása

Bár kezdetben Tarathiel kifejezetten idegesítőnek találta Tömbváll Pikel folytonos húúú'.-zását, mire Alkony leszállt az erdei rétre, ő pedig lesegítette a törpét a pegazus hátáról, kifejezetten megkedvelte a zöldszakállú alakot.

– Hi-hi-hi – nyilvánította ki Pikel, és többször visszapillantott a szárnyas lóra, miközben követte Tarathielt.

A nap nagyobb részét a levegőben töltötték, és mostanra már a délutáni nap fénye is megfakult.

– Tetszett Alkony? – kérdezte Tarathiel.

– Hi-hi-hi – felelte Pikel.

– Nos, remélem, hogy mutathatok valamit, ami ugyanennyire fog tetszeni – közölte az elf.

A törpe érdeklődve nézett rá.

– Egy valaha itt élt kiváló kósza háza közelében járunk, aki már meghalt – magyarázta Tarathiel. – Ez egy varázslatos és szent hely, amelyet egyre gyakrabban neveznek Mooshie ligetének.

Pikel akkora szemeket meresztett, hogy félő volt, mindjárt kiesnek a helyükről.

– Hallottál már róla?

– Uh-huh.

Tarathiel elmosolyodott, és ment tovább a szélborzolta magas fenyők szegélyezte kanyargós hegyi ösvényen. Kisvártatva egy fákból és kőfalakból gyémánt alakúra formázott ligethez érkeztek – olyan volt, mintha Montolio még mindig élne és ápolná ligetét. Erős mágia lengett be itt mindent.

Tarathiel csak remélhette, hogy a liget utolsó, általa ismert lakója még a környéken van. Néhány évvel ezelőtt elhozta ide Drizzt Do'Urdent, hogy egyfajta próba elé állítsa a különös sötételfet – most ő és Innovindil úgy döntöttek, hogy hasonló kísérlet elé állítják Tömbváll Pikelt is.

Együtt léptek be a ligetbe és járták körbe, megcsodálva a magasban húzódó átjárókat és az egyszerű, de mégis varázslatosan szép kunyhókat.

– Szóval te és a testvéred Harcpöröly Bruenor király koronázására igyekeztek? – kérdezte az elf, hogy múlassa az időt, mivel jól tudta, hogy Innovindil már kifaggatta a másik testvért Hold-erdőben.

– Jup-jup – felelte Pikel, aki azonban láthatóan oda sem figyelt, hanem boldogan szökdécselt ide-oda, időnként megvakargatta a fejét, és lelkesen bólogatott.

– Akkor hát jól ismeritek Bruenor királyt?

– Jup-jup – ismételte a törpe.

Hirtelen megállt, ránézett az elfre és néhányszor pislogott.

– Uh-uh – pontosított, és vállat vont.

– Nem ismeritek jól Bruenort?

– Nyem.

– De azért ahhoz elég jól, hogy képviseljétek... hogy is hívják? Cadderly?

– Értem. És mondd csak, Pikel, hogy is tettél szert a druida... ?

Hangja elhalt, amikor észrevette, hogy a törpe oda sem figyel rá, hanem tágra nyílt szemmel bámul valamit. Követve Pikel pillantását, hamarosan rájött, hogy kérdése süket fülekre talált, mivel a liget határán kívül ott állt a világ leggyönyörűbb, lóféle teremtménye. Nagy volt és erős, olyan patákkal, amelyek még egy óriás koponyáját is bezúzták volna és egyetlen, egyenes szarvval, amely két, egymásnak háttal álló embert is fel tudott volna nyársalni – az unikornis idegesen kapálta a földet, és épp olyan alaposan szemügyre vette Pikelt, mint a törpe őt.

A törpe homlokához nyomta egyik karját, kinyújtotta egyik ujját – mintha ő is unikornis volna –, és ide-oda ugrándozott.

– Csillapodj, törpe – figyelmeztette Tarathiel, aki nem volt biztos benne, hogy miként reagál erre ez a csodálatos, de ettől még hihetetlenül veszedelmes lény.

Pikel azonban látszólag egy cseppet sem idegeskedett, és örömsikolyokat hallatva ugrándozott továbbra is, majd átszökkent a liget szélét jelző kőfalon, és az egyszarvú felé rohant.

Az unikornis a földet kapálta és felnyerített, de Pikel láthatólag meg sem hallotta, csak szaladt tovább.

Tarathiel arca grimaszba torzult, és most már bolondnak tartotta magát, amiért a törpét a ligetbe hozta. Rohanni kezdett, és rákiáltott Pikelre, hogy álljon meg.

De ő volt az, aki megállt, amint átlendült a kőfal felett. Az aprócska mező túloldalán Pikel ácsorgott az unikornis mellett, és elbűvölt arccal simogatta a lény izmos nyakát. Az egyszarvú láthatóan még mindig bizonytalan volt egy kissé, és továbbra is a földet kapálta, de nem kergette el Pikelt, és meg sem próbált elrohanni.

Tarathiel mosolyogva ült le a kőfalra, és közben bólogatott -örömmel töltötték el a látottak.

Pikel még egy darabig simogatta a csodálatos unikornist, majd a lény megfordult és elvágtatott. A megigézett törpe átsuhant a mezőn – olyan könnyed léptekkel haladt, hogy lába szinte nem is érintette a földet.

– Elégedett vagy?

– Jup-jup!

– Szerintem kedvedre való volt a dolog.

– Jup-jup!

– Tudod, ki az a Mielikki?

Pikel mosolya szinte a füléig ért. Benyúlt a tunikája alá, és a nyakából előhúzott egy unikornisfejet formázó faragványt, a természet istennőjének jelképét.

Tarathiel látott már ilyen medált, bár ezt fából faragták, míg azt a másikat bütykösfejű hal csontjából készítették.

– Bruenor király örülni fog annak, ha az udvarában van valaki, aki ezt az istennőt követi? – kérdezte Tarathiel, a beszélgetést arrafelé terelve, ahol némi megvilágosodást remélt.

Pikel kíváncsian meredt rá.

– Végtére is ő egy törpe, és a legtöbb törpe nem éppen kedvezően vélekedik Miellikiről.

– Pffft – puffogta a törpe, és tagadólag intett.

– Szerinted tévedek?

– Jup-jup.

– Hallottam, hogy él ott valaki, akinek szintén jó a véleménye róla – jegyezte meg Tarathiel. – Olyasvalaki, akit éppen itt képzett ki Kósza Montolio. Nagyon szokatlan teremtmény, bár annyira nem különbözik Tömbváll Pikeltől.

– Drizzit Dudden! – kiáltotta a törpe, és Tarathielnek szüksége volt egy pillanatra, hogy felismerje a rosszul ejtett nevet, de amikor ez megtörtént, jóváhagyólag bólintott.

Ha az unikornis nem lett volna elég bizonyíték, bőségesen az volt, hogy Pikel ismerte a drow-t.

– Igen, Drizzt az – mondta az elf. – Őt is elhoztam ide, amikor először találkoztam az unikornissal. Az egyszarvú neki is tetszett.

– Hi-hi-hi.

– Töltsük itt az éjszakát – javasolta az elf. – Amint pirkad elindulunk, és visszatérünk a testvéredhez.

Ez elfogadható ötletnek tűnt, sőt még tetszett is Tömbváll Pikelnek. A törpe azonnal el is rohant, átkutatta a ligetet, és hamarosan talált is két olyan függőágyat, amelyet felért és ki tudott csomózni.

Kellemes éjszakát töltöttek el Mooshie varázslatos ligetében.

– Ismeri Drizzt Do'Urdent – közölte Tarathiel Innovindillel, amikor másnap este találkoztak, hogy megbeszéljék, mit tudtak meg a szokatlan törpe testvérpártól.

– Akárcsak Iván – erősítette meg Innovindil. – Valójában Drizzt Do'Urden és Bruenor fogadott lánya, Catti-brie jelentik a kapcsot Cadderly, a pap és Mithrill Csarnok között. Minden, amit Iván és Pikel, no meg Cadderly tud Bruenorról, azt kettejüktől tudják.

– Pikel szerint Drizzt Bruenor közelében lesz – mondta Tarathiel komolyan.

– Ha visszatér erre a vidékre, megtudjuk, hogy Ellifain teste és lelke milyen állapotban van.

Tarathiel szeme elfelhősödött és a földre pillantott. Ellifain Tuuserail élete és sorsa Hold-erdő legsötétebb és legszomorúbb történetei közé tarozott. Ellifain még kisgyermek volt azon a végzetes éjszakán, amikor fél évszázaddal ezelőtt sötételfek osontak elő alagútjaik mélyéről és ütöttek rajta a szabadban ünneplő holdelfek egy csoportján. Mindenkit lemészároltak, kivéve Ellifaint és a kisded hasonló sorsa jutott volna, ha egy bizonyos drow, fajától merőben eltérő irgalomról téve tanúbizonyságot, meg nem menti – ő volt Drizzt Do'Urden. A sötételf a gyermeket halott anyja alá fektette és anyja vérével kente be, hogy azt a látszatot keltse, mintha Ellifain is halálos sebet kapott volna.

Bár Tarathiel, Innovindil és a Hold-erdőben élő elf klánok mind elfogadták, hogy Drizzt irgalomból cselekedett így, és hitelt adtak annak a beszámolónak, amelyet a különleges sötételf mesélt el nekik arról a rettenetes éjszakáról, Ellifain sosem jutott túl azon a borzalmas pillanaton. A mészárlás elmondhatatlanul mély sebet ejtett rajta, és a legjobb felbérelt papok és varázslók sem tudtak segíteni. Ellifain felnőve egyetlen célt tűzött maga elé: a sötételfek gyilkolását és Drizzt Do'Urden megölését.

Ők ketten szemtől szemben is találkoztak, amikor Drizzt egyszer átutazott Hold-erdőn, és Tarathielnek, meg azoknak, akiket össze tudott gyűjteni, mindent latba kellett vetniük, hogy távol tartsák a lányt Drizzt torkától vagy attól – ami valószínűbb –, hogy életének valamelyik halálos szablya vessen véget.

– Szerinted leleplezi magát, miközben kétségbeesetten próbál rátalálni? – kérdezte Innovindil. – Ebben az esetben a mi felelősségünk figyelmeztetni Drizzt Do'Urdent és Bruenor királyt, hogy vigyázzanak azokkal az elfekkel, akik bebocsátást kérnek Mithrill Csarnokba?

Tarathiel csak a vállát vonta meg az első kérdés hallatán. Néhány évvel ezelőtt Ellifain mindenféle magyarázat nélkül eltűnt Hold-erdőből. Ezüstholdig követték a nyomát, ahol olyan kardforgatót akart felbérelni vívópartnernek, aki jártas a drow-k között oly megszokott, két hosszú fegyverrel vívott harcban.

Sokszor próbálták elcsípni Ellifaint – és rengetegszer csak egy hajszálon múlt a dolog –, de a lány mindig előttük járt egy lépéssel. Egyszer azután véglegesen eltűnt, egyszerűen nyoma veszett és a nyom gyorsan kihűlt. Az elfek gyanították, hogy egy varázsló működött közre, valószínűleg egy teleportációs varázslattal, de nem találtak senkit, aki ezt beismerte volna, és nem találtak senkit, aki bevallotta volna, hogy valaha is találkozott Ellifainnal, bárhogy próbálkoztak és bármennyi aranyat kínáltak is.

A nyom tehát eltűnt és az elfek csak reménykedhettek – mint ahogy még most is bíztak – abban, hogy Ellifain feladta életcélját, Drizzt felkutatását és megölését, bár Tarathiel és Innovindil erősen kételkedtek ebben. A lány fegyverforgató kezét nem az értelem vezérelte, csak a parttalan harag és olyan bosszúszomj, amilyet még egyetlen elf sem tapasztalt soha.

– Lévén Drizzt a törpék szomszédja, a mi felelősségünk figyelmeztetni Bruenor királyt – válaszolt a második kérdésre Tarathiel.

– Felelősséggel tartozunk a törpéknek?

– Csak azért, mert Ellifain útja – hacsak nem tért le róla – erkölcsileg igazolhatatlan.

Innovindil emésztette a szavakat néhány pillanatig, majd bólintott.

– Azt hiszi, ha megöli Drizztet, elpusztíthatja a minden lépését kísértő képeket. Ha megöli őt, visszavág minden drow-nak és megbosszulja családját.

– De ha figyelmeztetjük őt, és a lány leleplezi magát meg szándékait, akkor Drizzt valószínűleg levágja – mondta Tarathiel, mire Innovindil összerezzent.

– Talán ez lenne a legirgalmasabb megoldás mindenkinek – mondta a nő halkan, és felpillantott Tarathielre, akinek arcán megfeszült a bőr, szeme pedig fenyegetően összeszűkült.

Ám arca szigorúsága meglágyult, amikor fontolóra vette Innovindil szavainak egyszerű logikáját, és elfogadta azt a tagadhatatlan tényt, hogy Ellifain, az igazi Ellifain meghalt azon a réges-régi éjszakán, ott azon a holdsütötte mezőn, és a helyét egy végzetesen és jóvátehetetlenül eltévelyedett lény vette át.

– Nem hiszem, hogy Tömbváll Iván és Pikel a legalkalmasabbak egy ilyen üzenet átadására – jegyezte meg Innovindil, mire Tarathiel elkomorult arca felderült egy kicsit, sőt még egy halovány mosoly is átsuhant vonásain.

– Valószínűleg összekevernék az üzenetet, és háborút robbantanának ki Mithrill Csarnok és Hold-erdő között – préselt ki magából egy kuncogást Tarathiel.

– Bumm! – tette hozzá Innovindil, tőle telhetően utánozva-Pikelt, mire mindketten felnevettek.

Tarathiel tekintete a nyugati láthatárra tévedt, ahol a lenyugvó nap rózsaszín tüzeket gyújtott a fellegek sora előtt, és jókedve elpárolgott. Ellifain valahol arrafelé volt, és akár élt, akár meghalt, ő semmit nem tehetett azért, hogy megmentse.

18. fejezet

Egy tekintélyes polgár

Sosem kellett sok ahhoz, hogy a gnóm felidegesítse magát, de ez több volt annál, mint amit el tudott viselni. Végigsietett Mirabar utcáin, az Alsóvárosban lévő kapcsolatai felé, de nem az egyenes utat követett. Nanfoodle mindent elkövetett – de tényleg mindent –, hogy észrevétlen maradjon.

Amikor erre ráébredt, próbált kevésbé kacskaringós útvonalat követni, és lelassította lépteit. Végtére is, miért ne mehetne az Alsóvárosba? Ő volt az őrgróf első alkimistája, aki gyakran dolgozott frissen kinyert ércekkel, és gyakran meglátogatta a törpéket, így hát miért is titkolná, mi az úticélja?

Nanfoodle megcsóválta a fejét, és többször is megrótta magát gondolatban, majd megállt, nagy levegőt vett, és ismét elindult, ezúttal már közel megszokott sebességével és magára erőltetett nyugalommal.

Nos, higgadtsága csak addig tartott, amíg újra végig nem gondolta, hogy eddig mi is történt. Beszámolt Agrathan tanácsnoknak Torgar bebörtönzéséről, és azt gondolta, hogy a véletlenül tudomására jutott ügy ezzel a részéről le van zárva, megtette, amit a törpék iránt érzett barátsága – mert a gnóm valóban barátjának tekintette őket – megkövetelt. Miután azonban már oly sok idő eltelt és még mindig semmi látható jele nem volt annak, hogy Torgar érdekében bármi is történt, Nanfoodle arra a felismerésre jutott, hogy Agrathan nem beszélt az ügyről az őrgróffal. A gnóm megítélése szerint ennél is rosszabb volt, hogy Mirabar törpéi még mindig abban a hitben éltek, hogy Torgar még úton van, hacsak meg nem érkezett máris Mithrill Csarnokba. A gnóm lelkiismeretét napokon át gyötörte az ügy. Megtett minden tőle telhetőt? Kötelessége-e, mint a törpék barátjának, legalább Pörölycsapó Torgar legkedvesebb cimborájának, Zsindelyfi Shinglesnek elmondania, amit tud? Vagy az a kötelessége, hogy az őrgrófhoz legyen hű, aki idehívta Mirabarba, és munkát adott neki? Inkább be kellene fognia a száját, és a saját ügyeivel kellene foglalkoznia?

Ahogy ezek a kérdések újra és újra felmerültek szegény Nanfoodle fejében, léptei úgy váltak egyre kevésbé céltudatossá és lettek egyre kacskaringósabbak, míg végül – jobb híján – babrálni kezdte az ujjait. A szeme csak félig volt nyitva, ahogy legalább annyi figyelmet szentelt szívének és lelkének, mint a környezetének, így kifejezetten meglepődött, amikor egy magas és impozáns alak lépett elé az egyik szűk sikátor kanyarjában.

Nanfoodle csúszva fékezett, és tekintete fokozatosan vándorolt egyre feljebb az előtte álló, köntöst viselő formás alakon, míg végül megállapodott Csillagizzás Shoudra vesébe látó szemén.

– Hm... üdv jogarőr – köszöntötte a gnóm idegesen. – Remek napunk van egy kis-sétára, igaz?

– Remek, ha a föld felett tesszük – felelte Shoudra. – Olyan biztos vagy abban, hogy az Alsóvárosban is ilyen szép ez a nap?

– Az Alsóvárosban? Nos, hát mivel nem tudok semmit az Alsóvárosról... napok, sőt tíznapok óta nem kerestem fel a törpéket!

– Úgy tűnik, hogy éppen ezen a mai napon kívánsz változtatni.

– Mi-miért is ne? – hebegte a gnóm. – Ha már úgyis kijöttem sétálgatni... Igen, igen... tudod egy formula alakulgat a fejemben. Meg kell keményíteni a fémet...

– Kímélj meg a kifogásaidtól – kérte Shoudra. – Tudom, hogy ki suttogott Agrathan fülébe.

– Agrathan? Nehézpöröly tanácsosról van szó? Nanfoodle rádöbbent, hogy mennyire képtelenül hangzik, amit mond, és ez csak még idegesebbé tette.

– Djaffar kicsit hangos volt a folyosón aznap éjjel, amikor Pörölycsapó Torgart visszahurcolták Mirabarba? – vetette oda Shoudra.

– Djaffar? Hangos? Nos, azt hiszem, ő mindig is az – blöffölt Nanfoodle, és ravasznak érezte magát. – Gondolom, bármilyen folyosón az lenne, bár nem emlékszem, hogy akármiféle folyosón hallottam volna hangoskodni.

– Valóban? – kérdezte Shoudra, és ravaszkás mosoly terült szét az arcán. – És nem is lep meg, hogy Pörölycsapó Torgart visszatoloncolták Mirabarba? Szóval ez nem is újdonság számodra?

– Nos, hát... nos...

Az apró gnóm megadóan lökte kezét a magasba.

– Aznap éjjel hallottad, hogy miről folyt a szó az ajtóm előtt.

– Igen.

– És elmondtad Agrathannak.

Nanfoodle nagyot sóhajtott.

– Nem kellett volna tudatni vele? A törpéknek nem kellene tudnia arról, hogy mit tesz az őrgrófjuk?

– És a te dolgod ezt elmondani?

– Nos... – Nanfoodle felhorkantott, majd újra, és végül toppantott egyet. – Nem tudom!

A fogait csikorgatta néhány pillanatig, majd felnézett Shoudrára, és meglepve látta, hogy a nő arcán együttérző kifejezés jelenik meg.

– Te is úgy érzed, hogy elárultak, akárcsak én – jegyezte meg a gnóm.

– Az őrgróf sem neked, sem nekem nem tartozik semmivel – felelte a jogarőr azonnal. – Még magyarázattal sem.

– Nekem úgy tűnik, hogy szerinted mégiscsak tartozik valamivel.

Shoudra szeme kerekre tágult, és most az aprócska gnóm előtt hihetetlenül magasnak és rémítőnek tetszett.

– Engedelmességgel tartozol neki, mert ő maga Mirabar! – fortyogott Shoudra. – A tisztség és nem az ember követeli és érdemli meg tiszteletedet, bolond Nanfoodle.

– Én nem vagyok mirabari! – vágott vissza a gnóm, váratlan dühvel. – A szakértelmem miatt hívtak ide, és azért fizetnek meg jól, mert én vagyok szakterületemen a legkiválóbb.

– A szakterületeden? Az illúziók mestere vagy, meg mindazé, ami magától értetődő – replikázott Shoudra. – Nem vagy más, mint egy vásári kikiáltó, egy szemfényvesztő...

– Hogy merészeled?! – rikoltotta Nanfoodle. – Az alkímia minden művészetek királynője, amelynek igazságait még nem derítettük fel. Az alkímia rejti magába a mindenható hatalom ígéretét, és nemcsak egy-kettőét, mint amilyeneket például Shoudra és a fajtája hatalmas titkokként őriz, személyes nyeresége érdekében.

– Az alkímiával néhány gyengébb mágikus itókát tudsz keverni, meg egy kevés port hozol létre, ami sokkal gyakrabban robbantja fel az alkalmazóját, mint a kiszemelt célpontot. Ezen túlmenően az egész egy nagy csalás, hazugság, amelyet ravaszul felhasználnak a kapzsik rovására. Csak annyira tudod megerősíteni Mirabar bányáinak fémét, mint ahogy az ólomból aranyat tudsz csinálni!

– A tömör földből éhes sarat tudok kreálni a lábad előtt, ami szőröstől-bőröstől elnyel! – bömbölte Nanfoodle.

– Vízzel? – kérdezte Shoudra higgadtan, és ez az egyszerű kérdés elpárologtatta az izgága gnóm haragjának javát; Nanfoodle láthatóan összement.

Válaszolni akart, hebegett valami érthetetlent, majd felhorkant.

– Nem mindenki osztja a véleményedet az alkímiával kapcsolatban.

– Így igaz, és vannak olyanok, akik jól megfizetik az alaptalan ígéreteket.

Nanfoodle ismét felhorkant.

– A lényeg az, hogy semmivel sem tartozom az őrgrófodnak azonfelül, hogy ő a munkaadóm – érvelt a gnóm –, méghozzá a jelenlegi munkaadóm. Én szabadúszó alkimista vagyok, aki már számos, jól fizető embert szolgált szerte északon. Akár holnap besétálhatnék Vízmélyébe, és találnék közel ilyen jól fizető állást.

– Ez igaz – felelte Shoudra –, de én nem azt kértem, hogy Elastulhoz legyél hűséges, hanem csak a városhoz, Mirabarhoz, amit egyre gyakrabban hívsz az otthonodnak. Azóta figyellek alaposabban, Nanfoodle, amióta Agrathan tanácsnok felkeresett, és közölte, hogy tud Torgar bebörtönzéséről. Sokszor lepörgettem magamban a Djaffarral folytatott beszélgetést, és tudom, hogy kinek az ajtaja szomszédos az enyémmel. Ma pedig idekinn vagy, és idegesen tekeregsz összevissza, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy felkeresd a törpe tárnákat. Osztom a kiábrándultságodat, és nagyon is értem, mi rágja a szívedet. Mivel pedig Agrathan tanácsnok nem sok mindent tett az ügy érdekében, úgy döntöttél, elmondod másoknak is. Feltehetőleg Torgar barátainak, akik majd megpróbálják megkérdőjelezni az őrgróf lépését, és megkísérlik kiszabadítani Torgart, bárhol raboskodjék is.

– Azért döntöttem úgy, hogy elmondom, amit tudok Torgar barátainak, hogy megismerjék az igazságot – ismerte be Nanfoodle, és javította ki a jogarőrt. – Hogy ők mit tesznek, az már a saját döntésük.

– Milyen demokratikus – érkezett a gunyoros válasz.

– Épp az imént mondtad, hogy osztozol a kiábrándultságomban – fortyant fel Nanfoodle.

– Viszont láthatóan az ostobaságodban nem – felelte Shoudra villámgyorsan. – Valóban felfogtad, hogy mit jelent ez? Valóban megértetted, hogy miféle kötelék fűzi össze a törpéket? Azt kockáztatod, hogy a város szétszakad, hogy emberek esnek a törpéknek és fordítva. Mivel tartozol te Mirabarnak, illuzionista Nanfoodle? És mivel tartozol Elastul őrgrófnak, a munkaadódnak?

– És mivel tartozom a törpéknek, akik közül sokakat a barátomnak tudhatok? – kérdezte a kis gnóm ártatlan arccal, amitől Shoudra önkéntelenül visszahőkölt.

– Nem tudom – ismerte be, és nagyot sóhajtott, ami egyértelműen árulkodott arról a csalódottságról, amiről az imént beszélt.

– Mint ahogy én sem – vallotta be Nanfoodle.

Shoudra kihúzta magát, de most már nem tűnt olyan magasnak és rettentőnek a gnóm szemében – sokkal inkább egy rokon-léleknek, akit összezavartak és boldogtalanná tettek az őt körülvevő és irányíthatatlanná váló események.

A nő Nanfoodle vállára tette a kezét, kifejezve együttérzését és barátságát.

– Óvatosan járj, barátom. Értsd meg, hogy milyen következményekkel jár, amit teszel. Mirabar törpéi mindig is a penge élén táncolnak, hol jobbra, hol balra lépve. Azok közé tartoznak, akik a legkevésbé szeretik az őrgrófot, de a leghűségesebbek hozzá. Mi lesz velük, ha elmondod, amit tudsz?

Nanfoodle bólintott, elismerve Shoudra szavainak igazát.

– Viszont, ha ez a város az, aminek mondod, ha ez a csodálatos együttélés az, ami Mirabarban ilyen fokú hűséget teremt, akkor eltűrhet-e a város olyan mértékű igazságtalanságot, mint Pörölycsapó Torgar bebörtönzése?

Szavai hallatán Shoudra ismét hátrahőkölt, úgy, mintha tényleg pofon csapták volna. Gondolkodott, becsukta a szemét és habozva bólintott.

– Tégy, ami akarsz, Nanfoodle, Csillagizzás Shoudra nem ítél el érte. A szívedre bízom a döntést. Senki sem fog tudni erről a beszélgetésről, sem arról, hogy tudsz Torgarról... legalábbis tőlem nem.

Melegen rámosolygott az aprócska gnómra, újból vállon veregette, majd megfordult és távozott.

Nanfoodle egy darabig bámult utána, nézte, ahogy elmegy, és azon töprengett, melyik utat válassza. Térjen vissza a szállására, és a műhelyébe, és felejtsen el mindent Torgarról, meg a törpék és az őrgróf között egyre tornyosuló gondokról? Vagy folytatnia kellene útját, ahogy tervezte, jól tudva, milyen robbanást válthat ki a birtokában lévő hír, és el kellene mondania az igazat az őrgróf tömlöcében ücsörgő fogolyról? .

Minden tudományok legbonyolultabbika, az alkímia sem vetett fel még olyan kérdést, ami ennyire összezavarta volna a gnómot. Az ő feladata elindítani a lavinát, ami lázadássá nőheti ki magát? Vajon barátként az a dolga, hogy tétlenül üldögéljen, és hagyja, hogy ilyen igazságtalanság történjen?

De mi a helyzet Agrathannal? Ha az őrgróf meggyőzte a tanácsost, hogy hallgasson – ami valószínűnek tűnt –, akkor Nanfoodle nem az igazságtevő bolond szerepében tetszeleg? Agrathannak többet kell tudnia nála, végtére is a tanácsos fajtársai iránti hűsége megkérdőjelezhetetlen, és Agrathan láthatólag mégsem mondott semmit arról, hogy mi lett Torgar sorsa.

Mi Nanfoodle szerepe ebben a történetben?

Az aprócska gnóm felsóhajtott, majd megfordult és elindult hazafelé, miközben nagyon ostobának és önteltnek érezte magát, amiért egyáltalán belefogott ebbe az ügybe. Alig tett meg azonban tíz lépést, amikor egy ismerős alakkal futott össze, aki megállt, hogy üdvözölje.

– Köszöntelek, Zsindelyfi Shingles – fogadta a köszönést és érezte, hogy gyomra felkavarodik, és térde megroggyan.

Agrathan tanácsos fürgén kapkodta kurta lábacskáit – mindenféle előzetes bejelentés nélkül robbant be Elastul őrgróf fogadótermébe, amitől több ajtónálló majd frászt kapott.

– Tudják! – kiáltotta a törpe, mielőtt az őrgróf megérdeklődhette volna, mi az oka ennek a nem éppen szokványos belépőnek, és mielőtt még az Elastul mögött álló négy pöröly bármelyike ráförmedhetett volna, amiért hívatlanul érkezett.

– Kik? – kérdezte Elastul, bár egyértelmű volt, hogy pontosan tudja, kikről beszél Agrathan.

– Hírek keringenek Torgarról- magyarázta Agrathan. – A törpék tudják, hogy mit tett, és egyáltalán nem boldogok!

– Világos – felelte az őrgróf, és hátradőlt trónján. – És honnan tudta meg a néped, tanácsnok?

Nem lehetett nem észrevenni a hangjában megbúvó rosszallást.

– Nem tőlem! – tiltakozott a törpe. – Maga szerint én örülök ennek a fejleménynek? Maga szerint az én vén törpe szívemnek jólesik látni, hogy Mirabar törpéi egymással kiabálnak, az öklüket lengetik, és szitkokat szórnak egymás fejére? De azt magának is tudnia kellett, hogy nem telik sok időbe, és kiderül a titok. Őrgróf, nem tarthat titokban olyasvalamit, ami annyira fontos, mint Pörölycsapó Torgar Delzoun ügye.

Azzal, hogy megnyomta a Mirabar törpéi között megtisztelő címnek számító harmadik nevet, elérte, hogy Elastul fenyegetően összevonja szemöldökét. Elastul harmadik neve végtére is nem Delzoun volt és nem is lehetett az – Mirabar őrgrófjainak, lévén mindannyian emberek, a Delzounok öröksége egyszerre jelentett áldást és átkot. A Delzoun-örökség kötötte össze a törpéket ezen a földön, és ez a föld kötötte őket az őrgrófokhoz. Ám a Delzoun-örökség kötötte őket össze saját fajukkal is, ami kívül állt az őrgrófok fennhatóságán. Agrathan miért használta és hangsúlyozta az áruló Torgar nevét, valahányszor csak szóba került Elastul döntése?

– Szóval tudják – jegyezte meg az őrgróf. – Végül is talán így a leghelyesebb. Mirabar törpéinek zöme nyilván megérti, hogy Pörölycsapó Torgar áruló, és ugyanezeknek a törpéknek a zöme, akik között, vannak kereskedők és kézművesek, azt is megértik, hogy az áruló milyen károkat okozhatott volna, ha engedjük, hogy elutazzon gyűlölt ellenségünkhöz.

– Ellenség?

– Akkor hát vetélytárs – pontosított Elastul. – Vagy azt hiszed, hogy Mithrill Csarnok nem fogadta volna szívesen az értesüléseket, amelyeket egy áruló törpe suttog a fülükbe?

– Nem vagyok biztos benne, hogy Torgar a barátságán kívül bármi mást felajánlott volna Bruenor – felelte Agrathan.

– Már csak ezért fel kellene akasztatni – vágott vissza Elastul. A pörölyök nevetve helyeseltek, Agrathan ellenben teljesen elsápadt és a szeme kerekre tágult.

– Csak nem arra gondol...

– Nem, nem, tanácsos – nyugtatta meg Elastul. – Semmiféle bitót nem ácsoltatok az árulónak. Legalábbis most még nem. Nem is áll szándékomban. Ahogy már korábban is mondtam, Pörölycsapó Torgar börtönben marad, ahol nem bánnak vele rosszul, de nem is engedik el, egészen addig, amíg be nem látja, hogy mi az igazság, és vissza nem tér a józan esze. Nem fogom kockára tenni Mirabar gazdagságát, csak mert ő másképp ítéli meg a dolgokat.

Agrathant ezt valamelyest lecsillapította, de a komor felhők csak nem oszlottak el – törpékhez képest – lágy vonásairól. Megsimogatta hosszú fehér szakállát, és gondolataiba merülve hallgatott.

– Mindaz, amit mond, igaz – ismerte el, és immár kifinomultabb nyelvezetre tért át. – Ezt nem tagadhatom, őrgróf, de érvelése, minden erénye dacára, nem nagyon fogja csillapítani az alattunk lobogó, magasra csapó lángokat. Nem csillapítja majd a törpe alattvalói szívében égő tüzet; azokét, akik közül jó páran Pörölycsapó Torgar Delzount a barátjuknak tartják.

– Majd észhez térnek – felelte Elastul. – Bízom benne, hogy szeretett tanácsosom,- Agrathan, majd meggyőzi őket lépésem helyességéről.

Agrathan sokáig meredt az őrgrófra, míg végül beletörődő arcot vágott. Nagyon is jól értette az okokat. Értette, hogy miért nem engedték útjára Torgart, és miért börtönözték be. Értette, hogy Elastul miért számít rá a törpék lecsendesítésében.

Ez viszont nem jelentette azt, hogy Agrathan elhitte, szemernyi esélye is van a sikerre.

– Én amondó vagyok, csak azt kapta, amit érdemelt! – kiáltotta az egyik törpe, és nagyot csapott öklével a falra. – A bolond elmondta volna az összes trükkünket. Ha ő Mithrill Csarnok barátja, vessék csak egy verembe, és hagyják is ott!

– Ezek az életemben hallott legostobább szavak! – rikoltotta egy másik.

– Kit hívsz te bolondnak?

– Tenmagad, te bolond!

Az első törpe öklét lengetve indult rohamra. A körülötte állók, ahelyett, hogy megakadályozták volna, felzárkóztak mellé. A sértegető és hasonló gondolkodású barátai már várták őket.

Habfújó Toivo nekidőlt a falnak, ahogy a verekedés kitört. A mai napon ez volt az ötödik csetepaté, és eddig ez tűnt a legnagyszabásúbbnak és a legvéresebbnek.

Odakint az utcán vagy negyven törpe csépelte egymást – ide-oda hengergőztek és gurultak, harapva és rugdosva.

– Torgar, te bolond – motyogta Toivo az orra alatt.

– És Elastul, te még nagyobb bolond – tette hozzá, és lebukott a felette elsüvítő élő lövedék elől, amely nekicsapódott a falnak és a polc nagy részét magával rántva, nyögve és káromkodva a földre zuhant.

Hosszú lesz az éjszaka az Alsóvárosban. Valóban hosszú.

Hasonló jelenetek zajlottak le az Alsóváros mindegyik kocsmájában és a tárnákban, ahol bányászok estek bányászoknak, néha még a csákányok is a levegőbe lendültek – a Pörölycsapó Torgar bebörtönzéséről szóló hírek futótűzként terjedtek Mirabar törpéi között.

– Éljen Elastul! – hangzott fel a törpe közösségekben, hogy azonnal feizúgjon rá a válasz:

– Vesszen Elastul!

A megemelt hangerő pedig felemelkedő öklöket jelentett.

Toivo tavernája mellett Zsindelyfi Shingles és egy csapat barátja csapott össze egy rakás másként gondolkodó törpével, akik annak a férfinak a dicséretét zengték, aki „megállította az árulót, még mielőtt az elárulhatta volna Mirabart Mithrill Csarnoknak”.

– Úgy tűnik, örömmel tölt el benneteket, hogy Elastul gyorsan börtönbe dugta egyik fajtársatokat! – érvelt Shingles. – Szerintetek jó dolog, ha egy törpe elrohad az emberek tömlöcében?

– Szerintem igenis jó dolog, hogy Mirabar árulója mirabari tömlődben rohad! – vágott vissza egy fekete szakállú, keménykötésű törpe, akinek olyan sűrű szemöldöke volt, hogy alig látszott ki alóla a szeme. – Legalábbis addig, amíg megfelelő bitót nem ácsolunk a kutyának!

Erre a mögötte állók tapsolni kezdtek, a Shingles köré gyűltek pedig haragosan ordítoztak – a vén Shingles pedig még egyértelműbben fejezte ki ellenérzését, egy jól célzott ökölcsapás formájában.

A feketeszakállú törpe hátrazuhant az ütés erejétől, de mögötte álló társainak köszönhetően, nemcsak hogy nem esett el, de máris repült Shingles felé.

A vén törpe azonban készen állt, és felemelte öklét, mintha magasan akarna ütni, majd a legeslegutolsó pillanatban térdre rogyott és vállával belecsapott a fekete törpe derekába. Ezután Shingles talpra kecmergett, a magasba emelte a feldühödött törpét és cimboráira hajította, majd máris rávetette magát, kezét-lábát előre lökve. Az utcákon mindenfelé törpék hemperegtek, és a zűrzavar hallatán számos ajtó csapódott ki. Azok, akik észrevették, hogy mi zajlik, habozás nélkül vetették magukat a verekedésbe, bár igazság szerint nem is igen tudták, hogy melyik oldalt erősítik. A csatazaj utcáról utcára terjedt, és számos házba is utat talált – jó pár kályhát felborogattak, és lángok nyaldosták a bútorzatot meg a faliszőnyegeket.

Egyszer csak sok száz kürt rivallt fel, ahogy a Mirabari Fejszések alázúdultak fentről – akadtak, akik a felvonókon érkeztek, mások köteleket ragadtak és úgy csúsztak le – próbálva elfojtani a lázongást, még mielőtt az teljes káoszba taszítaná az Alsóvárost.

Törpék csatáztak törpékkel, és emberek csatáztak törpékkel. Amikor a harcba beavatkoztak az emberek is – akadtak, akik fegyvert rántottak –, számos törpe, aki korábban Shinglesék ellen küzdött, átállt a másik oldalra. A Torgar letartóztatása kapcsán kitört ribillió immár sokakat másfajta döntésre kényszerített: vajon a városukhoz vagy a fajukhoz legyenek hűségesek?

Habár a törpéknek nagyjából a fele harcolt a fejszések oldalán, és bár egyre több és több ember érkezett fentről, hogy elfojtsa a lázongást, órákba telt, mire Torgar híveit sikerült megfékezni. Az őrgróf katonái ekkor viszont szembekerültek azzal a nem éppen irigylésre méltó helyzettel, hogy mihez kezdjenek a több mint száz fogollyal.

Azt is tudták, hogy további százak figyelik őket, és a méltánytalan bánásmód legkisebb jelére csak még nagyobb lázongás robban ki.

Agrathan előtt, aki a lázadás végére érkezett a színhelyre, és szemügyre vette az utcákat romba döntő pusztítást, számos fajtársa vérborította arcát, a haragtól izzó tekinteteket, nyilvánvaló volt, hogy a veszély, amire az őrgrófot figyelmeztette, bekövetkezett. Egyenként kereste fel a fejszések parancsnokait, és elnéző, illetve méltányos magatartásra intette őket a foglyok kapcsán – mondandóját minden alkalommal azzal a zord jóslattal fejezte be, hogy eddig csak a fortyogó üst felszínét látták, de alant még mindig ég a tűz.

– Tegyetek meg mindent a béke fenntartásáért, de ne essetek túlzásokba – figyelmeztetett Agrathan minden parancsnokot.

Miután beszédét újra és újra elmondta, és egyik mérges őrt a másik után rángatta el a foglyoktól, a kimerült tanácsos odabotorkált az egyik sugárút szélén álló kőpadhoz és lerogyott rá.

– Elfogták Torgart! – kiáltotta egy hang, amit nem hagyhatott figyelmen kívül.

Felnézve megpillantotta a kék-zöld foltokkal tarkított, megviselt Shinglest, aki láthatóan minden pillanatban készen állt arra, hogy kiszakítsa magát az őt lefogó két ember szorításából, és újra kezdje az egész felfordulást.

– Az útról hurcolták vissza és megverték!

Agrathan szúrósan meredt a vén törpére és kezével csitító mozdulatokat tett.

– És te tudtad volt! – bömbölte Shingles. – Mindvégig tudtad volt, és nem törődtél vele!

– Törődtem – vágott vissza Agrathan, és felpattant a padról.

– Bah! Nem vagy más, mint egy kurta ember!

Alig harsogta el sértését, az őrök nagyot rántottak rajta, az egyik őr pedig fél kezével el is engedte, hogy arcul csapja.

Shingles csak erre várt. Szélesedő vigyorral fogadta a taslit, majd ugrott egyet és kitépte magát az egyik katona szorításából. Azután habozás nélkül gyomorszájon vágta az őt még mindig lefogó őrt, amitől a férfi kétrét görnyedt és szorítása meglazult. Shingles egy rántással teljesen kiszabadult, majd oldalra csavarta testét és vaktában lesújtott öklével, nehogy a másik fickó megragadja.

A katona vissza is hőkölt, és segítségért kiáltott, de Shingles máris rajta volt – előbb sípcsonton rúgta, majd lefejelte, pontosan ágyékon találva a szerencsétlent. A férfi kétrét görnyedve rogyott térdre – a szemei fennakadtak. Shingles rohanva kerülte meg és rontott a másik őrre.

Amikor azonban a katona félreugrott, nem követte. Ehelyett továbbrobogott eredeti célpontja, szegény Agrathan felé.

A tanácsnok sosem volt Shingleshez fogható harcos, és öklei sem voltak olyan kemények, mint a mogorva bányászé, akit ráadásul a csetepaték is megedzettek. Ennél is rosszabb volt, hogy Agrathan korántsem védekezett olyan lelkesen, mint amilyen dühödten Shingles rárontott.

A tanácsos érezte, ahogy az első ütések betalálnak: egy balhorog, egy keresztbeverés jobbal, néhány gyorsszurkálás, majd egy hatalmas tasli, amitől a földre zuhant. Érezte Shingles csizmatalpát, amikor a törpe még egy utolsót belerúgott, miközben két őr a levegőbe emelte. Agrathan érezte, hogy emberi kezek nyúlnak a hóna alá és segítik fel, mire a tanácsos durván ellökdöste őket.

A fogát csikorgató Agrathan tanácsos, aki belül sokkal súlyosabb sebeket kapott, mint amilyeneket kívül valaha is kaphat, elviharzott a felvonók felé. Tudta, hogy beszélnie kell az őrgróffal. Fogalma sem volt arról, hogy mit fog mondani neki, fogalma sem volt arról, hogy mit vár vagy akar az őrgróftól, de tudta, hogy eljött az idő, amikor határozottabban kell szembeszállnia a férfival.

19. fejezet

A halandóság szele

– Még sosem éreztem magam ennyire halandónak – mondta Catti-brie a susogó szélnek.

A háta mögött és valamivel lejjebb a törpék, Regis és Wulfgar szorgoskodott, készítették a vacsoránakvalót, felverték a tábort – a nő azonban kimentette magát kötelezettségei alól, hogy egyedül lehessen, és megvizsgálja háborgó érzelmeit.

Ilyen érzelmi kavargást még sosem tapasztalt. A mostani harc nem az első olyan küzdelem volt, amikor halálos veszélyben forgott, és még csak nem is az első alkalom, hogy kiszolgáltatottan állt ellenfeleivel szemben. Amikor Artemis Entreri, a bérgyilkos elfogta és magával hurcolta, miközben Regist üldözte, bármilyen tehetetlen volt is, nem gondolt arra, hogy meghalhat.

Még sosem érzett olyasmit, mint amikor ott feküdt a földön, és körbevették a vérszomjas orkok. Abban a rettentő pillanatban átélte saját, elkerülhetetlen halálát. Abban a borzalmas pillanatban minden álmát és reményét hullámként söpörte el...

Mi is?

Talán a megbánás?

Olyan teljes életet élt, amilyet csak tudott – keresztül-kasul bejárta a vadont, kalandokat keresve, segített legyőzni sárkányokat és démonokat, küzdött, hogy visszaszerezze Mithrill Csarnokot fogadott apjának és klánjának, kalózokat űzött a nyílt tengeren. És megismerte a szerelmet.

Amikor ez az eszébe ötlött, átpillantott a válla fölött Wulfgarra.

Megismerte a szomorúságot, és talán újra megtalálta őt a szerelem. Vagy csak áltatta magát? A legjobb barátok vették körbe, akiket bárki is remélhet a sorstól – egy hihetetlen kompánia, akiket szeretett, és akik őt is szerették. A társai és barátai. Úgy hitte, hogy Wulfgar esetében ennél is többről volt szó, mint ahogy Drizztnél is... De hogyan?

Ezt nem tudta. A rajongásig szerette Drizztet, és mindig könnyebb volt a lelke, amikor ő is mellette állt, de ez jelentheti-e azt, hogy férjként és feleségként éljenek együtt? Lehet, ő gyermekei apja? Egyáltalán, van-e rá mód?

Összerezzent a gondolatra. Egy része ujjongott, és úgy hitte, hogy csodálatos és gyönyörű lenne. Másik, gyakorlatiasabb, énje visszahőkölt a gondolattól, jól tudván, hogy ezek a gyerekek -származásuknál fogva – mindörökre kitaszítottak lennének mindenki előtt, kivéve azokat a keveseket, akik tudták az igazságot Drizzt Do'Urdenről.

Catti-brie becsukta a szemét, és fejét térdére hajtva, tőle telhetően összekuporodott a magas kőszirten.

Elképzelte magát idősebb korában, amikor már kevésbé lesz fürge, és nem tud majd lépést tartani a hegyekben Drizzttel, aki még akkor is ifjú lesz, köszönhetően származásának. Mindennap látta őt, ahogy elindult a csapásokon, arcán széles mosollyal, élvezve a rá váró kalandokat. Ez éltetette a férfit, mint ahogy őt is. Catti-brie a szíve mélyén tudta, hogy neki már csak néhány éve maradt, és még annál is kevesebb, ha megfogan a gyermeke.

Minden olyan zavaros, minden olyan fájdalmas lett. A körülötte rajzó orkok olyasvalamit mutattak meg neki önmagából, amit eddig fel sem ismert – megmutatták, hogy bármennyire élvezetes is mostani élete, teli vad és izgalmas kalandokkal, csupán felvezetése valami egészen másnak (már ha nem öleti meg magát időnek előtte a vadonban). Vajon anya lesz belőle? Vagy egy követ, aki atyjának, Bruenornak udvarát képviseli? Talán ez az utolsó alkalom, hogy a vadont járja, talán ez élete utolsó nagy kalandja?

– Egy ilyen vereség után természetes, hogy kételyek gyötörnek szólalt meg mögötte egy ismerős hang lágyan.

Kinyitotta a szemét, és amikor megfordult, megpillantotta Wulfgart valamivel lejjebb, aki karjával támaszkodott egyik előrenyújtott, térdben behajlított lábára.

Catti-brie kíváncsi pillantást vetett rá.

– Tudom, mit érzel – mondta a barbár halkan, hangjába őszinteség és szánalom vegyült. – Szembenéztél a halállal, és a föléd tornyosuló jelenlét figyelmeztetett.

– Figyelmeztetett?

– Önnön halandóságodra – magyarázta Wulfgar.

Catti-brie arca hitetlenséget tükrözött. Hát ennyire nyilvánvalóan látszik rajta az, amiről Wulfgar beszél?

– Amikor a yochlol magával rántott... – kezdte a barbár, és félig lehunyta szemét, ahogy belemart a fájdalmas emlék. Kis szünetet tartott, kifújta a levegőt, majd tágra nyitotta szemét és folytatta: – Errtu birodalmában megismertem a kétségbeesést. Olyan vereséget éltem át, amilyet sosem tartottam lehetségesnek, és megismertem a kétséget és a megbánást is. Mindaz, amit évek alatt elértem, hogy eggyékovácsoltam népemet és megbékélést teremtettem Tízvárossal, hogy mellettetek, a barátaim mellett harcoltam Regis megmentéséért, Mithrill Csarnok viszszaszerzéséért...

– És hogy megmentettél a yochloltól – fűzte hozzá Catti-brie, mire Wulfgar elmosolyodott, és a kedves bókot bólintással nyugtázta.

– Mindaz semmivé lett, abban a pillanatban, amikor Errtu birodalmában olyan sivárságot ismertem meg, aminek a létezését még csak nem is sejtettem – magyarázta a barbár. – Amikor felidéztem magamban azt a pillanatot, amiről azt hittem, hogy életemben az utolsó, furcsa hidegséget és elégedetlenséget éreztem: mintha semmit sem értem volna el.

– Mindazok után, amit tettél? – kérdezte Catti-brie kétkedve.

Wulfgar bólintott.

– Mivel más téren kudarcot vallottam – felelte Wulfgar, és barátjára nézett. – Kudarcot vallottam az irántad érzett szerelmemben. És abban is, hogy megértsem, ki vagyok, kivé akarok válni, és mit akarok tenni akkor, amikor már a szélfútta ösvényeket nem hívhatom többé az otthonomnak... ebben is kudarcot vallottam.

A nő alig akarta elhinni, hogy jól hall. Mintha Wulfgar átlátott volna rajta, és ő mondta volna ki a benne rejtőző szavakat.

– De rátaláltál Dellyre és Colsonra – mondta.

– Biztató kezdetnek ígérkezik – vallotta be a barbár. Mosolya őszintének tűnt, és Catti-brie viszonozta ezt a mosolyt, majd egy darabig hallgattak.

– Szereted őt? – kérdezte váratlanul, előzmények nélkül Wulfgar.

Catti-brie a kérdésre kérdéssel felelt, de amikor jobban belegondolt, a válasz annyira nyilvánvalónak tetszett előtte.

– És te?

– Ó a testvérem, a szó legigazabb értelmében – felelte Wulfgar a legcsekélyebb habozás nélkül. – Ha egy lándzsa tartana Drizzt mellének, örömmel ugranék az útjába, feláldozva akár saját életem is, elégedetten halnék meg. Igen, szeretem őt, mint ahogy szeretem Bruenort, szeretem Regist, szeretlek...

Hirtelen elhallgatott és vállat vont.

– Mint ahogy én is szeretem őket – mondta Catti-brie.

– Nem így értettem – közölte Wulfgar, és nem hagyta, hogy kitérjen a kérdés elől. – Szereted őt? Társnak tekinted őt az úton és a tűzhelynél is?

Catti-brie szúrósan meredt rá, megpróbálva kitalálni a másik szándékát. A férfiban azonban nem látott sem féltékenységet, sem dühöt, sem bármiféle reménykedést. Csak Wulfgart látta, az igazi Wulfgart, Beornegar fiát, a gondoskodó és szerető barátot.

– Nem tudom – hallotta meg magát, még mielőtt jobban átgondolhatta volna a választ.

Saját szavai meglepték őt – de már régen ott libegtek körülötte, és a gondolataiban tudta, hogy az igazat mondta.

– Éreztem a fájdalmadat és a kétségeidet – szólalt meg Wulfgar, és hangja még lágyabb lett, majd odalépett hozzá, és átölelte a vállát, homlokát pedig a nőéhez nyomta. – Mindannyian itt vagyunk neked, és mindenben segítünk, amiben csak kell. Mi mindannyian, Drizztet is beleértve, vagyunk a legközelebbi barátaid.

Catti-brie behunyta a szemét és belesüppedt az elringató pillanatba, elveszett Wulfgar ölelésében, megértve, hogy a férfi tényleg ismeri a fájdalmát, mert a kín olyan mélységeiből kapaszkodott vissza, amilyet ő még csak elképzelni sem bír. Megnyugtatta az a tudat, hogy ő is visszatért a pokolból, és hogy meglelte saját útját vagy legalábbis egy igazabb útra lépett. Ő is rábukkan erre az útra, bárhova vezesse is el!

– Bruenor elmondta nekem – közölte Drizzt Wulfgarral, amikor a drow visszatért hosszúra nyúlt felderítőútjáról, az északkeleti hegyekből.

A sötételf barátja vállára tette a kezét és biccentett.

– Ez a mentés nem sokban különbözött azoktól, amelyeket Drizzt Do'Urden szokott végrehajtani – felelte Wulfgar, és nem nézett a drow szemébe.

– Fogadd köszönetem.

– Nem érted tettem.

Ettől az egyszerű közléstől, amelyet a barbár ilyen nyíltan, mindenféle rosszindulat és harag nélkül mondott, Driztnek tágra nyílt a szeme.

– Hát persze, hogy nem.

A sötételf hátralépett egyet, és szúrósan mered Wulfgarra próbálva rájönni, hogy barátja mire gondolhat.

De csak egy szenvtelen, immár felé forduló arcot látott.

– Ha mindannyiszor megköszönjük egymásnak, hogy távol tartottuk a másikra rontó ellenfelet, akkor nem sok mindenre jut majd időnk – jelentette ki Wulfgar. – Catti-brie bajban volt, én pedig szerencsésnek mondhattam magam, mint ahogy mindannyian annak mondhatjuk magunkat, hogy időben érkeztem. Talán többet vagy kevesebbet tettem, mint amit Drizzt Do'Urden tett volna?

– Nem – mondta a meghökkent drow.

– Többet tettem talán, mint amit Harcpöröly Bruenor tett volna, ha látja, hogy a lánya halálos veszélyben forog?

– Nem.

– Többet tettem talán, mint amit Regis tett volna, vagy legalábbis próbált volna tenni?

– Megértettem, amit mondani akartál – felelte Drizzt.

– Akkor jegyezd meg jól – szólt Wulfgar, és ismét félrenézett.

Drizztnek szüksége volt néhány pillanatra, mire végül rájött, miről is van szó. Wulfgar leereszkedőnek érezte köszönetét, mintha valami olyasmit tett volna, amit a többiek nem várnak el egymástól. Ez nem esett jól a nagydarab harcosnak.

– Visszavonom a köszönetemet – közölte Drizzt.

Wulfgar jót kuncogott.

– Ehelyett inkább azt mondom, hogy örülök a viszontlátásnak – tette még hozzá Drizzt.

Erre már Wulfgar a drow felé fordult, értetlen arccal.

Drizzt bólintott és távozott, magára hagyva a barbárt, hadd töprengjen el szavain. A drow tekintete a tábortól délre emelkedő sziklaszál felé fordult, ahol egy magányos alak üldögélt némán.

– Egész nap odafent volt – szólalt meg Bruenor, a sötételf mellé lépve. – Azóta ott van, hogy visszahozták.

– Felbőszült orkok lábai előtt heverni felkavaró élmény.

– Gondolád?

Drizzt szakállas barátjára nézett.

– Odamégy hozzá, te elf? – kérdezte Bruenor.

Drizzt bizonytalan volt, és tépelődése jól látszott az arcán.

– Egén, lehet, hogy jobb most magára hagyni – töprengett hangosan a törpe és hátrapillantott, Wulfgarra, mire a drow is követte tekintetét. – Gyanítám, hogy nem éppen a várt hős érkezett.

A szavak valósággal arcul csapták Drizztet, főleg azért, mivel olyan érzelmeket kavartak fel benne, amelyeket nem fogadott tárt karokkal. Végtére is, mi volt ez az egész? Wulfgar megmentette egykori és Drizzt jelenlegi szerelmét? Vagy egyik barát megmentette a másikat, ahogy az már oly sokszor megesett hosszú és mindenkit próbára tevő útjuk során?

Az utóbbiról volt szó, döntötte el magában Drizzt. Az utóbbi kellett, hogy legyen, és minden más felesleges érzelmi ballaszt volt, aminek nincs helye köztük. Idekint nem, ahol minden sziklatömb mögött orkok vagy óriások lapulhattak, gyilkolásra készen. Idekint nem, ahol az ilyen figyelmetlenségek elképzelhetetlen katasztrófát idézhettek elő. Drizzt majdnem felnevetett, amikor alaposabban szemügyre vette a^benne kavargó érzelmi káoszt, és meglátta ugyanazokat az érzéseket, amelyek mindenáron védeni akarták Catti-brie-t, és amelyek miatt egykor megrótta a fiatal Wulfgart.

Így inkább arra az örvendetes tényre összpontosított, hogy Catti-brie komolyabb sebek nélkül úszta meg a kalandot, és arra, hogy ezt Wulfgarnak köszönheti, akinek bátor, nagyszerű és hősies tette feltehetően hozzájárul ahhoz is, hogy a barbár egyre távolabb kerüljön Errtu pokolbéli vermétől. Amikor a törpék között magabiztos és kecses léptekkel haladó barátjára nézett, akinek arcán nyugalom honolt, Drizztnek olyan érzése támadt, mintha az Abyss utolsó füstcsápja is letekeredett volna Wulfgar vonásairól.

Igen, döntötte el magában Drizzt, ez egy jó nap volt.

– Dél körül megláttam Lapályos tornyát – közölte Bruenorral –, elég közel voltam hozzá, hogy tisztán kivehessem. Még a tetején járkáló katonákat is látni véltem. Szerintem néhány nap alatt elérjük. Egy hosszú szurdok pereméről láttam meg a várost, de beletelik néhány napba, mire megkerüljük a vízmosást.

– De a város még áll? – kérdezte a törpe.

– Minden békésnek tűnt, ahogy zászlai lobogtak a nyári szellőben.

– Ahogy annak lennie kell, elf. Ahogy annak lennie kell – ismételte Bruenor. – Bemegyünk, elmondjuk, hogy mi újság, és talán hagyok is ott néhány törpét, ha szükségük van segítségre és...

– És utána hazamegyünk – fejezte be mondatot Drizzt, miközben Bruenor arcát fürkészte, aki szemmel láthatóan nem lelkesedett az ötletért.

– Talán más városokat is meg kellene néznünk – pufogta Bruenor.

– Biztos vagyok benne, hogy ha elég alaposan keresünk, találunk még néhányat.

Bruenor vagy nem vette észre a drow gunyoros vigyorát, vagy úgy döntött, nem veszi figyelembe.

– Jup – közölte a törpe, és otthagyta.

Drizzt nézte, ahogy elmegy, de tekintete minduntalan visszakanyarodott a sziklaszálhoz és rajta Catti-brie magányos alakjához.

Oda akart menni hozzá – kétségbeesetten vágyott rá, hogy odamenjen, átölelje, és elmondja neki, hogy minden rendben van.

Valamilyen okból azonban úgy érezte, hogy ez igazán nem lenne tisztességes. Érezte, hogy a nő most távol akar maradni tőle és mindenkitől, hogy elrendezze magában a friss élmény hatására felkavarodott érzelmeit, saját halandóságának megtapasztalását.

Márpedig miféle barát az, aki nem adja meg neki ezt a távolságot?

Másnap Wulfgar a törpék csapatával tartott, és segített cipelni a készleteket, de Regis nem velük ment, hanem a magasabban fekvő ösvényeket járta Drizzttel és Catti-brie-vei. A félszerzet azonban kevés időt szentelt az ellenség felderítésének, sokkal inkább buzgón figyelte két barátját, és észrevette, hogy nagy változás következett be kettejük között.

Drizzt mint mindig, most is tette a dolgát, jelezte, hogy merre érdemes menni, és mutatta az utat, olyan fürgeséggel és magabiztossággal haladva, amire egyikük sem volt képes -Guenhwyvart kivéve, aki ma nem volt jelen. A drow úgy tett, mintha semmi sem történ volna, de Regis tisztán látta, hogy csak megjátssza magát.

A félszerzet észrevette, hogy a drow cikkcakkos útja során mindig Catti-brie közelében maradt, és folytonosan olyan magaslati pontokat választott, ahonnan láthatta a nőt. A sötételf mozgása ténylegesen meglepetésként érte Regist, mivel korábban még sosem látta, hogy Drizzt ennyire óvna bárkit is.

Óvja vagy valami más miatt csinálja ezt? – tette fel magában a kérdést a félszerzet.

Catti-brie esetében még szembetűnőbb volt a változás. Hűvös lett, főleg Drizzt irányában. Nem volt nyíltan udvariatlan, inkább csak a szokottnál kevesebbet beszélt, és a drow útmutatásait egyszerűen biccentéssel vagy vállrándítással nyugtázta. Regis feltételezte, hogy az orkokkal való találkozás élménye köti le gondolatai zömét.

A félszerzet hátrapillantott a mögöttük szétszóródva haladó törpe karavánra, megnyugodva, hogy biztonságban vannak – aznap sem orkot, sem óriást nem láttak –, és előreszaladt az ösvényen, beérve Catti-brie-t.

– Ma délelőtt foga van a szélnek – szólt oda a nőnek.

Barátja válaszul bólintott, de nem nézett rá. Gondolatai befelé és nem az előtte lévő útra összpontosultak.

– Úgy látom, hogy a hideg elmerevítette a válladat – kockáztatta meg Regis.

Catti-brie ismét bólintott, majd megtorpant, és alaposan végigmérte a félszerzetet. Zord arckifejezése azonban nem állhatott meg Regis pufók és ártatlanságot sugárzó arcocskája előtt, még akkor sem, ha elég egyértelmű volt, hogy barátja az ő kárára tréfálkozik.

– Sajnálom – szólalt meg a nő. – Egy csomó minden kavarog a fejemben.

– Amikor a folyón utaztunk Cadderlyhez, és a góbiin lándzsája vállon talált, én is így éreztem – mondta Regis. – Tehetetlen voltam, és úgy gondoltam, hogy utam a végéhez ért.

– És jó néhányan észrevették a Regisben azóta lezajlott változást.

Most Régisen volt a sor, hogy semmitmondóan bólintson.

– Azokban a pillanatokban, amikor azt hisszük, hogy minden elveszett – folytatta a félszerzet –, sok minden... a dolgok fontossági sorrendje... világossá válik előttünk. Időnként csak jóval a történtek után ülepednek le bennünk a dolgok.

Catti-brie mosolya elárulta, hogy telibe talált.

– Furcsa életet választottunk – somolygott Regis. – Tudjuk, hogy az esélyek minden kétséget kizáróan ellenünk szólnak, és arról árulkodnak, hogy egy napon bevégezzük a vadonban, de mi mégis azt mondogatjuk magunkban, hogy legalább nem a mai nap lesz az, és megyünk tovább a megkezdett úton.

– Miért vállalja Regis, aki egyetlen útnak sem barátja, hogy ezt az ösvényt járja? – kérdezte Catti-brie.

– Mert úgy döntöttem, hogy a barátaimmal maradok – fejtegette a félszerzet. – Mivel mi egyek vagyunk, és inkább halnék meg idekint, mellettetek, semhogy egy kényelmes karosszékben ücsörögve értesüljek a halálotokról, főleg akkor, ha ennek hallatán az az érzésem támadna, hogy talán ha én is veletek vagyok, még mindig élnétek.

– Akkor hát a bűntudat miatt?

– Amiatt és azért is, mert nem akarom kihagyni az izgalmakat – nevette el magát Regis. – Pedig mennyivel nagyszerűbbek a mesék valóságnál! Ezt ismerem Bruenor és fajtársai történeteiből, akik minden ökölcsapást úgy mesélnek, mintha egy faltörő kos ereje lapulna mögötte, amivel még egy várfalat is le lehet rontani, de még így is, hogy ezt tudom, minden olyan történetet hallva, amiben nem vettem részt, elönt a csodálat és a sajnálkozás.

– Szóval végül elfogadád éned kalandvágyó oldalát?

– Talán.

– És arra nem gondolsz, hogy esetleg többre lenne szükséged?

Regis olyan pillantással nézett vissza rá, ami elárulta, hogy nem tudja hova tenni a „többre” szót.

– Arra nem gondoltál volt, hogy együtt élj a saját fajtáddal? Nem akartál feleséget és...

– Gyerekeket? – fejezte be a félszerzet Catti-brie helyett, aki képtelen volt kimondani a szót.

– Egén.

– Oly sok év telt el már azóta, hogy félszerzetek között éltem – mondta Regis –, és... hát nem éppen barátságban váltam el tőlük.

– Ez egy olyan história, amit még nem mondtál el.

– És túl hosszú ehhez az úthoz – felelte Regis. – Nem tudom, mit válaszoljak neked, és őszintén mondom ezt. Jelenleg vannak barátaim, és ez elegendőnek tűnik számomra.

– Jelenleg?

Regis vállat vont.

– Ez zavar téged? Az, hogy a vártnál több megbánást ereztél, amikor az orkok körülvettek, és azt hitted, hogy vége az életednek?

Catti-brie elkapta pillantását, de a félszerzetnek ennél több válaszra nem is volt szüksége. Az érzékeny Regis sokkal többet tudott meg ebből, mintha barátja válaszolt volna a kérdésre. Számos forrását ismerte ennek a sajnálkozásnak. Érdeklődve figyelte az elmúlt hónapokban Drizzt és a nő között beálló változást, és bár látványuk megmelengette romantikus szívét, tudta, hogy egy ilyen kapcsolat – már ha valóban lesz belőle kapcsolat – sosem jár gondok nélkül. Tudta, hogy Catti-brie mire gondolt, amikor az orkok fölé magasodtak. A gyerekekre gondolt, a saját gyerekeire, és Regis előtt nyilvánvaló volt, hogy ezeket a gyerekeket Drizzt Do'Urden sosem adhatja meg neki. Egyáltalán lehetséges, hogy egy drow-nak és egy embernek közös utódai szülessenek?

Talán igen, mivel az elfek és emberek kapcsolatából is születtek és születnek, de akkor is? Miféle sors várna egy ilyen gyermekre? El tudná-e viselni ezt Catti-brie?

– Mit fogsz tenni? – kérdezte a félszerzet, mire a nő kíváncsi pillantást vetett rá.

Regis fejével a feléjük közeledő Drizzt felé bökött. A nő rápillantott a drowra, és nagy levegőt vett.

– Felderítem a terepet a csapat előtt – mondta hűvösen. – Szorgalmasan íjazok Taulmarillal, és igyekszem minél pontosabban célozni, majd amikor a harc elér hozzám, belevetem magam, és Vágó csillogó éle lekaszabolja ellenségeink.

– Tudod, hogy értettem.

– Nem, nem tudom – felelte Catti-brie.

Regis vitázni akart, de Drizzt már majdnem ott volt, így lenyelte a visszavágást.

– Az ösvényeken nyoma sincs orkoknak – kezdte a drow kissé habozva és Regisről Catti-brie-re nézett, mintha gyanakodna, miről folyhatott a diskurzus, amit félbeszakított.

– Akkor még az éj leszállta előtt elérjük a szurdokot – mondta a nő.

– Jóval korábban, és máris megindulhatunk észak felé. Catti-brie bólintott, Regis pedig egy csalódott Hrmmf! kíséretében távozott.

– Mi a baja aprótermetű barátunknak? – érdeklődött Drizzt.

– Az előttünk álló út – felelte a nő.

– Aha, akkor talán mégis maradt még benne valami a régi Regisből – mosolygott Drizzt, aki nem értette meg a szavak valódi jelentését.

Catti-brie elmosolyodott és ment a dolgára.

Nemsokára valóban elérték a szurdokot, és meglátták a Lapályos városát jelző csillogó fehér tornyot – egy kevésbé ismert varázsló, bizonyos Withegroo Seian'Doo tornyát. Rövid pihenő után elindultak a kanyon nyugati peremén, és még sokáig haladtak napszállta után is. Aznap éjjel farkasüvöltést hallottak, de csak a távolból, és hogy volt-e köze örkökhöz, azt a kis csapat nem tudta volna meg mondani.

Másnap folytatták a szurdok megkerülését – előbb keletre, majd délnek fordultak, és örömük fokozódott, mert még mindig nem látták jelét orkoknak. Úgy tűnt, hogy a Sarokkopogin rajtaütő csapat a saját szakállára dolgozott, és akik nem estek áldozatul a bosszúálló törpéknek, feltehetően visszahúzódtak sötét, hegymélyi üregeikbe. Ezúttal is jóval alkonyat után álltak csak meg, és amikor tábort vertek, már jól látták Lapályos őrtüzeit, és azt is jól tudták, hogy az ő tüzeiket is tisztán látják a városból.

Drizzt nem lepődött meg, amikor felfedezett két felderítőt, akik a sötétség leple alatt közelítették meg őket. A drow már majdnem végzett a környék átvizsgálásával, amikor meghallotta a léptek zaját, és hamarosan meglátta a lopakodó embereket is. Nyilvánvalóan igyekeztek nesztelenül haladni, bár nem jártak túl nagy szerencsével: állandóan elbotlottak a gyökerekben és kövekben.

A drow a párostól oldalra húzódott, egy fa mögé, és rájuk kiáltott:

– Állj, ki vagy?!

Ez szokványos eljárásnak számított itt a vadonban. A két ember újra megbotlott és lekuporodott, idegesen pillogva jobbra-balra.

– Kik közelítenek Harcpöröly Bruenor király táborához, bejelentés nélkül? – kérdezte Drizzt kiáltva.

– Bruenor király! – kiáltott fel egyszerre a két férfi.

– Bizony; Mithrill Csarnok ura hazatért, miután hírül vette az előző király, Gandalug halálát.

– Azt hiszem, egy kicsit északabbra tévedt a kelleténél – kockáztatta meg egyikük.

A páros nyakát nyújtogatva próbálta megtalálni a beszélőt.

– Orkok és óriások nyomában járunk, akik délnyugaton kifosztottak egy falut – világította meg a helyzetet Drizzt. – Azért tartunk Lapályosba, a szép Lapályosba, hogy megnézzük, lakói épségben és védve vannak-e, ha netán szörnyetegek támadnának rájuk.

Az egyik fickó felhorkantott, a másik pedig visszakiabált:

– Bah! Egyetlen ork sem massza meg soha Lapályos falait, és egy telén óriás sem dönti le azokat!

– Jól beszélsz – mondta Drizzt, mire a férfi kiegyenesedett és karba fonta karját, dacos testtartást véve fel. – Felteszem, hogy ti Lapályos felderítői vagytok, igaz?

– Tudni akarjuk, hogy ki vert tábort a falainktól látótávolságra – kiáltott vissza a férfi.

– Nos, ezt már elmondtam, de nyugodtan folytassátok utatok. Bejelentelek benneteket Bruenor királynak, és biztosra veszem, hogy örömmel osztja meg veletek asztalát ma éjjel.

A férfi kicsit lazított merev testtartásán, és a barátjára nézett – mindketten bizonytalannak tűntek.

– Csak egyenesen tovább! – kiáltotta oda Drizzt.

Ezzel eltűnt és beleolvadt az éjszakába, könnyedén futva át a göröngyös terepen, és könnyűszerrel maga mögött hagyta az embereket – így mire azok elérték a tábort, Bruenor és a többiek már vártak rájuk, sőt még két tányért is kerítettek számukra.

– A barátim elmondá, hogy jösztök – köszöntötte Bruenor a felderítőket.

Oldalra pillantott, akárcsak a két férfi, ahol Drizzt éppen hátralökte csuklyáját, felfedve származását.

Mindkettőjük szeme tágra nyílt, de az egyik váratlanul felkiáltott:

– Drizzt Do'Urden! Az istenekre, sose' gondoltam volna, hogy valaha is találkozni fogok veled!

Drizzt önkéntelenül is elmosolyodott – nem volt szokványos, hogy egy felszínlakó ilyen melegen üdvözölje. Bruenorra pillantott, és észrevette, hogy Catti-brie is ott áll a törpe mellett és felé néz, kicsit furcsálkodó, kicsit zavart, kicsit elbűvölt arckifejezéssel. Drizzt csak sejthette, hogy milyen érzelmek kavarognak ezen pillantás mögött.

20. fejezet

Éles kanyar

Gyorsan haladtak előre Hold-erdő ösvényein – az Alkony hátán ülő Tarathiel mutatta az utat. A nyeregre erősített harangocskák vidáman csilingeltek. Az elf mögött közvetlenül Innovindil és a törpe testvérpár haladt. Az ég szürke volt, az idő pedig fullasztóan meleg, de az elfek láthatólan remek hangulatban voltak, akárcsak Pikel, aki végigbámészkodta a kanyargós ösvényen vezető utat. Idődről időre úgy tűnt, mintha zsákutcába értek volna, de ekkor Tarathiel – aki mindenki másnál jobban ismerte Hold-erdő nyugati felét – egy kicsit elkanyarodott, és máris új, üres és hívogató csapás tárult fel előttük. A törpéknek az volt az érzésük, mintha Tarathiel megkérte volna a fákat, hogy képezzenek folyosót, mire azok teljesítették a kérését.

Pikel egyszerűen imádta.

Négyük közül csak Iván volt mogorva kedvében. A törpe nem aludt jól múlt éjjel, az elfek éneke gyakran felébresztette, de amikor ő is csatlakozott volna hozzájuk egy jó kis kocsmadallal vagy valamelyik törpe istennek szóló himnusszal (ami lényegében megegyezett az előzővel), esetleg a régmúlt hőseiről, elveszett és megtalált kincsekről szóló nótával, rá kellett jönnie, hogy az elfek nyavalygó dalaikban jobbára csak a hold és csillagok után epekednek.

Az igazat megvallva, Ivánnak az elmúlt néhány napban elege lett az elfekből, és nem vágyott másra, mint hogy újra útra keljen Mithrill Csarnok felé. A nem éppen kifinomultságáról híres sárga szakállú törpe gyakran és ismételten megosztotta ezeket a gondolatait Tarathiellel és Innovindillel.

Ők négyen a Hold-erdőben élő elfek központi szállásától északnyugat felé tartottak – itt dombosabb volt a terep, és könnyebben észre fogják venni a Surbrin-folyó tekergőző szalagját. A törpék onnan már a folyót követve eljuthatnak délre, Mithrill Csarnokba. Tarathiel elmagyarázta nekik, hogy nagyjából egy tíznapnyi út áll előttük – vagy még kevesebb, ha sikerül tutajon leúsztatniuk a folyón, mert úgy éjszaka is haladhatnak.

Pikel és Innovindil szinte szünet nélkül csevegtek, megosztván egymással az útközben látott növényekkel és állatokkal kapcsolatos értesüléseiket és gondolataikat. Pikel egyszer-kétszer magához hívott egy-egy madarat, és valamit súgott nekik. A madár, amely nyilván megértette, hogy mit mondott, elrepült, majd többedmagával tért vissza. A madárkák ezután elhelyezkedtek a környező ágakon, és csipogó énekük betöltötte az erdő ezen szegletét. Innovindil tapsolt, és varázslatos mosolyt villantott Pikelre. Még Tarathiel is – aki jóval komolyabb volt, mint társa – kifejezetten derűsnek tűnt. Ivánt persze hidegen hagyta az egész, csak topor-gott, és magában morgott valamit az „ostoba tündérekről”

Ez persze csak még jobb kedvre derítette az elfeket – különösen miután Pikel rávette a madárkákat, hogy egy lenyűgözően pontos bombatámadást indítsanak testvére ellen.

– Lehetne szó arról, hogy esetleg kölcsönadd nékem az íjadat? – kérdezte Iván zsörtölődve Tarathieltől, miközben felpillantott az ágakra. – Lőnék némi levesnek valót.

Tarathiel csak egy szórakozott mosolyt vetett rá, és még szélesebben mosolygott, amikor Pikel megszólalt.

– Hi-hi-hi.

– Nem tartunk veletek Mithrill Csarnokba – közölte Tarathiel.

– Ki kérte? – morogta Iván, de amikor a két elf meglepett és némileg sértett pillantást vetett rá, visszakozott. – Bah, ugyan miért mennétek egy csomó törpe közé, és mit csinálnátok ottan? Persze ha akaratok, mehettek, én meg a testvérem gondoskodnánk róla, hogy olyan jól bánjanak veletek, ahogy ti bántatok vélünk ebben a büdös... bájos erdőben.

– Bókjaid olyan bőséggel ömlenek, mint egy befagyott folyó, Tömbváll Iván – közölte Innovindil becsapósan udvarias hangnemben, és rákacsintott Tarathielre meg Pikelre, akik jót kuncogtak.

– Na egén – felelte Iván, aki láthatóan nem értette el a célzást.

Önelégülten mosolygott, és szúrós pillantást vetett Tarathielre.

– Mindazonáltal sok megbeszélnivalónk van Bruenor királlyal – szólalt meg Tarathiel, visszakanyarodva az elejtett témához. – Talán megkérhetnétek, hogy küldjön követet Holderdőbe. Drizzt Do'Urdent szívesen látnánk.

– A sötételfet? – hápogott Iván. – Egy csomó holdelf, olyan, mint ti, arra kér engem, hogy kérjek meg egy sötételfet arra, hogy látogassa meg őket? Jobb lenne, ha óvatosabb lennél, Tarathiel. A törpék és a sötételfek iránt mutatott vendégszereteted nem biztos, hogy jól veszi ki magát fajtád körében!

– Megnyugtatlak, hogy vendégbarátságom nem a sötételfeknek tartogatom, hanem csak ennek az egynek – javította ki a törpét Tarathiel. – Szívesen látjuk Drizzt Do'Urdent, még ha nem is nevezzük barátunknak. Őt érintő értesüléseink vannak... olyan értesülések, amelyek fontosak neki, és amelyek fontosak nekünk.

– Mifélék?

– Ez minden, amit most jogomban áll mondani – felelte Tarathiel. – Nem terhellek hosszú és részletes történettel, amit Bruenor király elé kellene, hogy tárj. Az előzmények ismerete nélkül nem értenél eleget ahhoz, hogy megfelelően add át az értesüléseim.

– Nem irántatok érzett bizalmatlanság miatt várjuk be Bruenor király hivatalos követét – tette hozzá gyorsan Innovindil, mert látta, hogy Iván arca elfelhősödik, – Az etikett követeli ezt meg. Az üzenet, aminek átadására kértünk, roppant fontos, és teljes bizalmunkat vetjük belétek, valamint bízunk abban, hogy nemcsak átadjátok üzenetünket Bruenor királynak, hanem ezt sietve teszitek.

– Óó-oj! – egyezett bele Pikel, és öklével a levegőbe sújtott.

Tarathiel is akart mondani valamit, hogy meggyőzze Ivánt, de félbehagyta mondandóját, és roppant komolyság költözött arcára. Körbenézett, majd Innovindilre pillantott és lecsusszant a szárnyas lóról.

– Mit lát? – érdeklődött Iván.

Innovindil tekintete összekapcsolódott kedvesével, és az ő arca is komor lett. Tarathiel intett Ivánnak, hogy maradjon csendben, majd halkan az ösvény széléhez suhant, lehajolt és fejét oldalra billentette, mintha hallgatózna. Iván mondani akart valamit, de Tarathiel feltartott keze elnémította.

– Óóóó – szólalt meg Pikel, és riadtan nézelődött jobbra-balra.

Iván ide-oda ugrált, mert nem látott semmit, csak három aggódó útitársát.

– Mi az, amit tudol? – kérdezte Tarathielt, de az elf gondolataiba merült és nem felelt.

Iván odarohant Pikelhez.

– Mi az, amit tudol?

Pikel összeráncolta homlokát, és ellapította az orrát.

– Orkok? – kiáltotta Iván.

– Jup-jup.

Iván egyetlen mozdulattal letépte fejszéjét a hátáról és meg-pördült, majd szétvetett lábakkal, tökéletes egyensúlyt felvéve megállt az út közepén, fegyverét maga elé nyújtotta, és összehúzott szemmel pásztázta az árnyékos részeket.

– No jól van, csak jöjjenek. Legalább egy kicsit megsuhogtatom a fejszém, a hosszú és unalmas út előtt!

– Én is érzem őket – szólalt meg Innovindil egy pillanattal később.

– Odd – mutatott Pikel észak felé.

A két elf arrafelé fordult, amerre a törpe mutatott, és bólintott.

– Nemrégiben már átlépték orkok a határainkat – magyarázta Innovindil. – Ezt is, mint az összes többi próbálkozást, visszaverjük. Ne foglalkozzatok velük. A ti utatok nyugatra, majd délre vezet, ahova gyorsan kell eljutnotok. Majd mi utánanézünk a bestiáknak, akik vették a bátorságot, hogy beszennyezzék Hold-erdőt.

– Uh-uh – tiltakozott Pikel, és nagydarab, szőrös karját keresztbefonta melle előtt.

– Bah! – horkant fel Iván. – Nem fogtok kidobni bennünket, pont akkor, amikor a móka kezdődik! Ti hívjátok magatokat tisztes vendéglátóknak, és akkor rúgnátok ki minket, amikor orkokat kell ölni?!

A két elf őszinte meglepetéssel nézett egymásra.

– Egén, tudom, és nem, nem tikteket kedvellek – magyarázta Iván –, hanem az ellenségiteket gyűlölöm, és ez így van jól. Össze akartok barátkozni két törpével, és engeditek, hogy levágjanak egy, két, ötven orkot? Vagy elkergettek minket, és reménylitek, hogy emlékszünk majd az üzenetre, amit át kell adnunk Bruenor királynak?

Az elfek még mindig kérdően pillantottak egymásra – végül Innovindil vállat vont, Tarathielre hagyva a döntést.

– Gyertek hát – határozott az elf. – Nézzük meg, mit tehetünk, mielőtt harcba szólítjuk népemet a veszély ellen. És próbáljatok meg csendben maradni.

– Bah, ha mi csendben maradánk, lehet, hogy az orkok egyszerűen odébbállnak, és abban meg mi a jó?

Elindultak, és nem sokkal később Tarathiel intett nekik, hogy álljanak meg és várjanak rá. Az elf felszállt a pegazus hátára, futtattá kicsit Alkonyt, mielőtt óvatosan felemelkedtek és elrepültek volna észak felé, közel a fák csúcsához.

Tarathiel szinte azonnal vissza is tért, és leszállt három útitársa előtt, majd intett nekik, hogy maradjanak csendben és kövessék. Nem sokkal északabbra elértek egy gerinchez. Erről a magaslati pontról végre Iván is láthatta, hogy a fákkal misztikus kapcsolatban álló társai nem csapták be.

A saját maguk vágta tisztáson orkok nyüzsögtek. Legalább egy tucatnyian voltak – de számuk a húszat is elérhette –, és ide-oda járkáltak a fák árnyékában. Súlyos – favágáshoz ideális – fejszéket lehetett látni náluk, de ennél is fontosabb volt – és egyben meg is magyarázta, hogy Tarathiel miért tért vissza olyan sietve –, hogy fajtájuk szokásától eltérően hosszú és erős íjak is voltak náluk.

– Már messziről kiszúrtam őket – magyarázta Tarathiel halkan, miközben a gerincen gubbasztottak. – Nem hiszem, hogy észrevettek volna.

– Értesítenünk kell a klánt – mondta Innovindil.

Tarathiel kétkedve meredt rá. Már több napja úton voltak. Bár tudta, hogy az övéi sokkal gyorsabban mozognak náluk, ha meghallják az ork betörésről szóló szörnyű hírt – és nem lesz velük két törpe, akik lelassítanák őket –, nem hitte, hogy idejében megérkeznének ahhoz, hogy elkaphassák az orkokat Hold-erdőben.

– Nem menekülhetnek – közölte az elf zordan, ahogy eszébe ötlött a nem is olyan régen a hegyek közé menekült csapat.

– Akkor végezzünk velük – javasolta Iván.

– Három az egyhez az arány – mondta Innovindil. – De az is lehet, hogy öt az egyhez.

– Akkor gyorsan végzünk – felelte a fiatalabb Tömbváll fivér, és felkapta súlyos fejszéjét.

Pikel kihalászta a főzőüstöt a zsákjából, a fejébe csapta és felvisított:

– Óó-oj!

Az elfek meglepetten és zavartan néztek egymásra.

– Óó-oj! – ismételte Pikel.

Tarathiel válaszra várva nézett Innovindilre.

– Hosszú ideje nem volt részem egy jó kis harcban – mosolygott rá a nő huncutul.

– Csak egy tucatnyian vannak, úgyhogy még várnod kell egy tisztességes harcra – jegyezte meg Iván szárazon, de az elfek láthatóan nem nagyon figyeltek rá.

Tarathiel Ivánra nézett.

– Hol akarod kezdeni?

– A legjobb a sűrűjében – felelte a törpe, és az egyik orkra mutatott. – És azt gondolám, hogy a fejszém megfelelő kezdésnek találja, ha egy ork szeme közé mélyed.

Ez elég egyértelmű elgondolásnak tűnt, így Tarathiel és Innovindil Pikelre pillantott, aki csak kuncogott:

– Hi-hi-hi.

– Ne izguljatok a testvérkém mián! – legyintett Iván. – Megtalálja a módját, hogy kivegye részét a harcból. Nem tudám miként, és általában még a harc végeztével sem tudám, de megteszi, amit kell.

– Jól van hát – felelte Tarathiel. – Keressük meg a legelőnyösebb helyet, ahonnan támadhatunk.

Odalépett Alkonyhoz, és belesuttogott valamit a pegazus fülébe, majd elindult az egyik, a szárnyas ló pedig a másik irányba. Innovindil volt a következő, aki épp olyan nesztelenül mozgott, mint kedvese. Utánuk jött Iván és Pikel, akiknek a talpa alatt hangosan ropogtak a száraz levelek és elszáradt gallyak.

– Előnyös hely – súgta Iván a fivérének. – Csak sétáljunk oda, te mondd el a hókuszpókuszid, és máris kezdődhet a gyilkolás!

– Hi-hi-hi – kuncogott Pikel.

Innovindil is elmosolyodott, de ebbe a mosolyba egy kis félelem is vegyült. A magabiztosság egy dolog, a felelőtlenség egy másik.

A törpék hangoskodása dacára baj nélkül elérték a sziklás tisztás peremét. Szemközt az orkok buzgón munkálkodtak – egyesek az egyik fát vágták ki, mások pedig a magasabb ágakhoz erősített kötelekkel irányították a fa dőlését.

– Miután lepihentek, akkor sújtunk le rájuk – magyarázta Tarathiel halkan. – A nap már magasan jár. Nem kell sokáig várnunk.

Pikel arca megfeszült. Megrázta a fejét.

– Nem fogja végignézni, hogy kidöntsenek egy fát – mondta Iván, mire az elfek kétkedve néztek mindkét törpére.

Pikel kinyitotta egyik erszényét, amely teli volt piros bogyókkal. Közben roppant komoly és zord képet vágott. Kurtán biccentett a többiek felé, majd odasétált a környék legszélesebb törzsű tölgyfájához, és homlokát nekinyomta a fakéregnek. Lehunyta a szemét, és alig hallhatóan mormogni kezdett.

Még akkor is motyogott, amikor belépett a fába, és eltűnt a szemük elöl.

– Na egén, ismerem az érzést – suttogta Iván a két elfnek, akik tátott szájjal, értetlenül bámulták a fát. – Mindig ezt csinálja.

Iván tekintete az ágakat pásztázta, majd az ujjával felfelé bökött.

– Ott van.

Pikel mintegy húsz lábbal a föld felett lépett ki a fatörzsből, és végigegyensúlyozott a sziklákkal teliszórt tisztás fölé nyúló ágon.

– A testvéred igazán különös – suttogta Innovindil. – Sok trükköt ismer.

– Szükségünk is lehet rá – fűzte hozzá Tarathiel.

Az elf kétkedve nézte a tucatnyi vagy még több orkot – mindegyikük a hátán átvetve vagy a keze ügyében tartotta az íját. Amikor azonban felpillantott Pikelre, már tudta, hogy a törpék valószínűleg nem fognak várni, bármit is mondjon, így aztán lekuporodott és szemügyre vette az eljövendő harc színterét, majd intett Innovindilnek, hogy húzódjon ki a másik szélre.

Iván köztük csörtetett át, és fejszéjét a kezébe fogva, kilépett a tisztás szélére.

– Ami mozog, azt már nem is tudjátok eltalálni, he? – kiáltotta oda gúnyosan az orkoknak.

A favágás azonnal abbamaradt. A tisztás túlfelén egy pisszenés se hallatszott, ahogy az orkok a törpe felé fordultak, és sárgás, véreres szemük tágra nyílt.

– No, mi az? – kiáltott oda nekik Iván. – Még sosem néztetek szembe korábban a halállal?

Az orkok nem indultak rohamra, hanem helyette megfontolt mozdulatokat tettek – néhányan közülük parancsokat vakkantottak.

– Ők a vezérek – suttogta Iván a rejtőzködő elfeknek. – Szedjétek le őket.

Az orkok le nem vették a szemüket a tőlük alig húszlábnyira álló magányos törpéről, és lassan kezdték előszedni íjaikat, felajzották őket, majd célba vették Ivánt.

A vezérek továbbra is parancsokat osztogattak – nyilvánvalóan azt akarták, hogy mindenki egyszerre lőjön, így azoknak, akik már készen álltak, várniuk kellett.

Az elfek lőttek először. Két nyílvessző suhant elő a bokrok közül és talált célba – Tarathiel torkon lőtte az egyik parancsnokot, míg Innovindil hasba talált egy másikat, aki vergődve rogyott a földre.

Ugyanebben a pillanatban Iván előtt a levegő megremegett, ahhoz hasonlóan, mint amikor a tó vize hullámokat vet, és a remegés átgyűrűzött a tisztáson, éppen akkor, amikor az orkok lőttek.

A nyilak, alighogy elhagyták az ideget, meghajlottak – olyanok lettek, mint a fűzfaágak, és mindenfelé repkedtek, csak éppen egyenesen nem. Egyet kivéve, amelyet oldalról lőttek ki, és amely Iván felé süvített.

A törpe azonban még időben észrevette, és lebukott, miközben fejszéjét oldalra rántotta, szerencsésen éppen a vessző útjába. A nyíl megpattant a pengén, majd Iván vállvértjén, és oldalra lökte a törpét, de csak a vértnek okozott sérülést.

– Mindet kapd el, te átokverte bolond! – förmedt Iván a bátyjára, aki a felette lévő ágon jót kuncogott.

Szemközt az orkok úgy meredtek íjaikra, mintha csak becsapták volna őket, és ekkor vették észre, hogy a legtöbb fegyvert meghajlította a druida mágia hulláma, így hát eldobták azokat és kardot, meg lándzsát ragadva, rohamra indultak.

Ketten éppen csak mozgásba lendültek, amikor elf nyilak terítették le őket.

Tömbváll Iván leküzdötte a késztetést, hogy maga is rohamozzon, és azt is, hogy felnézzen és megbizonyosodjon róla, kótyagos testvére még mindig odafigyel.

Újabb két elf nyílvessző süvített el mellette, majd Tarathiel meg Innovindil előugrottak, és megálltak a törpe két oldalán, kezükben karcsú kardot és hegyes tőrt tartva.

Az orkok egyre közelebb értek, köveket ugrottak át, sziklákon másztak át, miközben torokhangú csatakiáltásukat hallatták.

Maroknyi piros bogyó repült át Iván és az elfek feje fölött -varázsos lövedékek, amelyek hangos pukkanással és nagyot szikrázva értek célba. A rohamozó orkokon és közöttük tucatnyi apró robbanás hangzott fel. A varázslatos bombák kevés sérülést okoztak, viszont totális káoszt váltottak ki, és ezt a lehetőséget sem Iván, sem az elfek nem hagyták ki.

A törpe kézifejszét húzott elő az övéből, és a legközelebbi ork arcába hajította, majd a következővel leterített egy másikat, oldalt. Ezt letudva, ordítva indult rohamara, és súlyos fejszéje máris munkához látott az egyik tántorgó orkon, akinek rohamát megtorpantotta a mellét ért ütés, hogy azután elrepüljön, amikor Iván elzúgott mellette, és fejszéje hatalmas csapást mért a lény tarkójára.

De nem a féktelen Iván, hanem az elfek mozdulatai váltották ki Pikelből az őszinte csodálatát kifejező „Óóóó”-zást.

Tarathiel és Innovindil egymás oldalán álltak, fegyverük keresztirányban cikázott mellük előtt és egyre emelkedett, egyre feljebb, túl az arcukon, majd kifelé mozdult, míg Tarathiel jobb karja már Innovindil baljával keresztezett – alkar az alkarhoz kulcsolódott. Ezt az állást fenntartva fogadták a rohamot, úgy mozogva, mintha egyetlen lénnyé forrtak volna össze, miközben előre-hátra mozdultak, fordultak – Tarathiel Innovindil mögött keresztezett, átfordult a nő jobbjára és elsuhant mellette, jobb alkarja a jobb alkarhoz, jobb lába a jobb lábhoz, sarka a lábujjhoz simult.

Az ork, akik előtt az eggyéolvadásnak ez a foka ismeretlen volt, megcélozta Tarathiel látszólag védtelenül hagyott hátát, ahol Innovindil pengéje várta őt, és könnyedén ütötte félre a lándzsáját. A nő azonban még nem végzett, hanem folytatva a mozdulatot, egy másik ork mögé lendült, aki még mindig tántorogott Pikel robbanássorozatától. Az elf kardja könnyedén utat talált a botladozó lény védtelen bordái között. Amúgy sem volt szükség arra, hogy befejezze a blokkoló mozdulatot, mert Tarathiel éppúgy érezte kedvese hárítását, mintha ő maga hajtotta volna végre. Fogást váltott a bal kezében tartott hegyes tőrön, és miközben védte a szemből rátámadó ork kardcsapásait, keményen hátrafelé szúrt, mellbe döfve az Innovindillel harcoló lándzsást.

Tarathiel sima és könnyed mozdulattal rántotta vissza a tőrt és dobta fel a levegőbe, hogy a hegyénél fogva kapja el, majd úgy lendítse azt a vele szemben álló ork felé, mintha el akarná hajítani.

Az ork összerezzent, Tarathiel pedig tovább pörgött.

Érkezett helyette Innovindil, akinek hosszúkardja átmetszette a megzavarodott ork torkát.

Tarathiel állította meg pörgést és engedte le kardot tartó kezét, átkarolva vele még mindig mozgó társa derekát. Innovindilt felrántotta a földről, megtámasztotta a csípőjén, és maga előtt keresztben meglendítette – a nő kinyújtott lábai a Tarathielre rontó ork felé zúgtak.

A nő nem találta el az orkot – nem is állt szándékában –, viszont a lendülő lábat látva a csúf teremtmény többször és hiábavalón lecsapott rövid, görbe pengéjével.

Ahogy Innovindil továbbpördült kedvese csípőjén, Tarathiel keresztbenyúlt jobbjával, és beakasztotta karját a nő jobb könyökhajlatába, majd teljesen leállítva a pörgést, de felhasználva Innovindil lendületét, balra lendítette társát.

Amint szabaddá vált előtte az út, a férfi kardforgató jobb karja lecsapott. A szerencsétlen ork, aki még mindig Innovindilt próbálta utolérni még csak nem is látta a lesújtó pengét. Innovindil könnyedén ért földet és lendületes pörgése pontosan keresztezte egy másik ork útját – pengéi magasan vágtak és alacsonyan döftek. Egyetlen kurta váltással és pörgéssel az elfek öt orkot öltek meg vagy sebesítettek meg halálosan.

– Óóóó – ámuldozott Pikel, és kétkedő pillantást vetett a kezében tartott bogyókra.

Ekkor oldalról, a bokrok közül mozgást vett észre, és azt látta, hogy két ork célra emeli az íját.

A két tucat aprócska robbanóbogyót még azelőtt eldobta, hogy az orkok lőhettek volna, mire a rút teremtmények ide-oda ugráltak, rángatóztak, ahogy a kis bogyók beléjük csíptek és elvakították őket. Pikel széttárta karjait, ujjai mozogni kezdtek, ahogy megszólította a bozótost az orkok körül. Indák és iszalagok ragadták meg a lényeket, meg egy harmadik társukat is, mire ő kuncogni kezdett, amikor meghallotta az általa nem látható teremtmény tiltakozó bömbölését.

Iván nem birtokolta sem az elfek kecsességét, sem összhangjukat, még ha halálos táncuk le is nyűgözte a törpét. Mókás volt, de egyben lenyűgöző is.

A sárga szakállú törpe a hiányzó kecsességét bőségesen pótolta vadságával. Elrohanva az ork mellett, akit leterített, máris fogadta egy másik acélos rohamát. Kidüllesztett mellel fogadta a pajzzsal rámért csapást, és megvetette a lábát. Meg sem mozdult és az ork lepattant róla.

Iván nagy erővel sújtott le ellenfele előrenyújtott pajzsos karjára, fejszéje széthasította a készséget, sőt még bele is metszett a rászíjazott kézbe. Azonnal ki is tépte a fegyverét, oldalra rántva és kibillentve egyensúlyából az orkot. A törpe ismét lecsapott, és fejszéje ezúttal a hárításra emelt pajzs fölött süvített el, jó mélyen belevágva a lény vállába.

A sebesült teremtmény hátratántorodott, de mellette máris elrohant egy másik, mögötte pedig jött a harmadik.

Iván máris mozdult, lépett egyet hátra és lehajolt. Felkapott egy kődarabot, és miközben kiegyenesedett, amilyen erősen csak tudta, elhajította, mellbe találva a legközelebbi orkot, aki megtántorodott. Ahogy a társa elfutott mellette, tőle balra, Iván a jobbján lendült előre. Fejszéje gyomorszájon kapta el a kába orkot, mire az felemelkedett a levegőbe és nagy csattanással zuhant a hátára.

A másik ork csúszva fékezett és fordulni próbált – így pont a mellébe kapta Iván elhajított, pörgő fejszéjét.

A már kartávolságra jutó orkok láttán Iván rögtön a felbukó lény felé rohant, és futtában tépte ki fegyverét a melléből. A törpe lassítás nélkül futott a legközelebbi sziklatömbig, felugrott rá, átgördült rajta, majd talpra érkezett a túloldalon, és nekivetette hátát a kőnek.

Az orkok két oldalról, rohanva kerülték meg a tömböt, és arra számítottak, hogy Iván továbbszalad.

A törpe fejszéje a balról, elsőként érkezőre sújtott le, majd máris visszalendült jobbra, az arról jövő orkot is leterítve.

Iván már ugrott is előre a visszakezes vágás nyomán, harcra készen, de munkáját már elvégezték az ork vértől csöpögő fürge elf pengék, amikor tulajdonosaik beérték a törpe üldözőit.

A szikla másik oldalán, szemközt a törpével, ott állt Tarathiel és Innovindil. Ebben a pillanatban rengeteg minden zajlott le hármójuk között – a tisztelet olyan fokát rejtette ez a pillanat, amire egyikük sem számított.

Iván kapta el először a tekintetét és nézett szét, mindenfelé csak halott vagy haldokló orkokat látva. Hallotta az életben maradtak csörtetését a távolban, a fák között.

– Nyolcat vágtam – közölte Iván.

Lepillantott a visszakezes csapással leterített orkra, akit fejszéjének lapja talált el. A lény kába volt és szédelgett, de azért megpróbált feltápászkodni. Mielőtt a törpe moccanhatott volna, Tarathiel kardja átmetszette az ork torkát.

Iván vállat vont.

– Rendben, legyen hét és fél.

– Én mégis amondó vagyok, hogy az játszotta a főszerepet abban, hogy ilyen könnyedén győztünk, aki a legkevesebb ellenséggel végzett – mondta Innovindil, és felpillantott az ágra, ahol korábban Pikel üldögélt.

Oldalról neszezés hallatszott, mire a nő a bozótosra pillantott – akárcsak Iván és Tarathiel –, ahonnan véres husángot szorongatva, arcán széles vigyorral, Pikel ballagott elő.

– Sa-la-la – magyarázta a törpe, és előretartotta a varázslatos bunkósbotot, majd feltartotta három kurta ujját. – Hárem! – fűzte hozzá a biztonság kedvéért.

A háta mögött megmoccant valami. Pikel mosolya lehervadt, a törpe megpördült, és a husáng lecsapott.

A vele szemközt álló hármas egyként rándult össze a csonttörő hangra, de Pikel máris feléjük fordult, és arcára is visszatért a mosoly.

– Még nem végeztél? – érdeklődött Iván szárazon.

– Hárem! – lelkendezett Pikel, három kinyújtott ujját a levegőbe lökve.

Meleg és napos volt az idő, amikor ők négyen elérték Hold-erdő északnyugati szegletét. Az egyik dombgerincen állva Tarathiel rámutatott a Surbrin-folyó csillogó szalagjára, amely a Világ Hátának előhegyei mentén kanyargott nyugat felé, északról dél felé folyva.

– Ha követitek, Mithrill Csarnok keleti kapujához értek – magyarázta az elf- vagy legalábbis a közelébe. Úgy sejtem, hogy most már könnyedén megtaláljátok a törpe csarnokba vezető utat.

– És bízunk benne, hogy átadjátok üzenetünket Bruenor királynak és a sötételfhek, Drizzt Do'Urdennek – tette hozzá Innovindil.

– Jup – felelte Pikel.

– Elmondjuk nekik – erősítette meg Iván.

Az elfek egymásra pillantottak, és arcukon szemernyi kétely sem honolt. Barátokként váltak el, és nagyobb tisztelet alakult ki köztük – főként Tarathiel és Iván között –, mint azt bárki is várta volna.

NEGYEDIK RÉSZ

KANYAR AZ ÚTON

A jelenben kell élnünk és szemlélnünk kapcsolatainkat. Ez igaz életem Catti-brie-t érintő részére is, és éppen emiatt érzek félelmet ettől az élettől. Itt és most kell élni, járni a szélfútta ösvényeket, és csatázni azokkal, akik ránk támadnak. El kell dönteni, hogy mi a célunk és mi a szándékunk, még akkor is, ha ez nem több, mint a kaland keresése, majd kergetni ezt a célt, szívvel-lélekkel. Amikor ezt tesszük, Catti-brie és én kiszakadunk származásunk átkozott valóságából. Amíg ezt tesszük, igaz barátságban és szerelemben élhetjük életünket, olyan közelségben, ahogy csak két értelmes lény élhet.

Csak mikor a jövőbe vezető utat keressük, akkor ütközünk gondokba.

A Mithrill Csarnoktól északra futó hegyi csapásokon Catti-brie nem is olyan régen szembesült a halállal és – ami még keserűbb – önnön halandóságával. Hirtelen és durván szembekerült azzal, hogy vége az életének. Azt gondolta, hogy meghal, és abban a borzalmas pillanatban úgy hitte, hogy sosem lesz már anya, sosem lesznek gyermekei, és nem csepegtetheti beléjük az életét és útját irányító értékeket. Megtapasztalta a halandóságot, a valódi halandóságot – azt, hogy senki sem viszi tovább örökségét.

De nem tetszett neki, amit látott.

Megmenekült a halál torkából, mint már oly sokszor, mint ahogy én és mindannyian oly sokszor megtettük. Wulfgar ott volt, hogy szétszórja az orkokat – mint ahogy ott lett volna akkor is, ha közülünk másvalaki kerül veszélybe, mint ahogy közülünk bárki ott lett volna, ha ő kerül ilyen helyzetbe. Így Catti-brie-nek nem kellett teljesen szembenéznie halandóságával.

Ám a gondolatai továbbra is ott keringenek körülötte.

Jövőjének lehetőségeit és a mi közös jövőnk lehetőségeit jobban megértve, ott maradt kalandkereső utunkon a bukkanó, az éles kanyar, ami azzal fenyeget minket, hogy mindent, amit elértünk, éles sziklákkal teli szurdokba hányja.

Miféle jövő vár ránk? Amikor nap mint nap elmerengünk kapcsolatunkon, csak az örömet, a kalandot és az izgalmat látjuk; amikor távolabb pillantunk az úton, látjuk önnön határainkat is, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül -főként Catti-brie nem. Viselős lesz valaha is? Egyáltalán, viselős lehet-e tőlem? Számos félelf létezik ebben a világban, ember és elf keverékek, de mi van a féldrow-kkal? Még sosem hallottam ilyen lényről, bár annak idején az a hír járta, hogy a Barrison DelArmgo-ház végzett ilyen kísérleteket, hogy erősebbé és nagyobbá tegyék a férfi harcosokat, de nem tudom, hogy ebből mennyi a valóság és mennyi a kitaláció. Még ha igaz volt is a hír, nyilván nem kívánatos eredmény született!

Így hát nem tudom, hogy lehetek-e apja Catti-brie gyermekének vagy gyermekeinek, és még ha ez lehetséges is, nem okvetlenül jelent kedvező kilátásokat, és biztos, hogy igen komoly következményekkel jár. Annyi bizonyos, hogy szívesen látnám viszont saját gyermekeimben Catti-brie oly sok csodás tulajdonságát: érzékenységét, bátorságát, szenvedélyességét, állhatatosságát és kitartását amellett, amit igaznak vél és persze a szépségét. Minden szülő büszke lehetne egy olyan gyermekre, aki Catti-brie tulajdonságait vallhatja magáénak.

Ám a gyermekünk féldrow lenne egy olyan világban, amely nem fogadja be a drow-kat. Engem mostanra bizonyos mértékig elfogadnak olyan helyeken, ahol a hírnevem megelőzött, de milyen esélyekkel indulna ugyanitt egy ilyen gyermek? Mire elég idős lenne ahhoz, hogy megszerezze ezt a fajta hírnevet, minden kétséget kizáróan megsebezné egyedülálló származása. Ha gyermekünk születne, talán éveken át Mithrill Csarnokban kellene nevelnünk.

Ez is egyike a korlátoknak, és ezt Catti-brie is jól tudja.

Minden annyira zavaros és kesze-kusza. Szeretem Catti-brie-t -most már tudom –, és azt is tudom, hogy ő is szeret engem. Mindenekelőtt barátok vagyunk, és ez adja kapcsolatunk szépségét. Itt és most rójuk az utat, érezzük, ahogy a szél fújja hajunk, harcolunk ellenségeinkkel – nem is kérhetnék a sorstól jobb társat, aki jobban kiegészítene engem.

Ám ahogy messzebb nézek az úton, egy vagy két évtizeddel előre, már élesebb kanyarokat és mélyebb szurdokokat látok. Szeretni fogom Catti-brie-t halála napjáig, de ha az öregkorában és élete alkonyán jön is el, én akkor még mindig életem virágában leszek. Számomra nem lenne teher, ha nem mehetnék ki többet kalandozni, nem lenne bennem vágyakozás sem eziránt, és nem tartanék igényt arra sem, hogy találjak egy hozzám jobban illő társat, mondjuk egy elfet vagy talán egy drowt.

Catti-brie egyszer azt kérdezte tőlem, hogy a legnagyobb korlátom külső vagy belső eredetű-e. Inkább az szorít korlátok közé, hogy az emberek sötételfként néznek rám vagy inkább az, ahogy én tekintek az engem figyelő emberekre? Azt hiszem, most ugyanez történik vele is. Habár megértem, hogy közös utunk során elkerülhetetlenek a kanyarok, és teljes szívemmel el is fogadom ezt, szerintem ő fél tőlük, és sokkal inkább az én érzékenységem és nem az övé miatt. Három évtized múltán, amikor már hatvan körül jár, emberi mércével mérve öregnek számít majd. Én olyan száz körül fogok járni, betöltőm az első évszázadom, de még mindig nagyon fiatal felnőtt leszek, alig több egy gyereknél, legalábbis a drow-k mértékével. Úgy vélem, hogy Catti-brie találkozása önnön halandóságával erre nyitotta rá a szemét, és ez a lehetőség nem éppen kedvére való – mint ahogy nekem még kevéssé, mint neki.

És persze ott van még a másik gond, a gyerekeké. Ha mi ketten családot alapítanánk, gyermekeink borzalmas nyomásnak és előítéletnek lennének kitéve, és még fiatalok, nagyon fiatalok lennének, amikor anyjuk eltávozik.

Minden annyira zavaros.

Ezért döntök úgy, hogy a jelenben maradok.

Bár tudom, hogy ezt félelemből teszem.

Drizzt Do’urden

21. fejezet

Királynak lenni

A Lapályosból kiküldött őrök üdvözlő szavai sem készítették fel Mithrill Csarnok királyát és kíséretét arra a fogadtatásra, amiben másnap reggel volt részük, amikor besétáltak a fallal övezett város főkapuján – a látványtól szemük-szájuk elállt.

Trombiták harsantak fel a mellvédekről és a városka északi falához tapadó magányos torony tetejéről. Habár egyik trombitás sem volt éppen egy zenészfenomén és egyikük sem viselt olyan csillogó vértet, mint amilyen a nagyobb városok – mint Ezüst-hold – udvaraiban megszokott, Bruenor biztosra vette, hogy még sosem hallott senkit, aki ennyire beleadta volna szívét-lelkét a játékába.

A kisváros összes lakója – több mint százan – gyűrűbe fogták a kapu mögötti területet, és tapsoltak, integettek és virágszirmokat szórtak. Bruenor több asszonyt látott, mint amennyit egy ilyen határvidéki városkában várt, sőt még gyerekek is akadtak, köztük több kisded. Talán el kellene töltenie egy kis időt Mithrill Csarnokon kívül, és meg kellene látogatnia ezeket a fejlődő városokat, somolygott magában Bruenor, aki egyáltalán nem találta kellemetlennek a gondolatot. Ahogy futtában szétnézett, az a benyomása támadt, mintha Lapályos szorgalmasan igyekezne tényleges várossá, rendezett településsé válni, nem pedig zsiványok és törvényenkívüliek menedékévé, ahogy azt róla és a vad határvidéken a vele egyívású helyekről általában tartották. A törpe elmerengett korábbi otthonán, Tízvároson, és felidézte, miként vált abból a tíz városból rendezett közösség, ahhoz képest, amilyen akkor volt, amikor évszázadokkal korábban megérkezett a Jeges Szelek völgyébe.

A menet élén haladó törpe megállt és körbenézett, szemügyre: véve az ujjongó tömeg mögül előkandikáló erős házakat. A legtöbb tömör kőből épült és fával erősítették meg, mintha csak lakóik hosszas tartózkodásra rendezkedtek volna be. Bruenor helyeslése jeléül bólintott, és tekintete lassan átsiklott a város jellegzetes pontjára, a magányos toronyra. A harminc láb magas szürke kőhengeren lobogó zászlókon aranycsillagokkal körülvett két kéz látszott, vörös háttér előtt. Nyilvánvalóan ez volt a varázsló címere, és amikor a tömeg szétvált Bruenor előtt, hogy utat adjon egy fehérszakállú öregembernek, aki hosszú és hegyes süveget viselt, élénkpiros köpenyét pedig aranycsillagok díszítették, a törpének nem volt nehéz kitalálni az összefüggést a torony és a férfi között.

– Köszöntelek szerény városomban, Bruenor, Mithrill Csarnok királya – szólott az ember, és közvetlenül Bruenor elé lépett. Lekapta süvegét, és széles ívben meghajolt. – Withegroo Seian'Doo vagyok, Lapályos alapítója és jelenlegi hűbérura. Váratlan a megtiszteltetés, de egyben örömteli is.

– Én is köszöntlek téged, Withe...

– Withegroo.

– Withegroo – fejezte be Bruenor. – És még nem vagyok király... pontosabban még nem vagyok ismét király, ha érted, mire gondolok.

– Nagy szomorúsággal töltött el engem és az itt élőket, amikor hírül vettük, hogy ősöd, Gandalug eltávozott.

– Hát egén, viszont az öregnek volt néhány jó évszázada, és nem hinném, hogy ennél többet kérheténk a sorstól – felelte Bruenor.

Megint körbenézett, és látta a városlakók ujjongását és őszinte mosolyát, és tudta, hogy itt megpihenhet, hogy őt és barátait.

– Még Drizztet is, aki közvetlenül mögötte állt – valóban szívesen látják Lapályosban.

– Nyugaton vettük hírét a történteknek – magyarázta a törpe.

– A Jeges Szelek völgyében, amelyet enmagam és még egynéhány barátom az otthonának mondhatott.

– Eltévedtek netán a Mithrill Csarnok felé vezető úton?

Bruenor megrázta a fejét.

– Egynéhány Felbarrból jött barátra bukkantunk – közölte, majd megfordult és rámutatott Tredre, aki nehézkesen, de mégis kecsesen meghajolt. – Némi gondjuk támadt az orkokkal.

Bruenor észrevette, hogy árnyék suhan át Withegroo ráncos öreg arcán, és hosszú sasorra megrezzen. A férfi hatalmas fülei kikandíkáltak torzonborz fehér haja alól, amely szanaszét meredezett minden irányba, kibukkanva vörös süvegének kajla karimája alatt.

A törpe arca szintén elkomorodott.

– Hallottál már Sarokkopogiról? – kérdezte ólomnehéz hangon.

Withegroo körbenézett és látta, hogy a közelben többen bólintanak. Bruenor nem kertelt.

– Nos, hát nincs többé. Orkok és óriások a földdel tették egyenlővé. Mindenkit megöltek.

Nyögések, suttogások és döbbent kiáltások hangzottak fel a téren.

– Üldözőbe vettük a korcsokat, és jó párat levágtunk belőlük – folytatta Bruenor gyorsan, igyekezve valamelyest enyhíteni a tragédiát. – Egy maroknyi óriás és közel száz ork maradt temetetlenül a hegyekben, de azért okosabbnak véltük, ha idejövünk és megnézzük, hogy Lapályos áll-e még.

– Erősebben, mint ahogy gondolnád – felelte Withegroo.

Itt kihúzta magát teljes magasságában – márpedig jó magas volt, messze meghaladta a hat lábat, és ez elég volt ahhoz, hogy Wulfgar szemébe nézzen, anélkül, hogy hátra kellett volna hajtania a fejét. Wulfgartól eltérően azonban a férfi vékony volt, akár egy karó és nem nyomhatta a barbár háromszáz fontjának még a felét sem.

– Már sokszor megsínylettük az ork- és óriásfélék támadásait – folytatatta a varázsló –, de még egyszer sem sikerült átjutniuk erős falainkon.

– A vén Withegroo kiteríti őket a villámaival! – kiáltotta valaki oldalról, mire többen azonnal éltetni kezdték a varázslót.

Az öreg elmosolyodott – félig büszkén, félig szégyenlősen -majd az éljenzők felé fordult, és néhányszor halkan összecsapta tenyerét, hogy csendre intse az egyre nagyobb kórust.

– Megteszem, amit tudok – mondta Bruenornak, és visszafordult a törpéhez. – Nem vagyok kezdő a csatában, a nevemet és szerencsémet mindenféle bestiákkal teli sötét barlangokban kalandozva szereztem.

– És vettél tenmagadnak egy várost – egészítette ki Bruenor, mindenféle szarkazmus nélkül.

– Vettem magamnak egy tornyot – javította ki a varázsló. – Arra gondoltam, hogy itt remekül élhetek majd, dolgozva és felidézve a régi kalandokat. Ezek a jó emberek – fordult meg, és kezével a tömeg felé intett – egyenként vagy családonként érkeztek. Szerintem felismerték, hogy milyen értéket hordoz magában egy olyan jellegzetes pont, mint az én tornyom, egy eljövendő település életében. Példának okáért odavonzza a törpe kereskedőket.

Mondandója végeztével hatalmasat kacsintott, ami mosolyt csalt Bruenor arcára.

– Lefogadom, hogy ők azt sem bánják, ha egy varázsló ügyel rájuk, és néhány villámcsapással köszönti a túl közel merészkedő szörnyeket – felelte erre a törpe, aki biccentéssel nyugtázta a bókot.

– Megteszem, amit tudok.

– Ezt le merném fogadni.

– Nohát – sóhajtotta a varázsló, és hirtelen témát váltott. – Eljöttél, hogy megnézz minket, és ezzel megtisztelsz minket Harcpöröly.Bruenor király... vagyis jövendő király. Láthatod,- hogy biztonságban vagyunk, és erőnek sem vagyunk híján, de arra kérlek, hogy ne távozz gyorsan. Lapályos falai és házai egyformán kőből épültek, és ridegnek tűnhetnek (persze nem egy törpének!), de meleg kandallókat és kalandokról szóló történeteket szívesen megosztó szíveket takarnak. – Hátralépett, és szavait immár Bruenor egész kíséretének szentelte. – Üdvözöllek benneteket, egyenként és együtt is. Legyetek üdvözölve Lapályosban!

Erre a városlakók hatalmas ujjongásban törtek ki, Bruenor pedig intett fáradt csapatának, hogy elmehetnek és pihenhetnek.

– Sokkal szívélyesebb ez a fogadtatás, mint amit Mirabarban kaptunk – jegyezte meg Drizzt, véleményét Bruenornak, Catti-brie-nek, Regisnek és Wulfgarnak címezve, miután a törpe király otthagyta Withegroot, hogy csatlakozzon legjobb barátaihoz.

– Na egén, Mirabar – morgolódott Bruenor. – Emlékeztess majd rá, hogy leromboljam.

– Nincs jele orkoknak – szólalt meg Catti-brie –, ez egy erős falú város, még erősebb lakókkal és az őket támogató varázslóval... – Félbehagyta a mondatot és elismerősen bólintott.

– Vár ránk a déli út – szúrta közbe Wulfgar.

– De nem most rögtön – felelte Catti-brie. – Szerintem maradnunk kellene egy kicsit, csakhogy megbizonyosodjunk róla, tényleg biztonságban vannak.

– Te is érzed, ha? – kérdezte Bruenor.

Catti-brie körbenézett, és az ünneplés, a nevetés, a látszólag mindennapos jelenetek dacára, felhő suhant át az arcán.

– Egén, én is érzem – mondta a király. – De ne aggódjatok. Átvizsgáljuk a környéket, és azután elindulunk keletre, a Surbrin felé. Tred azt mondotta nékem, hogy arrafelé egy csomó városka van. Majd meglátjuk, hogy a vidék népéből mennyien fogadják szívesen Bruenor királyt és barátait.

Ekkor Drizztre nézett, és célzatosa még hozzátette: – És összes barátját.

A drow úgy vonta meg a vállát, mintha ez mindegy lenne – és valóban nem számított.

– Még tízezren rejtőznek sötét üregeik mélyén, akik megindulnak, ha nagy dicsőséget ígérnek nekik – mondta Ad'non Kareese három társának.

Épp az imént tért vissza a sötételfek rejteke és Gerti barlangrendszere közti terület felderítéséből, és közben meglátogatott két gyengébb szörnykirályt is: egy orkot, aki ismerte Obouldot és egy különösen undorító goblint.

– Húszezren – javította ki Donnia –, legalább húszezren. A hegyi barlangokat szinte elárasztják az apró szörnyetegek, és csak saját ostobaságuk és félelmük tartja őket ott. Ha Obould és Gerti igényt tart jutalmukra, a törpe erődítmény királyának fejére, akkor biztos vagyok benne, hogy jó párat összefogdosnak majd belőlük.

– Ugyan minek? – szólt közbe kétkedve Kaer'lic. – Hogy lássuk, amint a kis bestiák elárasztják a felszínt?

– A káoszban megnyugvást lelünk – mosolygott Tos'un önelégülten.

– Úgy beszélsz, akár egy menzoberranzani tökfej – mondta neki Kaer'lic, de erre Tos'un csak még szélesebben mosolygott.

– Akkor azért, hogy a te kívánságaidnak is megfeleljenek – felelte Tos'un. – A káoszban gazdagságot lelünk. A káoszban örömet lelünk.

Kaer'lic vállat vont és nem vitatkozott.

– Máris felvettem a kapcsolatot különböző ork és góbiin törzsek vezéreivel, és hallottam egyről, amelyik jó viszonyban van a déli Troll-mocsarak félelmetes bestiáival – közölte Ad'non.

– Légy óvatos a goblinok hencegését illetően – mondta Donnia. – Azt is képesek bemesélni, hogy a hegyi óriások meghajolnak előttük, ha azt hiszik, hogy ezzel lenyűgözhetnek.

– Alagútjaik messzire nyúlnak – vetette ellen Ad'non.

– Hinni akarok abban, hogy meg tudjuk csinálni – szólalt meg ismét Tos'un –, és abban is hinni akarok, hogy remekül fogunk szórakozni. Én kételkedtem a leginkább, amikor először próbáltunk kapcsolatot kialakítani Obould és Gerti között, és biztosra vettem, hogy az óriásnő megfojtja a nyomorult orkot, amikor tudomást szerzett négy fajtársa elvesztéséről. Obould felderítői ott vannak mindenhol, bebarangolják az egész hegyet, nyomon követik azt a csapatot, amiről úgy hisszük, személyesen Bruenor király áll az élén. Amint megtalálják és Gerti bosszút áll...

– Ezreket állíthatunk Obould mellé – mondta Ad'non. – Olyan sereget állíthatunk ki, amely mérföldeken át sötét lepelként borul a környékre!

– És? – kérdezte Kaer'lic szárazon.

– És hagyjuk, hogy öljék a törpéket, az embereket és egymást – válaszolta Ad'non. – Mi pedig itt leszünk, mindig egy lépéssel mögöttük, de mégis mindig egy lépessel előttük, hogy időben begyűjtsük a járandóságunkat.

– És közben kiélvezzük az egész látványosságot – tette hozzá Donnia alattomos vigyorral.

Kaer'lic elfogadta az érvelést, és jóváhagyólag biccentett.

– Gondoskodjatok arról, hogy szövetségeseink értesüljenek annak a drow-nak a jelenlététről, aki nem a barátjuk – javasolta a papnő.

Hátradőlt, miközben a többiek nekiláttak, hogy megtervezzék a következő lépést. Kaer'lic osztotta lelkesedésüket, de voltak más ügyek, amelyek jobban aggasztották. Felidézte magában azokat a történéseket, amelyekre még azelőtt került sor, hogy rábukkant két társára, majd a harmadikra, amikor még Mélysötétben hajtotta végre városa uralkodó papnői által rábízott feladatokat.

Ezekben az emlékekben nem egyszer merült fel Drizzt Do'Urden alakja, még ha nem is ő volt az első, aki elárulta Lolthot és a drow-k útját, és akivel Rettentő Kaer'licnek dolga akadt.

Nem érzett gyűlöletet Drizzt iránt, és a bosszúvágy sem hajtotta – Tos'un feltehetően sokkal inkább táplált ilyesféle rosszindulatot a renegát iránt –, de az örökké fondorkodó papnő azért eltöprengett azon, hogy ezt miképpen használhatná ki. Talán váratlanul lehetőség kínálkozik arra, hogy visszafizesse a régi adósságokat? Talán egy bizonyos drow renegát hírneve elég lenne ahhoz, hogy jó szolgálatot tegyen a Pókkirálynőnek, és ami még fontosabb, annak a papnőnek, aki elvesztette istennője kegyét?

Elmosolyodott és tekintete végigsiklott három társán, akik láthatóan mind lelkesebben vetették magukat a játékba.

Rettentő Kaer'lic azonban mindig is a türelméről volt híres.

Hallották a trombitákat, és bár némileg tompaagyúak voltak, az egyik ork különítménynek sikerült összekapcsolnia a harsonák hangját a csapattal, amelyet követtek.

A szurdok túloldaláról az orkoknak hasonló látványban volt részük, mint egy nappal korábban az innenső oldalon Drizztnek és barátainak, amikor megpillantották Wíthegroo tornyát.

A torz, agyaras pofák alattomos vigyorra rándultak, és az ork járőr rohanva indult visszafelé, vissza a hegyek lábához, ahol Obould fia, Urlgen várt rájuk.

– Bruenor a városban van – értesítette a járőrparancsnok a kegyetlen orkot.

Urlgen felhasadt ajka felfelé görbült a kedvező hír hallatán. Az orknak jóvá kellett tennie a hibáját, és ezt csakis Harcpöröly Bruenor halálával tehette meg. Obould őt hibáztatta, akárcsak Gerti – és a Világ Hátának végén, a hideg hegyek között élők egyikére sem jártak jó idők, amikor azok ketten haragudtak.

De most Harcpöröly Bruenor a markukban van, és miközben az elszigetelt városkában pihen, semmit nem tud a katasztrófáról, ami már majdnem a nyakába zúdult.

Urlgen hírnököket küldött és utasította őket, hogy teljes sebességgel haladjanak, és még ennél is gyorsabb mozgásra ösztökéljék Obould királyt. A patkány beleesett a csapdába és Urlgen nem akarta, hogy kislisszoljon.

Az ork kimerült, hiszen napok óta mást sem tett, mint egybegyűjtötte szövetségeseit. Obould király azonban tudta, hogy személyesen kell felkerekednie és tudtul adnia a hírt, miszerint Bruenort megtalálták – személyesen és nem hírnök útján.

Gerti a trónján ülve várt rá – az óriásnő fenyegetően összehúzott kék szemmel meredt rá, ugrásra kész ragadozót idéző testtartásban.

– Megtalálta Bruenor királyt és azokat, akik meggyilkolták fajtársaim? – kérdezte, még mielőtt az ork király köszönthette volna.

– Egy kisvárosban van – válaszolta Obould. – Ott, ahol a magányos torony emelkedik.

Gerti bólintott, hogy ismeri. Az elszigetelt, egyszerű falvak és földalatti törpe vagy góbiin erődítmények uralta vidéken Lapályos tornya módfelett jellegzetesnek számított.

– Az erői felkészültek?

– Egy seregem már odakint van és mozgásba lendült – felelte Obould.

Gerti szeme kerekre tágult, és úgy tűnt, mindjárt szétrobban.

– Csak délnek kerülnek – magyarázta az ork gyorsan. – Ott sík a vidék és könnyű haladni rajta, Bruenor királyt pedig mindenképpen a városban kell tartani.

– Azért vannak ott, hogy lezárják az utat, és nem másért?

– Így van.

Gerti bólintott egyik tanácsadójának, egy hatalmas, izmos déróriásnak, aki csillogó fémpáncélt viselt, és kezében a legnagyobb, legcsúfabb kinézetű lándzsát szorongatta, amelyet Obould valaha is látott. Az óriás a bólintást meghajlással viszonozta, és elindult kifelé a teremből.

– Yerki vezeti a csapataimat – közölte Gerti. – Azonnal készen állnak az indulásra.

– Mennyien? – Ezt az orknak egyszerűen meg kellett kérdeznie.

– Tízen – felelte Gerti.

– És ezer ork – tette hozzá Obould.

– Akkor hát Harcpöröly Bruenor király bukásához egyenlő mértékben járulunk hozzá – felelte a fennhéjázó óriásnő.

Obouldból kis híján kibuggyant valami gunyoros visszavágás, de azután eszébe ötlött, hol van, és hogy Gerti akármelyik fajtársa könnyedén összezúzhatná, így inkább csak kuncogott.

Gerti azonban ismét összevonta szemöldökét, és halálos komolysággal meredt Obouldra, nem osztva annak jókedvét.

– Azonnal indulnunk kell – váltott valamelyest témát az ork király. – Futva három nap alatt a városnál lehetünk.

– Legyen kettő.

Obould bólintott, meghajolt, majd megfordult és-kicsörtetett a teremből – már a kijáratnál járt, amikor az óriásnő a nevét kiáltotta.

Az ork szembefordult a tömény erővel, ami a Gerti nevet viselte.

– Ne okozz nekem csalódást... újra – figyelmeztette az óriásnő, megnyomva az utolsó, vádló szót.

Obould azonban kihúzta magát, és nem rettent meg Gerti baljós tekintetétől. Tíz óriás áll a rendelkezésére. Tíz! És ezer ork!

22. fejezet

Egyértelmű figyelmeztetés

Iván pufogott, amikor meghallotta Pikel javaslatát, hogy a Surbrin-folyón csorogjanak le Mithrill Csarnok keleti kapujáig, de a Holderdőn kívül, a folyó mellett eltöltött harmadik éjszakán Pikel úgy gondolta, hogy meglepi fivérét, és ellopózott kidőlt fatörzseket keresni. Mire Iván hortyogása átadta helyét a reggeli bömbölő ásításnak, a zöld szakállú törpe már összeügyeskedett egy tisztes méretű tutajt – a fatönköket indák és kötelek fogták egybe.

Iván első reakciója – szokás szerint – a kételkedés volt.

– Te bolond, mindkettőnket vízbe fogsz fullasztani! – dörögte csípőre tett kézzel és szétterpesztett lábbal, mintha csak arra számítana, hogy Pikel a sértést szokásos nagyvonalúságával fogadja és nekiugrik.

Fivére azonban csak nevetett, és vízre lökte a tutajt. A jármű a folyóparti sekély öblöcskében tökéletes egyensúlyban ringott, és alig merült lejjebb, pedig Pikel két lábbal ugrált rajta.

Iván hosszas győzködés és a sajgó lábujjaira tett utalások után hajlandó volt csatlakozni Pikelhez a tutajon, mondván „Tesz egy próbát!” Még mielőtt Iván közölhette volna, hogy mi a végső elhatározása, Pikel kilökte a tutajt a folyó közepére, amely máris magával ragadta.

Iván tiltakozása hamar elhalt az utazás kényelme és a hullámokon simán sikló jármű láttán. Pikel csodálatos tutajt ácsolt, két megdöbbentően puha székkel, sőt még egy kurta függőágyat is összeeszkábált a készség egyik végén.

Ivánnak nem is kellett kérdeznie, hogy testvére honnan tud ilyen dolgokat csinálni. Tudta, hogy Pikel hátborzongató druida mágiájához van köze – annyira egyértelmű volt! A fa egy része -mint például a szék, amiben ült – megformáltnak, de nem faragottnak tűnt, az evezőt pedig, amit Pikel forgatott, olyan levél-és famotívumok díszítették, aminek az elkészítése egy hozzáértő fafaragónak tíz napba tellett volna. Ő azonban egy éjszaka alatt elvégzett mindent.

Az első napon nagyszerű iramban haladtak a Surbrinon, és Pikel javaslatára éjszaka sem szálltak partra. Az utazás csodás élménynek bizonyult, főként az idősebb Tömbváll fivérnek – amint tutajuk a szelíd hullámokon fürgén siklott a sziporkázó csillagok kupolája alatt. Még Iván is – aki pedig jellegzetesen törpe volt -valamivel több tisztelet érzett az elfek iránt, látva a lenyűgöző nyári eget, de legalábbis elismerte – persze kizárólag magában! –, hogy kapizsgálja, mit is szerethetnek az elfek a csillagokban.

A második napon a folyó közelebb került a toronymagas hegyekhez, és a Világ Hátának keleti peremén folyt tovább. A jobb partot zöld növényzettel és fehér csíkokkal tarkított csillogó szürke kőfalak szegélyezték – ami időnként mindkét oldalra jellemző volt –, és a folyó ide-oda tekergőzött a sziklás meg a sima terep között. Pikelt láthatólag ez cseppet sem zavarta, ellenben Iván éberebb lett. Végtére is nem olyan régen csaptak össze orkokkal, és ez a vidék szinte kínálta magát egy rajtaütésre.

Iván erősködésének engedve másnap éjjel kikötöttek a folyóparton. Az igazat megvallva, a folyó kiszámíthatatlanabbá vált, és immár rohanva tűnt el a sötétben. Emellett a törpéknek készleteiket is fel kellett tölteniük.

Másnap reggel az eső ébresztette őket, és bár jobbára csak szemerkélt, mégis átáztatta a ruhájukat, amitől nyomorúságosan érezték magukat. Legalább a hegyek visszavonultak valamelyest, és a keleti folyópart sík terepnek adta át a helyét, míg nyugaton a hegyek-lejtői szelídebbek és lankásabbak lettek.

– Szerinted ma rájuk bukkanunk? – kérdezte Iván még reggel.

– Jup-jup – felelte Pikel.

Ezután mindketten gondolataikba merültek és eltöprengtek, hogy mi is volt a valódi ok, ami idehozta őket Szárnyaló Szellemből. Azért jöttek, hogy lássák Mithrill Csarnokot, lássák Bruenor királlyá koronázását. A lehetőség, hogy újra láthatják a nagyszerű törpe csarnokokat, amelyeket még nagyon fiatalon, több mint egy évszázaddal ezelőtt csodálhattak utoljára, szédítő örömmel töltötte el Ivánt. Gondolatai visszaszálltak legelső emlékeihez, a fémen csendülő kalapácsok zajához, a szén, a kén és a mindenféle mézsör illatához. Újra maga előtt látta az otthona leghatalmasabb termét alátámasztó erős és magas oszlopokat, és hitte, hogy a legendás Mithrill Csarnokban még ezeknél is fenségesebb alkotásokban gyönyörködhet majd.

Igen, Ivánt örömmel töltötte el, hogy újra saját fajtája között lehet, méghozzá olyan helyen, amelyet a törpék szája íze szerint alkottak meg – bármennyire is szerette egyébként Cadderlyt, Danicát és a kölyköket.

Pikelre pillantott, miközben saját elvárásain töprengett, és elmélázott, hogy talán egy olyan hely, mint Mithrill Csarnok képes helyrezökkenteni egy „dú-dadot” is, és visszaterelni a fajához illő útra – legalábbis reménykedett benne. Ha Pikel ilyen munkát tud végezni egy egyszerű fatutajjal, akkor milyen csodás műveket alkothatna, ha az igazi törpe nyersanyagokat, a követ és a fémet használná.

Persze az Iván bimbózó fantáziájában látott képek sokkal meggyőzőbbek lehettek volna, ha – éppen merengésének kellős közepén – Pikel nem hívott volna magához egy nagy és elképesztően ronda madarat, amely rátelepedett kinyújtott alkarjára, és nem merült volna vele hosszú és láthatólan részletekbe menő csevegésbe.

– A saját szintedhez illő beszélgetőtársat találtál? – érdeklődött Iván szárazon, amikor a keselyű elrepült.

Pikel meglepően komoly képpel fordult öccse felé, és a nyugati partra mutatott, majd a tutajt is arrafelé kormányozta.

Iván okosabb volt, semhogy vitatkozzon. Gyakorta dilinyós-nak tűnő bátyja már nem egy alkalommal szerzett az állatoktól létfontosságú értesüléseket. Emellett a folyó is kezdett vadabb lenni, és Iván már szeretett volna szilárd talajt érezni a talpa alatt.

Alig siklott partra tutajuk, Pikel máris megmarkolta telipakolt zsákjukat, a főzőüstöt a fejébe csapta és kiugrott a partra, majd felrohant egy domboldalon. Iván nem sokkal később egy sziklás bucka tetején érte be.

Pikel délnyugatra mutatott, ahol valami mozgás látszott a szürke hegyek alkotta háttér előtt. – Törpék – jelentette ki Iván.

Összevonta szemöldökét és tenyerével leárnyékolta szemét, majd bólintott, megerősítve előbbi véleményét. Valóban törpék voltak, méghozzá feltehetően Mithrill Csarnokból, és szorgalmasan dolgoztak; valami erődfélét építettek.

Iván hátranézett, de Pikel már mozgásba is lendült, és nyílegyenesen az építkezés felé szaladt. A két törpe egymás mellett rohant a lankás talajon, előbb lefelé, majd fel a meredek csapáson.

Nem sokkal később dörgő parancsszó harsant:

– Állj, ki vagy?! Cimbora vagy felnyársalandó?

A komoly hang hallatán a testvérek csúszva fékeztek k a kőfalba vágott kétszárnyú vaskapu előtt.

A kapun egy nagydarab, teljes csatavértbe öltözött vörös szakállú törpe rohant ki.

– No, nem úgy néztek ki, mint az orkok, és nincs is oly szagotok, mit nékik – közölte. – Bár abban nem vagyok biztos, hogy te minek nézel ki és milyen a szagod – tette hozzá, szemügyre véve Pikelt.

– Dú-dad – vágta rá Pikel.

– Tömbváll Iván, szolgálatodra, és ha jól gondolám, te Bruenor király szolgálatában állasz. Ez itt a testvérem, Pikel. Carradoonból és a Hópihe-hegységből érkezénk, és Cadderly Bonaduce főpap küldött minket, hogy legyünk tanúi az új király megkoronázásának.

A katona bólintott, és arca elárulta, hogy bár nem teljesen biztos, hogy értette, amit Iván mondott, de a lényegét felfogta, és elfogadható magyarázatnak tartotta.

– Cadderly annak a drow-nak a barátja, aki eljövendő királytokkal utazik – magyarázta Iván, mire a katona bólintott, hogy érti. – Még mindig csak eljövendő, igaz?

A másik törpe egy pillanatra savanyú képet vágott, majd kérges vonásai ismét megfeszültek, hogy elernyedjenek, amint megértette a kérdést.

– Még nem volt meg a koronázás, mivel még nem ért ide a Jeges Szelek völgyéből.

– Féltünk, hogy elkésünk.

– Le is késtétek volna, ha egyenesen idejön – magyarázta a katona –, de útközben orkokra bukkant, azok meg rá, úgyhogy most azokat űzi vissza a bűzlő üregeikbe.

Iván őszinte elismeréssel bólintott.

– Jó király – mondta, mire a katona arca felragyogott.

– Csak egy kis banda, és nincsenek is sokan, úgyhogy már nem tart soká – közölte, majd megfordult és intett a fivéreknek, hogy kövessék. – Idekint kisé szűkében vagyunk a sörnek – ütött meg bizalmasabb hangot. – Gyorsan hagytuk el a csarnokokat, hogy tábort verjünk, míg mások ott fent, nyugaton rendezkedtek be.

– Csak egy kis banda? – kérdezte Iván kétkedve.

– Nem kockáztatunk, Tömbváll Iván – magyarázta a katona. – Mostanában sokat harcolánk, és még nem halványult el a mély üregeikből előmászó átkozott sötételfek emléke: Nem ismerem ezt a Caradoont vagy a Hópihe-hegységet, amit emlegettél, de ez itt vad vidék.

Nemrégiben mi is harcolánk néhány orkkal – felelte Iván. A folyó felé fordult, és állával kelet felé bökött. – Hold-erdőben. A testvérkém kicsit eltérített minket az útról.

– Óó – közölte Pikel, akinek aligha esett jól, hogy testvére őt hibáztatja.

– Egén, egén, azután már gyorsan eljuttattál ide minket, még ha előtte egy elfekkel teli fészekaljba pottyantunk is! – ismerte el Iván, és visszafordult a katonához. – Mindenfelé orkok surrannak, nem igaz? No hát, akkor ennél jobb helyre nem is jöhettünk vón!

Úgy beszélt, akár egy igazi törpe, és a katona elég nagyra értékelte ezt a kijelentést, hogy Ivánt vállon csapja.

– Nézzük meg, mit építtek – javasolta Iván. – Talán ismerünk egy-két trükköt ott lenn délen, amivel ti még találkoztatok.

– Kifelé tartasz? – kérdezte egy lágy hang, amely mindig kedves volt Drizzt Do'Urden szívének.

Felpillantott az apró csomagról, amelyet az útra készített elő, és látta, hogy Catti-brie tart felé. Az elmúlt néhány napban keveset beszéltek egymással. A nő visszahúzódott, hogy magánbeszélgetésekbe merüljön önmagával, valami olyasmiről, amiről Drizzt nem tudta biztosan, hogy érti-e.

– Csak ellenőrzőm, hogy az orkok valóban szétszaladtak-e – felelte a drow.

– Withegroo járőröket küldött ki.

Drizzt kétkedő mosollyal felelt.

– Hát igen, én is erre gondoltam. De legalább ismerik a terepet – mondta a nő.

– Hamarosan én is megismerem.

– Hadd ragadjak íjat, és fedezzem az oldalad! – kérte Catti-brie.

Drizzt felkandikált az égre.

– Sötét az éjszaka.

Catti-brie úgy nézett, mintha pofon csapták volna, majd tekintete körbepásztázott, mielőtt lecsillapodott volna annyira, hogy ismét rá tudjon nézni.

– Éppen erre az esetre kaptam egy aranyos fejpántot – közölte.

Az erszényövéből előhúzta a gyakorta viselt macskaszemes fejpántot, amely mágikus úton erősítette látását nagyon gyenge fény mellett.

– Közel se olyan éles, mint egy drow szeme – válaszolta Drizzt. – A terep sziklás és feltehetően becsapós.

Catti-brie ellent akart mondani, emlékeztetni akarta, hogy a fejpánt milyen jó szolgálatot tett neki Mélysötétben, és korábban ez még sosem jelentett gondot kettejük között, de Drizzt félbeszakította, még mielőtt szóra nyithatta volna száját.

– Emlékszel a Deudermont háza melletti sziklaszirtre? – kérdezte. – Alig sikerült megmásznod. Az eső után az itteni sziklák valószínűleg ugyanolyan síkosak.

Catti-brie újfent úgy meredt rá, mintha arcul csapta volna, még ha igazat is mondott. Nappal sem tudott lépést tartani a drow-val, hát még az éj sötétjében, de miért mondta, hogy csak lelassítaná? Miért akarja – első ízben azóta, hogy ostobán úgy határozott, egyedül megy el Menzoberranzanba – elutasítani barátai segítségét?

Drizzt bólintott, felvillantotta egy mosoly halvány árnyékát, hátára lendítette csomagját és felállt, majd indulni készült.

Catti-brie megragadta a karját és maga felé fordította.

– Tudád, hogy elboldogulok – mondta.

Drizzt sokáig és szúrósan meredt rá. Komor arckifejezése végül megenyhült és bólintott.

– Nincs nálad jobb társ az egész világon – ismerte be.

– Ám ma éjjel egyedül akarsz kimenni. – Ezt Catti-brie inkább mondta, mint kérdezte.

A drow újfent bólintott.

A nő magához húzta és megölelte – ebben az ölelésben melegség, szeretet, meg egy egészen kevés szomorúság bújt meg.

Drizzt nem sokkal később elhagyta Lapályost. Guenhwyvar nem volt vele, de a keze ügyében tartotta a szobrocskát, és tudta, hogy a macska válaszol majd a hívására, ha a szükség úgy hozza. Alig ötven lábbal a fáklyák megvilágította kapun túl, a drow beolvadt az árnyékok közé, és eggyé vált az éjszaka sötétjével.

Aznap éjjel többször látott Lapályosból kiküldött járőröket, és már jóval azelőtt meghallotta őket, hogy észrevette volna a katonákat. Mindannyiszor könnyedén kitért előlük. Nem vágyott társaságra, ám a bensőjében dúló zűrzavar alig tompította összpontosítását. Idekint az éjszakában vadász volt, olyan, amilyen csak egy drow lehet, és olyan csendben suhant át az ösvényeken meg a fák között, akár az árnyék. Arra számított, hogy nem talál semmit, de elég tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja, ez a hőn remélt várakozás a katasztrófa peremére sodorhatja, ha túl mélyen kezd el hinni benne.

Ezért nem lepődött meg, amikor ismét orkokra utaló jelekre bukkant. A körbe rakott kövek között látható nyomok sok mindent felfedtek éles szeme előtt. Nem voltak régiek, sőt kimondottan frissnek tűntek, ám mégsem volt jele sem tábortűznek, sem fáklya hagyta koromfoltnak. Már alaposan benne jártak az éjszakában, a Lapályosból kiküldött járőröket emberek alkották, akik fáklyát vittek magukkal.

Valami azonban járt itt, valami nagyjából emberméretű, és ez a valaki vagy valami az éj sötétjében utazott, anélkül, hogy fényt gyújtott volna. A közelmúltban történteket alapul véve, nem volt nehéz levonni azt a következtetést, hogy itt bizony orkok jártak – méghozzá a nyomokból úgy tűnt, hogy ketten voltak.

Mint ahogy útjuk sem volt titok. A lények gyorsan haladtak, és láthatóan nem nagyon foglalkoztak a nyomaikkal. Drizzt félóra múlva már tudta, hogy jelentősen faragott a hátrányából. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy jó lenne, ha most az oldalán tudhatná Catti-brie-t vagy bármelyik barátját. Gondolatai egy pillanatra sem kanyarodtak el a jelenlegi feladatától, a veszélytől, ami bármelyik másodpercben felbukkanhatott, és amire azonnal reagálnia kell.

Egy lehajló ág fedezékében haladt, amikor észrevette őket. A két ork a közeli gerincen kuporgott, és egy orgonabokorból leskelt kifelé – Lapályos távoli és jól kivilágított városát nézték.

A drow lépésről lépésre, egyik lábát óvatosan a másik elé csúsztatva, közeledett.

Elővillantak a szablyák, és az orkok ijedtükben kis híján kiugrottak a csizmájukból, amikor a neszre hátrafordulva meglátták a torkuknak szegezett görbe pengéket. Az egyik a levegőbe lökte a kezét, de a másik ostobán a fegyveréért, egy rövid, tömzsi kardért kapott.

Előrántotta a pengét, sőt még egy gyors döfésre is maradt ideje, de Drizzt bal keze kört írt le a fegyver körül, lefelé és oldalirányba nyomva azt, míg a jobbjában tartott szablya továbbra is sakkban tartotta a másikat.

Könnyedén végezhetett volna a rátámadó orkkal – a fordító hántás után szabadon lesújthatott volna a teremtmény mellére –, de sokkal inkább foglyokat akart, mint hullákat, így szablyáját nekinyomta a lény bordáinak, remélve, hogy a fenyegetés önmagában is véget vet a harcnak.

Ám a végtelenségig makacs ork hátraugrott – át a gerinc északi oldalára, ami történetesen egy harminc láb magas szirtfal volt. Szablyáját még mindig nekiszegezve a másik orknak, Drizzt a szirt peremére csusszant. Látta, ahogy az ork megpattan egy sziklás kiszögellésen, leír egy rövid ívű szaltót, majd hatalmas csattanással földet ér a lenti sziklákon. A másik ork elrohant.

Drizzt megölhette volna őt is, de visszafogta a kezét, és inkább üldözőbe vette.

Az ork a fák felé tartott, elrohant a szanaszét heverő kőtömbök között, lebucskázott egy lejtőn, majd felkecmergett egy meredélyen. Eszeveszett száguldása közben többször is hátranézett, azt gondolva és remélve, hogy messze maga mögött hagyta a sötételfet.

Ám az nem mögötte, hanem tőle oldalt futott, és könnyedén tartotta a lépést. Amikor az ork megkerült egy fát – ez ugyanaz a fa volt, ahonnan nem sokkal ezelőtt Drizzt a párost kémlelte –, a drow közvetlenebb utat választott. Felugrott az egyik alacsony ágra, majd tökéletes egyensúllyal és pihekönnyű léptekkel végigfutott rajta. Azután átszökkent a másik irányba néző ágra, hasonlóképpen végigrohant ezen is, majd egy szaltóval a földre érkezett. A sötételf fél térdre rogyott, és mindkét pengéje az egyenesen felé száguldó orkra mutatott.

Az ork felsikoltott és elkanyarodott, mire Drizzt úgy tett, mintha elengedne egy kettős döfést, és ezzel kibillentette az egyensúlyából ellenfelét.

Rögvest vissza is rántotta pengéit, és megpördült, egyik lábával pedig kirúgott az ork talajt vesztett lába felé, amitől a lény lábai összeakadtak, és arccal előre elvágódott a sziklás talajon. A komolyabb sérülést nem szenvedett teremtény nekifeszítette tenyerét a földnek, és felfelé lökte testét, de ekkor két szablya ért a tarkójához, ami meggyőzte arról, hogy jobb, ha nem mozdul. A távolban imbolygó fáklyafények és idáig hallatszó hangok elárulták Drizztnek, hogy a zsivaj felriasztotta az egyik járőrt. Odakiáltott nekik, majd amikor megérkeztek, megkérte őket, hogy a foglyot vigyék Bruenor király vagy Withegroo elé, míg ő folytatja a környék átfésülését.

Amikor Drizzt órákkal később visszatért, meghökkentette Bruenor arckifejezése. Drizzt számított a csalódottságra, ha az ork nem beszélt, de még inkább a haragra, ami természetszerűleg következett volna a Sarokkopogiban lezajlott tragédiából.

Vörös szakállú barátja arcán azonban egyik kifejezést sem találta. Bruenor bizonytalan tekintettel meredt rá, bőre hamuszürke volt.

– Mit tudtál meg? – kérdezte barátját, amikor visszaért a házba, amelyet Lapályos népe bocsátott a rendelkezésükre és lehuppant egy székre Bruenor mellé, szemben a meleget okádó kandallóval.

– Azt mondja, hogy ezer ork van odaki' – magyarázta a törpe halálos komolysággal. – Aszondja, hogy óriások és orkok vannak mindenfelé, készen arra, hogy mindenkit szétlapítsanak.

– Ez csak csel, hogy a foglyul ejtői kesztyűs kézzel bánjanak vele – vélekedett Drizzt.

Bruenort láthatólan nem győzte meg.

– Meddig mentél, te elf?

– Nem túl messzire – vallotta be Drizzt. – Igazából csak körbefutottam a várost, kis csoportokat keresve, akik esetleg bajt keverhetnének.

– Az ork aszondja, hogy tőlünk délre csak úgy nyüzsgenek a mocskos rokonjai.

– Ez megint csak egy okos hazugság, ha hazugság.

– Nem a' – mondta Brunenor. – Az ork északról is beszélt. Ez hihetőbb, ám nehezebben bizonyítható. A délre vezető lapályra járőröket küldeni értelmes lépés. Emellett a visítozó disznó nem igazán válogathatta meg a szájából előtörő szavait, ha érted, hogy mire gondolok.

Drizzt hátán végigfutott a hideg, ahogy felfogta, mire céloz a törpe.

– Csodás gyorsasággal kezdett beszélni – folytatta Bruenor, és karosszéke alól előhúzott egy sörrel teli kupát, majd az ajkához emelte. – Úgy tűnik, vár még ránk egy kis csetepaté, mielőtt visszatérnénk Mithrill Csarnokba.

– És ez nincs ínyedre?

– Dehogy nincs! – tiltakozott a törpe. – De ezer azér' mégiscsak sok az orkokból!

Drizzt kedélyesen felnevetett és megveregette Bruenor karját.

– Kedves törpém – mondta –, te is és én is tudom, hogy az orkok nem tudnak számolni!

A drow hátradőlt székében, és elmélázott a végzetesnek tűnő híreken.

– Talán azonnal körül kellene néznem odakint.

– Bendőkorgi, Wulfgar és Catti-brie már úton vannak – közölte vele Bruenor. – A város is kiküldte a felderítőit, és a vén Withegroo is megígérte, hogy beveti mágikus tekintetét. Még mielőtt besötétedne, megtudjuk, hogy az ork az igazat visította vagy hazudott.

Igaza van, gondolta Drizzt és elnyújtózott a székben. Lehunyta bíborszínű szemét, és örült, hogy ilyen kiváló barátok közt van, főleg ha arra gondolt, hogy az ork rémtörténetéből bármi is igaz lehet.

– Rávettem Dagnabitot, hogy sürgősen dolgozzon ki terveket a kijutásra, ha valóban túl sokan lennének és másféle terveket a védekezésre, ha kiderülne, hogy nincsenek annyian – fecsegett tovább Bruenor, aki nem vette észre, hogy barátja mélységesen mély álomba merül. – Talán még egész helyre kis móka is lesz belőle! Sejtésid sem lehet, mennyire örülök annak, hogy nem engedem rábeszélni enmagam arra, hogy tartsunk egyenesen haza, te elf! Na egén, ez az, amiért minden igaz törpe él... az esélyért, hogy bezúzhatja egy ork arcát! Egén, és ne legyenek kétségid, hogy kiveszem a részem a gyilkolásból. Egy percig se kételid! Egymagám többet kapok el, mint tenmagad, enfiam és leányom együttvéve.

A korsót megemelve, magára mondott tósztot.

– Csinálj helyet még száz rovátkának a fejszémen, te elf! És ez még csak a hegyesebbik felén lészen!

23. fejezet

Kard kard ellen

Határvidékiek voltak, vadászok, és mert rákényszerültek, egyben harcosok is. Lapályos egyetlen férfia vagy asszonya előtt sem volt ismeretlen a pengeforgatás tudománya, sem a gyilkolás művészete. Az orkok és goblinok túlságosan is gyakorta előfordultak a vadonban.

Lapályos népe jól ismerte a hegymélyi sötét üregekben élő lények szokásait, jól ismerte a nyomorult orkfajzatok trükkjeit és szokásait.

Túlságosan is jól.

A kiküldött felderítők aznap éjjel nem voltak eléggé éberek, dacára Bruenor király és barátai figyelmeztetésének és a Sarokkopogit ért végzetről szóló történetnek. Drizzt alig ért vissza az elfogott orkkal, máris egy tucatnyi erős harcos hagyta el Lapályost a déli kapun át, gyors léptekkel haladva a meghitten ismerős tájon.

Nem sokkal később orkokra utaló nyomokra bukkantak, és egyetértettek abban, hogy legfeljebb két-három lénnyel lehet dolguk. A testmozgásra vágyó csapat megfeledkezett arról, hogy értesülések gyűjtése végett küldték ki őket, és vadászni indultak – végül elérkeztek egy viszonylag meredek csapáshoz, amely egy sekély, sziklákkal teliszórt mélyedésbe vezetett. Tudták, hogy közel járnak. Minden kardot, fejszét és lándzsát készenlétbe helyeztek.

A legelöl haladó nő intett a főcsapatnak, hogy maradjanak a helyükön, majd hasra vetette magát és kúszni kezdett, megkerülve két kőtömböt. Széles vigyor terült szét az arcán, mivel arra számított, hogy a szikladarab túloldalán két vagy három orkot talál, akik még mit sem tudnak arról, hogy hamarosan meghalnak.

Vigyora azonnal lehervadt, amint átért a tömb másik oldalára, ahol nem két, nem is három, hanem vagy húsz humanoidot pillantott meg, kezükben kivont fegyverrel.

Bízva abban, hogy őt nem látták meg – bár tudta, hogy csapatát már jóval korábban észrevették, feltehetően akkor, amikor leereszkedtek a horpadásba –, a sziklához tapadva visszafelé kezdett araszolni, majd felült. Úgy tervezte, hogy jelzi barátainak, tűnjenek el vagy legalább vegyenek fel valamifajta védekező formációt. Már éppen jelezni akart nekik, kezével széles ívben intve a mögöttük levő gerincre, de ekkor megdermedt.

A korábbi mosolyt felváltó halálos komolyság most tömény rettegésnek adta át helyét. A barátai mögötti gerincen ugyanis számtalan, egyértelműen ellenséges alak bukkant fel.

Az oda kiküldött felderítő felkiáltott, megerősítve a nő félelmeit, mire a csapat többi tagja is arrafelé pördült.

Az orkok hordája üvöltve rontott rájuk.

A nő nekikészült, hogy talpra ugorjon és csatlakozzon társaihoz, de azonnal a földre vetette magát, amint meghallotta a sziklát megkerülő, a köves talajon csörtető lábdobogást.

Tudta, hogy túl sokan vannak. Túl sokan.

Visszafelé araszolt, ösztönösen is összerándult a rettentő fájdalomsikolyok hallatán, amelyek a véráztatta csatamező különböző pontjairól törtek elő. Látta, hogy az egyik embert a levegőbe emeli három ork lándzsa. A férfi rugdosódva és üvöltve valahogy lerántotta magát róluk és a földre zuhant. Még talpon is maradt, bár valószínűleg halálos sebet kapott.

Dacos tekintettel állt ott – amíg egy csapat ork rá nem vetette magát és el nem söpörte.

A nő hátrafelé kúszott – bemászott a két kőtömb közé, bepréselve magát a fölé boruló sziklaszálak közé. Próbálta lecsillapítani kapkodó légzését, elfojtani a torkából kikívánkozó sikolyt. A kövek alól nem látta a csatát, de hallani hallotta. Nagyon is jól.

Még sokáig, nagyon sokáig hevert ott, jóval azután is, hogy a sikolyok megszűntek. Tudta, hogy legalább egy társát fogolyként hurcolták magukkal.

De semmit sem tehetett.

Csak feküdt ott, és minden percben azért imádkozott, nehogy egy ork véletlenül belebotoljon és észrevegye – sikerült elfojtania könnyeit, de mintha a hosszúra nyúlt éj sosem akart volna véget érni.

Végül minden remegése és gyásza dacára, a puszta kimerültség erőt vett rajta.

Másnap reggel madárcsicsergés ébresztette. A még mindig rémült nő akaraterejének minden cseppjére szükség volt ahhoz, hogy előmásszon aprócska búvóhelyéről. Lábbal előre nem volt könnyű előkúsznia – sem fizikailag, sem érzelmileg. Minden egyes megtett hüvelyk fokozta sebezhetőség-érzetét, és már szinte várta, hogy mikor döf a hasába egy lándzsa.

Mikor végre sikerült az erős napsütést megszoknia, lassacskán felült.

Ekkor meglátta társai feldarabolt testét – itt egy kar hevert, amott egy fej. Az orkok lemészárolták őket, majd megcsonkították a tetemeket.

A nő levegőért kapkodva próbált az oldalára fordulni és felállni, de félúton megtört a mozdulat, térdre, majd négykézlábra esett, és hányni kezdett.

Sokáig tartott, mire sikerült feltápászkodnia, és még tovább, mire elhagyta a mészárszéket, amelyet egykori cimborái, vadásztársai, barátai maradványai borítottak. Nem állt meg, hogy összerakja a tetemeket, megkeressen egy-egy végtagot vagy elgurult fejet, hogy megszámolja a testeket, és megpróbálja kiszámítani, hogy hány embert fogtak el – ha ugyan ejtettek foglyot.

Végtére is mindegy volt, hiszen a legcsekélyebb kétség nélkül tudta, hogy mostanra már az elhurcoltak is halottak.

Vagy azt kívánják, bárcsak azok lennének.

Lassan, óvatosan mászott elő a horpadásból, de a lest vétő orkoknak híre-hamva sem volt. Miután felkapaszkodott a rézsűn, nehéz volt az első lépés, akárcsak a második, de azután fokozatosan megszilárdultak léptei, míg végül már futott a sík terepen, hogy mielőbb megtegye azt az egy mérföldet, ami elválasztotta az otthonától.

– Én azt mondám, hogy ez így nincs rendjén! – rikoltotta az egyik törpe, aki a kelleténél már egy kicsivel több sört ivott. A felbőszült fickó felpattant a székére, és öklével csalódottan csapott az asztalra. – Nem feledhetitek el azokat az éveket! Azokat az átkozott éveket! Ami több, mint amennyit ti egyáltalán számoltok!

Végezetül ujjával vádlón rámutatott egy csoport emberre, akik egy közeli asztalnál ültek a zsúfolt kocsmában.

Shingles beletörődő arccal figyelte a söntéspult fölött az eseményeket, és még bólintott is, mint aki tudja, mi következik, amikor az egyik ember szintén rábökött a felé mutogató részeg törpére, és közölte vele, hogy „üljön le és fogja be a szőrös pofáját”.

Volt még valaki Mirabarban, aki nem horzsolta le az öklét a folytonos verekedésekben?

– Könyörgöm, csak még egyet ne – szólalt meg valaki halkan mellette.

Shingles arrafelé fordult, hogy szemügyre vegye a mellette levő székre huppanót. A vén törpe bólintott, és még a korsóját is emelni kezdte, helyeslése jeléül, hogy azután a keze megálljon, még mielőtt a korsó elhagyta volna a söntéspult lapját.

– Agrathan? – kérdezte meglepetten.

A piszkos és álruhába bújt Agrathan tanácsos csücsöri ajkához emelte ujját, intve a vén Shinglesnek, hogy csituljon.

– Egén – mondta halkan, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli. – Hallottam, hogy az utcákon forrongnak az indulatok.

– Az indulatok azóta forrongnak, mióta az az ostoba őrgróf visszatoloncoltatta Pörölycsapó Torgart – mutatott rá Shingles. – Minden nap és minden éjjel tucatnyi verekedés van, és most már az ostoba emberek is lejönnek ide, és nem csinálnak mást, csak még több zűrt kavarnak.

– Azok, akik a fenti városban élnek, ezt egyre inkább hűségpróbának látják – magyarázta a tanácsos.

– A vérhez vagy a városhoz való hűségnek?

– A városhoz, ami számukra a legelső.

– Újra úgy beszélsz, akár egy ember – figyelmeztette Shingles.

– Csak az igazat mondám – tiltakozott Agrathan. – Ha nem akarád hallani, hogy mi az igazság, akkor ne kérdjed!

– Bah! – horkant fel Shingles. Arcát beletemette korsójába, és egyetlen hatalmas korttyal kiitta tartalmának felét. – És mi van azzal a hűséggel, amivel az őrgróf tartozik Mirabar népének? Az mit se számít?

– Elastul úgy véli, hogy jót tett Mirabar népével, mikor meggátolta Torgart, hogy Mithrill Csarnokba menjen, és magával vigye a titkainkat – felelte Agrathan, ismét előcitálva azt az érvet, amelyet Shingles és mindenki más már számtalanszor hallott, mióta Torgart bebörtönözték.

– Több éve, mint amennyi nap eltelt azóta, hogy megfogantál, egészen addig, amíg anyád ki nem pottyintott! – ordította a részeg törpe, immár még hangosabban és még vehemensebben.

Most már nem az ujjával böködött az emberek felé, hanem az öklét lengette. Felkapta székét, és tántorogva elindult az emberek felé, akik egyszerre pattantak talpra, a helyiségben tartózkodó többi emberrel egyetemben – és sok-sok törpével együtt, köztük a részeg fickó cimboráival, akik máris rohantak, igyekezve lefogni társukat.

– És több éve, mint amennyit az őrgróf uralkodni és élni fog, és több éve, mint amennyit az előtte jövő tíz őrgróf élt és a még utána következő jó pár élni fog – mondta Shingles kizárólag Agrathannak. – Torgar és rokonai azóta szolgálják Mirabart, amióta csak létezik. Nem gondolhatod, hogy egy ilyen fickót egyszerűen csak börtönbe dugsz, és ezzel nem kavarod fel a népeket.

– Elastul szilárdan hisz abban, hogy helyesen cselekedett – felelte Agrathan.

Egy pillanatra Shingles mintha úgy látta volna, hogy sajnálkozás suhan át a tanácsnok arcán.

– Remélem megmondád néki, hogy bolond – jelentette ki Shingles nyíltan.

Agrathan tekintetébe szigorúság költözött.

– Meg kellene válogatnod, hogy milyen szavakkal illetted vezérünket – figyelmeztette a tanácsos. – Hűséget esküdtem Mirabarnak és Elastulnak, amikor elfoglaltam helyemet a Szikrázó Kövek Tanácsában.

– Fenyegetsz, Agrathan? – kérdezte Shingles higgadtan és szelíden.

– Tanácsot adok néked – javította ki Agrathan. – Ne legyenek kétségeid, hogy sokan fülelnek itt és amott. Elastul őrgróf nagyon jól tudja, hogy bajok lehetnek.

– Több a baj, mint amit Mirabar valaha is látott, és akkor még nem is beszéltünk Torgarról – morogta Shingles.

Agrathan nagyot sóhajtott.

– Azért jöttem ide, hogy megkérjelek, segíts nekem lecsillapítni a dolgokat. Érzem, hogy mindannyian a bukás szélén járunk.

Alig fejezte be, a részeg törpe kiszakította magát társai fogásából és rávetette magát az emberekre, megnyitva a verekedést, ami gyorsan tovaterjedt.

– Nos? – kiáltotta oda Agrathan Shinglesnek, ahogy a hangzavar kitört. – Velem vagy vagy ellenem?

Shingles a körülötte tomboló tornádó ellenére nyugodtan ült. Íme, választás elé állították, azzal kapcsolatban, amiről jó egy hónapja töprengett. Körbenézett, az elharapózó verekedésre, ahogy ember harcolt törpével és törpe törpével. Mostanában Shingles igyekezett elcsitítani az éjszakai verekedőket, és diplomatikusabb útra terelni a kérdést, abban a reményben, hogy Torgar bebörtönzése csupán ideiglenes, és talán még azt is sikerül elérni, hogy Elastul belátja, tévedett, amikor Torgart lecsukatta.

– Véled vagyok, ha igaz szívedre mondád, hogy Elastul hamarosan elengedi Torgart – felelte.

– A feltételek nem változtak – mondta Agrathan. – Amint Torgar lemond az útról, szabadon elmehet.

– Ezt nem fogja megtenni.

– Akkor fogoly marad. Elastul nem fog irgalmat gyakorolni.

– Egy test zúgott el közöttük, és zuhant át a söntéspulton, de olyan sebességgel, hogy egyikük sem tudta volna teljes bizonyossággal megmondani, ember volt vagy törpe.

– Velem vagy vagy ellenem? – kérdezte Agrathan újfent, mivel a bunyó egyértelműen elérte azt a kritikus pontot, amin túl már kezelhetetlenné válik.

– Azt gondolám, hogy három tíznappal ezelőtt már megkaptad a válaszimat – felelte Shingles, és mintegy emlékeztetőül, ökölbe szorította a kezét, és egyetlen hatalmas ütéssel leterítette Agrathant.

Azoknak a törpéknek, akik azon az éjjelen ott voltak a kocsmában és hasonlóan vélekedtek, Shingles ütése jeladás volt a harcra. Azoknak az embereknek és törpéknek, akik másként gondolkodtak a dologról, a Torgar hívek vezérének ökölcsapása felért egy fegyverbehívó kürtszóval.

Másodperceken belül a kocsmában már mindenki ütlegelt valakit, és a verekedés kezdett átterjedni az utcára. Odakint újabb résztvevők csatlakoztak hozzá, főleg törpék és többségük Shingles oldalára állt.

Ahogy a harc kezdett Torgar híveinek oldalára billeni, fegyvereiket lengetve megérkeztek a Mirabari Fejszések, és felszólították a törpéket, hogy oszoljanak. A korábbiaktól eltérően azonban Pörölycsapó Torgar támogatói elszánták magukat, hogy ügyüket a magasabb hatóságok elé terjesztik.

Sokan elrohantak az első fejszések láttán, hogy azután teljes harci díszben, vértet öltve és fegyvert ragadva térjenek vissza – számuk messze meghaladta a rendfenntartó fejszések számát. A kialakuló patthelyzetben Shingles egyre több és több híve szaladt páncélt ölteni, míg az ellentáborhoz tartozó törpék sértéseket vágtak a fejükhöz vagy óva intették őket ettől a lépéstől.

Viszont meglepően kevesen mentek fel a következő szintre és ragadtak fegyvert fajtársaik ellen.

A patthelyzet sokáig tartott, de ahogy a törpék száma nőtt -százan, kétszázan, négyszázan lettek – a nagyképű fejszések – mind emberek – hátrálni kezdtek a felsővárosba vivő felvonók felé.

– Nem akarjátok ezt a harcot – kurjantott oda nekik Shingles, és a törpe tömeg elé állt. – Nem lesz vége, míg az a törpe börtönben senyved.

– Az őrgróf parancsára... – kiáltott vissza a fejszések különítményének vezetője.

– Nem sokra mentek vele, ha mindannyian meghaltok, nem igaz? – szakította félbe Shingles.

Alig akarta elhinni, hogy kimondta ezeket a szavakat, alig akarta elhinni, hogy ő és akik követik, erre az útra léptek. Ez az út biztos, hogy a felsővárosba vezet és valószínűleg ki a városból. Ez már nem a kezdeti lázongás volt, ami kizárólag a döbbeneten és az érzelmi fellángoláson alapult. A hangsúly eltolódott. Ez már sokkal inkább felkelés volt, mintsem lázadás.

– Úgy tűnik, döntöttetek, fiúk – harsogta Shingles. – Ha harcolni akartok mivélünk, hát harcoljatok, de vagy így vagy úgy, Torgar odakerül, ahova tartozik!

Amint Shingles befejezte mondandóját, észrevette az oldalt álló, véres Agrathant, aki kérlelőn nézett rá – csüggedt arca szinte könyörgött, hogy térjen le erről a roppant veszélyes útról.

Amint befejezte mondandóját, a több száz törpe vadul felujjongott, és meglódult, feltartóztathatatlanul, akár valami hatalmas, megállíthatatlan hullám.

A mirabari katonák arcán világosan látszott a kétely, épp olyan tisztán, mint a Shingles mögött menetelő törpék vonásaira kiült elszántság.

A felvonók előtti téren nem került sor nagy csatára. Volt néhány sebesült, köztük jó pár súlyos is, de a fejszések hamar feladták, és elmenekültek a felvonókat rejtő termekbe, eltorlaszolva az ajtókat. Shingles törpéi egy darabig püfölték az ajtókat, de azután rendezett sorokban követték vezérüket egy oldalfolyosóra, amely tekergős, lejtős alagútba torkollva érte el felszínt.

A véres és felhorzsolt arcú Agrathan eléjük állt.

– Ne tegyétek! – könyörgött a tanácsnok.

– Menj az utunkból, Agrathan! – mondta Shingles határozott hangon, de azért tisztelettel. – Te a magad módján próbáltad kihozni Torgart, és tudom, hogy tényleg megpróbáltad, de Elastul nem hallgat reád. No, reánk majd hallgatni fog!

A Shingles mögül felhangzó éljenzés elfojtotta Agrathan válaszát, és egyértelműen elárulta a tanácsosnak, hogy a törpéket nem lehet eltéríteni. Megfordult és végigrohant az alagúton menetelő tömeg előtt, amely rágyújtott egy – Mirabar falai között egy évezred óta oly sokszor felhangzó – harci dalra.

Ez mindennél jobban hozzájárult ahhoz, hogy Agrathannak majdnem meghasadt a szíve.

A tanácsos átfurakodott az alagút felsővárosi kijáratánál felsorakozott fejszések sorai között, arra kérve a parancsnokokat, hogy igazságosan járjanak el.

Majd futott tovább, Elastul palotája felé.

– Mi az? – kiáltotta valaki a háta mögül, kissé oldalról.

Nem lassított, de annyira oldalt fordította a fejét, hogy lássa az egyik sugárúton érkező Csillagizzás Shoudra jogarőr, aki integetett, hogy várja be. A törpe visszaintett neki, hogy érje be, ha akarja, és futott tovább.

– Kitört a felkelés – közölte vele Agrathan, amikor a nő utolérte.

Shoudra arcáról a kezdeti döbbenet viszonylag gyorsan eltűnt, ami elárulta, hogy a fejlemények nem lepték meg igazán.

– Mennyire gondolják komolyan? – kérdezte, és futott tovább Agrathan mellett.

– Ha Elastul nem engedi el Pörölycsapó Torgart, akkor Miarabarban kitör a háború! – felelte Agrathan a legkomolyabb hangján.

Djaffar már várta őket, amikor megérkeztek Elastul palotájához. Szinte unottan dőlt neki a kapufélfának.

– A hírek megelőztek titeket – közölte velük.

– Cselekednünk kell, méghozzá gyorsan! – rikoltotta Agrathan. – Hívd össze a tanácsot! Nincs vesztegetni való idő.

– A tanácsot nem kell bevonni – kezdte mondani Djaffar.

– Az őrgróf beleegyezett, hogy elengedi? – szakította félbe Shoudra.

– Ez a fejszésekre tartozik és nem a tanácsra – folytatta a láthatólag tökéletesen magabiztos Djaffar. – Majd ők leverik a törpéket.

Agrathan úgy remegett, hogy félő volt, mindjárt szétrobban -és ezt is tette, mert rávetette magát a férfira, torkon ragadta és a földre rántotta.

Fényvillanás vetett véget a birkózásnak, elvakítva mindkét küzdőfelet, és a meglepetés szülte pillanatban a pörölynek sikerült kiszabadítani magát. Az ember és a törpe egyszerre pillantottak a mágia forrására, Csillagizzás Shoudrára.

– Ez fog történni az egész városban – mondta a nő keserűen.

Alig mondta ki e szavakat, az éjszakába csatazaj, fémen csendülő fém hangja hasított.

– Ez a legnagyobb bolondság! – ordította Agrathan. – A város darabokra szakad, mert...

– Mert egy törpe meggondolatlan volt! – szakította félbe Djaffar.

– Mert Elastul a végletekig makacs! – javította ki Agrathan. – Mutassuk meg neki. Akkor is némán fog üldögélni a palotájában, amikor Mirabar darabjaira hull körülötte?

Djaffar mondani akart valamit, arca továbbra is rezzenetlenül, kicsit savanyúan meredt a törpére, de Shoudra közbelépett, oda-állt a férfi elé, és ellentmondást nem tűrően meredt rá. Majd elsétált mellette, be a palotába.

– Elastul! – kiáltotta Shoudra jó hangosan. – Őrgróf!

Az egyik oldalajtó ki vágódott, és az őrgróf, oldalán a három másik pöröllyel, sietett be az előcsarnokba.

– Megmondtam, hogy tartsd féken őket! – kiáltotta Agrathannak.

– Most már semmi sem tarthatja féken őket – vágott vissza a törpe.

– Semmi, csak a fejszések – pontosított Djaffar.

– Még a te fejszésid sem! – kiáltotta Agrathan, és senkinek a figyelmét nem kerülte el, hogy visszaváltott törpe dialektusra. – Torgar a fejszések tagja vagy ezt elfeleded? És az őket alkotó kétezerből ennen... az én népem ötszáz főt számlál. Ha szerencsés vagy, akkor a negyedük nem harcol melletted, de ha nem vagy az, akkor negyedük csatlakozik az ellenfeleidhez.

– Menj ki hozzájuk – utasította Elastul Agrathant, és beszélj velük. Néped reménytelen létszámhátrányban van, jó törpe. Vagy azt akarod, hogy lemészárolják őket?

Agrathan jól láthatóan remegett, és ajkai szavakat formáltak, de azok nem törtek elő a szájából. Megfordult és kirohant a palotából, követve a csatazajt, amely egyértelműen a városi börtön felé haladt.

– A törpék félelmetesebbek, mintsem képzelné, őrgróf – szólalt meg Csillagizzás Shoudra.

– Legyőzzük őket.

– Minek? – kérdezte a jogarőr. Elastult elhatározásától aligha lehetett eltéríteni a katonái elvesztésére való utalással, mivel úgy tűnt, hogy a férfi biztonsága nem forog veszélyben, de amikor a jogarőr az egyáltalán nem lényegtelen anyagi haszonra terelte a szót, elég gyorsan sikerült felkeltenie a férfi érdeklődését. – A törpék egyben a bányászaink is, az egyetlenek, akik képesek felszínre hozni az ércet.

– Majd szerzünk másokat – vágott vissza az őrgróf.

Shoudra kétkedő arcot vágott.

– Te mit tennél a helyemben? – kérdezte Elastul.

– Elengedném Torgart – felelte a jogarőr.

A férfi összerándult.

– Nincs választása, őrgróf. Engedje el őt, hadd menjen útjára. Tudom, hogy nem lesz egyedül, és Mirabar súlyos veszteséget szenved, de nem minden törpe megy el. Így talán a neve sem rettenti el a törpéket attól, hogy a városba jöjjenek, őrgróf. A másik megoldás egy véres csata, aminek nem lesz győztese, és nyomában nem marad más, csak a tönkrezúzott Mirabar.

– Túlbecsülöd a törpék egymás közötti hűségét.

– Maga becsüli alá. Egy törpének – bármely törpének – egyetlen dolog drágább az aranynál és az ékszereknél: a saját rokonsága. Márpedig ők mindannyian egymás rokonai, valahol mélyen a Delzoun család tagjai. Tanácsadóként és barátként mondom mindezt. Engedje el Torgart, méghozzá gyorsan, mielőtt a csatából általános lázadás válik, és akkor már semmiféle érvelés nem segít.

Elastul gondolataiba merülve hajtotta le a fejét, arcán különféle érzelmek suhantak át, a haragtól a félelemig. Majd ránézett Shoudrára és utána Djaffarra.

– Csináld – parancsolta.

– De őrgróf! – akart tiltakozni a pöröly, de szava elhalt, Elastul ellentmondást nem tűrő testtartása és arckifejezése láttán.

– Csináld, méghozzá most! – harsogta Elastul. – Menj és engedd el Pörölycsapó Torgart, és közöld vele azt is, hogy mindörökre el kell hagynia a várost!

– Lehet, hogy a nagylelkűsége elég ok lenne arra, hogy maradjon – gondolkodott hangosan Shoudra, és őszintén elmélázott azon, hogy talán ezt azt egészet fel lehetne használni arra, hogy jobb és mélyebb kapcsolat alakuljon ki Elastul és a törpék között.

– Nem maradhat, és nem térhet vissza, halálbüntetés terhe alatt.

– Ez számos törpének elfogadhatatlan lesz – mutatott rá Shoudra.

– Akkor azok, akik egyetértenek a hazaárulóval, vele tarthatnak – köpte a szót Elastul. – Hadd menjenek és dögöljenek meg a Mithrill Csarnokba vezető úton, vagy jussanak el odáig, és fertőzzék meg ugyanazzal a hűtlenséggel és az elkötelezettségnek azzal a hiányával, amivel már így is túl sokáig ártottak Mirabarnak!

– Menj! – üvöltött rá az őrgróf Djaffarra. – Menj és szabadíts meg minket tőlük!

Djaffar felmorrant, de intett az egyik pörölynek, hogy csatlakozzon hozzá, és elrohantak az éjszakába.

Csillagizzás Shoudra vetett egy pillantást az őrgrófra, majd a pörölyök után futott.

A börtön előtt zajló csata inkább volt verekedés, mint véres harc, amikor ők hárman megérkeztek, de a helyzet fokozatosan rosszabbodott, a csüggedt Agrathan minden könyörgése ellenére, aki a kedélyeket próbálta csitítani.

Shingles és Torgar több száz támogatója állt szemben a talán kétszer annyi fejszéssel. A mirabari katonák soraiban törpéket nem lehetett látni, bár számos törpe fejszés állt oldalt, keresztbe font karral, zord és szigorú arccal.

Shoudra Djaffarra pillantott, aki nyílt undorral meredt a nem harcoló törpékre.

– Még csak ne is gondolj arra, hogy az őrgróf parancsa ellenében cselekedj – intette a jogarőr a makacs pörölyt –, és még csak ne is gondolj arra, hogy késlelteted Torgar szabadon bocsátását, abban a reményben, hátha komolyra fordul ez a csata.

Djaffar sunyi és alattomos vigyort villantott rá.

– A varázslataim készen állnak – figyelmeztette Shoudra.

Ugyan csak blöffölt, de egy lépést sem hátrált a férfitól. Amikor ez sem használt, taktikát változtatott:

– Ezt a harcot senki sem nyerheti meg Mirabarban. Nézz rájuk, Djaffar. A saját fejszéseid állnak ott oldalt, tépelődve hűségük között.

Agrathan tanácsos futott oda hozzájuk kivörösödve és meggyötört köntösben – úgy nézett ki, mintha valaki a finom gúnyájánál fogva felemelte és jól megrázta volna (egyébként pontosan ez történt).

– Meg se hallgatnak! – ordította a törpe csalódottan.

– Majd Djaffart meg fogják – magyarázta Shoudra –, mivel azzal a hírrel jött, hogy Torgart elengedik. – A pörölyre nézett, aki összevonta a szemöldökét. – Méghozzá most azonnal, az őrgróf parancsára. Visszakapja minden személyes ingóságát, és azonnal el kell hagynia Mirabart.

– Dumathoinnak legyen hála – sóhajtott hatalmasat, és megkönnyebbülten Agrathan.

Elrohant, hogy elmondja a jó hírt, amelynek hallatán végre sikerült szétválasztania számos verekedőt.

– Végezzünk hát ezzel az undorító Torgarral! – köpött ki Djaffar, elismerve vereségét. – És tudasd vele te, hogy végeztünk vele. Tőlem akár az összes büdös és kurta rokona is vele tarthat!

Shoudra egykedvűen hallgatta a szóáradatot – igazából sosem várt mást Djaffartól, a pörölytől.

A jogarőr a tér közepére sétált, és mindenkinek a figyelmét magára irányította, mágikus fényt lobbantva fel maga fölött. Miután minden szem rámeredt, bejelentette azt, amit oly sok mirabari törpe oly nagyon vágyott hallani.

Amikor Pörölycsapó Torgar kisvártatva kiballagott a mirabari tömlöcből, Shingles és hívei dörgő tapsviharral fogadták, amibe belevegyültek az emberek szitkai és átkai – meg néhány morgás és vegyes megjegyzés a még mindig oldalt álló törpe fejszések szájából.

Shoudra. átküzdötte magát Torgarhoz, ahol már ott volt Agrathan.

– Nem választhatod meg teljesen szabadon az utadat – magyarázta a jogarőr a törpének, és szavai, valamint testtartása elárulta, hogy mindezt nem ellenségként mondja. – Azonnal el kell hagynod a várost.

– Ez már úgyis eldöntetett – felelte Torgar.

– Legalább az éjszakát add meg neki – kérte Agrathan Shoudrát. – Hadd búcsúzzon el azoktól, akiket hátrahagy.

– Nem hiszem, hogy sok olyat hátrahagyna, akitől érdemes búcsút venni – mondta egy mogorva hang, és amikor mindhárman megfordultak, megpillantották a feléjük tartó vén Shinglest, aki utazóruhát viselt, és a hátára hatalmas csomagot szíjazott.

Amikor az öreg törpe mögé néztek, hasonlóan öltözött alakokat láttak, míg mások a hatalmas tér szemközti oldalán fogadták az útifelszerelésért és a csomagokért elszalajtott fullajtárokat.

– Ezt nem tehetitek! – tiltakozott Agrathan tanácsos, de ellenkezése hamar elhalt, amikor Shoudrára pillantott, és látta, hogy a nő komor belenyugvással bólint.

Nem sokkal később Pörölycsapó Torgar utoljára hagyta el Mirabart, közel négyszáz törpével együtt – ami a város törpéinek nagyjából ötödét jelentette –, akik közül sokan több mint egy évszázada éltek már a településen, és sokan voltak olyanok is, akiknek családja Mirabar alapítói közé tartozott. Mindannyian emelt fővel és azzal a meggyőződéssel távoztak, hogy Mithrill Csarnok királya nem bánik majd rosszul velük, és befogadja őket.

– Nem hittem volna, hogy ez lehetséges – ismerte be Agrathan Shoudrának, miközben a távozókat figyelték, oldalukon Djaffarral.

– A patkányok elhagyják a süllyedő hajót – emlékeztette őket Djaffar. – A kapzsi kutyákra nagyobb gazdagság vár Mithrill Csarnokban.

– A szemük előtt annak a lehetősége lebeg, hogy jobb helyük lesz az öveik között, mint Elastul őrgróf városában – javította ki Shoudra. – A nagyobb gazdagságot a tisztelet jelenti, Djaffar, és egész Faerűnön kevesen érdemelnek több tiszteletet, mint Mirabar törpéi.

– Úgy érted, Mithrill Csarnok törpéi – tette hozzá majdnem Agrathan cinikusan, de még időben visszanyelte a szavakat, és emlékeztette magát, hogy még mindig ezerhatszáz törpe tekint rá iránymutatást keresve, főként ezekben a zavaros időkben.

Agrathan tudta, hogy hosszú időbe telik majd, mire Mirabar lerázza magáról a közelmúlt eseményeinek szennyét. Nagyon hosszú időbe.

24. fejezet

Meglepő ügyességgel

Drizzt, Catti-brie, Wulfgar és Regis ülték körül a hevenyészett térképet, amelyet a félszerzet rajzolt a városról és környékéről, és amit a drow helyenként kiegészített. A komor hangulatot félelem szőtte át – nem magukat, hanem a városlakókat féltették. Először egy ork fogoly tesz említés a város körülvevő hatalmas seregről, majd egy járőrözni küldött asszony tér vissza, megviselve és megrettenve, és számol be arról, hogy társai meghaltak, amikor egy nagy csapat humanoid támadt rájuk.

Habár egyértelmű volt, hogy a nő rettenetesen megrémült, szavaiból kiderült az is, hogy jól szervezett, a szokványosnál jóval veszélyesebb ellenséggel van dolguk.

Aznap reggel egyikőjük sem említette Sarokkopogit, de a rommá zúzott falu képe ott lebegett gondolataik között. Lapá-lyos nagyobb volt, mint Sarokkopogi és sokkal jobban védett. Ráadásul egy varázslóra is számíthattak, de az előjelek mégis egyre sötétebb képet mutattak.

Kisvártatva megérkezett Bruenor is, rosszallóan összevont szemöldökkel.

– Makacs banda – kezdte a törpe, majd Regis és Wulfgar közé lépett, majd jóváhagyóan morrantott, miután szemügyre vette a térképet.

– Withegroo nem hagyhatja figyelmen kívül az egyetlen túlélő szavait – tért vissza a tárgyhoz Drizzt. – Ma reggelre embereinek közel tizedét elvesztette.

– Ó, hisz neki, bizony hogy hisz – magyarázta Bruenor –, de ő és a többiek is azt gondolják, hogy megfizetnek azoknak, akik megölték a társaikat. Lapályos népe harcra vágyik.

– Még ha olyan ellenséggel kerülnek is szembe, aki ellen nem győzhetnek? – kérdezte Catti-brie.

– Szerintem nem hiszik, hogy ilyen ellenséggel van dolguk – felelte Bruenor.

Alig mondta ki e szavakat, Drizzt és Catti-brie máris felálltak – a nő az íjáért nyúlt, a drow pedig vette a köpenyét.

– Én is megyek – jelentette ki Regis.

Wulfgar is felállt és felkapta Égisz-agyart.

– Ti kettőtöké a közvetlen környék – mondta Catti-brie. – Én teszek egy kört kijebb, míg Drizzt távolabb fésüli át a vidéket.

– Nem kellene megvárnunk az éj sötétjét? – kérdezte Regis.

– Az orkok éjjel jobbak, mint nappal – emlékeztette Catti-brie.

– Mellesleg nincs is vesztegetni való időnk – tette hozzá Drizzt, majd Bruenorra nézett. – A városlakóknak legalább abba bele kell egyezniük, hogy a gyengék és az öregek elmenjenek.

– Már utasítottam Dagnabitot, hogy üssön össze tervet a kimentésre – nyugtatta meg a törpe, de nem hiszem, hogy sok lapályosi lenne, aki el akarna menni. Ez a város az övék, elf, az otthonuk és a biztonságos fészkük, már hosszú évek óta. Bíznak Withegrooban, és nem is kétellem, hogy meg lehet bízni benne.

– Attól tartok, hogy ezúttal téved – válaszolta Drizzt. – Minden jel a helyzet rosszabbodására utal. Ha a Lapályos ellen szövetkezett sereg olyan erős, mint ahogy azt gondolom, akkor nemsokára minden városlakó azt kívánja majd, bárcsak elmentek volna.

– Menj és nézd meg – kérte Bruenor. – Amíg kint vagy, addig én győzködöm őket. Befogatok a szekerekbe és felrakatom a csomagokat. Elrendezem a törpéimet, készen, hogy bármikor kigördülhessünk. Beszélek Withegrooval is újra, méghozzá rögtön, hátha sikerül egyedül találnom, és nem lesznek körülötte azok az ordibáló bolondok, akik azonnali bosszúra vágynak.

– Szerinted hallgatni fog reád? – kérdezte Catti-brie.

Bruenor vállat vont, majd kacsintott egy nagyot.

– Király vagyok, nem?

A kissé felengedett hangulatú barátok kirohantak az épületből és elhagyták a várost. Wulfgar és Regis a városfalakhoz közeli magasabb terepen foglalt állást, Catti-brie szintén talált egy hasonló, de jobban védhető magaslati pontot, vagy száz yarddal távolabb, míg Drizzt még messzebb hatolt.

Lapályosból más felderítőcsapatok is útnak indultak, de egyik sem volt ennyire szervezett, sem ennyire észrevétlen.

Az egyik ilyen hét fős csapat a város déli kapujának tőszomszédságában haladt el Regis és Wulfgar mellett.

– Üdv ismét – köszöntötték őket a városiak, egy pillanatra lelassítva.

– Jobban tennétek, ha a falakon belül maradnátok, már csak a városotok érdekében is, és felkészülnétek a védekezésre a várható támadás ellen – mondta Wulfgar a csapat vezetőjének, egy izmos karú és lábú fiatal férfinak, akinek sötét, erős vonásai zordságról és dühről árulkodtak.

A férfi megállt, akárcsak hat társa, és értetlen, némileg mérges pillantást vetett rá.

– Mi majd felmérjük közös ellenségünk erejét – magyarázta Wulfgar –, és részletesen beszámolunk a város vezetőinek. Senki sem ért jobban a nyomok felderítéséhez Drizzt Do'Urdennél.

A férfi arca nem lágyult el. Olybá tűnt, mintha személyes sértésnek fogta volna fel Wulfgar szavait.

– Idekint mindenki veszélyben van – folytatta Wulfgar, akit egy cseppet sem riasztott el a férfi tekintete. – Lapályos nem engedheti meg magának, hogy hét ép és egészséges harcost veszítsen el.

A férfi orrlyukai kitágultak, szeme tágra nyílt, vonásai még jobban megfeszültek.

Regis intett neki, kérve, hogy menjenek félre.

– Vannak más körülmények is – közölte a félszerzet, és oldalpillantást vetett Wulfgarra, sőt még árulkodóan rá is kacsintott nagydarab barátjára.

A felderítő gyanakodva szemlélte Regist, aki azonban ártatlanul mosolygott, és megfordult, intve a férfinak, hogy kövesse. Rövid beszélgetés zajlott kettejük között, majd végül a lapályosi mosolyogva és bólogatva tért vissza.

– Vissza a városba – utasította társait, és elrobogva mellettük, ismét az élükre állt. – A barátainknak igazuk van: szétforgácsoljuk erőinket, pedig tudjuk, hogy hamarosan harcra kerül sor.

Ellenkező és zavart mormogások hallatszottak, de a férfi nyilvánvalóan kinevezett és elfogadott vezető volt, mert a csapat elindult arra, ahonnan jött.

– A legcsekélyebb bűnbánatot sem érzed, amikor a mágikus rubinodat használod? – kérdezte Wulfgar Regist, amikor a járőr elvonult.

– Akkor nem, ha ez a hasznukra válik – felelte Regis, akinek vigyora fültől fülig ért. – Mindketten már vagy ötven lábról meghallottuk, hogy jönnek. És szerintem az orkoknak is elég lenne ennyi. – Megfordult és dél felé nézett. – És ha tényleg annyian vannak, mint amire következtetünk, akkor most valószínűleg megmentettem hét embert.

– Időleges haladékot adva? – kérdezte Wulfgar. A baljós szavak teljesen készületlenül érték Regist, és lehervasztották a mosolyt pufók arcáról.

A félszerzet és barbár egymásra néztek, de ekkor Wulfgar tekintete barátja mögé siklott és tágra nyílt a szeme.

Regis megpördült és ismét dél felé nézett, ahonnan Catti-brie érkezett futva, íjával és szabad kezével integetve.

Regis összerezzent. Wulfgar pedig futásnak eredt, amikor a nő megtántorodott és a vállához kapott. A félszerzet és a barbár csak ekkor döbbent rá, hogy Catti-brie-t íjászok üldözik.

Regis megint megpördült, és látta, hogy a hét felderítő Lapályosból feléjük rohan.

– A városba! – kiáltott rájuk. – Be a városba és fel a falakra! Álljatok készen, hogy kaput nyissatok nekünk!

Mire a félszerzet visszafordult, Catti-brie és Wulfgar már találkoztak, és most együtt rohantak felé – a barbár támogatta a sebesült nőt.

Mögöttük, a bokrok közül, a sziklákat kerülgetve valóságos orkhorda tört elő.

Regis higgadtan állt és figyelte őket, a távolságot méregetve, és csak ekkor ébredt rá, hogy azzal nem sokat használ Wulfgarnak és Catti-brie-nek, ha még őt is magukkal kell ráncigálniuk.

Megfordult, futásnak eredt, és két barátjával egy időben érte el a kaput. Beestek rajta, a kaput pedig becsukták és bereteszelték mögöttük. Vetettek egy futó pillantást Catti-brie sebére -ami inkább csak karcolás volt –, majd a létrákon mindhárman felkapaszkodtak a mellvédre.

Az orkok már jöttek is – és tényleg sokan voltak –, a városban pedig felzengtek a kürtök, mire fejvesztett szaladgálás vette kezdetét.

A horda azonban nem közelítette meg a falakat, hanem vad csörtetéssel elkanyarodott, és egyre hangosabban üvöltve, visszafordult dél felé.

– Drizzt lehet ott – jegyezte meg Regis.

– Időt nyer nekünk – értett egyet Catti-brie.

A nő rápillantott Wulfgarra, ő pedig vissza rá – mindkettejük arca komor volt és aggódó.

Az első szikla megpattant a köves talajon, úgy csapódott a városfalnak, néhány perccel napnyugta után. Meglepő módon észak felől jött, a keskeny szurdok túloldaláról.

Kürtök rivalltak fel, és a lapályosi polgárőrök futva foglalták el védelmi pozíciójukat, mint ahogy Dagnabit törpéi, valamint Bruenor király és barátai is így tettek.

Érkezett a következő szikla is – ez már közelebb csapódott be.

– Még csak nem is látni őket! – morogta Bruenor három barátjának. Az északi falon álltak és a szürkületet fürkészték.

– Ott! – kiáltott fel Regis, és rámutatott egy kőhalomra.

A többiek hunyorítottak, de éppen csak ki tudták venni átellenben az óriások alakját.

Catti-brie azonnal előkapta íját, célzott, majd igazított a lövés szögén, számításba véve a nagy távolságot. Lőtt, és a nyílvessző villámként cikázott át az egyre sötétebb égen.

Nem találta el az óriást, de a becsapódással járó felvillanás elárulta, hogy legalább az irány stimmel. Felemelte íját, összeszorított foggal tűrte az ujjaiba és az ork nyílvessző okozta karcolásból a vállába hasító fájdalmat. Azonban mielőtt lőhetett volna, bele kellett kapaszkodnia Wulfgarba, mert az egész fal megreszketett egy közvetlen találattól.

– Fedezékbe! – kiáltotta az őrparancsnok.

Catti-brie ismét felemelte íját és lőtt, immár másodízben, de azután ő és barátai is szétfutottak, amikor egy szikla csapódott be a mögöttük levő térre, egy másik ért földet a fal előtt és felpattanva nekivágódott. A következő kőtömb telibe találta a mellvéd külső részét, egy másik pedig nekizúgott az északkeleti csücsöknek, és gellert kapva pattogott végig a keleti mellvéden, szilánkokat és katonákat szórva szét.

– Hány átokverte óriás van ott? – kérdezte Bruenor, miközben ő és a többiek fedezékbe rohantak.

– Túl sok – érkezett Regis válasza.

– Módot kell találnunk arra, hogy szembeszálljunk velük – töprengett fennhangon a törpe király, de még mielőtt lendületbe jöhetett volna, a déli falon felharsanó kiáltás tudatta vele és barátaival, hogy sürgetőbb gondjaik is akadnak.

Mire Bruenor, Wulfgar, Regis és Catti-brie elérte a déli falat és csatlakoztak Dagnabithoz meg törpéihez, az orkok már rohamoztak is. A város előtti mező feketéilett az özönlő hordától, a levegőt pedig magas hangú rikolyok hasogatták szét. Százak és százak törtek előre – le sem lassította őket a falakról rájuk lőtt vesszők első sortüze.

– Ez fájni fog – jegyezte meg Bruenor barátaira és Dagnabitra pillantva.

– Fájni fog az orkoknak – pontosított Dagnabit, és zordan bólintott. – Miénk a centrum! – kiáltotta tizenöt megmaradt harcosának. – Senki sem törhet át a kapun! Senki sem juthat át a falon!

Dagnabit jól képzett harcosai – „Mithrill Csarnok!” és „Bruenor király!” kiáltásokat hallatva – elfoglalták kijelölt helyüket, Lapályos déli falának legsebezhetőbb pontjain. Egyszerre kapták elő kiegyensúlyozott hajítókalapácsaikat és leguggoltak. Az orkok elhajították lándzsáikat és kilőtték nyilaikat. A törpék a fal tetején a legeslegutolsó másodpercig kivártak, majd felpattantak, és kalapácsaikkal megszórták a tolongó orkok ékét, megtorpantva a rohamot. Lapályos íjászai újabb sortüzet lőttek a falakról, és Catti-brie pusztító munkára fogta Szívkeresőt – villámvesszői csíkokat hasítottak az ellen soraiba.

A hátuk mögül felhangzó fájdalomsikoly elárulta, hogy az egyik városlakót eltalálta valamelyik óriás elhajított sziklája, és az ezt követő dörrenések meg földrengések egyértelműsítették, hogy az óriások nem tétlenkednek egy percre sem.

Dagnabit törpéi újabb kalapácsesőt zúdítottak az orkokra, majd leugrottak a falakról a térre, hogy segédkezzenek a kapu védelmében, és Bruenor is csatlakozott hozzájuk. Az íjászok és Catti-brie megállás nélkül lőtték az orkok sorait, miközben a feketeség egyre közeledett.

Kötelek és csáklyák repültek át a falakon, és sok fogást is talált. A halálos nyílzáporra szemmel láthatóan ügyet sem vető orkok megragadták a kötelek alsó végét és elkezdtek felfelé kapaszkodni, míg mások a kapunak vetették magukat – a nekifeszülő roppant súlytól a szárnyakat tartó súlyos reteszek kezdtek meghajolni.

– Bárcsak itt lenne Drizzt! – kiáltott fel a megrettent Regis.

– De nincs – vágott vissza Wulfgar, és ők ketten egymásra néztek.

A barbár elszánt mordulást hallatott, majd intett a félszerzetnek, hogy kövesse, és elrohant, végig a mellvéd mentén. A hatalmas izomzatú Wulfgar csáklyákat és köteleket ragadott meg, és óriási erejével letépte azokat a falakról, hiába feszültek azok meg a másik oldalon a rajtuk mászó orkok súlyától.

Egy ork épp akkor érte le a fal tetejét, amikor Wulfgar a csáklyáért nyúlt, amelyen felmászott. A barbár elbődült és megpördült. Az ork felordított és meglendítette súlyos husángját.

Egy ezüstös csíkot húzó nyílvessző hónaljon találta és elsodorta.

Wulfgar csak egy pillantást vetett Catti-brie-re, majd kirántotta a csáklyát.

Újabb ork ragadta meg a mellvédet, amikor a barbár áthajította a kötelet a fal fölött. A lény kezdte felhúzni magát.

Regis buzogánya az arcában sújtott, majd még egyszer.

– Még többen vannak keleten! – kiáltott Wulfgar.

Már rohant is, hogy eltömje a rést, ahol több orknak sikerült átmásznia a falon, és ezek máris közelharcba bocsátkoztak a lapályosi íjászok egy csapatával.

Regis a barbár nyomába eredt, de azután csúszva fékezett, amint egy újabb ork keze ragadta meg a mellvédet, pontosan előtte. A félszerzet felemelte buzogányát, de azután inkább mást gondolt, és az orkot egy szédítően pörgő rubin fogadta.

A lény meg sem moccant, annyira lenyűgözte a pörgő ékkő, amelynek mágiája ígéretekkel és kellemes érzetekkel halmozta el. Az orkban a másodperc tört része alatt gyökeret vert a felismerés, hogy a csodálatos ékkövet tartó félszerzet a legjobb barátja.

– Milyen erővel bírtok? – kérdezte Regis, de az ork láthatólag nem értette.

– Erő? – ismételte a félszerzet, ezúttal nyomatékosabban, és felemelte egyik karját, megfeszítve izmait – nem éppen nagy izmok voltak, de azért izmok.

Az ork elmosolyodott és röffentett.

Regis intett neki, hogy csússzon kicsit hátrébb és fogja meg újra a kötelet. A lény engedelmeskedett.

Ezt követően a félszerzet nyomatékosan megveregette mindkét kezét, jelezve neki, hogy maradjon ott, ahol van. Az ork megint csak szót fogadott, így legalább ezen a kötélen egy darabig nem juthatott fel senki.

Regis jobbra pillantott és észrevette, hogy Catti-brie hitetlenkedve mered rá. Erre csak vállat vont, majd balra fordult, épp időben, hogy lássa, amint Wulfgar a feje fölé emel egy orkot és ráhajítja két másikra, akik éppen a falon próbáltak átkapaszkodni. Ők hárman együtt zuhantak le a fal túloldalán.

Máshol a fal védelme nem volt ennyire erős, így orkok jutottak be és ugráltak le a térre.

Ahol a védelem tengelyében tizenhét kőkemény törpe állt -köztük Dagnabit és Bruenor. Ahogy az orkok megérkeztek, a törpék máris megrohanták őket – fejszéik vágtak, kalapácsaik zúgtak.

Bruenor vezette a rohamot, már akkor lecsapva az első orkra, még mielőtt az földet érhetett volna. A lábát találta el, amitől az megpördült és arccal előre zuhant a földre. Nem foglalkozva azzal, hogy végezzen vele, a törpe csörtetett tovább, és pajzsával adott egy maflást a következő orknak, éppen amikor az megérkezett. Az összeütközésbe még Bruenor fogai is belereccsentek.

A törpe visszapattant, és olyan vadul rázta a fejét, hogy ajkai szinte önálló életet éltek. Ösztönösen is meglendítette maga előtt fejszéjét, mert azt hitte, hogy az ork még mindig ott van, és lesújtani készül rá.

Azonban csak a levegőt kaszálta, és amikor valamelyest magához tért, látta, hogy az ork nem úszta meg olyan könnyen az ütközést, mint ő. A lény a földön ült, megtámasztotta merev karja, miközben feje egyik oldalról a másikra billegett.

Bruenor nem igazán találta tisztességesnek, ami következett – de hát a háború sem az –, így amikor rohanni kezdett és elsöpört az ork mellett, csak annyi időre állt meg, amíg széthasította a lény fejét a fejszéjével.

A támadás vadsága felkészületlenül érte Drizztet. Nem messze attól a csapattól, amelyet sikerült elcsalnia, a drow leszánkázott egy lejtőn, amikor észrevette a rohamra lendülő orkokat. Viszonylag könnyen kitért előlük, de mire sikerült kikecmeregnie a horpadásból és visszafordulnia Lapályos felé, a támadó horda eleje már alaposan megelőzte. Messziről is ki tudta venni három barátját, amint a város felé futnak. Látta, hogy Catti-brie-t súrolja egy nyílvessző, és nagyot sóhajtott, amikor barátja, Wulfgar és Regis kíséretében, a város falain belülre került.

A drow egy fa árnyékából figyelte a mellette elrohanó hordát. Tudta, hogy nem juthat már be a városba, hogy a barátai mellett harcoljon és – talán – haljon meg.

Egy csapat ork haladt el alatta, és ő eltöprengett, hogy leugrik közéjük és levágja őket.

De végül maradt a fán, hozzátapadva a törzshöz. Felmerült benne, hogy talán ezek az orkok – akiket végül elkerült –, lesznek azok, akik végeznek egyik barátjával, de azonnal félre is söpörte a szörnyű feltételezést. Most nem engedhetett meg magának ilyen figyelmetlenséget. Egyértelmű választás előtt állt – vagy részt vesz a csatában, és itt kint ritkítja a horda sorait vagy kihasználva a csata keltette figyelemelterelődést, kideríti, hogy mi az igazság az ellenséget illetően.

A drow végignézett az orkok rohamozó sorain, amint fejvesztve csörtettek Lapályos felé. Mennyi kárt tudna okozni idekint? Mennyit tudna megölni, és milyen hatása lenne a harcra, ha néhány orkkal kevesebb lenne?

Nem. Drizztnek bíznia kell abban, hogy barátai és a városiak kitartanak. Bíznia kell abban, hogy ez valószínűleg csak egy tapogatódzó támadás, ez csak az első roham, a védők próbája.

Lapályosnak jobb, ha az első csatát követően ismeri az ellenséges erő tényleges nagyságát és erejét, az orkok táborainak elhelyezkedését és védelmét.

Ahogy a horda utolsó tagja is elcsörtetetett alatta, könnyedén lehuppant a fáról, és futni kezdett, de nem észak és a város felé, hanem keletre, az ellenséges sereg főereje mögé.

Már alig bírta emelni a karját, annyiszor lendítette meg, annyi orkot hajított le vele, de Wulfgar küzdött tovább, minden erejét összeszedve, és újra meg újra rávetette magát a déli falon feljutókra.

Vér csörgött Wulfgar és Regis tucatnyi sebéből. A félszerzet bátran harcolt barátja mellett – még ha kevésbé hatékonyan is –, buzogányát és ékkövét felváltva használva. Amikor egyszerre négy ork mászott át a falon, Wulfgar jobbra pillantott, néma segélykérést röpítve Catti-brie felé, de a nő nem volt ott.

A barbár pánikba esve nézett át a falon, és ezért a figyelmetlenségért a rárontó orkok kis híján drága árat fizettettek vele.

Kis híján – de ekkor egy nyílvessző suhant el mellette, horzsolva egy orkot és végül vakító villanással csapódott a kőbe. Wulfgar hátra pillantott a válla fölött, és megkönnyebbülés söpört végig rajta, amint meglátta az új állást elfoglalt Catti-brie-t, a Lapályos jelképének számító magányos torony tetején.

A nő újabb vesszőt lőtt ki és zordan biccentett Wulfgar felé.

A barbár visszafordult, hogy fogadja a megújított rohamot, és elsöpörte az egyik orkot a kalapácsával, majd Regis felé fordult, hogy segítsen a félszerzetnek, akire egy másik bestia rontott. Az ork azonban hirtelen megtorpant és szúrósan meredt a pörgő rubinra.

Wulfgar előretört, vállával átlökte a legközelebbi orkot a falon, de egy másik husángja égető fájdalmat okozva eltalálta. Wulfgar egy mordulással legyűrte a kínt, majd kapott még egy ütést – ezúttal az alkarját találták telibe –, de karját a fegyver alá lökte és közelebb rántotta, a hóna alá gyűrve azt, fejét pedig előrenyomta, szemtől szembe az ork undorító arcával.

A lény megpróbálta megharapni, de Wulfgar arcba fejelte, belapította orrát, és ezzel annyira elkábította, hogy eltaszíthatta magától. Tudván, hogy az ork elszédült, elengedte a husángját és inkább az ork mocskos bőrpáncéljának mellrészét ragadta meg, Egy gyors fordítás és egy nagy lökés után az ork repülve hagyta el a várost.

Wulfgar az ork felé fordult, akit Regis bűvölt el, és közben szemügyre vette a tornyot is, ahol Catti-brie és még néhány másik íjász egyik nyilat a másik után röpítette a falakon túl tolongó tömegbe.

A barbár forduló mozdulata megtorpant, mikor észrevette, hogy van még valaki odafent. Withegroo volt az, a vén varázsló. A férfi kántált és a karját lengette.

– Betörnek! – kiáltott fel egy törpe a lenti térről.

Wulfgar tekintete arrafelé rebbent, és látta, hogy Bruenor és fajtársai legázolják a téren az orkokat és a kapu felé szaladnak.

A szeme sarkából azonban azt is látta, hogy fentről aprócska villanás kél és egy apró tűzgolyó hullik át kecses ívben a falon.

Még a hőhullámot is érezte, amikor Withegroo tűzlabdája felrobbant.

A Regis előtt álló orkot a sokkhatás kitépte a bűvölet alól, és még mielőtt a félszerzet reagálhatott volna, a lény beleszúrt.

Regis egyet nyikkant és lezuhant a térre.

Wulfgar ráugrott az orkra és maga alá gyűrte. A hasán fekvő ork megpróbált feltámaszkodni a könyökére, de Wulfgar akkor már mindkét kezével fogta a fejét. A barbár haragos bömböléssel lökte lefelé a lény fejét, rá a kőre, újra és újra, még azután is, hogy az ork már nem küzdött tovább, még azután is, hogy az egykor tömör koponya alaktalan, összezúzott, vérmocskos halommá esett össze.

Wulfgar még mindig az ork fejét csapkodta a kőhöz, amikor egy erős kéz vállon ragadta.

Wulfgar dühösen és villámgyorsan pördült meg, de visszafogta magát, amikor látta, hogy Bruenor mered rá.

– Elfutottak, fiú – közölte vele a törpe –, és az hiszem, hogy ez már nem fog több gondot okozni.

Wulfgar felállt, miközben utoljára ütötte az ork fejét a földhöz.

– Regis? – kérdezte elfúló hangon.

Bruenor a tér felé intett. A félszerzet félig már felült, bár láthatóan nem nagyon volt tisztában azzal, hogy mi történik körülötte. Oldalán vér csörgött le, és több törpe sürgölődött körülötte.

– Lefogadom, hogy ez fájt neki – mondta Bruenor komor hangon.

25. fejezet

A lábadozó félszerzet

Úgy érezte, mintha álomból ébredne, egy nagyon rossz álomból. Érezte, hogy oldala merev, de ahogy elmélázott az érzésen, amely végighúzódott a hasán is, nagy meglepetéssel konstatálta, hogy nem sérült meg komolyabban.

A félszerzet szeme felpattant, ahogy a csata utolsó jelenete -amint az ork kardját a gyomrába döfi – tisztán bevillant elméjébe. Megpróbált hátraugrani, mire azonnal el is vesztette lába alól a talajt, és lezuhant a falról.

Regis ösztönösen megdörzsölte a tarkóját – az a zuhanás tényleg fájt! Ahogy azonban visszagondolt rá, úgy vélte, hogy valószínűleg megmentette az életét. Ha hátát a falnak veti, valószínűleg felnyársalták volna. Rátámaszkodott a könyökére , és ráismert a lapályosi házikó kis oldalszobájára. Halvány fény derengett körülötte – feltehetően már késő éjszaka volt odakinn.

Élt és egy kényelmes ágyban feküdt, a sebeit ellátták. Az orkok rohamát visszaverték.

Regis reményei alapjukban remegtek meg – mint ahogy teste is megremegett –, amikor egy óriás hajította szikla mennydörgő erővel csapódott be valahol a közelben.

– Élek, hogy harcoljak még egy napot – mormolta a félszerzet alig hallhatóan.

Kezdett kikászálódni az ágyból, bár minden mozdulatnál ösz-szerándult, de megtorpant, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét a szomszéd szobából.

– Legalább ezren vannak – mondta Drizzt halkan és komoran.

Újabb szikla csapódott be, és a város megrázkódott.

– Át tudunk törni rajtuk – felelte Bruenor.

Regis elképzelte, amint az ezt követő csöndben Drizzt némán rázza a fejét. A félszerzet kimászott az ágyból, és a résnyire nyitott ajtóhoz vánszorgott. Bekukucskált a kis szobába, és látta, hogy négy társa egy aprócska asztalt ül körül, amelyen egyetlen gyertya ég. Ami a félszerzetet igazán megdöbbentette, az a Wulfgar testét borító kötések száma volt. A férfi rengeteg sebet kapott, miközben a falat tartotta.

– Északnak nem mehetünk a szurdok miatt – felelte végül Drizzt.

– És szemközt ott vannak az óriások is – tette hozzá Catti-brie.

– Méghozzá jó néhányan – helyeselt a drow. – Gyanítom, hogy még többen is lehetnek, mivel a bombázás most már órák óta, szünet nélkül folyik. Még az óriások is elfáradnak, és valakinek sziklákat is kell gyűjtenie.

– Bah, nem okoznak túl nagy kárt – morgolódott Bruenor.

– Többet, mint gondolád – mondott ellent Catti-brie. – Most már Withegroo tornyára összpontosítanak. Abból, amit hallottam, az elmúlt egy órában legalább tucatszor találták el.

– A varázsló elárulta magát azzal a tűzgolyóval – jegyezte meg Drizzt. – Mostantól fogva rá irányul a figyelem.

– Nos, mindenki reményli, hogy többet is tud, mint egy árva tűzgolyó – mondta Catti-brie.

– Mint ahogy remélik, hogy mi is többet tudunk tenni – zendült Wulfgar hangja.

Mindannyian csendben ültek ott percekig, arcukon zord kifejezéssel.

Regis megfordult és nehézkesen nekitámaszkodott a falnak. Igazán megkönnyebbült, hogy Wulfgar él, és a jelek szerint nem sebesült meg komolyabban. Félt attól, hogy a barbárt megölték, miközben őt próbálta védeni.

Hát persze, hogy ez lett a vége. Amióta banditákkal harcoltak a Jeges Szelek völgyébe vezető úton, Regis megpróbált beilleszkedni, próbált módot találni arra, hogy ne akadályozza a többieket, de ugyanakkor ennél többre is törekedett: bizonyítani akarta értékét a barátainak.

Nagyobb sikereket ért el, mint amire bármelyikük is számított, főként a Világ Hátának őrtornyánál vívott harcban, amikor felfedezte, hogy a helyet lerohanták az ogrék.

Igazából Regis módfelett büszke volt a közelmúltban elért hőstetteire. Amikor barátaival együtt Cadderlyhez vitték a kristályszilánkot és lándzsát kapott a vállába a folyónál, azóta Regis kissé másként kezdte látni a világban betöltött szerepét. Korábban a félszerzet mindig a dolgok könnyebbik végét fogta meg, és valójában most is ezt a módszert részesítette volna előnyben, ha bűntudata nem tartja vissza. Azon a napon, ott a folyónál, a barátai megmentették, ugyanazok a barátok, akik átutazták a fél világot, hogy kimentsék Pook pasa karmai közül, ugyanazok a barátok, akik oly sok éve cipelték magukkal – szó szerint.

Mostanában minden erejével arra törekedett, hogy valami módon értékesebb legyen számunkra, hogy visszafizethesse mindazt, amit érte tettek. Viszont Regis sosem gondolta, hogy szerencséje örökké fog tartani. Meg kellett volna halnia a messzi nyugaton, az ogrék elfoglalta toronyban a Világ Hátán, és meg kellett volna halnia Lapályos falain.

Keze sérült hasára csúszott, amikor ez az eszébe ötlött.

Visszafordult és átkukucskált a résen, hogy megnézze négy barátját, az igazi hősöket. Igaz, ő volt az, akit Tízváros népe a vállán hordozott körbe Akar Késsel legyőzése után. Igaz, ő volt az, aki valódi hatalomra tett szert Pook pasa bukása után, még ha gyorsan el is vesztegette a lehetőséget. Igaz, Észak népe úgy beszélt róla, mint a Vándorok egyikéről, de ahogy itt kuporgott és figyelte a többieket, tudta, hogy mi az igazság.

A szíve mélyén nem tagadhatta ezt az igazságot.

Ők voltak a hősök és nem ő. Ő csak hasznot húzott remek barátaiból.

Ahogy ismét odafigyelt a beszélgetésre, ráébredt, hogy barátai a küzdelem másfajta formáját tervezgetik – minthogy kicsempészik a városlakókat vagy segítségért küldenek délre.

A félszerzet nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd kilépett a szobába, éppen akkor, amikor Bruenor a következőt mondta Drizztnek:

– Nem nélkülözhetjük a kardodat, elf. Sem a macskádat. Túl messzi az út Pwentig. De még ha oda is jutái, nem érhettek vissza időben. Rátok már csak a tetemek elhantolása marad.

– Viszont nem látom, hogy miként tudnánk száz városlakót kijuttatni Lapályosból és délre menekíteni őket – felelte a drow.

Elhallgatott, amikor észrevette Regist, akárcsak a többiek.

– Felébredél! – kiáltotta Bruenor.

Catti-brie felállt, hogy odatámogassa Regist a székéhez, de a félszerzet, akinek oldala merev és feszes volt, nem igazán akarta meghajlítani testét. Állni kellemesebbnek tűnt, mint ülni.

Amikor megszólalt, összerándult, de egy kézmozdulattal leintette Catti-brie-t, jelezve, hogy üljön csak vissza.

– Keményebb fából faragtak, mint amilyennek látszol, Pusztaerdei Regis – dicsőítette Wulfgar, és magasra emelte korsóját.

– És fürgébb lábbal – felelte Regis sokat tudó vigyorral. – Csak nem hiszitek, hogy a falat nem saját jószántamból hagytam el?

– Ravasz oldaltámadás volt! – helyeselt a barbár, és mindenki jót nevetett.

Jókedvük azonban nem tartott soká, és a helyzet komor valósága ismét úrrá lett rajtuk.

– Akárhogy is, nem fogjuk tudni rávenni Lapályos lakóit, hogy kövessenek minket – jegyezte meg Catti-brie, amikor a beszélgetés visszakanyarodott a jelenlegi gondokhoz. – Azt hiszik, hogy képesek lesznek kitartani, bármi támad is rájuk. Nagyon bíznak magukban, városukban és még jobban a mágusukban.

– Attól tartok, túlságosan is – mondta Drizzt. – Ellenségük ereje jelentős, az óriások pedig nap nap után, megállás nélkül folytatják a bombázást. Bőségesen találnak köveket Lapályostól északra, a hegyekben.

– Bah, nem okoznak túl nagy kárt – vitatkozott vele ismét Bruenor. – Semmi olyasmit, amit nem lehet kijavítni.

– Ma az egyik kő eltalált és megölt egy városlakót – felelte Drizzt. – Két másik megsebesült. Márpedig nem sok embert nélkülözhetünk.

Regis egy kicsit hátrébb lépett és hagyta, hogy ők négyen folytassák a védelmi tervekről folyó vitát. A „húzd le a fejed és emeld fel a fejszéd” gondolat – amelyet Bruenor javasolt –, lett láthatólag a nap parancsa, de az első támadás vadsága után a félszerzet nem volt biztos benne, hogy egyetért vele.

Az óriások még át sem keltek a szurdokon, de az orkok így is majdnem átjutottak a falakon, és déli kaput jelentősen meggyengítette a nekifeszülő tömeg. Miközben Lapályos erői feltehetően egyre inkább fogynak majd, ahogy emberek és törpék sebesülnek meg, az orkok száma valószínűleg növekedni fog. Regis ismerte őket, és tudta, hogy mások is gyorsan engedelmeskednek a hívásnak, ha úgy vélik, közel a győzelem, és lesz szétosztani való kincs.

Szólásra nyitotta a száját, hogy bejelentse, magához ragadja a kezdeményezést és délnek indul, megkeresi Pwentet meg a többieket, majd a törpe sereggel az oldalán visszatér. A barátainak legalább ennyivel tartozott.

Szólásra nyitotta a száját, hogy bejelentse ezt, de végül nem tette, mert már a gondolatra is, hogy átkúszik a vérszomjas orkok seregén, borzongás futott végig a testén. Inkább halna meg a barátai mellett, mint odakint, és még rosszabb lenne meghalni az orkok fogságában. Ki tudja, miféle kínzásokat ismernek azok a fenevadak?

Regis jól láthatóan megborzongott – Catti-brie észrevette, és kíváncsian nézett rá.

– Kicsit fázom – magyarázta a félszerzet.

Valószínűleg azért, mert olyan sok vért vesztettél – mondta Drizzt.

– Vissza az ágyba, Bendőkorgi – jelentett ki Bruenor. – Mi majd gondoskodunk róla, hogy ne essék bajod!

Igen, mélázott el magában Regis és összerezzent. Vigyáznak, hogy ne essék baja. Mindig vigyáznak, hogy ne essék baja.

Tudták, hogy a második támadás nem sokkal napnyugta után indul meg.

– Túl nagy a csend – szólt oda Bruenor Drizztnek. Ők ketten az északi falon álltak, és szemüket meresztették a szurdok túloldalára, ahol az óriások lehettek. – Nem kétséges, hogy lepihenének.

– Az óriások nem jönnek közelebb – következtetett Drizzt. – Addig nem, míg áll védelem. Nem fognak szembenézni a varázsló villámaival, ha tökéletes biztonsággal csaphatnak le a távolból.

– Tökéletes? – kérdezte Bruenor ravaszul, mivel Drizzt és ő éppen erről a kérdésről beszélgettek, és arra a következtetésre jutottak, hogy Drizztnek el kellene hagynia a várost, és vagy harcra kényszerítenie az óriásokat vagy legalább elterelni a figyelmüket a pusztító sziklahajigálástól.

Most azonban a drow habozott, és Bruenor azt is tudta, miért.

– Ne legyenek kétségid, itt is hasznát vennénk a kardodnak – mondta a törpe.

Drizzt kíváncsian nézett rá.

– De nélküled is kitartunk – fűzte hozzá Bruenor. – Efelől se legyenek kétségid. Menj és kapd el őket, elf. Tartsd távol a fejünktől az átkozott szikláikat, és hagyd az orkocskákat ránk.

Drizzt visszanézett északra, és vett egy nagy levegőt.

– Most felteszed magadban újra az összes kérdést, nem igaz? – jegyezte meg Bruenor. – Arra gondolsz, hogy talán hiba volt azt mondani Catti-brie-nek, hogy ne menjen. Arra gondolsz, hogy talán hiba volt úgy dönteni, hogy kimenj. Arra gondolsz, hogy minden, amit teszel, az rossz. De ennél okosabb vagy, te elf. Tudod, hol állunk és repkedő sziklák árnya borul ránk. Amennyire te nem akarsz elszakadni a barátaidtól, a barátaid épp annyira nem akarnak elszakadni tőled.

Drizzt rámosolygott.

– Ám mégis azt hiszed, hogy mennem kell, éppen úgy, ahogy megbeszéltük – fejezte be a törpe helyett.

– Ha nem állítjuk meg vagy legalább lassítjuk le az óriásokat, nem marad Lapályos, amit védhetnénk – felelte a törpe. – Ahonnan én nézem, módfelett egyszerűnek tűnik minden. Te vagy az egyetlen, aki elég gyorsan át tud kelni azon a szurdokon, hogy fordítson a helyzeten, annak dacára, hogy a leányom kezdetben ellenezte a tervet, amikor úgy határozánk, hogy menned kellene.

Catti-brie említésére a drow egy kicsit elfordította testét és átpillantott a válla fölött, Withegroo viharvert tornyára, ahol a nő állt íjával a kezében, és a mellvéden túli vidéket figyelte. Lepillantott és észrevette Drizztet. Integetett neki.

– Nem leszek sokáig távol – ígérte meg Bruenornak, és visszaintegetett Catti-brie-nek.

– Addig leszel távol, amíg szükséges – javította ki Bruenor. – Azt hiszem, hogyha a következő harc során távol tudád tartani az óriásokat, akkor kitartunk, és ha keményen küzdünk, akkor lehet, hogy az orkok feladják vagy eléggé megtörnek ahhoz, hogy átjussunk rajtuk és elmeneküljünk dél felé.

– Vagy legalább néhány futár átjut az üzenettel Thibbledorf Pwenthez – tette hozzá Drizzt.

– Dagnabit éppen ezen dolgozik – nyugtatta meg Bruenor, és biccentett, majd rákacsintott.

A törpének nem is kellett többet mondania. Mindketten tudták, hogy mi az igazság. Lapályosnak vissza kell vernie az elkövetkezendő néhány rohamot vagy annyira meg kell gyengítenie az orkokat, hogy kitörhessenek dél felé, vagy rá kell kényszerítenie az ellenséget, hogy teljesen feladja a.harcot.

A nap alsó karimája már flörtölni kezdett a nyugati láthatárral, amikor Drizzt átmászott Lapályos falán, elkerülve az északi kaput, amiről gyanította, hogy figyelik. A városka északnyugati sarkán álló széles őrtorony mellett csusszant le, és amennyire csak lehetett, sziklától szikláig, bokortól bokorig lopózott, míg a nyílt terepen hason csúszva haladt. Elérte a szurdok peremét és várt.

Egyre jobban szürkült. Hallotta dél felől az orkok mozgolódását és a sziklákon súrlódó kövek zaját, ahogy az óriások alig néhány száz yarddal odébb, a szurdok másik oldalán halomba rakták a kőtömböket. A drow szorosan maga köré csavarta köpenyét, és lehunyta szemét, belehullva abba a meditatív állapotba, ami előhozta belőle a színtiszta harcost. Őszintén szólva, fogalma sem volt róla, hogy miként tereli el az óriások figyelmét, még ha ez volt is a cél, amit a barátai olyan kétségbeesetten szerettek volna elérni.

Ahogy maga mögött hagyott barátaira gondolt, megtört meditatív transza, és azon kapta magát, hogy a válla fölött a megrongált városkára bámul. Utoljára Catti-brie zord és elszánt arcát látta maga előtt és ez a kép újra és újra felvillant elméjében.

– Menj! – kérte őt végül a nő még korábban, amikor erről vitatkoztak, és ő tisztán önző okokból ellene volt.

Ennyit mondott mindössze, de Drizzt jobban ismerte annál, semhogy elhiggye, hogy más, sötétebb gondolatok nem suhannak át Catti-brie agyán, mint ahogy az övén is. Meg fogják próbálni tartani a várost, dacolva az esélyekkel, de ő és barátai arra kényszerültek, hogy szétváljanak.

Nem kerülhette ki a gondolatot, hogy talán sosem látja őket viszont élve.

A drow homlokát a földhöz nyomta és behunyta a szemét. Nem félt – magát legalábbis nem féltette –, de látta az ork sereget, és tudta, hogy szemközt óriások vannak. Ez a haderő szervezett volt, elszánt és rettenetes létszámfölényt tudhatott magának. Vajon ez lesz a vége szeretett csapatának?

Drizzt felemelte és makacsul megrázta a fejét, hagyva, hogy korábbi ellenségeinek emléke elsöpörje a jelen nyomasztó gondjait. Ott volt a verbeegek tanyája, ahova Wulfgarral és Guenhwyvarral merészkedett be. Ott volt a Mithrill Csarnok visszavívásért folytatott harc. Az eszeveszett száguldás Calimport utcáin, hogy megmentsék Regist. De legfőképpen, ott volt Menzoberranzan serege, és ahogy Mithrill Csarnok küzdött a rettentő had ellen.

Azután a sötételf már nem kapaszkodhatott sem a múltbéli győzelmekbe, sem semmibe. Tudatát céltudatosan vezette végig testén, végig a végtagjain, a törzsén, hogy testét és elméjét egyetlen entitássá hangolja össze: harcos legyen megint.

A nap a nyugati láthatár alá bukott.

A Vadász átlépett a szurdok pereme fölött, és úgy csusszant le a sziklafalon, akár a halál árnyéka.

Szinte hajszálpontosan ugyanakkor indult meg a támadás, mint az előző éjjel – az óriások sziklákat hajigáltak a városra, az orkok őrjöngő hordája pedig kérlelhetetlenül rohamozott dél felől. A védekezés is nagyjából ugyanúgy folyt – Wulfgar alkotta a védelem tengelyét a mellvéden, míg Bruenor törpéi a kaput erősítették.

Ezúttal azonban Bruenor barbár barátja mellett harcolt – és Regis oldalán, aki nem fogadta meg barátai tanácsát, hogy pihenjen még, így nem lehetett kihagyni.

Először Catti-brie válaszolt a toronyból az orkok rohamára -szikrázó csíkokat húzó nyilak szelték át a város előtti mezőt, legalább annyira abban a reményben, hogy némi fényt adjanak és megvilágítsák az ellenség előnyomulását, mint azért, hogy célba érjenek.

Amikor az orkok már alig ötvenlábnyira voltak a faltól, a többi íjász is lőni kezdett. A pusztító sortüzet még inkább azzá tette Withegroo tűzgolyója.

Számos ork veszett oda egy pillanat alatt, de a többiek nyomultak tovább, elérték a fal alját, és máris hajították fel a csáklyákat és támasztották meg a létrákat. Két sorba rendezett orkok egy faltörő kost cipeltek, és egyenesen a kapunak tartottak. Már az első ütés kis híján bedöntötte a kétszárnyú alkotmányt.

Bruenor, Regis és Wulfgar készen várta az elsőként a falra hágókat. Két ork kecmergett át a falon, és Wulfgar az egyiket már akkor elkapta, amikor az átlendült a mellvéden – a barbár felemelte és kihajította, az ork pedig magával sodorta az utána jövőt. Bruenor más taktikát választott, és egyenesen nekirontott a másik orknak, amint az kiegyenesedett, A törpe csinált egy cselt fent, majd lebukott, vállával beleöklelve a bestia térdébe, amitől az felborult. A törpe csavart egyet rajta, majd ellökte, mire az ork lezuhant – de nem kifelé, ahol csatlakozhatott volna ahhoz, akit Wulfgar hajított le, hanem befelé, a térre, ahol Dagnabit és a többiek már várták.

Amint az ork elrepült, Bruenor máris ugrott vissza. Amikor egy újabb ork mászott be, Regis rohant mellé – vagyis csak megpróbálta, mert a törpe-a vállánál fogva megragadta a félszerzetet, óvó mozdulattal maga mögé rántotta és előrelépett. Bruenor fejszéjének egyetlen suhintása leterítette az orkot, és a törpe sörhabos címerét viselő pajzsa elintézte a harmadikat is – pont fejen találta, amikor átmászott a mellvéden.

Regis próbált segíteni mögötte, de az igazat megvallva a félszerzetnek többször kellett lebuknia Bruenor szorgalmasan csapkodó fejszéje elől, amikor az hátralendült, mint az orkok fegyverei miatt. Így Regis inkább Wulfgar felé fordult, és látta, hogy a barbár legalább ennyire őrjöngve harcol – Égisz-agyar előre-hátra csapkodott, átrepítve a vállas orkokat a falon.

Regis ide-oda ugrált, ahogy egyre több és több ork próbált benyomulni, de egyszerűen nem talált rést sem tomboló barátai között, sem mellett.

Újabb ork érkezett nagy sebességgel. Wulfgar, akinek a pörölye éppen egy másikat terített le a jobb oldalon, útjára engedte balját és lekent egy maflást az újonnan jöttnek. Az ork megtántorodott, de nem esett el, és már fordult volna, hogy megtámadja a barbárt, de ekkor Regis előrevetette magát, átmetszette a bokáját és elbuktatta.

Az okos félszerzet azonban többet kapott, mint amire alkudott, mivel az ork lába beleakadt és magával rántotta. Mivel nem akart ismét leesni – főleg nem akkor, amikor hallotta, hogy a kapu tiltakozva felnyög egy újabb mennydörgő csapás nyomán –, elengedte apró buzogányát és kétségbeesetten nyúlt a belső mellvéd után.

– Bendőkorgi! – hallotta meg Bruenor kiáltását, ami legrosszabb félelmeit igazolta.

Tudta, hogy csak eltereli barátai figyelmét – és ezzel halálos veszedelembe sodorhatja őket.

– Harcoljatok tovább! – kiáltotta vissza.

Elengedte a falat, és jó tízlábnyit zuhant. Kigurulta a becsapódást, de majdnem elájult, amikor sérült oldalára gördült. Valamivel nyugatra volt a déli kaputól, amely az összedőlés küszöbén állt. Megragadta elejtett buzogányát és oldalra pillantott, ahol a zord arcú törpék álltak.

Tudta, hogy nem nyújt nekik igazi segítséget.

Tudta, hogy mit kell tennie. Azóta tudta, hogy meghallotta barátai megjegyzését, miszerint egyszerűen nem nélkülözhetik Drizzt pengéit a város védelmében.

Regis megfordult és a nyugati fal felé szaladt. Hallotta, hogy Dagnabit rákiált – „Kitartás!” –, de ügyet sem vetett rá, és amikor elérte a falat, észak felé fordult.

Hamarosan az északnyugati csücsök mellvédjén járt, ugyanott, ahol korábban Drizzt is távozott. Regis nagy levegőt vett, majd visszanézett, felfelé, és látta, hogy Catti-brie hitetlenkedve mered rá.

Tisztelgett neki, majd rákényszerítette lábait, hogy lendítsék át a falon.

– Nem vagyok felidéző mágus – panaszkodott Withegroo, miután kilőtte tűzlabáját.

Néhány orkot megölt vele, de sajnos a tűzlabda nem oda repült, ahova a pirosba öltözött varázsló szánta, így mást nem ért el vele, csak néhány másodpercre megakasztotta a támadást.

Nekidőlt a torony déli mellvédjének, oldalán Catti-brie-vel, meg néhány íjásszal, és figyelte a kibontakozó csatát. Nem volt túl sok hatékony varázslata, így hát tudta, hogy gondosan kell megválasztania, mikor használja őket.

Látta, hogy a délkeleti szegletnél betörnek, orkok rontanak át a falakon és vetik magukat a lenti térre – ennek láttán kis híján kilőtte két villámából az egyiket. Azonban mégsem tette, mert látta, hogy Mithrill Csarnok törpéi a helyszínre rohannak, és lehengerlik az orkokat, alighogy megérkeztek.

Még ki sem fújta magát a vén varázsló, amikor újabb orkok törtek be – ezúttal ketten másztak át a délnyugati csücsöknél a mellvéden. Ezek azonban nem ugrottak be a városba, hanem kézbe vették súlyos íjaikat.

Withegroo úgy tett, mintha ütne, csak közben az ujjait mozgatta és mágikus lövedékekkel sorozta meg az egyiket – a megégett ork megtántorodott és végül a kőre zuhant.

Társa válaszul a torony teteje felé fordította íját és vaktában lőtt.

Mielőtt Withegroo felelhetett volna neki egy újabb varázslattal, Catti-brie célba vette az orkot és tüzelt – mágikus nyila leterítette a teremtményt.

A varázsló vállon veregette, de a nőnek még arra sem volt ideje, hogy szemügyre vegye közös munkájuk eredményét. A déli fal mentén valósággal nyüzsögtek a célpontok.

Keletről és nyugatról bömbölés kelt, ahogy megindult a második hullám, és orkok tucatjai érkeztek worgokon lovagolva.

Ekkor valóságos sziklazápor zúdult a városra – nagyjából tíz kődarab hullt alá egy időben.

Lapályos megremegett a déli kapura mért újabb földet rázó csapástól. Az egyik zsanér szétnyílt, és a kapuszárny befelé dőlt.

A lehető leggyorsabban szelte át a meredek falú, sziklás szurdokot, kőről kőre ugrálva, gyakorta négykézláb haladva. Amikor elérte az északi oldalt, megállt és visszanézett Lapályos felé, és már tudta, hogy az óriásokat illető gyanúja beigazolódott. Ötnél is többen voltak – valószínűleg legalább kétszer ennyien. Az első támadásnál felváltva hajigálták a köveket vagy éppen takarékoskodtak az erejükkel, kettes vagy hármas váltásokban dolgozva.

Ahogy a támadás ereje fokozódott, mind bevetették magukat. A Drizzt Do'Urden háta mögött visszhangot verő bombázás látványos és egyben megsemmisítő volt.

A drow őszintén fájlalta, hogy barátai a városban vannak.

A zavaró gondolatokat kikergette fejéből, és ment tovább, ugyanolyan biztos léptekkel mászva meg a sziklafalat, mint ahogy éveken át járta Mélysötétet.

Elméjében csak úgy száguldottak a gondolatok, de rábukkant mindennek a tengelyére, a meditatív transzra, amire most szüksége volt. Ha tényleg egy tucatnyi óriás van odafent, hogyan szállhatna harcba velük? Miképpen tudná őket lekötni annyira, hogy elterelje a figyelmüket és nyerjen egy kis pihenőt barátainak és Lapályos többi hősies védőjének, miközben a várost tartják az ork horda ellen.

Drizzt alig érte el a szurdok szélét, máris észrevette a kőkupacokat és az óriásokat – kilencet számolt. A drow előhúzta mágikus szobrocskáját az erszényéből, és előhívta párduc barátját. Guenhwyvart északra küldte, hogy ott várjon a jelére.

Drizzt szablyáiért nyúlt, majd visszapillantott Lapályos felé. Azon töprengett, hogy miként tudná kihozni onnan barátait, de gyorsan ráébredt, hogy még ha Bruenor, Wulfgar, Catti-brie és Regis mind mellette lennének is, akkor is erejüket meghaladó ellenséggel lenne dolguk. Kilenc óriás – ráadásául nem is a gyakoribb és kevésbé félelmetes dombi óriások, hanem eszes és hatalmas déróriások.

Drizzt módosította számítását, amikor észrevette, hogy még egy behemót tart a többiek felé, egy dudorodó zsákot cipelve, amelyről a drow tudta, hogy teli van kövekkel.

Talán kivezethetné Bruenort és a törpéket ide? Dagnabittal, Treddel és a többiekkel úgy formálhatnák a csatateret, hogy legyőzhessék az óriásokat.

Amikor azonban eszébe ötlött a szurdok, amelyen épp az imént kelt át, ráébredt, hogy ez a gondolatmenet bolondság. Sosem tudná átjuttatni a csapatot a vízmosáson elég gyorsan és észrevétlenül – és mennyire sebezhetőek lennének odalent, a meredek és éles sziklák között, miközben fentről fél tucat óriás szórná rájuk a kőtömböket.

Drizzt nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy figyelmét a jelenlegi feladatára fordítsa. Ösztönösen is a szablyáiért nyúlt, de azután keze megállt félúton, és a fegyvereket nem húzta elő tokjukból. Egyszer már sikerült bolonddá tennie az óriásokat.

– Várjatok! – kiáltotta és ellépett a szurdok pereméről. – Északnyugaton újabb ellenség bukkant fel, nem messze innen!

Az óriások hitetlenkedve meredtek rá. Néhányan egymásra néztek, és ő tisztán látta az arcukra telepedő kételyt.

– Egy újabb csapat törpe! – kiáltotta Drizzt, és északnyugatra mutatott. – Nagy csapat, de egyenesen Lapályos felé tartanak, a város megerősítésére, és biztosra veszem, hogy még nem tudnak a létezésetekről.

– Mennyien vannak? – kérdezte egy óriásnő.

Drizzt észrevette, hogy társai közül többen kövekért nyúlnak.

– Kétszer húszan – rögtönzött a drow, próbálva minél sürgetőbb hangot megütni, hogy cselekvésre késztesse a láthatóan szkeptikus óriásokat.

– Kétszer húszan – ismételte az egyik óriás, és Drizzt tisztán hallotta, milyen szárazon mondja.

Azután minden kétsége eloszlott, és már tudta, hogy a csele nem vált be. Ezúttal, ennél a csapatnál nem.

Drizzt már azelőtt mozgásba lendült, hogy a sziklák záporozni kezdtek volna rá, és egyedül csak harcos ösztöneinek köszönhette, hogy akkor és ott nem zúzták péppé a kövek. A háta mögé sötétséggömböt idézett, miközben kirohant a sziklakupacok közül és elszáguldott a sziklásabb, egyenetlenebb terep felé.

Az óriások fele a nyomában.

A kőrakások között megtett első lépések után, amikor minden remény elszállt, hogy csele működjön, Drizzt önmagába hullott – harcos énjébe, a Vadászba. Tisztán ösztönei alapján cselekedett, már azelőtt megérezte az óriások mozdulatait, hogy látta volna őket – érezte és előre látta őket.

Balra fordult, miközben egy szikla süvített el mellette – ha nem kanyarodik-el, minden életet kipasszírozott volna belőle.

Visszaváltott jobbra és besuhant két sziklafal közé, egy keskeny folyosóba, újabb sötétséggömböt idézett, majd felugrott a jobb oldali falra, és kapaszkodni kezdett felfelé, hogy felérve, begördüljön egy kőbucka mögé.

Tudta, hogy nem üldögélhet és várhat itt. Nem tehette meg, hogy önmaga védelmében kitér az üldözők elöl. Le kellett kötnie az óriásokat – lehetőleg minél többet –, és távol tartani őket a sziklahajigálástól, így amikor az őt üldöző ötös utolsó tagja is elrohant mellette, Drizzt már rohant is az ellenkező irányba, menet közben rávágva az utolsó behemót hátára.

Az óriás felordított, mire társai megfordultak és Drizzt után eredtek.

A drow Guenhwyvarért kiáltott.

Az őrült hajsza – ami egész éjszaka is eltarthat – folytatódott.

Az orkok nagy kedvvel vetették magukat a heves ütközetbe, és minden rést kihasználva, özönlöttek a betört kapun át.

Vagy legalábbis megpróbálták.

A magasból érkezett az első és legpusztítóbb válasz, egy vakító villámcsapás formájában, mely elsüvített a meglepett Catti-brie mellett, elszáguldott a meghökkent törpék előtt, és kékes ívet szórva mindenfelé, belecsapódott a fémkapuba.

Számos ork esett áldozatul Withegroo csapásának. Sokan meghaltak, mások elkábultak, megint mások megvakultak, és amikor a Dagnabit meg Tred vezette ellencsapás elérte a kaput, a tántorgó és zavarodott orkok könnyű zsákmánynak bizonyultak.

Kalapácsok dübbentek és fejszék csapkodtak. Orkok visítottak és csontok törtek.

Ám még mindig ott volt a nyitott kapu, és egyre többen özönlöttek át, félrelökve füstölgő társaikat, eszeveszetten kapálózva, hogy elérjék a törpéket.

Catti-brie a toronyból nyilak sorát küldte a bedőlt kapura és az előnyomuló orkokra, de csak egy pillanatig. A fal volt továbbra is elsődleges célpontja, ahol Wulfgar, Bruenor és egy maréknyi lapályosi küzdött a harcra éhes támadókkal. A törpe és a barbár egymásnak vetett háttal, hatékonyan verekedett a betört kapu feletti mellvéden. Éppen fordultak, így most Wulfgar nézett a fal felé, míg Bruenor a lenti téren zajló egyre hevesebb küzdelmet vette szemügyre.

Catti-brie érdeklődve nézte őket, de azután már értette, hogy mi a helyzet, amikor a törpe megveregette Wulfgar széles hátát.

Mithrill Csarnok eljövendő tizedik királya a Harcpöröly klán csatakiáltását hallatva leugrott a magasból, egyenesen a befelé özönlő orkok sűrűjébe.

– Bruenor – suttogta Catti-brie csüggedten, mivel apja szinte azonnal elmerült a kavargó tömegben; mintha csak egy örvény tölcsérébe vetette volna magát.

A nő azonnal lerázta magáról a rémítő képet, és figyelme visszafordult a mellvédre, Wulfgarhoz, aki egyre közelebb került ahhoz, hogy egyedül dacoljon a falra törőkkel.

Catti-brie nyila tőle balra csapódott be, majd jobbra – leterítve a falon átkapaszkodó két orkot. A nő keze csúnyán sajgott, és alig tudta már megfeszíteni a húrt, de ezt kellett tennie, Wulfgarért, aki sebei és fáradtsága dacára ott állt a mellvéden és tartotta a falat.

Catti-brie újra lőtt, miközben arca grimaszba torzult a fájdalomtól, de még így is talált. Aligha gratulálhatott azonban magának, mert amikor a falon túlra nézett, ahol az orkok sűrű sorokban tolongtak, zordan arra gondolt, hogy talán még akarattal sem hibázhatna.

Lebukott egy szikla mögé? és azért imádkozott, hogy az orkokat eléggé lefoglalja az ostrom, és ne vegyék észre, hogy ő elhagyta. Még jobban összekuporodott és remegett a félelemtől, miközben a worglovasok elszáguldottak mellette, tőle jobbra és balra, vagy átugrattak a kőtömb felett, ami mögött rejtőzött – és egyben fölötte is.

Csak reménykedhetett, hogy elég messze jutott már a várostól ahhoz, hogy amikor megállásra kényszerülnek a falaknál, ő még időben elslisszolhasson.

Úgy tűnt, hogy így lesz, mivel a worglovasok a falak közelében elkanyarodtak jobbra és balra, majd előrántották íjaikat és találomra lődözni kezdték a mellvédet.

Regis maga alá gyűrte a lábait, és lassan kezdett felállni.

Morgást hallott, megdermedt, és amikor lassan megfordult, egy kivicsorított fogú worg pofája bámult rá, alig. három lábról. A hátán ülő ork íjával már célba is vette Regis fejét.

– Nektek hoztam! – kiáltotta a félszerzet elfúló hangon, és kétségbeesésében előrántotta rubinját és megpörgette.

A félszerzet magasba lökte szabad karját, hogy védje magát a felé kapó worg fogaitól.

– Lesöpröm őket a falakról! – harsogta a felbőszült Withegroo, ahogy újabb városlakó esett el, messze Wulfgartól balra.

A varázsló megmozgatta ujjait és széttárta karját, készen arra, hogy útjára indítsa második elsöprő villámát. Ebben a kétségbeejtő helyzetben úgy tűnt, hogy Lapályosnak szüksége van rá.

Egy szikla találta el a torony tetejét és végigcsúszott rajta, hátulról nekicsapódott Withegroo lábának, nekipréselve a varázslót a torony falának.

Catti-brie és az íjászok odarohantak hozzá, amikor kezdett összerogyni, arca eltorzult a fájdalomtól, szeme pedig fennakadt.

Újabb sziklák találták el a tornyot, ahogy az óriások láthatóan belőtték magukat, és az építmény megremegett az újabb és újabb becsapódások nyomán. Újabb kőtömb súrolta a torony tetejét és vágódott a falnak, a varázsló közelében.

– Nem tudjuk tartani a tornyot! – kiáltotta az egyik íjász.

Ő és társai kihúzták szeretett varázslójukat a szikla alól, és gyengéden felemelték.

– Gyere! – kiáltott rá a férfi Catti-brie-re.

A nő ügyet sem vetett rá, hanem maradt, ahol volt, továbbra is a falra és Wulfgarra összpontosítva – a barbárnak kétségbeejtően nagy szüksége volt rá. Csak remélhette, hogy egyetlen szikla sem kap gellert mögötte és teríti le.

A törpék Mithrill Csarnok és a Harcpöröly klán nevét harsogva – egy kivétellel, aki hihetetlen hangerővel elvesztett testvére és Felbarr-citadella nevét zúgta – fogadták a kapun és a falakon át beözönlő orkokat – tették mindezt veszett önfeledtséggel. De ez csak látszat volt, mivel még a legnagyobb tolongás közepette is megőrizték tömör védőalakzatukat.

A törpék látták, amint Bruenor leugrik a magasból. Az ék-alakzat élén álló Dagnabit irányt váltott, hogy csapatát a törpe király felé vezesse.

Bruenor sokrovátkás fejszéje jobbra-balra suhogott. Az első néhány pillanatban vagy egy tucat ütést kapott, miután leugrott a falról, de legalább kétszer ennyit adott. Míg az orkok ütései láthatólan ártalmatlanul pattantak le róla, addig az ő csapásai végtagokat és fejeket szeltek le, vagy lábakat söpörtek ki.

Az orkok felé nyomultak, ő pedig újra és újra lesújtott rájuk, klánja nevét harsogva, vért köpve – mosolyogva fogadta ütéseiket, és szinte mindig viszonozta is azokat sajátjával, halált szórva maga körül. Hamarosan halott orkok tornyosultak körülötte, és már csak kevesen merészkedtek felé, így a törpe királynak kellett rohamoznia, hogy harcolhasson. Az orkok azonban még ott is hátráltak, megrettenve a véres, őrjöngő törpétől.

Fajtársai már ott voltak Bruenor mellett, és királyuk hőstette még nagyobb vadságra sarkallta őket. Sem kard, sem husáng nem lassíthatta le őket, és egyetlen ork sem állhatott meg előttük.

A megviselt és zsanérjain lógó kapun beözönlő áradat elapadt. Az ork sereg karmazsinszín permetbe fúlva, valamint fájdalom-és dühkiáltások közepette, hátrálni kezdett.

Azonban a téren megállított áradat semmit sem ért volna, ha Wulfgar nem tartja a falat. A barbár fáradhatatlan gnóm gépezetként lengette maga előtt Égisz-agyart. Orkok ugráltak át a falon és szálltak vissza.

Az egyik ork vállal próbálta felöklelni, arra gondolva, hogy ezzel Wulfgart ledöntheti lábáról, de az ork rohama rögtön véget ért, amint nekiütközött a barbárnak. Mintha Lapályos kőfalának szaladt volna neki.

Egy lépést visszatántorodott, Wulfgar pedig egy jobb horoggal kínálta meg, amitől elszédült. Majd máris a levegőbe emelkedett – a torkánál fogva emelte a magasba egy kéz. Látszólag a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül hajította el.

A barbár azonban máris meglátott egy másik orkot, aki íjával célba vette.

Wulfgar felbömbölt és fordulni próbált, tudva, hogy védtelen.

Az ork elszállt, amikor egy csíkot húzó nyíl süvítve vágódott a mellébe.

Wulfgarnak még annyi ideje sem volt, hogy hátrapillantson, és köszönetképpen bólintson Catti-brie felé.

Fellelkesítette a tudat, hogy barátja még mindig ott van, és figyel rá, halálos íjával fedezve az oldalát – így azután a barbár nyomult tovább, és egyik orkot a másik után söpörte le a falról.

A csatatéren váratlanul felharsanó számtalan kürt hangja egy cseppet sem zökkentette ki a törpéket fanatikus dühükből. Nem tudták, hogy a kürtszó újabb ellenségek vagy szövetségesek érkezését jelenti-e, de nem is érdekelte őket.

A törpéknek, akik valójában klánjukért harcoltak és királyukért, aki kimagaslott közülük, nem volt szükségük ösztönzésre és nem volt idejük a félelemre.

Csak hosszú percek múltával, amikor az ork tömeg jelentősen meggyérült, fogták fel, hogy ellenségük visszavonulóban van, és hogy a város visszaverte a második rohamot is.

Bruenor a törpék sorának középen állt, alig valamivel a bezúzott kapu mögött – mindannyian levegőért kapkodtak, mindannyiukat vér borította, és mindannyian körbe-körbe pillantgattak.

Kitartottak, és orkok tucatjai hevertek holtan vagy haldokolva a kapu mögötti téren és a falakon, de egyetlen törpe vagy a város egyetlen védője sem gondolta, hogy győzelmet arattak. Nem csak a kapu dőlt be, de a falak is csúnyán megrongálódtak. Számos helyen lehetett látni a halott orkok között a városlakók tetemeit, a harcosokét, akiket Lapályos nem nélkülözhetett.

– Vissza fognak jönni – mondta Tred zordan.

– Mi peniglen újra leverjük őket! – bizakodott Dagnabit, és királyára nézett, megerősítést várva.

Bruenor arcán a mogorva vén törpére egyáltalán nem jellemző értetlenség tükröződött. Valamiféle mozdulatba kezdett – mintha vállrándítás lett volna –, majd elzuhant.

Most, hogy a csata véget ért, Bruenor király megadta magát kapott sebeinek, köztük annak a kardszúrásnak, amit akkor kapott, amikor leugrott a magasból, és ami valahogy rést talált csodás páncélján és elérte a tüdejét.

A földre bukó törpe fölött Wulfgar a végkimerülés határán állva rogyott a mellvéd mögé, és mivel jó néhány csúf sebet kapott, észre sem vette, hogy barátja összerogy – amíg meg nem hallotta Catti-brie sikolyát. Felpillantott a toronyba, és látta, hogy barátja lefelé néz – pillantását követte a térre és látva a nő tágra nyílt szemét meg rémült arcát, már mindent értett.

26. fejezet

Vélemény és ellenvélemény

– Túl sok a halott! – szidta meg a fiát halkan Obould, amikor megérkezett Lapályostól délre és megszemlélte a véráztatta csatamezőt.

Az elhúzódó csata és a Lapályost védők kitartása miatt jól láthatóan haragos és csalódott Obould több száz orkot hozott magával. Amikor körbejárt a Világ Hátának barlangjaiban azzal a hírrel, hogy Mithrill Csarnok királya csapdába esett, számos törzs lelkesen csatlakozott a várható dicső mészárláshoz.

– A város védelme meggyengült, és halottaik tömege elborítja a mieinkét – érvelt Urlgen egyre hangosabban.

Obould fenyegető pillantást vetett fiára, majd tekintete átsiklott az oldalt álló három nagydarab orkra – mindegyikük egy-egy törzs főnöke volt.

– Úgy véljük, a varázsló meghalt – folytatta Urlgen. – Egy szikla eltalálta a tornya tetejét, és ezután már nem csinált semmit.

– Akkor miért futottatok el?

– Túl sok a halott – ismételte Urlgen gúnyosan.

Obould tekintete összeszűkült, és felvette azt a jellegzetes pillantást, amit látva a közelében állók azonnal fedezékbe bújtak. Urlgen azonban nem moccant. Az ifjú és erős trónörökös kidüllesztette mellkasát.

– A város nem bírja ki a következő támadást – erősködött. – És most még több harcosunk van, könnyedén végzünk velük.

Obould a látszólag napnál is világosabb következtetés minden szavára rábólintott, de végül azt mondta:

– De nem most.

– Megérett rá a helyzet!

– Túl sok a halott – mondta a király. – Rontasd le az óriásokkal a falakat. Döntesd le velük a tornyot. Ezzel vagy kimozdítjuk őket vagy nem hagyunk nekik semmit, ami mögé elbújhatnának, és akkor mindet megöljük.

– Az óriások fele elment – tájékoztatta Urlgen az apját.

Obould véreres szeme tágra nyílt, állkapcsa megfeszült az elfojtott dühtől.

– A városból jött felderítőt üldözik – tette hozzá gyorsan Urglen.

– Az óriások fele?!

– Veszélyes felderítő – mondta Urlgen. – Az ő társa a fekete párduc.

Obould arca szinte azonnal kisimult. Ad'non figyelmeztette őt Drizzt Do'Urdenre, mint ahogy Donnia az óriások figyelmét hívta fel rá. Tekintetbe véve mindazt, amit a drow mondott az ork királynak erről a különös sötételfről, nem is tűnt olyan rossz üzletnek, hogy elüldözik, még ha ehhez az óriások fele is kell.

– Közöld a megmaradt óriásokkal, hogy folytassák a sziklahajigálást – utasította Obould a fiát. – Nagy köveket használjanak, és lőjetek lángoló vesszőket a városba. Gyújtsátok fel és zúzzátok szét! A földdel tegyétek egyenlővé! És fogjátok szoros gyűrűbe az ellenséget. Senki sem menekülhet!

Urlgen agyaras szája mosolyra görbült, jelezve, hogy teljesen egyetért apjával. A két ork visszapillantott a megviselt városra, és teljesen biztosak voltak benne, hogy Lapályos elesik, és a falai között hamarosan nem marad élő.

Egy szikla súrolta fölötte a követ, és hatalmasat pattant, kőtörmeléket záporoztatva rá.

Drizzt lesunyta fejét a fájdalmas zivatar elöl, de makacsul folytatta, amit elkezdett, és meghúzta az övét megrándult bokáján. Miután ezzel végzett, óvatosan felállt, súlyát a sérült lábára helyezte, és zordan bólintott, amikor az még mindig megtartotta.

Mégis, hova mehetne?

A hajsza pihenő nélkül folytatódott, és az óriások egész éjjel üldözték. Már szinte az összes trükköt felhasználta, amit ismert – saját nyomain lépkedett visszafelé, és sötétséggömböket helyezett el a stratégiai pontokon, felmászott egy fára és ágain rohant tova, majd onnan átugrott egy másikra, majd egy harmadikra, hogy azután leugorjon a másik oldalon és homlokegyenest ellenkező irányba fusson –, de az óriások csak nem tágítottak.

Felmerült Drizztben az is, hogy valaki irányítja őket. Az első óriástábornál tapasztalt fogadtatásra gondolva – amikor azt hitték, hogy valami (számára ismeretlen) drow szövetségese – kezdte sejteni, hogy ki – vagy mi – lehet ez az irányító.

Amikor pirkadni kezdett, és a nyomot egy percre sem tévesztő üldözők még mindig ott lihegtek a sarkában, a drow ráébredt, hogy legnagyobb előnye gyorsan foszlik szét. Az is tudta, hogy társát is el kell bocsátania, hogy pihenhessen.

– Guen – szólította halkan.

Egy pillanattal később a hatalmas párduc átugrotta a Drizzt feletti szűk hasadékot, és néhány lábbal odébb egy kőre érkezett, vállmagasságban.

– Pihend ki magad, amilyen gyorsan csak lehet! – bocsátotta el párducát. – Attól tartok, ismét szükségem lesz rád, méghozzá hamarosan.

A nagymacska felmordult, amit szárnyára kapott a szél, miközben Guenhwyvar szétfoszlani látszott, ahogy egyre anyagtalanabbá, majd szürke köddé vált – végül már semmi megfogható nem maradt belőle.

A nem túl messziről, a háta mögül hallatszó zajok elárulták Drizztnek, hogy jobban teszi, ha továbbindul. Némileg megnyugtatta az a tény, hogy sikerült ennyi óriást ilyen messzire elcsalnia a Lapályosnál dúló csatából északnyugat felé, a göröngyösebb és sziklásabb terepre. A drow egyszer-kétszer eljutott egy-egy magasabb gerincre, ahonnan ráláthatott a távolban emelkedő, meggyötört városra, és mindannyiszor csak remélte, hogy barátai jól vannak, és tartják magukat, sőt esetleg találtak valami módot arra is, hogy kicsusszanjanak a gyűrűből és elmeneküljenek dél felé.

Egy szikla szánkázott végig a szűk hasadékon, nyomában pedig óriások bömbölése harsant, így nem mélázhatott tovább. Olyan gyorsan száguldott el, ahogy csak megrándult bokája engedte, és időnként négykézláb mászta meg a meredélyeket.

Azonban kezdett fáradni, és azt is tudta, hogy az óriások lassabban merülnek ki, mint a náluk kisebb fajok. Sokáig már nem tudja tartani velük a lépést, ha ilyen szívósan üldözik továbbra is – mint ahogy reménytelen lenne szembefordulnia a nyomában járókkal is. Ha egy, esetleg két óriás lenne csak, megpróbálhatná – de túl sokan voltak. Minden harci képessége dacára sem tartana ki sokáig ezekkel a hatalmas déróriásokkal szemben.

Más megoldást kellett találnia, másfajta menekülési utat kellett választania, és rá is bukkant erre az egyik szirt oldalában, egy halom kőtömb mögött rejtőző sötét nyílás alakjában. Először azt hitte, hogy a mögötte található barlang nem több mint a különféle sziklaformációk által határolt sötét és védett menedék, de ekkor megpillantott a mélyedés végében egy beljebb vezető rést, egy repedést, ami alig volt elég széles ahhoz, hogy átpréselje magát rajta. Hasra vetette magát és bekukucskált, beszívta a hasadék levegőjét. Mélysötéten edzett érzékei azt súgták neki, hogy ez nem valamiféle felszíni üreg, hanem egy nagy és mély járat.

Drizzt visszakúszott, és átvizsgálta a környéket. Vajon itt és most akar véget vetni az üldözésnek? Megteheti-e a barátaival, hogy lerázza magáról az őt üldöző óriásokat, tudván, hogy azok feltehetően rögtön visszatérnek eredeti helyükre, és folytatják a kőhajigálást?

De miféle választása lehetne? Tudta, hogy az üldözés így vagy úgy, de mindenképpen véget ér, méghozzá hamarosan.

A drow tétován sóhajtott egyet, majd visszacsusszant a barlangba, és beljebb hatolt a sötétben, majd leült és hallgatózott, miközben szeme is megszokta a fényviszonyok drámai megváltozását.

Percekkel később már hallotta is közelben bóklászó óriásokat és morgó beszédüket, ami elárulta neki, hogy pontosan tudják, hol van. A barlangba szűrődő fény erősebb lett, ahogy a bejáratot rejtő kőtömböt az óriások elsöpörték. Újabb mérges morgolódás következett – valaki azt ajánlotta, hogy menjenek és hozzanak ide néhány orkot, meg egy bizonyos Donniát (Drizzt tudta, hogy ez drow név), hogy folytassák ők a sötételf üldözését –, majd egy óriás arca jelent meg a barlang bejáratánál. Drizzt mennyire szerette volna, ha most nála van Catti-brie íja!

Újabb tiltakozó bömbölések és morgolódások hangzottak fel, de ez csak rövid ideig tartott, és a barlang teljesen sötétbe borult. Drizzt alatt megrázkódott a föld, ahogy az óriások köveket halmoztak fel a bejáratnál, bezárva őt.

– Remek – suttogta a drow.

Azonban maga miatt nem igazán aggódott, mivel a léghuzat elárulta neki, hogy van másik kijárat-a barlangból. Hogy mennyi ideig tart, amíg kijut, azt persze nem is sejthette.

Tartott tőle, hogy mire ismét meglátja a napvilágot, és visszaér Lapályosba, addigra a város elesik.

Bal karja szinte teljesen hasznavehetetlenül csüngött. Tudta, hogy a csont eltört a worg rettenetes harapásának köszönhetően, és a feltépett bőr a fertőzés jeleit mutatva egészségtelen árnyalatot öltött, de emiatt egyszerűen nem tudott aggódni.

Regis sürgette az elbájolt orkot, hogy ösztökélje kimerült hátasát még gyorsabb haladásra, bár tartott tőle, hogy szerencséjét még inkább próbára teszi, mint a jól láthatóan haragos worgot. Egymás nyelvének erősen hiányos ismerete ellenére a félszerzetnek valahogy sikerült meggyőznie az orkot, hogy tudja, hol bukkanhatnak nagy kincsre és rengeteg fegyverre, ami egy egész hordának is elég, így hát a tompaagyú teremtmény előbb engedelmesen jól megrakta a worgot, majd szétnyittatta vele a száját – ezáltal Regis törött karja is kiszabadult –, és végül arra kényszerítette az acsargó és vinnyogó farkast, hogy még egy lovast vegyen széles hátára.

Az utazás nem volt sem kényelmes, sem kellemes. Regis a nagydarab, büdös ork előtt ült, lábai pedig a worg nyakának két oldalán himbálóztak, méghozzá harapástávon belül, ahogy ezt megtapasztalta, amikor a hatalmas farkas lelassított.

Alig hagyták maguk mögött a csatamezőt azon az éjszakán, és vágtattak tovább a reggelben, a félszerzet ráébredt, hogy az ork ellenállása erősödik. Varázslatos, hipnotikus rubinját folytonosan használta – de nem parancsolgatott, sokkal inkább csak csábítgatta, újra meg újra, azzal a technikával, amelyet a furfangos félszerzet évekkel ezelőtt fejlesztett tökélyre Calimport utcáin.

Regis azonban tudta, hogy az ékkő hatalma dacára, közel a katasztrófa. A worgot nem lehetett elcsábítani – főleg úgy nem, hogy friss félszerzet husika volt a kegyetlen lény közelében –, és az ork sem volt valami türelmes. Ennél is rosszabb volt, hogy a félszerzet többször úgy érezte, mindjárt elájul és lefordul a farkasról, amikor törött karjába égető és mindent elsöprő fájdalom nyilaik. Ilyenkor a barátaira gondolt, és tudta, hogy nem alélhat el, sem maga miatt, sem ő miattuk.

Regisnek nem volt más ötlete, csak az, hogy amíg lehet, rákényszeríti útitársait, hogy sebesen haladjanak dél felé, és közben reménykedett, hogy majd csak adódik valami lehetőség, és végezhet velük, vagy legalább elosonhat tőlük. Minden félelme dacára, a félszerzet nagyon is jól tudta, hogy gyalog sosem tehetett volna meg akkora távolságot, mint worgháton. Amikor másnap pirkadni kezdett, látta, hogy a délen nyújtózó hegyek, szemközt az Adáz-hágó keleti nyúlványával, sokkal közelebb vannak már hozzájuk, mint a maguk mögött hagyott hegyvidék.

Az ork aludni akart, de Regis tudta, hogy ezt nem engedheti meg. A félszerzet biztos volt benne, hogy amint a lény lehunyja szemét, a worg máris bereggelizik belőle.

– Majd a hegyekben – mondta neki tört orksággal. – Ha itt ütünk tábort, a törpék ránk találnak.

Az ork morgolódva hajtotta tovább túlterhelt worgját.

Amint elérték a hegyek lábát, Regis minden kanyarulatot, minden gerincet alaposan megnézett, kétségbeesve keresve a helyet, ahol megléphetne. Talán egy kisebb sziklaszirt megtenné, ahol csendben lecsusszanhat és eltűnhet az alatta levő bozótosban vagy a folyóban, ami messzire sodorná két undorító útitársától.

Látott pár ígéretes helyet, de mindegyik mellett elhaladtak, mert nem merte megkockáztatni őket. Északon hagyott barátai csüggesztő helyzetére gondolva próbálta feltüzelni magát, de még mindig nem látott semmit, ami a felvillanó reménynél többel kecsegtette volna.

Ráadásul az ork panaszkodásából megértette, hogy hamarosan cselekednie kell.

– Tábort verünk – közölte vele útitársa.

Regis szeme tágra nyílt és kétségbeesetten nézett körbe, kiutat keresve. Ide-oda cikázó szeme a csípőjére erősített apró buzogányra tévedt.

Arra gondolt, hogy most rögtön előrántja és fejbe veri vele a worgot. Azonban a kezét sem nyújtotta ki felé, mivel pontosan tudta, hogy a csapásnak tökéletesnek kell lennie, és azonnal le kell terítenie a lényt – márpedig erősen kételkedett abban, hogy erre képes lenne. Még ha a karja nem is sérült volna meg, akkor sem lett volna ellenfél a worgnak, és ezt ő is tudta. Komolyan meg sem sebezhetné a lényt, amikor az már átharapná a torkát.

Egyetlen dolog tarthatta életben a félszerzetet: a worg gazdája, az ork.

Regis majdnem leesett, amikor az ork váratlanul megállította hátasát, egy apró és sík földdarabon. A félszerzetnek csak akkor jutott eszébe leugrani a worgról, amikor az állat elfordította a fejét és felé kapott. Regis rohanni kezdett, mire a worg utána eredt, de az ork elkapta és megfeddte, többször tomporon rúgva.

A worg visszaiszkolt a másik irányba, gyűlölködő szemeket meresztve Regisre – ez a pillantás elárulta a félszerzetnek, hogy amint az ork elalszik, a hatalmas farkas végez vele.

Regis azonban megtalálta a megoldást, mivel a tisztást fák vették körbe. A halálosan kimerült és rémült félszerzet, akinek rettenetesen sajgott a sebe, elindult egy megfelelőnek tűnő fa felé el kezdett felmászni rá.

– Hova mész? – harsogta az ork.

– Enyém az első őrség – felelte Regis.

– Majd a kutya őrködik – intet az ork a worg felé, mire az felpillantott a félszerzetre, és kivillantotta agyarait.

– Meg én is! – makacskodott Regis.

Olyan gyorsan kapaszkodott fel a fára, ahogy csak törött karja engedte, csakhogy minél hamarabb elkerüljön az ork közeléből.

Talált egy villás ágat, és hátát nekitámasztotta a fa törzsének, lábait kinyújtotta egy másik ágon, és igyekezett a lehető legbiztonságosabb testhelyzetet felvenni. Az eszébe ötlött, hogy lemászik és ráveszi az orkot, hogy menjenek tovább, de nagyon jól tudta, hogy mindannyiuknak pihenésre van szüksége, főként a worgnak – bár ha a lény kimúlna a kimerültségtől, a félszerzet egyetlen könnycseppet sem ejtene érte.

Regis szinte másodpercenként pislogott észak felé, ahol Lapályos terült el, és barátaira gondolt.

Csak remélhette, hogy még élnek.

– Három épület nagy lánggal ég – értesítette Dagnabbit Catti-brie-t és Wulfgart, akik Bruenor betegágya mellett virrasztottak.

A Withegroo tornya alatt futó alacsony szerelőfolyosókban rendezték be az ispotályt – ezek a folyosók egymásba kapcsolódó alagutak voltak, ahol meg lehetett vizsgálni a torony alapjának kulcsfontosságú pontjait. Lényegében ez volt a város legerősebb része, erősebb még a felette emelkedő toronynál is, mivel a toronyépítésre felbérelt törpék először az alagutakat alakították ki, megerősítve őket az ellenség és az időjárás viszontagságai ellen, lévén, hogy egyedül ez nyújtott nekik menedéket az építkezés hónapjai alatt.

A szűk folyosók azonban aligha feleltek meg jelenlegi céljuknak, mint föld alatti menedékek. A barátok a legnagyobb szobában gyűltek össze – az egyetlenben, ami ténylegesen rászolgált a szoba névre –, és Wulfgar még itt sem tudott kiegyenesedni. Majdhogynem hason csúszva kellett közlekednie az idevezető tíz láb hosszú folyosóban.

– Az épületek kőből vannak – emlékeztette Catti-brie.

– Rengeteg a fadúc – mondta a törpe. Odalépett Bruenor mellé, és leült. – Az óriások bedobáltak néhány tüzes üstöt, és a sziklák most már sűrűn hullanak.

– Szervezettek – szólalt meg Wulfgar.

– Egen – értett egyet Dagnabit –, és most már teljesen elzárták a dél felé vezető utat. Nem jutunk ki. – Bruenorra pillantott, aki sápadtan feküdt ott, és széles mellkasa éppen csak moccant, amikor levegőt vett. – Ha csak így nem.

Ekkor Bruenor mindnyájukat meglepte, mivel kinyitotta a szemét, és még a fejét is sikerült Dagnabit felé fordítania.

– Akkor vigyetek magatokkal egy rakást azokból a bűzölgő orkokból az útra – mondta, és a feje lehanyatlott.

Catti-brie egy szempillantás alatt ott termett, fölé hajolt, de gyorsan megállapította, hogy Bruenor csupán ismét visszaesett korábbi félájult állapotába.

– Hol van Sziklaalj? – kérdezte, arra a papra utalva, aki Dagnabitékkal tartott, amikor csapataik szétváltak.

– Withegroot ápolja, bár azt hiszem, lassacskán végez a vén mágussal – felelte Dagnabit. – Sziklaalj azt mondja, hogy mindent megtett Bruenorért, amit tudott, és úgy véli, akárcsak én, hogy szükségünk lészen arra a varázslóra, ha azt akarjuk, hogy légyen esélyünk kijutni innen.

Catti-brie visszafojtotta magában a késztetést, hogy ráordítson szegény Dagnabitra, mivel nagyon jól tudta, hogy a törpe parancsnokot – a Bruenor irányába tanúsított látszólagos közömbössége dacára – éppúgy gyötri a király állapota, mint őt. Dagnabit azonban mindenekfelett gyakorlatias volt. Mint Mithrill Csarnok erőinek parancsnoka, mindig azt az utat követte, amelyik a lehető legkedvezőbb eshetőségekkel kecsegtetett, mindenféle érzelmi teher dacára. Catti-brie tudta, hogy törpe éppen olyan mérges és ideges, mint ő, amiért nem tehetnek mást, csak ülhetnek és nézhetik, mint távozik az élet Bruenorból.

Dagnabit felállt és arrébb lépett az ágy mellett, majd vigyázva leemelte a törpe király fejéről a jelképének számító egytülkű sisakot és ide-oda görgette a kezében.

– Még ha találunk is kiutat, akkor sem tudom, miként vihetnénk ki innen – mondta halkan.

Wulfgar egy pillanat alatt talpon termett, és Dagnabit fölé tornyosult, még ha össze is kellett húznia magát.

– Itthagynád őt?! – bömbölte hitetlenkedve.

Dagnabitot nem rémisztette meg a barbár vészjósló tekintete.

Bruenorról Wulfgarra pillantott, majd vissza szeretett királyára.

– Ha mindén esélyt eldobnánk magunktól azzal, hogy magunkkal visszük, akkor igen – vallotta be. – Bruenor sem akarna menni, ha ez azt jelenti, hogy szeretteit lemészárolják, és ezt te is tudád.

– Hívd vissza Sziklaaljat, hogy ellássa a sebeit.

– Sziklaalj nem tehet érte semmit, és ezt magatok is hallhattátok, amikor utoljára itt járt – felelte Dagnabit. – Az átkozott orkok jól elintézték. Sziklaaljnál nagyobb papra lenne szüksége, de az is lehet, hogy egy rakás papra.

Wulfgar megindult Dagnabit felé, de Catti-brie megragadta a karját, kényszerítve arra, hogy megálljon és ránézzen. A férfi csak együttérzést látott az arcán, és tudta, hogy teljesen megérti csalódottságát és osztozik benne.

– Majd meghozzuk a döntést, ha itt az ideje – mondta a nő szelíden.

– Ha kitörünk dél felé, akkor a hátamon viszem Bruenort a Mithrill Csarnokig – mondta Wulfgar, és komor pillantást lövellt Dagnabitra.

A parancsnok meg se rezzent, de egy pillanattal később bólintott.

– Nos, ha megteszed, akkor tudd, hogy én és a fiaim mindent megteszünk azért, hogy ne állíthassanak meg és távol tartsuk az átok orkokat tőled.

Ez megnyugtatta Wulfgart, még akkor is, ha tudta – akárcsak Catti-brie és Dagnabit –, hogy ezeket a szavakat a szív és nem az elme szülte. Valójában mindhárman tudták, hogy ezen felesleges vitatkozni. Néhány felderítő kimerészkedett Lapályosból a második rohamot követő órákban, és arról számoltak be, hogy az orkok szorosabbra vonták a gyűrűt a város körül, ami azt jelentette, hogy nincs esély a nagy erőkkel való kitörésre.

Csapdába estek, Bruenor haldoklott, Drizzt és Regis eltűntek, és ők semmit sem tehettek.

A felkavaró gondolatokat hangsúlyozandó, újabb hatalmas szikla csapódott a felettük emelkedő toronyba, és az alacsony, füstös szobába vezető alagutakon eljutottak hozzájuk a „Tűz van! Tűz van!” kiáltások.

– A város harminc embert vesztett a harcokban – közölte velük Dagnabit. – Beleszámítva az első roham előtt megölt tizenkettőt is.

– Közel a harmada – mondta Catti-brie.

– És a zömük férfi, köztük legjobb harcosaik egy része – folytatta a törpe. – Ketten az enyéimből is meghaltak, öten pedig túl súlyosan megsebesültek, hogy harcoljanak. Ha megint jönnek, nagyon megszorítnak minket.

– Ki fogunk tartani – mondta Wulfgar zordan.

– Miután láttalak a falon, majdnem el is hiszem – felelte a törpe.

– Csak majdnem? – kérdezte Catti-brie.

Dagnabit, aki már látta a fenti erődítményekben esett kár nagyságát csak a vállát vonogatta.

– Kitartunk vagy meghalunk – jelentette ki Catti-brie.

– Ki kell jutnunk – mondta Dagnabit.

– Vagy be kell várni a segítséget – felelte Catti-brie. – Regis átjutott a falon, bár nem tudom, hogy meghalt-e odakinn vagy sikerült segítségért mennie. – Wulfgarra pillantott, és magyarázatképpen hozzáfűzte: – Rögtön az után, hogy kimászott, lendültek rohamra a worglovasok.

A rohamot követően a két barát amennyire lehetett, átkutatta a Lapályostól nyugatra elterülő terepet, de nyomát sem lelték Regisnek. Ez legalább reménykedéssel töltötte el őket, bár mindketten attól tartottak, hogy a félszerzetet elfogták vagy megölték.

– Még ha át is jutott, nem reménylem, hogy ebből bárkinek is haszna származik, őt leszámítva – közölte Dagnabit. – Mennyi időbe telik, mire megtalálja Pwentet? És azt gondolám, hogy egy egész seregre lenne szükség és nem csak a zsigerontókra, hogy átverekedjék magukat hozzánk. És meddig tart, mire feláll egy felmentő sereg?

– Tart, ameddig tart – szólt Wulfgar. – Addig viszont nekünk kell kitartanunk.

Dagnabit már mondani akart valamit, mintha csak vitába akart volna szállni a barbárral, de végül csak nagyot sóhajtott.

– Maradj Bruenor király mellett – kérte Catti-brie-t. Ha bárki is képes mozgásban tartani a szívét, az te vagy. Tartsd melegen, és add át az én és fiaim jókívánságait, ha visszafordul az útról.

A törpe Wulfgarra nézett.

– Segítesz nékem és katonáimnak kijavítani, amit csak lehet? – kérdezte.

A barbár bólintott, elszánt pillantást vetett Catti-brie-re, majd elindult kifelé. Véres alakját bepréselte a szűk folyosóba, és elment, hogy nekilásson kijavítani a védműveket.

Már ami még megmaradt.

Azon kapta magát, hogy majdnem leesik az ágról, és amikor erre rádöbbent, meg arra is, hogy hol van, a félszerzetnek egy nagyon hosszú pillanatig azért kellett küzdenie, nehogy a szíve kiugorjon a mellkasából. A leesés valószínűleg nem lett volna olyan rossz, és megússza néhány karcolással, meg horzsolással, de Regis nagyon is jól tudta, hogy mi várná őt odalent: egy vicsorgó, vérszomjas worg.

Gyorsan ülő helyzetbe tornászta magát, és végignézett rögtönzött táborhelyükön. Az ork elégedetten hortyogott két szikla árnyékában, míg a worg Regis fájának közelében gömbölyödött össze.

Csodálatos, gondolta a félszerzet.

A nap már magasan járt, meleget és fényt árasztva szerteszét, és Regis szíve azt súgta, hogy ez az utolsó és egyetlen esélye a menekülésre. Vajon az ork még mindig a barátjának fogja tartani, amikor felébred? Vajon az ékkő támogatta, kincsekről és fegyverekről szóló ígérete még mindig ott van a tompaagyú teremtmény gondolatai között? Ha pedig nem, miként használhatná ismét a rubint? Hogyan tudna közel kerülni egy ellenséges orkhoz, akinek az éhes worgja nem vágyik semmi másra, csakhogy felfalhassa?

Regis lehajtotta a fejét és visszafojtotta zokogását, pedig úgy tűnt, hogy minden, amit tett, a semmiért történt. Azt kívánta, bárcsak Lapályosban lenne a barátaival, mert ha már meg kell halnia – és biztos volt benne, hogy ez a helyzet –, akkor azt Bruenor és többiek mellett tenné, azok mellett a barátok mellett, akik vele együtt rótták az utat.

Nem pedig így. Nem úgy, hogy egy kegyetlen worg széttépi egy elhagyatott hegyi hágóban.

– Hagyd abba! – szidta meg magát Regis, a kelleténél hangosabban.

Odalent a worg felnézett rá, hosszan és mélyen felmordult, majd visszafektette fejét a mancsaira.

– Nincs idő az önsajnáltra – suttogta a félszerzet. – A barátaidnak szükségük van rád, Regis, és te mit teszel értük? Itt üldögélsz és sírdogálsz?

Nem, döntötte el magában, és ültében kihúzta magát, majd elszántan megrázta a fejét. Már ettől a mozdulattól lüktetni kezdett törött karja. Itt volt az ideje, hogy felkeltse az orkot, remélve, hogy az még mindig a varázslatos rubin bubája alatt áll, ha pedig mégsem, akkor ki kell fundálnia valamit. Ha mind az orkkal, mind a worggal meg kell küzdenie, akkor megküzd velük és kész. A barátság, amely azokhoz fűzte, akik újra és újra kockára tették az életüket érte, nem érte be kevesebbel.

A magasabbnak látszó, magát magasabbnak érző Regis átgördült az ág túloldalára, lejjebb keresett egy ágat, amin megtámaszthatta a lábát, majd elindult lefelé, olyan helyet nézve, ahonnan jobban ráláthat a táborra, felébresztheti az orkot, és eldöntheti, milyen hangulatban van.

Azonban hirtelen megtorpant és feje oldalra vágódott, ahogy valami bepattogott a táborba.

Egy megviselt csizma volt.

A worg rávetette magát, és szaggatni kezdte csattogó fogakkal – és valóban csattogtak a fogai, mivel apró robbanások rázták meg a csizmát belülről.

A worg felvinnyogott, felüvöltött és a levegőbe repült, hatalmasat szaltózva.

Ekkor a legfurcsább lény rontott elő, akit Regis valaha is látott, hogy csatlakozzon a tánchoz: világoszöld köntösbe öltözött, szutykos lábain szandált, fején főzőüstöt viselő zöld szakállú törpe. A törpe odarohant a worghoz, majd ajka és ujjai mozogni kezdtek. A nagy farkas abbahagyta a vinnyogást meg az ugrándozást, és álltó helyében megdermedt, füleit hátracsapta, szemét hatalmasra nyitotta.

Leginkább csak sikolynak leírható hangot hallatva, a worg lábai közé csapta farkát és eliszkolt.

– Hi-hi-hi – közölte a törpe.

– Mi az? – dörögte az ébredező ork, de tiltakozása hamar elhalt: általában ez történik, ha a beszélő koponyáját egy fejsze hasítja szét.

Az összerogyó ork mögött feltűnt egy másik törpe – ennek sárga volt a szakálla, és a törpék körében megszokott öltözéket viselte, leszámítva azt az irdatlan sisakot, amiből egy felnőtt szarvas agancsa ágaskodott mindenfelé.

– Meg kellett vón ölnöd azt az átkozott kutyát is – dörögte sárgaszakáll. – Éhes vagyok!

Zöldszakáll éppen csak belefogott megrovóan rázni az ujját, Regis máris elindult lefelé, olyan gyorsan, ahogy azt törött karja engedte.

– Kik vagyok? – kiáltotta oda nekik.

Mindkét törpe Regis felé pördült – és Sárgaszakáll kis híján elhajította halálos fejszéjét, egyenesen a félszerzetre.

– Nem vagyunk baráti orkoknak... mint tenmagad! – bömbölte Sárgaszakáll.

– Nem, nem, nem! – tiltakozott Regis földet érve, és ép kezét megadó mozdulattal emelte fel, míg a másikat testéhez szorította. – Lapályos városából jöttem.

– Nem ismerém – közölte a sárga szakállú törpe. Társára nézett, aki szintén a fejét rázta.

– Nyem, nyem.

– És Harcpöröly Bruenor királyt? – folytatta Regis.

– Aha, na most már értem! – harsogta a sárga szakállú törpe.

– Tömbváll Iván, szolgálatodra, kispajtás. És ez itt a testvérem...

– Pikel! – kiáltotta a félszerzet.

Elég sokat hallott már kettejükről Drizzttől és Catti-brie-től, bár az igazat megvallva, egyetlen leírás sem vetekedhetett a Tömbváll Pikel néven ismert jelenség eredetijével.

– Egén – mondta Iván –, és mondd csak, kispajtás, honnan tudád ezt, és mi dolgod az olyanokkal, mint az a kettő volt?

– Sietnünk kell – felelte Regis, és hadarni kezdett. – Bruenor bajban van... mindenki bajban van!... Nekem el kell jutnom Mithrill Csarnokba... nem, nem is... inkább a táborba, amelyet Thibbledorf Pwent feltehetőleg már felállított a csarnoktól északra.

– Egén, mi is odatartunk – közölte Iván. – Pwenthez. Körbementünk, de azután egy madár elmondá a fivéremnek, hogy hol vannak Pwenték. Már éppen arrafelé tartánk, amikor egy másik madár beszámola testvéremnek az orkról és a kutyuskájáról.

– Sokat beszél a madarakkal, mi? – kérdezte Regis szárazon.

– Aha, meg a fákkal. Jer velünk, és hamarább ott leszünk, semhogy megkérdezhetnéd, hogy csinálja.

– Nincs időnk – magyarázta Regis Thibbledorf Pwentnek, a Tömbváll fivéreknek és a második törpe őrposzt vezéreinek. Úgy húsz mérföldre voltak az Őrző-völgyétől (a Mithrill Csarnok bejáratául szolgáló medencétől) északra, az egyenetlen, sziklás vidéken. – Bruenornak és a többieknek nincs további négy napjuk, hogy a futárok egybegyűjtsék a sereget, és visszatérjenek ide.

– Ugyan, három nap alatt is menni fog! – kiáltotta az őrposzt egyik vezére, egy mogorva kis alak, aki a Rúgjkövi Lótfut névre hallgatott. – Még sosem láttál törpét őrült gyorsan rohanni?

– Három is túl sok! – bömbölte Pwent, aki egyfolytában észak felé bámult azóta, hogy Regis és a Tömbváll fivérek megérkeztek a Lapályosban történtekről szóló szörnyű hírrel.

Thibbledorf Pwent valójában azóta bámult észak felé, amióta Bruenortól elvált és délre kellett jönnie.

– Csak egyszázán vagyunk! – vettette oda Lótfut. – És amit a kispajti monda, a' szerint ezzel nem sokra megyünk!

– Ott vannak a zsigerontók! – ordította Pwent. – Az orkok azt fogják hinni, hogy létszámhátrányban vannak!

– És ott vannak a papok – tette hozzá Regis, aki tudta, hogy azonnal indulniuk kellene mert gyanította, hogy barátainak valószínűleg kétségbeejtően nagy szüksége van gyógyító mágiára.

Lótfut sóhajtott és körbenézett, majd csípőre tette a kezét.

– Talán használhatunk valamit, ha elérjük a várost – ismerte el. – Erősíthetjük a védelmet és meggyógyíthatjuk a sebesülteket, de ez minden. Nem úgy hangzik azonban, hogy ez bármiféle könnyebbséget jelent majd.

Az oldalt álló Pikel odaugrált Ivánhoz, és izgatottan suttogni kezdett fivére fülébe. A többiek erre mind odafordultak és hallgatóztak – nem mintha egyetlen szót is ki tudtak volna venni.

– A testvérkémnek vannak bogyói, amelyekkel gyorsabban és többet haladhattok – magyarázta Iván. – így nem kell megállnotok és ennetek vagy innotok. Ezzel gyorsabban ott leheténk, kevesebbszer kell tábort verni.

– Az odajutás tűnik a könnyebb dolognak – felelte az örök kételkedő, Lótfut, de még mielőtt befejezhette volna mondókáját, Pikel megint odaugtált Ivánhoz, és újra fivére füléhez illesztette az ajkát.

Iván erre savanyú arcot vágott, vonásaira kétkedés ült ki, és rázni kezdte a fejét, de Pikel csak beszélt tovább, egyre izgatottabban, mire öccse vonásai rendeződtek, és immár figyelmesebben hallgatta bátyját.

Végül Pikel hátraszökkent, Iván pedig hitetlenkedő arcot vágva meredt rá.

– Gondolád? – kérdezte.

– Hi-hi-hi.

– Mi az? – türelmetlenkedett Thibbledorf Pwent, Regis és Lótfut egyszerre.

– Nos, a testvérkémnek van egy terve – magyarázta Iván tétován. – Őrült egy terv...

– Ez az! – kiáltotta Pwent, és öklével a levegőbe sújtott.

– De legalább terv – folytatta Iván. Pikelre nézett, és megint megkérdezte:

– Gondolád?

– Hi-hi-hi.

– Nos? – nyűgösködött Lótfut.

– Nos, mi csak álldogálunk itt a szájunk tátva vagy indulunk végre? – vágott vissza Iván rögvest. – Van egy nagy és erős szekeretek?

– Igen – felelte Lótfut.

– Van egy csomó fátok? Főleg olyan nagy gerendák, amiket kőfalak aládúcolásához használnak?

Lótfut körülnézett és lassan bólintott.

– Akkor szedjetek össze minden fát, meg a legnagyobb és legerősebb szekereiteket, majd sorakoztassátok fel a katonáitokat az északi úton – közölte Iván.

– És mi van a testvéred tervével? – kérdezte Lótfut.

– Szerintem jobb, ha az úton mondám el – felelte Iván. – Egyrészt, mivel nem ácsoroghatunk és beszélgethetünk itt, míg királytok bajban van, másrészt... – Szüntet tartott, ránézett a kuncogó Pikelre, és végül csak kinyögte: – Másrészt azért, mert ha meghalljátok, lehet hogy inkább úgy gondoljátok, jobb bevárni a sereget.

– Hi-hi-hi – tette hozzá Pikel.

Egy órán belül száz törpe – és Regis – maga mögött hagyta az őrposztot, hatalmas, több tonnányi erős fával megpakolt szekereket húzva. Pikel se nem húzott, de még csak nem is gyalogolt. Ehelyett a törpe szekértől szekérig sétált, druida mágiáját használva, minden egyes gerendánál eltöprengve, hogy miként is illik az adott darab az általános tervbe, és közben kuncogott. A helyzet komolysága és annak ellenére, hogy egy minden kétséget kizáróan reménytelen ütközet felé tartottak, Pikel végig kuncogott.

27. fejezet

Fogyatkozó remény

Catti-brie az egyetlen gyertya halvány fényében üldögélt, és a priccsen heverő Bruenort, szeretett atyját figyelte. A király arca hamuszürke volt, és a nő tudta, hogy nem a fény csalja meg a szemét. A törpe melle alig moccant, és a nemrég cserélt kötéseket máris átáztatta a vér.

Újabb szikla csapódott be odakint, megrázva a földet, de Catti-brie még csak össze sem rezzent, mivel a becsapódások mostanra állandósultak. A bombázás hevessége és gyorsasága fokozódott. Nagyjából minden huszadik lövedék nem kő volt, hanem lángoló üst, amely tüzet szórt szanaszét, és gyakorta lángra lobbantotta az épületeket: Eddig háromszor ütött ki tűz a varázsló tornyában, és Dagnabit figyelmeztette, hogy az épület súlyosan megrongálódott.

Azonban nem vitték át máshová Bruenort, mert nem volt hová vinni.

Catti-brie felült és apjára meredt, felidézte a szép időket, azt a sok mindent, amit ő tett érte, az összes kalandot, amiben együtt vettek részt. Az esze azt súgta, hogy ennek már vége, bár a szíve még vitatkozott.

Valójában arra vártak, hogy Bruenor meghaljon, hogy utoljára vegyen levegőt, és akkor azok, akik megmaradtak, majd előkúsznak a föld alól, átmásznak a megrongált falakon, és megkezdik kétségbeeset menekülésüket dél felé. Ez volt az egyetlen – bár igen halvány – reményük.

Catti-brie alig akarta elhinni, hogy itt ül és Bruenor halálát várja. Alig akarta elfogadni, hogy a kemény vén törpe mellkasa hamarosan megáll, és nem hullámzik többé, hogy apja nem fog többé levegőt venni. Mindig is úgy gondolta, Bruenor túléli őt.

Látta már korábban aláhullni a mélybe, és azt hitte, meghalt, amikor az árnysárkánnyal együtt lezuhant Mithrill Csarnok szakadékába. Emlékezett arra a szívszaggató pillanatra, arra az elmondhatatlan ürességre, amely a szíve helyén keletkezett, a tehetetlenég érzésére és az egész bizarr helyzetre.

Most újra ezt érezte, minden tekintetben, csak ezúttal a vég a szeme előtt fog lezajlani, és nem marad szemernyi remény sem.

Catti-brie ekkor egy erős kezet érzett a vállán, és felnézett a mellé lépő Wulfgarra. A férfi a vállai köré fonta karját, ő pedig a barbár erős mellére hajtotta fejét.

– Bárcsak visszatérne Drizzt – mondta Wulfgar halkan, és Catti-brie ismét rápillantott. – És vele Regis. Együtt kellene, hogy legyünk.

– Bruenor halálánál?

– Akármiért – magyarázta a barbár. – Akár a déli kitörésnél, akár az utolsó rohamnál. Így lenne helyénvaló.

Nem beszélgettek többet. Nem volt rá szükségük. Mindketten pontosan ugyanazt érezték, mindketten ugyanazokat az emlékeket idézték fel.

Odafent a sziklák pedig egyre csak záporoztak.

– Mennyi ork van ott? – kérdezte Innovindil Tarathielt.

A két elf messze járt Hold-erdőtől, szárnyas lovaikon szelve át az éjszakát. Kiabálniuk kellett, hogy megértsék egymást, és hangjukat még így is gyakorta elkapkodta az éji szél.

– Elég ahhoz, hogy otthonunk biztonsága felől ne kelljen aggódnunk – felelte Tarathiel tökéletes magabiztossággal.

Lapályos városától északra jártak, a hegyek lábánál, és szemügyre vették a több száz ork tábortüzet és a város egyes részeit faló tűzvészt – különösen a jellegzetes tornyot mardosó lángokat.

Leszálltak egy magas gerincen, hogy beszélgetni tudjanak.

– Nem segíthetünk rajtuk – mondta Tarathiel hevesebb társának, amint a pegazusok földet értek és jobban szemügyre vehette kedvese gyönyörű arcát. – Még ha vissza is mennénk Hold-erdőbe, és fegyverbe hívnánk az összes klánt, akkor sem érnénk vissza időben, hogy megfordítsuk a csata menetét. Nem is kellene így tennünk – fűzte hozzá, látva Innovindil kétkedő arcát. – Elsődleges kötelezettségünk az otthonunknak hívott erdőhöz köt minket, és ha ez a fekete áradat keletnek fordul és átkel a Surbrinon, éppen elég hamar kitör a háború.

– Sok igazság van abban, amit mondasz – ismerte el Innovindil. – Azon töprengek, hogy talán mégis odamehetnénk, és kihozhatnánk néhányukat a városból, mielőtt a sötétség végleg rájuk borul.

Tarathiel a fejét rázta, és vonásai elárulták, hogy ebben a kérdésben nem tűr vitát.

– Minden egyes hüvelyken ork nyilak záporoznának ránk – érvelt –, és ha leterítik Alkonyt, meg Pirkadatot, abból mi haszna származik bárkinek is? Ki repülne akkor keletre és figyelmeztetné népünket?

Újabb érvekkel támasztotta alá véleményét, bár Innovindilnek nem volt szüksége több magyarázatra. Tudta, hogy mi a kötelessége, és ami még fontosabb, ismerte saját korlátait is. Tudta, hogy ez a katasztrófa itt délen, messze meghaladja az ő és barátja, de még klánja képességeit is, és nem tehetnek semmit.

Fájdalommal töltötte el, mint ahogy fájdalommal töltötte el mindkettőjüket, hogy látták Lapályos haldoklását, mert bár Hold-erdő elfjei nem voltak barátai a környéken élő embereknek, de nem voltak azok ellenségei sem.

Nem tehettek mást, így figyeltek tovább.

Nehéz mászás volt, és még inkább azzá tette feldagadt és sajgó bokája. Drizzt egyik kezét a másik után rakva húzta felfelé magát a hosszú és szűk természetes kürtőben, versenyt futva a fentről leszűrődő, haldokló napfénnyel.

Haldokló napfény.

A drow megállt – a háromszáz lábnak már több mint a felét megtette. A halódó délutáni fényben az volt a legrosszabb, hogy Drizzt tudta, nem a barlangba való bemászást követő nap alkonyát látja, hanem a rákövetkezőét. Az üregek mérete alaposan meglepte, mivel azok hatalmas földalatti járatrendszert alkottak, amiben közel két napig bolyongott, keresve a visszautat a felszínre. A frissebb levegőt követve a drow számos zsákutcára bukkant vagyis olyan kürtőkre és nyílásokra, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy kijusson rajtuk.

Már kezdte gyanítani, hogy most is ez a helyzet, de azért mászott tovább. Minden egyes megtett lábbal azonban egyre világosabban érezte, hogy ismét zsákutcába jutott. Feje fölül ragyogó fény szűrődött le hozzá. Amikor először meglátta, örömmel üdvözölte az üregek sötétje után, majd rébredt: csak a nap állásának szöge, és nem a nyílás szélessége miatt jut be a világosság. Újabb száz lábat mászott felfelé, mielőtt véglegesen megbizonyosodhatott arról, hogy fordulhat vissza, mivel a nyíláson csak a karja vagy esetleg a feje fért volna át.

Drizzt Do'urden emlékeztette magát, hogy a barátainak szüksége van rá, és elindult visszafelé.

Egy órával később leért, és olyan gyorsan haladt, ahogy csak sajgó lába és a rátörő kimerültség engedte. Eszébe ötlött, hogy megfordul és visszamegy addig az alagútig, ahol eljutott az üregrendszerbe, hátha elmozdíthatja az óriások emelte akadályt, de azután elvetette az ötletet.

A nap már régen felkelt, mire megtalálta a következő nyílást – és ezúttal elég nagyot ahhoz, hogy kiférjen.

Drizzt kilépett a napfénybe, pislogott a szembántó ragyogásban és hagyta, hogy szeme megszokja az erős fényt. Majd sokáig tanulmányozta a körülötte emelkedő hegyeket, olyan tereptárgyakat keresve, amelyek elárulnák, hogy merrefelé lehet Lapályos. Azonban már az irány sem stimmelt. A nap alapján meghatározta a keleti és a nyugati, valamint az északi és déli irányt, majd megindult délnek. Remélte, hogy rábukkan az Ádáz-hágóra, és remélte, hogy be tudja tájolni magát, amint a talaj egyenletesebbé válik.

Letépte egyik ingujját, és a bokája köré ügyeskedett sínt átkötötte vele, majd ügetésre váltott, félresöpörve a fájdalmat. Figyelte, ahogy a nap átkúszik a zeniten, majd a nyugati látóhatár felé halad és végül lebukik mögé.

Órákkal később elérte az Ádáz-hágót, és felismerte a terepet.

Keletnek futott az előhegyeken át, minden lépését a sietség hatotta át. Nem sokkal később észrevette, hogy délkeleten világosabb az ég. Felrohant egy dombra, hogy jobb rálátása legyen a kör-nyékre, és látta, hogy a távolban lángok kúsznak az éjszakai égre.

Withegroo tornya lángolt.

Drizzt, akinek a szíve inkább a félelemtől, semmint a megerőltetéstől vert hevesen, futott tovább. Látta, hogy izzó golyó szeli át az eget, északról dél felé. Amikor becsapódott, lángra lobbantotta a meggyötört város egy részét.

Drizzt nem kanyarodott el délnek, hanem rohant tovább, nyílegyenesen az óriások állása felé, elszántan, hogy ismét eltereli a figyelmüket. Keze az ónix szobrocskára csúszott, de még nem szólította a párducot.

– Állj készen, Guenhwyvar! – suttogta. – Hamarosan harcra kerül a sor.

Drizzt tudta, hogy az éjszakában égő tűz jelentősen eltorzítja a távolságot, így hát nem lepődött meg, hogy mennyi időbe telt, mire megközelítette a várost és az azt támadó óriásokat.

A szurdok északi peremén szaladt tovább, ahonnan már tisztán láthatta Lapályost. Látta az ide-oda rohangáló védőket. A torony égett, de korántsem akkora lánggal, mint korábban, és itt volt a legnagyobb nyüzsgés.

Úgy tűnt, hogy az óriások támadása is ide összpontosul.

Drizzt elővette a szobrocskát és letette a földre, elszántan arra, hogy előhívja Guenhwyvart, és együtt megrohanják az óriások táborát. Azonban félúton megtorpant, mert egy ismerős alakot vett észre a lángoló torony tetején.

Drizzt nem tudott túl sok mindent kivenni, de egyvalamit tisztán látott: egy oly jól ismert, egytülkű sisakot.

– Dacolj velük, Bruenor – suttogta a drow, és féloldalasan elmosolyodott.

Mintha csak erre válaszolnánk, lövedékek sora csapódott be a toronyba – az egyik a legnagyobb lánggal égő tűz mellett süvített el, szikrazáport szórva az éjszakai égre. Ám a törpe maradt, ahol volt, az építmény tetején, és onnan irányította csapatait.

Drizzt széles mosolyra húzta a száját, de ekkor hangos nyögés és recsegés hallatszott dél felől. Drizzt szeme tágra nyílt a rémülettől, amikor látta, hogy a torony megdől, és tetején a törpe a perem felé csúszik, kétségbeesve kapva a mellvéd felé.

A torony déli irányba rogyott – a fele ledőlt, a másik fele összeomlott, és a szegény törpe, akinek sorsa megpecsételődött, eltűnt a lezúduló, mindent összezúzó kövek között.

Drizzt nem is tudta, mit csinál, észre sem vette, hogy lábai már nem tartják meg súlyát és összecsuklanak a borzalmas látványra – egyszer csak ott ült a földön.

Minden kétséget kizáróan tudta, hogy nincs a világon senki, aki ezt a zuhanást túlélhette volna.

Megborzongott. A keze remegett, és bíbor szemét elfutották a könnyek.

– Bruenor – suttogta újra meg újra.

Kezei kinyúltak dél felé, és az üres levegőt markolták, de nem foghattak meg semmit.

28. fejezet

Főhajtás a hamis Isten előtt

Semmit sem látott, csak a karján és a vállán keletkezett nyers sebek kínját érezte és azt, hogy a kőpor mindent belep, és alig kap levegőt. A részben beomlott folyosó sötétjében tapogatózva keresgélt, kétségbeesetten kutatva apja után.

A szerencse nem hagyta el, mivel az a terület, ahol Bruenor feküdt, szinte érintetlenül úszta meg a katasztrófát. Catti-brie felült apja mellett, gyengéden végigsimította arcát, majd fülét a szájához tapasztotta, és érezte, hogy a törpe király még mindig lélegzik, bár éppen csak.

A nő körülnézett, tájékozódni próbált, és megkísérelt rájönni, hogy melyik úton juthat ki a leghamarabb a felszínre. Vajon az orkok általános támadásra lendültek Withegroo tornyának összeomlása után? Ha igen, gondolta magában Catti-brie, akkor jobb lenne itt maradni a sötétben, amíg csak nem talál valami kiutat a városból, majd azután dél felé indulni.

Ez tűnt a biztonságosabb megoldásnak, de Wulfgar odafent volt sőt Dagnabit, meg a többiek is odafent voltak, meg a városiak is, és ha az orkok tényleg jönnek, akkor elkeseredett küzdelem lesz.

Catti-brie az apró szoba oldalához kúszott, és kezdte elhordani a köveket, kődarabokat hajítva félre és kisebb buckát építve a kőporból és a földből. Ujjai vérezni kezdtek, de dolgozott tovább. A föld a feje felett baljóslatúan nyögött, de ásott tovább, ügyet sem vetve a testébe kúszó kimerültségre, ahogy teltek a percek.

Elért egy sziklához, amely túl nagy volt ahhoz, hogy megmozdítsa. A rendíthetetlen Catti-brie a kő oldalánál látott munkához, majd fürgén hátraugrott, amikor az hirtelen megmoccant.

Beszűrődött a reggel fénye, ahogy a szikla félregördült, ahogy félretaszította Wulfgar két erős karja.

A barbár benyúlt érte, és Catti-brie megragadta a kezét, mire a férfi gyengéden kihúzta a kicsiny alagútból.

– Bruenor? – kérdezte Wulfgar csüggedten.

– Ugyanúgy van – felelte a nő. – Az omlás nem tett kárt a szobában. A törpék jól megépítették.

Catti-brie ekkor körbenézett a pusztuláson. A torony fele kidőlt, fele pedig önmagába rogyott, több épületet magával rántva, romhalmazok egész sorát hozva létre. A nőnek számtalan kérdése volt, főként arról, hogy ki él és ki esett el, de nem talált szavakat, csak állt ott tátott szájjal, döbbenten.

– Dagnabit eltávozott – közölte vele Wulfgar. – Három másik törpe is odaveszett, meg öt városlakó.

Catti-brie folytatta szemléjét, és alig akart hinni szemének, látva a várost ért pusztítást. Az épületek többsége összedőlt vagy súlyosan megrongálódott, és a falakból sem maradt sok. Amikor az orkok támadnak – és a délen felharsanó kürtszó meg a duhogó dobok elárulták neki, hogy erre már nem kell sokat várni – nem fogadja őket szervezett védelem, csak utcáról utcára – majd a keserű vég beállta előtt –, alagútról alagútra folytatott harc lesz.

Wulfgarra nézett, és erőt merített barátja sztoikus arckifejezéséből meg széles vállából. Catti-brie tudta, hogy a férfi jó néhány orkkal végezni fog, mielőtt legyűrik, és úgy döntött, hogy ő is így tesz. Hamiskás mosoly terült szét vonásain, mire Wulfgar kíváncsian nézett rá.

– Nos hát, ha ez a vég, akkor harc közben jöjjön el! – mondta vigyorogva Catti-brie, és minden szóra rábólintott.

Választhatott: vagy így tesz, vagy leül és sírva fakad. Wulfgar vállára tette a kezét, a barbár pedig az övére.

– Jönnek – hallatszott egy hang a hátuk mögül. Megfordultak, és ott látták a viharvert és véres Tredet, aki még így is készen ált a harcra. A törpe féloldalasan állt, egyik kezét a háta mögé dugta, míg a másikkal kétfejű fejszéjét markolta.

Wulfgar több pontra rámutatott a Bruenort rejtő barlang bejárata körül.

– Ezeket fogjuk tartani – magyarázta –, és egyik bucka mögül a másikig vonulunk vissza, amíg csak vissza nem érünk ide.

– És utána? – kérdezte Tred.

– Visszavonulunk a barlangokba vagy legalábbis a maradványába – mondta a barbár. – Hadd másszanak csak be az orkok és ölessék le magukat addig, amíg már túl fáradtak leszünk ahhoz, hogy lesújtsunk rájuk.

Tred körbenézett, majd egyetértően bólintott, bár tudta -mint ahogy mindegyikük –, hogy mennyire hiábavaló mindez. Biztos, hogy lesznek vérre szomjazó orkok, akik ostobán utánuk mennek a barlangokba, de az alattomos lények előbb-utóbb rájönnek, hogy az idő nekik dolgozik, hogy nyugodtan kivárhatják, amíg a védők kimásznak, vagy ami még rosszabb, tüzet raknak és kifüstölik őket.

– Megtiszteltetés számomra, hogy Bruenor királytok és a király kiváló gyermekei oldalán halhatok meg. Az a Dagnabit is remek és bátor fickó volt – mondta Tred ünnepélyesen, és a hosszú törmelékhalomra pillantott. – Felbarr-citadella büszke lett volna rá, ha a sorai között tudhatja. Bárcsak lenne időnk kiásni.

– Illő sírban pihen – felelte Wulfgar. – Dagnabit egyenes derékkal dacolt velük, és zuhanása pillanatában a törpe isteneket szólította. Tudta, hogy helyesen cselekedett. Tudta, hogy büszkeséget szerzett népének és fajtájának.

Az ünnepélyes és néma pillanat tovaröppent, és mindhárman tiszteletteljesen fejet hajtottak az elesett Dagnabit előtt.

– Kerítek néhány orkot, akit levághatok – közölte Tred.

Tisztelgett a két barátnak, és elment, a megmaradt keveseket harci alakzatokba rendezni a másik három állás körül.

Nem sokkal később a bombázás ismét megkezdődött, de a törmelékhalmok bőséges fedezéket nyújtottak, és már nem sok minden maradt, amit el lehetett pusztítani. Az óriások beköszöntője inkább csak bosszúságot okozott. A sziklazápor véget ért, amint a csatakiáltásukat harsogó orkok – közülük sokan worgháton – megérkeztek.

Catti-brie kezdte meg a védők oldaláról a harcot, amikor kibukkant egy törmelékkupac mögül, és kilőtte nyilát, amely süvítve szállt el, és pont fejen talált egy worgot, megállítva a bestiát, amitől lovasa légi útra kelt. A nő újra lőtt, ezúttal oldalra, de nem volt hiány célpontokban, mert az orkok valósággal özönlöttek át a csaknem teljesen lerombolt falakon. Catti-brie csak úgy szórta nyilait, minden lövésével egy, de néha két orkot terítve le.

Ám azok csak jöttek tovább.

– Maradj az íjnál – utasította Wulfgar.

A barbár felmagasodott, kihúzta magát, úgy fogadta az orkok rohamát. Égisz-agyar elsöpörte az elsőt, a levegőbe lökve a lényt.

Kettejük körül felpattantak Lapályos védői – törpék és emberek harcoltak egymás oldalán, elkeseredetten verekedve. Egy darabig úgy tűnt, hogy az orkok csapásai meg se kottyannak nekik, mintha csak minden-sérülés valami jelentéktelen apróság lenne, amit leráznak magukról, hogy azután rögvest brutálisan megtorolják. A négy hadállás körül halomba gyűltek a testek, és kezdetben szinte csak ork és worg hullák voltak.

A lendület azonban nem tarthatott ki, mint ahogy a védelem sem. Ezt a kétségbeesett dühvel küzdő védők is tudták.

Wulfgar fáradhatatlanul lengette harci kalapácsát, áttörve minden védelmet, amit a vele szembenálló orkok csak fel tudtak mutatni. Időnként egyiküknek sikerült lebukni egy ütés elöl vagy hátravetődnie, de még mielőtt az ork támadhatott volna, ezüstcsíkot húzó nyílvessző terítette le.

Catti-brie újra és újra lőtt Taulmarillal, mágikus tegeze sosem fogyott ki. Amikor csak tehette, inkább worgot vett célba ork helyett, mivel a vicsorgó farkasok veszélyesebb ellenfelek voltak. A legtöbb esetben azonban még csak nem is célzott, igaz erre nem is volt szükség.

Még az elsöprő nyílzápor, de még Wulfgar – aki pedig ragyogóbban és halálosabban harcolt, mint bármikor korábban – sem tudta megakadályozni a szökőárként özönlő orkok előnyomulását, akik kezdtek átszivárogni a védők soraiban keletkezett réseken.

Catti-brie kilőtt egy újabb vesszőt, másikat illesztett a húrra, majd megpördült és közvetlen közelről keresztüllőtt egy orkot. De már ott is volt egy újabb, és a nőnek íját botként használva kellett védenie a teremtmény csapását.

Az ork mellé felzárkózott egy másik is, és Catti-brie már majdnem Wulfgarért kiáltott. De csak majdnem, mert visszanyelte a szavakat, amikor ráébredt, hogy bármiféle figyelemelterelés barátja biztos és gyors bukását okozhatja. Vadul lengette maga előtt az íjat, előre-hátra, hátraszorítva a két orkot. Azután ledobta Taulmarilt, és ugyanazzal a sima mozdulattal előrántotta Khazid'heát, borotvaéles pengéjű kardját.

A két ork előrenyomult, és jobbról máris egy lándzsa szúrt vadul a nő oldala felé. A lefelé irányuló hárítás szépen lemetszette a fegyver végét, és az ork, akit meglepett, hogy a hárításnál semmiféle ellenlökést nem érzett, kibillent az egyensúlyából.

Ennyi elég is volt Catti-brie-nek, hogy felfelé lökje a kezét és gyorsan mellbe szúrja az orkot.

Majd Khazid'hea már rándult is vissza, épp időben, hogy csengve csapjon össze a másik ork súlyos kardpengéjével. Egy az egy elleni harcban a lény nem mérkőzhetett Catti-brie-vel.

Csakhogy két másik csatlakozott hozzá – mindkét oldalról egy-egy –, és a nőnek vadul kellett forgatnia pengéjét, hogy védje magát. Mögötte valami csattant, és Wulfgar felnyögött.

De nem tudott segíteni, mint ahogy a férfi sem neki.

Catti-brie egyre vadabbul forgatta kardját, félreütve döfést, szúrást, vágást. Ingerültsége nőttőn-nőtt, mivel nem sikerült fölénybe kerülnie és nagyon nehéz volt már tartania ezt a sebességet.

A tőle jobbra álló ork hirtelen mozdult, méghozzá teljesen váratlan irányba. Először azt hitte, hogy a lény megrohamozza, de hamar rádöbbent, hogy csupán repül, méghozzá egy súlyos törpe fejszének köszönhetően. Tred fogta a fejsze másik végét, és előrelépve egy visszakezes csapással kétrét görnyesztette a második – a Catti-brie-vel pont szemben álló – orkot. A nő gyorsan mozdult, minden figyelmét a tőle balra levő lényre fordítva. Hirtelen kitört, Khazid'heával lefelé kényszerítve az ork kardját. Az ork – látva, hogy mindkét fegyver alsó állásban van – rohamra lendült, megpróbálva feldönteni Catti-brie-t, de a nő kecsen ellépett oldalra, majd belépett az ork mögé, háttal. Mivel a pengék már szétváltak, megpörgette kardját, és hátrafelé szúrt, felnyársalva a lény gerincét.

– A védelem összeomlik! – kiáltotta Tred, és futva csatlakozott a meggyötört Wulfgarhoz, mire Égisz-agyar egyik vad suhintása kis híján levitte a fejét. – Visszavonulunk az üregekbe!

Wulfgar beleegyezően felmordult, és elsöpört még egy orkot, majd lekuporodott a törmelékhalom mögé.

Egy worg repült át falmaradvány fölött, a férfi torkát keresve.

Catti-brie, aki már felkapta az íját, oldalba lőtte – a hatalmas mágiát rejtő vessző átfúrta a farkas testét és megölte.

Amikor a nő felnézett, worgok egész hordáját látta feléjük rohanni, és felkészült rá, hogy hamarosan lerohanják őket. A háta mögül neszt hallott, és amikor odafordult, a vén Withegroo szikár és feszes vonásait pillantotta meg. A varázsló alig tudott állni, teste remegett már a talpon maradás megkívánta erőfeszítéstől is, de a szeme csillogását semmi sem tompította, és ajka az elmondhatatlan düh szülte eltökéltséggel mozgott.

Tűzgolyója megállította a worgok és orkok rohamát, így nyert egy kis időt a védőknek, de az erőfeszítés sokba került Withegroonak. Kipréselt magából egy mosolyt, amint útjára küldte pusztító tűzlabdacsát, majd Catti-brie-re nézett és kacsintott.

Azután a varázsló elzuhant, és még mielőtt földet ért volna, Catti-brie már tudta, hogy halott.

Withegroo robbantása visszaverte az ork oldaltámadást, de a csúf lényeket nem futamította meg a varázslat látványa. Az egyre fogyatkozó védők hátráltak és hátráltak, és amikor meghallották a délen felharsanó kürtöket, tudták, hogy még több ork csatlakozik a már eddig is elsöprő túlerőben lévő támadókhoz.

Vagy talán mást jeleztek azok a kürtök? – ötlött a védők eszébe, amikor hirtelen csökkent a rájuk nehezedő nyomás. Addigra lényegében a védvonal végéig hátráltak már, sőt voltak, akiket be is szorítottak a szűk alagutakba.

Lapályos védői szoros kört formáltak, és harcoltak tovább. Nem sokkal később Catti-brie és Wulfgar visszajutottak eredeti állásukba, és ezúttal csak néhány ork állt velük szemben.

A kürtök még mindig zengtek délen, és ahogy a harc alábbhagyott, Wulfgar felrohant a közelben látható legmagasabb bucka tetejére, és onnan kémlelt dél felé.

– Mi a kilenc pokol az?! – kiáltotta.

Tred, Catti-brie és még mások is csatlakoztak hozzá, és ők is döbbenten néztek. Ott ugyanis több mint húsz, fura kinézetű loncsos öszvér vontatott észak felé egy kerekeken gördülő hatalmas fabálványt. A szobor egy gigantikus ork arcot formázott, egyetlen groteszk szemmel.

– Gruumsh – mondta Bütyökfi Tred, és a földre köpött, mintha csak az ork isten puszta említése is keserű szájízt hagyott volna maga után. – Idehozták a papjaikat is – vonta le a következtetést. – Azt gyanítám, hogy a szertartás a végső győzelemnek szól.

Az alig néhány perccel ezelőtt még csatázó orkok most megtöltötték a várostól délre elterülő mezőt, mindegyik mutogatott és éljenzett, sokan térdre hulltak vagy hasra vágták magukat tisztelt és félt istenük képmása előtt.

A szurdok túloldalán Drizzt is hallotta a kürtöket, de az óriások közelében elfoglalt helyéről nem látta, hogy mi az oka a felbolydulásnak. Még a fölötte lévő óriások is izgatottan beszélgettek, és értetlenségüknek hangot adva, dél felé mutogattak.

Drizzt észrevette Guenhwyvart szemközt, amint ugrásra készül. Egy kézmozdulattal felhívta magára a macska figyelmét és jelezte, hogy maradjon, ahol van. A drow körülnézett, és azon törte a fejét, hogy miként találhatta előnyösebb magaslati pontot anélkül, hogy észrevennék. Elindult, de szinte azonnal meg is torpant. A most már kevésbé döbbent és inkább mérges óriások valamiféle beszélgetésbe bonyolódtak. Nem nagyon értette, hogy miről folyik a szó, de arra rájött, hogy valami elterelte az orkok figyelmét – valami olyasmit hallott, hogy az ork papok aratják le a dicsőséget.

A remény szikrája gyúlt Drizztben – talán ellenségeik között szakadás támadt, bár azt is tudta, hogy valószínűleg túl későn ahhoz, hogy számítson.

A súlyos köntösbe burkolózó kocsis megcsördítette ostorát az igavonó barmok fölött, mire a szutykos, loncsos lények még erősebben húztak, előregördítve a hatalmas szekeret és rajta az orkok istenének, Egyszemű Gruumshnak óriási szobrát a lejtős és sziklás terepen.

Az összes ork figyelme elfordult Lapályos és a reménytelen létszámhátrányban lévő védők felől, az újonnan jöttek irányába. Meghajoltak és fürtökben hulltak térdre ott, ahol a kocsi elhaladt.

– Mi ez? – kérdezte az egyik ork parancsnok a sereg vezérét, Obould király fiát, Urlgent.

Urlgen a furcsa közjátékot tökéletesen értetlen képpel szemlélte, miközben agyaraival ajkát csócsálta.

– Obould számos szövetségest hozott magával – mindössze ennyit tudott mondani, és nem is jutott hirtelen más az eszébe.

Talán apja akarja növelni így a támadás dicsőségét? Vajon ezt az ostromot közvetlenül az ork isten végzésének akarja feltüntetni?

Urlgennek fogalma sem volt róla, és akárcsak serege, ő is közelebb óvakodott a kerekeken gördülő hatalmas szoborhoz. A többi ork zömétől eltérően azonban az ő figyelme nem kizárólag a bálványra összpontosult. A furcsa fogatot vette szemügyre, ami talán a legloncsosabb és leglomposabb kinézetű... mikből is állt? Urlgen még igazából azt sem tudta, mik ezek a teremtmények. Öszvérek? Kistermetű marhák? Vagy talán rothék Mélysötét alagútjaiból?

Ekkor a szokatlanul eszes ork alaposabban megnézte a kocsisokat is. Az egyik magasabb és szélesebb volt a másiknál, bár ork mércével mérve mindkettő alacsonynak számított. Talán a második – aki inkább utasnak, mintsem hajtónak tűnt – egy gyerek volt, de Urlgen ezt sem vehette biztosra, mivel mindketten súlyos köpenyt viseltek és széles, arcba húzott csuklyát.

A szekér alig száz lábnyira a várostól megállt, amit az ork vezér ostobaságnak tartott, mivel így belekerütek a rémítő embernő csúf íjának hatótávjába. Urlgen a szekér mögé pillantott és látta, hogy több védő épp úgy figyeli a fejleményeket, mint az ő orkjai.

A nagyobbik kocsis felállt és kezét az ég felé lökte, köpenyének ujja hátracsúszott és felfedte bütykös kezét és egyáltalán nem orkszerű, szőrös alkarját.

Azonban mielőtt ezt bárki alaposabban megfigyelhette volna, a kocsis megragadta a szobor előrészéhez csatlakozó kart, közvetlenül az agyaras pofa alatt.

Mondott valamit, ami úgy hangzott, hogy „Hi-hi-hi”, és megrántotta a kart.

– Nos, mindjárt eggyel kevesebb papja lesz annak az átkozott Gruumshnak – mondta Catti-brie keserű elszántsággal.

Felemelte Taulmarilt és a célba vette a kocsist, de Tred megragadta a karját, és visszatartotta a lövéstől.

– Nem mindenki látja meg a különbséget, de itt valami nagyon nincs rendjén.

Catti-brie meg akarta kérdezni, hogy érti ezt, de valójában ő is érezte. A fogatban és kocsisokban volt valami furcsa, ami még ilyen messziről is feltűnt.

Szeme tágra nyílt, amikor meghallotta a csikorgó hangot, mihelyst az ork sámán megrántotta a kart, és még jobban elkerekedett, amikor a szobor mintha nőni kezdett volna, hogy azután középen négyfelé hasadjon és a földre zuhanva négy széles pallót képezzen.

A szobor üreges belsejéből a pallókon át sok-sok törpe rohant elő, a zsigerontók eltéveszthetetlen csatavértjébe öltözve!

– Az egyik elöl rohanó különösen feltűnő jelenség volt, fekete, recézett páncéljában és a sisakján akkora tüskével, ami fele olyan hosszú volt, mint az egész törpe maga.

– Ez Pwent! – kiáltotta Catti-brie.

Alig hagyták el ajkát a szavak, Thibbledorf Pwent már el is rugaszkodott, üvöltve és csapkodva. Fejét tökéletes időzítéssel sunyta le és nyársalt fel vele egy orkot, miközben egy másikon ért földet, beletiporva az altalajba. Catti-brie azután elvesztette szem elől, de önkéntelenül is összerándult, mivel ismerte a módszereit. Tudta, hogy vadul hempergőzik az orkon, amíg csak csupatüske páncélja cafatokra nem tépi.

Pwentet fiai ugyanilyen nemtörődömséggel követték, végigrohanva a pallókon és ráugrálva a meglepett orkok tömegére. Egyik a másik után ugrott, halálos törpe katapultlövedékek záporoztak alá a magasból. Egy pillanattal később újabb törpék tűntek fel, ledobva magukról az álcázásul használt takarókat – amelyet valaki nyilván megbűvölt, hogy öszvéreknek tűnjenek –, és kihámozva magukat az istrángból. Rengeteg kiváló célpont kínálkozott az első néhány zűrzavaros másodpercben, annyi ork térdelt a földön fejét lehajtva. Nem sokkal később a mészárlás helyét valódi küzdelem vette át, de az orkok még így is alulmaradtak. Sokan annyira meglepődtek, hogy futásban kerestek menedéket, és a visszavonulás első jelére – a goblinfélékre jellemző módon – a sorok kezdtek felbomlani.

A törpék a város felé törtek, zárt és szoros alakzatban, amiből az üldözés legcsekélyebb jelére csoportok szakadtak le, és elzavarták az orkokat.

– Ti Harcpörölyök aztán tényleg híresek vagytok az időzítésetekről! – rikkantotta Bütyökfi Tred, majd felnyikkant és oldalra ugrott, amint egy hatalmas szikla csapódott be és pattogott tova.

– Már megint az átkozott óriások! – kiáltotta a törpe.

Catti'brie az északi fal maradványaihoz rohant és felemelte íját.

– Mozogj lövés közben! – figyelmeztette Wulfgar, és jól tette, mert alighogy a nő első nyilai elröppentek a szurdok túlsó oldala felé, hatalmas kövek zápora hullott arra a helyre, ahonnan kilőtte őket.

Drizzt Do'Urden szívét megmelengették a szurdokon átröppenő árulkodó nyílvesszők, de még ez a jó hír – mármint, hogy Catti-brie még mindig harcol – sem térítette el elhatározásától. Az óriások ismét teljes erőbedobással folytatták a sziklahajigálást, és a drow tudta, hogy ezt nem hagyhatja. Guenhwyvart mozgásba lendítette, majd maga is felkapaszkodott az óriások állásának oldalába, megmászva egy halom sziklatömböt, anélkül, hogy a behemótok észrevették volna.

A drow nesztelenül haladt előre, majd keresztbeugrott az egyik óriás háta mögött, és szablyái nagy erővel csaptak le. Földet ért, és már rohant is, tökéletes kettős döfést irányozva közben egy másik térdhajlatába, és futva kerülte meg a sziklát a másik irányba.

Az óriások is fordultak, hogy kövessék, és az egyik felemelt egy kőtömböt, hogy a menekülő drow-ra hajítsa.

Dobás helyett azonban az óriás egy párducot kapott az arcába – hatszázfontnyi tömör izmot. Guenhwyvar nem gyilkolni akart, hanem a szemekre célzott, és alaposan beléjük mart, megvakítva az óriást, majd elugrott.

Az óriások ide-oda rohangásztak, de Drizztnek nem voltak illúziói, hogy ő és párduca meddig tudja lekötni őket. Mint ahogy azt sem hitte, hogy többet – vagy akár egyet – meg tudnak ölni, de esetleg megvakíthatnak néhányat vagy elcsalhatnak közülük párat.

Visszafordult és ugyanarról kerülte meg a sziklahalmot, amivel a legközelebbi óriást sikerült is meglepnie és bevinnie pár csúnya szúrást, mielőtt elszaladt volna a másik irányba. A behemótok ezúttal jobban összehangolták az üldözést, mivel oldalról egy-egy, a háta mögül pedig két óriás közeledett.

Drizzt hátát egy sziklafalnak vetette, készen az utolsó, végső ütközetre.

A legközelebbi óriás megrohanta.

Azonban még mielőtt odaérhetett volna Drizzthez, a behemót megrándult, és a nyakához kapott. Ahogy körbeperdült, a sötételf tisztán látta az óriás tarkójába fúródott két tollas nyílvesszőt. Szája tátva maradt, amikor az óriás valamelyest arrább mozdult.

Fölötte két elf ült szárnyas lovakon.

Az óriások szétszaladtak.

Drizzt oldalra futott, beledöfött egy másikba, majd rohant tovább, átugorva néhány sziklát. Most már csak kevés óriás figyelt rá. Valamivel odébb többen még mindig hiábavalóan próbálták elcsípni az ide-oda szökellő Guenhwyvart. Megint mások sietve rohantak sziklákért – nyilván az elfeket akarták megdobálni.

Drizzt nem hagyhatta, hogy újjászerveződjenek. A nyugati sziklahalom felé futott. Amikor az egyik óriás lehajolt, hogy felkapjon egy követ, ráugrott és megsebezte az ujjait. A behemót visszahúzta a kezét, és társával egyetemben üldözőbe vette a drow-t.

Ezúttal Drizzt nem kanyargott, nem lassított, csak a másik irányba csalta az óriásokat, és odakiáltott Guenhwyvarnak, hogy ő is tegye ugyanezt. A drow kósza látta, hogy egy kőtömb repül át az égen, és egy pillanattal később meghallotta az egyik pegazus nyerítését, de amikor észak felé pillantott, még mindkét elf ott körözött és lődözte nyilait.

Drizzt átvágtatott egy nyílt terepszakaszon, gyakran hátrapislogva az elpusztított városra, abban a reményben, hátha megpillantja barátait.

Semmi ilyesmit nem látott, csak a város felé tóduló orkok hadát. Azután Drizztnek fordulnia kellett, és rohant tovább északnak, szorosan a nyomában a két-óriással.

– Nincs időnk! – kiáltotta Pwent, berohanva Lapályosba. – Kapjátok a motyótokat, a sebesülteket és kövessetek a szekérhez!

– Papra van szükségünk! – kiáltott vissza Wulfgar. – Azonnal! Vannak súlyos sebesültek, akiket nem lehet mozdítani!

– Akkor hátra kell hagyjátok őket! – ordította felé Pwent.

– Az egyikük Harcpöröly Bruenor! – harsogta Wulfgar.

– Papot! – rikoltotta Pwent. – És hozzátok ide a kocsiról azt a zöld szakállút! – kiáltott rá a harci tomboló egy másik törpére. – Több trükköt tud, mint egy halom részeg varázsló.

– Mozogjatok! – kiabálta az egyik törpe. – Vigyétek a sebesülteket a kocsira és amennyi halott törpét csak tudtok. Nem hagyunk hátra Harcpörölyöket a bögölyöknek vagy az orkoknak!

– Hogy találtatok ránk ily hamar? – fogott bele Catti-brie a kérdésbe, amelyet Pwenthez intézett, de félbehagyta a mondatot és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy kinek köszönhetik a vakmerő mentést. Az aprótermetű kocsisnak, akit azonnal felismert, amint az hátrahúzta csuklyáját. – Regis – suttogta.

Vadul dobogó szívvel futott oda hozzá és megölelte, de visszahőkölt, amikor látta, hogy a félszerzet összerándul, amint karjához ér.

– Valakinek meg kellett etetnie a farkast – jelentette ki a félszerzet, és szégyenlősen vállat vont.

Catti-brie lehajolt és homlokon csókolta, mire Regis mélyen elpirult.

Azután már indultak is: az ide-oda szaladgáló törpe harcosok dühödt méhekként rajzottak Lapályos végletekig kimerült, lerongyolódott védői körül. A száz emberből és tizennyolc törpéből, akik a város védőit alkották az ostrom kezdetekor, húsznál is kevesebben maradtak talpon, és csak másik tíz – köztük Bruenor – lélegzett még valamelyest.

Márpedig ez aligha volt győzelem.

29. fejezet

Összefutó és széttartó utak

A szekerek mellett futottak, oldalvédet adva. Mások a legnagyobb kocsit húzták – az ork isten szobrát ledöntötték –, amelyen a sebesültek hevertek, köztük Harcpöröly Bruenor király. Vele utazott még Regis is, aki súlyos sérülése miatt gyakorlatilag használhatatlan volt és Tömbváll Pikel, a dú-dad, aki varázslatos bogyókkal és gyökerekkel kezelte Bruenor sérüléseit.

– Kiszívja a betegséget – nyugtatgatta Iván Tredet és Wulfart, miközben a szekér mellett futottak. – A testvérem ismer egynéhány trükköt, annyi szent.

Wulfgar zordan bólintott, és szívét megmelengették a szavak, mivel Catti-brie nem sokkal korábban elárulta neki, hogy Bruenor láthatólag könnyebben lélegzik.

– Nem is ez aggaszt engem – vágott közbe Tred. – Mindenfelé orkokra utaló jeleket látunk, és ha most rontanak reánk...

– Óriás barátaik nem lesznek ott, mivel a szurdok túlfelén maradtak – töprengett Wulfgar.

– Ez igaz – ismerte be Tred, bár mogorva vonásai nem engedtek fel –, de én azt hiszem, hogy kemény harc vár még reánk az orkokkal, még úgy is, hogy itt vannak a katonáitok Mithrill Csarnokból, és akkor már az orkokat nem lepi meg, hogy itt vannak!

Erre a logikus okfejtésre Wulfgar nem sokat mondhatott. Látta az orkok haderejét, és tudta, hogy bár Lapályosnál sokakat szétkergettek és levágtak, a megmaradtak még mindig nyomasztó túlerőben lennének csapatuk ellen, ha nyílt harcra kerül a sor. Amikor tegnap kezdetét vette a menekülés, már akkor tudta mindenki, hogy az egyetlen reményük csak az lehet, ha az orkok túlságosan szétszóródtak ahhoz, hogy idődben újjászerveződjenek. Ha így történik, akkor nem érik utol őket és eljutnak Mithrill Csarnok falai közé, vagy legalább találkoznak a törpe erődből előhömpölygő sereggel. Ám a jelek arra vallottak, hogy ezek csupán hiú remények. Egész éjszaka – amelyet a törpék végigfutottak, köszönhetően Pikel csodás bogyóinak – hallották a worgok üvöltését jobbról és balról, ami árnyékként kísérte őket. A második napon észrevették a porfelhőt északon, nem túl messze tőlük, és tudták, hogy a nyomukban vannak.

Pwent aznap reggel felvázolta, hogy mi várhat rájuk. A harci tomboló úgy számította, hogy a worglovasok megkerülik a törpéket és eléjük vágnak, megpróbálva lelassítani őket, hogy az üldöző fő erő időt nyerjen és beérhesse a menekülőket. A törpék úgy döntöttek, hogy ha efféle akadályba ütköznek, leszegik a fejüket és áttörnek rajta. Wulfgar csak remélhette, hogy erre nem kerül sor. Aligha vannak elegen ahhoz, hogy átvegyék a sebesültek szekerének húzását, Pwent és fiai pedig tűrőképességük határára értek. Pikel bogyói valóban csodálatosak voltak, de nem adtak varázslatos erőt, csupán a test tudott rejtett tartalékaiból meríteni. Wulfgar világosan látta, hogy a rohanás északra, az elkeseredett csata és a déli irányú menekülés mind-mind a végsőkig kimerítették már azokat a tartalékokat is. Ennél is rosszabb volt, hogy azok, akik részt vettek Lapályos elhúzódó védelmében – magát is beleértve –, iszonyatos sebeket szereztek.

Még egy harc valószínűleg végezne mindannyiukkal, és ezzel elszállna minden remény, hogy Wulfgar hazajuttathatja szeretett apját Mithrill Csarnokba.

Ezért amikor délután a felderítők jelentették, hogy nyugaton porfelhő közeledik, a barbár odaügetett a szekérhez, amelyen Catti-brie, Regis és Bruenor utazott.

– Ez mindennek a végét jelzi – közölte a nő, a porfelhőt bámulva.

Megjegyzése, amely oly távol esett attól az örök optimista lánytól, akinek Wulfgar mindig is ismerte, felkészületlenül érte a barbárt és Regist is meglepte.

– Harcolunk velük, és legyűrjük őket! – felelte a félszerzet. – És ha még többen érnek be, akkor velük is megküzdünk!

– Így van – helyeselt Wulfgar. – Nem hagyom, hogy Égisz-agyar ork kézbe kerüljön, még ha ez azt is jelenti, hogy minden orkot meg kell ölnöm északon. És Bruenort Mithril Csarnokban akarom tudni, ahol majd újra erőre kap, és elfoglalja az őt jogosan megillető trónt.

Ezek a szavak erőt öntöttek Regisbe, Catti-brie-be és Wulfgar-ra vetett hálás pillantásuk vigyorgássá terebélyesedett, majd nevetésre váltott át, amikor Tömbváll Iván is közbesípolt egy lelkes „Óó-oj!”-jal.

A törpék szorosabbra vonták soraikat a szekerek körül, de nem lassítottak. Pwent parancsokat kezdett harsogni, a legtapasztaltabb harcosokat a legkényesebb helyekre irányítva, és utasította fiait, hogy készüljenek. Eközben egyszer felkereste a szekeret is.

– Néhány százan lehetnek, legalábbis abból ítélve, amit a felderítők láttak – közölte a harci tomboló nagyot kacsintva. -Semmi olyasmi, amivel én meg a fiaim ne tudnának elbánni.

Wulfgar bólintott, akárcsak a többiek, bár mindannyian tudták, mi az igazság. Önmagában is éppen elég rossz lesz több száz orkkal összecsapni, de ha még az esélyek ellenére győzelmet is aratnának, egy ugyanakkora vagy még nagyobb csapat érné be őket hátulról az elkerülhetetlen késlekedés következtében.

– Fogd az íjad – kérte Wulfgar Catti-brie-t, és a nő kezébe nyomta Taulmarilt. – Célozz pontosan.

– Talán kimehetnék fegyverszünetet kérni tőlük – javasolta Regis, és célzatosan előhúzta bűvös rubinfüggőjét, az ingén kívülre téve.

Wulfgar megrázta a fejét.

– Megölnének, még ha sikerülne is néhányukat behálóznod a hazugságaiddal – mondta Catti-brie.

– Azok ígéretek és nem hazugságok – javította ki Regis, és megadóan vállat vont, majd lepillantott a mágikus rubinra, és visszatűrte az inge alá.

A törpék még szorosabb alakzatot vettek fel. Most már egyértelmű volt, hogy az útjukat elálló sereg észrevette őket, így kevés választásuk maradt. Ha keletnek fordulnak, azzal valószínűleg szintén az orkok karjaiba futnának, ha pedig megállnak és megpróbálnak valamiféle védelmet felállítani, akkor feltehetően az őket üldözők érik be őket.

Így hát törtettek tovább, előre, egyik kezükben fegyverüket, másikban az istrángot markolva.

– El kell érnünk azt a gerincet, ott előttünk! – kiáltotta Pwent katonáinak, és előremutatott, egy valamivel magasabban fekvő terepszakaszra.

A törpék válaszul még inkább leszegték sajgó vállukat, és rohanni kezdtek. Elérték a gerinc alját, és alig lassítva kezdtek felkapaszkodni az emelkedőn.

De nem ők jutottak fel elsőként a gerincre.

– Nem tört el a szárnya, de csúnyán felhorzsolódott, és Alkony így nem tud repülni – közölte Innovindil Tarathiellel, amikor a férfi Pirkadat hátán visszatért a hegyi barlangba, alig néhány mérföldre északkeletre attól a helytől, ahol az óriásokkal csatáztak.

Még az elhajított szikla okozta sérülés ellenére is le tudták hagyni az üldöző óriásokat, és elég szerencsések voltak, hogy találtak egy barlangot, ahol kicsit kifújhatták magukat.

– Szerintem az óriások felhagytak a hajszával – mondta Tarathiel. – Nem fognak megtalálni.

– De mi sem tudunk egyhamar visszatérni Hold-erdőbe – töprengett Innovindil –, vagy legalábbis mindketten nem.

Arckifejezése elárulta Tarathielnek, hogy kedvese azt szeretné, ha ő felszállna Pirkadatra és hazarepülne, még ha ezt szavakkal nem is mondta ki.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a népünknek szóló beszámoló teljes lenne, ha nem készítenénk fel őket megfelelően arra, ami elkövetkezik – felelte a férfi komoran.

– Mit láttál?

Tarathiel arca megfeszült.

– Özönlenek az odvaikból, északról és nyugatról. Az orkok és a goblinok együtt menetelnek, de láttam óriásokat is velük. Attól tartok, hogy a Lapályost kifosztó sereg csak egy kis része annak, ami még felderítésre vár.

– Ez eggyel több ok arra, hogy hazarepülj a népünkhöz.

Tarathiel a hátasára pillantott, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha hajlana is erre, de azután felpillantott társára, és látszott, hajlíthatatlan.

– Nem hagylak itt – mondta. – Hold-erdő elfjeinek ébersége nem csökken, akár hazarepülök, akár nem.

Innovindil vitába szállt vele, de szinte azonnal meg is gondolta magát. Nem akart egyedül maradni, bármilyen bátran bizonygatta is ennek ellenkezőjét. Nem ismerte úgy a vidéket, mint Tarathiel, és tényleg féltette Alkonyt, bár az már látszott, hogy a pegazus túl fogja élni a sebet. Alkony olyan bátran tette azt, amire kérték, és körözött az óriások fölött, a fájdalom és a döbbenet ellenére, hogy Innovindil nem akart mást, csak, hogy gyógyuljon és pihenjen, még akkor is, ha a pegazus védelmében az életét kellene áldoznia. Tudta, hogy Tarathiel ugyanígy érez.

– És még valami mást is meg kell tudnunk, lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk – tette hozzá Tarathiel rövid hallgatás után.

– Úgy véled, hogy a sötételfnek sikerült elmenekülnie az óriásokkal vívott harcból – következtetett Innovindil.

– Lehetséges, hogy Ellifain is odakint van.

– Valószínűbb, hogy halott – mondta Innovindil, és Tarathiel erre csak bólintani tudott.

Az első megdöbbenés, a közelgő és várhatóan elkeseredett csata miatt égbeszökő adrenalin gyorsan átadta helyét az értetlenségnek a harci tombolók és a menekülő csapat többi tagja körében, mivel a gerincen törpék álltak – egy sereg törpe –, akik nem Mithrill Csarnok színeit viselték, hanem Mirabar jelképét, a fejszét.

– Kik vagytok, és mi dolgotok itt? – kiáltotta az élen haladó törpe, és felemelte sisakrostélyát.

– Torgar! – rikkantotta Regis, mert felismerte a törpét.

A szakállas arcon tisztán látszott a meghökkenés, majd az alak intett cimboráinak, hogy jobbra és balra terüljenek szét, legyezőalakzatban.

– No hát, Bruenor királytok megkapta a fegyvereit, akárcsak Mithrill Csarnok, bármi légyen is a sorsa – jelentette ki Torgar, miután Wulfgar és mások kielégítették kíváncsiságát az elkeseredett ostromról és a menekülésről. – Azért jövénk, hogy Bruenor király barátságát kérjük, de most úgy hiszem, bizonyíthatunk néki és az övéinek. Ti csak menjetek tova, és az enyéim pedig szorosan követénk titeket.

– Engedd meg, hogy én és az enyéim veled tartsanak, mirabari Torgar – vágott közbe Thibbledorf Pwent, és előlépett rovátkolt, véráztatta páncéljában. – Hadd tanítsuk meg az orkokat futni!

– A szerencse ránk mosolyogott – suttogta Wulfgar Catti- brie-nek egy pillanattal később, ahogy a négyszáz fős erősítés alakzatba rendeződött körülöttük.

Mindketten Bruenorra és Pikelre pillantottak – a druida még mindig fáradhatatlanul dolgozott a törpe királyon és a többi sebesültön. Az idősebb Tömbváll fivér – nyilván megérezve, hogy nézik – feléjük fordult, rájuk pillantott, majd kacsintott és bizakodva bólintott.

Catti-brie önkéntelenül is elmosolyodott, de azután tekintete észak felé fordult – mintha mágnes vonzotta volna.

– Drizztre gondolsz – következtette ki Wulfgar.

– Amint visszavittük Bruenort Mithrill Csarnokba, felkerekedünk, hogy megtaláljuk őt – szólalt meg Regis, bekapcsolódva a beszélgetésbe.

Catti-brie vehemensen megrázta a fejét.

– Tud ő vigyázni magára és bízik benne, hogy mi is ügyelünk saját épségünkre és Mithrill Csarnok biztonságára. Majd amikor odakint elvégzi a feladatát, hazatér.

Mind Wulfgar, mind Regis meglepetten pillantottak rá, de mindketten egyetértettek vele. Tudták, hogy bízniuk kell Driz-ztben, és őszintén szólva, volt-e nála alkalmasabb, hogy túlélje az orkoktól nyüzsgő észak ellenséges vidékét? Gyakorlatiasabb kérdésekről szólva pedig, egyikük sem volt igazán jó állapotban, hogy visszainduljon. Az biztos, hogy Regis egyhamar nem indulhat a veszélyes útra. Catti-brie továbbra is észak felé nézett, és anélkül, hogy észrevette volna, idegesen harapdálta az alsó ajkát.

Wulfgar megragadta az alkarját és gyengéden, bátorítóan megszorította.

– Elastul kért meg rá? – tette fel a kérdést Nanfoodle Shoudrának, amikor néhány nappal később, egy éjszaka összefutottak szállásuk közös folyosóján.

– Utasított, hogy tartsak veled – felelte a jogarőr, és hangszíne egyértelművé tette, hogy a parancs a legkevésbé sem tölti el örömmel.

– Hibázott és most még tetézi is – mondta az aprócska gnóm.

– Először elüldözte Bruenort, azután bebörtönözte Torgart, most pedig...

– Ez aligha ugyanaz – szólt Shoudra.

– Mi a különbség? A Mirabarban maradt törpék talán örülni fognak, ha értesülnek bohóckodásunkról Mithrill Csarnokban? Van egyáltalán reményünk a sikerre, figyelembe véve, hogy több mint négyszáz mirabari törpe épp az imént távozott oda?

– Elastul pont arra számít, hogy ki tudjuk használni Bruenornak és fajtársainak a magabiztosságát.

– Mivégre? Hogy eláruljuk őket? – kérdezte a rosszkedvű gnóm.

Shoudra válaszra nyitotta az ajkát, de végül csak vállat vont.

– Meglátjuk, mire bukkanunk, amikor majd elérjük Mithrill Csarnokot – mondta egy pillanatnyi töprengés után.

Nanfoodle elmélázott a szavain és a hozzáállásán, majd felragyogott az arca.

– Úgy tervezem, hogy a te utasításaidat követem majd a Harcpöröly klán barlangjaiban, még ha azok el is térnek Elastul őrgróf verdiktjétől.

Shoudra gondosan körülnézett, és arcvonásai arra kérték a gnómot, hogy ne mondjon ki hangosan ilyen szamárságokat.

A szíve mélyén azonban a jogarőr egyetértett Nanfoodle-lal. Elastul parancsa egyszerű és egyértelmű volt: menjen Mithrill Csarnokba, figyelje meg az áruló Torgart, és közben okozzon súlyos károkat vetélytársaiknak.

Még ennél is jobb, gondolta Shoudra, hogy Harcpöröly Bruenort pörölycsapó Torgar és társai révén könnyebb lesz elérni. A Mirabarra zúdult katasztrófa után talán új és erős szövetséget köthetnek a másik bányászvárossal, ami mindkettőjük előnyére szolgálhat.

A jogarőr sóhajtott egyet, és azt kívánta, bárcsak másképpen alakultak volna a dolgok, mivel tudta, hogy Elastul nagyon is tisztában van vele, milyen abszurd még csak remélni is egy ilyen végkimenetelt.

UTÓHANG

Drizzt Do'Urden minden felforgatott kőnél visszatartotta lélegzetét, félve attól, hogy egyik barátját találja alatta. Becslése szerint Lapályos teljesen elpusztult. Fogalma sem volt róla, hogy mi célt szolgálhat a várostól délre a mezőn heverő megmunkált fahalom, de feltételezte, hogy talán az orkok vetettek be valami hatalmas ostromgépet az utolsó támadás során.

Nem mintha szükségük lett volna rá, legalábbis az óriások okozta pusztításból ítélve.

Megmelengette szívét a szanaszét heverő orkok és worgok nagy száma, de az alapján, hogy nagyon sokan a föld alá vezető alagutak bejáratánál – ami logikus módon az utolsó védvonalnak tűnt – estek el, elárulta, hogy a legvégén elkeseredett küzdelem folyhatott.

Legalább az alagutakban nem talált tetemeket, ami halvány reménnyel töltötte el, hogy barátait nem ölték meg, csak elfogták.

És akkor rábukkant egy ismerős egytülkű sisakra.

Szinte alig maradt ereje lehajolni érte, és az ájulás környékezte, de végül csak megérintette Bruenor fejfedőjét, és gyengéden felemelte, a kezében forgatva. Remélte, hogy a szeme megcsalta őt azon a borzalmas éjszakán, a szurdok túloldalán, ahonnan látta a lángoló torony bukását. Remélte, hogy Bruenor valamiképpen le tudott ugrani így megmenekült a katasztrófából.

A drow kényszerítette magát, hogy körülnézzen, hogy a sisak melletti törmelékhalomban kotorásszon. Végül több tonna kő között rátalált egy összezúzott kézre, egy bütykös törpe kézre.

Úgy hitte, megtalálta Bruenor sírját.

És hol nyugszik Wulfgar meg Regis? És Catti-brie?

A száguldó gondolataiban felvillanó képek súlyos teherként nehezedtek Drizzt Do'Urdenre. Eszébe öltött, amikor még azt gondolta, hogy jobb az úton kalandozni – még ha ez az ő életébe vagy Catti-brie életébe kerül is –, mint biztonságban leélni egy életet.

Abban a borzalmas percben milyen üresnek is tűnt ez a gondolat.

Furcsamód Zaknafein jutott az eszébe, a családja és a Menzoberranzanban töltött napok, meg az élete első szakaszát beárnyékoló tragédiák. Eszébe jutott Ellifain is, akiért minden tőle telhetőt megtett azon a végzetes éjszakán a csillagok alatt, és akinek végül ő lett a végzete.

A barátaira, a feltehetően elvesztett barátaira gondolt – akik valószínűleg mind halottak –, és belédöfött az egész dolog hiábavalósága. Drizzt Do'Urden egész életében – Zaknafeinnel töltött napjaitól kezdve, azon át, hogy elhagyta Menzoberranzant, a Montolióval töltött napokon át a Jeges Szelek völgyéig, ahol megismerte és mindennél jobban megszerette barátait – a belső önfegyelmen és a határtalan optimizmuson alapuló szabályokat követte. Egy jobb világért harcolt, mert hitt benne, hogy megvalósítható egy jobb világ, és eljöhet egy jobb világ. Persze sosem ringatta magát illúziókba, hogy majd ő fogja megváltani a világot vagy annak csak egy kisebb részét is, de mindig erősen hitte, hogy érdemes harcolni a világból neki jutott kis szeletke jobbá tételéért.

És akkor ott volt Ellifain. És ott volt Bruenor.

Lepillantott a kezében tartott sisakra, és körbeforgatta.

Minden valószínűség szerint elvesztette összes jó barátját, akit csak ismert.

Egyet kivéve, eszmélt rá a drow, amikor Guenhwyvar megmoccant mellette.

Három nappal később Drizzt Do'Urden a hegység egyik sziklás lejtőjén ült, a körülötte felhangzó kürtök kakofóniáját hallgatta, és a szinte minden ösvényt ellepő, mozgó fáklyák sorát nézte. Akkor értette csak meg, hogy minden, ami eddig történt, csupán a felvezetés volt. Az orkok gyülekeztek, de velük tartott rengeteg góbiin is és a vártnál jóval több déróriás.

Ami a Felbarr-citadellából induló karaván kirablásával kezdődött, két település lerombolásává nőtte ki magát és most már egész északot fenyegette. Ahogy Drizzt a felvonulást figyelte, tisztán látta, hogy hamarosan Mithrill Csarnokot is eléri a fenyegetés.

És úgy hitte, hogy Mithrill Csarnok vezér nélkül maradt.

Valójában azonban ezek a felismerések nem vájtak túl mélyen bele sem Drizzt Do'Urden gondolataiba, sem szívébe. Azon a sötét éjszakán, ott a hegy lejtőjén, és amikor a gyülekező humanoid seregtől nyíllövésre megpillantott egy tábortüzet, minden más gondolatot feledett és csak a jelenre összpontosított.

A drow előszedte az ónix szobrocskát, és szólította Guenhwyvart, majd előhúzta szablyáit, és lassú léptekkel megindult a tábor felé. Még csak nem is pislogott: arcán semmiféle érzelem nem ült.

Ideje volt munkához látni.

(Folytatása következik)

Tartalom

R. A. Salvatore

ELŐHANG

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

MÁSODIK RÉSZ

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

HARMADIK RÉSZ

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

NEGYEDIK RÉSZ

21. fejezet

22. fejezet

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

26. fejezet

27. fejezet

28. fejezet

29. fejezet

UTÓHANG