FORGOTTEN REALMS

R. A. Salvatore

A Világ Háta

[A sötétség ösvényei 2. rész]

(Tartalom)

Előhang

A kisebbik ember, akit sok néven ismertek Luskanban – de leginkább úgy, hogy Morik, a Csavargó –, felemelte és megrázta a palackot, mert meg akarta nézni a folyadék szintjét az alkony szürke fényénél.

– Egy hajtásra – mondta, és visszahúzta a kezét, mintha arra a bizonyos utolsó kortyintásra készülne.

A nagyobbik ember, aki a mólón ült mellette, hatalmas méreteihez képest meglepően fürge mozdulattal elragadta tőle az üveget. Morik ösztönösen a palack után nyúlt, de a nagy ember magasra emelte az üveget, és egyetlen jóízű korttyal kiitta.

– Jaj, Wulfgar, mostanában mindig tiéd az utolsó korty – méltatlankodott Morik, és tessék-lássék hátba verte társát.

– Kiérdemeltem – ellenkezett Wulfgar.

Morik egy pillanatig szkeptikusan méregette, aztán eszébe jutott a múltkori vetélkedésük, amikor a barbár csakugyan kivívta a jogot, hogy utolsónak igyon az üvegből.

– Szerencsés dobás volt – morogta Morik. Persze jól tudta, hogy nem ez a helyzet, és Wulfgar harci képességei már rég nem jelentettek újdonságot számára.

– Megcsinálhatom újra – jelentette ki Wulfgar. Feltápászkodott, és felemelte Égisz-agyart, csodás harci kalapácsát. Ingatagon csapott vele a tenyerébe, s Morik arcán ravasz mosoly suhant át. Ő is lábra állt, és nyakánál fogva meglengette az üres üveget.

– Akarod most? – kérdezte.

– Ha nem dobod elég magasra, vesztesz – figyelmeztette a szőke barbár, és a tenger felé nyújtotta kalapácsát.

– Ötig számolok, és vizet ér – vetett jeges pillantást barátjára Morik, felidézve a néhány nappal korábban kitalált játék szabályát. Az első néhány kört Morik nyerte meg, de a negyedik napra Wulfgar rájött, hogyan mérje fel az üveg röppályáját, s elhajított kalapácsával apró szilánkokra zúzta.

Mostanában Moriknak csak akkor volt esélye a győzelemre, ha Wulfgar túl mélyen talált a palack fenekére nézni.

– Soha – morogta a barbár, miközben Morik a dobásra készült.

A kis ember megállt, és ismét szemügyre vette társát, némi megvetéssel. Előre-hátra lengette a karját, aztán hirtelen megrándult, mintha dobna.

– Micsoda? – Wulfgar észrevette a cselt, hogy Morik nem dobta el a palackot. Mikor a barbár a társára pillantott, a kis ember hirtelen körbefordult és magasan, messzire elhajította az üveget.

Egyenesen bele a felkelő napba.

Wulfgar nem követte a röptét a legelejétől, így csak pislogni tudott a fénnyel szemben, de végül mégis megpillantotta.

Egy mordulással útjára bocsátotta a hatalmas kalapácsot, és a fegyver alacsonyan süvített el az alkonyi öböl fölött.

Morik diadalittasan felujjongott, mert azt hitte, hogy túljárt a barbár eszén. A palack már alacsonyan járt, amikor Wulfgar hajított, és ráadásul húszlépésnyire a mólótól. Morik úgy hitte, hogy lehetetlen ilyen gyorsan és ilyen messzire dobni egy harci kalapácsot, főleg, ha a dobó épp az imént itta ki a célpont felét.

A palack már majdnem hullámot ért, mikor Égisz-agyar ezernyi darabra robbantotta.

– Vizet ért! – rikkantotta Morik.

– Én nyertem – jelentette ki Wulfgar ellentmondást nem tűrő hangon.

Morik erre csak morgott valamit, mert tudta, hogy a barbárnak igaza van: a kalapács időben elérte a palackot.

– Micsoda pazarlás egy ilyen szép harci kalapács egy egyszerű, üres üvegért – szólalt meg egy hang mögöttük. Wulfgar és Morik egy emberként fordultak hátra, és két kivont kardos alakot pillantottak meg, néhány lépésnyire csupán.

– Nos, Csavargó Morik úr – jegyezte meg az egyik, egy magas, vékony fickó, szoros kendővel a fején, lekötött fél szemmel és rozsdás, görbe pengével. – Úgy tudom, alaposan megkopasztottál egy drágakőkereskedőt a múlt héten, és úgy gondoltam, hogy jobban tennéd, ha megosztanád a zsákmányt velem meg a barátommal.

Morik Wulfgarra pillantott, s fanyar mosolya, sötét szeme csillanása elárulta a barbárnak, hogy esze ágában sincs ezekkel semmit megosztani, talán csak a tőre pengéjét.

– Ha még meglenne a kalapács, talán vitatkozhatnátok – szólt a másik útonálló, aki olyan magas volt, mint a barátja, csak kövérebb és sokkal piszkosabb. Kardjával Wulfgar felé bökött. A barbár hátratántorodott, és majdnem leesett a mólóról – legalábbis úgy tett, mintha.

– Szerintem nyugodtan megtalálhattátok volna ti is azt a kereskedőt énelőttem – felelte Morik. – Persze ha csakugyan létezett, barátaim, mert biztosíthatlak titeket, hogy fogalmam sincs, miről beszéltek.

A soványabbik útonálló előretolta a kardját. – Morik! – rikoltotta, de Morik már ott is termett, bepördült a penge mögé, hátát nekivetette a fickó alkarjának, és meglökte. Lebukott a meglepett ember keze alá, jobb kezével a magasba emelte, miközben valami villant a bal kezében, és a tőr az ellenfél hónaljába fúródott.

Ezalatt a másik gazfickó, abban a hiszemben, hogy könnyű, fegyvertelen ellenféllel áll szemben, szintén nekilendült.

Véreres szemei tágra nyíltak, mikor Wulfgar elővette jobb kezét a háta mögül, és előkerült a harci kalapács, ami mágikus módon visszatért hozzá. A támadó megtorpant és rémülten meredt társára. Morik ekkorra már megfutamította a sovány alakot, és utána is eredt. Csúfolta, és hisztérikus kacajok közepette a hátsó felét szurkálta.

– Jaj! – kiáltotta a kövér útonálló, és próbált megfordulni.

– Egy feldobott üveget is eltalálok – emlékeztette Wulfgar.

A fickó megállt és lassan szembefordult a barbárral.

– Mi nem akarunk bajt – mentegetődzött, és lassan letette a kőre a kardját. – Egyáltalán nem, jó uram – hajlongott idegesen.

Wulfgar is letette Égisz-agyart, mire az útonálló a fegyverre meredt.

– Vedd fel a kardod, ha akarod – biztatta a barbár.

A másik hitetlenkedve meredt rá. Aztán mikor látta, hogy a barbárnál nem maradt fegyver – kivéve persze hatalmas ökleit –, lehajolt a kardjáért.

Wulfgar azonban így is megelőzte. Elkapta a kardért nyúló kezet a csuklónál. Egy hirtelen mozdulattal felrántotta az útonálló karját, aztán úgy mellbe vágta, hogy áldozatának elállt a lélegzete. A kard a földre hullt.

Wulfgar újra megrántotta ellenfele karját, hogy a férfi elemelkedett a földtől és kiugrott a válla a helyéből, aztán elengedte, és gyilkos balhoroggal állon vágta. A gazfickó csak azért nem esett le a mólóról, mert Wulfgar elkapta az inge elejénél. A barbár félelmetes erővel felemelte, és egy teljes lábnyi magasságban megtartotta.

A férfi próbált belekapaszkodni és kiszabadulni, de Wulfgar úgy megrázta, hogy majdnem elharapta a nyelvét, és úgy lógott, mint egy rongybaba.

– Nincs vér a pucájukban – kiáltotta oda a barbárnak Morik.

Wulfgar látta, hogy társa elébe került a menekülő útonállónak, és visszaterelte a mólóra. A sovány alak csúnyán sántított és kegyelemért vinnyogott, de Morik tovább szurkálta.

– Kérlek, barátom – hebegte a magasba emelt ember.

– Hallgass! – dörögte a barbár, és leszegett fejével áldozata arcába vágott.

Állati düh fortyogott a barbárban, olyan harag, ami túlmutatott ezen a harcon, a fosztogatási kísérleten. Már nem a luskani mólón állt. Megint lent volt Abyssban, Errtu barlangjában, a gonosz démon megkínzott foglyaként. Ellenfele a démon egyik szolgája lett: az ollókezű Glabrezu, vagy ami még rosszabb, egy csábító szukkubusz. Wulfgar egészen visszazuhant oda, látta a szürke füstködöt, érezte a bűzt, a lángok és korbácsütések sebhelyeit, az ollókat a nyakán, a démonasszony hideg csókját.

Tiszta és eleven volt előtte mindez. A lidércnyomás visszatért, és őrjöngő haragba kergette azzal, hogy újra a szenvedés bugyraiba vitte őt. Érezte Errtu százlábúit, melyek befúrják magukat a bőr alá, és a testében motoznak, mérges csápjaikkal fájdalmas tüzeket gyújtva odabent. Ott voltak rajta, benne, mindenhol, apró lábaikkal felajzva idegvégződéseit, hogy annál égetőbben érezze a maró mérget.

Szenvedett megint, de hirtelen és váratlanul rájött, hogy most már nem tehetetlen.

Az útonálló a levegőbe repült. Wulfgar erőlködés nélkül a magasba emelte, pedig a férfi vagy száz kilót nyomott. A barbár egy vad ordítással pörgetni kezdte kifelé, a nyílt tenger felé.

– Nem tudok úszni! – sikoltotta a férfi. Szánalmasan kalimpálva ért vizet tizenöt lábnyira a mólótól, és segítségért kiáltozva vergődött a habokban. Wulfgar elfordult. Ha hallotta is a kiabálást, nem adta semmi jelét.

Morik némi meglepetéssel méregette a barbárt. – Nem tud úszni – jegyezte meg, amikor társa közelebb lépett.

– Akkor legfőbb ideje, hogy megtanuljon – morogta hidegen Wulfgar, és gondolatai még mindig Errtu barlangjának füstös folyosóin jártak. Önkéntelenül is a karját meg a lábát dörzsölte, hogy lesöpörje a képzeletbeli férgeket.

Morik vállat vont. Lenézett a saját áldozatára. – Te tudsz úszni? – érdeklődött.

Az útonálló félve pillantott Morfikra, és alig észrevehetően, reménykedve bólintott.

– Akkor menj a barátodért – utasította az.

A férfi lassan kúszni kezdett.

– Tartok tőle, hogy a cimborája meghal, mire odaér – jegyezte meg Morik. A barbár mintha nem is hallotta volna.

– Jaj, segíts már annak a nyomorultnak – sóhajtotta a csavargó. Megfogta a barbár karját és kényszerítette, hogy magához térjen. – A kedvemért. Nem szeretem úgy kezdeni az estét, hogy egy halott szárad a lelkemen.

Wulfgar maga is sóhajtott, és kinyújtotta roppant kezét.

A kúszó-mászó útonálló felemelkedett a földről. Wulfgar tett három gyors lépést, és lendületesen elhajította a vézna alakot, aki nem messze a társától csattant a vízbe.

Wulfgar nem is látta a leérkezést. Minden érdeklődését elvesztette a helyzet iránt. Sarkon fordult, visszahívta Égisz-agyart, és elsietett Morik mellett, aki meghajolt veszedelmes és erős barátja előtt.

Morik a móló végénél érte utol Wulfgart. – Még mindig ott szerencsétlenkednek a vízben – szólt Morik. – Az a kövér úgy kapaszkodik a soványba, hogy magával húzza. Lehet, hogy mind a ketten megfulladnak.

Wulfgar nem törődött vele, és Morik tudta, hogy őszintén így gondolja. A Csavargó vetett még egy utolsó pillantást az öbölre, aztán vállat vont. Elvégre csak saját magukat okolhatják.

Wulfgarral, Beornegar fiával nem lehet játszadozni.

Így Morik sem törődött többet a dologgal – nem mintha amúgy nagyon érdekelte volna –, és inkább a társára figyelt, arra, akit többek közt egy sötételf tanított meg harcolni!

Morik persze helytelenítő arcot vágott, de Wulfgar észre sem vette. A Csavargónak egy másik drow jutott eszébe, egy látogató, aki nem oly rég lepte meg váratlanul, és megkérte, hogy tartsa szemmel Wulfgart. Előre fizetett a szolgálatért – és nem túl finoman értésére adta, hogy ha Morik nem hajtja végre a feladatot, akkor a főnök elégedetlen lesz. Morik azóta nem hallott újra a sötételfek felől, mégis tartotta magát ígéretéhez, hogy figyeli Wulfgart.

De, legalábbis önmagának, el kellett ismernie, hogy nem csak erről van szó. Pusztán érdekből kezdeményezte a kapcsolatot Wulfgarral – részben a sötételfektől, részben Wulfgartól való félelmében, és azért, hogy többet tudjon meg arról az emberről, aki a vetélytársa lett az utca birodalmában.

Kezdetben csupán erről volt szó. Most már nem félt a barbártól, inkább féltette a rémképektől gyötört embert. Morik ritkán gondolt a sötételfekre, akik hosszú hetek óta nem jelentkeztek. Meglepő módon megkedvelte Wulfgart, és kezdte élvezni a társaságát, pedig Wulfgar sokszor kíméletlenül viselkedett.

Már majdnem elmesélte barátjának a drow elfek látogatását, mert szerette volna figyelmeztetni őt. Majdnem... de a gyakorlatiasabb énje, amely révén életben maradhatott Luskan utcáin, eszébe juttatta, hogy ezzel senkinek sem használna.

Ha a sötételfek Wulfgarért jöttek – akár számít rájuk Wulfgar, akár nem –, akkor úgyis befellegzett neki. Elvégre ezek a drow elfek mágusok és hírhedt pengeművészek, akik képesek hívatlanul behatolni Morik szobájába. És Wulfgarnak is kell néha aludnia. Ha amazok megtudják, hogy ő elárulta őket...

Morik megborzongott, és szándékosan elűzte magától a nyugtalanító gondolatokat. Furcsamód rokon lelket vélt felfedezni Wulfgarban, olyasvalakit, aki lehetne (és csakugyan volt is) nemes, nagy harcos, vezér, de aki bizonyos okok miatt kegyvesztett lett.

Morik saját magát is így látta, bár valójában gyermekkora óta élte ezt az életet. Mégis, ha az anyja nem hal bele a szülésbe és az apja nem teszi ki az utcára...

Wulfgarra pillantva önkéntelenül is arra gondolt, aki ő maga lehetett volna, arra, aki valaha Wulfgar volt. Morik úgy gondolta, hogy mindketten a sors áldozatai, így nem voltak illúziói mostani kapcsolatukat illetően. Valójában, minden józan megfontolás ellenére, azért kötődött Wulfgarhoz, mert valahol saját fiatalabb testvérét látta benne.

És azért, mert Wulfgar barátsága miatt nőtt a csőcselék szemében. Morik számára mindig kellett egy praktikus indok is.

A nappal lassan véget ért, s elkezdődött az éjszaka, Morikék ideje, Luskan utcai életének ideje.

1. RÉSZ

A JELEN

Menzoberranzani otthonomban, ahol démonok járnak és drowk élvezkednek gyilkos vetélkedésben, szükségszerű az éberség és óvatosság folytonos állapota. Az óvatlan drow halott drow Menzoberranzanban, ezért ritka, ha egy sötétet egzotikus füveket vagy italokat fogyaszt, ami eltompítja az érzékeket.

Ritka, de vannak kivételek. A Melee-Magthere – a harcos-iskola – végzős szertartásán a távozó diákok kábító füvek és érzéki örömök valóságos orgiájába bocsátkoznak az Arach Tinilith asszonyaival. A színtiszta hedonizmus pillanata ez, a féktelen élvezeté, tekintet nélkül a jövőbeni következményekre.

Én nem voltam hajlandó részt venni ebben az orgiában, bár nem tudom, akkori eszemmel miért. Azt hiszem, sértette az erkölcsi érzékemet, és oly sok mindent lealacsonyított, amit nagyra tartottam. Most, visszatekintve megértettem magamról még valamit, ami elutasításra késztetett.

Eltekintve a számtalan erkölcsi kifogástól, a kábító füveknek már a puszta gondolata is megrémített és taszított.

Persze ezt végig tudtam – amint megéreztem a mérget a szertartásban, azonnal ösztönösen lázadtam ellene –, de csak mostanában értettem meg ennek az elutasításnak az igazi természetét, az igazi okot, amiért az ilyen behatásoknak nincs helye az életemben.

Ezek a füvek természetesen sokféleképpen támadják a testet, a reflexek lelassításától a koordináció teljes megszüntetéséig, de még fontosabb, hogy a lélekre is hatással vannak. Először is elhomályosíják a múltat, kitörlik a kellemes és kellemetlen emlékeket egyaránt, másodszor kiküszöbölik a jövőre vonatkozó gondolatokat. Ezek a mérgek a jelenbe zárják fogyasztójukat, az ittbe és a mostba, kilátás nélkül a múltra és jövőre. Ez bennük a csapda, ez a kishitű látószög, mely lehetővé teszi a testi vágyak korlátlan, gátlástalan kielégítését. Az, aki így elkábult, vakmerő tettekre is hajlandó, mert a belső hang – akár a túlélést ösztön mélységéig is – elhalkul. Hány fiatal harcos vett magát ostobán túlerőben lévő ellenfelek elé, csak hogy levágják? Hány fiatal nő fogan véletlenül gyermeket olyan szeretőtől, akire még csak nem is gondol jövendő férjként?

Ez a csapda, ez a kishitű szemlélet az, amit én nem bírok elviselni. Én reménnyel élem az életem, azzal a reménnyel, hogy a jövő jobb lesz, mint a jelen, de csak addig, amíg én teszek róla, hogy úgy legyen. Ez a küzdelem jelenti az élet értelmét, a teljességnek azt az érzését, amire mindnyájunknak szüksége van az örömhöz. Hogy is maradhatnék hű ehhez a reményhez, ha megengednék magamnak egy olyan gyenge pillanatot, ami lerombolna mindent, amit elértem és amit még elérni akartam? Hogyan reagáltam volna megannyi váratlan vészhelyzetben, ha éppen valamilyen anyag hatása alatt lettem volna, ami megbénítja ítélőképességemet, vagy megváltoztatja a látásmódomat?

Nem lehet alábecsülni annak a veszélyét, hogy hová vezethetnek ezek a szerek. Ha hagytam volna magam elragadtatni a szertartás hangulatától, ha megengedtem volna magamnak a papnők által kínált érzéki örömet, mennyire alacsonyítottam volna le bármiféle igazi találkozásomat a szerelemmel?

Úgy gondolom, hogy nagyon is. Az érzéki gyönyörök testi vággyal kombinált érzelmi és értelmi döntés eredményei – legalábbis így kéne hogy legyen –, amely két testet és lelket a bizalom és tisztelet kötelékével fog össze. Abban a szertartásban szó sem volt ilyen kötelékről: az csak a test átadása, a másikfelkínált árujának elfogadása. Ott nem volt magasabb szintű egyesülés, lelki élmény, tehát igazi gyönyör sem.

Én nem tudok ilyen reménytelen vegetálásban élni, mert ez az: szánalmas vegetálás a lét mélyebb, alapvető szintjein, melyet a magasabb létezési szint elérésének reménytelensége idéz elő.

Ezért utasítom el a mérgek legmértéktartóbb használatát is, s bár nem ítélem el nyíltan azokat, akik élnek velük, szánom őket lelkük ürességéért.

Mi az, ami idejuttat valakit? Én azt hiszem, hogy a fájdalom, és az olyan emlékek, amelyek túl sötétek ahhoz, hogy szembe lehessen nézni velük. A bódító mérgek csakugyan el tudják homályosítani a múlt kínjait és a jövő kihívásait. De ez nem jó üzlet.

Ezért féltem Wulfgart, elveszett barátomat. Hol találhat menedéket rabszolgasága kínjaitól?

Drizzt Do'Urden

1. fejezet

Kikötőben

– Úgy gyűlölöm ezt a helyet – jegyezte meg Robillard, a köpönyeges varázsló. A Tengeri Szellem kapitányához, Deudermonthoz intézte szavait, miközben a szkúner megkerülte a hullámtörőgátat, és megpillantották Luskan kikötőjét.

Deudermont, ez a magas, méltóságteljes, nemesi modorú, szófukar ember csak rábólintott a varázsló megjegyzésére.

Nemegyszer hallotta már. A város körvonalaira pillantott, s látta a Mágia Vendégtornyát, Luskan nagyhírű varázslócéhének tanyáját. Tudta, hogy Robillard emiatt nem kedveli a várost – bár részletes magyarázatba sosem bocsátkozott, elejtett néha néhány megjegyzést arról, hogy micsoda idióták irányítják a tornyot. Deudermont gyanította, hogy valaha visszautasították Robillard jelentkezését a céhbe.

– Miért pont Luskan? – jajdult fel a varázsló. – Vízmélye miért nem lett volna jó? Az egész Kardparton sehol nem javítják jobban a hajókat.

– Luskan közelebb van – emlékeztette Deudermont.

– Csak néhány nappal – vágott vissza Robillard.

– Ha egy vihar megtalál minket abban a néhány napban, széteshetett volna az egész hajótest, és mindnyájan halak és rákok étkévé lettünk volna – figyelmeztette a kapitány. – Ostoba hazárdjáték lett volna egyetlen ember ostoba büszkeségéért.

Robillard válaszolni akart, de aztán időben felfogta a kapitány utolsó szavait, és nem szégyenítette meg magát még jobban. Arca elfelhősödött. – A kalózok elkaptak volna minket, ha nem tökéletes az időzítésem – morogta a varázsló, miután kissé lecsillapodott.

Deudermont ezt nem vitatta. Robillard csakugyan látványos munkát végzett a legutóbbi kalózvadászat során. Sok évvel korábban a Tengeri Szellemet – az új, nagyobb, gyorsabb, erősebb Tengeri Szellemet – Vízmélye urai adományozták kalózvadászat céljaira. Egyetlen más hajó sem közelítette meg sikereit ezen a téren, így amikor az őrszem kalózhajókat vett észre a Kardpart északi vizein, nem messze Luskanhoz, Deudermont alig akart hinni a hírnek. A szkúner vadász hírneve már önmagában tisztán tartotta ezt a részt, hónapok óta.

Ezek a kalózok bosszút állni jöttek, nem könnyű prédáért, s alaposan felkészültek a harcra – mindegyik egy-egy kis hajítógéppel volt felszerelkezve, számos íjásszal és két varázslóval. Még így is a rövidebbet húzták a tapasztalt Deudermont és a kiváló Robillard ellen, aki már vagy egy évtizede forgatta a mágia erős fegyverét tengeri küzdelmekben.

Robillard egyik illúziója azt a képzetet keltette, hogy a Tengeri Szellem elpusztult, főárboca a fedélzeten hever, a korlát mellett halottak fekszenek. A kalózok éhes farkasokként óvakodtak közelebb, egyre közelebb, aztán egészen közel, hogy megadják a végső döfést a hajónak.

Valójában a Tengeri Szellem még csak komolyan meg sem sérült, mivel Robillard semlegesítette az ellenséges varázslók támadó mágiáit. Az apró kalóz-katapultok nem sok kárt tehettek a büszke szkúner páncélozott testében.

Deudermont íjászai, egytől egyig kitűnő harcosok, lecsaptak a közelgő hajókra, majd a szkúner harci vitorlázatról teljes vitorlára váltott át – szinte kiszökkent a két meglepett kalózhajó közül.

Robillard néma csendet bocsátott a kalózokra, hogy megakadályozza varázslóik védekező varázslatait, majd tűzgolyókat küldött ki gyors egymásutánban. Ezután következtek a hagyományos fegyverek, a hajítógépek, hogy tönkretegyék a vitorlázatot és fokozzák a tűzgolyó rombolását.

A Lángokban álló, árbocvesztett kalózhajók hamarosan elsüllyedtek. Olyan teljes volt a pusztulás, hogy Deudermonték alig néhány túlélőt tudtak csak kihalászni a vízből.

A Tengeri Szellem azonban nem úszta meg sértetlenül.

Egyetlen nagy vitorlája maradt csak épen. És ami még veszedelmesebb, jókora repedés éktelenkedett rajta, alig valamivel a vízvonal fölött. Deudermontnak a legénység harmadát be kellett fognia vízmerésre, s ezért tartott a legközelebbi kikötő. Luskan felé.

Deudermont semmi kivetnivalót nem talált döntésében.

Jobban szerette Luskant, mint Vízmélye nagyobb kikötőjét, mert míg Vízmélyén bármelyik uraság szívesen látta volna őt, addig Luskanban a legénység talált szívélyesebb fogadtatásra. Luskannak is megvoltak a maga előkelő körei, a legalsó rétegek azonban itt magasabban álltak, mint Vízmélyén.

Üdvözlő kiáltások harsantak fel minden mólóról, amikor a város közelébe értek, hisz a Tengeri Szellemet ismerték és kedvelték itt. Luskan becsületes halászai és kereskedői az egész északi partszakaszon megtanulták tisztelni Deudermont kapitányt és gyorsjáratú szkúnerét.

– Szerintem jó választás volt – jegyezte meg a kapitány.

– Vízmélyében jobban lehet enni, szórakozni és cicázni – ellenkezett Robillard.

– De nincsenek ott jobb varázslók – Deudermont nem tudott ellenállni ennek a megjegyzésnek. – A Vendégtorony a leghíresebb varázslócéh az összes Birodalmakban.

Robillard felmordult, és elmorzsolt néhány szitkot az orra alatt, aztán tüntetően távozott.

Deudermont nem nézett utána, de észre kellett vennie a varázsló csizmájának dühödt dobogását.

– Csak egy rövid menetet – búgta a nő. Beletúrt piszkosszőke hajába, és csábító pózt vett fel. – Hogy megnyugodjak, mielőtt dolgozni kezdek.

A barbár végigtapogatta nyelvével a fogait, mert úgy érezte, mintha a szája tele lenne valami anyaggal, valami piszkos anyaggal. Miután végigdolgozta az éjszakát a Zsiványkardban, visszatért a mólókhoz Morikkal, hogy folytassák az ivászatot. Mint általában, most is reggelig maradtak, aztán Wulfgar visszatámolygott a Zsiványkardba – lakó- és munkahelyére –, az ágyába.

De ez a lány, Delly Curtie, a felszolgálólány és Wulfgar szeretője, eljött hozzá. Valaha a barbár kellemes időtöltést látott a lányban, és gondoskodó barátot. Delly támogatta Wulfgart az első nehéz luskani napokban. Gondoskodott testi és lelki szükségleteiről, kérdezősködés és ítélkezés nélkül, s semmit sem kért cserébe. Mostanában azonban kezdett megváltozni a kapcsolatuk, szinte észrevétlenül. Most, hogy a barbár már jobban megtalálta helyét új életében, melyben állandóan Errtu gonoszságának emlékeivel küzdött, kezdte másképp látni a lányt.

Delly érzelmileg gyermek volt, segítségre szoruló kislány.

A húszas éveinek közepén járó Wulfgar jóval idősebb volt nála. Most hirtelen ő lett a felnőtt a kapcsolatban, és Delly szükségletei kezdték háttérbe szorítani a sajátjait.

– Ugyan már, biztosan van tíz perced rám, Wulfgar – húzódott közelebb a lány, és megsimogatta a fiú arcát.

Wulfgar megfogta a csuklóját és szelíden, de határozottan eltolta magától. – Hosszú volt az éjszaka – felelte. – És azt reméltem, hogy tudok egy kicsit pihenni, mielőtt elkezdem a munkát Aurumnnak.

– De én bizsergek...

– Pihennem kell – nyomott meg Wulfgar minden szótagot.

Delly elhúzódott tőle, és csábító tartása hirtelen hideg, közönyös lett. – Ahogy akarod – mondta keményen. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki meg akarja osztani velem az ágyamat?

Wulfgar válaszra sem méltatta. Csak azt mondhatta volna a lánynak, hogy őt aztán nem érdekli, hogy minden – az ivás, a verekedés – csak rejtőzködés, semmi több. Wulfgar valójában kedvelte és tisztelte Dellyt, és barátjának tartotta őt – vagyis annak tartotta volna, ha őszintén úgy gondolja, hogy lehetnek barátok. Nem akarta megbántani a lányt.

Delly reszketve, bizonytalanul állt Wulfgar szobájában. Hirtelen meztelennek érezte magát könnyű köntösében. Összefonta a karját maga előtt, kirohant és bevágta maga mögött az ajtót. Később hallatszott a kijárati ajtó csapódása is, és Wulfgar tudta, hogy az egész csak színjáték: Delly tudtára akarja adni, hogy elment, valaki más karjában keresni vigasztalást.

A barbár tudta, hogy a lány nem egyszerű eset, akiben több az érzelmi zűrzavar, mint benne, ha ez egyáltalán lehetséges.

Eddig még sosem jutottak idáig. Kezdetben oly egyszerű, oly közvetlen volt a kapcsolatuk: két ember, akiknek szükségük van egymásra. Mostanában viszont minden összegabalyodott, a szükségletek érzelmi béklyókká merevedtek. Dellynek szüksége volt Wulfgarra, hogy a barbár gondoskodjon róla, vigasztalja, csodálja, Wulfgar viszont tisztában volt azzal, hogy saját magáról sem tud gondoskodni, nemhogy másról. Delly azt akarta, hogy Wulfgar szeresse őt, a barbárban azonban nem maradt megosztható szeretet. Wulfgar számára csak a fájdalom és a gyűlölet maradt, Errtu és Abyss sötét emlékei, a hat év kínlódás tudata.

Wulfgar felsóhajtott és kidörzsölte az álmot a szeméből, aztán a palack után nyúlt, de üresen találta. Csalódott mordulással vágta a szoba sarkába, ahol darabokra tört. Egy pillanatra Delly arcát képzelte oda. A kép megdöbbentette, de nem lepte meg. Halványan arra gondolt, hogy Delly talán szándékosan bosszantotta fel, talán nem is ártatlan gyermek, hanem ravasz vadász. Amikor először jött, és vigaszt kínált, valójában csapdába akarta csalni? El akarta vetetni magát?

Azért akarta őt megmenteni, hogy egyszer majd őt mentsék meg nyomorúságos létéből, amit pincérlányként kikapart magának?

Wulfgar csak most látta, hogy az ujjai egészen elfehéredtek, annyira ökölbe szorítja őket. Tudatosan szétnyitotta a tenyerét, és jó pár mély lélegzetet vett. Ismét sóhajtott, megint megnyalta piszkos fogait, aztán felállt és kinyújtóztatta hatalmas testét. Mint minden reggel, most is úgy érezte, hogy egyre jobban fájnak az izmai, a csontjai. Végignézett roppant karjain, és látta, hogy most is figyelemreméltó izmai megereszkedtek, és bőre petyhüdtnek tűnik.

Milyen más is volt az élete régen a Jeges Szelek Völgyében, amikor az egész napot végigdolgozta Bruenorral, amikor köveket fejtett és emelgetett, vagy vadászni ment Drizzt-tel, és rohant, harcolt álló nap. Fárasztóak voltak az órák, telve testi fáradalmakkal, de a terhek csak testiek voltak, nem lelkiek. Akkor és ott nem fájt semmije.

A szíve feketesége, a fájó seb, az az oka mindennek.

Próbált visszagondolni azokra az elveszett évekre, amikor Drizzt és Bruenor mellett harcolt, dolgozott, vagy amikor Kelvin Halmának szélfútta lankáin futkározott, és Catti-brie-t kergette...

A lány gondolata hirtelen jéggé fagyasztotta és üressé tette, és ebbe az ürességbe azonnal betolakodtak Errtu képei. Egyszer a démon egyik szolgája, egy szörnyű szukkubusz felvette Catti-brie alakját, és Errtu meggyőzte Wulfgart, hogy sikerült elkapnia a lányt, aki ugyanolyan örök szenvedésre ítéltetett, mint Wulfgar maga, méghozzá őmiatta, Wulfgar miatt!

Errtu magához húzta a szukkubusz-Catti-brie-t, és Wulfgar iszonyodó tekintete láttára szétmarcangolta, aztán véres, undorító lakoma során felfalta.

Wulfgar kihagyó lélegzettel küzdötte vissza magát Catti-brie-hez, az igazi Catti-brie-hez. Valamikor szerette őt. Ő volt talán az egyetlen nő, akit valaha is szeretett, de úgy érezte, hogy örökre elvesztette. Elmehet Tízvárosba, hogy újra találkozzanak, de megsérült a kettejük közti kötelék, Errtu miatt és amiatt, ahogyan Wulfgar feldolgozta Errtu csapásait.

Az ablakon beszüremlő hosszú árnyékok elárulták, hogy a nappal a végéhez közeledik, és hamarosan újra indul a munka Arumn Gardpeck kidobólegényeként. A barbár nem hazudott Dellynek, amikor azt mondta, hogy pihenésre van szüksége – visszazuhant az ágyba és mély álomba merült.

Az éj már leszállt Luskanra, mire Wulfgar betámolygott a zsiványkard zsúfolt ivójába.

– Már megint késett, bár ez nem meglepő – jegyezte meg egy vékony, vizenyős tekintetű alak, bizonyos Pocsolya Josi, a kocsma egyik törzsvendége, Arumn Gardpeck jó cimborája, a fogadóshoz fordulva. – Ez az alak egyre kevesebbet dolgozik és egyre többet vedel.

Arumn Gardpeck, a kedves, de kemény és gyakorlatias főnök éppen elmondta volna a szokásos választ, hogy Josi csak fogja be a száját, de csakugyan nem vitathatta a férfi állítását.

Arumnnak rosszul esett látni, hogy Wulfgar egyre mélyebbre süllyed. Akkor zárta szívébe a fiút, amikor Wulfgar először jött Luskanba. Arumn kezdetben csak szembeötlő ereje miatt érdeklődött a barbár iránt – egy ilyen alak alaposan feljavíthatja az üzletet a város kíméletlen dokknegyedében. Első beszélgetésük után Arumn rájött, hogy nem pusztán üzleti jellegű az érdeklődése. Őszintén megkedvelte a barbárt.

Mindig Josi volt az, aki figyelmeztette a fogadóst a problémákra, aki emlékeztette, hogy ebből baj lehet.

– Szerinted most van napnyugta? – kérdezte Josi az ásítozó barbárt.

Wulfgar megtorpant és a kis emberre meredt.

– Már elmúlt a fél éjszaka – folytatta Josi, és hangja vádlóból hirtelen csevegőre váltott. – De én szemmel tartottam a helyet. Szétcsaptam volna köztük, ha van valami.

Wulfgar szkeptikusan méregette Josit. – Te még egy csapat döglött egér közt sem tudnál szétcsapni – jegyezte meg egy jóízű ásítás közepette.

Josi, az örök gyáva, lehorgasztotta a fejét, és kesernyésen elmosolyodott.

– Megállapodtunk a munkakezdés idejéről – szólt komolyan Arumn.

– És arról, hogy mire van szükséged – emlékeztette Wulfgar a fogadóst. – Te magad mondtad, hogy az én szerepem késő este kezdődik, mert a baj ritkán jön korán. Azt mondtad, hogy napnyugtakor kezdek, de igazából csak később van szükség rám.

– Van benne valami – biccentett Arumn, mire Josi felmordult. Szerette volna megbüntetve látni az izomkolosszust, aki átvette a helyét Arumn legjobb barátjaként.

– Megváltozott a helyzet – folytatta Arumn. – Hírnevet és jó sok ellenséget szereztél magadnak. Minden este későn jössz be, és... az ellenségeid ezt észreveszik. Félő, hogy egy este túl későn jössz, amikor már mindenki holtan hever.

Wulfgar hitetlenkedő arcot vágott, aztán elutasítóan legyintett.

– Wulfgar – kiáltott utána erőteljesen Arumn.

A barbár neheztelve visszafordult.

– Három üveg hiányzik tegnap éjszaka óta – mondta Arumn higgadtan, nyugodtan, minden aggodalom nélkül.

– Azt ígérted, annyit ihatok, amennyit akarok – felelte Wulfgar.

– Te igen – figyelmeztette Arumn. – De nem a sunyi kis barátod.

Minden szem a kocsmárosra meredt, mert Luskanban nem sokan mertek így beszélni a veszedelmes Morikról, a Csavargóról.

Wulfgar kuncogva csóválta a fejét. – Jó Arumn! Szeretnéd személyesen is megmondani Moriknak, hogy nem látod szívesen egy-egy italra?

Arumn összehúzta a szemét, és Wulfgar egy pillanatig állta a tekintetét.

Delly Curtie épp ekkor lépett be a terembe kisírt szemmel.

Wulfgar a lányra pillantott és némi bűntudatot érzett, de ezt a világért sem vallotta volna be nyilvánosan. Megfordult és ment a dolga után, hogy megfenyegessen egy hangoskodó részeget.

– Úgy játszik a lánnyal, mint egy hangszerrel – áskálódott Josi Arumnnak.

Arumn csalódottan felsóhajtott. Kedvelte Wulfgart, de a barbár egyre agresszívebb viselkedése kezdte aláásni ezt az érzést. Dellyt szinte a lányának tekintette. Ha Wulfgar játszik vele, és nem törődik az érzéseivel, akkor vele, Arumnnal gyűlik meg a baja.

Arumn épp időben pillantott Dellyről Wulfgarra, hogy lássa, amint a barbár a nyakánál fogva felemeli a hangoskodót, az ajtóhoz cipeli és kilódítja az utcára.

– Az a fickó nem csinált semmit – jegyezte meg Josi. – Ha Wulfgar tovább csinálja ezt, egyetlen vendéged sem marad.

Arumn erre csak sóhajtott.

Három alak az ivó másik sarkából ugyancsak érdeklődéssel figyelte a barbár ténykedését. – Ez nem lehet – morogta egyikük, egy ösztövér, szakállas fickó. – Ennyire nem lehet kicsi a világ.

– Pedig az – felelte a középső. – Te nem voltál ott a Tengeri Szellemen az ő idejükben. Én sosem fogom elfelejteni Wulfgart. Vele hajóztam egész végig Vízmélyétől Memnonig, aztán vissza, és jócskán akadt dolgunk kalózokkal az úton.

– Úgy tűnik, jó hasznát lehetett venni a kalózok ellen – szólt közbe Waillan Micanty, a harmadik.

– Az már igaz – felelte a középső. – De azért nem olyan jó, mint a cimborája. Azt te is ismered. Sötét bőrű fickó, kicsi és finom, de veszedelmesebb, mint egy sebzett sahuagin, és fürgébb bárminél azokkal a pengéivel.

– Drizzt Do'Urden? – kérdezte a sovány. – Ez a nagydarab együtt járkált a sötételffel?

– Igen – felelte a középső. Szélesen elvigyorodott, hogy a középpontban lehet, és hogy felidézheti az izgalmas utazást Wulfgarékkal.

– És mi van Catti-brie-vel? – kérdezte Waillan, aki – a legénység összes többi tagjával egyetemben – le volt nyűgözve a gyönyörű és harcedzett lánytól, alighogy Catti-brie és Drizzt csatlakoztak hozzájuk. Drizzték hónapokig hajóztak a Tengeri Szellemen, és mennyivel könnyebb volt velük együtt elbánni a kalózokkal!

– Catti-brie Baldur Kapujától délre jött közénk – kezdte a mesemondó. – Egy törpével jött, Bruenor királlyal, Mithril Csarnok urával, egy égő szekéren. Soha nem láttam ahhoz foghatót. A törpe egyenesen nekiment az egyik kalózhajó vitorlájának, amivel éppen harcoltunk. Egyedül elsüllyesztette az egész hajót, és még tele volt harci kedvvel, amikor kihúztuk a vízből.

– Ne lódíts – intette a sovány.

– Nem, én is halottam a történetet – szólt közbe Waillan Micanty – magától a kapitánytól, és Drizzt-től meg Catti-brie-től.

A sovány ember elhallgatott. Némán figyelték Wulfgar mozgását.

– Biztos, hogy ő az? – kérdezte az ösztövér. – Ő az a Wulfgar fiú?

Alig mondta ki ezt, Wulfgar elővette Égisz-agyart, hogy a falhoz támassza.

– A mindenségit, ez ő – szólt a második. – Ezt a kalapácsot nem lehet elfelejteni. Egy árbocot szét tudott törni vele, és száz lépésről eltalálta a kalózok szemét.

Wulfgarnak eközben rövid vitája támadt egy vendéggel.

A barbár egy könnyed mozdulattal torkon ragadta partnerét és a levegőbe emelte. Nyugodt léptekkel az ajtóhoz ment vele, és kidobta az utcára.

– A legerősebb ember, akit valaha is láttam – jegyezte meg a középső tengerész, és társai nem ellenkeztek. Iszogattak tovább és nézték a barbárt, aztán siettek értesíteni kapitányukat arról, hogy kit láttak.

Deudermont kapitány elgondolkodva morzsolgatta takaros szakállát, miközben Waillan Micanty elbeszélését emésztette. Nagyon nem értette a dolgot. Mikor Drizzték velük hajóztak, elmesélték neki Wulfgar pusztulását. A történet mély hatást gyakorolt Deudermont kapitányra, aki annak idején, a memnoni úton összebarátkozott a barbárral.

Drizzték állították, hogy Wulfgar halott, és Deudermont így is hitte. Most pedig egy megbízható tengerésze azt mondja, hogy a barbár nagyon is él és dolgozik a Zsiványkardban, Deudermont egyik kedves helyén.

A kapitányban felidéződött első találkozása a barbárral és Drizzt-tel a vízmélyei Sellő kocsmában. Wulfgar elkerülte a harcot egy Bungo nevű notórius verekedővel. Micsoda nagyszerű tettet hajtottak végre Drizzték később, amikor megmentették apró félszerzet barátjukat egy calimporti pasa karmaiból, hogy aztán visszaszerezzék Mithril Csarnokot a Harcpöröly klánnak. Hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy Wulfgar hivatásos verekedőként dolgozzon Luskan egy harmadrendű kocsmájában.

Főleg azután, hogy Drizzték szerint halott.

Deudermont utolsó közös útjukra gondolt, amikor egy távoli szigetre indultak. Egy vak jós különös fejtörőt mondott Drizztnek, azzal kapcsolatban, akit elveszteni vélt. Deudermont utoljára akkor látta Drizztéket, amikor elváltak egy tavon, a szárazföld belsejében, ahová a Tengeri Szellem önhibáján kívül került.

Wulfgar életben lenne? Deudermont már túl sokat megélt ahhoz, hogy rögtön elvesse ezt a lehetőséget.

Mégis valószínűnek tartotta, hogy matróza téved. Nem sok északi barbárt láthatott életében, és azok mind nagydarabok, erősek és szőkék. Egyik olyan, mint a másik. A Zsiványkardban lehet valami barbár a kidobó, de nem Wulfgar az.

Tovább nem is foglalkozott ezzel, hisz meg kellett látogatnia a város előkelőségeit. Három nappal később viszont, amikor Luskan egyik nemesi családjának asztalánál vacsorált, szóba került a város legnagyobb bajkeverőinek halála.

– Sokkal jobban megvagyunk Fanyüvő nélkül – jegyezte meg az egyik vendég. – Mindig csak a kötözködésen járt az esze.

– Egyszerű zsivány volt, semmi több – felelte egy másik. – És nem is olyan kemény.

– Legyűrte az a vágtató lovat is – erősködött az első. – A saját szememmel láttam!

– De nem tudta legyűrni Arumn Gardpeck új legényét – vágott vissza a másik. – Amikor megpróbált tengelyt akasztani vele, úgy repült ki a Zsiványkardból, hogy még az ajtófélfát is magával vitte.

Deudermont felfigyelt.

– Hát igen – helyeselt a másik. – Az a fickó szinte emberfelettien erős, és micsoda kalapácsa van! A legcsodálatosabb fegyver, amit életemben láttam.

A kalapács említésére Deudermont alaposan félrenyelt, mert jól emlékezett Égisz-agyar képességeire. – Mi a neve? – érdeklődött.

– Kinek?

– Arumn Gardpeck legényének.

A két vendég összenézett, és a vállukat vonogatták. – Valami Wolf-izé, azt hiszem – mondta az egyik.

Mikor elhagyta a nemes házát, Deudermont nem ment vissza a hajóra, hanem a hírhedett Félhold utca felé vette útját, a Zsiványkard környéke felé. Habozás nélkül benyitott a kocsmába, és leült az első üres asztalhoz. Még el sem helyezkedett, már észrevette a nagydarab alakot. Kétségkívül Wulfgar volt az, Beornegar fia. A kapitány sosem ismerte túl behatóan Wulfgart, ráadásul hosszú évek óta nem is találkozott vele, de a dolog nem lehetett kérdéses. A nagyság, az erő kisugárzása és a jeges kék szemek nem hazudtak. Lerongyolódott, kusza szakállt viselt és piszkos ruhákat, de Wulfgar volt az.

A barbár egy pillanatra viszonozta a kapitány pillantását, de nem csillant felismerés a szemében, amikor elfordult. Deudermont csak biztosabb lett a dolgában, amikor meglátta a csodás kalapácsot, Égisz-agyart, a barbár széles hátára szíjazva.

– Inni akarsz, vagy verekedni?

Deudermont felnézett, és egy lányt pillantott meg az asztal mellett, tálcával a kezében.

– Nos?

– Verekedni? – visszhangozta értetlenül a kapitány.

– Úgy bámulod – íntett a lány Wulfgar felé. – Sokan jönnek ide verekedni, és sokat visznek el hordágyon. De neki mindegy, ha harcolni akarsz, vagy ha éppen meg is ölöd.

– Én nem akarok verekedni – felelte Deudermont. – De mondd csak, mi a neve?

A lány szortyintott és megcsóválta a fejét. Ingerültnek látszott, de nem lehetett tudni, miért. – Wulfgar – felelte. – És mindnyájan jobban jártunk volna, ha soha nem jön ide. – Ezzel elment. Meg sem kérdezte a vendéget, hogy mit iszik.

Deudermont többet nem is törődött vele, hanem megint a barbárt nézte. Hogyan került ide Wulfgar? Miért nem halott? És hol vannak Drizzték?

Türelmesen üldögélt és figyelte a forgalmat, egészen hajnalig, amikor rajta és egy sovány fickón kívül minden vendég kezdett hazaszállingózni.

– Ideje menni – kiáltotta oda neki a fogadós. Mikor Deudermont nem mozdult, a verőlegény elindult az asztala felé.

Wulfgar a kapitány fölé tornyosult. – Mehetsz a saját lábadon, de repülhetsz is – mondta sötéten. – Te döntöd el.

– Messzire jutottál azóta, hogy kalózok ellen harcoltál Baldur Kapujától délre – jegyezte meg a kapitány. – Bár kérdés, hogy milyen irányba.

Wulfgar oldalra billentette a fejét, és szemügyre vette a vendéget. A felismerés halovány, igen halovány szikrája villant át az arcán.

– Hát már elfelejtetted a déli utunkat? – faggatta Deudermont. – A harcot Pinochettel, a kalózzal, és a tüzes szekeret?

Wulfgarnak tágra nyílt a szeme. – Honnan tudsz te ezekről a dolgokról?

– Hogy honnan? – visszhangozta hüledezve a kapitány. – Azért, Wulfgar, mert az én hajómon utaztál Memnonig és vissza. Aztán a barátaid, Drizzt és Catti-brie újra velem hajóztak, nem is olyan régen, és azt hitték, hogy meghaltál.

A barbár hátratántorodott, mintha arcul csapták volna.

Érzelmek kusza kavargása tükröződött a tekintetében, minden, a nosztalgiától a megvetésig. Sokáig próbált magához térni a megpróbáltatásból.

– Tévedsz, jóember – mondta végül Deudermontnak. – A nevemmel és a múltammal kapcsolatban is. Ideje távoznod.

– De Wulfgar – akart ellenkezni Deudermont. Összerezzent, amikor egy másik ember, egy apró, sötét, baljós alak termett mögötte, noha ő egyetlen lépés zaját sem hallotta.

Wufgar a kis emberre pillantott, aztán intett Arumn felé.

A fogadós egy pillanatnyi tétovázás után a pult alá nyúlt és előszedett egy üveget, majd Morik felé dobta, aki ügyesen elkapta.

– Na, mész vagy repülsz? – kérdezte Wulfgar újra. Hangja üressége, közönye szíven ütötte Deudermontot, s elárulta neki, hogy a barbár nem fog habozni kihajítani őt, ha nem mozdul azonnal.

– A Tengeri Szellem még vagy egy hétig itt horgonyoz – állt fel Deudermont. – Bármikor szívesen látunk, akár vendégként, akár hajósként, mert én viszont nem felejtek – jelentette ki, és szavai lógva maradtak a levegőben, ahogy kilépett a fogadóból.

– Ez meg ki volt? – kérdezte Morik, miután Deudermontot elnyelte a sötét luskani éj.

– Egy ostoba – felelte a barbár. Odament a pulthoz és tüntetően előszedett még egy üveget. Arumnról Dellyre pillantott, aztán Morik kíséretében elhagyta a kocsmát.

Deudermont kapitány előtt hosszú út állt a kikötőig. Luskan éjszakájának képei, hangjai körbefogták – a kocsmákból kiszűrődő tompa hangok, kutyaugatás, suttogások sötét sarkokból –, de Deudermont alig hallotta őket, annyira elmerült saját gondolataiban.

Szóval Wulfgar csakugyan él, és rosszabb állapotban van, mint ahogy legrosszabb álmaiban elképzelhette volna. A kapitány komolyan gondolta, hogy szívesen látja Wulfgart a legénység soraiban, de sejtette, hogy a barbár nem fogja elfogadni az ajánlatot.

Mit lehet most tenni?

A kapitány szeretett volna segíteni Wulfgaron, de eleget tapasztalt már ahhoz, hogy tudja: nem segíthet olyan valakin, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta.

– Ha legközelebb elhúzódik a vacsorameghívásod, üzenj – hallatszott a feddő üdvözlés, amikor a kapitány a hajóhoz ért. Robillard és Micanty álltak a korlátnál.

– Nem kéne egyedül járkálnod – morgott Waillan Micanty, de a kapitány csak legyintett.

Robillard is aggodalmaskodott. – Hány ellenséget szereztünk az elmúlt évek alatt? – tette fel a kérdést. – Hányan adnának zsáknyi aranyat a fejedért?

– Azért tartok varázslót, hogy vigyázzon rám – felelte Deudermont, és elindult fölfelé a rámpán.

Robillard szortyintott. – Hogy vigyázzak rád, ha azt sem tudom, hol vagy?

Deudermont elvigyorodott. – Ha engem nem tudsz megkeresni mágikus úton, hogyan találod meg azokat, akik ártani akarnak nekem?

– Akkor is igazunk van, kapitány – szólt közbe Waillan, miközben Robillard mélyen elvörösödött. – Sokan találkoznának veled szívesen egy elhagyott sikátorban.

– Tartsam itt az egész legénységet? – kérdezte Deudermont.

– Senki ne hagyja el a hajót, mert félünk a kalózok barátainak bosszújától?

– Kevesen hagyják el magányosan a Tengeri Szellemet – ellenkezett Waillan.

– És még kevesebbet ismernek annyira, hogy a kalózok célpontja legyen – fröcsögte Robillard. – Ellenfeleink nem támadnak rá egy jelentéktelen, pótolható matrózra, mert ezzel csak magukra vonnák Deudermont és Vízmélye urainak haragját, a kapitány azonban megéri a kockázatot. – A varázsló nagyot sóhajtott, és parancsnokára meredt. – Nem szabadna egyedül járkálnod – jelentette ki.

– Meg kellett néznem egy régi barátot – mentegetődzött Deudermont.

– Wulfgart, ugye? – kérdezte a jó megfigyelő varázsló.

– Azt hittem, őt – felelte Deudermont keserűen, és elvonult a kabinjába.

Túl kicsi és túl mocskos volt ez a hely ahhoz, hogy egyáltalán neve legyen – Luskan legrosszabb söpredékének találkozóhelye. Jobbára tengerészek gyülekeztek itt, akiket nagyurak vagy dühös családok kerestek undok bűnökért. Okkal tartottak attól, hogy ha nyíltan járnak az utcán bárhol, ahol kikötnek, megölik vagy letartóztatják őket. Ezért ilyen odúkban húzták meg magukat, eldugott hátsó helyiségekben, kényelmesen közel a dokkokhoz.

Morik, a Csavargó jól ismerte ezeket a helyeket, mert annak idején, fiatal korában őrszemként szolgált az egyik legveszedelmesebb ilyen intézménynél. Mostanában nem sűrűn járt ilyen helyekre. A civilizáltabb helyeken tisztelték és félték a nevét, és Morik felettébb élvezte ezt. Itt viszont csak egy gazember volt a többi közt, piti tolvaj a bérgyilkosok fészkében.

Ezen az éjszakán mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy elmenjen egy ilyen lyukba, amikor a híres Tengeri Szellem kapitánya felbukkan, hogy beszéljen Wulfgarral.

– Milyen magas? – kérdezte Cápa Creeps, a Morik asztalánál ülő két zsivány egyike. Creeps vén tengeri medve volt, szélcserzett arcán kusza szőrpamacsokkal és fél szemmel.

Fixkar Creepsnek is nevezték, mert jobban szerette a bicskáját, mint a bukszáját nyitogatni. Annyira fogához verte a garast, hogy még kötőt sem vásárolt hiányzó szemére. Az üres szemgödör sötéten meredt Morikra a Creeps fejére kötött kendő alól.

– Nálam másfél fejjel magasabb – felelte Morik. – Talán kettővel.

Creeps kalóztársára, egy különös alakra pillantott. A fickónak sűrű fekete hajzat ékeskedett a feje tetején, arcát, nyakát és egyéb látható bőrfelületeit pedig tetoválások borították – s mivel mindössze egy tigrisbőr szoknyaféleséget viselt, szinte az egész teste látszott. Morik már a látásába is beleborzongott, mert bár nem sok biztosat tudott Creeps társáról, annyit mégis hallott, hogy ez az alak, Tee-a-nicknick, csak félig ember, félig viszont qullan, azaz egy ritka és veszedelmes harcos faj leszármazottja.

– A Tengeri Szellem a kikötőben áll – jegyezte meg Creeps.

A Csavargó bólintott, hisz maga is látta a háromárbocost idefelé jövet.

– Szakállas – tette hozzá Morik.

– Egyenesen ül? – kérdezte a tetovált kalóz.

Morik értetlenül meredt rá.

– Egyenesen ül a széken? – világította meg a kérdést Creeps.

– Úgy, mint aki karót nyelt?

Morik elmosolyodott és bólintott.

– Hát, jól kihúzza magát.

A két kalóz újra összenézett.

– Úgy tűnik, ez Deudermont – szólt Creeps. – Az a kutya. Sokért nem adnám, ha elvághatnám a nyakát. Sok barátomat küldte a tenger fenekére, és meg is károsított minket.

A tetovált kalóz azzal fejezte ki egyetértését, hogy degesz erszényt rakott ki az asztalra. Morik csak most vette észre, hogy hirtelen minden beszélgetés abbamaradt a helyiségben és minden szem rájuk mered.

– Gondolom, tetszik, amit látsz, Morik – intett az erszény felé Creeps. – A tiéd lehet, ez is, meg még tízszer ennyi – Creeps hirtelen felpattant, kirúgva maga alól a széket. – Hogy is van, cimborák? – rikkantotta. – Kinek van egy aranya, vagy tíz, Deudermont fejéért?

Éljenzés hullámzott végig a menedékhelyen, és szitkok záporoztak a Tengeri Szellem legénységére.

Morik alig hallotta mindezt, annyira lekötötte a teli erszény látványa. Deudermont eljött meglátogatni Wulfgart. Mindenki, aki itt van, és még jó páran hajlandóak bedobni néhány aranyat. Deudermont jól ismeri a barbárt és bízik benne. Ezer arany. Vagy tízezer? Morik és Wulfgar közel férkőzhetnek Deudermonthoz, méghozzá könnyen. Morik mohó tolvaj-agyában csak úgy kavarogtak a lehetőségek.

2. fejezet

A bűbáj

Szökdécselve ment az utcán, mint egy kislány, mégis látszott rajta, hogy nő. Csillogó fekete haj verdeste a vállát, és zöld szemei úgy ragyogtak, mint a mosolya.

Épp most beszélt vele, Jaka Sculival, akinek olyan kék a szeme és olyan barna az a göndör haja. Már a beszélgetés puszta tényétől is táncosak lettek a léptei, elfeledkezett az ócska cipőjén beszivárgó sárról, az ízetlen vacsoráról, ami szülei szegényes asztalánál várja. Most semmi sem számított, sem a bogarak, sem a piszkos víz, semmi. Beszélhetett Jakával, és már ettől felmelegedett, megpezsdült. Kicsit félt, de ugyanakkor elevenség is eltöltötte.

A sors apró iróniája volt, hogy ugyanaz az érzés, melyet felszabadított a találkozás a merengő Jakával, egy másik tekintetet is magára vonzott.

Lord Feringal Auck szíve sok különböző nőért megdobbant már élete huszonnégy éve során, főként kereskedők leányaiért, kiknek atyja újabb biztos révet keresett Luskantól északra is. A falu közel esett a Világ Hátán keresztülvezető egyik legjártabb úthoz, ahol pihenni és költekezni lehetett a veszedelmes úton Tízvárosból, vagy afelé.

Feringal Aucknak még sosem esett ilyen nehezére rendezni a lélegzetvételét. Szinte levegőért kapkodott, ahogy mélyen kihajolt díszes kocsijának ablakán.

– Feri, a fenyők elkezdték szórni sárga porukat a szélbe – hallatszott Priscilla hangja, aki Feringal nővére volt, s egyedül ő szólította Ferinek, öccse legnagyobb bosszúságára. – Gyere vissza a kocsiba! Tele van porral a levegő. Tudod te is, milyen szörnyű...

Az asszony elhallgatott és szemügyre vette testvérét, főleg azt, ahogy bámul.

– Feri! – rázta meg a fiút. – Feri!

– Ki ez a lány? – kérdezte Auckney lordja, mintha nem is hallotta volna a nővérét. – Ki ez az angyali teremtés, a szépség istennőjének földi megtestesülése, a legtisztább vágyak képmása, a csábítás jelenése?

Priscilla félretolta az öccsét és kidugta fejét az ablakon.

– Ki, az a kódis? – kérdezte hitetlenkedve, érezhető megvetéssel.

– Tudnom kell – Lord Feringal ezt inkább dalolta, mint mondta. Rezzenetlen tekintete a szökdécselő lányra tapadt, aki azonban eltűnt a szeme elől egy kanyar után.

– Feri! – feddte Priscilla. Úgy tett, mintha pofon akarná ütni öccsét, de nem fejezte be a mozdulatot.

Auckney ura egy pillanatra lerázta magáról szerelmes kábulatát, és keményen, már-már fenyegetően meredt a nővérére.

– Megtudom, ki ő – erősködött.

Priscilla Auck hátradőlt az ülésen és nem szólt többet, pedig őszintén megdöbbentette öccse szokatlan érzelmi kitörése.

Feringal szelíd, csendes lélek volt, akit könnyedén manipulált ravasz, tizenöt évvel idősebb nővére. Az immár negyvenedik életévéhez közelítő Priscilla nem volt férjnél. Valójában sosem érdekelték a férfiak a testi szükségleteinek kielégítésén túl. Az édesanyjuk meghalt, mikor megszülte Feringalt, apjuk öt évvel később távozott az élők sorából, minek következtében Priscilla – és apjuk tanácsadója, Temigast – lettek az uradalom sáfárai, amíg Feringal fel nem nő. Priscilla mindig is élvezte ezt a helyzetet, s Feringal hiába lett nagykorú, nővére szava maradt a döntő Auckney vezetésében. Priscilla sosem akart idegent behozni a családba, és testvérétől is ugyanezt várta.

Priscilla ingerülten nézett a lány felé, pedig már nem láthatta. Kocsijuk átzötykölődött egy kis kőhídon, mely átvezetett az Auck kastély apró szigetére.

Akárcsak Auckney kétszáz lakosú kis faluja, maga a vár is szerény épület volt. Egy tucat szoba állt a család és Temigast rendelkezésére, s további öt a fél tucat szolga és tíz katona számára, akik a kastélyban szolgáltak. Két alacsony és zömök torony ékesítette a kastélyt, alig magasabbak tizenöt lábnál, mert Auckney-ban mindig erős szél fújt. Közszájon forgott a tréfa, hogy ha egyszer abbamaradna a szél, a falusiak hasra esnének, annyira hozzászoktak már, hogy rádőlnek a fuvallatra.

– Gyakrabban kellene kimozdulnom a kastélyból – jegyezte meg Lord Feringal, amikor beléptek a hallba, majd a nappaliba, ahol az öreg Temigast ispán festegette számos, soha be nem fejezett tájképeinek egyikét.

– Úgy érted, a faluba? – kérdezte nyilvánvaló gúnnyal Priscilla. – Vagy a földekre? Mindegyik egyformán mocskos és sáros.

– A sárban még fényesebben ragyog a drágakő – sóhajtott fel szívszaggatóan a szerelmes lord.

Az ispán felvonta szemöldökét a különös párbeszéd hallatán, s felpillantott festményéből. Temigast Vízmélyén töltötte ifjúsága java részét, s középkorú férfiként érkezett Auckney-ba mintegy harminc évvel ezelőtt. A világtól elzárt Auckney-ban nagyviláginak számító Temigast könnyen beférkőzött az uraság, Tristan Auck kegyeibe, és tanácsadó, majd ispán lett.

A nagyvilági tapasztalat most hasznára vált, mert felismerte az okot Feringal sóhajtozása mögött.

– Csak egy lány volt – ellenkezett Priscilla. – Egy gyermek, méghozzá elég piszkos – Temigastra pillantott támogatásért, mert látta, hogy az öreg fülel. – Attól tartok, hogy Feringal megperzselődött – magyarázta. – Mégpedig egy parasztlánytól. Auckney lordja egy piszkos, büdös parasztlányt kíván.

– Nahát – szólt Temigast, döbbenetet színlelve. Az ő fogalmai szerint – és bárki más szerint, aki nem Auckney-ba való –, Auckney lordja csaknem maga is parasztnak számított.

Itt szólt közbe a történelem: a kastély immár hatszáz éve állt, s a Dorgenastok építették, akik az első kétszáz évben uralkodtak itt. Később, beházasodás révén, az Auckok kezébe került.

De ugyan min uralkodtak? Auckney a kereskedelmi úthálózat peremén feküdt, délre a Világ Hátának legnyugatibb nyúlványaitól. A legtöbb kereskedő, aki Tízváros és Luskan között közlekedett, tökéletesen elkerülte ezt a helyet. Jobbára a közvetlen hágón mentek át, messze keletre innen. De még azok is, akik nem kockáztatták meg az őrizetlen, vad hágót, inkább egy másik helyen haladtak át, Hundelstone-on, melynek lakossága hatszorosa volt Auckney-énak, és értékesebb készletekkel, mesteremberekkel rendelkezett.

Hiába volt parti település, Auckney túlságosan északra esett a hajós kereskedelem számára is. Csak egy-egy hajó – főleg halász – vetődött be néha a kikötőbe, jobbára javításra.

Némelyik halász meg is telepedett itt, a lakosság azonban így is nagyjából állandó maradt azóta, hogy a kalandor Lord Dogenast és hívei – egy kisebb, ám sikertelen hatalmi harc vesztesei, Vízmélye másodrangú uralkodó családjai között – megalapították a települést. A jelenlegi kétszáz fős lakosság sosem látott csúcsot jelentett (főként a hundelstone-i gnómok beáramlása következtében), hisz sokszor ennek a felére is leapadt. A faluban szinte mindenki rokonságban állt egymással, kivéve persze a földesurakat, akik általában máshonnan hoztak házastársat.

– Nem tudsz feleséget találni magadnak Luskan jó családjai között? – kérdezte Priscilla. – Vagy egy pénzes kalmár famíliájából? Még jól is jönne egy busás hozomány.

– Feleséget? – nevetett Temigast. – Nem korai még egy kissé?

– Egyáltalán nem – felelte Feringal. – Én szeretem azt a lányt. Tudom, hogy így van.

– Ostoba! – jajdult fel Priscilla, de Temigast csillapítólag megveregette a vállát.

– Hát persze, uram – mondta az ispán. – De a nemesek házassága legtöbbször sajnos nem a szerelemről szól, hanem rangról, vagyonról és szövetségről – magyarázta szelíden Temigast.

Feringalnak kerekre tágult a szeme.

– De hát én szeretem! – erősködött.

– Akkor vedd a szeretődnek – vélte logikusan Temigast. – Játékszernek. Egy magadfajta rangú ember megérdemel legalább egy ilyet.

Feringal nem tudott szólni, csak nyelte a dagadó gombócot a torkában, és elrohant a szobájába.

– Megcsókoltad? – kérdezte Tori, a fiatalabbik Ganderlay-nővér, és kuncogott már a gondolatra is. Tori mindössze tizenegy éves volt, és éppen csak kezdte felfogni a különbséget a lányok és fiúk között. Tudása azonban rohamosan bővült, amióta hat évvel idősebb nővére, Meralda szemet vetett Jaka Sculira, akinek finom vonásai, hosszú szempillái és réveteg kék szemei voltak.

– Nem, dehogy – felelte Meralda, és hátravetette hosszú fekete fürtjeit olívaszín arcából, az arcból, amely rabul ejtette Auckney lordjának szívét.

– De akartad – incselkedett Tori nevetve, és Meralda is vele nevetett, félig beismerésként.

– Igen.

– És meg is akartad érinteni – folytatta a húgocska. – Megölelni és megcsókolni! Drága, édes Jaka – cuppantott a levegőbe Tori, és a karjait keresztezve a saját vállára tette a kezeit, hogy hátrafordulva úgy nézzen ki, mintha valaki ölelné.

– Hagyd már abba – legyintette meg játékosan Meralda a húgát.

– De hát még csak meg sem csókoltad – ellenkezett Tori.

– Miért nem, ha akartad? Ő nem akarta ugyanúgy?

– Azért, fogy még jobban akarja – magyarázta Meralda. – És ha váratom, akkor könyörögni fog. Ha könyörög, mindent megkapok tőle, amit csak akarok, és még többet is.

– Hogyhogy többet? – kérdezte zavartan Tori.

– Azt, hogy feleségül vegyen – bökte ki Meralda.

Tori teljesen megdöbbent. Fogta szalmával tömött párnáját, és fejbe vágta vele a nővérét. – Azt már nem! – kiáltotta, túlságosan is hangosan.

A szobájuk függönye föllebbent, és apjuk, Dohni Ganderlay lépett be – tagbaszakadt, erős ember, akit barnára sütött a nap a tőzegföldeken.

– Már rég aludnotok kéne – morogta Dohni.

A lányok azonnal az ágyra dobták magukat, és fülükig húzták a durva szövettakarót, de végig kuncogtak.

– Most aztán vége a bohóckodásnak! – rikkantotta Dohni, és játékosan a lányokra vetette magát. Egy darabig birkóztak, aztán a két lány és szeretett apjuk összeölelkezett.

– Most pedig aludjatok – mondta elkomorodva Dohni. – Anyátok nincs jól, és a nevetgélésetektől nem tud aludni. – Megcsókolta gyermekeit és elment. A lányok tekintettel voltak anyjukra, aki csakugyan a szokásosnál is rosszabbul érezte magát, és elcsendesedtek.

Meralda vallomása különös és nyugtalanító volt Tori számára. Nem tudta, mit gondoljon arról, hogy Meralda esetleg férjhez megy és elhagyja a házat, de ugyanakkor izgatta az a kilátás, hogy hamarosan ő is felnőtt nő lesz, mint a testvére.

Meralda gondolatai eközben vadul száguldottak. Csókolózott már fiúval, sőt, többel is, de csak kíváncsiságból vagy hencegésből. Ez volt az első eset, hogy csakugyan vágyott megcsókolni valakit. És mennyire akarta csókolni Jaka Sculit!

Hogy aztán végigsimíthasson göndör haján, szőrtelen arcán...

Meralda melengető álmok közepette szunnyadt el.

Egy sokkal kényelmesebb ágyban, egy díszesebb szobában, nem messze tőle, Lord Feringal befészkelte magát puha tollpárnái közé. Szeretett volna az álmok világába menekülni, ahol levetkőzheti fojtogató helyzetét, ahol azt tehet, amit akar, a nővére vagy az öreg Temigast befolyása nélkül.

Talán túlságosan is akarta ezt a menekülést, mert nem lelt nyugalomra hatalmas, puha ágyában. Annyit forgolódott, hogy a tollpaplan csomókba tömörödött a lábánál. Szerencsés módon egy párnát szorított magához, ami enyhítette az esést, amikor legurult a kemény padlóra.

Feringal fáradságosan kibogozta magát az ágyneműből, és járkálni kezdett a szobában. A fejét vakargatta, és nyugtalanabb volt, mint bármikor életében. Mit művelt vele ez a bűverő?

– Egy csésze meleg kecsketej – morogta, arra gondolva, hogy ez majd lenyugtatja és elaltatja. Feringal kiosont a szobájából és elindult a keskeny lépcsőn. Félúton hangokat hallott lentről.

Megtorpant, amikor felismerte Priscilla orrhangját, aztán nevetés hallatszott: a nővére és a vén, szortyogó Temigast nevetését. Feringal valami furcsát érzett, a hatodik érzéke elárulta neki, hogy amazok az ő rovására mulatnak. Még csendesebben folytatta útját, le az első szint mennyezete alá, elrejtőzve a korlát mögött.

Priscilla a díványon ült és kötögetett, az öreg Temigast pedig egy karosszékben üldögélt, kezében whiskys pohárral.

– De hát én szeretem őt! – jajongta Priscilla színpadiasan –, nem tudok élni nélküle!

– Eddig egész jól elvoltál – ment bele a játékba Temigast.

– De fáradt vagyok, jó ispán – kényeskedett Priscilla, nyilvánvalóan az öccsét utánozva. – A szeretkezés már önmagában is nagy erőfeszítés!

Temigast beleköhögött a poharába, Priscillából pedig kirobbant a nevetés.

Feringal nem bírta tovább. Lerohant a lépcsőn. – Hogy meritek? – csikorogta remegő ajkakkal. – Így kigúnyolni engem!

– Csak egy kis tréfa, uram – magyarázkodott erőtlenül Temigast. – Semmi több.

Feringal ügyet sem vetett a magyarázatra, és dühét a nővére ellen fordította. – Mit tudsz te a szerelemről? – rivallt rá Priscillára. – Sosem volt egy kellemes gondolatod sem nyomorúságos életedben. Még csak elképzelni sem tudod, milyen lehet együtt lenni egy férfival, nem, nővérkém?

– Kevesebbet tudsz, mint gondolnád – vágott vissza Priscilla. Letette a kötését és fel akart állni. Csak Temigast keze tartotta vissza. Az öreg megfogta a térdét, és ez mintha lecsillapította volna az asszonyt. Az ispán tekintete figyelmeztette, hogy válogassa meg a szavait, és tartson meg egy bizonyos titkot.

– Kedves lordom – kezdte az ispán csendesen. – Semmi baj nincs a vágyaiddal. Épp ellenkezőleg: ez az egészségjele, még ha kissé késve is. Nem kétlem, hogy fáj a szíved azért a parasztlányért, és semmi rossz nincs abban, ha a szeretőddé teszed. Bőven akad erre példa Auckney korábbi urainál és más királyságokban is.

Feringal mélyet sóhajtott és a fejét rázta, miközben Temigast tovább duruzsolt. – De hát én szeretem – erősködött. – Nem tudjátok ezt megérteni?

– Hisz nem is ismered – szólt közbe Priscilla. – Biztosan tőzeget termel és mindig piszkos a keze.

Feringal tett egy fenyegető lépést a nővére felé, de Temigast, korához képest meglepő fürgeséggel közéjük állt, s szelíden egy székbe nyomta a fiatalembert. – Én hiszek neked, Feringal. Szereted, és meg akarod menteni.

Ez meglepte Feringalt.

– Megmenteni? – hüledezett.

– Persze – folytatta Temigast. – Te vagy a lord, Auckney ura, és csakis neked áll hatalmadban kiemelni ezt a lányt a nyomorból.

Feringal egy darabig gondolkodott.

– Igen – bólintott végül.

– Láttam én már ilyet – csóválta a fejét Temigast. – Gyakori kórság ez fiatal urak között, ez a vágy, hogy megmentsenek egy-egy parasztot. Majd elmúlik, Lord Feringal, és hidd el, hogy teljes mértékben kiélvezheted majd a lány társaságát.

– Lealacsonyítod az érzéseimet – vádaskodott Feringal.

– Én csak az igazságot mondom – vágott vissza Temigast.

– Nem! – csattant fel Feringal. – Mit tudhatsz te az én érzéseimről, öreg? Soha nem szerettél még igazán nőt, ha ilyesmit javasolsz. Nem tudhatod, mi lángol bennem.

Ez a megjegyzés valamiért érzékeny pontot ért. Az öreg elnémult és összepréselte a száját. Visszaült a helyére, és üres tekintettel meredt Feringalra.

Az ifjú lord azonban nagy felhevültségében nem hátrált meg a pillantása elől. – Nem lesz a szeretőm – jelentette ki határozottan. – Az soha. Ő az a nő, akit örökké szeretni fogok, az a nő, aki a feleségem lesz, Auck kastély úrnője.

– Feri! – sipította Priscilla.

A fiú, aki eltökélte, hogy most kivételesen nem fog meghajolni zsarnoki nővére akarata előtt, sarkon fordult és visszasietett a szobájába. Ügyelt rá, hogy ne fusson, ahogy máskor szokta, hanem méltóságteljesen és határozottan távozzék.

Úgy érezte, hogy most már igazi férfi.

– Hát ez megbolondult – mondta Priscilla Temigastnak, amikor a fiú elment. – Csak egyszer látta ezt a lányt, és akkor is csak messziről.

Temigast, ha hallotta is, nem adta jelét. A makacs Priscilla odalépett az ülő férfihoz. – Csak egyetlenegyszer látta – igyekezett magára vonni Temigast figyelmét.

– Néha ennyi is elég – felelte csendesen az ispán.

Priscilla elnémult és az öregre meredt, akivel titokban hosszú évtizedek óta megosztotta ágyát. Temigast azonban a testi közelség ellenére sem nyílt meg teljesen Priscilla előtt, csak egyszer, és rövid időre, amikor mesélt vízmélyes életéről, még Auckney ideje előtt. Hamar véget vetett annak a beszélgetésnek, de megemlítette egy nő nevét. Priscilla sokat gondolt arra, hogy ez az asszony talán többet jelentett Temigastnak, mint amit az öreg láttatni engedett. Látta, hogy az ispán most is valami emlék hatása alá került a fiú valamelyik romantikus megjegyzésétől.

Az asszony elfordult az öregtől. Féltékeny düh emésztette, de mint mindig, most is igyekezett gyorsan megszabadulni tőle, hogy csak a kötelességére és az örömeire emlékezzen.

Temigast múltja meglágyíthatta volna a szívét Feringallal és a lánnyal kapcsolatban, de Priscilla nem akarta elfogadni öccse hirtelen döntését. Megszokta és megszerette a kastélyban uralkodó helyzetet, és cseppet sem vágyott rá, hogy valami parasztlány jelenjen meg itt, esetleg az egész bűzös pereputtyával együtt.

Temigast hamarosan visszavonult, visszautasítva Priscilla közös lefekvésre vonatkozó ajánlatát. Az öreg gondolatai évtizedekkel szálltak vissza az időben, egy asszonyhoz, aki elrabolta a szívét, és aki korai halálával mostanáig tartó űrt és keserűséget hagyott benne.

Temigast fel sem fogta ennek az érzésnek az igazi mélységét, amíg nem tudatosult benne saját kételkedése és elutasítása Lord Feringal érzéseivel szemben. Hirtelen vén roncsnak érezte magát.

Az öbölre néző ablakban üldögélt. A hold már régen leszállt, s a víz sötéten örvénylett a csillagos ég alatt. Priscillához hasonlóan ő sem látta még soha ifjú védencét ilyen hevesnek és elevennek, ilyen tüzesnek. Feringalban mindig volt valami tompaság, valami örök letargia, most azonban semmi lomhaság nem látszott rajta, ahogy lerohant a lépcsőn, hogy kinyilvánítsa szerelmét a parasztlány iránt és hogy helyre tegye a nővérét.

Ez a gondolat mosolyt csalt Temigast arcára. Talán a kastélynak most szüksége van erre a tűzre. Talán ideje felrázni az uradalmat. Egy kis új szellem talán emelné a helyet a híresebb szomszédok szemében is. Auckney lordja még sosem házasodott a faluból. Egyszerűen túl kevés volt az ember, a legtöbb család évszázadok óta élt itt, és annak a lehetősége, hogy – még ha csak távolról is – ennyi jobbágy rokonságba kerül az uralkodó családdal, határozottan ellene szólt Feringal tervének.

A fiatal lord energiája viszont a terv mellett szólt, ezért Temigast úgy döntött, hogy óvatosan kezeli az ügyet. Kideríti, ki ez a lány, és meglátja, hogy lehet-e tenni valamit.

3. fejezet

Az utolsó szalmaszál

– Ez ismert téged – jegyezte meg Morik óvatosan, miután találkozott Wulfgarral, a menedékhely meglátogatását követően. Mire utolérte barátját a mólón, a barbár már majdnem elfogyasztotta a második üveget is. – És te is ismerted.

– Csak hitte, hogy ismer – morogta Wulfgar.

Még ülni is csak dülöngélve bírt, s a szokásosnál is részegebb volt már ezen a korai órán. A Zsiványkard előtt elváltak útjaik, s Wulfgarnál maradt a két palack. Ahelyett, hogy egyenesen a kikötőbe ment volna, a barbár kóborolni kezdett az utcákon, és hamarosan Luskan előkelőbb negyedében találta magát, a tisztes népek és kereskedők lakhelyén.

Nem üldözték el a városi őrök, mert a városnak ebben a részében állt a Foglyok Karneválja, egy nyilvános emelvény, ahol mindenki szeme láttára büntették meg a törvényen kívülieket. Most éppen egy tolvaj volt műsoron, akit kínzója váltig biztatott, hogy vallja be bűneit. Mivel a tolvaj nem volt hajlandó erre, a hóhér lecsippentette az áldozat kisujját. A tolvaj válasza a megismételt kérdésre helyeslő morajt keltett a nézőközönségben.

Persze nem volt könnyű kiszedni a vallomást a szerencsétlenből. Ujjanként vesztette el az egész kezét, a tömeg ujjongásától kísérve.

Wulfgar azonban nem vett részt az általános szórakozásban. A látvány túl sok volt neki, visszavitte Errtu poklába, a tehetetlen szenvedésbe. Micsoda kínokat kellett ott kiállnia!

Verték, korbácsolták, tépték majdnem halálig, csak hogy Errtu valamelyik gonosz szolgája mágiával újra meggyógyítsa. Neki is levágták az ujjait, és aztán újra visszaforrasztották.

A szerencsétlen tolvaj látványa most felidézte benne mindezt.

Az üllő. Igen, az volt talán a legrosszabb mind között, a legborzalmasabb testi kínzás, amit Errtu ötölt ki a számára, s amit akkor használt, ha nagy haragjában nem vette a fáradságot, hogy ravaszabb eljárásokat eszeljen ki.

Az üllő. Hideg volt, mint a jég, olyan hideg, hogy szinte égette Wulfgar combját, amikor Errtu szolgái ráfeszítették.

Ekkor jött Errtu lassan, fenyegetően, s egyetlen hirtelen mozdulattal apró tűkkel kivert nyilat dobott Wulfgar nyitott szemébe, amitől Wulfgart vakság, kínzó fájdalom és rosszullét fogta el.

Aztán persze meggyógyították, hogy újra szórakozhassanak vele.

Még most, távol Errtu hazájától is gyakran úgy ébredt fel Wulfgar, hogy összegömbölyödött, mint egy kisbaba, és a szemére szorítva a kezét, érezte a kínt. Wulfgar csak egy menedéket ismert a fájdalom elől. Fogta az üvegeit és elszaladt, a tüzes folyadék tompította az emlékeket.

– Azt hitte? – kérdezte Morik kétkedve.

Wulfgar üres tekintettel meredt rá.

– Az a fickó a Zsiványkardban – magyarázta Morik.

– Tévedett – motyogta Wulfgar.

Morik szkeptikusan pillantott rá.

– Azt ismerte, aki valaha voltam – vallotta be a barbár. – Nem azt, aki most vagyok.

– Deudermont – bökte ki Morik.

Most Wulfgaron volt a meglepetés sora. Morik persze szinte mindenkit ismert Luskanban – elvégre ebből élt –, mégis megdöbbentette Wulfgart, hogy ismer egy ilyen rejtélyes tengerészt, aki épp csak ellátogat ebbe a kikötőbe.

– Deudermont kapitány, a Tengeri Szellemről – folytatta Morik. – Akit ismernek és félnek a Kardpart kalózai. Ő Ismert téged, és te ismerted őt.

– Hajóztam vele valamikor... egy örökkévalóssággal ezelőtt – vallotta be Wulfgar.

– Van sok barátom, a tenger vámszedői, akik sokat megadnának érte, ha holtan látnák – jegyezte meg Morik, az ülő Wulfgar fölé hajolva. – Talán hasznodra lehetne az ismeretség.

Alig mondta ki ezt, a barbár keze lendült és Morik nyakára fonódott. Wulfgarnak még részegen is megvolt az ereje, hogy felemelje Morikot a földről. Néhány lépéssel egy közeli raktárépületnél termett, és a falhoz szorította a Csavargót, akinek lábai a föld fölött kalimpáltak.

Morik keze a zsebébe süllyedt és rákulcsolódott egy késre, amit egy pillanat alatt a barbár szívébe vághatott volna, de mégsem tette ezt, mert Wulfgar nem szorította jobban, nem próbált kárt tenni benne. Meg aztán ott voltak a barbár iránt érdeklődő sötételfek. Hogyan magyarázná meg nekik, hogy megölte? Mi történne, ha nem sikerülne?

– Ha még egyszer ilyet mondasz, én... – Wulfgar befejezetlenül hagyta a fenyegetést, és lerakta Morikot. Visszafordult a tenger felé, és majdnem belefordult a vízbe a hirtelen mozdulattól.

Morik megdörgölte elkínzott nyakát, és kissé még kába volt a hirtelen kitöréstől. Mikor azonban jobban belegondolt, csak bólintott. Mély sebbe nyúlt, amelyet Deudermont váratlan megjelenése szakított fel Wulfgarban. Morik tudta, hogy ez a múlt és a jelen klasszikus küzdelme, már látta, hogyan mennek tönkre bele emberek, miközben egyre mélyebben néznek a palack fenekére. A kapitány látványa által kiváltott érzelmek túl nyersek voltak. A barbár nem tudta összehozni jelenlegi állapotát a múltjával. Morik elmosolyodott és nem erősködött tovább. Látta, hogy a múlt és jelen harca még korántsem dőlt el a barátjában.

Talán a jelen győz, és akkor Wulfgar meghallgatja Morik ajánlatát. Ha viszont nem, akkor Morik egyedül is cselekedhet, és kihasználhatja Wulfgar ismeretségét a kapitánnyal a saját javára, a barbár tudta nélkül.

Morik megbocsátotta Wulfgarnak a támadást. Ezúttal még...

– Újra szeretnél vele hajózni, mi? – kérdezte, szándékoltan könnyed hangon.

Wulfgar letottyant a földre, aztán zavaros tekintettel társára meredt.

– Meg kell valahogy tölteni az erszényt – emlékeztette a Csavargó. – Úgy látom, kezded unni Arumnt és a Zsiványkardot. Talán néhány hónap a tengeren...

Wulfgar leintette, aztán megfordult és a tengerbe köpött.

Utána kihajolt a part fölött és okádott.

Morik szánalom, undor és düh keverékével figyelte. Igen, a csavargó már akkor és ott tudta, hogy el fog jutni Deudermonthoz, akár vele megy Wulfgar is, akár nem. Ki fogja használni barátját, hogy gyenge pontot találjon a híres kapitányon.

Némi bűntudat szállta meg Morikot, amikor erre gondolt. Végtére is Wulfgar a barátja, de ez itt az utca, és egy okos ember nem szalaszthat el egy ilyen lehetőséget.

– Szerinted Morik megcsinálja? – Ez volt Tee-a-nicknick, a tetovált kalóz első kérdése, amikor felébredt a sikátorban Cápa Creeps is ébredezni kezdett mellette a szemétben.

– Szerinted, barátom, nem szerénted – javította ki társát.

– Szerénted megcsinálolja?

Creeps fél könyökre támaszkodott, és fél szemével végigfürkészte a sikátort.

A tetovált, mivel nem kapott választ, jókorát vágott társa tarkójára.

– Mit akarsz? – jajdult fel a másik, és próbált megfordulni, de arccal a földre bukott, aztán lassan a hátára hemperedett, úgy meredt kollégájára.

– Megcsinálolja Morik? – kérdezte türelmesen Tee-a-nicknick. – Megöl Deudermont?

Creeps felköhögött egy kis nyálkát, s némi erőfeszítéssel sikerült felülnie. – Bah – szortyintotta kétkedőn. – Morik ravasz fickó, az már igaz, de nincs egy súlycsoportban Deudermonttal. Valószínűbb, hogy a kapitány intézi el őt.

– Tízezer – jegyezte meg fájdalmasan Tee-a-nicknick, mert ő és Creeps, miközben elterjesztették, hogy Deudermontot esetleg el lehet tetetni láb alól, mielőtt a hajója újra kifut, majdnem tízezer aranyra szóló ígéretet szedtek össze a reménykedő kalózoktól. Creepsék már eldöntötték, hogy Moriknak kell végrehajtania az akciót, és akkor a tízből hétezret odaadnak neki, hármat pedig megtartanak maguknak.

– Én úgy gondoltam, hogy Morik túl tud járni Deudermont eszén – folytatta Creeps. – Lehet, hogy az a kis patkány olyan szerepet fog játszani, amiről maga sem tud. Ha Deudermont kedveli Morik barátját, akkor esetleg engedhet az óvatosságából.

– Szerinted csinálunk mi? – kérdezte érdeklődve Tee-a-nicknick.

Creeps szemügyre vette a barátját. Kikacagta a félqullant, aki folytonosan küszködött a nyelvvel, pedig szinte egész életében emberekkel hajózott, amióta fiatal fiúként felszedték egy szigetről. A saját népe, a nyolc láb magas, daliás qullanok nem tűrték a vérkeveredést, és kitették a satnya ivadékot.

Tee-a-nicknick vigyorogva ütött egyet a barátján, és Creeps értette a célzást. Nem akadt kalóz a tengeren, aki jobban tudott volna kezelni egy bizonyos fegyvert – egy hosszú, üres csövet, amit a tetovált kalóz köpőcsőnek nevezett –, mint Tee-a-nicknick. Creeps egyszer látta, ahogy a barátja lelő egy legyet a korlátról, a fedélzet túlsó oldaláról. Tee-a-nicknick eléggé jól értett a mérgekhez is, nyilván a qullanok örökségeként, és megbolondította ezzel-azzal a kilőtt macskakörmöket. Olyan mérgek voltak ezek, amelyeket emberpapok nem ismertek és nem tudtak semlegesíteni.

Egyetlen jól irányzott lövés tehát gazdaggá teheti őket, talán még saját hajójuk is lehet.

– Van valami különösen csúf mérged Deudermont úr számára? – kérdezte Creeps.

A tetovált félqullan elmosolyodott. – Szerénted csinálunk mi – jelentette ki.

Arumn Gardpeck felsóhajtott, amikor látta, hogy néz ki a Zsiványkard vendégszárnyába vezető ajtó. A zsanérok megcsavarodtak, így az ajtó már nem állt egyenesen, és becsukódni sem volt hajlandó rendesen.

– Rosszkedvében van – jegyezte meg Pocsolya Josi a fogadós mögött állva. – Ma is rosszkedve van, holnap is rosszkedve lesz, mindig rosszkedve van.

Arumn ügyet sem vetett rá, hanem Delly Curtie ajtajához ment. Fülét a fára tapasztotta, és halk zokogást hallott bentről.

– Megint kitolt vele – fröcsögte Josi. – A kutya!

Arumn a kis emberre meredt, bár valójában ő sem gondolt mást. Josi nyavalygása azonban nem hatotta meg. Észrevette, hogy a fickónak szálka a szemében Wulfgar, főként féltékenységből, ami Josinál szinte mindenben a hajtóerőt jelentette. Delly Curtie zokogása mélyen felkavarta Arumnt, aki sajátjaként szerette a lányt. Először örült a barátkozásnak Delly és Wulfgar között, Josi ellenvetéseinek dacára, hisz ő maga is évek óta rajongott a lányért. Most viszont már volt némi igazság Josi szavaiban, mert Wulfgar viselkedése Dellyvel szemben újabban megkeserítette Arumn szájízét.

– Többe kerül, mint amennyit hoz – folytatta Josi, és szökellve igyekezett lépést tartani a nagydarab Arumnnal Wulfgar folyosóvégi szobája felé. – Mindent összetör, és a becsületes népek már feléje se néznek a Zsiványkardnak. Félnek, hogy beverik a fejüket.

Arumn megállt az ajtó előtt, és Josihoz fordult. – Fogd be a szád – közölte velősen. Visszafordult és felemelte a kezét, mintha kopogni akarna, de aztán meggondolta magát és egyenesen benyitott. Wulfgar ruhástul hevert az ágyon, és alkoholtól bűzlött.

– Mindig csak az ital – morgott Arumn. Őszinte szomorúság volt a hangjában, mert bármennyire haragudott is Wulfgarra, nem tagadhatta saját felelősségét sem, amiért idáig jutottak. Ó ismertette meg a barbárt az itallal, de nem mérte fel Wulfgar elkeseredését. Most már tudta, hogy a barbár a szörnyű múlt elől menekül.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Josi.

Arumn ügyet sem vetett rá, hanem odament Wulfgarhoz és megrázta. A barbár csak a harmadik rázásra emelte fel a fejét, de a szemét alig nyitotta ki.

– Neked itt kitelt az időd – mondta Arumn egyszerűen és nyugodtan, s újra megcibálta Wulfgart. – Nem hagyhatom, hogy ezt műveld a kocsmámmal és a barátaimmal. Szedd össze minden holmid ma este és menj, bármerre visz is az utad, mert én nem akarlak többet látni az ivóban. Itt hagyok majd egy erszényt, hogy segítsek neked eljutni valahova. Ennyivel legalább tartozom neked.

Wulfgar nem reagált.

– Hallasz engem? – kérdezte Arumn.

Wulfgar bólintott, és azt morogta Arumnnak, hogy menjen el. Szavait egy legyintéssel kísérte, ami még így is elég erőteljes volt ahhoz, hogy eltolja Arumnt az ágytól.

A kocsmáros fejcsóválva távozott. Pocsolya Josi még egy pillanatig tanulmányozta a fekvő alakot és a szobát is, különös tekintettel a sarokba támasztott harci kalapácsra.

– Tartozom neki ennyivel – mondta Deudermont Robillardnak a majdnem kész Tengeri Szellem korlátjánál.

– Mert egyszer valamikor veled hajózott? – kérdezte a varázsló szkeptikusan.

– Nem csak hajózott.

– Persze, nagy szolgálatokat tett a hajónak – adta be a derekát Robillard. – De hát nem háláltad meg épp eléggé? Elvitted a barátaival együtt egész Memnonig és vissza.

Deudermont eltűnődött, aztán a varázslóra pillantott. – Nem üzleti értelemben tartozom neki – magyarázta. – Hanem azért, mert a barátom.

– Alig ismerted.

– De ismerem Drizzt Do'Urdent és Catti-brie-t – ellenkezett a kapitány. – Ők hány évig hajóztak velem? Talán nem eléggé barátok?

– De...

– Hogyan vetheted le ilyen gyorsan a felelősséget? – kérdezte Deudermont.

– De hát ő se nem Drizzt, se nem Catti-brie – vitatkozott Robillard.

– Nem, de mindkettejüknek jó barátja, és szükséget szenved.

– Nincs szüksége ami segítségünkre – ellenkezett a varázsló.

Deudermont megint gondolkodni kezdett. Ez csakugyan igaznak tűnt. Wulfgar tényleg visszautasította a segítséget.

A kapitánynak önmaga előtt el kellett ismernie, hogy a barbár jelenlegi állapotában nem sok esély van rá, hogy meg lehessen állítani hanyatlását.

– Meg kell próbálnom – morogta.

Robillard nem vesződött vitatkozással. A kapitány elszánt hangjából érezte, hogy nincs értelme. Őt azért fogadták fel, hogy vigyázzon Deudermontra, és ezt is fogja tenni. Mégis úgy gondolta, hogy minél hamarabb maguk mögött hagyják Luskant és ezt a Wulfgar fiút, annál jobb.

Tudatában volt saját légzésének, sőt, visszafojtott lélegzetének. Még sosem félt ennyire. Egy hiba, egy önkéntelen nesz felébresztheti az óriást, és akkor semmiféle magyarázkodás nem menti meg.

De a félelemnél is erősebb volt, ami űzte Pocsolya Josit.

Mindennél jobban gyűlölte ezt az embert. Wulfgar elvette tőle Dellyt – legalábbis az álmodozásaitól. Megszerettette magát Arumnnal, és kiszorította a helyéről Josit. Wulfgar teljes pusztulást hozhatott a Zsiványkardra, Pocsolya Josi otthonára.

Josi nem hitte, hogy a hatalmas, haragvó barbár harc nélkül tudomásul veszi Arumn parancsait, és már eleget látott ahhoz, hogy tudja, milyen pusztító lehet ez a harc. Josi azt is tudta, hogy ha ütésváltásra kerül sor a Zsiványkardban, ő maga valószínűleg Wulfgar elsőrendű célpontja lesz.

Résnyire nyitotta az ajtót. A barbár majdnem ugyanúgy hevert az ágyon, mint ahogy két órával korábban Arumnnal hagyták.

Égisz-agyar a sarokban állt. Josi megborzongott, ahogy elképzelte a feléje pörgő fegyvert.

A kis ember beóvakodott a szobába és megállt az erszénynél, amit Arumn hagyott itt, az ajtó mellett. Előszedett egy nagy kést, ujjával megérintette a barbár hátát, hogy kitapogassa a szívverését a lapocka alatt, aztán ujja helyét a kés hegye foglalta el. Elég lenne csak rátámaszkodnom, gondolta magában. Csak keresztül kell tolnia a kést Wulfgar szívén, és gondjai egy csapásra véget érnek. A Zsiványkard virágozni fog, mint azelőtt, és Delly Curtie újra szabad lesz.

A penge fölé hajolt. Wulfgar megmoccant, de nagyon messze volt az éberségtől.

Mi van, ha nem sikerül? gondolta Josi hirtelen rémülettel. Mi van, ha csak megsebesíti a nagy embert? Az ágyból dühödten kipattanó Wulfgar képe kiszívta az erőt Josiból: majdnem az alvó barbárra esett. Elhúzódott az ágytól és az ajtó felé indult. Legszívesebben ordított volna félelmében.

Összeszedte magát és eszébe jutott az éjszakára várható jelenet, amikor a barbár lejön szembenézni Arumnnal, és borzalmas kalapácsával mindent elpusztít a Zsiványkardban.

Josi hirtelen felbuzdulással átrohant a szobán, és erőlködve felnyalábolta a hatalmas kalapácsot, mint holmi gyermeket.

Kirohant a szobából, de ki még a fogadóból is.

– Nem kellett volna idehoznod őket – szidta Arumn Pocsolya Josit. Alig fejezte be, mikor kinyílt a szobák felől nyíló ajtó, és a viharvert Wulfgar lépett be.

– Rosszkedvében van – jegyezte meg Josí, mintegy védekezésképpen. Josi meghívta néhány barátját a Zsiványkardba aznap estére: egy vastagkarú, Reef nevű zsiványt és hasonlóképpen kemény cimborált. Volt köztük egy finomkezű ember – bizonyosan nem harcos –, akit Arumn mintha már látott volna valamikor, csak éppen bő köntösben, nem pedig térdnadrágban és ingben. Reefnek elszámolnivalója volt Wulfgarral, mert a barbár érkezése előtt a zsivány és csapata működött kidobóként a kocsmában. Mikor erővel próbálták eltávolítani a barbárt az ivóból, Wulfgar átdobta Reefet a termen.

Arumn rosszalló pillantása nem enyhült. Némiképp meglepte, hogy Wulfgart az ivóban látja, de szerette volna egyedül megoldani a helyzetet. Egy csetepaté a feldühödött Wulfgarral sokba kerülhet neki, mint tulajdonosnak.

A vendégek egy emberként hallgattak el, amikor Wulfgar megindult. A barbár gyanakvóan meredt Arumnra és a pultra tette a pénzes erszényt.

– Csak ennyit adhatok – mentegetődzött Arumn, mert felismerte a tárcát, amit Wulfgarnál hagyott.

– Ki kérte? – felelte Wulfgar, mint akinek fogalma sincs róla, mi a helyzet.

– Megmondtam – kezdte Arumn, aztán belepaskolt a levegőbe, mintha meg akarná nyugtatni Wulfgart, pedig a barbár nem is tűnt idegesnek.

– Nem maradhatsz itt tovább – magyarázta Arumn. – Nem megy.

Wulfgar nem felelt, csak a fogadósra meredt.

– És nem akarok bajt – folytatta Arumn, újra a levegőt paskolva.

Wulfgar nem is akart volna bajt, bár nem volt jó kedvében. Észrevette Pocsolya Josi egy mozdulatát – nyilvánvaló jeladást –, mire fél tucat verőember, köztük a régi kidobók, félkörbe fogták a barbárt.

– Ne legyen baj! – mondta erőteljesen Arumn, ezúttal inkább Josi bandájának, mint Wulfgarnak.

– Égisz-agyar – morogta Wulfgar.

Josi megdermedt, és. fohászkodva remélte, hogy elég messzire dugta el a kalapácsot.

Eltelt egy pillanat, de a fegyver nem került Wulfgar kezébe.

– A szobádban van – vélte Arumn.

Wulfgar egy hirtelen, vad mozdulattal eldobta az erszényt, hogy a pénz szerteszét gurult.

– Azt hiszed, hogy ez elég fizetség?

– Több, mint amennyivel tartozom neked – ellenkezett Arumn.

– Néhány garas Égisz-agyarért? – hüledezett a barbár.

– Dehogy – hebegte Arumn, és érezte, hogy a helyzet rohamosan romlik. – A kalapács ott van a szobádban.

– Ha ott lenne, láttam volna – dőlt előre fenyegetően Wulfgar. Josi emberei kissé közelebb húzódtak, ketten husángot szedtek elő, egy harmadik lánccal játszadozott. – De még ha nem is látom, akkor is ide kellett volna jönnie a hívásra – folytatta Wulfgar, és elkiáltotta magát: – Égisz-agyar!

Semmi.

– Hol a kalapácsom? – kérdezte Wulfgar Arumntól.

– Csak menj el, Wulfgar – kérte a fogadós. – Csak menj. Ha megtaláljuk a kalapácsodat, utánad küldjük, csak most menj.

Wulfgar látta, hogy mi készül, ezért elébe ment a dolgoknak. Átnyúlt a pult fölött Arumn torka felé, de az utolsó pillanatban visszarántotta a kezét, és könyökével arcon vágta a jobbról érkező támadót, Reefet. A zsivány megtántorodott, de aztán Wulfgar újra megütötte, és attól már elrepült.

A stratégia és összehangoltság látszata is egy pillanat alatt szertefoszlott: az öt zsivány egy emberként vetette magát Wulfgarra. A barbár rúgni és öklözni kezdett, s hiábavalóan hívogatta tovább Égisz-agyart. Még a fejével is ütött: orrbavágta az egyik támadót.

Delly Curtie felsikoltott, Arumn pedig azt kiáltozta: – Ne! Ne!

De Wulfgar nem hallotta őket. Még ha hallotta volna, akkor sem lett volna abban a helyzetben, hogy eleget tegyen a felszólításnak. Időt és teret kellett nyernie, mert három ütést kapott minden kiosztott találatért ebben a beszorított helyzetben. Bár neki sokkal keményebbek voltak az ütései, Reef legényei sem voltak kezdők.

A vendégek zavartan, de érdeklődve figyelték a harcot, mert tudták, hogy Wulfgar Arumnnak dolgozik. Csak azok mozdultak, akik túl közel voltak a verekedőkhöz. Valaki felállt az egyik sarokban, és integetni kezdett.

– Bántják a Zsiványkard személyzetét! – kiáltotta. – Fegyverbe, törzsvendégek! Védjük meg Arumnt és Wulfgart! Ezek a gazemberek szétverik a kocsmát!

– Szentséges ég – motyogta Arumn Gardpeck, mert ismerte a felszólamlót. Tudta, hogy Morik, a Csavargó épp most ítélte teljes pusztulásra kedves kocsmáját. Arumn fejcsóválva, dühödt mordulással bukott le a pult mögé.

Mintegy vezényszóra, az egész helyiségben elszabadult a pokol. Férfiak és nők csépelték egymást válogatás nélkül, ahogy a kezükre esett.

A pultnál álló Wulfgar kénytelen volt a jobb oldalát védtelenül hagyni – kapott is az állára egy nagyot –, mert bal felé koncentrált, ahonnan a husángos ember támadott. Felemelt karjával hárította az első és második csapást, aztán kilépett; kiállta a bordáira kapott ütést, de közben elkapta támadója alkarját. Wulfgar kissé eltolta ellenfelét, aztán hirtelen visszarántotta, és szabad kezével ágyékon vágta. A férfi a levegőbe emelkedett, Wulfgar pedig a lehető legmesszebbre lökte magától, és megfordult, hogy újabb célpontot keressen.

A zsivány elszállt, ráesett egy társára, és mindketten nekiestek Reefnek, aki éppen feltápászkodott volna.

Újabb támadó csapott le Wulfgarra, ütésre emelt kézzel.

A barbár készült a találatra, de a gazfickónak lánc volt a kezén. Izzó fájdalom öntötte el Wulfgar arcát, és a barbár hirtelen vér ízét érezte a szájában. Előrelendült hatalmas karja, és éppen csak súrolta a támadó vállát.

Egy másik ember oldalról rohant bele Wulfgarba, de barbár nem ingott meg. Újabb láncos kéz lendült az arca felé – látta a saját vérétől iszamós fémet –, de nagyjából sikerült kitérnie előle, eltekintve egy jókora vágástól az arcán.

A másik alak, aki lepattant róla, ismét nekiment oldalról, de Wulfgar tartotta magát. Oldalra nyúlt és elkapta a hajat támadója tarkóján.

Előrelépett és szabad jobb kezével csapott. egyet, miközben a másikkal tartotta az előbbi támadót. A láncos öklű zsivány védekezően hátrálni kezdett, s bal karjával hárította a csapásokat. Látott egy rést, aminek nem tudott ellenállni, és előreszökkent, hogy újabb csapást mérjen Wulfgarra. Jobban tette volna, ha hátul marad, mert a barbár most már kissé összeszedte magát, és minden erejét beleadta egy hatalmas jobbhorogba.

A láncos ember keze mit sem ért védekezésnek. Wulfgar ökle nekicsattant az arcának, és a padlóra küldte.

Morik tovább üldögélt sarokasztalánál és zavartalanul iszogatott, csak néha hajolt el egy-egy repülő vendég vagy üveg elől. Higgadt viselkedése ellenére azonban aggódott barátjáért és a Zsiványkardért. Úgy nézett ki, mintha Luskan összes söpredéke kihasználta volna az alkalmat, hogy egy jót verekedjen abban a kocsmában, ami viszonylag békés volt Wulfgar idejében, aki elijesztette az esetleges bajkeverőket.

Morik felszisszent, amikor a lánc Wulfgar arcába csapott, és kifröccsent a vér. A csavargó már-már barátja segítségére sietett, de aztán gyorsan letett róla. Morik ügyes hírszerző volt, tolvaj, akit ravaszsága és fegyvere tartott életben, márpedig ezek egyikének sem vehette hasznát egy kocsmai verekedésben.

Így hát maradt az asztalánál, és figyelte a zűrzavart. Már szinte mindenki benne volt a csetepatéban. Egy férfi egy nőt vonszolt hosszú fekete hajánál fogva az ajtó felé, de alig haladt el Morik mellett, amikor egy másik férfi széttört a fején egy széket.

Mikor megmentője a nő felé fordult, az széttört a férfi vigyorgó arcán egy üveget, aztán újra belevetette magát a küzdelem sűrűjébe: ráugrott egy férfira és vadul karmolni kezdte.

Morik figyelmesebben szemügyre vette a nőt, s jól megjegyezte vonásait. Arra gondolt, hogy ez a heves vérmérséklet talán élvezetesnek is bizonyulhat egy jövőbeli magánjellegű találkozás alkalmával.

Morik hirtelen hátralökte a székét és felkapta poharát.

Két férfi repült el az asztala fölött, szétzúzva és elsodorva a bútordarabot.

Morik csak vállat vont, a falhoz húzta székét, és iszogatott tovább.

Wulfgarnak akadt egy szusszanásnyi pihenője a láncos ember után, de hamarosan újabb támadó csimpaszkodott a barbár oldalába. A zsivány hamar megunta a birkózást Wulfgar hatalmas karjával, ezért a barbár arca felé kapott és próbálta maga felé húzni a fejét, miközben a fülébe harapott.

Wulfgar felordított fájdalmában és a hajánál fogva hátrarántotta támadója fejét, a saját füle egy kis darabjával együtt.

Wulfgar a férfi bal karja alá tolta a jobb kezét és kifordította, amíg a támadó el nem engedte az ingét. Elkapta a férfi bicepszét. A pulthoz rántotta áldozatát, és olyan erővel verte bele a férfi fejét, hogy megrepedt a deszka. Ezután visszahúzta és újra odacsapta, majd elhajította ellenfelét. Visszafordult és készült a következő támadásra.

A barbár vérben forgó szemei egy pillanatra körültekintettek. Hihetetlen felfordulás uralkodott. Mintha az egész világ megbolondult volna. Asztalok, testek röpködtek. Szinte mindenki – majdnem száz vendég – lelkesen küzdött. A terem végében észrevette Morikot, aki nyugodtan ült a falnál. Morik is meglátta őt, és kedélyesen feléje emelte poharát.

A barbár lebukott és összehúzta magát. A férfi, aki egy deszkával akarta fejbe vágni őt, átbukott a hátán.

Ekkor észrevette Dellyt, aki fedezékről fedezékre rohant, és az ő nevét kiáltozta. Már félúton járt, amikor egy szék fejbetalálta, s a lány elterült.

Wulfgar feléje indult, de valaki alattomosan megütötte a térdét. A barbár küszködve próbált talpon maradni, megtántorodott, és valaki a hátára ugrott. A másik támadó elkapta a bokáját és elkezdte csavarni. Egy harmadik ember nekirohant, és mindnyájan elestek, egymás hegyén-hátán.

Wulfgar az utolsó támadó fölé került és alkarjával lesújtott az arcára, majd ezzel a támasztékkal próbált meg felállni, de nehéz csizma taposott a hátába. Elakadt a lélegzete és lehanyatlott. Láthatatlan támadója újra rá akart taposni, de Wulfgarnak maradt annyi lélekjelenléte, hogy oldalra hengeredjék, így a támadó saját társa hasára lépett.

Ez a fordulat csak emlékeztette Wulfgart arra, hogy valaki még csüng a bokáján. Próbálta lerúgni a csimpaszkodót, de nem volt elég lendülete háton fekve, ezért vergődni kezdett, hogy kiszabadítsa magát.

A férfi makacsul kapaszkodott, leginkább azért, mert nem merte elengedni zsákmányát. Wulfgar ekkor új taktikát választott: felhúzta a lábát támadójával együtt, ismét kirúgott vele egyenesen, aztán sikerült összekulcsolnia a két lábát.

Egy újabb zsivány ugrott a barbárra és lenyomta az egyik karját, egy másik pedig hasonlóan cselekedett a másik karjával. Wulfgar vadul rángatta a kezeit. Mikor ez nem vált be, felmordult és karjait könyökből derékszögben összeszorította, és ugyanígy szorította a lábait is. A befogott férfi szánalmasan vergődött és kiáltani próbált, de csak a válla ropogása hallatszott.

Wulfgar érezte, hogy az alvégen vége a harcnak. Addig rugdosta a nyöszörgő alakot, amíg el nem lökte magától. De ketten még mindig ütötték és tépték. A barbár emberi lényt meghazudtoló erővel kiegyenesítette karjait, hirtelen a feje fölé rántotta őket, s ugyanekkor gyorsan felhúzta a lábait is.

A lendület átgörgette a tarkóján, és menet közben sikerült a kezével feltámaszkodnia. Ingatagon talpra állt és szembenézett a két kapálózó alakkal.

Puszta ösztönből hárította a következő támadást. Ütése egyenesen mellbe találta merénylőjét, a láncos embert. Hatalmas ütés volt, de Wulfgar nem fordult el elég gyorsan ahhoz, hogy védje magát. a láncos ököltől, ami közben arcon találta. Mindketten megmerevedtek egy pillanatra, aztán a láncos ember a barbár karjába hanyatlott, aki pedig ellökte magától.

Ellenfele arccal előre, félig eszméletlenül zuhant a földre.

Az ütés rosszul érintette Wulfgart. A látása elhomályosult, forgott vele a világ, és állandóan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy hol van. Hirtelen felrántotta a kezét, de csak részben védte ki a repülő széket, melynek letört lába alaposan homlokon vágta. A harc irama kezdett alábbhagyni körülötte, mert többen voltak a földön, mint ahányan talpon. Wulfgar megragadta az egyetlen kínálkozó lehetőséget. Átvetette magát a bárpulton.

Arumn Gardpeckkel találta magát szembe. – Ezt jól megcsináltad – fröcsögte a kocsmáros. – Ha nincs harc, már nincs is jó estéd, igaz?

Wulfgar elkapta a férfi ingének elejét. Durván felkapta és nekivágta az italos polcnak, sok drága likőr pusztulását okozva.

– Örülj, hogy nincs az arcod az öklöm hegyén – mordult fel a barbár.

– Te örülj, hogy az én érzéseimmel nem játszottál úgy, mint szegény Dellyével – vicsorogta vissza a kocsmáros.

Ez talált. Wulfgar nem tudott mit felelni Arumn vádjára. Nem mondhatta, hogy semmi köze Dellyhez. Rántott egyet a kocsmároson, aztán letette, hátralépett és rezzenéstelenül méregetni kezdte. Mozgást észlelt oldalt, és egy hatalmas, test nélküli öklöt pillantott meg a pult fölött.

Kapott egyet a fejére oldalról, akkorát, mint még soha életében. Megtántorodott, belekapaszkodott egy másik polcba, lerántotta, aztán a pult után kapott.

Pocsolya Josi köpte szembe. Mielőtt Wulfgar reagálhatott volna, látta, hogy a mágikus, repülő ököl újra közeledik. Kapott egy újabb ütést, és elgyengültek a lábai. Ismét kapott egyet, amitől felemelkedett a földről és nekicsapódott a hátsófalnak. Forgott körülötte a világ, és úgy érezte, hogy belesüllyed a padlóba.

Ahogy kivonszolták a pult mögül, a verekedés hirtelen abbamaradt a hatalmas Wulfgar vereségének látványára.

– Majd odakint befejezzük – rúgta ki az ajtót Reef, de alig lépett egyet, mikor kés szegeződött a torkának.

– Már be van fejezve – szólt Morik higgadtan, bár meghazudtolta nyugodt hangját azzal, hogy időnként a sovány varázsló felé tekintett, aki éppen a holmiját pakolta, és szemlátomást nem érdekelte a helyzet. Reef bérelte fel a biztonság kedvéért. Mivel a varázslónak láthatóan nem volt személyes érdekeltsége a verekedésben, a Csavargó kissé megnyugodott. – Utálom a varázslókat – morogta, és újra Reefre fordította a figyelmét.

Reef a társára pillantott, aki Wulfgar másik karját tartotta, és együttes erővel, minden ceremónia nélkül kihajították a barbárt a sárba.

Wulfgar feltápászkodott, de csak az akaraterő tartotta benne a lelket. Visszafordult a becsukott ajtó felé, de Morik már ott is volt mellette és megfogta a karját.

– Ne – figyelmeztette a Csavargó határozottan. – Odabent nemkívánatos a társaságod. Mit akarsz bebizonyítani?

Wulfgar vitatkozni akart, de belenézett Morik szemébe és látta, hogy itt nincs helye vitának. Tudta, hogy a másiknak igaza van. Tudta, hogy nincs többé otthona.

4. fejezet

Egy hölgy élete

– Ganderlay – jelentette be Temigast, amikor belépett a szobába, hogy csatlakozzék Priscillához és Feringalhoz. Amazok nem értették. – A nő, akit láttál, Feringal úr – magyarázta Temigast. – Ganderlay a családi neve.

– Én nem ismerek semmiféle Ganderlay családot Auckney-ben – ellenkezett Priscilla.

– Nem sok családot ismersz te a faluban, drága hölgy – felelte Temigast, némiképp szárazon. – De ez a nő csakugyan Ganderlay. A Maerlon-hegy déli lejtőjén lakik a családjával – magyarázta. A hely mintegy kétmérföldnyire esett a kastélytól, az öbölre néző, lépcsősre vájt hegyoldalban.

– Lány – javította ki leereszkedőleg Priscilla. – Hol van ez a nőtől!

Feringal mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.

Túlságosan felizgatták az öreg hírei. – Biztos vagy benne? – kérdezte, és Temigasthoz sietett. – Lehetséges lenne?

– Az a lá... a nő, aki akkor járt az utcán, amikor arra kocsiztatok – folytatta az ispán. – Ráillik azoknak a leírása, akik ismerik is, és látták is az úton akkor. Mindegyik megemlítette a szép hosszú, fekete haját, amiről te is beszéltél, uram. Biztos vagyok benne, hogy ő Dohni Ganderlay legidősebb leánya.

– Elmegyek hozzá – jelentette ki Feringal, és türelmetlenül járkálni kezdett, a fogát piszkálta, mintha nem tudná, hová menjen vagy mit csináljon. – Hívom a kocsit.

– Lord Feringal – mondta Temigast halkan, de parancsoló hangnemben, ami mintha hatott is volna a mohó ifjúra. – Ez felettébb helytelen volna.

Feringal rámeredt. – De hát miért?

– Azért, mert ez a lány egy paraszt, és nem méltó a... – kezdte Priscilla, de aztán elhallgatott, mert látta, hogy senki sem figyel rá.

– Nem lehet bejelentés nélkül beállítani egy hölgyhöz – magyarázta Temigast. – A te gyámodnak és az ő apjának kell előkészítenie a terepet.

– De hát én Auckney lordja vagyok – tiltakozott az ifjú. – Én... – Temigast gyorsan közbevágott, a két testvér legnagyobb bosszúságára.

– De ha rendes feleségnek szeretnéd, akkor illően el kell rendezni a dolgokat. Van egy szokás, Lord Feringal, melynek megtartását mindnyájunktól elvárják. Mondhatom, hogy ebben a kérdésben az etikett áthágása katasztrofálisnak is bizonyulhat.

– Nem értem.

– Hát persze hogy nem – sóhajtott fel Temigast. – De én igen, mindnyájunk szerencséjére. Most pedig menj és fürödj meg. Ha a Ganderlay lány megérzi a szagodat, elájul. – Ezzel az ajtó felé fordította és kituszkolta a fiút.

– Elárultál! – rivallt rá Priscilla, amikor Feringal eltűnt.

Temigast csak szortyintott a nevetséges feltevésre.

– Én nem tűröm meg azt a lányt ebben a házban – folytatta az asszony határozottan.

– Hát nem látod, hogy legfeljebb gyilkossággal tudnád megakadályozni? – kérdezte Temigast komolyan. – Mármint az öcséd meggyilkolásával, nem a lányéval, mert azzal csak magadra vonnád Feringal haragját.

– De te segítesz neki ebben az ostoba hajszában.

– Én csak annyit mondtam meg neki, amit magától is megtudhatott volna a parasztoktól, többek közt a három asszonytól, akik itt a kastélyban dolgoznak, és egyikük odakint volt az úton tegnap.

– Ha egyáltalán észrevette őket az az ostoba – szállt vitába Priscilla.

– Mindenképpen kinyomozta volna a lány nevét – erősködött Temigast. – És méltatlan hajszájában mindnyájunkat zavarba hozott volna. – Az ispán kuncogott és átfogta Priscilla vállát. – Én megértem az aggodalmaidat, drága Priscillám – mondta. – És némiképp egyet is értek veled. Magam is jobb szerettem volna, ha az öcséd valami gazdag kalmárlánnyal esik szerelembe egy másik városból, nem pedig egy auckney-i paraszttal – vagy ha teljesen elfeledkezik a szerelemről, és csak a kéjvágyát elégíti ki anélkül, hogy megházasodna. Talán egyszer még így lesz.

– Most, hogy így megsegítetted, aligha – felelte Priscilla élesen.

– Ugyan – szólt Temigast széles mosollyal, ami fölkeltette Priscilla figyelmét. – Én csak annyit tettem, hogy erősítettem a fiú bizalmát magamban és az ítélőképességemben. Lehet, hogy kitart az állítólagos szerelme és a házassági szándéka mellett, de ígérem, hogy rajta lesz a szemem. Nem fogom hagyni, hogy szégyent hozzon az Auck-családra, és azt sem hagyom, hogy a lány vagy a családja olyasmit vegyen el tőlünk, amit nem érdemel meg. Biztosíthatlak, hogy ebben nem törhetjük meg az akaratát, és a te ingerültséged csak erősíti Feringal elhatározását.

Priscilla kétkedőn szortyintott.

– Nem hallod a dühét, amikor rendre utasítod? – kérdezte Temigast. – Figyelmeztetlek, hogy ha most elhatárolódunk tőle, akkor a Ganderlay-lány befolyása rajta – és egész Auckney-n – csak erősödni fog.

Priscilla nem mutatta az ellentmondás semmiféle jelét, csak nézte Temigastot hosszan és keményen. A férfi arcon csókolta az asszonyt és távozott. Arra gondolt, hogy azonnal hívatja a kocsit és teljesíti követi feladatát.

Jaka Sculi és a többi munkás felpillantott a földről, amikor a díszes kocsi elporzott a földúton, aztán megállt Dohni Ganderlay apró háza előtt. Egy idős férfi szállt ki és a ház felé indult. Jaka szemei kissé összeszűkültek. Mikor észbe kapott, hogy a többiek talán figyelik, gyorsan visszatért szokásos, tűnődő modorához. Elvégre ő Jaka Sculi, Auckney asszonyainak képzeletbeli szeretője, de főleg azé, aki itt lakik, ebben a házban. Az a gondolat, hogy a gyönyörű Meralda vágyik rá, nem volt csekélység a fiú számára – bár persze senki se tudhatta, hogy őt ez foglalkoztatja.

– Dohni! – kiáltotta az egyik munkás, egy hajlott hátú, hegyes orrú kis gnóm. – Dohni Ganderlay, vendéged van!

– Vagy talán összetévesztett a pöcegödörrel – kiáltotta egy másik gnóm, és mindenki nevetett.

Kivéve persze Jakát. Őt senki sem láthatta nevetni.

Dohni Ganderlay fölkászálódott. Azokra nézett, akik kiabáltak, de ők csak a fejükkel biccentettek a ház felé. Dohni követte a tekintetüket, észrevette a hintót, és azonnal rohanni kezdett.

Jaka Sculi végig szemmel tartotta.

– Ásni is akarsz ma még, fiam? – hallatszott a kérdés Jaka mögül. A fogatlan öreg nyomatékul beletúrt a fiú göndör hajába.

Jaka undorral rázta meg a fejét, amikor látta az öreg tőzegmocskos kezét. Megrázogatta a haját, aztán eltolta az öreg kezét, amikor az újra meg akarta simogatni.

– Hihi – kuncogott az öreg. – Úgy látszik, a babádnak kérője akadt.

– Méghozzá jó öreg – jegyezte meg valaki más, aki kapott az alkalmon, hogy viccelődjék egy kicsit Jaka rovására.

– Magam is szívesen próbát tennék – toldotta meg a fogatlan öreg. Jaka erre a homlokát ráncolta, és az öreg csak annál jobban nevetett.

A fiú lassan körülnézett, s szemügyre vette a mezőt, a munkásokat, a hegyoldalban lapuló házakat, a távoli kastélyt s az öböl sötét vizét. Ezeken a vizeken jött az anyjával és a nagybátyjával alig négy évvel ezelőtt erre az isten háta mögötti helyre. Fogalma sem volt, miért jöttek Auckney-ba – ő elégedett volt a luskani élettel –, csak annyit tudott, hogy a dolognak az apjához lehet valami köze, aki kegyetlenül verte az anyját. Gyanította, hogy menekülnek, vagy az apától, vagy a bérgyilkosoktól. Ez bevett szokásnak tűnt a Sculi családban, mert ugyanezt tették, amikor Jaka még kisgyerek volt: elmenekültek ősi otthonukból, a Penge-királyságból Luskanba. Máskülönben az apja – egy gonosz ember, akit Jaka alig ismert – felkutatta és megölette volna őket. Vagy őt ölte volna meg Rempini, Jaka nagybátyja.

Jakának mindez nem számított. Csak azt tudta, hogy itt van, ezen a kietlen, szeles, hideg helyen. Mostanáig csak annyi jó volt az egészben, hogy a hely állandó melankóliája táplálta költői lelkületét. Bár szerette romantikus hősnek látni magát, Jaka immár elmúlt tizenhét éves, és sokszor gondolt arra, hogy elszökik valami átutazó kereskedővel, ki a nagyvilágba, talán vissza Luskanba, vagy el egészen Vízmélyéig. Úgy tervezte, hogy egyszer majd ott csinálja meg a szerencséjét, és aztán visszamehet a Penge-királyságba.

Most azonban talonba tette ezeket a terveket, mert Auckney-nak egy új, kellemes vonása tárult fel előtte. Maga előtt sem tagadhatta azt a vonzalmat, amit egy bizonyos Ganderlay-lány iránt érzett.

Persze ezt rajta kívül senki sem tudhatta, amíg nem lehetett biztos benne, hogy a lány kész teljesen átadni magát neki.

A kocsi mellett elsietve Dohni felismerte a kocsist, a Fakapu Liam nevezetű ősz, szakállas gnómot. Liam mosolyogva biccentett neki, ami kissé megnyugtatta Dohait. A házban, az apró konyhaasztalnál ott ült Auck kastély ispánja. Vele szemben ült Dohni beteg felesége, Biaste, akit a gazda rég nem látott ilyen derűsnek.

– Ganderlay uram – köszöntötte Temigast udvariasan. – Temigast vagyok, Auck kastély ispánja, Feringal lord követe.

– Tudom – sóhajtotta fáradtan Dohni. Egy pillanatra sem vette le a szemét az öregről, miközben megkerülte az asztalt, a felesége mögé állt és az asszony vállára tette a kezét.

– Éppen azt mondtam a feleségednek, hogy uram, a ti uratok elvárja idősebbik lányotokat a kastélyba vacsorára, ma estére – folytatta az ispán.

A meglepő hír alaposan fejbe vágta a férfit, de ő tartotta magát, és próbálta felfogni a dolgot, miközben Temigast öreg, szürke szemeit fürkészte.

– Természetesen hoztam Meralda kisasszonynak megfelelő öltözéket is, ha megengedik – fejezte be Temigast megnyugtató mosollyal.

A büszke Dohni Ganderlay átlátott a mosolygó álarcon, az udvarias és tisztelettelt hangon. Látta a leereszkedést és az önhittséget Temigastban. Hogy is utasíthatnák vissza, gondolja nyilván, hisz csak mocskos parasztok. Auckney lordja kér, és Ganderlay-ék mohón, buzgón engedelmeskednek.

– Hol van Meralda? – kérdezte a gazda az asszonyt.

– Elmentek Torival cserélni – felelte Biaste. A férfinak feltűnt az asszony hangjának enyhe remegése. – Hogy legyen pár tojás vacsorára.

– Meralda ma este, és talán még sok estén, lakomát ehetik – jegyezte meg Temigast.

Dohni most is világosan érezte azt az átkozott lenézést, ami az élete – és a gyerekei, barátai – nyomorúságára emlékeztette.

– Akkor hát jön? – kérdezte Temigast hosszú, kényelmetlen csend után.

– Majd eldönti ő maga – felelte Dohni Ganderlay élesebben, mint akarta.

– Ó – bólogatott mosolyogva az ispán. Mosolyog, állandóan mosolyog. Felállt és intett Biasténak, hogy maradjon ülve.

– Ez csak természetes, Ganderlay uram, de azért én behozom a ruhát. Ha úgy döntesz, hogy elküldöd az ifjú hölgyet, könnyebb, ha itt van.

– És ha nem akar menni?

Temigast felvonta a szemöldökét, mintha teljesen abszurdnak találná a gondolatot. – Akkor holnap elküldöm a ruháért a kocsisomat.

Dohni a beteg asszonyra nézett, a finom, némán könyörgő arcra.

– Nos, Ganderlay uram? – kérdezte Temigast, és az ajtó felé íntett. Dohni megpaskolta Biaste vállát és az ispánnal együtt kiment a kocsihoz. A gnóm kocsis már várta őket, kezében magasra emelve a ruhát, hogy a finom kelme ne érjen le az út porába.

– Jobban tennéd, ha egy kicsit biztatnád a lányodat a jövetelre – tanácsolta Temigast, és átadta a ruhát. Dohni arca még jobban megkeményedett.

– A feleséged beteg – folytatta Temigast. – Nem fog neki jót tenni a tél ilyen szerény körülmények között, ebben a huzatos házban.

– Úgy beszélsz, mintha lenne választási lehetőségünk – felelte Dohni.

– Feringal lord befolyásos ember – folytatta zavartalanul az ispán. – Neki a rendelkezésére állnak csodatévő füvek, meleg ágyak, nagy hatalmú papok. Kár lenne, ha a feleséged szükségtelenül szenvedne. – Az ispán megpaskolta a ruhát. – Napnyugta után vacsorázunk – magyarázta. – Ideküldöm a kocsit alkonyatra. – Ezzel Temigast beszállt a hintóba és magára csukta az ajtót. A kocsis azonnal a lovak közé csapott, és a hintó eldübörgött.

Dohni Ganderlay hosszan állt, kezében a ruhával, és nézte a távozó porfelleget. Szerette volna utána kiáltani, hogy ha Feringal úr olyan befolyásos és jóságos, akkor többet kéne törődnie az emberei jólétével. Az olyanoknak, mint Biaste Ganderlay, meg kéne kapniuk a szükséges ellátást anélkül, hogy eladnák a lányukat. Mert amit Temigast ajánlott, az olyan, mintha eladnák a lányt. Eladni a lányt!

Mégis, minden büszkesége ellenére Dohni Ganderlay nem tagadhatta, hogy nagy lehetőség áll előttük.

– Az uraság hintója volt – erősködött Jaka Sculi Meraldának, amikor kicsit később összetalálkoztak. – Az ajtótok előtt – tette hozzá egzotikus akcentusával, melyet sóhajok és drámai fújások színeztek.

Tori Ganderlay kuncogott. Meralda hátba vágta és intett, hogy menjen. – De én tudni akarom – vinnyogott a kislány.

– Megismered a föld ízét – fenyegette meg a nővére. A húga után indult, de hirtelen megtorpant és összeszedte magát, mert eszébe jutott, kivel beszélget. Előbb édes mosolyt varázsolt az arcára, csak aztán fordult vissza Jakához, miközben a szeme sarkából továbbra is Torit figyelte.

A kislány szökdécselni kezdett az úton. – Pedig úgy szerettem volna látni, ahogy megcsókolod – csicseregte derűsen, és elfutott.

– Biztos vagy ebben a hintó-dologban? – kérdezte Meralda Jakát, és igyekezett ügyet sem vetni Tori kínos megjegyzésére.

A fiú csak drámaian felsóhajtott.

– De hát mi dolga lehet Feringal lordnak az enyéimmel? – kérdezte a lány.

Jaka zsebre dugta a kezét és vállat vont.

– Akkor én most megyek – mondta Meralda, és tett is egy lépést, de Jaka elállta az útját.

– Mit akarsz?

Az ifjú csak nézett rá azokkal a kék szemeivel, és beletúrt göndör sörényébe.

Meralda úgy érezte, hogy hatalmas gombóc szorítja a torkát, és menten kiugrik a szíve a helyéből.

– Mit akarsz? – kérdezte megint, halkabban és meggyőződés nélkül.

Jaka közelebb húzódott. A lány emlékezett még a saját jó tanácsára, hogy a férfit térdre kell kényszeríteni. Emlékeztette magát, hogy még nem lenne szabad ezt csinálnia, mégsem húzódott el. Jaka még közelebb lépett, és ahogy Meralda megérezte a fiú leheletét, ő is közelebb húzódott. Jaka ajka éppen csak súrolta az övét, aztán a fiú hirtelen félénkséggel elhátrált.

– Mi az? – kérdezte Meralda, ezúttal érzékelhető várakozással.

Jaka felsóhajtott, a lány előrelépett, megcsókolta, és egész remegő testével könyörgött a fiúnak, hogy viszonozza a csókot. Jaka így is tett, hosszan és lágyan, aztán elhúzódott.

– Vacsora után várlak – mondta végül, és lassan elindult.

Meralda alig kapott levegőt, mert a csók legszebb álmait is felülmúlta. Melegséget, bizsergést érzett, és egész testében elgyengült. Nem bánta, hogy Jaka épp ugyanazt tette vele, amit ő mondott Torinak – amit egy nőnek kell csinálnia egy férfival. Meralda persze ebben a pillanatban nem gondolt erre. Túlságosan lenyűgözte annak a valósága, ami éppen történt vele, és annak az ígérete, ami még történhet.

Meralda ragyogva lépett be a házukba. Tágra nyílt a szeme, amikor látta beteg anyját az asztal mellett állni. Az asszony olyan boldognak tűnt, mint mostanában soha. Biaste egy csodálatos ruhát tartott a kezében, élénk smaragdzöld anyagból, ékkövekkel kirakva.

– Te leszel a legszebb lány, akit Auckney valaha is látott, ha ezt felveszed – köszöntötte Biaste Ganderlay, és Tori kuncogni kezdett mellette.

Meralda értetlenül meredt a ruhacsodára, aztán apja felé fordult, aki szintén mosolyogva állt a sarokban, bár Meralda némi feszültséget vett észre rajta.

– De anya, nekünk nincs erre pénzünk – mondta Meralda, bár teljesen lenyűgözte a ruha. Odalépett és megsimogatta a puha anyagot, s arra gondolt, hogy bár Jaka láthatná benne.

– Ez ajándék, nem kell megvenni – magyarázta az asszony, és Tori megint kuncogott.

Meralda arca kíváncsivá vált. Apjához fordult magyarázatért, de legnagyobb meglepetésére Dohni elfordult.

– Mi ez az egész, anya? – kérdezte a lány.

– Kérőd van, lányom – mondta boldogan Biaste, és átölelte a lányát. – Egy lord akar neked udvarolni, személyesen!

Meralda, aki mindig ügyelt anyja érzéseire, főleg most, hogy beteg volt, örült, hogy Biaste feje a vállán van, és nem láthatja a döbbent és boldogtalan kifejezést leánya arcán.

Tori viszont látta, de ő csak felpillantott Meraldára, és ajkával csúfondárosan csücsörített. Meralda az apjára pillantott, aki most már feléje fordult, de csak ünnepélyesen bólintott.

Biaste magához húzta a lányát. – Ó, kislányom – mondogatta. – Mikor lettél ilyen szép? Rabul ejteni Lord Feringal szívét...

Lord Feringal. Meraldának elállt a lélegzete, de nem az örömtől. Alig ismerte Auck kastély urát, bár messziről már sokszor látta. A lord jobbára a körmét piszkálta és unottan figyelte a főtéren összegyűlt ünneplő sokaságot.

– Odavan érted, lányom – folytatta Biaste. – Méghozzá nagyon, ahogy az ispán mondja.

Meralda kipréselt magából egy mosolyt, az anyja kedvéért.

– Nemsokára jönnek érted – folytatta Biaste. – Úgyhogy siess, fürödj meg. Aztán felveszed ezt a ruhát, és a férfiak rakásra hullanak majd a lábad előtt.

Meralda gépiesen átvette az öltözéket és indult a szobája felé, a nyomában Torival. Az egész álomnak tűnt, de nem jó álomnak. Az apja odament az anyjához. Hallotta, hogy beszélgetnek, de a szavak összefolytak, s csak Biaste felkiáltását tudta kivenni: – Egy lord, az én lányomnak!

Auckney nem volt nagy falu, és bár a házai nem voltak egy csomóban, az emberek legalábbis hallótávolságra éltek egymástól. Nem tartott sokáig, hogy Lord Feringal és Meralda Ganderlay ügyének híre elterjedjen.

Jaka Sculi még vacsora alatt megtudta az ispán látogatásának igazi célját.

– Hogy egy nemes ilyen mélyre ereszkedjen, holmi parasztokhoz – jegyezte meg Jaka mindig borúlátó anyja, régi hazájuk súlyos paraszti akcentusával. – Pusztul a világ!

– Gonosz idők ezek – helyeselt Jaka nagybátyja, egy mogorva öreg, aki mintha már túl sokat látott volna a világból.

Jaka is borzasztónak találta az események ilyetén fordulatát, csak éppen más okból – vagy legalábbis azt hitte, hogy dühe más tőről fakad, mert nem tudta biztosan, hogy rokonait miért zaklatja fel annyira a hír. Arckifejezése világosan árulkodott erről a bizonytalanságról.

– Mindenkinek megvan a maga helye – magyarázta a nagybácsi. – A határvonalak világosak, és nem szabad átlépni őket.

– Lord Feringal szégyent hoz a családjára – tódította az anyja.

– Meralda csodálatos lány – ellenkezett Jaka, mielőtt gondolkodott volna azon, hogy mit is mond.

– Ő is csak paraszt, mint mi mindnyájan – vágta rá gyorsan az anyja. – Nekünk is megvan a magunk helye, meg Lord Feringalnak is. A pórnép örvendezni fog a híreken, mert azt hiszik, hogy nekik is jut remény Meralda jó szerencséjéből, de nem tudják az igazságot.

– Milyen igazságot?

– Nem lesz ennek jó vége – jósolta az anyja. – Magából ostobát, a lányból meg tramplit csinál.

– A végén a lány összetörik vagy meghal, Feringal lord pedig elveszti tekintélyét az övéi között – tette hozzá a nagybácsi. – Gonosz dolog ez.

– Gondoljátok, hogy beadja a derekát? – kérdezte a fiú, és igyekezett leplezni kétségbeesését.

Az anyjáék csak nevettek a kérdésen. Jaka nagyon is értette, mire gondolnak. Feringal Auckney ura. Hogy is utasíthatná vissza őt Meralda?

Mindez több volt, mint amit a szegény, érzékeny fiú el tudott viselni. Ököllel az asztalra csapott és hátralökte a székét. Felpattant, és dühödt pillantással viszonozta anyjáék meg lepett tekintetét. Végül sarkon fordult és kisietett, becsapva maga mögött az ajtót.

Már rohant is, s gondolatai vadul kavarogtak. Hamarosan magaslatra érkezett, egy kisebb kőhalomra a sáros földek felett, ahol délelőtt még dolgozott.

Szép kilátás nyílt a napnyugtára, és Meraldáék házára. Délnyugaton, a távolban látta a kastélyt és elképzelte a díszes hintót, benne Meraldával, amint céltudatosan halad feléje.

Jaka úgy érezte, mintha roppant súly nehezedne a mellkasára, mintha nyomorúságos létének határai hirtelen kézzelfogható falakká válnának, és összezárulnának körülötte.

Az elmúlt évek alatt fáradságosan kialakította a megfelelő személyiséget, a pózt, amivel bárki szívét meghódíthatta. Most meg jön ez az ostoba nemesficsúr, a puccos, parfümös báb, akinek semmi érdeme sincs a születésén kívül, mégis eltipor mindent, amit Jaka felépített.

Jaka persze nem látta a dolgokat ennyire tisztán. Ő csak egy egyszerű igazságot látott: súlyos igazságtalanság esett vele a pozíciója – illetve annak hiánya – miatt. Mert Auckney szánalmas parasztjai nem ismerik az ő igazi lényegét, a nagyságot, ami benne lappang.

A fiú beletúrt göndör fürtjeibe és mélyet sóhajtott.

– Jobb lesz, ha mindenhol megmosdasz, mert ki tudja, mi mindent fog majd meglátni Lord Feringal – incselkedett Tori, és egy durva kendővel megdörgölte nővére hátát, aki macskaként összegömbölyödve kuporgott a gőzölgő fürdőben.

Meralda hátrafordult és vizet fröcskölt Tori arcába. A kislánynak torkán akadt a kacagás, amikor meglátta Meralda komor arcát.

– Én viszont tudom, mit fog látni Lord Feringal – mondta Meralda. – Ha vissza akarja kapni a ruháját, ide kell jönnie.

– Visszautasítod őt?

– Még meg sem csókolom – emelte vizes öklét a levegőbe Meralda. – Ha megpróbál megcsókolni, én...

– Úrhölgy szerepét fogod játszani – hallatszott az apja hangja. – Menj ki – utasította a belépő Dohni Torit, a kislány pedig eléggé ismerte ezt a hangot ahhoz, hogy engedelmeskedjék.

Dohni Ganderlay egy pillanatig még az ajtónál maradt, hogy a kíváncsi Tori ne jöjjön vissza, aztán a kád széléhez lépett és puha kelmét nyújtott Meraldának, hogy megtörölközzék. Kicsi házban éltek, ahol nem volt értelme a túlzott szemérmeskedésnek, így Meralda cseppet sem volt zavarban, amikor kilépett a fürdőből, bár azért maga köré csavarta a törölközőt, mielőtt leült a kisszékre.

– Nem örülsz az eseményeknek – jegyezte meg Dohni.

Meralda ajka elkeskenyedett, és a lány idegesen paskolgatni kezdte a vizet.

– Nem tetszik neked Lord Feringal?

– Nem is ismerem – ellenkezett a lány. – És ő sem ismer engem. Egyáltalán nem!

– De meg akar ismerni – szállt vitába Dohni. – Ezt bóknak kellene venned.

– Az, hogy elfogadok egy bókot, azt jelenti, hogy megadom magam a bókolónak? – kérdezte Meralda maró gúnnyal. – Nincs választásom? Lord Feringal téged akar, úgyhogy menj?

Az ideges pocskolás dühödtté fokozódott, és a lány véletlenül lefröcskölte az apját is. Meralda tudta, hogy nem a víz, hanem a stílus váltotta ki apja váratlan, vad reakcióját. Az apa elkapta a lány csuklóját és megrántotta, hogy maga felé fordítsa Meraldát.

– Nem – mondta Dohni sötéten. – Nincs választásod. Feringal Auckney ura, nagy hatalmú ember, aki kiemelhet minket a mocsokból.

– Talán inkább engem mocskol be – kezdte Meralda, de Dohni a szavába vágott.

– Ő meggyógyíthatja az anyádat.

Akkor sem érhetett volna el nagyobb hatást, ha ököllel vág Meralda arcába. A lány hitetlenkedve meredt apjára, a kétségbeesett, vad arckifejezésre, és komolyan félni kezdett.

– Nincs választásod – préselte ki magából Dohni. – Anyád egyre sorvad, és talán meg sem éri a következő tavaszt. Elmész Lord Feringalhoz és eljátszod a hölgy szerepét. Nevetsz a tréfáin, dicséred a nagyságát. Ezt fogod tenni, az anyádért – fejezte be leverten Dohni. Mikor felállt és elfordult, Meralda látta nedvesen megcsillanni az apja szemét, és mindent megértett.

Annak a tudata, hogy mindez az apjának is fájdalmas, sokat segített a lánynak, hogy felkészüljön az estére, s hogy megbirkózzék a sors kegyetlennek tűnő fordulatával.

A nap már lement, s az ég kékje egyre sötétült. A kocsi elhaladt Jaka figyelőhelye alatt Meraldáék szerény háza felé.

A lány kilépett az ajtón, és még távolról is lehetett látni, milyen gyönyörű: mint valami csillámló ékkő az alkony homályában.

Az Ő ékköve. Méltó jutalma az ő lelki szépségének, s nem pénzen vett ajándék Auckney puhány urának.

A fiú elképzelte Lord Feringalt, amint a kezét nyújtja a hintóból, és magához húzza a beszálló lányt. A gondolattól ordítani tudott volna. Micsoda igazságtalanság! A hintó megindult visszafelé a kastélyhoz vezető úton, épp ahogy elképzelte. Jaka akkor sem érezte volna kifosztottabbnak magát, ha Lord Feringal a zsebébe nyúlt volna és elszedi az utolsó garasát.

Hosszan üldögélt még a poros magaslaton, a haját húzogatta és nyomorúságos életének igazságtalanságán rágódott.

Annyira el volt merülve magában, hogy teljesen meglepte a hirtelen leányhang.

– Tudtam, hogy errefelé leszel.

Jaka kinyitotta álmatag, nedves szemeit, és Tori Ganderlayt pillantotta meg.

– Tudtam – incselkedett a kislány.

– Mit tudtál?

– Hallottál a nővérem meghívásáról, és magad is meg akartad nézni – vélte Tori. – És vársz, figyelsz.

– A nővéred? – ismételte Jaka tompán. – Én ide jövök minden este – mondta.

Tori lepillantott a házakra, a saját házukra, az ablakon kiszűrődő fényre. – Gondoltad, hogy meglátod Meraldát meztelenül az ablakban? – kuncogott a kislány.

– Kijövök ide a sötétbe, távol a fényektől – jelentette ki Jaka.

– Hogy elszakadjak a gonosz emberektől, akik nem értik meg.

– Mit nem értenek meg?

– Az igazságot – felelte rejtelmesen a fiú, és igyekezett nagyon komolynak hangzani.

– Minek az igazságát?

– Az élet igazságát – felelte Jaka.

Tori hosszan és keményen meredt rá, s próbálta kibogozni a fiú szavait. Visszanézett a házukra. – Én mégis azt mondom, hogy csak Meraldát akartad meztelenül látni – szögezte le, és elindult hazafelé.

Nem kéne Meraldával viccelődni a rovásomra, gondolta Jaka. Hatalmasat sóhajtott, aztán elindult még feljebb, a sötétebb részek felé.

– Légy átkozott, élet! – kiáltotta, és kezét az emelkedő holdra emelte. – Légy átkozott, és távozz tőlem, gyilkos csapda! Milyen gonosz sors élni, és látni, hogy a méltatlan veszi el a gyümölcsöt. Az igazság szöges veremben hever, mikor az érdem mértéke a származás. Lord Feringal csókolja Meralda nyakát. Légy átkozott, te élet, és távozz tőlem!

Rögtönzött versét térdre hullva fejezte be. Kezébe temette könnyes arcát, és így kesergett.

Aztán düh lépett az önsajnálat helyébe, és Jaka másként folytatta a strófákat. – Az igazság szöges veremben hever – ismételte dühtől remegő hangon. – Mikor az érdem mértéke a származás – ekkor mosoly kúszott tagadhatatlanul csinos arcára. – Lord Feringal csókolja Meralda nyakát, de nem kapja meg a szüzességét!

Jaka bizonytalanul feltápászkodott és a teliholdba nézett.

– Erre megesküszöm – morogta, aztán drámaian hozzátette:

– Légy átkozott, te élet! – És elindult hazafelé.

Meralda sztoikus belenyugvással viselte az estét. Udvariasan válaszolgatott a kérdésekre, és kerülte a szemlátomást nem túl boldog Lady Priscilla tekintetét. Egészen megkedvelte viszont Temigast ispánt, főleg azért, mert az öreg ébren tartotta a társalgást, s szórakoztató történeteket mesélt saját múltjáról és a kastély előző uráról, Feringal apjáról. Temigast még egy jelrendszert is kitalált, hogy segítsen Meraldának eligazodni az evőeszköz-használatban a különféle fogásoknál.

A fiatal lord ellenben semmiféle benyomást nem tett rá. Feringal vele szemben ült és szüntelenül bámulta. Ezzel szemben a feltálalt vacsora tagadhatatlanul lenyűgözte a lányt. Vajon mindennap így esznek a kastélyban – húst, halat, krumplit, tengeri zöldeket és egyéb, ismeretlen finomságokat?

Lord Feringal javaslatára evés után visszavonultak a rajzszobába, egy kényelmes, ablaktalan helyiségbe a kastély földszintjének közepén. Vastag falak zárták ki a hideg tengeri szelet, és a masszív kandallóban lángoló fahasábok még otthonosabbá tették a helyet.

– Talán kérsz még valamit – jegyezte meg Priscilla, de semmi szívélyesség nem volt a hangjában. – Behozathatom.

– Nem, nem, asszonyom – felelte Meralda. – Egy falatot sem bírnék már enni.

– Bizonyára belaktál a vacsoránál, nem igaz? – szólt Priscilla, és édeskés mosoly terült szét ellenszenves arcán. Meralda arra gondolt, hogy Lord Feringal majdnem vonzónak tűnik a nővére mellett. De csak majdnem.

Egy szolga lépett be, és egy tálcán ismeretlen barna folyadékkal teli poharakat hozott. A lány elvette a poharát – félt visszautasítani –, s Temigast biztatására jókorát kortyolt belőle. Majdnem megfulladt a torkában szétáradó égető érzéstől.

– Mi itt nem szoktunk ennyi brandyt inni – jegyezte meg Priscilla szárazon. – Ez paraszt szokás.

Meralda úgy érezte, hogy menten a föld alá süllyed. A fintorgó Lord Feringal nem kelt a védelmére.

– Inkább azoknak a szokása, akik nincsenek hozzászokva az erős italokhoz – szólt közbe támogatólag Temigast. – Apró kortyokban, kedvesem. Majd megtanulod, bár lehet, hogy sosem szereted meg igazán ezt a különleges likőrt. Akárcsak én.

Meralda elmosolyodott, és néma hálával biccentett az öreg felé. Mivel az ital kissé a fejébe szállt, nem nagyon követte a társalgást, s szinte észre sem vette Priscilla szúrós megjegyzéseit és Lord Feringal tekintetét. Gondolatban egészen máshol járt, Jaka Sculinál – egy holdsütötte réten, vagy talán épp itt, a szobában. Milyen gyönyörű lenne ez a terem a vastag szőnyegekkel, a kandallóval és a melegítő itallal, ha Jaka lenne itt vele, és nem a nyomorult Auck testvérek.

Temigast hangja riasztotta fel ábrándozásából. Az öreg emlékeztette Lord Feringalt, hogy közeledik az idő, amikor az ifjú hölgynek indulnia kell haza.

– Hadd legyünk egy pár percet kettesben – kérte Feringal.

Meralda próbált nem megrémülni.

– Aligha helyénvaló ez a kérés – szólt Priscilla, aztán Meraldára pillantott. – Bár kárt aligha tehet.

Feringal nővére távozott. Temigast bátorítóan vállon veregette a lányt, aztán ő is menni készült.

– Bízom benne, hogy úriemberként viselkedsz majd, lordom – mondta Feringalnak. – Ahogy a helyzet megkívánja. Kevés olyan gyönyörű asszony van a világon, mint Meralda kisasszony – mosolygott rá a lányra. – A kapuhoz rendelem a hintót.

Meralda látta, hogy az öreg szövetségese, akire nagy szüksége is van.

– Szép volt a vacsora, ugye? – kérdezte Lord Feringal, és helyet foglalt a Meralda melletti széken.

– Igen, uram – sütötte le a szemét a lány.

– Ne uramnak szólíts, hanem Lord Feringalnak – feddte meg Feringal.

– Igenis... Lord Feringal – Meralda próbálta lesütve tartani a szemét, de a férfi túl közel volt. Felnézett rá, mire a lord elszakadt a lány melleinek látványától, és a szemébe nézett.

– Az úton láttalak meg – magyarázta a lord. – Meg kellett ismerkednem veled. Újra látnom kellett téged. Még sosem láttam ilyen gyönyörű nőt.

– Ó, o... Lord Feringal – motyogta a lány, és elfordította a tekintetét, mert a férfi egyre közelebb húzódott, túlságosan is közel.

– Látnom kellett téged – suttogta Feringal, és Meralda érezte a fülén a férfi forró leheletét.

A lány igyekezett leküzdeni rémületét, amikor Feringal keze végigsimított az arcán. A lord megfogta a lány állát és maga felé fordította az arcát. Először szelíden csókolta meg, aztán – bár a lány nem viszonozta a csókot – sürgetőbben, és még félig fel is állt. Meralda Jakára gondolt, beteg anyjára, és tűrte, még azt is, hogy a férfi keze a melléhez érjen a ruhán keresztül.

– Elnézést, Lord Feringal – hallatszott Temigast hangja az ajtóból. A lord elvörösödve pattant fel.

– A hintó már vár – folytatta Temigast. – Ideje, hogy Meralda kisasszony induljon.

Meralda szinte kirohant a szobából.

– Újra elküldök majd érted – szólt utána Lord Feringal. – Méghozzá hamarosan.

Mire a hintó átért a hídon a kastélytól a szárazföldre, Meraldának sikerült valamennyire megnyugodnia. Tudta, mi a kötelessége a családjával, beteg édesanyjával szemben, mégis ájulás és rosszullét kerülgette. Az a nyomorult Priscilla biztos jól szórakozna rajta, hogy a paraszt okádott a hintóban.

Egy mérföld után Meralda kihajolt a hintó ablakán.

– Álljon meg! Kérem, álljon meg! – kiáltotta előre a kocsisnak. A hintó lelassult, de még meg sem állt, s a lány már szállt is ki.

– Hölgyem, nekem hazáig kell vinnem önt – ugrott le Fakapu Liam Meralda mellé.

– Meg is tette – felelte a lány. – Már közel vagyunk.

– De hát hosszú, sötét út áll még előttünk – ellenkezett a gnóm. – Temigast ispán a fejemet veszi, ha...

– Nem fogja megtudni – ígérte Meralda. – Értem ne aggódjon. Minden este erre megyek, ismerek minden bokrot.

– De... – kezdett ellenkezni a gnóm, ám a lány magabiztosan rámosolygott és eltűnt a sötétben.

A hintó még egy darabig kísérte, aztán mikor a kocsis látta, hogy a lány csakugyan kiismeri magát, visszafordult.

Hűvös volt az éjszaka, de nem hideg. Meralda lekanyarodott az útról, és felment a mezőre. Remélte, hogy ott találja Jakát, ahogy megbeszélték, de minden üres volt. Ott, egyedül a sötétben a lány úgy érezte, mintha ő lenne az egyetlen élő ember a világon. El akarta felejteni ezt az estét, Lord Feringalt és gonosz nővérét. Letépte magáról a ruhát. Ma este nemesként vacsorált, de az ételtől és az italtól eltekintve nem volt elragadtatva. Cseppet sem.

Egyszerű alsóruhájában elindult a mezőn, és ahogy Jaka Sculi gondolata lassan eltörölte benne Lord Feringal képét, szökdécselni kezdett, aztán táncolni. Felnyúlt az égre, egy hullócsillag felé, pörögve követte zuhanását, aztán lehuppant a fűbe, nevetett és Jakára gondolt.

Nem tudta, hogy majdnem ugyanott van, ahol korábban a fiú elmélkedett. Ugyanott, ahol Jaka az élet igazságtalanságán kesergett, és ahol megesküdött, hogy ellopja Meralda szüzességét, ha másért nem, azért, hogy ne lehessen Lord Feringalé.

5. fejezet

Korlátok között

– Hová tetted azt a vacakot? – kérdezte dühösen Arumn Gardpeck Pocsolya Josit másnap reggel. – Tudom, hogy te vetted el, nekem ne hazudj.

– Örülj, hogy eltettem – erősködött Josi. – Wulfgar az egész kócerájt szétverte volna, ha nála van a kalapács.

– Hogy te milyen ostoba vagy, Josi – sóhajtott Arumn. – Békésen elment volna.

– Mondod te – vágott vissza Josi. – Mindig ezt hajtogatod, mindig pártját fogod, pedig bajt hozott rád. Mi jót tett veled Wulfgar? Mi jót tett valaha is?

Arumn összehúzta a szemét és Josira meredt.

– Azokat a verekedéseket, amiknek véget vetett, ő kezdte – folytatta Josi. – De most már elment, a saját szerencséjére, és a miénkre is.

– Hová raktad a kalapácsot? – faggatta tovább Arumn.

Josi égnek emelte a kezét, és elfordult, de Arumn nem hagyta ennyiben. Elkapta a kis ember vállát és maga felé fordította.

– Már kétszer megkérdeztem – mondta sötéten. – Ne kelljen még egyszer!

– Eltűnt – felelte Josi. – Egyszerűen eltűnt, és elég messzire ahhoz, hogy Wulfgar ne tudja magához hívni.

– Eltűnt? – visszhangozta Arumn. Kezdett gyanakodni, mert sejtette, hogy Josi nem dobta a fegyvert egyszerűen a tengerbe. – És mennyit kaptál érte?

Josi hebegni kezdett valamit védekezésül, aztán legyintett, ami csak alátámasztotta Arumn gyanúját.

– Vissza kell szerezned, Josi – jelentette ki a fogadós.

Josi szeme elkerekedett. – Azt nem lehet... – kezdte, de Arumn elkapta az inge nyakánál és a nadrágja hátuljánál, s vonszolni kezdte az ajtó felé.

– Menj és szerezd vissza – ismételte Arumn, ellentmondást nem tűrő hangon. – És vissza ne gyere, amíg nincs nálad.

– De hát nem lehet – ellenkezett Josi. – Azokkal nem lehet.

– Akkor ide többet be ne tedd a lábad – lökte ki az utcára Arumn. – Soha többé, Pocsolya Josi. Vagy a kalapáccsal gyere vissza, vagy sehogy! – Ezzel becsapta az ajtót a döbbent Josi orra előtt.

A kis ember idegesen tekintett körül, mintha azt várná, hogy rablók vetik rá magukat. Volt is oka az aggodalomra.

A Zsiványkard volt a törzshelye, és mint ilyen, afféle védelmezője is. Kevesen háborgatták, részben azért, mert nem volt érdemes vele kezdeni, de részben azért is, mert ezzel kizárták volna magukat a közkedvelt Zsiványkardból.

Josi nem kevés ellenfelet szerzett az utcán, és ha elterjed a híre, hogy kegyvesztett lett Arumnnál...

Vissza kell szereznie a fogadós jóindulatát, de amikor belegondolt a feladatba, elgyengült a térde. Fillérekért kótyavetyélte el Égisz-agyart egy rossz külsejű kalóznak valami nyomorúságos búvótanyán, ahová a lehető legkevesebbet járt. Josi továbbra is körbekémlelt, figyelte a Félhold utcát és a sikátorokat, amelyeken keresztül eljut a titkos ivóhelyre a dokkoknál. Tudta, hogy Sheela Kree még nem lesz ott. A hajóján, a Szökkenő Hölgyön van. A név arra a jelenetre utalt, amikor Sheela Kree átugrik szerencsétlen áldozata hajójára, kezében véres szablyával. Josi beleremegett a találkozó gondolatába azon a hajón, ahol a nő köztudottan tucatnyi ártatlan embert kínzott halálra. Nem, gondolta Josi, megvárja, amíg felbukkan a rejtekhelyen, ott jobban szem előtt vannak.

A kis ember a zsebeibe túrt. Még nála volt az összes arany, amit Sheela fizetett neki a kalapácsért, plusz valamennyi saját pénz.

Tudta, hogy ez aligha lesz elég, de mivel Arumn barátsága volt a tét, meg kellett próbálnia.

– Nagyon jó veled – suttogta Delly Curtie, és végigsimított Wulfgar hatalmas, meztelen vállán. A barbár összerezzent.

Egyetlen testrésze sem maradt épen a nagy verekedés után.

Wulfgar morgott valami érthetetlent, felkelt az ágyból, és ügyet sem vetett Delly simogatására.

– Biztos, hogy máris indulni akarsz? – kérdezte csábítón a lány.

Wulfgar visszanézett a lustán nyújtózkodó teremtésre.

– Igen, biztos – morogta. Felvette a ruháit és elindult az ajtó felé.

Delly utána akart kiáltani, de aztán visszafogta magát.

Szerette volna szidni is Wulfgart, de tudta, hogy az is hiábavaló lenne, s szavai nem lepleznék el megbántottságát. Éjszaka eljött Wulfgarhoz, amint Arumn elment lefeküdni. Tudta, hol keresse a barbárt, hisz Morik a közelben tartott fenn egy szobát.

Örült, hogy Wulfgar beengedte, Morik minden tiltakozása ellenére. Delly az egész éjszakát a barbár karjában töltötte, és arról fantáziált, hogy megmenekülhet nyomorúságos életétől a hős férfi oldalán. Talán elszökhetnének Luskanból, vissza a Jeges Szelek Völgyébe, ahol feleség lehetne, és gyerekeket nevelhetnének.

Persze a reggel – pontosabban a kora délután – ráébresztette álmai valótlanságára, elutasító morgás formájában.

A lány üresnek és magányosnak érezte magát, tehetetlennek és reménytelennek. Mostanában fájdalmasak voltak a dolgok köztük, s pusztán az, hogy Wulfgar magához engedte, újra tápot adott álmainak. Ha Wulfgar elmegy, semmi esélye nem marad a menekülésre.

– Mást vártál? – kérdezte Morik, mintha olvasott volna a lány gondolataiban.

Delly szomorúan nézett rá.

– Mostanra már igazán tudhattad volna, mit várhatsz tőle – vélte Morik, és le akart ülni az ágyra. Delly magára akarta húzni a takarót, aztán eszébe jutott, hogy ez csak Morik, aki épp elég jól tudja, hogy néz ki.

– Sosem fogja megadni neked azt, amire igazán vágysz – tette hozzá a csavargó. – Túlságosan tele van a feje a szenvedések emlékeivel. Ha úgy megnyílna előtted, ahogy akarnád, elképzelhető, hogy tévedésből megölne.

Delly úgy nézett rá, mintha nem értené. Morik nem volt meglepve. Elmosolyodott. – Nem fogja megadni neked, amire igazán vágysz.

– És Morik talán igen? – kérdezte gúnyosan Delly.

A Csavargó nevetett. – Aligha – vallotta be. – De én legalább meg is mondom neked. Én nem vagyok becsületes ember, ezért nincs szükségem becsületes nőre. Az én életem az enyém, és nem szeretnék feleséggel, gyerekkel bajlódni.

– Azaz magányos akarsz lenni.

– Inkább szabad – nevetett Morik. – Ó, Delly – nyújtotta a kezét a lány haja felé. – Annyival élvezetesebb lehetne az életed, ha a jelen örömeiben lubickolnál, és nem a jövőtől félnél.

Delly Curtie nekitámaszkodott az ágy fájának, és gondolkodott, de nem válaszolt.

Morik ezt biztatásnak vette, és a lány mellé kúszott az ágyba.

– Ezt a részét odaadom a pénzedért, sipító kis barátom – veregette meg a durva Sheela Kree Égisz-agyar lapos részét.

Hirtelen mozdulattal a feje fölé emelte a fegyvert, hogy lesújtson a kettejük között álló asztalra.

Josi hirtelen azt látta, hogy már nincs köztük semmi, mert az asztal szilánkokra törve roskadt a padlóra.

Sheela Kree gonoszul elvigyorodott és felemelte Égisz-agyart. Josi sipítva rohant ki az ajtón a sós éjszakai levegőre. Hallotta bentről a csattanást, ahogy a kalapács a kilincsnek ütközik, s hallotta a zsiványok feltörő röhögését.

Josi nem nézett vissza. Futásnak eredt, s csak a Zsiványkardnál mert megállni. Azon tűnődött, hogyan fogja megmagyarázni a helyzetet Arumnnak.

Még lihegett, amikor észrevette Dellyt. A lány általában nem szokott ilyen későn jönni, mert a hely már tele van, hacsak nem Arumn szalajtotta el futárként. A lány nem vitt semmit, csak a kendőjét húzta össze magán, ezért Josi hamar rájött, hol járt, vagy legalábbis kinél.

Ahogy a lány közeledett, a kis ember hallotta a zokogását, ami csak alátámasztotta azt, hogy Wulfgarnál járt, és a barbár még nagyobb sebet ütött a szívén.

– Jól vagy? – kérdezte Josi, és kilépett a lány elé. Delly megugrott meglepetésében. Nem tudta, hogy Josi ott van. – Mi a baj? – kérdezte lágyan Josi. Közelebb húzódott és arra gondolt, hogy kihasználhatná a fájdalomnak és sebezhetőségnek ezt a pillanatát arra, hogy végre ágyba vihesse a lányt, akiről évek óta álmodozik.

A zokogás és levert arckifejezés ellenére Delly hirtelen elhúzódott tőle. Tekintetében nemhogy kéjvágy, de még csak barátság sem volt.

– Ő csak fájdalmat okoz neked, Delly – jegyezte meg Josi halkan és vigasztalóan. – Ő fájdalmat okoz, én viszont segíthetek, hogy jobban érezd magad.

Delly felfortyant: – Te tervelted ki az egészet, ugye, Pocsolya Josi? – kérdezte vádlón. – Most persze örülsz, hogy elüldözted Wulfgart.

Mielőtt Josi válaszolhatott volna, a lány elrohant mellette, és eltűnt a Zsiványkard ajtaja mögött, ahová Josi már nem követhette. Állt a kihalt utcán, az éj sötétjében. Nem volt hová mennie, nem volt kivel beszélgetnie. És ennek Wulfgar volt az oka.

Pocsolya Josi az egész éjszakát a sikátorokban bolyongva és a leggyanúsabb lebujokban üldögélve töltötte. Senkihez sem szólt ezekben a sötét órákban, csak figyelt, örökké éberen. Legnagyobb meglepetésére hallott valami olyat, ami fontos volt, és nem fenyegető. Érdekes történet volt a Csavargó Morikról és barbár barátjáról, s egy szóbeli szerződés egy bizonyos hajó kapitányának az elpusztítására.

6. fejezet

Önzetlenség

– Na, Dohni uram, úgy meghajolok, hogy sáros lesz a képem – mondta az öreg paraszt Dobni Ganderlay-nek a mezőn másnap reggel. Minden ember és gnóm harsány nevetésben tört ki.

– Mostantól neked fizetjük a tizedet? – kérdezte egy másik. – Egy kis ez, egy kis az, egy kis abrak, egy kis disznó?

– Csak a disznó hátsó fele – mondta az első. – Az elejét megtarthatod.

– Azt megtarthatod, ami eszi a búzát, de azt nem, ahol megtartja – szólt egy hegyes orrú gnóm. – Ez az uras észjárás!

Újra nevetés következett. Dohni Ganderlay sikertelenül próbált osztozni az általános jókedvben. Persze értette az okát. Ezeknek a parasztoknak kevés esélyük volt arra, hogy felemelkedjenek a sárból, amit túrtak, de most hirtelen, váratlanul úgy tűnt, hogy a Ganderlay család számára megfordul a szerencse, mintha valaki felmászhatna azon a lehetetlen létrán.

Dohni elfogadhatta volna a csúfolódást, részt vehetett volna a nevetésben, sőt, maga is elsüthetett volna néhány tréfát, csak éppen egyvalami zavarta egész este és egész hajnalban: Meralda nem akart elmenni. Ha a lány bármi érzelmet, bármi szimpátiát mutatott volna Lord Feringal iránt, akkor Dobni a világ legboldogabb embere lett volna. De tudta, mi az igazság, és nem tudta túltenni magát a bűntudaton. Emiatt esett rosszul neki a csúfolódás azon az esős reggelen a sáros mezőn.

– Mikor költöztök be a kastélyba, Dobni? – kérdezte valaki, és ügyetlenül meghajolt.

Dohni gondolkodás nélkül, önkéntelen mozdulattal megtaszította a férfit, aki elterült, de mikor felállt, már nevetett, mint mindenki más.

– Máris úgy viselkedik, mint egy úr! – rikkantotta az első öreg. – A sárba mindnyájunkkal, különben Lord Dobni eltapos minket!

Mintegy vezényszóra, az összes paraszt térdre hullt a sárban, és bókolni kezdett Dohni előtt.

Dohni visszanyelte a dühét. Emlékeztette magát arra, hogy ezek itt a barátai, és egyszerűen csak nem értik a helyzetet. Átvágott közöttük és otthagyta őket. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy kiment a vér az ujjaiból, s összepréselt fogai között átkokat mormogott.

– Olyan bután éreztem magam – mesélte Meralda Torinak a szobájukban. Az anyjuk két hét óta először tette ki a lábát a házból, hogy elújságolja a kastélybeli vacsorát a szomszédoknak.

– De hát olyan gyönyörű voltál abban a ruhában – ellenkezett Tori.

Meralda haloványan, de hálásan elmosolyodott.

– Biztos vagyok benne, hogy le sem tudta rólad venni a szemét – tette hozzá Tori. Az arcán látszott, hogy romantikus álmokkal van tele a feje.

– A nővére, Priscilla meg nem tudta megállni, hogy ne piszkáljon állandóan – vágta rá Meralda.

– Kövér tehén – csattant fel Tori. – És a te szépséged csak emlékezteti erre.

Ezen egy kicsit nevetgéltek, de Meralda hamar elkomorult.

– Hogyhogy nem mosolyogsz? – kérdezte Tori. – Ő Auckney ura, és mindent megadhat neked, amit bárki is akarhat.

– Csakugyan? – kérdezte keserűen Meralda. – Adhat nekem szabadságot? Odaadhatja nekem Jakát?

– Adhat neked csókot?.- kérdezte pajkosan Tori.

– Nem tudtam megakadályozni, hogy egyszer meg ne csókoljon – vallotta be Meralda. – De többet nem fog megtörténni, az biztos. A szívem Jakáé és nem valami szagos uraságé.

A hangja suttogássá halkult, amikor a függöny meglebbent és a dühödt Dohni Ganderlay viharzott be a szobába. – Hagyj magunkra – mondta Torinak. Mikor a kislány habozott, és aggodalmas pillantást vetett a nővérére, Dohni még hangosabban rákiabált: – Gyerünk, te kis mosléköntöző!

Tori kibotorkált, visszanézett az apjára, aztán ment tovább, egészen ki a házból.

Dohni Ganderlay vérfagyasztó pillantást vetett Meraldára, aki nem tudott mit kezdeni ezzel a nézéssel, mert még sosem látta az apja arcán.

– Apa – kezdte bátortalanul.

– Hagytad, hogy megcsókoljon? – kérdezte remegő hangon Dohni. – És többet is akart?

– Nem tudtam megakadályozni – felelte Meralda. – Olyan hirtelen történt.

– De meg akartad akadályozni.

– Hát persze!

Alig mondta ki ezt, amikor Dohni Ganderlay kérges keze csattant az arcán.

– Szívesebben adnád a szívedet és a bájaidat annak a parasztfiúnak? – dörögte az apa.

– De ap...

Egy újabb pofon lelökte Meraldát az ágyról. Dohniból egyszerre felszabadult minden felgyülemlett dühe, ütötte-verte a lányt, ahol érte, és olyanokat kiabált, hogy csavargó, lotyó, aki nem gondol az anyjára és azokra, akik etetik és ruházzák.

Meralda próbált tiltakozni, próbálta megmagyarázni,, hogy ő Jakát szereti és nem Lord Feringalt, és nem tett semmi rosszat, de az apja meg sem hallotta. Csak szórta az ütéseket és a szidalmakat, amíg a lány össze nem gömbölyödött a földön, hogy védje magát.

A verés épp olyan hirtelen abbamaradt, mint ahogy elkezdődött. Meralda egy idő után már fel merte emelni felhorzsolt arcát a földről, hogy szemügyre vegye az apját. Dohni Ganderlay az ágyon ült, és fejét a kezébe támasztva sírt. Meralda még sosem látta ilyennek. Lassan odament hozzá, és odasúgta, hogy semmi baj. Dohni szomorúságát hirtelen harag váltotta fel. A férfi elkapta Meralda haját és felrántotta.

– Most pedig jól figyelj ide, te lány – sziszegte összeszorított foga között. – Nem te döntesz. Egyáltalán nem. Meg fogsz adni Lord Feringalnak mindent, amit akar, sőt, még többet is, méghozzá boldog mosollyal. Az anyád majdnem halálán van, ostoba lány, és csak Lord Feringal mentheti meg. Nem hagyom, hogy meghaljon a te önzőséged miatt – a férfi megrázta a lányt, aztán elengedte. Meralda úgy bámult rá, mintha egy idegent látna, és talán ez volt a legfájdalmasabb a tehetetlen Dohninak.

– Vagy még jobb lesz – folytatta –, ha Jaka Sculi meghal, és a hollók csipegetik majd a testét a sziklákon.

– Apa... – tiltakozott a lány reszketeg suttogással.

– Tartsd magad távol tőle – dörögte Dohai. – Lord Feringalhoz mégy, és egy szót sem akarok hallani.

Meralda nem mozdult, még a könnyeket sem törölte ki zöld szeméből.

– Hozd rendbe magad – szólt az apja. – Anyád bármelyik percben itthon lehet, és nem szabad, hogy így lásson. Ez az egyetlen reménye, és ha ezt elveszed tőle, akkor egykettőre a föld alá kerül.

Ezzel Dohni Ganderlay felállt az ágyról és Meralda felé lépett, mintha meg akarná ölelni, de amikor a keze elindult, hirtelen megdermedt. Elment a lány mellett, s vállai tehetetlenül megroskadtak.

Egyedül hagyta a lányt a házban, és elindult az északnyugati hegyoldal felé, egy sziklás szirthez, amit senki sem művelt, ahol magára maradhatott gondolataival. És iszonyatával.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Tori Meraldától, mikor visszarohant a házba, alighogy az apjuk kitette a lábát. Meralda, aki éppen az utolsó vérfoltokat törölgette a szája sarkából, nem válaszolt.

– El kellene szöknöd Jakával – mondta hirtelen Tori, és az arca nyomban felderült, mintha a világ összes problémájára megtalálta volna a megoldást. Meralda kétkedve meredt rá.

– Az lenne a szerelem csúcsa – lelkendezett a kislány. – Elszökni Lord Feringaltól. El sem tudom hinni, hogy apa megvert.

Meralda a zúzódásaira pillantott a tükörben, a szörnyű kitörés beszédes emlékeire. Torival ellentétben ő nagyon is el tudta hinni. Már nem volt gyerek, és látta a fájdalmat az apja arcán, még akkor is, amikor megütötte őt. Dohni félt, nagyon félt, féltette a feleségét és mindnyájukat.

Meralda megértette, mi a kötelessége. Rájött, hogy a családdal szembeni felelőssége mindennél fontosabb, és nem a fenyegetések miatt, hanem amiatt, hogy szereti az anyját, az apját és a húgát. Csak akkor, a tükörbe tekintve fogta fel Meralda Ganderlay azt a felelősséget, ami törékeny vállaira került, a lehetőséget, ami feltárult a családja előtt.

Mégis, amikor Lord Feringal csókjára, ölelésére gondolt, önkéntelenül is megborzongott.

Dohai Ganderlay szinte nem is látta a távoli víz mögé bukó napot, de nem érezte a böglyök marását sem, ahogy mozdulatlanul gubbasztott. Hogy is üthette meg szeretett leányát?

Honnan jött az a düh? Hogyan haragudhatott így meg a lányára, aki semmi rosszat nem tett, aki nem volt engedetlen?

Újra és újra lejátszotta magában azokat a szörnyű pillanatokat, és látta Meraldát, az ő gyönyörű Meraldáját a földön, amint védekezni próbál az ütések ellen. Dohni Ganderlay a szíve mélyén most már megértette, hogy nem a lányára haragszik, hanem Lord Feringalra. A dühe nyomorúságos helyzetéből fakadt, a paraszti sors kíméletlenségéből, ami megbetegítette és talán elpusztítja a feleségét, ha nincs Lord Feringal közbenjárása.

Dohni Ganderlay tisztában volt mindezzel, de a szíve mélyén tudta, hogy saját önző indokai miatt küldi lányát egy olyan férfi karjába és ágyába, akit Meralda nem szeret. Dohni Ganderlay tudta, hogy gyáva, mert nem tudja összeszedni a bátorságát, hogy levesse testét a szikláról és szétzúzza magát a szirteken.

2. RÉSZ

SÖTÉT ÖSVÉNYEN

Éltem én sok közösségben, Menzoberranzantól kezdve a mélységi gnómok városán, az emberek uralta Tízvároson, a barbár törzsek táborán keresztül a törpék Mithril Csarnokáig. Éltem hajón is, ami egészen különleges világ.

Mindenütt mások a szokások és az erkölcsök, más a kormányzás, mások a társadalmi erők, egyházak, társadalmak.

Melyik a legjobb? Sok érvet lehet hallani ezzel kapcsolatban, leginkább a gazdagságot, az isteni eredetet vagy az egyszerű sorsot emlegetve. A drowk számára mindez pusztán vallási ügy – ők a kaotikus Pókkirálynő kívánságaira építik társadalmukat, aztán állandóan háborúskodnak, hogy megváltoztassák ennek a szerkezetnek az elemeit, de nem a szerkezetet magát. A mélységi gnómoknál az öregek iránti tisztelet a legfontosabb, azoknak a bölcsessége, akik oly sok évet megéltek. Tízváros emberi településén a vezérség alapja a népszerűség, míg a barbárok pusztán a testi erő és ügyesség alapján választják törzsfőiket. A törpéknél az uralkodás származás kérdése.

Bruenor azért lett király, mert az apja is király volt, meg annak az apja is, és annak az apja is.

Én másképp nézem egy társadalom felsőbbrendűségét: a személyes szabadság alapján. Minden hely közül, ahol valaha éltem, Mithril Csarnokot szerettem a legjobban, de jól tudom, hogy pusztán Bruenor bölcsessége engedélyezte a szabadságot nyájának, nem pedig a törpék politikai berendezkedése. Bruenor nem tevékeny király. A klán szószólója politikai kérdésekben, harc esetén főparancsnok, közvetítő az alattvalók közti vitákban, de csak ha felkérik.

Bruenor makacsul ragaszkodik a függetlenségéhez, és ezt az örömet a klán többi tagjának is engedélyezi.

Sok királyról és királynőről, nagyasszonyanyáról és papról hallottam már, akik azzal indokolják hatalmukat, és azzal mentik fel magukat mindenféle felelősség alól, hogy azt állítják: a köznépnek szüksége van az ő útmutatásukra. Ez talán igaz lehet sok, régóta fennálló társadalomban, de ha igaz, az csak azért van, mert a sok nemzedéken át tartó sulykolás megfosztotta valamitől az alattvalók színét, lelkét, mert a több generációs alárendeltség kiölte a népből azt az önbizalmat, hogy saját sorsát igazgassa.

Minden kormányzati rendszernek közös vonása, hogy ellopja az egyén szabadságát, s a közösség nevében bizonyos feltételeket kényszerít rá minden polgárra.

A közösség ideája olyan dolog, ami nagyon kedves nekem, és bizonyos, hogy az egyénnek bármilyen csoportosulásban áldozatokat kell hoznia és el kell viselnie bizonyos kellemetlenségeket a közjó érdekében. Mennyivel erősebb lehetne a közösség, ha ezek az áldozatok az emberek szívéből fakadnának, és nem a vének, nagyasszonyok vagy királyok parancsára történnének?

A szabadság mindennek a kulcsa. A szabadság, hogy valaki menjen vagy maradjon, hogy harmóniában dolgozzon másokkal, vagy egyéni utat válasszon. A szabadság, hogy segítsen a nagyobb ügyekben, vagy távol maradjon tőlük. A szabadság, hogy jólétet teremtsem magának, vagy szegénységben éljen. A szabadság, hogy bármit megpróbáljon, vagy éppen ne csináljon semmit.

Kevesen vitatják a szabadságvágyat: mindenki, akivel találkoztam, szabad akaratra vágyik, vagy legalábbis ezt hiszi. Milyen különös viszont, hogy oly sokan nem hajlandók elfogadni a szabadság árát: a felelősséget.

Egy ideális közösség azért működne jól, mert a tagjai elfogadnák felelősségüket egymás és a közösség mint egész jóléte iránt, és nem azért, mert megparancsolják nekik, hanem azért, mert megértik és elfogadják ennek a döntésnek a jótéteményeit. Mert minden döntésnek következménye van, mindennek, amit teszünk vagy nem teszünk. Tartok tőle, hogy ezek a következmények nem mindig nyilvánvalóak. Az önző ember talán azt hiszi, hogy nyer, de akkor, amikor a leginkább szüksége lenne a barátaira, valószínűleg senkit sem talál, s végül senki sem fog jó szívvel megemlékezni róla, ha megemlékezik egyáltalán. Az önző ember mohósága hozhat anyagi jólétet, de nem hozhatja meg az igazi örömet, a szeretet megfoghatatlan szépségeit.

Ugyanez a helyzet a gyűlölködőkkel, az irigyekkel, a tolvajokkal, zsiványokkal, Iszákosokkal és pletykásokkal.

A szabadság mindenkinek megadja a jogot, hogy megválassza az életét, de azt is megkövetelt, hogy az illető elfogadja döntései jó és rossz következményeit egyaránt.

Sokszor hallottam olyasmit, hogy azok, akik a halál küszöbén álltak, újra végigélték az életüket, egészen a mélyen eltemetett, régi emlékekig. Azt hiszem, hogy végül, a lét utolsó pillanataiban, a jövendő rejtélyének színe előtt részesülünk abban az áldásban – vagy átokban –, hogy újra áttekintsük döntéseinket, csupaszra vetkőztetve a tudatunk előtt, a mindennapi élet csapdát, zavarai nélkül, az elhomályosító magyarázkodás vagy üres ígérgetés nélkül.

Vajon hány pap venné bele ezt a végsőkig lecsupaszított pillanatot a mennyről és pokolról szóló leírásába?

Drizzt Do'Urden

7. fejezet

Még egy baráttal kevesebb

A barbár alig egylépésnyire volt. Pocsolya Josi látta, hogy elkésett. A kis ember a falhoz lapult, próbálta védeni magát, de Wulfgar egy pillanat alatt ott termett, egyik kezével felemelte, a másikkal pedig a szánalmas kis ütéseket tartotta távol.

Aztán puff, Josi a falnak nyekkent.

– Vissza akarom kapni – szólt higgadtan a barbár. A szerencsétlen Josi számára ez a nyugalom mindennél ijesztőbb volt.

– Mmmit kkkeresel? – hebegte válaszul.

Wulfgar elhúzta Josit a faltól, aztán megint nekicsapta. – Tudod jól, miről beszélek. Én pedig azt tudom, hogy te vitted el.

Josi vállat vont és megrázta a fejét, mire megint a falnak csapták.

– Te vitted el Égisz-agyart – magyarázta Wulfgar, és Josi arcához tolta az arcát. – És ha nem hozod vissza, széttéplek és a csontjaidból csinálok magamnak új fegyvert.

– Én... én csak... kölcsönvettem... – kezdte Josi, de újabb nyekkenés következett. – Azt hittem, meg akarod ölni Arumnt! – sipította a kis ember. – Azt hittem, mindnyájunkat meg akarsz ölni!

Wulfgar kissé lecsillapodott ezekre a különös szavakra. – Még hogy megölni Arumnt? – visszhangozta hitetlenkedve.

– Amikor kirúgott – magyarázta Josi. – Tudtam, hogy kirúg. Mondta, amíg aludtál. Én azt hittem, hogy megölöd mérgedben.

– Ezért vetted el a kalapácsom?

– Igen – vallotta be Josi. – De vissza akartam adni. Próbáltam visszaszerezni.

– Hol van? – kérdezte Wulfgar.

– Odaadtam egy barátomnak – felelte Josi. – Ő odaadta egy tengerésznőnek megőrzésre, hogy ne tudd magadhoz hívni. Próbáltam visszaszerezni, de a tengerésznő nem adja. Majdnem meg is ölt!

– Ki az a nő? – kérdezte Wulfgar.

– Sheela Kree, a Szökkenő Hölgyről – bökte ki Josi. – Nála van, és meg is akarja tartani.

Wulfgar egy ideig gondolkodott, mérlegelte az állítás igazságtartalmát. Újra Josira pillantott, és a homlokát ráncolta.

– Nem szeretem a tolvajokat – mondta, és lendületesen a falhoz csapta Josit, kétszer egymás után.

– Az én hazámban megkövezzük a tolvajokat – morogta a barbár, miközben úgy kente a falhoz a kis embert, hogy beleremegett az épület.

– Mi itt Luskanban pedig láncra verjük a garázdákat – hallatszott egy hang mögülük. Wulfgar és Josi Arumn Gardpecket pillantotta meg az ajtóban, néhány más emberrel együtt.

A többiek kissé hátramaradtak, szemlátomást nem akartak tengelyt akasztani Wulfgarral. Arumn husánggal a kezében, óvatosan közelített.

– Tedd le – parancsolta a fogadós.

Wulfgar még egyszer a falhoz vágta Josit, aztán letette a földre, de durván megrázta és nem is engedte el.

– Ellopta a kalapácsom, és én vissza akarom kapni – jelentette ki határozottan.

Arumn Josira meredt.

– Én próbáltam – nyögte az. – De Sheela Kree... szóval nála van. Nála van, és esze ágában sincs visszaadni.

Wulfgar újra megrázta, a kis embernek összekoccantak a fogai. – Azért van nála, mert te odaadtad – emlékeztette Wulfgar Josit.

– De megpróbálta visszaszerezni – szólt Arumn. – Megtett mindent, ami tőle telt. Agyon akarod verni érte? Ettől jobban érzed magad, Wulfgar? Mert hogy a kalapácsodat nem segít visszaszerezni, az biztos.

Wulfgar a kocsmárosra meredt, aztán a szerencsétlen Josira. – Jobban érzem magam – vallotta be, mire Josi összehúzta magát és reszketni kezdett.

– Akkor előbb velem kell elbánnod – mondta Arumn. – Josi a barátom, mint ahogy rólad is hittem, és kész vagyok harcolni érte.

Wulfgar elkomorult. Egy mozdulattal Arumn lába elé penderítette áldozatát.

– Megmondta, hol találod a kalapácsod – folytatta Arumn.

Wulfgar elértette a célzást és elindult, de aztán visszanézett, és látta, hogy Arumn felsegíti Josit a földről, aztán bevezeti a remegő kis alakot a zsiványkardba.

Ez az utolsó kép, az igaz barátság látványa mélyen felkavarta a barbárt. Látott már ilyen barátságot, és valaha neki is voltak barátai, akik akár vesztett helyzetben is a segítségére siettek. Drizzt, Bruenor, Regis, Guenhwyvar, de főleg Catti-brie jutott az eszébe.

De mindez csak hazugság volt, emlékeztették saját gondolatainak sötétebb zugai. A barbár lehunyta a szemét és megtántorodott, kis híján el is esett. Voltak olyan helyek, ahová egyetlen barát sem követhette, olyan szörnyűségek, amit semmiféle barátság nem enyhíthetett. Minden hazugság volt, az egész barátság, csak egy homlokzat, melyet a biztonságvágy olyannyira emberi és végtelenül gyermekes vágya hozott létre, hogy hamis reményekbe ringassa magát. Wulfgar tisztában volt ezzel, mert látta a hiábavalóságát, látta az igazságot, és ez az igazság nagyon-nagyon sötét volt.

Szinte önkívületben rohant vissza a Zsiványkardhoz, és olyan erővel csapta ki az ajtót, hogy a csattanás mindenki tekintetét odavonzotta. Egyetlen lépéssel Arumnék mellett termett, félretolta a kocsmáros botját és arcul csapta Josit, aki elterült a földön.

Arumn rátámadt a husánggal, de Wulfgar fél kézzel elkapta a fegyvert, kirántotta a fogadós kezéből, és ellökte Arumnt. Maga elé tartotta a husángot, aztán egy mordulással, izmait megfeszítve kettétörte a fadarabot.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte tőle Arumn.

Wulfgar nem válaszolt, nem is akart válaszolni. Úgy érezte, hogy egy kis győzelmet aratott most, Errtu és a démonjai felett. Megtagadta a barátság hazugságát, és ezzel megfosztotta Errtut egyik fegyverétől, méghozzá a legfájdalmasabbtól. Eldobta a két fadarabot és kirontott a Zsiványkardból.

Tudta, hogy egyik kínzója sem mer majd a nyomába eredni.

Még mindig átkozta magában Errtut, Arumnt és Josit, amikor a kikötőhöz érkezett. Fel s alá járkált a hosszú mólón, nehéz csizmái csattogtak a deszkákon.

– Mit keresel itt? – kérdezte egy öregasszony.

– Hol a Szökkenő Hölgy? – kérdezett vissza Wulfgar.

– Annak a Kree-nek a hajója? – kérdezte a banya, inkább magától, mint Wulfgartól. – Kifutott mán, mert félt attól, ni – mutatott egy karcsú hajóra a móló másik oldalán.

Wulfgar kíváncsian közelebb ment. Látta a három vitorlát – az utolsó háromszögletű volt –, a szokatlan kialakítást.

Mikor elhaladt a beszállópalló előtt; eszébe jutottak Drizzték történetei, és hirtelen megvilágosodott. A Tengeri Szellem.

Wulfgar fölegyenesedett. A név kizökkentette zavaros gondolatai közül. Tekintete felemelkedett a korláthoz, ahol egy tengerész állt, aki őt nézte.

– Wulfgar – kiáltott le Waillan Micanty. – Légy üdvözölve!

A barbár sarkon fordult és elviharzott.

– Talán a kezét nyújtotta felénk – vélte Deudermont kapitány.

– Valószínűbb, hogy egyszerűen csak eltévedt – felelte szkeptikusan Robillard. – Ahogy Micanty elmondta, a barbár inkább meglepődött, amikor meglátta a Tengeri Szellemet.

– Nem tudhatjuk biztosan – erősködött Deudermont, és a kabinajtó felé indult.

– Nem is kell biztosnak lennünk – vágott vissza Robillard, és megfogta a kapitány karját. Deudermont megállt és a varázsló kezére meredt, aztán az arcába.

– Nem a gyereked – emlékeztette az a kapitányt. – Alig ismered, és semmiféle felelősséggel nem tartozol érte.

– Drizzt és Catti-brie a barátaim – felelte Deudermont. – Ők a barátaink, Wulfgar pedig az ő barátjuk. Hagyjuk figyelmen kívül ezt a tényt, pusztán kényelemszeretetből?

A csalódott varázsló elengedte a kapitány karját. – Biztonsági okokból, kapitány. Nem kényelemből.

– Elmegyek hozzá.

– Egyszer már megpróbáltad és kereken visszautasított – emlékeztette a varázsló.

– Mégis eljött hozzánk tegnap éjjel, és talán átgondolta azt a visszautasítást.

– Vagy eltévedt a kikötőben.

Deudermont bólintott. – Sosem tudjuk meg, ha nem megyek el hozzá és meg nem kérdezem – mondta, és az ajtó felé indult.

– Küldj valaki mást – szólalt meg hirtelen ötlettől vezérelve Robillard. – Mondjuk Micanty urat. Vagy elmegyek én.

– Wulfgar nem ismer se téged, se Micantyt.

– Kell lenni olyannak a legénység között, aki ott volt Wulfgarral azon a hajdani utazáson – ellenkezett makacsul a varázsló. – Aki ismeri őt.

Deudermont megrázta a fejét. – Csak egy ember van a Tengeri Szellem fedélzetén, aki hatni tud Wulfgarra – mondta. – Visszamegyek hozzá, aztán még egyszer, ha kell, mielőtt tengerre szállunk.

Robillard ellenkezni akart, de aztán látta, hogy hiába, s tehetetlenül tárta szét a karjait. – Luskan kikötőjének utcát nem látják szívesen a magunkfajtát, kapitány. Ne feledd, hogy minden árny veszélyt rejthet.

– Nem feledem, és soha nem is feledtem – vigyorgott Deudermont, miközben Robillard odalépett hozzá és varázslatokat bocsátott rá, amelyek megvédik ütéstől, fegyvertől, de még bizonyos mágiáktól is.

– Ne maradj soká – figyelmeztette a kapitányt.

Deudermont bólintott. Hálás volt barátja elővigyázatosságáért.

Robillard egy székbe vetette magát, ahogy a kapitány távozott. Kristálygömbjét méregette, és az energiát, amivel működtethetné. – Szükségtelen munka – sóhajtotta elkeseredetten. – A kapitánynak is meg nekem is. Hasztalan erőfeszítés egy méltatlan csatornapatkányért.

Az éjszaka igencsak hosszúnak ígérkezett.

– Annyira szükséged van rá? – kérdezte bátran Morik. Látva Wulfgar komisz hangulatát, tudta, hogy már a kérdés puszta felvetésével is nagy kockázatot vállal.

Wulfgar nem is válaszolt az abszurd érdeklődésre, csak sokatmondó pillantást vetett társára. – Csakugyan csodálatos fegyver lehet – mondta Morik, hogy témát váltson, s elterelje a figyelmet szentségtörő kérdéséről. Morik persze mindvégig tisztában volt vele, milyen csodálatos fegyver Égisz-agyar, milyen tökéletes a kidolgozása és mennyire Wulfgar kezébe illik. A tolvaj gyakorlatias gondolkodásának azonban így is ellentmondott az az ötlet, hogy kimenjen a nyílt tengerre, Sheela Kree martalócbandája után.

Talán itt mélyebb dolgokról van szó, gondolta. Talán Wulfgart érzelmi szálak is fűzik ahhoz a kalapácshoz. Elvégre a nevelőapja készítette neki. Talán Égisz-agyar lehet előző élete utolsó maradéka, az egyetlen emlékeztetője arra, aki valaha volt. Olyan kérdés volt ez, amit Morik a világért sem mert volna feltenni, mert Wulfgar – még ha ez is az igazság – sosem vallotta volna ezt be, inkább agyonüti Morikot a kérdésért.

– Meg tudod tenni az előkészületeket? – kérdezte Wulfgar türelmetlenül. Azt akarta, hogy Morik szerezzen neki egy hajót, ami elég gyors, és aminek elég tapasztalt a kapitánya ahhoz, hogy elkapja Sheela Kree-t – kövesse a legközelebbi kikötésig, vagy egyszerűen csak elég közel kerüljön a hajóhoz ahhoz, hogy Wulfgar az éj leple alatt csónakba szálljon és titokban fellopózzon a kalózhajóra. A barbár innentől senkitől nem várt segítséget.

– Mi van a kapitány barátoddal? – kérdezte Morik.

Wulfgar hitetlenkedve meredt rá.

– Deudermont Tengeri Szelleme a leghíresebb kalózvadász a Kardparton – jelentette ki Morik. – Ha van hajó Luskanban, ami elcsípheti Sheela Kree-t, akkor az a Tengeri Szellem, és abból, ahogy Deudermont kapitány üdvözölt téged, fogadni mernék, hogy elvállalná a feladatot.

Wulfgar erre csak annyit felelt, hogy: Keress más hajót.

Morik rámeredt, aztán bólintott. – Megpróbálom – felelte. – De most rögtön – utasította Wulfgar. – Mielőtt a Szökkenő Hölgy túl messzire jut.

– Dolgunk van – emlékeztette Morik. Mivel anyagi helyzetük erősen leromlott, éjszakára elszegődtek egy fogadóshoz, hogy levágott marhákat rakodjanak ki neki.

– Majd én kirakom a húst – ajánlotta Wulfgar, és ez valósággal zene volt Morik füleinek, aki sosem szerette igazán a becsületes munkát. A kis tolvajnak fogalma sem volt róla, hogyan kerítsen megfelelő hajót, de szívesebben foglalkozott ezzel – meg esetleg néhány útjába akadó zsebbel –, mint hogy összekenje magát több tonna nyers, sózott hússal.

Robillard a kristálygömbbe meredt, és figyelte Deudermontot, aki egy világos, széles, biztonságos körúton haladt. A legtöbb arra járó városi őr köszöntötte a kapitányt. Robillard ugyan nem hallott hangokat, csak a képeket látta a gömbben, de a helyzet nyilvánvaló volt.

Váratlan kopogás törte meg a varázsló összpontosítását, s a gömbben látható tiszta kép kavargó szürke köddé bomlott. Robillard azonnal visszahozhatta volna az előbbi látványt, de úgy gondolta, hogy Deudermont pillanatnyilag biztonságban van, főleg a rengeteg védővarázslat alatt. Mégis, mivel nem szerette, ha megzavarják, kikiáltott, hogy: Tűnés innen!, aztán töltött magának egy erős italt.

A kopogás megismétlődött, kissé sürgetőbben. – Ezt látnod kell, Robillard mester – hallatszott egy ismerős hang. A varázsló a pohárral a kezében, tiltakozó mordulás kíséretében lépett ki az ajtón, és egy matrózt talált a fedélzeten, aki a válla fölött visszanézett a beszállópallóra.

Waillan Micanty és többen mások is álltak ott, és lefelé bámultak a rakpartra. Nyilvánvalóan beszéltek valakivel.

– Vendégünk van – jegyezte meg a matróz, és a varázsló azonnal arra gondolt, hogy Wulfgar az. Még nem tudta, hogy ez jó-e vagy sem. Elindult a korlát felé.

– Nem jöhetsz fel, amíg Robillard mester nem mondja – kiáltotta le Micanty, mire lentről felszóltak, hogy csendesebben.

Robillard odalépett Micanty mellé. Lenézett, s egy pokrócba burkolózott szánalmas alakot pillantott meg, ami furcsa volt, hisz az éj mostanában nem volt túl hideg.

– Deudermont kapitánnyal akar beszélni – magyarázta Micanty.

– Meglehet – felelte Robillard. Leszólt az emberkének: – Talán minden csavargót föl kéne engedni a hajónkra, aki a kapitánnyal akar beszélni?

– Nem érted, miről van szó – morogta halkan a takarós ember, és idegesen nézegetett körbe, mintha bármelyik pillanatban támadástól tartana. – Olyan híreim vannak, amit hallanotok kell. De nem itt – nézett körbe újra. – Nem olyan helyen, ahol bárki hallhatja.

– Engedjétek fel – mondta Robillard Micantynak. Mikor a tengerész kérdően nézett vissza rá, a varázsló keményen rápillantott. A pillantás azt is jelezte, hogy feleslegesnek tartja az aggodalmat: ez a szánalmas kis ember aligha okozhat gondot mágikus hatalmával szemben.

– Vezessétek a szobámba – utasította társait a varázsló, és távozott.

Néhány perc múlva Micanty bevezette a reszkető kis alakot Robillard ajtaján. Sok kíváncsi tengerész próbált belesni a szobába, de Micanty kicsukta őket.

– Te vagy Deudermont? – kérdezte a kis ember.

– Nem – ismerte be a varázsló. – De biztosíthatlak, hogy a legközelebb jutottál hozzá, amennyire lehetséges.

– Nekem Deudermonttal kell beszélnem – magyarázta a kis ember.

– Mi a neved? – kérdezte a varázsló.

A kis ember a fejét rázta. – Nekem Deudermonttal kell beszélnem. A dolog nem tőlem származik, már ha érted, mire gondolok.

Robillard sosem volt türelmes ember, és nem is értette a dolgot. Ujjának egy pattintásával energiasugarat lövellt a kis emberbe, aki hátratántorodott. – Mi a neved? – kérdezte a varázsló újra, és amikor vendége habozott, újabb energiasugárral adott nyomatékot kérdésének. – Biztosíthatlak, hogy van még ilyen raktáron.

A kis ember az ajtó felé fordult, de hirtelen erős mágikus széllökés érte, és visszalökte a varázslóhoz.

– Mi a neved? – kérdezte Robillard higgadtan.

– Pocsolya Josi – bökte ki Josi, mielőtt kigondolhatott volna valami álnevet.

Robillard a kezére támasztotta az állát, és elgondolkodó testtartásba helyezkedett. – Akkor mondd el nekem a híreidet, Pocsolya úr.

– Csak Deudermont kapitánynak – ellenkezett Josi. – Meg akarják ölni. Rengeteg pénz van kitűzve a fejére.

– És kik akarják megölni?

– Egy nagydarab ember – felelte Josi. – Egy Wulfgar nevű nagydarab ember és a barátja, Morik, a Csavargó.

Robillard ügyesen leplezte meglepetését. – És honnan tudod mindezt? – kérdezte.

– Mindenki tudja az utcán – felelte Josi. – Azt mondják, ezer arany van kitűzve Deudermont fejére.

– És még? – kérdezte a varázsló, némiképp fenyegetően.

Josi a vállát vonogatta, a tekintete ide-oda cikázott.

– Miért jöttél még? – faggatta Robillard.

– Gondoltam, jobb, ha tudjátok – mentegetődzött Josi. – Én biztos tudni akarnák róla, ha olyanok vadásznak rám, mint Wulfgar meg Morik.

Robillard bólintott, aztán elnevette magát. – Idejössz egy hajóra, egy kalózvadászra, aminek rossz a híre a dokkok népe között, hogy figyelmeztess egy olyan embert, akit nem is ismersz, teljes tudatában annak, hogy ezzel halálos veszélybe sodorhatod magad. Megbocsáss, Pocsolya uram, de itt némi ellentmondás van.

– Gondoltam, jobb, ha tudjátok – sunyta le a fejét Josi. – Ez minden.

– Szerintem nem – jegyezte meg Robillard higgadtan. Josi félve pillantott fel. – Mennyit akarsz?

Josi arckifejezése kíváncsi lett.

– Egy okosabb ember még azelőtt alkudozott volna, hogy beszél – folytatta a varázsló. – De mi nem vagyunk hálátlanok. Ötven arany megfelel?

– Hhhát, Igen – hebegte Josi, aztán folytatta: – Azaz nem.

Azaz nem egészen. Én százra gondoltam.

– Ügyes alkudozó vagy, Pocsolya uram – ismerte el Robillard, és biccentett Micantynak, hogy lecsillapítsa az egyre idegesebb tengerészt. – A híred értékesnek bizonyulhat, persze csak ha nem hazudtál.

– Ugyan, uram, soha!

– Akkor legyen száz arany – egyezett bele Robillard. – Jöjj vissza holnap, hogy beszélj Deudermont kapitánnyal, és megkapod a fizetséged.

Josi körülnézett. – Nem szívesen jönnék vissza, ha lehet.

A varázsló felnevetett. – Hát persze – felelte, és benyúlt a ruhája ráncai közé. Egy kulcsot szedett elő és odadobta Micantynak.

– Intézd el – mondta a tengerésznek. – Ott találod a pénzt a bal oldali szekrényben, alul. Tízesekben fizesd ki, aztán kísérd le az urat a hajóról, és küldj vele néhány embert, hogy biztonságban kijusson a kikötőből.

Micanty nem hitt a fülének, de nem vitatkozhatott a veszedelmes varázslóval. Karon fogta Pocsolya Josit és távozott.

Mikor nem sokkal később visszatért, Robillard-t a kristálygömbje fölé görnyedve találta.

– Szóval hiszel neki – szögezte le Micanty. – Annyira, hogy bizonyíték nélkül fizetsz neki.

– Száz rézgaras nem olyan sok pénz – nevetett Robillard.

– Réz? – hüledezett Micanty. – De hisz a saját szememmel láttam, hogy arany.

– Mert annak látszott – magyarázta a varázsló. – De rézpénz volt, méghozzá olyan, amivel bármikor könnyen megtalálom Pocsolya urat –, hogy megbüntessem, ha kell, vagy éppen megjutalmazzam, ha a hírei igaznak bizonyulnak.

– Nem a jutalomért jött – jegyezte meg a jó megfigyelő Micanty. – De nem is barátja Deudermontnak. Inkább úgy tűnik, hogy ez a Pocsolya nincs túlságosan oda Wulfgarért meg azért a Morikért.

Robillard újra kristálygömbjébe pillantott, aztán hátradőlt és gondolkodni kezdett.

– Megtaláltad a kapitányt? – kérdezte Micanty.

– Igen – felelte a varázsló. – Gyere, ezt nézd meg.

Micanty a mágus mellé lépve azt látta, hogy a luskani utcakép hirtelen átvált egy hajóra, kint valahol a nyílt tengeren. – A kapitány az? – kérdezte aggódva.

– Nem – felelte Robillard. – Talán Wulfgar, vagy legalábbis a mágikus kalapácsa. Én ismerem azt a fegyvert. Részletesen leírták nekem. Mivel azt hittem, hogy ezen keresztül megtalálom a barbárt, a keresés ehhez a hajóhoz vezetett, amit Szökkenő Hölgynek hívnak.

– Kalóz?

– Valószínűleg – felelte a mágus. – Ha Wulfgar csakugyan itt van, akkor valószínűleg még találkozunk vele. Bár ha ez a helyzet, akkor Pocsolya barátunk sztorija kissé valószínűtlennek tűnik.

– Tudsz szólni a kapitánynak? – kérdezte Micanty, továbbra is aggodalmasan. – Haza tudod hozni?

– Nem hallgatna rám – vigyorgott Robillard. – Vannak dolgok, amiket a makacs Deudermont kapitánynak saját bőrén kell megtanulnia. De szemmel fogom tartani. Menj és készítsd elő a hajót. Kétszerezd, vagy inkább háromszorozd meg az őrséget, és mondd meg mindenkinek, hogy tartsa nyitva a szemét.

Ha csakugyan vannak olyanok, akik meg akarják ölni Deudermont kapitányt, akkor azok azt hiszik, hogy itt van a hajón.

Robillard újra egyedül maradt és a kristálygömbhöz fordult, a kapitány képéhez. Csalódottan felsóhajtott. Számított rá, hogy így lesz, mégis szomorú volt, hogy a kapitány ismét a város sötétebbik részén vág át. Mikor Robillard újra ránézett, Deudermont éppen a Félhold utca táblája alatt haladt el.

Ha Robillard jobban szemügyre vette volna a környéket, észrevette volna a két alakot, akik a Félhold utcával párhuzamos sikátorban osonnak.

Cápa Creeps és Tee-a-nicknick előresiettek, aztán befordultak egy közbe, és éppen a Zsiványkard mellett bukkantak ki a Félhold utcára. Berontottak, mert meg voltak győződve róla, hogy Deudermont is ide tart. Az ajtó melletti jobb sarokban foglaltak helyet, fenyegető mordulásokkal hallgattatva el a két ott ülő másik vendéget. Italt rendeltek Dellytől.

Szélesen elvigyorodtak, amikor Deudermont kapitány belépett és elindult a pult felé.

– Nem maradik sokáig Wulfgar ha nincs – jegyezte meg Tee-a-nicknick.

Creeps először kihüvelyezte a mondat értelmét, aztán átgondolta, és bólintott. Meglehetősen jó elképzelése volt arról, hogy hol lehet Wulfgar és Morik. Valaki látta őket a kikötőben még kora este. – Tartsd szemmel – mondta társának Creeps.

Fogta az erszényt, amit már előkészített, és indulni akart.

– Túl könnyű – jegyezte meg Tee-a-nicknick, megismételve Creeps tervével kapcsolatos korábbi aggodalmát.

– Épp az a szép benne, cimbora – vigyorgott Creeps. – Morik túl gőgös és túl kíváncsi ahhoz, hogy elutasítsa. Elfogadja, és annál gyorsabban lesz a miénk.

Creeps elindult az éjszakába és szemügyre vette az utcát.

Nem esett nehezére észrevenni az utcagyerekeket, akik őrszemként vagy küldöncként jártak-keltek.

– Hé, fiú – kiáltott oda az egyiknek Creeps. Az alig tízéves fiúcska gyanakodva méregette, és nem ment közelebb. – Munkám van neked – folytatta a zsivány, és felmutatta az erszényt.

A fiú óvatosan közelebb húzódott a veszedelmes kinézetű kalózhoz.

– Fogd – adta át neki Creeps az erszényt. – És bele ne nézz! – tette hozzá, amikor a fiú bontogatni kezdte a zsákocska zsinórját.

A kalóz ekkor hirtelen meggondolta magát, mert rájött, hogy ha a fiú értékesnek gondolja a zsák tartalmát, akkor egyszerűen meglép vele. Inkább visszavette az erszényt és kibontotta, hogy látni lehessen, mi van benne: néhány apró karom, egy kis üvegcse tele víztiszta folyadékkal, és egy ránézésre jelentéktelen kődarab.

– Tessék, most már láttad, és tudod, hogy nem érdemes ellopni – mondta Creeps.

– Én nem szoktam lopni – ellenkezett a fiú.

– Hát persze hogy nem – kuncogott Creeps. – Jó fiú vagy, ugyebár? Nos, ismered Wulfgart? Nagydarab szőke fickó, aki Arumnnak aprította az embereket a Zsiványkardban.

A fiú bólintott.

– És a barátját is ismered?

– Morik, a Csavargó – felelte a fiú. – Morikot mindenki ismeri.

– Helyes – szólt Creeps. – Kint vannak a dokkoknál, vagy valahol a környéken. Keresd meg őket és add ezt oda Moriknak. Mondd meg neki meg Wulfgarnak, hogy egy bizonyos Deudermont kapitány várja őket a Zsiványkard előtt. Valami kalapácsról van szó. Meg tudod csinálni?

A fiú önelégülten elmosolyodott, mintha nevetségesnek találná a kérdést.

– És hajlandó is vagy rá? – kérdezte Creeps. Benyúlt a zsebébe és egy ezüstöt szedett elő. Oda akarta adni, de aztán meggondolta magát, újra a zsebébe túrt, és sok további ezüstöt halászott elő. – A kis barátaiddal tartsátok szemmel egész Luskant – adta oda a pénzt a csodálkozó fiúnak. – Kapsz még többet is, ne aggódj, ha elhozod Wulfgarékat a Zsiványkardhoz.

Mielőtt Creeps még egy szót szólhatott volna, a fiú elmarta a pénzt, és eltűnt egy sikátorban.

Creeps mosolyogva ment vissza Tee-a-nicknickhez. Tudta, hogy a fiú és társai hamarosan végrehajtják a feladatot.

– Vár csak – Intett Tee-a-nicknick Deudermont felé, aki a pultnak támaszkodva iszogatta borát.

– Türelmes ember- villantotta fel korhadt mosolyát Creeps.

– Ha tudná, hogy mennyi van még hátra az életéből, talán jobban sietne. – Intett a társának, hogy menjenek ki. Hamarosan találtak egy alacsony tetőt, ahonnan jól ráláttak a kocsma bejáratára.

Tee-a-nicknick előszedett egy hosszú, üreges csövet, aztán egy tollakra kötözött macskakörmöt. A tetovált félqullan óvatos mozdulatokkal felfelé fordította jobb tenyerét, aztán bal kezébe véve a macskakörmöt, megnyomott egy titkos kis tartályt a jobb csuklópántjában. Lassan, óvatosan fokozta a nyomást, amíg a tartály teteje ki nem pattant és ki nem szivárgott egy csepp melasz-szerű szirup. A szirupot rákente a macskakörömre, aztán a lövedéket köpőcsöve végébe illesztette.

– Tee-a-nicknick is van türelmes – jegyezte meg gonosz vigyorral.

8. fejezet

Szeretetteli érzések

– Hogy nézel ki? – kiáltott fel Biaste Ganderlay, amikor segített Meraldának felvenni az új ruhát, amit Lord Feringal küldött az aznap esti vacsorához. Csak most, hogy Meralda levetette egész nap viselt ruháját, most látta az anyja a zúzódásait, a bíborszín foltokat a lány nyakán, vállán. – Nem mehetsz így Lord Feringalhoz – siránkozott Biaste. – Mit fog gondolni rólad?

– Akkor nem megyek – felelte közönyösen a lány, de ez csak még nagyobb buzgóságra sarkallta az anyját. Válasza rosszalló kifejezést csalt Biaste szürke, törődött arcára. Ez csak újra Meralda emlékezetébe idézte az anyja betegségét és a gyógyulás egyetlen lehetőségét.

A lány lesütötte a tekintetét, és nem is emelte fel, amíg Biaste odament a konyhaszekrényhez és tégelyekkel, fiolákkal babrált. Az anya talált is méhviaszt, levendulát, körömvirágot és olajat, aztán kisietett és némi világos agyagot is gyűjtött a keverékbe. Nemsokára visszatért Meralda szobájába a mozsárral, amiben összekeverte a gyógykenőcsöt.

– Megmondom neki, hogy baleset volt – mondta Meralda, miközben Biaste elkezdte felkenni a takaró és nyugtató réteget. – Ha ő leesne a kastély lépcsőjén, még ennél is jobban összetörné magát.

– Tulajdonképpen hogy történt? – kérdezte Biaste, bár Meralda már mondta, hogy figyelmetlenül nekiment egy fának.

A lány egy kicsit megijedt, mert nem akarta elárulni az igazat, nem akarta megmondani az anyjának, hogy drága, szerető édesapja verte meg. – Mit gondolsz? – kérdezte védekezően. – Azt hiszed, hogy képes lennék szándékosan nekimenni egy fának?

– Nem, dehogy – felelte Biaste, és mosolyogni próbált. Meralda is mosolygott, mert örült, hogy sikerült elkerülnie a kényes témát. Biaste játékosan lánya fejére tekerte a kendőt, amivel a zúzódásokat törölgette. – Nem is olyan rossz. Lord Feringal észre sem veszi.

– Lord Feringal alaposabban megnéz, mint gondolnád – felelte Meralda, mire Biaste nevetett és megölelte. Meralda úgy látta, mintha az anyja most jobb erőben lenne, mint mostanában bármikor.

– Temigast ispán azt mondja, ma este a kertben fogtok sétálni – mondta Biaste. – És ma nagy lesz a hold az égen. Kislányom, remélhettem volna neked valaha is ilyesmit?

Meralda csak egy újabb mosollyal felelt, mert félt, hogy ha kinyitja a száját, akkor minden düh és igazságtalanság kiömlik rajta, és maga alá temeti az anyját.

Biaste kézen fogta a lányt és a kunyhó legnagyobb helyiségébe vezette, ahol az asztal már meg volt terítve vacsorára, Tori már ott ült, de türelmetlenül fészkelődött. Dohai Ganderlay ekkor lépett be a házba, és a két nőre nézett.

– Nekifutott egy fának – jegyezte meg Biaste. – El tudsz képzelni ilyen ostoba dolgot? Nekiszalad egy fának, amikor Lord Feringal hívatja! – Újra nevetett, akárcsak Meralda, de a lány rezzenéstelenül nézte az apját.

Dohni és Tori feszengve összenéztek, de a kínos pillanat elmúlt. A család leült csöndes vacsorájához. Azaz csak csendes lett volna, ha nem fecseg lelkesen az izgatott Biaste Ganderlay.

Nemsokára már a ház előtt álltak, és nézték, ahogy Meralda beszáll a cifra hintóba. Biaste annyira fellelkesedett, hogy még az út közepére is kiszaladt, úgy integetett a lánya után.

Ez az erőfeszítés azonban mintha fel is emésztette volna minden erejét, mert megtántorodott, és el is esett volna, ha Dohni nem terem ott és nem kapja el.

– Gyerünk az ágyba – mondta a férfi a feleségének, és Tori gondjaira bízta az asszonyt, aki bekísérte anyját a házba.

Dohni odakint maradt, nézte az egyre távolodó hintót és a poros utat. Sajgott a szíve. Nem bánta a leckét, amit Meraldának adott – meg kellett neki mutatni, hogy mi a fontos –, de az ütések éppúgy fájtak neki is, mint a lánynak.

– Miért esett össze majdnem anya? – kérdezte Tori egy pillanat múlva, és a kislány hangja meglepte az elgondolkodó férfit. – Olyan erős volt, mosolygott, meg minden.

– Túl sokat adott ki magából – magyarázta Dobni, nem túl nagy aggodalommal. Tudta, mi az igazság Biaste állapotát, a sorvadást illetően, és azt is tudta, hogy egy kis jókedvnél több kel a gyógyulásához. A vidámság ideiglenesen feldobja ugyan, de a betegség végül így is elhatalmasodik rajta. Lord Feringal kapcsolataira lesz szükség az igazi egészséghez.

Lenézett Torira és őszinte félelmet látott a kislány szemében. – Egyszerűen csak pihenésre van szüksége – fogta át Tori vállát.

– Meralda azt mondta neki, hogy nekiszaladt egy fának – mondta merészen Tori, mire Dohni a homlokát ráncolta.

– Úgy is történt – helyeselt a férő halkan, szomorúan. – Miért áll ellen? – kérdezte hirtelen. – Maga az uraság habarodott bele. Fényesebb világ várja, mint amit mi valaha is remélhetünk.

Tori elfordult, ami elárulta apjának, hogy a kislány többet tud, mint amennyit elárul. Odaállt Tori elé, és amikor az továbbra sem nézett rá, Dohni felemelte a kislány állát. – Mit tudsz?

Tori nem felelt.

– Mondd meg, te lány – rázta meg Dohni a kislányt. – Mit forgat a fejében a nővéred?

– Valaki mást szeret – mondta vonakodva Tori.

– Jaka Sculit – fejezte be a gondolatot az apja. Dohni lazított a szorításán, de a szeme összeszűkült. Ennyit még ő is gyanított, sejtette, hogy Meralda érzelmei Jaka Sculi iránt mélyebbek lehetnek, vagy legalábbis Meralda így gondolja.

Dohni elég jól ismerte Jakát ahhoz, hogy lássa, a fiú inkább felszín, mint mélység, de ugyanakkor az sem kerülte el a figyelmét, hogy szinte mindegyik falubeli lányt elbűvölte ez a borongós ifjú.

– Megöl, ha neszét veszi, hogy elmondtam neked – esdekelt Tori, de az apja ismét megrázta, és olyan kifejezés volt az arcán, amilyen azelőtt soha. Olyan, amilyet Meralda is láthatott délelőtt.

– Azt hiszed, hogy ez játék? – dörögte Dohni.

Tori sírva fakadt, és az apja elengedte. – Tartsd a szád az anyád és a nővéred előtt – figyelmeztette az apja.

– Mit akarsz tenni?

– Azt, amit tennem kell, és anélkül, hogy be kéne számolnom a lányaimnak! – vágott vissza Dohni. Megfordította Torit és a ház felé tolta. A kislány örömmel hagyta ott, és vissza sem nézett.

Dohni a kastélyhoz vezető utat bámulta, amelyen Meralda távozott, hogy áruba bocsássa testét és lelkét a családja kedvéért. Abban a pillanatban legszívesebben elrohant volna a kastélyba és puszta kezével megfojtotta volna Lord Feringalt, de aztán lecsillapodott. Eszébe jutott, hogy van egy másik szerelmes ifjú is, akivel foglalkoznia kell.

A kastéllyal szemközti sziklás partról Jaka Sculi sastekintettel figyelte, ahogy a hintó átdübörög a hídon, be Auck várába. Meralda még ki sem szállt, ő már tudta, ki utazik a kocsiban. A vére felforrt a látványtól, és felkavarta a gyomrát.

– Átkozott! – rázta öklét a kastély felé. – Átkozott, átkozott, átkozott! Szerzek egy kardot és kivágom a szívedet, ahogy te is kivágtad az enyémet! Hogy szeretném látni, ahogy kiömlő véred vörösre festi a földet, és milyen szívesen suttognám haldokló füledbe, hogy a végén én győztem, és nem te.

– De jaj, nem lehet! – jajdult fel a fiú, és alkarját a homloka elé emelte.

– Várj csak – kiáltotta. Kihúzta magát ültében. – Láz van rajtam. Láz, amit Meralda hozott rám. A gonosz bűbájos! Láz, amit Meralda és Feringal hozott rám, aki el akarja venni, ami jogosan engem illet. Tagadd meg őt, Meralda! – kiáltotta fennhangon, és a fogát csikorgatva felpattant. Aztán hamar lecsillapodott, mert emlékeztette magát, hogy csak ravaszsággal győzheti le Lord Feringalt, csak az eszével küzdheti le ellenfele igazságtalan előnyét, melyet a születés, és nem az értékes jellem ad. Jaka gondolkodni kezdett azon, hogyan fordíthatná a megtört lelkében fortyogó gyilkos kórt saját előnyére a makacs lány akaratával szemben.

Meralda nem tagadhatta, hogy csodálatos és jó illatú a kicsiny kert a kastély déli oldalában. Büszke rózsák, rózsaszínek és fehérek keveredtek karcsú liliommal és levendulával a főkertben, ezernyi színnel és formával, melyek minduntalan odavonzották Meralda szemét. Árvácskák töltötték meg az alsó szintet, s tátikák kandikáltak ki a magasabb növények közül, a ravasz felfedező jutalmaként. Auckney állandó, undok köde ellenére – vagy talán éppen azért – a kert élénk színekben ragyogott, a születésről, a megújulásról, a tavaszról és az életről suttogott.

Meralda azonban bármennyire is el volt bűvölve, mégis arra gondolt, hogy mennyivel jobb lenne, ha ezen a szép késő délutánon nem Lord Feringal, hanem az ő Jakája lenne vele. Milyen szívesen megcsókolná őt itt a virágok illatában, a boldog méhecskék zümmögésében...

– Leginkább Priscilla gondozza – jegyezte meg Lord Feringal, aki udvariasan, egy lépés távolságból követte Meraldát a fal mentén.

Ez a hír némiképp meglepte a lányt, és arra késztette, hogy kissé újragondolja első benyomásait a kastély úrnőjéről. Abban, aki ilyen gondosan és szeretettel ápol egy kertet, kell lenni valami jónak. – Ön nem is szokott ide kijárni? – kérdezte a lány az ifjú lord felé fordulva.

Feringal vállat vont és félénken elmosolyodott, mintha zavarba hozná a vallomás, hogy alig jön erre a helyre.

– Ezek szerint nem találja gyönyörűnek? – kérdezte Meralda.

Lord Feringal közelebb lépett, és megfogta a kezét. – Nálad biztosan nem gyönyörűbb – bökte ki.

Meralda, aki most már sokkal bátrabb volt, mint az első találkozásnál, elhúzta a kezét. – A kert – erősködött. – A virágok, a sok forma és illat. Ön szerint nem gyönyörű?

– Dehogynem – vágta rá Feringal azonnal, engedelmesen.

– Nézze csak meg őket! – kiáltott rá Meralda. – Ne csak engem bámuljon. Nézze meg a virágokat, a nővére munkájának eredményeit. Látja, hogyan élnek együtt? Hogyan csinál helyet egyik a másiknak, hogy nem fogják el a fényt egymás elől?

Lord Feringal csakugyan elfordította a fejét Meraldáról a virágokra, és különös megvilágosodás kifejezése ült ki az arcára.

– Na látja – jegyezte meg Meralda hosszú hallgatás után.

Lord Feringal tovább tanulmányozta a színeket.

Elragadtatott tekintettel fordult vissza a lányhoz. – Itt éltem le az egész életemet – mondta. – És ez a kert mindig itt volt, mégsem láttam még így soha. Te kellettél, hogy megmutasd nekem ezt a szépséget. – Közelebb húzódott Meraldához, megfogta a kezét, aztán gyengéden odahajolt és megcsókolta, bár korántsem olyan sürgetően és követelően, mint az előző találkozáskor. Szelíd és tiszteletteljes volt. – Köszönöm – mondta, amikor elhúzódott.

Meralda kipréselt magából egy halvány mosolyt. – Inkább a nővérének kellene köszönnie – mondta. – Rengeteg munka fekszik ebben.

– Meg fogom köszönni – felelte Lord Feringal, kevéssé meggyőzően.

Meralda sokatmondóan elmosolyodott, és figyelmét újra a kertre fordította. Megint arra gondolt, milyen nagyszerű lenne Jakával sétálgatni itt. A szerelmes ifjú úr azonban ismét ott volt mellette, olyan közel, rátette a kezét, és a lány nem tudott tovább megmaradni az álmaiban. Inkább a virágokra koncentrált, hogy elvesszen szépségükben, hogy addig bámulja őket, amíg le nem megy a nap, de még azután is, a holdfényben, hogy valamiképp túlélje ezt az estét.

Lord Feringalnak javára legyen mondva, hogy sokáig hagyta a lányt csak állni és bámulni. A nap letűnt és felszállt a hold, s bár teljes fényével ragyogott, a kert mégis elvesztette színét és báját, az illatokat kivéve.

– Egész este nem akarsz rám nézni? – kérdezte a férfi, és szelíden maga felé fordította.

– Csak elgondolkoztam – mentegetődzött Meralda.

– Mondd, miket gondolsz? – kérdezte mohón Feringal.

A lány vállat vont. – Csak csupa ostobaságot.

Lord Feringal arca széles mosolyra derült. – Fogadni mernék, arra gondoltál, hogy milyen jó lenne mindennap ezek között a virágok között sétálni – próbálkozott. – Idejönni, amikor csak kedved van, nappal vagy éjszaka, talán még télen is, hogy nézd a vizeket és az északi hegyeket.

Meralda bölcsebb volt annál, mintsem hogy nyíltan cáfolja a lord feltevését, vagy hogy hozzátegye, hogy csak akkor gondolna ilyeneket, ha Feringal helyett Jaka lehetne vele.

– Megkaphatod mindezt – folytatta a lord izgatottan. – Tudod, hogy igen. Ezt az egészet, és még többet is.

– Alig ismer engem – szólt a lány rémülten. Nem akart hinni a fülének.

– Ugyan, Meralda – felelte Feringal, és térdre ereszkedett.

Egyik kezével megfogta a lány kezét, a másikkal szelíden megsimogatta. – Nagyon is jól ismerlek, mert téged kerestelek egész életemben.

– Bolondokat beszél – motyogta Meralda, de Feringal folytatta.

– Mindig azon tűnődtem, hogy megtalálom-e valaha azt a nőt, aki így rabul ejti a szívemet – folytatta a lord, és Meralda úgy érezte, hogy inkább saját magának beszél, mint neki.

Persze sokan parádéztak már előttem. Sok kereskedő akart volna biztos révre lelni Auckney-ban azzal, hogy hozzám adják a lányukat, de egyik sem keltette fel a figyelmem. – Drámai mozdulattal felállt, és a falhoz lépett.

– Egyik sem – Ismételte. A lord visszafordult, és tekintetét a lány szemeibe fúrta. – Amíg meg nem pillantottam Meralda látomását. A szívem azonnal tudta, hogy nincs más nő a világon, akit feleségnek szeretnék.

Meralda megtántorodott erre a mondatra. Megdöbbentette a férfi egyenessége, a gyorsaság, amivel az udvarlás előrehaladt. Ahogy ott állt és valami válaszon gondolkodott, a lord átölelte és csókolgatni kezdte, nem annyira gyengéden, mint inkább erősen, és kezei a lány hátát simogatták.

– Légy az enyém – zihálta a férfi, és kis híján mindketten elestek.

Meralda kettejük közé emelte a kezét és keményen arcul csapta Lord Feringalt, aki visszahúzódott egy lépést. A lány is hátrált, de a lord előrenyomult megint.

– Kérlek, Meralda! – kiáltotta. – Forr a vérem!

– Azt mondod, feleségnek akarsz, mégis úgy bánsz velem, mint egy lotyóval! – csattant fel Meralda. – Senki sem vesz feleségül egy olyan nőt, akivel már hált.

Feringal lord megtorpant. – Ugyan miért? – kérdezte naivan. – Elvégre szerelemről van szó, és szerintem ez így helyes. Forr a vérem és a szívem majd' kiugrik a helyéből, úgy vágyom rád.

Meralda kétségbeesetten nézett körül, de a segítség egészen váratlan irányból érkezett.

– Bocsáss meg, uram – hallatszott egy hang az ajtóból. és hátrafordulva a két fiatal Temigastot pillantotta meg. – Hallottam a kiáltást, és attól féltem, hogy valamelyikük átesett a korláton.

– Nos, láthatod, hogy nem ez a helyzet – felelte idegesen Feringal. Elbocsátólag intett az ispán felé, aztán visszafordult Meraldához.

Temigast együttérzően meredt a lány rémült, sápadt arcára. – Uram – mondta higgadtan. – Ha csakugyan komolyan gondolod, hogy feleségül veszed ezt a leányt, akkor úrhölgyként kell bánnod vele. Későre jár: A Ganderlay család visszavárja gyermekét. Hívom a kocsit.

– Még ne – kiáltott fel gyorsan Lord Feringal, mielőtt Temigast megfordulhatott volna. – Kérlek – mondta halkabban Temigastnak, de inkább mégis Meraldának. – Adj még egy kis időt.

Az ispán Meraldára pillantott, aki kelletlenül bólintott – Hamarosan visszajövök érted – mondta neki Temigast, és visszament a kastélyba.

– Elég az ostobaságokból – figyelmeztette Meralda a mohó ifjút, bátorságot merítve alázatos könyörgéséből.

– Nehéz ez nekem, Meralda – próbálta őszintén megmagyarázni a dolgot Feringal. – Nehezebb, mint hinnéd. Éjjel-nappal csak rád gondolok. Türelmetlenül várom az esküvőnk napját, a napot, amikor teljesen nekem adod magad.

Meralda nem felelt, inkább arra vigyázott, hogy ne látszódjon meg a düh az arcán. Az anyja jutott eszébe, meg az a beszélgetés, amit kihallgatott az apja és a család egy barátja között. Az ismerős asszony azt mondta, Biaste nem fogja átvészelni a telet, ha nem talál jobb lakásra vagy képzett gyógyítóra.

– Biztosíthatlak, hogy nem húzom a dolgot soká – folytatta Lord Feringal. – Még ma este megmondom Priscillának, hogy kezdje meg az előkészületeket.

– De hát még nem mondtam igent – ellenkezett erőtlenül Meralda.

– De hát úgyis hozzám jössz – felelte Feringal magabiztosan. – Az egész falu ott lesz, és életre szóló emlék lesz mindenkinek. Azon a napon, Meralda, téged fognak ünnepelni – fogta meg újra a lány kezét, de ezúttal csak finoman. – Évek, sőt, évtizedek múlva is emlegetni fogják Lord Feringal mennyasszonyának szépségét.

Meralda nem tagadhatta, hogy megérinti a férfi őszintesége, és némiképp megborzongatja az a kilátás, hogy ilyen nagy napja lehet, ilyen esküvője, amiről évekig beszélnének Auckney-ban. Ugyan melyik nő tudna ellenállni ilyesminek?

Meralda viszont azt sem tagadhatta, hogy míg a fényes esküvő vonzza, addig a szíve másra vágyik. Lassan kezdte észrevenni Lord Feringal egy másik arcát, a tisztességes és gondoskodó természetet, neveltetése fényes máza alatt. Ennek ellenére sem tudta azonban egyetlen pillanatra sem elfeledni, hogy Lord Feringal nem az ő Jakája.

Temigast ispán visszatért és bejelentette, hogy a kocsi készen áll, s Meralda azonnal elindult, de így sem volt elég gyors ahhoz, hogy kitérjen a fiatalember utolsó csóklopási kísérlete elől.

De ez már aligha számított. Most kezdte tisztán látni a dolgokat, megértette felelősségét a családja iránt, és ezt a felelősséget minden más fölé helyezte. Mégis hosszú és nyomorúságos volt az út a hídon át, végig az úton, miközben a lány fejében ellentétes gondolatok és érzések kavarogtak.

Megint megkérte a gnóm kocsist, hogy tegye ki egy kicsit korábban. Levette a kényelmetlen cipőt, amit Temigast a ruhával együtt küldött. Mezítláb indult tovább a holdfényben.

Túlságosan összezavarták a fejlemények – a gondolat, hogy talán nemsokára férjhez megy –, hogy odafigyeljen a környezetére, és most abban sem reménykedett, mint a múltkor, hogy találkozik Jakával az úton. Ezért teljesen meglepődött, amikor a fiú hirtelen felbukkant előtte.

– Mit csinált veled? – kérdezte a fiú, mielőtt Meralda bármit is mondhatott volna.

– Hogy mit csinált? – visszhangozta a lány.

– Mit csinált veled? – kérdezte Jaka. – Sokáig voltál ott.

– Sétáltunk a kertben – felelte Meralda.

– Csak sétáltatok? – Jaka hangjának ijesztő éle lett, ami megdöbbentette a lányt.

– Mire gondolsz? – kérdezte félénken.

Jaka nagyot sóhajtott és elfordult. – Én nem gondolok semmire, és épp ez a baj. Milyen bűbájt bocsátottál rám, Meralda? Tudom, hogy a nyomorult Feringal is biztosan ugyanezt érzi – tette hozzá, és visszapördült. – Ugyan melyik férfi nem?

A lány elmosolyodott, de nem sokáig. Miért viselkedik Jaka ilyen különösen, hirtelen ilyen szerelmesen? Miért nem volt ilyen azelőtt?

– Az övé lettél? – kérdezte a fiú, és egészen közel húzódott. – Hagytad magad?

Meraldát mintha vizes törölközővel arcul csapták volna. – Hogy kérdezhetsz ilyet? – méltatlankodott.

Jaka térdre borult előtte, megfogta a lány kezeit és az arcához szorította őket. – Mert belehalok, ha arra gondolok, hogy vele vagy.

Meraldának elgyengült a lába és felkavarodott a gyomra.

Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok még, gondolta, és nem tudom felfogni ezt az egészet, sem a házasságot, sem Lord Feringal udvarias és állatias szélsőségeit, sem Jaka hirtelen átalakulását féltékeny udvarlóvá.

– Én... – kezdte. – Nem csináltunk semmit. Lopott egy csókot, de én nem csókoltam vissza.

Jaka a lányra nézett, és mosolyában volt valami ijesztő.

Közelebb húzódott a lányhoz, ajkát a lány ajkához súrolta és mintha lángra lobbantotta volna annak egész testét. A lány érezte testén a fiú kezét, és nem félt – legalábbis nem úgy, mint ahogy Feringaltól. Most inkább izgató volt az érintés, mégis eltolta magától a fiút.

– Tagadod talán a szerelmet, amit egymás iránt érzünk? – kérdezte sértetten Jaka.

– Itt nem az érzéseinkről van szó – próbálta megmagyarázni Meralda.

– Dehogynem – mondta halkan a fiú, és újra közelebb lépett. – Csak ez számít, semmi más.

Lágyan megcsókolta a lányt, és Meralda azon kapta magát, hogy hisz neki. Ebben a pillanatban tényleg csak az számított, amit egymás iránt éreztek. Viszonozta a csókot, és egyre mélyebbre szédült az édes bódulatba.

Aztán Jaka hirtelen elvált tőle. Meralda kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a fiú a földön fekszik, és saját dühödt apja áll előtte.

– Megőrültél? – kérdezte Dohni Ganderlay, és felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni Meraldát, de aztán fájdalmas kifejezés suhant át az arcán, és leeresztette a kezét, majd mégis megragadta Meralda vállát, és a ház felé penderítette a lányt. Taszajtott rajta még egyet, aztán Jakához fordult, aki védekezően maga elé emelte a kezét, és menekülni próbált.

– Ne üsd meg, apa! – kiáltotta a lány, és Dohni megtorpant.

– Tartsd magad távol a lányomtól – figyelmeztette a férfi Jakát.

– De hát én szeretem... – kezdte a fiú.

– A tenger fogja kivetni a holttestedet – fenyegetőzött Dohni.

Mikor Meralda újra felkiáltott, a férfi hátrafordult és keményen ráripakodott: – Haza! – Meralda rohanni kezdett, még a cipőjét sem szedte fel, amit levetett.

Dohni Jaka felé fordult, s dühtől, kialvatlanságtól vörös szemei fenyegetően meredtek a fiúra. Jaka sarkon fordult és elrohant. Vagy legalábbis akart, mert alig tett három lépést, Dobni egy dobó-bólával eltalálta a térdhajlatát, s a fiú arccal a földre bukott.

– Meralda kért, hogy ne üss meg! – könyörgött a rémült ifjú.

Dohni rávetette magát, és durván lerántotta. – Meralda nem tudja, mi a jó neki – morogta az apa, és jókorát behúzott Jakának.

A fiú felordított és vadul csépelni kezdett a kezeivel, hogy távol tartsa Dohnit. Az ütések azonban így is eltalálták, egyik a másik után, felduzzasztva Jaka szép szemét, ajkát, kiütve egy fogat tökéletes mosolyából, kékre színezve rózsaszín arcbőrét. Jakának végül volt annyi lélekjelenléte, hogy az arca elé emelje a kezét, de Dohni, aki még nem csillapodott le, lejjebb kezdte ütni, a mellkasán. Ha Jaka leeresztette a kezét, Dohni ismét az arcába ütött.

Végül Dohni leszállt a fiúról, elkapta az inge elejénél és egy vad mozdulattal fölrántotta. Jaka a megadás jelenként előrenyújtotta nyitott tenyerét. Eme gyávaság láttán a férfi még egyszer behúzott neki az állára, amitől áldozata elterült. Dobni felhúzta és megcsavarta a kezét. Jaka vinnyogásának hallatán Dobni Meraldára gondolt, s hogy a lány milyen arcot vág majd, ha az apja megérkezik, véres ököllel. Megtaszajtotta Jakát.

– Tűnj el! – mordult rá. – És meg ne lássalak újra a lányom körül!

Jaka feljajdult és elbotorkált a sötétben.

9. fejezet

A hordó feneke

Robillard az állát vakargatta, amikor megpillantotta Wulfgart és Morikot, akik a sikátorban a Zsiványkard felé tartottak. Deudermont még odabent volt, s a varázslónak ez nem tetszett azok után, amiket a fogadó előtt észlelt. Látott egy gyanús alakot kijönni és tárgyalni valami utcakölyökkel. Pontosan tudta, mire valók ezek a gyerekek. Ugyanez a fickó aztán újra kijött a kocsmából, és eltűnt a homályban.

Wulfgar egy alacsony, sötét emberrel érkezett. Robillard nem volt meglepve, mikor az előbbi utcagyerek kikukkantott egy közeli sikátorból. Nyilvánvalóan arra várt, hogy végre elfoglalhassa megszokott helyét az utcában.

A mágus a tények összerakásával és némi jogos gyanúval együtt jutott el az igazságig. Az ajtó felé fordult és elmondott egy egyszerű varázslatot. A levegőbe markolt és szinte kirobbantotta az ajtót. – Micanty! – kiáltotta, hangját varázslattal felerősítve.

– Menj ki néhány emberrel és riaszd a városi őrséget – adta ki a parancsot Robillard. – A Zsiványkardhoz, a Félhold utcába, teljes sebességgel!

A varázsló egy mordulással visszafordította első varázslatát, és bezárta az ajtót, aztán visszatért kristálygömbjéhez, s ráközelített a Zsiványkard bejáratára. Beljebb hatolva Deudermontot Látta, a pultra támaszkodva.

Eltelt néhány eseménytelen perc. Robillard egy pillanatra kinézett, hogy lássa az árnyékban lapuló Wulfgarékat, akik mintha vártak volna valamire.

Amikor a varázsló mágikus tekintete visszatért az ivóra, a kapitány már a bejárat felé tartott.

– Siess, Micanty – mormogta hangtalanul Robillard, de tudta, hogy a városi őrség minden kiképzés ellenére sem fog időben megérkezni, ezért neki kell cselekednie. Gyorsan kialakult a terve: egy dimenziókapu a kikötő másik végén, aztán még egy, ami a Zsiványkard mellé viszi. A kristálygömbbe vetett utolsó pillantással azt látta, hogy Deudermont kilép a kocsma ajtaján, Wulfgar és a másik alak pedig elindulnak feléje. Robillard megszüntette a mentális kapcsolatot a gömbbel, és megidézte az első dimenziókaput.

Cápa Creeps és Tee-a-nicknick a tetőn kuporogtak. A tetovált kalóz a szájához emelte fúvócsövét, amint megpillantotta Deudermontot.

– Még ne – súgta Creeps, és lehúzta a fúvócsövet. – Hadd beszéljen egy kicsit Wulfgarékkal, és menjen közel a kövemhez, ami semlegesít bármilyen mágikus védelmet, ami esetleg van rajta. Lássák csak őket együtt, amikor Deudermont meghal.

A tetovált kalóz mohón megnyalta a száját. – Ők lesznek bűnös, mi kapunk vérdíj.

– Wulfgar – üdvözölte a barbárt Deudermont kapitány, amikor a két alak elindult feléje a homályból. – Az embereim azt mondták, ott jártál a Tengeri Szellemnél.

– Nem volt szándékos – morogta Wulfgar, mire Morik oldalba bökte a könyökével.

– Azt mondtad, vissza akarod szerezni a kalapácsodat – súgta a csavargó.

Morik azonban igazából arra gondolt, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy többet tudjon meg a kapitányról, a védelméről és a gyengéiről. Az utcakölyök a dokkoknál talált rájuk, odaadta nekik a kis zsákot, s elmondta, hogy Deudermont kapitány várja őket a Zsiványkard előtt. Morik megemlítette Wulfgarnak az esetleges nyereség lehetőségét, de a barbár arckifejezését látva azonnal visszavonulót fújt. Ha Wulfgar nem vesz részt a gyilkosságban, akkor ő, Morik majd megcsinálja egyedül. Persze személy szerint semmi kifogása nem volt Deudermont ellen, és általában nem gyilkolt, de ez a fejpénz csábította. Wulfgarnak könnyű, gondolta a csavargó, hisz ő kényelmes szobában lakott, jó ételeket evett, jó italokat ivott és szép nők vették körül.

A barbár bólintott és egyenesen Deudermont elé lépett, bár a feléje nyújtott kezet nem fogadta el. – Mit tudsz? – kérdezte.

– Csak azt, hogy odajöttél a kikötőbe és felnéztél Waillan Micantyra – felelte a kapitány. – Gondoltam, beszélni akarsz velem.

– Én csak Égisz-agyarról szerettem volna megtudni valamit – mondta a barbár sötéten.

– A kalapácsodról? – kérdezte Deudermont, és csodálkozva mérte végig Wulfgart, mintha csak most venné észre, hogy a barbárnál nincs ott a fegyver.

– A fiú azt mondta, hogy tudsz valamit – magyarázta Morik.

– Fiú? – kérdezte zavartan a kapitány.

– A fiú, aki ezt adta nekem – mutatta fel Morik a zsákot.

Deudermont már nyúlt érte, de aztán megtorpant, amikor látta, hogy Robillard siet elő az egyik szomszédos sikátorból.

– Megállj! – kiáltotta a varázsló.

Deudermont maró csípést érzett a nyakán. Ösztönösen odakapott, de mielőtt megfoghatta volna a macskakörmöt, sötétség borult rá, és megroggyantak a lábai. Wulfgar odaugrott, hogy elkapja.

Robillard felordított és mágikus erővel a barbár felé nyúlt.

Egy pálcával ragacsos anyagot lövellt a barbárra, ami a Zsiványkard falához tapasztotta azt. Morik sarkon fordult és futásnak eredt.

– Kapitány! Kapitány! – kiáltozta Robillard, és kilőtt egy ragacsos lövedéket Morikra is, de a fürge kis tolvaj túl gyors volt, és sikerült eltűnnie egy mellékutcában. Szinte azonnal irányt is kellett változtatnia, mert az utca másik vége felől a városi őrök közeledtek fáklyákkal, csillámló kardokkal. Moriknak eléggé helyén volt az esze ahhoz, hogy a fiútól kapott erszénykét egy nyílásba csúsztassa az utca falában, mielőtt elfordult volna.

Az egész Félhold utca nyüzsögni kezdett, mindenhonnan városi őrök és a Tengeri Szellem legényei szivárogtak elő.

A Zsiványkard falához tapasztott Wulfgar elkeseredetten küzdött levegőért. Gondolatai visszaszálltak Abyss homályába, Errtu hasonló varázslataihoz, amelyekkel fogva tartotta őt, csatlósai tehetetlen prédájaként. A vízió dühöt keltett benne, a düh pedig erőt adott neki. A megvadult barbár nekifeszült, és deszkákat szakított ki az épület oldalából.

Robillard félve, tehetetlenül térdelt az alig lélegző Deudermont mellett, s egy újabb gömbbel újra a falhoz ragasztotta Wulfgart.

– Megölték! – rikoltotta oda a varázsló az őröknek. – Kapjátok el azt a patkányt!

– Megyünk – mondta Tee-a-nicknick, amint Deudermont megtántorodott.

– Lőj még egyet – kérlelte Creeps.

A tetovált ember a fejét rázta. – Egy elég. Megyünk.

Amint Creeps megmozdult, rengeteg őr árasztotta el a Félhold utcát és az egész környéket. Creeps odavitte barátját egy tetőablakhoz, ahol letették a fúvócsövet és a mérget. Lemásztak egy másik ablakon, és hátukat a falnak vetve leültek a földre. Creeps üveget szedett elő, és inni kezdtek, mintha mámoros, jókedvű részegek lennének.

Nemsokára megjelentek az őrök, és szemügyre vették őket.

Amikor egy kiáltás harsant fel, hogy a merénylők egyikét elfogták, a másik pedig elmenekült, a katonák undorral hagyták ott őket.

Morik ide-oda cikázva rohant, de a hurok egyre szorosabbra húzódott körülötte. Talált egy homályos zugot az egyik épület oldalában, és arra gondolt, hogy itt talán átvészelheti az üldözést, amikor egyszer csak mágikus fénnyel derengeni kezdett.

– Varázslók – morogta. – Utálom őket!

Odarohant egy házhoz és elkezdett felfelé mászni, de valaki elkapta a lábát és visszahúzta, aztán ütni kezdte, amíg abba nem hagyta a mozgolódást.

– Én nem csináltam semmit! – tiltakozott vért köpködve, miközben durván talpra állították.

– Fogd be a szád! – rivallt rá az egyik őr, és kardgombjával hasba vágta Morikot, aki kétrét görnyedt fájdalmában.

Félig ment, félig vonszolták vissza ahhoz a helyhez, ahol Robillard ténykedett serényen Deudermont körül.

– Siessetek gyógyítóért – szólt a varázsló, s egy őr meg néhány tengerész futva elindult.

– Milyen méreg? – kérdezte a varázsló a csavargót.

Morik vállat vont, mint aki nem érti.

– A zsák – szólt Robillard. – Volt nálad egy zsák.

– Nekem nincs... – kezdte Morik, de a mellette álló őr hasba bökte.

– Kövessétek vissza az útját – parancsolta Robillard a katonáknak. – Volt nála egy kis zsák. Azt találjátok meg.

– És vele mi lesz? – intett az egyik őr Wulfgar felé. – Nem nagyon tud így lélegezni.

– Akkor szabadítsátok ki az arcát – sziszegte Robillard. – Ilyen könnyen nem fog meghalni.

– Kapitány! – kiáltott fel Waillan Micanty, amikor megpillantotta Deudermontot.

Letérdelt kapitánya teste mellé. A mágus csillapítólap a férfi vállára tette a kezét, és gyilkos pillantást vetett Morikra.

– Ártatlan vagyok – jelentette ki a tolvaj, de ekkor hirtelen kiáltás hallatszott az egyik sikátorból. Egy őr sietett elő, kezében a zsákocskával.

Robillard kinyitotta a csomagot. Kivette a követ, és azonnal megérezte, mi lehet. Elvégre átélte a Zűrzavar Korát, mindent tudott a mágiasemleges területekről és arról, hogy az ilyen helyről származó kövek hogyan szüntetik meg a mágiát maguk körül. Ez megmagyarázná, hogyan tudták Morikék olyan könnyen legyőzni a kapitány mágikus védelmét.

Ezután Robillard egy macskakörmöt emelt ki a zsákból. Elővette a másik karmot is, amit a kapitány nyaksebéből emelt ki.

– Hát igen – mordult fel szárazon, és felvonta a szemöldökét.

– Utálom a varázslókat – morogta a bajsza alatt Morik.

Wulfgar szortyogására fordultak hátra. A barbár vadul köhögte ki a ragacsos anyag maradékát, aztán szinte azonnal elbődült, és olyan hevesen kezdte rángatni a ragacsot, hogy az egész Zsiványkard beleremegett.

Robillard látta, hogy Arumn Gardpeck és a vendégek egy része kijön, s hitetlenkedve bámulja a jelenetet. A fogadós szemügyre vette Wulfgart, és megcsóválta a fejét.

– Mit műveltél? – kérdezte.

– Nem jót, mint általában – jegyezte meg Pocsolya Josi.

Robillard odament hozzájuk. – Ismeritek ezt az embert? – kérdezte Arumntól, és Wulfgar felé biccentett.

– Nekem dolgozott tavaly tavasz óta, amikor Luskanba jött – mondta Arumn. – Egészen addig, amíg... – a fogadós tétovázott. A barbárra pillantott és a fejét csóválta.

– Amíg? – faggatta Robillard.

– Amíg meg nem haragudott az egész világra – kotyogott közbe Pocsolya Josi.

– Mindkettőtöknek tanúskodnia kell a magiszterek előtt – mondta nekik Robillard.

Arumn kötelességtudóan bólintott, Josi pedig lelkesen.

Talán túl lelkesen is, gondolta magában Robillard, de magában el kellett ismernie, hogy hálás a kis vakarcsnak.

Jó néhány pap érkezett futva, s létszámuk már önmagában is jelezte a kalózvadász Deudermont kapitány megbecsültségét. A testét pillanatokon belül elszállították hordágyon.

Egy közeli ház tetején Cápa Creeps elmosolyodott, és átadta az üveget Tee-a-nicknicknek.

Luskan börtöne néhány sáros, szélfútta, sziklás barlangüregből állt a kikötő mellett. Állandóan táplált tüzek tartották embertelenül forrón és párásan a helyet. Sűrű gőz csapott fel mindenütt, ahol ez a forró levegő érintkezett a Kardpart hideg vizeivel. Volt persze néhány valódi cella is, főként a politikai foglyoknak fenntartva, fenyegetésül az uralkodó családoknak és kereskedőknek, akik csak erősödtek volna, ha mártírt csinálnak belőlük. A legtöbb rab azonban nem érte meg, hogy cellát kapjon, mert hamarabb áldozatul esett a brutálisan hatékony Foglyok Karneváljának.

Ebben a közös cellában bilincsek voltak a falakra erősítve, melyeken a rabok úgy lógtak a karjuknál fogva, hogy épp csak a lábujjhegyük érte a földet. A kínzást tompaagyú börtönőrök, nagydarab és ocsmány alakok – főként félogrék – végezték, akik lassan és módszeresen járták körbe a börtönt, kezükben tüzesen izzó vasakkal.

– Itt valami tévedés történt – motyogta Morik az újabb börtönőrnek, aki éppen feléjük vette az irányt.

A nagydarab szörnyeteg lassan kuncogni kezdett – mintha sziklák morzsolódtak volna össze –, és vasrúdja vörösen izzó végével Morik hasába bökött. A fürge tolvaj oldalra rándult, de így is csúnyán megégett az oldala. Az ogre foglár Wulfgarhoz lépett, és folytatta a kuncogást.

És te? – tolta a barbár arcához bűzös száját. – Veled is tévedtek? Te sem érdemelted meg a dutyit?

Wulfgar üres tekintettel meredt előre. Alig rezzent meg, mikor hasba vágták vagy a hónalját sürgették az izzó vassal.

– Erős egy zsivány ez – kuncogott a foglár. – Ez ám a móka!

Wulfgar arca elé emelte a vasat, és lassan közelíteni kezdett vele a barbár szeméhez.

– Na, most majd ordítani fog! – jegyezte meg.

– De hát még tárgyalás sem volt! – panaszkodott Morik.

– Azt hiszed, az számít valamit? – kérdezte a foglár, s csupafog mosolyt villantott Morikra. – Mind bűnösek vagytok, ha nem az igazság miatt, akkor szórakozásból.

Ez szíven ütötte Wulfgart. Hát ilyen az igazságszolgáltatás.

Úgy nézett a foglárra, mintha csak most pillantaná meg, és egyszerű bölcsességet látott, a megfigyelés révén kialakított nézőpontot. Egy idióta szájából.

A vas közeledett, de Wulfgar nyugodt és jeges tekintettel meredt a foglárra, mert bizonyos volt abban, hogy ez az ember – vagy bárki halandó – nem képes a töredékét sem okozni annak a szenvedésnek, amit Errtu, a démon mért rá.

A foglár szemlátomást vette az üzenetet, vagy legalábbis úgy tűnt, mert tétovázni kezdett, sőt, még hátra is lépett, hogy jobban lássa foglya arckifejezését.

– Azt hiszed, kibírod? – kérdezte a kínzó Wulfgartól. – Azt hiszed, hogy ilyen arcot fogsz vágni, ha beleszúrok a szemedbe? – Ezzel újra előrelendült.

Wulfgar valahonnan nagyon-nagyon mélyről felmordult, valami állati dühvel, ami a tiltakozni próbáló Morik torkára forrasztotta a szót. Ez a mordulás mintha Abyss legmélyéről jött volna.

A barbár felfújta a mellkasát, összeszedte minden erejét, és egyik vállát olyan lendülettel vetette előre, hogy a bilincstok kiszakadt a falból, és hátralökte a döbbent porkolábot.

– Megöllek! – kiáltotta a félogre, és piszkavasát lengetve nekilódult.

Wulfgar felkészülten várta. Megfordult, majdnem szembe a fallal, aztán meglendítette a karját, a kiszakadt lánc rátekeredett az izzó vasra s kitépte a foglár kezéből. A félogre ismét hátratántorodott, s Wulfgar most már teljesen a falnak fordult, két lábát megvetve a másik bilincstok két oldala mellett.

– Döntsd le a falakat! – lelkendezett Morik.

A foglár sarkon pördült és futásnak eredt.

Wulfgar újra felmordult, és teljes erejével, minden izmát megfeszítve nekidurálta magát. Ez a bilincsrögzítő szilárdabb volt, mint a másik, de a barbár olyan erővel húzta, hogy az egyik láncszem elkezdett szétnyílni.

– Húzz bele! – rikkantotta Morik.

Wulfgar így is tett, s egy hátraszaltóval elszakadt a faltól. Sértetlenül pattant fel, de hirtelen valami más tört rá, valami düh, ami rosszabb volt minden kínnál, amit a félogre okozhatott volna neki. Gondolatban már nem a luskani börtönben volt, hanem megint Abyssben, és bár megszabadult már bilincseitől, tudta, hogy nincs menekvés nagy hatalmú fogvatartójától. Hányszor játszotta ezt el vele Errtu, hogy elhitette vele: szabad, csak hogy újra visszarántsa a mocsokba, megkínozza, meggyógyítsa, aztán újra kínozza.

– Wulfgar! – kérlelte Morik, és eredménytelenül rángatta saját láncait. – Wulfgar!

A barbár persze nem hallotta, de még csak nem is látta, annyira beleveszett saját gondolatainak ködébe. Összegömbölyödött a padlón, és úgy reszketett, mint egy csecsemő, amikor a foglár tucatnyi társával visszatért.

A barbár hamarosan összeverve lógott újra a falról, ezúttal óriásoknak szánt bilincsekkel, és olyan láncokon, melyek teljesen kifeszítették a karjait. Külön elővigyázatosságból vastüskéket is tettek mögé, hogy ha nekifeszül, akkor felnyársalódjon. Elválasztották Moriktól, egy külön terembe. Magára maradt Abyss emlékeivel, s nem volt hová bújnia, nem volt ital, ami feledést hozhatott.

– Ennek sikerülnie kell – mormolta az öregasszony. – Ezek a jó füvek erre a méregre.

Három pap járkált fel-alá a szobában. Az egyik imát mormolt, egy másik Deudermont kapitányt kerülgette, és a lélegzetét, a szívverését hallgatta, a harmadik pedig a fejét vakargatta.

– De hát nem használ – ellenkezett Robillard, és segélykérően a papokra nézett.

– Nem értem – szólt Camerbunne, a papok vezetője. – Ellenáll a varázslatainknak, de még a gyógyfüves ellenméregnek is.

– Márpedig ha méregről van szó, hatnia kell – jelentette ki a vénasszony.

– Ha ugyan tényleg méreg – jegyezte meg Robillard.

– Te magad vetted el attól a Morik nevűtől – felelte Camerbunne.

– Ez nem jelenti szükségképpen... – kezdte Robillard, de aztán félbehagyta a mondatot. Négy társa arckifejezése elárulta, hogy értik a célzást. – Akkor hát mit tegyünk? – kérdezte a varázsló.

– Nem ígérhetek semmit – tárta szét a kezét az öregasszony. – Ha nincs méreg, a füveim megteszik, amit tudnak.

Elhúzódott a szoba sarkába, ahová egy kis asztalt állítottak neki, s ténykedni kezdett üvegcséivel, dobozaival. Robillard Camerbunne-re pillantott. A pap leforrázottan nézett vissza rá. A papok fáradságot nem kímélve munkálkodtak Deudermonton egy napon át, olyan varázslatokkal, amelyeknek semlegesíteniük kellett volna a mérget. Munkájuk azonban csak pillanatnyi javulást hozott. Lelassította a méreg hatását, könnyítette a kapitány légzését és kissé levitte a lázát.

Deudermont nem nyitotta ki a szemét a támadás óta. A légzése hamarosan reszelős lett, és az ínye, a szemei újra vérezni kezdtek. Robillard nem volt gyógyító, de azt tudta, hogy ha nem találnak ki valamit gyorsan, akkor szeretett kapitányának vége.

– Gonosz méreg ez – jegyezte meg Camerbunne.

– Csak valami növény – ellenkezett Robillard. – Se nem gonosz, se nem rosszindulatú. Csak az, ami.

Camerbunne a fejét rázta. – Van benne némi mágia is, afelől semmi kétség, jó varázsló – jelentette ki. – A mi varázslataink semlegesítenek bármiféle természetes mérget. Nem, ezt valaki külön készítette el, sötét mágia segítségével.

– Akkor mit tehetünk? – kérdezte a varázsló.

– Folyamatosan varázslatokat bocsáthatunk rá, hogy könnyítsünk az állapotán, és reménykedünk, hogy a méreg kiszáll belőle – magyarázta Camerbunne. – Reméljük, hogy az öreg Gretchen megtalálja a megfelelő fűkeveréket.

– Könnyebb lenne, ha lenne egy kevés a méregből – panaszkodott a vénasszony.

– Ezenfelül imádkozhatunk is – jelentette ki Camerbunne.

Ez a kijelentés homlokráncolásra késztette a hitetlen Robillard-t. Ő a logika embere volt, s nem szerette az ilyesmit.

– Elmegyek a Csavargó Morikhoz, és kifaggatom – vicsorogta Robillard.

– Már megkínozták – nyugtatta meg a pap a varázslót. – Kétlem, hogy bármi tudna. Nyilván csak úgy vette valahol az utcán.

– Magkínozták? – szólt Robillard. – Hüvelykszorító, kötélcsiga? Nem, ez nem kínzás. Ez csupán szadistajáték. A kínzás művészete akkor az igazi, ha mágiát is alkalmaznak. – Az ajtó felé indult, de Camerbunne elkapta a karját.

– Morik nem fogja tudni – meredt józanul a dühödt varázslóra. – Maradj itt. Maradj a kapitányod mellett. Talán az éjszakát sem éli túl, és ha felébred álmából, mielőtt meghal, jobb, ha egy barátot lát maga mellett.

A mágus nem tudott mit mondani erre a súlyos érvre. Felsóhajtott és leroskadt a székébe.

Nemsokára egy városi őr kopogtatott és lépett be, a magisztrátus szokásos futárjaként.

– Mondd meg Jerem Bollnak és az öreg Jharkheldnek, hogy a vád Wulfgar és Morik ellen valószínűleg előre megfontol szándékkal elkövetett emberölés lesz – mondta halkan Camerbunne.

Robillard hallotta ezt, és a pap szavaitól nehéz lett a szíve. Akármilyen gyilkosságról is van szó, kivégzik azt a két embert.

Ez azonban sovány vigasz lett volna Robillardnak, ha meghal szeretett kapitánya. A mágus tenyerébe temette homlokát, és azon gondolkodott, hogy mégis meg kéne büntetnie Morikot, és addig bombáznia különféle varázslatokkal, amíg megtörik és el nem árulja a méreg mibenlétét.

Az eszével ugyanakkor tudta, hogy Camerbunne-nak igaza van, mert ismerte az ilyen Morik-féle tolvajokat. Morik nyilván nem maga főzte a mérget, csak beszerezte valamilyen forrásból.

A varázsló fölemelte a fejét, és mintha megvilágosodott volna. Eszébe jutott a két ember, aki ott volt a Zsiványkardban, mielőtt Wulfgarék megérkeztek, a két ember, aki odament a fiúhoz, aki aztán elrohant Wulfgarékhoz: a komor tengerész és egzotikus, tetovált társa. Vajon a barbár képes lett volna eladni csodás harci kalapácsát a méregért, amivel megöli Deudermontot?

Robillard felpattant a helyéről. Nem tudta biztosan, hol kezdje, de sejtette, hogy valami fontos dologra bukkant. Valaki – akár a páros, akik Deudermont érkezését jelezték, akár az utcakölyök, akit lefizettek, hogy menjen el Wulfgarékhoz, akár valaki a Szökkenő Hölgyről – ismeri a méreg titkát.

Robillard ránézett az elgyötört, haldokló kapitányra. Kirohant a szobából, a végsőkig elszánva arra, hogy megtalálja a megoldást.

10. fejezet

Az átmenet

Meralda másnap reggel bátortalanul lépett be a konyhába, érezve magán apja tekintetét. Az anyjára nézett, és próbálta kitalálni, hogy az apja vajon beszélt-e neki az éjszakai esetről Jakával. Biaste azonban boldog tudatlanságban leledzett.

– Ó, a kert! – kiáltotta mosolyogva Biaste. – Mesélj nekem a kertről. Tényleg olyan szép, ahogy Gurdy Hawkins mondja?

Meralda az apjára pillantott. Megkönnyebbülten látta, hogy Dohni is mosolyog. Leült és Biaste mellé húzta a székét.

– Még annál is szebb – mondta mosolyogva. – Az a rengeteg szín, még alkonyatkor is! És a holdfényben, amikor olyan édesek az illatok!

– És nem csak ez volt érdekes – mesélte Meralda, és derűt erőltetett magára, hogy elmondja a hírt, amit mindenki várt.

– Lord Feringal megkérte a kezem.

Biaste felsikoltott örömében. Tori meglepetten sikkantott, és majdnem kiköpte, ami a szájában volt. Dohni Ganderlay boldogan csapott az asztalra.

Biaste, aki egy héttel ezelőtt még az ágyból is alig bírt kikelni, készülődni kezdett, hogy körbejárjon, és elmondja mindenkinek – de főleg Gurdy Hawkinsnak, aki olyan nagyon fenn hordta az orrát, mert néha ruhákat varrt Lady Priscillának.

– Miért sírtál tegnap éjszaka, amikor megjöttél? – kérdezte Tori Meraldát, amikor egyedül maradtak a szobájukban.

– Te törődj a magad dolgával – hárította el a kérdést Meralda.

– A kastélyban fogsz élni és utazgatsz majd mindenfelé – erősködött Tori. – És mégis sírtál. Hallottalak.

Meralda szeme könnybe lábadt. A húgára meredt, aztán folytatta a munkáját.

– Szóval Jakáról van szó – vonta le a következtetést Tori, és szélesen elvigyorodott. – Még mindig rá gondolsz.

Meralda abbahagyta a párnája rázogatását, és egy pillanatra mintha magához akarta volna ölelni – ebből Tori tudta, hogy jó volt a sejtése –, aztán hirtelen megfordult és húga arcába vágta a párnát.

– Mondd, hogy én vagyok a királynő! – követelte Meralda.

– Csak lehetsz – morogta makacsul a kislány, mire Meralda csiklandozni kezdte. Tori egy idő után nem bírta tovább. – Királynő! Királynő! – kiáltotta.

– De azért szomorú vagy Jaka miatt – mondta Tori kijózanodva, egy kicsit később, amikor Meralda visszatért az ágyneműjavításhoz.

– Találkoztam vele tegnap éjszaka – vallotta be a lány. – Útban hazafelé. Teljesen megvadult attól, hogy elképzel engem együtt Lord Feringallal.

Torinak elállt a lélegzete. Közelebb hajolt, hogy egyetlen szót se mulasszon el.

– Meg is csókolt.

– Jobb volt, mint Lord Feringal?

Meralda sóhajtott és bólintott. Lehunyta a szemét, mintha beleveszett volna annak a rövid pillanatnak az emlékébe Jakával.

– Ó, Meralda, mit fogsz csinálni? – kérdezte a húg.

– Jaka azt akarja, hogy szökjek meg vele – felelte Meralda.

Tori felnyögött és magához szorította a párnáját. – És te akarod?

Meralda kihúzta magát és bátor mosolyt villantott a húgra. – Az én helyem Lord Feringal mellett van – jelentette ki.

– De hát Jaka...

– Jaka nem tehet semmit anyáért, és egyikőtökért sem – folytatta Meralda. – A szívedet bárkinek odaadhatod, de az életedet csak annak, aki a legjobb neked és azoknak, akiket szeretsz.

Tori ellenkezni akart, de ekkor Dohni lépett be a szobába. – Munkátok van – emlékeztette a lányokat, és pillantása elárulta Meraldának, hogy kihallgatta a beszélgetést. Még bólintott is egyet, mielőtt elment volna.

Meralda mintha ködben csinálta volna végig a nap további részét. Próbálta összehozni a szívét a felelősségérzetével.

Azt akarta tenni, ami jó a családjának, de nem hagyhatta figyelmen kívül a szíve szavát sem, a vágyat, hogy olyan férfi karjában ismerje meg a szerelmet, akit szívből szeret.

Odakint a mezőn, a hegyoldalba vájt teraszon Dohni Ganderlay is hasonlóképp tépelődött. Látta reggel Jaka Sculit, és épp csak egy gyors pillantást váltottak – Jaka részéről fél szemmel, mert a másik be volt dagadva. Dohni egyfelől nagyon szerette volna félreállítani a fiatalembert, aki veszélybe sodorja a családját, ugyanakkor viszont visszaemlékezett a saját fiatalkorára, s ilyenkor bűntudat fogta el, ha az összevert Jakára pillantott. A felelősségérzetnél valami hevesebb hozta össze Meraldát és Jakát az éjszaka, s Dobni emlékeztette magát, hogy nem szabad haragudni sem a lányára, sem Jakára, akinek az egyetlen bűne az, hogy szereti Meraldát.

A ház csendes volt az alkonyi homályban, így annál hangosabbnak tűnt Meralda mozgása. A család hamar nyugovóra tért a hosszú, munkás nap után, s az izgalom után, hogy Meralda újabb meghívást kapott a kastélyba, három nappal későbbre. A meghívással együtt egy csodálatos zöld selyemruha is érkezett. Meralda megkísérelte csendben felpróbálni, de az anyag zizegett és suhogott.

– Mit csinálsz? – hallatszott Tori álomittas hangja.

– Pszt! – intette le nővére, és odatérdelt a kislány ágya mellé. – Aludj csak vissza és fogd be a szád.

– Jakához mész – kiáltott fel Tori, mire Meralda befogta a száját.

– Szó sincs róla – felelte. – Csak felpróbálom.

– Nem is! – ült fel Tori. – Jakához mész. Mondd meg az igazat, vagy szólok apának.

– Ígérd meg, hogy nem mondod el – ült le Meralda az ágy szélére. Tori egészen izgatott lett.

– Remélem, hogy megtalálom valahol Jakát odakint a sötétben – magyarázta Meralda. – Minden este kimegy nézni a holdat és a csillagokat.

– Nem fogsz férjhez menni?

Meralda szomorúan felnevetett. – Nem erről van szó. Az életemet Lord Feringalnak adom, anya, apa és a te javadra – magyarázta. – És cseppet se bánom – tette hozzá, amikor a húga ellenkezni akart. – Jó életet fog nekem biztosítani a kastélyban, ebben biztos vagyok. Nem rossz ember, de még sokat kell tanulnia. De ma este a szívemet követem. Egy éjszaka Jakával, hogy elbúcsúzzak tőle – Meralda megpaskolta Tori karját, és indult. – Most pedig aludj.

– Csak ha megígéred, hogy holnap mindent elmondasz – felelte Tori. – Ígérd meg, különben megmondalak.

– Nem fogsz megmondani – jelentette ki Meralda magabiztosan, mert tudta, hogy Torit éppúgy elbűvöli a románc, mint őt. Vagy talán még jobban, hisz kislányként még nem érti az ilyen döntések élethosszig tartó következményeit.

– Aludj már – suttogta Meralda halkan, és homlokon csókolta Torit. Megigazította a ruháját, ideges pillantást vetett a függöny-ajtóra, aztán kimászott az ablakon.

Dohni Ganderlay nézte, ahogy a lánya eltűnik a sötétben. Pontosan tudta, mire készül Meralda. Legszívesebben utánament volna, hogy rajtakapja Jakával és agyoncsapja a bajkeverő fiút, de abban is bízott, hogy a lánya visszatér, és azt fogja tenni, ami a legjobb a családjának, ahogy reggel mondta.

Persze nehéz volt a szíve, mert ismerte a fiatal szerelem csábítását és erejét. Úgy döntött, hogy megadja a fiataloknak ezt az egy éjszakát, kérdezősködés és ítélkezés nélkül.

Meralda félve lépegetett a sötétben. Nem holmi szörnyektől tartott – elvégre ez a hazája –, inkább a szüleitől, főleg az apjától, ha rájönnek, hogy eltűnt.

Nemsokára azonban maga mögött hagyta a házukat, és a ragyogó csillagos ég bűvkörébe került. Táncra perdült a mezőn, élvezte a fű simogatását mezítelen talpán, és úgy érezte, hogy meg tudná érinteni az eget. Halkan egy dalt dúdolt magában, ami ugyancsak illett a hangulatához most, amikor szinte eggyé vált a csillagokkal.

Alig gondolt Lord Feringalra, a szüleire, a felelősségére, vagy akár szeretett Jakájára. Semmire sem gondolt a csillagokon és a táncon kívül.

– Mit keresel itt? – hallotta a háta mögül Jaka reszelős hangját.

A varázs szertefoszlott, s Meralda lassan szembefordult a fiúval. Az leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel állt, a szemét nem lehetett látni. Hirtelen félelem fogta el a lányt, hogy valami olyasmi fog történni a fiúval, amire már gondolt.

– Lord Feringal kiengedett? – kérdezte maró gúnnyal Jaka.

– Nem vagyok a bábja – felelte Meralda:

– Hát nem leszel a felesége? – kérdezte Jaka. Keményen a lányra meredt, és némi elégtételül szolgált számára a Meralda szemében csillanó nedvesség. – Ezt beszélik a falusiak – folytatta, aztán elváltoztatta a hangját. – Meralda Ganderlay – nyikorogta, mint egy gnóm öregasszony. Milyen szerencsés egy lány az! Hogy Lord Feringal maga kéri meg!

– Hagyd abba – könyörgött Meralda.

Jaka azonban egyre jobban belelendült. – Ugyan mit gondol az az ostoba Feringal? – kérdezte, immár egy férfi mogorva hangján. – Mindnyájunkra szégyent hoz, hogy ilyen alacsonyra házasodik. Mikor száznyi csinos és gazdag kalmárlány ácsingózik rá. Ostoba az!

Meralda elfordult, és hirtelen nem gyönyörűnek, hanem ostobának érezte magát csodás ruhájában. Egy kezet érzett a vállán, Jaka volt mögötte.

– Tudnod kell róla – suttogta halkan. – A fele nép ostobának tartja Lord Feringalt, a másik felét pedig elvakítja a hamis remény, mintha a saját fiatalságukat élnék újra benned, és azt kívánnák, hogy nyomorúságos életük olyan legyen, mint a tiéd.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte a lány elszántan, és szembefordult a fiúval. Csak most pillantotta meg a duzzanatokat, horzsolásokat Jaka arcán, de gyorsan összeszedte magát. Jól sejtette, hol kapta Jaka a verést.

– Arra, hogy Lord Feringal magasabb rendűnek hiszi magát nálad – felelte a kérdezett.

– És az is.

– Nem! – Meralda hátraugrott meglepetésében. – Nem, ő nem jobb nálad – folytatta Jaka halkabban, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa szerelme nedves arcát. – Inkább te vagy túl jó hozzá, de ő nem így fogja látni a dolgot. Nem, ő kihasznál kényére-kedvére, aztán félredob.

Meralda ellenkezni akart, de nem volt biztos benne, hogy nem igaz, amit a fiú mond. Persze ez nem is számított, mert bármit is tervez vele Lord Feringal, a lényeg az, amit a családjáért tehet.

– Miért jöttél ki ide? – kérdezte Jaka, és Meralda úgy érezte, hogy a fiú csak most vette észre a ruháját, mert az egy csippentéssel felmérte a finom anyagot.

– Kijöttem, hogy Meraldának legyen egy éjszakája – felelte a lány. – Hogy legyen egy éjszaka, amikor a vágyak legyőzik a felelősséget. Egy éjszaka...

Elhallgatott, amikor Jaka a szájára tapasztotta az ujját. – Vágyak? – kérdezte ravaszul. – És ezekben én is benne vagyok? Csak azért jöttél ki ide ilyen szép ruhában, hogy velem találkozz?

Meralda lassan bólintott, és mielőtt bármit mondhatott volna, a fiú már hozzá is simult, és éhesen, szenvedélyesen csókolta. A lány úgy érezte, mintha lebegne, és közben Jaka a puha gyep felé vezette, egy pillanatra sem szakítva meg a csókot.

A fiú kezei vándorolni kezdtek, s a lány nem állta útjukat, nem feszült meg, amikor kényes helyeken érintették. Nem, ez most az ő éjszakája, az az éjszaka, amikor asszony lesz az általa választott férfival, vágyai, és nem felelősségérzete férfijával.

Jaka felhúzta a ruha alját, és belépett a lány lábai közé.

– Lassabban, kérlek – súgta lágyan Meralda, és magához húzta a fiú arcát. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen.

– Meralda – lehelte a fiú kétségbeesetten. – Egy percet sem várhatok.

– Nem is kell – nyugtatta meg a lány. Magához húzta és lágyan megcsókolta Jakát.

Kis idő múltán már ott feküdtek meztelenül a nedves füvön. A hűvös tengeri szellő csiklandozta bőrüket, ahogy felnéztek a csillagos égboltra. Meralda különösen érezte magát, egészen könnyű volt, mintha valami mágikus beavatási rítuson esett volna keresztül. Ezernyi gondolat örvénylett a fejében. Hogyan mehet vissza Lord Feringalhoz ez után a csodálatos szeretkezés után? Hogyan fordíthat hátat ezeknek a nagyszerű, örömteli érzéseknek? Csodálatosan érezte magát, és azt akarta, hogy ez a pillanat örökké tartson. Hogy egész életét Jakával élhesse le.

De tudta, hogy ez nem lehetséges. Minden elmúlik a hajnallal, és soha nem tér vissza. Megvolt a maga pillanata. Gombóc gyülekezett a torkában.

Jaka Sculi számára kissé más volt ez a pillanat, bár semmivel sem kevésbé örömteli. Elvette Meralda szüzességét, legyőzte Auckney lordját ezen az értékes területen. Ő, aki az urak szemében alantas paraszt, elvett valamit Lord Feringaltól, amit soha többé nem lehet pótolni, valamit, ami értékesebb a kastély minden drágaságánál.

Jakának tetszett ez az érzés, de akárcsak Meralda, ő is tartott tőle, hogy nem lesz jövője. – Hozzámész? – kérdezte hirtelen.

Meralda álmosan fordította feléje holdfényes arcát. – Ma éjjel ne beszéljünk ilyen dolgokról – kérte a fiút. – Szó se essék se Lord Feringalról, se bárki másról.

– Tudnom kell, Meralda – ült fel Jaka. – Mondd meg.

A lány könyörgő pillantást vetett a fiúra. – Ő tud tenni valamit az apámért és az anyámért – próbálta megmagyarázni.

– Meg kell értened, hogy nincs választásom – fejezte be kétségbeesetten Meralda.

– Hogy megérteni? – hüledezett Jaka, és felpattant. – Megérteni? Hogy is érthetném meg azok után, amit most csináltunk? Ó, miért jöttél el hozzám, ha feleségül akarsz menni Lord Feringalhoz?

Meralda elkapta a fiú vállát. – Azért, hogy legyen egy éjszakám, amikor én dönthetek – mentegetődzött. – Azért, mert szeretlek, és teljes szívemmel szeretném, ha másképp állnának a dolgok.

– Csak egy rövid pillanatunk volt – jajdult fel a fiú, és szembefordult a lánnyal.

Meralda lábujjhegyre állt és megcsókolta. – Van még időnk – súgta, és Jaka nem tudott ellenállni. Jaka nemsokára újra a füvön hevert, Meralda pedig mellette állt és a ruháját húzta fel.

– Tagadd meg őt – szólt váratlanul Jaka, mire a lány megdermedt, aztán feléje fordult.

– Tagadd meg Lord Feringalt – ismételte Jaka, mintha csak valami egyszerű dologról lenne szó. – Felejtsd el őt és szökj el velem. Luskanba, vagy akár egészen Vízmélyére is.

Meralda sóhajtott és a fejét rázta. – Könyörgök, ne kérd ezt tőlem – kezdte, de Jaka nem hagyta.

– Gondold csak meg, milyen életünk lehetne együtt – kérlelte a fiú. – Vízmélye, a bűvös Vízmélye utcáin járnánk! Szaladgálnánk, nevetnénk és szerelmeskednénk. Együtt alapítanánk családot – és milyen szépek lennének a gyerekeink!

– Hagyd abba! – csattant fel Meralda olyan erővel, hogy Jakának elállt a lélegzete. – Tudod jól, hogy én is akarom, és azt is tudod, hogy nem lehet. – Meralda mélyet sóhajtott. A legnehezebb dolog volt az, amit valaha is megtett életében, de megcsókolta Jakát még egyszer utoljára, és elindult haza.

A fiú sokáig feküdt még a réten, és csak úgy száguldottak a gondolatai. Elérte a célját, és épp olyan édes volt, mint ahogy várta. A siker azonban nem fog sokáig tartani. Lord Feringal elveszi Meraldát, és végül ő győz. Már a gondolat is beteggé tette. Felnézett a felhők mögé bújó holdra. – Átkozott élet – morogta.

Kell hogy legyen valami, amivel legyőzheti Lord Feringalt, amivel visszahúzza magához Meraldát.

Magabiztos mosoly ömlött szét csinos vonásain. Emlékezett Meralda hangjaira, a lány testének mozgására az övével együtt.

Nem veszíthet.

11. fejezet

Ha sok kéz összefog

– Mondj el mindent a méregről – kérte Vohltin prelátus, Camerbunne rendtársa. Karosszékben üldögélt a rettenetesen meleg szoba közepén, alakját kirajzolta a mögötte izzó tűzhely.

– Sose jó – felelte Morik, miközben a nagydarab, szadista kinézetű, félszemű foglár még egyet csavart a hüvelykszorítón. Több ork vér volt benne, mint emberi. – Úgy értem, a méreg – világította meg a kérdést a csavargó, s hangja megfeszült a fájdalomtól.

– Nem ugyanaz a méreg, mint ami az üvegben volt – mondta Vohltin, és biccentett a porkolábnak, aki megkerülte Morikot. A Csavargó próbálta követni a félork mozgását, de a kezei ki voltak feszítve és meg voltak bilincselve. Az egyik keze présben volt, a másik egy különös dobozban, melynek paneljei nyitva tartották a kezet, széttárva az ujjakat, hogy a porkoláb egyenként tudjon játszani velük.

A prelátus vállat vont, felemelte a kezét, s amikor Morik nem válaszolt azonnal, kilencágú korbács sújtott le a hátára, mély sebeket ejtve.

– Nálad volt a méreg – folytatta Vohltin – és a fegyver, de a méreg nem ugyanaz volt, mint a fiolában, amit találtunk. Ravasz csel, hogy tévútra vezess minket Deudermont gyógyításánál.

– Csakugyan csel – felelte szárazon Morik. A pribék újra lecsapott rá a korbáccsal, és már készült a harmadik lendítésre. A prelátus azonban egy kézmozdulattal megálljt parancsolt neki.

– Szóval beismered? – kérdezte.

– Persze – felelte Morik. – Csel volt, amit valaki más eszelt ki. Elküldte nekem meg Wulfgarnak mindazt, amit most bizonyítékként szegezel ellenünk, aztán lecsapott Deudermontra, amikor odajött, hogy beszéljen...

– Elég! – csattant fel a szemlátomást csalódott Vohltin, mert már számtalanszor hallották ugyanezt az ostobaságot Moriktól is és Wulfgartól is. A peráltus felállt és indulni készült.

A fejét csóválta. Morik tudta, hogy ez mit jelent.

– Mondhatok neked mást is – könyörgött, de a pap elutasítóan legyintett.

Morik még mondott volna valamit, de torkán akadt a szó, mert a foglár vesén vágta. Morik megrándult, amitől még jobban megfájdult a keze. Mégis, minden önuralma ellenére újra megugrott, amikor a porkoláb ismét rácsapott, mert a gazembernek szögekkel kivert fémpánt volt az ujjpercein.

Morik hajdani éjszakai drow látogatóira gondolt. Vajon ők tudják, mi történik? Eljönnek és megmentik Wulfgart, és vele együtt őt is? Azokban az első órákban, amikor együtt lógtak megláncolva abban a barlangban, majdnem megemlítette őket a barbárnak, s csak azért habozott, mert félt, hogy Wulfgar fájdalmas emlékeibe merülve meg sem hallja őt, más viszont talán igen.

Hát nem lett volna remek, ha a magiszterek még azt is ráhúzhatnák, hogy a sötételfekkel cimborál? Nem mintha számítana. Újabb ütés csattant, s a foglár egyre inkább belelendült.

Morik tudta, hogy ha a sötételfek nem jönnek, akkor az ő sorsa megpecsételődött, méghozzá igencsak fájdalmas módon.

Robillard csak néhány percre távozott a kapitány mellől, de mikor visszatért, fél tucat papot talált, akik vadul sürgölődtek Deudermonton. Camerbunne hátrébb maradt, irányította a csapatot.

– Tűzben ég a teste – mondta a pap, és Robillard még távolról is látta, hogy ez így van: a kapitány arca vörösen, verítékesen tüzelt. Barátja azt is észrevette, hogy a szoba egyre hidegebb lesz, és rájött, hogy a papok nem gyógyítanak, hanem hideget varázsolnak.

– Nekem is vannak ilyen varázslataim – ajánlkozott Robillard. – Tekercsek a Tengeri Szellemen. Talán jobb lenne a kapitánynak, ha a papjaid inkább gyógyítással foglalkozhatnának.

– Siess – kérte Camerbunne, és Robillard nem is habozott: dimenziókapuk segítségével pillanatok alatt visszatért a Tengeri Szellemre. Turkálni kezdett varázsszerei, irattartói között, amíg meg nem lelte a jégcsináló varázslat tekercsét és hozzávalóit. Átkozta magát, amiért nem készült fel jobban, és visszaugrott a kápolnába. A papok még mindig tevékenykedtek, és ott volt a vén füvesasszony is, aki valami fehér kenőccsel kenegette Deudermont mellkasát.

Robillard előkészítette a szükséges komponenseket – egy fiola jégtroll-vért, a nagy fehér medve bundájából egy darabkát –, és kiteregette a tekercset. Próbált nem gondolni a halálán lévő kapitányra, csak a feladatra, s varázslóra jellemző fegyelmezettséggel látott munkához. Halkan kántálni kezdett és finom kézmozdulatokat tett. A jégtroll-vért hüvelyk- és mutatóujjára öntötte, aztán felcsippentette a medveszőrt és ráfújt, egyszer, kétszer, háromszor, majd a fal mellett a földre dobta a szőrdarabot. Halk kopogás kezdődött, s jég tört fel a padlóból. A kapitányt hamarosan átfektették az új ágyra: egy szilárd jégtömbre.

– Ez a kritikus óra – szólt Camerbunne. – Túl nagy a láza, és félek, hogy belehal. A testnyílásaiból olyan híg vér folyik, mint a víz. Vannak még papjaim készenlétben, hogy felváltsák ezt a csoportot a gyógyításban, és elküldettem több más kápolnába is, más istenek papjaihoz, hogy segítséget kérjek. – És el is fognak jönni – fejezte be. – Mindannyian.

Robillard nem volt vallásos ember, főként azért, mert amikor annak idején megpróbált egy olyan istent találni, aki közel áll a szívéhez, elriasztotta a különféle egyházak közti szüntelen rivalizálás és marakodás. Jól tudta hát, milyen nagy dolog volt ez a lépés Camerbunne-től a kapitány érdekében.

Hát ekkora hírneve van Deudermontnak az északi Kardpart becsületes népei között, hogy félreteszik ellenségeskedéseiket, és összefognak érte.

A segítség csakugyan megjött, ahogy Camerbunne ígérte: Luskan szinte minden vallásának papjai, akik hatosával érkeztek, hogy gyógyító energiáikat a legyengült kapitányra bocsássák.

Deudermont láza éjfél körül hagyott alább. A kapitány a mellette szendergő Robillardra vetette elgyötört tekintetét.

A varázsló fejét a kezébe hajtva aludt.

– Hány nap telt el? – kérdezte erőtlenül a kapitány, mert látta, hogy itt valami nincs rendjén, itt valami furcsa; mintha hosszú és rettenetes rémálomból kelne. Hiába volt pokrócba burkolva, tudta, hogy nem közönséges ágyon fekszik, mert túl keménynek érezte, és nedves volt a háta.

Robillard tágra nyílt szemmel pattant fel a hangra. Kezét Deudermont homlokára helyezte, és elmosolyodott, amikor érezte, hogy a kapitány homloka hűvös.

– Camerbunne! – kiáltott fel, mire a kapitány csodálkozva meredt rá.

Ez volt a legszebb látvány Robillard egész eddigi életében.

– Három kör – hallatszott Jharkheld magiszter orrhangja. A magiszter aszott vén roncs volt, aki Morik véleménye szerint túlságosan is nagy élvezetet lelt a munkájában.

A fickó mindennap végigjárta a barlangcellákat, kiválasztotta azokat, akik megértek a Foglyok Karneváljára – a bűnük súlyossága vagy éppen a magiszter hangulata szerint –, és bejelentette az előkészítési idejüket. A kör Morik foglára szerint az az idő volt, ami alatt lassan körbe lehetett járni a Karnevál terét – mintegy tíz perc. Tehát azt az embert, akinek Jharkheld három kört mondott, körülbelül fél órával azelőtt elő kellett hozni és el kellett kezdeni kínozni, mielőtt Jharkheld megkezdte volna a nyilvános kihallgatást: Morik tudta, hogy ez a tömeg felcsigázását szolgálja, s a vén trotty imádja a lelkes ujjongást.

– Szóval azért jöttél, hogy újra megverj – üdvözölte Morik, amikor otromba porkolábja megjelent a sziklakamrában. – Magaddal hoztad a szent embert is? Vagy talán magát a magisztert? Esetleg ő csak holnap csatlakozik hozzád a Karneválon?

– Ma nincs verés, Csavargó Morik – kedélyeskedett a foglár.

– Már nem akarnak tőled semmit. Deudermont kapitánynak többé nincs rád szüksége.

– Meghalt? – kérdezte Morik, s hangjába némi aggodalom vegyült. Ha Deudermont meghalt, akkor alantas indokból, előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság a vád, és Morik nem egy kivégzést látott ilyen váddal, olyan kínzások után, melyek legalább egy napig eltartottak.

– Nem – felelte a porkoláb némi szomorúsággal. – Nincs akkora szerencsénk. Deudermont él, így hát te meg Wulfgar könnyen haltok meg.

– Micsoda öröm – jegyezte meg Morik.

A foglár lopva körülnézett, aztán jó alaposan meggyomrozta Morikot.

– Szerintem Jharkheld magiszter hamarosan kijelöl téged a Karneválra – szólt a porkoláb. – El akartam búcsúzni tőled.

– Kösz – felelte a mindig gunyoros tolvaj, mire egy balhorogtól kiesett egy foga, és vér öntötte el a száját.

Deudermont ereje gyorsan kezdett visszatérni, olyannyira, hogy a papok alig tudták ágyban tartani. Még mindig imádkoztak fölötte, gyógyították, s az öreg javasasszony is teákkal, főzetekkel traktálta.

– Nem tehette Wulfgar – ellenkezett Deudermont Robillarddal, mikor a varázsló elmesélte neki a történetet.

– Wulfgar meg Morik voltak azok – jelentette ki Robillard.

– Én láttam az egészet, kapitány, és jó, hogy láttam!

– Ennek semmi értelme – ellenkezett Deudermont. – Én ismerem Wulfgart.

– Talán inkább ismerted – helyesbített Robillard.

– De hát barátja Drizztnek és Catti-brie-nek, és mindketten tudjuk, hogy nekik semmi közük sem lehet bérgyilkosokhoz – legalábbis jó értelemben nem.

– Csak volt barát – javította ki makacsul Robillard. – Wulfgar most már olyanokkal barátkozik, mint a Csavargó Morik, aki notórius utcai zsivány, meg valami másik párossal, akik még rosszabbak.

– Egy másik páros? – kérdezte Deudermont, és ekkor lépett be a szobába Waillan Micanty és egy másik tengerész.

A kapitányhoz léptek, meghajoltak és tisztelegtek. Szélesen mosolyogtak mindketten, mert Deudermont még jobban nézett ki, mint néhány órával korábban, amikor a legénység rohanvást érkezett Robillard diadalmas hívására.

– Megtaláltátok őket? – kérdezte a varázsló türelmetlenül.

– Azt hiszem, igen – felelte Waillan elégedetten. – Egy hajó gyomrában rejtőzködtek, alig kéthelynyire a Szellemtől.

– Mostanában nem sokat lehettek a levegőn – jegyezte meg a másik tengerész. – De beszéltem pár emberrel a Zsiványkardban, akik mintha látták volna őket, és azt állították, hogy a félszemű csak úgy szórta az aranyakat.

Robillard sokatmondóan bólintott. Tehát fizetett merénylet volt, s azok ketten csak a terv részei voltak.

– Engedelmeddel, kapitány – mentegetődzött a varázsló –, én szeretném kivinni a dokkból a Tengeri Szellemet.

Deudermont csodálkozva nézett rá. Fogalma sem volt, mire megy ki ez az egész.

– Kiküldtem Micantyt, hogy keresse meg a merénylet két másik szereplőjét – magyarázta Robillard. – Úgy tűnik, hogy megvannak.

– De hát Micanty épp az imént mondta, hogy a kikötőben vannak – szólt Deudermont.

– A Dongalábú Spiné fedélzetén vannak, fizető utasként. Ha utánuk megyek a Tengeri Szellemmel és rájuk szegezem a hajítógépeket, harc nélkül kiadják a két fickót – érvelt Robillard felcsillanó szemmel.

Deudermont kuncogott. – Bár veled mehetnék – sóhajtotta.

A másik három ezt biztatásnak vette, és az ajtó felé indult.

– Mi van Jharkheld magiszterrel? – kérdezte gyorsan Deudermont, mielőtt eltűnhettek volna.

– Kértem, hogy hagyja függőben az igazságszolgáltatást a két alakra – felelte Robillard. – Ahogy kérted. Szükségünk lesz rájuk, hogy igazolják, az a másik kettő is benne volt a támadásban.

Deudermont bólintott és elküldte őket, majd gondolataiba merült. Még mindig nem hitte el, hogy Wulfgarnak köze lehetett az ügyhöz, bár fogalma sem volt róla, hogyan bizonyítsa be. Luskanban, akárcsak Faerőn legtöbb más városában, már a bűnösség puszta látszatáért is felakaszthattak vagy felnégyelhettek bárkit, az elnöklő magiszter hangulatától függően.

– Becsületes kereskedő vagyok, és ti sem tudjátok bebizonyítani az ellenkezőjét – kiáltotta át Pinnickers kapitány, a Dongalábú Lady parancsnoka a tekintélyt parancsoló megjelenésű Tengeri Szellemre, ahonnan hajítógépek, katapultok, íjászok meredtek rá.

– Mint már mondottam, Pinnickers kapitány, nem a hajódért jöttünk, nem is érted, hanem két emberért a kikötőből – felelte Robillard kellő tisztelettel.

– Menjetek innen, különben hívom a városi őrséget! – fenyegetőzött a vén tengeri medve.

– Mi sem könnyebb ennél – felelte Robillard, és intett a móló felé. A dokkban vagy száz felfegyverzett városi katona állt komor arccal.

– Nincs hová menekülnöd – folytatta Robillard. – Tiszteletből még egyszer megkérem az engedélyed. A saját érdekedben engedd, hogy én és az embereim átszálljunk a hajódra és megkeressük azt a két embert, aki kell nekünk.

– Ez az én hajóm! – düllesztette ki a mellét Pinnicker.

– Különben meg kell parancsolnom a tüzéreimnek, hogy lőjenek – húzta ki magát Robillard a Tengeri Szellem korlátjánál. – Én pedig olyan pusztító varázslatokat bocsátok rátok, amit el sem tudsz képzelni. Aztán majd ráérünk átkutatni a roncsokat.

Pinnicker mintha egy kicsit megroggyant volna, de megőrizte komor és elszánt arckifejezését.

– Utoljára ajánlom fel a lehetőséget – szólította fel Robillard gunyoros udvariassággal.

– Szép kis lehetőség – morogta Pinnicker. Tehetetlenül legyintett, jelezve Robillardéknak, hogy jöhetnek.

Hamar megtalálták Cápa Creepset és Tee-a-nicknicket.

Rábukkantak egy különös tárgyra is egy keresztgerendán a tetovált kalóz fölött: egy üreges csőre.

– Fúvócső – mutatta oda Waillan Micanty Robillardnak.

– Csakugyan – vizsgálta meg a fegyvert a varázsló. – Mit lehet ebből kilőni?

– Valami apró dolgot, aminek az egyik vége beleillik a cső végébe – felelte Micanty. Visszavette a fegyvert, csücsörített a szájával, és belefújt a csőbe. – Nem működne, ha túl sok levegő menne el a lövedék mellett.

– Azt mondod, apró dolog. Mint egy macskaköröm? – méregette Robillard, az elfogott jómadarakat. – Összesodorható, tollas véggel?

Követve Robillard tekintetét a foglyok felé, Micanty komoran bólintott.

Wulfgar már túl volt a fájdalmon, s ernyedten, megtörten és véresen csüggött láncain. Nyak- és hátizmai már régen csomókba álltak össze, s még ha szabadon eresztették volna, akkor is ebben a tartásban hanyatlott volna a földre.

A fájdalom túl messzire vitte, és megszabadította mostani börtönéből. Az út azonban egy másik börtönbe vezetett, egy sokkal sötétebb helyre, ahol halandó által elképzelhetetlen szenvedések vártak rá. Csábító, mezítelen, gonoszul gyönyörű szukkubuszok röpködtek körülötte. A hatalmas, ollókezű glabrezu apró darabokat csipkedett ki Wulfgar testéből, és közben szüntelenül hallatszott Errtu démoni kacaja. Errtué, aki mindenekfelett gyűlölte Drizzt Do'Urdent, és e feletti dühét adta ki Wulfgaron.

– Wulfgar! – hallatszott egy kiáltás nagyon-nagyon távolról, s nem Errtu démoni torokhangján, hanem lágyan és szelíden.

Wulfgar felismerte a csapdát, a hamis reményeket, a színlelt barátságot. Errtu számtalanszor kijátszotta mindezt ellene. Először kétségbeesésbe taszította, aztán kiemelte az érzelmi mélypontról, hogy aztán csak annál mélyebbre lökje vissza a reménytelenség fekete bugyraiba.

– Beszéltem Morikkal – folytatta a hang, de Wulfgar már nem figyelt oda.

– Ragaszkodik az ártatlanságához – folytatta makacsul Deudermont, Robillard helytelenítő mordulásától kísérve. – Az az alávaló Cápa viszont mindkettőtöket emlegetett.

Wulfgar próbált nem odafigyelni, s halkan felmordult. Bizonyos volt benne, hogy Errtu jött újra kínozni őt.

– Wulfgar! – szólongatta Deudermont.

– Semmi értelme – mondta tompán Robillard.

– Adj valami jelt, barátom – kérlelte Deudermont egy botra támaszkodva, mert az ereje azért még nem tért vissza teljesen. – Mondd, hogy ártatlan vagy, hogy elmondhassam Jharkheld magiszternek, és ő szabadon engedjen.

Válasz nem érkezett, csak a morgás folytatódott.

– Csak az igazságot mondd meg nekem – nyaggatta tovább Deudermont. – Én nem hiszem el, hogy benne voltál, de a te szádból kell hallanom, ha rendes pert akarunk.

– Nem tud válaszolni neked, kapitány – szakította félbe Robillard – mert nincs olyan mondanivalója, ami felmenthetné.

– Hallhattad Morikot – ellenkezett Deudermont, hisz éppen most jöttek a csavargó cellájából, ahol a tolvaj hevesen bizonygatta ártatlanságukat. Elmondta, hogy Cápa Creeps egész kis vagyont ajánlott Deudermont fejéért, de ők Wulfgarral kerek perec elutasították.

– A kétségbeesett emberek sokszor találnak ki kétségbeesett meséket – felelte Robillard.

– Kereshetünk egy papot, aki kikérdezi – szólt Deudermont.

– Varázslattal le lehet leplezni az ilyen hazugságokat.

– A luskani törvény ezt nem engedi – felelte Robillard. – Túl sok pap viszi bele az önös dolgait a vallatásba. A magiszter viszont a saját, meglehetősen sikeres módján vezeti a kikérdezést.

– Addig kínozza őket, amíg bűnösnek nem vallják magukat, akár így igaz, akár nem – vélekedett Deudermont.

Robillard vállat vont. – De legalább eredményes.

– Csak a Karneválhoz kell neki ember.

– Mit gondolsz, hogy hányan ártatlanok azok közül az emberek közül, kapitány? – kérdezte a varázsló. – Még azok is, akik esetleg nem követték el azt a bizonyos dolgot, amivel vádolják őket, bizonyosan bűnösek valami másban.

– Elég cinikus felfogása ez az igazságszolgáltatásnak, barátom – jegyezte meg Deudermont.

– Ez a valóság – felelte Robillard.

A kapitány felsóhajtott és Wulfgarra pillantott, aki lógott és morgott, s nem hajtogatta ártatlanságát: egyáltalán nem mondott semmit. Deudermont újra szólongatni kezdte, és meg is veregette a barbár oldalát. – Okot kell adj rá, hogy higgyek Moriknak.

Wulfgar érezte a szukkubusz lágy érintését, aki a pokolba akarja csalni. Felordított és jókorát kirúgott. Épp csak súrolta a meglepett kapitányt, aki így is hátratántorodott.

Robillard ragacsot lövellt ki pálcájából, hogy Wulfgar lábát a falhoz tapassza. A barbár vergődni kezdett, de mivel a kezei is a falhoz voltak erősítve, csak a válla fájdult meg az erőfeszítéstől.

Robillard ott termett előtte, s suttogva kántálni kezdett.

A varázsló a barbár ágyéka felé nyújtotta kezét, s fájdalmas szikrát bocsátott rá.

– Ne! – tápászkodott fel Deudermont. – Hagyd abba.

Robillard dühös arccal fordult hátra. – Kell még bizonyíték, kapitány? – kérdezte.

Deudermont nem tudott visszavágni. – Menjünk – mondta.

– Jobb lett volna, ha sohasem jövünk ide – morogta Robillard.

Wulfgar újra magára maradt; s kissé megkönnyebbülten lógott tovább, amíg Robillard ragasztóanyaga tartott, mert addig a ragacs is tartotta a súlyát. Hamarosan azonban újra csak a bilincs maradt, és izmai ismét fájdalmas görcsbe rándultak. Elveszítette az eszméletét, és mélyebbre, sötétebbre ereszkedett, mint bármikor.

Egy üveget akart, amibe belemászhatna. Perzselő italt akart, hogy megszabadítsa elméjét a szenvedéstől.

12. fejezet

Hűség a családhoz

– Banci kereskedő szeretne beszélni veled – mondta Temigast, amikor megjelent a kertben. Lord Feringal és Meralda némán álltak, élvezték az illatokat, a látványt, a virágokat és a narancsszín naplementét a sötét víz felett.

– Hozasd ide – felelte a lord. Örült, hogy mutogathatja legújabb trófeáját.

– Jobb, ha te mész hozzá – intette Temigast. – Banci ideges ember, és nagyon siet. Nem lenne illő társaság a drága Meraldának. Félő, hogy elrontaná a hangulatot.

– Azt nem engedhetjük meg – adta be a derekát Lord Feringal. Rámosolygott Meraldára, megpaskolta a lány kezét, és indult az ispán után.

Temigast cinkosan rákacsintott Meraldára Feringal háta mögött, és a lány tudta, hogy az ispán hosszas kellemetlenségtől mentette meg. A lány csöppet sem sértődött meg, amiért kihagyták a dologból. A könnyedség is meglepte, amellyel Feringal hagyta elhívni magát.

Meralda magára maradt, hogy egyedül élvezhesse a csodás kertet, hogy megsimogassa a selymes szirmokat s beszívja a balzsamos illatot anélkül, hogy egy szerelmes férő lesné minden mozdulatát. Magába szívta a pillanatot, s megfogadta, hogy ha a kastély úrnője lesz, sok időt fog itt eltölteni egyedül.

Pedig nem volt egyedül. Mikor hátrafordult, Lady Priscillával találta szemben magát.

– Végső soron ez az én kertem – szólt az asszony hidegen, és meglocsolt egy ágyást.

– Temigast úr mondta – felelte Meralda.

Priscilla nem válaszolt, fel sem pillantott az öntözésből.

– Meg is lepett a dolog – folytatta Meralda összeszűkülő szemmel. – Hisz olyan csodálatos.

Erre már Priscilla szeme is felvillant. Nagyon is tudatában volt a sértésnek. Elindult Meralda felé. A lány egy pillanatra azt gondolta, hogy a nő meg akarja ütni, vagy esetleg leönti a vödör vízzel.

– Te vagy a kis szépség, ugye? – szólt Priscilla. – És csak egy ilyen magadfajta kis szépség csinálhat ilyen gyönyörű kertet.

– A szépség belül van – felelte Meralda, és egy lépést sem hátrált. Látta, hogy keménysége némiképp meglepetésként éri Priscillát. – És igenis eleget tudok a virágokról ahhoz, hogy megértsem: attól nőnek, ahogy beszélünk hozzájuk, ahogy megérintjük őket. Elnézését kérem, Lady Priscilla, de felém sosem mutatta azt az oldalát, ami a növényeknek jó.

– Elnézésemet kéred? – ismételte Priscilla. Szálfaegyenesen, összehúzott szemmel állt. Megdöbbentette a parasztlány szókimondása. Éppen valami válaszon gondolkodott, de Meralda megelőzte.

– Amennyire látom, ez egész Auckney leggyönyörűbb kertje – mondta a lány, és elfordította a tekintetét Priscilláról, hogy szavait a virágokra vetett elismerő pillantással hangsúlyozza. – Önt viszont gyűlöletesnek tartottam.

Visszafordult az asszony felé, de az arckifejezésében nem volt semmi gyűlölködés. Priscilla arca is megenyhült némiképp. – Most már tudom, hogy nem így van, mert aki ilyen csodás kertet tud csinálni, az elrejti a saját csodáit. – Szavait egy olyan lefegyverző mosollyal toldotta meg, ami még Priscillát sem hagyhatta teljesen hidegen.

– Évek óta dolgozom ezen a kerten – mondta Priscilla. – Palántáztam, gondoztam, s úgy szedtem össze a virágokat, hogy minden nyár minden hetében viruljon valamelyik.

– Meg is látszik a fáradság – gratulált őszintén Meralda. – Fogadni mernék, hogy Luskanban, de talán Vízmélyén sincs párja ennek a kertnek.

Meralda nem tudott elfojtani egy mosolyt Priscilla pirulása láttán. Megtalálta az asszony gyenge pontját.

– Csakugyan szép kert – felelte a lady. – De Vízmélyén akkora kertek vannak, mint itt az egész kastély.

– Lehet, hogy nagyobbak, de biztosan nem szebbek – bókolt Meralda.

Priscilla megint nem tudott mit mondani a parasztlány váratlan elismerése hallatán. – Köszönöm – nyögte ki, de közben arca sosem látott, széles mosolyra húzódott. – Szeretnél látni valami különlegeset?

Meralda először félt, mert nehezen szánta rá magát, hogy megbízzon Priscillában, de úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot. Az asszony kézen fogta és visszavitte a kastélyba, át néhány kisebb szobán, le egy titkos lépcsőn, ki egy nyitott kis udvarra, ami inkább csak kis lyuknak tűnt a magas falak közt: alig fértek el egymás mellett. Meralda elkacagta magát a látványtól, mert a falak ugyan szürkék és repedezettek voltak, de az udvar közepén egy sor pipacs virított, zömmel közönséges pirosan, de volt sok különleges, rózsaszín változat, amilyet Meralda még sosem látott.

– Itt szoktam dolgozni a növényekkel – magyarázta Priscilla, és a cserepekhez vezette Meraldát. Először a vörös pipacsok elé térdelt le, megfogta a szárat az egyik kezével, a másikkal pedig óvatosan visszahajtotta a szirmokat, hogy látszódjon a virág sötét közepe. – Látod, milyen merev a szár? – kérdezte.

Meralda bólintott, miközben megérintette a növényt.

A lady felállt és átment a világosabb színű virágokhoz. Megint szabaddá tette a virág közepét, ami ezúttal fehér volt, nem sötét. Mikor Meralda megfogta a szárat, sokkal hajlékonyabbnak találta, mint az előbb.

– Évek óta egyre finomabbak és finomabbak lettek – magyarázta az asszony. – Amíg végül el nem értem ezt, ezt a pipacsot, ami annyira más már, mint az eredeti.

– Priscilla pipacs! – kiáltott fel Meralda. Örömmel látta, hogy a mogorva lady elneveti magát.

– Megérdemli, hogy így nevezzék – folytatta Meralda. – Meg kéne mutatnia őket a kereskedőknek, ha betérnek ide Hundelstone és Luskan között. A luskani úrhölgyek talán nem lennének hajlandóak vagyonokat fizetni egy ilyen gyönyörű virágért?

– Azok a kereskedők, akik ide jönnek, csak a gyakorlati dolgok iránt érdeklődnek – felelte Priscilla. – Szerszámok, fegyverek, étel-ital, tízvárosi halcsontfaragás... ebből Ferinek jókora gyűjteménye van.

– Nagyon szívesen megnézném.

Priscilla különös pillantást vetett rá. – Gondolom, lesz rá alkalmad – jegyezte meg némiképp szárazon, mintha csak most jutna eszébe, hogy nem egy egyszerű paraszttal beszél, hanem azzal a nővel, aki esetleg hamarosan Auckney úrnője lesz.

– Pedig tényleg árulnia kéne a virágait – mondta Meralda bátorítólag. – El kéne vinnie őket Luskanba, azokra a piacokra, amik állítólag olyan szépek.

A mosoly halványan visszatért Priscilla arcára. – Nos, meglátjuk – felelte némi felsőbbséggel. – Bár csak a falusi parasztok akarnak mindig haszont húzni az árujukból.

Meralda nem sértődött meg túlságosan. Többet elért Priscillával most egy nap alatt, mint amit egy élet során elérni remélt.

– Szóval itt vannak – jelent meg a kert ajtajában Temigast.

Most is a legjobbkor érkezett, mint mindig. – Kérlek, bocsáss meg nekünk, drága Meralda, de sajnos Lord Feringal megbeszélése az éjszakába fog nyúlni. mert Banci nagyon kemény alkudozó, és hozott egy-két dolgot, ami felkeltette Lord Feringal érdeklődését. Megkért, hogy invitáljalak meg holnapra.

Meralda Priscilláva pillantott, és valami jelet remélt, de az asszony már a virágaival foglalkozott, mintha a másik kettő ott sem lenne.

– Mondja meg neki, hogy eljövök – felelte a lány.

– Remélem, nem haragszik ránk – szólt Temigast, s Meralda elnevette magát az abszurd feltételezésen. – Nos jó. Gondolom, most már indulna. A kocsi készen áll, és estére vihar közeleg – állt félre Temigast.

– Ez a pipacs a legszebb virág, amit életemben láttam – mondta Meralda az asszonynak, aki hamarosan a rokona lesz.

Priscilla megfogta a lány ruhájának alját, és Meralda visszafordulva meglepetten látta, hogy Priscilla egy apró kis rózsaszín pipacsot nyújt feléje.

Összemosolyogtak, és a lány elsuhogott Temigast mellett a kastélyba. Az ispán azonban nem ment azonnal utána, hanem Priscillára pillantott. – Összebarátkoztatok? – kérdezte.

– Aligha – érkezett a hűvös válasz. – Talán ha egyszer neki is meglesz a maga virágja, és akkor békén hagyja az enyémet.

Temigast kuncogott, mire Priscilla jeges pillantást lövellt rá. – Egy barát, egy hölgybarát talán nem is olyan rossz dolog, mint hiszed – jegyezte meg az ispán. Megfordult és Meralda után sietett, magára hagyva Priscillát különös és váratlan gondolataival.

Sok felkavaró gondolat utazott Meraldával együtt hazáig a kastélyból. Úgy érezte, hogy jól kezelte Priscillát, és egy napon akár igazi barátok is lehetnek.

Amikor ez a gondolat átfutott rajta, kitört belőle a nevetés.

Valójában nem tudott elképzelni egy közeli kapcsolatot Priscillával, aki mindig is megőrizné magasabbrendűségét.

Most már viszont kicsit megváltozott a véleménye, s nem is annyira a délután történtek miatt, mint inkább a Jaka Sculival töltött éjszaka miatt. Meralda sokkal jobban kezdte érteni a világot, vagy legalábbis a saját kis zugát. Az előző éjszaka fordulópont volt. Szükség volt arra az egy döntő pillanatra, hogy elfogadja a tágabb, kevésbé vonzó lehetőséget, ami elébe került. Igen, mostantól játszani fog Lord Feringallal, és be fogja őt vonszolni a kastély esküvői kápolnájába. Ő és a családja mindent meg fognak kapni, amire csak szükségük van.

Bár ennek ára volt az ő részéről, és ezt az árat az újdonsült nő, aki már nem kislány többé, hajlandó volt megfizetni.

Örült, hogy az este nem sokat látott Lord Feringalból. A férfi biztosan próbálta volna ráerőltetni magát, és Meraldában talán nem lett volna elég önuralom ahhoz, hogy ne nevesse ki.

Elégedetten mosolygott ki a hintó ablakán, és nézte az elsuhanó tájat. Jaka Sculi egy sziklás dombon állt, s magányosan bámult le arra a helyre, ahol a kocsis ki szokta tenni Meraldát.

A lány kihajolt az ablakon az ellentétes oldalon, hogy Jaka ne láthassa. – Jó kocsis, ma este vigyél engem egészen a házunkig.

– Reméltem, hogy így lesz ma este, Meralda kisasszony – felelte Fakapu Liam. – Az egyik lónak valami baj van a patkójával. Az édesapja talán megorvosolhatná.

– Természetes – felelte Meralda. – Vigyél haza, és apa biztosan segít.

– Az jó lesz – felelte a kocsis, és kicsit gyorsabb poroszkára ösztökélte a lovakat.

Meralda hátradőlt az ülésen, és kinézett az ablakon a magányos alakra, akiről tudta, hogy Jaka az. Lelki szemeivel szinte látta a fiú arckifejezését. Majdnem meggondolta magát, hogy kiszálljon. Talán megint elmehetne Jakához és újra szerelmeskedhetnének a csillagok alatt, ismét szabad lehetne egy éjszakára. Vagy talán el kéne szökniük, hogy csak egymásért élhessenek.

Nem, ezt nem teheti meg az anyjával, az apjával, Torival.

Meralda olyan lány volt, akire számíthattak a szülei. Márpedig a lány tudta, hogy akkor cselekszik helyesen, ha maga mögött hagyja vonzalmát Jaka Sculi iránt.

A kocsi a Ganderlay-ház elé kanyarodott. Liam fürgén leugrott a bakról és kinyitotta az ajtót Meraldának.

– Ugyan már – szabadkozott a lány, amikor a gnóm még le is segítette a kocsiról.

– De hisz ön lesz Auckney kastély úrnője – kacsintott derűsen a gnóm. – Nem bánhatok úgy magával, mint egy paraszttal, nem igaz?

– Nem is olyan rossz parasztnak lenni – nevetett a lány. – Az ember eljöhet a kastélyból éjszakára.

– És vissza is mehet, amikor csak akar – felelte Liam. – Temigast ispán azt mondta, hogy a rendelkezésére kell állnom, Meralda kisasszony. Elviszem önt vagy a családját bárhova, ahová csak kívánja.

Meralda szélesen elmosolyodott és köszönetképpen bólintott. Ekkor vette észre, hogy komor arcú apja már kinyitotta az ajtót, de nem lép elő a házból.

– Apa! – kiáltotta Meralda. – Segítenél a barátunknak... – Elhallgatott és a kocsisra nézett. – Hisz még a nevedet sem tudom.

– A legtöbb nemes hölgy nem fáradozik azzal, hogy megkérdezze – felelte, és mindketten nevettek. – Különben is, mi mind egyformák vagyunk az emberek szemében. – Pajkosan kacsintott és meghajolt. – Fakapu Liam, szolgálatára.

Dohni Ganderlay odalépett hozzájuk. – Rövid ideig maradtál el ma – jegyezte meg a lányának gyanakvóan.

– Lord Feringalnak üzleti ügye akadt egy kereskedővel – felelte Meralda. – De holnap megyek megint. Liamnak van egy kis gondja az egyik patkóval. Segítenél neki?

Dohni a lovakra pillantott, és bólintott. – Persze – felelte.

– De te menj be, lányom – mondta Meraldának. – Az anyád rosszul van megint.

Meralda berohant a házba. Az anyját lázasan, ágyban fekve találta. Az asszony szemei mélyen besüppedtek beteges arcába. Tori ott térdelt mellette, kezében vizes ruhával.

– Nem sokkal azután dőlt ágynak, hogy elmentél – magyarázta Tori.

Az anyjára nézve Meralda legszívesebben elsírta volna magát. Milyen törékeny, milyen ingatag az egészsége! Olyan volt, mintha Biaste Ganderlay nap mint nap az élet és halál közti keskeny határmezsgyén járt volna. Csak a jó szellemek tartották benne a lelket az elmúlt napokban. A lány kétségbeesésében az egyetlen, hatásosnak vélt gyógyszerhez folyamodott.

– Ó, mama – mondta, lelkesedést színlelve. – Éppen most kell újra betegnek lenned?

– Meralda – lehelte erőlködve Biaste Ganderlay.

– Helyre kell jönnöd, méghozzá hamar – jelentette ki szigorúan a lány.

– De Meralda! – jajdult fel Tori.

– Már meséltem neked Lady Priscilla kertjéről – folytatta zavartalanul a nővére. – Szedd össze magad, de gyorsan, mert holnap velem jössz a kastélyba. Együtt fogunk sétálni a kertben.

– És én? – panaszkodott Tori. Meralda a kislányra pillantott, és látta, hogy az apja is megérkezett. Dohni az ajtónál állt a kilincsnek támaszkodva, és meglepett kifejezés ült erős, de kimerült arcán.

– Te is jöhetsz, Tori – egyezett bele Meralda, és igyekezett nem észrevenni az apját. – De ígérd meg, hogy jól viseled magad.

– Jaj, mama, gyógyulj meg hamar – kérlelte Tori Biastét, és megragadta az asszony kezét. Úgy tűnt, mintha Biaste máris egy kicsit jobban lenne.

– Menj, Tori – kérte Meralda. – Szaladj a kocsishoz – Liam Fakapu a neve –, és mondd meg neki, hogy holnap dél körül szükségünk lesz a kocsira a kastélyig. Elvégre anya nem gyalogolhat annyit.

Tori elrohant, Meralda pedig az anyja fölé hajolt. – Jobban leszel – suttogta, és homlokon csókolta az asszonyt. Biaste elmosolyodott és erőtlenül bólintott.

Meralda kiment a szobából, Dohni Ganderlay figyelő tekintetétől követve. A lány hallotta, hogy apja összehúzza a szülői szoba függönyét, és jön utána.

– Megengedi a lord, hogy magaddal vidd őket? – kérdezte Dohni halkan, hogy Biaste ne hallja.

A lány vállat vont. – Azt akarja, hogy a felesége legyek. Ostoba lenne, ha ezt megtagadná tőlem.

Dohni Ganderlay arca hálás mosolyra húzódott. Magához ölelte a lányát. Meralda nem látta az arcát, de tudta, hogy az apja sír.

Viszonozta az ölelést és arcát apja erős vállába fúrta. Hiába volt a család érdekeinek bátor katonája, ugyanakkor ijedt kislány is maradt.

Nagyon jó érzés volt a megerősítés, hogy helyesen cselekszik, mikor az apja csókot nyomott a feje búbjára.

Nem messze onnan egy domb tetején Jaka Sculi figyelte, ahogy Dohni Ganderlay segít a kocsisnak megjavítani a patkót. A két alak úgy beszélgetett és nevetgélt, mintha régi barátok lennének. Azok után, ahogy Dohni Ganderlay elbánt vele akkor éjjel, a szerencsétlen, féltékeny Jakát szinte porig sújtotta a látvány. Dohni nem érti, hogy Lord Feringal ugyanazt akarja, amiért őt elverte? Nem látja, hogy az ő szándékai jobbak, mind Lord Feringal szándékai, s hogy ő jobban illik Meralda származásához, hátteréhez, és ezért jobb választás lenne?

A férfi visszament a házba, és Meralda húga jött ki ugrándozva, hogy beszéljen a kocsissal.

– Hát nincsenek szövetségeseim? – kérdezte Jaka halkan, és az ajkát rágta. – Mind ellenem vannak, elvakulva Feringal Auck meg nem érdemelt gazdagságától és hírnevétől? Légy átkozott, Meralda! Hogy árulhattál így el engem? – kiáltotta, és nem törődött vele, hogy a kocsis és Tori esetleg meghallhatják.

Nem tudta őket tovább nézni. Ökölbe szorította a kezét, a homlokára csapott, és elvetődött a földön. – Mi az igazság az életben? – kiáltotta. – Miért is születtem koldusnak, amikor jobban illene hozzám a királyi palást! Miféle igazság teszi, hogy az az ostoba Feringal kapja a jutalmat? Milyen egyetemes rend kívánja úgy, hogy az erszény erősebb legyen a vérnél? Átkozott élet! És átkozott Meralda!

Sokáig hevert ott átkozódva, vergődve, mint egy csapdába esett macska. Fakapu Liam már rég megjavíttatta a patkót, ivott egyet Dohnival, és el is ment. Meralda anyja már rég elaludt, Meralda már rég megbeszélte Torival az éjszakai és délutáni eseményeket, és elérkezett a Temigast által megjósolt vihar is, eláztatva és átfagyasztva Jakát.

A fiú még akkor is ott feküdt a dombon, amikor a felhők elvonultak, s a munkások elindultak a mezőre. Egyikük, a csapat egyetlen törpéje, odament a fiúhoz és megpiszkálta csizmája orrával.

– Hulla vagy, vagy csak hullarészeg? – kérdezte.

Jaka arrébb gurult, s elnyomta feltörő nyögését, mikor megmozdította elmerevedett tagjait. Túl sebzett volt ahhoz, hogy feleljen, és túl dühös, hogy bárkivel is szembenézzen.

Feltápászkodott és elrohant.

– Fura egy madár ez – jegyezte meg a törpe, és a többiek bólogattak.

Később, mikor a ruhái már megszáradtak és kicsit megmelegedett, Jaka visszament a földekre dolgozni, elszenvedve a vezetője szidását és a többiek incselkedését. Próbált rendesen dolgozni, de csak küszködött, mert a gondolatai nem tisztultak ki, a lelke sajgott, bőrét marta a kegyetlen nap.

A helyzeten csak rontott, amikor megpillantotta Lord Feringal hintaját az úton, először Meraldáék felé, aztán utasokkal vissza.

Mindenki ellene van.

Meralda minden eddiginél jobban élvezte ezt a látogatást a kastélyban, bár Lord Feringal nem nagyon leplezte csalódását afelett, hogy nem maradhat egyedül Meraldával. Priscilla rosszul volt még a gondolattól is, hogy három paraszt esetlenkedik a kertjében.

Feringal azonban hamarosan túltette magát a csalódáson, Priscilla pedig – Temigast helyreutasító köhécselése nyomán – látszatra udvariasan viselkedett. Meraldának csak az számított, hogy mosolyogni látja az anyját, és Biaste boldogan sütkérezett a napfényben és az édes illatokban. A jelenet csak megerősítette a lány elhatározását, és reményt adott neki a jövőre.

Nem maradtak sokáig a kastélyban, csak egy órára a kertben, aztán rövid ebédre, majd még egy kis sétára a virágok között. Meralda kérésére – s némi mentegetőzése után, amiért váratlanul ennyien jöttek – az ifjú lord is velük tartott vissza a Ganderlay-házba, a kastély kapuja előtt hagyva Temigastot és a savanyú Priscillát.

– Parasztok – morogta Priscilla. – Jól fejbe kéne vernem az öcsémet, amiért ilyen népséget hozott Auck kastélyába.

Temigastot nevetés fogta el az asszony kiszámíthatósága hallatán. – Csakugyan kulturálatlanok – ismerte el az ispán. – De nem kellemetlenek.

– Sárfalók – morgott Priscilla.

– Talán rossz szemszögből nézed a dolgokat –, fordult fanyar mosollyal a lady felé Temigast.

– A parasztokat csak egyféleképpen lehet nézni – vágott vissza Priscilla. – Fentről.

– De ezek az emberek többé már nem parasztok. – Temigast nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy emlékeztesse erre az asszonyt.

Priscilla dúlt-fúlt.

– Talán kihívásnak is vehetnéd – javasolta Temigast. Priscilla csodálkozva nézett rá. – Mint szép virágot nevelni a palántából.

– Hogy ezek szépek? – hüledezett Priscilla.

– Talán azok lehetnek Lady Priscilla Auck segítségével – ütötte a vasat Temigast. – Micsoda nagy tett lenne megvilágosítani őket! A dolog híre biztosan eljutna még a luskani arisztokrácia fülébe is. Toll Priscilla bokrétájába.

Priscilla bizonytalan arccal szortyintott, de nem szólt semmit, még csak nem is gúnyolódott. Távoztában elgondolkodó arcot vágott, mintha tervezgetne valamit.

Temigast látta, hogy az asszony bekapta a csalit, vagy legalábbis gondolkodik rajta. Az öreg ispán megcsóválta a fejét.

Mindig lenyűgözte az, hogy egyes nemesek mennyivel többre tartják magukat az általuk kormányzott népnél, pedig hatalmuk pusztán a születés véletlene.

13. fejezet

A Foglyok Karneválja

A verések és sértések órája volt, a parasztok leköpködték, megdobálták őket.

Wulfgar nem is érzékelte ezt az órát. Annyira távol volt a Foglyok Karneváljának látványosságától, annyira begubózott titkos érzelmi zugába – amelyet Errtu kínzásai ellen védekezve fedezett fel magának –, hogy nem is látta az eltorzult arcokat, s nem hallotta, ahogy a magiszter segédje hecceli a tömeget a magiszter érkezéséig. A barbár keze hátra volt kötve egy erős faoszlophoz, ahogy három másik társának is. Súlyokat láncoltak a lábára és a nyakára, hogy meghajtsák büszke nyakát.

Kristályos élességgel látta a tömeget. A nyáladzó, vérszomjasan kiáltozó parasztokat, az izgatott ogre őröket, akik a sokadalmat és a rabokat ütötték. Annak látta őket, amik valójában voltak, de az agya átalakította mindet valami mássá, valami démonivá, Errtu torz képű csatlósaivá, akik savas nyálukat folyatják, feléje kapdosnak, s elárasztják bűzös leheletükkel. Újra érezte Errtu birodalmának szagát. Abyss kénje égette orrát, torkát, csípte sebeit. Érezte a bőre alatt kúszó százlábúak, pókok viszkettető nyüzsgését. Mindig a halál küszöbén, mindig a halált várva.

Ezek a kínok nap nap után, hónapról hónapra folytatódtak, s Wulfgar csak tudata egy kis zugában talált menedéket.

Odabent nem is volt tudatában a környezetének. Most is ide húzódott vissza.

A foglyokat egyenként leoldották a póznákról és körbejáratták, vagy a kínzóeszközökhöz vitték. Volt itt kereszt, korbácsoláshoz, bokabilincs, melyhez rögzítve a rabokat fejjel lefelé piszkos vízzel, vagy éppen – mint Cápa Creeps esetében – vizelettel teli vödörbe lógatták. Creeps szinte végig ordított, míg Tee-a-nicknick és Wulfgar sztoikus belenyugvással fogadott minden büntetést. Morik ártatlanságát hangoztatta, és elmés megjegyzéseket tett, aminek következtében csak még többet verték.

Jharkheld magiszter végre megjelent hatalmas üdvrivalgás közepette, fekete köntösben és kalapban, hóna alatt ezüst tekercstartóval – a döntő dokumentumokkal. Bement az aréna közepére, és egyenként végignézett a rabokon.

A magiszter aztán előrelépett. Drámai mozdulattal előszedte a tekercstartót, és kivette a papírokat, mire ujjongás tört ki. Miután minden egyes mozdulatát egyre fokozódó tombolás kísérte, a magiszter végül kipattintotta a tekercs fedelét és elővette a papírokat. Kitekerte őket, majd egyenként felmutatta az iratokat a tömegnek, s felolvasta a foglyok neveit.

A magiszter most nagyon hasonlított Errtuhoz. Még a hangja is olyannak tűnt a barbár számára, mint a hatalmas baloré: csikorgónak, embertelennek.

– Elmondok nektek egy történetet – kezdte Jharkheld – árulásról, csalásról, álságos barátságról és nyereségvágyból elkövetett gyilkossági kísérletről. Ez az ember – mutatott Cápa Creepsre – mesélte el mindezt nekem, és az iszonyat érzése azóta sem hagy aludni. – A magiszter részletesen leírta a bűnesetet Cápa beszámolója alapján. A kalóz előadásában minden Morik ötlete volt. Morik és Wulfgar kicsalták Deudermontot a nyílt terepre, hogy Tee-a-nicknick rálőhessen mérgezett lövedékével. Elvileg Moriknak is rá kellett volna lőnie a kapitányra, más mérgekkel, hogy a papok semmiképp se menthessék meg az áldozatot, de a városi őrség túl hamar megérkezett. A tervezgetés időszakában ő, Cápa Creeps próbálta a többieket lebeszélni a dologról, de nem nagyon mert szembeszegülni Wulfgarral. A barbár azzal fenyegette, hogy letépi a fejét és végiggurítja egész Luskanon.

A jelenlévő tömegben épp elegen voltak, akik már szembesültek Wulfgar erőpolitikájával, így nem esett nehezükre elhinni az utolsó állítást.

– Az a vád ellenetek, hogy összeesküvést szőttetek Deudermont kapitány, városunk kitüntetett vendégének aljas meggyilkolására – szólt Jharkheld, mikor befejezte a történetet, aztán hagyta, hogy lassan elhaljon a tömeg kiáltozása. – Ezenfelül az is a vád, hogy súlyos sérülést okoztatok a kapitánynak. Az igazság és méltányosság érdekében meghallgatjuk válaszotokat ezekre a súlyos vádakra.

Odalépett Cápa Creepshez. – Úgy mondtam el a történetet, ahogyan te előadtad nekem? – kérdezte.

– Igen, uram – felelte buzgón Cápa. – Minden úgy történt, ahogy elmondtad!

Sokan kétkedve kiáltottak fel a tömegben ennek hallatán, míg mások csak nevettek, annyira szánalmas volt Cápa produkciója.

– Cápa úr – folytatta Jharkheld. – Elismered bűnösségedet az első vádpontban?

– Ártatlan vagyok! – tiltakozott a zsivány, mint aki bízik abban, hogy együttműködése miatt megúszhatja a Karnevál legrosszabbját. A tömeg kiáltozása azonban elnyomta hangját.

– Elismered bűnösségedet a második vádpontban?

– Ártatlan vagyok! – jelentette ki a kalóz dacosan, és foghíjas mosolyt villantott a magiszterre.

– Bűnös! – rikoltotta egy öregasszony. – Bűnös az, és megérdemli, hogy kínhalált haljon, amiért másokat vádol!

Száznyi kiáltás csattant fel az asszonnyal egyetértésben, de Cápa mosolya és magabiztossága nem lanyhult. Jharkheld kiment az emelvény elejére, és csillapító kézmozdulatot tett az emberek felé. Mikor a nézők végre lehiggadtak, azt mondta: – Cápa Creeps vallomása lehetővé tette, hogy elítélhessük a többieket. Ezért elnézőbb elbánást ígértünk neki. – Lekicsinylő füttyök, kiáltások csaptak fel. – Őszinteségéért, és azért, mert saját állítása alapján, melyet a többiek nem vitattak, ő nem volt közvetlen résztvevő.

– Én igenis vitatom! – csattant fel Morik, s a tömeg felhördült. Jharkheld erre csak biccentett az egyik őrnek, s Morik kapott egyet a gyomorszájába.

A nézősereg felzúdult, de Jharkheld ügyet sem vetett a bekiabálásokra, a ravasz Cápa arcán pedig mosoly terült szét.

– Elnéző elbánást ígértünk neki – folytatta Jharkheld, és széttárta kezét, mintha tehetetlen lenne. – Ezért gyorsan végzünk vele.

Erre már lehervadt a mosoly Cápa arcáról, és a fújolás helyeslő ujjongásba csapott át.

A hebegve tiltakozó, megroggyanó lábú Cápát egy tuskóhoz vezették, és letérdepeltették előtte.

– Ártatlan vagyok! – kiáltotta, de többet már nem mondhatott, mert az őrök lenyomták a fejét a tuskóra. Termetes hóhéralak jelent meg, kezében roppant bárddal.

– Nem lesz pontos a csapás, ha mozogsz – figyelmeztette az egyik őr.

Cápa felemelte a fejét. – De hát megígérted!

Az őrök visszanyomták. – Hagyd már abba a mozgolódást! – mordult rá az egyik. A rémült Creeps kirántotta magát és elterült a színpadon, majd vadul fetrengeni kezdett. Az őrök rávetették magukat. Cápa rugdosódott, a tömeg pedig lelkesen kiáltozott: – Akasszátok fel! Üssétek agyon!

– Szívmelengető kis összejövetel – mondta Deudermont fanyarul Robillardnak. A Tengeri Szellem legénységének több tagjával együtt ők is ott voltak a sokadalomban.

– Igazságszolgáltatás – jelentette ki a varázsló szigorúan.

– Vajon csakugyan az, vagy csak a nép szórakoztatása? – tűnődött hangosan Deudermont. – Halvány vonal választja el csupán ezt a kettőt, s mivel ez itt szinte mindennapos látványosság, azt hiszem, hogy a luskani hatóságok már réges-rég átlépték ezt a vonalat.

– Te akartál idejönni – emlékeztette Robillard.

– Kötelességem, hogy szemtanú legyek – felelte a kapitány.

– Mármint ide, Luskanba – világította meg jobban a kérdést Robillard. – Te akartál ebbe a városba jönni, kapitány.

Én Vízmélyét javasoltam.

Deudermont kemény pillantást vetett a varázsló barátjára, de nem tudott mit mondani.

– Hagyd már abba a rugdalózást! – rivallt rá az őr Creepsre, de a kalóz csak annál vadabbul hányta-vetette magát, és elkeseredetten kiáltozott. A nézők legnagyobb gyönyörűségére egy ideig sikerült kicsúsznia az őrök kezéből. A tekintete azonban egyszer csak összetalálkozott Jharkheldével. A magiszter olyan szigorú és erőteljes pillantást vetett rá, hogy Creeps elcsendesedett.

– Kössétek ki és tépjétek négyfelé – mondta Jharkheld lassan és eltökélten.

A tömeg minden eddiginél lelkesebb ujjongásban tört ki. Creeps élete során mindössze kétszer volt tanúja ennek a kivégzési formának, de ez is elég volt ahhoz, hogy elfehéredjen, reszketni kezdjen, és mindenki szeme láttára összevizelje magát.

– De hát megígérted – lehelte elakadó lélegzettel, de elég hangosan ahhoz, hogy a magiszter meghallja és odamenjen.

– Én csak enyhébb elbánást ígértem – mondta Jharkheld csendesen. – És be is tartom a szavam, de csak akkor, ha együttműködsz. Tiéd a döntés.

Azok, akik elég közel ültek, tiltakozóan felmordultak, de Jharkheld ügyet sem vetett rájuk.

– Már vár a négy ló – figyelmeztette a magiszter.

Creeps sírva fakadt.

– Vigyétek a tuskóhoz – parancsolta Jharkheld az őröknek. Creeps most már nem tiltakozott. Hagyta, hogy vissza. vonszolják, térdre kényszerítsék és lenyomják a fejét.

– Megígérted – suttogta halkan Creeps az utolsó szavait, de a magiszter csak hidegen elmosolyodott és bólintott. Nem Creepsnek, hanem a bakónak.

A bárd lecsapott, a tömeg egy emberként hördült fel, majd kiáltozásban tört ki. Cápa Creeps feje a dobogóra hullt, és kissé arrébb gurult. Az egyik őr utánarohant és felkapta, hogy szembefordítsa a fej nélküli testtel. A legenda szerint ugyanis egy tökéletes, gyors vágással és egy fürge őrrel a lefejezett ember még tudatánál lehet egy töredék másodpercig, és láthatja saját testét, miközben arca iszonyatos grimaszba húzódik.

Cápa Creeps arca azonban csak szomorú maradt.

– Csodálatos – mormogta Morik gúnyosan a színpad másik végében. – Mégis jobb sors, mint ami ránk vár ma.

Sem Wulfgar, sem Tee-a-nicknick nem felelt.

– Egyszerűen csodálatos – ismételte a csavargó. Morik számára nem volt szokatlan, hogy meglehetősen kétségbeesett helyzetekbe kerül, de ezúttal semmiféle kiutat nem látott.

Megvetően Tee-a-nicknickre meredt, aztán Wulfgar felé fordult. A barbár olyan passzívnak és szórakozottnak tűnt, hogy Morik szinte irigyelte.

A Csavargó hallotta Jharkheld folytatódó handabandázását. A magiszter elnézést kért Cápa Creeps kevéssé látványos kivégzéséért, s elmagyarázta, miért volt szükség erre a kegyre. Máskülönben ki lenne hajlandó önként vallani?

Morik kizárta tudatából a magiszter szavait, és visszahúzódott elméjével egy olyan helyre, ahol biztonság és boldogság várta. Wulfgarra gondolt, és arra, hogyan lettek minden ellenkező esély ellenére barátok. Valaha vetélytársak voltak, mikor a barbár híre kezdett elterjedni a Félhold utcán, főleg Fanyűvő legyőzése után. Az egyetlen megmaradt ellenfélként, Morik gondolt rá, hogy elteszi láb alól Wulfgart, bár a gyilkosság sosem volt kedvelt módszere.

Aztán bekövetkezett az a különös találkozás. Egy sötételf, egy átkozott drow látogatta meg Morikot hónapos szobájában. Egyszerűen besétált, minden figyelmeztetés nélkül, és arra kérte őt, hogy tartsa szemmel Wulfgart, de ne bántsa.

A sötételf jól meg is fizette ezért. Mivel a Csavargó úgy gondolta, hogy az arany jobb fizetség a hideg vasnál, belement a tervbe, és egyre közelebb férkőzött Wulfgarhoz. Még ivócimborák is lettek, és együtt töltötték el az éjszakákat a kikötőben.

Morik soha többet nem hallott a sötételfek felől. Ha azt az utasítást kapta volna, hogy ölje meg Wulfgart, valószínűleg nem engedelmeskedett volna. Most már úgy érezte, hogy ha a sötételfek eljönnének végezni a barbárral, akkor Wulfgar mellé állna.

Pontosabban nem is mellé állna, hanem figyelmeztetné, aztán elmenekülne.

De most nem volt hová futni. Morik arra gondolt, hogy a sötételfek igazán felbukkanhatnának és megmenthetnék ezt az embert, aki után annyira érdeklődtek. Egy légiónyi drow harcos könnyedén szétkergetné a Karnevált.

Ez azonban csak futó gondolat volt, mert Morik tudta, hogy nem fognak eljönni Wulfgarért. Ezúttal nem.

– Igazán sajnálom, barátom – mondta a barbárnak, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez a nyomorúságos helyzet jobbára az ő műve.

Wulfgar nem felelt. Morik tudta, hogy barátja még csak nem is hallja őt, hanem messze jár, mélyen önmagában.

Talán ez a legjobb megoldás. A vérszomjas csőcseléket látva, Jharkheld uszító beszédét hallgatva – miközben Cápa Creeps élettelen testét kivonszolták a színpadról –, Morik szerette volna, ha ő is így el tudna zárkózni a világtól.

A magiszter ismét elmondta Cápa Creeps történetét arról, hogy a maradék három alak hogyan szövetkezett a kiváló Deudermont kapitány meggyilkolására. Jharkheld Wulfgarhoz lépett. Végignézett a barbáron, megcsóválta a fejét, aztán a tömeg felé fordult.

Szitkok röpködtek mindenfelől.

– Te vagy a legrosszabb mind között! – rikoltotta Jharkheld a barbár arcába. – Neked a barátod volt, mégis elárultad!

– Koncoljuk fel Deudermont hajóján! – rikoltozta a nézősereg.

– Szakítsák négybe és etessék fel a halakkal! – kiáltotta valaki.

Jharkheld a tömeg felé fordult és kezével csendet intett. – Azt hiszem, őt hagyjuk utoljára.

Erre a sokadalom újra felzúdult.

– Micsoda nap! – folytatta az előadást a magiszter. – Három maradt, és egyik sem hajlandó vallani!

– Igazság – morogta Morik az orra alatt.

Wulfgar egyenesen, rezzenetlenül meredt előre, és csak a Csavargó iránti szánalma tartotta vissza attól, hogy belekacagjon Jharkheld ocsmány, vén arcába. A magiszter csakugyan azt hiszi, hogy rosszabb lehet, mint Errtu? Ide tudja varázsolni Catti-brie-t, hogy a szeme láttára széttépje, ahogy azt Errtu annyiszor megtette? Fel tud idézni egy álBruenort, hogy átharapja a törpe koponyáját, és sört igyék belőle? Okozhat több testi fájdalmat, mint a démon, aki évezredek óta gyakorolja a kínzás művészetét? És Jharkheld visszahozhatja áldozatát a halál széléről, hogy újra és újra megkínozhassa?

Wulfgar rájött valami alapvető dologra, és szinte fel is vidult. Jharkheld és cirkusza elhalványult Abyss mellett. Végre szabad lesz.

Jharkheld otthagyta a barbárt, és Morik elé lépett. Megmarkolta a Csavargó sovány arcát, és durván maga felé fordította. – Beismered a bűnösségedet? – rikoltotta.

Morik majdnem megtette, majdnem elmondta, hogy csakugyan tervbe vette a kapitány meggyilkolását. Igen, gondolta, s egy gyors terv kezdett kialakulni a fejében. Elismeri az összeesküvést, de csak a tetovált kalózzal, hogy megmentse ártatlan barátját.

Ám tétovázása miatt elszalasztotta ezt a lehetőséget, mert Jharkheld undorral szortyintott és visszakézből arcul csapta Morikot, összecsípve a Csavargó orrának alsó részét, ami szúró fájdalmat okozott. Mire Morik kipislogta meglepetését és fájdalmát, Jharkheld továbbállt Tee-a-nicknickhez.

– Tee-a-nicknick – kezdte lassan a magiszter, minden szótagot külön kihangsúlyozva, ezzel emlékeztetve a tömeget, milyen különös és idegen ez a félemberi alak. – Mondd csak, Tee-a-nicknick, neked mi volt a szereped?

A tetovált félqullan kalóz rezzenéstelenül nézett előre, és nem szólt semmit.

Jhakheld csettintett, mire odaszaladt hozzá a segédje, és fából készült csövecskét adott át neki.

A magiszter nyilvánosan megvizsgálta az eszközt, és felmutatta a népnek. – Ezzel a látszólag ártalmatlan csövecskével a mi tetovált barátunk olyan pontosan tud lőni, ahogy egy íjász nyilaz. A lövedéket pedig, mondjuk egy macskakörmöt, be lehet kenni a legkülönlegesebb mérgekkel. Olyan keverékekkel, amitől vér folyik az ember szeméből, tüzes láz fogja el, vagy éppen tele lesz a szája meg az orra bűzös nyálkával.

A tömeg ráharapott minden szóra, és egyre inkább felhergelte magát. Jharkheld, a ceremóniamester, felmérte a reakciójukat, és játszott velük, várta a megfelelő pillanatot. – Beismered a bűnösségedet? – kiáltotta bele hirtelen a kalóz arcába.

A tetovált alak csak meredt maga elé, és nem szólt. Ha tisztavérű qullan lett volna, akkor most varázslattal összezavarta volna a magisztert, aki mindent elfeledve, zavartan oldalgott volna el, de Tee-a-nicknick nem volt tisztavérű, s nem rendelkezett ősei mágikus képességeivel. Képes volt viszont a qullan-összpontosításra, mellyel Wulfgarhoz hasonlóan el tudott szakadni pillanatnyi helyzetétől.

– Vallj be mindent – csóválta mutatóujját fenyegetően Jharkheld a kalóz előtt, mit sem sejtve annak származásáról és önfegyelméről. – Különben túl késő lesz.

A tömeg vad ordításban tört ki, amikor az őrök eloldozták a kalózt és egyik kínzóeszköztől a másikig hurcolták. Mintegy félórányi verés és korbácsolás után – sós vízzel is öntözgették a sebeit –, s miután tüzes vassal kiszúrták az egyik szemét, a kalóznak továbbra sem akarózott beszélni. Nem vallott, nem könyörgött, de szinte még csak meg sem nyikkant.

Jharkheld dühödt tehetetlenségében visszatért Morikhoz, csak hogy mozgásban tartsa az eseményeket. Most már nem is kért vallomást, sőt, keményen behúzott egyet Moriknak, valahányszor a Csavargó szólni próbált. Hamarosan kínpadra feszítették Morikot, s a kínzó minden percben kicsit jobban (de Morik számára nagyon is észrevehetően) húzott egyet a csigán.

Ezalatt Tee-a-nicknick továbbra is zokszó nélkül állta a megpróbáltatásokat. Mikor Jharkheld visszatért hozzá, a kalóz már nem tudott megállni a lábán, ezért az őrök tartották.

– Most már hajlandó vagy elmondani az igazat? – kérdezte Jharkheld.

Tee-a-nicknick az arcába köpött.

– Hozzátok a lovakat! – rikoltotta a magiszter, reszketve a dühtől. Nem történt meg gyakran, hogy a magiszter négyfelé tépetéssel bajlódott volna. Azok, akik valaha is láttak ilyesmit, dicsekedve állították, hogy ez a legnagyszerűbb látványosság.

Négy fehér lovat vezettek be. Az őrök visszatartották a tömeget, mikor a lovak a színpad felé haladtak. Jharkheld magiszter vezényelte a műveletet. Tee-a-nicknick két kezét, két lábát mind egy-egy állathoz kötözték.

A magiszter jelére a lovasok megsarkantyúzták erőteljes hátasaikat, a szélrózsa négy különböző irányába. A tetovált kalóz ösztönösen megfeszítette izmait, de hiábavaló volt az ellenállás. A végsőkig kifeszítették a testét. Felnyögött, s a jól képzett lovak, lovasok megtartották így, ebben a helyzetben.

Nemsokára kiugró vállízület pattanása hallatszott, majd Tee-a-nicknick térde is szétszakadt.

Jharkheld intett a lovasoknak, hogy maradjanak a helyükön, és odament a kalózhoz, egyik kezében késsel, a másikban korbáccsal. Odamutatta a csillámló pengét a nyöszörgő Tee-a-nicknícknek. – Véget vethetek a szenvedéseidnek – mondta a magiszter. – Valld be a bűnösségedet, és akkor gyors halálod lesz.

A tetovált félqullan felmordult és elfordította az arcát.

Jharkheld intésére a lovasok előreléptettek egyet.

A kalóz csípőcsontja szétroppant, és most már ordított.

A tömeg ujjongva zúdult fel, amikor a bőr hasadni kezdett...

– Beszélj! – rikoltotta Jharkheld.

– Leszúrom! – ordította Tee-a-nicknick.

Mielőtt a tömeg felhördülhetett volna csalódottságában, Jharkheld felcsattant: Késő! – és megpattintotta korbácsát.

A lovak megugrottak, és letépték a kalóz lábait, aztán a két csuklóhoz kötött 16 húzta szét. A félqullan arca eltorzult a kíntól és a küszöbön álló halál érzetétől, aztán ismét kétfelé szakadt.

Egyesek felhördültek, mások okádtak, de a legtöbben vadul éljeneztek.

– Igazságszolgáltatás – mondta Robillard a morgolódó, undorodó Deudermontnak. – Az ilyen előadások teszik a gyilkolást olyan népszerűtlen foglalkozássá.

Deudermont szortyintott. Ez csak a legalantasabb emberi ösztönöket táplálja – ellenkezett.

– Ezt nem vitatom – felelte Robillard. – Nem én csinálom a törvényeket, viszont, ellentétben barbár barátoddal, én megtartom őket. Vagy talán mi irgalmasak vagyunk a kalózokkal, akiket a tengeren csípünk el?

– Azt tesszük, amit tennünk kell – szállt vitába Deudermont.

– Nem kínozzuk őket, hogy kielégítsük torz vágyainkat.

– De azért elégtételt jelent, ha elsüllyesztjük őket – vetette ellene Robillard. – Nem siratjuk meg a halálukat, és ha üldözünk egy másik hajót, nem állunk meg, hogy kihúzzuk őket a cápák elől. Ha pedig foglyul ejtjük őket, akkor is kitesszük a legközelebbi kikötőben, mondjuk Luskanban, ahol ilyen igazságszolgáltatás vár rájuk.

Deudermont kifogyott az érvekből, csak meredt maga elé.

A szíve mélyén továbbra is úgy vélte, hogy ez a látványosság távolról sem emlékeztet igazságszolgáltatásra.

Jharkheld visszament Morikékhoz, még mielőtt a szolgák teljesen eltakaríthatták volna a vért és a testrészeket a színpadról.

– Látjátok, milyen sokáig tart bevallani az igazságot? – színpadiaskodott a magiszter Moriknak. – Elkésett, és a végén szenvednie kellett. Te is ilyen ostoba leszel?

Morik, akinek végtagjai kezdtek szakadásig feszülni, válaszolni akart, vallani akart, de Jharkheld a szájára tapasztotta az ujját. – Nem most van itt az ideje – magyarázta.

Morik ismét szólni akart, ezért Jharkheld egy rongyot tömött a szájába, egy másikkal pedig lekötözte.

A magiszter a pózna mögé lépett és előhozott egy apró faládikát, melyet patkánydoboznak neveztek. A tömeg felujjongott. Moriknak kiguvadt a szeme, amikor felismerte a szörnyű eszközt, és hasztalan vergődni kezdett kötelékeiben.

Irtózott a patkányoktól egész életében.

Legrosszabb rémálmai készültek valóra válni.

Jharkheld előlépett és magasra emelte a dobozt, majd lassan körbeforgatta, hogy a közönség jól láthassa. A doboz elöl rácsos volt, a többi oldalon tömör fa. Az alsó rész is fából készült, de volt benne egy elhúzható lap, amivel egy kijárati nyílást lehetett szabaddá tenni. Egy patkányt raknak be a dobozba, amit rátesznek Morik meztelen hasára, és kihúzzák az alsó lapot, majd meggyújtják a dobozt.

A patkány csak egyetlen úton menekülhet – Morik testén keresztül.

Egy kesztyűs férfi jelent meg, kezében a patkánnyal, és fürgén Morik hasára helyezte a bedobozolt állatot. Nem gyújtotta meg, csak hagyta, hogy az állat járkáljon Morik csupasz bőrén. A Csavargó elkeseredetten vergődött.

Jharkheld Wulfgarhoz lépett. Látva a tömeg féktelen izgalmát és lelkesedését, a magiszter már nem is tudta, hogyan tudná mindezt fokozni, s azon tűnődött, mit csinálhatna a közönyös óriással, amivel az előző két kivégzésnél látványosabbat nyújthatna.

– Tetszik, amit Morik barátoddal csinálunk? – kérdezte a magiszter.

Wulfgar, aki látta Errtu birodalmának legsötétebb bugyrait, aki a legborzalmasabb démoni lények játéka volt, nem válaszolt.

– A legnagyobb becsben tartanak téged – mondta Robillard Deudermontnak. – Luskan ritkán lát ilyen pazar, többszörös kivégzést.

Ezek a szavak makacsul visszhangoztak a kapitány fejében, különösen az utolsó mondat, ami eszébe juttatta, hogy az ő státusa idézte elő mindezt. Pontosabban ez szolgáltatott ürügyet a szadista Jharkheldnek arra, hogy így bánjon emberi lényekkel, még ha bűnösek is. Deudermontot nem lehetett meggyőzni arról, hogy akár Morik, akár Wulfgar benne volt a dologban. Az a gondolat, hogy mindez az ő tiszteletére történik, mélységesen elborzasztotta a kapitányt.

– Micanty! – szólította a tengerészt, és sietve lefirkált néhány szót egy darab papírra, amit átadott Micantynak.

– Ne! – kérte Robillard, mert tudta, mit tervez a kapitány, és tudta, milyen sokba fog ez kerülni a Tengeri Szellemnek, mind a hatóságok, mind a csőcselék részéről. – Megérdemli a halált!

– Kinek áll hatalmában ezt eldönteni? – kérdezte Deudermont.

– Nem nekem! – felelte a varázsló. – Hanem nekik – mutatott körbe a tömegen.

Deudermont megvetően szortyintott az abszurd feltételezésre.

– Kapitány, arra fogunk kényszerülni, hogy elhagyjuk Luskant, és nem is jöhetünk vissza egyhamar – figyelmeztette Robillard.

– Elfelejtik az egészet, amint elővezetik a következő foglyokat, talán már holnap reggel – mosolyodott el szárazon a kapitány. – Különben sem szereted Luskant, Robillard felsóhajtott és tehetetlenül emelte égnek a kezét, amikor Deudermont, ez a kelleténél civilizáltabb ember, elindította Micantyt a magiszterhez az üzenettel.

– Gyújtsd meg a dobozt! – kiáltotta Jharkheld a színpadon, amikor az őrök úgy fordították Wulfgart, hogy jól láthassa Morik szenvedéseit.

Wulfgar nem tudta kizárni magából a meggyújtott ketrec látványát. A rémült állat rohangált, aztán elkezdte kifúrni magát.

A barátja fájdalma áthatolt Wulfgar tudatán, a tagadás falán, mikor a patkány belemart Morik bőrébe. A barbár olyan fenyegető, olyan ősi mordulást hallatott, hogy minden szem rá szegeződött. A hatalmas izmok megfeszültek, és Wulfgar oldalra rántotta a törzsét, félrelökve az embert, aki tartotta.

A barbár meglendítette az egyik lábát, s a láncra kötött vasgolyó elkaszálta a másik őr lábait.

Wulfgar küzdött, ahogy a többiek rárontottak, botok csaptak le rá, s Jharkheld, aki feldühödött az eseten, megparancsolta, hogy vegyék ki Morik szájából a rongyot. Wulfgar szinte hihetetlen módon kiszabadította a karjait és barátja felé vetette magát.

Egyik őr a másik után rohant neki. Ő úgy dobálta szét őket, mintha kisgyermekek lennének, de annyian voltak, hogy nem tudott utat vágni Morikig, aki most már teli torokból ordított.

– Szedd le rólam! – kiáltozta a Csavargó.

Wulfgar hirtelen elterült. Jharkheld elég közel férkőzött hozzá ahhoz, hogy a barbár hátára csapjon a korbáccsal.

– Valld be bűnösségedet! – sziszegte a magiszter, és vadul csapkodta korbácsával Wulfgart.

A barbár hörgött és vergődött. Egy újabb őr repült el, egy másiknak pedig belapult az orra.

– Szedd le rólam! – visította Morik újra.

A tömeg magánkívül volt a gyönyörűségtől. Jharkheld úgy érezte, hogy pályafutása csúcsára érkezett.

– Hagyjátok abba! – hatolt át egy kiáltás a nézősereg zúgásán. – Megállni!

Az izgalom gyorsan lecsillapodott, amikor a tömeg arra fordult, és felismerte a beszélőt: Deudermont kapitányt, a Tengeri Szellem kapitányát. Deudermont eléggé viharvertnek látszott, és botra támaszkodott.

Jharkheld magiszter döbbenete csak fokozódott, amikor Waillan Micanty átvágott az őrök között, és felmászott a színpadra. Odasietett Jharkheldhez, és átadta neki parancsnoka üzenetét.

A magiszter kihajtogatta és elolvasta a papírt. Minden szónál egyre dühösebb lett. Felpillantott Deudermontra, intett az őröknek, hogy ismét tömjék be Morik száját, Wulfgart pedig állítsák fel.

Wulfgar, aki önmaga miatt nem aggódott, csak Morikért, és nem fogta fel, mi történik, kirántotta magát. Tántorgott, megbotlott a láncaiban, de sikerült úgy elvetődnie, hogy lekapja a patkányos dobozt Morik hasáról.

Újra elkapták és Jharkheld elé vonszolták.

– Ettől csak rosszabb lesz most Moriknak – mondta a magiszter gonoszul, és dühödt tekintettel Deudermont felé fordult. – Deudermont kapitány! – kiáltotta. – Mint áldozatnak és köztiszteletben álló nemesembernek, jogod van hozzá, hogy ilyen nyilatkozatot tégy, de biztos vagy a dolgodban? Most, az utolsó pillanatban?

Deudermont előrelépett, ügyet sem vetve a nézők morgolódására, s megállt a vérszomjas tömeg között. – Cápa Creeps és a tetovált kalóz ellen volt bizonyíték – mondta. – De hihető Morik meséje is, hogy tőrbe csalták őket Wulfgarral, rájuk kenték a bűnt, míg a másik kettő felmarkolta a jutalmat.

– De hihető az a történet is, amit Cápa Creeps mondott el az összeesküvésről. Eszerint mindnyájan bűnösek – ellenkezett Jharkheld.

A nézők, akik sejtették, hogy a látványosság könnyen véget érhet, inkább a magiszter álláspontját részesítették előnyben.

– Ezenfelül hihető Pocsolya Josi vallomása is, ami terhelő mind Morikra, mind Wulfgarra nézve – folytatta Jharkheld. – Hadd emlékeztesselek, kapitány, hogy a barbár még csak nem is tagadta Cápa Creeps állításait!

Deudermont Wulfgarra pillantott, aki kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé.

– Deudermont kapitány, ártatlannak nyilvánítod ezt az embert? – tette fel a kérdést Jharkheld, s Wulfgarra mutatott.

Lassan és erőteljesen beszélt, hogy mindenki jól hallja.

– Ez nem áll hatalmamban – felelte Deudermont túlharsogva a tömeg kiáltozását. – Én nem dönthetem el a bűnösséget vagy az ártatlanságot, csak azt ajánlhatom fel, ami a kezedben van.

Jharkheld magiszter a sietősen lefirkantott szövegre pillantott, és felmutatta a tömegnek. – Megbocsátó levél Wulfgarnak.

A tömeg egy emberként fojtotta vissza a lélegzetét, aztán szitkokban tört ki. Deudermont is, Jharkheld is attól tartott, hogy elszabadul a pokol.

– Ez őrület – vicsorogta Jharkheld.

– Te magad mondtad, hogy megbecsült vendég vagyok itt, Jharkheld magiszter – felelte Deudermont higgadtan. – Erre alapozva kérem a várost, hogy kegyelmezzen meg Wulfgarnak, és ezen az alapon kérem, hogy teljesítsd ezt a kérést, vagy nézz szembe feljebbvalóid felelősségre vonásával.

A kérés kimondatott, és vitának nem volt helye. Deudermont tudta, hogy a magiszternek meg van kötve a keze, mert a kapitánynak csakugyan jogában áll megbocsátani. Az ilyesmi nem volt példa nélküli, s általában sok pénzébe került a vádlott családjának. Ilyen drámai körülmények közt azonban még sosem került sor az átnyújtására, a Foglyok Karneválján, Jharkheld produkciójának csúcspontján!

– Halál Wulfgarra! – rikkantotta valaki a tömegből, és mások is csatlakoztak hozzá. Jharkheld és Deudermont pedig Wulfgarra pillantottak.

Tekintetük semmit sem jelentett a barbárnak, aki még mindig úgy gondolta, hogy a halál megkönnyebbülést hoz, talán az egyetlen megváltást, kísértő emlékeitől. Mikor Wulfgar a pattanásig kifeszített, véres hasú Morikra pillantott, s mikor az őrök újabb patkányt hoztak elő, látta, hogy ez nem megoldás, ha a csavargó barátsága bármit is jelent számára.

– Semmi közöm nem volt a támadáshoz – jelentette ki tompán Wulfgar. – Ha akarjátok, elhiszitek, ha nem, öljetek meg. Nekem úgyse számít.

– Tessék, Jharkheld magiszter – szólt Deudermont. – Kérlek, engedd szabadon. Tartsd tiszteletben a kérésemet, mint Luskan megbecsült vendégéét.

Jharkheld hosszan nézett farkasszemet Deudermonttal. Szemmel láthatóan nem szívesen tette, de biccentett az őröknek, s Wulfgar szabad volt. Jharkheld kifejezett utasítására az egyik őr bátortalanul előszedett egy kulcsot, és leoldotta a láncot a barbár bokájáról.

– Vigyétek ki – parancsolta mérgesen Jharkheld, de a barbár ellenállt.

– Morik is ártatlan – jelentette ki Wulfgar.

– Micsoda? – kiáltott fel Jharkheld. – Vigyétek el!

Wulfgar, aki erősebb volt, mint az őrök valaha is gondolták volna, nem tágított. – Kijelentem, hogy Morik, a Csavargó ártatlan! – kiáltott fel. – Semmit sem követett el, és ha tovább kínozzátok, azt csak a saját gonosz örömötökre teszitek, és nem az igazság nevében!

– Mennyire hasonlóan beszéltek ti ketten – suttogta Robillard Deudermontnak, nyilvánvaló nehezteléssel.

– Jharkheld magiszter! – kiáltotta a kapitány.

Jharkheld a szemébe nézett. Tudta, mi következik. A kapitány csak biccentett. A magiszter savanyú arccal csapta össze iratait, s intett az őröknek, majd kiviharzott a színpadról. A felbőszült tömeg megindult előre, de a városi őrség visszafogta őket.

Morikot, aki a nyelvét nyújtogatta a megvadult tömegre, félig kivonszolták, félig kivitték a színről Wulfgar mögött.

Miközben a magisztrátus irodáiban jártak, Morik leginkább azzal töltötte az időt, hogy csillapítólag beszéljen Wulfgarhoz.

A barbár arckifejezéséből látta, hogy társa újra a szörnyű emlékek fogságába került. Morik tartott tőle, hogy barátja kidönti a falakat, és megöli a magiszter embereit. A Csavargó hasa még véres volt, a végtagjai pedig soha nem képzelt hevességgel sajogtak. Semmi kedve nem volt visszakerülni a Karneválba.

Morik azt hitte, hogy Jharkheld elé viszik őket. Ez a lehetőség – tekintve Wulfgar hangulatát – jócskán megrémisztette. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban az őrök elkerülték a magiszter irodáját, s egy jelentéktelen kis szobába vezették őket. Egy ideges kis ember kuporgott aktahegyektől tornyosuló, hatalmas asztala mögött.

Az egyik őr átadta Deudermont írását. A férfi rápillantott és szívott egyet az orrán, hisz már hallott a kudarcba fulladt előadásról. Sietve ráfirkantotta monogramját a papírra, annak igazolására, hogy elolvasta és elfogadta azt.

– Nem vagytok ártatlanok – adta át a papírt Wulfgarnak. – Ezért nem is lehet ártatlannak nyilvánítani benneteket.

– Azt mondták, szabadon elmehetünk – ellenkezett Morik.

– Valóban – felelte a hivatalnok. – Nem egészen szabadon, inkább muszájból. Azért hagytuk meg az életeteket, mert Deudermont kapitánynak nem volt gyomra a kivégzésetekhez, de ne feledjétek, hogy Luskan szemében továbbra is bűnösek vagytok. Ezért élethossziglan ki vagytok tiltva a városból. Igyekezzetek egyenesen a kapuhoz, és ha egyszer is újra meglátnak itt titeket, újra a Foglyok Karneváljára kerültök, ezúttal utoljára. Akkor még Deudermont kapitány sem léphet közbe értetek. Megértettétek?

– Nem fog nehezünkre esni – felelte Morik.

A hivatalnok rámeredt, de a Csavargó csak a vállát vonogatta.

– Vigyétek el őket – adta ki az utasítást a kis ember. Az egyik őr Morik karját kapta el, a másik Wulfgar felé nyúlt, de a barbár pillantása jobb belátásra térítette. Wulfgar ezután vita nélkül követte őket, s hamarosan kint voltak a napfényben, bilincsek nélkül, s hosszú idő óta először szabadnak érezhették magukat.

Legnagyobb meglepetésükre azonban az őrök nem hagyták magukra őket, hanem elkísérték kettejüket egészen a város keleti kapujáig.

– Kifelé, és vissza ne gyertek! – kiáltotta utánuk valaki, amikor a kapuszárnyak becsapódtak mögöttük.

– Miért is akarnék visszajönni ebbe a nyomorult városba? – morogta Morik, s obszcén mozdulatokat tett a falak felé.

Az egyik őr a fal tetején Morikra emelte nyílpuskáját. – A kis patkány máris vissza akar osonni!

Morik tudta, hogy ideje távozni, méghozzá sürgősen. Megfordult, de még egyszer visszanézett a katonára, aki alázatos tekintettel, gyorsan leeresztette a nyílpuskát. Morik azonnal megértette a dolgot, amikor megpillantotta Deudermont kapitányt és varázslóját.

Morik egy pillanatig arra gondolt, hogy Deudermont talán csak azért mentette meg őket, mert saját maga akarja megbüntetni őket. Ez a félelem azonban rövid életűnek bizonyult, mert a kapitány odament Wulfgarhoz, és keményen a szemébe nézett, de nem tett semmilyen fenyegető mozdulatot. Wulfgar állta a tekintetét.

– Igazat beszéltél? – kérdezte Deudermont.

A barbár szortyintott, és látható volt, hogy ennél bővebben nem kíván válaszolni.

– Mi történt veled, Wulfgar, Beornegar fia? – kérdezte halkan Deudermont. Wulfgar megfordult, hogy elmenjen, de a kapitány elébe állt. – Ez a legkevesebb, amivel tartozol nekem.

– Semmivel sem tartozom – felelte Wulfgar.

Deudermont egy darabig fontolgatta ezt a választ, s Morik látta, hogy a tengerész igyekszik Wulfgar nézőpontjából tekinteni a helyzetet.

– Rendben – felelte, és Robillard helytelenítőleg fújt egyet.

– Ártatlannak vallottad magad. Ebben az esetben semmivel sem tartozol nekem, hisz csak azt tettem, ami helyes. Hallgass meg egy régi barátságra való tekintettel.

Wulfgar hidegen nézte, de nem mozdult.

– Nem tudom, mi okozta a bukásodat, barátom, mi térített el társaidtól, Drizzt Do'Urdentől, Catti-brie-től és fogadott atyádtól, Bruenortól, aki magához vett és megtanított az életre – szólt a kapitány. – Csak remélhetem, hogy ők hárman és a félszerzet is, jól vannak.

Deudermont elhallgatott, de Wulfgar nem szólt semmit.

– A palack nem nyújt tartós vigaszt, barátom – folytatta a kapitány. – És nincs semmi hősies egy kocsma megvédelmezésében a részegektől. Miért cserélted fel a régi életedet erre?

Wulfgar eleget hallott: megfordult és elindult. Mikor a kapitány újra elébe lépett, a barbár félretolta. Morik rohant utána.

– Felajánlok egy fuvart – kiáltott utána Deudermont, saját maga számára is váratlanul.

– Kapitány! – tiltakozott Robillard, de Deudermont félresöpörte, és Morikék után sietett.

– Gyertek velem a Tengeri Szellemre – folytatta a kapitány. – Együtt vadászunk a kalózokra, és biztonságossá tesszük a Kardpartot a becsületes hajósok számára. Ott megtalálod az igazi énedet, ezt megígérhetem!

– Csak azt hallanám, amit rólam tartasz – fordult vissza Wulfgar, és leintette Morikot, akit lenyűgözött az ajánlat. – Azt pedig nem akarom hallani. – A barbár megfordult és elindult.

Morik leesett állal nézte. Mire visszanézett, Deudermont már visszament a városba. Robillard viszont ott maradt, és savanyú arcot vágott.

– És én mehetek? – kérdezte Morik.

– Tűnj el, de gyorsan, csavargó – mordult rá Robillard. – Különben csak egy folt marad belőled az úton!

Az okos Moriknak, az örök túlélőnek, aki gyűlölte a varázslókat, nem is kellett kétszer mondani.

3. RÉSZ

A MEGVADULT VIDÉK

Életem eseményei gyakran késztettek arra, hogy megvizsgáljam a jó és gonosz természetét. Tanúja voltam már többször is mindkettőnek, főként a gonosznak. Korai életem teljesen ebben zajlott, a sűrű gonoszság fojtó levegőjében, mely végül elűzött.

Csak mostanában, amikor hírnevem némi elfogadottságot vívott ki nekem az emberek között – legalábbis megtűrnek, ha nem is kedvelnek –, láthattam egy bonyolultabb változatát annak, amit Menzoberranzanban figyelhettem meg: egy szürkés árnyalatot, mely hol fehérebb, hol feketébb. Úgy tűnik, hogy a legtöbb embernek van egy sötét oldala a hétköznapi álarc alatt, valami vágy a gonoszra, s a képesség arra, hogy közönyösen elutasítsák más szenvedését az önérdektől hajtva.

Sehol sem volt ez nyilvánvalóbb, mint a luskani Foglyok Karneválján és más hasonló álságos igazságszolgáltatási eseményeken. A rabokat, akik hol bűnösek, hol nem – ez nem sokat számít –, felvonultatják a vérszomjas tömeg előtt, majd nagy felhajtás közepette összeverik, megkínozzák és kivégzik őket. Az elnöklő magiszter keményen igyekszik, hogy a leghátborzongatóbb sikolyokat csalja ki áldozataiból. Az a dolga, hogy az iszonyat maszkjává torzítsa a foglyok arcát, s szemeikben a végső rettegés tükröződjön.

Egyszer, amikor még Deudermonttal dolgoztam a Tengeri Szellemen, bemerészkedtem egy ilyen Karneválra, hogy lássam néhány kalóz tárgyalását, akiket mi fogtunk el a tengeren. Miután láttam, ahogy az emberek ordítozva, ujjongna ünneplik a nyomorult kalózok darabokra szaggattatását, majdnem otthagytam Deudermont hajóját, s majdnem feladtam kalózvadász mesterségemet, hogy elvonuljak a hegyekbe.

Persze ott volt Catti-brie, hogy emlékeztessen a lényegre, és rámutasson, hogy ugyanezek a kalózok hasonló kínokat okoztak számtalan ártatlan áldozatuknak. Miközben elismerte, hogy ez még nem indokolja a Karnevált – annyira meggyűlölte a helyet, hogy még a közelébe se volt hajlandó menni –, úgy vélte, hogy ez még mindig jobb, mintha a kalózok szabadon garázdálkodhatnának a tengeren.

De miért? Miért van ez az egész?

Hosszú évek óta nyugtalanít ez a kérdés, és miközben a választ kerestem, az embernek nevezett, hihetetlenül bonyolult teremtmény egyik újabb arcát fedeztem fel. A máskülönben tisztes népség miért alacsonyodik le odáig, hogy részt vegyen a Karnevál látványosságában? Miért van, hogy a Tengeri Szellem legénységének egy része is, akiket mind tisztességes és rendes embereknek ismertem, örömüket lelik az ilyen ördögi kínok látványában?

A válasz (már ha van más válasz, mint a gonosz puszta természete) talán másfajok hozzáállásának vizsgálatában rejlik. A jóravaló fajták közül egyedül az ember ünnepli a kivégzéseket és a foglyok kínzását. A félszerzetek sosem vennének részt ilyesmiben – a félszerzet rabok többnyire abban halnak meg, hogy túleszik magukat. A törpék sem vetemednének ilyesmire, bármilyen agresszívek is. A törpe-társadalomban a foglyokat hatékonyan és rendesen kezelik, látványosság és nyilvánosság nélkül. A törpéknél a gyilkosnak minden ceremónia nélkül levágják a fejét. Elfeket sem láttam soha a Karneválon, csak egyszer egy párost, de ők is hamar távoztak. Tudtommal a gnómoknál sincsenek kivégzések, csak életfogytiglani bebörtönzés.

Akkor az embereknél miért más a helyzet? Mi van az emberi lények érzelmi felépítésében, ami olyan látványosságokat eredményez, mint a Foglyok Karneválja? Gonoszság? Szerintem ez túl egyszerű válasz lenne.

A sötételfek örömüket lelik a kínzásban, és az ő tetteiket csakugyan a gonoszság és a szadizmus vezérli, meg a vágy, hogy kielégítsék a Pókkirálynő feneketlen, démoni éhségét. Az embereknél azonban ez is bonyolultabb, mint oly sok más dolog, Bizonyosan van bennük némi szadizmus, főként a magiszterben és segédeiben, de ami a köznépet illeti, élvezetük három forrásból fakad.

Először is, Faerúnban a parasztoknak semmiféle hatalmuk nincsen, játékszerei csupán a gátlástalan nagyurak és földbirtokosok szeszélyeinek, a goblinok, óriások vagy más emberek támadásának örök veszedelmével a fejük fölött. A Karnevál lehetővé teszi ennek a szerencsétlen népségnek, hogy megízleljék a hatalmat, az uralmat élet és halál felett. Itt cégre úgy érezhetik, hogy valamelyest urai saját életüknek.

Másodszor, az emberek nem olyan hosszú életűek, mint az elfek vagy a törpék. Jobbára még a félszerzetek is túlélik őket.

Az az anya, aki elég szerencsés ahhoz, hogy túléljen két vagy három szülést, valószínűleg tanúja lesz legalább egy gyermeke halálának. A halálnak ez a közelsége nyilvánvalóan kíváncsiságot és félelmet, sőt rettegést szül. A Karneválon ezek az emberek a legszörnyűbb formájában szembesülhetnek a halállal, s vigaszt meríthetnek abból, hogy saját végzetük – hacsak nem kerülnek a magiszter elé – közel sem lesz ilyen rettenetes. Láttam a legrosszabbat belőled, csúf Halál, és már nem félek tőled.

A harmadik magyarázat a Karnevál népszerűségére az igazságszolgáltatás és büntetés szükségessége a társadalmi rendfenntartása érdekében. Ezzel érvelt Robillard, a varázsló, mikor visszatértem a Tengert Szellemre a rettentő látványosság után. Robillard ugyan nem lette örömét a Karneválban, és nem is látogatta gyakran, mégis olyan hevesen védelmezte, mintha maga lenne a magiszter. Úgy vélekedett, hogy az emberek nyilvános megalázása és szenvedésük közszemlére tétele a helyes úton tarja a többieket. Következésképpen a tömeg ujjongása nem más, mint állásfoglalás a társadalom rendje és törvénye mellett.

Ez nehezen cáfolható érv, főleg ha az elrettentés hatékonyságára gondolunk, de vajon csakugyan igazságszolgáltatás?

Robillard érveivel felfegyverkezve el is mentem néhány alacsonyabb rangú luskani magiszterhez, azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljem a kalózok átadásának pontos rendjét, de valójában a Karneválról akartam beszéltetni őket. Hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy magának a Karneválnak vajmi kevés köze van az igazsághoz.

Számtalan ártatlan férfi és nő került a véres színpadra, kényszerült valótlan vallomásra az erőszak hatása alatt, hogy aztán nyilvánosan kapjon büntetést. A magiszterek tudták ezt, és készséggel el is ismerték, hangot adva annak a meggyőződésüknek, hogy a hozzájuk kerülő foglyok legalább garantáltan bűnösök.

Emiatt nem vagyok képes napirendre térni a Foglyok Karneválja felett. Bármely társadalom egyik legfontosabb mércéje az, ahogy azokkal bánik, akik letértek a közösség és tisztesség útjáról, s ezeknek a bűnözőknek a becstelen kezelése a megkínzottak szintjére alacsonyítja erkölcsiségét.

Ez a gyakorlat mégis rendületlenül virágzik Faerún sok városában, és sok falusi közösségben is, ahol az Igazságszolgáltatásnak, mint a túlélés fontos tényezőjének, keményebbnek és határozottabbnak kell lennie.

De talán létezik egy negyedik magyarázat is a Karneválra. Talán egyszerűen csak az előadás izgalmáért gyűlnek össze olyan lelkesen az emberek. Talán nincs is más magyarázat, csak a szórakozás. Ezt azonban nem szívesen számítom lehetőségnek, mert ha az emberek ilyen tömegesen képesek teljesen elzárkózni az együttérzéstől, s még élvezik is mások szörnyű szenvedéseinek látványát, akkor ez, attól tartok, nem más, mint a gonoszság színtiszta definíciója.

Annyi nyomozás, vita, kérdezősködés és oly sok órányi elmélkedés után az emberek természetéről, akik közt élek, itt állok mindenféle megoldás nélkül az olyan perverziókra, mint amilyen a Foglyok Karneválja.

Nem vagyok túlságosan meglepve. Ritkán találok egyszerű választ bármire, ami az emberekkel kapcsolatos. Talán ez az oka annak, hogy sosem tudom megunni a mindennapos utazásokat, találkozásokat. És talán ez az oka annak, hogy megkedveltem őket.

Drizzt Do'Urden

14. fejezet

Lopott magvak

Wulfgar megállt Luskanon túl, és visszanézett a városra, ahol igaztalanul vádolták, megkínozták és nyilvánosan megalázták. Mindennek ellenére a barbár nem haragudott a városiakra, de még a kegyetlen magiszterre sem. Ha összeakadt volna Jharkhelddel, valószínűleg letépte volna a fejét, de csak a kellemetlen incidens lezárásaként, nem gyűlöletből.

Wulfgar már túl volt a gyűlöleten, hosszú idő óta. Már akkor is, amikor Fanyüvő szembeszállt vele a Zsiványkardban, és ő megölte őt. Akkor is, amikor találkozott az Égi Lovasokkal, a sajátjához hasonló barbár törzzsel. Beteljesítette bosszúját a gonosz sámánon, melyet már évekkel korábban megfogadott. Nem volt itt szó sem gyűlöletről, sem féktelen haragról, csak arról, hogy Wulfgarnak előrefelé kellett haladnia egy olyan életben, ahol a múlt túl szörnyű volt.

Wulfgar rádöbbent, hogy nem halad előre, s ez különösen nyilvánvaló lett a számára most, amikor visszanézett a városra. Körökben mozgott, szűk körökben, s újra meg újra ugyanoda jutott, egy olyan helyre, amit csak az ital tesz elviselhetővé, elhomályosítva a múltat és kirekesztve a jövőt.

A barbár a földre köpött, s amióta hosszú hónapokkal korábban Luskanba érkezett, most először próbált rájönni, hogyan került bele ebbe a lefelé hajló spirálba. Az északi pusztákra gondolt, a Jeges Szelek Völgyére, ahol annyi izgalomban és örömben volt része a barátaival. Eszébe jutott Bruenor, aki legyőzte a harcban, és aki olyan nagy irgalmat mutatott iránta. A törpe magához vette, aztán Drizzt segítségével igazi harcossá nevelte. Micsoda barát volt Drizzt, aki nagyszerű kalandokra vezette, aki mellette állt minden harcban, a legkilátástalanabb helyzetben is. És elvesztette Drizztet.

Újra Bruenorra gondolt, aki mesterségbeli tudása legjavát adta neki, a csodálatos Égisz-agyart, szeretetének szimbólumát. És most nem csak Bruenort, de Égisz-agyart is elveszítette.

Catti-brie-re gondolt, aki más volt, mint a többiek, a lányra, aki rabul ejtette a szívét, akit mindenekfölött csodált és tisztelt. Talán nem lehettek volna szeretők vagy házastársak. Talán sosem lett volna gyermekük, de barátok voltak, bizalmas és őszinte barátok. Mikor utolsó találkozásukra gondolt, megértette ennek a barátságnak az igazi valóját. A lány bármit megtett volna, hogy segítsen neki, megosztotta volna vele legbizalmasabb pillanatait és érzéseit, de Wulfgar tudta, hogy a lány szíve valójában másé.

Ez sem keltett dühöt vagy féltékenységet a barbárban.

Csak tiszteletet érzett, mert más irányú vonzalmai ellenére Catti-brie minden segítséget megadott volna. És most Catti-brie is elveszett a számára.

Wulfgar megint kiköpött. Nem érdemelte meg őket, sem Bruenort, sem Drizztet, sem Catti-brie-t. De még Regist sem, aki apró termete és soványka harci képességei ellenére hajlandó lett volna Wulfgar elé pattanni a baj idején, hogy amennyire tudja, megvédje a barbárt. Hogy is dobhatta el magától mindezt?

Gondolatai azonban hirtelen visszazökkentek a jelenbe, amikor egy szekér gördült ki Luskan nyugati kapuján. Rossz hangulata ellenére Wulfgar nem tudott elfojtani egy mosolyt, amikor a szekér közelebb ért. Egy pufók, idősebb asszony ült a bakon.

Morik. Alig néhány napja tiltották ki őket, mégis mindig a város környékén ólálkodtak. A Csavargó azt mondta, hogy gondoskodniuk kell ellátmányról, ha életben akarnak maradni a nyílt országúton, ezért egyedül visszament a városba. A lovak nehézkes járásából – s egyáltalán a tényből, hogy vannak lovak és van szekér – Wulfgar arra következtetett, hogy ügyes kis barátja sikerrel járt.

A Csavargó lehúzódott az útról a szekérrel, ki az erdei ösvényre, ahol a barbár várakozott.

– Nem is volt olyan nehéz – jelentett ki.

– Az őrök nem ismertek fel? – kérdezte Wulfgar.

Morik szortyintott, mintha már a feltételezés is teljesen nevetséges lenne. – Ugyanazok az őrök voltak, akik kikísértek minket – magyarázta büszkén.

Wulfgar arra gondolt, hogy ő és Morik pusztán nagyobb halak egy kis pocsolyában, akik eltörpülnek a hatalmas világ tava mellett – de micsoda nagy játékos Morik ebben a kis zugban!

– Még el is szórtam egy zsák ennivalót a kapunál – folytatta a kis ember. – Az egyik őr úgy rohant utánam, hogy visszategye a szekérre.

Wulfgar odalépett a kocsihoz és félrehúzta a rakományra terített vásznat. Ennivalóval teli zsákokat, köteleket, tábori felszerelést látott, de leginkább a palackok, a jóféle itallal teli palackok ragadták meg a figyelmét.

– Gondoltam, hogy örülni fogsz – jegyezte meg Morik. – Azért, mert a várost elhagytuk, még nem kell lemondanunk minden örömről. Arra is gondoltam, hogy elhozom Delly Curtie-t.

Wulfgar dühös pillantást lövellt Morikra. A lány ilyen léha emlegetése felbosszantotta.

– Gyere – invitálta Morik, hogy témát váltson. – Keressünk egy nyugodt helyet, ahol leöblíthetjük a gigánkat. – A Csavargó lassan megszabadult álruhájától, s néha fel-felnyögött, amikor belehasított a fájdalom valamelyik végtagjába vagy a hasába. Sérülései, főleg a térdében, csak lassú gyógyulással kecsegtettek. Morik megcsodálta a maga készítette parókát, aztán felmászott a kocsi bakjára, és kézbe vette a gyeplőt.

– Nem valami jók a lovak – jegyezte meg a barbár. Az állatok kivénhedtnek és lestrapáltnak tűntek.

– Az arany az italra kellett – magyarázta társa.

Wulfgar hátranézett a rakományra, és arra gondolt, hogy Morik költhetett volna inkább jobb lovakra, meg arra, hogy italos napjai véget értek.

– Banditák vannak az úton – szólt Morik. – Legalábbis így mondták a városban. Az erdőtől északra, az úton, és végig a hágóig a Világ Hátán.

– Te félsz a banditáktól? – kérdezte meglepetten Wulfgar.

– Csak az olyanoktól, akik még nem hallottak felőlem – felelte a kis ember, és Wulfgar megértette. Luskanban Morikot megvédte a hírneve.

– Jobb, ha felkészülünk a bajra – folytatta a Csavargó. Lenyúlt az ülés alá, és hatalmas bárdot szedett elő. – Nézd – mondta vigyorogva, és büszkén mutatott a fegyver élére. – Még rajta van Cápa Creeps vére.

A bakó bárdja! Wulfgar először meg akarta kérdezni, hogyan jutott hozzá Morik a becses darabhoz, de aztán inkább mégse akarta tudni.

– Gyere – veregette meg maga mellett a padot Morik, és hátulról előhúzott egy üveget. – Induljunk, igyunk és tervezzük meg a védekezést.

Wulfgar hosszan meredt az üvegre, mielőtt felmászott volna a bakra. Morik odakínálta neki az italt, de ő összeszorított foggal visszautasította. A Csavargó vállat vont, jót húzott az üvegből, és újra a barbárnak nyújtotta. Wulfgar ismét elhárította. Morik arcán értetlenség tükröződött, de aztán a Csavargó elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy így több marad neki.

– Nem kell vademberként élnünk, csak azért, mert úton vagyunk – jelentette ki Morik.

Wulfgar értette az iróniát. Égész délután sikerült ellenállnia a kísértésnek, Morik pedig boldogan vedelt. Az üres üvegeket eldobálta, és lelkesen ujjongott, amikor széttörtek a köveken.

– Elég nagy zajt csinálsz, ahhoz képest, hogy el akarod kerülni az útonállókat – morogta Wulfgar.

– Hogy el akarnám kerülni? – csettintett Morik. – Aligha. Az útonállóknak általában jól felszerelt táboraik vannak, ahol némi kényelemre lelhetünk.

– Csak a sikeres útonállóknak van ilyen táboruk – figyelmeztette Wulfgar. – A sikeres útonállók pedig nyilván jól értenek ahhoz, amit csinálnak.

– Akárcsak Fanyűvő – emlékeztette Morik. Amikor Wulfgar még mindig nem volt meggyőzve, hozzátette: – Talán hajlandóak lesznek maguk közé fogadni minket.

– Szerintem nem – ellenkezett Wulfgar.

Morik vállat vont. – Akkor viszont el kell kergetnünk őket – szólt tárgyilagosan.

– Meg se találjuk őket – motyogta Wulfgar.

– Mi? – mordult fel Morik, és olyan hirtelen fordult rá egy mellékösvényre, hogy majdnem leborultak a szekérről.

– Na! – hördült fel a barbár zötykölődés közben. Éppen csak el tudta húzni a fejét egy alacsony ág alatt, egy másik ág pedig csúnyán felhorzsolta a karját. – Morik!

– Nyugalom, barátom – felelte a Csavargó. – Előttünk egy folyó van, egyetlen híddal, amit a banditák nyilván gondosan szemmel tartanak. – Kibukkantak a bozótosból, s gurultak tovább a folyó felé. Morik sétára fogta a fáradt lovakat, és ráhajtottak a rozoga hidacskára. A Csavargó legnagyobb csalódására biztonságban átértek, s egyetlen rablót sem láttak a közelben.

– Kezdők – morogta Morik, és arra gondolt, hogy mennek előre néhány mérföldet, majd újra visszajönnek, de aztán egyszer csak megállította a szekeret. Egy nagydarab, rossz külsejű alak lépett ki előttük az útra, kezében karddal.

– Milyen érdekes, hogy ilyen alakok, mit ti, járkáltok az erdőmben, anélkül, hogy engedélyt kértetek volna tőlem – jegyezte meg a zsivány, és a vállára vetette a kardot.

– Ez a te erdőd lenne? – kérdezte Morik. – Nos, jó uram, én azt hittem, hogy minden utazó számára nyitva áll. – Feltűnés nélkül odasúgta még Wulfgarnak: – Félork...

– Idióta – súgta vissza a barbár. – Úgy értem, te, nem a rabló. Keresni a bajt...

– Gondoltam, vonzaná a hősi énedet – felelte Morik. – És biztos van egy kényelmes tábora.

– Miről suttogtok? – kérdezte a zsivány.

– A barátom itt éppen azt mondja, hogy te nyilván tolvaj vagy és nem is a tiéd ez az erdő – folytatta fennhangon Morik.

A bandita szeme elkerekedett, és sikertelenül próbált valamiféle választ kinyögni. Végül leült a földre. – Enyém ez az erdő, ha mondom! – bökött magára. – Togo erdeje!

– És mennyi az útvám, jó Togo? – érdeklődött Morik.

– Öt arany! – vágta rá a bandita, aztán sietve hozzátette: – Fejenként!

– Add oda neki – morogta halkan Wulfgar.

Morik kuncogott, de hirtelen egy nyílvessző röppent el az arca előtt. Mivel meglepte a banda ilyen fokú szervezettsége, meggondolta magát és az erszénye után nyúlt.

Ugyanakkor Wulfgar is meggondolta magát, mert feldühítette, hogy valaki az életükre tör. Mielőtt Morik megegyezhetett volna az árban, a barbár leugrott a szekérről és puszta kézzel Togónak rontott, de aztán hirtelen megváltoztatta szándékát és útirányát. Eredeti irányát két nyíl keresztezte. A barbár az íjász felé fordult, akit egy fa koronájában pillantott meg, tucatnyi lépésre az úttól. Áttört a bokrokon és nekiütközött egy kidőlt törzsnek. Felkapta a fát és nekivágta egy, a közelben lapuló alaknak, aztán folytatta útját.

Mikor a fához érkezett, egy vessző fúródott a földbe mellette, de Wulfgar ügyet sem vetett rá. Felkapaszkodott egy alacsony ágra és hatalmas erőfeszítéssel felhúzta magát, szinte felfutott a fán. Hamarosan egy szintet ért az íjásszal. A nála is nagyobb gnoll kétségbeesetten próbált kilőni egy újabb nyilat.

– Megállj! – kiáltott fel a gyáva fajzat. Hozzávágta az íjat Wulfgarhoz és lelépett az ágról. Inkább a húszlábnyi zuhanást választotta Wulfgar haragja helyett.

De nem úszta meg ilyen könnyen. A barbár kinyújtotta kezét és elkapta a vetődő alak gallérját. A gnoll jelentős testsúlya és kapálózása ellenére a barbárnak nem jelentett gondot, hogy felemelje.

Aztán meghallotta Morik segélykiáltását.

A bakon állva Morik vadul vagdalkozott vékony kardjával, hogy távol tartsa magától Togót és a másik kardforgatót, aki a bozótosból bukkant elő. Egy harmadikat is hallott közeledni, és nyílvesszők röpködtek körülötte.

– Fizetek! – kiáltotta, de a szörnyalakok csak nevettek.

A szeme sarkából Morik egy célzó íjászt pillantott meg. Hátraugrott, amikor a nyílvessző kiröppent, s egyúttal elkerülte az előtte álló, meglepően ügyes támadó döfését is. A mozdulatnak azonban ára volt: átesett a padon, bele az üvegekkel teli ládába. Morik felpattant, felordított dühében, és kardjával tehetetlenül rácsapott a pad támlájára.

Togo megszerezte magának a helyet a bakon, de a felbőszült Morik állta a sarat, és előre is tört, nem törődve a többiekkel meg az íjásszal. Togo hátrahúzta a karját, hogy lecsapjon, de a fürge Morik megelőzte, és megvágta Togo kezét, aki elejtette a kardját. Alig koppant a fegyver a bakon, s Morik már ott is volt, hárítva Togo társának támadását. Tőrt rántott elő, amit villámgyors mozdulattal a félork hasába döfött. Ellenfele puszta kézzel, kétségbeesetten próbált védekezni, de Morik túl gyors és túl ravasz volt.

Togo a földre hanyatlott. Csak egy lépést tehetett, aztán a gyomrát szorítva összeesett.

Morik hallotta, hogy a harmadik támadó közeledik a szekér másik oldala felől. Velőtrázó ordítás hallatszott a magasból, majd egy másik a közelgő ellenfél felől. A Csavargó még épp időben pillantott oda, hogy lássa repülni a gnoll íjászt. Az eleven rakéta lekaszálta a harmadik támadót, egy apró termetű asszonyt. A nő elterült, de nyögve próbált feltápászkodni, az íjász viszont mozdulatlanul hevert.

Morik folytatta a támadást a maradék egy útonálló ellen, hogy lejusson a kocsi bakjáról, s folytassa a harcot. Ellenfelének azonban szemlátomást nem sok kedve volt tovább küzdeni, miután barátai kidőltek mellőle. Hárította Morik döféseit és hátrált, mikor a Csavargó leugrott a földre.

Morik nyomult előre, kardja hol fölfelé, hol lefelé szökkent.

Előredöfött és gyorsan visszahúzta pengéjét a hárításkor, aztán egy ügyes csavarintással levált a bandita kardjáról, és újra szúrt. A férfi vérző vállal tántorodott hátra. Menekült volna, de támadója nem tágított, s védekezésbe kényszerítette.

Morik újabb riadt kiáltást hallott a háta mögül, majd ágak reccsenése hallatszott. A Csavargó egy mosollyal nyugtázta Wulfgar tisztogató tevékenységét.

– Kérlek, uram – esdekelt Morik áldozata, mikor a Csavargó szúrásai egyre-másra célba találtak, s világosan kiderült, ki a jobb vívó. – Nekünk csak a pénzetek kellett volna.

– Szóval nem is bántottatok volna minket, ha már elvettétek? – kérdezte cinikusan Morik.

A férfi hevesen rázta a fejét, és Morik ezt a pillanatot használta ki, hogy újra támadjon, s vörös vonalat rajzoljon a férfi arcára. A bandita egy kiáltással térdre hanyatlott, s kegyelemért könyörögve letette kardját.

– Irgalmasságomról vagyok közismert – mondta Morik színlelt együttérzéssel, mivel hallotta, hogy Wulfgar közeleg. – De félő, hogy a barátommal más a helyzet.

Wulfgar odasietett és nyakon ragadta a térdelő embert.

A levegőbe emelte, és nekivágta egy fának. Fél kézzel – a másik karját, a vállába fúródott nyílvesszővel, kímélni akarta – felemelte a zsiványt a földről, és szorongatni kezdte.

– Meg tudnám állítani – mondta társalgási stílusban Morik, s a barbár roppant alkarjára tette a kezét. Csak most vette észre Wulfgar sebét. – De el kell vezess minket a táborotokba.

– Nincs táborunk! – zihálta a bandita. Wulfgar megszorította a nyakát.

– Jól van! Jól van! – sipította a férfi, aztán kidülledtek a szemei, amikor Wulfgar még egyszer megfeszítette izmait.

– Engedd el – utasította Morik.

Nem jött válasz. A bandita elkeseredetten vergődött Wulfgar szorításában, de hasztalan.

– Wulfgar! – kiáltott rá barátjára Morik, és rángatni kezdte a barbár karját. – Hagyd már abba, ember!

Wulfgar meg se hallotta, de mintha még csak nem is látta volna a Csavargót.

– Hálás leszel még ezért – morogta Morik, bár nem volt teljesen biztos a dolgában, amikor ökölbe szorította a kezét, és fejbe vágta Wulfgart.

Barátja elengedte a banditát – aki eszméletlenül hanyatlott a fa tövébe –, de csak azért, hogy lekeverjen egyet Moriknak. A Csavargó hátratántorodott, és Wulfgar utánament.

Morik feltartotta a kardját, készen arra, hogy akár szíven szúrja a barbárt, ha kell, de az utolsó pillanatban Wulfgar megtorpant. Pislogni kezdett, mintha ébredezne. Morik látta, hogy társa csak most tért vissza, bárhol is járt eddig.

– Elvisz minket a táborukba – mondta neki Morik.

Wulfgar zsibbadtan, ködös tekintettel bólintott. Közönyösen pillantott a vállából kiálló letört nyílvesszőre, aztán elsápadt, csodálkozva Morikra pillantott, és arccal előre a földre zuhant.

Wulfgar a szekér hátuljában tért magához, egy fenyőfákkal szegélyezett mező szélén. Nehézkesen fölemelte a fejét, és kis híján úrrá lett rajta a pánik. Az egyik arra járó nő a banditák közül való volt. Mi történt? Legyőzték őket? Mielőtt azonban teljesen megrémült volna, hallotta Morik derűs hangját, és megpróbált felülni, bár éles fájdalom hasított sebesült karjába. Wulfgar érdeklődve pillantott a vállára: a nyíl eltűnt, a seb bekötve és ellátva.

Morik nem messze tőle ült, s barátságosan csevegett, iszogatott egy gnoll-forma banditával, mintha régi barátok lennének. Wulfgar a szekér végéhez kúszott, kilógatta a lábát, aztán bizonytalanul felállt. A világ hullámzott a szeme előtt, s fekete pontok ugráltak előtte. Az érzés azonban hamar elmúlt, s Wulfgar óvatosan, de határozottan elindult Morik felé.

– A, szóval felébredtél. Kérsz inni? – nyújtotta az üveget Morik.

Wulfgar rosszallón rázta a fejét.

– Ugyan már, innod kell – recsegte a kutyapofájú gnoll Morik mellett. Belekortyolt a sűrű sörbe, de az ital fele mellément, a ruhájára.

Wulfgar a szörnyalakra meredt.

– Nyugalom – intette Morik, felismerve a veszedelmes pillantást. – Mickers a barátunk, s most már nekünk dolgozik, hogy Togo meghalt.

– Küldd el – jelentette ki Wulfgar, s a gnollnak leesett az álla meglepetésében.

Morik felpattant és karon fogta a barbárt. – Ezek itt szövetségesek – magyarázta. – Mindnyájan. Eddig Togonak engedelmeskedtek, most nekem. És neked.

– Küldd el őket – kötötte az ebet a karóhoz Wulfgar.

– Kint vagyunk az úton – ellenkezett Morik. – Felderítőkre van szükségünk, és kardfogatókra.

– Nem – jelentette ki Wulfgar.

– Nem érted a dolgot, barátom – érvelt Morik, s próbálta lecsillapítani barátját.

– Küldd el őket! – csattant fel hirtelen Wulfgar. Mivel látta, hogy Morikkal semmire sem megy, odasietett Mickershez.

– Tűnj el innen és az egész erdőből!

Mickers elnézett a barbár mellett. Morik lemondóan vállat vont.

Wulfgar kiütötte a csajkát a gnoll kezéből, megragadta a haramia ingének elejét és felemelte. – Az utolsó lehetőséged, hogy saját akaratodból távozz – morogta a barbár, és megtaszajtotta Mickerst.

– Morik úr! – jajdult fel panaszosan Mickers.

– Tűnj el – felelte neki Morik kényszeredetten.

– És a többiek is? – kérdezte egy ember a bandából. Felajzott íj volt a kezében.

– Vagy ők, vagy én, Morik – szólt a barbár ellentmondást nem tűrő hangon. Mindketten az íjászra pillantottak, aki nyílvesszőt helyezett az íjhúrra.

Wulfgar szeme felizzott, s a barbár elindult az íjász felé. – Egy lövésed van – kiáltotta oda neki. – Egy lövésed, rám. Eltalálsz?

Az íjász felemelte fegyverét.

– Nem hinném – folytatta Wulfgar. – El fogod hibázni, mert tudod.

– Mit tudok? – kérdezte az íjász.

– Tudod, hogy még ha el is talál a nyilad, meg nem öl – felelte Wulfgar, és folytatta útját. – Legalábbis nem azonnal, mielőtt a torkodra tehetném a kezem.

Az íjász hátrahúzta a húrt, de Wulfgar csak mosolygott, egyre magabiztosabban, és ment tovább. Az íjász idegesen tekintett körbe, támogatást keresve, de senkit sem talált. Látta, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét: leengedte fegyverét, és elrohant.

Wulfgar hátrafordult. Már Mickers is elinalt.

– Most aztán figyelhetünk – jegyezte meg Morik komoran, amikor Wulfgar visszatért. – Elvesztegettél egy csomó szövetségest.

– Én nem szövetkezem gyilkos tolvajokkal! – jelentette ki a barbár.

Morik elhúzódott tőle. – Én talán nem vagyok tolvaj?

Wulfgar arckifejezése meglágyult. – Kivétel erősíti a szabályt – kuncogott.

Morik nyugtalanul felnevetett. – Tessék, nagydarab és nem túl okos barátom – nyúlt egy újabb palack után. – Igyál kettőnkre. Az útonállókra!

– Ugyanaz lesz a sorsunk, mint az elődeinknek? – tűnődött fennhangon Wulfgar.

– Elődeink nem voltak elég ravaszak – felelte Morik. – Én tudtam, hol találom őket, mert túlságosan kiszámíthatóak.

Egy jó útonálló lecsap, aztán továbbáll a következő leshelyre. A jó útonálló olyan, mintha tíz különálló bandája lenne.

Mindig egy lépéssel a városi őrség előtt jár, és azok előtt, akik elegendő információval rendelkeznek ahhoz, hogy megtalálják és legyőzzék.

– Úgy beszélsz, mintha jól ismernéd ezt az életet.

– Néha csináltam – ismerte el Morik. – Az, hogy kint vagyunk a vadonban, még nem jelenti azt, hogy vademberként kéne élnünk – ismételte meg korábbi kijelentését, és Wulfgar felé nyújtotta az üveget.

A barbárnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ezt az italt is visszautasítsa. Fájt a válla, és még mindig bosszantották a banditák. A ködös mámor nagyon is hívogatónak tűnt abban a pillanatban.

Inkább elhúzódott a döbbent Moriktól. Felmászott egy közeli fára, letelepedett egy kényelmes ághajlatban, és hátradőlve szemügyre vette a tájat.

Pillantását újra és újra az északi hegyek vonzották magukhoz, a Világ Hátának vonulatai, melyek a határt jelentették közte és a Jeges Szelek Völgye között, közte és az élet közt, amit valaha élt és amit talán újra elkezdhet majd. Újra a barátai jutottak az eszébe, legfőképp Catti-brie. A barbár elszenderült, és álmában a karjában tartotta a lányt, és lágyan csókolgatta, megfeledkezve a világ fájdalmáról.

Catti-brie hirtelen elhátrált, apó elefántcsont szarvak türemkedtek elő a homlokából, és hatalmas denevérszárnyak bontakoztak ki a háta mögött. Egy szukkubusz, egy abyssi démon újra csőbe húzta álcájával.

Wulfgar szeme felnyílt, lélegzete szaggatottá vált. Próbált szabadulni a szörnyű képektől, de hiába. Annyira élesek és valóságosak voltak a dolgok, hogy a barbár arra gondolt: talán az elmúlt hónapok is csak Errtu káprázatai voltak, hogy reményt keltsenek benne, melyeket a démon eltiporhat. Látta a szukkubuszt, a szörnyű teremtést, mely elcsábította...

– Nem! – mordult fel Wulfgar, mert túl csúf volt az emlék, túl borzalmas ahhoz, hogy újra szembenézzen vele.

Elloptam a magodat, súgta fejében a szukkubusz, s ő nem cáfolhatta ezt. Többször is megtették ezt fogsága évei alatt: megszerezték a magját és alu-démonokat nemzettek vele, Wulfgar gyermekeit. Ez volt az első eset, hogy Wulfgar tudatosan volt képes felidézni ezt az emléket azóta, hogy visszatért a felszínre. Az első eset, hogy démoni ivadékai látványának iszonyata áthatolt az általa emelt mentális falakon.

Most látta őket. Látta Errtut, amint előhoz egy ilyen gyermeket, egy síró csecsemőt, melynek szukkubusz-anyja ott áll a démon mögött. Látta, ahogy Errtu felmutatja a kisdedet, aztán Wulfgar és a jajongó anya szeme láttára leharapja a fejét. Vércseppek záporoztak Wulfgarra, aki képtelen volt levegőt venni, képtelen volt felfogni, hogyan talált utat hozzá újra Errtu.

Wulfgar félig lemászott, félig lefordult a fáról, és keményen ráesett sérült vállára. Felszakadt a sebe. Mit sem törődve a fájdalommal átrohant a mezőn, és Morikot a szekér mellett találta. A barbár odaugrott a ládákhoz, és sietve feltépett egyet.

A gyermekei! Ellopott magjának gyümölcsei!

Az erős szesz égette a torkát, melege lassan szétterjedt és eltompította az érzékeit, elmosta a szörnyű képeket.

15. fejezet

Már nem gyerek

– Időt kell adnod a szerelemnek, hogy kivirágozzék, uram – súgta Temigast Lord Feringalnak. Elvitte a gazdáját a kert egy távoli sarkába, távol Meraldától, aki a tenger felőli falnál nézelődött. Az ispán megtudta, hogy a szerelmes fiatalember arra kérleli Meraldát, hogy már a következő héten keljenek egybe. A zavart lány egyik udvarias kifogást a másik után szedte elő, de a makacs Feringal mindet legyőzte.

– Időt, hogy kivirágozzék? – visszhangozta a lord hitetlenkedve. – Megőrülök a vágytól. Semmire sem tudok gondolni, csak Meraldára!

Ezt hangosan mondta, és látták, hogy Meralda rosszallóan pillant feléjük.

– Ez jól is van így – súgta az ispán. – De lássuk, hogy kitart-e az érzés az idő múltával. Az ilyen érzelmek tartóssága a szerelem igazi lényege, uram.

– Még mindig kételkedsz bennem? – hüledezett Lord Feringal.

– Nem, uram, dehogy – visszakozott Temigast. – De a falusiaknak az igazi szerelmet, és nem a hirtelen fellobbanást kell látniuk, ha egybekelsz egy olyan társadalmi helyzetű lánnyal, mint Meralda. Gondolnod kell a jó hírére.

Ez az utolsó megjegyzés gondolkodóba ejtette Feringalt.

A lányra pillantott, aztán Temigastra. – Ha egyszer a feleségem lesz, mi kár érhetné a jó hírét?

– Ha a házasság túl sietős, a parasztok azt fogják hinni, hogy női bájaival egyszerűen behálózott – magyarázta az ispán. – Sokkal jobb neki, ha néhány hétig csak becsületes és tiszteletteljes szerelmet tanúsítasz iránta. Úgyis sokan fognak rá neheztelni, irigységből. Meg kell óvnod őt, és ehhez a legjobb, ha nem sieted el az eljegyzést.

– Mennyit várjak? – kérdezte a mohó ifjú.

– A tavaszi napéjegyenlőségig – felelte Temigast, Feringal legnagyobb rémületére. – Így helyes.

– Bele fogok halni – jajongott az ifjú.

Temigast megrovóan nézett a lesújtott lordra. – Megszervezhetünk egy találkát más nőkkel, ha a vágyad túl erős.

Lord Feringal a fejét rázta. – Gondolni sem tudok más nőre.

Temigast mosolyogva megveregette a vállát. – Ez a helyes válasz olyasvalakitől, aki tényleg szerelmes. Talán már az év fordulóján nyélbe üthetjük az esküvőt.

Lord Feringal arca felderült, majd ismét elkomorult. – Még öt hónap – morogta.

– De gondolj a gyönyörűségre, amiben majd részed lesz.

– Másra se gondolok – morgott Feringal.

– Miről beszélgettetek? – kérdezte Meralda, amikor Feringal visszament hozzá.

– Az esküvőről, természetesen – felelte a lord. – Temigast ispán úr úgy gondolja, hogy várnunk kell az év fordulójáig. Ő azt hiszi, hogy a szerelem egy növekvő, virágzó valami – mondta Feringal kétkedve.

– És az is – felelte Meralda megkönnyebbülten, hálával telve Temigast iránt.

Feringal hirtelen magához szorította. – Nem tudom elképzelni, hogy még ennél is erősebb lehetne a szerelmem irántad.

Megcsókolta a lányt. Meralda visszacsókolta, és örült, hogy a lord nem próbált messzebb menni, ahogy általában szokott.

Ehelyett Feringal kissé eltolta magától.

– Temigast figyelmeztetett, hogy mutassam ki a tiszteletemet irántad – mondta. – Hogy megmutassam a falusiaknak: igazi és tartós a szerelmünk. Különben is, így legalább Priscillának lesz ideje az előkészületekre. Olyan esküvőt ígért, amilyent Auckney, vagy talán egész Észak nem látott még.

Meralda mosolya ezúttal őszinte volt. Örült a haladéknak, örült az időnek, ami alatt rendbe teheti érzéseit Feringal és Jaka iránt, és felmérheti döntése felelősségét. Meralda biztos volt benne, hogy végig tudja csinálni, mégpedig nem szenvedő asszonyként. Hozzá tud menni Lord Feringalhoz, és képes lesz Auckney úrnője lenni az anyjáért és a családjáért.

Talán nem is lesz olyan szörnyű.

A lány egy villanásnyi vonzalommal tekintett most Feringalra, aki a sötét hullámokat bámulta. Hirtelen a férfi derekára tette a kezét, és fejét annak vállára hajtotta. Egy hálás mosoly volt a jutalma leendő férjétől. Feringal nem szólt semmit, nem próbálta kihasználni a pillanatot. És Meraldának el kellett ismernie, hogy... kellemes az érzés.

– Mondj el mindent! – suttogta Tori, és odament nővére ágyához, amikor az este hazaért. – Megérintett?

– Sétáltunk és néztük a hullámokat – felelte kitérően Meralda.

– Szereted már?

Meralda meghökkenve meredt a húgára. Hogy szereti-e Lord Feringalt? Nem, biztosan tudta, hogy nem, legalábbis nem olyan forrón, mint ahogy Jaka után vágyakozott, de talán ez így is van jól. Talán lassan megkedveli Auckney nagylelkű urát. Lord Feringal nem volt csúf – távolról sem. Ahogy a kapcsolatuk fejlődött, ahogy kezdtek túllépni a kezdeti mohóságon, Meralda lassan meglátta a férfi számtalan jó tulajdonságát, amelyeket csakugyan meg lehet szeretni.

– Még mindig szerelmes vagy Jakába? – kérdezte Tori.

Meralda elégedett mosolya azonnal szertefoszlott a fájdalmas emlékeztetőre. Nem felelt, és ez egyszer Toriban is volt annyi tapintat, hogy annyiban hagyta a dolgot, amikor húga elfordult, összegömbölyödött, és próbálta visszatartani a sírást.

Egész éjjel rémálmok gyötörték, teljesen belegabalyodott a takaróiba. Másnap reggelre viszont jobb lett a hangulata, és ez csak fokozódott, amikor belépett a közös szobába, és hallotta, hogy az anyja Gardener anyóval beszél, egyik kíváncsi szomszédjukkal (a kis gnómnak karvalyt megszégyenítő orra volt), boldogan áradozva a kastélykerti sétáról.

– Gardener anyó hozott nekünk tojást – mutatott Biaste egy kis kosárra. – Szedj magadnak, én most nem állok fel.

Meralda rámosolygott a nagylelkű gnómra, aztán a serpenyőhöz lépett. Hirtelen összeugrott a gyomra a látványra és a szagra. Kénytelen volt kirohanni a házból, hogy az ajtó melletti kis bokor mögött könnyítsen magán.

Gardener anyó egy pillanat alatt ott termett mellette. – Jól vagy, lányom? – kérdezte.

Meralda inkább meglepetten, mint elgyötörten egyenesedett fel. – Az a sok nehéz étel ott a kastélyban – magyarázta. – Lehet, hogy túlságosan is jól tartanak.

Gardener anyó huhogva felkacagott. – Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz. Szép kövér és pufók leszel a könnyű és a jó élettől.

Meralda rámosolygott és visszament a házba.

– Egyél – biztatta Gardener anyó.

A tojásnak még a gondolata is újra felborzolta Meralda gyomrát. – Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszem – mondta, és a szobájába indult.

Hallotta, hogy a két asszony róla beszél, s az anyó éppen a nehéz ételt emlegeti. Biaste, aki jól tudta, mi a betegség, remélte, hogy csupán ennyiről van szó.

Meralda a maga részéről már nem volt annyira biztos ebben. Csak most gondolt vissza arra a három hétre, ami eltelt a Jakával való találkozása óta. Igaz, hogy nem jött meg a havibaja, de nem gondolt vele túl sokat, mert amúgy sem volt soha rendszeres nála...

A lány a hasára tette a kezét, és egyszerre öntötte el az öröm és a félelem.

Másnap reggel megint rosszul volt, és azután is, de el tudta titkolni állapotát azzal, hogy tojásnak még csak a közelébe sem ment. Hamar bizonyossá vált számára, hogy gyermeket vár.

Álmodozásaiban az a gondolat, hogy Jaka Sculi gyermekét hordja, nem is volt olyan szörnyű. El tudta képzelni magát a fiú feleségeként, egy kastélyban, a kertben sétálva Jaka mellett, a valóság azonban jóval félelmetesebb volt ennél.

Elárulta Auckney lordját, és ami még rosszabb, elárulta a saját családját is. Azzal az egy éjszakával, amit elcsent magának, valószínűleg halálra ítélte az anyját, önmagát pedig rosszlánynak bélyegezte a falu előtt.

Vajon eljut egyáltalán idáig a dolog?, tűnődött. Talán ha az apja megtudja az igazat, azonnal meg is öli – ennél sokkal kevesebbért is kapott már verést. Esetleg Lord Feringal végighurcoltatja az utcákon, hogy a falusiak megdobálhassák rothadt gyümölccsel. Esetleg hirtelen haragjában Lord Feringal kivágja a gyermeket a méhéből és megöleti Jakát.

Mi lesz a babával? Mit tennének az Auckney-k egy fattyúval? Meralda hallott már hasonló történeteket más királyságokról, meggyilkolt kisgyermekekről, akik veszélyt jelentettek a trónra.

Mindezek a lehetőségek örvénylettek Meralda fejében éjjel, az ágyban, ilyen és hasonló szörnyűségek, melyek túl borzasztóak ahhoz, hogy pontosan elképzelje őket vagy szembenézzen velük. Halkan felkelt és felöltözött, aztán ránézett az anyjára, aki édesdeden, összegömbölyödve aludt az apja karjában.

Meralda néma bocsánatkérést rebegett mindkettőjüknek, aztán kilopózott a házból. Esős, szeles éjszaka volt, s a lány, legnagyobb rémületére, nem találta Jakát a szokott helyen, a házak fölötti mezőkön, ezért elment a fiú házához. Hogy ne ébressze fel Jaka rokonait, kavicsokat dobált a fiú ablakába.

A függöny hirtelen félrelendült, és Jaka csínos arca jelent meg a nyílásban.

– Én vagyok az, Meralda – súgta a lány, és a fiú arca felragyogott a meglepetéstől. Kinyújtotta a kezét a lánynak, és amikor Meralda megfogta, fülig érő mosollyal az arcához húzta a kezét.

– Beszélnem kell veled – mondta Meralda. – Kérlek, gyere ki.

– Melegebb van idebent – felelte Jaka szokásos frivol, ravasz modorában.

Meralda ugyan tudta, hogy nem bölcs dolog, amit tesz, de reszketett a hidegben. A bejárati ajtó felé mutatott és odaszaladt. Jaka is ott termett, mezítelen felsőtesttel, kezében egy szál gyertyával. A szájára tapasztotta mutatóujját, és karon fogta Meraldát, aztán elfüggönyözött hálókamrájába vezette. Mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, a fiú már csókolta is, és lehúzta az ágyra maga mellé.

– Hagyd abba! – sziszegte a lány, és elhúzódott. – Beszélnünk kell.

– Majd később – ölelgette Jaka.

Meralda legördült az ágyról és felállt. – Most azonnal. Nagyon fontos.

Jaka kiült az ágy szélére. Még mindig mosolygott, de nem ment a lány után.

– Fogy az időm – bökte ki Meralda.

Jaka a homlokát ráncolta, mintha nem értené.

– Gyereket várok – suttogta a lány halkan. – A te gyerekedet.

A hatás akkor sem lehetett volna drámaibb, ha Jakát egy mángorlóval csapják képen. – Micsoda? – hebegte hosszú, reszketeg szünet után. – De hát csak egyszer...

– Akkor biztos túl jól csináltuk – válaszolta szárazon a lány.

– De hát... – kezdte Jaka, és a fejét rázta. – Lord Feringal... Mit tegyünk? – Elhallgatott, és fürkésző pillantást vetett a lányra. – Te meg ő...?

– Csak te – felelte határozottan Meralda. – Csak te, akkor egyszer, egész életemben.

– Mit tegyünk? – ismételte Jaka, és idegesen járkálni kezdett. Meralda még sosem látta ilyen feldúltnak.

– Eddig azt gondoltam, hogy hozzá kell mennem Lord Feringalhoz – mondta Meralda, és megfogta Jakát, hogy megnyugtassa. – A családom, ha nem is magam miatt, de most megváltoztak a dolgok – nézett a fiú szemébe. – Elvégre nem vihetem be egy másik férfi gyerekét az Auck kastélyba.

– És akkor mi lesz? – kérdezte Jaka, még mindig kétségbeesetten.

– Azt mondtad, szükséged van rám – emlékeztette Meralda halkan, reménykedve. – Azzal együtt, ami a hasamban és a szívemben van.

– Lord Feringal megöl.

– Akkor nem maradunk itt – felelte Meralda. – Te mondtad, hogy elutazunk a Kardparton Luskanba, aztán Vízmélyére. Most úgysem tehetünk mást.

A gondolat nem volt igazán elfogadható Jaka számára. – De... – csóválta a fejét. Végül Meralda megrázta, és hozzásimult.

– Talán jobb is így – suttogta a lány. – Én szeretlek, te is szeretsz, és a sors most közbeavatkozott, hogy összehozzon minket.

– Ez őrület – motyogta Jaka, és elhúzódott. – Nem futhatunk el. Nincs pénzünk. Nincs semmink. Meghalunk még az úton, mielőtt elérhetnénk Luskant.

– Semmink nincs? – visszhangozta hitetlenkedve Meralda, és kezdte megérteni, hogy Jakából nem csak az első rémület beszél. – Itt vagyunk egymásnak. Itt van a szerelmünk és a jövendő gyermekünk.

– Azt hiszed, hogy ez elég? – kérdezte a fiú, hasonlóan hitetlenkedve. – Milyen életünk lehetne ilyen körülmények között? Örökké koldusként, és sárban felnevelve a gyerekünket?

– Mi más választásunk van?

– Választásunk? – bökte ki Jaka, de legszívesebben azonnal visszaszívta volna, mert rájött, hogy nem lett volna szabad hangosan kimondania.

Meralda a könnyeivel küszködött. – Azt akarod mondani hogy hazudtál. csak hogy a tiéd legyek? Azt akarod mondani, hogy nem szeretsz?

– Nem erről van szó – nyugtatgatta Jaka, és a lány vállára tette a kezét. – De milyen esélyünk van a túlélésre? Nem hiheted komolyan, hogy a szerelem elég. Nem lesz mit ennünk, nem lesz pénzünk, és három szájat kell etetnünk. És mi lesz, ha egyszer csúnya és kövér leszel, és már a szerelmeskedés sem lesz öröm?

A lány elsápadt és elhúzódott. A fiú utánalépett, de Meralda ellökte. – Azt mondtad, szeretsz – suttogta.

– Szerettelek is – felelte Jaka. – És most is szeretlek.

A lány lassan megrázta a fejét, s szemei összeszűkültek. – Akartál, de sosem szerettél. – A hangja megremegett, de eltökélte, hogy végigjár az úton. – Te ostoba. Még csak nem is tudod, mi a különbség. – Ezzel megfordult és kirohant a házból.

Jaka nem ment utána.

Meralda egész éjszaka az esős hegyoldalon sírdogált, és reggelig haza sem ment. Most már tisztában volt az igazsággal, bármi is történjék. Bolond volt, hogy odaadta magát Jaka Sculinak. Ha majd visszanéz a pillanatra, amikor asszony lett belőle, amikor elhagyta ártatlan leány-életét, ez nem az a pillanat lesz, amikor elveszítette a szüzességét. A mostani éjszaka lesz az, amikor rádöbbent, hogy legtitkosabb énjét egy önző, szeretetlen, sekélyes férfinak adta oda.

Azaz nem is férfinak – kisfiúnak. Milyen ostoba volt.

16. fejezet

Otthon, édes otthon

A szekér alatt kuporogtak, miközben az eső ömlött körülöttük. Vízerecskék folytak le hozzájuk, és a föld hamarosan sártengerré vált még védett menedékükben is.

– Nem ilyen életet képzeltem magamnak – jegyezte meg komoran Morik. – Így buknak el a nagyságok.

Wulfgar elvigyorodott és a fejét csóválta. Őt nem izgatta annyira a kényelem, mint Morikot, az eső sem zavarta. Ó a Jeges Szelek Völgyében nőtt fel, a legzordabb vidéken a hegységnek ezen az oldalán.

– Tönkremegy a legjobb nadrágom – morogta a Csavargó, és törölgetni kezdte a sarat a ruhájáról.

– A parasztok adtak volna szállást – emlékeztette Wulfgar.

A nap során korábban elhaladtak néhány tanya mellett, és a barbár akkor említette, hogy ezek a népek biztosan adnának nekik ennivalót és fedelet.

– Akkor a parasztok tudnák, hogy itt vagyunk – mondta Morik magyarázatképpen, mint mindig, amikor Wulfgar felhozta ezt a dolgot. – Ha valaki jön utánunk, könnyebben követhetné a nyomunkat.

Villám csapott bele egy fába nem messze tőlük, és Morik felkiáltott ijedtében.

– Úgy csinálsz, mintha azt várnád, hogy a környék összes katonája a nyomunkban lesz – szállt vitába Wulfgar.

– Sok ellenséget szereztem magamnak – ismerte el Morik. – Akárcsak te, barátom, beleértve Luskan vezető magiszterét is.

Wulfgar vállat vont: nem érdekelte.

– És még szerzünk többet is, biztosíthatlak – folytatta Morik.

– Azért, ahogy miattad élünk.

A Csavargó felvonta a szemöldökét. – Talán paraszti életet kellene folytatnunk, a földet turkálva?

– Miért, az talán olyan szörnyű lenne?

Morik szortyintott, Wulfgar kuncogott.

– Szükségünk van egy bázisra – mondta váratlanul Morik, amikor újabb adag víz csordult rá. – Egy házra... vagy egy barlangra.

– Sok barlang van a hegyekben – szólt Wulfgar, de aztán, társa reménykedő, mégis félő arckifejezését látva rájött, hogy ezt nem kellett volna mondania: a hegyi barlangoknak szinte mindig volt lakója is.

Másnap reggel már fényesen sütött a nap, de ez sem változtatott Morik borongós hangulatán. Morik morogva kapargatta a sarat a ruhájáról, és azonnal levetkőzött, majd nagymosást rendezett, ahogy egy tisztavizű kis hegyi patakhoz érkeztek.

Wulfgar is megmosakodott és megsikálta a ruháját. A jeges víz jólesően elzsibbasztotta sebesült vállát. Miközben a napsütötte sziklán hevertek, és várták, hogy megszáradjanak a ruhák, Wulfgar lustán szállongó füstöt pillantott meg a távolban.

– Újabb házak – jegyezte meg a barbár. – Biztosan barátságosak ahhoz, aki barátsággal jön.

– Már sosem hagyod abba? – szólt Morik szárazon, és lenyúlt a szikla alá, a palackért, amit a folyó vizében hűtött.

Ivott, aztán kínálta Wulfgart is, aki tétovázott, de végül elfogadta.

Nemsokára nedves ruhában, s kissé kótyagosan elindultak a hegyi ösvényen. A szekeret nem tudták magukkal vinni, így elrejtették a bokrok között, a lovakat pedig kicsapták legelészni. Morik némi iróniát látott abban, hogy milyen könnyű lenne őket ellopni, és ezt ki is mondta.

– Akkor csak vissza kell lopnunk őket – felelte Wulfgar, és Morik nevetett, nem vette észre a gúnyt a barbár szavaiban.

Hirtelen azonban megtorpant, mert barátja arckifejezése egyszerre elkomolyodott. Követve Wulfgar pillantását, Morik megértette a jelenség okát, mert meglátta a tőből nemrégen leszakított fiatal fa maradványait. Wulfgar odament és szemügyre vette a talajt.

– Mit gondolsz, mi törte le? – kérdezte a Csavargó.

Wulfgar intett neki, hogy menjen oda, és egy hatalmas csizmasarok lenyomatára mutatott.

– Óriások? – kérdezte Morik, és Wulfgar fürkészően meredt rá. A barbár most már kezdte felismerni Morik szétesésének jeleit, a patkányketreces eset óta.

– Az óriásokat sem szereted? – kérdezte Wulfgar.

Morik vállat vont. – Még sosem láttam egyet sem – vallotta be. – De ugyan ki szereti őket?

Wulfgar hüledezve nézte. Morik dörzsölt vén róka volt, tapasztalt veterán, tolvajként és harcosként egyaránt. Wulfgar kiképzése során elég sokszor került szembe óriásokkal. Az a tény, hogy Morik még egyet sem látott, némiképp meglepte a barbárt.

– Egyszer láttam egy ogrét – folytatta a Csavargó. – Persze porkoláb barátainkban is volt egy kis ogre vér.

Nagyobbak – mondta erre Wulfgar. – Az óriások sokkal nagyobbal.

Morik elsápadt. – Menjünk vissza, amerről jöttünk.

– Ha óriások vannak a környéken, azoknak kell hogy legyen barlangjuk is – vélte Wulfgar. – Az óriások nem szenvednek az esőtől és a tűző naptól, ha van kényelmes barlang a környéken. Különben is jobb szeretik a főtt ételt, és nem szívesen hirdetik magukat tábortűzzel a szabad ég alatt.

– Barbárok és tolvajok is szerepelnek az étlapjukon? – érdeklődött Morik.

– Különleges csemegeként – bólintott Wulfgar.

– Akkor menjünk és beszéljünk azokkal a parasztokkal – fordult vissza Morik.

– Gyáva – suttogta Wulfgar halkan. Morik megpördült. – Elég könnyű követni a nyomot – folytatta Wulfgar. – Még azt sem tudjuk, hányan vannak. Sosem gondoltam volna, hogy Morik, a Csavargó megfutamodik a harc elől.

– Morik, a Csavargó ezzel harcol – bökött Morik a homlokára.

– Azt megeszi az óriás.

– Akkor Morik, a Csavargó elszalad – szögezte le a tolvaj.

– Az óriás utolér – felelte Wulfgar. – Vagy utánad dob egy követ és messziről nyom agyon.

– Szép kilátások – szólt Morik. – Menjünk és beszéljünk a parasztokkal.

Wulfgar szemügyre vette barátját, de nem mozdult. Önkéntelenül is összehasonlította magában Drizztet és Morikot ebben a pillanatban. A Csavargó el akart menni, míg a drow fejest ugrott volna az óriáskalandba. Wulfgar visszagondolt azokra az időkre, amikor Drizzt-tel ketten egy egész barlangnyi verbeeget intéztek el. Hosszú és nehéz harc volt, de Drizzt nevetve vágott bele. Wulfgar az utolsó csatára gondolt, amit ébenbőrű barátja oldalán vívott, egy másik óriáscsapat ellen.

Akkor felzavarták őket a hegyekbe, mikor megtudták, hogy a behemótok szemet vetettek a Tízvárosba vezető útra.

Wulfgar úgy érezte, hogy Morik és Drizzt sok szempontból hasonlítanak egymásra, de a legfontosabb dolgokban teljesen mások. Olyan ellentét volt ez, ami egy pillanatig sem hagyta nyugodni a barbárt, s folyton emlékeztette a különbségre hajdani és mostani élete között.

– Talán csak egy pár óriás van – erősködött Wulfgar. – Ritkán járnak csapatostul.

Morik előhúzta a kardját és a tőrét. – Száz szúrás kell, hogy leterítsek egyet? – kérdezte. – Vagy kétszáz? Miközben kétszázszor megdöföm a behemótot, majd vigasztalni fog a gondolat, hogy ő egyetlen ökölcsapással laposra nyomhat.

Wulfgar elvigyorodott. – Ez benne a szórakozás – jelentette ki. A barbár a vállára vetette a hóhér bárdját, s az óriás után eredt. Nem okozott gondot neki a nyomok követése.

Délután már egy sziklatömb mögé rejtőzve figyelték az óriások barlangját. Még Moriknak is el kellett ismernie, hogy tökéletes a hely: a barlang félreeső részen, szikláktól övezve tátongott, viszont csak félnapi járóföldre esett a két legfontosabb hágó közül az egyiktől, a keletitől, mely a Jeges Szelek Völgyét választotta el a délvidéktől.

Sokáig figyeltek, és mindössze két óriást láttak, majd egy harmadik is megjelent. Wulfgar még így sem volt letörve.

– Dombvidéki óriások – jegyezte meg lekicsinylően. – És csak három. Egyszer volt már dolgom egy olyan hegyi óriással, amelyik mind a hárommal felért volna.

– Akkor keressük meg azt a hegyi óriást, és kérjük meg, hogy intézze el őket – morogta Morik.

– Az a hegyi óriás már halott – felelte Wulfgar. – Ahogy nemsokára ezek is. – Megmarkolta a roppant bárdot és körülnézett, majd úgy döntött, hogy kerülő úton közelítik meg a barlangot.

– Fogalmam sincs, hogyan kell ezekkel harcolni – suttogta Morik.

– Figyelj és tanulj – biztatta Wulfgar, és elindult.

Morik nem tudta, hogy utánamenjen-e vagy sem, ezért a szikla fedezékében maradt, nézte barátja haladását, s látta a három óriást eltűnni a barlangban. Wulfgar hamarosan felosont a bejárathoz és bekukkantott a szélén. Visszanézett Morik felé, és bepördült a homályba.

– Még csak azt sem tudod, hogy bent vannak-e – motyogta magában Morik, és a fejét csóválta. Kezdett kételkedni abban, hogy jó ötlet volt idejönni. Tudta, hogy könnyen visszajuthatna Luskanba, új személyazonossággal, már a hatóságok felé, de a régi utcai hírnévvel. Persze ott van a sötételfek nem elhanyagolható problémája, ha esetleg újra jelentkeznek.

Mégis, ha az óriásokra gondolt, Morik úgy érezte, hogy jobb, ha visszamegy Luskanba. Mégpedig egyedül.

A barlang bejárati része nem volt se túl magas, se túl tágas, legalábbis óriás-mércével. Wulfgart némiképp megnyugtatta az a tudat, hogy ellenfeleinek össze kell görnyedniük itt.

Nehéz lesz az üldözése, ha menekülésre kényszerül.

Ötven láb után az alagút jelentősen kiszélesedett és felmagasodott. Ezután egy tágas, magas terem következett, ahol hatalmas máglyatűz lobogott. Ez a tűz még a járatot is megvilágította annyira, hogy Wulfgarnak nem kellett sötétben tapogatóznia.

Észrevette, hogy a falak repedezettek és egyenetlenek, tele árnyékokkal. Akadt egy különösen ígéretes kiszögellés mintegy tízlábnyi magasságban. Wulfgar egy kicsit előrébb óvakodott, hogy vethessen egy pillantást az óriásokra odabent. Meg akart bizonyosodni róla, hogy tényleg csak hárman vannak, és egy olyan veszedelmes háziállat sincs velük, amit az óriások úgy kedvelnek: barlangi medvék vagy hatalmas farkasok. A barbárnak azonban vissza kellett vonulnia, mert még mielőtt a barlangbejárathoz ért volna, hallotta, hogy az egyik óriás jön kifelé, büfögve, hangos dobogással. Wulfgar felkúszott a falon a párkányra és az árnyak közé lapulva figyelt.

Jött az óriás, hasát simogatva és jólesőeket böffentve. Lassan összegörnyedt a szűk folyosórész előtt. Az óvatosság úgy kívánta, hogy Wulfgar kivárjon a támadással, és mérje fel ellenfele erejét, de a barbár nem szándékozott óvatos lenni.

Harsány harci ordítással lecsapott, és meglendítette hatalmas fejszéjét, ereje összeadódott az ugrás lendületével.

A meglepett óriás kissé kitért, épp csak annyira, hogy a fejsze nem vágta el a nyakát. Hiába volt nagy, Wulfgar csapása könnyedén lefejezte volna. Így a vágás az óriás lapockáját érte, csontig. A behemót megtántorodott és fél térdre hanyatlott.

Wulfgar bárdjának nyele azonban eközben kettétört. A mindig rögtönzésre kész barbár a földre szökkent, felpattant és odarohant a térdeplő óriáshoz, majd torkon döfte a nyél törött, éles végével. Amikor a gurgulázó szörnyeteg feléje nyúlt hatalmas, remegő kezeivel, Wulfgar kirántotta a nyelet, jól megmarkolta, és az óriás arcába csapott.

Otthagyta a térdeplő alakot, mert tudta, hogy hamarosan jönnek a többiek is. Miközben védhető hely után nézett, észrevette, hogy a vállsebe megint szétnyílt, és ruhája máris átvérzett.

Wulfgarnak azonban nem volt ideje ezzel foglalkozni. Visszakúszott a magas párkányra, amikor a másik két óriás megjelent. Újabb fegyverét egy nagy kődarab formájában lelte meg. Fojtott mordulással a feje fölé emelte, és várt.

Az utolsó óriás – a legkisebb –, meghallotta a mordulást és felpillantott, épp amikor Wulfgar lecsapott a kővel. Hatalmasat ordított.

Wulfgar felkapta a bárdnyelet és leugrott, ismét csak lendületét használva az ütéshez. A földre érkezve visszafordult a behemót felé, és fürgén a térdkalácsára vágott. Fogást váltott, aztán beleszúrt a térdhajlat érzékeny inaiba, ahogy Bruenortól tanulta.

Fájó arcát markolászva, ordítva bukott a földre az óriás Wulfgar mögött, és már csak egy maradt.

Odakint Morik összerándult az ordítások, nyögések, majd a csontot törő kő jellegzetes hangja hallatán.

A kíváncsiság legyőzte óvatosságát. Közelebb húzódott a bejárathoz és próbált bekukkantani, bár erősen tartott tőle, hogy barátja már halott.

– Már rég úton kéne lennem Luskanba – morogta magában. – Rám fér egy puha ágy.

Kemény csapást mért az óriásokra, de egyiket sem ölte meg, talán még csak nem is vonta ki őket hosszú időre a forgalomból. A barbár szinte védtelen volt. Berohant a nagyterembe, anélkül, hogy tudhatta volna, van-e másik kijárat.

Errtu emlékei azonban nem voltak vele most. Időlegesen kiszabadult érzelmi kötelékeiből szorult helyzetében, és ez nagyon tetszett neki.

Ez egyszer pártjára állt a szerencse. Odabent megtalálta az óriások utolsó zsákmányának maradékalt, többek közt három törpéét, akik közül az egyiknek volt egy nem túl nagy, de erős kalapácsa, a másiknak pedig több kézifejszéje.

A harmadik óriás dörögve rontott be, s Wulfgar egymás után elhajított három kis fejszét. Kettővel célba is talált, de az óriás nyomult tovább, és már csak egyetlen hatalmas lépésnyíre volt,, amikor Wulfgar, attól tartva, hogy a falhoz lapítják, ellenfele combjába vágta a kalapácsot.

Kétségbeesetten vetődött oldalra, mert a megtántorodó behemót nem tudta már visszafogni lendületét. Fejjel nekirohant a falnak, a mennyezetről por és kavics záporozott. Wulfgarnak valahogy sikerült elkerülnie a törmeléket, de új fegyvereit is elveszítette, és nem volt esélye rá, hogy időben visszaszerezze őket, mert a másik óriás, akit Wulfgar fejbevágott, szintén előbotorkált.

A barbár a törött bárdnyél mellett döntött. Felkapta, aztán félreugrott az óriás lecsapódó lába elől. Ütni kezdte a behemót térdeit, aztán megkerülte az egyik fatörzsforma lábat, és kikerült az óriás kezének hatóköréből. Fordulás közben beleszúrt a térdhajlatba. A falnál heverő óriás kirúgott felé, eltalálta Wulfgar vállát, s a barbár a szemközti falnak repült.

Wulfgart most már elkapta a harci láz. Felordított és nekirohant a sántikáló óriásnak. Botjával újra a térdeit támadta, és bár a szörnyeteg kapkodott utána, a barbár remélte, hogy hamarosan meghallja a széttörő csont reccsenését. A behemót összerogyott, szétzúzott térdét szorongatta, és ordításának puszta ereje megrázta az egész barlangot. Wulfgar diadalmasan nevetett.

A falnál fekvő óriás megpróbált felállni, de ellenfele azonnal ott termett, ráugrott a hátára, és ütni kezdte a tarkóját.

Az óriás védekezni próbált. Wulfgar remélte, hogy most végre végezhet vele.

Ekkor azonban a másik óriás hatalmas keze szorosan ráfonódott a lábára.

Morik alig tudta elhinni, hogy ez ő. Úgy érezte, mintha a lábai önálló életet élnének, miközben bement az alagútba és a szemét meresztette.

Megpillantotta az első óriást, aki összegörnyedve állt a kiálló szikla alatt, és egyik kezével a falnak támaszkodva köhögte fel az utolsó vérrögöket.

Mielőtt józan esze felülkerekedhetett volna, Morik már indult is, s nesztelenül osont a fal mentén befelé a barlangba.

Észrevétlenül ellopózott a hangosan ziháló óriás mellett, aztán felmászott egy magas párkányra.

A csatazaj a belső teremből hallatszott, s Morik csak remélhette, hogy Wulfgar boldogul, nemcsak a barátja érdekében, hanem azért is, mert ha a többi óriás kijön, akkor ő is szorult helyzetbe kerül.

A tolvaj megőrizte hidegvérét és ugrásra készen, tőrrel a kezében várt. Úgy gondolta, hogy az embereknél jól bevált hátbaszúrást kéne alkalmazni, de némileg kételkedett apró tőre hatékonyságában az óriások ellen.

Az óriás fordulni kezdett. Moriknak elfogyott az ideje. Tudta, hogy tökéletesen kell dolgoznia, és nem fogja könnyen megúszni. Arra gondolt, hogy minek is jött ide be az ostoba Wulfgar után. Ösztönből indult, és az óriás sebesült nyaka felé vetődött. Villant a tőre. Az óriás felordított és megugrott – beverve a fejét a kiálló sziklába. Nyögve próbált fölegyenesedni és vadul kaszált a karjaival. Morik félig gurulva, félig futva, pánikszerűen hagyta el a barlangot, nyomában a ziháló, nyúlkáló óriással.

A tolvaj érezte, hogy ellenfele egyre közelebb kerül hozzá.

Az utolsó pillanatban oldalra vetődött, s a behemót elbotladozott mellette, rémségesen fújtatva, szederjes arccal, kidülledt szemekkel.

Morik visszarohant a barlang belseje felé, de az óriás nem vette üldözőbe. Térdre rogyva kapkodott levegőért.

– Haza Luskanba – ismételgette Morik újra és újra, mégis ment tovább a barlangterem felé.

Wulfgar megpördült és teljes erőből döfött, aztán előrevetette magát, és rángatni kezdte az óriás lábát. Az óriás fél térden támaszkodott, s törött térdét kinyújtva tartotta, mintha nehezen tudná megőrizni egyensúlyát. Másik hatalmas keze is elindult Wulfgar felé, de a barbár kikerülte, kiszabadult és felugrott ellenfele vállára.

Átmászott a behemót feje mögé és kezével átkulcsolta, botját a szeme felé irányítva. Megmarkolta a fanyelet és megnyomta. Az óriás feléje kapott, de a barbár nem tágított.

A rémült teremtés próbált kiszabadulni, hatalmas izmai kidagadtak.

Wulfgar azonban jó szögbe helyezkedett, és szinte emberfeletti erővel bírt. Látta, hogy a másik óriás kezd feltápászkodni, de emlékeztette magát, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozhat. Érezte, hogy botja vége belehatol az óriás szemébe. A behemót egészen megvadult, még fel is állt, de Wulfgar kitartott. Csak nyomta, nyomta a rudat.

Az óriás vakon nekirohant a falnak és megfordult, hogy ledörzsölje magáról az embert. A barbár összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, és kapaszkodott, miközben a nyelet egyre mélyebbre nyomta a behemót agyába.

Megérkezett a másik óriás. Wulfgar leugrott és végigrohant a termen, a haldokló óriás görcsös rángásaival fedezve visszavonulását. Rögtönzött lándzsájának vége láthatóan kiállt a behemót szeméből. Wulfgar vetődve igyekezett visszaszerezni a kalapácsot és legalább az egyik fejszét.

Az óriás félrelökte halott társát és előrelendült, majd hátraszédült, amikor egy dobófejsze állt bele a homlokába.

Wulfgar is megjelent, és a kalapáccsal lendületesen belecsapott a behemót mellkasába. Még kétszer odacsapott, aztán a kaszáló kezek közt lecsusszant és kegyetlen csapást mért a térdére. Elrohant az óriás mögött a falhoz, felfutott rá, aztán a magasból ismét lecsapott a forduló ellenfelére.

A kalapács áttörte a fickó koponyáját. A behemót elterült és mozdulatlanul hevert a padlón.

Morik ebben a pillanatban lépett be, és tátott szájjal meredt a viharvert Wulfgarra. A barbár válla vérben úszott, a lába felhorzsolva, térde és keze szinte bőrtelenre nyúzva.

– Látod? – vigyorgott diadalmasan Wulfgar. – Nem volt semmi gond. Most már van otthonunk.

Morik a félig elfogyasztott törpemaradványokra és a halott óriások hulláira meredt. – A semminél jobb – felelte szárazon.

A következő három nap java részét a barlang kitakarításával töltötte. Eltemették a törpéket, feldarabolták és kihordták az óriás testeket, és beszállították a készleteiket. Még a lovakat és a szekeret is sikerült felvinniük egy kerülő úton, bár aztán szabadon engedték az állatokat, mert sejtették, hogy igásállatként úgysem veszik sok hasznukat.

Teli zsákkal a hátán Morik kivezette Wulfgart az ösvényekre. Elérkeztek egy olyan helyre, ahonnan széles hágóra lehetett látni, mely az egyetlen jelentősebb átjárót jelentette a Világ Hátán keresztül ezen a környéken. Ez volt az az út, amit Wulfgar és régi barátai is használtak, amikor kimerészkedtek a Jeges Szelek Völgyéből. Nyugat felé is volt egy átjáró Hundelstone-on keresztül, de ez, rövidebb lévén, sokkal veszedelmesebb is volt.

– Rengeteg karaván fog erre jönni még a tél beállta előtt – szólt Morik. – Észak felé tartanak különféle árukkal, és dél felé pisztrángcsont-faragványokkal.

Wulfgar nem árulta el, hogy sokkal többet tud ezekről a dolgokról, mint Morik képzeli, csak bólintott.

– Mindkét irányból lecsaphatunk rájuk – folytatta Morik. – A déliektől az ellátmányt szerezzük be, az északiaktól meg a pénzmagot.

Wulfgar leült egy kőre és észak felé bámult, a hágón túlra, a völgy felé. Újra eszébe jutott az éles ellentét múltja és jelene között. Milyen furcsa lenne, ha éppen régi barátai indulnának az útonállók keresésére!

Elképzelte Bruenort, ahogy dérrel-dúrral felcsörtet a lejtőn, a fürge Drizztet, ahogy elegánsan szökell, szablyáival a kezében, miközben Guenhwyvar már fent van, hogy elvágja a visszavonulás útját. Morik nyilván elmenekülne, és Catti-brie elintézné egyetlen ezüstös nyílvesszővel.

– Messze jár a pillantásod. Mire gondolsz? – kérdezte Morik. Szokás szerint tele palack volt a kezében, amit azonnal meg is kóstolt.

– Azt hiszem, innom kell egyet – felelte Wulfgar, és szájához emelte az üveget. Az égető korty némileg lecsillapította, mégsem tudott megbékélni jelenlegi helyzetével. Talán a barátai eljönnek, ha meg akarják nézni az útonálló óriásokat. Wulfgar újra kortyolt egy nagyot. Nem tetszett neki a találkozás gondolata.

17. fejezet

Kényszerhelyzetben

– Attól tartok, nem várhatok tavaszig – mondta Meralda ravaszul Feringalnak a kastélybeli vacsora után. Meralda kérésére kimentek a tengerpartra a szokásos kerti séta helyett.

A fiatal lord megtorpant, és tágra nyílt szemmel meredt a lányra. – Hangosak a hullámok – húzódott közelebb a lányhoz –, lehet, hogy nem jól hallottalak.

– Azt mondtam, hogy nem várhatok tavaszig – ismételte Meralda. – Már úgy értem, az esküvővel.

Feringal arca széles mosolyra húzódott, és úgy festett, mint aki menten táncra perdül. Szelíden megfogta a lány kezét, az ajkához emelte és megcsókolta. – Az idők végezetéig is várnék, ha azt kérnéd – felelte ünnepélyesen. A lány, legnagyobb meglepetésére – ez az ember tele van meglepetésekkel! –, azon vette észre magát, hogy hisz neki. Feringal még sosem csapta be.

De bármilyen jól is esett ez Meraldának, a probléma nem várhatott. – Nem kell sokáig várnod, uram – felelte, és megsimogatta a férfi arcát. – Örülök, hogy hajlandó lennél várni rám, de már az én vágyaim sem tudják kivárni a tavaszt – Meralda közelebb húzódott és megcsókolta a lordot. A férfi hozzásimult.

Feringal, életében először, elhúzódott a lánytól. – Tudod, hogy nem lehet – mondta fájdalmasan. – Szavamat adtam Temigastnak. Mindennek annak rendje s módja szerint kell mennie.

– Akkor gondoskodj róla, hogy ez is rendjén való legyen, méghozzá gyorsan – biztatta a lány, és szelíden simogatta Feringal arcát. Arra gondolt, hogy a lord összerogyhat érintése alatt, ezért újra közelebb lépett, és elakadó lélegzettel hozzátette: – Egyszerűen nem tudok várni.

Feringal elvesztette nagy fáradsággal magára erőltetett önuralmát. Magához ölelte a lányt, és elborította csókjaival.

Meralda nem kívánta a dolgot, de tudta, hogy meg kell tennie. Félt, hogy talán már így is túl késő. Elkezdte magával húzni a férfit a homokra, és keményen koncentrált: elcsábítja a lordot és gyorsan túl lesz rajta, de egyszer csak kiáltás hallatszott a kastélyból, Priscilla éles hangja.

– Feri!

– Utálom, amikor így szólít! – A fiatal lord nagy erőfeszítéssel felkelt Meralda mellől, és némán átkozta a nővérét. – Hát sosem fogok megmenekülni tőle?

– Feri, te vagy az? – kiáltotta Priscilla.

– Igen, Priscilla – felelte a férfi, alig leplezett bosszúsággal.

– Gyere vissza a kastélyba – utasította az asszony. – Kezd sötét lenni, és Temigast azt mondja, rablók járnak a környéken. Szeretné, ha a falon belül lennél.

Feringal elkeseredetten nézett Meraldára, és a fejét csóválta. – Mennünk kell – mondta.

– Nem tudok tavaszig várni – szólt a lány határozottan.

– Nem is kell – felelte a lord. – De rendesen fogjuk csinálni, az etikett szerint. Előrehozzuk a szertartást a téli napéjegyenlőségre.

– Az túl messze van – felelte Meralda.

– Akkor az őszire.

Meralda gondolkodni kezdett. Az őszi napfordulóig még hat hét van, és ő máris több mint egy hónapos terhes. Arckifejezése elárulta rosszallását.

– Ennél előbb nem lehet – magyarázta Lord Feringal. – Tudod, hogy Priscilla intézi a szervezést, és már attól is tombolni fog, hogy egyáltalán változtatni akarok. Temigast azt szeretné, hogy legalább az év fordulójáig várjunk, de őt majd meggyőzöm.

Inkább magának beszélt, mint Meraldának, ezért a lány hagyta szónokolni, s saját gondolataiba merült, miközben mentek vissza a kastélyba. Tudta, hogy a férfi elképzelése a nővére reakciójáról csöppet sem túlzott. Priscilla küzdeni fog a dátumváltoztatási terv ellen. Meralda biztos volt benne, hogy az asszony a frigy kudarcában reménykedik.

És kudarc is lesz, ha valaki megsejti, hogy ő egy másik férfi gyermekét hordja.

– Több eszed lehetne, mint hogy testőrök nélkül kimenj az éjszakába – fortyant fel Priscilla, amikor beléptek az előcsarnokba. – Rablók járnak a környéken.

Meraldára meredt, és a lány azonnal tudta Priscilla dühének igazi okát. Az asszony egyáltalán nem tartott rablóktól, inkább attól félt, ami Feringal és Meralda közt történhet, és ami majdnem meg is történt a tengerparton.

– Rablók? – nevetett Feringal. – Auckney-ban nincsenek rablók. Évek óta nem volt ilyen gondunk.

– Akkor épp itt az ideje – felelte szárazon Priscilla. – Azt szeretnéd, hogy az első támadás éppen az uraságot és jövendő asszonyát érje? Semmi felelősségérzet sincs benned a nő iránt, akiről azt mondod, szereted?

Ez meghunyászította Feringalt. Priscilla mindig képes volt erre a mutatványra, alig néhány szó segítségével. Meralda megjegyezte magában, hogy ezen majd változtat, ha némi hatalom lesz a háta mögött.

– Az én hibám volt – szólt közbe a lány, és a testvérek közé lépett. – Sokszor sétálok éjszaka, ez a kedvenc időtöltésem.

– Többé már nem vagy közönséges paraszt – torkolta le Priscilla. – Meg kell értened azt a felelősséget, ami a családunkba való felemelkedéssel jár.

– Igenis, Lady Priscilla – pukedlizett lehajtott fejjel Meralda.

– Ha sétálni akarsz éjszaka, sétálj a kertben – tette hozzá az asszony, egy kissé enyhébben.

Meralda, továbbra is lehajtott fejjel, hogy Priscilla ne lássa, sokat tudón elmosolyodott. Kezdte megérezni, hogyan foghatja meg az asszonyt. Priscilla a dacos célpontokat kedveli, nem pedig a meghunyászkodókat.

Priscilla csalódott fújással távozni készült.

– Híreink vannak – szólt váratlanul Lord Feringal, mire az asszony megtorpant. Meralda felemelte a fejét. Arcán meglepetés és némi düh tükröződött. Nem ez volt a megfelelő idő a bejelentéshez.

– Úgy látjuk, hogy nem tudunk várni tavaszig a házassággal – folytatta a mit sem sejtő Feringal. – A szertartás az őszi napforduló idején lesz.

Ahogy várható volt, Priscilla arca vérvöröse színeződött.

Szemlátomást minden akaraterejére szüksége volt, hogy hangja ne remegjen. – Csakugyan? – sziszegte összeszorított fogakkal. – És ezt közöltétek már Temigast ispánnal is?

– Neked szóltam először – felelte a fivére. – Tiszteletből, és azért, mert te szervezed az esküvőt.

– Szóval így állunk – szűrte a foga közt, jéghidegen Priscilla. – Menj csak és mondd el neki Is, Feri. A könyvtárban van. Én majd gondoskodom róla, hogy Meralda hazakerüljön.

Feringal erre visszasietett Meraldához. – Már nem sok idő, szerelmem – súgta neki, és megcsókolta a kezét, aztán az ispánhoz sietett.

– Mit műveltél vele odakint? – csattant fel Priscilla, amint az öccse távozott.

Meralda beharapta a száját. – Hogy mit műveltem?

– Bevetetted a bájaidat, mi?

Meralda hangosan kinevette Priscilla azon erőfeszítését, hogy kerülje a durva beszédet, s válasza bizonyosan váratlanul érte az asszonyt. – Talán ezt kellett volna tennem – felelte. – Mi úgy mondjuk ezt, hogy lenyugtatjuk a bestiát, de nem, semmi ilyesmit nem csináltam. Tudja, szeretem őt, de az anyám nem lotyót nevelt. Az ön öccse feleségül fog venni engem, és ezért várni fogunk. Ahogy mondta, az őszi napfordulóig.

Priscilla fenyegetően összehúzta a szemét.

– Maga gyűlöl engem ezért – folytatta merészen Meralda.

Priscilla erre nem volt felkészülve. Tágra nyílt a szeme, és hátrált egy lépést.

– Gyűlöl, amiért elveszem az öccsét és tönkreteszem azt az életet, amit elképzelt magának, de szerintem ez önzőség, ha szabad ilyet mondanom. Az öccse szeret engem, én is szeretem őt, ezért összeházasodunk, akár a maga áldásával, akár anélkül.

– Hogy merészeled...

– Csak az igazságot merészelem kimondani – vágott közbe Meralda, aki maga is meglepődött saját egyenességén, de most már nem hátrálhatott meg. – Anyám nem éli túl a telet a rozoga házunkban, és én nem hagyom meghalni. Nem érdekel az etikett és a maga baja. Tudom, hogy maga a szervező, és ezért hálás vagyok, de intézze gyorsabban.

– Szóval erről van szó – mondta Priscilla, aki azt hitte, hogy gyenge pontra talált. – Az anyádról.

– A maga öccséről van szó – húzta ki magát Meralda. – Feringalról, és nem Priscilláról. Ez a maga baja.

Az asszony annyira meg volt döbbenve, hogy nem is volt képes visszavágni. Dühösen sarkon fordult és elviharzott, magára hagyva Meraldát az előcsarnokban.

A lány visszagondolt saját szavaira, és alig tudta elhinni, hogy szembe tudott szállni Priscillával. Úgy gondolta, hogy legjobb, ha most elmegy. Látta Liamot odakint, mikor Feringallal visszajöttek, ezért kiment hozzá, és megkérte, hogy vigye haza.

Jaka nézte a kastélyból kigördülő hintót, mint mindig, amikor Meralda visszatért valamelyik látogatásáról Auckney lordjánál.

Nem tudta, mit kezdjen az érzéseivel. Visszagondolt arra a pillanatra, amikor Meralda elmondta a gyermeket, az ő gyerekét. Akkor lefegyverezte őt a meglepetés, és önkéntelenül is kimutatta igazi érzéseit. Most ez a büntetés, látni Meraldát visszajönni a kastélyból, a másiktól.

Mit kellett volna másképp csinálni? Jaka bizonyos volt abban, hogy nem akarja azt az életet, amit Meralda felvázolt előtte. Soha! A házasság, az öregedő, csúnyuló és elhízó asszony, a síró gyerek gondolata elrémisztette, de talán mégsem annyira, mint az a gondolat, hogy a lány Lord Feringallal van.

Jaka most már tudta, hogy erről van szó, bár a felismerés nem sokat változtatott azon, ami a szívében volt. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Meralda ágyba bújik azzal az emberrel, hogy Lord Feringal neveli fel az ő gyerekét, mintha a sajátja volna. Úgy érezte, mintha a lord arcátlanul meglopná, ahogy minden uraság megteszi a parasztjaival, csak kevésbé szembetűnően. Igen, ezek mindig csak elvesznek az olyan becsületes, egyszerű emberektől, mint ő, Jaka. Kényelemben, fényűzésben élnek, miközben a Jaka-félék a földet túrják és dohos ételt esznek. Azt a nőt szerzik meg, akit csak akarnak, de nem a jellemükkel, hanem a pénzzel, amivel a Jaka-féle parasztok nem versenyezhetnek. Feringal elvitte a nőt, és most elveszi Jaka gyerekét is.

A fiú dühtől remegve, hirtelen felindulással lerohant az útra, és integetni kezdett a kocsinak, hogy álljon meg.

– Tűnj el! – kiáltott le Liam a bakról, de nem lassított.

– Beszélnem kell Meraldával – ordította Jaka. – A mamájáról van szó.

Erre Liam eléggé lelassított, hogy Meralda kidugja a fejét, s megnézze, mi a gond. Mikor meglátta a szemlátomást feldúlt Jakát, elsápadt, de nem hátrált meg.

– Azt akarja, hogy megálljak, hogy beszélhessen veled. Az anyádról van szó – mondta a kocsis a lánynak.

Meralda óvakodva méregette Jakát. – Beszélek vele – felelte. – Állj meg és hagyj itt nyugodtan, Liam.

– Még egy mérföld van hazáig – szólt a kocsis, és nem örült túlságosan a dolognak. – Hadd vigyelek inkább el mindkettőtöket – ajánlotta.

Meralda megköszönte, de elutasította. – Egy mérföld semmiség – felelte, és kiugrott a még mozgó hintóból. Egyedül maradt a sötét úton Jakával.

– Meg vagy őrülve? – kérdezte a lány, ahogy a kocsi elporzott. – Mit akarsz?

– Nem volt más választásom – felelte Jaka, és meg akarta ölelni a lányt. Meralda eltolta magától.

– Tudod, mit hordozok – figyelmeztette a lány. – És hamarosan Lord Feringal is megtudja. Ha összefüggésbe hoz téged a gyerekkel, mindkettőnket megöl.

– Nem félek tőle – felelte Jaka, és nyomult tovább. – Én csak azt tudom, mit érzek, Meralda. Nem tehettem mást, mint hogy eljöjjek hozzád.

– Már kinyilvánítottad az érzéseidet – felelte a lány jegesen.

– Ostoba voltam – ellenkezett a fiú. – Meg kell értened, milyen megrázkódtatás volt a hír, de már túl vagyok rajta. Bocsáss meg, Meralda. Nem élhetek nélküled.

Meralda lehunyt szemmel próbálta megemészteni az eseményeket. – Mit akarsz, Jaka Sculi? – kérdezte halkan. – Hol a szíved?

– Nálad – felelte a fiú, és még közelebb húzódott.

– És? – meredt rá a lány. Jaka nem értette. – A kicsiről már el is feledkeztél?

– Nem – nyögte ki Jaka. – Persze hogy szeretem őt is.

Meralda nem hitt neki, és az arckifejezése el is árulta ezt.

– Meralda – csóválta a fejét Jaka, és megfogta a lány kezét. – Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Lord Feringal nevelje fel az én... a mi gyerekünket, mint a sajátját.

Elhibázta a választ. Meralda érzékei, az előző találkozástól kiélesedve szinte ordították feléje az igazságot. Nincs itt szó a gyermek iránti szeretetről, de még szerelemről sem. Nem, Jaka képtelen ilyen érzelmekre. Csak azért jött ide, azért könyörög, mert nem tudja elviselni a gondolatot, hogy alulmarad Lord Feringallal szemben.

Meralda mély lélegzetet vett. Itt van az az ember, akiről azt hitte, hogy szereti, és olyan dolgokat mond, amiket nem olyan régen még nagyon szeretett volna hallani. Már félúton lennének Luskanba, ha Jaka ezeket mondta volna neki akkor, amikor először elment hozzá. Meralda Ganderlay azonban bölcsebb lett mostanra, és gondolt saját és a gyermeke érdekére. Jaka sosem tudna jó életet biztosítani nekik. A lány tudta, hogy a fiúnak hamar elege lenne belőle is meg a gyerekből is, de a szegénység csapdája akkor már könyörtelenül gúzsba kötné őket. Ez versengés, nem szerelem. Jobbat érdemel ennél.

– Tűnj el – mondta Jakának. – Méghozzá jó messzire, és vissza ne gyere többet.

A fiú villámsújtottan állt. – De...

– Nem tudsz semmi olyat mondani, amit elhiszek – folytatta a lány. – Nem élhetnénk olyan életet, ami boldoggá tenne.

– Tévedsz.

– Nem, nem tévedek, és ezt te is tudod – mondta Meralda. – Volt egy szép pillanatunk, és ezt egész életemben őrizni fogom. De egy másik pillanatban kiderült az igazság. A te életedben nincs hely se nekem, se a gyereknek. És soha nem is lesz. – Igazából azt akarta mondani neki, hogy menjen és nőjön már fel végre, de tudta, hogy a fiúnak ezt nem tőle kell hallania.

– Azt várod, hogy álljak és nézzem végig, ahogy Lord Feringal...

Meralda a fülére szorította a kezét. – Minden egyes szavaddal csak jobban megmérgezed a szép emlékeket. Már kimutattad az igazi érzéseidet.

– Ostoba voltam – könyörgött Jaka.

– Most is az vagy – felelte hidegen Meralda. Megfordult és elindult.

Jaka utánakiáltott, s hangja nyílvesszőként hatolt Meraldába, de a lány nem nézett hátra. Minden lépésnél emlékeztette magát arra, hogy milyen is ez a férfi, ez a fiú valójában.

Futásnak eredt és meg sem állt, amíg haza nem ért.

Egyetlen szál gyertya égett a közös szobában. Nagy megkönnyebbülésére a szülei és Tori már aludtak, mert most nem volt kedve senkivel sem beszélgetni. Végre tisztázta érzéseit Jaka iránt, és el tudta fogadni a veszteség fájdalmát.

Próbált mindig arra a szenvedélyes éjszakára gondolni és nem a rákövetkező csalódásokra, de ezek a csalódások, az igazság pillanati jelentették a valóságot, nem pedig a szerelmes fantáziák.

Meralda jól tudta, hogy óriási problémával áll szemben.

Az őszi napforduló túl messze volt, de tudta, hogy nem lesz képes meggyőzni Lord Feringalt, Priscilláról már nem is szólva, az esküvő további előrehozataláról.

Talán nem is lesz erre szükség. Valami eszébe jutott. A közösség meg fogja bocsátani, ha ősszel házasodnak össze, és kiderül, hogy előzőleg már együtt háltak. Auckney tele van hét hónapra született gyerekekkel.

Meralda lassan bólintott a sötétben. Már tudta, mit kell tennie. Újra megpróbálja elcsábítani Feringalt, méghozzá hamarosan. Ismerte a férfi vágyait, és azt is tudta, egyetlen csókkal vagy érintéssel lángra lobbanthatja őket.

Meralda arcáról szinte azonnal lehervadt a mosoly. Gyűlölte magát, amiért akár csak gondolni is képes ilyesmire. Ha gyorsan elcsábítja Feringalt, akkor ő a magáénak fogja hinni a gyereket, ami a lehető legocsmányabb hazugság, Feringal és a gyerek szempontjából egyaránt.

Irtózott a tervtől és önmagától is, amiért kiagyalta, de ekkor a másik szobában az anyja felköhögött. Meralda most már biztosan tudta, mit kell tennie.

18. fejezet

Gyomor kell hozzá

– Az első ügyfeleink – jelentette be Morik. Wulfgarral egy magas sziklaszirten álltak, mely a hágóra nézett. Néhány szekér gördült le az ösvényen a hegyek felé, fürge, de nem őrült tempóban.

– Utazók vagy kereskedők? – kérdezte bizonytalanul Wulfgar.

– Kereskedők, tele áruval – felelte a csavargó. – A menettempójuk elárulja őket, az őrök hiánya pedig szinte hívogató.

Wulfgar ostobaságnak gondolta, hogy a kereskedők fegyveres kíséret nélkül merészkednek ilyen veszedelmes vidékre, de nem kételkedett Morik szavaiban. Amikor utoljára kijöttek itt régi barátaival a völgyből, egyetlen kereskedőszekérrel találkoztak, mely magányosan és védtelenül haladt.

– Meg vagy lepve? – kérdezte Morik.

– Az idióták mindig meglepnek – felelte Wulfgar.

– Nem engedhetik meg maguknak az őrséget – magyarázta Morik. – Kevesen tehetik ezt meg azok közül, akik a Jeges Szelek Völgyébe mennek, s a tehetősebbek amúgy is a nyugati átjárót választják. Ezek itt kisebb nagyságrendű kereskedők, afféle porszemek csupán. Legtöbb a jószerencsében bízik, vagy abban, hogy az úton találkoznak valami harcossal, aki átviszi őket.

– Nagyon könnyűnek hangzik.

– Az is! – felelte lelkesen Morik. – Tudod, mi valójában szívességet teszünk ennek a karavánnak. – Wulfgar nem volt meggyőzve.

– Gondold csak meg – erősködött a Csavargó. – Ha nem öltük volna meg az óriásokat, ezek a kereskedők hamar kaphattak volna a nyakukba egy kis sziklagörgeteget – folytatta Morik. – Nem csak a vagyonuktól mondhattak volna búcsút, hanem az életüktől is, méghozzá az óriások fazekában – vigyorgott. – Ezért aztán ne legyenek gátlásaid. Mi csak a pénzüket akarjuk, fizetséget azért, amit értük tettünk.

Furcsamód ebben látott némi logikát Wulfgar. Ilyen szemszögből a dolog semmiben sem különbözött attól, amit hosszú éveken át csináltak Drizzt-tel és a többiekkel, amikor igazságot osztottak a vad vidéken. Csak éppen eddig sosem kért fizetséget, ahogy most Morik tervezte.

– Legjobb lesz, ha először csak éreztetjük velük az erőnket, összeütközés nélkül – magyarázta a Csavargó. – Kérünk egy kis pénzt cserébe a fáradozásunkért, némi ellátmányt, meg talán egy kis aranyat, aztán útjukra engedjük őket. Viszont mivel csak két szekér van, őrök nélkül, egyszerűen el is intézhetjük őket, és jó fogást csinálhatunk, szemtanúk nélkül. – A lelkes mosoly lassan lehervadt az arcáról, amikor látta Wulfgar rosszalló pillantását.

– Akkor csak fizetséget kérünk – engedett Morik. – Munkánk jogos ellenértékét.

A barbár számára még ez sem volt teljesen tiszta, mégis rábólintott.

Egy olyan útszakaszt választott, ahol szikladarabok akadályozták a szekér útját, lassításra késztetve a kocsist. Az út bal oldalán álló fa pedig Wulfgarnak volt megfelelő, hogy végrehajtsa a rajtaütés rá eső részét, már ha egyáltalán sor kerül ilyesmire.

Morik tisztán rálátott az útra, ahol a szekerek zötykölődtek.

– Üdv! – kiáltotta, és magasba emelt kézzel kilépett az út közepére. Kissé megrettent, amikor látta, hogy az utasülésen helyet foglaló férfi meglehetősen nagy nyílpuskát fog rá. De nem hátrálhatott meg, mert a megfelelő helyen kellett meg állítania a szekeret.

– El az útból, vagy agyonlőlek! – ordított rá a nyílpuskás.

Válaszul Morik előszedett és a magasba emelt egy hatalmas fejet, az egyik leölt óriás fejét. – Azt nem tanácsolnám felelte. – Sem erkölcsi, sem egészségügyi szempontból. A szekér nagyot döccenve megállt, így a mögötte jövő is kénytelen volt ezt tenni.

Morik a lábával piszkált elő egy másik óriásfejet a sziklák mögül. – Örömmel közölhetem veletek, hogy most már tiszta az út előttetek.

– Akkor hadd menjünk – szólt az első szekér kocsisa. – Különben a társam lelő, én meg letiporlak a szekérrel.

Morik kuncogott, és előszedte a harmadik óriásfejet is.

A hetyke szavak ellenére Morik látta, hogy az utazók jócskán megdöbbentek és megrémültek. Nem lehet félvállról venni egy olyan embert, aki három óriással végzett.

– Én meg a barátaim egész héten azon fáradoztunk, hogy megtisztítsuk az utat – folytatta Morik.

– Barátaid?

– Gondoljátok, hogy egyedül csináltam? – nevetett a Csavargó. – Igazán hízelgő, de nem, sok barátom segített. – Morik végighordozta tekintetét a hágó kiugró szikláin, mintha a barátalt venné számba. – Meg kell bocsátanotok nekik a félénkségüket.

– Menjünk tovább! – hallatszott a szekér belsejéből, és a két férfi a bakon összenézett.

– A barátaid elrejtőznek, akár a tolvajok – rivallt rá a kocsis Morikra. – Állj el az útból!

– Tolvajok? – visszhangozta hitetlenkedve Morik. – Ha mi nem lennénk, már rég szétlapultatok volna az óriások sziklagörgetege alatt.

A kocsi ajtaja nyikorogva kitárult, és egy idősebb férfi hajolt ki. Egyik lábával odabent maradt, a másikkal kilépett a fellépődeszkára. – Szóval fizetséget követeltek azért, amit csináltatok – jegyezte meg. Szemlátomást ismerte a dörgést (ahogy a legtöbb kereskedő Faerún északi vidékein).

– A követelés olyan csúnya szó – felelte Morik.

– Akárcsak a te játékod, piti kis tolvaj – vágott vissza a kalmár.

Morik fenyegetően összehúzta a szemét, és hangsúlyosan az óriásfejekre pillantott.

– Hát jó – adta be a derekát a kereskedő. – Mi a hősiességetek ára?

– Készletekre van szükségünk, hogy tovább őrködhessünk a hágó biztonságán – magyarázta Morik. – És talán némi aranyra, fáradozásunk jutalmaként. – Most a kereskedő húzta össze a szemöldökét. – Hogy támogathassuk azoknak az özvegyeit, akik nem élték túl a támadást az óriásklán ellen – rögtönzött Morik.

– Három óriást én nem neveznék klánnak – felelte a kereskedő szárazon. – De azért nem akarom lebecsülni az erőfeszítéseiteket. Felajánlok neked és rejtőzködő barátidnak egy jó ebédet, és ha vállaljátok, hogy őrként elkísértek minket Luskanig, mindnyájatoknak egy aranyat fizetek naponta tette hozzá, büszkén nagyvonalúságára és önmagára, amiért a saját javára tudta fordítani a helyzetet.

Morik szeme ismét összeszűkült a szerény ajánlatra. – Pillanatnyilag nem kívánunk visszatérni Luskanba.

– Akkor egyétek meg az ennivalótokat és érjétek be ennyivel – érkezett a kurta válasz.

– Ostoba – morogta magában Morik, majd hangosan hozzátette: – Nem fogadunk el kevesebbet ötven aranynál és három adag jó ételnél hét ember számára.

A kereskedő nevetett. – Be fogod érni annyival is, hogy élve elengedünk – felelte. Csettintett, és két férfi ugrott elő a második kocsiból, kivont karddal. A kocsis is kardot rántott.

– Most pedig tűnj el! – szólt a kereskedő, és visszahúzódott a kocsijába. – Üsd el! – kiáltott oda a kocsisnak.

– Idióták! – kiáltotta Morik: ez volt a jelszó Wulfgarnak.

A kocsis tétovázott, és ez sokba került neki. Egy erős kötélbe kapaszkodva Wulfgar előugrott rejtekhelyéről a bal oldali sziklafalon, és vérfagyasztó ordítással ívben előrelendült. A nyílpuskás megpördült és lőtt, de csúnyán elhibázta.

Wulfgar teljes sebességgel suhant tovább, aztán elengedte a kötelet, s hatalmas karjait kiterjesztve lekaszálta a nyílpuskást és a kocsist is a bakról, majd rájuk esett a másik oldalon. Egy könyökcsapással leterítette a kocsist, majd visszakézből állon vágta a nyílpuskást. Ömlött a vér.

A három kardos férfi a hátsó kocsiról rárontott. Ketten balra, egy ember jobbra kerülte meg az első kocsit. Morik jobbra indult, egyik kezében kardjával, másikban a tőrével, és útját állta a támadónak, mielőtt az elérhette volna Wulfgart.

A fickó nem ravaszkodott, hanem egyenesen Morikra támadott. A Csavargó előredöfött, de aztán levált ellenfeléről, majd előrelépett, tőrével cselesen félrelökte a kardot, majd saját kardjával ellenfele torkára célzott. Gyilkos lett volna a mozdulat, ha valami leküzdhetetlen erő meg nem fogja Morik karját.

– Mit művelsz? – kérdezte Wulfgartól, amikor a barbár előrelépett, és nemes egyszerűséggel behúzott egyet az ellenfélnek. A férfi messzire repült, de a győzelem nem volt hosszú életű.

A kocsis kezdett magához térni, és karddal a kezében feltápászkodott. Eközben a másik két kardos férfi is kedvező helyet foglalt el: az egyik a kocsi bakját, a másik a szekér előtti részt. És ami még rosszabb, a kereskedő is előkerült a kocsiból, kezében különös pálcával.

– Most már mi vagyunk az idióták! – rikoltotta Morik Wulfgarnak, majd átkozódva elpördült a bakon álló támadótól. A férfi mozdulataiból látta, hogy nem kezdővel áll szemben.

Wulfgar a kereskedő ellen fordult, de egyszer csak hátrarepült. A haja az égnek meredt, s a szíve vadul kalapált.

– Szóval erre jó az a pálca – jegyezte meg a kis ember a villanás után. – Gyűlölöm a varázslókat.

A földön álló kardforgató felé indult, aki egy szép körkörös hárítással megakadályozta első, a meglepetésre alapozott támadását, s a Csavargó majdnem kibillent egyensúlyából. – Siess vissza! – kiáltotta oda Morik a barbárnak, aztán lebukott és kardjával felfelé bökdösött, mert a bakon álló férfi átugrott a lovak hátára, és onnan döfött a Csavargó feje felé.

A kocsis Wulfgarra vetette magát, akárcsak a nemrég leütött férfi, és a barbár sietve lekapta a hátáról a kalapácsot.

Megállt, hogy fogadja a kocsis rohamát, de hirtelen irányt váltott és a kereskedő felé pördült. Nem volt kedve még egy villámot kapni.

A kalapács tökéletesen célba talált, bár nem a kereskedőn, hanem a kocsiajtón, amit rácsapott a férfi kinyújtott karjára, épp amikor az egy újabb villámot készült kibocsátani. A lövedék így is elindult, és alig hibázta el a Wulfgarra támadó másik férfit.

– Mindenki rohamra! – kiáltotta Morik, és a sziklák felé pillantott. A blöff elég volt arra, hogy ellenfelei, még ha csak egy pillanatra is, arra forduljanak. Mikor visszafordultak, Morik már messze járt, és nagyon gyorsan tudott futni, főleg, ha az élete volt a tét.

A kocsis tétovázva indult el, mert már tapasztalta a barbár erejét. A másik férfi azonban teketóriázás nélkül rohamra indult, amíg a barbár egy nagy ugrással és egy még nagyobb ordítással feléje nem fordult. Wulfgar azonban szinte azonnal irányt váltott, vissza a kocsis felé, s így sikerült meglepnie őt. Kapott egy vágást a karjára, miközben elkapta ellenfele fegyvert tartó kezét. Wulfgar magához rántotta ellenfelét, lehajolt, beleakasztotta ujját a férfi övébe, és a feje fölé emelte a kapálózó szerencsétlent. Megpördült, és egy erőteljes dobással rohamozó társai közé hajította a kocsist.

Wulfgar megállt egy pillanatra, és észrevette, hogy Morik teljes erőből menekül. Ez okos gondolatnak tűnt, tekintettel a csata várható kimenetelére, de a barbár vére már forrni kezdett. Visszafordult a szekerekhez és a két kardos férfihoz, csak hogy újabb villám sújtson le rá. A maga hosszú lábaival Wulfgar száz méteren belül lehagyta Morikot a domboldalon.

Újabb villám csapott le mellettük, sziklákat zúzva szét.

A villámot nyílpuska-lövedék követte, s gúnyolódó, fenyegető hangok, de üldözés nem kezdődött, és Morikék már fent jártak a sziklák tetején. Mikor végre meg mertek állni, hogy kilihegjék magukat, Wulfgar lenézett megperzselt ingére, és a fejét csóválta.

– Győztünk volna, ha egyenesen rámész a kereskedőre, miután levered a kocsist meg a nyílpuskást, ahogy terveztük – dohogott Morik.

– Képes lettél volna elvágni annak az embernek a torkát – szegezte neki Wulfgar.

Morik a homlokát ráncolta. – És akkor mi van? Ha nincs gyomrod ehhez az élethez, mit keresünk idekint?

– Te üzleteltél gyilkosokkal Luskanban – emlékeztette Morik, és tekintetük jegesen kapcsolódott egymásba. Morik a kardjára tette a kezét, hátha a barbár meg akarja támadni.

Wulfgarnak meg is fordult a fejében ez a gondolat.

Külön-külön mentek vissza a barlanghoz. Morik ért oda elsőnek, és bement. Wulfgar erre meggondolta magát és kint maradt. Elment egy közeli patakhoz, ahol elláthatta sebeit. Úgy találta, hogy a mellkasa nem sérült meg nagyon, csak a szőr perzselődött meg a villámtól. A válla viszont csúnyán felnyílt ismét. Csak most fogta fel, mennyi vért vesztett.

Morik ugyanitt találta meg órák múlva, ájultan egy lapos sziklán. Magához térítette a barbárt. – Nem állunk túl jól – mondta a csavargó, kezében üveggel – de élünk, és ez már elég ok az ünneplésre.

– Kell egyáltalán ok? – kérdezte komoran Wulfgar, és elfordult.

– Az első támadások mindig katasztrofálisan sikerülnek – magyarázta Morik. – Meg kell szoknunk egymás harci stílusát, ennyi az egész.

Wulfgar elgondolkodott ezen, és eszébe jutott saját tapasztalata, és az első igazi csata, amit Drizzt-tel együtt vívtak. Való igaz, hogy egyszer majdnem lekaszálta a drow-t Égisz-agyarral, de Drizzt-tel kezdettől fogva valamiféle összhang uralkodott köztük, olyan lelki közösség, ami összekovácsolta harcukat is. Vajon el lehet mondani ugyanezt Morikról valaha is?

Wulfgar visszanézett társára, aki vigyorogva rakosgatta az üvegeket. Igen, meg fogja szokni Morikot. Egy szív és egy lélek lesznek, és talán ez zavarta a legjobban Wulfgart.

– A múlt már nem létezik, a jövő pedig még nem – vélekedett Morik. – Úgyhogy élj a jelenben és élvezd, barátom. Élvezz ki minden pillanatot.

Wulfgar fontolóra vette ezeket a szavakat, a napról napra élők jelmondatát, és átvette az üveget.

19. fejezet

Az esély

– Már alig van időnk! Mit fogok felvenni? – jajongott Biaste Ganderlay, amikor Meralda közölte vele, hogy az esküvőt előrehozták az őszi napfordulóra.

– Ha bármi jobbat kell felvennünk, mint amink van, Lord Feringal majd elküldeti – veregette meg az asszony vállát Dohni. Büszkén Meraldára pillantott, s elismeréséből a lány tudta, hogy apja átérzi az áldozatát.

Vajon milyen arcot vágna, gondolta, ha tudomást szerezne a méhében fejlődő magzatról?

Sikerült kipréselnie magából egy mosolyt, aztán bement a szobájába, hogy átöltözzön. Liam már korábban megjött, hogy értesítse Meraldát: Lord Feringal elintézte neki, hogy elmehessen a varrónőhöz, aki Auckney túlsó, nyugati végén lakott, kétórányi járásra.

– Nem lehet kölcsönruhában megjelenni egy ilyen nagy napon – jelentette ki Liam. – Ha nem bánod, hogy ezt mondom, Biaste, a lányod lesz a legszebb mennyasszony akit Auckney valaha is látott.

Az asszony arca felragyogott. Különös, de ez most csak fájdalmat okozott Meraldának, mert bár tudta, hogy jót tesz a családjának, nem tudta megbocsátani magának az ostobaságot, amit Jakával követett el. Most kénytelen lesz elcsábítani Lord Feringalt, a lehető leghamarabb, talán még az éjszaka. Most, hogy az esküvőt megsürgették, csak reménykedhetett, hogy mások – főleg Priscilla és Temigast – megbocsátják majd, hogy gyermeke fogant a hivatalos szertartás előtt. Tudta, hogy magával kell vinnie még a sírba is a gyermek igazi származásának titkát.

Nyomorult teremtésnek érezte magát ebben a pillanatban. Prinkle asszony, a vidékszerte híres varrónő bizonyosan a lehető legcsodálatosabb ruhát fogja elkészíteni neki ékkövekkel, finom anyagokból, csak éppen a boldogságtól ragyogó arc fog hiányozni hozzá.

Meralda megmosdott, felöltözött, evett valamit, és csupa mosoly volt, amikor Liam visszajött érte, és besegítette a kocsiba. A lány a hintó ablakába könyökölt, és figyelte az elsuhanó tájat. Emberek és gnómok dolgoztak a mezőkön, de se nem kereste, se nem találta köztük Jaka Sculit. A házak egyre ritkásabbak lettek. A hintó áthaladt egy kis erdőn, ahol Liam megállt a kocsival, hogy megitassa a lovakat.

Hamarosan újra elindultak, maguk mögött hagyva az erdőt, hogy ismét sziklás vidékre érkezzenek. Meraldától jobbra ott hullámzott a tenger. Puszta sziklák emelkedtek az ösvény északi oldalán, némelyik olyan közel nyúlt le a vízhez, hogy a lány csodálta, hogyan fér el a hintó.

Azon kezdett gondolkodni, hogyan élhetne itt egy nő egyedül. Talán majd később megkérdezi Liamot. Egy helyőrséget vett észre, egy kőerődöt, Lord Feringal zászlajával.

Csak most kezdte igazán felfogni Auckney urának hatalmát. A nehézkes hintó alig tíz mérföldet tett meg, mégis olyan volt, mintha a világ másik végén lennének. Valami érthetetlen oknál fogva Feringal lobogójának látványa ezen a távoli helyen jó érzést keltett Meraldában, mintha a hatalmas Lord Feringal Auck megvédené.

Lehervadt arcáról a mosoly, amikor arra gondolt, hogy csak akkor kap védelmet, ha hazudik.

Visszasüppedt az ülésbe, felsóhajtott, aztán megsimogatta egyelőre még lapos hasát, mintha azt várná, hogy a gyerek rugdosni kezd.

– Fent van a lobogó, tehát vannak odabent katonák – vélte Wulfgar.

– Azok bent is fognak maradni – felelte Morik. – Ritkán hagyják el a kövek menedékét, még ha ki is hívják őket. Az őrszemük, ha van nekik egyáltalán, jobban aggódik egy esetleges támadás miatt, mint bármi másért, ami az úton történik. Különben is, legfeljebb tucatnyian lehetnek ilyen távol a legközelebbi várostól. De talán még félannyian sincsenek.

Wulfgar majdnem letromfolta Morikot azzal, hogy néhány nappal korábban ennél kevesebb ember is megfutamította őket, de inkább tartotta a száját.

A hágó előtti kudarc után Morik azt javasolta, hogy hagyják ott a környéket, hisz a kereskedő esetleg értesítheti a luskani őrséget. Amúgy is az volt az elmélete, hogy a jó útonálló sosem marad sokáig egy helyen, különösen egy sikertelen támadás után. Eredetileg a Jeges Szelek Völgyébe akart menni, de Wulfgar kerek perec visszautasította a javaslatot.

– Akkor menjünk nyugatra – ajánlotta a Csavargó. – Van egy kis uradalom beszorítva a hegyek és a tenger közé, délnyugatra a hundelstone-i hágótól. Kevesen járnak arra, mert a legtöbb térképen rajta sincs, de az északi utak kalmárjai ismerik, és néha arra mennek Tízváros felé vagy vissza. Talán ott újra találkozunk villámpálcás barátunkkal.

Ez a lehetőség nem lelkesítette fel különösképpen Wulfgart, de mivel a Völgybe semmiképp sem akart menni, csak két lehetőség maradt. Ha keletre indulnak, egyre mélyebbre hatolnak a Világ Hátának barátságtalan birodalmába, ahol csak úgy hemzsegnek a goblinok, óriások és egyéb, semmi profittal sem kecsegtető szörnyetegek. Tehát csak a dél és nyugat maradt, s figyelembe véve a luskani hatóságokkal kialakult feszült viszonyukat délen, a nyugat tűnt a legjobb választásnak.

Ez a döntés csakugyan előnyösnek tűnt, mert egy magányos, de díszes, nemesi tulajdonosra valló hintót pillantottak meg az úton.

– Lehet, hogy varázsló – vélte Wulfgar, akiben fájdalmas emlékeket hagytak az elszenvedett villámok.

– Nem ismerek errefelé nevesebb varázslót – felelte Morik.

– Évek óta nem jártál erre – emlékeztette a barbár. – Vajon ki mer egyedül nekivágni egy ilyen díszes hintón?

– Ugyan miért ne? – ellenkezett a Csavargó. – Ezen a környéken nyugalom van, és mindenhol erődök állnak – tette hozzá, a zászlós helyőrség felé mutatva. – Az itteni embereknek nem kell bezárkózniuk a házaikba a goblinok elől.

Wulfgar bólintott, de a magyarázat túl egyszerűnek tűnt.

Ő úgy gondolta, hogy a kocsis legalábbis veterán harcos. Valószínűleg vannak odabent mások is, esetleg varázsbotokkal vagy más nagy erejű mágikus eszközökkel. Morikon azonban látszott, hogy nem lehet lebeszélni: még bántotta a kudarc. Sikerélményre volt szüksége.

A lenti út jókora kanyart vett egy sziklaszirt mellett. Morik és Wulfgar rövidítettek, és jóval a hintó előtt értek az úthoz, az erőd látókörén kívül. Wulfgar azonnal kezdte kiteregetni kötelét, és helyet keresett, ahová fölerősíthetné. Talált egy vékonyka fát, de ez nem tűnt túl ígéretesnek.

– Csak ugorj be – javasolta Morik, egy kiszögellés felé mutatva. A Csavargó sietve kiment az útra, és előszedte korbácsát, mert a hintó zötyögve közeledett.

– El az útból! – kiáltotta Fakapu Liam.

– Beszélnem kell veled, jó uram! – kiáltotta vissza Morik, és nem tágított az ösvény közepéről. A gnóm lelassította a hintót, majd biztonságos távolságban megállt – túl messzire ahhoz, hogy Wulfgar odaugorhasson.

– Auckney lordja, Feringal nevében, engedj utunkra – szólt a kocsis.

– Segítségre van szükségem, uram – magyarázta Morik, és a szeme sarkából figyelte, ahogy Wulfgar a helyére mászik. Morik tett egy lépést előre, de Liam rászólt:

– Tartsd a távolságot, barátom. – Futárküldetésben vagyok a gazdám számára, és áthajtok rajtad, ha nem állsz félre.

Morik kuncogott. – Nem hiszem – mondta.

Volt valami Morik hangjában, vagy talán mozogni látott valamit a sziklák közt, ami felkeltette Liam gyanakvását. A gnóm felfogta a veszélyt, és a lovak közé csapott.

Wulfgar azonnal ugrott, de csak a hintó oldalát találta el a kocsis mellett, és lendületével oldalra billentette a járművet.

Odabentről egy nő sikított.

Morik ösztönösen felemelte a korbácsot és megcsattintotta a lovak előtt. Az állatok balra szökelltek ijedtükben, s mielőtt a kocsis visszanyerhette volna uralmát felettük, mielőtt Wulfgar megkapaszkodhatott volna, mielőtt a bent ülő utas ismét sikolthatott volna, a kocsi felborult és Wulfgar meg a kocsis leestek.

Wulfgar szédelegve tápászkodott fel, és készen állt arra, hogy megvívjon a kocsissal, vagy bárki mással, aki kimászik a kocsi alól, de a kocsis nyöszörögve hevert a földön, a hintó belsejéből pedig egy hang sem hallatszott. Morik sietett megnyugtatni a lovakat, aztán a hintó tetejére szökkent, és kinyitotta az ajtót. Újabb sikoly hallatszott.

Wulfgar a kocsishoz lépett és óvatosan felemelte a fejét, aztán visszaengedte, miután meggyőződött arról, hogy jó időre harcképtelen, de nem szenvedett halálos sérülést.

– Ezt látnod kell – kiáltott oda Morik Wulfgarnak. Lenyújtotta a kezét a kocsiba egy gyönyörű fiatal lánynak, de az elhúzódott. – Gyere ki, vagy én megyek be – figyelmeztette Morik, de a rémült lány csak még jobban összehúzta magát.

– Hát ilyen az útonállók öröme – mondta a Csavargó a barbárnak. – És ha már örömről van szó... – kezdte, és beugrott a hintóba.

A lány sikoltozott és csapkodott, de nem volt ellenfél a tolvajnak. Morik hamarosan a hintó mennyezetének – azaz most az oldalfalának – szorította, a szájuk majdnem összeért. – Egy csók a győztesnek?

Morik hirtelen felemelkedett – a dühödt Wulfgar galléron ragadta és könnyedén kihúzta a kocsiból. – Túl messzire mész – ejtette a földre a tolvajt a barbár.

– Annak rendje s módja szerint elkaptuk – ellenkezett Morik értetlenül. – Kedvünket töltjük vele, aztán elengedjük. Mi ebben a rossz?

Wulfgar dühösen meredt rá. – Menj, lásd el a kocsist – mondta. – Aztán kutasd át a hintót, kincsek után.

– A lány...

– ...ő nem számít kincsnek – mordult rá Wulfgar.

Morik tehetetlenül égnek emelte a kezét, és indult a gnómhoz.

Wulfgar benyúlt a kocsiba, ahogy az előbb Morik, és a kezét kínálta a rémült lánynak. – Gyere ki – kérlelte. – Ígérem, nem esik bántódásod.

A lány félve elkerülte a kezét.

– Nem fordíthatjuk vissza a kocsit, amíg te is benne vagy – magyarázta Wulfgar. – Nem szeretnél továbbmenni?

– Én azt szeretném, ha ti mennétek tovább – vicsorogta a lány.

– És hagyjunk itt egyedül?

– Jobb egyedül, mint tolvajok társaságában – vágott vissza Meralda.

– A kocsisnak is jobb lenne, ha kijönnél. Meghal, ha hagyjuk ott feküdni a köveken. – Wulfgar mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a lányt, vagy legalábbis cselekvésre sarkallja. – Gyere, nem bántalak. Talán kirabollak, de bántani nem bántalak.

A lány félénken felnyújtotta a kezét. Wulfgar megfogta, és könnyedén kiemelte őt a kocsiból. Mikor letette a lányt, hosszan szemügyre vette. Az arcát éktelenítő horzsolás ellenére csakugyan gyönyörű teremtés volt. Meg tudta érteni Morik vágyait, de nem állt szándékában bárki asszonyra is ráerőltetnie magát, bármilyen szép az illető, azt pedig végképp nem hagyhatta, hogy Morik tegye ezt.

Néhány perc alatt átkutatták a hintót, és Morik legnagyobb örömére találtak egy arannyal teli erszényt. Wulfgar elindult fát keresni, amit emelőként használhatna.

– Csak nem akarod visszafordítani a kocsit? – hüledezett Morik.

– De – felelte a barbár.

– Ezt nem teheted – ellenkezett a Csavargó. – Akkor egyenesen elhajtanak az erődbe és ránk uszítják a katonákat.

Wulfgar ügyet sem vetett rá. Talált néhány nagy követ, és ezeket a felborult hintó teteje mellé helyezte. Hatalmas erőfeszítéssel kezdte fölfelé billenteni a járművet. Mivel Moriktól nem várhatott segítséget, egyik kezét nagy nehezen szabaddá tette, és egy sziklát tolt a perem alá.

A lovak horkantottak és rángattak, s Wulfgar majdnem kezdhette az egészet elölről. – Legalább a lovakat nyugtasd meg – kérte Morikot.

A Csavargó nem mozdult. Wulfgar a lányra pillantott, aki azonnal szaladt az állatokhoz.

– Egyedül nem tudom megcsinálni – kiáltotta oda Moriknak Wulfgar, egyre dühösebben.

A Csavargó szívettépő sóhajjal odaoldalgott. Felmérte a helyzetet, aztán oda állt, ahol Wulfgar hagyta a kötelet, és a fa köré hurkolta azt, majd a hintó felső pereméhez erősítette az egyik végét. Közben elment a lány mellett, aki elhátrált előle, de ő nem figyelt rá.

Ezután Morik megfogta a lovak kantárját és húzni kezdte őket körbe, lassan és óvatosan úgy állítva a hintót, hogy kerekei egyenlő távolságra kerüljenek a fától. – Te emeld, én meg rögzítem a kötelet – utasította Wulfgart. – Aztán megint húzd, és hamar kész vagyunk.

Wulfgarnak el kellett ismernie, hogy Moriknak jól vág az agya. Amint a Csavargó visszament a kötelekhez, és a lány megfogta a lovakat, Wulfgar lehajolt és nekiveselkedett. A kocsi lassan elindult fölfelé.

Morik gyorsan meghúzta a meglazult kötelet a fa körül, hogy Wulfgar pozícióját megerősítse. A barbár újra nekifeszült. A Csavargó pedig ismét rögzítette a hintót a legmagasabb ponton. A harmadik nekiveselkedésre a hintó visszazökkent a kerekeire.

A lovak idegesen nyihogtak és toporzékoltak. Olyan erővel hányták-vetették a fejüket, hogy a lány nem tudta megtartani őket. Wulfgar azonnal ott termett, elkapta a kötőfékeket, és egy mozdulattal megfékezte az állatokat. Aztán a kötéllel a fához pányvázta őket, és a kocsishoz lépett.

– Hogy hívják? – kérdezte a lányt. Látva habozását, próbálta megnyugtatni: – Attól már nem lesztek rosszabb helyzetben, hogy megtudjuk a neveteket. Nehezen tudok segíteni neki, ha azt sem tudom, hogy hívják.

A lány arca felderült. – Liam a neve. – Láthatólag némi bátorságra kapott. Leguggolt a kocsis mellé, arcán aggodalom tükröződött. – Nem lesz baja?

– Még nem tudom.

A szerencsétlen Liam teljesen eszméletlennek tűnt, de élt, és sebei alaposabb vizsgálat után nem is látszottak olyan súlyosnak. Wulfgar óvatosan felemelte és a hintó ülésére fektette, aztán visszament a lányhoz, és elkezdte húzni maga után.

– Azt mondtad, nem bántasz – ellenkezett a lány, de még a két lóval is könnyebb dolga lett volna, ha vissza kell őket tartania.

Morik elvigyorodott a látványra. – Megváltozott a véleményed? – kérdezte kajánul a barbárt.

– Egy darabig velünk jön – magyarázta Wulfgar.

– Nem! – ellenkezett a lány. Ökölbe szorította a kezét, és tarkón vágta Wulfgart.

A barbár megállt és visszafordult. Arckifejezése szórakozottnak és némiképp elismerőnek tűnt. – De igen – felelte, és lefogta a lány kezét. – Csak egy mérföldet jössz velünk – mondta. – Aztán elengedünk, és mehetsz, ahová akarsz.

– Nem fogtok bántani?

– Én ugyan nem – felelte Wulfgar, és aztán Morikra meredt. – De ő sem.

Mivel a lány látta, hogy nincs sok választása, vita nélkül elindult. Wulfgar állta a szavát, és körülbelül egy mérföld múlva elengedte, aztán Morikkal és az erszénnyel együtt eltűnt a hegyekben.

Meralda rohant vissza a szerencsétlen Liamhoz. Már fájt az oldala, mire visszaért az öreg gnómhoz. Liam magánál volt, de még kimászni sem volt képes a hintóból, nem hogy hajtani.

– Maradj csak odabent – biztatta a lány. – Majd én megfordítom a lovakat és visszahajtok a kastélyba.

Liam tiltakozott, de Meralda egyszerűen rácsukta az ajtót és munkához látott. Nemsokára már vadul zötykölődtek vissza, nyugat felé az úton. A menet eléggé rázós volt, hisz Meraldának nem volt gyakorlata a fogathajtásban, és az út sem volt könnyű. Útközben, ahogy teltek a mérföldek és az órák, a lánynak eszébe jutott valami: egy ötlet, ami látszólag könnyű megoldást kínált minden gondjára.

Már rég lenyugodott a nap, mire megérkeztek a kastélyhoz. Lord Feringal és Priscilla eléjük mentek, s leesett az álluk, amikor meglátták a viharvert lányt a bakon és a sebesült kocsist a hintó belsejében.

– Rablók törtek ránk az úton – magyarázta Meralda. Priscilla, tőle szokatlan aggodalommal, felmászott melléje. Meralda elhaló suttogással tette hozzá: – Bántottak – zokogott fel, és Priscilla karjába borult.

A szél vinnyogva süvített körülötte, s ez a szomorú hang arról énekelt Wulfgarnak, hogy mi volt és mi lehetne újra. Az elveszett időről, az elveszett ártatlanságról és a barátokról, akik annyira hiányoztak neki, de mégsem kereshette fel őket.

Ismét ott ült a magas sziklán a hágónál, és északkelet felé bámult. Odaát, a völgyből szikrát látott. Lehetett érzéki csalódás is, vagy éppen a délutáni nap rézsútos sugarainak visszatükröződése a Maer Dualdonról, Tízváros környékének legnagyobb taváról. Látni vélte Kelvin Halmát is, a magányos hegyet a vonulattól északra.

Csak képzelődés, mondogatta magának, káprázat, hisz a hegy nagyon messze van innen. Wulfgar milliónyi mérföldesnek érezte most a távolságot.

– A hágó déli végénél táboroztak le – jelentette be Morik, és csatlakozott a barbárhoz. – Nincsenek túl sokan. Sima ügy lenne.

Wulfgar bólintott. A nyugati, parti úton elért sikerek után újra visszatértek délre, a Luskan és a hágó közti térségre. Még vásároltak is egy arra járó kereskedőtől ebül szerzett aranyukkal. Aztán eljöttek a hágóhoz és lecsaptak egy másik karavánra. Ezúttal simán ment a dolog, a kereskedők kifizették a vámot, és nem folyt vér. Morik éppen most pillantotta meg harmadik zsákmányukat, egy három szekérből álló karavánt, útban északra, Luskanból a Jeges Szelek Völgye felé.

– Mindig északra nézel – ült le a Csavargó Wulfgar mellé. – Mégsem merészkedsz oda. Talán ellenségeid vannak Tízvárosban?

– Olyan barátaim vannak, akik megállítanának, ha tudnák, mire készülünk – magyarázta a barbár.

– Ugyan miért próbálnának megállítani? – kérdezte Morik.

Wulfgar egyenesen a szemébe nézett. – Meg is állítanának – erősködött, s komor arca nem hagyott helyet további vitának. Egy darabig rajtafelejtette ezt a pillantást Morikon, aztán visszafordult a völgy felé, s kék tekintetébe újra ábrándosság költözött.

– Miféle életet hagytál te ott? – érdeklődött társa.

Wulfgar meglepetten fordult hátra. Nem sokat beszéltek Morikkal a múltjukról, hacsak nem ittak.

– Elmondod? – faggatta a Csavargó. – Sok mindent látok az arcodon. Fájdalmat, bánkódást és még mi mást?

Wulfgar kuncogott. – Hogy mit hagytam magam mögött? – Egy kis szünetet tartott. – Mindent.

– Ez nagyon ostobán hangzik.

– Király is lehetnék – folytatta Wulfgar, és a völgy felé meredt, mintha magában beszélne. Talán csakugyan így is volt. – A Jeges Szelek Völgye egyesült törzseinek főnöke, szavazati joggal Tízváros tanácsában. Az apám... – Morikra pillantott, és elnevette magát. – Az apám nem nagyon tetszene neked, Morik. de te semmiképp sem tetszenél neki.

– Egy büszke barbár?

– Egy mogorva törpe – javította ki Wulfgar. – Ő a nevelőapám – magyarázta, amikor a Csavargó elhúzta a száját. – Mithril Csarnok Nyolcadik Királya, azoknak a törpéknek az ura, akik Kelvin Halmának völgyében bányásznak.

– A te apád egy törpe-király? – Wulfgar bólintott. – És te mégis itt vagy kint az úton, és a földön hálsz? – Újabb bólintás. – Akkor még nagyobb mamlasz vagy, mint gondoltam.

Wulfgar csak nézte a tundrát és hallgatta a szél szomorú dalát. Nem cáfolhatta Morik véleményét, de ereje sem volt hozzá, hogy megváltoztassa a dolgokat. Hallotta, hogy társa a zsákjába nyúl, és hallotta az üvegek megszokott zörgését is.

4. RÉSZ

SZÜLETÉS

Azt hisszük, értjük a körülöttünk élőket. Azok az emberek, akiket megismerünk, kimutatják bizonyos viselkedési sajátosságaikat, és ahogy erre a viselkedésre vonatkozó elvárásaink újra és újra beigazolódnak, elkezdjük azt hinni, hogy ismerjük az illető szívét és lelkét.

Én ezt önhitt gondolatnak tartom, mert sosem érthetjük meg igazán valaki más szívét és lelkét, sosem mérhetjük fel igazán azt, hogy mások hogy élnek meg hasonló vagy ismétlődő tapasztalatokat. Mindnyájan az igazságot keressük, főként a saját létünk szférájában, az otthonban, amit kivájtunk magunknak, és a barátokban, akikkel mindezt megosztjuk. De félő, hogy az igazság nem mindig kézenfekvő ott, ahol ilyen összetett és változó személyiségekről van szó.

Ha valaha is kezdem azt hinni, hogy világom alapjai kőbe ágyazottak, eszembe jut Jarlaxle, és észre térek. Mindig is tudtam, hogy a zsoldosban több van egyszerű nyereségvágynál. Elengedett engem meg Cattt-brie-t Menzoberranzanból, és éppen akkor, amikor sok pénzt kaphatott volna a fejünkért. Mikor Catti-brie a foglya volt és teljesen a hatalma alatt állt, nem használta ki a helyzetet, bár – ha nem is szavakkal, hanem tettekkel – elismerte, hogy vonzónak találja. Egyszóval mindig is láttam valamiféle jellemet a szenvtelen zsoldos álarca mögött, de ennek ellenére utolsó találkozásunk megmutatta, hogy Jarlaxle sokkal összetettebb, és sokkal jobb színű, mint gondoltam.

Ezenfelül Zaknafein barátjának mondta magát, és bár én kezdetben ódzkodtam ettől, most már nem csak hogy hihetőnek, de nagyon is valószínűnek tartom.

Vajon most már tökéletesen értem Jarlaxle igazi valóját? És ez az igazság vajon ugyanaz, mint amit a többiek a Bregan D'aerthében érzékelnek? Bizonyosan nem, és bár azt hiszem, hogy végső értékelésem helytálló, nem vagyok olyan öntelt, hogy ezt bizonyosságnak gondoljam.

Azt sem hiszem, hogy többet tudnék róla felületes következtetéseknél.

És mi a helyzet Wulfgarral? Melyik Wulfgar az igazi?

A büszke és becsületes ember, akit Bruenor nevelt fel, aki mellettem harcolt Biggrin ellen, és sok más csatában? Az, aki megmentette a barbár törzseket a biztos pusztulástól, Tizváros népét pedig a jövőbeli katasztrófától azzal, hogy diplomatikus módon egyesítette a csoportokat? Az, aki egész Faerúnt bejárta fogságba esett barátja kedvéért? Az, aki segített Bruenornak visszaszerezni elveszett királyságát?

Vagy az a Wulfgar, aki megbántotta Catti-brie-t? A kárhozott lélek, aki, úgy tűnik, arra rendeltetett, hogy végleg elbukjon?

Azt hiszem, hogy mindkettő ő. Tapasztalataink, érzéseinek, gondolatainak keveréke, mint mi mindnyájan. Ebből most a második elem, az érzés az, ami Wulfgart irányítja, egy olyan érzés, ami feldolgozhatatlan élményeiből fakad.

Ezeknek az érzéseknek a nyersessége változtatja érzékelését negatívvá. Ezek után ki is most Wulfgar, és főleg mi lesz belőle, ha túléli ezt a zavaros időszakot?

Nagyon vágyom ezt megtudni. Nagyon szeretnék mellette lenni ezen a veszedelmes úton, hogy beszélhessek vele, és talán befolyásolhassam. Ezzel emlékeztethetném arra, akt colt, vagy legalábbis arra, amilyennek mi láttuk.

De nem tehetem, mert végső soron Wulfgar szíve és lelke az, nem pedig a mindennapi tevékenysége, ami végül felszínre bukkan majd. Ezt pedig éppoly kevésbé tudnám befolyásolni, mint a holdat vagy a napot.

Különös módon épp a nap ismétlődő felkelése az, ami megvigasztal, ha Wulfgarra gondolok. Miért éppen a hajnalt nézem? Miért nem a nappal bármely más szakát?

Azért, mert hajnalban a nap sokkal ragyogóbb. Mert hajnalban látjuk az újjáéledést a sötétség után. És ebben van a reményem, mert ez nem csak a napra lehet igaz, hanem az emberekre is. Azok, akik elbuknak, újra felmászhatnak, és még fényesebben ragyognak majd a környezetük szemében.

Nézem a hajnalt és arra az emberre gondolok, akit ismerni véltem. Fohászkodom, hogy megérzéseim helyesnek bizonyuljanak.

Drizzt Do'Urden

20. fejezet

Az önzés utolsó nagy felbuzdulása

A saras földet rugdosta, és nagyujja hamarosan beleütközött egy hatalmas kő kiálló végébe. Jaka még csak nem is érezte a fájdalmat, mert a szívén – pontosabban a büszkeségén – esett seb sokkal mélyebb volt. Ezerszer mélyebb.

Az esküvő az évszak fordulóján lesz, a hétvégén. Lord Feringal megkapja Meraldát és az ő gyerekét.

– Micsoda igazság ez? – kiáltott fel a fiú. Mikor lenyúlt, hogy felszedje a követ, észrevette, hogy mélyen a földbe van temetődve. Felkapott egy másik kődarabot és elhajította, kis híján eltalálva két idősebb gazdát.

A két férfi – egyikük az öreg, hosszú orrú törpe – átkozódva rohantak feléje, de Jakát túlságosan lekötötték saját problémái ahhoz, hogy észrevegye ezt az újabbat. Meg se látta a közeledőket.

Egészen addig, amíg megfordult és ott nem látta őket maga előtt. A törpe odaugrott hozzá és egy ökölcsapással leterítette Jakát.

– Ostoba gyerek – morogta a törpe, és elindult.

A megalázott fiú nem is gondolkodott: a törpe bokája felé rúgott, és elgáncsolta.

Nem sokkal később a másik gazda segítette fel a fiút.

– Meg akarsz halni? – kérdezte, és megrázta Jakát.

– Talán igen – tért magához a fiú drámai sóhajjal. – Minden örömem elveszett.

– Kamasz dolog – mondta a gazda törpe-társának. A törpe ökölbe szorított kézzel, megfeszített állal közeledett. A gazda feléje lökte Jakát, aki nem kapta el a fiút, hanem úgy taszajtotta vissza, hogy az arccal a sárban landolt.

A törpe Jaka hátára állt és taposni kezdte vasalt csizmájával.

– Majd legközelebb megnézed, hová dobálózol – szökkent egyet, kiszorítva a levegőt Jaka tüdejéből.

– Kamasz dolog – ismételte a másik gazda, és elmentek.

Jaka sírva hevert a földön.

– Az a sok finomság a kastélyban – jegyezte meg Prinkle asszonyság, az öreg, szürke varrónő mosolyogva. Ráncosan lógó, petyhüdt bőre mintha el akart volna válni a csontjaitól.

Megcsipkedte Meralda derekát. – Ha minden héten más a méreted, hogyan fog rád illeni a ruha? Vagy háromujjnyit híztál.

Meralda elvörösödött és elfordította az arcát. Nem akart szembenézni Priscillával, aki oldalról figyelt.

– Tényleg éhesebb vagyok mostanában – mentegetődzött a lány. – Legszívesebben mindent megennék, ami csak elém kerül. Egy kicsit ideges vagyok – pillantott aggodalmasan Priscillára, aki sokat fáradozott azon, hogy eltüntesse az ő parasztos kiejtését.

Priscilla bólintott, de nem túl sok meggyőződéssel.

– Akkor jobb lesz, ha valami mással nyugtatgatod magad – felelte Prinkle asszony. – Különben szétreped rajtad a ruha, miközben bevonulsz Lord Feringal oldalán – nevetett, mint valami leeresztett bőrlabda. Meraldáék is kötelességszerűen nevettek, bár egyik sem szórakozott valami jól.

– Át tudod alakítani megfelelően? – kérdezte Priscilla.

– Ó, ne féljen – felelte az asszonyság. – Gyönyörű lesz a lány a nagy napon – kezdte összeszedni varróeszközeit.

Priscilla segített neki, Meralda pedig gyorsan levetette a ruhát, felkapta a holmiját és kisietett a szobából.

Mikor már egyedül volt, rátette a kezét tagadhatatlanul megnövekedett hasára. Már több mint két és fél hónap telt el a mezei találka óta, és bár Meralda kételkedett benne, hogy a gyerek nyomná ki így a hasát, az kétségtelen volt, hogy mostanában szinte fal. Talán az idegei teszik, vagy kettő helyett eszik, de bármi is az ok, óvatosnak kell lennie, hogy ne vonja még jobban magára a figyelmet.

– Holnap visszahozza a ruhát – mondta a háta mögött Priscilla, és a lány majdnem kiugrott a bőréből ijedtében. – Valami baj van, Meralda? – kérdezte az asszony, és a lány vállára tette a kezét.

– Hát ön nem félne, ha egy lordhoz kéne hozzámennie?

Priscilla felvonta íves szemöldökét. – Én nem félnék, mert nem ilyen helyzetben lennék – felelte.

– De... ha mégis? – erősködött Meralda. – Ha parasztnak született volna, és az uraság...

– Nevetséges – szakította félbe a nő. – Ha én parasztnak születtem volna, akkor nem az lennék, aki most vagyok, ezért az egész kérdésnek nem lenne semmi értelme.

Meralda zavarodottan meredt rá.

– Én nem vagyok paraszt, mert nem paraszti a lelkem és a vérem – magyarázta Priscilla. – Ti azt hiszitek, hogy véletlenül születtetek a családotokba, és mi nemesek is, de nem ez a helyzet, édesem. A rang bentről jön, nem kintről.

– Szóval maga jobb? – kérdezte merészen Meralda.

Priscilla elmosolyodott. – Nem jobb, édesem – felelte leereszkedően. – Más. Mindenkinek megvan a maga helye.

– És az enyém nem a maga öccse mellett van – provokálta Meralda.

– Nem helyeslem a vérkeveredést – jelentette ki Priscilla, s a két nő hosszan farkasszemet nézett.

Akkor menj feleségül önmagadhoz, gondolta Meralda, de nem szólt semmit.

– Mindazonáltal tiszteletben tartom a fivérem választását – folytatta Priscilla, továbbra is lekezelő modorban. – Úgy rontja el a saját életét, ahogy akarja. Én mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a lehető legközelebb emeljelek az ő szintjéhez. Kedvellek, édesem – tette hozzá, és megveregette Meralda vállát.

Szóval akkor megengeded, hogy letakarítsam a komódodat, füstölgött magában a lány. Szeretett volna ellentmondani Priscilla érvelésének, de abban a pillanatban nem érzett magában túl sok bátorságot. Most, Jaka gyermekével a méhében sebezhetővé vált, és úgy érezte, nem ellenfél a gonosz Priscilla Auck számára.

Már délelőttre járt, amikor Meralda fölébredt. Látta, hogy a nap már magasan jár. Aggódva mászott ki az ágyából. Miért nem keltette fel az apja korábban, hogy dolgozzanak?

Hol van az anyja?

Átvágott a függönyön keresztül a közös szobába, és azonnal megnyugodott, mert ott ült a család az asztalnál. Az anyja székét hátrabillentették, s Biaste arccal a mennyezet felé tekintett. Egy különös, papforma ruhás alak halkan kántált és édes illatú olajjal paskolgatta az asszony homlokát.

– A... – kezdte a lány, de a férfi leintette, és egy mozdulattal közelebb invitálta.

– Ez itt Beribold Vigyázó – mondta az apja. – Helm templomából, Luskanból. Lord Feringal küldte, hogy felerősítse anyádat az esküvőre.

Meraldának tátva maradt a szája. – Maga meg tudja gyógyítani?

– Nehéz betegség ez – felelte Beribold. – Az édesanyád erős asszony, hogy ilyen kitartóan küzdött ellene. – Meralda faggatta volna tovább, de a férfi megnyugtatóan elmosolyodott.

– Édesanyád meggyógyul, még mielőtt én és Risten Fővigyázó elhagynánk Auckney-t.

Tori felvisított, Meralda szíve pedig megdobbant az örömtől. Érezte, ahogy az apja magához öleli. A lány szinte fel sem tudta fogni a jó hírt. Gondolta, hogy Lord Feringal meg fogja gyógyíttatni az anyját, de azt nem gondolta volna, hogy még az esküvő előtt. Az anyja betegsége olyan volt, mintha egy kard függne a feje fölött, és Feringal most véget vetett ennek.

Elgondolkodott azon, hogy a lord csak úgy, kéretlenül ideküld egy gyógyítót. Jaka sosem mondott volna le egy ilyen nyilvánvaló előnyről. Sem érte, sem másért. Feringal viszont szintén nem ostoba, mégis eléggé megbízott kedvesében ahhoz, hogy elvegye azt a kardot.

Ez a gondolat mosolyt csalt Meralda arcára. Sokáig áldozatnak érezte kapcsolatát Feringallal, a családjáért, de most hirtelen megvilágosodott. Ez egy jó ember, egy jóképű férfi, aki őszintén szereti őt. Ő, Meralda csak azért nem tudja viszonozni vonzalmát, mert egészségtelen kötődés fűzi egy önző fiúhoz. Különös módon a pap érkezésével hirtelen ő is kigyógyult ebből a régi szerelemből.

A lány visszament a szobájába, felöltözni. Alig várta a következő látogatást Lord Feringalnál, mert gyanította – pontosabban tudta –, hogy most már másként fogja látni a férfit.

Aznap délután is találkoztak, elvileg utoljára az esküvő előtt. Feringal az előkészületek és a vendéglista feletti izgalmában nem is említette a gyógyítót.

– Ma odaküldtél hozzánk egy gyógyítót – bökte ki a lány mert már nem tudta magában tartani a gondolatait. Az esküvő előtt. Az anyám betegségét és a saját lehetőségeidet kihasználva örökre a rabszolgáddá tehettél volna.

Feringal úgy nézett rá, mintha egyszerűen nem értené. – Miért tettem volna ilyesmit?

Ez az őszinte és ártatlan kérdés megerősítette azt, amit a lány már eddig is tudott. Mosoly virult ki gyönyörű arcán, és hatalmas csókot nyomott vőlegénye arcára. – Köszönöm, hogy meggyógyítottad az anyámat, hogy meggyógyítottad a családomat.

Köszönete örömmel töltötte el a lord arcát és szívét. Mikor a lány újra arcon akarta csókolni, elfordította a fejét, és az ajkuk találkozott. A lány szívvel-lélekkel viszonozta a csókot, és biztos volt benne, hogy az élet ezzel a csodálatos emberrel több lesz, mint elviselhető. Messze több.

Hazafelé azonban Meralda érzelmei újra mélypontra jutottak, amikor eszébe jutott a gyermek, és a hazugság, amit egész életében hordoznia kell. Ezek után még sokkal szörnyűbb mindaz, amire készül! Hitte, hogy csupán gyenge ítélőképességéért hibáztatható, de nem bűnös, a valóság azonban felnagyította a dolgokat, és egyszeri megingásából árulást csinált.

Így aztán a félelem, a remény és az öröm keveredett benne, amikor másnap reggel megérkezett a kastélykertbe, ahol Auckney nemesei, a fontos tanúk, a saját családja és Feringal nővére, no meg Temigast várták mosolyogva. Ott volt Fakapu Liam is a legjobb ruhájában, s vigyorogva tartotta az ajtót. A kert túlsó végében ott állt Kalorc Risten Fővigyázó, Helmnek – Feringal választott istenének – egyik magasabb rangú papja, fénylő páncélban és felnyitott sisakban.

Micsoda nap és micsoda szervezés! Priscilla felcserélte nyári virágait ősszel virító növényekre, melyek ugyan nem voltak olyan színpompásak, mint elődeik, de élénkszínű zászlókkal tűzdelték meg őket. Hajnal előtt esett az eső, de a felhők elmentek, s csak a kellemes esőszag maradt a levegőben. A pocsolyák és a virágokon rekedt vízcseppek csillámlóan verték vissza a napfényt. Még a tengeri szél is tiszta illatú volt ezen a napon.

Meralda hangulata kissé felderült. Már nem lesz sokáig védtelen, hisz mindjárt megházasodik. Most már csak attól félt, hogy keresztülesik a saját lábán, miközben ment az ünnepi emelvény felé.

Önbizalma csak fokozódott, amikor anyja ragyogó arcára pillantott, mert Kalorc Risten segédje csakugyan csodált művelt az asszonnyal. Meralda komolyan tartott tőle, hogy az anyja nem lesz elég jó állapotban a szertartáshoz, de most ragyogott az arca, s szemeiben évek óta nem látott egészség csillogott.

A lány minden félelmét levetkőzve, maga is ragyogva indult el az emelvény felé. Nem botlott meg, sőt, a szemlélők mintha lebegni látták volna a kerti ösvény fölött. Ő volt a tökéletes menyasszony, és bár a dereka egy kicsit megvastagodott, mindenki azt hitte, hogy ez csak a jó táplálkozás jele.

Megérkezve Meralda visszafordult, hogy nézze Lord Feringal belépőjét. A férfi tetőtől talpig Auckney kastély gárdaparancsnoki egyenruhájában díszelgett, fényes páncélzatban, aranyos brokátdíszítéssel, fején tollas sisakkal, derekán hatalmas karddal. Érezni lehetett a nézők csodálatát.

Az asszonyok összesúgtak, és Meralda arra gondolt, hogy ez a házasság talán nem is lesz olyan rossz dolog. Feringal nagyon vonzóan festett, s még inkább vonzó lett amiatt, hogy Meralda ismerte szelíd lelkét. A fennhéjázó katonai öltözet ugyan csak bemutató volt, mégis jó benyomást tett.

A csupa mosoly Feringal csatlakozott menyasszonyához a pap mellett, aki el is kezdte a szertartást, ünnepélyesen felkérve tanúnak minden egybegyűltet. Meralda nem a lordra koncentrált, hanem a saját családjára. Alig hallotta Kalorc Risten prédikációját. Aztán a kezébe adtak egy borral teli serleget, amit tovább kellett adnia Lord Feringalnak.

A madarak énekeltek körülöttük, a virágok virítottak, a pár szép volt és boldog – olyan esküvő volt ez, amelyet egész Auckney irigyelhetett. Mindenki, aki nem lehetett jelen a szertartáson, meghívást kapott későbbre, hogy a kastély kapujánál üdvözölhesse az ifjú párt. A látványosság a kevésbé szerencsésekből is nagy lelkesedést váltott ki. Kivéve egyvalakit.

– Meralda!

A kiáltás belehasított a délelőtti levegőbe, s felriasztott egy csapat sirályt a kastély melletti szirtekről. Minden szem a hang tulajdonosa felé fordult, magasan a sziklán. Egy magányos alakot, Jaka Sculi összetéveszthetetlen, megtört tartású alakját pillantották meg.

– Meralda! – kiáltotta szívszaggatóan a fiatalember.

A lány a szüleire pillantott, az apjára, aztán leendő férjére.

– Ki ez? – kérdezte Lord Feringal bosszúsan.

Meralda csak a fejét csóválta, arcán nyilvánvaló undorral.

– Egy bolond – nyögte ki.

– Nem mehetsz hozzá Lord Feringalhoz! Szökj meg velem, kérlek, Meralda! – Jaka kilépett a szikla peremére.

Lord Feringal – és úgy tűnt, mindenki más is – szigorúan Meraldára meredt.

– Gyermekkori barátság – magyarázkodott a lány kapkodva. – Mondom, hogy bolond. Egy bolond kisfiú. Nem kell törődni vele. – Mivel látta, hogy szavai nem sok hatást tesznek, Feringal karjára tette a kezét és melléje húzódott. – Azért vagyok itt, hogy feleségül menjek hozzád, mert olyan szerelemre leltünk, amit azelőtt el sem tudtam képzelni – próbálta kétségbeesetten megnyugtatni a férfit.

– Meralda!!! – süvítette Jaka.

Lord Feringal dühösen felnézett a sziklára. – Valaki hallgattassa el azt az őrültet – parancsolta, és Ristenre pillantott. – Bocsáss csendgömböt arra az ostoba fejére.

– Túl messze van – felelte Risten, és a fejét csóválta – de a valóságban nem is volt előkészítve ilyesféle varázslata.

A kert másik végében Temigast, aki aggodalommal nézte, hová vezethet ez az ügy, sietve kiküldte az őröket, hogy hallgattassák el a fiút.

Temigasthoz hasonlóan Meralda is komolyan megrémült, és azon tűnődött, hogy meddig terjedhet Jaka ostobasága. Vajon képes lesz valami olyat is mondani, ami meghiúsítja az esküvőt, és mindkettejük jó hírébe – vagy talán az életébe – kerül majd?

– Szökj el velem, Meralda – rikoltotta Jaka. – Én vagyok a te igazi szerelmed!

– Ki ez a fattyú? – kérdezte ingerülten Feringal.

– Egy mezei munkás, aki azt hiszi, hogy szerelmes belém – súgta a lány a tömeg figyelő tekintete mellett. Meralda érzékelte a veszélyt, a Feringal szemeiben felizzó lángokat. A férfira nézett, és ellentmondást nem tűrően kijelentette: – Ha te meg én nem készülnénk házasságra, és ha nem szeretnénk egymást, akkor sem lenne semmi közöm ehhez az ostobához.

Lord Feringal egy darabig még bámult rá, de nem tudott haragot tartani Meralda őszinte kijelentése után.

– Folytassuk, uram? – kérdezte Risten.

Lord Feringal felemelte a kezét. – Majd ha már eltávolították az őrültet.

– Meralda! Ha nem jössz velem, levetem magam a szikláról! – kiáltott fel hirtelen a fiú, és a szikla szélére lépett.

Sok embernek elállt a lélegzete, de nem úgy Meraldáé. Ő hidegen méregette Jakát, és olyan dühös volt, hogy azt se bánta volna, ha a fiú beváltja a fenyegetését, mert biztos volt benne, hogy úgysem fogja. Nincs bátorsága megölni magát. Csak őt akarja nyilvánosan megalázni és megkínozni, hogy elégtételt vegyen Lord Feringalon. Ez csak kicsinyes bosszú, nem szerelem.

– Megállj! – kiáltotta az egyik katona, aki odaért a sziklaszirtre.

A fiú hátrafordult a kiáltásra, de eközben megcsúszott és hasra esett. Próbált megkapaszkodni a kezével, de egyre kijjebb csúszott, és deréktól lefelé már a százlábnyi mélység fölött lógott.

Az őr utánavetette magát, de már késő volt.

– Meraldaaa... – hallatszott Jaka utolsó, elkeseredett ordítása, ahogy eltűnt szem elől.

Megdöbbenve az események hirtelen, drámai fordulatán, Meralda a hitetlenkedő gyász és Feringal kutató tekintete közt vergődött. Tudta, hogy a lord figyeli minden egyes mozdulatát, rezdülését. Tudta, hogy ha most hibázik, azt felhozzák ellene, amikor fény derül majd állapotára.

– Az istenekre! – kapta a kezét a szája elé. – Ó, a szegény bolond! – Lord Feringal felé fordult és a fejét rázta, mint aki nem tudja, mit kell ilyenkor tenni.

És csakugyan így is érzett. A szívében gyűlölet, rémület és a szenvedély emlékei kavarogtak. Gyűlölte Jakát, ó, de még hogy gyűlölte, azért, ahogy viselkedett, amikor ő bejelentette, hogy terhes, s a mai ostobaságáért még sokkal jobban megutálta. Mégsem tagadhatta azoknak az érzéseknek az emlékét, amikor még Jaka puszta látására is bizseregni kezdett a vére, alig néhány hónappal ezelőtt. Meralda tudta, hogy Jaka utolsó, elkeseredett ordítása egész életében kísérteni fogja.

Ezt azonban igyekezett elnyomni magában, és ugyanúgy próbált viselkedni, mint a többiek.

Az esküvőt elhalasztották. Három nap múlva majd folytatják a szertartást, egy szürke, felhős reggelen. Ahogy illő.

Meralda érezte a tétovázást férje mozdulataiban egész nap, az ünnepség alatt is, ami Auckney egész népe előtt nyitva állt. A lány próbált közel férkőzni választottjához, de a férfi nem nyílt meg. Meralda látta, hogy fél. Ugyan miért ne félne?

Jaka úgy halt meg, hogy az ő leendő felesége nevét kiáltotta. De ahogy folyt a bor és a hangulat egyre jobban emelkedett, Feringal egyszer-egyszer már elmosolyodott, és mosolya még szélesebbre húzódott, amikor Meralda a fülébe súgta, hogy alig várja az első együtt töltött éjszakát, szerelmük beteljesedését.

A fiatalasszonyt valóban izgatta a kilátás, még ha félt is egy kicsit. A férfi persze rá fog jönni, hogy szüzessége nem érintetlen, de ez nem volt szokatlan olyan nőknél, akik nehéz paraszti körülmények között éltek, keményen dolgoztak, lovagoltak. Ezt ki lehetett magyarázni. Meralda arra gondolt, hogy talán jobb lenne elmondani az igazságot.

Persze mégis másképp döntött, amikor újdonsült férjével felmentek a lakosztályukhoz vezető lépcsőn. A férfinak volt épp elég baja az elmúlt napokban. Ez az éjszaka a gyönyöré, nem a fájdalomé.

Erről gondoskodni fog.

A házasság első hete csupa szerelem és nevetés volt, de Meraldát leginkább az anyja boldogsága érintette meg. A család nem költözött át a kastélyba. Meralda nem is mert volna ilyesmit felvetni Priscilla előtt, legalábbis egyelőre nem, de Risten Fővigyázó fáradhatatlanul istápolta Biastét, és végül teljesen gyógyultnak nyilvánította. Meralda jól látta ezt az anyja ragyogó arcán.

És azt is látta, hogy bár Feringal még mindig Jaka halálának hatása alatt van, idővel túlteszi magát a dolgon. A lord szereti őt és mindenben a kedvét keresi.

Meralda most már napirendre tért Jaka iránti érzelmei felett. Sajnálta, ami történt, de nem volt bűntudata a fiú halála miatt. Jaka maga volt a szerencsétlenség oka, és saját magáért tette, nem őérte. Meralda most már tudta, hogy Jaka mindent csak saját magáért csinált. Mindig lesz egy titkos zug a szívében Jakának, a soha be nem teljesedett álmok zuga, de sokkal többet jelentett számára az a tudat, hogy a családjának jól megy a sora. Idővel talán be is költöztetheti őket a kastélyba, vagy egy szép házba, Torinak pedig segít jó férjet találni, esetleg egy gazdag kereskedőt, ha már elég nagy lesz.

Csak egy probléma maradt. Meralda tartott tőle, hogy Priscilla sejti az állapotát, mert az asszony színleg ugyan kedves volt hozzá, de időnként félreérthetetlen pillantásokat vetett rá. Gyanakvó pillantásokat, akárcsak Temigast ispán. Ők ketten tudtak az állapotáról, vagy legalábbis sejtették. Nemsokára viszont mindenképpen meg fogják tudni, és ez némileg befelhőzte Meralda amúgy napsugaras életét.

Még az is eszébe jutott, hogy elmegy Risten Fővigyázóhoz, és valami mágiával megszabadul a gyermektől. Ezt a gondolatot azonban azonnal el is vetette, és nem azért, mert Risten elárulhatja. Nem kívánta Jaka Sculi újjászületését, de nem tudta rávenni magát, hogy elpusztítsa a benne növekvő életet.

Az első hét végére Meralda eldöntötte, hogy mi az egyetlen lehetséges megoldás, és a második hét végére összeszedte a bátorságát, hogy megvalósítsa a tervet. Tojást rendelt a szakácstól reggelire, és így várta az asztalnál Feringalt, Priscillát és Temigastot. Jobb, ha egyszerre túlesik rajta.

A szakács még meg sem jelent, a tojás szaga máris felkavarta a gyomrát. A hasához kapott.

– Meralda! – szólt aggodalmasan Feringal.

– Jól vagy, gyermekem? – kérdezte Temigast.

Meralda Priscillára pillantott, és gyanakvást látott a tekintetében.

Feljajdult és sírva fakadt. Nem volt nehéz kipréselnie magából a könnyeket.

– Nem, nem vagyok jól! – zokogta.

– Mi a baj, drágám? – rohant oda Feringal.

– Ott az úton – zihálta Meralda. – Mikor Prinkle asszonyhoz mentünk...

– Amikor megtámadtak? – segített neki Temigast.

– Az a férfi, a nagydarab – jajdult fel Meralda. – Megerőszakolt!

Feringal hátratántorodott, mint akit arcul csaptak.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte Temigast, némi habozás után. A belépő szakács elejtette a tálat döbbenetében.

– Féltem – sírt Meralda, és a férjére nézett. – Féltem, hogy meggyűlölsz.

– Soha! – erősködött Feringal, de szemlátomást velejéig megrázta a dolog, és nem is ment vissza feleségéhez.

– És most azért mondod el, mert... – Priscilla hanghordozása és Temigast fájdalmas arckifejezése elárulta a lánynak, hogy amazok mindketten tudják a választ.

– Mert attól félek, hogy teherbe estem – nyögte ki Meralda.

A vallomás és a tojásszag megrázó hatása alatt félrefordult és kiadósan hányt. Hallotta Feringal elkeseredett felkiáltását öklendezésén túl, és nagyon rosszul esett neki, hogy ilyen fájdalmat okoz férjének.

Feszült csend állt be.

Meralda, miután a rosszulléte elmúlt, félt kihúzni magát, hogy szembenézzen a többiekkel. Nem tudta, mit fognak tenni amazok, bár hallott már egy asszonyról a faluban, aki erőszak útján esett teherbe, és azt a nőt senki sem hibáztatta.

Egy vigasztaló kéz nehezedett a vállára, és felsegítette a székből. Priscilla magához ölelte Meraldát, és a fülébe súgta, hogy semmi baj.

– Mit tegyek? – motyogta Lord Feringal elszoruló torokkal.

Olyan volt a hangja, hogy Meralda úgy érezte: a férfi most helyben elűzi a kastélyból.

Temigast odalépett a lord mellé. – Ez az eset nem példa nélkül való, uram – mondta az öreg. – Még a te uradalmadban sem. – Mindenki az ispánra meredt.

– Nincs itt semmi csalás, uram – folytatta Temigast. – Csak éppen Meralda nem szólt azonnal. Ezért megbüntetheted őt, ahogy jónak látod, de azért kérlek, légy elnéző egy ijedt kislánnyal szemben.

Feringal keményen Meraldára meredt, de halványan bólintott.

– Ami a gyermeket illeti – folytatta Temigast – nyíltan be kell jelenteni, méghozzá hamarosan. Világossá kell tenni, hogy ő nem lehet a trón örököse.

– Levágom a kis fattyút, amint megszületik! – mordult fel Feringal.

Meralda feljajdult, akárcsak – legnagyobb meglepetésére – Priscilla.

– Uram – szólt Temigast. Feringal keze ökölbe szorult tehetetlen dühében. Meralda figyelte őt, és látta, hogy fenyegetőzése csak handabanda.

Temigast megcsóválta a fejét és megveregette a lord vállát.

– Jobb lesz, ha kiadod a gyermeket valahová, hogy eltűnjön a szemetek elől és az életetekből.

Feringal kérdőn meredt a feleségére.

– Nem akarom – felelte Meralda őszintén. – Egyáltalán nem akarok többet arra az éjszakára... arra a napra gondolni – fejezte be, és remélte, hogy nem válik gyanússá nyelvbotlása.

Legnagyobb meglepetésére és megkönnyebbülésére Priscilla támogatta a leginkább, ő is kísérte vissza a szobájába.

Az asszony viselkedése még akkor sem változott, amikor kettesben maradtak.

– Borzasztóan érezheted magad – vigasztalta Priscilla.

– Sajnálom, hogy nem szóltam előbb.

Priscilla megpaskolta a lány arcát. – Biztos túlságosan fájt. De nem vagy hibás. Az öcsém volt az első szerelmed, az első férfi, akinek önként adtad oda magad, és ennél többet egyetlen férj sem kívánhat.

Meralda lenyelte a bűntudatot, s azzal vigasztalta magát, hogy Feringal tulajdonképpen tényleg az első igazi szerelme, az első ember, aki őszinte érzésekkel szerette.

– Talán kitalálhatunk valamit, ha a gyermek már megszületett – szólt váratlanul Priscilla.

Meralda nem egészen értette.

– Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha valahol máshol élnék – magyarázta Priscilla. – Vagy átköltöznék egyedül a kastély egy másik szárnyára, amit berendeznék magamnak.

Meralda hunyorogni kezdett zavarában, aztán megértette.

Annyira meg volt döbbenve, hogy hirtelen visszaesett paraszti akcentusába. – Szóval magánál akarja tartani a gyereket.

– Igen, ha meg tudunk egyezni – felelte tétován Priscilla.

Meraldának fogalma sem volt, mit válaszoljon, de sejtette, hogy nem is lesz, amíg a gyermek meg nem születik. Vajon képes lesz maga mellett tudni a gyermeket? Vagy esetleg éppen hogy nem lesz képes elszakadni tőle? Nem. Nem tarthatja magánál a gyermeket, bárhogy is érez a megszületése után.

– Túl messzire tervezünk – jegyezte meg Priscilla, mintha olvasna a fiatalasszony gondolataiban. – Most arra kell gondolnunk, hogy helyesen táplálkozz. Most már a fivérem felesége vagy, és te fogod megszülni Auckney trónjának jövendő örökösét. Vigyáznod kell az egészségedre.

Meralda alig tudta elhinni ezeket a szavakat, az őszinte aggodalmat. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen sikeres lesz a terve, és ez csak erősítette bűntudatát.

A lány az elkövetkező napokban már azt hitte, hogy minden elrendeződött. Persze voltak nehéz pillanatok, mint például a hálószobában, ahol újra és újra ápolnia kellett férje sértett büszkeségét, újra és újra meg kellett győznie őt arról, hogy az erőszaktevő barbárral semmi örömet nem érzett.

Végül már azt mondta, hogy félig eszméletlen volt az események idején, és szinte nem is volt biztos benne, hogy csakugyan megtörtént, amíg nem jelentkezett a gyermek.

Aztán egy napon Meralda kénytelen volt szembesülni tervének egy előre nem látott nehézségével.

– Az útonállók nem mentek messzire – hallotta Feringal hangját, amikor csatlakozott a lordhoz és Temigasthoz a rajzszobában.

– A gazemberek már biztosan nincsenek Auckney környékén – felelte Temigast.

– Még épp elég közel lehetnek – erősködött Feringal. – Galway-nek, a kereskedőnek van egy jó varázslója, akit fel lehet fogadni.

– Még a varázslóknak is tudniuk kell, hogy mi az, amit keresnek – jegyezte meg Temigast.

– Én nem emlékszem az arcára – sietett kijelenteni Meralda.

– Fakapu Liam viszont igen – felelte Feringal a bosszúállás lehetőségének önelégültségével.

Meraldának nagyon kellett igyekeznie, hogy ne lássák rajta a rémület.

21. fejezet

Reszkessetek, útonállók!

A kis szörnyeteg kezét-lábát törve iszkolt le a meredek lejtőn, mintha maga a halál lenne a nyomában. Wulfgar felszakadt vállsebével, őrjöngő dühével talán még a halálnál is rosszabb volt.

Az ösvény egy tizenöt lábnyi mély szakadékban végződött, de a goblin szinte gondolkodás nélkül levetette magát. Ügyetlen hemperedéssel puffant a földön, aztán vérezve, de rohant tovább.

Wulfgar nem ment utána. Nem engedhette meg magának, hogy ennyire eltávolodjék a barlangbejárattól, ahol Morik még mindig harcolt. A barbár megtorpant és keresni kezdett egy nagyobbacska követ, aztán felemelte és a menekülő goblin után hajította. Nem talált, mert a goblin túl messze volt, de Wulfgar biztos lehetett abban, hogy a kis vakarcs nem jön vissza. Visszasietett a barlanghoz.

Már messziről látta, hogy a harc véget ért. Morik lihegve kuporgott egy sziklán. – Gyorsan futnak ezek a kis patkányok – zihálta.

Wulfgar bólintott és lerogyott a földre. Délelőtt kimentek a hágóhoz nézelődni. Mikor visszatértek, tucatnyi goblint találtak, akik maguknak akarták megszerezni a barlangot. Tizenketten voltak a két ember ellen – azaz nem lehetett esélyük.

Csak egy goblin halt meg: az, amelyiknek Wulfgar elkapta és megszorongatta a nyakát. A többiek szétszaladtak a szélrózsa minden irányába, és Morikék biztosak lehettek benne, hogy jó ideig egyikük sem jön vissza.

– Az erszényét megszereztem, ha a fejét nem is – mutatott fel Morik egy kis bőriszákot. Belefújt a tenyerébe, hogy szerencséje legyen (meg persze hideg is volt), és a tenyerébe öntötte az erszény tartalmát. Wulfgar is kíváncsian odahajolt.

Néhány ezüstpénz, sok réz, és három fényes kő – de nem drágakő – hullott elő.

– Szerencse, hogy nem találkoztunk kereskedővel az úton – morogta gúnyosan Wulfgar. – Mert így sokkal gazdagabb zsákmányhoz jutottunk.

Morik a földre szórta a szegényes szerzeményt. – Még van bőven aranyunk a hintóból – jegyezte meg.

– Jó hallani, hogy bevallod – hallatszott egy váratlan hang a fejük fölül. A két ember fölpillantott, és egy bő kék köntösbe öltözött férfit láttak meg a szikla tetején, kezében vastag tölgyfa bottal. – Rosszul éreztem volna magam, ha nem a megfelelő tolvajokat kapom el.

– Varázsló – morogta Morik undorral, és megfeszült. – Rühellem a varázslókat.

A köpönyeges alak felemelte botját és kántálásba fogott.

Wulfgar gyorsabban mozdult: felkapott egy jókora követ és hozzávágta a varázslóhoz, de a lövedék ártalmatlanul visszapattant. A mágus, ha észre is vette a támadást, nem adta jelét.

– Gyűlölöm a varázslókat! – rikoltotta Morik, és elvetődött. Wulfgar is indult volna, de elkésett, mert a botból kilövellő villám elkapta és a levegőbe repítette.

Wulfgar átkozódva, kezében kövekkel tápászkodott fel. – Hány találatot bírsz ki? – rikoltotta, és újabb követ dobott a varázsló felé, de elhibázta. Következő dobása eltalálta a szemlátomást remekül szórakozó varázsló karját, és úgy pattant le, mintha kősziklának ütközött volna.

– Faerúnban már mindenkinek lehet varázslója? – méltatlankodott Morik, és fedezékről fedezékre osonva próbált feljutni a sziklára. Bízott abban, hogy ésszel vagy erővel a környék bármelyik fejvadászát vagy hadurát elkerülhetik.

A varázsló viszont egészen más dolog. Ezt már volt alkalma megtanulni néhányszor, mint legutóbb is, Luskanban.

– Hány kell? – dobott újra Wulfgar, ismét sikertelenül.

– Egy! – felelte a varázsló. – Csak egyet!

– Akkor találd el! – ordította Morik Wulfgarnak, félreértve a helyzetet. A varázsló ugyanis nem a legyőzéséhez szükséges találatok számáról beszélt, hanem foglyok ejtéséről. A köntösös alak Wulfgarra mutatott. Ujjából fekete csáp kígyózott elő, és hihetetlen gyorsasággal gúzsba fonta a barbárt.

– De a másik sem ússza meg! – kiáltotta a mágus, csak úgy általánosságban. Ökölbe szorította a kezét, gyűrűje felszikrázott, majd a bottal a kőre csapott. Vakító fény villant, füst keletkezett, s Wulfgar meg a mágus hatalmas dördülés közepette eltűntek.

– Varázslók – morogta megvetően Morik, aztán a szikla, amin mászott, hangos robajjal leszakadt.

A kastély fogadótermében volt. A kérlelhetetlen fekete csáp makacsul tartotta mágikus szorításában, s próbálta lefogni a barbár hatalmas karjait. Wulfgar ütötte, de a csáp rugalmas volt, épp csak meghajolt a csapások alatt, és elnyelte azok erejét. A barbár elszakítani is próbálta, de ilyenkor a csáp összeszorította a lábát és felbuktatta. Wulfgar hiába küszködött: elkapták.

A barbár a karjával védte a nyakát, és amikor megbizonyosodott róla, hogy a csáp nem árthat neki, alaposabban szemügyre vette környezetét. Ott állt a varázsló, mellette két szék, az egyikben egy húszas éveinek közepén járó fiatalember, a másikban egy fiatalabb, gyönyörű lány – akit Wulfgar nagyon is jól ismert.

Mellettük egy öregebb ember állt, oldalt pedig egy negyven év körüli, testes asszony. Wulfgar számos felfegyverzett, komor katonát is látott a teremben.

– Ahogy megígértem – hajolt meg a varázsló a fiatal férfi előtt. – Most pedig, ha megengeded, térjünk rá a fizetségem témájára.

– Az arany ott vár a lakosztályodban – felelte a férfi. – Sosem kételkedtem benned. Pártfogód, Galway nagy elismeréssel ajánlott.

A varázsló újra meghajolt. – Szükséged van még a szolgálataimra? – kérdezte.

– Mennyi ideig tart ki? – mutatott a fiatalember a Wulfgart szorongató csápokra.

– Sokáig – felelte a varázsló. – Elég ideig ahhoz, hogy kikérdezd és elítéld, aztán levitesd a tömlöcbe és kivégeztesd.

– Akkor elmehetsz. Velünk tartasz ma este vacsorára?

– Sajnos sürgős dolgom van a Vendégtoronyban – felelte a mágus. – Örültem a találkozásnak, Lord Feringal. – Ismét meghajolt, kiment a teremből, kissé kuncogva a gúzsba kötött barbár láttán.

Mindenki legnagyobb meglepetésére a barbár felhördült, két kézre markolta a csápot és elszakította. Alighogy sikerült visszanyerni az egyensúlyát, máris tucatnyi katona vetette rá magát, és páncélos ökleikkel, husángokkal ütni kezdték.

Még mindig a csáppal küzdve Wulfgarnak sikerült kiszabadítnia a kezét egyetlen ütésre, és el is repített egy katonát, egy másiknak pedig a nyakát kapta el és a padlóra lökte. Ezután elmerült az ütlegek áradatában. A varázsló megszüntette a csápot, és a barbár kezét nehéz láncokkal kötözték hátra.

– Ha csak ketten lennénk, varázsló, lenne még valami a tarsolyodban, amivel meg tudnál állítani? – vicsorogta a makacs barbár.

– Már odakint a hegyekben megölhettelek volna – rivallt rá a mágus, aki alaposan zavarba jött mágiája kudarca miatt.

Wulfgar köpött egyet, és épp arcon találta fogságba ejtőjét.

– Hányat akarsz? – kérdezte.

A feldühödött varázsló táncoltatni kezdte az ujjait, de mielőtt bármit is tehetett volna, Wulfgar áttört a katonák gyűrűjén, és válla egy csapásával messzire repítette a varázstudót.

Szinte azonnal újra lefogták, de a varázsló így is viharverten tápászkodott fel és sántikált ki a teremből.

– Figyelemreméltó bemutató – jegyezte meg Feringal gúnyosan. – Tapsoljak, mielőtt kiheréltetnélek?

Ez már felkeltette Wulfgar érdeklődését. Válaszolni akart, de az egyik őr megráncigálta, hogy maradjon csendben.

Feringal a mellette ülő fiatal nőre pillantott. – Ez az a férfi? – kérdezte fojtott dühvel.

Wulfgar a lányra meredt, a lányra, akit megvédett Moriktól, akit egyetlen karcolás nélkül szabadon engedett. Látott valamit a mélyzöld tekintetben, amit nem egészen értett. Talán keserűség? Mert harag biztosan nem.

– Nem... nem hiszem – mondta a lány, és elfordította a tekintetét.

Feringal szeme tágra nyílt. Az öregebb férfinak és az idősebb nőnek tátva maradt a szája.

– Nézd csak meg még egyszer, Meralda – parancsolta Feringal élesen. – Ő az?

Nem kapott választ, és Wulfgar jól látta a fájdalmat a lány szemében.

– Felelj! – követelte Auckney ura.

– Nem! – kiáltotta a lány, és nem nézett senki szemébe.

– Hozzátok ide Liamot – rikoltotta Lord Feringal. Wulfgar mögül elsietett az egyik katona, és hamarosan az öreg gnómmal tért vissza.

– Igen, ő az – nézett Wulfgar szemébe Liam. – Azt hitted, nem ismerlek fel? – kérdezte. – Alaposan elláttátok a bajomat a kis patkány cimboráddal. Felismerlek, tolvaj kutya, mert láttalak, mielőtt leütöttél volna! – Lord Feringalhoz fordult. – Ő az.

Feringal hosszan a feleségére nézett. – Biztos vagy benne? – kérdezte Liamot, de a szeme végig Meraldán volt.

– Engem nem győztek le sokszor, uram – felelte Liam. – Egész Auckney legjobb harcosának tartottál, ezért is bíztad rám az asszonyodat. Én cserben hagytalak, és ezt nem veszem könnyen. Ő az, ha mondom, és sokért nem adnám, ha szemtől szemben kiállhatnék vele.

Visszafordult és farkasszemet nézett Wulfgarral. A barbár állta a pillantását, és bár semmi kétsége nem volt afelől, hogy egyetlen mozdulattal kettéroppanthatja a gnómot, nem szólt semmit. Nem kerülte el a figyelmét, hogy kárt okozott a kis gnómnak.

– Fel tudsz valamit hozni a mentségedre? – kérdezte Lord Feringal a barbárt. Mielőtt Wulfgar válaszolhatott volna, a fiatal lord felpattant, félretolta Liamot, és odaállt a fogoly elé.

– Van egy tömlöcöm a számodra – suttogta keményen. – Jó sötét hely, tele a régebbi lakók hulladékával és csontjaival. Tele patkányokkal és mérges pókokkal. Ott fogsz elrothadni, amíg el nem jön az idő, hogy szörnyű kínok közt elpusztulj.

Wulfgar már jól ismerte ezt a helyzetet: csak sóhajtott egyet. Azonnal elhurcolták.

A terem sarkában Temigast figyelmesen követte az eseményeket, tekintete hol Wulfgarra, hol Meraldára vándorolt. Látta, hogy Priscilla is feszülten figyel.

Látta a rosszindulatot is a nő arcán, amikor az asszony Meraldát nézte. A lady azt hiszi, hogy Meralda élvezte az aktust a barbárral, gondolta az ispán. Úgy véli, hogy valójában nem is volt erőszak.

A barbár hatalmas termetét látva Temigast nem igazán tudta elfogadni ezt a véleményt.

A cella beteljesítette Feringal minden ígéretét: nyomorúságos, sötét és nedves hely volt, tele a halál fojtó bűzével. Wulfgar az orráig sem látott. Ide-oda botorkált a mocsokban-sárban, éles csontdarabokat tolt félre, abban a hiábavaló reményben, hogy talál egy darab száraz földet, ahová leülhet. Eközben állandóan pókok és más kúszó-mászó élőlények akadtak bele, melyek a friss falat reményében özönlöttek elő.

Sokak számára ez a tömlöc rosszabb lett volna, mint a luskani, az üresség és magány miatt, Wulfgar azonban nem félt sem a patkányoktól, sem a pókoktól. A félelmei ennél sokkal mélyebbek voltak. Itt a sötétben valahogy könnyebbnek érezte védekezni ellenük.

Elmúlt a nap. Másnap a barbár fáklyafényre ébredt, és arra a hangra, ahogy a börtönőr becsúsztat egy tányér rothadt ételt az ajtó nyílásán. Wulfgar enni kezdett, de aztán ki is köpte a falatot, és arra gondolt, hogy jobban jár, ha megfog és megnyúz egy patkányt.

A következő nap vad érzelmi háborgást hozott a barbárnak.

Leginkább dühös volt az egész világra. Talán megérdemli a büntetést az útonálló-életért – ezt el is fogadta –, de a megtorlás mértéke kicsit túlzott azok után, amit a hintóval tett.

Wulfgar önmagára is haragudott. Talán Moriknak volt igaza. Talán neki nincs gyomra ehhez az élethez. Egy igazi útonálló otthagyta volna a gnómot meghalni, vagy gyorsan végzett volna vele. Egy igazi útonálló kedvét töltötte volna a lánnyal, aztán rabszolgaként magával hurcolta vagy eladta volna.

Wulfgar hangosan felnevetett. Igen, Moriknak volt igaza.

Neki ehhez nincs tehetsége. Most pedig itt van, nyomorultak nyomorultja, a társadalom szemete, egy ostoba, aki még útonállónak sem jó.

A következő órát lélekben nem a cellájában töltötte, hanem a Világ Hátán, a régi és új élete közti vízválasztón, mely jól megtestesítette a benne élő szellemi korlátokat is, a falat, amelyet Errtu fájdalmas emlékei ellen emelt.

Lélekben még mindig ott volt, a hegység tetején, és nézte a Jeges Szelek Völgyét, egykori életét, aztán dél felé fordult, mostani nyomorúságos léte felé. Lehunyta a szemét, bár amúgy sem látott volna sokat a sötétben. Nem vett tudomást az alkalmatlankodó rovarokról, csúszómászókról. Figyelmetlensége jutalmául számos fájdalmas pókcsípés érte.

Valamivel később zaj zökkentette ki álmodozásaiból. Mikor kinyitotta a szemét, táncoló fáklyafényt látott a folyosón.

– Él még? – hallatszott egy idősebb férfihang.

Wulfgar a térdére támaszkodott és az ajtóhoz kúszott.

Szeme pislogva alkalmazkodott a fényhez. Néhány pillanat múlva felismerte a hang tulajdonosában a fogadóterembéli öreget, aki megjelenésében erősen emlékeztette a luskani Jharkheld magiszterre.

Wulfgar kierőltette az egyik kezét a rácsok között. – Égesd csak meg a fáklyáddal – mondta. – Éld csak ki perverz örömeidet, ha egyszer itt az alkalom.

– Gondolom, dühös vagy, hogy elkaptak – szólt a Temigast nevű öreg.

– Másodszor zárnak be ok nélkül – felelte Wulfgar.

– Hát nem minden rab úgy gondolja, hogy jogtalanul zárják be? – kérdezte az ispán.

– A nő azt mondta, hogy nem én voltam.

– Az a nő sokat szenvedett – ellenkezett Temigast. – Talán nem képes szembenézni az igazsággal.

– Vagy talán igazat mondott.

– Nem – csóválta a fejét Temigast. – Liam tisztán emlékezett rád, és ő nem téved. – Wulfgar szortyintott. – Tagadod talán, hogy te vagy az a rabló, aki felborította a hintót? – kérdezte Temigast.

Wulfgar rezzenetlenül meredt rá, de arckifejezése elárulta, hogy nem tagadja a vádat.

– Ez már önmagában a kezedbe kerülhetne, és annyi évi börtönbe, amennyit csak Lord Feringal akar – mondta Temigast. – Vagy éppen az életedbe.

– A kocsisotok, Liam, megsebesült – mordult fel Wulfgar. – Véletlenül. Hagyhattam volna meghalni az úton. A lánynak sem esett semmi baja.

– Akkor ő miért mond mást? – kérdezte nyugodtan Temigast.

– Más mondana? – kérdezte Wulfgar. Félrebillentette a fejét.

Kezdte érteni a dolgot, kezdte kapizsgálni, miért volt annyira feldúlt a fiatal lord. Először azt hitte, hogy pusztán sértett büszkeségről van szó, hisz a fiatalember nem tudta megvédeni a feleségét, de most, visszatekintve Wulfgar kezdte gyanítani, hogy itt valami többről volt szó, valami állati dühről. Eszébe jutottak Lord Feringal első szavai is, a kiheréléssel kapcsolatban.

– Remélem, hogy Lord Feringal a lehető legkínosabb halált választotta neked, barbár – jegyezte meg Temigast. – El sem tudod képzelni, milyen fájdalmat okoztál neki és Lady Meraldának, Auckney egész népének. Nyomorult féreg vagy, és igazságos lesz a halálod, akár nyilvános kivégzés révén, akár itt, egyedül, a mocsokban.

– Csak azért jöttél le ide, hogy ezt elmondd? – érdeklődött gúnyosan Wulfgar. Temigast megbökte a kezét az égő fáklyával, arra kényszerítve a barbárt, hogy visszahúzza a karját.

Az öreg ezután megfordult és elviharzott. Wulfgar egyedül maradt a sötétben, és a korábbinál is különösebb gondolatok cikáztak a fejében.

Dühös kirohanása és őszinte haragja ellenére Temigast nem cél nélkül jött. Meralda különös fogadótermi viselkedése miatt akarta látni a barbárt, hogy megtudja az igazságot.

Az igazság azonban egyre homályosabb lett. Miért nem azonosította Wulfgart Meralda, ha egyszer felismerte? Eléggé feltűnő és jellegzetes alak a barbár hétlábnyi termetével és roppant vállaival.

Temigast tudta, hogy Priscilla téved, ha azt hiszi, hogy Meralda élvezte az erőszakot. – Nevetséges – mormolta az ispán félhangon. – Teljesen nevetséges.

– Vajon Meralda védené a megerőszakolóját? – folytatta magában.

A válasz hirtelen éppoly világossá vált előtte, mint a szikláról lebukó bolond fiú képe.

22. fejezet

A jó Lord Brandeburg

– Gyűlölöm a varázslókat – motyogta Morik, miközben kikászálódott a romok alól. Tucatnyi vágás, horzsolás éktelenítette. – Ez nem tisztességes küzdelem. Meg kell tanulnom ezt a varázslás-dolgot!

A Csavargó sokáig kutatott a környéken, de Wulfgart persze sehol sem lelte. Különösnek találta a varázsló azon döntését, hogy éppen a barbárt viszi magával. Nyilván őt gondolta veszedelmesebb ellenfélnek kettejük közül, vagy talán a vezérnek. Pedig ő, Morik volt az, és nem Wulfgar, aki merényletet akart elkövetni a hintós hölgy erényei ellen. Wulfgar ragaszkodott hozzá, hogy engedjék el a lányt, és az megmenthesse még a sebesült kocsist is. A varázsló szemlátomást nem volt eléggé jól tájékozott.

Most mit tegyen? Visszament a barlanghoz és összeszedte úti holmiját. Nem akart itt maradni egyedül, Wulfgar nélkül, a közelben a dühös goblinokkal. De merre menjen?

Némi töprengés után a döntés kézenfekvőnek tűnt – vissza Luskanba. Morik mindig is sejtette, hogy vissza fog térni a jól ismert utcákra. Új személyazonosságot szerez a hatóságok felé, de azok számára, akiknek a szövetségét reméli, ugyanaz marad. Eddig Wulfgar volt tervei akadálya. A Csavargó nem mehetett vissza Luskanba hóna alatt a hatalmas barbárral úgy, hogy elkerülje a feltűnést.

Másfelől viszont ott volt a sötételfek nem elhanyagolható problémája.

De még ez a probléma sem tarthatta vissza, hisz mindent megtett, hogy Wulfgar mellett maradjon, az utasításnak megfelelően. Most a barbár eltűnt, így szabaddá vált az út. Morik elindult, hogy maga mögött hagyja a hegységet, és visszatérjen abba a világba, amit oly jól ismer.

De valami nagyon különös történt a tájékozódásával. Azon kapta magát, hogy minden, dél felé tett lépésre két másik jut nyugatra. Ez nem a varázsló műve volt, hanem a saját lelkiismerete, ami állandóan emlékeztette arra, hogy a Foglyok Karneválján Wulfgar hogyan kérte meg Deudermontot, hogy neki, Moriknak is kegyelmezzen meg. Nyomorúságos életében először kötötte valakihez igazi barátság. Hamarosan már merész terveket szövögetve rótta az országutat.

Egy hegy oldalában táborozott aznap éjjel, és körben álló szekerek között fellobbanó tábortüzet pillantott meg. Nem járt messze az északi hágótól. A szekerek nyilván Tízvárosból jöttek és dél felé haladtak, tehát várhatóan elkerülték a kis nyugati, tengerparti birodalmat. A kereskedők nyilván még csak nem is hallottak a helyről.

– Üdv! – kiáltotta oda nem sokkal később az egyik őrszemnek.

– Megállj! – kiáltotta vissza a katona. A többiek mozgolódni kezdtek mögötte.

– Nem vagyok ellenség – mondta Morik. – Kalandozó vagyok, elszakadtam a társaimtól, és kicsit meg is sebesültem, de inkább dühös vagyok.

Rövid eszmecsere után, melyet Morik nem hallhatott, egy másik hang bejelentette, hogy közelebb mehet, de tucatnyi íjász céloz a szívére, és jobban teszi, ha felmutatja üres tenyereit.

Morik, mivel nem akart harcot, engedelmeskedett, és a fegyveres emberek sorfala közt a tűzhöz lépett, ahol két középkorú kereskedő üldögélt. Az egyik nagydarab, medveforma alak, a másik vékonyabb, de szintén szívós.

– Lord Brandeburg vagyok Vízmélyéről – kezdte Morik. – Visszatérőben Tízvárosba, a Maer Dualdonhoz, ahol kipróbálom a csontfejű pisztráng halászatát. Biztosan nagyon szép sport.

– Nagy utat tettél meg a senkiföldjén, Lord Brandeburg – felelte a nagydarab kereskedő.

– Az évnek ilyen kései szakában, a Maer Dualdonhoz – tódította a másik gyanakvón.

– Pedig oda tartok, ha megtalálom elkóborolt barátaimat – nevetett Morik. – Nem találkoztatok velük véletlenül? Egy törpével, akinek Harcpöröly Bruenor a neve, aztán a lányával, Catti-brie-vel, kinek szépsége a napét is elhomályosítja, egy meglehetősen kövér félszerzettel, és... – Morik tétovázott, és hirtelen idegesnek tűnt, de a kereskedők arcán felvillanó mosoly épp az volt, amire számított.

– És egy sötételffel – fejezte be helyette a nagydarab. – Mondd csak ki nyíltan Drizzt Do'Urden nevét, Lord Brandeburg. Őt mindenki jól ismeri, és nem ellensége egyetlen kereskedőnek sem, aki áthalad a völgyön.

Morik színlelt megkönnyebbüléssel sóhajtott, és magában hálát rebegett Wulfgarnak, amiért ennyi mindent elmondott régi barátairól ivászataik alkalmával az elmúlt napokban.

– Örülök, hogy találkoztunk – folytatta a kalmár. – Én Petters vagyok, a társam pedig Goodman Dawinkle – Petters egy mozdulatára az őrök letették fegyvereiket, és a kereskedők leültették Morikot, aztán egy gulyással teli csajkát nyomtak a kezébe.

– Szóval visszamész a Jeges Szelek Völgyébe? – kérdezte Dawinkle. – Hogy vesztetted el a csapatodat? Remélem, nincs semmi baj.

– Inkább csak játék volt – nevetett Morik. – Délen csatlakoztam hozzájuk, és tudatlanságomban egy kicsit túl messzire merészkedtem Catti-brie-nél. – A kereskedők összevonták a szemöldöküket.

– De semmi komoly – sietett hozzátenni Morik. – Nem tudtam, hogy már másé a szíve, egy távollévő baráté, és azt sem tudtam, hogy az a morgós Bruenor az apja. Én csak a társadalmi érintkezést szerettem volna egy kicsit kiszélesíteni, de attól tartok, hogy Bruenornak már ennyi is elég volt.

A kereskedők most nevettek. Sokat hallottak már a mogorva és kotlóstermészetű Harcpöröly Bruenorról, mint a Völgy legfőbb ismerőjéről.

– Elhencegtem nyomolvasói és erdőjárói képességeimmel – folytatta Morik –, ezért Bruenor elhatározta, hogy próbára tesz. Elvitték a lovamat, a szép ruháimat, és eltűntek az útról – olyan jól, Drizzt vezetésével, hogy aki nem ismeri a sötételf képességeit, azt hihette volna: mágia van a dologban. – A kereskedők kitűnően szórakoztak.

– Így hát most meg kell találnom őket, de persze tudom, hogy valahol a völgynél járnak – kuncogott. – Biztosan jót fognak nevetni, amikor megérkezem gyalog, lerongyolódva.

– Úgy festesz, mint aki harcba keveredett – jegyezte meg Dawinkle.

– Csak néhány goblin és egy ogre, semmi komoly – felelte könnyedén Morik. A két férfi felvonta a szemöldökét, de nem kételkedésükben – hogy is kételkedtek volna valakiben, aki ilyen nagyszerű társakkal jár? Morik olyan bájjal és ügyességgel szőtte a történet fonalát, hogy a kiinduló feltevésben már senki sem kételkedett.

– Töltsd velünk ezt az éjszakát, jó uram – ajánlotta fel Petters. – És még annyit, amennyit csak kívánsz. De mi sajnos Luskanba tartunk, épp az ellenkező irányba.

– Megköszönök egy ágyat erre az éjszakára – felelte Morik. – És talán... – Nem fejezte be a mondatot, és mutatóujját a szájához emelve elgondolkodó arcot vágott.

Pettersék előredőltek, úgy várták, mi lesz.

– Nem tudjátok véletlenül, hol vásárolhatnék lovat, egy jó hátaslovat? – kérdezte Morik. – És talán egy jó ruhát is. A barátaim a nehezebbik utat választották, így még mindig utolérhetem őket Tízvárosnál. Micsoda arcot vágnának, ha meglátnának lóháton, teljes pompában!

Az emberek nevettek.

– Nos, nálunk van mindkettő, ló is és ruha is – veregette vállon Petters Morikot, aki felszisszent a sebeire mért baráti ütéstől. – És nagyon kedvező árat ajánlunk Lord Brandeburgnak!

Eszegettek, mesélgettek, nevettek. Mire elvált a csoporttól, Morik megszerezte a legjobb lovukat, egy öltözet finom ruhát aranybrokátos, kétféle zöldben játszó anyagból, és mindezt szinte fillérekért, a töredékéért annak, amennyiért Luskan bármelyik boltjában megvehette volna.

Az éjszakát velük töltötte, de a hajnal első fényénél elindult észak felé, ajkán vidám kalandozó-dallal. Mikor a karaván látótávolságon kívülre ért, Morik nyugatnak fordult és vágtatni kezdett, hogy legyen ideje még jobban elváltoztatni a külsejét, mire ő, a vízmélyei Lord Brandeburg a kicsiny birodalomba ér.

Remélte, hogy a varázsló nem lesz ott. Gyűlölte a varázslókat.

Errtu megtalálta. Ott, a tömlöc sötétjében Wulfgar nem menekülhetett a kísértő emlékek elől, a lelki kínok elől, melyeket szinte bevéstek legmélyebb valójába Errtunak és csatlósainak karmai.

A démon újra rátalált és nem eresztette. Csábító démonokkal akarta megkísérteni és elveszejteni, ivadékaival együtt.

Megint oly elevenen látott mindent, az előtte álló démont, s a kisdedet – az ő gyermekét – Errtu karjaiban. Elrettentette a gondolat, hogy ilyen teremtményt nemzett, egy alu-démont, de emlékezett arra is, hogy magáénak ismerte fel azt a gyermeket, azt a – talán ártatlan – kis lényt.

Errtu hatalmasra nyitotta nyáladzó pofáját, kimutatva ocsmány agyarait. A fogai egyre közelebb kerültek a gyermek fejéhez, ami teljesen belefért volna tátott szájába...

Wulfgar a démoni asszonyujjak érintését érezte a testén, és hirtelen felriadt. Kiabált és hányta-vetette magát. Sok pókot agyonnyomott, de még több csípte meg. A barbár feltápászkodott és futásnak eredt a vaksötétben, amíg bele nem ütközött a szilárd cellaajtóba.

Zokogva visszaroskadt a mocskos padlóra, arcát a kezébe temette, tele tehetetlen dühvel. Aztán rájött, hogy mi riasztotta fel rémálmaiból, mert lépéseket hallott a folyosóról.

Mikor felpillantott, közelgő fáklyafényt pillantott meg.

A barbár hátrébb húzódott és felállt. Próbálta összeszedni maradék méltóságát. Eszébe jutott, hogy a halálraítélteknek sokszor engedélyeznek egy utolsó kívánságot. Ő egy üveg erős italt fog kérni, tüzes pálinkát, ami még egyszer utoljára kiégeti agyából a borzalmas emlékeket.

A fény a cella elé érkezett, és Lord Feringal arca jelent meg a rácson túl. – Készen állsz arra, hogy beismerd bűneidet, te kutya? – kérdezte.

Wulfgar hosszan meredt a lordra.

– Hát jó – folytatta Feringal. – Hűséges kocsisom felismert, tehát a törvény szerint elég, ha közlöm veled a vádat és a büntetést.

Továbbra sem kapott választ.

– Az úti rablásért levágjuk a kezeidet – folytatta tárgyilagosan Feringal. – Egyenként és lassan. És a legsúlyosabb bűnödért... – Itt tétovázni kezdett, és Wulfgar úgy látta, hogy a lord arcát hirtelen fájdalom önti el.

– Uram – nógatta az öreg Temigast hátulról.

– A legsúlyosabb bűnödért – kezdte újra Feringal, megerősítve magát –, Lady Meralda megbecstelenítéséért pedig nyilvánosan kasztráltatunk, majd egy napra kiköttetünk közszemlére. Azután máglyán égsz el, te kutya.

A barbár arcán hitetlenkedő fintor jelent meg a második bűn említésekor. Hiszen éppen hogy megmentette a lányt ettől a sorstól! Szeretett volna Lord Feringal arcába ordítani, kitépni az ajtót a sarkaiból. Ezt akarta tenni, mégsem tett semmit, csak ült csendesen, és elfogadta az igazságtalanságot.

Vagy talán nem is igazságtalanság?, tűnődött. Vajon nem érdemli meg ezt a sorsot? Egyáltalán számít ez valamit?

Ez az, gondolta Wulfgar. Egyáltalán nem számít. Ölesse csak meg Lord Feringal, és legyenek túl rajta, mindenkinek jobb így. A lány hamisan vádolta meg, nem tudni, miért, de... nem is számít.

– Nincs semmi mondanivalód? – kérdezte Feringal.

– Lehet egy utolsó kívánságom?

A fiatal lord megremegett az abszurd kérésre. – Semmit sem kapsz! – rikoltotta. – Csak egy éhes és nyomorult éjszakát, hogy elgondolkozz szörnyű sorsodon.

– Uram – próbálta lecsillapítani Temigast. – Őrség, kísérjétek vissza Lord Feringalt a lakosztályába. – A fiatalember még egy utolsó, gyilkos pillantást vetett foglyára, aztán hagyta magát elvezetni.

Temigast viszont maradt. Fogta az egyik fáklyát, és elküldte az őröket. Sokáig állt a cella ajtajánál, és Wulfgart figyelte.

– Menj el, öreg – mondta végül a barbár.

– Nem tagadtad a második vádat – szólt elgondolkozva Temigast. – Pedig nekem azt mondtad, ártatlan vagy.

Wulfgar vállat vont, de nem szólt semmit és nem nézett az ispán szemébe. – Mi értelme lenne ismételni magamat? Már úgyis elítéltetek.

– Nem tagadtad az erőszakot – ismételte Temigast.

Wulfgar arca felemelkedett, és tekintete egybeforrt az ispánéval. – De te sem szóltál az érdekemben.

Temigast úgy nézett rá, mint akit arcul csaptak. – Nem is fogok.

– Inkább hagysz meghalni egy ártatlan embert.

Az öreg zajosan szortyintott. – Ártatlan? Tolvaj kutya vagy és én nem fogok semmit sem tenni Lady Meralda vagy Lord Feringal ellen, a te nyomorult érdekedben.

A barbár kacagott az egész ügy nevetségességén.

– De van egy ajánlatom – folytatta Temigast. – Egyetlen szót se mondj Lady Meralda ellen, és én gondoskodni fogok róla, hogy gyors legyen a halálod. Ez a legtöbb, amit tehetek.

Wulfgar abbahagyta a nevetést, és a különös emberre meredt.

– Máskülönben – folytatta az ispán – ígérem, hogy legalább egy napig elhúzom a kínjaidat, hogy ezerszer és ezerszer kelljen a halál megváltásáért könyörögnöd.

– Kínok? – ismételte Wulfgar szórakozottan. – Ugyan mit tudsz te az igazi kínról, öreg?

– Majd meglátjuk – mordult fel Temigast, és elviharzott, magára hagyva Wulfgart a sötétben... amíg Errtu vissza nem tért, ahogy mindig.

Morik lóhalálában nyargalt, amíg csak hátasa bírta. Keresztezte ugyanazt az utat, amin annak idején a hintóval találkoztak.

Késő délután érkezett meg Auckney-ba, bámuló parasztok pillantásaitól kísérve. – Mondd meg urad nevét, jóember – szólított meg egy jobbágyot, aranypénzzel hangsúlyozva kérdését.

– Lord Feringal Auck – vágta rá a kérdezett. – Ott lakik, ni, abban a kastélyban az új asszonyával – mutatott koszos ujjaival a vár felé.

– Köszönöm! – biccentett Morik, aztán odadobott még néhány ezüstöt, és megsarkantyúzta lovát a kastély felé vezető úton. A bejáróhíd le volt eresztve, s csak néhány unott kinézetű katona vigyázta.

– Lord Brandeburg vagyok, Vízmélyéről – állította meg lovát a katonák előtt. – Kérlek, jelentsetek be uratoknak, mert hosszú út áll mögöttem, és még hosszabb vár rám.

Ezzel Morik leszállt a lováról, leporolta finom nadrágját, aztán előhúzta vékony kardját. Megtörölgette a pengét, majd néhány briliáns vívómozdulat bemutatása után újra eltette. Látta, hogy elérte a kívánt hatást, mert az egyik katona berohant a kastély udvarára, a másik pedig gondjaiba vette a fáradt lovat.

Alig néhány perc múltán Morik, azaz Lord Brandeburg már Lord Feringal előtt állt a kastély fogadótermében. Mélyen meghajolt és utazóként mutatkozott be, aki elveszítette társait egy óriás-bandával vívott harcban, a Világ Háta hegységben. Látta Feringal szemén, hogy ez az isten háta mögötti kiskirály büszke, amiért a távoli Vízmélye egy fényes uraságát láthatja vendégül, és hajlandó az óvatosságról is megfeledkezni, csak hogy jó benyomást tegyen.

– Azt hiszem, egy-két társam megmenekült – fejezte be Morik a meséjét. – Az óriások közül egyikről sem lehet elmondani ugyanezt.

– Milyen messze innen történt mindez? – érdeklődött Lord Feringal. Némiképp szórakozottnak tűnt, de a történet megriasztotta.

– Sok mérföldnyire, jó uram – felelte Morik. – A te királyságodat nem fenyegeti. És az óriások mind egy szálig elpusztultak. – Körülnézett és elmosolyodott. – Kár lenne, ha efféle szörnyetegek dúlnák fel ezt a gyönyörű, békés helyet.

Feringal bekapta a csalit. – Nem annyira békés – mordult fel összeszorított foggal.

– Veszély, itt? – kérdezte Morik hitetlenkedve. – Talán kalózok? – Meglepetést tettetett, és a trónszék mellett álló vén ispánra pillantott. Az öreg rosszallóan csóválta a fejét, amiből tudta, hogy jobb lesz nem belemélyedni ebbe a témába, de hát éppen erre volt kíváncsi.

– Útonállók – vicsorogta Lord Feringal.

Morik már majdnem válaszolt, de aztán tartotta a száját, és a lélegzetét is, amikor egy igencsak ismerős nő lépett be a terembe.

– A feleségem – mutatta be őt Feringal, de máshol járt az esze. – Lady Meralda Auck.

Morik mélyen meghajolt, megfogta és ajkához emelte a nő kezét, miközben mélyen a szemébe nézett. Legnagyobb megkönnyebbülésére – és álruhája dicséretére – szikráját sem látta a felismerésnek.

– Csodálatos asszony – jelentette ki Morik. – Irigyellek, lordom.

Ez némi mosolyt csalt Feringal arcára, de aztán a férfi hamar elkomorodott. – A feleségem hintóját is megtámadták ezek az útonállók.

Morik döbbenetet színlelt. – Én felkutatom őket, Lord Feringal – fogadkozott. – Megtalálom és levágom őket. Vagy éppen elhozom neked, ha gondolod.

Lord Feringal leintette. – Nekem csak az egyik kell – mondta. – A másikat betemette egy sziklaomlás.

Morik kissé megborzongott. – Méltó végzet – felelte.

– De még méltóbb az, amit az elfogott barbárnak tartogatok – szólt Feringal komoran. – Biztosíthatlak, hogy a legszörnyűbb halál lesz. Te is a tanúja lehetsz, ha itt maradsz Auckney-ban éjszakára.

– Természetesen maradok – vágta rá Morik. – Mit terveltél ki annak a féregnek?

– Először is kasztráltatom – kezdte Lord Feringal. – Aztán két nap múlva meghal.

Morik gondolkodni látszott. – Azt mondtad, barbár?

– Igen, egy hatalmas északi – felelte Feringal.

– Erős?

– Sosem láttam még ilyen erős embert – mondta a lord. – Egy nagy hatalmú varázsló kellett a kézrekerítéséhez, és még ő is kudarcot vallott volna, ha a katonáim nincsenek ott és nem fogják le.

Morik majdnem csuklott egyet a varázsló említésére, de végül megőrizte nyugalmát.

– Egy útonállót megölni helyénvaló – szólt a Csavargó. – De talán jobb lenne másképp csinálni. – Egy kicsit várt és figyelte Lord Feringal reakcióját.

– Én megvenném azt az embert – folytatta. – Biztosíthatlak, hogy nem vagyok szegény, és jó hasznát venném egy erős rabszolgának az úton, amíg eltűnt társaimat keresem.

– Szó sem lehet róla – felelte Feringal, kissé élesen.

– De hátha ismeri a környéket... – kezdett érvelni Morik.

– Szörnyű halált fog halni azért, mert bántotta a feleségemet – szakította félbe Lord Feringal.

– Hogyne, lordom – helyeselt Morik. – A ladyt nyilván nagyon megviselte az eset.

– Teherbe esett tőle! – ordított fel Feringal, és olyan erővel szorította meg a széke karfáját, hogy elfehéredtek az ujjai.

– De uram! – szólt közbe az. öregember a meggondolatlan közlés hallatán, Meraldának pedig elakadt a lélegzete. Morik örült, hogy a többiek döbbenete eltereli a figyelmet a sajátjáról.

Lord Feringal gyorsan lecsillapodott. Hátradőlt a székében és motyogva elnézést kért feleségétől.

– Kérlek, bocsáss meg, Lord Brandeburg. Kissé elragadtattam magam, de talán meg tudsz érteni.

– Majd én kiherélem neked azt a kutyát – rántott kardot Morik. – Biztosíthatlak, hogy értek az ilyesmihez.

Ez kissé feloldotta a feszültséget a teremben. Még Lord Feringal is elmosolyodott kissé. – Majd mi elintézzük a kellemetlen dolgokat – felelte. – De örömmel venném a társaságod az ítélet végrehajtásánál. Lennél a vendégünk az elkövetkező két napra?

– Állok szolgálatodra, lordom – hajolt meg mélyen Morik.

A vendéget nemsokára elkísérték egy fogadóba, a kastély hídjának másik oldalán. Morik nem örült túlságosan annak, hogy Lord Feringal a kastély falain kívül szállásolja el látogatóit. Így még nehezebb lesz Wulfgar közelébe férkőznie. A kísérőitől azonban megtudta, hogy a barbárt a kastély alatti pincebörtönben tartják fogva.

Morik tudta, hogy el kell jutnia a barátjához, mégpedig gyorsan, mert a barbár elleni hamis vádak alapján Lord Feringal biztosan szörnyű módon áll bosszút rajta. A bátor szöktetés sosem szerepelt Morik tervei között. Sok tolvajt adtak már el kalandozó uraságoknak, és eddig Morik is azt remélte, hogy Lord Feringal hajlandó lesz megválni foglyától egy szép summa ellenében – a saját aranyaiért, méghozzá –, de az erőszaktevőkre, főként azokra, akik nemesasszonyokat bántalmaztak, csakis egyetlen sors várhatott.

Morik kinézett apró szobája ablakán Auck kastélyára és a tengerre. Valahogy be kell jutnia Wulfgarhoz, de félt tőle, hogy egyedül fog majd visszatérni Luskanba.

23. fejezet

A második igazságszolgáltatás

– Itt az utolsó vacsorád, te kutya – mondta a kettő közül az egyik őr Wulfgar cellája előtt. Beleköpött az ételbe, aztán becsúsztatta a nyíláson.

Wulfgar nem törődött velük, és nem nyúlt az ételért. Csodával határos módon megmenekült a halálos ítélettől Luskanban, csak hogy most itt, valami névtelen kis királyságban végezzék ki. Hirtelen felderengett előtte, hogy talán rászolgált erre. A nőt ugyan nem bántotta, de mindaz, amit az elmúlt hónapokban tett, amióta elhagyta Drizztéket – amióta megütötte Catti-brie-t –, nem olyan emberre vallott, aki nem érdemli meg ezt a sorsot. Vajon Drizzt-tel nem öltek meg szörnyeket ugyanilyen bűnökért? Nem mentek fel a Világ Hátára egy útonálló óriásbanda után, akik kereskedők kifosztását tervezték? Miféle irgalmat mutattak az óriások iránt? És ezek után milyen irgalmat érdemel ő, Wulfgar?

Mégis nagyon zavarta őt, s megrázta maradék, az emberségbe és igazságba vetett bizalmát, hogy Luskanban és Auckney-ban is olyan bűnökért ítélték el, amelyekben ártatlan volt. Ezt nem tudta megemészteni. Ha már mindenáron meg akarják ölni, miért nem ölik meg azért, amit csakugyan elkövetett? Lenne miből válogatni.

Elkapott egy foszlányt az őrök kinti beszélgetéséből. – Istenverte egy gyerek lesz, aki egy ilyen ágyékból ered.

– Szét fogja szedni Lady Meraldát, amekkora az apja.

Ez gondolkodóba ejtette Wulfgart. Sokáig ült nyitott szájjal a sötétben. A rejtély darabjai lassan kezdtek összeállni.

Az őrök korábbi tereferéjéből tudta, hogy Lord Feringal és Lady Meralda csak nemrég házasodtak össze, és az asszony teherben van, de nem Feringalból.

Wulfgar kis híján felkacagott a dolog abszurditásán. Kapóra jött kifogásként egy kikapós nemesasszony számára, és balzsam lett a megcsalt Lord Feringal sértett hiúságán.

– Micsoda balszerencse – mormogta, de tudta, hogy balszerencsénél több volt, ami ide vezette. Számtalan rossz döntés juttatta el ide a sötétbe, a pókok és a démonok közé.

Igen, megérdemeltem, gondolta. Nem azért, amivel vádolnak, hanem azért, amit elkövettem.

Meralda nem tudott aludni, szinte a szemét sem bírta lehunyni. Feringal korán elment tőle, vissza a saját szobájába, mert az asszony gyengeségre panaszkodott, és egy kis szünetet kért az állandó szerelmes ostromban. Nem mintha bánta volna a férje figyelmét. Valójában szeretkezéseik Feringallal meglehetősen kellemesek voltak, és ha nem lett volna a gyerek meg a szerencsétlen fogoly, még a kellemesnél is jobbak lehettek volna.

Meralda rájött, hogy érzelmeinek megváltozása Feringal iránt megalapozott volt: a férfi szelíd és tisztességes ember.

Nem esett nehezére új szemszögből nézni férjét, meglátni csinos vonásait és báját, melyet némiképp eltemettek a szigorú nővér uralma alatt eltöltött évek. Meralda felszínre tudta hozni ezt a bájt, elő tudta csalni a legjobbat Feringalból, és szépen együtt tudott élni ezzel a jó emberrel.

Egy idő után azonban rádöbbent, hogy önmagát nem képes már elviselni. Ostobasága egy magzat és férje izzó haragja képében kísértette. De talán a legnagyobb csapás az asszony számára annak az ártatlan embernek a közelgő kivégzése volt, aki éppen hogy megmentette attól, amivel vádolták.

Miután Wulfgart bezárták, Meralda próbálta megindokolni az ítéletet, emlékeztette magát, hogy ez egy útonálló, sőt, még azt is bebeszélte magának, hogy a barbár más áldozatait nyilván bántotta, és biztosan sok nőt csakugyan megerőszakolt.

Ezek az érvek azonban nem állták meg a helyüket. Tudta, mi az igazság. A hintós incidens alatt meglehetősen alapos bepillantást nyerhetett a férfi jellemébe. Mindennek az ő hazugsága az oka. Az ő rágalmai miatt végzik ki kegyetlenül ezt az ártatlan embert.

Meralda későig fent volt, és arra gondolt, hogy ő a világmindenség legszörnyűbb teremtése. Mintegy álomban kelt föl, és kezében egy szál gyertyával, mezítláb elindult a kastély folyosóin. Elment Temigast szobájához, az ajtónál hallgatózva ellenőrizte az öreg horkolását, aztán beosont. Ispán lévén Temigast őrizte a kastély minden helyiségének kulcsát egy nagy vaskarikán.

Meralda meg is találta a karikát egy kampón az ispán öltözőasztala fölött, és halkan leakasztotta, miközben minden apró zajra idegesen pillantott az alvó felé. Valahogy sikerült kijutnia a szobából anélkül, hogy az öreg felébredt volna, aztán átosont a fogadótermen, át a szolgák szárnyán, be a konyhába. Ott megkereste az alsóbb szintekre vezető titkos ajtót, ami olyan erős volt, hogy még egy óriás sem tudta volna kinyitni – hacsak nincs kulcsa.

Meralda babrálni kezdett a kulcsokkal, s egymás után próbálgatta ki őket, amíg nem sikerült minden lakatot és reteszt kinyitnia. Megállt, összeszedte magát, és próbált valamiféle tervet kigondolni. Hallotta lentről az őrök nevetését, és lepillantott. A katonák kockáztak.

Meralda az éléskamra ajtajához lépett, ami inkább csak afféle csapóajtó volt, s kivezetett a vár külső falához. Odakint nem volt túl sok hely a sziklák közt, főleg amikor beállt a dagály, akárcsak most, de nem lehetett mit tenni. A lány kinyitotta az ajtót és óvatosan felhúzta. Mezítláb tapicskolt a mocskos folyosón, felhúzva köntösét, hogy ne legyen foltos. Wulfgar arra ébredt, hogy kulcs zörög a cellája zárjában, s a folyosón halovány kis fény táncol. Legnagyobb meglepetésére Lady Meralda arca jelent meg a rácson túl.

– Meg tudsz bocsátani nekem? – suttogta a nő, miközben idegesen pillangatott hátra a válla fölött.

Wulfgar egy szót sem tudott kinyögni.

– Nem tudtam, hogy üldözni fog – magyarázta a nő. – Én azt hittem, hogy nem fog törődni vele, és én...

– Biztonságban leszel fejezte be helyette a barbár. – Azt hitted, hogy a gyereked biztonságban lesz. – Most Meraldán volt a bámulás sora. – Miért jöttél ide? – kérdezte Wulfgar.

– Megölhettél volna minket – felelte a nő. – Engem is meg Liamot is, ott az úton. Vagy megtehetted volna azt, amivel vádolnak.

– Amivel te vádolsz – emlékeztette a barbár.

– Hagyhattad volna, hogy a barátod bántson, hagyhattad volna Liamot meghalni – folytatta Meralda. – Ez a legkevesebb, amivel tartozom neked. – Wulfgar legnagyobb megdöbbenésére a nő elfordította a kulcsot a zárban. – Menj fel a létrán, aztán balra, majd át az éléskamrán – magyarázta. – Szabad az út. – Meggyújtott egy másik gyertyát, otthagyta a rabnak, aztán elszaladt.

Wulfgar előnyt adott neki, nem akarta utolérni, mert nem akarta a nőre terelni a gyanút. A cella előtt kirántott egy fémrudat a falból, és amilyen halkan csak tudta, szétverte a zárat, hogy úgy nézzen ki, mintha önerőből szabadult volna ki.

Ezután odament a létrához és felmászott a konyhába.

Ő is hallotta a közelben vitatkozó, kockázó őrök hangját, ezért idefent már nem tudta ugyanúgy megrongálni a lakatokat, zárakat. Visszacsukta és reteszelte a csapóajtót. Higgyék csak azt, hogy mágiát használt. Egyenesen átvágott az éléskamrán, ahogy Meralda meghagyta, kipréselte magát a szűk kis ajtón, és egy veszélyes párkányon találta magát, a vizes sziklákon, a kastély lábazatánál. A kövek simák, kopottak voltak. A barbár nem remélhette, hogy mászni tud, és gyalogút sem kínálkozott semmilyen irányba, mert tetőzött a dagály.

Wulfgar a jeges vízbe vetette magát.

A konyhában rejtőzködő Meralda hallotta, ahogy Wulfgar visszazárja a csapóajtót.. A lány bezárta az éléskamrát, lemosta lábáról a föld alatti kaland nyomait, és sikerült baj nélkül visszajuttatnia a kulcsokat is Temigast szobájába. Nemsokára újra a puha ágyban hevert, s a bűntudat démonai végre eltávoztak tőle – legalábbis egy időre.

Hideg szél fújt a tenger felől, Morik mégis izzadt újabb, mosónő-álruhájának vastag rétegei alatt. Egy kőfal mögött rejtőzködött a kastélyba vezető híd közelében.

– Mi a nyavalyának építkeztek épp egy szigetre? – méltatlankodott, de persze csak saját pillanatnyi gondjai miatt.

Magányos őr támaszkodott a falon a kastélykapu fölött. Valószínűleg félig aludt, de Morik így sem látott módot arra, hogy a közelébe jusson. A híd alaposan ki volt világítva, fáklyák égtek rajta végig, egész éjszaka, fedezék pedig sehol.

Még a végén úszva kell megközelítenie a kastélyt.

Morik kétkedve meredt a sötét vízre. Nem sok fog megmaradni az álruhájából, ha egyáltalán átjut épségben. Morik nem volt jó úszó, és nem ismerte a tengert, sem a szörnyeket, amelyek a felszín alatt rejtőzhetnek.

A Csavargó akkor és ott döbbent rá, hogy ezúttal Wulfgarnak vége. Másnap reggel ő, Morik még kimehet a kivégzésre, de inkább csak elbúcsúzni, mert megmenteni úgysem tudja.

Nem, gondolta, még csak ki sem megy. – Ugyan mi értelme lenne? – motyogta. Még magára is veszélyt hozhat, ha a varázsló is ott van és felismeri. Jobb lesz, ha még a szabad napokból maradnak meg az emlékei Wulfgarról.

– Ég veled, barátom – mondta Morik fennhangon, szomorúan. – Én most visszamegyek Luskanba...

Morik megdermedt. A víz megcsobbant a falnál, és egy hatalmas, sötét alak bontakozott ki a hullámokból. A Csavargó keze a kardja felé indult.

– Morik? – kérdezte Wulfgar csattogó fogakkal, dideregve.

– Hát te mit keresel itt?

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled! – rikkantotta örömmel a Csavargó, de aztán észbe kapott. – Természetesen azért jöttem, hogy kiszabadítsalak – tette hozzá fennhéjázva, és kisegítette a barbárt a vízből. – Sok megbeszélnivalónk lesz, de most inkább gyere, siessünk!

Wulfgar nem ellenkezett.

– Minden őrt kivégeztetek a palotában! – tajtékzott Lord Feringal, amikor másnap reggel tudomást szerzett a szökésről. Épp aznap, amikor be akarta teljesíteni bosszúját a barbáron.

Az őr összehúzta magát. Félt, hogy Lord Feringal ott helyben nekiesik, és a fiatalember tényleg úgy festett, mint aki azonnal felugrik a székéből. Meralda fogta meg a karját, hogy lecsillapítsa. – Nyugodj meg, uram – kérlelte.

– Hogy nyugodjak meg? – csattant fel Lord Feringal. – Hát ki hagyott cserben? – rivallt rá az őrre. – Ki fog fizetni Wulfgar helyett?

– Senki – felelte a fiatalasszony, mielőtt a katona válaszolhatott volna. Feringal hitetlenkedve meredt rá. – Bárkit is bántanál, annak én lennék az oka – magyarázta a lány. – Én nem akarom, hogy vér tapadjon a kezemhez. Csak rontanánk a helyzeten.

A fiatal lord egy kissé lecsillapodott és hátradőlt. Nézte a feleségét, az asszonyt, akit mindenekfelett szeretett volna megvédelmezni. Hosszan meredt a gyönyörű, ártatlan arcba, és lassan bólintott. – Kutassátok át az egész környéket – parancsolta az őrnek. – És a kastélyt is újra, az utolsó szögig. Élve hozzátok vissza.

A katona gyöngyöző homlokkal hajolt meg és rohant el.

– Ne félj, szerelmem – mondta a lord Meraldának. – Visszahívom a varázslót és újrakezdem a keresést. A barbár nem fog elszökni.

– Kérlek, uram – könyörgött Meralda. – Ne hívd a varázslót, és mást se. – Erre néhányan rosszallóan néztek, többek közt Priscilla és Temigast is. – Azt akarom, hogy vége legyen – magyarázta. – Túl vagyok rajta, magam mögött hagytam, és soha többé nem akarok visszanézni. Menjen csak az az ember és haljon meg a hegyekben, mi pedig nézzünk előre, a saját életünkre, a majdani közös gyermekeinkre.

Feringal csak maga elé meredt rezzenéstelenül. Aztán lassan, nagyon lassan bólintott, és Meralda megkönnyebbülve dőlt hátra trónszékében.

Temigast ispánban mindezek hallatán egyre inkább megerősödött a bizonyosság. Minden kétséget kizáróan tudta, hogy Meralda szabadította ki a barbárt. A bölcs öreg már azóta gyanakodott, hogy először látta a lány reakcióját, amikor Wulfgart behurcolták a fogadóterembe. Nem esett nehezére kitalálni az okot. Mégis úgy döntött, hogy nem szól semmit, mert nem volt feladata, hogy szükségtelen fájdalmat okozzon urának. A gyermek amúgy is el lesz távolítva, és nem örökölhet.

A dolgot azonban nem lehetett ilyen egyszerűen elintézni, főleg, hogy látta Priscilla gyanakvását is. Az ispán tartott tőle, hogy az asszony hasonló kételyeket forgat a fejében. Temigast nem akart felesleges fájdalmat okozni, Priscilla Auck számára viszont ez jelentett élvezetet. Meralda útja korántsem volt tiszta és akadálytalan, egyik irányban sem.

24. fejezet

Téli szünet

– Ez az egyetlen esélyünk – mondta Wulfgar Moriknak.

A két ember a hegyoldalban kuporgott, egy kőfal mögött, a Világ Hátának déli oldalán, egy kicsiny falu fölött.

Morik megcsóválta a fejét, és leverten felsóhajtott. Wulfgar nemcsak hogy tartózkodott az italtól már vagy három hete, amióta eljöttek Auckney-ból, de azt is megtiltotta, hogy bármiféle útonállói tevékenységbe belekeveredjenek. Az évszak kezdett téliesre fordulni, ami azt jelentette, hogy a kereskedők csak úgy özönlöttek visszafelé a völgyből. Az északi vidékek időszakos vendégei is útnak indultak, azok az emberek, akik nyaranta elmentek Tízvároshoz halászni, aztán a tél beálltával visszatértek Luskanba.

Wulfgar világosan Morik értésére adta, hogy rabló-napjaik véget értek. Így csak messziről nézték a kis falut, amelyet a hírek szerint ork vagy goblin támadás fenyegetett.

– Nem fognak alulról támadni – jegyezte meg a barbár, és a falutól keletre fekvő magasabb földek felé mutatott. – Inkább onnan.

– Ott építették a falat és a legjobb védelmet – ellenkezett Morik, mintha ezzel minden rendben is lenne. Úgy gondolták, hogy a közelgő szörnycsapat húsznál kevesebb tagot számlál, s bár a városkában feleennyi harcképes ember sem volt, Morik nem aggódott.

– Még többen jöhetnek fentről – vélte Wulfgar. – A falusiak nehéz helyzetbe kerülnek, ha két oldalról szorongatják őket.

– Csak ürügyet keresel – torkolta le Morik. A barbár csodálkozva nézett rá. – Ürügyet, hogy beleavatkozhass a harcba – folytatta a Csavargó, mire a barbár elmosolyodott. – Ha csak nem kereskedőkről van szó – tette hozzá sötéten Morik.

Wulfgar megőrizte higgadt derűjét. – Én olyanokkal akarok harcolni, akik rászolgáltak – felelte.

– Akadna a parasztok között, aki úgy gondolja, hogy a kereskedők még a goblinoknál is rosszabbak – vélte Morik.

Wulfgar csak a fejét rázta. Nem volt kedve filozófiai problémákon töprengeni. Mozgást láttak a falun túl, és tudták, hogy a szörnyetegek azok. Vagy húsz ork rohant át a mezőn, ügyet sem vetve a falusiak gyenge nyilaira.

– Essünk túl rajta – állt fel Morik.

Wulfgar, aki jobban értett az ilyen harcokhoz, visszanyomta, és felfelé pillantott, ahonnan egy hatalmas kő süvített lefelé, lerombolva egy ház oldalát.

– Odafönt egy óriás van – súgta Wulfgar, és már kezdett is fölfelé kerülni. – Vagy talán több is.

– Szóval akkor oda megyünk – morogta rezignáltan Morik, bár szemlátomást kételkedett az akció bölcsességében.

Újabb szikla zuhogott le, majd egy harmadik. Az óriás éppen a negyediket emelte, amikor Wulfgar és Morik megjelent az útkanyarban, és két kőtömb között, hátulról közelítették meg. Wulfgar fejszéje az óriás karjába vágott, s a szörnyeteg saját fejére ejtette a követ. A behemót megpördült és Morik felé fordult, aki karddal a kezében várta. Az óriás elbődült, és egy hatalmas lépéssel ott termett. Morik felordított és futásnak eredt, vissza a kövek közé. Az óriás sietve üldözőbe vette, de amint az útszűkülethez ért, Wulfgar ott termett az egyik kő tetején, és kalapácsával jókorát vágott a behemót fejére.

Mire az elkábult szörnyeteg odanézett, Wulfgar már eltűnt.

A barbár lerohant a földre, rávágott az óriás térdkalácsára, aztán visszaszaladt a sziklára.

Az óriás először a fejéhez kapott, aztán a térdéhez, majd az alkarjába mélyedő fejszére tekintett. Hirtelen irányt változtatott, mert elege lett a harcból. Felrohant a hegyoldalon, vissza az erdőbe.

Morik kilépett a sziklák közül, és kezet nyújtott Wulfgarnak. – Szép munka volt – gratulált.

A barbár nem fogta meg a kinyújtott kezet. – Még csak most kezdődik – jelentette ki, és lesietett a hegyoldalon a falu irányába, a keleti barikádok felé.

– Te aztán szeretsz harcolni – jegyezte meg Morik szárazon. Sóhajtva indult barátja után.

Odalent a küzdelem holtpontra jutott. Az orkok még nem törték át a védőfalat, de nem is szenvedtek igazi veszteségeket. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Wulfgar megérkezett fentről rohanvást, teli tüdőből ordítva. Egy ugrással elsöpört négy orkot, és a földre teperte őket. Irtózatos rugdozódás, csapkodás kezdődött. További orkok is bekapcsolódtak a küzdelembe, de végül a szélesen vigyorgó Wulfgar volt az egyetlen, aki élve megúszta.

Felbuzdulva a fergeteges támadáson és Morik megjelenésén, aki szintén leterített egy orkot, a falusiak rárontottak az orkcsapatra. A jócskán megfogyatkozott banda megmaradt tagjai hanyatt-homlok távoztak a csata helyszínéről.

Mire Morik Wulfgar közelébe jutott, a barbárt falusiak vették körül. Ünnepelték, örök barátjukká fogadták, a vállát veregették, és be akarták fogadni a télre.

– Látod – mondta Wulfgar Moriknak mosolyogva. – Könnyebb ez, mint ott a hágónál.

Morik a kardját törölgette, és szkeptikusan pillantott barátjára. A harc csakugyan könnyű volt, még annál is könnyebb, mint ahogy az örök optimista Wulfgar elképzelte. A Csavargót is mindjárt körülfogták a hálás helybéliek, köztük nem egy fiatal, vonzó nő. Egy nyugodt téli pihenő a meleg kandalló előtt talán nem is olyan rossz dolog. Talán nem is kéne visszamenni Luskanba.

Meralda házasságának első három hónapja csodálatos volt. Nem békés, de szép, és láthatta, ahogy az anyja napról napra erősödik. Még a kastélybeli élet sem volt olyan rossz, mint ahogy tartott tőle. Persze Priscilla mindig ott volt, legfeljebb udvarias nyájassággal, és sokszor dühösen, de semmit sem tett Meralda ellen. Hogy is tehetett volna, ha egyszer a fivére olyan szerelmes a feleségébe?

Meralda is megszerette a férjét. A gyógyult anya látványával együtt mindez nagyon szép őszt hozott, az új dolgok, a nyugalom, a remény időszakát.

De ahogy a tél a markába szorította Auckney-t, újra előkerültek a múlt sötét árnyai.

Jaka növekvő, rugdosó gyermeke igencsak határozottan emlékeztette Meraldát saját szörnyű hazugságára. Azon kapta magát, hogy mind többet és többet gondol Jaka Sculira, az elkövetett ostobaságokra, amelyekből nem volt kevés. Eltűnődött az ifjú életének utolsó percein, amikor a fiú a nevét kiáltotta, amikor egész létét kockára tette érte. Akkor Meralda meggyőzte magát, hogy ez féltékenységből történt, és nem szerelemből. Most azonban, Jaka rugdosó gyerekével a méhében és az idő jótékony fátylán keresztül már nem volt olyan biztos a dolgában. Talán Jaka a végén már igazán szerette. Talán az a bizsergés, amit azon a bizonyos éjszakán éreztek, mélyebb érzelmek magjait ültette el, melyeknek csak időre volt szükségük, hogy áttörjenek a paraszti lét kemény valóságának talaján.

Talán csak a téli mélabú hatott így a gondolataira, és a férjére. Az sem segített, hogy szerelmeskedéseik gyakorisága drámaian csökkent, ahogy Meralda hasa nőtt. Feringal egy reggel átment hozzá, amikor a kastély környékét vastag hótakaró borította, és a szél átsüvített a falak repedésein. Amikor csókolózni kezdtek, a férfi egyszer csak megállt és keményen a feleségére meredt, aztán feltett neki egy elképesztő kérdést.

Milyen volt a barbárral?

Meraldának az sem esett volna rosszabbul, ha belérúgnak, mégsem volt dühös a férjére. Megértette félelmeit és kételyeit saját töprengő hangulata és a kézzelfogható bizonyíték alapján, hogy egy másik férfival volt.

A lány állandóan mondogatta magának, hogy ha a gyerek egyszer megszületik és elkerül innen, akkor az ő kapcsolatuk is megnyugszik. Ha megszűnnek a közvetlen gondok, még mélyebb lehet a szerelmük. Csak remélhette, hogy nem esik szét minden még abban a néhány hónapban, ami a szülésig hátravan.

Persze ahogy nőtt a feszültség Feringal és Meralda között, Priscilla neheztelő pillantásai is egyre szaporodtak. Lord Feringal szerelme és gyűrűje szerencsére előnyt jelentett Meralda számára a Priscilla ellen vívott néma háborúban. Ahogy nőtt a has egy idegen férfi gyermekével, ez az előny egyre fogyott. Meralda nem egészen értette a dolgot azok után, ahogy Priscilla először reagált az erőszak hírére. Akkor még azt is említette, hogy magához venné a gyermeket, és a kastélytól távol felnevelné, ahogy az hasonló esetekben történni szokott.

– Szokatlanul kövér vagy ilyen korai terhességhez képest – jegyezte meg Priscilla ugyanaznap, mint amikor Feringal Wulfgarról kérdezte. Meraldának úgy tűnt, hogy az asszony nyilván érzi a növekvő feszültséget köztük. Priscilla hangja a megszokottnál is gyanakvóbb volt, ami elárulta a fiatalasszonynak, hogy sógornője gondosan nyomon követi az idő múlását. Tényleg furcsa lesz, ha Meralda a támadás után hét hónapra a világra hoz egy teljesen kifejlett gyermeket. Igen, Priscillának lesz egy-két kérdése.

Meralda azzal védte ki a kérdést, hogy a barbár hatalmas testméreteivel kapcsolatos félelmeiről kezdett beszélni, s hogy a gyermek talán teljesen szétfeszíti. Ez egy időre betömte Priscilla száját, de Meralda jól tudta, hogy a fegyverszünet nem lesz tartós, és a kérdések vissza fognak térni.

És csakugyan, a tél előrehaladtával, Meralda gömbölyödésével pletykák keltek lábra Auckney-ban. Pletykák a gyermek születésének várható idejéről. Pletykák az úti támadásról. Pletykák Jaka Sculi tragikus haláláról. Meralda látta, ahogy az emberek az ujjaikon számolgatnak, látta a feszültséget az anyja arcán, bár az asszony sosem kérdezett rá nyíltan az igazságra.

És mikor megtörtént az elkerülhetetlen, ahogyan azt várni lehetett, Priscilla volt a forrása.

– Ches hónapjában fogod megszülni a gyermeket – jelentette ki az asszony élesen, amikor Temigasttal együtt hármasban vacsoráztak egy hideg estén. A napéjegyenlőség rohamosan közeledett, a tél mégsem enyhített szorításán, s odakint vad hóvihar dühöngött. Meralda szkeptikusan nézett sógornőjére.

– Ches közepén – folytatta Priscilla. – Vagy a végén, de legkésőbb a Viharok Hónapjának elején.

– Valami gondot látsz a terhességgel kapcsolatban? – szólt közbe Temigast.

Meralda ismét látta, hogy az öreg a szövetségese. Az ispán is sejtett legalább annyit, mint Priscilla, mégsem volt soha ellenséges Meraldával szemben. A lány kezdett afféle apaként tekinteni Temigastra, és a hasonlóság csak még erősebbnek tűnt, amikor arra gondolt, hogy a Jakával töltött éjszaka után Dobni Ganderlay ugyan gyanította az igazat, de megbocsátotta a nagyobb ügy érdekében.

– Igen, gondot látok – felelte csikorogva Priscilla, és hanghordozásával sikerült jeleznie, hogy nem a terhesség egészségügyi oldalára gondol. Az asszony Meraldára pillantott, aztán lecsapta a szalvétáját és elviharzott.

– Mire készül? – kérdezte Meralda az ispántól aggodalmas tekintettel. Mielőtt az öreg felelhetett volna, a lány megkapta a választ, mert kiáltozás hallatszott fentről. A szavakat nem lehetett kivenni, de nyilvánvaló volt, hogy Priscilla az öccséhez ment.

– Mit tegyek... – kezdte Meralda, de Temigast leintette.

– Egyél, úrnőm – mondta higgadtan. – Erősnek kell lenned a rád váró megpróbáltatásokhoz. – Meralda megértette a szavak kettős jelentését. – Biztos vagyok benne, hogy át fogod vészelni, ha megőrzöd a hidegvéred – tette hozzá az ispán vigasztaló kacsintással. – És ha már elmúlt, megtalálod azt az életet, amire vágytál.

Meralda legszívesebben az öreg vállába fúrta volna a fejét, vagy kirohant volna a kastélyból, el a takaros kis házba, amit a családja kapott Feringaltól, hogy az apja vállára boruljon. Ehelyett vett egy nagy levegőt, összeszedte magát, és azt tette, amit Temigast mondott: evett.

A hó korán és bőségesen esett abban az évben. Morik szívesebben lett volna Luskanban, de aztán belátta Wulfgar érvelését, hogy inkább húzódjanak meg ebben a kis faluban. Itt is akadt rengeteg munka, főleg hóesés után, amikor az utakat meg kellett tisztítani és védhető sáncokat kellett építeni, de Moriknak sikerült kihúznia magát a feladatok alól azzal, hogy sérülést színlelt, még az első csatából.

Wulfgar ellenben lelkes elszántsággal vetette magát a munkába, hogy lefoglalja testét, és így ne legyen ideje rémálmokra. Errtu mégis rátalált, még itt is, ahogy mindenhol máshol.

Most az ívás helyett a barbár szembenézett ezekkel a dolgokkal, újra lejátszotta magában az eseményeket, bármilyen szörnyűek voltak is, és rákényszerítette magát annak beismerésére, ez mind csakugyan meg is történt. Szembenézett a gyengeség és kudarc pillanataival. A barbár sokszor ült magányosan a szobája egyik sötét sarkában, reszketve, verejtékezve, arcán könnyekkel, amelyeket most már nem tudott visszatartani. Sokszor szeretett volna kérni Moriktól egy kis pálinkát, de végül sohasem tette.

Összeszorított fogakkal ragaszkodott elhatározásához, hogy elfogadja a múltat olyannak, amilyen volt, és valamiképpen túllépjen rajta. Wulfgar nem tudta, hol talált erőt és elszántságot ehhez, de úgy sejtette, hogy ez az erő mindig is ott szunnyadt benne, és az élesztette fel, amikor látta Meralda bátorságát, amikor a lány kiszabadította őt. A lánynak annyival több vesztenivalója volt, mégis megújította Wulfgar hitét a világban. A barbár tudta, hogy harca Errtuval addig fog folytatódni, amíg végleg nem győz, és hogy elrejtőzhetne egy üveg italban, de nem örökre.

Az év vége körül újabb csatára került sor, egy kisebb összecsapásra egy csapat orkkal. A falusiak tudták, hogy közeleg a támadás, és előkészítették a terepet. Olvadt havat öntöztek a várható felvonulási területre. Mikor az orkok megérkeztek, elvesztették lábuk alól a talajt a jeges, felfagyott terepen, és az íjászok könnyedén leszedhették őket.

De volt egy másik esemény, ami sokkal inkább megrázta Wulfgarékat, és jobban szétrombolta idillinek hitt létüket, mint az orkok. Egy csapat eltévedt luskani katona érkezett a faluba. Wulfgar biztos volt benne, hogy legalább az egyik hadfi felismerte őket a Karneválról, de egyikük sem mondott semmit a falusiaknak – vagy talán csak a falusiak nem törődtek ezzel. A két ember sokáig nyugtalan volt még a luskaniak távozása után is.

Végső soron mégis ez volt a legnyugalmasabb tél, amelyet valaha is megértek, és szükségük is volt a pihenésre. A tavasz közeledtével – bár a földet továbbra is vastag hó borította – Wulfgarék elkezdték újabb terveiket kovácsolni.

– Nincs több útonállás – emlékeztette Wulfgar Morikot egy csendes estén, Ches hónapjának közepén.

– Nincs – helyeselt Morik. – Nem is hiányzik.

– Akkor mi legyen?

– Attól tartok, vissza kell mennem Luskanba – felelte a Csavargó. – Nekem az az otthonom. Mindig is az volt.

– És azt hiszed, hogy az álcádban biztonságban leszel? – kérdezte Wulfgar őszinte aggodalommal.

Morik elmosolyodott. – Az embereknek rövid az emlékezetük, barátom – magyarázta, és magában még azt is hozzátette, hogy remélhetőleg a sötételfeknek is rövid, mert a visszatérés azt jelentette, hogy felhagy Wulfgar megfigyelésével. – Mivel... mi megmenekültünk, nyilván más szerencsétleneken töltötték ki a vérszomjukat a Karneválokon. Engem meg fog védeni az álcám a hatóságoktól, az utcán viszont az igazi énem fogja biztosítani a kellő tiszteletet.

Wulfgar bólintott. Cseppet sem kételkedett barátja képességeiben. Kint az úton, a vadonban a Csavargó korántsem volt olyan kiváló, mint Luskan utcáin, ahol nem sokan érhettek a nyomába.

– És mi lesz veled? – kérdezte Morik, meglepődve saját aggodalmán. – Visszamégy a Völgybe? A régi barátokhoz?

A barbár megrázta a fejét. Fogalma sem volt, hová menjen. Eddig azonnal elvetette volna ezt a lehetőséget, de most alaposabban belegondolt. Vajon készen áll arra, hogy visszatérjen csarnokbéli társaihoz? Végleg megmenekült a démontól és a démoni üvegtől? Leszámolt Errtuval és fogsága igazi lényegével?

– Nem – jelentette ki, de nem mondott többet. Vajon látja még valaha újra a barátait?

Morik bólintott, de kicsit elborzasztották saját indokai.

Nem akarta, hogy Wulfgar is visszamenjen Luskanba. A barbárt igencsak nehéz lett volna álcázni, de nem csak erről volt szó. Morik nem akarta, hogy a sötételfek elkapják a barbárt.

– Bolondot csinál belőled, és egész Auckney tudja ezt, Feri! – sipította Priscilla.

– Ne nevezz így! – vágott vissza Feringal, hogy témát váltson. – Tudod, hogy utálom.

Priscilla azonban nem hagyta annyiban. – Talán nem látod, milyen előrehaladott állapotban van? Két héten belül szülni fog.

– A barbár nagydarab fickó volt – mordult fel Feringal. – A gyerek is nagy, ez téveszt meg téged.

– A gyerek teljesen átlagos – rikoltotta Priscilla. – Ezt te is látni fogod egy hónap múlva. – A fivére távozni készült. – Fogadni mernék, hogy a kicsikének éppen olyan göndör barna haja lesz, mint az apjának. – Erre Feringal visszafordult, és a nővérére meredt. – A halott apjának – fejezte be az asszony.

Feringal egyetlen hatalmas lépéssel a nővére előtt termett, és hatalmas pofont kevert le neki, aztán megrémülve saját tettétől, hátrahőkölt, és arcát a kezébe temette.

– Szegény megcsalt fivérem – felelte Priscilla a pofonra az arcához emelt keze fölött. – Majd megtudod – viharzott ki a szobából.

Lord Feringal sokáig mozdulatlanul állt, és próbálta visszanyerni a lélegzetét.

Három nappal a tervezgetés estéje után az idő megenyhült annyira, hogy Wulfgarék elhagyhassák a falut. A helybéliek sajnálták a távozásukat, főleg azért, mert az olvadás újabb szörnytámadások előjele volt. A két ember – de főleg a türelmetlen Morik – azonban nem hatódott meg könyörgéseiktől.

– Talán egyszer majd visszatérek – mondta nekik Wulfgar, és arra gondolt, hogy ez igaz is lehet. Elvégre hová is mehetne?

Az út sáros és alattomos volt, nem egyszer le kellett szállniuk a lovakról, hogy gyalog vezessék az állatokat. Amint azonban a Luskantól északra fekvő síkabb területre értek, a haladás könnyebbé vált.

– Még megvan a szekér meg a rakomány, amit a barlangnál hagytunk – jegyezte meg Morik.

Wulfgar látta, hogy barátjának bűntudata van, amiért otthagyta. – Biztos, hogy a barlang nem állt üresen a télen – felelte. – Gondolom, a készletekből se sok maradt.

– Akkor vigyük el a mostani lakók holmiját – kacsintott rá Morik. – Wulfgar még az óriásoktól se fél. – Erre mindketten elmosolyodtak, de nem sokáig.

– Ott kellett volna maradnod a faluban – vélte Morik. – Nem jöhetsz vissza velem Luskanba, tehát a falu jó helynek tűnik, amíg el nem döntöd, mit akarsz.

Útelágazáshoz értek. Az egyik ösvény dél felé indult, Luskan felé, a másik nyugatra. Morik látta, hogy barátja a második utat fontolgatja, amely a kis tengerparti királyság felé vezetett.

– Bosszút akarsz állni? – kérdezte a Csavargó.

Wulfgar csodálkozva nézett rá, de aztán megértette. – Aligha – felelte. – Csak érdekel, hogy mi lett a kastély úrnőjével.

– Azzal, aki hamisan erőszakkal vádolt? – kérdezte Morik.

A barbár vállat vont. – Gyereket várt – mondta. – És nagyon félt.

– Gondolod, hogy kakukkfióka került a fészekbe? – kérdezte Morik.

Wulfgar bólintott.

– Ezért aztán a te fejed árán akarta megvédeni a jó hírét – vélte a Csavargó. – Tipikus nemesi húzás.

Wulfgar nem felelt, pedig nem egészen így látta a dolgokat.

A barbár tudta, hogy a lány nem akarta elfogatni őt, sőt, jobb szerette volna, ha a támadó távoli és rejtélyes megoldás marad problémáira. Ez érthető, ha nem is becsületes dolog.

– Mostanra már biztosan megszült – motyogta magában. – Vajon mi történt, amikor a többiek meglátták, és kiderült, hogy a gyermek nem lehet az enyém?

Morik ismerte ezt a fajta hanghordozást, és aggódni kezdett. – A te sorsodon nem kell tűnődni, ha visszamégy, hogy megnézd az övét – jelentette ki. – Aligha jutsz be abba a faluba úgy, hogy fel ne ismerjenek.

Wulfgar bólintott. Nem ellenkezett, csak mosolygott, és ez nem kerülte el a tolvaj figyelmét. – De te igen – felelte.

Morik hosszan fürkészte barátját. – Ha nem Luskanba akarnék menni.

– Ez csak a te terved, nem vár semmilyen sürgető feladat – unszolta a barbár.

– A télnek még nincs vége. Már azzal is kockáztattunk, hogy lejöttünk a hegyekből. Egy hóvihar eltüntethet minket a föld színéről. – Morik még hosszan panaszkodott, de Wulfgar már tudta, hogy barátja megingott.

– A hegyektől délre nem olyan vadak a viharok.

Morik elhúzta a száját.

– Csak most utoljára – kérlelte Wulfgar.

– Minek foglalkozol vele? – ellenkezett Morik. Az a nő majdnem megöletett, méghozzá olyan véresen, ahogy a Karneválon is megéljenezték volna.

Wulfgar a vállát vonogatta. Nem volt teljesen biztos a dolgában, de nem akart visszakozni. – Még egyszer utoljára, a barátságunk kedvéért! Hogy ha elválunk, meglegyen a remény, hogy egyszer még újra találkozunk.

Morik elfintorodott. – Szóval még egy utolsó közös harc – mondta félig tréfásan. – Valld be, hogy nélkülem semmit sem érsz! – Ezen még Wulfgarnak is nevetnie kellett, de aztán könyörgő arcot vágott.

– Jól van, na – morogta Morik. Wulfgar tudta, hogy úgyis beadja a derekát. – Újra eljátszom Lord Brandeburg szerepét. Remélem, hogy az ő személyét nem hozták kapcsolatba a szökéseddel, és egyidejű távozásunkat véletlen egybeesésnek látták csupán. – Ha elfognak, meg fogom mondani Lord Feringalnak, hogy neked semmi részed nem volt a szökésben – biztatta Wulfgar, és kaján mosoly játszott szakállas arcán.

– El sem tudod képzelni, mennyire megnyugtattál – felelte Morik fanyarul, és taszigálni kezdte a barbárt nyugat felé, az újabb kalandok elébe.

25. fejezet

Vízkereszt

Két nappal később megérkezett a Morik által megjósolt hóvihar, de dühöngését némileg csillapította a tavasz közeledte, s az út járható maradt. A két lovas óvatosan haladt, ügyelve, hogy le ne térjenek az ösvényről. A rossz időtől eltekintve jól érezték magukat, és Wulfgar erős tempót diktált. Hamarosan elszórt tanyák, házak vidékére érkeztek. A vihar most a szövetségesükké vált, mert a gondosan elfüggönyözött ablakok mögül nemigen követték őket kíváncsi tekintetek, s a sűrű hóban, vastag öltözetben nem is voltak túlságosan felismerhetőek.

Nem sokkal később Wulfgar egy védett zugban várakozott a hegyek alatt, míg Morik, azaz a vízmélyei Lord Brandeburg belovagolt a faluba. A nap kezdett a vége felé járni, a vihar pedig nem csillapodott, és Morik még mindig nem tért vissza.

Wulfgar otthagyta rejtekhelyét, hogy egy kilátópontról szemügyre vegye Auck kastélyt. Arra gondolt, hogy barátját esetleg leleplezték. Ha így van, rohanjon le, hogy segítsen rajta?

Wulfgar felkuncogott. Valószínűbb, hogy Morik ott maradt a kastélyban egy jóféle vacsorára, vagy éppen a kandallónál lustálkodik. A barbár visszatért menedékébe, lecsutakolta a lovát, és türelmet erőltetett magára.

Morik végül csakugyan visszatért, arcán sötét kifejezéssel. – Nos, nem fogadtak éppen tárt karokkal – kezdte.

– Nem vált be az álruhád?

– Nem erről van szó – felelte Morik. – Elhitték, hogy Lord Brandeburg vagyok, csak éppen kicsit furcsának találták, hogy annak idején egyszerre tűntünk el, ahogy tartottam tőle.

Wulfgar bólogatott. Már sokat beszélgettek erről az eshetőségről. – Ha gyanakodtak, akkor miért hagytak eljönni?

– Meggyőztem őket, hogy pusztán véletlen egybeesésről volt szó – felelte a Csavargó. – Máskülönben miért tértem volna vissza ide? Persze kénytelen voltam együtt vacsorázni velük, hogy végleg elaltassam a gyanakvásukat.

– Persze – felelte szárazon Wulfgar. – És mi van Lady Meraldával meg a gyermekkel? Láttad őket? – kérdezte.

Morik levette a nyerget a lováról és csutakolni kezdte az állatot, mintha ismét útra készülne. – Ideje elmennünk innen – felelte tompán. – Méghozzá jó messzire.

– Mi történt? – faggatózott Wulfgar, most már aggodalmasan.

– Nincsenek nekünk itt barátaink, de még csak ismerőseink se – felelte Morik. – Mindnyájunknak jobb, ha minél előbb magunk mögött hagyjuk ezt a nyomorult helyet.

Wulfgar elkapta a Csavargó vállát. – Mi van Lady Meraldával? – kérdezte.

– Tegnap éjjel megszült – felelte a Csavargó kelletlenül.

Wulfgarnak tágra nyílt a szeme. – Mindketten élnek és egészségesek – tette hozzá gyorsan Morik. – Legalábbis egyelőre. – Azzal folytatta a lócsutakolást.

Magán érezve Wulfgar várakozó tekintetét, a tolvaj végül hátrafordult és felsóhajtott. – Nézd, a nő azt mondta nekik, hogy te megerőszakoltad – emlékeztette a barátját. – Valószínű, hogy egy félrelépését akarja ezzel fedezni – vélekedett Morik. – Hazudott és bemártott téged, hogy leplezze magát a fiatal lord előtt. – Wulfgar bólogatott: ez már nem volt újdonság a számára.

Morik a barbárra meredt. Meglepte, hogy Wulfgart egyáltalán nem kavarja fel az események híre, és nem dühös a nőre, aki miatt megverték és majdnem kivégezték.

– Most viszont kezdenek kételyek felmerülni az apa személyét illetően – folytatta Morik. – Túl korai volt a szülés, már az úti támadáshoz képest, és akadnak a kastélyban is meg a faluban is olyanok, akik nem hiszik el a meséjét.

Wulfgar mélyen felsóhajtott. – Gyanítottam, hogy ez fog történni.

– Hallottam valami pletykát egy fiatal fiúról, aki lezuhant a sziklákról és meghalt Lord Feringal és Lady Meralda esküvőjének napján, és utolsó kiáltása a nő neve volt.

– Lord Feringal úgy gondolja, hogy a fiú volt a tettes? – kérdezte Wulfgar.

– Nem konkrétan – ellenkezett Morik. – Mivel a gyerek nyilvánvalóan az esküvő előtt fogant – még akkor is, ha tényleg tőled lenne –, és a lord tudja, hogy a felesége egyszer már hált valaki mással, most talán azt gondolja, hogy nem erőszakról volt szó, hanem nagyon is készséges beleegyezésről.

– Egy megerőszakolt nőt nem lehet hibáztatni – vélekedett Wulfgar.

– Egy hazug asszonyt viszont... – tette hozzá Morik vészjóslóan.

Wulfgar ismét felsóhajtott, és kilépett a menedékből. A kastélyra tekintett. – Mi lesz vele? – kérdezte Moriktól.

– A házasságot valószínűleg érvénytelenítik – felelte a Csavargó, aki elég sokat élt városban, emberek között ahhoz, hogy tisztában legyen ezekkel a dolgokkal.

– És Lady Meraldát elűzik a kastélyból – szólt reménykedőn a barbár.

– Ha szerencséje van, akkor csak elzavarják Auck egész birodalmából, pénz és cím nélkül – felelte Morik.

– És ha nincs szerencséje?

Morik megborzongott. – Nemesi körökben ítéltek már halálra asszonyt ilyesmiért – felelte.

– És mi lesz a gyerekkel? – kérdezte az egyre izgatottabb Wulfgar. Saját lidérces élményei kezdtek előbukkanni a tudata mélyéről.

– Jobb esetben elűzik – felelte a tolvaj. – Bár tartok tőle, hogy ehhez több szerencsére lenne szüksége, mint az asszonynak van. Bonyolult dolog ez. Az ilyen gyermek veszélyt jelent a királyságra, de az uraság büszkeségére is.

– Megölnének egy ártatlan kisgyermeket? – kérdezte Wulfgar, és ökölbe szorult a keze, ahogy emlékei egyre elevenebben kezdtek visszatérni.

– Ne becsüld alá egy magcsalt nemesúr haragját – felelte Morik komoran. – Lord Feringal nem mutatkozhat gyengének, különben azt kockáztatja, hogy elveszíti a népe tiszteletét és a földjeit. Bonyolult és kellemetlen ügy ez. Tűnjünk el innen.

Wulfgar így is tett: kirontott a rejtekhelyről, és elindult az úton. Morik holtra váltan sietett utána.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte a barbártól, mert látta Wulfgar eltökéltségét.

– Nem tudom, de valamit csinálnom kell – felelte Wulfgar, és rohant tovább, Morik pedig igyekezett lépést tartani vele. Amikor beértek a faluba, a vihar ismét szövetségesüknek bizonyult, mert egyetlen paraszt sem járkált az utcán. A barbár a kastélyba vezető hídra függesztette elszánt tekintetét.

– Küldd el valahová a gyermeket, ahogy tervezted – javasolta Temigast a fel-alá járkáló lordnak.

– Most már más a helyzet – motyogta a férfi, és tehetetlen dühében a saját combjába öklözött, aztán Priscillára pillantott. Az asszony kényelmesen üldögélt, és önelégült mosolyával emlékeztette: ő már az elején megmondta, hogy ne vegyen el egy parasztot.

– Én nem tudok semmiről, ami megváltozott volna – mondta Temigast higgadtan.

Priscilla szortyintott. – Nem tudsz számolni? – érdeklődött.

– Lehet korai is a gyerek – ellenkezett az ispán.

– Még sosem láttam ennél fejlettebb újszülöttet – szólt Priscilla. – Nem koraszülött ez, Temigast, ezt te is jól tudod. – Priscilla a fivérére meredt, és idézte a szóbeszédet, ami már egész nap járta a kastélyban: – A gyermek nyár közepén fogant. Még az állítólagos úti támadás előtt.

– Hogyan tudhatnám biztosan? – jajdult fel Lord Feringal.

A nadrágját kezdte tépkedni zavarodottságában.

– Hogy is nem tudhatnád? – vágott vissza Priscilla. – Bolondot csináltál magadból az egész falu legnagyobb derültségére, és ezt most még gyengeséggel tetéznéd?

– Még mindig szereted őt – szólt közbe Temigast.

– Csakugyan? – tette fel a kérdést önmagának Feringal fájdalmasan. – Már nem is tudom.

– Akkor zavard el – javasolta az ispán. – Űzd el a gyermekkel együtt.

– Akkor csak annál jobban nevetnének a falusiak – jegyezte meg savanyúan Priscilla. – Azt akarod, hogy a gyermek néhány év múlva visszatérjen, és elvegye a birodalmad? Hány ilyen eset történt már?

Temigast az asszonyra meredt. Ilyen dolgok persze megestek, de korántsem gyakran.

– Akkor hát mit csináljak? – kérdezte a nővérétől Feringal.

– Hűtlenségi pert a lotyó ellen – felelte tárgyilagosan Priscilla. – És hűtlensége eredményének gyors és igazságos eltávolítását.

– Eltávolítását? – visszhangozta szkeptikusan Feringal.

– Azt akarja, hogy öld meg a gyermeket – világosította fel Temigast.

– Dobasd a tengerbe – pattant fel a székéből Priscilla. – Ha most erősnek mutatkozol, a nép nem veszíti el tiszteletét irántad.

– Csak még jobban meggyűlölnek, ha meggyilkolsz egy ártatlan gyermeket – szólt közbe dühösen Temigast, inkább Priscillának, mint Feringalnak szánva szavait.

– Még hogy ártatlan – füstölgött Priscilla, mintha már a puszta feltevés is nevetséges lenne.

– Inkább gyűlöljenek – lépett oda az asszony Feringalhoz, és arcát egészen közel tolta az fivéréhez. – Inkább, mint hogy nevessenek rajtad. Eltűrnéd, hogy a fattyú életben maradjon? Annak emlékeztetőjeként, hogy kivel hált Meralda előtted?

– Hallgass! – lökte vissza Feringal.

Priscilla azonban nem hátrált. – Hogy dorombolhatott Jaka Sculi karjában – mondta, és a fivére úgy elkezdett remegni, hogy nem is tudott egy szót sem kinyögni összeszorított fogain keresztül. – Fogadni mernék, hogy neki meghajlította azt a szép hátát – fejezte be alattomosan Priscilla.

A fiatal lord baljós, érthetetlen neszeket hallatott. Elkapta a nővére vállát és félrelökte az asszonyt. Priscilla végig mosolygott, és elégedett lehetett, mert a fiatal lord kirohant a szobából, a lépcsőhöz. A lépcsőhöz, ami Meraldához és fattyú gyermekéhez vezetett.

– Tudod, hogy jól őrzik – emlékeztette Morik a barbárt, és remélte, hogy hangja eljut Wulfgarhoz a süvítő szélben.

Wulfgar azonban így se, úgyse ügyelt volna a figyelmeztetésre. Tekintetét a kastélyra függesztette, és nyílegyenesen törtetett a híd felé. A hótorlaszokat úgy képzelte el, mint a Világ Hátát, mint korlátot a régi énje és a mostani között. Most, hogy elméje megszabadult az ital rabságából, és az akaratereje védelmezte hajdani rabsága szörnyű emlékeivel szemben, Wulfgar tisztán látta a lehetőségeit. Visszafordulhat abba az életbe, amit eddig folytatott, vagy mehet előre, áthághatja azt az érzelmi korlátot, és visszaküzdheti magát oda, ahol valaha volt.

A barbár felmordult és tovább küszködött a vihar ellen.

Még fel is gyorsított, amikor elérte a hidat. Először csak sietve ment, aztán már rohant, elkanyarodva jobb felé, ahol a hó feltorlódott a korlátnál és a kastély elülső falánál. Felmászott a torlaszon, s több mint térdig belesüppedt a hóba, de kapart tovább előre, megtartva lendületét. A torlasz tetejéről elrugaszkodva föllendült, hogy magasba emelt kezében tartott kalapácsának vége felakadjon a fal tetejére, Meglepett kiáltást hallott odafentről, amikor a kalapács zajosan a falra csattant, de a barbár nem állt meg, hatalmas izmai megfeszültek és felhúzták. Átvetődött a mellvéden és ügyesen talpra állt a gyilokjárón, pontosan két meghökkent őrszem között, akiknél éppen nem volt fegyver, mert a kezüket próbálták melengetni.

Morik Wulfgar nyomában járt, ügyességgel pótolva barátja brutális testi erejét. Mégis, mire feljutott a falra, Wulfgar már lent volt az udvaron, s a főépület felé igyekezett. A két őr a földön hevert és nyöszörgött. Az egyik az állát markolászta, a másik összegömbölyödött és a hasát fogta.

– Zárjátok be a kaput! – sikerült még kinyögnie egyiküknek.

A főkapu kissé kinyílt és egy újabb katona kukkantott ki rajta. Mikor meglátta Wulfgart, azonnal próbált visszazárkózni, de a betolakodó megelőzte, és teljes erejével visszanyomta a kapuszárnyat. Hallotta, ahogy a férfi kétségbeesve segítségért kiált, és érezte a másik oldalon a helyzet szilárdulását, ahogy egy újabb katona is társa segítségére sietett.

– Jövök én is! – kiáltotta Morik. – Bár csak az istenek tudják, miért!

Wulfgar gondolatai messze jártak, egy sötét és füstös helyen, ahol gyermeke utolsó rémült sikolya rezegtette meg a levegőt. A barbár nem hallotta barátja kiáltását, és nem is volt szüksége rá. Ordítva feszült neki az ajtónak, teljes erejével, amíg az be nem szakadt, s a két őr rongybabaként nem bukott a földre.

– Hol az úrnő? – kérdezte Wulfgar, de alighogy kimondta ezt, kinyílt a csarnok másik ajtaja, és Fakapu Liam rontott be karddal a kezében.

– Most megfizetsz, kutya! – bődült el a kocsis, és támadott. Pörgött-forgott, cselezett, vágott és döfött.

Liam jó harcos volt, talán a legjobb Auckney-ban, és ezzel tisztában is volt. Ezért is volt olyan nehéz felfognia, hogyan lendült elő olyan gyorsan Wulfgar kalapácsa, és hogyan akaszkodott bele Liam kardjába, hogy messzire térítse célpontjától. Hogyan volt képes a hatalmas barbár oly fürgén beugrani Liam kardja mögé? Hogyan tudott megfordulni oly tökéletesen, és döfte karját Liam kardot fogó karjába? Liam ismerte saját ügyességét, ezért most annál nehezebb volt számára, hogy megértse, miképpen fordulhatott vissza ellene saját tökéletes támadása. Liam csak azt tudta, hogy az arca nekiverődik egy kőfalnak, a karját erősen hátrahúzzák a háta mögé, és tarkóján érzi a vicsorgó barbár leheletét.

– Lady Meralda és a gyermek – szólt Wulfgar. – Hol vannak?

– Előbb halok meg, mint hogy eláruljam! – jelentette ki Liam.

Wulfgar nyomni kezdte. A szegény öreg gnóm biztos volt benne, hogy most tényleg meghal, de megveszekedetten tartotta a száját, és csak nyögött.

Wulfgar megfordította és behúzott neki egyet, aztán még egyet, hogy a gnóm elterült. Kis híján elbuktatta Morikot, aki éppen beosont a másik ajtón a kastély belsejébe.

Wulfgar követte a Csavargót. Hangokat hallottak, és Morik előrement, át egy duplaszárnyas ajtón, be egy kényelmes szalonba.

– Lord Brandeburg? – kérdezte Priscilla.

Felsikoltott és székébe süppedt, amikor megpillantotta a benyomakodó Wulfgart. – Hol van Lady Meralda és a gyermek? – dörögte a barbár.

– Hát nem okoztál már eddig is elég bajt? – kérdezte Temigast ispán, és bátran a hatalmas barbár elé állt.

Wulfgar mélyen az öreg szemébe nézett. – Több mint eleget – vallotta be. – Csak éppen nem itt.

Ez meghátrálásra késztette az ispánt.

– Hol vannak? – kérdezte Wulfgar, és Priscillához ugrott.

– Tolvajok! Gyilkosok! – sikítozta aléltan Priscilla.

Wulfgar tekintete egybekapcsolódott Temigastéval. A barbár legnagyobb meglepetésére az öreg ispán bólintott, és a lépcső felé mutatott.

Még be sem fejezte a mozdulatot, Priscilla Auck már teljes erőből rohant arrafelé.

– Van fogalmad róla, mit tettél velem? – kérdezte Feringal Meralda ágya mellett állva. Az újszülött kislány Meralda mellett feküdt.

– Könyörgök, próbálj megérteni, uram – esedezett a nő.

Feringal megborzongott, és öklével megdörzsölte a szemét. Mikor a látása kitisztult, lenyúlt és kiragadta a csecsemőt az anyja mellől. Meralda utánakapott, de erőtlenül hanyatlott vissza a párnáira. – Mire készülsz?

Feringal az ablakhoz lépett és félrehúzta a függönyt. – A nővérem azt mondja, hogy dobjam a tengerbe – mondta összeszorított foggal, eltorzult arccal. – Hogy megszabaduljak árulásod bizonyítékától.

– Kérlek, Feringal, ne tedd... – kérlelte a nő.

– Tudod, mind ezt mondják – folytatta Feringal, mintha meg sem hallotta volna. Hunyorgott, majd a ruhaujjába törölte az orrát. – Hogy ez Jaka Sculi gyermeke.

– Uram! – jajdult fel Meralda riadt tekintettel.

– Hogy tehetted? – rikoltotta Feringal, és a kezében tartott gyermekről a nyitott ablakra nézett. Meralda sírva fakadt.

– Először felszarvazott fajankó, most meg gyilkos – motyogta Feringal, és közelebb lépett az ablakhoz. – Átkozottá tettél engem, Meralda! – szitkozódott. Karját kinyújtva a nyílás felé emelte a síró csecsemőt, aztán lenézett az ártatlan kis arcra és visszahúzta magához. Könnyei elkeveredtek a kicsiével. – Átkozott vagyok! – kiáltotta, és zihálva kapkodta a levegőt.

Hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és Lady Priscilla rontott be. Becsapta maga mögött az ajtót, és betolta a reteszt. Gyorsan felmérte a helyzetet, aztán a fivéréhez futott. – Add ide! Lord Feringal összegörnyedt vállakkal védte a csecsemőt a nővére nyúlkáló ujjai elől.

– Add ide! – sipította Priscilla, és ádáz tusa kezdődött a gyermekért.

Wulfgar sietve üldözőbe vette az elsiető asszonyt, négyesével véve a lépcsőfokokat. Hosszú, gazdagon tapétázott falú folyosóra érkezett, ahol újabb tétova őrszembe botlott.

Elcsapta a fickó kardját, torkon ragadta őt és a levegőbe emelte.

Morik eliszkolt mellette, és ajtóról ajtóra ment hallgatózni, míg végül meg nem torpant egynél. – Itt vannak – jelentette ki. Megfogta a kilincset, de a bejáratot zárva találta.

– A kulcs? – rázta meg Wulfgar az őrt.

A fickó elkapta a barbár acélos karját. – Nincs... kulcs... – nyögte. Wulfgar már megfojtotta volna, de Morik közbelépett.

– Ne fáradj, én feltöröm a zárat – mondta, és kutatni kezdett övtáskájában.

– Ne fáradj, mert nekem megvan a kulcsom – rikkantotta a barbár. Morik felpillantott, és azt látta, hogy a barbár feléje rohan, egyik kezében a tehetetlenül himbálózó őrszemmel. Látva barátja szándékát, Morik elugrott az útból, amikor Wulfgar az ajtónak vágta a tehetetlen katonát. – Ez volt a kulcs – magyarázta szerényen a barbár.

– Szép dobás volt – gratulált Morik.

– Van némi gyakorlatom – mentegetődzött Wulfgar, és az eszméletlen őr mellett berontott a szobába.

Meralda felült az ágyon, miközben Feringal – akinek a karjában volt a gyermek –, és nővére a nyitott ablaknál viaskodtak. A lord az ablak felé dőlt, mintha ki akarná dobni a csecsemőt. A két testvér és Meralda egyaránt döbbenten meredtek a berobbanó Wulfgarra, és csodálkozásuk csak fokozódott, amikor Morik jelent meg a barbár mögött.

– Lord Brandeburg! – kiáltotta Feringal.

Lady Priscilla a fivérére rivallt: – Tedd meg most, mielőtt elrontanak minden...

– A gyermek az enyém! – jelentette ki Wulfgar. Priscilla meglepetésében elharapta a mondat végét. Feringal megmerevedett, mint aki kővé vált.

– Micsoda? – kapkodta a levegőt a lord.

– Micsoda? – hebegett Lady Priscilla.

– Micsoda? – lehelte Morik egyidejűleg.

– Micsoda? – hökkent meg Meralda, de csak csendben, és egy gyors köhintéssel leplezte akaratlan elszólását.

– A gyermek az enyém – ismételte meg erőteljesen Wulfgar. – És ha kidobjátok az ablakon, ti is mentek utána, méghozzá olyan gyorsan, hogy ti fogjátok kipárnázni az ő zuhanását.

– Nagyon ékesszóló vagy, ha vészhelyzet van – jegyezte meg Morik, majd Lord Feringal felé fordult: – Az ablak ugyan kicsi, de fogadni mernék, hogy a barátom ki tud préselni rajta téged is meg a dagadt nővéredet is.

– Nem lehetsz te az apja – ellenkezett Lord Feringal, aki olyan vadul remegett, mintha a lábai felmondani készülnének a szolgálatot. Segélykérően nézett Priscillára, a nővérére, aki mindig olyan készségesen szolgált válaszokkal. – Miféle trükk ez?

– Add ide! – kiáltotta Priscilla. Kihasználva fivére zavarodott dermedtségét, odaugrott és kitépte a gyermeket testvére kezéből. Meralda felkiáltott, a gyermek felsírt, Wulfgar pedig vetődött, bár tudta, hogy késő, tudta, hogy az ártatlan jószágnak vége.

De amint Priscilla az ablak felé fordult, a saját fivére ugrott eléje, és arcul csapta. Az asszony kábán tántorodott hátra. Feringal kikapta a kezéből a gyereket és ellökte Priscillát, aki elesett.

Wulfgar hosszan, sokatmondóan meredt a lordra, és látta, hogy minden dühe és ellenérzése ellenére Feringal nem fogja bántani a gyermeket. A barbár átment a szobán.

– A gyermek az enyém – mordult fel, és odanyúlt, hogy kivegye a kisbabát Feringal gyengülő szorításából. – Csak egy hónap múlva akartam visszajönni – mondta Meraldának. – De szerencsére korábban a világra hoztad. Ha teljesen kihordod, bizonyosan belepusztulsz a szülésbe.

– Wulfgar! – kiáltott fel hirtelen Morik.

Lord Feringal, aki láthatólag kissé összeszedte magát, és újra feltámadt benne a düh, tőrt rántott és a barbárra támadt. Morik aggodalma azonban feleslegesnek bizonyult, mert Wulfgar is hallotta a mozdulatot. Egyik kezével védelmezően a magasba emelte a gyermeket, megpördült, és a másik kezével elcsapta a tőrt. Amikor Feringal közel ért, Wulfgar felrántotta a térdét, egyenesen ellenfele ágyékába. A lord nyöszörögve gömbölyödött össze a padlón.

– Azt hiszem, a barátom el tudja intézni, hogy soha ne lehessen saját gyereked – jegyezte meg Morik, Meraldára kacsintva.

Meralda meg sem hallotta, csak döbbenten meredt Wulfgarra és a gyermekre, akit a barbár a magáénak nyilvánított.

– Az úti eseményekért őszintén bocsánatot kérek, Lady Meralda – szólt a barbár, és a közönség időközben teljes lett, mert Fakapu Liam, Temigast ispán és a megmaradt fél tucat kastélyőr is megjelent az ajtóban, döbbent arccal. Lady Priscilla a földön hevert Wulfgar előtt, és zavart, de féktelen dühsugárzott a tekintetéből.

– Az ital és a te szépséged tette – magyarázta Wulfgar. Figyelmét a gyermekre fordította. Mosolyogva fürkészte az apró kis teremtést jeges kék tekintetével. – De a bűnöm eredményéért nem kell bocsánatot kérnem – folytatta. – Távolról sem.

– Megöllek – mordult fel Lord Feringal, és feltérdelt.

Wulfgar egyik kezével lenyúlt és galléron kapta a lordot.

Egy erőteljes rántással fojtófogásba emelte. – Felejts el engem is és a gyermeket is – suttogta áldozata fülébe Wulfgar. – Különben a Jeges Szelek Völgyének egyesült törzsei a földdel teszik egyenlővé nyomorúságos kis tanyádat.

Wulfgar ellökte a lordot, aki Morik várakozó karjaiba pördült. Látva Liamot és a katonákat, a Csavargó habozás nélkül tőrt feszített Feringal nyakának.

– Gondoskodjunk készletekről az útra – szólt Wulfgar. – A gyermeknek is szüksége lesz takarókra és ennivalóra – Wulfgar és a kisbaba kivételével mindenki elképedt arcot vágott a szobában. – Gyerünk! – bődült el a barbár. Morik a szemöldökét ráncolva indult meg az ajtó felé túszával, és maga előtt terelgette a feltápászkodó Priscillát.

– Gyerünk! – sürgette a Csavargó Liamot és Priscillát. Visszanézett egy pillanatra, és látta, hogy Wulfgar odalép Meraldához, ezért aztán még erőteljesebben tuszkolta ki a várnépet.

– Miért tetted ezt? – kérdezte az asszony, amikor egyedül maradt Wulfgarral meg a gyermekkel.

– Nem volt nehéz észrevenni, hogy bajban vagy – felelte Wulfgar.

– Hamisan vádoltalak.

– Meg lehet érteni – szólt Wulfgar. – Nem volt más lehetőséged és féltél, a végén mégis mindent kockára tettél, hogy engem kiszabadíts a börtönből. Le kellett rónom valahogy az adósságomat.

Meralda csak a fejét csóválta. Túl sok minden történt az elmúlt percekben. Számtalan érzelem és gondolat kavargott benne. Látta azt a kétségbeesett pillantást Feringal arcán, és komolyan azt hitte, hogy a férfi kidobja a kislányt. A végén azonban mégsem volt képes rá, és a nővérét sem hagyta.

Szereti ezt az embert – hogy is ne szerethetné? Mégis tagadhatatlan érzelmekkel viseltetett a gyermek iránt is, bár tudta, hogy nem tarthatja maga mellett.

– Elviszem innen a kisleányt – mondta Wulfgar eltökélten, mintha olvasna a nő gondolataiban. – Téged is szívesen magammal viszlek.

Meralda halkan, keserűen felnevetett, mert érezte, hogy mindjárt sír. – Nem lehet – felelte suttogva. – Nekem kötelességeim vannak a férjem felé – ha ugyan ezek után még megtűr maga mellett – és a családom felé. A rokonaimat bélyegzik meg, ha én elmegyek veled.

– Kötelesség? Ez az egyetlen ok, amiért maradsz? – kérdezte Wulfgar, mert érezte, hogy nem egészen ez az igazság.

– Tudod, szeretem őt – merengett el Meralda, és könnyek csorogtak le szép arcán. – Tudom, mit gondolsz rólam, de a gyermek még azelőtt fogant, hogy..

Wulfgar felemelte a kezét. – Nem tartozol nekem magyarázattal – mondta. – Hisz én aligha vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljelek téged vagy bárki mást. Hirtelen megértettem a... problémádat, és visszajöttem, hogy megháláljam a nagylelkűséged, ennyi az egész. – A barbár az ajtó felé pillantott. – Ő is szeret téged – jelentette ki. – A tekintete és a fájdalma mélysége világosan mutatja ezt.

– Gondolod, hogy jól teszem, ha maradok?

Wulfgar vállat vont: nem volt hajlandó ítélkezni.

– Nem hagyhatom el Feringalt – mondta Meralda, és aztán megsimogatta a csecsemő apró arcát. – De őt sem tarthatom meg. Feringal sohasem fogadná el – suttogta üresen kongó, halott hangon, mert tudta, hogy hamarosan örökre el kell szakadnia a gyermekétől. – Talán kiadná egy másik családnak Auckney-ban most, hogy azt hiszi, nem csaltam meg – mondta még reménykedőn.

– Mindig emlékeztetni fogja a fájdalmára, téged meg a hazugságodra – mondta Wulfgar lágyan, csöppet sem vádlón, csak tényszerűen. – És itt mindig elérné a nővére.

Meralda lesütötte a tekintetét, és elfogadta a keserű igazságot. A kicsi nem lenne biztonságban Auckney-ban.

– Ki nevelhetné fel nálam jobban? – folytatta Wulfgar váratlanul, eltökélt hangon. A kislányra nézett, és ajka szeretetteljes mosolyra húzódott.

– Megtennéd?

Wulfgar bólintott. – Boldogan.

– Biztonságot nyújtasz neki? – faggatta Meralda. – Beszélsz majd neki az anyjáról?

Wulfgar bólintott. – Nem tudom, hová vezet innen az utam – felelte –, de valószínűleg nem távolodok el túlságosan innen. Talán egy napon majd visszatérek, vagy legalább ő visszatér, hogy vessen egy pillantást az édesanyjára.

Meraldát rázta a zokogás, az arcán könnyek csillogtak.

Wulfgar az ajtó felé pillantott, nehogy valaki figyelje őket, aztán lehajolt és arcon csókolta a lányt. – Szerintem ez lesz a legjobb – suttogta csendesen. – Beleegyezel?

Meralda egy darabig fürkészte ezt a férfit, aki mindent kockára tett, hogy megmentse őt és a gyermekét –, pedig ők semmivel sem szolgáltak rá hősiességére –, aztán bólintott.

A könnyek megállíthatatlanul peregtek a szeméből. Wulfgar át tudta érezni a fájdalmát, az áldozatát. Odahajolt, hogy Meralda még egyszer utoljára megsimogassa és megcsókolja gyermekét, de amikor az asszony át akarta venni a kislányt, a barbár elhúzta tőle. Meralda arcán keserédes, megértő mosoly derengett fel.

– Ég veled, kicsi – mondta zokogva, és elfordította a tekintetét. Wulfgar még egyszer meghajolt előtte, aztán karjában a csecsemővel kilépett a folyosóra.

Morikot odakint találta: a Csavargó a készletek és ruhák összegyűjtésének műveletét irányította pattogó parancsokkal. Némi aranyat is hozatott, mert kell a pénz, ha a csecsemőt megfelelően, meleg és kényelmes fogadókban akarják elszállásolni. A barbár, a tolvaj és a csecsemő végigment a kastélyon, de senki sem állt az útjukba. Úgy tűnt, mintha Lord Feringal szándékosan megtisztította volna előttük az utat, hogy a két rabló és a gyermek mielőbb eltűnjön az életéből.

Priscilla viszont más tészta volt. Wulfgarék az első emeleten találkoztak vele. Az asszony nekirontott Wulfgarnak és próbálta elvenni tőle a kislányt. A barbár visszatartotta, és tekintetéből Priscilla világosan kiolvashatta, hogy Wulfgar letöri a derekát, ha bántani próbálja a gyermeket. Priscilla undorral fújt egyet, vastag gyapjútakarót hajított feléjük, aztán dühös mordulással elviharzott.

– Ostoba tehén – mormogta magában Morik.

Wulfgar gyengéden beburkolta a csecsemőt a meleg takaróba, aki végre abbahagyta a sírást. Odakint már alkonyodott, de a vihar is véget ért, s az utolsó felhők gyors szelek szárnyán rohantak az égen. A hidat leeresztették. A túlparton Temigast ispán várt rájuk, oldalán Lord Feringallal és két lóval.

A lord hosszan meredt a barbárra és a bebugyolált csöppségre. – Ha valaha is vissza mersz jönni... – kezdte.

– Miért jönnék? – szakította félbe a barbár. – Megvan a gyermekem, és királynőként fog felnőni a Jeges Szelek Völgyében. Eszedbe ne jusson utánam jönni, Lord Feringal, mert egész birodalmad fogja bánni.

– Miért mennék? – felelte Feringal is, s merészen farkasszemet nézett a barbárral. – Megvan a feleségem, a gyönyörűséges feleségem. És az ártatlan feleségem, aki örömmel adja oda magát nekem. Nem kell erőszakolnom.

Ez az utolsó kijelentés – a férfiúi büszkeség némi újjáéledése – elárulta Wulfgarnak, hogy Feringal megbocsátott Meraldának, vagy legalábbis hamarosan így lesz. Wulfgar elkeseredett, elkapkodott, rögtönzött terve csodálatosképpen bevált. Minden nevethetnékje ellenére sikerült megőriznie komolyságát, hogy megadja Feringalnak az olyannyira áhított pillanat elégtételét. Még csak el sem pislantotta magát, amikor Auckney lordja kihúzta magát és büszkén visszavonult a kastélyába, a feleségéhez.

Temigast átnyújtotta a lovak kantárját. – Nem a te lányod – jegyezte meg váratlanul a barbárnak. Wulfgar úgy tett, mintha nem hallotta volna, csak fölszállt a nyeregbe.

– Ne félj, én nem fogom elmondani senkinek, se Meralda, akinek az életét mentetted meg ma – folytatta az ispán. – Kiváló ember vagy, Wulfgar, Beornegar fia, a Jeges Szelek Völgyének Jávorszarvas Törzséből. – Wulfgar meghökkenve pislogott, részben a bókra, részben arra, hogy az ispán ennyit tud róla.

– A varázsló mondta meg neki, aki elkapott – vélte Morik.

– Gyűlölöm a varázslókat.

– Senki sem fog üldözni benneteket – folytatta az ispán. – Erre szavamat adom.

Ez így is történt, mert Wulfgarék baj nélkül tértek vissza menedékhelyükre, ahol átültek saját lovaikra, és folytatták útjukat kelet felé, ki Auckney-ból.

– Mi van? – kérdezte Wulfgar Morikot este, látva a tolvajszórakozott tekintetét. Lobogó tűz mellett kuporogtak, és igyekeztek a gyermeket melegen tartani. A Csavargó elmosolyodott és előszedett két palackot. Az egyikben langyos kecsketej volt a csecsemőnek, a másikban erős pálinka. Wulfgar a kecsketej után nyúlt.

– Sosem foglak megérteni – jegyezte meg Morik.

Wulfgar elmosolyodott, de nem felelt. Morik sosem ismerhette meg Wulfgar teljes múltját, a Drizztékkel töltött szép napokat, aztán a feneketlen szenvedéseket Errtuval és ellopott magja ivadékaival.

– Vannak ennél könnyebb módozatai is a pénzszerzésnek – szólt Morik, mire Wulfgar végre ránézett. – Gondolom, el akarod adni a gyereket – folytatta a tolvaj.

Wulfgar csúnya arcot vágott.

– Jó pénzt kaphatnánk érte – vitatkozott Morik, és jót húzott a pálinkásüvegből.

– Elég jót sosem – fordult vissza Wulfgar a gyermekhez, aki kapálózni és gügyögni kezdett.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy megtartod! – hüledezett Morik. – Nincs helye mellettünk. Veled legyen, bárhová is mész? Elvesztetted a józan eszed?

Wulfgar felmordult, kiütötte az üveget a Csavargó kezéből, aztán a földre lökte Morikot, akinek nem volt szüksége ennél csattanósabb válaszra.

– Még csak nem is a tiéd! – emlékeztette Morik.

Ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna.

Utóhang

Morik még egyszer utoljára szemügyre vette Wulfgar álruháját, és tehetetlenül felsóhajtott. Ez volt a legtöbb, amit tehetett a hatalmas termetű, lenszőke hajú barbár álcázására.

Wulfgar újra csupaszra borotválta az arcát, először azóta, hogy visszatért az Abyssból. Morik megtanította neki, hogyan járjon úgy, hogy kissé alacsonyabbnak tűnjék, meggörnyesztett vállal és meggörbített karral, hogy a keze ne lógjon le a térdéig. Morik kerített egy nagy, barna, papi jellegű köpönyeget is, magas gallérral, ami lehetővé tette, hogy ne legyen feltűnő a barbár görnyedezése.

A Csavargó mégsem volt teljesen elégedett az álöltözettel, főleg amikor oly sok múlt rajta. – Jobb lenne, ha idekint megvárnál – mondta már vagy tizedszer.

– Nem – felelte Wulfgar határozottan. – Csak a te szavadra nem fognak eljönni. Ezt nekem kell elintéznem.

– Mindkettőnket megöletsz – morogta a tolvaj boldogtalanul.

– Menj előre – eresztette el a füle mellett a megjegyzést a barbár, és hátba vágta a tolvajt.

Egy utolsó sóhaj után Morik fejcsóválva az élre állt a Luskan felé vezető úton. Mindkettejük legnagyobb megkönnyebbülésére – mert Wulfgar cseppet sem örült volna, ha karjában egy csecsemővel leplezik le – nem ismerték fel őket, s akadály nélkül bejutottak a tavaszi ünnepélyek lázában égő városba.

A tervnek megfelelően estefelé érkeztek. Wulfgar egyenesen a Félhold utca felé vette útját, s az elsők között érkezett a Zsiványkard ivójába. A pulthoz lépett, éppen Pocsolya Josi mellé.

– Mit iszol? – kérdezte közönyösen Arumn Gardpeck az új vendéget, de aztán a torkán akadt a szó és kiguvadtak a szemei, amikor alaposabban megnézte a nagydarab alakot.

– Wulfgar – lehelte.

A barbár háta mögött egy tálca csattant a földön, és a hátraforduló Wulfgar a döbbent Delly Curtie-t pillantotta meg. Josi felsipított és elhajolt.

– Üdv, Arumn – mondta Wulfgar a kocsmárosnak. – Csak egy kis vizet innék.

– Mit keresel itt? – hápogta a fogadós gyanakvón, és kissé félve is.

Josi felpattant és az ajtó felé igyekezett, de Wulfgar elkapta és visszatartotta. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta a barbár. – Tőled és tőled is – fordult Josihoz.

– Meg akartál ölni – hebegte Josi.

– Elvakított a düh, és biztosan ittam is – védekezett Wulfgar.

– Elvitte a kalapácsodat – emlékeztette Arumn.

– Attól a jogos félelemtől vezérelve, hogy ellenetek fordíthatom – felelte a barbár. – Barátként cselekedett, ami Wulfgarról nem volt elmondható.

Arumn a fejét csóválta: nem akart hinni a fülének. Wulfgar eleresztette Josit, de a fickó nem menekült, csak állt villámsújtottan.

– Befogadtatok, ételt, munkát és barátságot adtatok, amikor a legnagyobb szükségem volt rá – folytatta a barbár, most már Arumnnak. – Én pedig csalódást okoztam nektek, borzasztó csalódást, és csak remélhetem, hogy meg tudsz bocsátani nekem.

– Újra itt szeretnél élni? – kérdezte Arumn.

Wulfgar szomorkásan elmosolyodott és a fejét rázta. – Már azzal is az életemet kockáztatom, hogy egyáltalán betettem a lábam a városba – felelte. – Hamarosan elmegyek újra, de bocsánatot kellett kérnem tőletek kettőtöktől, és leginkább – fordult Dellyhez – tőled.

Delly Curtie elsápadt, amikor Wulfgar odalépett hozzá, mintha nem tudná, hogyan reagáljon a barbár szavaira, puszta jelenlétére.

– Alázatos bocsánatodat kérem minden fájdalomért, amit valaha is okoztam neked, Delly – mondta a barbár. – Olyan igaz barát voltál, amiről a legtöbb ember csak álmodhat.

– Sőt, több mint barát – tette hozzá gyorsan Wulfgar, látva a lány elboruló pillantását.

Delly a férfi karjában dudorodó kis csomagocskára nézett. – Egy kisbaba – mondta érzésektől súlyos hangon.

– Csak a véletlen folytán az enyém, nem a vér okán – felelte Wulfgar. Átadta a lánynak a kisbabát. Delly rámosolygott a gyermekre, játszadozni kezdett az apró ujjacskákkal, felderítve az ártatlan kis arcot.

– Jó lenne, ha maradhatnál – marasztalta Arumn, és ajánlata őszintének hangzott. Josi teljesen meghökkent a fogadós szavai hallatán.

– Nem lehet – felelte Wulfgar. Rámosolygott Dellyre, visszavette a kisgyermeket, aztán homlokon csókolta a lányt. – Remélem, egyszer eléred azt a boldogságot, amit megérdemelsz, Delly Curtie – mondta, majd biccentett Arumnék felé, és az ajtó felé indult.

Delly Arumnra – félig-meddig nevelőapjára – pillantott.

A férfi megértette őt: bólintott. A lány még az ajtó előtt utolérte a barbárt.

– Vigyél magaddal – kérte reménykedő tekintettel. Ilyennek már rég nem láthatta senki.

Wulfgar meglepettnek tűnt. – Nem azért jöttem vissza, hogy megmentselek – mondta zavartan.

– Hogy megments? – visszhangozta Delly hitetlenkedve. – Semmi szükségem erre, köszönöm szépen. Neked lesz szükséged segítségre a kicsivel, ahogy látom. Értek a gyerekekhez, hisz én neveltem fel a kisebb testvéreimet, és eluntam az itteni életet.

– Nem tudom, hová fog vetni a sorsom – ellenkezett Wulfgar.

– Gondolom, nem túl nagy veszedelmekbe – felelte Delly. – Úgy értem, itt van a kicsi, akire vigyáznod kell.

– Talán Vízmélyébe – merengett el Wulfgar.

– Mindig szerettem volna eljutni oda – mosolyodott el a lány, mert látta, hogy Wulfgart igencsak gondolkodóba ejtette az ajánlata.

A barbár kérdőn nézett Arumnra, s a kocsmáros újra bólintott. Wulfgar még messziről is látta, hogy valami megcsillan Arumn szemében.

Átadta a csecsemőt Dellynek, kérte, hogy várjon egy pillanatig, aztán visszament Arumnékhoz. – Soha többé nem fogom bántani – ígérte meg Arumnnak.

– Ha megteszed, felkutatlak és megöllek – mordult fel Josi.

Wulfgar és Arumn a kis emberre meredtek. A fogadós kétkedőn, Wulfgar tettetett komolysággal. – Tudom, Pocsolya Josi – felelte minden gúny nélkül. – És a te haragod olyan valami, amitől csakugyan tartanom kell.

Mikor túlesett első meglepetésén, Josi büszkén felfújta magát. Wulfgar és Arumn összenéztek.

– Semmi ivás? – kérdezte Arumn.

Wulfgar megrázta a fejét. – Csak azért kellett az üveg, hogy elrejtőzzek – felelte őszintén. – De már rájöttem, hogy rosszabb annál, mint ami üldöz.

– És ha megunod a lányt?

– Nem Delly Curtie-ért jöttem ide – felelte Wulfgar. – Csak azért, hogy bocsánatot kérjek. Nem gondoltam, hogy ennyire megbocsát, de örülök, hogy így történt. Jó utunk lesz együtt, és én mindent elkövetek, hogy megvédelmezzem, leginkább saját magamtól.

– Úgy legyen – felelte Arumn ünnepélyesen. – Visszavárlak.

Wulfgar megrázta Arumn kezét, megveregette Josi vállát. Megfogta Delly kezét és kivezette őt a Zsiványkardból. Együtt hagyták maguk mögött életük egy hosszú epizódját.

Lord Feringal és Meralda a kertben sétáltak kéz a kézben, s élvezték a tavaszi illatokat. Wulfgar terve bevált. Feringal és az egész falu meggyőződött Meralda ártatlanságáról, így az asszony megmenekült a vádaskodásoktól, a fiatal lord pedig a nevetségességtől.

Az asszonynak fájt gyermeke elvesztése, de saját és házassága sebei lassan begyógyultak. Meralda szüntelenül mondogatta magának, hogy a gyermek jó kezekben van, s hogy a jólelkű, erős barbár jobb apa, mint amilyen Jaka valaha is lehetett volna. Sokat sírt a kislány után, de ilyenkor mindig elismételte ezeket a logikus érveket, és arra gondolt, hogy születését és hibáit figyelembe véve még így is sokkal jobb az élete, mint amit valaha is remélhetett. Az apja és anyja egészséges, Tori mindennap meglátogatja, gondtalanul szökdécsel fel s alá a virágok közt, s jobban bosszantja Priscillát, mint Meralda bármikor.

A pár most egyszerűen csak élvezte a tavasz csodáját, és az asszony kezdett alkalmazkodni új életéhez. Feringal hirtelen csettintett és elhúzódott. Meralda csodálkozva méregette.

– Elfelejtettem valamit – mondta a férje. Feringal intett neki, hogy várjon, aztán visszafutott a kastélyba, kis híján legázolva Priscillát, aki éppen kijött a kertbe.

Az asszony persze még most sem hitt el egy szót sem Wulfgar történetéből. Rosszindulatúan meredt Meraldára, de a lány hátat fordított neki, és a mellvédnek támaszkodva nézte a hullámokat.

– Várod a következő szeretődet? – mormogta magában Priscilla, amikor elment mellette. Sokszor döfött bele ilyesféle megjegyzésekkel Meraldába, és az legtöbbször eleresztette a szavait a füle mellett.

Most viszont Meralda másképp döntött. Csípőre tett kézzel kilépett a sógornője elé. – Soha nem volt egyetlen őszinte érzésed sem egész nyomorult életedben, Priscilla Auck, azért vagy ilyen megkeseredett – mondta határozottan. – Ne ítélkezz fölöttem.

Priscilla szeme tágra nyílt döbbenetében. Az asszony remegni kezdett. nem volt szokva hozzá, hogy ilyen egyenesen beszéljenek hozzá. – Azt kéred, hogy...

– Nem kérem, hanem mondom – felelte kurtán Meralda.

Priscilla arca eltorzult, és a lady pofonvágta Meraldát.

A lány azonban visszavágott. – Ne ítélkezz felettem, különben beleduruzsolom a gonoszságodat a fivéred fülébe – figyelmeztette az asszonyt olyan higgadtan és kimérten, hogy pusztán a szavaitól égni kezdett Priscilla arca. – És jól tudod, hogy hallgat rám – fejezte be Meralda. – Gondolkoztál már azon, hogy milyen lenne az életed lent a faluban, a parasztok között?

Alig fejezte be, amikor rohanvást visszaérkezett a férje, kezében hatalmas virágcsokorral, virágokkal egyetlen Meraldájának. Priscilla csak egy pillantást vetett kipirult fivérére, aztán felordított és berohant a kastélyba.

Feringal zavartan nézte nővére távozását, de nemigen törődött mostanában Priscilla érzéseivel, ezért még Meraldát sem kérdezte, mi történt.

A lány is nézte a nyomorult teremtés távozását. Mosolya több volt, mint pusztán a férje virágai által okozta öröm. Sokkal több.

Morik elbúcsúzott Wulfgartól és Dellytől, aztán kezdte ismét megvetni a lábát Luskan utcáin. Kivett egy szobát a Félhold utcában, de nem sokat időzött ott, mert keményen dolgozott, hogy elterjessze igazi kilétének hírét azok között, akiknek ezt tudniuk kellett, ugyanakkor pedig meg akarta alapozni hírét egy teljesen más emberként, Betörő Brandeburg néven, a többiek számára.

A hét végére már sokan rábiccentettek, ha elmentek mellette az utcán. A hónap végére a Csavargó már nem tartott a hatóságok megtorlásától. Újra otthon volt, és úgy tűnt, hogy a dolgok nemsokára ismét ugyanolyanok lesznek, mint mielőtt Wulfgar megjelent Luskanban.

Egy éjszaka éppen erre gondolt, amikor elhagyta kis szobáját, és kilépett a fogadó emeleti folyosójára. A folyosó helyett azonban egy szédítő alagútban találta magát, és egy kristályterembe került, melynek kör alakja azt a benyomást keltette, hogy egy kastélytorony egyik emeletét alkotja.

Morik kábán nyúlt tőre után, de aztán megpillantotta az ébenfekete alakokat és meggondolta magát. Volt annyi esze, hogy ne ellenkezzék a sötételfekkel.

– Ismersz már engem, Morik – lépett oda hozzá Kimmuriel Oblodra.

Morik csakugyan ismerte. Ugyanez a drow jött el hozzá akkor régen, egy évvel korábban, hogy Wulfgar szemmel tartására utasítsa.

– Bemutatom neked a barátomat, Rai'gyt – mondta Kimmuriel udvariasan, és egy másik, komor tekintetű sötételfre mutatott.

– Hát nem azt kértük, hogy tartsd szemmel a Wulfgar nevű egyént? – kérdezte Kimmuriel.

Morik csak hebegett-habogott, nem tudta, mit mondjon.

– És te nem okoztál csalódást nekünk? – folytatta Kimmuriel.

– De... de hát az egy évvel ezelőtt volt – tiltakozott Morik. – Azóta semmit sem hallottam rólatok.

– Most mégis álruhában rejtőzködsz, mert tudod, hogy bűnt követtél el ellenünk – szólt Kimmuriel.

– Másféle bűneim vannak nekem – hebegte Morik, és úgy érezte, hogy meg akarják fojtani a falak. – A luskani hatóságok elől bujkálok, nem előletek.

– Előlük bujkálsz? – mondta a másik drow. – Én könnyen segíthetek! – Odalépett Morikhoz, és felemelte a kezét. Lángok csaptak ki az ujjaiból, megégetve Morik arcát, lángralobbantva haját. A tolvaj felordított és a földre hanyatlott, megperzselt bőrét paskolgatva.

– Most már egészen másként nézel ki – jegyezte meg Kimmuriel, és mindkét sötételf gonoszul felnevetett. Felcipelték a torony lépcsőjén egy másik terembe, ahol egy tar koponyájú sötételf üldögélt egy székben, kezében hatalmas, bíborszínű tollas kalappal.

– Elnézésedet kérem, Morik – mondta kedélyesen. – A hadnagyaim egy kissé izgágák.

– Hónapokig Wulfgar nyakában voltam – mondta Morik, a pánik határán. – A körülmények választottak szét minket és űzték őt el Luskanból. De meg tudom találni nektek...

– Erre semmi szükség – mondta a kopasz drow. – Én Jarlaxle vagyok, Menzoberranzanból, és megbocsátok neked.

Morik maradék hajába túrt, mintha azt akarta volna jelezni, hogy Jarlaxle lehetett volna ilyen jóindulatú egy kicsit korábban is.

– Úgy terveztem, hogy Wulfgar lesz az első számú kereskedelmi partnerem és képviselőm Luskanban – magyarázta Jarlaxle. – De most, hogy ő elment, téged kérlek fel erre a szerepre.

Morik pislogott, és közben majdnem kihagyott a szívverése.

– Olyan hatalmassá és gazdaggá teszünk, hogy el sem tudod képzelni – folytatta a zsoldosvezér, és Morik hitt is neki.

– Nem lesz szükséged arra, hogy bujkálj a hatóságok elől. Épp ellenkezőleg, soknak a házába is bejáratos leszel, és kezüket-lábukat törik majd, hogy jóban legyenek veled. Ha bárkit... félre szeretnél állítani, ez is könnyen megoldható.

Morik megnyalta szája megperzselt maradványait.

– Eléggé jól hangzik ez Morik, a Csavargó számára ahhoz, hogy belevágjon? – kérdezte Jarlaxle, és Morik viszonozta a sötételf ravasz pillantását.

– Figyelmeztetlek – hajolt előre székében Jarlaxle, és sötét szeme veszedelmeset villant. – Ha valaha is cserbenhagysz, Rai'gy barátom szíves-örömest eszközöl újabb fazonigazítást rajtad.

– Akár többször is – jegyezte meg lelkesen a drow mágus.

– Gyűlölöm a varázslókat – morogta magában Morik.

Wulfgar és Delly lepillantottak Vízmélyére, a Csodák Városára. A nagyra törő álmodozás és a még nagyratörőbb hatalom helye volt ez a nagyszerű város a Kardparton.

– Hol fogunk megszállni? – kérdezte a lány boldogan, miközben szelíden ringatta a kisgyermeket.

Wulfgar megrázta a fejét. – Van egy kis pénzem – felelte. – De nem tudom, meddig maradunk Vízmélyén.

– Nem akarnál itt letelepedni?

A barbár vállat vont, mert ezen még nem sokat gondolkodott. Más céllal jött Vízmélyére. Meg akarta keresni Deudermont kapitányt és a Tengeri Szellemet a kikötőben, de legalábbis remélte, hogy nemsokára befutnak ide, jó szokásuk szerint.

– Voltál már tengeren? – kérdezte széles mosollyal a lányt, barátját és új keletű útitársát.

Elérkezett az idő, hogy visszaszerezze Égisz-agyart.

(Folytatása következik)

Tartalom

Előhang

1. RÉSZ

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

2. RÉSZ

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

3. RÉSZ

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

4. RÉSZ

20. fejezet

21. fejezet

22. fejezet

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

Utóhang