CROWN EMPIRE – 6.

R. A. Salvatore

Démonapostol

(Tartalom)

1. RÉSZ

Korona szíve és lelke

Sosem gondolkodtam ezen korábban, Mather bácsi, mert sosem volt fontos, és úgy tűnt, hogy nem számít. És talán azért, mert még soha senki sem kérdezte meg. Danube Brock Ursal nem Éjmadár királya?, érdeklődött Shamus, s ez első hallásra egyszerű kérdésnek látszik, de engem annyira váratlanul ért, hogy nem tudtam rá mit válaszolni. Morogtam valamit, de a szívemben még most sem tisztáztam a feleletet.

Hazátlan bitang lennék? Dundalisban töltöttem a gyermekkoromat, de Dundalis nincs többé, még akkor sem, ha új házak épültek a romjain. Andur'Blough Inninnesssben értem férfivá, az elfek között, akiket legjobb barátaimnak tartok.

De ők lennének a családom?

Nem, nem nevezhetem Belli'mar Juravielt fivéremnek, sem Dasslerond úrnőt királynőmnek. Igaz, hogy testvérként szeretem Juravielt és engedelmeskednék Dasslerond úrnő parancsainak, de tény, hogy nem ugyanúgy látjuk a világot. Az elfek szeme az igazság és a lényeg egy más árnyalatát látja, mint az embereké.

Tehát Andur'Blough Inninness sem a hazám, hisz nem lehet az, bármennyire is szeretném. Mikor visszatértem oda, még be sem engedtek. Juraviel egyszer azt mondta, hogy n'Touel'afar vagyok, s bár szembeszálltam vele, s még meg is győztem őt gondolkodásmódomról, mindketten tudtuk, mit jelentenek ezek a szavak valójában: Elbryan – Éjmadár – minden kiképzése és szeretete ellenére nem tartozik a Caer'alfar népébe.

Dasslerond úrnő nem királynőm, de ettől rögtön Danube lesz a királyom?

Nem, Mather bácsi, és most már tudom, hogy az ő apja sem volt a királyom. Hazátlan bitangok lennénk mi ketten? Aligha. Az én hazám itt van, Erdővidék fái közt, a Vadonvidéken, Észak-Medvehonc mezőin, vagy éppen Dél-Alpinador meredek, sziklás hegyoldalain. A kósza-életnek olyan oldala ez, mely nemrég világosodott meg előttem. Az otthon egy érzés, nem egy hely, s ez az érzés egy kósza számára afféle hordozható dolog, mely bizonyos helyekhez talán kötődik, de sosem falakhoz. Azért vagyok otthon itt, Erdővidék rengetegeiben, mert így érzem a szívemben, valahányszor visszatérek ide.

Úgyhogy ne beszélj nekem királyokról és királynőkről, birodalmakról és királyságokról. Teljességgel érdektelen az, hogy melyik uralkodó terjeszti ki határait erre a területre, hisz a határ láthatatlan, csupán a térképen lehet látni, nem a terepen. Csak az én kiterjesztése, a hatalom kinyilvánítása, a gazdagság megszerzésének eszköze. Ez az én azonban hazugság, ez a hatalom inkább csapda, mint szabadság, s ez a gazdagság csupán felszín.

Igen, felszín, Mather bácsi, s csupán arra szolgál, hogy általa az egyik ember felsőbbrendűbbnek érezhesse magát a másiknál. Avelyn egyszer elmondott nekem egy történetet egy toronyról, ami Ursal külterületén található. Ez a hely börtön volt azoknak, akik rosszat mondtak a Királyról, s aki egyszer bement a kapuján, az ritkán jött ki onnan. Évtizedekkel később új börtönt építettek, így a toronyra nem volt többé szükség. A király egy nagylelkű gesztussal egy vállalkozó szellemű hercegnek ajándékozta. A herceg koszszú évekig nem tudott mit kezdeni az épülettel, mert bár kényelmesnek elég kényelmes volt, miután megtisztították a kínzóeszközöktől és bilincsektől, de távol esett az ursali kastélytól, ahol a herceg a hölgyeknek udvarolgatott.

Ez a herceg azonban vállalkozó szellemű ember volt, Mather bácsi, így aztán emlegetni kezdte Ursal nemesei között a nagyszerű kilátást, melyet vidéki birtokán lehet élvezni. Ennek a szépségnek meg kell maradnia a hatalmasok számára, mondogatta a herceg, s mivel ő nem tud elegendő időt tölteni a toronyban ahhoz, hogy kellőképpen gondoskodni tudjon a fenntartásáról, felajánlotta, hogy nemes társai vegyék ki a tornyot ötszáz aranyas méregdrága áron. Már pusztán ez az ár számos érdeklődő nemest vonzott a toronyhoz, s valahányszor összegyűltek ott, a herceg ügyesen mindig napirenden tartotta a kilátás kérdését.

A kilátás! A hiúságokra játszott, s az ár lett a vásárlás fő hajtóereje. Avelyn elmesélte, hogy a torony bérleti joga feletti viták véres párbajokba torkolltak – s kis híján háború is kirobbant három tartomány között. Hölgyek könyörögtek nemesi férjeiknek, hogy a toronyban lakhassanak, s facér urak áhítoztak a helyre, hogy elbűvölhessék vele álmaik asszonyát.

A végén Medvehonc királynője kérte férjét, hogy vegye vissza a várat, de a király, a becsület bajnoka lévén, nem vehette vissza a hercegnek adott szavát. Ehelyett ő maga vette ki a tornyot szerény ezer aranyas bérleti díj fejében.

Így a királynőé lett a hőn áhított kilátás, ugyanaz a kilátás, amit a korona ellenségei évtizedekig ingyen élvezhettek.

Mi a vagyon, Mather bácsi, ha nem felfogás kérdése? Az égető vágy pedig, hogy jobbak legyünk másoknál, nem más, mint az egyén gyengesége. A királyt fogva tartják hivatalának formaságai, alattvalói irigységének veszedelmet, s ellenségei bosszújának nagyon is valós lehetősége.

Én meg akarom őrizni a szabadságomat, Mather bácsi. és a szerelmemet, Jilseponie-t, és mindenhová magunkkal visszük a házunkat, bárhová megyünk, de gazdagok leszünk a szívünkben és a lelkünkben.

Minden kincs közül ez a kettő az, ami igazán számít.

Elbryan Wyndon

1. fejezet

Magok

„Progos enyhé”-nek nevezték, s bár majdnem minden év fordulóján felbukkant, mindig felzaklatta az embereket, akik fejcsóválva morogtak a furcsa időjáráson. De ebben az évben kivételesen csakugyan volt is miért morogniuk. A tavaszi idő hirtelen csapott le Palmarisra, nyomában vad viharokkal, melyek hózáporral fenyegettek, de csak langyos esőt hoztak, még a második hónap kezdete előtt.

A tél – az egyik legenyhébb, amire az öregek emlékeztek gyorsan véget ért, és Pony hasa kezdett szembetűnő lenni, ezért állandó jelleggel hordta kocsmárosné kötényét, még akkor is, ha nem az ivóban volt, vagy akkor, amikor – akárcsak ezen az estén – kiment, hogy összeesküvő társaival találkozzék.

Az ellenállás bázisa egyre jobban megszilárdul, gondolta reménykedve, miközben kiosont a fogadóból. Belster barátainak információi alapján, valamint Colleen értesülése szerint, az ellenséges táborból, illetve Al'u'met behrenijei és tengerészbajtársai szerint, a De'Unneróval szembenállók már uralják az utca és a dokk közvéleményének nagy részét. Persze az elégedetlenség és az ellenállás még nem jutott el odáig, hogy nyíltan megnyilvánuljon.

Még nem. Most csak elvetik a lázadás magvait, s más szemszögből láttatják azt a módszert, ahogyan az Egyház uralkodik a városon. Ha harcra kerül a sor – és Pony igencsak remélte, hogy így lesz –, akkor a püspök és csatlósai meg fognak lepődni az ellenállás mértékén.

Az egyház elleni nyílt harc gondolatára Pony megszaporázta a lépteit, miközben a Colleen Kilronney-val megbeszélt titkos találkozóra sietett. A bosszú tüze nem hunyt ki benne, s eltökélte, hogy ha ütésváltásra kerül sor, használni fogja a mágiát, Avelyn mágiáját, hogy elpusztítsa annak az átkozott Egyháznak a vezetőit, mely meggyilkolta a szüleit és a barátait.

Igencsak meglepődött, amikor a megbeszélt sikátorba befordulva látta, hogy ott van Colleen – de nem egyedül. Egy szerzetessel! Egy St. Precious-béli öltözetű szerzetessel!

Pony óvatosan közeledett.

A szerzetes feléje szökkent, a keze a nyaka után nyúlt. A többi abellitához hasonlóan ő is képzett harcos volt, ezért támadása magabiztosan és gyorsan indult.

Pony hátratántorodott támadója súlya alatt. Megfogta a férfi csuklóját és próbálta lefejteni az ujjakat a nyakáról. Gyorsan előjött harcos-énje, s mire a döbbent Colleen odasietett, a lány a szerzetes ujjai alá kulcsolta a saját ujjait, aztán megroggyantotta a lábát és térdre ereszkedett, magával rántva a férfit. Egyetlen csavarintással kiszabadult a szerzetes szorításából – s ha folytatja, akár szét is zúzhatta volna ellenfele kézcsontjait.

De nem tette – Colleenra való tekintettel, aki magával hozta ezt a szerzetest. Gyorsan felállt, a férfi alkarja alá csúsztatta a kezét, aztán szétrántotta a fickó karjait. Lendületével Pony kifordította az egyik tenyerét, befeszítette az ujjait s tenyere tövét a szerzetes állának ütötte. Az ütés a levegőbe emelte és hátratolta ellenfelét.

A szerzetes védekezően felemelte kezét, de Pony úgy mozgott, mint a támadó kígyó. Ezúttal a szerzetes orrnyergére mért egy ütést, aztán még egyet, amikor a férfi vére csorogni kezdett.

Colleen elkapta a megtántorodó férfit, de egyúttal mozgásképtelenné is tette: egyik karját a szerzetes hóna alá dugta, át a nyaka mögött, a másik kezével pedig a férfi másik karját húzta vissza könyökből.

– Látom, jó barátot hoztál – jegyezte meg maró gúnnyal Pony, s veszedelmesen méregette a szerzetest, miközben igazgatni kezdte a ruháját. Sikerült úrrá lennie fellobbanó dühén – valahányszor csuhást látott, rátört a késztetés, hogy kegyetlenül megbüntesse –, és elhatározta, hogy ha a fickó újra támad, akkor nem hagyja el élve a sikátort.

– Ő az – próbálta vértől fröcsögve elmagyarázni Colleennak a szerzetes.

– Az, aki majd elroppantja azt az ostoba nyakadat? – kérdezte Colleen.

– É... éjmadár társa – hebegte a férfi.

– Én előre megmondtam – felelte Colleen.

– Avelyn, az eretnek barátja, aki ellopta a szent köveket, és a démon daktilusz szövetségese volt – folytatta a szerzetes.

– Valahányszor hallok rólad valamit, csak egyre nagyobb bajkeverőnek tűnsz – mondta Colleen Ponynak. – Egyre jobban tetszel nekem, te lány!

– Hát nem érted? – jajdult fel a szerzetes.

– Én csak azt értem, hogy ha most elengedlek, akkor megöleted magad – vágott vissza Colleen, és eleresztette a férfit. – Csináld csak, én meg majd örömmel nézem végig, ahogy a barátnőm kirugdossa a lelket a csuhádból.

A szerzetes habozni kezdett, s idegesen tekingetett hol egyik, hol másik nőre, majd csuhája ujjával törölgetni kezdte a vért az orráról.

– Igen, Avelyn barátja vagyok – ismerte el Pony. Kotorászni kezdett köténye zsebében, és egy rongyot vetett oda a férfinak. – Avelyn barátja, azé az Avelyné, aki elpusztította a démon daktiluszt, szemben azzal, amit a mestereitek állítanak.

A férfi nem mozdult, csak körbe tekintgetett.

Miért hoztad ide? – kérdezte Pony Colleent.

– Ő nem De'Unnero híve – magyarázta Colleen. – Úgy gondoltam, hogy a közös ellenség jó kiindulópont lehet egy szövetséghez. El tudod képzelni, mennyit érne egy beépített ember St. Preciousben?

– Különben sem tudtam előre – rúgott bele egyet a szerzetesbe Colleen. – Amikor beszéltem rólad neki, még egészen barátságosnak tűnt.

– Csak cselezett, hogy eljusson hozzám – jegyezte meg a lány.

– Meg is ölhetjük – felelte Colleen. Tőrt rántott és a szerzetes hátának feszítette a pengét.

– Én nem vagyok De'Unnero püspök barátja – védekezett a férfi.

– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – szólt Colleen, de nem vette el a tőrt.

– Akkor tehát nem vagy barátja Markwart főapátnak és az Abellita Egyháznak sem – jelentette ki Pony. – És lélekben közelebb állsz Avelyn Desbrishez, mint hinnéd.

– Az apátok gyűlése eretneknek és gyilkosnak nyilvánította.

– A daktilusz barlangjába a gyűléseddel! – csattant fel Pony. – Nincs arra időm, hogy elmagyarázzam neked az igazságot, testvér...

– Talumus testvér – segítette ki Colleen. – Akiről azt hittem, barát.

A férfi félig elfordult és felmordult. – Ez még az előtt volt, hogy tudtam volna: törvényen kívüliékkel szövetkezel.

– Furcsa ezt hallani olyasvalaki szájából, aki kijött ide szervezkedni De'Unnero ellen – vélekedett Pony.

– Meggyőzzük vagy megöljük? – kérdezte brutális egyenességgel Colleen. Pony és Talumus is tudta, hogy nem tréfal.

– Ne öld meg – vágta rá azonnal Pony.

– Akkor hát készen állsz arra, hogy meggyőzzünk? – súgta a szerzetes fülébe Colleen.

Talumus nem felelt, de nem fordult el, s más jelét sem adta annak, hogy elutasítja az ajánlatot.

– Szeretted a korábbi apátot? – kérdezte Pony.

– Egy rossz szót ne halljak Dobrinion apátról! – csattant fel Talumus, minden eddiginél erőteljesebben.

– Szó sincs ilyesmiről – nyugtatta meg Pony. – Dobrinion jó ember volt, nagyszerű férfiú, aki közelebb állt Avelyn Desbrishez, mint gondolnád. Ezért gyilkoltatta meg Markwart főapát.

A szerzetes hebegett valamit, aztán beharapta a száját.

– Colleen idehozott, ezért felteszem, hogy helyesen ítélte meg a személyiséged – mondta Pony. – Bár volt már példa rá, hogy tévedett – vetett lefegyverző mosolyt a másik nő felé. – Most elmondom neked az igazat, és ítéld meg magad az őszinteségem. Vagy elhiszed, vagy nem, csak rajtad múlik.

– De ha nem... – bökdöste meg Colleen a tőrrel.

– Ha nem, akkor van egy helyünk, ahová bedughatunk, amíg ez a gusztustalan ügy el nem rendeződik – vetette közbe Pony. – De semmiképp sem esik bántódásod.

– Dobrinion apátot egy powri ölte meg – mondta Talumus. – Megtaláltuk a nyomorult jószág holttestét az apát hálószobájában. És St. Preciousben nem élnek powrik.

– Ugyanaz a powri ölte meg az apátot, aki nem vette a fáradságot, hogy sebet vágjon Keleigh Leigh holttestén, és belemártsa a vérbe a sapkáját? – kérdezte Pony. Ez némiképp meglepte Talumust: látszott az arcán.

A szerzetes majdnem azt mondta, hogy talán nem volt ideje a powrinak, de aztán inkább megkérdezte: – Honnan tudsz te erről?

– Onnan, hogy Connor Bildeborough elmondta.

– Connor, aki felbontotta a házasságát veled? – hitetlenkedett a szerzetes.

– Aki eljött északra, hogy figyelmeztessen: ugyanazok, akik megölték az apátot, üldöznek engem és üldözik őt is – magyarázta Pony. – Az a Connor, akit meg is öltek ezek az üldözők: egy igazság testvér, akit St.-Mere-Abelle főapátja képzett ki és indított el.

– Az a Connor, akinek nagybátyját az az ember ölte meg, akit most püspöknek hívnak – tette hozzá Colleen.

Talumus válla meggörnyedt a súlyos vádak alatt – melyeket nyilván nem először hallott.

Pony felismerte a testtartása üzenetét. A szerzetes természetesen nem hitte el a vádakat, de elhessegetni sem tudta őket. Ha beigazolódnának, akkor az egész világ összeomlana körülötte.

– Üldözik a behrenieket – folytatta tompán Pony.

Talumus legyőzötten bólintott.

– És te nem értesz egyet ezzel a gyakorlattal.

A szerzetes bólintott.

– Akkor állj mellénk, ha gondolod, de legalábbis ne légy ellenünk – kérte Pony. Intett Colleennak, aki végre elrakta a tőrt.

– Nem fordulok szembe a Rendemmel – jelentette ki bátran Talumus testvér.

– Akkor hallgass meg elfogulatlanul – kérte Pony. – És kérd meg társaidat is ugyanerre St. Preciousben. De'Unnero püspök nem jó ember, szívében nem igazi abellita. Bebizonyítjuk neked.

– Évek óta a barátod vagyok – emlékeztette a szerzetest Colleen. – Ne hagyj most cserben.

– Rendben, figyelni fogok – ígérte Talumus hosszas hallgatás után. – És hajlandó vagyok a dolgokat újragondolni annak fényében, amit elmondtál. De ha készen vagyok, és meggyőződtem róla, hogy tévedsz s az Egyházzal ellenkező állításaid alaptalanok, szembeszállok veled.

Colleen keze ismét elindult a tőr felé, de Pony megállította. – Ennél többet nem kérhetünk – felelte. – S mindenképp nagylelkű és bölcs dolog tőled.

Talumus hátrébb húzódott s idegesen méregette Ponyt, miközben óvatosan elindult vissza a sikátorban. Mikor úgy ítélte meg, hogy már elég messze van, sarkon fordult és elrohant.

– Nem kellett volna ide hoznod – feddte meg Pony Colleent. – Most még nem.

– Hát mikor? – kérdezte a másik nő. – Gondolod, hogy szembeszállhatsz egy olyan valakivel, mint De'Unnero püspök, a szerzetesek segítsége nélkül? Ugyan már! – szortyintott. Megtalálnak és megölnek, ebben ne kételkedj. Csak azért hoztam el Talumust, mert bizalmasan elárulta nekem, hogy egy testvére mágiát érzékelt a Cimboraság Útjának tájékáról múlt éjszaka, és tudja, hogy oda jártam.

Pony válla megereszkedett a hírre. Előző éjszaka megint használta a hematitot, hogy meglátogassa a méhében fejlődő gyermeket, aki mostanában élete középpontjává vált. Alig tudta elhinni, hogy szellemi kapcsolatteremtése még meg nem született gyermekével mindent tönkretehet. Hát ennyire éberek De'Unnero csatlósai?

– Figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol a helytől folytatta Colleen.

– Akkor hát jön De'Unnero – vélte Pony.

– Nem – felelte Colleen. – Az a szerzetes, aki érezte a mágiádat, nem szólt senkinek, csak Talumusnak, ő meg csak nekem. Aztán megkértem Talumust, mondja azt a társának, hogy ő maga használta a köveket, nem pedig az Egyház ellenségei. Így is tett, és ezután is így fog tenni, mert azt hiszem, alaposan gondolkodóba ejtetted.

Pony gondolataiba mélyedt. Belster Dainsey meg ő hagyják el teljesen a fogadót? Egy ilyen húzás elrontana mindent, amit eddig elértek a földalatti mozgalom szervezésében.

– Talumus testvér őszinte – döntött végül. Nem fog elárulni minket. Most még nem.

– Akkor van bizonyítanivalónk – jegyezte meg Colleen.

Adott szavának megfelelően Talumus testvér esze visszafelé St. Precious-be máris azon járt, amit Pony mondott a nemrégiben történtekről. Egy bizonyos találkozásnak különösen nagy jelentősége lett: Bildeborough báró és egy másik férfi meglátogatták Talumust, röviddel azelőtt, hogy De'Unnero püspök Palmarisba érkezett, s azelőtt, hogy Bildeborough elindult volna végzetes útjára Ursalba, Bildeborough és ismeretlen társa is beszéltek Talumusnak Dobrinion apát meggyilkolásáról, és csendben megemlítették ugyanazt a tényt: a powri nem vágott sebet Keleigh Leigh testén, s nem merítette meg vérében a sapkáját. Ez a megjegyzés most különös jelentőséggel bírt a fiatal, de tapasztalt szerzetes számára.

Mivel nem tudott túl sokat a powrikról, Talumus nem tudta felmérni Bildeborough báró és most meg a nő, Pony állításának súlyát. Lehet ez bizonyíték egy olyan gyűlöletes árulásra, hogy az Abellita Egyház a saját apátja ellen fordul? Talumus testvér még nem állt készen arra, hogy ezt el tudja fogadni.

St. Precious előcsarnokában Talumus összefutott egy barátjával, Giulious testvérrel, aki előző éjszaka felfedezte a mágiát a Cimboraság Útjában.

– Testvér! – kiáltott fel Giulious, és Talumus véres orrára mutatott. – Egek, mi történt veled?

– A fogadóbéli mágikus kőhasználat dolga megoldódott felelte Talumus.

Giulious elhátrált és hitetlenkedve meredt rá. – Hát nem azt mondtad, hogy te voltál?

– Ez csak félig igaz – vallotta be Talumus, és Giulious szeme elkerekedett a döbbenettől.

– Egy asszony kegyeiért mentem oda – hazudta Talumus. – Igen, testvér, én is csak földi húsból vagyok, ahogy mi mindnyájan.

A jámbor Giulious bólintott, s kezét egy közismert, bár ritkán használt egyházi gesztusra emelte: kezét elhúzta a mellkasa előtt, majd a szemöldökéhez emelte, leeresztette, majd fölemelte megint, s oldalra húzta – az eleven fa jelével.

– Ez a nő beteg volt – folytatta Talumus. – Valami ágyéki nyavalya. Ezért megengedtem neki, hogy kölcsönvegyen egy lélekkövet, hogy gyógyítgassa magát...

– Egy utcai rossznő tudja használni az ékköveket? – kérdezte hitetlenkedve Giulious.

Talumus csak mosolygott. – A rossznők sok mindenhez értenek – felelte dévaj mosollyal, s zavara megfelelő védelem volt mindenféle gyanú ellen. – Ma este mentem vissza a kőért, de a nő úgy döntött, hogy a kő túl sokat ér neki ahhoz, hogy megváljon tőle.

– Talumus testvér!

– Megütött – folytatta a szerzetes.

– De visszaszerezted a követ?

– Természetesen – hazudta Talumus, s remélte, hogy Giulious nem akarja majd megnézni.

A testvér azonban – akit a többiek csak úgy emlegettek, hogy Giulious, az ártatlan – bízó lélek volt, s csak az élő fa

jelét mutatta újra.

– Remélem, számíthatok a titoktartásodra ebben az ügyben – mondta neki Talumus. – S kérlek, ne szólj semmit a mágiáról, amit a fogadó környékén észleltél. De'Unnero püspök nem különösebben kedvel engem, úgyhogy nincs szükségem kellemetlenségekre!

Giulious szeretettel a barátjára mosolygott. – Vezekelj tanácsolta őszinte együttérzéssel, – és vigyázz, milyen társaságba keveredsz!

Talumus elvigyorodott.

Giulious testvér ezek után elégedett lélekkel segített Talumusnak megtisztítani az arcát, és arról fecsegett, hogy a nő csakugyan nagyon sokoldalú lehet – lám, a verekedéshez is hogy ért!

Talumus néha mordult egyet-egyet, mintha figyelne, valójában azonban messze jártak a gondolatai, valahol a sikátorban ott a fogadó mellett. Annyi mindent kellett átgondolnia, s annyi minden nyugtalanította...

– Kölyök, add má' ide aztat a kupát! – bődült el a részeg, s olyan lendülettel intett az utcán heverő, viharvert ivóalkalmatosság felé, hogy elvesztette egyensúlyát és elterült a fal mellett.

Belli'mar Juraviel, aki utcagyereknek álcázta magát – arcát földdel maszatolta be, szárnyait kényelmetlenül köpeny alá szorította –, a kupa felé pillantott, de nem mozdult.

– Nem hallasz, kölyök? – morogta a részeg, és nehézkesen újra felült, majd – lassan araszolva, a fal segítségével – feltápászkodott. – Hozzad ide, vagy elagyabugyállak!

Juraviel undorral csóválta a fejét. Ez a fickó az emberiség egyik legrosszabb példája volt – még a három orvvadásznál is rosszabb, akikkel Éjmadár mellett találkozott. Tudta, hogy elf rokonai, akik már elfoglalták a környék stratégiai pontjait, hasonlóan éreznek, és talán még jobban is idegesíti őket a részeg fárasztó, nehézkes zsörtölődése.

– Nem hallasz, fiú? – ordította a részeg egy kicsit hangosabban – túlságosan is hangosan. Tett egy ingatag lépést előre.

Juraviel is, megindult: egy gyors rúgást helyezett el a férfi ágyékán, aztán felugrott – miközben ösztönösen próbált a szárnyával verdesni... micsoda fájdalom! –, s beleöklözött a részeg arcába, aki a falnak tántorodott.

– Szóval játszani akarsz – motyogta a részeg, s próbálta ellökni magát az épülettől.

Hirtelen megrándult – Juraviel is mikor egy tégla pattant le a fejéről, s hullt a földre. A részeg némán lehanyatlott.

Az elf fölpillantott, s egyik fajtársát pillantotta meg a tető peremén.

– Meg is ölhetted volna – suttogta keményen.

– Ha fölkel és folytatja ezt a szörnyű zajongást, meg is ölöm! – csattant fel a másik elf. Juraviel felismerte Dasslerond úrnő hangját, és tudta, hogy nem tréfál.

Az elf úrnő a legügyesebb embert is megszégyenítő fürgeséggel lecsusszant az utcára Juraviel mellé, aki éppen lehajolt, hogy ellenőrizze a részeg légzését.

– Visszajött már? – kérdezte Dasslerond.

– Odabent van, felszolgál – felelte Juraviel. – Mint Belster felesége.

– Belster várandós felesége – jegyezte meg Dasslerond. – Ha valaki jobban megnézi.

Belli'mar Juraviel nem ellenkezett: Pony állapota napról napra szembetűnőbbé vált.

– Könnyen és elegánsan intézte el azt a szerzeteset – folytatta Dasslerond derűsen. Juraviel tudta, hogy az úrnő ezt csak az ő kedvéért mondja, hogy jelezze: igazából nem haragszik Jilseponie-ra.

– Mégis félelmetesek lehetnek a következményei annak, hogy találkozott az Abellita Egyház egyik tagjával egy ilyen nyugtalan időszakban – felelte Juraviel.

– Veszélyes játékot űzött az a katonanő, amikor magával vitte a papot – szólt Dasslerond.

– Ennyire tartasz az Abellita Egyháztól? – kérdezte Juraviel.

– Én nem, de a barátod okkal tarthat.

– Szerintem tarthat Dasslerond úrnő is – mondta merészen Juraviel.

Legnagyobb megkönnyebbülésére az úrnő nem ellenkezett. – Tartok minden embertől, aki azt hiszi, hogy az istene megtorolja az ő tetteit – vallotta be. – És ez az Egyház már megmutatta, hogy szívesen csinál ellenséget abból, aki más.

Láthattad a behrenieket a dokkoknál. A Touel'alfar miért részesülne jobb elbánásban?

– Miért érdekli ez a Touel'alfart? – kérdezte Juraviel.

– Mert jobban össze vagyunk kötve az emberekkel, mint ahogy azt hajlandóak vagyunk beismerni – felelte komoran Dasslerond.

Juraviel nem értette a dolgot: ő csak néhány kapcsolatról tudott a kószákon kívül: néhány kiválasztott kereskedőről, akikkel az elfek mocsit cseréltek a völgyben nem található árucikkekért. Ez is teljesen titokban történt: az árút egyszerűen csak kitették, s a kereskedők sokszor nem is tudták, honnan jön a bor.

– A háborúnak vége – magyarázta Dasslerond. – S háborúk után az emberek elkerülhetetlenül terjeszkedni kezdenek. Dél felé nem mehetnek, mert Medvehoncnak nem fűlik a foga ahhoz, hogy csatázzon a behreni királysággal, hiába kakaskodik ellenük itt a püspök. Északra sem mehetnek, ahol esetleg feldühítenék a vad alpinadoriakat. Keletre ott a tenger.

– Nyugatra pedig Andur'Blough Inninness – fejezte be Juraviel.

– Máris túl közel vannak, főleg ha a vezetésük belemerül az Abellita Egyház fanatizmusába és önhittségébe – felelte Dasslerond úrnő.

– De hogyan lehetne őket megállítani háború nélkül? – kérdezte Juraviel. – Nem remélhetjük, hogy győzünk az emberek tömegeivel szemben.

– Ideje lenne nyíltan beszélni Medvehonc királyával – felelte egyszerűen Dasslerond, s a megdöbbentő kijelentéstől Juravielnek kiszállt az erő a lábából. – Ahogy az elmúlt évszázadokban.

– Vajon a mostani király emlékszik egyáltalán a Touel'alfarra? – érdeklődött Juraviel. – Nem csak a gyermekmesékben élünk előtte?

– Ha esetleg nem emlékezne, majd ráébresztjük a valóságra – mondta Dasslerond. – Vagy talán nem is lesz szükség erre. Lehet, hogy Palmaris lesz az Egyház törekvéseinek kulcsa.

– Ha jól tudom, a Király is oda tart, vagy hamarosan oda indul – szólt közbe Juraviel.

– Akárcsak a főapát – emlékeztette Dasslerond.

Ezt persze Juraviel is tudta, mégis összerezzent a mondat hallatán.

– Azért jöttünk, hogy értesüléseket szerezzünk – mondta szilárdan az úrnő. – Erre sokkal több lehetőségünk van, ha az egész királyság erői összegyűlnek előttünk. Ne félj hát, Belli'mar Juraviel. Ezek az események a Touel'alfar javát szolgálják.

– Márpedig neked is csak ez kell, hogy számítson – tette hozzá az úrnő nyomatékosan.

Belli'mar Juraviel halkan elfüttyentette magát és a fogadó falára meredt. Tudta, hogy kezd elborulni az ég ember barátja, Jilseponie felett, s úgy tűnt, hogy ő, Juraviel nem sokat tehet ez ellen.

Amint felöltötte álruháját s belépett a Cimboraság útjának ivójába, Pony azonnal tudta, hogy valami baj van. Belster egyik elsődleges informátora ránézett, alig észrevehetően biccentett, aztán az ajtó felé indult. Belster savanyú arccal támasztotta a pultot. Nem voltak sokan ezen a kései órán, így Pony munkához látott, abban a hiszemben, hogy hamarosan négyszemközt is szót tud váltani bajtársával.

Erre azonban nem kerülhetett sor, mert egyre többen szállingóztak be az ivóba, jobbára a földalatti mozgalom tagjai, szemlátomást értesülések reményében. Pony ebből is látta, hogy valami történhetett.

Végül éjfél és hajnal közt félúton az utolsó vendég is kitámolygott az ivóból, s Pony egyedül maradt Belsterrel meg Dainsey-vel.

– Verekedés volt a dokkoknál – mondta Belster, mielőtt Pony bármit is kérdezhetett volna. – Egy csapat katona, amennyire tudom, részegek, portyázott arrafelé, hogy szórakozzanak egy kicsit a behreniekkel.

– Gyereket verni! – csattant fel Dainsey dühösen. – Ez neked szórakozás?

– Nekem inkább baj – felelte mérgesen Belster. – Különben sem verték meg a fiút – inkább ifjú, mint gyerek –, csak lökdösték egy kicsit.

– Kihívták maguk ellen a sorsot – mondta makacsul Dainsey.

– A többi behreni a fiú segítségére sietett? – kérdezte Pony.

– Vagy egy tucatnyian felelte Belster. – És husángokkal, a katonák puszta ökle ellen.

– Jól elverték őket – morogta Dainsey. – És otthagyták őket a dokkoknál, az egyiket félig holtan, bár már tudjuk, hogy a szerzetesek őt is megmentették. Nagy kár.

– Úgy érted, nagy szerencse – vágott vissza Belster. – Most ezernyi katona megy a dokkok környékére, vagy indul el hajnalban oda.

– Egy szál behrenit sem fognak találni – vélte Pony.

– Az lenne a legjobb – felelte komoran Belster.

– Akkor elvonul az egész, mint egy nyári vihar, és nem lesz baj – mondta Dainsey reménykedve, és lendületesen törölgetni kezdett egy asztalt. – Az embereknek rövid az esze, főleg ha isznak is.

– Valószínűbb, hogy a püspök keres néhány bűnbakot és a főtéren felakasztatja őket – vélte Belster. – Mit fog szólni ehhez a te Al'u'met kapitányod? Már ha egyáltalán itt van még.

Ez kissé meglepte Ponyt. – Hogyhogy itt van-e még? – kérdezte.

– Al'u'met hajója kifutott a vízre és vitorlát bontott – magyarázta Belster. – Állítólag dél felé tart a folyón.

Pony gondolkodóba esett. Különösnek találta, hogy Al'u'met értesítés nélkül távozott. Mi késztethette erre? Talán kihallgatást akar kérni Ursalban, vagy a déli városokban keres támogatókat? A városban beszélték, hogy a király ide készülődik. Al'u'met eléje igyekezne?

– Al'u'met időben vissza fog térni jelentette ki Pony, mert tudta, hogy ez a férfi sosem hagyná el. – Ami pedig ezt az elképzelt akasztást illeti, nem fogják szó nélkül hagyni. A behreniek valószínűleg a nyílt harcot választják, inkább, mint hogy hagyjanak igazságtalanul felakasztani egy maguk közé valót.

– Akkor a behreniek ostobák – vágta rá hevesen Belster, s kérges modora némiképp meglepte Ponyt. – Ha megadják a kellő ürügyet a püspöknek, az az utolsó szálig ki fogja irtani őket.

– És hogy állunk mi ehhez? – kérdezte Pony gyanakodva. – Mi melyik oldalon állunk?

– A karzaton – jelentette ki Belster. – Megfigyelőként.

– És nem teszünk semmit?

– Figyelünk – ismételte a fogadós. – Nem állunk készen semmiféle harcra – tette hozzá egy szortyintással. – És valószínűleg soha nem is leszünk készek egy ilyen háborúra. Ha azt hiszed, hogy sok embert találsz, ha a feketéken akarsz segíteni, tudd meg, hogy tévedsz.

Ponynak csak néhány mély lélegzetvétellel sikerült lecsillapítania magát, hogy kissé megnyugodjon, mielőtt válaszol. – És hol áll Belster? – tette fel a kérdést, bár a válasz fájdalmasan nyilvánvalónak tűnt.

– Már rég megmondtam neked, hogy nem vagyok barátja a fekete bőrű behrenieknek – ismerte el a kocsmáros. – Sosem tettem úgy, mintha másképp lenne. Nem szeretem a szagukat, és nem tetszik, ahogy imádkoznak.

Pony segélykérően Dainsey-re pillantott, de a lány csak dühösen törölgetett tovább.

– Ők döntik el, milyen istent imádnak – védekezett Pony. – Ami pedig a szagukat illeti – Belster O'Comely szagával sem törődnek sokan, ha ráömlik a sör.

– Ők is maguk döntenek, meg én is.

– És ha én is velük vagyok? – kérdezte Pony. – Belster akkor is csak a karzatról figyel?

– Nem fogok ezen veszekedni veled – jelentette ki Belster olyan higgadtan, hogy Pony megértette: hiába próbálkozik. Kezdettől fogva tudtad, hogy érzek a fekete bőrűek iránt. Sosem csináltam titkot belőle. És nem is állok egyedül az érzéseimmel. Ha a behreniek mellénk akarnak állni a püspök ellen, legyen úgy, de...

– De te nem állsz melléjük – fejezte be Pony, s hangja remegni kezdett a dühtől. – Kinek van akkor erősebb jelleme, Belster O'Comely? Ki méltóbb a szövetségre és a barátságra, és ki gyáva?

– Nem fogok ezen veszekedni veled – ismételte meg Belster. – Úgy érzek, ahogy érzek, és ezen nem tudsz változtatni. Egy pillanatig se hidd, hogy másképp van.

Pony beharapta ajkait és elindult a szobájába. Lángolt benne a harag, de inkább csalódott volt. Inkább a vereség erőtlenségével, mint a düh vadságával vetette le magát az ágya szélére.

Olyan oldala volt ez Belsternek, melyet már azóta gyanított, hogy először megemlítette a behrenieket és Al'u'met kapitányt, de eddig inkább nem foglalkozott vele behatóbban. Őszintén kedvelte a fogadóst, aki lányaként bánt vele – s emlékeztette fogadott szüleire, bár vérmérséklete inkább Pettiwbáéra hajazott, mint Graevisére. Igen, kedvelte Belstert, sőt, szerette is, de hogy is tudott eltekinteni egy ilyen nyilvánvaló jellemhibájától?

Pony felpillantott, és Dainseyt látta meg az ajtóban. Dainsey olyan volt, mintha mindig az ajtóban állna.

– Ne ítéld meg őt túl keményen – kérte a lány csendesen. – Belster jó ember – csak egy kicsit vak a fekete bőrűek felé. Nem ismer közülük túl sokat, és azokat se jól.

– Ez talán felmenti? – vágott vissza Pony dühös önvédelemmel.

– Nem – felelte Dainsey. – De ezek csak szavak, egy ember szavai, aki fél. Nem hiszi, hogy győzhetünk, akár a feketékkel, akár nélkülük. Ne ítéldd meg őt, amíg a harc el nem kezdődik, ha elkezdődik egyáltalán. Belster O'Comely nem fog nyugodtan állni és nézni, míg ártatlan embereket gyilkolnak, bármi is legyen a bőrük színe.

Pony dühe elszállt. Hitt Dainseynek: hinnie kellett, hisz szerette Belstert. Bár tartott tőle, hogy Belster figyelmeztetése a többiekről, igaznak bizonyulhat, Dainsey szavai legalábbis időleges megkönnyebbülést jelentettek a számára.

– Tényleg a feketék mellé állnál? – kérdezte Dainsey. – úgy értem, akkor is, ha egyedül lennél?

Pony bólintott, és magyarázni kezdte, hogy egyszer meg kell ütköznie De'Unneróval, és akkor, még ha neki is esik az egész palmarisi hadsereg és papság, meglesz az az elégtétele, hogy legalább a gonosz püspököt is magával viszi a pusztulásba. Szerette volna elmondani az egészet, szerette volna kijelenteni, hogy az elvek jobban hajtják, mint a győzelem reménye, de hirtelen elhallgatott, és zavart tekintettel a hasához kapott.

Dainsey azonnal mellette termett. – Mi az, Pony kisasszony? – kérdezte riadtan, de ijedelme azonnal elmúlt, amikor Pony mosolyogva, ragyogva nézett fel rá.

– Megmozdult – jelentette ki Pony.

Dainsey tapsikolni kezdett, aztán megsimogatta Pony hasát. Csakugyan érezte is egy apró láb rúgását – vagy egy kicsiny kéz mozgását.

Pony meg sem próbálta visszatartani könnyeit, bár tudta, hogy ez sokkal több puszta örömnél a még meg nem született gyermek első mozgása felett.

Hogyan is mehetne háborúba jó lelkiismerettel, amikor egy kis élet növekszik a testében?

2. fejezet

Elszabadulva

– Kilronney kapitánytól – szólt a katona, és átnyújtotta a tekercset a püspöknek.

De'Unnero némi meglepetéssel az arcán vette át az iratot. – Az az ember tud írni? – kérdezte hitetlenkedve. – Egy egyszerű katona?

A másik rosszalló arcot vágott, de ez egy csöppet sem zavarta a püspököt. De'Unnero nem csinált titkot abból a véleményéből, hogy a katonák – a városiak és a királyiak egyaránt alacsonyabb rendűek az abellita testvéreknél. Valahányszor járőrei kivonultak az utcákra – akár ékköveket begyűjteni, akár kikényszeríteni a püspök törvényeit –, a kísérő papok rangjuktól és tapasztalatuktól függetlenül mindig fölé voltak rendelve még a legmagasabb tisztségű katonáknak is. A katonák nyilvánvalóan nem örültek ennek, de De'Unnero, aki szinte fürdött a hatalomban, háta mögött a királlyal és a főapáttal, szemernyit sem törődött ezzel. Sőt, még tüntetően élvezte is a helyzetet. Akárcsak most, a küldönccel.

– És te elolvastad? – kérdezte a hírhozót.

– Természetesen nem, uram.

– El tudtad volna olvasni? – kérdezte ravaszul De'Unnero.

– Azt a parancsot kaptam, hogy a lehető leggyorsabban hozzam el önnek – felelte a katona, s idegesen rakosgatni kezdte a lábát, ami azonnal fel is tűnt De'Unnerónak. – Lóhalálában vágtattam Caer Tinellába, szegény lovam bele is pusztult. Kaptam egy másikat, és azzal siettem az ön udvarába. Háromszáz mérföldet tettem meg, uram, alig egy hét alatt.

– Ezért dicséretet érdemelsz – nyugtatta meg a püspök, de aztán felemelte a kibontott tekercset, és nyomatékosan újra megkérdezte: – Elolvastad?

– Nem, uram.

– El tudtad volna olvasni?

A katona nem felelt azonnal, ezért a püspök gonosz vigyorral elébe lógatta az írott oldalt.

A férfi összerezzent, de kötelességtudóan a helyén maradt.

– Mi áll benne? – kérdezte a püspök.

A katona a fogát csikorgatta, de nem felelt.

– Mondd meg!

– Nem tudom, uram.

De'Unnero visszament az asztalához, kényelmesen rátelepedett, és megforgatta a tekercset. – Jól ír a kapitányod – kezdte, látva Kilronney egyenletes és folyékony sorait, de aztán elnémult, s tágra nyílt a szeme, mikor felfogta a szavak értelmét, s megértette, hogy a törvényen kívüli Éjmadár újra kicsúszott a kezéből.

A püspök dühödt mordulással az asztalra csapta a tekercset, s tekintete a küldöncre esett, aki észrevétlenül megpróbált az ajtó felé hátrálni.

– Tűnj el! – vakkantotta a püspök. A katona készségesen engedelmeskedett. Nagy igyekezetében nekiütközött az ajtólapnak, s alaposan beverte a fejét, mielőtt sikerült volna kitámolyognia.

De'Unnero előszedte a tigrismancsot a zsebéből és majdnem azonnal belemerült, hogy rohanjon északra. De aztán emlékeztette magát kötelességeire – melyeket a főapát bizonnyal fontosabbnak tart, még ha De'Unnero nem is értett egyet a véleményével –, és eltette a követ. Inkább a hematitot vette elő.

Úgy gondolta, hogy erről Markwartnak is tudnia kell. A főapátnak úgy kell látnia a dolgokat, ahogy ő, De'Unnero püspök látja.

Markwart próbált imájára koncentrálni, de minden második sor egy oda nem illő mondat volt, melyet egyre erősödő hang ismételt az agyában: Engedd el őt!

Könyörgök, Uram, hogy a szent kövek örökké megtartsák a Te hatalmadat.

Engedd el őt.

Könyörgök, Uram, hogy vezess át örök mezőiden.

Engedd el őt.

Mutasd meg a gonoszságot, hogy elfordulhassak tőle.

Engedd el őt.

Mutasd meg a jóságot, hogy sütkérezzek dicsőségében.

Engedd el őt!

Ez így ment minden esti imánál, miután beszélt De'Unnero püspökkel, mikor is De'Unnero könyörgött, hadd mehessen az Éjmadár nevű fickó után. A püspök szelleme lázasan fejtegette, hogy nem csak Éjmadár, de az öt eretnek összeesküvő is örökre kicsúszhat a kezükből.

Engedd el őt!

A főapát felállt imazsámolyáról: feladta a további próbálkozást. – Miért a Barbakán? – kérdezte fennhangon. Mit akarhat Éjmadár meg az öt szökevény szerzetes azon a kietlen, lepusztult helyen? Markwart látta a Barbakánt, járt ott lélekben, Francis testvér testében, mikor az expedíció célhoz ért, s látta, hogy semmi értelme, elmenni erre a helyre, mely teljesen megsemmisült Avelyn és a démon daktilusz összecsapásában.

– Vajon szentélyt akarnak építeni? – kérdezte a főapát, s kuncogni kezdett a gondolatra, hisz hogyan maradhatna meg ez az épület, vagy bármely más emberi építmény a szörnyektől hemzsegő északon? De talán mégis ez a tervük, gondolta. Szentélyt építeni és zarándoklatokat szervezni, ahogy az a múltban több szentéletű hősnél is megtörtént. Már a puszta gondolat is mosolyt csalt a főapát aszott arcára. Elképzelte a több száznyi mohó, félrevezetett ostobát, akik mennek az úton, hogy tisztelegjenek a gyilkos eretnek előtt, csak hogy portyázó szörnyetegek prédájául essenek.

Micsoda tökéletes igazságszolgáltatás.

A fejében szóló hang azonban nem értett egyet vele, s egy másik jelenetet mutatott meg neki, ahol az Avelyn zarándokok áradata olyan hatalmasnak bizonyul, hogy az út biztonságossá válik, a zarándoklat pedig megszokottá és sikeressé.

Jött az újabb incselkedés is: TALÁN NINCS NÁLUK MINDEN KŐ.

Markwart bólogatott, s újra felhangzott a refrén: ENGEDD EL ŐT.

Csakugyan, döbbent rá Markwart, itt az ideje szabadjára engedni De'Unnerót, hogy elnyerje végre jutalmát, és elintézhesse ezt az Éjmadár ügyet.

És itt az ideje annak is, hogy megfordítsa a helyzetet Palmarisban, hogy az Abellita Egyház a szelídebb arcát mutassa a király és a maga látogatása előtt.

Hamarosan a főapát már Francis Dellacourt testvér szobájának ajtaján kopogtatott.

A testvér, aki szemlátomást álmából riadt fel, résnyire kinyitotta az ajtót, majd szélesre tárta, mikor felismerte a látogatót. Markwart besuhant a szobába, s intett Francisnak hogy zárja be az ajtót.

Francis engedelmeskedett, majd visszasietett Markwarthoz

– De'Unnero püspököt várja egy út – mondta a főapát. Egy valódi út, nem pedig lelki – tette hozzá, látva a zavart az álomittas arcon.

– De hát a város... – kezdte Francis, de Markwart közbevágott.

– Menj sietve Palmarisba – adta ki az utasítást. – Használj fel bármilyen mágiát, ami a segítségedre lehet, vigyél magad dal elegendő követ – bármit, amit szükségesnek tartasz.

– Szükségesnek? – visszhangozta Francis, de ez a kérdés inkább csak általános zavarának volt betudható, amiért Markwart egyáltalán megengedi, hogy köveket vegyen magához.

– Te leszel St. Precious főnöke és helyettes püspök Palmarisban, míg De'Unnero távol van – magyarázta Markwart.

Francis megtántorodott, mint aki menten elájul.

– Hamarosan én is csatlakozom hozzád, hogy találkozzam Danube királlyal, aki szintén a városba tart – folytatta az apát. – Ne változtass De'Unnero püspök politikáján, de egy kicsit gyengítsd a szorítást. Marcalo De'Unnero után a város népe örömmel emlegeti majd Francis Dellacourt testvért. Markwart elhallgatott, hogy figyelje a fejében szólóhangot, aztán megismételte: – Azaz Francis Dellacourt MESTERT.

Francis megint megtántorodott, és ezúttal le kellett ülnie az ágya szélére, mert összeesett volna. De hisz a mesterré avatás hosszas procedúra – lehelte.

– Korábban már megbeszéltük ezt – mondta keményen Markwart. – Miért vagy úgy meglepve?

– Mester is leszek, meg helyettes püspök? – hüledezett Francis. – Ilyen gyorsan, és ilyen vészterhes időkben?

– Ilyesmit csak vészhelyzetben lehet megtenni – magyarázta Markwart. – A többi apát nem fog kérdőre vonni, hisz tudják, hogy te csak egyszerű gyalog vagy a Palmaris megszerzéséért folytatott játszmában.

Francis pislogva próbálta megemészteni a hallottakat.

– Természetesen én is ilyennek foglak lefesteni – nevetett Markwart, s megnyugtatólag Francis vállára tette a kezét. Puszta gyalogként. Mi ketten persze tudjuk, mi az igazság.

Francis kábán bólintott. – Félek, hogy nem vagyok méltó az elvárásaidhoz – hajtotta le a fejét.

Markwart kinevette. – Nekem nincsenek elvárásaim mondta, s hangja hirtelen megváltozott: komoly, szinte vészjósló lett. – Ebben az ügyben nem sokat kérek tőled. Menj Palmarisba, és hagyd, hogy a dolgok úgy fejlődjenek, ahogyan De'Unnero püspök elindította őket. Minél kevesebbet hallanak és látnak belőled az emberek – beleértve St. Precious-beli társaidat is –, annál jobb. Csak enyhíts a szorításon. Vegyél vissza az őrjáratokból, az adókból, s utasítsd a prédikátorokat, hogy mérsékeljék a szónoklataikat.

– Vezessek szertartásokat? – kérdezte Francis.

– Ne! – csattant az éles válasz. – Ez csak bírálatot váltana ki, amit nem engedhetünk meg magunknak, ha még jobban, meg akarjuk szilárdítani a helyzetedet – mesterként vagy püspökként.

Francis lesütötte a tekintetét.

– Ne félj, mert eljön a te időd is, hamarabb, mint gondolnád – ígérte Markwart. – A főnökből egyhamar apát lehet, efelől semmi kétség, s meglehet, hogy elérkezik az idő, amikor végleges utód kell De'Unnero helyett. Nagyon is elképzelhető, hogy a király ezt fogja kérni tőlem. Milyen kényelmes is lesz, hogy mindjárt ott van Francis főnök testvér, mint kézenfekvő jelölt.

A zúgó fejű Francis csak bólintott, és nem kérdezett többet, így Markwart magára hagyta gondolataival. Az utolsó kijelentés Markwart célzatos megjegyzésével együtt, miszerint kedvezően fogják hasonlítani De'Unneróhoz, arra a meggyőződésre vezette, hogy a püspök kiesett Markwart kegyeiből, vagy nagyon sokáig távol lesz Palmaristól. Mindenesetre a másik dolog, amit Francis megjegyzett, az volt, hogy az ő gyalogként való megjelölése közelebb áll az igazsághoz, mint ahogy azt Markwart el akarta hitetni vele.

Francis azonban hamarosan el tudta hessegetni magától a nyugtalanító gondolatokat. Csak az volt a lényeg, hogy annak ellenére, hogy segített az öt renegátnak, még mindig kulcsszerepet játszik a Rend irányításában, még ha csak Markwart sakkfigurájaként is. Jojonah és Braumin megbocsátották a Grady Chilichunk ellen elkövetett bűnét, Markwart főapát viszont soha nem is hibáztatta. Francisnak ez a bűntudat nélküli állapot nagyon is kedvére való volt.

– Gondosan mérlegeltem a híreidet – mondta Markavart főapát De'Unnerónak a püspöki lakosztályban. – Biztos vagy abban, hogy Éjmadár északra akar menni?

– Shamus Kilronney ezt állítja felelte De'Unnero. – Semmi okát nem látom, hogy hazudjon nekem.

– Palmarisban feszültségek vannak – figyelmeztette Markwart.

– Shamus Kilronney a király embere, nem a néhai báróé – vágta rá De'Unnero. – Azért választottam őt a kémemnek, mert bízom a király és a korona iránti – tehát irántam mint a király püspöke iránti – lojalitásában.

– Ez jó – helyeselt Markavart. – És mi van azzal a hat emberrel, akikről beszéltél? Biztos, hogy ők a mi elcsatangolt testvéreink?

– Valószínű, hogy Braumin testvér és a másik négy eretnek köztük van – felelte De'Unnero. – Ami a hatodik kilétét illeti, arra nem tudok mit mondani.

– Majd kideríted – mondta Markwart.

– Vannak kémeim...

– Nem kellenek kémek! – reccsent rá az apát, – De'Unnero maga fogja kideríteni.

A meglepett püspök arcára dühös zavar ült ki, majd elkerekedett a szeme, ahogy végre felfogta a főapát szavait. Menjek el? – kérdezte.

– Évek óta könyörögsz, hogy szembeszállhass azzal az Éjmadárral – szólt Markwart. – Érveid végül meggyőztek, hogy ezt az ügyet csakis Marcalo De'Unnero rendezheti el. Ne okozz csalódást nekem! Az ellopott ékkövek visszaszerzése és Avelyn védenceinek halála meg fogja erősíteni helyzetünket az Egyházon belül, így az Egyház is megerősödik az államban.

– S mit tegyek Brauminnal meg az eretnekekkel, ha csakugyan ők azok? – lehelte De'Unnero, akinek szinte elakadt a lélegzete az előtte álló lehetőségtől.

– Jó lenne, ha egyet-kettőt ide tudnánk hozni – vélte Markwart. – Hogy vallomást csikarjunk ki belőlük, mielőtt megégetjük őket. Ha megölted Éjmadárt, a társnőjét, meg azt a koszos kentaurt, használd fel Kilronneyt a szökevények elfogásához. Ha ellenállnak, őket is öld meg. Csak annyit kérek tőled, hogy hozd vissza Avelyn két cimborájának a fejét, meg az ékköveket. Brauminékért még később is visszamehetünk.

– Micsoda győzelem áll előttünk, barátom – folytatta Markwart. – És ez meg fogja kötni a király kezét. Nem mer majd ellenünk szólni, ha végigmegyünk Palmaris utcáin sötét trófeáinkkal, és kihirdetjük, hogy a elűztük a gonoszt, ezrek örömére!

– Elejétől fogva mondtam, hogy Éjmadár az enyém – felelte magabiztosan De'Unnero. – Most már tudom, mi a szerepem, s milyen isteni elhivatottság vezetett St.-Mere-Abelle-be, a fájdalmas tréningeken keresztül. Ez a vadászat az a feladat, amire Marcalo De'Unnero született, és nem fogok hibázni!

Markwart ebben egy percig sem kételkedett, ahogy azt szellemalakja gonosz mosolya is jelezte. De'Unnero mohón dörzsölgette a tenyerét.

– Mikor indulhatok?

– Amint felkészültél az útra – felelte Markwart.

– Félkészültem? – kérdezte De'Unnero. – Milyen előkészületekre lenne szükség?

– Hát élelemre meg, szállítóeszközre – felelte gúnyosan Markwart jelenése. – Lóháton mégy, vagy szekérrel?

– Hogy lóháton? – visszhangozta a püspök. – A magam lábán rohanok, és útközben találok ennivalót.

– Mesélj – utasította Markwart.

A püspök felélénkült. Megkerülte az ágya fejét, és a főapát felé nyújtotta a kezét, tenyerén a tigrismancs kővel. – Hihetetlen – ismerte el. – Mint te a lélekkővel, én is egy egész új szintre kerültem a tigrismanccsal. Amikor belemerültem a mágiájába Bildeborough báró üldözésekor, nem csak a végtagjaimra hatott. Én magam lettem a tigris, főapát uram, testemben és lelkemben is: egy ilyen állatnak nincs sok gondja a téli tereppel.

Markwart meglepetten próbálta feldolgozni az információt. Arra gondolt, hogy talán De'Unnero is rátalált arra a belső hangra, Isten hangjára, de büszkesége azt reméltette vele, hogy nem ez történt.

Aztán megértette a dolgot, mert a hang elárulta neki az igazat: De'Unnero azért talált rá a kő egy új szintjére, mert felfokozott érzelmi állapotban volt, amikor elindult a báró után. Ez a felfokozottság talán hasznos lesz most, gondolta Markwart: a hang újra megmutatta neki az utat.

– Mégis meg kell tenned bizonyos előkészületeket – mondta De'Unnerónak. – Ki a helyettesed?

– Egy szánalmas, Talumus nevű testvér.

– Megbízol benne?

– Nem.

– Mondd meg neki, hogy elmégy, de ne értesítsen senkit utasította Markwart. – Mondd meg neki, hogy hárítson el minden kérdést a hollétedre vonatkozóan.

De'Unnero megrázta a fejét. – Kérdések és ügyek nap mint nap felmerülnek – mondta. – És hosszú előttem az út.

– Akkor Francis testvér még ma reggel elindul St. Preciousbe, hogy a helyedre álljon – szólt Markwart. – Ő nagyon megbízható, s túl jelentéktelen ahhoz, hogy bármelyikünknek gondot okozzon.

De'Unnero mosolygott.

– És még egy dolog – folytatta az apát, hallgatva a fejében szóló hangot. – Mi történt a Crump nevű kereskedővel?

– Itt van St. Precious pincéjében.

– Bűnbánó? – kérdezte Markwart.

– Nem igazán – felelte a püspök. – Túl büszke és makacs ahhoz, hogy elismerje a hibáját.

– Akkor hurcold meg nyilvánosan holnap reggel – szólt a főapát. – Vádold fennhangon árulással, és hagyd beszélni az ostobát.

– Tagadni fog mindent.

– Akkor végezd ki a király nevében – mondta szenvtelenül Markwart.

Ez a parancs még a brutális De'Unnerót is megdöbbentette. De csak egy pillanatra: aztán újra elvigyorodott.

– Most pedig nyisd meg az elmédet előttem – folytatta Markwart. – Megmutatom, hogyan használhatod a legjobban kedves ékkövedet, s könnyedén elérhetsz a mágia legmagasabb szintjére is.

Ezután szellemeik egyesültek, s Markwart átadta a szükséges ismereteket a püspöknek. Mikor végeztek, De'Unnero könnyedén képes volt hatalmas energiák felszínre hozatalára – olyan energiákéra, melyeket Bildeborough üldözésekor érzett meg.

– Isten gyorsasága repítse lábaidat – köszöntötte Markwart a hagyományos búcsúzási formulával, sürgős küldetés esetére.

De'Unnero válaszul Markwart alakja elé tartotta a tigrismancsot. – Úgy lesz – felelte. – Úgy lesz.

3. fejezet

Vakító kilátások

A makacs és büszke Aloysius Crump tökéletesen játszotta szerepét másnap reggel a főtéren. Egy cövekhez hátrakötött kézzel hallgatta De'Unnero árulásról és gyilkos szándékról szóló vádjait, s a püspök felé köpött.

Mindez csak még élvezetesebbé tette a dolgot De'Unnero számára. Isten dicsőségét emlegetve előszedett egy ékkövet, egy szerpentint, s felidézte kékesfehér védőpajzsát – de nem önmaga, hanem a meglepett Crump köré.

A sokadalom – több száz ember, jobbára utcai árusok és halaskofák – tátott szájjal bámulták a látványosságot, noha fogalmuk sem volt, mi lehet.

Egy nő a tömeg végénél, inkább egy sikátorban, mint a téren állva, felismerte a jelenséget, csak azt nem tudta, mi értelme volt a megvádolt kereskedőre idézni. Pony csendesen figyelt, a mellette álló Dainsey-ből pedig csak úgy áradtak a kérdések.

De'Unnero püspök egy második védőpajzsot is létrehozott, ezúttal maga körül, majd maga elé nyújtott egy csillámló vörös követ.

– Ez rubint, amivel tüzet lehet csinálni – magyarázta Pony. – Bár a tűznek nem lesz sok hatása, ha szerpentin pajzs védi őket.

– Akkor meg minek? – érdeklődött Dainsey.

Pony megrázta a fejét, de aztán elkerekedett a szeme és tágra nyílt a szája, amikor látta, hogy De'Unnero keze a rubinttal együtt áthatol Crump pajzsán, és a püspök odatartja az ékkövet a férfi vállához.

– Szentséges ég – lehelte.

– Ez meg mi? – kérdezte Dainsey.

– Még egy utolsó lehetőséget adok, hogy megtagadd a tetteidet, Aloysius Crump – jelentette ki fennhangon De'Unnero. – Ez az utolsó alkalom, hogy elismerd árulásod Medvehonc királya ellen, és életben maradj.

Crump újra csak köpött, s köpött volna harmadszor is, de hirtelen kimeredt a szeme és levegő után kezdett kapkodni. A nyál szinte felforrt a szájában, amikor De'Unnero kissé megeresztette a tüzet a rubintból, a tüzet, melyet magában és Aloysius Crump testében – tartott az áthatolhatatlan szerpentin pajzs. A kereskedő vállából füst tört elő: a szemei verdesni kezdtek és kifordultak.

– A Király nevében tisztítsanak meg Isten lángjai! – kiáltotta ünnepélyesen De'Unnero. – S legyen ő irgalmas elferdült lelkedhez! – Ezzel a püspök teljesen szabadjára engedte a rubin energiáját.

Az energia szinte szétfeszítette a pajzsot, de sem a lángok, sem Crump nem tudtak kitörni.

– Maga az élő tűz! – kiáltotta Dainsey. A téren mindenki felhördült, mert a pajzs mögötti alak olyan lett, mint egy narancsszín gömb, egy eleven tűzlény.

Crump hirtelen enyészett el, a tűzgolyó elemésztette ruháját, bőrét, elpárologtatta testnedveit.

De'Unnero visszahúzta a kezét és megszüntette a pajzsot. Aloysius Crump megfeketedett maradványai az emelvényre omlottak.

– Hála légyen Istennek – mondta a püspök, s mint ki jól végezte dolgát, elvonult. Már alig várta, hogy elindulhasson az úton, mely Éjmadárhoz vezeti.

Mikor Francis testvér távozott St.-Mere-Abelle-ből, Palmaris egy időre vezető nélkül maradt, mert a mohó De'Unnero is sietve útnak indult már északra.

Francis kevésbé volt lelkes és kevésbé sietett. Öt testőrével együtt zötykölődött az ötlovas kocsin a nyugat felé vezető úton. Értékes rakományt szállítottak: több láda aranypénzt, amit arra szántak, hogy Francis megkedveltesse magát a palmarisi lakossággal.

A Masur Delavalig vezető hetvenmérföldes út normális esetben három teljes napot vett volna igénybe, de Markwart meghagyta, hogy ne legyen több kettőnél. Ennek érdekében az egyik testvérnél volt egy hematit meg egy türkiz, melyeket arra használt, hogy vadállatokat csaljon oda velük, és életerejüket átszivattyúzza a lovakba.

Így az első nap végére Francis és társai már több mint negyven mérföldet hagytak maguk mögött. Mikor leszállt az éj, néhány szarvas energiájával felfrissülve haladtak tovább.

Francis inkább erőltette a vad tempót. Mivel nem álltak meg éjszakára, nem volt idejük ellazulni, s neki nem kellett szembenéznie az elkerülhetetlen belső elmélyedéssel, az ezernyi kérdéssel és kétellyel, ami felgyülemlett benne. Addig hajtotta a csapatot, amíg a kimerültség úrrá nem lett rajta: akkor aludt, de csak egy keveset. Másodszor a második nap hajnalán szundított el, s gyorsan mély álomba merült, mely jóval dél utánig tartott volna, ha fel nem verik két órával dél előtt, azzal a hírrel, hogy elérték a nagy folyót.

Sűrű köd ült a Masur Delavalon, így Francis nem láthatta annak a városnak a körvonalait, mely új otthona lesz. Mire azonban a lassújáratú komp a folyó közepéig ért, a köd felszállt, s Francis előtt ott tornyosult összes kételye.

Danube király útja Palmarisba korántsem volt ilyen gyors, viszont kétségkívül kényelmesebb. Danube, Targon Bree Kalas herceg és Constance Pemblebury több további nemesúr kíséretében a Folyami Palota nevezetű királyi hajón utaztak, melyet a király seregének legtapasztaltabb hajósai és evezősei irányítottak. A személyzetet szépséges nők alkották, s az utasok a legkiválóbb, ételeket s a legzamatosabb italokat kapták a fedélzeten.

A hajót körbefogva haladt Ursal fele flottája, tíz hadihajó tömve fegyverekkel és katonákkal. A miniatűr flotta a ballándzsa nevezetű védelmi alakzatban haladt – két hajó a Folyami Palota mögött, kettő jobb oldalt, egy előtte, a maradék öt pedig jobb oldalt. Az első hajó hat-nyolcszáz lábnyival a többiek előtt haladt, s őrszemek kémlelték a veszélyt a parton és a vízen egyaránt.

Nem mintha bármiféle bajra számítottak volna: lovasokat küldtek előre mindkét parton, s figyelmeztették a helybélieket, hogy tartsák magukat távol a víztől, s ne fussanak ki csónakkal, mikor Danube király dühöngő fekete medvéjével ékesített vörös zászló – az ursali hadihajók jele – feltűnik.

Mivel nem siettek, szinte minden kikötőben megálltak: a király teljes három hetet szánt a kényelmes utazásra. Így is történt. A napok lustán és eseménytelenül bandukoltak.

A kis társaság éppen délutáni csevegésbe merült, mikor a hajó hirtelen megrándult, és néhányan a fedélzetre estek.

– Kapitány, legközelebb figyelmeztessen! – kiáltotta oda a király a hídon álló embernek.

– Harci vitorla! – szólt közbe Targon Bree Kalas, s előrerohant a király mellett. Danube látta, hogy a herceg a korláthoz ugrik, elkap egy kötelet és messze kihajol, hogy előre lásson a folyón.

– Az elülső hajó levonta a fővitorláját! – jelezte Kalas. – És a második is!

Mi ez? – kérdezte a kapitányt Danube.

– Egy hajó, van előttünk a folyón – felelte Kalas, mielőtt a kapitány válaszolhatott volna. – A vitorlázatából ítélve egyszerű kereskedő.

– Azt hittem, mindenkinek megmondták, hogy ne szálljon vízre – szólt Danube király.

– Ahogy parancsolta, királyom – felelte a kapitány.

– Ez itt vagy nem hallott róla, vagy nem törődik vele – mondta Kalas.

– Akkor szóljanak neki, hogy húzódjon félre – adta ki a parancsot a király. – Vagy süllyesszék el!

– Ennek megfelelően helyezkedünk – biztosította a kapitány.

Kalas herceg a királyra pillantott és mosolyogva nyugtázta a kapitány hamis hősködését. Danube, aki a tettek embere volt, valószínűleg épp úgy élvezte a hirtelen izgalmat, mint Kalas. Ez volt az első igazi esemény az út kezdete óta. Danube-nak azonban adnia kellett a méltóságra, ezért volt a látszólag komoly parancs a hajó elsüllyesztésére. Mindketten tudták, hogy a hajó úgyis elhúzódik majd, hisz semmi esélye nem lehet a királyi flottacsatahajói ellen.

A Folyami Palota és kísérői levonták a vitorlát és evezősökkel haladtak tovább. A kereskedő fehér zászlót húzott fel és horgonyt vetett, a tárgyalási szándék jeleként. A hadihajók háromszöget alkottak körülötte, lövésre készen álló katapultokkal és íjászokkal.

– Előtte nincs semmi a vízen – jegyezte meg Kalas.

Mindnyájan érdeklődve figyelték, ahogy egy kis csónak ereszkedik le a kereskedőhajóról, és elindul a legközelebbi ursali hajó felé.

– Saudi Jacintha! – érkezett egy kiáltás a hajóról, s a nevet ajkak visszhangozták tovább, egészen Danube király füléig.

– Saudi Jacintha? – kérdezte Constance Pemblebury értetlen arccal. A név semmit sem mondott neki.

– Ez a hajó neve – magyarázta Kalas, és elgondolkodva simogatni kezdte az állát. Mintha hallotta volna már ezt a nevet valahol.

Egy második üzenet indult el a hírláncon, ezúttal Al'u'met kapitány nevével, aki Palmarisból jött idáig, abban a reményben, hogy beszélhet Danube királlyal.

– Nem ismerek ilyen nevű embert – mondta Danube. – Kapitány, üzenje vissza a hajónak, hogy húzódjon félre, vagy a folyó fenekére kerül. Nincs időm...

– Al'u'met! – csapott a homlokára Kalas. – Hát persze!

– Ismered? – kérdezte Danube.

– Behreni – felelte Kalas. – Úgy tudom, kiváló hajós.

– Behreni? – visszhangozta hitetlenkedve a király. – Ez a hajó, ez a Saudi Jacintha behreni?

– Ursali és palmarisi – felelte Kalas. – Al'u'met behreni, de a legénység nem az, és a hajó sem. Azt hiszem, ő maga is Medvehonc királyi alattvalójának vallja magát. – Kalas ezen felül tudott ezt-azt a kapitány vallási meggyőződéséről is, de jobbnak látta ezt most nem említeni.

– Ismered?

– Hallottam már a nevét, ez minden – vallotta be Kalas. A Masur Delavalon ritkaság a behreni kapitány, talán azért lett híres Al'u'met.

– És Palmarisból jött, hogy beszéljen velem – mormogta Danube király. – Milyen arcátlan.

– Meglehet – felelte Kalas békítőleg, aztán összenéztek a királlyal. Mindketten megértették a jelentőségét annak, hogy egy behreni tengerész jött eléjük Palmarisból. Miféle híreket hozhat Al'u'met? Miféle rémtörténeteket De'Unnero püspökről?

Kissé távolabb Je'howith apát feszengett kényelmetlenül, s ez csak még jobban megerősítette Kalast elhatározásában.

– Hallgasd meg őt – kérte a királyt a herceg. – Nem ismerjük a valós palmarisi helyzetet, csak azt tudjuk, amit a kereskedőktől és az egyháztól hallottunk, márpedig ők mind elfogultak.

– Akárcsak a behreni tengerészek – jegyezte meg Je'howith.

– De ő legalább egy harmadik nézőpontot jelent – vágott vissza Kalas, s a két ember veszedelmesen kezdte méregetni egymást.

Danube király körülnézett, s próbálta felmérni a társaság hangulatát. Nem akarta megzavarni a kellemes utat egy egyszerű tengerész kedvéért – főleg nem egy behreniért. Egy ilyen találkozás azonban tulajdonképpen elviselhetőbbé tette volna a helyzetet.

– Nem hallgathatsz meg minden közembert, aki kéri – szólt Je'howith, de ellenkezése csak erősítette Danube eltökéltségét.

– Küldj oda valakit, hogy tudakolja meg, mit akar – mondta a király Kalasnak. – Ha a téma érdemes a figyelmemre, intézd el, hogy a kereskedőhajó elvezessen minket Palmarisig, ahol talán tudok szakítani egy pár percet, hogy beszéljek vele.

– Engedjetek le egy csónakot és két evezőst! – adta ki az utasítást Kalas, átvéve a helyzet irányítását. A legénység, nem mervén megkérdőjelezni fennhatóságát, azonnal engedelmeskedett. Mindenki meglepetésére, s a hölgyek csodálatára a herceg ezután átvetette magát a korlát fölött, s kecsesen a csónakba szökkent. Megállt a hajó orrában, a két ember pedig evezni kezdett.

– Micsoda tettre kész ember – morogta Constance, de gúnyos megjegyzése nem jutott el a gyönyörűségtől ájuldozó hölgyekhez.

Targon Bree Kalas szerette a vizet, a csónak ringatózását s az arcába csapódó vízcseppeket. Szíves-örömest feladta volna összes földbirtokát a Miriani Herceg címért, de ezt a titulust sajnos már az enteli Bretherford herceg birtokolta, aki semmi jelét nem mutatta annak, hogy a közeljövőben el kívánna halálozni, ezen felül pedig rengeteg örököst tudhatott magáénak. Ezért aztán Kalas ott kereste a vízi örömöket, ahol csak lehetett – és most épp ilyen alkalom kínálkozott, miközben a két ember ereje szinte repítette a csónakot.

A három ursali hadihajó látványa büszkeséggel töltötte el. Az egyiken két súlyos hajítógép állt, s Kalas tudta, hogy ezek láncba tekert rövid, kör alakú szíjakat lőnek ki. A szíjak pörgése szétpörgeti a láncokat, melyek elszakítják az ellenséges vitorlákat.

A másik hajó égő lövedéket kilövő két kisebb katapulttal rendelkezett, a harmadik pedig fémvégű hajítólándzsákat lövellt, melyek végzetes rést tudtak ütni még a legerősebb hajó oldalán is. Ezek mellett a nehézfegyverek mellett persze még ott voltak az íjászok – megfeszített hatalmas íjaikkal, gyújtásra kész, rongyba csavart végfa nyílvesszőkkel –, s Kalas minden kétséget kizáróan tudta, hogy a Saudi Jacinthának nincs választása: az ellenállás bármiféle jele esetén elpusztul.

Kalas megparancsolta evezőseinek, hogy vigyék a Jacintha oldala mellé, az időközben leeresztett kötéllétrához. A korlátnál maga Al'u'met kapitány állt.

– Te kértél kihallgatást a királytól? – kérdezte a herceg, s elfogadta a kapitány segítő kezét, miközben felmászott a fedélzetre.

– Igen, s csak ezért hajóztam idáig – felelte Al'u'met. – Palmarisban régóta beszélik, hogy a király úton van, s tudom, hogy ebben a nehéz évszakban nem szokása utazgatni. Reméltem, hogy a kényelmesebb utat, a folyót választja.

Kalas végigpillantott a hadihajókon. – te ezt kedvező helyzetnek látod? – kérdezte nyilvánvaló gúnnyal.

– Nem reméltem mást – felelte Al'u'met. – és az igazat megvallva, ha nem láttam volna, királyomat ilyen jól védve, aggódni kezdtem volna.

Kalas elmosolyodott a szép válaszra, főleg arra, amikor Al'u'met azt mondta, királyom.

– Nagyon szeretném, hogy Danube király meghallgasson folytatta Al'u'met. – Ez minden, amit kérhetek, s ez több, mint amit egyszerű tengerészként megérdemlek. De olyan gondok vannak Palmarisban, melyekről tudnia kell, s én abban a helyzetben vagyok, hogy talán mindenki másnál jobban el tudom mondani neki.

– A saját szemszögedből – vélte Kalas.

– Becsületes szemszögből – húzta ki magát a fekete bőrű férfi.

– És ezek a gondok a palmarisi behreniekre vonatkoznak?

Al'u'met bólintott. – igazságtalanul üldözi őket egy fékevesztett püspök... – Kalas mosolya és felemelt keze elhallgattatta.

– A király tud minderről – mondta a herceg. Agyában kavarogni kezdtek a lehetőségek, hisz nyilvánvaló volt, hogy Al'u'met is a püspök – s így az egyházi irányítás ellen fog tanúskodni. Danube király megszabta az esetleges találkozó feltételeit mely csak Palmarisban lehet. De Kalas félt, hogy addigra Je'howith már kitalál valamit, amivel elsimítja a helyzetet, s az is lehet, hogy a főapát is Palmarisban lesz, mire megérkeznek. – De talán jó lenne, ha igazi szemtanú szájából hallaná – határozott a herceg, s félrefordult. Al'u'met egy óvatos körbenézés után elindult lefelé a hágcsón.

Kalas herceg ismét elfoglalta helyét a hajóorrban, így ő látta először a király hitetlenkedő arcát, mikor a Folyami Palota közelébe értek, s Danube észrevette az új utast.

– Kérlek, hogy hallgasd meg ezt az embert itt és most királyom – mászott fel a fedélzetre a herceg a király és kísérete – köztük a láthatóan ideges Je'howith – elé. – Palmarisból érkezett, a püspök legújabb tetteiről szóló hírekkel. – Megfordult, megragadta Al'u'met kezét, és magával húzta a kapitányt.

Danube király hosszan és zavarbaejtően meredt az engedetlen hercegre, ugyanakkor viszont eleresztette a füle mellett Je'howith tiltakozását s felemelt kézzel hallgattatta el az apátot.

– Tehát azért jöttél, hogy szólj a néped érdekében – mondta a király Al'u'metnek.

– Azért jöttem, hogy Palmaris népének érdekében szóljak, akikkel rosszul bánnak királyuk nevében – helyesbített Al'u'met.

– Behreniek – morogta undorral az egyik úrhölgy, de mikor minden szem felé fordult, zavartan elfordította a fejét.

– Behreni származásúak – helyesbített Al'u'met – akik közül soknak a családja majdnem egy évszázada él Palmarisban. Más a külsőnk, és ez zavar benneteket – mondta teljes nyíltsággal. – A szokásaink is furcsának tűnnek, akárcsak a tieitek nekünk. De nem vagyunk bűnözők, s becsületesen telepedtünk le a városban. Nem szolgáltunk rá erre a bánásmódra.

– Ezt tanítja nektek az istenetek? – jegyezte meg Je'howith gúnyosan.

Kalas herceg összeharapta a száját, hogy ne nevessen, mert tudta, hogy az apát veszélyes talajra tévedt – Al'u'met ugyanis abellita volt.

– Az én istenem a te istened mondta higgadtan a kapitány. – És csakugyan, azt tanítja, hogy bánjunk egymással tisztelettel, bármilyen is a bőrünk színe. Dobrinion apát is jól tudta ezt.

– Dobrinion apát halott – csattant fel Je'howith, s hangja elárulta, mennyire rosszul viseli ezt a találkozást.

– A város gyászolja – felelte Al'u'met.

– Vajon nem Dobrinion volt St. Precious apátja, amikor a démon daktilusz felébredt, s háború szakadt az országra?

– Azt akarod mondani, hogy Dobrinion apátnak szerepe volt a... – kezdett volna ellenkezni Al'u'met, de Danube már eleget hallott.

– Nem óhajtok szópárbajt rendezni a hajómon – jelentette ki a király. – Ha mindenáron vitatkozni akarsz ezzel az emberrel, Je'howith apát, akkor várj, amíg elérünk Palmarisba, vagy menjetek át az ő hajójára, ha végeztünk itt. Most pedig – fordult Al'u'methez – hallgatlak, hisz azért jöttél, hogy mesélj.

Kalas önelégülten elmosolyodott. Tudta, hogy Je'howith hőbörgése az ő malmára hajtja majd a vizet, akárcsak az a történet, amit Al'u'met elmesélni készül. Erősen remélte, hogy az egyházi uralom rövidéletű lesz Palmarisban.

Persze Kalas herceg nem tudhatott a király és a főapát félelmetes szellemének találkozásáról.

Al'u'met kapitány hosszas és részletes beszámolója a palmarisi eseményekről nem csak hogy alátámasztotta a kereskedők képviselőinek panaszait, s Rahib Daibe nagykövet tiltakozását, de új fontosságot és sürgősséget is kölcsönöztek ezeknek. Amikor a kapitány arról beszélt, hogy nőknek, gyerekeknek és öregeknek kellett a jeges vízbe vetniük magukat, hogy megmeneküljenek a városi katonák kínzásaitól, a hölgyek levegőért kapkodtak, a nemesurak felhördültek és a fejüket csóválták, a király pedig jelentőségteljes oldalpillantásokat vetett a feszengő Je'howithra. Nem mintha a hajó arisztokratikus utasai csakugyan törődtek volna a köznéppel, főleg holmi fekete bőrű behreniekkel – talán az egy Constance Pembleburyt kivéve –, a személyes beszámoló valamiképp mégis hatással volt rájuk, s a király tulajdonképpen elszégyellte magát, hogy alattvalóval ilyen rosszul bánnak.

Mire Al'u'met befejezte, Je'howithnak jócskán lett oka a feszengésre.

– Hallottam már ezekről a szóbeszédekről – felelte Danube a kapitánynak. – Tulajdonképpen miattuk jöttem most a városba.

– És tervezed az igazságtalanságok orvoslását? – kérdezte Al'u'met.

A király, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy közönséges alattvalók így beszéljenek vele – a kapitány csak arra kapott engedélyt, hogy elmondja történetét, de arra nem, hogy kérdőre vonja a királyt –, összehúzott szemmel meredt a férfira. – Azt tervezem, hogy megszemlélem a helyzetet – felelte hűvösen.

– Csak remélhetem, hogy azok szemével tudod látni Palmarist, akik megszenvedték De'Unnero püspök kéretlen haragját – mondta Al'u'met. – Ha beszámolómmal csupán ennyit elértem, akkor megérte lejönni a folyón.

Ekkor Kalas herceg megfogta a kapitány könyökét, mert mindketten érezték, hogy Al'u'met kezdi kimeríteni a szíves fogadtatás tartalékait. – Köszönöm, hogy meghallgattál, királyom – hajolt meg mélyen a kapitány. – Nem ok nélkül tartanak nagy és becsületes férfiúnak. – Ezzel ismét meghajolt, és követte Kalas herceget a várakozó csónak felé.

– Jó munkát végeztél a néped érdekében – súgta oda neki Kalas, amikor elváltak a korlátnál.

A fedélzetre kényelmetlen csend telepedett, s egyre több tekintet kezdett Je'howith-ra szegeződni. Szólni azonban senki nem szólt: mindenki arra várt, hogy a király kezdeményezzen.

Danube Brock Ursal azonban még élénken emlékezett éjszakai találkozására Markwart főapát szellemével. Nem volt túl sok mondanivalója, de sok mindenen el kellett gondolkodnia.

– Ahogy kívánod, Francis mester – mondta újra a szerzetes. Francis, bár szerette hallani új címét, kissé ideges lett a másik túlbuzgó figyelmétől.

– Dobrinion apát régi lakosztálya a kelleténél is jobban megfelel az igényeimnek – mondta Francis.

– De a Chasewind Udvarház... – akart volna ellenkezni Talumus testvér.

– A Chasewind Udvarházat nagyobb embereknek kell fönntartani annál, mint amilyen Francis mester – felelte Francis.

– Francis nagymester – helyesbített az ideges Talumus testvér.

– St. Precious nagymestere vagyok, azért ott is kell laknom – jelentette ki határozottan Francis. – De'Unnero püspök is a kolostorban fog maradni, ha visszatér, mielőtt még a főapát és a király elhagyja a várost.

Talumus testvérnek tágra nyílt a szeme rémületében.

– De'Unnero püspök bizonyosan később érkezik, mint a király és a főpát – tette hozzá nyugtatólag Francis, mikor megértette a félelem okát. Ő maga sem lett volna szívesen az a személy, aki megmondja De'Unnerónak, hogy eltávolították palota szállásáról!

– Ezt az ügyet tehát elintéztük, testvér – mondta. – Fontos dolgokat kell megbeszélnünk még.

Talumus mintha kissé megnyugodott volna. Reggel óta reszketett, amikor is a St.-Mere-Abelle-i szekér megérkezett a kolostorba az új nagymesterrel, s – a szóbeszéd szerint – egy egész kincstárral.

– Még ma elkezdem a kereskedők meghallgatását – szólt Francis. – Gondolom, van egy listád.

– Fel van jegyezve minden egyes drágakő, és az is, hogy kitől van – nyugtatta meg Talumus.

– Azonnal szeretném látni – tüsténkedett Francis. – Aztán elkezdem a sort.

– Egyikük nem fog tudni eljönni – jegyezte meg tompa hangon Talumus testvér. – Nem élte túl nézeteltérését De'Unnero püspökkel, s a püspök távozásának reggelén kivégezték a főtéren.

Francis levegő után kapkodott, de amikor jobban visszagondolt De'Unnero gyilkos vérmérsékletére, nem volt annyira meglepve. – Akkor hívd ide a hozzátartozóit – adta ki az utasítást.

– Attól tartok, hogy nincs ilyen – felelte Talumus. – Aloysius Crumpnak nem volt családja. De úgy hallottam, sok szolgája ott maradt a házában.

Francis gondolkodó pózt öltött magára. Első gondolata az volt, hogy megvárja, amíg Markwart főapát megérkezik, és majd az öreg dönt arról, mi legyen Crump házanépével, de aztán úrrá lett ezen a késztetésen. Arra gondolt, hogy most ő a mester, St. Precious nagymestere, s nemsokára talán Palmaris püspöke. Határozottnak és magabiztosnak kell lennie, s Markwart kívánságaival összhangban, az Egyház javára kell tevékenykednie. – Kobozd el a házat az Egyház nevében – utasította Francis.

Talumus testvér meg volt döbbenve. – Az emberek már így is haragszanak Crump mester halála miatt – hebegte. – Tovább dühítsük őket?

– Vedd át a házat az Egyház tulajdonába – ismételte Francis, határozottabban. – Tartsd meg a teljes személyzetet, és fizesd meg őket jól.

– És mire használjuk azt a házat? – kérdezte Talumus. – Ott akarsz lakni?

– Hát nem megmondtam, hogy itt maradok? – csattant fel Francis színlelt haraggal. – Nem, valamire használjuk majd. Valami olyasmire, ami Palmaris népének javát szolgálja. Talán ennivalót osztunk ott, vagy drágakővel gyógyítunk.

Talumus rosszalló arca lassan mosolyra húzódott, s Francis tudta, hogy jól döntött, mert ez az akció amellett, hogy egy értékes ingatlanhoz juttatja az Egyházat, segít az egyszerű népen is.

– Kérem a listát, testvér – intett az ajtó felé Francis. – És küldess az érintett kereskedőkért. Mondd meg nekik, hogy még ma kárpótlásban részesülnek.

A szerzetes kezét-lábát törve rohant az ajtóhoz.

– És még valami, Talumus testvér – állította meg Francis az utolsó pillanatban. – Mondd meg a küldöncöknek, hogy ne tartsák titokban az üzenetet.

Talumus elmosolyodott és távozott, magára hagyva az elégedett Francist. Nem lesz nehéz megszokni a hatalmat, gondolta az új mester. A politikai intrikák játéka kezdte felkelteni az érdeklődését.

4. fejezet

Fel északra

Caer Tinellát békességben találta. A földeket kezdték újra művelés alá vonni, a házakat újjáépíteni, javítani, új épületeket emelni. Bár csak néhány hónap telt el a megszállás óta, De'Unnero tudta, hogy a szörnyek bűze már kiszellőzött, s a nép látszólag kezd visszazökkeni a normális kerékvágásba.

A püspök nem is akart ezen változtatni. A falu szélén, egy dombtetőn megszüntette a tigrismancs mágiáját, de nem szívesen. Az eltelt öt nap java részében De'Unnero a saját belső éhségétől és Markwart útmutatásaitól vezérelve egészen elmerült az ékkőben, s legalább annyira macska volt, mint ember – tetszett neki az erő és a szabadság érzése.

Talán túlságosan is, gondolta magában. Tudta, hogy a roppant tigrislábak három, vagy akár két nap alatt is leküzdötték volna a Palmaris és Caer Tinella közötti százötven mérföldes távolságot, mivel rájött, hogy Aloysius Crump gyűrűjének lélekköve révén el tudta szívni más állatok életerejét, mely módszer egy kifinomultabb változata volt annak, amit a szerzetesek a lovak frissítésére alkalmaztak. Most, tigrisként De'Unnero egyenesen oda tudott menni az áldozathoz, s összekapcsolta vele életerőit, majd szó szerint kiette belőle az energiát. Tökéletesnek érezte az eljárást, az erő tökéletes átadását – egy ilyen lakoma után De'Unnero, a tigris újra útra készen állt.

Ez a szépség és erő azonban tulajdonképpen lelassította, annak ellenére, hogy sietnie kellett Éjmadár után, mert útja során sokszor letért az ösvényről, pusztán azért, hogy kiélvezzen egy újabb ilyen vadászatot.

Mégsem bánta ezt, mert gyorsan tudott haladni, s Éjmadár úgysem rejtőzhetett el előle.

Caer Tinellába egyszerű szerzetesi ruhában ment be, arcán komoly, lefegyverző kifejezéssel.

– Jó napot, atyám! – üdvözölték lelkesen a parasztok, akik kemény munkával javították házaikat, s – meglepő módon, hisz a tavasz még két hét múlva volt csak esedékes –, elkezdték előkészíteni a furcsamód hómentes földeket. Az utolsó esős vihar elolvasztotta az összes havat az alföldeken, s a gazdák most köveket halmoztak fel, hogy kijelöljék földjeik új határait.

– Neked is, gyermekem – felelte De'Unnero udvariasan minden alkalommal. – Kérlek, mondd meg, hol találom ennek a falunak a vezetőjét. – A falusiak készséggel megmondták a nevet, és észak felé mutogattak, ahol a földeket sűrű erdő keretezte, s ahol a fák tövében még megbújt egy-egy hófolt.

A vezetőt nem volt nehéz megtalálni: negyven év körüli, zömök asszonyság volt, aki éppen a földjén tevékenykedett. Mikor De'Unnero odaért, letette a kapáját, s rátámaszkodott.

– Te vagy Tavi Janine? – kérdezte derűsen De'Unnero, megismételve a nevet, amit a gazdáktól hallott.

– Az vónék – felelte a nő. – És maga? Vándorprédikátor, aki itt akarja felütni a templomát?

– Egyszerű testvér vagyok – hazudta De'Unnero. – Csak átutazom szerény községeteken, ez minden. Bár azt hiszem, hogy az Egyház hamarosan küld ide valakit, amint elrendeződött a helyzet.

– Nekünk már van egy Pembleton barátunk – felelte Tavi Janine. – Alig egy napi lovaglásra kelet felé. Ennyi elég is az itteni népnek a malasztból, asszem.

De'Unnero ellenállt a késztetésnek, hogy pofon vágja.

– De maga úgy fest, mint akire ráfér egy kis evés – folytatta a nő.

– Csakugyan – sütötte le a szemét szerényen a szerzetes. – Egy kis élelem, meg némi hír északról, mert Erdővidékre tartok, ahol mostanában még nincs lelkipásztora a népnek.

– Régen se nagyon vót, amennyire tudom – nevetett Janine. – Keressen egy sötét zugot és pihenjék. Nemsokára végzek a munkával, és akkor egy kicsit felerősítem az útra.

– Kérlek, jóasszony – nyúlt a kapa után a szerzetes. – Engedd, hogy megszolgáljam az élelmem.

Janine őszintén meglepettnek tűnt, de a kapát nem eresztette el. – Nem számítottam rá, hogy egy St. Precious-béli szerzetes munkát fog keresni – magyarázta – de elfogadom a segítséget, és meg is hálálom!

De'Unnero szorgalmasan dolgozni is kezdett a mezőn. Ilyesféle erőfeszítést nem lehetett volna elvárni Palmaris püspökétől, de talán még a legegyszerűbb szerzetestől sem. Ezután Tavi Janine megvendégelte őt és a közösség néhány válogatott tagját egy ízletes meleg vacsorával, bár De'Unnero némi csalódást érzett a mágikus vadlakomák után.

A társalgás meglehetősen udvarias keretek közt folyt, de értesüléseket is hozott: a püspök megtudta, hogy az északi út nagyjából biztonságos, s utazása az Erdővidékre nem lesz nehezebb, mint amilyen Palmaristól idáig – hacsak a tél hirtelen vissza nem tér. Úgy mondták, hogy a hó vastagabb odafönn.

Evés után Egyszerű Testvér kimentette magát, elfogadta az invitálást, hogy Jane csűrjében aludjék, s jelezte, hogy reggel valószínűleg már nem látják őt, mert kora hajnalban szándékszik elindulni.

Valójában már egy óra múlva megszökött a csűrből, s útban volt Caer Tinella felé, egyre mélyebbre hatolva a tigrismancs kő mágiájában a holdsütötte mezőkön. Olyan teljes volt az átalakulás, hogy a ruhái tigrisbőrré változtak, gyűrűje pedig sáv a mancsa egyik ujján. Mire elhagyta a legészakibb földeket is, De'Unnero már nem esetlen emberi járással haladt, hanem párnás tigrismancsokon, s nem az ember fényhez szokott szemével látott, hanem a nagymacskák éles látásával.

Szökellni kezdett, elülső lábai puhán érintették a talajt. Megérezte egy kisebb állat szagát. De'Unnero fokozta a tempót követte a szagot, szinte fürdött benne, mert ürülékszag volt, nem is nedves bunda szaga. A félelem szaga volt, a tőle való félelemé, s De'Unnero édesnek érezte, tisztának és természetesnek.

Mindenfelől körülvette az illat. A tigris meglassúdott, s zajtalanul beleolvadt az éjszakai erdőbe. Láthatatlan és hallhatatlan volt, de áldozata tudta, hogy közeledik.

Ettől csak még édesebb volt az egész.

Éles fülei zizegést fogtak oldalról, s megpillantotta őket: egy őzpár volt, egy bak és egy suta. A baknak ágas-bogas agancsa volt.

A tigris lágyan közelebb húzódott és lekuporodott.

Az őzbak a földet kezdte kapálni, a suta megugrott, mintha menekülni akarna.

De'Unnero azonban tudta, hogy nem futhatnak sehová. Közel volt már, nagyon közel, egyetlen hatalmas ugrásnyira. A bakot vette célba, mint nehezebb zsákmányt.

Megdöbbentő, rémisztő bődüléssel szökkent előre, karmait kieresztve, mancsát széttárva, de a bak nem menekült el, nem is dermedt meg. Leszegett fejjel fordult szembe a ragadozóval, veszedelmes agancsát a támadó ellen feszítve. De'Unnero érezte, ahogy az egyik agancság belefúródik a mellkasába, de nem törődött vele, annyira elkapta a vadászat láza. Egy második bődüléssel a tigris mancsa lecsapott az őz fejére, s az agancsánál fogva oldalra rántotta – csont roppant, s az őzbak összerogyott.

De'Unnero egyenesen a nyakába harapott: feltépte a vastag ereket, s fürdött a kiömlő vérben. Gondolatai ösztönösen a lélekkő felé vándoroltak, s magába szívta az őz elillanó életerejét is a vérével.

Mikor befejezte, nem keresett nyugodt és homályos helyet, hogy lepihenjen, hisz csakúgy pezsgett benne az energia. Nyughatatlan volt. Tudta, hogy mennie kéne egyenesen északra, Dundalis felé, teljes sebességgel, de a szag, a félelem szaga még mindig ott lengedezett.

Elindult a suta nyomába, s miután megtalálta és leterítette, újabb lakoma várt rá.

– Tiszta az út előttünk – jelentette Roger, mikor visszatért Elbryanhoz és Bradwardenhez, akik kelet és nyugat felé kalandoztak. Mögöttük, az úttól távolabb – mely inkább csak a daktilusz seregei által kitaposott ösvény volt – öt szerzetes ült körben, fázósan összebújva a pislákoló tűz mellett, s a Viscenti testvér által válogatott gyökerekből készített levest eszegették.

– Milyen messzire futottak? – kérdezte a kósza, s hitetlenkedve megcsóválta a fejét. A csapat majdnem félúton járt a Barbakán felé Dundalistól, s egy szál szörnyeteggel sem találkoztak, de még csak a nyomukkal sem.

– A Vadonvidék nagyobb, mint gondolnád – magyarázta Bradwarden. – Nagyobb, mint az emberek összes királysága együttvéve. Messzire elhallatszott a démon daktilusz csatakiáltása, egészen a goblin odúkig és a névtelen hegyek óriásbarlangjaiig. Még a powrikhoz is elért, pedig ők kint laknak a tengeren.

– Akkor hát, úgy tűnik, hazatértek az odvaikba és barlangjaikba – szólt a kósza. – Mégsem érzem úgy, hogy biztonságos lenne a világ.

– Az emberek tehetnek róla – felelte szárazon Bradwarden.

A kósza megint a fejét csóválta, és kutatón körülnézett.

– Szerintem nincs okunk panaszra – vélte Roger, félreértve a kósza különös csalódottságát. – Jobb egy ellenséggel sem találkozni, mint túl sokkal.

– Már egy is túl sok lenne – felelte Elbryan.

– Hacsak valami jobbat nem akartok pörköltnek, mint gyökereket – nevetett a kentaur. – Ho-hó, na mi az?

Az Avelyn paródia mosolyt csalt Elbryan arcára. – Muszáj ezt? – kérdezte.

A kentaur bólintott.

– Újra menjünk ki felderíteni? – kérdezte Roger. A másik kettő figyelmét nem kerülte el az a vágyakozó pillantás, amit a fiú a meleget adó tűz felé vetett.

– Szó sincs róla – határozott Elbryan, noha már most tudta, hogy éjjel el fog menni, s hogy Bradwarden fogja átvenni az őrjáratot, ha ő elment. – Menj csak a testvérekhez, és melegedj egy kicsit a tűznél.

Roger bólintott és elsietett. Már előre kiabált Castinagisnak, hogy neki is hagyjanak a levesből.

Mikor Elbryan visszanézett a kentaurra, Bradwarden arca elkomorult.

– Igaza van azzal a tűzzel – mondta a kentaur.

– Hideg szél fúj – helyeselt a kósza.

– Félek, hogy ennél többről van szó – magyarázta a kentaur. – Szerencsénk volt, kósza. Ennyire északon a szél csontig fagyaszthatna, és könnyen arra ébredhetnénk, hogy nyakig vagyunk a hóban.

– Messze feljöttünk.

Bradwarden bólintott. – És korábban, mint kellett volna. Siettetjük a tavaszt, de a tavasz a Barbakánon nem ugyanaz, mint Dundalisban. Azt gondolom, és remélem, hogy a felrobbant hegy zavarta meg az időjárást és tette enyhébbé a telet. Lehet, hogy ami a levegőbe repült belőle, az takaróként szolgál. Láttad, milyen színű a napfelkelte meg a napnyugta. A por teszi, és lehet, hogy ez a por kicsit elmossa a különbséget a tél és a nyár között, ha érted, mire gondolok.

És csakugyan, miközben Bradwarden beszélt, a nyugati ég lángvörösbe burkolózott, mintha a felhők tűzbe borultak volna. A kósza meglehetősen logikusnak találta a kentaur érvelését, de amúgy is hajlott volna Bradwarden szavára. A kentaur öreg volt, háromszor annyi időt ért meg, mint a legöregebb ember, s még Dasslerond, a Touel'alfar úrnője sem volt jobban ráhangolódva nála a természet működésére. Csak azt hagyta kimondatlanul – s ezt Elbryan maga is ki tudta találni –, hogy ha most hideg van, akkor északabbra haladva csak romlani fog a helyzet, s még inkább így lesz, ha felmásznak a valamikori Aidát övező hegyekre. Elzsongította volna őket az erdővidéki tél szokatlan enyhe? Lehet, hogy az északi hágókat hóval eltorlaszolva találják?

– Gyere – mondta a kósza a kentaurnak. – Menjünk és együnk a többiekkel.

Bradwarden megrázta a fejét. – Nincs hozzá gusztusom felelte. – Egy szörnyet sem láttam, viszont annál több futkározó vacsorát! – A kentaur felnevetett és elvágtatott, menet közben lekapva válláról hatalmas íját.

– Maradj a közelben! – kiáltott utána Elbryan.

– Láthatatlan szörnyektől félsz? – rikoltotta vissza Bradwarden.

– Egyáltalán nem – felelte a kósza. Csak éppen szívesen hallgatom Bradwarden sípszavát ezen a hideg éjszakán!

– Hallani fogod – dörögte a kentaur a bozót széléről, aztán eltűnt az aljnövényzetben, s csak a hangya zengett valahonnan távolról: – Hacsak hozzá nem fagy a szám ehhez az átkozott dudához!

Jó kilátással rendelkező leshelyéről De'Unnero azonnal észrevette, hogy ez a hely, Dundalis egészen más, mint Caer Tinella. Nem is a nagyságában – bár Dundalis jelen állapotában alig fele volt Caer Tinellának –, inkább a környék jellegében. Itt nem voltak szépen kimért földek, nem buzgólkodtak gazdák a tavaszi vetés előkészítésén. Dundalis sosem volt földműves közösség, de még a jellegzetesebb itteni tevékenységeknek – favágás és hasonlók – sem volt jele.

Itt északon az élet még nem egészen tért vissza a rendes kerékvágásba. Dundalis is inkább erődnek tűnt, mint lakótelepülésnek, s ezt a benyomást csak fokozta Shamus Kilronney-ék jelenléte. De'Unnero tucatnyi épülő szerkezetet látott, melyek közül sok már készen állt, de még szembetűnőbb volt az embermagasságnál is nagyobb fal, mely összekapcsolta őket, s melynek mentén katonák járőröztek. Az északi emelkedőn tornyot emeltek, s a püspök ki tudta venni két ember alakját is odafenn.

Az erdőben is voltak őrszemek, bár De'Unnero a kiképzett katonák közül egyet sem látott a településen kívül, s nem esett nehezére átcsúszni a szervezetlen gyűrűn.

Először arra gondolt, hogy kikerüli a városkát, s így is tett volna, ha nem akart volna beszélni Shamusszal, s talán megkérni őt arra, hogy embereivel tartson vele északra. Lemászott a lesfáról, s visszament az erdőbe. Próbálta kiötölni, hogyan juthatna el Shamushoz anélkül, hogy Éjmadár lehetséges szövetségesei tudomást szerezzenek a püspök magányos jelenlétéről.

Hamarosan megtalálta a megoldást, miközben két őrszemet hallgatott ki: egy közepes termetű, jelentéktelen külsejű férfit és egy nagyobb darab, méltóságteljesebb alakot. Abból, ahogyan a kisebbik beszélt, nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyobbik – akit Tomasnak szólított –, valamiféle rangot visel a város szervezetében, s De'Unnero legnagyobb örömére Shamus Kilronney neve is szóba került.

Csak ezt a pillanatot várta, hogy közéjük lépjen.

Mindkét ember hátraugrott, s a nagyobbik szempillantás alatt kardot rántott.

– Kérlek, nyugodj meg, testvér – tartotta fel De'Unnero csupasz kezeit. – Isten szerény szolgája vagyok csupán, nem ellenség.

Tomas leengedte a kardot. – Hogy jutottál el ide? – kérdezte. – És kivel vagy?

– A saját lábamon jöttem, és magamon kívül nincs más társaságom – felelte mosolyogva De'Unnero.

A két férfi szkeptikusan nézett össze.

– Palmaris püspöke aggódik, hogy Erdővidék az egyház közreműködése nélkül kerül visszahódításra – folytatta De'Unnero.

– Az egyház sosem törődött Erdővidékkel – jegyezte meg a kisebbik ember.

De'Unnero mozgást észlelt az erdőben – két embert, akik a gyanús hangok forrását jöttek kideríteni. – A régi Egyház nem is – felelte De'Unnero. – Minket már sokkal jobban foglalkoztat a királyság élete, mivel szorosabban kötődünk az államügyekhez. – Nem próbált védekezni, amikor a két érkező férfi beállt mögé.

– Erdővidék nem tartozik Danube király államához – jelentette ki a kisebbik ember büszke megvetéssel.

Tomas mozgolódni kezdett a kemény szavakra.

– Megint csak a múltról beszélsz, barátom – szólt De'Unnero. – A háború sok mindent megváltoztatott.

– Azt akarod mondani, hogy Dundalis Medvehonc királyához tartozik? – fortyant fel a kisebbik ember dühösen.

– Én csak azt mondom, hogy nem ismerjük Dundalis és a régió pontos helyzetét – mentegetődzve De'Unnero, emlékeztetve magát, hogy sem ezek az emberek, sem a véleményük nem számítanak. – És azért mondom, hogy mindnyájan jól megértsétek, főleg a király katonáival a soraitokban.

Ez kicsit meghökkentette a férfit, s a nagyobbik alak feszengeni kezdett.

– Tomas Gingerwart vagyok – mondta a nagydarab barátságos hangon, s a kezét nyújtotta, De'Unnero örült, hogy a tigrismancs a baljában van, miközben a jobbját nyújtotta.

– Nincsenek abellita szerzetesek itt Dundalis falai közt? kérdezte a püspök váratlanul. Újabb feszengés támadt, s De'Unnero örömmel nyugtázta, hogy célba talált: azt is jelezte, hogy tud a falról, és azt is, hogy tud az álruhás Brauminékról.

– Nincsenek – felelte Tomas, túl gyorsan és túl határozottan.

– Kár, akkor már biztosan elmentek – felelte a püspök.

– Nincs itt semmiféle szerzetes – erősködött Tomas. – Sosem volt.

De'Unnero elgondolkodó arcot vágott. – Akkor hát nem is értek ide? – kérdezte aggódva, hogy még jobban elbizonytalanítsa a két férfit. Amazok most már nem tudhatták biztosan, hogy Brauminékról beszél-e, és éppen ez volt a célja. Tomas egyszerű reakciója a kérdésére mindent elárult neki a férfi elkötelezettségéről – Éjmadár barátja, semmi kétség.

Mindnyájan azok.

– Féltem a testvéreimet mondta a püspök –, de az út tiszta volt Palmaristól Caer Tinellán át idáig. Mi tartóztathatta fel őket?

– Sok még a szörny errefelé – mondta Tomas bizonytalanul.

De'Unnero majdnem elmosolyodott, mert alighogy ezek a szavak elhangzottak, belemélyedt ékkövébe. Tigrismanccsá változó bal kezét elrejtette bő csuhája ujjában.

– Gyere velem a faluba – szólt Tomas. – Ott tovább beszélgethetünk.

Tomas indult is, de a püspök nem mozdult, csak a fejét rázta.

– Dundalisban Tomas Gingerwart a főnök – jegyezte meg a kisebbik ember.

– Tomas Gingerwart csak azoknak a főnöke, akik így akarják – felelte De'Unnero. – De vajon rendelkezhet a király katonáival? Vagy az Abellita Egyház követével?

– Gyerünk a faluba – intett Tomas Dundalis felé.

– Te csak menj, Tomas testvér – ragadta magához a kezdeményezést De'Unnero. – Menj sietve. Hozd ide nekem Shamus Kilronneyt.

Lekezelő beszédmodora visszafordulásra késztette Tomast, és a másik három ember is morgolódni kezdett.

– Tekintsd magad szerencsésnek, hogy nincs időm vitatkozni veled – folytatta De'Unnero. Tudta, hogy nem sokat nyer vele, ha feldühíti ezeket az embereket, de túlságosan élvezte a dolgot ahhoz, hogy félúton megálljon. – Beszélni akarok Kilronney kapitánnyal, de idekint. Semmi kedvem bemenni abba a koszfészekbe, amit ti falunak hívtok.

Az emberek felhördültek.

– Akkor fordulj meg és menj vissza délre – mondta dacosan Tomas. – Ahonnan jöttél, és ahová való vagy.

– Szóval igaz – szólt De'Unnero. – Csakugyan az Éjmadár nevezetű egyén barátja vagy.

Tomas szeme elkerekedett döbbenetében, de mielőtt a többiek reagálhattak volna, De'Unnero egy szempillantás alatt jobbra pördült és bal kezével, a tigrismanccsal belemart az ott álló katona mellkasába. Meg is ölhette volna a fickót szívesen meg is tette volna –, de bölcsen visszafogta magát, így karmai csak csíkokra hasították a férfi bőrruháját egyetlen hatalmas csapással.

Gingerwart rémült kiáltással tántorodott hátra, s társa megindult De'Unnero felé. A püspök azonban gyorsabb volt. Ellépett Tomastól, s a közelgő támadó felé kapott. Még mielőtt bárki is megállíthatta volna, már ártalmatlanná is tette a fickót: emberi kezével belemarkolt a férfi hajába, hátrahúzta a fejét, a tigrismancsot pedig az arcához feszítette, úgy, hogy a karmok belemélyedtek a bőrébe, de vért még nem fakasztottak.

A többiek visszahőköltek, s próbálták megőrizni nyugalmukat.

De'Unnero ekkor, legnagyobb meglepetésükre, eleresztette foglyát, s Tomasék karjaiba lökte. – A te pozíciódban vigyázni kell, hogy kit haragítasz magadra jegyezte meg a püspök. – Ne becsüld alá az Egyház itteni szándékait, sem azt, hogy meddig vagyunk hajlandóak elmenni, hogy elérjük, amit akarunk. Most pedig menj és hozd ide Shamus Kilronneyt. Nincs se időm, se türelmem az ostoba játszadozáshoz.

A négy ember egy pillanatig mozdulatlan maradt, de aztán Tomas társa a vezérre pillantott, s a nagydarab ember biccentett neki, hogy menjen.

– Mikor indultak el a Barbakánra? – kérdezte a püspök minden köntörfalazás nélkül.

Tomas és a többiek nem feleltek.

– Ahogy akarjátok – hajolt meg a püspök. – Látom, hogy elköteleztétek magatokat, de vigyázzatok: az embert könnyen megítélhetik a szövetségesei alapján.

– Kissé sokat feltételezel – szólt Tomas. – Folyton úgy emlegeted ezt az Éjmadárt, vagy kit, mintha azt hinnéd, hogy ismerjük. Pedig...

De'Unnero feltartotta emberkezét és elfordult. – Ahogy akarjátok ismételte, és egy fenyőcsoport felé mutatott. Mondjátok meg Kilronney kapitánynak, hogy ott fogom várni egy négyszemközti beszélgetésre. – A püspök hátra sem nézve elindult, mert biztos volt benne, hogy a falusiak nem fognak támadni. De'Unnerónak tévedhetetlen képessége volt arra, hogy pontosan felmérje potenciális, ellenfeleit – talán ez volt a legnagyobb harcosi erénye –, s tudta, hogy magabiztossága csak még félelmetesebbé teszi. A félelem pedig visszatartotta Tomas Gingerwartot és parasztjait bármiféle akciótól.

Shamus Kilronney hamarosan megérkezett, s az alkony lassan hatalmába kerítette az erdőt. A kapitány csak annyit tudott, hogy egy abellita szerzetes akar vele beszélni, így nagy volt a megdöbbenése, amikor magát a püspököt pillantotta meg.

– Miért hagytad, hogy Éjmadár elkószáljon? – kérdezte De'Unnero, mielőtt a kapitány bármit is szólhatott volna.

– Mi... mi mást tehettem volna? – hebegte Shamus. – Nyíltan ki kellett volna állnom ellene, amit kereken megtiltottál.

Kissé felemelte a hangját, s De'Unnero csendre intette a kíváncsi fülek miatt.

– Szemmel kellett volna tartanod – folytatta halkan De'Unnero. – Mégis itt ücsörögsz ebben a nyomorúságos kis faluban, miközben Éjmadár messze északon jár. Most a püspök hangja emelkedett meg egy kicsit.

– Megkértem, hogy hadd mehessek vele – ellenkezett Kilronney fennhangon. – De nem volt rá hajlandó.

– Te KÉRTED? – hitetlenkedett De'Unnero. – Kapitány vagy, a király katonája. Ez semmit sem számít?

Shamus csak nevetett és a fejét rázta. – Te nem érted ezt az Éjmadárt – próbálta megmagyarázni. – Sem a kapcsolatát az itteni emberekkel. Kétlem, hogy akár maga a király is felülmúlná Éjmadárt az északi vidéken.

– Veszedelmes feltevés – felelte komoran a püspök. – Vele kellett volna tartanod, vagy legalábbis követned. Szedd össze az embereidet még ma éjszaka, és siess utána.

– Te is velünk tartasz?

De'Unnero megvetően meredt rá. – Én előttetek megyek felelte. – Mire utolértek, én már végeztem is Éjmadárral. Ti majd visszakíséritek Palmarisba a túlélőket, ha lesznek.

Shamus felelni akart volna, de a püspök elébe vágott. Ideje menni – indult meg De'Unnero.

A kis facsoport előtt ott álltak Tomasék, és úgy tettek, mintha egészen más dolgokkal foglalkoznának.

– Tudják, hogy Éjmadárra vadászol – súgta oda Shamus De'Unnerónak.

A püspök szívott egyet az orrán, mintha ez mit sem számítana. – Talán inkább vadászunk – súgta vissza. – Ne mondd meg nekik, hogy ki vagyok.

Shamus csak bólintott, mert nem akart ellenkezni a püspökkel, aki a királyát képviseli. Most még nem.

Tomasék megmerevedtek a szerzetes megjelenésekor, s nem egy közülük szorosabban kezdte markolni a fegyverét.

De'Unnero azonban tudta, hogy nem fognak támadni. Nincs bátorságuk hozzá. A püspök érezte a sűrű feszültséget a levegőben, és még fokozni is akarta egy kicsit a nagyobb élvezet kedvéért. – Ha bármelyikőtök követni merészel, vagy esetleg elém vág az Éjmadárhoz vezető úton, akkor tudja meg, hogy az Abellita Egyház ellen cselekszik, és büntetése gyors lesz s biztos – jegyezte meg higgadtan.

Shamus visszafojtotta a lélegzetét: azt hitte, hogy De'Unnero ezúttal túl messzire ment.

A püspök azonban ura volt a helyzetnek, s Tomasék mozdulatlanul hagyták elmenni.

Shamus inkább dühösen, mint lenyűgözve követte. Csak most vette észre a püspök nagymacskakezét, s a csuha ujja alól kikandikáló karmokat, Megborzongott, de semmit nem szólt Dundalisig. Ott De'Unnero ismételten meghagyta neki, hogy induljanak el még az éjszaka, aztán folytatta útját észak felé.

Az erdőben Tomas Gingerwart és társai szemügyre vették a szétszabdalt bőrruha maradványait.

– Éjmadárnak ez se lesz gond – jegyezte meg az egyik ember, a többiek helyeslő mormogásától kísérve. Tomas is csatlakozott hozzájuk, bár nem egészen értett egyet velük. Mégis segítenie kellett a többieknek megtartani feltétlen bizalmukat Éjmadárban. Ez a különös, gyilkos szerzetes mindnyájukat felzaklatta, különösen Tomast, aki a szemébe is belenézett, s nekifeszült annak az akaratnak és mélyről fakadó önbizalomnak. Még sosem állt szemben ehhez hasonlóval.

Csak remélhette, hogy a szerzetes nem talál rá a barátjára.

Igazából nem is barlang volt, inkább afféle kiugró sziklapárkány, egy természetes tető a sziklás hegyoldalban, de Elbryan, aki rendszerint elhagyott medvebarlangokat vagy földre boruló fenyőágak sátrát használta, nagyon megörült egy ilyen jó helynek az Orákulum számára. Behúzódott a fülke mélyére, amint a nap érinteni kezdte a nyugati láthatárt, s az ég lángoló rózsaszín-bíbor színekbe borult. Elbryan a barlangnyílás elé akasztotta takaróját, hogy még sötétebbet csináljon, aztán még egyszer utoljára kinézett a színpompás égboltra.

Aztán Éjmadár leült, hátát a hideg kőnek vetette, rámeredt az üres tükörre, s próbált tekintetével a mélyére hatolni. Néhány pillanat múlva a tükör elhomályosult, s a szellemalak felderengett.

– Mather bácsi – üdvözölte a jelenést a kósza, de az persze nem felelt.

Elbryan a tenyerébe támasztotta állát, s próbált rendet tenni gondolatai közt. Erős késztetést érzett, hogy ezen az estén eljöjjön az Orákulumhoz, hogy beszéljen Matherrel, mert úgy érezte, hogy valami nincs rendben vele. Rossz érzésének forrását még nem derítette ki, csak azt tudta, hogy így nem mehet tovább.

– Elvesztettem volna a kedvemet? – kérdezte őszintén. Touel'alfar kiképzésem tovább tart, mint a kötelességérzetem? Azokban a harcokban, amikor a goblinok rajtunk ütöttek és katonák haltak meg... legszívesebben máshol lettem volna.

Nem féltem, és nem esett nehezemre goblinokat ölni, de az a lelkesedés, az a tettvágy nem volt meg bennem, Mather bácsi. És nem követett ide északra sem. Tudom, hogy ez az út a Barbakánra nagyon fontos Braumin testvéréknek, s hogy tisztelegnek halott barátom sírja előtt, de mégis...

A kósza elhallgatott és sóhajtva lehorgasztotta a fejét. Amióta csak elhagyta az elfeket, mindig volt célja, kötelességtudata. A háborúban mindig kereste a harcot, nem menekült előle. Aztán, mikor a szörnyetegek elmentek, a kósza új célt és új ellenséget talált – Bradwarden fogva tartóit. Mondhatta magának, hogy ez az út csak ennek a harcnak a meghosszabbítása, Avelyn háborújának kiterjesztése gonosz szerzetestársai ellen.

A kósza mégsem érezte most azt a céltudatot és sürgetést. Valami hiányzott.

– Pony – suttogta, szinte öntudatlanul. Felnézett és belebámult a tükörbe, s aggodalmának forrása hirtelen megvilágosodott előtte.

– Pony miatt van, Mather bácsi – jelentette ki. De vajon tényleg Pony az oka? Az biztos, hogy hiányzott neki a lány, amióta csak eljött Caer Tinellából, amióta eltűnt a szeme elől a déli úton. De mindig hiányzott neki Pony, ha nem voltak együtt, még ha csak egy napos portyáról volt is szó. Elbryan nem értette ezt, de nem is próbált küzdeni ellene. Szerette a lányt teljes szívével, s nem tudta volna elképzelni az életét nélküle. Pony jobbá tette őt, és segített neki magasabb szintre emelni a bi'nelle dasadát is. De nem csak erről volt szó. Pony érzelmileg is felemelte Elbryant, tisztább rálátást adott neki a világa és saját helyzetére, s minden nap új örömmel ajándékozta meg. Kiegészítették egymást, így aztán nem volt csoda, hogy most úgy hiányzott.

De Elbryan tudta, hogy ennél többről van szó.

– Félek, Mather bácsi – mondta csendesen. – Pony veszélyes helyen van, veszedelmesebb helyen, mint én most, pedig én Vadonvidékre jöttem, és a démon egykori lakhelye felé tartok. Nem tudok neki segíteni, ha szüksége lenne rám, s nem hallom meg, ha hív.

Ismét felsóhajtott és a mozdulatlan alakot bámulta, mintha megerősítést várna Mathertől, valami jelet, ami megmutatja, hogy talán téved, ami azt mondja neki, hogy siessen Ponyhoz délre.

A szellemalak azonban nem mozdult.

Elbryan még mélyebbre ásott az agyában, a szívében. Azért féltem, ahogyan elváltunk – hallotta a saját hangját, és aztán végiggondolta saját szavait. Elismerte magában, hogy haragudott Ponyra, amiért elhagyta őt, amiért nem értette, hogy valójában miért kell a lánynak elmennie, s mi értelme annak, hogy visszatér Palmarisba. Valójában nem Ponyt féltette – meg tudta ő védeni magát bárkinél jobban. Inkább attól tartott, hogy valami olyasmi történik, ami távol tartja őket egymástól. Félreértéssel váltak el, s Elbryannak harag maradt a szívében ott, ahol csak szerelemnek és bizalomnak lehetett volna helye.

A kósza visszadőlt a falhoz és nevetni kezdett saját ostobaságán. – Jobban oda kellett volna figyelnem rá – mondta a szellemnek, de inkább önmagának. – Talán nekem is délre kellett volna mennem. Talán vele kellett volna tartanom. – Keserűen felnevetett. – Vagy legalábbis jobban meg kellett volna tudnom, miért kellett elmennie, és el kellett volna fogadnom a szándékát, mielőtt elválunk.

– És most egyre több mérföld választ el minket, Mather bácsi – jajdult fel. – Pony Palmarisban van, ahol szerinte lennie kell, én pedig egyre távolodom onnan.

Mire befejezte, a látomás halványulni kezdett, a tükör elhomályosult. Elbryan először azt hitte, hogy az Orákulum véget ért, a meditáció megtört. Tálán már megkapta a választ. Mikor azonban felállt volna, a homály kitisztult a tükör közepén, s olyan ragyogás támadt benne, ami nem lehetett tükröződés.

A köd teljesen elenyészett, s a megdöbbent Elbryan előtt egy kristálytiszta kép bontakozott ki, pedig a barlangban már koromsötét volt. Egy kép, amit Elbryan jól ismert.

Az Aida hegy lapos tetejét látta, s ott volt Avelyn sziklából felnyúló keze.

Elbryant melegség töltötte el, a szeretet és a mágia eddig nem tapasztalt erős érzése.

Aztán a látomás elmúlt, de a kósza nem ment ki azonnal a levegőre. Mikor kilépett, majdnem elcsúszott egy jégfolton.

Amikor bement, az a jégfolt még tócsa volt. Fagyott – és még nem is voltak a hegységben.

Elbryan azonban lerázta magáról az intő jeleket. Az Orákulum megmutatta neki az utat, és most már épp olyan biztosan tudta, mint Braumin, hogy el kell mennie Avelynhez a zarándoklatra, s azt is tudta, hogy azon a helyen választ kap bizonyos kérdésekre.

Ettől még a legmélyebb hó sem tántoríthatta el.

Szorosan maga köré tekerte pokrócát, s csak ekkor jutott el a tudatáig Bradwarden dala, az Erdei Szellem sípszava az esti levegőben. Most mégsem követte a muzsikát, hanem lement a tűzhöz, a szerzetesekhez és Rogerhez, akinek elvileg őrködnie kellett volna, de legyőzte Bradwarden zsongító dala.

Nem baj, gondolta a kósza, úgy sincsenek szörnyek a környéken. A pokrócot úti köpenyére cserélte, megnézte, hogy Szellődal rendben van-e éjszakára, aztán kiment a táborból, s követni kezdte a hangot, ahogyan csak egy Touel'alfar tanítvány képes.

Egy kopár dombtetőn találta a kentaurt – ez volt Bradwarden kedvenc színpada –, és halkan megközelítetté, nem akarta megzavarni a kentaur mágikus révületét. Bradwarden hosszan, sokáig játszott.

Mikor a kentaur befejezte és kinyitotta a szemét, nem volt meglepve, amikor maga mellett látta a kószát.

– A szellemekkel beszélgettél? – kérdezte a kentaur.

– Inkább magammal – felelte a barátja.

– És mit mondtál magadnak? – érdeklődött Bradwarden.

– Azt, hogy nem akarok itt lenni, ezen az úton, ahol csak távolodom Ponytól – felelte Elbryan. – Csak azért csatlakoztam a szerzetesekhez, mert dühös voltam. Mondtam már? Nagyon haragudtam Ponyra.

– Ez van olyan jó indok, mint bármi más – jegyezte meg Bradwarden gúnyosan.

– Megjelent álmomban, még Dundalisban – magyarázta Elbryan. – Azt mondta, hogy nem találkozhatunk a tavasz elején, ahogy megbeszéltük. Ezért döntöttem úgy, hogy elkísérem Braumin testvért, pedig semmi kedvem nem volt visszamenni az Aidához.

– Dundalis nincs messzebb tőlünk, mint az Aida, fiú – vigasztalta a kentaur. – És hidd el, hogy nekem még kevesebb kedvem van ahhoz a daktilusszagú helyhez, mint neked!

Elbryan megrázta a fejét. – Én azt mondtam, hogy nem VOLT kedvem – hangsúlyozta ki a múlt időt. – De jobb belátásra tértem, és most már tudom, hogy el kell mennem az Aidához, akar Braumin testvérrel együtt, akár nélküle. Rossz szándék vezetett erre az útra, de a jószerencse tett róla, hogy ez legyen a jó út a számomra.

– Úgy látszik, te minden gondolatodat szellemektől meg álmokból szeded szortyintott a kentaur. – Aggódom érted, fiú, és magamért is aggódom, amiért követlek!

Erre Elbryan elmosolyodott és kacagni kezdett Bradwarden sípszava is. A muzsika hirtelen kezdődött, de aztán gyorsan édes, kecses melódiába olvadt, az éjszaka dalává, az Erdei Szellem varázslatává.

5. fejezet

A gyilkos

– Pantelemone testvér – jelentette Francis kolostorfőnök segédje, egyike annak az öt szerzetesnek, akik vele együtt jöttek St.-Mere-Abelle-ből.

Francis biccentett: a látogatás nem volt váratlan. Pantelemone testvér nemrég érkezett St.-Mere-Abelle-ből, hogy bejelentse Markwart főapát küszöbön álló érkezését.

A szerzetes belépett és egyenesen a kolostorfőnökhöz lépett, majd átadott neki egy kék szalaggal átkötött, a főapát pecsétjével ellátott iratot. Francis kigöngyölte és gyorsan átfutotta – egyáltalán nem volt meglepve azon, amit olvasott. A főapát nagyszabású fogadtatást akar, az egész város éljenzésével.

– A fogadóünnepségnek fényesnek kell lennie – magyarázta Francis a többieknek. – A főapát három nap múlva érkezik. Addigra mindent elő kell készítenünk a látogatására.

Egy negyedik szerzetes is csatlakozott hozzájuk ekkor: Talumus testvér, aki azonnal idesietett a küldönc érkezésének hírére.

– Menjetek el a kereskedőkhöz, akiket... – kezdte Francis, de aztán megállt és elnevette magát. Mit is tettek tulajdonképpen a kereskedőkkel? Kárpótolták volna őket elvesztett köveikért? Aligha. Francis tudta, hogy valójában lefizették őket, de a legtöbb mosolyogva, reménykedve fogadta ezt a kenőpénzt, mert tudták, hogy nem engedhetik meg maguknak az Egyház neheztelését. Most semmiképp sem.

Persze Francis ezt nem mondhatta ki nyíltan. – Menjetek el a kereskedőkhöz, akiket kártalanítottunk – folytatta. – Mondjátok meg nekik, hogy új vagyonuk forrása, maga a főapát érkezik Palmarisba, és igényt tartunk a segítségükre a megfelelő fogadáshoz.

– Danube király nem tart szintén ide? – kérdezte Talumus testvér.

– A jelentések szerint még legalább egy hétnyire van – felelte Francis. – A főapát érkezik előbb.

– Tehát kezdhetjük elölről a szervezést egy hét múlva – vélte Talumus. – Mert hiszen a királynak is legalább akkora ünnepség kell, mint a főapátnak, nem igaz?

Francisnak nem tetszett ez a szinte vádló hangvétel. Az elmúlt hetek során egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy Talumusszal még sok gondja lesz. A szerzetes sokat volt távol, és állítólag még egy lélekkövet is kölcsönadott egy utcalánynak.

– A királynak bizonyosan vannak kémei a városban, akik azonnal jelentést tesznek, ha a fogadtatás nem olyan fényes, mint a főapáté – figyelmeztette Talumus.

– Ezt majd a főapát dönti el és szervezi meg – felelte Francis. – Nekünk csak annyi a kötelességünk, hogy előkészítsük az ő fogadását.

Talumus ellenkezett volna, a másik két szerzetes intő pillantásainak ellenére, de Francis ügyet sem vetett rá.

– A főapát alkalmasabb erre a feladatra – magyarázta Francis. – Senki nem ismeri nála jobban a hivatalos etikettet. Nagyon tapasztalt is. Sokszor látott vendégül királyi uraságokat, és alig néhány hónapja szervezett egy sikeres apátgyűlést.

– De... – kezdte Talumus, majd körülnézett, s mikor látta, hogy senkitől sem várhat támogatást, az égnek emelte a kezét. – Mit tegyünk, kolostorfőnök uram? – kérdezte.

– Kezdjétek a kereskedőkkel, aztán küldjétek ki a katonákat az utcára, a szabadpiacokra és a kocsmákba – kezdte Francis. – A kompnál fogjuk megejteni az üdvözlést, aztán felállítjuk Palmaris népét az út mentén, amin a főapát bejön a kolostorba.

Ezután Francis szélnek eresztette őket, hisz kaptak épp elég feladatot. A két szerzetes el is sietett, de Talumus lassabban mozgott, és hátra-hátra nézegetett.

Francis megkönnyebbült, mert próbaideje immár a végéhez közeledett. Úgy látta, hogy jó munkát végzett. A legtöbb kereskedő elégedett volt, de még azok sem fognak róla panaszkodni a főapátnak, akik morgolódva távoztak – kétségkívül sokkal jobban kedvelték Francis kolostorfőnököt, mint De'Unnero püspököt. A misék újabban szelídebbek lettek, az adók pedig kevésbé súlyosak.

Markwart pontos utasításokkal látta el Palmarisszal kapcsolatban, s semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Francis tökéletesen látta el feladatát. Most már csak az ünneplés volt hátra, a fogdás, s Francis úgy gondolta, hogy ez már könnyű lesz.

A Cimboraság Útja teljesen felbolydult a közelgő látogatás hírére, és arra, milyen szerepük lesz majd az embereknek a főapát fogadásában. Egyre több ember érkezett az ivóba, és azok, akik betértek, nem mentek el egyhamar: ott tartotta őket az elmúlt hetek történéseinek izgalmas és némiképp zavarbaejtő megvitatása. Mikor még De'Unnero irányította a várost, mindenki egyetértett abban, hogy az erőskezű püspök – azaz az Abellita Egyház nem találtatik majd alkalmasnak Palmaris vezetésére, de most...

Most az emberek már nem tudták, mit gondoljanak.

Ez a zavartság idegesítette Ponyt, aki felszolgált és igyekezett minél többet kihallgatni a beszélgetésekből. Összerezzent, valahányszor valaki dicsérte ezt az új főpapot, mert ő is emlékezett Francisra a St.-Mere-Abelle-i kalandból. Már hogy is ne emlékezett volna! Markwart lakája, mondta róla Bradwarden. És amikor Elbryan odaért, a fickó éppen ütötte a lekötött kentaurt.

Most pedig itt van, nyájasan mosolyog és szórja az aranyat, mint püspökhelyettes, s nemsokára Palmaris szegény népének hőse lesz. De'Unnero megmutatta az egyház hatalmát, eljátszotta a zsarnok szerepét: Francis most építhet erre, s felvillanthatja az egyház kegyes, jótékony oldalát. A vélemények Francis javára billentek, s reménykedve emlegették a főapát közelgő látogatását is. – Talán az Egyház majd megmutatja nekünk az igaz utat most, hogy a háborúnak vége mondta valaki. Erre ittak egyet az Abellita Egyházra, az új püspökre – bár csak akkor is a helyén maradna, ha De'Unnero visszatér! – és a főapátra, hogy hallja meg az egyszerű nép szavát!

Mire az utolsó tószt végére értek, Pony már elhagyta a fogadót. Kiment az éjszakába, az északról fújó hideg szélbe. Miután néhány jókora lélegzetvétel sem csillapította le, elindult a tetőre vezető ereszcsatorna felé.

– Ugye nem akarsz felmászni a te állapotodban? – csattant fel egy hang mögötte: Belster hangja.

– Te meg ugye nem hagyod egyedül Dainseyt ekkora tömeggel? – kérdezett vissza Pony, bár Belster szavait nem lehetett csak így elintézni: már ugyancsak domborodott a hasa, és a magzat a legritkább esetben volt mozdulatlan.

– Mallory majd kisegít – legyintett Belster. – És Prim O'Bryen is bejött. A legtöbben úgyis már túl sokat ittak, és nem kapnak többet.

– Bár csak az ital tenné, hogy ilyen ostobaságokat beszélnek – szólt Pony.

Belster nagyot sóhajtott. – Szóval még mindig benned van az a düh, te lány – sóhajtotta.

Pony hitetlenkedve meredt rá: hát azt hitte, hogy elmúlt a haragja?

– Még neked is el kell ismerned, hiába gyűlölöd úgy az egyházat, hogy ez a püspök jobb, mint az előző – folytatta Belster. – Egyeseknek ez bőven elég.

Pony megcsóválta a fejét és nekitámaszkodott az ereszcsőnek.

– Neked megvan a magad ügye – folytatta Belster csillapítólag, és átfogta a lány vállát. – Ezt senki sem tagadhatja el tőled. Sem azt hogy indokolt a dühöd. De a legtöbben előre akarnak nézni, nem hátra. Csak azt akarják, hogy békében dolgozhassanak és szórakozhassanak, s nem kérnek többet egy vezetőtől annál, mint hogy védje meg őket, ha a goblinok visszatérnének.

– És az Egyház lenne ez a vezető? – kérdezte szkeptikusan Pony. – Francis püspök?

Belster vállat vont, és Pony majdnem – de csak majdnem – pofonvágta.

– És Belster kimegy majd ünnepelni a főapát érkezését? – kérdezte keserű gúnnyal Pony.

– Ezt az utasítást kaptuk, ezért így kell tennünk – jelentette ki a fogadós. Ha ez boldoggá teszi a főapátot, és az ő boldogsága kicsit könnyebbé teszi az életünket, akkor ez nem is nagy ár...

– Képmutató! – csattant fel Pony, és elhúzódott Belstertől. – Tudod jól, milyenek! Tudod, mit tettek!

– Valóban – felelte higgadtan, csendesen Belster. – Tudom. Nincsenek ostoba gondolataim vagy reményeim afelől, hogy az új püspök és a főapát jó emberek. De azért tehetnek jót a néppel, ha éppen ez szolgálja a céljaikat. És mi többet kérhet ennél a nép?

Pony dühe zavarodottsággá változott. – Azt mondod, hogy az egyház és az állam harcol egymással? – kérdezte. – Azt gondolod, hogy a főapát ki akarja játszani a várost a király ellen?

– Lehet, hogy nincs szó ilyesmiről – viszakozott Belster, de mindabból, amit a kereskedőkkel kapcsolatban álló barátaimtól tudok, úgy tűnik, hogy mindkét oldal igényt tart Palmarisra, bár sejtésem szerint az Egyház inkább akarja.

– Annyira akarja, hogy meggyilkoltatja Dobrinion apátot és Bildeborough bárót? – emlékeztette a fogadóst Pony.

Belster néhány kézmozdulattal továbbra is próbálta őt megnyugtatni. – Meg akarod állítani őket? – kérdezte halkan, hitetlenkedve. – Már hetek óta vitatkozunk ezen. Be kellett látnod, hogy nem szállhatsz szembe velük. Talán, ha szerencsénk van, nem is lesz szükség erre, és az jó lesz, lányom. Jó Palmarisnak is meg neked is de leginkább a gyermeknek, akit a szíved alatt hordasz.

Pony keze a hasára vándorolt. Mindig erre lyukadtak ki Belsterrel. Valahányszor harcról estet szó, Belster mindig szelíden emlékeztette a kicsire.

Pony egy kicsit tényleg le is csillapodott: mindig így történt, amikor megérezte azt a kis életet saját testében. Rájött, hogy valójában mit takar Belster viselkedése – nem gyávaságot, hanem gyakorlatiasságot. A fogadós kényelmes egzisztenciát kapart ki magának a városban, a legtöbb emberhez hasonlóan, s akárcsak amazok, ő is szívesen elfeledkezett volna arról, amit a vezetők a múltban tettek, ha a jelenlegi vezetés segítőkész, vagy legalábbis jóindulatú.

Pony el is tudta ezt fogadni Belstertől meg a többiektől. Az eszével nem ítélte el őket. Önmagával azonban nem tudott ilyen engedékeny lenni. Ez az a Francis, aki megverte a kentaurt és a főapát a felelős fogadott szülei és fivére meggyilkolásáért. Nem, Pony nem tudott megbocsátani, és nem tudott felejteni: a fogadóbeli emberek beszéde – akiket barátainak tartott –, nagyon fájt neki. De nem sok értelme volt vitába szállni Belsterrel a hideg és sötét sikátorban.

– Menj és segíts Dainseynek – mondta Pony. – Én inkább idekint maradok egyedül – Belster válaszolni akart, de Pony folytatta. – Gondolkozni fogok azon, amit mondtál – fogadkozott. – Talán mégis elkerülhetjük a háborút.

Belster egy kicsit még maradt, de aztán látta, hogy ennél többre nem megy a makacs leánnyal. Megölelte Ponyt, aki viszonozta ölelését, és elindult vissza. – Vigyázz a hasadra, és eszedbe ne jusson felmászni!

A lány csak mosolygott, és ennyi elég is volt Belsternek, hogy visszatérjen az ivóba.

Amint eltűnt szem elől, Pony könnyedén felkúszott a tetőre egy darab malachit segítségével. Elfoglalta szokott helyét egy kémény mellett. Csakugyan gondolkozni akart Belster szavain, de nem tudott hitelt adni az érvelésnek. Valahányszor arra gondolt, mi haszna lenne elfeledkezni Palmaris múltbeli eseményeiről, eszébe jutott Graevis és Pettiwba, a kedves, ártatian Graevis és Pettiwba. Nem, ez az új püspök sem jobb, mint az előző, gondolta, a főapát pedig mindenekfelett gonosz és veszedelmes.

Semmit sem tettek, hogy Palmaris életét jobbá tegyék, főleg ha arra gondolt, hogy milyen volt a város Bildeborough és Dobrinion halála előtt. Erre mintha már senki sem emlékezne! Csak arról tudnak fecsegni, hogy ez a püspök jobban bánik velük, hogy az egyház által követelt pénzek csökkentek, és a misék kevésbé kemények. Pony szomorúan látta, hogy ennyi elég is nekik.

A dolgok túlságosan is egybevágtak, és Pony azon kezdett tűnődni, hogy a jelenlegi helyzet talán gondos előkészítés eredménye.

Jókora karaván közeledett a Masur Delaval partjaihoz. Húsz szekér, lovon ülő fegyveres szerzetesektől kísérve így érkezett a folyóhoz a főapát azzal a szándékkal, hogy mágikus úton kel át a vízen. Amikor azonban meglátta a várakozó, feldíszített kompokat és a kísérő flottát, utasította társait, hogy tegyék el borostyánjaikat.

Több mint húsz hajó ringatózott a vízen az amvoyi dokkoknál, s több bárka is állt a mólókhoz kikötve, a szekerekre várakozva. Ezek egyikén foglalt helyet a főapát új kocsija, egy csodálatos, díszes alkotmány négy tökéletesen idomított, fényes szőrű fehér paripával, melyek türelmetlenül kapáltak a deszkákon. A kocsis, egy városi őr, fényűző egyenruhában feszített, Bildeborough báró testőrségének teljes díszében.

Amikor a flottilla elindult a folyón át, az egyik kísérőhajón harsonák szólaltak meg, s az üdvözlő dallamot mindegyik hajó elismételte egymás után: trombita felelt trombitának, hírt adva a közelgő érkezésről. Francis grandiózus tervének megfelelően a hang elvándorolt mérföldeken keresztül Palmarisba, ahol a dokkokban kürtök visszhangozták a jelet.

Egy dolog azonban volt, amin Francis nem tudott segíteni: a testes, nehézkes bárkák lassú haladásán. A percekből egy óra lett, majd kettő. Végül megpillantották Palmaris kikötőjét, s a főapát hallhatta a trombiták hangját és az éljenzést.

Az emberek éljeneztek!

Milyen más az, mint a legutóbbi látogatásom – mondta az öreg a két mesternek, Theorelle Engressnek és egy fiatalabb embernek, akik mellette álltak. – Talán végre megtanulták tisztelni az Egyház dicsőségét.

– Ez De'Unnero püspök munkáját dicséri – jegyezte meg a fiatalabbik mester.

Markwart bólintott, mert nem volt kedve magyarázkodni, de persze tisztában volt az igazsággal, hogy a szívből jövő üdvözlés csakis Francis műve lehet. Azon túl pedig az ő saját fondorlata és mesteri tervezése.

A tömeg egészen a kikötőig leért, s mindkét oldalról végig szegélyezte az utat. Markwart észrevette, hogy sok behreni is ott van, s bár éljenzésük nem volt olyan lelkes, mint a fehérebb bőrű palmarisiaké, többen tapsoltak és Markwart főapát nevét kiáltozták.

– Ó, Francis – mormogta magában az öreg. – Bizony alaposan megkönnyítetted a dolgomat itt.

Markwart elégedetten foglalta el helyét a díszes kocsiban, s megkérte a személyes testőreinek kijelölt szerzeteseket, hagy lépjenek fel két oldalt a lépcsőkre. A mesterek a kocsi két oldalán sorakoztatták fel a többi szerzetest, és egy hozzáértőt felültettek a bakra a kocsis mellé.

Ezzel a parádé kezdetét is vette, s a város főbb pontjain felharsantak a fanfárok, de az üdvrivalgás szinte még ezeket is elnyomta. Mindenféle mutatványosok – zsonglőrök, bűvészek, énekmondók – követték a tömeget énekelve, táncolva. És persze ott voltak a katonák is, akik próbáltak nem szem előtt lenni, miközben a sokadalmat biztosították.

Markwart szinte fürdött az ünneplésben, sütkérezett a dicsőségben, melyet hite szerint meg is érdemelt. Hát nem vezette át Medvehoncot a háborún, személyesen irányítva a csapdát a powrik főflottája ellen St.-Mere-Abelle-nél? Nem ő állította helyre a rendet Palmaris sokat szenvedett városában, míg a tehetetlen király Ursalban maradt, s bizonnyal lovaival és asszonyaival volt elfoglalva?

Persze nem vette számításba azokat a titkosabb és kevésbé dicsőséges akciókat, melyek ide vezették, csak arra emlékeztette magát, hogy Dobrinion és Bildeborough használhatatlannak bizonyultak, s nem látták meg a szélesebb és fontosabb lehetőségeket a háború nyomában. Igen, mindezek sötét dolgok voltak, melyek nem erre a szép napra tartoztak. Most Markwart inkább csak hátradőlt, néha integetett, de még mosolygott is, ha integetése még lelkesebb ujjongást váltott ki.

Francis lesz a püspök, döntötte el a pillanat hatása alatt. Ha De'Unnero hősként tér vissza, Éjmadár fejével és az ellopott kövekkel – és talán az öt eretnekkel –, akkor valami más feladatot keres neki, ami jobban illik személyéhez, aki inkább a tettek embere mint a politikáé. Igen, kezdett összeállni a kirakós, mely lehetővé tette, hogy az Abellita Egyház egyre többet és többet csípjen le Danube király birodalmából, s hogy visszaállítsa Medvehoncban a valamikori dicsőséges papi uralmat.

Minden itt kezdődött, Palmarisban, s ugyanaz az álom köszönt vissza Markwartnak minden harsonaszóban, minden üdvrivalgásban.

Márpedig a tömegben szinte mindenki ujjongott, s ez az ujjongás őszinte volt, az egyszerű nép vágya arra, hogy élete immár visszatérjen a normális kerékvágásba, és elfeledkezhessen a háborúról és annak utóhatásairól. Ezt a főapát is tisztán látta, s élvezte élete nagy pillanatát.

Több száz méternyire tőle, egy magasabb épület rézsútos tetejének támaszkodva Pony is a menetet szemlélte, s ő is tudta, mi a lelkesedés oka: a feledés utáni vágy. Szeretnék le zárni a múltat – persze nem mindenki, de nagyon sokan – túl sokan ahhoz, hogy támogatást lehessen tőlük várni az egyház uralma ellen. Vakok lesznek a gyilkosságokra és igazságtalanságokra, s Chilichunkék halálát „véletlen balesetnek” fogják minősíteni gazság, megtorlandó bűn helyett. A szerencsétlen polgárok túl sok háborút láttak már, többször is fenekestül fordult már fel az életük az elmúlt hónapokban, annyi év biztonsága és békessége után. Hány évig szolgálta Dobrinion apát St. Precioust és Palmaris lelki épülését? Hány évtizeden – sőt, évszázadon! – keresztül uralkodott meglehetős jóindulattal a Bildeborough család a Chasewind Udvarházból? Mindennek néhány hét alatt vége szakadt, és az egyszerű emberek most nem akartak mást, mint ennek a békességnek a visszatértét.

És azt hitték, hogy Dalebert Markwart főapát az egyetlen, aki ezt megadhatja nekik.

Ez a gondolat gombócot dugott Pony torkába, s reszketni kezdett a haragtól. Beharapta a száját és megpróbált kigondolni valamit, amit ordíthatna, hogy ne hallja az éljenzést.

Az éljenzést, ami mintha sosem akart volna megszűnni és mindez Markwartnak szól, annak, aki kiátkozta Avelynt, s aki halálra kínoztatta Chilichunkékat! Aki láncra verve St.-Mere-Abelle-be hurcoltatta Bradwardent! Aki meggyilkoltatta Dobrinion apátot és Bildeborough bárót!

A kiáltozás szinte kalapácsként verdeste Pony lelkét, s egyre távolabb lökte őt attól, hogy visszavághasson ennek az embernek és az általa képviselt korrupt intézménynek. Itt most minden véget ért, gondolta magában. Minden kis szikrányi remény a lehetséges felkeléssel kapcsolatban meghal most Palmaris utcáin, az éljenzők szavától.

Pony ökölbe szorította a kezét, s csak most vette észre, hogy öntudatlanul előhalászott egy követ a zsebéből. Megnézte, de már előbb tudta, mi az: magnetit, azaz telérkő, s nem véletlen, hogy éppen ez akadt, a kezébe.

A kőről visszanézett a díszes hintóban pöffeszkedő főpapra. Markwart egyre közeledett azon az úton, mely alig néhány száz lépésnyire vezetett el Pony mellett.

Ponynak pedig ez a távolság egy kis koncentrálással nem okozott gondot.

– Gyerünk, koszos kis vakarcsok! – mondta a katona, s megtaszajtotta a kisfiúnak vélt alakot.

Belli'mar Juraviel belenyugvón fogadta a lökést, mert a környéken lévő többi elfhez hasonlóan tudta, hogy ők csak szemlélők, akik nem okozhatnak semmiféle zavart. Odapillantott Dasslerond úrnőre, aki éppen a következő volt a lökdösésben, s az úrnő rákacsintott, jelezve, hogy belemegy a játékba.

Dasslerond éljenezni kezdett, mielőtt a katona hozzáérhetett volna, s társai követték példáját.

Pedig az úrnőnek különösen nyugtalanító volt a látvány. Ha már mindenképpen egyezkednie kellett az emberekkel, szívesebben tárgyalt volna a királlyal a népe biztonsága érdekében, de a főapát mostani fényes, mesterien megszervezett fogadtatása elárulta neki, hogy ez a veszedelmes ember jóval nagyobb szerepet játszik Palmaris sorsának alakításában és az emberi királyság esetleges terjeszkedésében, mint eddig gondolta.

Éljenzett a többiekkel együtt, s a katona továbbment a következő, nem kellőképpen lelkes, emberek felé a végtelennek tetsző sorban.

– Orgyilkos lennék? – kérdezte fennhangon Pony, s arca eltorzult a gondolatra. Harcos volt, a bi'nelle dasada művelője és az ékkövek mágusa, harcos, aki nyíltan csap össze ellenfeleivel, karddal a kard és mágiával a mágia ellen. Remélte, hogy egyszer majd így állhat szembe Markwarttal is.

De aztán rádöbbent, hogy erre sosem fog sor kerülni. Nem lesz lázadás, nem lesz nyílt harc.

Kinyújtotta kezét a tető fölött, s úgy nézett le mellette, mintha íjat feszítene a díszes kocsira. Inkább kíváncsiságból, mint igazi akarattal, a lány belemélyedt a kő mágiájába, s azon keresztül vette szemügyre szándékolt célpontját. Minden egyes fémtárgy szinte felragyogott a szeme előtt: a tömeg mögött álló katonák kardja, a lovak patkója, a nézők ékszerei, pénzdarabjai.

Pony szűkítette a figyelme terét, s csak a kocsi fémrészeire koncentrált, majd végül csak a főapát által viselt fémekre. Észrevette a főapát három gyűrűjét, a csuháját összefogó brosst. Igen, az a bross. Nem egészen középen van, és túl magasan. a szíve fölött, de azért ott is lehet súlyos sebet okozni, sőt, talán halálosat is egy olyan öreg embernek, mint Markwart.

Pony karja fokozatosan lejjebb ereszkedett. Megölhet egy embert, bárki is légyen az, csak így? Hát orgyilkos ő? Az az ember védtelen...

Ekkor Pony észrevett valamit, valami különös érzést a telérkőben, szinte taszítást. Visszahúzta a kezét és újra átnézett a mágián, s amikor jobban szemügyre vette a gyűrűt Markwart bal mutatóujján, megkapta a választ. A gyűrű magnetittel volt kirakva. Hát persze. A főapát védve van fémhegyű fegyverek ellen, mert mágikus gyűrűje védőpajzsot von köré. Valószínűleg egyéb védőtárgyakat is visel – talán egy smaragdot, ami a fa ellen is óvja.

Pony a markába szorította a követ. A főapát tehát nem védtelen, s ez a kihívás átsegítette érzelmi aggályain.

– Azt hiszed, hogy ezt is ki tudod védeni? – suttogta baljósan, s a brossra meredt, azzal a szándékkal, hogy lyukat szakít a főapát mellkasába. A kő hamarosan húzni kezdte a kezét, de Pony megtartotta, s egyre több és több energiát küldött bele, elképesztő mértékben feltöltve a magnetitet.

De aztán észrevett valamit, amikor a főapát szélesen elvigyorodott a tömeg felé.

Markvartnak fémfoga volt, talán aranyból vagy más nemes ércből.

Pony egy kicsit változtatott a szögön és kizárta figyelméből a brosst, akárcsak a többi fémet a környéken, s csak arra a fogra koncentrált ott a főapát állkapcsában, a jobb oldalon.

A telérkő most már zümmögött, vibrált az energiától, s szinte könyörgött Ponynak, hogy eressze szabadjára. A lány mégis tartotta tovább: minden erejét bele akarta adni a kőbe. Gondolod, hogy ezt meg tudod állítani? – kérdezte újra, és széttárta a kezét.

A kő sokszorta gyorsabban süvített a lecsapó sólyomnál, s célba is ért, mielőtt Pony teljesen kinyitotta volna a kezét, a lány mégis úgy látta, mintha lassan vánszorogna, mintha az egész világ lelassult volna. A kő elhúzott a tetők felett, egyenes vonalban. Pony látta, hogy egy nő egyenesen a kő felé fordítja a fejét, de túl lassan, s a lövedék már el is húzott előle.

Aztán már tiszta volt az út a főapátig, az aranyfogig. A kő belevágódott az öreg szerzetes húsába, szétmarva a bőrt, összezúzva a csontot, átfúródva a főapát nyelvén és állkapcsa másik oldalán, ki a koponyáján, bele a kocsi oldalába.

Pony látta, ahogy Markwart feje hirtelen oldalra rándul. A főapát felpattant a helyéről, aztán ernyedten visszaroskadt, s vér fröccsent a ruhájára, a kocsira, a kísérő szerzetesekre s a kocsis katonára, akinek fogalma sem volt arról, mi történik a háta mögött.

Tökéletes káosz robbant ki Dasslerond úrnő és társai körül, mert a kocsi éppen előttük járt, amikor a főapátot eltalálták. Az elfek próbálták kitalálni, mi történt, de Juraviel és Dasslerond már tudták.

– Drágakő – mondta komoran Juraviel.

– Úgy látom, a barátod nagyon buzgó – felelte Dasslerond, nem kifejezetten dicsérőleg. Undorral megcsóválta a fejét, s a kocsi felé fordította figyelmét. Katonák és szerzetesek zártak össze a sebesült mellett, s kiáltoztak a kocsisnak, hogy siessen St. Preciousbe.

Dasslerond csak nézhette, ahogy felderítői kirajzanak, hogy minél hamarabb pontos értesüléseket szerezzenek neki. Tudta, hogy a helyzet csak még bonyolultabbá vált. Juraviel is tisztában volt ezzel, s remélte, hogy gyanúja a támadás módját és forrását illetően tévesnek bizonyul majd.

Pony a hátára hengeredett és lejjebb csúszott a lejtőn, hogy a tetőgerinc mögé kerüljön. Tehát mégis orgyilkos lett – már ha a vén roncs meghal, mielőtt a szerzetesek lélekkőhöz juttatják. – Nem – mondta fennhangon, mintha el akarna hessegetni a gondolatot. Látta a becsapódást és ismerte a kő erejét Markvartnak meg kellett halnia a találat pillanatában.

Különös üresség kerítette hatalmába, valami kietlen érzés, nem pedig a bosszú régóta várt édessége. Ez az ember, ez a veszedelmes gonosztevő megölte a szüleit és fivérét, s olyan pozícióban volt, ahonnan továbbra is árthat az embereknek, a világ csak jobb lesz nélküle. Pony az eszével tudta mindezt, de ez alig számított ebben a szörnyű pillanatban.

Hallotta maga mögött a zűrzavart, a sikolyokat.

Hirtelen nem bírta tovább. Tisztátalannak, mocskosnak érezte magát. A tető széléhez kúszott és hányt, amíg meg nem fájdult az oldala.

6. fejezet

Szemtől szemben a halállal

Némi derűvel és nem kis büszkeséggel figyelték, ahogy mászik a sziklán, mert Elbryan embert – de főleg egy ekkora embert – meghazudtoló ügyességgel és kecsességgel mozgott. A Touel'alfar számára ezek a természetes, állatias mozdulatok igazolásul szolgáltak kiképzési módszereikre, életmódjukra. Úgy gondolták, hogy Éjmadár eredményei az ő eredményeik, de az ő szemükben mégsem ért fel még akár a legügyetlenebb elffel sem.

Messze lent, a köves folyómeder másik oldalán, egy fenyőcsoport árnyékában Bradwarden, Roger és a szerzetesek éppen táborveréssel foglalatoskodtak. A két elf észrevétlenül figyelte őket, akárcsak az út nagy részében, majd Éjmadár után eredtek, olyan titokban, hogy még a kósza sem figyelt fel rájuk.

A kósza keze felnyúlt és repedést kapaszkodót keresett. Elbryan lehunyta a szemét, csak a tapintási érzékére koncentrált, hagyta, hogy az ujjai lássanak a szeme helyett. Olyan magasan, hogy lábujjhegyre kellett emelkednie, talált egy apró rést, amibe épp hogy csak bele tudta illeszteni az ujjhegyeit, és csak az egyik kezének volt elég a hely. A kósza az abszolút nyugalom állapotába merült, s megmerevítette keze izmait. Szinte észrevétlen mozdulatokkal araszolt felfelé, mélyen a gondolataiba temetkezve, s akaratereje a kezére összpontosult.

Végül a válla a könyöke fölé emelkedett. Most a másik kezével is kúszni kezdett fölfelé, a következő fogásra vadászva. Most egy mélyebb repedést lelt, és sikerült belemélyesztenie az ujjait, aztán lendítette a lábát, és lábujjait dugta a résbe. A következő mozdulat már könnyű volt: karja és lába izmai közelebb húzták, majd felnyomták. A következő fogás szélesebb lyukba esett, onnan pedig kétkezes fogást talált, egy keskeny párkányt, ahol megpihenhetett.

Elbryan felhúzódzkodott – és majdnem visszaesett meglepetésében, mert odafent Ni'estiel várt rá, szájában pipával, békésen pöfékelve.

– Lassú vagy – ingerkedett az elf.

A kósza lerogyott és nagy levegőt vett. – Én is gyorsabb lennék, ha szárnyaim lennének – felelte szárazon.

– És még gyorsabb lehetnél, ha nem lenne ilyen nagy és ormótlan tested – szólt Ni'estiel. – Miért vállalkoztál egy ilyen hosszú és fárasztó mászásra, mikor a nap már alacsonyan jár? Kegyetlen lesz a hideg ilyen magasságban, ha besötétedik. Hogy tudsz ügyetlen emberi ujjaiddal megkapaszkodni a jéghideg sziklában?

– Szerettem volna előrenézni – felelte a kósza. – Roger goblinnyomot talált.

– Egyszerűen rá is kérdezhettél volna – röppent társa mellé Tiel'marawee.

– Rákérdezhettem volna? Nem is tudtam, hogy a Touel'alfar végig velem jött – vallotta be a kósza. – Eddig nem is nagyon igyekeztetek segíteni, bárhol is jártam.

Az elfek összenéztek. Ni'estiel megrázta a fejét, aztán visszafordult a kószához. Egyikük sem volt túl jókedvű.

– De hát mit követtem el? – kérdezte kertelés nélkül Elbryan. – Az biztos, hogy nem barátként viselkedtetek velem, és nem értem, mi változtatta meg a barátságunkat.

– Barátság? – visszhangozta szkeptikusan Tiel'marawee. Egyáltalán nem beszéltem veled azok alatt az évek alatt, amit Andur'Blough Inninnessben töltöttél. Miért gondolod hát, hogy te meg én barátok vagyunk, vagy valaha is azok voltunk?

Ezek a szavak bántották a kószát, de igazak voltak. De hát én az elfek barátja vagyok mondta. – Hát Dasslerond úrnő barátja nem barátja az egész Touel'alfarnak is?

– Alaposan próbára tetted ezt a barátságot – jegyezte meg Ni'estiel szenvtelenül.

– De hát mit tettem? – emelte fel hangját a kósza. – Mikor Belli'mar Juraviel elment...

– Megtanítottad a lányt – mondta Ni'estiel.

– Megtanítottam? – lepődött meg Elbryan, de aztán hirtelen mindent megértett.

– A Bi'nelle dasada a mi ajándékunk volt – magyarázta Tiel'marawee. – Nem volt jogod továbbadni másnak.

– Juraviellel már megbeszéltük ezt – próbált magyarázkodni a kósza.

– Ebben az ügyben nem Belli'mar Juraviel az, aki kimondja az utolsó szót – vágott vissza Ni'estiel. – Dasslerond úrnő majd eldönti, hogy kapsz-e büntetést ostoba tettedért. De tudd meg, Éjmadár: még ha az úrnő úgy is dönt, hogy elnézi hibádat, a Touel'alfar akkor sem felejti el, hogy mit tettél, és nem örül.

– Egyáltalán nem – tette hozzá Tiel'marawee.

– Pony az én szívem és lelkem – felelte Elbryan. – Még Belli'mar is el volt képedve, amikor látta, hogyan táncolunk együtt. Vajon én Touel'alfar vagyok, vagy a népetekhez tartozó? Melyik vagyok, kérdem én, a barátság és a rokonság megnyilvánulásai után...

– És hány évet töltött Jilseponie Andur'Blough Inninnessben? – vágott közbe gúnyosan Ni'estiel. – Mennyit beszélgetett a Touel'alfar bölcseivel, hogy megtanulja azt az érzelmi erőt, ami egy olyan erős fegyverhez kell, mint a bi'nelle dasada?

– A mi táncunk... – kezdte a kósza.

– Az csak a test – szakította félbe Ni'estiel. – A bi'nelle dasada igazi lényege viszont túlmegy a testen, a szellembe. Bárki megtanulhatja a mozdulatokat, de a bi'nelle dasada nagyon veszélyes lenne, ha pusztán ebből állna.

– A harcos test és lélek egysége – tette hozzá Tiel'marawee. – A lélek behatolása a test mozdulataiba az, ami a szívet és a szenvedélyt adja, és ami megmondja azt is, hogy mikor kell használni a pengét, nem csak azt, hogy hogyan.

– És te ezt sértetted meg, Éjmadár – folytatta Ni'estiel Te megtanítottad a lányt, és ugyan kit fog még ő megtanítani? És azok kinek adják még tovább? Mi marad a mi ajándékunkból?

Elbryan csak a fejét rázta, mert tudta, hogy Pony meg fogja tartani a titkot. Szíve legmélyéig ismerte a lányt, és tudta, amit elf vádlói nem: hogy nincs senki más, akivel megosztanának egy ilyen intim élményt. A kósza azonban nem mondta ki ezeket a gondolatokat, és megértette elf barátai félelmeit. Testméreteik és erejük különbsége ellenére – vagy talán éppen ezért – az átlagos elf könnyedén legyőzte az ember-katonákat harcban. A bi'nelle dasada volt a fegyverük, egy olyan harci stílus, mellyel a nehézkesebb emberek kardsuhogtató módszere nem tudta felvenni a versenyt.

A kósza azonban ezzel együtt úgy érezte, hogy nem élt vissza az elfek bizalmával, mert Pony a saját lelkének meghosszabbítása, és minden ízében méltó arra, hogy megismerje a táncot.

– Dasslerond úrnő majd elmegy hozzá – vélte.

– Dasslerond úrnő, Belli'mar Juraviel és sokan mások máris Palmarisban vannak – közölte Ni'estiel.

A kószán egy pillanatra átfutott, hogy az elfek talán bánthatják Ponyt, hogy megvédjék titkukat, de aztán ez a sötét gondolat elmúlt. Az elfek tudnak veszedelmesek lenni, és fogalmaik a jóról és rosszról eltérnek az emberi gondolkodástól. De biztosan nem bántják Ponyt.

– Bocsánatot kerek a kihágásomért – mondta Elbryan. – Pontosabban bocsánatot kérek, amiért kényelmetlenséget okoztam nektek a döntésemmel. De biztosíthatlak benneteket, hogy ha Dasslerond találkozik Ponyval és megismeri őt és látja Pony kardtáncát – melyben benne van a lélek szépsége is, nem csak a testé meg fog érteni és helyreáll a lelki békéje.

Látta a két elf arcán, hogy némileg megnyugtatta őket amennyire ez az adott helyzetben lehetett.

– Dasslerond úrnő nem azért ment Palmarisba, hogy felmérje a szerelmesed képességeit a kardtáncban – mondta Ni'estiel, és társára pillantott, mintha jóváhagyást várna – mindez nem kerülte el a kósza figyelmét. Elbryan keményen az elfre meredt, mintha további beszédre nógatná.

– Elment Jilseponie-hoz, Éjmadár szerelmeséhez, aki hamarosan Éjmadár gyermekének anyja lesz – folytatta Ni'estiel.

– Pony meg én úgy határoztunk, hogy nem lesz gyermekünk, amíg... – kezdte a kósza.

Aztán abban a szörnyű és csodálatos pillanatban a legkisebb szellő is le tudta volna billenteni a sziklaoromról: szédítő és bénító rezgések lepték meg Elbryant.

– Honnan tudjátok? – lehelte a kósza.

– Belli'mar Juravieltől. Ő mondta nekünk a déli úton, amikor összefutott a csapatunkkal, mely Zárverő Rogert és az öt szerzetest követte – vallotta be Tiel'marawee. – Ezért döntött Dasslerond úrnő úgy, hogy délre indul, a társaink nagy részével, míg mi ketten jöttünk tovább északra.

Elbryan alig kapott levegőt. Hirtelen minden világos lett, és sok dolog a helyére került, az egésznek mégsem volt értelme. Honnan tudhatta Juraviel, hogy Pony várandós? Az elf együtt volt vele, amióta Pony elment Palmarisba.

Elbryan ekkor döbbent rá az igazságra. Pony már akkor tudta. És ezért hagyta el. Palmarisba sietett, mert félt, hogy az északi út ártalmára lehet a gyermeknek. És nem mondta el!

– Máris ítélkezel fölötte – jegyezte meg Ni'estiel.

Elbryan kifejezéstelenül meredt rá.

– Pedig még nem tudod az igazságot – folytatta Ni'estiel.

– Honnan tudta Juraviel? – kérdezte a kósza. – Pony elmondta neki? És ha neki elmondta, nekem miért nem?

– Csak azt tudod, amit a félelmed súg neked – szólt Tiel'marawee. – A legrosszabbra gondolsz, pedig örülnöd kellene.

Elbryan tehetetlenül széttárta a kezét, mert nem tudta, mit gondoljon vagy mit érezzen. – El kell mennem hozzá mondta.

– Tipikus ember – jegyezte meg szárazon Ni'estiel.

– Ha feltevéseid helyesek, talán éppen most válaszoltál a kérdésre – tette hozzá Tiel'marawee. – Mindent itt hagynál és sietnél hozzá, pedig semmi értelmeset nem tehetsz.

– Szerinted nem Pony mellett lenne a helyem?

– Ha a helyzet megengedné, akkor természetesen ott lenne – felelte keményen Ni'estiel. – De ez csak azért lenne, hogy jól érezd magad, nem pedig gyakorlati okokból. A józan ész azt diktálja, hogy hajtsd végre a feladatod itt, csak aztán menj a szerelmesedhez.

– Most pedig eredj vissza és aludj – tanácsolta Tiel'marawee. – Majd mi felderítjük az utat és beszámolunk reggel.

A kósza bólintott, és lassan kezdte magából kivetni a rossz feltételezéseket. Már tudta élvezni a helyzetet, s széles mosoly ült ki arcára. Persze hogy szeretett volna gyermeket Ponytól – akár százat is! Áldás ez, az igazi szerelem gyümölcse.

– A nap alja mára láthatárt súrolja – figyelmeztette Ni'estiel.

Elbryan arcáról lehervadt a mosoly, amikor lenézett a magas sziklafalra. – Hosszú mászás lesz – nyújtóztatta ki fáradt izmait.

– Hát nem most erősködtél, hogy nem vagy Touel'alfar? ingerkedett Tiel'marawee. – Hát akkor repülj, elf!

A kósza felmordult, és kúszni kezdett lefelé.

Ni'estiel és Tiel'marawee ígéretüknek megfelelően azonnal elindultak északra. Megtalálták a nyomokat, amiket Roger felfedezett, s találtak egy nemrég elhagyott tábort is. A felfedezés nem különösebben lepte vagy ijesztette meg őket, hisz mélyen a Vadonvidékben jártak, mely kétségkívül goblin járta terület volt. Meglepőbb lett volna, ha nem találnak goblinnyomokat, s jobban megriadtak volna, ha azt látták volna, hogy powrik vannak a környéken. De szerencsére nem ez volt a helyzet, mert a powrik sokkal nagyobb és erősebb táborokat építettek, mint a goblinok.

– Csak goblinok – mondta Ni'estiel Tiel'maraweenek, mikor a Sheila emelkedni kezdett a keleti égen, s megvilágította az összetákolt építményeket. Most már csak az ostoba szörnyetegeket kellett megkeresni, és értesíteni Éjmadárékat arról, hogyan kerülhetik el őket.

Egy másik szempár is nézte a táborhelyet. Egy nagymacska borostyánszín szeme, mely úgy látott az éjszakai erdőben, ahogy az ember nappal. Ezek a szemek látták az elfeket, az éles fülek hallották szavaikat, az érzékeny orr pedig érezte a meleg vért apró testükben.

De'Unnero, a tigris, közelebb araszolt. Nem ismerte a Touel'alfart, de felismerte őket, és tudta, hogy Éjmadár barátai. Persze hallott legendákat az elfekről, s tudta, hogy erős és csalóka ellenfelek.

Jobb lesz gyorsan elbánni velük, gondolta. Meg kell fosztani legfontosabb zsákmányát a védőgyűrűtől.

A tigris zajtalanul közelebb osont párnás mancsain.

Ni'estiel megdermedt, akárcsak Tiel'marawee. Az elfek, akik olyannyira rá voltak hangolódva a természetre, megérezték a jelenlétét, a hirtelen kushadást, ami megelőzi a ragadozó támadását.

Előkerültek a karcsú kardok, s De'Unnero egy hatalmas ugrással Ni'estielre vetette magát.

Az elf penge húsba, izomba döfött, de a hatalmas karmok is belemélyedtek a kardot tartó karba.

Tiel'marawee egy pillanat alatt ott termett villogó karddal, s De'Unnerónak félre kellett ugrania. Egyedül voltak egymás ellen, mert Ni'estiel nem volt képes másra, mint hogy tekeregjen kínjában, és odakiáltsa Tiel'maraweenak, hogy meneküljön.

– Próbáld csak meg – mondta a tigris, mire az elfek döbbenten megdermedtek.

Ekkor a tigris kezdett visszaváltozni, először a feje, aztán a törzse. A végtagjai azonban – egy két kivétellel – macskamancsok maradtak.

– Miféle démon ez? – szólt Tiel'marawee, és megpróbált lecsapni ellenfelére átváltozás közben.

De'Unnero villámgyorsan a kard elé emelte macskamancsát, és fogadta a találat fájdalmát. Aztán emberi karjával belecsapott Tiel'marawee arcába, aki hátratántorodott.

– Roppant imponáló – mondta az immár emberarcú szerzetes. – Ennyit el is várok a legendák alapján a Touel'alfartól.

– Ki vagy? – kérdezte Tiel'marawee, s hangja elárulta, hogy már összeszedte magát. – Most miféle démon daktilusz támadt fel újra, hogy romlásba döntse a világot?

– Démon? – kacagott De'Unnero. – Ennél nem is járhatnál messzebb az igazságtól, kicsi elf. Hát nem ismered fel Marcalo De'Unnerót, Palmaris püspökét?

Tiel'marawee elsápadt. Az állítás teljességgel lehetetlennek és nevetségesnek látszott, az elf mégsem tudta nem elhinni. – Tehát az egyházad ellenségének nyilvánítja a Touel'alfart? – kérdezte, és próbálta megőrizni nyugalmát, bár beleremegett, amikor Ni'estielre pillantott, aki mozdulatlanul, félholtan hevert.

– Mindenki az Egyház ellensége, aki barátkozik Éjmadárral, a törvényen kívülivel! – mordult fel De'Unnero.

Ez megint visszahőkölésre késztette Tiel'maraweet. – Tehát per nélkül ítélsz el és végzel ki – mondta.

– Jogomban áll – felelte a püspök, és hatalmas mancsa lendült.

Az elf azonban készen állt és felszökkent, majd szárnyai csapásaival a püspök fölé emelkedett. Ezután lecsapott, mint a ragadozó madár, és döfött.

De'Unnero leérkezett a földre és csapkodni kezdett, hogy kivédje a szúrást. Ezek az elfek méltók a hírükre! Elütötte a kardot és próbálta elkapni, de Tiel'marawee már mozdult is oldalra, tucatnyi lépéssel arrébb ért földet, s tökéletes egyensúlyi helyzetben várta a következő támadást.

– Ügyes – gratulált a püspök, és újra ember módra két lábra állt, lábai is visszaváltoztak emberi alakra. Teljesen megszüntette a kőmágiát, s hamarosan emberként ált Tiel'marawee előtt,

– Nagyot hibázol, Palmaris püspöke – szólt Tiel'marawee. – Háborút akarsz kezdeni a Touel'alfarral? Afelől ne legyen kétséged, hogy minden képzeletet felülmúló ellenfelek vagyunk.

– Máris reszketek, derék elf – gúnyolódott De'Unnero. – Talán hallgathatnék is a szavadra, hátha alkut tudunk kötni, csak éppen... – elhallgatott és elnevette magát.

– Csak éppen érdekel a vívótudományod, meg a mozgásod, ami oly könnyed és kiegyensúlyozott – fejezte be. – Meg kell tudnom, meddig terjednek a képességeid. – Ezzel terpeszben leguggolt, s védekezően mozgatni kezdte maga előtt a karjait. Máris tele volt sebekkel – vér csillant meg a holdfényben a puszta bőrén –, de hiába volt most teljesen emberi, Tiel'marawee tudta, hogy óvatosnak kell lennie, Ez a fickó gyors és ügyes, s nagyon erős. De ki lehet várni, amíg elfárad, amíg elég vére elfolyik a sebekből.

De Ni'estiel hördülése emlékeztette, hogy nincs ennyi ideje – az elf hirtelen döféssel támadott.

És alaposan elszámította magát.

Az elf harcmodort egyenes döfések jellemezték, hirtelen kirobbanások, melyek egy szempillantás alatt célba juttatták a kard hegyét. De'Unnero stílusa – az abellita rend nyitott kezes manőverezése – szintén egyenes vonalú forma volt, így a püspök keresztezte maga előtt alkarjait, s szinte szelíden, de tökéletesen időzítve emelte fel őket, minimális sérülés árán felfelé térítve Tiel'marawee kardját.

Ez védtelenné tette az elfet, aki tudta is ezt, és újabb villámgyors védekező kitéréssel próbálkozott.

De'Unnero nyitott tenyere az arcának csapódott. Tiel'marawee megdöbbent, s egy pillanat alatt kiszállt belőle minden erő. A kard kiesett a kezéből.

– Menekülj! – hörögte Ni'estiel vértől iszamós hangon.

A szó megragadt Tiel'marawee agyában, s lábai dolgozni kezdtek. Nem szívesen hagyta el társát, de tudta – mint az elfek mindig –, hogy mi a kötelessége a népe magasabb érdekében, hogy életben kell maradnia és hírt kell vinnie az úrnőnek a püspökről és az Egyházról.

Gyorsasága meghökkentette De'Unnerót. Az elf akár el is szökhetett volna, ha a püspök nem veszi használatba újra az ékkövet, és nem szökken utána egy tigris erejével és ruganyosságával, nem nyúl utána hatalmas karmaival.

Az oldalán kapta el, éppen a szárny alatt – s csak a szerencse mentette meg az elfet attól, hogy a szárnya el ne szakadjon és ő a földre ne essen. Tiel'marawee felordított fájdalmában, de repült tovább fölfelé, mert tudta, hogy ha lerántják, az a halál. Jókora darab bőr leszakadt az oldaláról, de végre szabadon repülhetett, egyre magasabbra és magasabbra, fel egy faágra, majd onnan szinte gondolkodás nélkül tovább, s kényszerítette magát, hogy csak a feladatra koncentráljon: élve jusson vissza Éjmadárhoz.

De'Unnero még inkább belemélyedt a kőbe, hogy tigris alakjában utolérje, elkapja és felfalja az elfet.

Tiel'marawee a fák közt csapongott. A földdel párhuzamosan sietett előre, s felszökkent, ha egy alacsonyabb ágat kellett elkerülni, vagy a lábának keresett támasztékot. Majd más módszerrel próbálkozott: felszállt egy magas ágra, megfeszítette íját, s apró nyilak egész zuhatagával árasztotta el a tigrist. Több találatot is elért, még akkor is, amikor a tigris elhúzódott, de hiába ürült ki félig a tegeze, látta, hogy nem sok kárt tett a nagymacskában, akinek sebei szinte a sérülés pillanatában el is kezdtek begyógyulni!

Ez persze nem volt csoda Tiel'marawee számára, aki ismerte az ékköveket, és tudta, hogy ilyen segédeszközzel változott ez az ember tigrissé, és ezzel is gyógyítja magát.

Akciójával csak egy kis teret nyert. Újabb nyilat küldött a bozótba, ahol a tigris eltűnt, aztán sietett tovább, remélve, hogy a macska elég sokáig rejtekében marad ahhoz, hogy addig ő messzire jusson.

Tudta, hogy erre nagy szüksége is van, mert a sérült lába kezdett érzéketlenné válni, a látómezeje széle kezdett elsötétülni, és a halál egyre közelebb kúszott hozzá.

Megbotlott és megingott. Próbálta vad szárnyverdeséssel megtartani magát, de a földre zuhant. Próbált valahogy visszajutni a fára, de tudta, hogy mindennek vége, mikor megpillantotta a közeledő tigrist. Még ha sikerül is összeszednie magát és magasra felugrania, a nagymacska elkapja a levegőben. Most meg kell halnia. Mélységes szomorúság töltötte el, amikor azokra az évszázadokra gondolt, amelyeket nem fog megélni, de még szomorúbb lett, mert tudta, hogy nem fogja tudni figyelmeztetni úrnőjét, s a küszöbön álló tragédia romlásba döntheti az egész Touel'alfart.

A macska rohamra indult. Tiel'marawee lehunyta aranyszín szemét.

Hallott egy utolsó mordulást, majd érezte, hogy valami elhúz mellette – nagy erővel, dobogva. Mikor kinyitotta a szemét, látta félreugrani a tigrist. Hatalmas lópaták kapálták a földet az elf mellett: Szellődal harsányan felnyihogott, biztatta őt, hogy keljen fel. Az elfnek nem volt ereje olyan magasra mászni, ezért a ló ereszkedett le hozzá.

A tigris előreszökkent, akárcsak Szellődal, aki jókora karmolást kapott az oldalába. A hajsza megkezdődött. Tiel'marawee halálra szántan kapaszkodott, Szellődal pedig végigdübörgött az erdőn, levágva az élesebb kanyarokat.

De'Unnero derekasan igyekezett utánuk, de nem sokáig bírta, mert a hatalmas paripa tempójával nem versenyezhetett. Ezért más úton próbálkozott. Visszaváltozott emberi alakjába, s a hematit segítségével elküldte gondolatait a lóhoz – s könnyű kapcsolatot talált a Szellődal mellkasába forrt türkizen keresztül.

Azt hitte, hogy most elkapta áldozatait – micsoda finom lakoma! –, de Szellődal nem volt közönséges állat: ló-mivoltát meghaladó értelemmel rendelkezett. De'Unnero nem kapott választ, csak a düh falába ütközött.

A püspök csalódottan rohant vissza Ni'estielhez, abban a hitben, hogy a menekülő elf talán oly ostoba lesz, hogy visszafordul a társáért.

Tiel'marawee azonban tudta, mi a kötelessége, s amúgy sem ő irányította a lovat: Szellődal a saját feje után ment.

Ni'estiel látványa – aki még élt, de eszméletét vesztette a fájdalomtól és a gyengeségtől – gonosz mosolyt csalt a püspök arcára. De'Unnero visszaváltozott tigrissé, és vadul tépni kezdte a tehetetlen testet.

Bradwarden talált rá a paripára, aki izzadt és fújtatott, de továbbra is céltudatosan igyekezett a tábor felé. Tiel'marawee ájultan hevert az állat hátán, aki igyekezett őt megtartani.

– Dinoniel szent nevére – morogta a kentaur látva a csúnya sebeket. Azonnal lehúzta karjáról a mágikus piros kendőt, az elfek gyógyító pántját, ami életben tartotta az Aida törmeléke alatt. Most Tiel'marawee karjára kötözte, bár azt nem tudta, hogy a mágia a kendő felkötése előtt szerzett sebeken is segít-e.

Megkönnyebbülten látta, hogy a vérzés kissé alábbhagy, de erősen kételkedett benne, hogy a segítség időben érkezett a szerencsétlen elf megmentéséhez. Leemelte a kis testet Szellődal hátáról, a karjába vette, és a paripával együtt elindult a tábor felé.

Elbryan döbbenettel vegyes szomorúsággal látta érkezésüket. Vajon mi tehette ezt egy elffel? És ami még rosszabb, hol van Ni'estiel?

– Egy szót sem nyögött ki azóta, hogy megtaláltam a lovon – magyarázta Bradwarden. – Szerintem Szellődal húzta ki a bajból, bármi is volt az.

A kósza lovára pillantott, s a mágikus türkizen keresztül kapcsolatba lépett az állattal. Félelmei csak erősödtek, amikor Szellődal megosztotta vele a hatalmas, erős nagymacska képét, ami épp olyan volt, mint amilyennek Roger írta le Bildeborough gyilkosát.

– Bár elloptam volna egy lélekkövet az apátságból! – jajdult fel Viscenti testvér, amikor társaival együtt megérkezett a helyszínre.

Elbryan is – nem először – sajnálta, hogy, nem fogadta el ezt az egy követ Ponytól, amikor a lány délre indult.

– Életben marad? – kérdezte Roger, miközben Braumin testvér – aki kövek nélkül is értett a gyógyításhoz – odament az elfhez, s próbált segíteni rajta. Nem ismerte fel a mágikus kendő rendeltetését, ezért le akarta szedni, de Bradwardenék visszatartották.

– Mintha egy kicsit jobban nézne ki – reménykedett Bradwarden.

– De karmolt sebei vannak, macskakarmoktól – magyarázta a kósza, – Fertőzött sebei.

– Macskától? – ámult Roger.

Elbryan rámeredt és bólintott. – Egy nagy sárga, fekete csíkos macskától – mondta. Rogernek elgyengült a térde és majdnem összeesett, de Castinagis testvér elkapta.

– Épp olyan volt, mint az, amelyik megölte Bildeborough bárót – erősítette meg a kósza.

– A püspök – suttogta egy erőtlen hang: Tiel'marawee próbált beszélni. – A püspök... a tigris...

Elbryan közelebb hajolt. – Püspök? – kérdezte, de Tiel'marawee szeme lecsukódott, és az elf nem mozdult.

– De'Unnero – magyarázta Braumin testvér. – Palmaris püspöke. Köztudottan jól bánik a tigrismanccsal: ez egy ékkő, ami az ember karját nagymacska-manccsá változtatja.

– Nem csak a karját – erősködött Roger.

– Itt van? – kérdezte hitetlenkedve a kósza, s fürkészni kezdte az erdőt, mintha azt várná, hogy a tigris azonnal rájuk veti magát.

– S semmi kétség nem férhet a jövetele céljához – jegyezte meg Bradwarden.

– Minket keres – vélte Braumin testvér. – Veszélyt hoztunk rátok, amikor a segítségeteket kértük.

A kósza fejét rázta. – Szerintem inkább én vagyok a célpontja, nem ti – jelentette ki.

– Vagy inkább Pony – tette hozzá Bradwarden, alaposan megrémisztve a kószát. Ha De'Unnero kijött ide, az nem azt jelenti, hogy Ponyt már megtalálta Palmarisban, s talán belőle szedte ki az ő hollétét?

– Meg kell találnom őt – mondta hirtelen Elbryan, és elindult az erdő felé, egyre növekvő aggodalommal Pony és a születendő gyermek iránt.

– Szerintem nemsokára magától is előkerül – szögezte le Bradwarden szárazon.

– Mit tegyünk? – kérdezte Braumin testvér.

– Megyünk tovább arra, amerre elindultunk – felelte Bradwarden, mielőtt a kósza bármit mondhatott volna. A kentaur elég bölcs volt ahhoz, hogy megértse: Elbryan a szerelmére gondol, és legszívesebben rohanna hozzá vissza Palmarisba. Ez pedig Bradwarden véleménye szerint óriási hiba lett volna.

– Épp tegnap mondtad, hogy az elfek ott vannak Ponyval Palmarisban – mondta nyugodtan a kószának. – Ők is megvédik olyan jól, mint te.

A kósza ebben nem volt olyan biztos. Még azt sem tudta, hogy az elfek – miután neheztelnek a lányra a bi'nelle dasada miatt – egyáltalán hajlandóak-e megoltalmazni. Aztán arra gondolt, hogy az elfek, még ha másképp is látják a dolgokat végső soron szövetségesek.

– Vagy annyira nagyra vagy magaddal, hogy jobbnak tartod magad, mint Dasslerond úrnő, Belli'mar Juraviel és a többiek együttvéve? – folytatta Bradwarden, hogy emlékeztesse Elbryant a Touel'alfar erejére.

– Menjünk tovább – helyeselt a kósza – de tartsunk szorosabb felderítő formációt.

– És mi lesz ezzel a kis jószággal? – pillantott le Bradwarden a szerencsétlen Tiel'maraweera. – Azt hiszem, ő nem útrakész.

– Talán a holnapot sem éri meg – vallotta be Braumin.

– Kivárjuk – vágta rá a kósza habozás nélkül.

– Akár így lesz, akár úgy – jegyezte meg csendesen Castinagis.

– Én pedig kimegyek Szellődallal, megkeresni Ni'estielt tette hozzá a kósza, elengedve füle mellett a kemény, bár nem rosszindulatú megjegyzést.

– Egyedül nem mehetsz – figyelmeztette a kentaur.

– Gyorsabb vagyok egyedül a lóval.

– Én lépést tudok tartani veled – erősködött a kentaur.

Elbryan végignézett barátain. Nem tetszett neki az ötlet, hogy Bradwardent magával vigye, s így védelem nélkül hagyja a többieket.

– Vidd csak el a kentaurt – biztatta Castinagis. – Őrültség lenne egyedül kiállnod De'Unnero ellen.

– A püspök veszedelmes ellenfél – tette hozzá Mullahy testvér.

A kószának nem volt szüksége a szerzetesek intelmeire: aki le tud győzni egy Touel'alfart, az nyilvánvalóan nem mindennapi alak. – Én jobban aggódom azokért, akiket itt hagyok – mondta őszintén.

– Hatan vagyunk – felelte Roger.

– És mi öten, szerzetesek értünk a harcművészetekhez mondta magabiztosan Castinagis.

A kósza intett Bradwardennek, aztán indult felnyergelni Szellődalt. Mikor azonban jobban megnézte az izzadt, sebesült állatot, látta, hogy jobb lesz, ha előbb járatja egy kicsit, ezért inkább Bradwardenre rakta a takarót és a nyerget, aztán kötőféken vezetni kezdte Szellődalt, nyomában a kentaurral.

Két óra múlva találták meg Ni'estiel szétszaggatott maradványait. A tigris nem volt a közelben.

– Ezért meg kell fizetned neki – mondta a kentaur.

Elbryan az összemarcangolt testre meredt, aztán az erdő felé pillantott, és bólintott.

Tiel'marawee még másnap reggel sem volt szállítható állapotban, bár egy kicsit mintha megerősödött volna. Még a szemét is ki tudta nyitni, és egy kicsit mesélni is tudott. Megerősítette, hogy a támadó hol tigris volt, hol ember, hol valami félútón a kettő között. Azt is megerősítette, hogy a püspök Éjmadárra vadászik, és boldogan végez bárkivel, aki a kósza barátjának vallja magát. Ezután Tiel'marawee újra lehunyta aranyszín szemeit és elcsendesedett. Nagyon törékenynek tűnt így, a halál mezsgyéjén.

A kósza makacsul folytatta a bi'nelle dasadát – levetkőzött és keresett egy tisztást egy kis tó partján. Dühösen vetette bele magát a kardtáncba, hogy bebizonyítsa elkötelezettségét az elfek iránt, s bosszúálló szándékát. Mintegy kihívás volt ez De'Unnero felé, hogy csapjanak össze itt és most.

S csakugyan, De'Unnero a távolból figyelte az erőteljes, mégis kecses mozdulatokat, aztán közelebb ment, s próbálta mérlegelni, hogy emberi- vagy tigrisalakban támadjon-e a kószára. Végül az emberi forma mellett döntött, mert szerette volna bebizonyítani, hogy mágia nélkül is jobb harcos. Szerette volna megerősíteni pozícióját a világban.

De mikor De'Unnero észrevette, hogy a kentaur is figyeli a kószát, minden önbizalma ellenére sem akart kiállni mindkettejükkel egyszerre. Úgy gondolta, hogy kivárja a megfelelő alkalmat, s visszatért a sötét rengetegbe, bár elég közel maradt ahhoz, hogy végignézze az egész táncot. Shamus Kilronney már útban van, s katonáival majd semlegesíti a kósza barátait.

Akkor De'Unnero majd megmutathatja, hogy ki is valójában.

7. fejezet

Következmények

– Be az utcáról! – kiáltott rá egy katona a meglepett Belsterre, aki csak egy vödör szemetet kiborítani lépett ki az Útból. A katona kivont fegyverrel közeledett, a fogadós pedig védekező mozdulattal visszahátrált a fogadóba, hátrahagyva vödrét.

– És ki ne gyere megint! – hallotta ajtócsukás közben Belster. A fogadós sóhajtva tért vissza az ivóba, ahol Dainsey és Mallory üldögéltek csendesen egy ital mellett. Belster aznap reggel a főapát érkezése és az ünnepségek miatti forgalomnövekedésre számítva – hivatalosan is szerződtette Malloryt és Prim O'Bryent.

Milyen nevetségesnek is tűnt ez a gondolat, amikor látta az ürességtől kongó csárdát. Csak a három szobavendég tartózkodott a házban, s a pletykaéhes törzsvendégek akkor sem jöhettek volna, ha akarnak.

– Merre ment? – kérdezte Belster, és Dainsey a személyzeti szobák felé vezető ajtóra mutatott.

Ponyt a szobájában találta. A lány csendesen ült a sötétben, s kifelé bámult az egyetlen ablakon. Időnként egy-egy szerzetes vagy katona kiáltása szűrődött be az utcáról. A főapátot ért merénylet után St. Precious szinte bezárta az egész várost.

– Mit tettél, te leány? – tornyosult Belster Pony fölé. – Mert te voltál, ne hazudd, hogy nem! Az utolsó ember, aki bejött az ivóba, azt mondta, hogy egy ékkő érte a főapátot, és minden szerzetes meg volt döbbenve, hogy valaki ilyen erősen és ilyen messziről el tudta találni. Állítólag védelme is volt ilyen támadások ellen – tehát az orgyilkos nagyon értett a kövekhez. Ilyenre csak egyvalaki képes azok közül, akiket ismerek.

– Avelyn Desbris tőből leszakította volna a fejét – jegyezte meg tárgyilagosan Pony, el sem fordítva tekintetét az ablaktól.

Ez a szenvtelen hozzáállás feldühítette Belstert. A fogadós elkapta a lány vállát és maga felé fordította. – Avelyn halott – mondta. – Ezt mindketten tudjuk, és azt is tudjuk, kinél vannak az ékkövei. És közülük az egyik egy telérkő volt, igaz? Márpedig a főapátot egy telérkő találta el. Hol a telérköved, te lány?

Pony nagy kék szemei résnyire szűkültek, s olyan átható, erőteljes tekintettel meredtek Belsterre, hogy a fogadós hátrahőkölt.

– Pony támadta meg a főapátot – mondta csendesen Belster.

– Nem fogok jobban bocsánatot kérni a főapát meggyilkolásáért, mint azért a szerepért, amit Bestesbulzibar legyőzésében játszottam – jelentette ki, bár nem is tudta, milyen közel van egymáshoz, a két dolog.

– De hát mit tettél? – jajdult fel Belster égnek emelt karral, és idegesen járkálni kezdett. – Azt hiszed, hogy szívességet tettél a barátaidnak? Vagy magadnak? Nézz már ki az ablakon! Látsz bárkit is az utcán vagy a fogadóban?

– Nemsokára engedni fognak a szorításon – erősködött Pony. – Most félnek, ezért a szerzetesek és a katonák kisöprik az utcákat, hogy elejét vegyék bármiféle nagyobb megmozdulásnak, de ennek is vége lesz.

– És mi van a behreni barátaiddal? – kérdezte Belster. – Vajon a megtorlás, amit az egyház rájuk mér, az is hamar elmúlik? Azok, akik túlélik a közelgő mészárlást, hamar elfelejtik majd hogy kiket végeztek ki?

– A behreniek?

– Hát azt hiszed, hogy mást fognak vádolni a merénylettel? – hüledezett Belster.

Pony csak a fejét csóválta az abszurd ötleten. – A behreniek sosem használtak köveket – vélte. – Az ő vallásuk nem is ismeri el a drágaköveket Isten ajándékaként, hanem azt mondják, hogy Ouwilliarnak, a démon daktilusz megtestesülésének kísértései. A yatol papok a köveket a kemény és becsületes munka megkerülésének eszközeként látják, s mint ilyeneket, veszedelmesnek tartják, mert hatalmat adnak olyanoknak, akik erre méltatlanok. Az az elképzelés, hogy behreniek támadtak ékkővel a főapátra, teljességgel...

– ...kapóra jön – szólt közbe Belster. – Kiszórakoztad magad. Most jobb?

Pony csalódottan rázta a fejét. Miért nem érti? Hogy jobban érzi-e magát? Aligha. Csak azt tette, amit tennie kellett, amit a Chilichunkék és Connor iránti hűség megkövetelt tőle, s amit a királyság jobb jövőjébe vetett reményei diktáltak.

– Mindannyiunkat jó kis slamasztikába kevertél – folytatta keserűen Belster. – Az is meglehet, hogy azt a kutya De'Unnerót nevezik ki az új főapátnak, és az egész királyság úgy jár, mint Palmaris.

Pony egyre csak a fejét csóválta. – Markwart volt az egész Egyház mozgatóereje – mondta. – Ő szerezte meg Palmarist a rendnek, és nélküle...

– Ő ölte meg a szüleidet – mondta egyenesen Belster. – Te csak ezt tudod és erre gondolsz. S meglehet, hogy Markwart megérdemelte, amit tőled kapott, de azt ne gondold egy pillanatig sem, hogy velünk, többiekkel jót tettél. Távolról sem! Mindnyájan pokolban fogunk élni, amit Pony hozott a fejünkre.

Pony újra kinézett az ablakon, s majdnem kiesett a székéből a Belster által bevágott ajtó robajára. Belster téved, mondogatta magában. Meglehet, hogy nehéz idők következnek, de el fog múlni. Az állam valószínűleg visszanyeri irányítását a város felett, és az emberek nyugodt, békés életet élhetnek majd.

Hinnie kellett ebben, mert tettei nem sok megnyugvást hoztak. Kielégítette bosszúvágyát, de oly keveset – semmit! – sem csinált, amivel betölthette volna a szívében azt az űrt, mely Chilichunkék és Connor halála után maradt. Legfeljebb abban reménykedett, hogy a bosszú után elkezdheti és végigcsinálhatja a gyászolás szertartását.

– Az a nő volt az – tájékoztatta Tallareyish Issinshine Juravielt és Dasslerond úrnőt a merénylet napjának estéjén. Egy tetőről lőtt, jó messziről.

– Úgy látszik, az ékkövekkel kapcsolatos képességeit nem túloztad el – mondta az úrnő Juravielnek, bár a hangjából fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy nincs lenyűgözve Jilseponie Wyndontól.

– Jilseponie-nak sok szenvedést okozott Markwart főapát – próbálta megmagyarázni Juraviel, de ő is tudta, milyen üresen csengenek a szavai. Ponynak, aki Elbryan gyermekét és a bi'nelle dasada titkát hordozza, ennél óvatosabbnak kellett volna lennie: a közjó érdekét kellett volna szem előtt tartania, nem pedig holmi személyes bosszút.

– Meggondolatlanul cselekedett – jegyezte meg Dasslerond szokásos szókimondásával – és anélkül, hogy átgondolta volna a nagyobb léptékű körülményeket.

– Azokat a körülményeket, amelyekről nem tudhatott, mivel nem léptünk kapcsolatba vele – mutatott rá Juraviel.

– Azokat a körülményeket, amelyek hatással lehetnek a méhében hordott gyermekre – vágott vissza Dasslerond. Ez már önmagában is vissza kellett volna tartsa.

Juraviel el akarta mondani, hogy Pony nyilván úgy gondolta, hogy megúszhatja a dolgot pusztán a telérkő elvesztésével, de inkább tartotta a száját, mert úgy nézett volna ki, mintha védeni akarná Ponyt és Pony tettei igencsak védelemre szorultak. Valójában Juraviel sem örült az akciónak, s ebben is csak egy újabb elemét látta annak az érthetetlen sorozatnak, amibe beletartozott Pony távozása anélkül, hogy szólt volna Elbryannak a gyermekről. Juraviel is csak elf volt, s hiába érintkezett annyit az emberekkel, képtelen volt a világot az ő szemükkel látni.

– Az Abellita Egyház majdnem teljesen kezébe fogja kaparintani a várost – folytatta Dasslerond. – És ők fogják irányítani Danube király minden lépését, a biztonságot hozva fel ürügyül. Sokba került nekünk a barátnőd. Hogyan fogok így találkozni Danube Brock Ursallal? Az egyház előtt nem fedhetjük fel magunkat. Ostobaságot csinált az a nő, Belli'mar Juraviel, tipikusan emberi dolgot.

Az úrnő bosszús sóhajából Juraviel tisztán kihallotta Dasslerond rosszallását afelett, hogy ez a nő még a bi'nelle dasada titkának is a birtokában van. Ponynak igencsak össze kellett volna szednie magát, ha helyre akarta állítani jó hírét Dasslerond előtt, s az úrnőt így is csak Éjmadár iránti türelme vezette.

Juraviel azonban nem tehetett ez ellen semmit – most semmiképpen sem. Pony egyszerű gyalog volt csupán Korona nagyszabású játszmájában, s a gyalogokat sokszor feláldozzák.

Az Útban lakó három törzsvendég csatlakozott Belsterhez és négy kísérőjéhez – mert Pony előjött a hátsó szobából, Prím O'Bryennek pedig sikerült észrevétlenül beosonnia a fogadóba –, de ettől eltekintve csak két halálmegvető korhely mert dacolni az őrjáratokkal a kocsmáig. Mind a tízen aggódva, meglepetten pillantottak fel, amikor az ivó ajtaja kicsapódott és katonák rontottak be.

Pony egyik keze az ékköves zsákocska, a másik Védelmező felé indult, mely a pult mögött egy polcon feküdt. Kissé azonban megkönnyebbült, akárcsak Belsterék, amikor látta, hogy a katonák vezetője nem más, mint Colleen Kilronney.

– O'Comely uram – mondta a nő, s tucatnyi bajtársát, városi őröket és királyi katonákat vegyesen, egy közeli asztalhoz intette. – Sört a barátaimnak!

– Parancsodra, jó vitéz – felelte a fogadós. A sörcsaphoz sietett, s egyik korsót a másik után töltötte meg, majd adogatni kezdte a tálcákat Dainseynek és Mallorynak.

Colleen eközben Belsterhez lépett, azzal az ürüggyel, hogy a fizetséget rendezi, bár a katonák közül többen is hőbörögni kezdtek, hogy minek a fizetség, a fogadós örülhet, hogy a király katonáit láthatja vendégül.

Colleen leintette őket és a pulthoz lépett, majd teli erszényt szedett elő. Belster már éppen mondani akarta, hogy ne fáradjon, de a nő tekintete elárulta neki – és a mellette álló Ponynak –, hogy Colleen valójában velük akar beszélni, távol a társaitól.

– Állítólag mágia taglózta le a főapátot – súgta. – Soha nem látott erejű mágia.

Belster Ponyra pillantott, s ez nem kerülte el Colleen figyelmét.

– Szóval te voltál – vigyorodott el a nő. – Szép lövés volt.

– És jobbá tette a világot – felelte elszántan Pony. – Medvehonc és egész Korona jobb hely lett Markwart főapát nélkül.

– Nélküle? – kérdezte szkeptikusan Colleen.

Pony arcáról lehervadt a mosoly.

– Hát életben maradt? – kérdezte Belster.

– És remekül van – felelte a nő. – A szerzetesek, akik vele voltak, azt hitték, hogy meg fog halni, és tulajdonképpen meg is halt, de az a makacs vén eb valahogy mégis kibírta, és St. Preciousben mindent elkövettek érte a gyógyító kövekkel. Csodaként hirdetik, és még azt is mondják, hogy az Isten nem hagyta a főapátot meghalni ebben a kritikus időben.

Belster felmordult és magába roskadt. Bár mérges volt Ponyra, azért reménykedett benne, hogy az esztelen merénylet legalább sikerrel járt.

Pony porig volt sújtva. – Nagyon keményen eltaláltam – lehelte, mintha nem jutna levegőhöz. – Láttam a fejét szétrobbanni, és azt semmiféle lélekkő nem rakhatta újra össze. Megöltem őt. Annak az ékkőnek az ereje egy óriáskirályt is elpusztított volna.

– Nem ölted meg, bár jó lett volna – helyesbített Colleen, aztán szélesen Ponyra vigyorgott, és elismerően bólintott. Neked aztán van vér a pucádban, te lány jegyezte meg nyilvánvaló tisztelettel.

– Inkább a fejében van kő – panaszkodott Belster.

Colleen arcáról lehervadt a mosoly, amikor egy másik katona lépett oda melléje. – Alkudozni kell? – kérdezte a férfi.

– A jó Belster ingyen megszámítja nekünk – felelte Colleen. – És azt kérdezi, mikor lehet újra szabadon járni az utcán, hogy bejöhessenek a vendégek.

– Azt majd Markwart főapát fogja eldönteni – felelte a királyi katona. – Vagy Danube király, ha az érkezéséig nem oldják fel a kijárási tilalmat. – A férfi kemény pillantást vetett Belsterre és Ponyra. Pony visszafojtotta a lélegzetét, mert ismerte a katonát a Caer Tinella melletti harcokból, s csak remélhette, hogy a másik nem ismeri fel álöltözetében. Vajon jó helyen van a szemlekötője, és a haja is eléggé be van porozva?

A katona elindult vissza az asztalához, de gyanakvóan tekingetett visszafelé.

– Mindig ilyen – mentegetőzött Colleen.

– Biztos vagy benne, hogy a főapát él? – kérdezte csendesen Pony.

Colleen bólintott. – Magam láttam, amint a szerzeteseket kommandírozta St. Precious-ben – felelte. – Egy kicsit meg van roggyanva, már ha érted, mire gondolok, de ép és egészséges, és színtiszta eszelős!

– A pokolba vele – morogta Pony, s dühös csalódással meredt a padlóra. Hogy lehet ez? Hogyan élhette túl bárki is a telérkő találatát, azt a borzasztó energiát? Pony most már tudta, hogy ez az ember még erősebb ellenfél, mint gondolta. Mégis tudta, hogy meg kell ölnie.

Efelől nem volt semmi kétsége.

– Az ékkövet mélyen a kocsi oldalába fúródva találták meg – mondta Tallareyish, amikor visszatért Dasslerondhoz. Az úrnő ezúttal egyedül volt, mert Juraviel kiment az utcára és szemmel tartotta a katonák és a szerzetesek mozgását, hogy felmérje a Palmarisra ereszkedő biztonsági függöny kiterjedését. Ponyval is szeretett volna beszélni, méghozzá Dasslerond áldásával, bár az úrnő erősen korlátozta, hogy mit mondhat el a lánynak.

– A kocsi oldalában, miután átfúródott a főapát fején – mondta az úrnő. – És ő mégis él?

– Igen – erősítette meg Tallareyish. – És azok a szerzetesek, akik ápolták, most St. Precious folyosóit járják, fennhangon imádkoznak istenükhöz, és csodákról beszélnek, meg a főapátban testet öltött isteni dicsőségről.

– Akkor hát súlyosak voltak a sebei?

– Felderítőink egyetértenek abban, hogy még a szerzetesek sem reménykedtek az életben maradásában, még akkor sem, amikor munkához láttak a lélekkövekkel – jelentette Tallareyish. – Egyesek a temetési előkészületek megkezdését is szorgalmazták. Az arca alsó fele leszakadt és szétzúzódott. Most pedig, alig néhány órával később, fent van és járkál. Erősnek és dühösnek tűnik, és épp csak egy kicsit selypít és fel van dagadva az arca.

Dasslerond úrnő gondosan elraktározta magában a felépült Markwart állapotának leírását, majd elbocsátotta Tallareyisht, és megkérte, hogy tartsa szemmel Juravielt. Ezután az ideiglenes bázisaként szolgáló tető egy csendes zugába húzódott.

Bár az ő népe nem igen használt ékköveket, Dasslerond minden Touel'alfarnál jobban ismerte a kövek erejét, és aligha hitte el, hogy Markwart – vagy bárki más ember – túlélhette azt a támadást. A főapát mégis virul!

Dasslerond, aki sok mindent tudott a világról, s jártas volt a különféle fajták és a démon daktilusz legendáiban, erősen tartott attól, amit ez jelent.

8. fejezet

A bi'nelle dasada vendége

– Megint ki akarsz menni, te makacs kölyök? – kérdezte Bradwarden kényszerpihenőjük második napjának hajnalán. Elbryan nemrég ébredt fel, s miután ránézett Tiel'marawee-ra, aki jólesően pihent, de még nem tudott mozogni, a kósza vetkőzni kezdett.

– Minden nap – felelte a kósza. – A kardtáncban találom meg az egyensúlyomat, és ezzel tisztítom meg a gondolataimat a nap megpróbáltatásai előtt.

– Valószínűbb, hogy maga a tánc lesz a megpróbáltatás, ha a püspök a közelben van – jegyezte meg a kentaur.

Elbryan elvigyorodott és elindult kifelé a táborból. – Vigyázz a többiekre – kiáltott vissza az erdő széléről, aztán eltűnt a rengetegben, magára hagyva Bradwardent a hét alvó alakkal.

A kis tó melletti tisztásra sietett megint, levette maradék ruháit. Beállt középre, nagy levegőt vett, s próbálta elcsendesíteni a gondolatait, hogy ne aggódjon Tiel'marawee-ért, a többiekért, önmagáért és Ponyért – aki egyre inkább eluralkodott az érzésein. Minden zűrzavart félretéve Éjmadárrá vedlett át, az elfek-tanította kószává, aki teljesen ráhangolódik környezetére. Érezte talpa alatt a deres fűszálakat, látta a hajnali nap csillanását a tavat borító jéghártyán. Éjmadár minden összpontosítása ellenére sem tudta nem észrevenni a helyszín különös voltát. Rendes körülmények közt ilyentájt már vastag hótakaró ropogna a lába alatt, a tavat pedig vastag szürke jégpáncél borítaná. Most a víznek csak egy kis része volt eljegesedve, s ott, ahol a kis patak elhagyta a tavat, szabad maradt a felszín.

Csakugyan különös volt ez a tél, de – mint azt Éjmadár meg is jegyezte magában – nem ez a hely és idő volt az, amikor erről kell elmélkedni. Mozognia kellett, felpezsdíteni a vérét, mert a jeges fűtől kezdett elgémberedni a lába.

Belekezdett a bi'nelle dasadába, a tökéletes harmóniájú és egyensúlyú mozdulatokba. Kecsesen és pontosan mozgott, s az izmok finom összmunkájával fordult, lendítette a hatalmas Fergeteget. Nem gondolt a következő mozdulatra – erre nem volt szükség, hisz a bi'nelle dasada szinte a vérében volt, beleégett az izmaiba és idegeibe. Minden rezdülése természetesen és könnyedén jött, lendítés és döfés a hárítás után, szökkenések és hirtelen kirohanások, a lábak leérkezéskor a lehető legpontosabb helyzetben a következő lépéshez. A tánc korántsem volt egyforma minden nap, mert Éjmadár mesterien rögtönzött.

Csodálatos volt a látvány, és De'Unnero püspöknek – aki a bozótosból figyelt, abban a biztos tudatban, hogy Éjmadár egyetlen szövetségese sincs a közelben – csak még jobban felpiszkálta az érdeklődését. A szerzetes tudta, hogy ez a fickó igazi kihívás, talán a legnagyobb, amiben valaha is része lesz életében.

– Látom, páncél nélkül vagy – jegyezte meg De'Unnero, kilépve a tisztásra. A püspök csak rendje egyszerű barna csuháját viselte, arannyal átszőtt fehér zsinórövvel átkötve, a lábán pedig puha bőrcsizmát. Egyik ujján gyűrű csillant, de más ékszert nem hordott.

– Akárcsak te – felelte a kósza higgadtan, minden meglepetés nélkül. Az erdő már elárulta neki a férfi jelenlétét, s tulajdonképpen eleve azzal a szándékkal jött ide, hogy a püspököt idecsalja.

– Sosem harcolok páncélban – indult el jobb felé De'Unnero. Lassan a kósza is körözni kezdett. – Még bőrmellényben sem, mint Éjmadár, vagy nehéz csizmában. Nem tisztességes.

– Még talpig felöltözve sincs rajtam semmi, ami akár csak egy goblin lándzsahegyet is megfoghatna – felelte Éjmadár.

– Tehát nem mondod, hogy hátrányos helyzetben vagy? – érdeklődött De'Unnero, mert később nem akart kifogásokat. Ahhoz, hogy a kihívás igazi legyen, a győzelem pedig igazán édes, a harcnak egyenlő esélyekkel kellett indulnia.

– Részemről minden rendben – felelte a kósza fanyar mosollyal. – Te viszont mintha elfelejtkeztél volna a fegyveredről.

De'Unnero nevetett, s fölemelte karját. Csuhája redői közül kibontakozott tigrismanccsá alakuló keze. – Csak arról van szó, hogy testközelibbé tettem – magyarázta. Felkacagott, de nem Éjmadár arckifejezésén, hanem azon a könnyedségen, ahogy végrehajtotta az átalakulást – és az ékkő még csak nem is a kezében volt, hanem a zsebében! Markwart főapát mutatott neki valami csodálatosat, az erő egy magasabb, új szintjét.

– Folytasd csak – biztatta Éjmadár. – Változz csak egészen át abba az alakba, amelyben megölted az elfet és meggyilkoltad Bildeborough bárót meg a kíséretét.

De'Unnero még hangosabban nevetett. Egy pillanatig fontolóra vette a biztatást, de aztán megrázta a fejét. Egyenlő feltételekkel akarta legyőzni Éjmadárt, s úgy gondolta, hogy a tigrismancs egyenértékű a kósza kezében lévő hatalmas karddal.

– Tudod, miért jöttem? – kérdezte a püspök.

– Azt tudom, hogy az egyházad bármiféle megfelelő ürügyet fel tud hozni – felelte a kósza.

De'Unnero a fejét csóválta. – Itt nem az Egyházról van szó, Éjmadár – mondta. – Marcalo De'Unneróként jöttem hozzád, nem De'Unnero püspökként. Ha most megadod magad, Marcalo De'Unnerónak ez nem kell, bár De'Unnero püspök kénytelen lenne elfogadni.

A kósza félrebillentett fejjel figyelt: nem igazán értette a dolgot.

– Érted jöttem: De'Unnero Éjmadár ellen – folytatta a szerzetes. – Ahogy kell.

Most a kósza nevetett: megérintette a dolog abszurditása. – Szóval a büszkeségedről van szó, nem pedig a kifacsart igazságérzetedről – jegyezte meg. – Arról, hogy ki a jobb harcos.

– Hogy ki a legjobb harcos – javította ki De'Unnero. – Ezt a kérdést jöttem eldönteni.

– És aztán?

– Aztán, ha már kitéptem és felfaltam a szíved, elintézem a barátaidat is – fogadkozott a püspök, mert helyesen úgy számított, hogy a kósza egy egyszerű kihívásra nem adja meg neki az örömét. – Először a kentaurt ölöm meg, aztán azt a kis fürge fickót. Utána gondom lesz a szerzetesekre is. Talán felajánlom nekik a megadás lehetőségét, hogy visszatérhessenek és szembenézzenek az eretnekség vádjával, abban az ostoba reményben, hogy kegyelmet kapnak Markwart főapáttól. De az is lehet, hogy lemészárolom őket, és letépem a fejüket. Csak ezek a trófeák elégítik ki mesteremet.

Éjmadár megtorpant. De'Unnero hasonlóképp.

– Van istened, akihez imádkoznod kell? – érdeklődött De'Unnero.

– Az én imám a tánc volt – felelte a kósza. – Ima, hogy Isten könyörüljön meg azoknak a lelkén, akiket meg kell ölnöm.

A püspök felmordult és rohamra indult, mert tudta, hogy csak úgy kerülhet előnybe, ha a kósza hosszú kardjának gyilkos körén belül kerül.

Ezzel Éjmadár is tisztában volt, s bár meglepte a másik fürgesége és gyorsasága, elpördült, irányban tartva Fergeteget, amivel arra késztette a püspököt, hogy félreugorjon, ha nem akarja felnyársalni magát.

De amint elhúzódott a kardhegy elől, De'Unnero hirtelen lekuporodott, majd magasra szökkent a döfés felett, s egyik lábával kirúgott a kósza válla felé.

Ismét szemben álltak egymással, de ezúttal szótlanul: csak a halálos ellenfelek átható pillantásával méregették egymást.

A kósza azon tűnődött, hogy a megtévesztően gyors fickóra rátámadjon, vagy próbálja kivédeni hirtelen, erőteljes, nyílt kirohanásokkal. Töprengése azonban hamarosan tárgytalanná vált, mert De'Unnero előreszökkent, majd hirtelen jobbra ugrott. Körbefordult a tengelye körül, s a kósza feje magasságában meglendítette tigrismancsát.

Fergeteg döfése nem talált célba, de a kósza még időben emelte kardját, hogy legalább részben útját állja a mancsnak, s csúnya sebet is ejtett rajta, de kapott egy karmolást a bal vállába. A püspök mit sem törődött a fájdalommal és ment tovább, szándékolatlan visszavonulásra késztetve a kószát.

Éjmadár előrelendült, Fergeteget a földre dobta, s állon vágta a meglepett De'Unnerót, akinek meg is roggyant a térde. Inkább támaszként, mint támadásképpen a püspök átfogta a kószát tigrismancsával és belevájta a karmait, hogy másik karjával hárítani tudja a hirtelen jobb és bal oldali ütéseket.

Éjmadár égető fájdalmat érzett a gerince mellett. Tudta, hogy ha mozgásteret enged De'Unnerónak, a püspök letépi a fél oldalát. Ezért még keményebben nekilódult, s rövid, erős ütést mért ellenfele bordáira, majd egy hirtelen balhorgot az állára, ami oldalra vágta De'Unnero fejét. A kósza érezte hátán a húzást, ahogy a makacs püspök, próbált elfordulni, ezért rákulcsolt a tigriskarra és lefogta a férfit, hogy csupasz ököllel hadakozzanak végre.

Gondolta ő. Marcalo De'Unnero azonban a legjobb harcos volt, aki valaha is kikerült St.-Mere-Abelle falai közül, s ő képezte ki az igazság testvéreket is, bár azok a nyomába sem érhettek a harcművészetek terén. Éjmadár meglepte őt, s bevitt néhány meghökkentően erős ütést, de most De'Unnero módszeresen kezdett dolgozni, s rövid sorozatot mért a kósza állára – de csak azért az állára, mert Éjmadár látta, hogy ellenfele a torkára pályázik, s ha sikerrel jár, akkor a harcnak vége.

A kósza még a sikeres elkerülő hadművelet után is vérízt érzett a szájában. Újabb ütésváltás történt, aztán a kósza taktikát váltott: megmarkolta a püspök arcát és minden erejével szorítani kezdte. A püspök hirtelen felnyögött és abbahagyta az ütlegelést, inkább a kósza roppant erejű karja felé markolászott.

Éjmadár azt hitte, hogy a küzdelem a végéhez közeledik, s már látta diadalát. Nem engedett medveöleléséből, s leszorítva tartotta a gyilkos tigriskezet. Acélos izmai megfeszültek, s ujjait olyan erővel mélyesztette a püspök húsába, hogy mindketten azt hitték, De'Unnero feje menten szétrobban.

De'Unnero vergődött, de ereje nem vehette fel a versenyt a hatalmas kószával.

Éjmadár győzelmesen elvicsorodott.

Ekkor azonban hirtelen, éles fájdalom hasított a csuklójába, közvetlenül a tenyere alatt, ahová De'Unnero a hüvelykujját mélyesztette. Legnagyobb megdöbbenésére elernyedt a mutató – és kisujja. Rémülten látta, hogy De'Unnero kirántja a fejét a szorításból, s elrántja az ő karját.

Éjmadár ösztönösen előrevetette a fejét, amikor De'Unnero előrebökött a sajátjával, s csak a szerencse vitte az ő homlokát alacsonyabbra, mint a püspökét, mikor a két koponya pusztító erővel összecsattant. Mindkét férfi megtántorodott, de De'Unnero kapta az ütközés erejének nagyját. A szemlátomást megszédült püspök gyorsan felrántotta a térdét a kósza ágyéka felé, de Éjmadár elfordította a lábát, így a combjába kapta a rúgást. A mozdulat azonban kissé kibillentette a kószát egyensúlyából, így kénytelen volt a püspökkel tartani, amikor De'Unnero váratlanul hátravetődött. A két összegabalyodott alak a lejtőről egyenesen a tóba gurult. Csak egy pillanatra pihenhettek meg a jégen, mely hamar beszakadt alattuk, s a jeges vízbe zúdította őket.

A víz vörösen kavarodott fel körülöttük, s a jéghideg víz érintése, a levegő hiánya közepette, hirtelen egyikük sem gondolt a harcra.

Éjmadár zihálva és kapálózva bukkant fel, várva, hogy De'Unnero is a felszínre jöjjön. Ehelyett Bradwardent és Rogert pillantotta meg a tisztás másik végén. Mikor amazok megpillantották őt, nekilódultak.

– Mikor táncoltál utoljára vízben? – kérdezte Bradwarden, s vágtába kezdett, hogy kimentse barátját a veszedelmesen fagyos vízből. Elbryan véresen, reszketve mászott a partra, s a hátán látható mély karmolások – melyek oly hasonlóak voltak Tiel'marawee sebeihez – azonnal elárulták a kentaurnak, hogy mi történt. Előkerült a hatalmas íj, melyet Bradwarden egyetlen sima mozdulattal ajzott fel és töltött vesszőre.

– Őőőő mmmég bent vvvan a vvvízbbben – dadogta összecsattanó fogakkal Elbryan.

Roger hitetlenkedő arccal – terítette barátjára köpenyét. De'Unnero püspök tette ezt veled? – kérdezte.

– Hol az az ostoba? – kérdezte a kentaur. – Megölted? Vagy úgy legyengítetted, hogy megfulladt az a patkány?

Elbryan vállat vont és bizonytalanul fürkészni kezdte a tavat.

Aztán választ kaptak kérdéseikre, amikor De'Unnero feje hirtelen kibukkant a vízből a tó közepe táján, majd hamarosan újra lemerült, távolodva tőlük. Bradwarden kilőtte nyilát, de a vessző ártalmatlanul hullott a vízbe.

– Fel kell jönnie megint – jegyezte meg a kentaur, és újabb vesszőt szedett elő. – És akkor itt az én időm!

Alig fejezte be a mondatot, amikor a püspök hatalmas macska formájában felbukkant, s olyan iramban rohant be az erdőbe, hogy Bradwardennek esélye sem volt a lövésre.

– Legalább elszaladt – jegyezte meg Roger.

Elbryan a fejét csóválta: egy percig sem hitt a dologban. Ez a fickó, aki elég veszedelmes ahhoz, hogy mindnyájukat legyőzze, nem futamodik meg, és még nem végzett a munkájával.

– Elkaphatnánk – vélte Roger.

– Az elf nincs olyan állapotban, hogy rohangáljon – emlékeztette Bradwarden. – Járni is alig tud.

– Bárhogy is döntünk, sokkal jobb, ha együtt vagyunk – szólt a kósza, s sietősen öltözni kezdett. Elindultak vissza a táborba, s Szellődallal találkoztak az úton, akit a kósza telepatikus úton értesített, hogy maradjon a közelben.

Tiel'marawee már jobb bőrben volt, de még messze attól, hogy egyedül járjon. Vinni azonban lehetett, lassan. Mivel De'Unnero, a közelben ólálkodott, Elbryan nem akart egy helyben maradni. A fickó valószínűleg meg fogja találni a módját, hogy lecsapjon rájuk. Így hát lassan elindultak, s alig három mérföldet tettek meg a nap folyamán. Szellődal és lovasa vigyáztak a menetre. A kósza remélte, hogy újra rátalál De'Unneróra. Valahányszor elég messzire került a figyelő Bradwardentől, kihívásokat kiáltozott bele a sötét rengetegbe, hogy kicsalja az embert – vagy a tigrist.

De sem aznap, sem másnap nem látta nyomát a püspöknek, és újra pihenniük kellett, mert Tiel'marawee nem bírta tovább. Könyörgött nekik, hogy hagyják sorsára, s csak egy kis ellátmányt kért, hogy kibírja a hetet. Biztosította társait arról, hogy bármikor képes egyedül is életben maradni.

Persze a társaság egyik tagja sem hallgatott az elf locsogására. Tábort vertek és vártak. Elmúlt a következő nap, aztán még egy, s a harmadik nap reggelén Bradwarden bevágtatott a táborba. – Katonák jönnek gyors iramban délről – mondta. – És fogadni mernék, hogy barátunk, a püspök is velük van.

Elbryan egy szempillantás alatt Szellődal hátán termett, s Bradwarden után eredt. – Biztosítsátok a tábort! – kiáltotta oda Rogernek és Brauminnak. – Maradjatok szoros alakzatban, fedezzétek egymás hátát. A katonák talán értünk jöttek, de ha nem is ez a helyzet, a püspök akkor is kihasználhatja az alkalmat támadásra.

Kapcsolatba lépett Szellődal elméjével, és a paripa könnyed galoppban követte a kentaurt. Mire elérték a magas sziklakiszögellést, a kilátópontot, ahonnan Bradwarden megpillantotta a közelgő csapatot, a katonák már elég közel voltak ahhoz, hogy azonosítani lehessen őket.

– Shamus Kilronney – mormogta a kósza.

– És az oldalán De'Unnero lovagol jegyezte meg a kentaur. – És nem futhatunk el, hacsak nem akarjuk, hogy Tiel'marawee egyedül maradjon.

– Itt kell maradnunk – jelentette ki Elbryan határozottan.

– Több mint húszan vannak – szólt a kentaur. – Én jó ötletnek találom a menekülést.

– Nem futunk el – mondta szilárdan a kósza.

– Én rájuk gondoltam, jegyezte meg szárazon a kentaur.

A kósza elismerő oldalpillantást vetett rá.

– Szóljunk a többieknek? – kérdezte Bradwarden.

Elbryan elgondolkodott. – A szerzeteseknek nincs támadó mágiájuk – magyarázta. – Tulajdonképpen semmiféle mágiájuk nincs. Nem tudom, hogy boldogulnának páncélos lovasokkal.

– Egyszerűen csak magadnak akarsz minden szórakozást – felelte a kentaur.

– Társainkat rejtekhelyre küldjük – tűnődött a kósza. – Aztán szembenézünk Shamusszal és az embereivel. Ha ütésváltásra kerül sor...

– Azt hiszed, nem? – hüledezett Bradwarden. – De'Unnero velük van, és egy pillanatig sem gondolom, hogy csak beszélgetni jött el idáig!

– Akkor messziről sújtunk le rájuk, és szétszóródunk az erdőben – tervezgetett a kósza.

– Ketten nem lehet szétszóródni mutatott rá Bradwarden. – Ketten csak szétszaladni lehet.

– Az ugyanaz – felelte Elbryan. – Nagy hajszát rendezünk, végig lövöldözünk hátra rájuk, és addig ritkítjuk a soraikat, amíg vissza nem fordulhatunk és le nem győzhetjük a maradékot.

– Ez most nem fog menni – erősködött a kentaur.

– Menj előre – felelte a kósza.

Persze mégis úgy lett, ahogy Elbryan akarta. Visszamentek a többiekhez és Rogert meg Castinagis testvért bízták meg, hogy rejtsék el és védelmezzék a csapatot.

Nemsokára újra az ösvénynél voltak, s hamarosan megtalálták Shamusékat. A lovasok mintegy harminc yardnyira közelítették meg a kószát és a kentaurt. Shamus a három emberből álló első sor közepén lovagolt, De'Unnero pedig – szerzetestől szokatlan módon lóháton – jobbról mellette haladt.

– Örülök, hogy újra látom Shamus Kilronneyt – kiáltotta a kósza. – Pontosabban örülnék, ha jobb társaságban látnám.

De'Unnero odasúgott valamit a kapitánynak, mire Shamus visszakiáltott: – Azért jöttünk, hogy elfogjunk, Éjmadár, téged is, a kentaurt is, és a szerzetes barátaidat is. Az Abellita Egyház kitaszítottjaival jársz. Szedd össze őket, és ígérem, hogy igazságos elbánásban részesültök.

– Csókold meg a... – kezdte Bradwarden, de Elbryan beléfojtotta a szót.

– És én milyen elbánásban részesülök? – kérdezte a kósza, kihangsúlyozva az egyes szám első személyt. – Végignézhetem, ahogy a barátaimat felakasztják? Vagy talán máglyán égetik el – úgy hallom, az abellita szerzeteseknek ez a kedvenc játékuk.

– Nem akarunk harcolni veled – mondta Shamus.

– Akkor több eszed van, mint gondoltam – szólt Bradwarden.

A kapitány idegesen De'Unneróra pillantott. Shamus egészséges tisztelettel viseltetett Éjmadár iránt, de nem kételkedett benne, hogy katonáival könnyedén felülkerekedhet a kószán és néhány társán. Nem is ez volt a probléma.

Hosszú, feszült pillanat következett.

– Fogjátok el őket – utasította Shamust De'Unnero. Mikor a kapitány nem mozdult, a püspök megismételte a parancsot a katonáknak. Néhányan megindultak, de Shamus felemelte a kezét, és az emberek engedelmesen megálltak.

Ez volt Shamus Kilronney életének talán legszörnyűbb pillanata. Éjmadár és ő néhány hét alatt szoros barátságot kötöttek, hisz a harcban megbízható szövetségesként kellett együtt küzdeniük. Ismerte ezt az embert, tudta, mi van a lelkében, és egy pillanatig sem hitte, hogy Éjmadár csakugyan bűnt követett el az egyház ellen, s az állam ellen még kevésbé. Shamus mégsem tekinthetett el a kentaur jelenlététől, akit Éjmadár a saját bevallása szerint megszöktetett St.-Mere-Abelle börtönéből, valamint a szökevény szerzetesektől, akiket könnyen vádolhatnak eretnekséggel és árulással.

Végignézett az Éjmadár felé vezető ösvényen, s tekintete összekapcsolódott a kószáéval.

– Elfogni! – parancsolta De'Unnero. – Én vezetlek benneteket! – Ezzel a püspök felemelte kezét – gyilkos tigrismancsát –, s erőteljesen előre intett, megsarkantyúzva a lovát.

– Állj! – kiáltotta Shamus, még mielőtt a katonái nekilódultak volna. De'Unnero jól tudta, hogy egyedül nem elég a kósza és a kentaur ellen.

De'Unnero visszafordította lovát, és hitetlenkedve meredt a kapitányra.

Shamus visszanézett rá – pontosabban a tigrismancsra, és eszébe jutott Bildeborough báró végzete.

– Kapitány – vicsorogta De'Unnero. – Én Palmaris püspöke vagyok, és megparancsolom, hogy tartóztasd le azt az embert meg azt a szégyentelen teremtményt!

Elbryan és Bradwarden sokatmondóan összenéztek és elmosolyodtak: Shamus Kilronney arckifejezése minden szónál ékesebben beszélt.

Ahogy várható volt, a kapitány megrázta a fejét. – Én nem megyek Éjmadár ellen – jelentette ki. – És a katonáim sem.

– Akkor kiátkozlak benneteket! – rikoltotta De'Unnero. Mindannyiótokat! – mutatott végig a katonákon széles mozdulattal. – Aki nem követ engem, az az Abellita Egyház ellenségeként bélyegzi meg magát, és biztosíthatlak benneteket, hogy ez cseppet sem irigylésre méltó állás! – Megfordult, hogy rohamra induljon, s a katonák feszengve mozgolódni kezdtek mögötte, de egyikük sem követte – egyik sem ment el Shamus Kilronney, a megbecsült vezér mellett.

– Akkor gyere egyedül – szólította meg Bradwarden a püspököt. – Még sosem ettem embert, de veled kivételt teszek.

– A dolog még nincs elintézve! – kiáltotta De'Unnero. – Most nem menekülsz előlem!

– Meg sem próbálok elfutni – mondta sötéten a kósza.

De'Unnero rá és hatalmas bajtársára meredt, aztán visszafordult, hogy szemügyre vegye Shamus Kilronneyt és ostoba katonáit.

Elbryan sejtette, mi készül, s megsarkantyúzta paripáját.

De'Unnero gyorsan reagált: megfordította saját lovát, és elvágtatott Shamusék mellett a déli úton.

Bradwarden mozdult másodiknak. Felemelte hatalmas íját és kilőtt egy vesszőt, de a püspök, aki számított erre, kitért a lovával, s a lövedék ártalmatlanul suhant el mellette.

Sólyomszárny is előkerült, de mielőtt a kósza lőhetett volna, s Szellődal beérhette volna a lassúbb lovat, a püspök meglepő húzással leugrott hátasáról, s azonnal elkezdett átváltozni tigrissé, majd az út menti bozótosba vetette magát.

Szellődal utána vágtatott, Éjmadár visszakerítette Sólyomszárnyat a hátára, mert tudta, hogy íjjal itt már semmire sem megy. Előhúzta Fergeteget. Tovább hajtotta Szellődalt, s a paripa teljes erőből vágtatott.

A sűrű aljnövényzetben azonban semmiféle ló nem vehette fel a versenyt a fürge nagymacskatesttel, s mikor Éjmadárék kitörtek egy kis tisztásra, látták, hogy De'Unnero már el is tűnik a másik oldalon a bokrok között, dél felé igyekezve.

A kósza visszafogta Szellődalt, mert látta, hogy nem tudja utolérni a püspököt. Visszafordult a többiekhez. A katonák még mindig a fejüket csóváltak és hüledeztek, mert ilyet még sosem láttak: egy ember csak úgy tigrissé változik!

– Tehát törvényen kívüliek lettünk – mondta a kósza Shamusnak, amikor visszaért a csapathoz. – Rochefort Bildeborough báró gyilkosa nyilvánított minket azzá!

9. fejezet

Sötétség és fény

– Igazi csoda – mormogta elhűlten Francis testvér, amikor meglátta Markwart főapátot kilépni a szobájából St. Preciousben. A főapát épp oly egészséges és erőteljes volt, mint a merénylet előtt, s ugyanazzal a mohó lendülettel járt, ami mostanában oly jellemző volt rá. Francis legalább egy kis keserűségre számított a részéről: dühre, bizonytalanságra és félelemre. De Markwart már újraeszmélésének első pillanatától kezdve nem mutatta semmi jelét sem ezeknek a negatív érzelmeknek. Nyilvánosan köszönetet mondott Istennek az életéért tökéletesen mozgó állkapoccsal, mely leszakadni látszott néhány órával korábban –, majd elmondta sugallatát, miszerint mindez csak hasznára válik. A De'Unnero által kezdeményezett drágakőbegyűjtést jobban elfogadja majd talán a kétkedő és bizonytalan Danube király. Markwart szájából hallani mindezt, az Abellita Egyház hatalmának szinte korlátlan növekedési lehetőségeit vetítette előre.

Személy szerint Francis számára pedig – aki még mindig zavart volt, és akit még mindig nyomasztott a bűntudat –, mindez annak a bizonyítéka volt, hogy jól döntött, amikor hitt a főapátban.

Sietnie kellett, hogy utolérje mesterét, s akkor is csak nehezen tudott lépést tartani vele. Danube Brock Ursal is bejött St. Preciousbe, testőrök egész hadától körülvéve, hogy a sebesült főapát mellett legyen. Mekkora volt a meglepetése, amikor Markwart ruganyos léptekkel besétált a fogadóterembe, s öreg, aszott arcán széles, bár némileg féloldalas vigyor ült. A főapát helyet foglalt Danube királlyal szemben, kísérői pedig tisztelettudóan mögéje ültek le.

– Üdvözlégy, főapát – nyögte ki nagy nehezen Danube az első megdöbbenés után, melyet Markwart viharos felgyógyulásának sokkja okozott. – Úgy hallottam, hogy súlyosabban sebesültél meg – némelyik szerzetes hangot adott azon félelmének, hogy még a mágikus gyógyítás mellett sem maradsz életben.

– Nem is maradtam volna – felelte Markwart enyhe selypegéssel – ha Isten nem döntött volna úgy, hogy megtart engem a helyemen.

Kalas herceg, aki a király mögött ült, megvetően szortyintott, s gesztusát csak tessék-lássék próbálta köhécseléssel álcázni.

Markwart tekintete azonban véget vetett a tiszteletlen hangnak. A főapát szeme veszedelmesen összeszűkült, s a feszültség szinte tapintható lett. Az általában oly magabiztos és vakmerő Kalas most elfehéredett, akárcsak Danube király, akinek eszébe jutott az öregember éjszakai látogatása.

– Tudja, hogy még sok mindent kell elvégeznem – folytatta Markwart, de aztán nem bocsátkozott további részletekbe.

– Ki tudja? – tért magához a király, aki egy pillanatra elvesztette a beszélgetés fonalát a fenyegető tekintet hatása alatt.

– Isten – magyarázta Markwart.

– Hányszor próbálták már az emberek Isten nevével igazolni a tetteiket – merészelt közbeszólni Kalas.

– Nem gyakrabban, mint ahányszor a kételkedők túl későn látták meg az igazságot nyomorult életükben – vágott vissza Markwart. – Túl sokan imádkoztak megbocsátásért a halálos ágyukon, későn döbbenve rá arra, hogy kétségeik ellenére az Istené az egyetlen igazság, hisz az egyetlen jövő, ami igazán számít, az a jövő, ami akkor vár ránk, ha már leráztuk magunkról törékeny és tökéletlen porhüvelyünket.

Francis testvér összenézett Constance Pembleburyvel. Ugyanúgy meg voltak döbbenve a beszélgetés cseppet sem civilizált rejtett folyamán. Mindketten sejtették, hogy ki kerül ki győztesként a szóváltásból, ha Kalas így folytatja.

Markwart el fogja pusztítani.

Ezt Danube király is látta.

– Most már megértheted a drágakövek begyűjtését – mondta neki Markwart. – Olyan eszközök ezek, melyek nem a közönséges embereknek valók.

– Aligha nevezném Medvehonc nemességét közönségesnek – ellenkezett Kalas herceg.

– De szentnek sem – vágott vissza higgadtan az apát. – Márpedig én itt húzom meg a határvonalat. A kövek Isten ajándékai, Isten kiválasztottai számára.

– Azaz neked és a tieidnek – szólt Kalas szárazon.

– Ha csatlakozni kívánsz a Rendhez, akkor bizonyítsd be, hogy méltó vagy rá, és személyesen fogok gondoskodni a felvételedről – felelte Markwart.

Kalas rámeredt. – Miért tennék ilyet? – kérdezte.

– Ez a kérdés tökéletesen alátámasztja álláspontomat az ékkövekkel kapcsolatban – mondta Markwart. – Mi az Abellita Rendben érzelmi önuralmat várunk el, mielőtt hozzáférhetővé tennénk a drágakövek erejét. Enélkül a biztosíték nélkül egyszerűen túl nagy a pusztítás veszélye. Ezért kellett a köveket visszavenni. Egytől egyig.

Ez eléggé meglepő kijelentésnek tűnt, még Je'howith apát számára is, aki kötelességtudóan álldogált Markwart mögött. Je'howith ugyanis biztosította a királyt, hogy a kövek visszavétele csak Palmarisra korlátozódik, és nem érinti az uralkodót és udvarát. Je'howith most visszafojtott lélegzettel várta a király dühkitörését.

Markwart azonban kordában tartotta Danube-ot a tekintetével. Mintegy némán emlékeztette a királyt az éjszakai látogatásra, s a hatalomra, aminek nem állhat ellent.

– Biztosítékokat akarok, hogy a kövek ereje, ha mind az Egyház birtokában lesznek, továbbra is a trón igényeivel összhangban kerül felhasználásra – felelte Danube világi tanácsadói és Je'howith legnagyobb elképedésére.

– A részleteket majd megtárgyaljuk – fordította Markwart Kalasra fenyegető pillantását, mert látta, hogy a herceg tiltakozni akar.

A főapát ezután felállt, s a király beleegyezésének kérése nélkül befejezettnek nyilvánította a találkozót. – Remélem, hogy kellemesnek fogod találni itteni tartózkodásodat szálláshelyeden, Crump kereskedő házában, királyom – jegyezte meg. Constance és Kalas egyaránt levegőért kapkodott, mert Markwart hangneméből világos volt, hogy a főapát szavait nem feljebbvalója iránti udvarias gesztusnak szánja, hanem inkább leereszkedésnek egy megtűrt személy felé.

És még megdöbbentőbb volt, hogy Danube jámboran rábólintott minderre.

Francis testvér volt az utolsó a szerzetesek közül, aki elhagyta a termet, s még visszanézett a királyra és kísérőire, akik ülve maradtak a helyükön. Tehetetlenségük újra csak megerősítette Francisben azt a meggyőződést, hogy jó oldalra állt.

Markvart jókedve a királlyal folytatott megbeszélés után nem tartott ki a nap végéig. Még aznap délelőtt egy második találkozót hívott össze, a katonák vezetőivel és St. Precious magasabb rangú szerzeteseivel, hogy megtervezzék a merénylő felkutatását. Egyikük sem tudott határozott irányt szabni a keresésnek, s elképzelésük sem volt, ki állhatott a támadás mögött. Legtöbben a behreniekre gyanakodtak, de Markwart egy pillanatig sem hitt ebben: ismerte a yatol vallás idegenkedését a drágakőhasználattól, és sosem hallott olyasmiről, hogy bárki behreni értett volna a kövekhez. Márpedig a támadó minden kétséget kizáróan szakértője volt ennek a mágiának. A katonák bemértek három feltételezhető támadási helyet, mindet a felvonulási útvonal menti tetőkön. Az aki ilyen távolságra, ilyen erővel volt képes kirepíteni a telérkövet, olyan tudásról és erőről tett tanúbizonyságot, mely talán St.-Mere-Abelle minden mesterén túltesz – s magáéhoz a főapátéhoz mérhető!

Mindez azzal a ténnyel együtt, hogy telérkő is volt az Avelyn Desbris által ellopott kövek kőzött, sokat elárult Markwartnak támadója lehetséges kilétéről. A megbeszélés alatt többször is eszébe villant a „Jill” név.

És még valami eszébe jutott. Az egyik katona, egy Colleen Kilronney nevű vörös hajú nő váltig állította, hogy a támadó kereskedő, vagy kereskedők által felbérelt bérgyilkos volt. Mikor Francisszel együtt alaposabban kifaggatták őt, a nő nem sok gyakorlati érvet tudott felhozni meggyőződése mellett, mégis makacsul ragaszkodott hozzá.

Talán túlságosan is makacsul...

Ez azonban csak egy volt a számos gondolata közül, mikor visszaindult a szobájába. Itt persze nem volt pentagrammája a padlóra rajzolva, de az egyik szobában kialakított egy sarkot, ahol a falak felé fordulva leült és mély meditációval megtisztította elméjét. Az immár ismerős hang követte az ürességbe.

A főapát próbált rendet tenni a számtalan eltérő vélemény között, amit hallott. Összevetette a behreni összeesküvés lehetőségét egy elbitangolt kereskedő haragjáéval, aki talán el tudott rejteni egy telérkövet De'Unnero emberei elől. Az a lehetőség azonban, hogy a támadó egy kereskedő vagy általa felbérelt orgyilkos volt, nem állta meg helyét a főapát azon gyanújával szemben, hogy a támadó valójában Jill volt, vagy Avelyn Desbris egy másik tanítványa.

Eközben a hang egyre a vörös hajú nőről susogott. Markwart ellenkezett, mert azt hitte, hogy a hang a nő elméletének helyességéről próbálja meggyőzni, de aztán rájött, hogy valami egészen másról van szó: a forrásról, és nem az értesülésről.

– Figyelemelterelés – suttogta a főapát, és amint végiggondolta, hogy mi oka lehet a katonanőnek arra, hogy ilyen elmélettel álljon elő, már tudta is, merre kell kutakodnia.

Kirontott a szobájából, s megparancsolta Francisnak, hogy azonnal hozza elé Colleen Kilronneyt.

Aztán várt, mint pók a hálója közepén.

Colleen bizonytalanul lépett be a szobába, és Markwart látta, hogy nagyon éber – újabb jele annak, hogy a hang helyesen vezette.

– Azt állítod, hogy a támadó egy kereskedő volt, vagy az ő bérence – vágott a főapát azonnal a dolgok közepébe, s intett Colleennak, hogy üljön le az íróasztala előtt, majd intett Francisnak, hogy hagyja őket magukra.

– Ez látszik kézenfekvőnek – felelte a nő.

– Valóban? – A kérdés egyszerűsége arra késztette Colleent, hogy oldalra hajtott fejjel szemügyre vegye az öreget. A mozdulat nem kerülte el Markwart figyelmét.

– A püspököd sok ellenséget szerzett közöttük – magyarázta Colleen. – Főleg Aloysius Crump barátai között. Elvégre meggyilkolta Crumpot, méghozzá szörnyi módon és nyilvánosan.

Markwart felemelte a kezét. Cseppet sem vágyott arra, hogy ezzel a jelentéktelen nőcskével a palmarisi politikát vagy De'Unnero hiányosságait vitassa meg.

– Nem lehetett Avelyn Desbris egyik barátja? – kérdezte ártatlanul.

– Nem ismerem a nevet – vágta rá Colleen, de a testbeszéde másról árulkodott.

– Ó – bólintott Markwart. – Ez megmagyarázza, miért ragaszkodsz annyira a kereskedős teóriához. – Elhallgatott, egyik ujját az ajkához emelte, a másik kezével pedig elbocsátólag intett a nő felé. Mikor Colleen kinyitotta az ajtót, utána kiáltott, hogy küldje be Francis testvért, mire a megzavarodott teremtés csak morgott valamit és bólintott.

– Keresd meg azokat, akik tudják, merre jár – mondta nemsokára Markwart Francisnak, mert tudta – s hang tökéletesen egyetértett vele –, hogy Colleen Kilronney nem csak hogy felismerte Avelyn Desbris nevét, de kapcsolatban is áll az eretnek tanítványaival.

A nap végére Markwart főapát megtalálta másik célpontját is: a Cimboraság Útját. Lelke az éj beálltával útra kelt St. Preciousből.

Az esőben, szélben, villámlásban kevés katona járta az utcákat azon az éjszakán, így Palmaris társaságkedvelő népe ki mert merészkedni. A Cimboraság Útjában nyüzsögtek a vendégek, és mindenki izgatottan beszélt, próbálta behozni az utolsó találkozás óta a nagy horderejű események miatt keletkezett lemaradást. Egyesek látták a királyt, mások remélték, hogy Danube majd rendbe teszi a várost és csökkenti az Egyház befolyását.

Ezzel sok vendég nem értett egyet, mondván, hogy a Markwart elleni brutális merénylet megpecsételte a főapát pozícióját a városban, s a király a támadás után egyhamar nem léphet fel a főapát ellen.

Pony persze fájó szívvel hallgatta az ilyesféle beszédet, miközben asztaltól asztalig járt. Még mindig nem tudta elhinni, hogy az öreg életben maradt, s most, hogy ez a tény nyilvánvalóvá vált, teljesen ostobának érezte magát. Még mindig szerette volna megölni, de azzal, hogy nem sikerült elpusztítania a vén roncsot, csak megerősítette Markwart pozícióját!

Sokat sóhajtozott tehetetlen csalódottságában aznap éjszaka.

Míg Palmaris merészebb lakói sietve igyekeztek céljukhoz, menedéket keresve, a Touel'alfar cseppet sem törődött az esővel. A természettel együtt létező elfek elfogadták annak minden megnyilvánulását. Hóviharok idején szívesen üldögéltek a meleg kandalló mellett, de amint a veszedelmes fergeteg és havazás alábbhagyott, siettek ki a szabadba, csúszkáltak a domboldalon, hógolyóztak vagy alagutakat ástak a hóba. Így a késő téli szélvihar sem okozott nekik gondot, sőt, még meg is könnyítette a dolgukat Palmaris utcáin.

Dasslerond úrnő és Belli'mar Juraviel a Cimboraság Útjának tetején üldögélt egy párkány alatt. Halkan beszélgettek a közelmúlt eseményeiről és a remélt fejleményekről. Más elfek a Crump-ház körül settenkedtek, hogy megtalálják a módját – egy fontosabb nemesen vagy katonán, esetleg egy titkos bejáraton keresztül –, hogy úrnőjük számára kihallgatást eszközöljenek ki Medvehonc királyánál.

– Örülni fogok, ha végzünk itt és visszatérhetünk Andur'Blough Inninness csendes völgyébe – mondta Dasslerond.

Juraviel nem ellenkezett. – Azzal hagytam ott Éjmadárt, hogy újra azokon a mezőkön szeretnék sétálni – felelte. – Azt reméltem, hogy az egész tavaszt a völgyben tölthetem.

– Csak a tavaszt?

– És utána az összes többi évszakot is – magyarázta Juraviel. – Eleget láttam már a emberek problémaiból. Attól tartok, még sokat is.

Dasslerond fülének Juraviel szavai rég várt beismerésként csengtek. Aggódott az elfért, és amiatt a mélységes szeretet miatt, mely Juravielt Éjmadárékhoz fűzte. Az úrnő Éjmadárt, akárcsak az összes kószát, szinte saját gyermekeként tartotta számon, és abból, amit hallott, úgy gondolta, hogy Ponyt is megkedvelheti. De ő Touel'alfar volt, Éjmadárék pedig nem – ami sokat számított a klánszellemű elfeknél. Ezenfelül Dasslerond Andur'Blough Inninness vezére volt, s felelőssége csak az elfekre korlátozódott, az emberekre nem terjedt ki.

– Várom már, hogy majd találkozhassak Éjmadárral és Ponyval – vallotta be Juraviel. – És a gyermekükkel, aki páratlan nagyság örököse lehet, s akire nagy szükség van az emberek között.

– Talán egyszer majd én is elkísérlek – felelte Dasslerond, s Juraviel figyelmét nem kerülte el az a megtiszteltetés, amit ezek a kedves szavak jelentettek. Ahogy telnek az évek és az emberek világa lecsillapodik, talán egyszer újra kimerészkedhetünk, ha másért nem, akkor saját örömünkre. Talán még fel is emelhetnénk a védőfüggönyt Andur'Blough Inninness elől, és meghívhatnánk Éjmadárt, a feleségét és a gyermekét látogatóba.

Juraviel hosszan meredt az úrnőre, lenyűgözve a lágy hangtól és szavaktól. Tudta, hogy Dasslerond továbbra is csalódott, amiért Éjmadár megmutatta Ponynak a bi'nelle dasadát, s haragszik Ponyra, amiért ilyen meggondolatlanul lépett fel a főapát ellen, de az úrnő mégis próbál mindettől eltekinteni, és egy jobb jövőbeli kapcsolatban reménykedik a kószával és szeretett feleségével. Így bár az éjszaka sötét és viharos volt, Belli'mar Juraviel okkal remélhette, hogy egyszer eljön a szép virradat.

Ekkor azonban megérzett valami jelenlétet, valami abszolút sötétséget és hideget, ahogy valamikor régen ott az erdőben, a menekülő emberek mellett.

Dasslerond is megérezte, s máris talpra ugrott, egyik kezével a kardja markolatán, s másikkal a derekán függő iszákon, melyben egyetlen ékköve lapult – egy nagy erejű smaragd, melyet Terranen Dinoniel ajándékozott az elfeknek évszázadokkal korábban, a démon-daktilusz Bestesbulzibar elleni előző háborúban. Ez volt a legerősebb kő a Touel'alfar birtokában.

– Jilseponie – lehelte Dasslerond úrnő, és Juraviellel együtt az épület széléhez sietett, hogy jelezzen a legközelebbi elfnek az erők összevonására.

Pony visszament a pulthoz, hogy felvegyen egy újabb tele tálcát Belstertől. Hirtelen azonban megtorpant. Különös érzés vett rajta erőt. Körülnézett, hogy ki szólítja.

– Jobban kell igyekezned, ha azt akarod, hogy elégedettek legyenek – nevetett Belster.

Pony tett még egy lépést, s újra idegesen körülpillantott. A tarkóján meredezni kezdtek a szőrszálak, s harcos ösztöne éberséget parancsolt.

– Caralee! – szólongatta Belster a begyakorolt álnéven.

Pony odafordult, és zavartan vállat vont. Hirtelen levette s a pultra tette kötényét. – Mindjárt jövök – mondta, s elsietett Belster mellett a személyzeti szobák felé.

Mielőtt a szobájához ért volna, újra megtorpant. Nem volt egyedül – ezt minden kétséget kizáróan tudta. Aztán hirtelen mellbe vágta az igazság, vagy legalábbis annak egy része: egy szellemjáró szerzetes figyeli!

Pony a szobájába sietett, és fogalma sem volt, mit tegyen. Keressen egy követ, amivel útját tudja állni a szellemi betolakodásnak? Folytassa nyugodtan a munkáját Belsternéként, mintha minden a legnagyobb rendben lenne?

Jill, hallatszott egy hang a fejében. A lány megállt és koncentrálni kezdett, hogy azonosítsa a forrást.

Szóval te vagy Jill, állapította meg a hang, és Pony ebből tudta, hogy nem jó baráttal áll szemben. Megpördült, hogy visszamenjen az ivóba és elvegyüljön a tömegben, de aztán megdermedt.

Markvart főapát jelenése meredt rá, jól látható alakban lebegve az ajtóban.

– Jill, Éjmadár barátja, Avelyn Desbris barátja – hallatszott a főapát hangja... füllel hallhatóan!

Pony nem tudta, mit tegyen. Még sosem találkozott a mágikus megjelenés ilyen formájával, s fogalma sem volt róla, hogy a szellemjárás ilyen szintre is emelhető.

– Jill, az orgyilkos – folytatta a főapát. – Jól eltaláltál, kedvesem – nevetett, s a gonosz kacajba Pony beleborzongott.

– Azt hiszem, van nálad valami, ami az enyém, Jill, Avelyn barátja – szólt a szellem. – Valami, amit Avelyn vitt el tőlem.

– Tűnj el innen – mondta a lány olyan erőteljesen, ahogy csak tudta. – Nem vagy szívesen látott vendég.

A szellem csak még hangosabb kacajra fakadt. – Vissza akarom kapni a köveimet – jelentette ki Markwart. – Még ma éjjel. Ismerlek, Jilseponie Chilichunk.

Ez a név fájdalmasan hasított bele Ponyba – és a düh falát emelte a lány nagyon is valós félelmei elé. Ez az az ember, aki megölte a szüleit, akit el akar pusztítatni, de nem hagyhatja figyelmen kívül a jelenléte erejét, ezt a sosem tapasztalt hatalmas erőt...

Mert legnagyobb rémületére rádöbbent, hogy sosem látott még ehhez foghatót.

– Látod, mit tettél velem? – kérdezte a szellem, s hirtelen alakot változtatott. Az alsó álla szinte teljesen eltűnt, s szétszakadt szájából ernyedten lógott cafatos nyelve. – Bizony, te tetted! És csak a drágakövek erejével vagyok képes olyanná festeni az arcomat, amilyen azelőtt volt, s csak a lélekkő telepatikus erejével tudok úgy társalogni, hogy a körülöttem lévők azt higgyék, csakugyan a szájammal beszélek.

Ponynak leesett az álla, amikor belegondolt a főapát szavaiba – mert kételkedni egy pillanatig sem kételkedett bennük. Az öreg arca szétroncsolódott, s mégis, a drágakövek segítségével olyan illúziót hozott létre, mintha füllel hallhatóan beszélne! Pony alig tudta felfogni azt az erőt, amit egy ilyen illúzió jelent, és méghozzá ilyen hosszú ideig fenntartva!

– Ismerlek, és eljöttem érted – szólt a szellem.

A lány hirtelen nekilódult, lerántotta magáról az álruhát, és Védelmező meg a kövek után kapott. – Megtagadlak téged! – sziszegte a lebegő jelenésnek, s átfutott rajta, ami fölöttébb nyugtalanító élmény volt. Arra gondolt, hogy Belsterhez megy, de rájött, hogy azzal teszi a legjobbat barátainak, ha elmegy tőlük.

Dainsey Aucombbal futott össze, mielőtt elérhette volna a hátsó ajtót.

– Ó Pony, jól vagy? – kérdezte a lány. – Belster azt mondta, hogy úgy rohantál el...

– Idehallgass, Dainsey! – mondta neki Pony, miután egy ideges pillantással meggyőződött róla, hogy a szellem nem követi. – Én most elmegyek, valószínűleg örökre.

– De a gyerek...

Pony gyorsan beléfojtotta a szót, nehogy Markwart meghallja. – Nem tudjátok rólam az igazat – mondta Pony hangosan, hogy próbálja menteni barátait. – Fogd Belstert, fussatok és rejtőzzetek el. Jobb, ha nem keveredtek bele.

– De Pony... – hebegte Dainsey.

– Ennél többet most nem mondhatok – erősködött Pony. és megrázta Dainsey vállát. – Ég áldjon, Dainsey. Mindig jó barát voltál – csókolta meg Pony a lányt. – Csókold meg Belstert helyettem, és siessetek menedékbe.

Dainsey villámsújtottan állt.

– Ígérd meg! – sürgette Pony. – Menjetek el. Azonnal. Ígérd meg!

A döbbent leány bólintott, s Pony zúgó fejjel kirohant a viharos éjszakába. Rátaláltak, s szerettei drágán megfizethetnek hibáiért, de tudta, hogy az a legjobb, ha minél messzebbre megy tőlük. Megértette, hogy nagyon messzire kell szaladnia, és tudta, hogy csak egy út áll előtte. Nem a sikátorok felé indult, hanem az északi kapu és az istálló felé, ahol Kősziklát hagyta.

Belli'mar Juraviel és Dasslerond úrnő nézték, ahogy Pony kirohan a fergetegbe.

– Ő volt az – lehelte Juraviel. – És Pony is tudja.

Egy másik elf sietett oda hozzájuk. – Szedj össze mindenkit – utasította őt Dasslerond gyorsan. – Az északi kapuhoz...

– Segítenünk kell neki – jelentette, ki Juraviel, és felpillantott úrnőjére – az elf királynőre, aki nemrég még Éjmadárék látogatásáról beszélt –, s látta arcán a bizonytalanságot.

Legalább jó irányba haladnak, kísérik Ponyt észak felé.

Pony megkönnyebbülten, látta, hogy az istálló csendes, nincsenek katonák a környéken. Pony egész úton attól tartott, hogy Markwart minden titkára rájött, és elvágta minden menekülési útvonalát. Az istállófiú azonban készségesen segített a lóval, de még egy pár régi nyeregtáskát is felajánlott, némi belevalóval.

Aztán Pony kirúgtatott az utcára, s összerezzent a friss patkók minden egyes koppanására. Próbált kitalálni valamit, hogy átjusson az északi kapun – talán parasztasszonynak álcázva –, de aztán elvetette a gondolatot. Felismerhetik az éberségre parancsolt katonák, s ilyenkor nem igen jár senki, ha nem muszáj.

Inkább más utat választott, messze elkerülte az őrzött kaput s keresett egy elhagyatott helyet a városfalnál. Rövid vágtára fogta Kősziklát, aztán még jóval a fal előtt belemélyedt a malachitba, s mágiáját kiterjesztette nem csak önmagára, de a lóra is. Mindketten súlytalan emelkedtek el a földtől, s lendületük a fal felé repítette őket.

Kőszikla rémülten nyihogni és rúgkapálni kezdett, de Pony erősen fogta és még több energiát irányított a kőbe, hogy magasabbra emelkedjenek, át a fal fölött, hogy a túlsó oldalon leereszkedjenek a fűre. Hallotta a kavarodást a túloldalról. Katonák futottak össze, s próbáltak rájönni, hogy mi történt. Pony azonban mit sem törődött ezzel: gyors vágtára sarkallta Kősziklát a sötét mezőkán át.

Remélte, hogy mire Markwart saját testi valójában, kíséretével együtt megérkezik a Cimboraság Útjába, ő már mesze fog járni. Csak remélhette, hogy Dainsey állja a szavát, s Belsterrel együtt eltűnik talán Al'u'met kapitány segítségével, a behreniek titkos barlangjaiba.

Nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy újabb szeretett ismerőse haljon meg az ő bűneiért, s egy pillanatig arra is gondolt, hogy visszamegy és föladja magát Markwartnak, hogy a barátait ne fogják el és ne kínozzák meg miatta.

De aztán eszébe jutott a gyermek, Elbryan gyermeke, és tudta, hogy meg kell bíznia Belsterékben és a többiekben. Micsoda ostobaság volt megtámadni Markwartot! Mindannyiukat veszélybe sodorta.

Az arcán könnyek keveredtek a hideg esőcseppekkel.

De el volt szánva, hogy fut tovább, egészen Caer Tinelláig, egészen Dundalisig, Elbryan szerető karjaiba. Együtt fognak szembenézni az apáttal.

Együtt.

Kőszikla hirtelen megrándult, vadul felnyihogott és felágaskodott. Pony a sárba zuhant.

A lány felnyögött, átfordult és ösztönösen a hasához kapott: a gyermeket féltette. A vállába nyilalló fájdalom azonban megállította. Ponyn ekkor elképzelhetetlen rettegés lett úrrá. A fájdalomtól nyögve visszafordult és keresni kezdte a lovat. Kőszikla mozdulatlanul hevert.

Pony nagy nehezen feltápászkodott és ép kezével az ékköves erszény felé nyúlt.

És akkor ott termett a félelmes alak – nem testi valójában, hanem szellemként –, de olyan tisztán, hogy Pony minden egyes vonását ki tudta venni. – Menekülsz? – kérdezte Markwart. – Gyáva vagy. Abból, amit a nagy Jilseponie-ról hallottam, azt hittem, hogy örömmel méred össze az erődet velem.

– Nem vagyok gyáva, te gyilkos – felelte Pony, minden maradék bátorságát összeszedve. És csakugyan, más időben és más helyen szívesen belement volna ebbe a harcba. Most azonban nem tudta feledni az ígéretet, amit Juravielnek pontosabban a még meg nem született gyermeknek – tett indulása előtt.

– Fáj, hogy így nevezel – ingerkedett Markwart.

Pony meghökkenésére a képmás ekkor erősödni kezdett, szinte anyagiasulni, mintha Markwart éppen átlépte volna a testet és szellemet elválasztó távolságot.

– Ha megadod magad, ígérem, gyors halálod lesz – ígérte a főapát. – Kegyes halálod, ha nyilvánosan megtagadod az eretnek Avelynt.

Pony nevetett.

– Különben addig kínozlak, amíg meg nem tagadod – tette hozzá a főapát – és aztán lassan öllek meg, kiélvezve minden pillanatot. De semmi kétség, hogy ezt is el fogod fogadni, mert a halálhoz vezető bármelyik út jobbnak tűnik, mint az az élet, amit kínálhatok neked.

– Az az élet, amit minden alattvalódnak kínálsz – vágott vissza Pony. – Milyen messzire kerültél istentől! Soha nem fogod megérteni Avelyn fénylő igazságát. Soha...

A szavak a torkán akadtak, amikor Markwart megragadta nem a kezével, hanem valami mentális szorítással, ami épp úgy fojtogatta, mint az eleven ujjak. Pony megmarkolta hematitját, de nem hagyta el a testét, hanem gondolatait a szellemvilágra irányította. Meg is pillantotta Markwart szellemének árnyát, egy kézzelfogható alakot, mely előtte állt, s kezével az ő nyakát szorította. Most Pony oldaláról is fekete árnykezek emelkedtek fel, s Markwart szellemalakja felé nyúltak. Pony minden erejével tolni kezdte, s meghátrálásra is késztette a főapátot, amíg küzdő szellemeik félútra nem kerültek a testeik között.

– Erős vagy! – hallotta Pony Markwart hangját, melyben meglepő módon mintha derű bujkált volna. – Túl sokáig vártam ezzel a kihívással!

Pony felmordult és nekiveselkedett. Egy kicsit még hátrébb nyomta a főapát árnyát, föléje emelkedett és lenyomta. Saját szelleme mintha megvastagodott volna, sötétebb és erősebb lett, míg ellenfeléé zsugorodott és szürkére halványult.

Aztán Markwart visszatért, tízszeres erővel, és nyomni kezdte vissza Pony szellemét, vissza várakózó teste felé. És Pony valamiképp tudta, hogy ha lelke visszakerül a testébe, miközben küzd, menthetetlenül elpusztul.

Teljes erejével a főapát ellen feszült, s szelleme helyben tudott maradni. De előrenyomulni már nem volt képes, egy lépéssel sem tudta hátrább tolni Markwartot.

És a főapát csak nevetett.

Mikor az elfek megérkeztek a falnak ahhoz a részéhez, ahol Pony átugratott, már számtalan városi őrt láttak arrafelé cirkálni.

Dasslerond azonban nem állt meg. Intett elfjeinek, akik verdeső szárnyakkal köréje gyűltek. Katonák kiáltoztak és botladoztak. Próbálták elkapni a repdeső kis alakokat, de az elfek már rég kint voltak a nyílt mezőn, maguk mögött hagyva a zavart, sutyorgó harcosokat.

Dasslerondék odakint rendezték soraikat, s azonnal elindultak észak felé, de az úrnő egyszer csak megtorpant, s társaihoz fordult.

– Mi az? – kérdezte Belli'mar Juraviel.

A völgy úrnője nem volt biztos a dolgában. Valami mágikus dolog haladt el mellettük, valami zavar a tér szövetében. Az elfek a mágia három különböző formájával bírtak. Az első a daluk volt, mellyel álomba tudták zsongítani az embereket és éjjelente szét tudták választani az Andur'Blough Inninnesst takaró örök ködöt, majd napkeltekor visszavarázsolták. A második – a legfontosabb a Touel'alfar számára a növénymágia volt. Az elfek ismerték minden egyes növény összes orvosi, táplálkozási és egyéb felhasználását. Tudtak gyógyító balzsamokat, főzeteket készíteni, melyekkel lélegzetvétel nélkül lehetett létezni. Beszélni tudtak a növényekkel, hogy tudomást szerezzenek egy-egy barát vagy ellenség elhaladásáról vagy egy-egy hely közelmúltbeli történetéről.

A harmadik mágiát egy embertől kapták, egy hatalmas hőstől, akinek ereiben elf és ember vér egyaránt csörgedezett – ritka keverék! Ennek a hősnek Terranen Dinoniel volt a neve, és az első nagy harcban, melyet az emberek és elfek vívtak Bestesbulzibar csatlósaival, Dinoniel odaadta a csodás smaragdot, az egész világ egyik legerősebb drágakövét az elfeknek. Ez a föld köve volt, mely kiélesítette Dasslerond érzekeit az őt körülvevő élőlényekre és a velük való kapcsolatára. Ez a kő segített megtartani Andur'Blough Inninnesst zavartalan természetességében, s ez adott biztonságot az elfek völgyének, mert segítségével, az úrnő meg tudta változtatni a völgyet körülvevő ösvényeket, megváltoztathatta a csapások irányát, hogy az esetleges betolakodók körbe-körbe bolyongjanak.

Most ugyanez a kő árulta el neki, hogy egy élőlény mágikus módon haladt el a csapata mellett.

Tudta, ki volt az, s mikor véget ért meditációja, még gyorsabb iramra sürgette társait.

Egyensúlyi állapotba kerültek, de mindketten keményen küzdöttek. Pony próbálta felidézni minden dühét, az elpusztított Dundalis emlékeit, s mégis inkább meggyilkolt szüleiét, a démon-megszállta hullákat, melyek ellene támadtak ennek a gonosz papnak a várában. Ez a harag időlegesen be is vált, s Pony árnya sötétebb, erősebb lett, visszaszorítva Markwartot egy lépéssel.

De aztán jött a kétségbeesés hulláma, a méhében hordott gyermek iránti aggodalom, s a kétségbeesés, hogy megfosztotta Elbryant a legértékesebb dologtól: a fiától.

Pony próbált koncentrálni, s minden akaratával igyekezett falat húzni maga köré a haragjából, de már késő volt. Markwart szelleme nekilendült – s Pony úgy látta, mintha a sötét árny hatalmas denevérszárnyakat növesztett volna!

Visszazökkent a testébe, és megint érezte a nyakán azokat az ujjakat, melyek jéghidegen próbálták kiszorítani belőle az életet.

A látómezeje széle kezdett elsötétülni.

Markwart tudta, hogy most elkapta! Úgy döntött, hogy legyőzi, de nem pusztítja el. Most még nem. Milyen édes is lesz!

A szellem térdre kényszerítette Ponyt, s Markwart jóleső érzéssel figyelte, ahogy a lány testkezei a saját nyakához kapnak és cibálni kezdik – természetesen minden hatás nélkül – Markwart szellemkezeit. Nem, nem tarthatom, vissza, gondola a főapát. Túlságosan erőteljes és elragadtatott ez a pillanat, amikor elpusztítja élete legnagyobb ellenségét!

Látta a Pony nyakából kibuggyanó vért, haldokló vergődését.

De aztán megérzett valami mást is, egy másik jelenlétet. Körülnézett, mert arra gondolt, hogy egy harmadik személy is belépett a harcba ellene.

Először zavar, majd öröm lett úrrá rajta, amikor azonosította a kicsiny szellemet: egy magzat szellemét, mikor figyelmesebben megnézte a nő domborodó hasát.

A sötétség összezárult Pony körül, s a világot már csak mintha egy hosszú, sötét alagúton keresztül látta volna. Nem tudott levegőt venni, nem tudta megfogni a torkát szorongató ujjakat, pedig valahol mélyen tudta, hogy ott markolászik. De hiába tudta, hogy testi kezével nem tud hatni a szellemujjakra, egyszerűen nem tudta abbahagyni, nem tudott úrrá lenni túlélő ösztönein.

Az árny szorítása hirtelen alábbhagyott, s Pony szúrást érzett a hasában.

Mikor rádöbbent, hogy gyermekét veszély fenyegeti, rémületében minden mágikus energiáját kilőtte egyetlen hirtelen nyalábban, egy szellemsikolyban, mely ellökte tőle a főapátot.

Aztán a föld feléje lódult, mintha el akarná nyelni, s a hátán feküdt, teljesen kimerülten, zihálva, a halál küszöbén. És az a másik ott állt fölötte és lenézett rá. A győztes.

Lenyúlt, mintha fel akarná nyalábolni az ő összetört testét.

És ő nem tudott ellenállni.

De ekkor vadul megremegett a föld, s Markwart szelleme meglepetten nézett körül. – Nyomorult elf! – hallotta a kiáltását Pony, s a szellemalak hangja, alakja, egyszeriben elenyészett.

De Pony már zuhant a sötétségbe, melyhez hasonlót még sosem érzett életében.

Dasslerond úrnőnek nem sok energiája maradt, amit átadhatott volna a halálosan sebesült lánynak, hisz szinte minden erejére szüksége volt, hogy visszakényszerítse Markwart lelkét a testébe. A saját jókora ereje és a hatalmas smaragd potenciálja is alig volt elegendő ehhez, pedig meg is lepte a főapátot! Markwart megdöbbentő ereje megrémítette.

Az elfek ott nyüzsögtek Pony körül. Juraviel járt az élen a gyógyítási próbálkozásokban, melyeket leginkább növényi balzsamokkal kíséreltek meg. Némely sebet, mint például a nyaki karmolásokat könnyen el lehetett látni, de a többi mély volt, lélekig ható. Minden erőfeszítésük ellenére azonban, mikor Juravielnek jelentést kellett tennie az úrnőnek, csak a fejét csóválta.

– Mi van a gyermekkel? – kérdezte Dasslerond.

Juraviel a vállát vonogatta: fogalma sem volt róla. – Lehet, hogy éppen a gyermek öli meg – vélekedett. – Jilseponie-nak talán nem elég az ereje mindkettejük számára.

Újabb elf érkezett sietve a hírrel, hogy Palmaris északi kapui megnyíltak, s katonák, szerzetesek özönlenek kifelé rajta.

Dasslerond úrnő ekkor már tudta, mit kell tenniük.

10. fejezet

A szentség háza

– Bolond vagy, ha visszamégy – mondta Bradwarden Shamusnak valamivel később, miután a csapat visszatért a táborba, és rendben találták Tiel'marawee-t. A kapitány mindenáron vissza akart menni az embereivel Palmarisba, hogy nyíltan lerántsa a leplet De'Unneróról a király színe előtt. Még el sem jutsz a királyig, és máris kivégeztet a főtéren.

– Medvehoncban nem az Egyház uralkodik – jelentette ki minden tőle telhető magabiztossággal Shamus Kilronney, de már ez a szánalmas próbálkozás is mutatta, hogy elvesztette a belső harcot, azt a szilárd alapot, amire egész világa épült.

– Bradwarden jól beszél, tette hozzá Elbryan. – Nem kaphatjuk el De'Unnerót, mielőtt visszaér Palmarisba. Ha pedig odaér, túl nagy erőkkel fogja körülvenni magát. Ott nem szállhatunk szembe vele.

– Akkor hogyan? – kérdezte Shamus. – A királynak tudomást kell szereznie az eseményekről!

– Annak a királynak, aki püspökké tette őt? – kérdezte fanyarul Bradwarden.

– Nem tudhatta, hogy... – Shamus ellenkezni próbált, de aztán megrázta a fejét, és csalódottan felmordult. Szembe kellett néznie a nyilvánvaló tényekkel. Palmaris püspöke akit a király és a főapát nevezett ki – birtokol minden hatalmat Palmarisban és Medvehonc egész északi részén.

– Danube király talán nem tudja, ki is a püspök valójában – próbálta megnyugtatni barátját Elbryan. – És ha megtudja, talán visszatérhetünk Palmarisba és rábízhatjuk magunkat egy pártatlan bíróság ítéletére. De ez a nap még nem érkezett el, közel sem!

– Akkor is szólnunk kell a királynak – vélte Shamus.

– De ehhez először át kell jutnunk De'Unnerón – emlékeztette Bradwarden.

Elbryan máris csóválta a fejét. – Van egy szövetségesünk, akinek éppen ez a szándéka – mondta. – Bár nem vagyok biztos benne, hogy Danube király hallgatni fog rá. Neki egyszerűbb a főapáttal és csatlósával, a püspökkel tartani.

– És akkor? – kérdezte Shamus.

– Akkor örökre száműzöttek leszünk – felelte Elbryan. Egész életünket északon kell leélnünk, Erdővidék sötét rengetegeiben, és esetleg szembeszállni mindazokkal, akik az egyház vagy az állam nevében jönnek ide.

– Nem valami ígéretes pálya – szólt közbe Braumin testvér, de mosolyogva, mert ő szerzetestársaival már korábban eljutott ugyanerre a következtetésre,

– Miféle szövetséges az a valaki? – kérdezte Shamus.

– Pony – felelte a kósza. – Ő Palmarisban van, és titokban összefog azokkal, akik ellene vannak De'Unnerónak. Ne becsüld őt alá! – tetté hozzá, amikor Shamus elfintorodott.

– Akkor bújjunk el és várjunk? – kérdezte az egyik katona.

– Északra megyünk, a Barbakánhoz – mondta Elbryan. Erre sokaknak elállt a lélegzete.

– Az én kívánságom volt – szólt Braumin testvér. – Mert ott, Avelyn testvér sírjánál békességet és célt találunk. Ezt egy látomás mutatta meg nekem, Kilronney kapitány. Ott a helyem, és dicsőség legyen mindazoknak, akik velem tartanak.

A fellengzős kijelentés mosolyt csalt az arcokra, a szerzetesek pedig éljenezni kezdtek, De míg Elbryan, Roger és Bradwarden vigyorgott, nyilvánvaló volt a számukra, hogy a katonák nem valami lelkesek.

Shamus hamarosan intett embereinek, hogy üljenek fel lovaikra. – Elmegyünk, hogy egymás közt megbeszéljük a dolgokat – mondta a többieknek. – Túl nagy horderejű döntés ez ahhoz, hogy ne kérjem az érintettek beleegyezését. Ő is lóra pattant, és katonái élére állt.

– Biztosan vannak, akik azt mondják a kapitánynak, hogy inkább fogjon el minket – vélte Bradwarden a katonák parázs vitáját látva, bár messze voltak, s alig egy-két szót tudtak elcsípni. – Nem mintha tudnák a küldetésük igazi hátterét. De'Unnero ajánlata valószínűleg jobb megoldásnak fog tűnni.

– Én bízom Shamusban – felelte a kósza. – Egyesek dönthetnek úgy, hogy elmennek, de a kapitány nem fordul ellenünk, és ezt a többieknek sem fogja megengedni.

– Én pedig bízom benned – mondta a kentaur. – De tudd meg, barátom, hogy ha a kapitány barátod ellenünk jön, elintézem, mielőtt rohamot vezényelhetne.

Elbryan látta, hogy Bradwarden új nyílvesszőt szedett elő, s a hatalmas lövedék láttán Elbryan nem kételkedett abban, hogy egy lövés bőven elég lesz.

Erre azonban nem került sor, mert Shamus Kilronney néhány perc múlva odarúgtatott hozzájuk, majd a lóról leszállva a kósza elé állt.

– Be kell vallanom, hogy néhányan nem vállalkoznak az útra – kezdte. – De a többiek jönnek. S még a kételkedők is úgy döntöttek, hogy velünk tartanak, hisz nincs sok választásuk.

Elbryan komoran bólintott – Tiel'marawee holnap reggel talán már menetképes lesz –, felelte. – Addig legyünk különösen éberek. Nem tudjuk, hogy De'Unnero nem fordul-e vissza, hogy újra lesújtson ránk.

A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Tiel'marawee másnap már erősebbnek érezte magát, s Braumin testvér úgy ítélte, hogy útnak indulhat, ha a tempó nem túl gyors.

Útra keltek, s remélték, hogy nem keverednek késő téli viharba.

– Mindig is tudtad – mondta higgadtan a dallamos hang, s egy karcsú kis alak bukkant elő.

Danube királynak elállt a lélegzete, s rögtönzött fegyverként egy gyertyatartót a kezébe kapva hátrált egy lépést.

– Nemesi vérből származol – feddte Dasslerond úrnő. Atyád és az ő atyái révén. Gyerekkorodtól ismerned kell a Touel'alfar történetét, hacsak a családod nem lett ostobább, mint hittem.

– Tündérmese – lehelte erőtlenül Danube király.

– És ismered a questel ni'touelt is, amit ti mocsinak neveztek – folytatta nyugodtan Dasslerond. – Mindenről tudsz, Danube király, úgyhogy szedd össze a bátorságod és a méltóságod. Nincs sok időm itt, és sok mindent kell elmondanom.

Danube Medvehonc királya volt, az egész világ leghatalmasabb birodalmáé, uralkodók hosszú sorának leszármazottja. Most mégis megijesztette ez a kis szárnyas jószág, ez az életre kelt tündérmese. De Dasslerond igazat beszélt – csakugyan hallott meséket a Touel'alfarról gyerekkorában –, így a király lassan összeszedte magát.

Az elf úrnő hamarosan távozott a titkos bejáraton keresztül, melyet felderítői alakították ki egy használaton kívüli kéményből.

Danube megismerte az elfek véleményét a Palmarisban lejátszódott nagy horderejű eseményekről, s ez a vélemény nem kedvezett sem Markwart főapátnak, sem az Egyháznak. Danube azonban még most is tisztán látta maga előtt Markwart jelenését, az éjszakai látogatót, s ezen a látomáson képtelen volt túltenni magát.

Dasslerond úrnő intett Juravielnek, aki átadta az ékköves zacskót, benne Pony köveinek teljes állományával, Belster O'Comelynak.

A fogadós remegő kézzel vette át a zsákocskát. – Mi lesz, ha nem épül fel? – kérdezte, és Ponyra pillantott, aki egy kipárnázott priccsen hevert az alagsori fal mellett.

– Azt neked kell eldöntened – felelte Dasslerond. – A te gondjaidra bízzuk Jilseponie-t, és vele együtt az ékkövek felelősségét. Sem ő, sem a kövek nem tartoznak a Touel'alfarra.

Juraviel megrándult e szavak hallatán. Nem tudott napirendre térni Dasslerond kegyetlen döntése felett, de tudta, hogy kénytelen lesz belenyugodni.

– V... vannak barátaink – hebegte Belster. – A behreni tengerészek...

– Nem érdekel – fojtotta belé a szót hidegen Dasslerond. – Ti emberek akartátok ezt a harcot saját magatok közt, úgyhogy vívjátok is meg ti. Még a jóindulatom is több, amit ehhez megérdemeltek. Tégy a lánnyal, amit akarsz. Azzal, hogy belevonta Markwartot ebbe a harcba, ő maga döntött – méghozzá rosszul, bár én semmi rosszat nem kívánok neki.

Belster felelni akart, de Dasslerond elfordult, összeszedte társait, s távozott a Cimboraság Útjának pincéjéből. Belster követte őket fel a lépcsőn. Biccentett a rémült Dainsey-nek, s kezébe nyomta az ékköveket a lépcső tetején. A lány idegesen pillantott a hívatlan szárnyas vendégekre, aztán sietett le Ponyhoz.

– Semmit nem tudok mondani, amitől meggondolnád magad? – próbálkozott még egyszer utoljára Belster, és több elf meg is torpant – de csak az ablakot nyitották ki s végigfürkészték az utcát, hogy nincsenek-e katonák a közelben.

– El kell vinned őt innen – felelte Dasslerond. – A főapát egyszer már megtalálta itt, és újra keresni fogja. Fogd őt és menekülj magad is. Ennyit tanácsolhatok.

Mikor távozott, Belster magára maradt a nyitott ablaknál, félve és bizonytalanul. Máris kiküldte Malloryt és Prim O'Bryent, hogy biztosítsák a menekülési utat. Az egyetlen reménye az lehetett, hogy Al'u'met kapitány és a behreniek befogadják Ponyt – meg őket többieket.

Sokáig állt töprengve az ablaknál.

– Magához tért – csendült mögötte Dainsey hangja. Belster azonnal a lépcső felé indult, de Dainsey megállította.

– Épp csak egy pillanatra – folytatta a lány. – Csak annyi időre, hogy tudja: nincs már meg a gyermeke.

Belster feljajdult. Fájt a szíve Ponyért, aki annyi tragédiát szenvedett már el rövid élete során.

– Azt mondja, hogy Markwart tette – szólt Dainsey. – Mondja, hogy érezte a szúrást ott kint a mezőn, és tudta, hogy ő csapott le. Most megfogadta, hogy megöli azt a szörnyeteget.

Belster a fejét csóválta és felsóhajtott. Egy könnycseppet törölt ki a szeméből. Szegény Pony, mennyi fájdalom és düh abban a megtört testben.

– Aztán sírni és ereszkedni kezdett, de nem bírta a fájdalmat – mondta Dainsey. – Próbálta használni a szürke követ, és belőlem erőt meríteni, de túl nagy lehet a fájdalma, és nem csak a testében.

– Jó, hogy felébredt – próbált derűlátó lenni Belster.

Dainsey a fogadós karjára tette a kezét. – Nem biztos, hogy életben marad – jegyezte meg őszintén. – Súlyosak a sebei. Sose felejtsd el, mennyire súlyosak.

Belster felsóhajtott.

Ekkor érkezett vissza a lesújtott Heathcomb Mallory.

– Túl sokan vannak – mondta Bradwarden látható aggodalommal, s Elbryan most először látta ilyennek. – Azt hittem, hogy a nyavalyások már rég eltakarodtak, miután a robbanás megölt itt mindent.

– Visszamerészkedtek, mert abban reménykedtek, hogy a vezérük talán mégis itt maradt – vélte a kósza.

– Visszamerészkedtek, és itt is maradtak – felelte a kentaur.

Elbryan tekintete önkéntelenül dél felé vándorolt.

– Most már túl messzire eljöttünk ahhoz, hagy megadjuk magunkat – jelentette ki Braumin testvér határozottan, és elindult vissza a Barbakán-medencére néző hegygerinc felé. De'Unnero püspök sem tudott megállítani minket, a katonái csatlakoztak hozzánk!

A kósza is tudta, hogy ez igaz. Az elmúlt napok alatt dacoltak a jeges szelekkel és a hófúvással, hogy átvágjanak a hegyeken, s most a hágó kijáratánál álltak, ugyanott, ahol először jöttek az Aidához. Néhány száz lépésnyire tőlük indult a lejtő a szétrobbant, tálforma völgy felé, ahol valaha a démon daktilusz hatalmas serege gyülekezett. Már szemügyre vették a helyet, s elriasztotta őket sivársága. Még a fehér hó sem tudta eltakarni a vigasztalan szürkeséget és ürességet, nem tudta eltemetni az Aida pusztulásának mindenhol jelenlévő nyomait. Mikor azonban megálltak, hogy megbeszélést tartsanak, Braumin testvér áldásnak nevezte ezt a helyzetet, hisz az az üresség a szörnyetegeket is távol tartja. Csak így teljesülhetett új álma: hogy a helyet Avelyn szentélyévé változtassa, egy új Rend jelképévé.

A hegygerincről azonban távoli tábortüzeket pillantottak meg, s Bradwarden felderítő útja szembesítette őket a szörnyű igazsággal.

A kósza segélykérően nézett a kentaurra. Elbryan legszívesebben sarkon fordult volna, hogy rohanjon Palmarisba mert tartott tőle, hogy De'Unnero máris ott van, és talán tud Ponyról.

Ponyról és a gyermekről.

De meghatározott céllal jött erre a helyre, mely célt az öt elkeseredett szerzetes és az Orákulum mutatott meg neki. Avelyn égre nyújtott kezének képe beleégett a tudatába a Mather bácsival folytatott beszélgetés után, s egyre csak erősödött a későbbi alkalmakkor. Bármennyire is szeretett volna visszamenni Ponyhoz, a sírhelyet is látni akarta, hogy megtudja, mit próbált közölni vele az Orákulum.

– Harc nélkül is odajuthatunk – vélte a kentaur. – A hegynek ezen az oldalán nincs olyan sok a goblinokból.

– Csak goblinok vannak? – kérdezte a kósza.

Bradwarden bólintott. – Amennyire láttam, igen, de belőlük több száz, barlangokban és menedékhelyeken a Barbakán északi és nyugati falánál.

A kósza fürkészni kezdte a hegyeket, tekintete keletről indult, végig az északi gerincen, majd nyugatra érkezett. A lapos tetejű Aidára tekintett, a természetes hegységgyűrű völgyének déli közepén állú magányos hegyre. Ránézésre felismerte azt a nagyjábóli helyet a távoli hegy legmagasabb részén, ahol Avelyn pihent. Úgy érezte, hogy akár a kinyújtott kart is megpillanthatná, még ilyen távolról is, annyira éles volt a fejében élő kép.

– El tudunk jutni oda – helyeselt Braumin testvér ragyogó arccal.

– De mit csinálunk akkor, ha már ott vagyunk? – kérdezte a kósza. – Tüzet kell raknunk, ha az Aida nyitott platóján akarunk éjszakázni, és ezt meg fogják látni kellemetlen szomszédaink, bárhogy próbáljuk is elrejteni.

– Vannak ott barlangok – vélte bizonytalanul Braumin, nyilvánvalóan attól a szándéktól vezérelve, hogy ne adják fel ilyen közel a célhoz.

– Köszönöm, hogy emlékeztetsz – felelte fanyarul Bradwarden.

– De mégis... – erősködött Braumin.

– Ha vannak barlangok, akkor elképzelhető, hogy azok is tele vannak goblinokkal – szólt közbe Elbryan. – Vagy még rosszabb dolgokkal.

Braumin nagyot sóhajtott és elfordult. – Túl messzire jöttünk el ahhoz, hogy visszaforduljunk – szólt közbe Castinagis testvér.

– Én elmegyek az Aidára és megnézem Avelyn testvér sírját, még akkor is, ha egyedül kell mennem – szólt az általában szelíd Mullahy testvér – Egész életemet Jojonah mester és Avelyn Desbris tanításaira tettem fel, és most látnom kell azt a helyet, még ha itt is halok meg.

Ez a nyilatkozat mindnyájukat készületlenül érte, és örömmel töltötte el a többi szerzetest kivéve talán az egy Marlboro Viscentit, aki Bradwarden visszatérte óta egyre csak remegett idegességében.

– Mi is megyünk – szólt Shamus Kilronney. – Vagy legalábbis néhányan közülünk. A többiek itt maradnak a lovakkal.

Elbryan segélykérően Bradwardenre nézett. Tudta, hogy mostani döntése élet és halál kérdése, de a kentaur csak vállat vont ő engedelmeskedik, bármi is legyen a határozat.

– Nem tudom, meddig maradhatunk – vagy maradhatok – itt – kezdte a kósza. – De ha Bradwarden azt mondja, hogy harc nélkül oda tudunk jutni, akkor hajlandó vagyok megpróbálni. Túl messzire jöttünk már el. Akárcsak Castinagis testvér, én is meg szeretném látogatni kedves barátom sírját.

Ebben a pillanatban Zárverő Roger tűnt fel alattuk az ösvényen, visszatérőben felderítőútjáról. – Az alsó lejtőkön nincsenek goblinok – kiáltott fel. – Tiszta az út a völgybe.

Azonnal elindultak: Bradwarden, Elbryan, Roger, az öt szerzetes, Shamus Kilronney és egy tucat katonája – a fele annak a huszonnégy katonának, akik Elbryan csapatával tartottak a De'Unneróval történt sorsdöntő találkozás után. A gyengélkedő Tiel'marawee-t a maradó katonákkal hagyták, Szellődallal és a többi lóval együtt.

A lefelé vezető út könnyű volt, s viszonylag hómentes, csak itt-ott alattomosan jeges. Kora délutánra a völgyben voltak, s ugyanazon hosszú – s a hegyet szétterítő robbanás után még hosszabb dombnyúlványon haladtak, melyen annak idején a démon daktiluszhoz. Idelent sokkal melegebb volt, már-már kellemesen, talán a hűlő kő visszamaradt melegétől, vagy – mint Elbryan aggódva gondolta – attól, hogy a hegyben még mindig maradt izzó láva.

– Táborozzunk a hegy déli oldalán – javasolta Elbryan, amikor a magaslat közelébe értek. – Ott találunk menedéket a széltől és a goblin szemektől is.

Hamarosan találtak is egy megfelelő helyet, s békés éjszakát tölttettek el ott, türelmetlenül várva, mit hoz a következő nap. Alig léptek ki védett menedékükből, s indultak el a töredezett, szilánkos jégfelszínen, mikor reménykedésük rettenetté változott. Goblinok – egy egész hordányian – özönlöttek ordítva ki egy barlangból messze alattuk. A déli fal alja hamarosan hemzsegett az ocsmány alakoktól, elvágva az utat.

– Túl sokan vannak a harchoz – mondta a kósza Kilronney-nak, amikor Shamus elkezdte védelmi pozícióba állítani az embereit. – Menjetek tovább. Majd én Bradwardennel tartom az utat.

– Köszönöm, hogy kijelöltél önkéntesnek – jegyezte meg Bradwarden, miután a többiek eltűntek szem elől, s a goblinok mászni kezdtek féléjük.

– Ha át akarok vágni rajtuk lefelé, szükségem lesz egy hátasra – felelte könnyedén Elbryan. Mikor ide jöttek, tisztában voltak a kockázattal, s most, úgy tűnt, minden elveszik. Elbryan azonban állandóan a katasztrófa peremén élt, amióta eljött Andur'Blough Inninnessből. Ez volt a kósza élete, s ő ezt elfogadta. Sajnálta, hogy sosem látja többé Ponyt, és nem látja a gyermekét sem, de tudatosan igyekezett mindezt kiverni a fejéből. Elbryan – vagyis Éjmadár – eltökélte, hogy ezt a harcot megemlegetik a goblinok!

A legközelebbi goblinok ekkor már alig ötven lépésnyire voltak, s erőteljesen nyomultak előre. Éjmadár felemelte Sólyomszárnyat, s lelőtt egy nyavalyást a hegyoldalról. A többiek meglassúdtak – de csak egy pillanatra. Éjmadár is, Bradwarden is tudta, hogy ezúttal nem győzhetnek, bármilyen hősiesek is.

Újabb nyilak röppentek Éjmadárék íjaiból, s sok goblin elesett. De még több jött előre, s a kószáéknak gyorsan keresniük kellett egy szűk szakaszt az ösvényen, ahol nem tudják oldalba kapni őket, s az íjról át kell váltaniuk kardra és husángra.

A goblinok hullái egyre magasabb halomban emelkedtek előttük.

Egy pillanatig már azt hitték, hogy tartani tudják a hágót és meg tudják menteni a helyzetet, ha megölnek elég goblint, mire a többinek inába száll a bátorsága és feladja. De ekkor egy szikla zuhant le mellettük, alig hibázva el Éjmadár fejét. Néhány goblin talált valami alagutat, melynek vége éppen felettük volt, magasabban a hegyoldalban. A helyzet – és az átjáró – elveszett.

– Futás! – rikkantotta Bradwarden, s vad rohamra indult, mely visszahökkentette a legközelebbi támadókat.

Éjmadár megfordult és felrohant az ösvényen, kövek és sziklakiszögellések felett szökellve, kezében a felajzott Sólyomszárnnyal. Valahányszor megpillantotta maga fölött a köveket lelökő goblinokat, odalőtt egyet. Az egyik goblin lebukfencezett. Egy pillanatra hangos csontroppanással elakadt egy sziklapárkányon, majd gurult tovább.

A kósza befordult az ösvény éles kanyarjában – ahol egy maroknyi goblin már várta.

Ahogy az méltó volt, Braumin Herde pillantotta meg elsőként a sírhelyet, s bár tudta, hogy a szörnyetegek közelednek és talán nem fogja megérni a másnapot, lenyűgözte a kinyújtott kar látványa.

Mind a tizenkilencen, némán gyűltek Össze a mumifikálódott kéz körül, s még Roger vagy a katonák sem méltatlankodtak. Hirtelen minden olyan könnyűnek tűnt, pedig hallották lentről a csatazajt, s tudták, hogy a szörnyek hamarosan rájuk találnak.

Bradwarden látta, hogy hirtelen, brutális rohama jókora veszteséget okozott a goblin csőcselékben – sokan meghaltak, még többen megsebesültek, rengetegen elszaladtak –, de ahogy a pillanatnyi rémület elmúlt, a kis szörnyetegek visszamerészkedtek, és nem tarthatta magát velük szemben.

Kétségbeesetten szökellt és kirúgott hátsó lábaival, de semmit sem talált el, csak kapott egy csúnya kardvágást. Mégis rohant tovább – egy lándzsa megsértette a farát, egy másik pedig felhorzsolta a hátát. Egy kő is eltalálta az arca egyik felét és a vállát. A kentaur egyik, vérrel elfutott szemét lehunyva, háta mögött a sipítozó goblin sereggel rohant, s arra gondolt, milyen iróniája ez a sorsnak, hogy itt, ezen a kietlen helyen pusztul el, ahol már egyszer azt hitte, hogy meghal.

Azt hitték, hogy meglepték, ezért a két legközelebbi goblin vad, megfontolatlan hévvel támadt Éjmadárra.

Éjmadár azonban kósza volt, és a kószákat nem igen lehet meglepni. Egy csuklómozdulattal fogást váltott Sólyomszárnyon, s heggyel előre maga elé tartotta az íjat.

A goblinok két oldalról jöttek. Mindkettő azt hitte, hogy a kósza – ahogy az a legkézenfekvőbbnek tűnt a jobb oldalit fogja majd elsöpörni, amelyik közelebb van a szakadékhoz. A goblin erre számítva lebukott.

Éjmadár azonban nem így tett. Gyorsabban, mint ahogyan a goblinok követni tudták volna, körbecsapott Sólyomszárnnyal, viselve a bal oldali goblintól kapott husángcsapást, cserébe a támadó oldalára mért ütésért. A goblin megragadta, de az óriás erejű kósza felhördült és visszalökte, leszakítva magáról a markolászó kezeket. A goblin nekivágódott lekushadt társának és lerepült a hegyoldalon.

A kósza ekkor megfordította Sólyomszárnyat és hatalmas ütést mért a megmaradt goblinra, aki kábultan a földre bukott.

Éjmadár ellépett mellette, Sólyomszárny helyett Fergeteget vette elő, s lerúgta az eszméletlen goblint a szakadékba.

A négy megmaradt goblin ostoba módon támadásra indult, az első társait jócskán megelőzve.

Fergeteg villant, s csak hárman maradtak.

Közrefogták Éjmadárt, s husánggal, lándzsával, karddal vagdalkoztak minden elképzelhető szögből. Éjmadár azonban már belemerült a bi'nelle dasadába. Kitért az előtte álló goblin lándzsája elől, lebukott a bal oldali támadó kardsuhintása alá, s kapott egy szúrós csapást a husángostól.

Fergeteg lendült, s a lándzsás goblin sikítva rettent hátra. A kósza cselezett: felrántotta a kardját, s úgy mozdult a csuklójával, hogy Fergeteg hegye hirtelen előredöfött, jobb felé, épp mikor a kardos goblin elindult előre, mert azt hitte, védtelen rést talált. Fergeteg a válla alatt hatolt be a mellkasába.

Éjmadár most jobbra szökkent, vállával mellkason taszítva a husángos goblint. A goblin hátrazökkent, megtántorodott a peremen, de végül sikerült visszanyernie értékes egyensúlyát. Mikor sikerült visszanéznie, Éjmadárt pillantotta meg maga előtt. A goblin meglendítette husángját, s kétségbeesetten próbálta kivédeni a kósza gyilkos kardcsapását. Becsületére legyen mondva, hogy sikerülhetett is volna neki, de ehelyett a kósza szabad kezével behúzott egyet az arcába, amitől a goblin messzire repült.

Ekkor Éjmadár, aki háttal állt a megmaradt két goblinnak, ösztönösen oldalra lépett a bal lábával. Jobb térdét behajlítva kihajolt, de bal lába ott maradt az útban.

A megszúrt goblin elbotlott ebben a lábban, s előrebukott.

A kósza megpördült, s Fergeteg felfogta a feléje hajított lándzsát. Az utolsó goblin megfordult és a majdnem sima sziklafalhoz rohant, vadul kutatva kapaszkodó után.

Éjmadár utána sietett, s elkapta a goblin egyik lábát, majd lerántotta a földre. Nem maradt azonban ott sokáig, mert a kósza lehajította a szakadékba.

– Ügyes – gratulált a forduló mögül kibukkanó Bradwarden. Csak rövid pillanatra mosolyodtak el mindketten, hisz a kentaur súlyosan megsebesült, s további goblinok közeledtek.

Az ember és a kentaur rohantak tovább, s elérkeztek az utolsó emelkedőhöz. Itt a tíz lábnyi sziklafal majdnem tükörsima volt, s nem volt elég hely a nekifutáshoz. A kentaur semmilyen módot nem látott a feljutásra. – Én inkább itt maradok – mondta, de a kósza hallani sem akart erről.

– Kapd el a kezeddel a peremet és húzd felfelé magad teljes erőből, én meg majd tollak hátulról – biztatta a barátja.

Bradwarden kétkedve engedelmeskedett. Megtámaszkodott elülső lábaival, aztán kezeivel fogást keresett és húzni kezdte magát.

Mordulást halott, és érezte, hogy Éjmadár nekiveselkedik.

Aztán mind az ötszáz kilójával a levegőbe emelkedett, de még mindig előtte volt a fal, és nem tudott felmászni.

De fölötte hirtelen felbukkant Roger és Shamus, s elkapták a kezét, majd odajöttek a többiek is, és így, együttes erővel valahogy áthúzták a hatalmas lótestet a párkány szélén, a fennsíkra, ahol Avelyn teste pihent.

Mögötte Éjmadár is felbukkant. Szemügyre vette a majdani szentély helyét, s őt is könnyű érzés töltötte el.

Aztán goblin kezek jelentek meg a sziklaperemen, s a harc folytatódott. A huszonegy védő szétszóródott és küzdött az életéért. Sok goblin meghalt, és sokat visszavertek, de a védőknek egyre gyakrabban kellett a felmászni próbálóktól azokra fordítani a figyelmüket, akik más irányból érkeztek s emiatt persze többen tudtak felveszkődni a fennsíkra. Egy katona fájdalmas ordítással esett össze, hasában lándzsával. Hamarosan Dellman testvér is követte egy fejre kapott ütés nyomán.

Sebesültjeiket vonszolva a védők egyre hátrább szorultak, amíg össze nem tömörültek Avelyn Desbris kinyúló karja körül.

A harcban itt szünet állt be, mert a goblinok rendezni kezdték soraikat a medence peremén, s egyre újabbak kezdtek felfelé mászni, hogy csatlakozzanak fajtájukhoz – százan, kétszázan.

Dasslerond úrnő és elfjei még jóval az éj beállta előtt távoztak Palmarisból, s északra, Caer Tinella felé indultak, hogy híreket szerezzenek Éjmadárról, mielőtt nyugatra, hazafelé fordulnának.

Dasslerond megítélése szerint szerepük az emberek harcában véget ért. Az úrnő azonban még egyszer utoljára beszélni szeretett volna Éjmadárral, hogy tájékoztassa Jilseponie állapotáról, s megszidja, amiért megtanította a lánynak a bi'nelle dasadát. A Caer'alfar úrnője nem akart meghátrálni vagy visszafojtani dühét. Éjmadár nem a megfelelő személyt választotta, mert Jilseponie akciója Markwart ellen felettébb meggondolatlan volt, s az, aki ilyen ostobaságra képes, nem méltó arra, hogy megismerje az elfek táncát.

Belli'mar Juraviel a csapat végén kullogott, s vissza-vissza nézett Palmaris felé. – Ég veletek, barátaim – suttogta az esti szélbe.

Pedig sejtette, hogy amazoktól igencsak elpártolt az égi szerencse.

– A testvérem vagy, Éjmadár, nem ítéllek meg – mormogta. – Most már Jilseponie is a húgom, s neki csak egy néma fogadalmat tehetek. Ami téged illet, Éjmadár, csak imádkozhatom, hogy útjaink egyszer újra keresztezzék egymást, s újra szép napokat tölthessünk együtt, barátságban, egy szép domboldalon, Jilseponie-val és Bradwardennel, távol az emberek politikai csatározásaitól.

Mennyire szerette volna Juraviel, ha ez a kívánsága valóra válik! Könnyek gördültek alá az arany szemekből: az elf életében először sírt emberért. A szomorúság teljesen úrrá lett rajta, amikor a szerencsétlen Ponyra gondolt, aki, ha életben is marad, szörnyű veszteséggel kell hogy szembesüljön.

Csak remélhette, hogy egyszer még majd találkozhat a barátaival. De Juraviel, aki a népével együtt oly sokat megtanult az ellenség természetéről, tudta, hogy reményei roppant távoli eshetőséget jelentenek csupán. Tudta, hogy mivel kell szembenéznie Éjmadárnak és Ponynak, s nem hitt abban, hogy győzhetnek, most, hogy Dasslerond úrnő magukra hagyta őket.

Sokáig ment a többiek mögött lemaradva, s kétségbeesetten bámult vissza Palmarisra, mely oly veszélyes hellyé vált Pony számára, és nemsokára az lesz Elbryannak is.

Elöl Dasslerond vezetésével az elfek a tiest-tielt a csillagdalt énekelték, mely a legnagyobb öröm volt minden elf számára.

Belli'mar Juravielnek azonban most nem volt kedve csatlakozni a közös énekléshez: nehéz szívében nem volt helye dalnak.

– Talán úgy a jó, hogy itt haljunk meg – jegyezte meg komoran a kósza.

– De inkább csak száz év múlva – replikázott Bradwarden.

Marlboro Viscenti sírva fakadt. Roger próbálta megnyugtatni, de az ő vállát is rázta a zokogás.

– Avelyn Desbris örökében – kezdte Braumin testvér, kántálva, mint egy misét celebráló pap. – És kudarcot vallottunk, de talán mégsem – folytatta. Mi voltunk az elsők, de talán nem az utolsók, akik a szívünket követve eljöttünk erre a helyre. És meg is találtuk őt, ihletünket, utunkat Istenhez, ezért áldással halunk meg.

Lehajolva folytatta imáját, hogy a sebesült, aki nyilvánvalóan halálán volt, hallja őt és vigaszt találjon. A katona abbahagyta a vergődést és kiáltozást, s Viscenti és Roger is a sírást. Mind figyelmesen hallgatták az imát, az utolsó földi reményt, Braumin Herde testvér szavát.

Néhány perc múlva megszólalt Shamus Kilronney: – Jönnek.

– Imádkozzatok! – kiáltotta Braumin testvér.

– Harcoljatok – helyesbített komoran a kósza, de mikor a térdeplő szerzetesre nézett, megingott eltökéltsége. – Harcoljatok és imádkozzatok – adta be a derekát mosolyogva.

Imádkoztak, énekeltek, a goblinok pedig – több százan lassan közeledtek. Aztán a dal elhalt, mert mindnyájan észrevettek valami mély, zümmögő búgást.

– A legjobb pillanatot választja, hogy újra felrobbanjon jegyezte meg Bradwarden, a talpa alá pillantva.

De aztán kénytelenek voltak csak a goblinokkal foglalkozni, mert azok hirtelen felordítottak és rohamra indultak.

Ekkor valami mély búgás, egy hangos, hömpölygő impulzus tört elő Avelyn kezéből, és mindenki – goblinok, kentaur és emberek egyaránt megmerevedett, mikor bíborszín energiagyűrű hullámzott át a védőkön.

Át a védőkön, bele a goblinokba, átjárva testüket. Újabb impulzus keletkezett, aztán még egy, s valamennyi hullámként ostromolta az immár mozdulatlan goblinok gyűrűjét.

A szörnyetegek sikolyra nyitották szájukat, de a múmiakéz búgása mellett semmilyen hang nem hallatszott. A szörnyetegek menekülni próbáltak, de csak a felsőtestüket tudták elfordítani, mintha lábuk a kőbe gyökerezett volna.

Az emberek és kentaur megborzongtak, amikor meglátták a goblinok csontjait, mintha a szörnyek húsa áttetszővé vált volna.

Aztán csak a csontok maradtak, egy csontvázsereg a goblin horda helyén.

A búgás abbamaradt, a bíbor izzás elenyészett.

Száznyi goblin csontváz roskadt össze zörögve.

Braumin testvér térdre vetette magát a kéz előtt, s zokogva kiáltotta: – Csoda történt!

Sem Elbryan, de még az örök hitetlen Bradwarden sem próbálta őt kiábrándítani: egyáltalán nem jutottak szóhoz abban a pillanatban.

2. RÉSZ

A tükörkép

Még a reményt is meg lehet csalni. Azelőtt sosem gondoltam bele a jó és gonosz közti, látszólag örök harcba, s őszintén szólva meg is riaszt a gondolat. De most már tudom, hogy igaz, és attól tartok, hogy ez jelenti az igazi veszélyt az emberi világra.

A démon daktilusz borzalmas teremtmény volt, szinte felfoghatatlanul rettenetes. Mikor szembekerültem vele az Aida hegy gyomrában, minden akaraterőmre szükség volt, hogy mindig egy lépéssel közelebb menjek Bestesbulzibarhoz. Túláradóan gonosz ő, Mather bácsi, maga a megtestesült gonosz.

De már mondtam, és most már tudom, miután szemben álltam az ördöggel, hogy a démon daktilusz végül sosem győzhet. Az ilyen igazi, felismerhető gonosz mindig ellenfélre fog találni Korona népében, valaki mindig kardot emel majd és harcba száll Csak minden ember elpusztítása hozhat Bestesbulzibarnak vitathatatlan diadalt, de micsoda silány győzelem ez az uralma alá hajtott lényekhez képest. Csatlósai, a goblinok, óriások és powrik kiirthatják az emberi fajt, de sem ők, sem Bestesbulzibar nem szerezheti meg az igazi trófeát: az emberi lelket.

Talán az alattomosság győzedelmeskedhet ott, ahol az erő csődöt mond?

Ettől félek, s a démonoknál, szörnyszolgáiknál sokkalta veszélyesebbek a színlelők. Hitem szerint Markwart főapát is közéjük tartozik, talán a leginkább. Ő és egyháza tökélyre fejlesztette a kényszerítés művészetét, s megrémít, elszomorít, ha arra gondolok, hogy ők elérhetik azt, ami Bestesbulzibarnak nem sikerült. Milyen ravaszak és alattomosak! Nyilvánosan mindig elég szép dolgokat mondanak és elég logikus következtetéseket vonnak le ahhoz, hogy hitelessé tegyék eltérő filozófiáikat, melyek önmagukban nem állnának meg. Az igaztalanságot az igazság hálójával álcázzák, s a halhatatlanságot hozzák fel, vagy az ősi tradíciók mögé bújnak, ha az itteni világban nem tudnak logikus okot felmutatni.

Miért nem lehet kiképezni egy egész hajószemélyzetet szerzetesekből, hogy elmenjenek a szent ékkövekért? Miért nem használják ezeket a köveket a nép életének jobbá tételére?

Megvannak a válaszaik, Mather bácsi. Mindig vannak válaszok.

De amikor egy beteg anya könyörög St.-Mere-Abelle kapuinál aki gyógyításért esedezik, hogy gyermekei ne maradjanak árván...

Akkor nincs kifogás. Akkor minden önigazolás, s a „magasabb jóra” való minden hivatkozás elpárolog, s megmarad a valóság: a hazugság.

De ők mesterei a félrevezetésnek, s megrémítenek. Elég igazságot mondanak ahhoz, hogy megnyugtassák a népet, s elég alamizsnát hullatnak, hogy kordában tartsák a tömeget, s a napról napra tengődő emberekkel elhitetik, hogy a világ egyre javul, és legalábbis az unokáiknak jobb életűk lesz. Mert végső soron ez az emberiség legalapvetőbb vágya, Mather bácsi.

És Markmart főapát tudja ezt.

Félig tréfásan azt mondtam egyszer, hogy Bestesbulzibar lelke talán itt maradt, s még veszedelmesebb befogadóra talált. Én persze jelképesen beszéltem, legalábbis azt hittem. Mert most, mikor a harcunk Ponyval és Avelyn többi követőivel felerősödött az Abellita Egyház ellen – Markwart főapát ellen –, el kellett tűnődnöm azon, hogy Bestesbulzibar vajon nem vert-e gyökeret egyes emberek szívében. Talán akadnak köztünk, akiket megrontott az ördögi démon? És ha ez a helyzet, vajon a jó, az istenfélő emberek győznek végül, vagy az emberiség főárama követi a csillapító szavakat, melyeket igazsággal sütöttek, de hazugsággal gyúrtak?

Talán még a reményt is meg lehet csalni.

Elbryan Wyndon

11. fejezet

Az áldott kéz

Miközben Palmaris északi kapuja felé tartott, Marcalo De'Unnerót csak a főapát haragjától való félelme tartotta vissza, ha Markwart megtudja, hogy nem sikerült elfognia Éjmadárt. A kapunál megállítottak az őrök, akik nem ismerték fel, de ő rájuk meredt, s azok elbizonytalanodtak. Végül, jött egy katona, aki személyesen ismerte a püspököt, rémülten bevezette a dühös De'Unnerót. Miközben a Chasewind udvarházba siettek, De'Unnero értesült minden hírről: a Markwart elleni merényletről, az Aloysius Crump házában elszállásolt király és a főapát közti állítólagos huzakodásról, aki elfoglalta a fényűzőbb Chasewind udvarházat. De'Unnero legnagyobb dühére azt is hallotta, mennyire támogatja a nép az új püspököt, Francis Dellacourt-t.

De'Unnero beviharzott az udvarházba, s bejelentés nélkül berontott az üvegfalú kertbe, ahol Markwart főapát fogyasztotta reggelijét, Francis testvér – vagy mester, vagy apát, vagy püspök? – társaságában.

– Már az arcodon látom, hogy az Éjmadár nevezetű eltűnt előled – jegyezte meg a főapát, némi gúnnyal. Meglehetősen jól berendezkedett az udvarházban. A királlyal történt váratlan kolostorbéli találkozása után jött ide, miután legyőzte Jillt a város melletti mezőn, mert tudta, hogyha nem foglalja el a házat saját rezidenciájaként, akkor majd megteszi a király.

– Már a kezemben volt – vágott vissza De'Unnero dühösen. – Odafönt Vadonvidéken, messze északra Erdővidéktől, a Barbakán felé.

– Barbakán? – visszhangozta Francis hitetlenkedve, hangot adva egyben Markwart érzéseinek is, bár a főapát arca kifejezéstelen maradt.

– Ha nem lettek volna a barátai, már az enyém lenne – folytatta De'Unnero. – Nyílt harcban vívtunk meg, és én vagyok az erősebb.

– Mégis szabadlábon maradt – jegyezte meg szárazon a főapát.

De'Unnero egy kissé már lehiggadt, és csak bólintott. Erre nem tudott mit felelni.

– És mi van a nővel, azzal a Jillel? – kérdezte a főapát.

– Lehet, hogy azok között volt, akik miatt el kellett jönnöm, mielőtt biztosíthattam volna a győzelmemet – hazudta De'Unnero.

– Csakugyan messzire nyúlhat a keze, ha Palmaristól egészen Erdővidékig elér – szólt Markwart.

De'Unnero eltöprengett ezen a kijelentésen, aztán elkerekedett a szeme, amikor megértette. – Te megtaláltad?

A főapát mosolyogva bólintott.

– Hol van? – kérdezte De'Unnero. – Kiszedek belőle bármit, amit csak akarsz, főapát uram. Ígérem...

– Nem fogtuk el – vallotta be Markwart. – Csak semlegesítettük. Bár nála maradtak az ékkövek, nem hinném, hogy a továbbiakban veszélyt jelentene ránk. Valószínűbb, hogy figyelme ezentúl inkább az önvédelemre irányul majd. Nekünk pedig a városra kell figyelnünk, a királyra, aki éppen most költi el reggelijét az általad kivégzett kereskedő házában. De miközben megbékítjük Danube-ot, erősítenünk kell a szorításunkat is Palmarison. – Intett De'Unnerónak, hogy üljön le, majd jelzett a felszolgáló szerzetesnek, hogy hozzon terítéket a vendégnek.

– Palmarisban alaposan megváltozott a helyzet – folytatta Markwart.

– Az őr a kapunál azt mondta, hogy súlyosan megsérültél – jegyezte meg De'Unnero, s igyekezett nem ránézni a forradásra, mely Markwart aszott arcának oldalán éktelenkedett, – Mágikus támadás ért, mondja az őr, tehát hajlok arra, hogy az a nő benne volt.

– Megfizetett a tettéért – felelte Markwart. – Megtaláltam és összezúztam, s akár nálad, itt is csak a barátai akadályozták meg, hogy fogságba essen. De semmi kétség, a helyzet hamarosan megváltozik. A katonák és a szerzetesek kimentek a városba. Most nem menekül előlünk.

– És akkor visszaszerezzük a köveket – szólt közbe Francis bátortalanul. Érthetően feszengett De'Unnero társaságában, akinek a helyére lépett a püspöki székben.

– Jó, hogy visszatértél – szólt a főapát, mintha csak most jutna eszébe valami. – Bár jó lett volna, ha az árulóval együtt. Milyen hatásos szimbólum lehetne az az Éjmadár!

– Ezt a szimbólumot kétféleképpen is lehetne értelmezni – jegyezte meg merészen Francis.

– Igen, az igazság a felfogásban rejlik – helyeselt Markwart. – De ha nálunk lenne a fickó, vagy legalább a feje, irányíthatnánk a parasztok felé sugárzott képet, és megértenék, hogy az igazi fenyegetést, az igazi gonoszt Avelyn és követői jelentik számukra. De nem baj. Danube király most nem fog szembeszállni velünk, azután, ahogy a nő rám támadott, és az után, Francis testvér, ahogy megbékítetted a tömegeket. Próbára tettem, amikor meglátogatott. Kijelentettem, hogy a királyság minden ékkövét be kell szolgáltatni az Egyháznak, és ő nem vitatta az igényemet. Palmaris a miénk, hogy nagylelkűen és bőkezűen uraljuk.

De'Unnero sötét szemei tágra nyíltak. Francis testvér? Megbékítette a tömegeket? De'Unnero utolsó hivatalos ténykedése a távozása előtt Aloysius Crump kivégzése volt!

– A helyzet megváltozott – ismételte Markwart. – Az Egyház nagylelkű jótevő lett Francis testvér felügyelete alatt. – Felemelt kezével hallgattatta el De'Unnerót, mielőtt az elkezdhetett volna panaszkodni. – A fiatal testvéredre ruházott címet ideiglenesnek szántam, de most arra a következtetésre jutottam, hogy véglegessé teszem. Már beszéltem Je'howith apáttal, aki szintén Palmarisban tartózkodik, és ő nem ellenzi.

De'Unnero veszedelmes pillantást vetett Francisra.

– Úgy érzed, hogy te lennél méltó a címre? – kérdezte egyenesen Markwart.

– Én csak az utasítások szerint cselekedtem – felelte De'Unnero. Csak most kezdte megérteni, hogy Markwart kimondott parancsai, többek közt Crump kivégzésére, gondoskodtak arról, hogy az ő püspöki megbízatása csak időleges legyen. Markwart felültette, s olyan sötétre festette őt, hogy Francis kedvére tündökölhetett az árnyékában.

– Méghozzá kiválóan – helyeselt széles mosollyal Markwart. – Semmiféleképpen nem bírálom De'Unnero püspök ténykedését. Te pontosan az voltál, amire Palmarisnak szüksége volt abban a sötét és bizonytalan időszakban, de azóta megváltozott a helyzet. Eljött a szelídebb kéz ideje, melyet a király nem tud félretolni.

– Ahogy kezdettől fogva tervezted? – kérdezte De'Unnero.

Francis kényelmetlenül fészkelődni kezdett, s kitörésre számítva kissé hátrább tolta a székét.

De Markwart bólintott. – Ahogy lennie kellett.

– És most büntetést kell kapnom? – vicsorogta De'Unnero.

– Hogyhogy?

A volt püspök hitetlenkedve felemelte kezét, és körülnézett, mintha ki akarná nyilvánítani, hogy elvesztette ezt az egészet – ezt a helyet, a címet, a várost.

De Markwart megingathatatlanul higgadt maradt. – Azt hiszed, hogy nem jutalmazom meg a hűségedet és szorgalmadat? – nevetett. – Barátom, számos pozíció vár betöltésre, s terveim vannak veled, olyan tervek, melyek mindent megadnak neked, amit csak kívánsz. Ahogy az Egyház egyre inkább behatol a világi politikába, arra számítok, hogy sok ellenséget szerzek majd. Nagyhatalmú ellenségeket, mint Targon Bree Kalas, Nyugat-Honc hercege, aki nem örül annak, hogy hercegsége legnagyobb városa egyházi uralom alá került. Én öreg és megfáradt ember vagyok, s meglehet, hogy erős bajnokra lesz szükségem. Ki lenne erre Marcalo De'Unnerónál alkalmasabb?

– De'Unnero mesternél? – kérdezte dühösen a férfi. – Vagy talán egyszerűen csak De'Unnero testvérnél?

Markwart felkacagott. – St. Precious apátjánál – döntött ott helyben. – Francis püspöknek máris túl sok a dolga. Ő lesz az állam keze, te pedig az egyházé Palmarisban, bár nem korlátozom a befolyásodat és fennhatóságodat pusztán erre a városra, erről biztosíthatlak.

– És ki számol be kinek? – kérdezte De'Unnero, és Francisra meredt.

– Az egyház keze és az állam keze mindketten nekem felelősek – mondta Markwart. – Most pedig elég ebből a széthúzó beszédből. Van egy közös ellenségünk: Danube Brock Ursal király. Rá kell koncentrálnunk, s az ő világi tanácsadóira, főként Kalasra, aki Je'howith apát szerint nem lesz könnyű ellenfél. Valaha Kalas vezette az Egyszívű Gárdát, és két jókora tollat szerzett a sisakjára. Ezek közül az elit katonák közül sokan elkísérték a királyt ide Palmarisba is. Így hiába tűnik erősnek a helyzetünk ebben a pillanatban, elég egy kis hiba, és a herceg máris magához ragadhatja a kezdeményezést.

Markwart végignézett a két emberen. Hideg tekintete megborzongatta Francist és mohó tüzeket gyújtott De'Unnero szemében. – Számba kell vennünk minden eshetőséget – jelentette ki a főapát komoran.

– Úgy játszik rajtad, mintha lant volnál! – dörögte Targon Bree Kalas. Ilyen hangos és dühös hangot még, soha nem használt a királlyal szemben.

Danube tekintete azonban helyre tette az izgága herceget. – És te mely húrokat óhajtod megpengetni? – kérdezett vissza gúnyosan.

– Bocsáss meg, királyom – állt a két, férfi közé Constance Pemblebury. – Szerintem Kalas herceg a koronára leselkedő esetleges gondok miatt aggódik – meredt Kalasra. – Biztosan nem akart megbántani téged.

Danube kuncogni kezdett, feloldva a feszültséget. Mindnyájan ismerték a város hangulatát. A főapát afféle hőssé vált az egyszerű nép szemében. Mindez Francis püspök ténykedésével együtt – aki nagyvonalú és rátermett vezetőnek bizonyult – meggyengítette a király pozícióját arra az esetre, ha Danube esetleg vissza akarná vonni a püspöki címet.

– Hagytad, hogy bejelentse igényét az összes mágikus kőre – folytatta merészen Kalas. – Milyen erős lesz akkor az Egyház, és milyen gyenge a korona?

– Gyengélkedésére való tekintettel hagytam, hogy meglegyen, amit a főapát szeretne – felelte a király, és Constance legnagyobb megkönnyebbülésére cseppet sem tűnt dühösnek. – Egy nemhivatalos megbeszélésen elhangzottaknak nincs jogi súlyuk. De még ha nyíltan és nyilvánosan bejelenti is, hogy minden követ vissza kell adni az Egyháznak, hogyan fogja ezt kikényszeríteni Ursalban? Vagy Entelben, vagy bármelyik másik déli városban, ahol az Egyház korántsem olyan befolyásos, mint idefent, ezeken az isten háta mögötti helyeken?

– De itt, Palmarisban, ahol meg akarták ölni és csodás módon életben maradt, veszedelmes ellenfél – jegyezte meg Constance.

Ezt még a szemlátomást csalódott Kalas is jól tudta.

– Igaz – felelte Danube, és ezt komolyabban gondolta, mint a másik kettő hitte, mert csak ő egyedül volt tanúja Markwart félelmetes éjszakai látogatásának.

– A hintója, felség – jelentette Danube kedvenc testőre.

– Neki kellene ide jönnie – morogta Kalas. – És nekünk kéne a Chasewind udvarházban laknunk, nem neki – Danube és Constance ügyet sem vetettek rá, csak vették köpenyüket és indultak kifelé.

Az udvarház kapujánál már várta őket Je'howith. Az öreg fesztelennek tűnt, s széles mosollyal, kedélyes vállveregetéssel üdvözölte a királyt. – De'Unnero püspök ma tért vissza Palmarisba – újságolta. – Már leültek Markwart főapáttal és Francis Dellacourt testv... mesterrel, aki a főapát szándéka szerint továbbra is részt vesz Palmaris életének alakításában.

– De'Unnero – fröcsögte Kalas. – Le kéne vágnom a fejét.

Je'howith csak mosolygott és bólintott. Nem akart vitát kezdeni, és azt is tudta, hogy Kalas, bár maga is jó harcos, ha valaha is megpróbálkozna ezzel, De'Unnero ízekre szedné. A király katonái nem értik a helyzet igazi lényegét, tűnődött az öreg apát, miközben a fogadóterembe vezette a királyt és kíséretét. Lehet valaki magas rangú katona, s felküzdheti magát az Egyszívű Gárda vezérének, de akkor is messze van egy Igazság testvér szintjétől, s semmiképpen sem veheti fel a versenyt De'Unneróval, aki kiképzi ezeket az Igazság testvéreket!

Markwart, De'Unnero és Francis egy-egy hosszú tölgyfa asztal végében ültek, mikor Je'howith bevezette a menetet. Je'howithnak azonnal feltűnt, milyen ravaszul készített elő mindent a főapát. Egy helyet az asztalfőn természetesen üresen hagyott Danube királynak, de ez a keleti ablakkal volt szemben – a király kénytelen lesz a felkelő reggeli napba nézni hat üres szék – mindkét oldalon három-három – volt az asztal mentén, s Kalas meg Constance azonnal leültek közvetlenül a király mellé.

Je'howith apát a négy üres székre meredt. Meglepte, hogy Markwart ennyi ülőalkalmatosságot hozatott be, mikor tudta, hogy Danube csak két tanácsadóval érkezik. De aztán rájött a cselre, s csak még nagyobb tisztelettel nézett a főapátra. Ez afféle próba: melyik széket választja majd ő, Je'howith? Azt, ami a királyi tanácsadók mellett van, vagy azt, ami Markwart emberei mellett?

Az öreg apát ideges pillantást vetett a királyra, aztán leült – De'Unnero apát mellé.

Kalas megvetően szortyintott: a frontvonalak kialakultak. – Nem fogok kertelni – kezdte Danube király, félbeszakítva a főapát hivatalos üdvözlő szavait. – Azért jöttem ide, hogy gondoskodjam róla: Palmaris polgárai az én polgáraim – megfelelő bánásmódban részesüljenek, és a város megfelelő irányítás és gondoskodás alatt álljon.

Markwart rámeredt, s alakja még tiszteletet parancsolóbb lett a felkelő nap fényében. – Ismered De'Unnero püspököt? – kérdezte, s a szerzetes felé mutatott.

Kalas és De'Unnero farkasszemet néztek, s érezték, hogy hasonló pozíciót és feladatot töltenek be saját vezetőik mellett, ami azonnal vetélytársakká teszi őket.

– Ez pedig Francis Dellacourt – folytatta Markwart, bal felé mutatva. – A mai reggelig Francis testvér volt St. Precious kolostorfőnöke, de most elő kívánom léptetni Palmaris püspökévé.

Ez csodálkozó pillantásokat váltott ki Danube asztalfelén, de még Je'howith részéről is, aki nem értesült arról, menynyire akarják kiemelni az ifjú Francist.

– Az előbb azt mondtad, hogy a püspök a jobbodon foglal helyet – szólt Danube király.

– Ő az előző püspök – magyarázta a főapát. – De'Unnero mester jól szolgálta Palmarist a maga idejében...

Kalas herceg ismét szortyintott.

– A városban teljes zűrzavar uralkodott – fejezte be Markwart, ügyet sem vetve a szemtelen hercegre. – Most azonban elmúlt ez az idő, és így véget ért az ő uralma is. Ő St. Precious apátja lesz.

Constance-nak sikerült magára vonnia a király figyelmét, aki alig észrevehetően biccentett, megadva a nőnek a szót. – Hát Palmaris püspöke nem egyben St. Precious apátja is? – kérdezte, hangot adva a minden ursaliban felmerült kérdésnek. Hallható aggodalom volt a hangjában, jeleként annak, hogy ő is és a többiek is aggasztónak találják a főapát kijelentését. Markwart két erős egyházi vezetőt akar Palmarisba?

– Most terveim vannak St. Preciousszel – magyarázta Markwart. – Az északi falvak és Erdővidék visszafoglalása nagy figyelmet követel az Egyháztól. Francis testvérnek nem lesz ideje arra, hogy tekintetét északra fordítsa, mikor annyi mindent kell még elrendezni Palmarisban.

Danube király hátradőlt, hogy megeméssze a meglepő, és némiképp nyugtalanító fejleményeket. – Akkor talán újra eljött az ideje az egy apát – egy báró párosításnak – jegyezte meg, és Kalasnak fülig szaladt a szája a vágyott kijelentés hallatán.

– Talán nem – felelte Markwart apát szemrebbenés nélkül.

Ez némi feszengést okozott a királyi oldalon. A főapát nyíltan szembeszállt Danube királlyal!

– Főapát! – kezdte a király erőteljesen, de nyugodtan. Én csak próbaként egyeztem bele a püspöki pozícióba, mely, mint a jelentésekből tudom, nyomorúságosan csődöt mondott.

– Akkor nem láttál eleget – felelte Markwart. – Az első néhány hét alapján akarsz ítélni, amikor a város zűrzavarban és közvetlen veszélyben leledzett?

– Túlzol – jegyezte meg a király.

Markwart felállt, az asztal fölé hajolt, és úgy fordította az arcát, hogy látható legyen a forradása. – Csakugyan? – rikoltotta.

Kalas is felpattant, s De'Unneróra meredt, de a volt püspök ülve maradt.

– Ez már önmagában is elég bizonyíték arra, hogy a drágakövek nem valók a világi népnek – zengte a főapát.

A király hátradőlt, és próbálta megőrizni higgadtságát. – És vajon nem maga Markwart főapát adta el azokat a köveket a világi ostobáknak? – kérdezte. – A szavaid nincsenek összhangban a tetteiddel, főapát, és így nehéz helyzetbe kerültünk. Nem engedhetem, hogy az egész kereskedői réteg feldühödjön ellenem.

Markwart rámeredt, ugyanazzal a pillantással, amivel a szellem nézett az éjszakai ursali látogatáskor. A király lélekben összezsugorodott ez alatt a tekintet alatt. De végső soron mégis király volt, ezért nem hagyta magát. – Jó főapátom – mondta, s igyekezett uralkodni magán, hogy ne remegjen a hangja. – Nem tarthatok fent megfelelő kapcsolatokat Behrennel, s nem elégíthetem ki a legfontosabb kereskedőcsaládok igényeit – akik oly sok létfontosságú jószággal támogatják Medvehoncot –, amíg te üldözöd őket ebben a városban. Ezt nem fogom eltűrni, főapát. Nem tűrhetem el.

– A koronára a legnagyobb fenyegetést olyan valakik jelentik, akiknek ékkő van a birtokukban – szólt közbe De'Unnero. – Világi emberek, akik nem érdemlik meg Isten eme szent ajándékait, s nem ismerik a kövek hatalmát és felelősségét.

A főapát, aki maga akart megfelelni a királynak, visszaszívta a saját mondandóját, s dühösen meredt De'Unneróra, hisz nem az övé lett volna a szó. Egyáltalán nem. De mivel nem akart széthúzást mutatni saját soraikban, hagyta, hogy De'Unnero folytassa.

– Az eretnek Avelyn Desbris tanítványai, s nem fér kétség sem erejükhöz, sem az Egyház és felé irányuló pusztító szándékuk tekintetében – folytatta De'Unnero. – Az ő egyik emberük támadt rá a főapát úrra, és minden bizonnyal hasonló merényletet terveznek felséged élete ellen is.

– A király hathatós védelem alatt áll – ült vissza a helyére Kalas. Most a királyon volt a sor, hogy dühös pillantást vessen embereire. De aztán a tenyerébe támasztotta az állát, s Markwart is visszaült. Mindkettőjükön látszott, hogy inkább szórakoztatja őket a dolog, nem pedig bosszantja.

– Kérlek, folytasd, Kalas herceg – szólt Danube.

– És te is, De'Unnero apát – tódította Markwart.

– Nem értékeled elég nagyra az eretnek tanítványainak erejét, és ez könnyen a bukásodat okozhatja – jelentette ki De'Unnero, mielőtt Kalas beléfojthatta volna a szót.

Kalas herceg újra felpattant ültéből, s fenyegetően a volt püspök felé hajolt az asztal fölött, de Constance elkapta a karját és visszatartotta.

– Mondd csak – biztatta a király.

Markwart elkapta De'Unnero pillantását, s némán emlékeztette őt, hogy vigyázzon. Elvégre a király és a birodalom pusztulásáról beszél, ami nem kis dolog!

– A csapat vezetője, egy veszedelmes, Éjmadár nevű harcos északon működik, s jelenleg a Barbakán körzetében tartózkodik. Nyilván szörnyetegeket gyűjt maga köré – magyarázta az új apát. – Mindez elkerülhető lett volna, mert a kezemben voltak, ő is meg az összeesküvő társai is. Ott helyben megölhettem volna őket, vagy visszahozhattam volna Palmarisba nyilvános perre, mely felett Danube király és Markwart főapát elnökölt volna, hogy szövetségük, ez a dicsőséges egység megmutatkozzék Palmaris sokat szenvedett népe előtt.

– Sokat szenvedett – visszhangozta Kalas, s egy szortyintással mutatta, milyen ironikusnak találja, hogy éppen a zsarnoki előző püspök jellemzi így Palmaris lakóit. – Micsoda jó kifejezést!

De a király nem volt olyan hangulatban, hogy értékelje hercege humorát, mert érezte, hogy De'Unnero veszedelmes ellenfél lehet. – Azt mondod, a kezedben voltak – mondta De'Unnerónak. Mégsem fogtad el őket?

– Nem – vallotta be De'Unnero. – Az az Éjmadár és társai szabadon járnak-kelnek északon – a korona katonái miatt.

– Ha valamelyik harcosom hibázott... – kezdte a király.

– Hibázott? – visszhangozta hitetlenkedve De'Unnero, mire a király összehúzott szemekkel meredt rá, nem lévén hozzászokva, hogy félbeszakítsák. Markwart is parázsló tekintettel intette óvatosságra. – Az a vezér és a katonái nem hibáztak, felség – magyarázta De'Unnero. – Ebben a kritikus pillanatban, amikor a lázadást el lehetett volna fojtani, a korona ellen fordultak.

Erre a király már felkapta a fejét, Kalas herceg pedig kissé megnyugodott, mert ami eddig egy jelentéktelen ember fecsegésének tűnt, az most jelentős súlyra tett szert.

– Így igaz – meredt De'Unnero Kalas hercegre. – Északon, messze északra Erdővidéktől csapdába csaltam Éjmadárt, de egy királyi tiszt és ostoba katonái nem támogattak. Sőt, ellenem fordultak, s a lázadó Éjmadár mellé álltak jog szerinti vezérük, a király és a főapát által kinevezett palmarisi püspök helyett.

– Már nem illet meg ez a cím – emlékeztette célzatosan Kalas.

– Akkor még én voltam a püspök Kilronney kapitány és a katonái számára – vágott vissza De'Unnero, s nem hátrált. Tudta, hogy a királynak ez sebezhető pontja. – Ez a királyi kapitány, a korona tisztje mégis ellenem fordult, és ezzel lehetővé tette, hogy egy veszedelmes bűnöző szabadlábon maradjon a vad északon.

– Egy olyan ember, akinek összeesküvő társai vidáman ténykednek Palmarisban – szólt közbe Markvart. Biccentett a volt püspöknek a produkció jóváhagyásaként. De'Unnero tökéletesen játszotta a szerepét, s nagy mértékben a főapát javára fordította a találkozót.

És ez így ment tovább. A főapát részletesen ecsetelte a Palmarisban jelenlévő veszedelmeket: a behreniek földalatti mozgalmának nagyon is valós veszélyét, s a majdnem-orgyilkos Jillét, Éjmadár társnőjét, Avelyn Desbris tanítványáét, aki szintén szabadlábon maradt.

A király ült és hallgatta, türelmetlenül intve Kalasnak, hogy maradjon ülve és tartsa a száját, valahányszor a herceg közbeakart szólni.

Ezután a hintó visszavitte őket a Crump-házba. A király is, Kalas is, Constance is hallgatott. Mind tudták, hogy ez a nap Markwarté volt. De'Unnero azon állítása – hogy a korona egy tisztje segített a főapát merénylőjének társán – olyan előnyt adott Markwartnak, ami az egész beszélgetés alatt kitartott.

A Chasewind udvarházban Je'howith figyelmesen hallgatta, ahogy Markwart gratulál De'Unnerónak.

– Úgy mutattad ki rátermettségedet, ahogy nem is vártam – jegyezte meg a főapát, és biccentett, de még vállon is veregette De'Unnerót.

– Eléggé ahhoz, hogy visszahelyezz engem Palmaris püspökének? – kérdezte De'Unnero, s veszedelmes tekintetét Francis felé fordította.

– Nem – vágta rá Markwart. – Ennek a pozíciónak a fontossága jelentősen lecsökkent. A püspök feladata ezentúl csak annyi lesz, hogy lecsillapítsa a tömegeket és a szemtelen kereskedőket. Felettébb undok munka – Marcalo De'Unnero tehetsége csak elpocsékolódna vele.

Ez mosolyt csalt De'Unnero arcára, s megborzongatta Francist.

– Nem, barátom, bajnokom – dorombolta Markwart. – Más terveink vannak, s más meghódítandó területeink.

Je'howith apát úgy érezte, hogy ez az önbizalom nem alaptalan – s tartott is ettől, hisz meglepő módon mellőzték a beszélgetésnél. Puszta szemlélője volt csak a győzelem ünneplésének, semmi több.

De a bölcs öreg lenyelte mérgét és emlékeztette magát, hogy még mindig jobb neki itt, mint az acsargó Kalasszal vagy az ideges királlyal. Je'howith tudta, hogy ma Markvart győzött, úgy is, mint az Egyház az Állam felett, s a Palmarist irányító püspök pozíciója megszilárdulni látszott.

Hamarosan elváltak. Je'howith elment a szobájába, amit az apátságban Francis biztosított neki, hogy végiggondolja a helyzetét. Szeretett volna a győztes oldalon lenni, bármelyik is legyen az. Azt tervezte, hogy a középvonalon marad, és nem dühíti fel sem a főapátot, sem a királyt. Most inkább Markwart felé hajlott, mert fájdalmasan világosnak tűnt előtte, hogy a főapát az erősebb.

12. fejezet

Messze egymástól

Pony eléggé magához tért ahhoz, hogy felfogja: a gyermek nincs többé. Bár aludnia kellett volna, mert összetört testének nagy szüksége lett volna a pihenésre, nem tudott álomba merülni. Csak ült a Saudi Jacintha gyomrának csendes sötétjében.

Colleen Kilronney lépett be hamarosan a kis szobába, de Pony nem vett tudomást róla, csak himbálta magát és nézte a sötétséget,

– Jó, hogy fent vagy – mondta Colleen.

Nem kapott választ.

– Még hogy ördög – köpött a katonanő. – A főapát? Hah! Ha ördög, akkor is megfizetek neki érted, ne félj!

Semmi válasz.

– És a saját unokafivérem – folytatta Colleen. – Látszatra tiszta és ragyogó, a király kapitánya, de belül épp olyan sötét és nyomorult, mint a püspök. Ó, neki is megfizetek!

Semmi válasz – Pony még csak nem is nézett oda, és Colleen feladta: kiment.

– Tényleg rossz bőrben van – mondta kint a nő Belsternek és Al'u'met kapitánynak, mikor csatlakozott hozzájuk a kapitány szobájában. Az a sátán elvette a gyerekét, és olyan sebet hagyott, ami nem fog egyhamar begyógyulni.

– Én próbáltam rávenni, hogy ne szálljon szembe vele – mentegetődzött Belster.

– Jó ügyért harcolt – erősködött Al'u'met.

– Ezt én sem vitatom – felelte a fogadós. – De nem lehet háborút kezdeni a győzelem legkisebb esélye nélkül. Markwart túl erős, akárcsak a püspök.

– Ez nem jelenti azt, hogy rosszul tette, amikor megpróbálta – ellenkezett Al'u'met.

– Rosszul nem, csak bolondul – jegyezte meg Belster, és elfordult. Tudta, hogy nem tudja meggyőzni a behreni tengerészt, de ő sem akart változtatni saját álláspontján.

– Talán csak úgy gondolod, hogy az ügy nem érte meg a kockázatot – szólt Al'u'met.

Belster megrezzent. Tudta, hogy hátrányban van a fekete bőrű behrenivel szemben. Csakugyan el kellett ismernie magában, hogy szívesebben vállalta volna az Egyház elleni harcot, ha az üldözöttek saját barátai lettek volna: medveemberek, ahogyan Medvehonc lakóit néha nevezték, vagy Belster személyes ismerősei. Egyszerűen keresztül akart nézni a kapitányon, de Ponyt jutotta eszébe, és arra gondolt, hogy ideje szembenézni az igazsággal.

Belenézett Al'u'met szemébe. – Talán igazad van mondta. – Palmaris sok lakójához hasonlóan én sem kedveltem különösebben soha a fajtádat, kapitány.

– Pony nem örülne, ha hallaná, hogy marakodunk – jegyezte meg Colleen.

Egyik férfi sem hallgatott rá, csak meredtek egymásra. Ez nem az akaratok párbaja volt, hanem inkább a másik felmérése.

Al'u'met törte meg először a hallgatást egy kacajjal. – Nos, O'Comely uram, akkor meg kell mutatnunk az igazi arcunkat, hogy jobb véleménnyel légy rólunk.

Belster mosolyogva bólintott. Talán tényleg itt az ideje, hogy tisztább és igazabb képet kapjon a déliekről.

Erre azonban csak később kerülhetett sor, mert hirtelen kivágódott az ajtó, s a megviselt kinézetű Pony lépett be. – El kell mennem Elbryanhoz – suttogta.

– Ő messze északon jár – lépett oda hozzá Belster és támogatóan átfogta – amire Ponynak szemlátomást szüksége is volt.

Pony megrázta a fejét. – El kell mennem Elbryanhoz – ismételte tárgyilagosan, mintha a távolság mit sem számítana. – Most azonnal.

Belster előbb Colleenra, majd Al'u'metre pillantott.

– Meg kell erősödnöd, te lány – szólt Colleen határozottan. – Ha majd elég jól leszel, én magam viszlek északra, hogy megkeressük a szerelmesed.

– Colleen... – ellenkezett volna Belster, de Al'u'met közbevágott.

– El tudom vinni őket a várostól északra hajón – jegyezte meg.

– Miféle ostobaságot beszélsz? – kérdezte Belster. – Majdnem megölték, és te ilyen hosszú útra akarod vinni, amikor még el sem múlt a tél?

– Gondolod, hogy Palmarisban nagyobb biztonságban van? – kérdezte Colleen. – Én azt mondom, jobb, ha a szerelmeséhez szalad, mint ha itt marad, ahol az az ördögi Markwart biztosan rátalál.

– Én magamért beszélek és magam választom meg az utam – jelentette ki Pony hidegen. – Még pihenek egy vagy, két napot, de nem többet. Aztán elmegyek Elbryanhoz, bármit is határoztok rólam ti hárman. – Ezzel távozott.

– Vele megyek – mondta Colleen, s csak úgy fortyogott benne a düh. – Meg kell látogatnom az én kedves Shamus unokafivéremet. De az biztos, hogy nem fog nekem örülni!

Belster és Al'u'met összenéztek. Mindketten tudták, milyen veszélyes a helyzet Palmarisban, s mindketten tartottak tőle, hogy a dolgok hamarosan még rosszabbra fordulnak.

Nem volt ez igazi menedék, csak egy kőhalom, bozótágakkal lefedve. De míg újabb vihar temette a Barbakánt több láb mély hóba, s bár a dél felé vezető hágók, gyakorlatilag járhatatlanokká váltak, a szent fennsíkon lévő menedéknek nem kellett túl erősnek vagy védettnek lennie. A goblinokhoz hasonlóan a tél sem merte érinteni ezt a különös helyet, és az itt tartózkodók – emberek, elfek, lovak nem csak hogy kényelmesen éltek, de még kellemesen is. A goblinok elleni harcban megsebesült két ember és a súlyosan sérült Bradwarden gyorsan gyógyultak, Tiel'marawee pedig teljesen felépült.

Elbryan nem tudott magyarázatot erre, ahogy egyikük sem – egyszerűen kijelentették, hogy ez csoda, és hálásak voltak érte.

Elbryan ugyan örült, hogy életben maradtak, de sokat nézett elrévedve az elzárt déli ösvények felé, s gondolatai Ponyhoz és a gyermekhez szálltak. – Gondolom, a tavasz beállta után nem sokkal – mondta Bradwardennek, amikor a kentaur arról érdeklődött, mikor fog megszületni a kicsi.

– Ott kell lenned, mikor megtörténik – erősködött a kentaur, pedig tudta, hogy ha nem jutnak ki a Barbakánból az elkövetkező két hétben – márpedig erre nem volt remény –, akkor aligha tudják megtenni azt a hatszáz mérföldet időben Palmarisig.

Elbryan csak állt és merengett, s remélte, hogy drága Ponyja jól van, s a gyermek egészségesen jön majd a világra.

Nem tudhatta, hogy a gyermek nincs többé.

– Én megyek – jelentette be Tiel'marawee, odalépve Elbryanékhoz.

– Nagy a hó, mélyebb, mint egy magas elf – figyelmeztette Bradwarden.

Tiel'marawee lebiggyesztette a száját: a hó sosem jelentett gondot egy könnyűléptű Touel'alfarnak!

– Merre mégy? – kérdezte a kósza őszinte érdeklődéssel. – Palmarisba?

– Dasslerond úrnőt értesíteni kell De'Unnero püspök veszedelméről – magyarázta az elf. – És őt valószínűleg Palmarisban találom.

– Veled megyek – jelentette ki váratlanul, a kósza.

Az elf a homlokát ráncolta. – A lovaddal most nem jutsz át a hágókon – jelentette ki. – Még erről a fennsíkról sem tudsz lemenni a völgybe.

– Akkor megyek gyalog.

– Nekem nincs időm rád várogatni, kósza – felelte keményen Tiel'marawee. Ezzel leszökkent a fennsíkról, s verdesni kezdett szárnyaival, leereszkedve egy mélyebb párkányra, ahová Elbryan körülbelül fél óra alatt tudott volna lejutni.

Vissza sem nézett.

– Vissza fogsz jutni Ponyhoz – mondta Bradwarden vigasztalólag, mikor az elf eltűnt a szemük elől.

– De nem elég hamar – felelte Elbryan.

– És velük mi lesz? – bökött fejével a többiek felé a kentaur

– Szerintem Braumin testvér és a többi szerzetes úgy döntött, hogy itt maradnak – felelte a kósza. – Roger pedig biztosan velem tart.

– Itt elég meleg van, és biztonságban lesznek a szörnyektől is – mondta a kentaur. – De élelmet nem igen találnak a közelben.

– Azt nem tudom, hogy Shamus meg a katonák mit akarnak tenni – vallotta be a kósza. – Kétlem, hogy vissza akarnának menni Palmarisba – legalábbis addig nem, amíg nem tudnak valahogy kapcsolatba lépni a királlyal vagy a főapáttal, hogy tisztázzák a helyzetüket.

– Itt nem nagyon van mit tisztázni – szólt a kentaur. – Ha visszamennek, felakasztják őket. – Vagy megégetik. Ezek a szerzetesek imádják az égetést.

– Shamus majd eldönti, mit akar – vont vállat a kósza. – Nekem Pony mellett a helyem.

– Ő pedig örülni fog neked.

– Biztos?

Ez a kérdés kissé meglepte a kentaurt – amíg bele nem gondolt abba, amit Tiel'marawee mondott neki Elbryan érzéseiről az elválással kapcsolatban, s a félelmeiről, hogy Pony már tudott a terhességről, de szándékosan hallgatta el.

– Ő a legbátrabb lány, akit valaha ismertem – mondta a kentaur. – És még bátrabb, ha úgy ment el, hogy már tudott a gyermekről.

Erre Elbryan vágott értetlen arcot.

– Tudta, hogy előtted más út áll, fiú – magyarázta Bradwarden. – Tudta, hogy menned kell, és azt is tudta, hogy ő nem jöhet.

– Úgy csinálsz, mintha neked elmondta volna – vádaskodott a kósza.

– Hát ilyen kevésre tartod? – kérdezte a kentaur. – Te jobban ismered, és tudod, hogy bármit tett, a te javadért tette.

Elbryannak nem volt ellenérve, s minden dühe elszállt ebben a pillanatban, mikor felidézett magában mindent, amin Pony keresztülment az elmúlt hónapokban. Csak még jobban vágyott rá, hogy elindulhasson délre, de egyre jobban féltette is Ponyt.

Al'u'met kapitány állta a szavát, és másnap kivitte a Saudi Jacinthát Palmarisból az erős szél és a háborgó víz ellenére.

Pony és Colleen kimentek a fedélzetre, miután a hajó kifutott, s még kivehették a mólón álló Belster O'Comely alakját, aki a távozók után nézett.

– Szerintem vérzik a szíve – mondta Colleen Ponynak. Talán túlságosan beleélte magát, hogy a felesége vagy.

Vidítási kísérlete azonban hatástalan maradt Ponyra. A lány nem felelt, csak állt a korlátnál, nézte Palmarist, és nem tudta, hogy valaha is visszatér-e ide – és akar-e visszatérni. Bosszút akart állni Markwarton, minden eddiginél jobban, de erőtlennek érezte magát. A főapát legyőzte, s most nem akart mást, mint újra Elbryan karjaiban lenni, távol a sötét Palmaristól.

– O'Comely uram csak félt téged – lépett oda hozzájuk a kapitány. – Egyetért a döntéseddel, hogy elhagyod Palmarist, de fél, hogy még nem vagy elég érős az utazáshoz, főleg hogy az idő téliesebbre fordult.

– Túlságosan fél – felelte Pony, némileg hidegen. – Sokáig éltem a civilizáció peremén. És miért félnék jobban a téltől, mint az Egyháztól?

– Jó lenne, ha egészségesen tartanál mindkettőtől – jegyezte meg Al'u'met. – És ne hibáztasd Belster O'Comely. Igazi barát.

– Csakugyan – ismerte el Pony. – És én is aggódom érte. Ő ittmarad Palmarisban, és ez a hely szerintem veszedelmesebb, mint a akár Vadonvidék legelhagyatottabb zuga.

Ezzel senki sem vitatkozott.

Al'u'met a várostól északra partra tette Ponyt, Colleent és a lovaikat, elbúcsúzott tőlük, s megígérte, hogy szemmel tartja Belstert és a többieket.

– Igazából csak békét akar – mondta Pony, mikor elindultak a sáros ösvényen.

– Szerintem ez szép kívánság – felelte Colleen.

– De olyan békét, ami a helyén hagyja De'Unnerót és Markwartot – folytatta Pony.

Colleen ennyiben hagyta a dolgot, mert tudta, hogy csak felidegesítik magukat ilyesféle vitákkal. A harcosnő Ponyhoz hasonlóan gyűlölte az egyház vezetőit, akik szeretett bárója halálát okozták. És hogy szerette volna, ha Pony merénylete a főapát ellen sikerrel jár!

De tudta, hogy nem ez a valóság, s remélte, hogy ezt Pony is megérti. Colleen tudta, hogy ha harcra kerül sor, küzdeni fog az utolsó csepp véréig, és remélte, hogy lehetősége lesz elszámolni pöffeszkedő kuzinjával, mielőtt még ő maga elpusztul szövetségeseivel együtt – ami elkerülhetetlen. De Ponytól eltérően Colleen nem volt annyira biztos benne, hogy akarja ezt a harcot – miután látta Markwart erejét, aki a bennfentes katonák beszámolója szerint fölénybe került Danube királlyal szemben. Colleen tudta, amit Pony nem, hogy egy palmarisi parasztlázadásnak semmiféle esélye nem lett volna a sikerre.

Lovagoltak hát tovább egész nap, este pedig egy gazda invitálta be őket vacsorára és kvártélyra.

Nem tudták, hogy egy másik csapat is éppen terveket szövöget Palmaris elhagyására, hogy a főapát már dolgozik embereivel az északi út megszervezésén, mely a hírhedt Éjmadárt az Egyház igazságszolgáltatása elé állítja majd.

13. fejezet

Egyeduralom

Danube király kinézett palmarisi szállásának ablakán, s maga a tény hogy ebben házban lakik – mely sokkal szerényebb a Chasewind udvarháznál –, emlékeztette arra, hogy itt a hatalma veszélyben forog. Danube számára – aki több mint negyedszázada, több mint fél életén keresztül uralkodott Medvehoncon –, ez a konfliktus Markwarttal most fenyegetőbbnek tűnt számára, mint a háború a démon szolgáival.

Csak most, miután szemtől szemben állt Markwarttal és tanácsadóival, kezdte a király igazán felfogni ennek a fenyegetésnek a mélységét. Az Abellita Egyház mindig jelentős befolyást képviselt a királyságban, néha nagyobbat, mint a korona. Uralkodásának kezdetén, Danube tizenéves korában az egyháznak nagy volt a hatalma a St. Honce-i Je'howith apát nagyobb szerepet játszott Ursalban, mint a királya. Ez azonban csak időlegesnek bizonyult, egyfajta szükséges segítség volt a fiatal uralkodónak, aki a monarchia szerepébe csöppent, teljesen felkészületlenül. S miután Danube megerősödött, miután kitanulta a nép megszelídítésének s a behreni követtel való együttműködésnek a fortélyait, az Egyház lassan kivonult a hatalomból, s Je'howith apát szemlátomást megelégedett kényelmes, kulisszák mögötti szerepével.

Danube most látta, hogy a helyzet drámaian megváltozott. Ez nem pillanatnyi villongás volt a főapáttal és régi barátjával, Je'howith-tal –, hisz Je'howith volt az, aki rávette a királyt, hogy báró helyett püspököt helyezzen Palmaris élére. Hagyta, hogy az Egyház megvesse lábát, s most nagyon nehéz lesz elmozdítani.

Tudta, hogy sürgősen vissza kell vonnia a püspöki kinevezést, s titokban figyelmeztetnie kell Markwartot, hogy emlékezzen rá, hol a helye, s maradjon is ott, különben olyan háborút kockáztat, mely az egész állam erejét az Abellita Egyház ellen fordítja.

Márpedig Danube úgy gondolta, hogy megnyerne egy ilyen háborút. Talán nem tudná bevenni St.-Mere-Abelle-t, ezt a roppant erődöt, de seregei – húszezer katona, s a rettegett Egyszívű Gárda – bizonyosan be tudja szorítani a szerzeteseket kolostoraikba, és ott is tartja őket.

Erre azonban nem fog sor kerülni, mondogatta magának Danube, mert a főapát nem ostoba, s bizonyosan belátja ostobaságát, s meghátrál.

De a király tisztában volt vele, hogy van egy másik tényező is. Markwart eljött az ő ursali hálószobájába, kicselezve az összes őrt, legyőzve minden zárat és falat. A királyság győzhet, vagy legalábbis kedvező patthelyzetet alakíthat ki az Abellita Egyházzal szemben, de ez a harc személyes párbajjá fajulhat közte és a főapát között, s ezt – maga is tudta – nem nyerheti meg.

Így csak bámult ki az ablakon, jobban félt, mint valaha, s felnőtt életében először tehetetlennek érezte magát.

– Hívattál, királyom – hallatszott a háta mögül Constance Pemblebury szelíd hangja.

Danube hátra fordult. Constance még mindig vonzó teremtés volt. Vörösesszőke hajának színe némiképp megfakult, de a harmincöt tél nem oltotta ki csillámló kék szemének tüzét és ajka puhaságát. Hosszú évekkel korábban Danube szeretője volt – ez nem volt titok az ursali udvarban –, s sokan feltételezték, hogy ez a viszony volt az egyetlen oka Constance személyi tanácsadóvá történő kinevezésének. Személyes kapcsolatuknak azonban semmi köze nem volt a nő felemelkedéséhez. A király nagyra becsülte Constance intelligenciáját és éleslátását. Ez a nő volt a legjobb emberismerő, akivel valaha is találkozott – Kalasnál mindenképpen jobb.

– Északra kell mennem Kalasszal – mondta Danube.

Constance összehúzta a szemét: őt miért zárják ki?

– Markwart főapát tudja, hol rejtőzik ez az Éjmadár, és úgy döntött, hogy személyesen megy ki utána vagy száz abellita szerzetessel, köztük a korábbi püspökkel – magyarázta Danube.

– És te persze nem maradhatsz ki ebből – helyeselt Constance. – Ha a főapát visszatér Palmarisba, láncra verve a szökevényt, akkor drámaian megnő a népszerűsége. Danube király rovására.

– Úgy látszik – ismerte be a király.

– Kalast pedig De'Unnero ellensúlyozására viszed magaddal – folytatta az éles szemű Constance. – Ő a te bajnokod Markwart ellen?

A király megrezzent.

– Ügyelj, hogy ne kerüljön sor ilyesfajta viaskodásra – figyelmeztette a nő. – Én tisztelem Kalas herceget és mindazt, amit elért, harcosként is, nemesként is, de De'Unnero messze felülmúlja őt, azt hiszem, és Kalasnak a büszkesége sosem fogja megengedni, hogy ezt beismerje. Ha Kalas nekimegy De'Unnerónak, akkora királyság veszíteni fog.

Ez jó tanács, gondolta Danube, s mindez csak megerősítette a nővel kapcsolatos döntéseiben. Odament Constancehoz, és szelíden megsimogatta az arcát. – Szükségem van rád mondta. – Jobban, mint talán bármikor.

A nő váratlanul megcsókolta, de nem szenvedéllyel, aztán visszahúzódott. – Csakugyan – bólintott. – Je'howith apát nem a korona mellett áll. Csak akkor áll az oldaladra, ha úgy látja, hogy te vagy fölényben Markwarttal szemben. Láttad, hová ült a megbeszélésen.

– És mit tegyek? – kérdezte Danube.

– Szüntesd meg a püspöki posztot – tanácsolta a nő. – Tedd ki Markwartot a Chasewind udvarházból, s nevezd ki Kalas herceget ideiglenes bárónak, amíg megfelelő utódot nem találsz Bildeborough helyett.

Danube tudta, hogy ezek praktikus tanácsok, de nem tudta kiverni a fejéből Markvart éjszakai látogatását.

– A főapát máris eldöntötte, hogy St. Preciousnek újra lesz kinevezett apátja – folytatta Constance. – Ez épp elég hatalom az egyháznak Palmarisban.

– Egyetértek, de a dolog annyira nem egyszerű – sóhajtotta Danube, és elfordult. Majdnem elmondta az igazságot, de rájött, hogy nem képes bevallani félelmeit.

– Hogyhogy? – faggatta Constance.

A király hirtelen visszafordult hozzá, és legyintett. – Majd megbeszéljük Palmaris hatalmi szerkezetének átalakítását, ha visszatértünk északról – mondta. – Most arra van szükségem, hogy te legyél az én szemem és fülem itt Palmarisban. Az én erőm ebben az északi expedícióban nem lehet kisebb a főapáténál, ezt jól tudom. Kalas és a Gárda elkísérnek engem, mint hatalmam megtestesítői. Veled is hagyok egy erős csapatot, és tengerészeket, hogy hatalmad bázisául szolgáljanak, melyre építkezni lehet. Hivatalosan te leszel az én szemem, és fülem, aki figyeli Francis püspök ténykedését, akit tudtommal itt hagynak St. Preciousben.

– Nem az udvarházban? – kérdezte Constance, mert arra gondolt, hogy ennek lehet valami jelentősége.

– Nekem St. Precioust mondtak – felelte a király. – Talán Markwart még nem akar akkora felelősséget Francisra bízni, mint ahogy kifelé állítja.

– Akkor valószínű, hogy az új püspök nem sok mindent fog tenni a főapát távollétében vélte Constance.

– Ezt remélem én is – felelte a király. – És Markwart, De'Unnero, a király és Kalas távollétében Palmarisban csakis Constance Pemblebury lehet a legnagyobb erő.

– Mégsem jelentetted be, hogy a szád is én leszek – jegyezte meg keserűen a nő.

– Nyilvánosan nem – felelte a király. – Nem szabad feltűnést keltenünk. Kérlek, hogy tartsd szemmel Francis püspököt, nehogy lépéseket tegyen az Egyház hatalmának megerősítésére. Ebben az ügyben szabad kezet adok neked. Fordítsd a katonákat St. Precious ellen, ha úgy gondolod, hogy elkerülhetetlen.

Constance döbbenten lépett hátra. – Azt akarod, hogy háborút kezdjek az Abellita Egyház ellen?

– Nem, nem kérlek ilyesmire – felelte a király. De megbízom az ítélőképességedben. Ha az egyház meg akarja kaparintani a hatalmat a távollétemben, akkor Constance Pembleburynek meg kell állítania őket.

A nő bólintott.

– Szükségem van rád, Constance – húzódott közelebb Danube, és átfogta a nő vállát. – Ha most cserben hagysz, akkor tudd meg, hogy a korona jócskán megszenvedi, és életünk hátralévő részét az Abellita Egyház árnyékában leszünk kénytelenek leélni.

A kimondott szavak súlyától elállt Constance lélegzete. Danube király még közelebb húzódott, s szenvedélyes csókkal tapadt Constance ajkára. Tovább is ment volna, de Constance elhúzódott.

– Mikor visszatérek északról, sok mindent meg kell majd beszélnünk – mondta csendesen a király.

– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy szerető legyek – jelentette ki a nő.

A király bólintott, tudtára adva Constance-nak, hogy ennél többre gondolt.

Aztán futó puszit nyomot a nő arcára, ígéretet tett, hogy még a nyár vége előtt visszatér, s távozott.

Constance sokáig állt mozdulatlanul az üres szobában. Eszébe jutott az első alkalom, amikor szeretkeztek Danube királlyal – Danube alig múlt húsz, Constance tizenhét. Ugyanannyi idős volt, mint Vivian, akit a király elvett feleségül másnap reggel.

Viszonyuk hosszú hónapokig tartott – majdnem egy teljes év szenvedély és izgalom. Vivian persze tudott róla – tudnia kellett! –, de sosem szállt szembe Constance-szal. Persze, hisz ha férje minden szeretőjével le akart volna számolni, aligha maradt volna ideje a saját lovagjára.

Hosszú évekkel később, jóval Vivian halála után Danube újra elment Constance-hoz, és Constance beengedte az ágyába. A király szenvedélyei addigra lecsillapultak: Constance meglehetősen biztos volt benne, hogy abban az időszakban ő volt a király egyedüli szeretője. Danube mégsem vette el, állította, hogy nem lehet, mert Constance származása nem elég előkelő ahhoz, hogy a nemesek elfogadják. A nő tudta, hogy ez igaz. Csak nagy személyes sikerek tehetik alkalmassá Medvehonc királynőjének. Most, annyi év után, mikor a korosodó királyra egyre erősebb nyomás nehezedik, hogy örököst produkáljon – méghozzá törvényest, hisz törvénytelen ivadéka talán tucatnyi akadt –, Constance elég sikeres lett, s így méltónak ítéltethetett.

De már épp olyan közeljárt a negyvenhez, mint a harminchoz, gyermekszülő éveinek vége felé, a királynak pedig az utódnemzés lenne a legfőbb indoka a házasodásra.

Constance a maga valóságában látta a helyzetet, a lehetséges kockázatokat, s a szívfájdalmat, mely bekövetkezne, ha nem tudna gyermeket szülni. Akkor a király gyorsan érvénytelenítené frigyüket – szerencsés esetben –, vagy, ha az Egyház nem lenne hajlandó erre, akár meg is gyilkoltatná!

De a lehetséges előnyök túl csábítóak voltak ahhoz, hogy Constance figyelmen kívül hagyhassa őket. Tetszett neki a királynőség gondolata, bár nem volt illúziója a ranggal járó hatalom nagysága felől. Az ursali törvény e tekintetben világosan fogalmazott: Danube felesége királynő mindaddig, amíg Danube a király, de ha gyermek nélkül hal meg, akkor fivére, Midalis Brock Ursal, Vanguard hercege kerül a trónra. S Constance azt is tudta, hogy még a király életében sem lehet nagy hatalma semmiféle királynőnek az erőteljes Danube mellett. De akkor is...

Constance-nak tetszett a gondolat, hogy a király majd mindenben hallgat rá, s neki még Kalasnál is nagyobb lesz a befolyása, de ennél még jobban tetszett neki az, hogy a király jövendő gyermekének anyja legyen, s a saját képére formálja a gyermeket, hogy az majdan úgy uralkodjék, ahogy ő maga uralkodott volna.

Igen, bölcsen fogja majd kezelni Palmarist. Itteni ténykedése elégedettségére szolgál majd a visszatérő királynak, s akkor majd továbbléphet: ráveheti Danube-ot hogy véghezvigye azt, amire most, a távozása előtt célzott.

Constance az ablakból figyelte, ahogy a pompás kíséret, élén a királlyal és Kalas herceggel kiporzik a kapukon, a fényes Egyszívű vitézekkel, kiknek páncélja, fegyvere, sisakja fényesen ragyogott a reggeli napfényben. Ők voltak talán egész Medvehonc legerősebb gárdája, a király személyes testőrsége.

És majdan a királynőé, gondolta elmélázva Constance.

– Nagy erőket hagyok itt veled – mondta Markwart főapát Francis püspöknek, s egy iszáknyi ékkövet nyomott a kezébe – főkent grafitot és más támadásra alkalmas köveket. Kritikus lesz a szereped itt azokban a hetekben, amíg én és De'Unnero apát távol leszünk.

– Mondd, hogy mit kívánsz, és én megteszem – felelte kötelességtudóan Francis.

– Legjobb esetben semmit sem kell tenned – felelte Markwart – Tartsd fenn a mostani helyzetet, s ne bőszítsd fel sem a népet, sem azt, akit Danube király hátrahagy képviselőjeként a városban. Ez a valaki valószínűleg Constance Pemblebury lesz, s ne becsüld őt alá: Je'howith apát nagyra tartja. Az is nagyon valószínű, hogy más hercegek, talán a miriani herceg is Palmarisba jönnek, tekintve a helyzet súlyosságát.

– Engress mester lesz a helyettesed – folytatta Markwart. – Ne várj tőle sokat. Öreg és megfáradt, s szívesebben maradt volna St.-Mere-Abelle-ben, s most így visszagondolva, talán ott is kellett volna hagynom, hogy egy erősebb és fiatalabb embert hozzak magammal. De azért ő a rangidős mester, s mivel itt van, ügyelnünk kell arra, hogy tisztelettel bánjunk vele. De aggodalomra semmi ok, mert orvosoljuk a helyzetet s soraink alacsonyabb szinteken kapnak erősítést. Hatszor húsz testvér van máris útban az apátságunkból.

– Szóval ne tegyek semmit – mondta Francis.

– Legjobb esetben ne – utasította Markwart. – Szeretném ugyanúgy a hatalmi egyensúlyt Palmarisban, mint ahogy most itthagyom. Ha visszatérek és ugyanígy találom a várost, akkor nagy szolgálatot tettél nekem. Mégis tartok tőle, hogy ez a feladat nem lesz könnyű. Meglehet, hogy Danube király a távollétemet kihasználva megpróbálja a maga javára billenteni a helyzetet, s ezt kell neked megakadályozni.

– Hogyhogy? – kérdezte Francis. – A királynak nincs sok hivatalos szava, hiszen távol lesz, és nincs helyette báró.

– A csatateret a városi katonák szíve jelenti majd – felelte Markwart. – És közülük sokan máris a király udvarában vannak. Meg kell tartanod azokat, akik hűek az Egyházhoz.

– Nem, fogok csalódást okozni neked, főapát uram – ígérte Francis, megértve feladatát.

Markwart bólintott és már indulóban volt, de aztán megtorpant, és mintegy utólagosan, hozzátette: – És költözz át a Chasewind udvarházba. Uralkodjon Engress mester St. Precious felett De'Unnero távollétében, Talumus testvérrel együtt, aki majd lecsillapítja a Palmaris szerzeteseket. Nem kívánom megtörni azt a hagyományt, hogy a mindenkori püspök lakozzon a nagy házban.

Francis nem felelt, de nem tudta palástolni meglepetését a „hagyomány” szó hallatán.

– Minden hagyománynak el kell kezdődnie valahol és valamikor – mondta ravaszul a főapát. – A mai naptól fogva ott fogsz élni, és a St.-Mere-Abelle-ből érkezőket is oda vitesd. Szedd össze a városi őrök zömét is. Bánj velük jól, tápláld az önbizalmukat és a hűségüket, de semmiféle körülmények között ne bízz rájuk semmi fontosat.

Ezzel a főapát végleg távozott, s Francis ugyanazzal az elszánt tekintettel nézett ki az ablakon, ahogy Constance Pemblebury, s eltökéltsége sem volt kisebb a törekvő asszonyénál.

Danube király, Kalas herceg és a száz Egyszívű gárdista kiporzott Palmaris északi kapuján.

Mellettük haladt az abellita küldöttség. Középen Markwart főapát feszített hintójában, melyen még mindig ott éktelenkedett a merénylő ékköve által ejtett lyuk, s – a St. Preciousbeli testvérek legjobb erőfeszítése ellenére – Markwart kifröccsent vére. De'Unnero apát és száz szerzetes – némelyik St.-Mere-Abelle-ből, de a legtöbb St. Preciousből haladt a kocsi mellett, jelentéktelen benyomást keltve barna csuháikban.

A kapun kívül érve Kalas megállította a gárdistákat, a király pedig odament Markwarthoz, hogy beszéljen vele.

– Úgy mondtad, hogy teljes sebességgel fogunk haladni szólt Danube, s megrántotta pompás To-gai-ru csődörének kantárját, mert a fürge állat már szaladt volna.

– Csakugyan felelte a főapát, s vállat vont, mintha nem értené, miért kérdezi ezt a király.

A király a gyalogos szerzetesekre pillantott, s szintén megrántotta a vállát. – Lépést tudnak tartani a lovakkal? – érdeklődött.

– Csak ha testvéreim könnyű tempót diktálnak – felelte Markwart.

Danube király visszaporoszkált Kalashoz. – Lépést akarnak tartani velünk – mondta a hercegnek fanyar mosollyal. – Tegyünk róla.

Kalas örömmel engedelmeskedett, s az Egyszívű Gárda gyors galoppba kezdett.

Elindultak a kitűnően kiképzett abellita szerzetesek is, könnyed kocogással. Meglepő módon egy fél óra múlva sem maradtak le. Tartották a tempót hihetetlenül hosszú, ruganyos lépteikkel.

A király dühös pillantást vetett Kalasra, de a herceg csak a vállát vonogatta. Semmiféle ember nem lehetne képes ilyen hosszú ideig bírni ezt a sebességet. Kalas úgy gondolta, hogy ebben a tempóban harminc mérföldet tehetnek meg aznap a lónak nehéz, embernek szinte lehetetlen terepen – amit másnap vagy harmadnap már bizonyosan nem tudnak megismételni.

Délben megálltak enni, aztán galoppoztak tovább. A szerzetesek alig tűntek fáradtnak, s könnyedén haladtak a lovon ülő Egyszívűekkel együtt.

Mikor letáboroztak éjszakára, több mint harminc mérföldet hagytak már maguk mögött, de Kalas és Danube úgy látta, mintha az ő katonáik és lovaik jobban ki lennének merülve, mint a papok.

– Ez nem lehet – mondta a herceg a királynak. Danube szívesen felelte volna, hogy de igen, lehet, de csak ült és hitetlenkedve csóválta a fejét.

Egyikük sem tudta az igazságot: Markwart főapát a belső hang segítségével a malachit – a lebegtető kő egy új felhasználására jött rá. Kényelmesen ülve hintajában a főapát a lélekkő révén minden egyes testvérével kapcsolatban volt, majd több más szerzetessel együtt úgy alkalmazta a követ, hogy testvérei szinte súlytalanul futhassanak. Az esti megállásnál a talpuk nem volt feltörve, s nem voltak fáradtabbak, mintha csak egy hosszabb sétát tettek volna.

A főapát és De'Unnero együtt üldögéltek a tábor szélén, s élvezték a király és emberei szemmel látható zavarát. Markwart eredetileg úgy tervezte, hogy a szerzetesek lóháton jönnek, de az abelliták nem voltak lovas népek, nem tartottak fent istállókat. Markwart rájött, hogy a csapata nem tarthatná a lépést a To-gai-ru lovakkal és a Gárda gyakorlott lovasaival. Nagy szomorúsággal töltötte el mind Markwartot, mind De'Unnerót az a lehetőség, hogy az út során a király emberei esetleg jobbnak mutatkoznak az övéiknél.

De ekkor megszólalt a belső hang, s új felhasználási módot sugallt egy régi kőhöz.

Így aztán most Danube-on és Kalason volt a bosszúság sora. Embereik ugyan fenségesen festettek csillámló páncéljaikban, büszke paripáik hátán, de a gyalogos szerzetesek mégis szégyenbe hozták őket.

14. fejezet

A zsákmány szaga

– Nincsenek olyan messze mögöttünk jegyezte meg kétkedve Pony, mert Colleennal együtt látták Markwart és Danube király észak felé tartó erőit két nappal korábban. A csapat minden nappal közelebb került hozzájuk. A két nő persze nem ismerte a sereg összetételét, de az a tény, hogy egy ekkora tömeg gyorsabban halad náluk, elárulta nekik, hogy itt nem közönséges emberekről, még csak nem is közönséges királyi katonákról van szó.

– Nem tehetünk semmit – felelte Colleen. – Alattad Connor táltosa van, de az én gebém már nem bírja sokáig. Különben is meglehet, hogy a te Éjmadarad Caer Tinellában van.

Pony megrázta a fejét. Tudta, hogy Elbryan már rég elment onnan, s vagy Dundalisban, vagy még északabbra ját. Visszanézett a válla fölött a déli útra. Néhány órával jártak csupán a sereg előtt, s az a gondolat, hogy megálljanak új lovat szerezni Colleennak, s szóba elegyedjen a falusiakkal. – akiket később valószínűleg kifaggatnak nyugtalanította. De látta társnőjének verítéktől csatakos, egy patkót vesztetten sántikáló hátasát, nem nagyon ellenkezhetett. Tudta, hogy ha Colleennak nem szereznek új lovat, akkor hamarosan gyalogolhat.

– Talán találunk valakit a falu szélén – mondta Pony. – Egy szántóvető vagy rőzsegyűjtő gazdát, aki segíthet nekünk.

Colleen bólintott és Pony ment tovább előre, megkerülve Mélyföld faluját, majd Caer Tinellát, keletről. Észrevettek néhány favágót, s egy ideig figyelték a két embert az erdő szélének rejtekéből. De aztán kocsizörgés és lónyihogás – ütötte meg a fülüket.

A fák közt a két nő egy dombtetőre kaptatott fel, ahonnan be lehetet látni a keletre tartó utat, s itt dübörgött el kocsijával egy bozontos, fekete hajú éneklő és kacagó férfi. A kocsi elé is, mögé is két ló volt fogva.

És a férfi az abellita szerzetesek csuháját viselte.

– Eszedbe ne jusson megölni – súgta Colleen.

Pony döbbenten meredt rá. – Miért akarnám megölni? – kérdezte. – Hisz nem is ismerem!

– De a ruháját igen – felelte Colleen csendesen.

Pony felsóhajtott és lesütötte a szemét. Nem gyilkos ő: sosem fog olyanra lesújtani, aki nem szolgált rá. Arra gondolt, hogy hol húzza meg a határvonalat. Eldöntheti ő, hogy ki érdemli meg az életet, és ki nem? Bár gyűlölete Markwart iránt nem hagyott alább, s biztosan újra lecsapott volna a főapátra, Pony kissé aggódott, hogy talán elveszett lélek.

Lerázta magáról a zavaró gondolatokat. Most meg kell szereznie egyet a lovak közül, lehetőleg úgy, hogy a szerzetes ne vegye észre. De hogyan? Pony az ékkövekre gondolt. Talán a gyémánttal elvakíthatja a szerzetest, a malachittal pedig a levegőbe emelheti. A fickó nem szerezne tudomást a ló eltűnéséről, amíg Pony le nem teszi és meg nem szünteti a sötétséget – vagy talán még később sem, ha nem tűnik fel neki, hogy egy másik ló poroszkál a kocsija mögött.

Persze tudná, hogy mágiát használtak ellene, ékkő mágiát. Talán még azonosítani is tudná a köveket, s ez könnyű nyom lenne Markwartnak...

Nem, óvatosnak kell lennie. – Menj ki az útra vagy száz yardnyira elé – mondta Colleennek. – Szállj le a lovadról és nyergeld le. Ha elhaladt melletted, gyorsan és halkan cseréld ki a lovat az egyik hátsóra.

– Én inkább elölről szeretnék – felelte a harcosnő, de mikor Pony bosszúsan feléje fordult, látta, hogy a nő mosolyog.

– Menj csak – mondta szárazon.

Rosszkedve ellenére Ponynak sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt, amikor Colleen elindult. Barátjává fogadta a katonanőt, és örült jelenlétének. Társnője szinte olvasni tudott Pony hangulataiban, és mindig épp a megfelelő dolgot mondta, hogy kirángassa a sötétségből és gondolatait a jelenben tartsa. Pony az iszákjába nyúlt és elővette lélekkövét. Elmélyült magában, s felidézett egy képet, saját magát, amint egy tó partján áll a bi'nelle dasada után. Beleégette ezt a képet az elméjébe, s megváltoztatta úgy, hogy alakja ne legyen felismerhető, s meztelen testének néhány részét áttetsző fátylakkal takarta el.

Pony megmarkolta a hematitot, s azon tűnődött, hogy vajon sikerrel járhat-e. Tudta, hogy a jelenésnek tökéletesnek kell lennie. Egyetlen apró hiba, s a szerzetes rájön az igazságra, akkor pedig minden elveszik.

Újra belemélyedt a kőbe, felidézte a képet, s átküldte a szerzetes elméjébe.

Pembleton barát fütyörészett és dalolászott, élvezte a kellemes időt, s arra gondolt, hogy a tavasz bármikor beköszönthet.

– Bármikor! – rikkantotta fennhangon. – Haha! – Gyorsabb vágtára ösztökélte lovait. Szeretett volna dél előtt elérni Caer Tinellába. Tavi Janine finom ebédet ígért neki, ha asztalbontás előtt érkezik. De jó lesz...

Aztán hirtelen megjelent neki egy látomás, megdöbbentő módon, a semmiből. A barát visszafogta a lovakat. A kocsi lelassult, majdnem megállt, de a férfi szinte észre sem vette. Mozdulatlanná dermedt ültében, lehunyta a szemét, s próbálta értelmezni a csodálatos, csábító női képmást, mely oly váratlanul uralkodott el a gondolatain.

Próbálta elűzni, még imát is mormolt.

Mindhiába. A lány ott maradt, s oly gyönyörű volt, hogy nem zavarhatta el, de nem is hagyhatta figyelmen kívül!

A szekér alig mozgott.

Colleen Kilronney előjött a bozótból a kocsi mögött, a lovát vezetve. Meghökkenten és zavartan végrehajtotta a cserét, s azon tűnődött, hogy vajon mit csinálhatott Pony a fickóval.

Mikor néhány perc múlva visszaért Ponyhoz az új lóval, a lány még mindig mélyen összpontosított, kezében a lélekkővel. Colleen az útra pillantott és látta a csigalassan gördülő szekeret, a bakon a lenyűgözött baráttal.

– Mit műveltél vele? – kérdezte Colleen, kirángatva Ponyt a mágiából.

– Mutattam neki valami érdekesebbet – felelte titokzatosan a lány.

Colleen egy pillanatig nem értette, de aztán fanyar mosolyra húzódott a szája. – De gonosz vagy! – nevetett.

Azonnal útnak indultak, le az ösvényre, majd azon kelet felé, távolodva a szórakozott baráttól.

Pembleton barát lassan folytatta útját, s Tavi Janine házáig egész úton a csodálatos nőalakot próbálta felidézni magában. Nem tűnt fel neki, hogy a szekere mögé kötött két ló közül – melyeket épp most akart eladni a faluban – az egyik megváltozott, amíg ki nem kötötte az állatokat Janine ajtajánál.

A menet különösebb felhajtás nélkül haladt át Caer Tinellán és Mélyföldön, de a környékre visszatelepült mintegy kétszáz embert így is lenyűgözte a fényes Egyszívű Gárda a híres To-gai-ru paripákkal.

A sereg megállt Caer Tinellában, hogy pihentessék a lovakat, ellenőrizzék a patkókat és nyergeket, megolajozzák a fegyvereket és a páncélokat. Markwart és Danube egyetértettek abban, hogy egy óránál tovább nem maradnak egyhelyben, bár napnyugtáig már csak két órájuk maradt.

– Egyszerű testvér! – kiáltotta Tavi Janine, mikor megpillantotta De'Unnerót az egyik házban gyülekező vezérek között. – Ilyen hamar visszajöttél délre? Azt hittem, Dundalisba mégy, hogy elhozd istenedet Erdővidékre.

De'Unnero elfordult: nem volt kedve beszélgetni a parasztasszonnyal.

– Sokan mennek mostanság észak felé – jegyezte meg Janine, és az ajtó felé indult.

Markwart hallotta a szavait, és azonnal elébe állt. – Ez alatt mit értesz? – kérdezte. – Kiről beszélsz?

A nő vállat vont. – Egy barátom azt mondja, hogy látott két embert észak felé lovagolni épp ma reggel, alig hat órával azelőtt, hogy ti megérkeztetek Caer Tinellába, ennyi az egész felelte. – Csak ők meg Egyszerű Testvér jártak erre, aki néhány hete járt itt.

– Két lovas? – kérdezte Markwart. Az egyik nem egy nő volt véletlenül?

Vállvonogatás. – Csak annyit mondott, hogy két embert látott. Messze voltak, ezért nem látta jól. Egész nap töprengett. A rendetekbéli Pembleton barát reggel jött lovakat eladni, és most valamit zagyvál, hogy az egyik ló nem is az övé, hanem átváltozott az út alatt, sánta is lett meg az egyik patkója is hiányzott – pedig az övén megvolt minden patkó még reggel!

– Van egy abellita szerzetes a városban? – kérdezte Markwart. A belső hang figyelmeztette, hogy itt valami fontos lappanghat.

– Hisz most mondtam – felelte Janine. – Csak egy kicsit zavarba hozta a látogatásotok. Kicsit összetakarít, és szerintem hamarosan itt lesz.

Alig fejezte be, mikor kezét tördelve, idegesen megérkezett Pembleton barát. Észrevette a főapátot és De'Unnerót, s sűrű hajlongások közepette elindult feléjük.

– Nem tudtam a jöveteledről, főapát uram – hebegte. – Ha tudtam volna…

Markwart felemelt kézzel csillapította le az izgatott embert. – Úgy hallom, gondjaid voltak a lovakkal – jegyezte meg.

Pembleton barátnak elkerekedett a szeme, s Janine-ra pillantott: megrémült, hogy a főapát tudomást szerzett a történetről. Vajon most bolondnak tartja ez-a nagy ember? – Hát... zavart voltam – hebegte. – Tényleg nem olyan volt, mint az én lovam, de hát annyi van – sokat cseréltem azzal a karavánnal is, amelyiket te küldtél északra St.-Mere-Abelle-ből tavaly, főapát uram.

Markwart megint csillapító mozdulatot tett. – A ló megsántult?

Pembleton vállat vont. – Nem is tudom, mit feleljek – felelte. – Nem emlékszem...

– Be akarod csapni ezeket az embereket, derék barát? – kérdezte Markwart. De'Unnero odament hozzájuk, s Pembletont, bár vagy huszonöt kilóval több volt nála, igencsak aggasztotta a jelenléte.

– Ugyan, főapát uram, szó sincs róla! – kiáltotta. – Évek óta kereskedem Caer Tinellával, és sosem csaltam volna...

– Jó ember, tisztes árakkal, becsületes áruval – szólt közbe Janine.

– Szóval, Pembleton? – kérdezte higgadtan a főapát. – Ez volt az a ló, amivel elhagytad a kápolnád?

A barát teljesen elveszettnek tűnt, s zavartan nézegetett körbe. – Az kell hogy legyen – motyogta. – Csak az lehet. Elvégre senki sem tudja úgy kicserélni a szekér mögül hogy a kocsis ne vegye észre! Csak nem ismertem meg...

– Ugyanaz a ló? – faggatta tovább Markwart.

Pembleton idegesen körülnézett.

– Nézz rám! – meredt rá Markwart. – És felelj őszintén!

– Nem az én lovam – felelte a szerzetes.

Janine szortyintott és a szemét forgatta.

– Igazat beszélek, főapát uram – mondta kétségbeesetten a barát. – Minden egyes ló hónapok óta van az istállómban, a karaván áthaladása óta, és mindegyiket ismerem, ez pedig nem közülük való. Mindegyiket megpatkoltattam, ezen pedig olyan patkó volt, amit nem ismerek.

Markwart De'Unneróra pillantott. – Néhány St. Precious-i szerzetessel nézzétek meg azt a lovat – rendelkezett. – Hátha felismerik a patkót. – Aztán visszafordult Pembletonhoz és igyekezett megnyugtatni a barátot, majd kikérdezte az útja minden részletéről. Pembleton el is mondott mindent, csak egy helyen kezdett hebegni-habogni, s Markwartnak azt súgta a belső hang, hogy ez fontos lehet.

Félrehúzódott a baráttal, az meggyónta neki gondolatban elkövetett vétkét.

A főapát persze sejtette, hogy ennél többről van szó, s gyanúja csak megerősödött, amikor De'Unnero visszatért a hírrel, hogy az egyik szerzetes felismerte a patkókban a néhai báró kovácsának munkáját, aki különleges jellel – neve kezdőbetűivel – látta el az összes általa készített patkót.

A ló, mely oly rejtélyesen került a Pembleton által ismert állat helyére – noha a barát erősködött, hogy egy pillanatra sem hagyta el a kocsit – Palmarisból való, s De'Unnero megítélése szerint nemrég alaposan meghajtották.

Markwartot ugyan furdalta a kíváncsiság, de nem feszegette tovább a dolgot. Később, mikor a csapat letáborozott két órányira Caer Tinellától, a főapát elvonult sátrába és mohón a lélekkő után nyúlt. Sietett északra, fürkészte a vidéket – s meg is találta zsákmányát, letáborozva egy ősöreg fenyő lehajló ágai alatt. Markwart felismerte az egyik kikötött lovat – már látta a Palmaris melletti mezőn –, így nem volt meglepve, amikor ősellenségét pillantotta meg a fa alatt egy másik nővel, aki a palmarisi őrség egyenruháját viselte.

Markwart arra gondolt, hogy azonnal akcióba lép, de aztán úgy vélte, hogy a nő talán már felkészültebb, s most már nincs a gyermek, akit fel lehetne használni tagadhatatlanul erős akaratának megtörésére. Afelől sem lehet biztos, hogy Dasslerond nincs-e a környéken.

Szelleme visszasietett várakozó testébe. Kiment a sátorból, és hívta De'Unnerót.

A tigris hamarosan útnak indult, egyenesen a rejtekadó fenyő felé.

Vagy legalábbis De'Unnero úgy hitte. Sok olyan akadállyal találkozott, ami mellett Markwart szelleme is, elhaladt, de mire a megjelölt helyre ért, pirkadni kezdett, és az asszonyok eltűntek. De'Unnero csalódottsága azonban csak addig tartott, amíg rá nem jött, hogy nincs egyedül: vele van a főapát szelleme.

– A lélekkövön keresztül hallasz, amit a gyűrűdben viselsz – mondta a főapát. – Hangolódj rá a gondolataiddal a szellememre. és én majd vezetlek.

Markwart elsuhant, sebesebben, mint az északi szél.

Megkereste a két nőt, aztán visszaszólt De'Unnerónak: a hajsza megkezdődött, noha Ponyéknak erről fogalmuk sem volt.

Kora délelőttre a fáradhatatlan De'Unnero megpillantotta ellenfeleiket, Markwart szelleme pedig – miközben teste kényelmesen pihent egy szerzetesek-cipelte hordágyon – a közelben lebegett. Markwart ismerte Pony erejét, s félt, hogy De'Unnero emberére talál majd, ha a lány fel van készülve rá, s nála vannak az ékkövek.

Ezért ő lépett először: telepatikus úton behatol Jill lovának elméjébe.

Kőszikla felágaskodott, s Pony alig tudott a hátán maradni. A ló megfordult, a levegőbe rúgott. Colleen felkiáltott: próbálta megérteni, mi történik.

Pony kirepült a nyeregből, s minden levegő kiszállt a tüdejéből, amikor a földre csattant. Annyi lélekjelenléte azonban volt, hogy odébb guruljon Kőszikla patái elől.

– Mit műveltél azzal a lóval? – kiáltotta Colleen, de hirtelen torkára fagyott a szó, amikor valami nagy rontott rá, és kilökte a nyeregből. Eltartott egy darabig, amíg magához tért. Összeszedte magát, s kitörölte szeméből a véres sarat. Aztán megpillantotta a Pony fölé tornyosuló szörnyalakot. Sikoltani akart, de nem volt rá képes, mert nem tudta elhinni, amit lát: egy lényt, ami deréktól fölfelé izmos férfi, arca félig emberi, félig nagymacskaforma. Pony fölött kuporgott macskalábain, csíkos farka lengett, s bámulta a lányt. Pony próbálta felemelni a karját védekezésül, de De'Unnero belevágott a mellkasa közepébe, megfosztva őt a levegőtől. Pony összerándult, s lendítette a kezét, de kába volt, minden erő kiszállt belőle.

Colleen feltápászkodott és kezdte kihúzni a kardját.

Ekkor a lény elugrott Ponytól, és Colleen felé fordult.

– Ezért megfizetsz! – rikoltotta Colleen, s kardját villogtatva rohamra indult.

De'Unnero a levegőbe szökkent a lendülő kard fölött, aztán lehuppant, s egy hatalmas csapással leütötte Colleent.

A nő erőtlenül csapott egyet a karddal s tehetetlenül nézte, ahogy ellenfele kikerüli a csapást, s túl gyorsan mozog ahhoz, hogy a támadást menet közben módosítani lehessen. Az emberkéz elkapta a pengét és messzire ellökte, aztán De'Unnero megpördült, Colleen felé gördült, s arcon ütötte. A katonanő megint több lépést tántorodott vissza.

Aztán De'Unnero már ott is volt Colleen előtt, megfogta kardot tartó kezét, aztán elhajlította a csuklóját, könnyedén lefegyverezve őt.

Majd szökkent és a földre vitte Colleent és saját ideges lova lábai alá hajította.

– Menekülj! – hallotta Pony kiáltását, s látta, hogy a tigrisember társnője felé fordul, aztán látta, ahogy a furcsa lény megtántorodik egy mesterséges villámtól.

A nagy erejű teremtmény felhördült és nekirontott Ponynak, leterítve a lányt, mielőtt az újabb mágikus támadásba kezdhetett volna.

Colleen újra feltápászkodott, s felmászott a lova másik oldalán. Még nem is volt teljesen a nyeregben, máris vágtára ösztökélte az állatot, mert a tigris gyorsan a nyomába eredt. A ló átvágott az erdőn, s Colleent kegyetlenül csapkodták a faágak, míg szinte el nem veszítette az eszméletét. Hallotta maga mögött az üldözőt, s hirtelen rádöbbent szeretett bárója halálának igazi valóságára.

Lova élesen fordult, s Colleen nem tudott a nyeregben maradni. Örökzöld bokrok közé zuhant, majd csúszni kezdett lefelé egy mély nyiladék havas-sáros oldalán. Már rég elveszítette az eszméletét, amikor egy fatönk megállította.

Mégis hallotta lova halálsikolyát, amikor a tigris lecsapott az állatra.

Csak Markwart főapát dühös szelleme tudta eltántorítani De'Unnerót a lóhús-lakomától. A volt püspök teljesen visszaváltozott emberi alakjába. Már nem volt értelme a drágakövet használni, s tulajdonképpen nem is tudta, hol lehet a mágikus tigriskarom. Nem volt sem a kezében, sem az iszákjában, mintha valamiképpen egyesült volna vele.

Most azonban lemondott tigrisoldaláról, mert látta Markwart dühét, s jobban félt tőle, mint amennyire vágyta az ölést. A ló életenergiájától szinte megrészegülve tért vissza Ponyhoz, s megnézte, él-e még. Remélte, hogy nem volt vele túl kemény. miután a lány lesújtott rá a villámmal. Markwart utasítása világos volt: élve vigye vissza hozzá Ponyt, az ellopott ékkövekkel együtt. A másik nő egy cseppet sem érdekelte.

Pony jóval később tért magához, s egy fa törzsénél találta magát, a kezei fájdalmasan hátrakötve.

És ott állt Marcalo De'Unnero, aki összehúzott szemekkel meredt rá.

– Nem látod be ellenségeid erejét? – kérdezte a volt püspök, s arcát egészen közel tolta foglyához.

Pony elfordította az arcát; képtelen volt a férfi szemébe nézni. De'Unnero megfogta az állát, és durván visszafordította. A lány egy pillanatig azt hitte, hogy a másik megfojtja, vagy péppé veri az arcát, de ekkor De'Unnero arcán fanyar mosoly jelent meg.

Pony majdnem elájult: tehetetlen volt. De'Unnero bármit megtehetett vele.

– Milyen szép – jegyezte meg a férfi, s váratlanul megsimogatta Pony arcát. Teljesen megváltozott a viselkedése. Pony jobban örült volna, ha inkább megöli...

Próbált megint elfordulni, de a kemény kéz azonnal visszarántotta az állát.

– Szép és erős – folytatta De'Unnero. Ahogy hallom, ért a kövekhez és a pengéhez, s erős akaratú.

Pony megfeszítette az állkapcsát és összehúzta kék szemét.

– Attól félsz, hogy magamévá teszlek? – vigyorgott szélesen De'Unnero. Megfogta Pony ingének elejét. – Félsz, hogy letépem rólad a ruhát és meztelen leszel előttem?

Pony csak meredt rá makacsul, de nem felelt.

– Nem értesz te engem – folytatta De'Unnero, és az arca nagyon közel volt, de aztán hátrább lépett, és elengedte Pony ingét. – Szívesen kiállok veled nyílt terepen, s meg is öllek, ha ellenállsz – ahogy megölöm a szeretődet is, azt az Éjmadárt – mondta. – De nem kívánok testi örömöket egy vonakodó nőtől. Én Isten embere vagyok.

Pony szortyintott és elfordította a tekintetét. Azt várta, hogy De'Unnero megint visszarántja az állát.

– Bolond jószág – hallotta a távozó De'Unnero hangját. Semmit sem tudsz azokról, akiket az ellenségeidnek nevezel.

Pony nem tudott mit felelni.

Aztán lódobogást hallott, s hamarosan mindenki megérkezett: Markwart, a szerzetesek, a csillogó páncélzatú katonák, s Medvehonc királya!

15. fejezet

Hívatlan hazatérés

Kőszikla véresen, összetörten talált rá, s Colleen túl kába volt ahhoz, hogy megpróbáljon felmászni a hasadékból.

Pony! Colleennak jobban fájt a szíve, mint a csontja, amikor felnézett az emelkedő tetejére, ahol újdonsült barátnője feküdt, kiszolgáltatva a szörnyeteg kénye-kedvére. Ő pedig képtelen volt feljutni oda, s még ha fel is jutott volna, a tigris akkor is leterítette volna Újra.

Colleen tudta, hogy ezen hiábavalóság tépelődni. Nagy nehezen felmászott Kőszikla hátára. Észak felé fordította és elindította a lovat. Az elkövetkező órában többször is elveszítette az eszméletét, de volt annyi lélekjelenléte, hogy a nyeregbe kötözze magát.

Így poroszkált egyedül, s tudta, hogy a szörnyű tigrisember nincs messze mögötte.

Aznap éjjel nem táborozott le. Annyi ereje sem volt, hogy lemásszon a lóról. Kőszikla csak ment, menet közben legelészett, majd néha állva szunyókált, ahogy utasa is aludt a hátán.

Ha Ponynak lettek volna is olyan reményei, hogy beszélhet Danube királlyal, ezek a remények azonnal meghiúsultak volna. A főapát parancsára – melyet Danube és kísérete ellenvetés nélkül fogadott – egy csapat szerzetes körülvette Ponyt, elvágták kötelékeit és elvezették a fától. Pony látta, hogy Markwart drágaköveket mutogat a királynak, s hallotta, ahogy a főapát valami „hiányzó telérkőről” beszél. Danube király Ponyra nézett, s tekintetében undorral vegyes szánalom tükröződött.

Aztán a király elfordult, s Pony tudta, hogy neki befellegzett.

Néhány pillanat múlva De'Unnero is csatlakozott a rabkísérőkhöz. – Menned kell tovább – mondta. – A testvérek majd támogatnak, visznek, ha a lábad felmondja a szolgálatot. – Két erős szerzetes lépett Pony mellé, a hóna alá nyúltak a vállukkal, s a magasba emelték, hogy a lába alig érintette a földet.

– Át kell gondolnod a helyzeted, mielőtt visszatérünk Palmarisba – mondta neki De'Unnero. – Milyen kár, hogy egy testben és lélekben ilyen erős nőt olyan szörnyen és mindenki szeme láttára végeznek ki. – Ezzel De'Unnero sarkon fordult és elment.

Pony nem egészen tudta, hogyan értelmezze ezeket a szavakat. De'Unnero csakugyan őszinte aggodalmat mutatott volna? Vagy csak játszik vele az együttérzés álcájában? Vagy talán valami baljósabb dologról van szó? De'Unnero barátságot színlel, hogy elaltassa gyanakvását?

Pony úgy döntött, hogy bármiről legyen is szó, nem megy bele a játékba. Megverték, elvették mindenét, de egy dolgot megőrzött a halál-előszobájában is: a meggyőződéseit.

Végső soron örült is De'Unnero jelenlétének. Ha a veszedelmes alak itt van, akkor nem Colleent kajtatja, bár Pony nem tudhatta, hogy a katonanő él-e még, vagy De'Unnero már megölte.

– Kitartok a meggyőződésem mellett, és remélek. – suttogta, mert hallania kellett a saját szavait, bár ahogy kimondta őket, rögtön meg is ijedt a szerzetesek várható epés megjegyzéseitől. A papok azonban nem reagáltak, csak az egyik fordult hátra, s tekintetében némi elismerés tükröződött.

Pony elfogta ezt a pillantást, s erőt merített belőle. Még a bátor halál sem kis tett, ha már más nem marad.

Másnapra kicsit csillapodott a fájdalom Colleenban, s átadta helyét a komor elszánásnak, hogy eljut Éjmadárhoz, bármibe kerül is, s hírt visz neki szerelmeséről. Tudta, hogy súlyosak a sebei. Az egyik karja eltört, az egyik bokája pedig úgy megdagadt, hogy le kellett vennie a csizmáját. Vért vesztett, és nagyon fázott.

De csak az útra összpontosított, s biztatta Kősziklát, a csodálatos Kősziklát, lépésről lépésre, előre.

A nappal és az éjszaka összeolvadt számára, egyetlen homályos fájdalomfolttá. A harmadik napon eleredt az eső, de a félig eszméletlen Colleen észre sem vette. A katonák és szerzetesek napról napra jobban megközelítették, pedig még éjszaka is lovagolt, de persze nem tudott – nem tudhatott erről.

Csak az utat látta maga előtt, a Dundalisba vezető utat, az utat oda, ahol végre majd megpihenhet.

A negyedik nap délutánján összeesett az út mellett, lecsúszott Kőszikla hátáról. Lába a kengyelbe akadt, válla és feje a földet súrolta. A lónak volt annyi esze, hogy megálljon, de ennél többet nem igen tehetett. A nő próbálta valahogy kiszabadítani magát, de visszahanyatlott, s felhorzsolta az arcát a fagyott havon.

A nap lefelé szállt a nyugati égen. Colleent elnyelte a sötétség.

Tiel'marawee az elfek páratlan kecsességével és fürgeségével szökellt a Barbakántól délre tornyosuló hótorlaszok felett s könnyed futással, néha félig repülve haladt a még délebbre fekvő nyílt terepen. Most nem kanyargott, hiába szerette a dalt és táncot, mert a szíve nehéz volt Ni'estiel elvesztése miatt.

Dasslerond úrnőnek tudomást kellett szereznie minderről: az elf haláláról, a gyilkos püspökről, s leginkább a különös mágiáról, ami megmentette Éjmadárt – és Tiel'maraweet is – az Aida hegyén.

Az elf elhaladt Dundalis mellett, az északi lejtő őrtornya alatt, anélkül, hogy az őrszemek észrevették volna. Tudta, hogy nemsokára nyugatnak kell fordulnia, ha Andur'Blough Inninnessbe, akar jutni, de úgy sejtette, hogy az úrnő még mindig Palmarisban tartózkodik, vagy ha elindult is, előbb északra jön.

Hegyezte a fülét, hátha meghallja a ties'tielt, a csillagdalt.

Ehelyett egy ló halk nyerítését s egy nő nyögéseit hallotta.

Tiel'marawee nem ismerte Colleen Kilronneyt, s nem ismerte fel Pony lovát sem. De bár sürgős volt a dolga, az elf nem hagyhatta sorsára a nőt, aki fejjel lefelé lógott a lova hasa alatt. Éles pengéjével levágta Colleent, s igyekezett tompítani a zuhanást. Végül leszerszámozta a lovat, mert a nyereg széle körül gennyes horzsolások éktelenkedtek, s arra gondolt, hogy takaróba csavarja a nőt: legalább kényelmesen haljon meg.

Colleennak sikerült kinyitnia az egyik szemét, de a másikat alvadt vér zárta le. – Éjmadár – suttogta kicserepesedett ajkakkal. – Ponyt elkapták.

Tiel'marawee szeme tágra nyílt, amikor a szavak elértek a tudatáig – Pony? – kérdezte, és pofozgatni kezdte a nőt. – Jilseponie? Kik kapták el? Az Abellita Egyház?

Colleen azonban, mint ki jól végezte dolgát, hisz átadta az üzenetet, elájult.

Tiel'marawee nem tudta, mit tegyen. Nem szívesen késlekedett volna délre vezető útján, de tudta, hogy itt valami fontos dologról lehet szó. Visszarohant északra, újra el Dundalis mellett, s ezúttal megállt az őrtoronynál. – Egy nő van az úton – kiáltott fel.

Az őrök mozgolódni kezdtek: az elf hallotta csizmáik dobogását, ahogy fegyvereiket keresgélték.

– Egy nő van az, úton – kiáltotta újra. – Súlyosan sebesült. Dél felé!

– Ki szól? – kiáltott le az egyik őr.

De Tiel'marawee már eltűnt.

Hamarosan az elf megkönnyebbülten látta, hogy férfiak sietnek dél felé az egyik ösvényen. Maguktól is megtalálták volna Colleent, de az elf segített nekik: a sebesült nyöszörgésének utánzásával vezette őket.

– Palmarisi őr – jegyezte meg az egyik férfi. Odasietett Colleen mellé és a hátára fordította, egy másik pedig elvezette Kősziklát.

– Shamus Kilronney unokahúga – jegyezte meg az egyik férfi, egy nagy darab, fekete hajú. – Colleen a neve. Ő hozta meg nekünk a báró halálának hírét Caer Tinellába.

– Lehet, hogy nemsokára megy is utána – szólt egy másik férfi. Az első ember azonban, aki megvizsgálta Colleen sebeit, a fejét rázta

– Nem olyan súlyos – mondta. – Egy kis ennivaló és a meleg ágy segíteni fog. Napok óta volt úton sebesülten, és nyilván a nyereghez kötözte magát.

Jó kis ló ez – jegyezte meg a harmadik férfi, s szemügyre vette a kimerült, kisebesedett hátú állatot, aztán egyszer csak leesett az álla.

De ki szerszámozta le a lovat? – kérdezte a Colleent vizsgáló férfi.

– És ki hozott hírt a sebesültről? – érdeklődött a harmadik.

Tomas Gingerwartnak gombóc támadt a torkában. Felismerte a hátast, még így elnyűve is. Kőszikla volt, Pony lova! – Gyorsan vigyük be a városba – sürgette társait. – Kerüljön meleg helyre, és kapjon enni, hogy minél hamarabb tudjon beszélni! Gyerünk!

A másik kettő sietve engedelmeskedett óvatosan felemelték Colleent és Kőszikla hátára fektették, aztán vezetni kezdték a lovat.

Tomas mögöttük baktatott, az erdőt fürkészte, s felettébb rosszkedvűnek tűnt.

Tiel'marawee kockáztatott: előbújt a bozótosból.

A nagydarab ember azonnal felmutatta üres tenyerét, jelezve, hogy nincs nála fegyver és nem készül semmilyen fenyegető mozdulatra. – Nem vagyok az elfek ellensége – mondta, s palástolta meglepetését a kis alak láttán.

– Tehát tudsz rólunk, és tudsz valamit erről a sebesült nőről is – vélte Tiel'marawee.

– Tomas Gingerwart vagyok – mutatkozott be a férfi. – Éjmadár barátja, és Jilseponie-é, akinek a lován a nő jött.

Tiel'marawee-t is elfogta az aggodalom: ha ez volt Pony lova, akkor mi lehet Dasslerond úrnővel?

– Belli'mar Juravielt is ismerem – folytatta Tomas. – Ő kísért el minket idáig, mielőtt hazafelé indult volna.

– Én Tiel'marawee vagyok – hajolt meg mélyen az elf. – Biztos vagyok benne, hogy ez a nő tud valamit Jilseponie-ról.

– Akkor kérlek, tarts velem – fordult Tomas Dundalis felé.

Az elf elgondolkozott, aztán bólintott és megindult.

Számos tekintet meredt rá – bár egyik sem fenyegetően –, amikor Tomasszal átsietett a városon Colleen betegágyához.

A katonanőt félig eszméletlen állapotban találták, és Colleen egyre arról motyogott, hogy Ponyt elfogták, és értesíteni kell Éjmadárt.

– Éjmadárt a Barbakánon hagytam – mondta Tiel'marawee. – Egy téli vihar fogságában. Még jó pár napig nem tud eljönni, vagy talán még tovább, ha a tél újra lesújt az északi vidékre.

De te átjöttél – jegyezte meg Tomas. – És vissza is tudsz jutni.

Az elf hosszan, keményen meredt rá.

– Ha Pony bajban van, akkor Éjmadárnak tudnia kell róla – vélte Tomas.

– Akkor menj és mondd meg neki – felelte hidegen Tiel'marawee, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy véleménye szerint az ő szerepe itt véget ért.

Tomas az elfre pillantott. Épp most mondtad, hogy Éjmadár nem tud kijönni – szólt. – Ha így van, akkor hogy tudna bármelyikünk is eljutni hozzá?

Mielőtt azonban Tiel'marawee válaszolhatott volna, kicsapódott az ajtó és egy nő esett be. – Katonák jönnek – zihálta. – És szerzetesek. Sok szerzetes.

Tomas visszafordult Tiel'marawee-hez – és látta, hogy az elf már surran is ki egy oldalsó ablakon.

– Az istenekre – morogta komoran. – Rejtsétek el a beteget – mondta a szobában lévőknek. – Éjmadár barátságára, soha nem is láttuk őt! – Kisietett a házból, s sietett csatlakozni a város déli végén gyülekezőkhöz, akik a katonák érkezését várták. Többször körülnézett, hátha megpillantja az elfet, bár – helyesen – úgy sejtette, hogy Tiel'marawee már messze jár.

– Mit gondolsz, mit akarnak a katonák? – kérdezte valaki.

– Vagy a szerzetesek – tette hozzá egy másik nyilvánvaló undorral, hisz ott volt kint az erdőben Tomasszal, amikor a veszedelmes, gonosz, tigriskezű szerzetes megjelent, és látta, hogy azok a karmok széthasítják a barátja bőrmellényét.

– Egyszívűek – suttogta valaki Tomasnak, mikor már látni lehetett a kanyarban a büszke sereget. – És sok a tollas sisakos.

– Ami a bajnok jele – szólt egy másik komoran. – A király bajnokaié.

– Ilyen messze Ursaltól! – hüledezett valaki.

A menet látványos volt, de Tomas inkább a jelentéktelen csuhát viselő abellita szerzeteseket figyelte, akik a lovasok mellett futottak. Az egyik különösen felkeltette a figyelmét: az a szerzetes, aki Éjmadár barátainak, s az Egyház ellenségeinek nevezte őket.

Felbukkant a Markwartot szállító kocsi is, és Tomas körül a döbbenet elfojtott hangjai hallatszottak.

Tomas még sosem látta az Abellita Egyház főapátját, de ennek az embernek a rangja annyira nyilvánvaló volt, hogy nem lehetett semmi kétség.

– Mit csináltunk, hogy így felfigyeltek ránk? – kérdezte valaki.

– Valószínűbb, hogy Éjmadár csinálta, nem mi – felelte egy másik.

Tomas nem vitatta ezt, de nem tett megjegyzést, annyira lefoglalta a menet. Ekkor pillantotta meg a zilált Ponyt két szerzetes között, és összeszorult a szíve. Eszébe jutottak a hosszú hónapok, amikor ez a lány és a társa tartotta őket életben, eszébe jutott a harc az óriások vezérével, aki vesztére követte Éjmadárt az erdőbe. Csak most, amikor így látta Ponyt, döbbent rá Tomas, mennyire szerette Éjmadárt, és mekkora hősök voltak.

A menet vagy húsz lépésnyire a dundalisiaktól megállt. A katonák két sorba rendeződtek, olyan szorosan, hogy a második sort szinte nem is lehetett látni.

– Egyszívűek – súgta valaki áhítattal. – A legjobbak az egész világon.

Látva a katonák mostani útitársait, Tomas ebben nem volt ilyen biztos.

Egy jóképű, erőteljes, fesztelen negyven év körüli férfi léptetett elő. Mintegy vezényszóra, egy szerzetes is utána sietett, s Tomas csikorgatni kezdte a fogát, amikor felismerte a csuhást.

Targon Bree Kalas herceg vagyok – szólt a lovas.

– Én pedig De'Unnero, St. Precious apátja – tett hozzá a szerzetes. – Még mindig Dundalis vezetőjének vallod magad, Tomas Gingerwart?

A tény, hogy De'Unnero ismerős errefelé, szemlátomást meglepte a herceget, aki szúrós pillantással kezdte méregetni a szerzetest.

– Szebb fogadtatást rendeztünk volna, ha tudjuk, hogy ilyen fontos emberek érkeznek – hajolt meg mélyen Tomas.

– Már jól ismerem a ti fogadtatásaitokat – szólt az apát.

Tomas széttárta kezét. – Akkor egy idegen bukkant elénk ismeretlenül az erdőben – felelte. – Ez itt nem civilizált vidék, jó apát.

– Jó? – visszhangozta gyanakvón De'Unnero.

– Elég ebből a fecsegésből – szökkent le nyergéből a herceg Tomas és a szerzetes közé. De'Unnero gyorsan kikerülte Kalast, akt levette kéttollas sisakját. – Palmarisból jöttünk, hogy megkeressük Éjmadárt – folytatta a herceg. – Ismeritek őt?

– Ez itt jól ismeri – felelte De'Unnero, mielőtt Tomas megszólalhatott volna. – Szövetségese neki is, meg vendégünknek, Jilseponie-nak is, Markwart főapát merénylőjének.

Kalas a szerzetesre meredt, de De'Unnero nem hátrált. – Figyelmeztetlek, Tomas Gingerwart – mondta fenyegetőn most az egyszer utoljára.

– Ismerem Éjmadárt – vallotta be Tomas. – Nagyszerű hős.

De'Unnero elvicsorodott.

– Éjmadár az – folytatta Tomas makacsul – aki Ponyval, a nővel, akit megvertetek és most fogva tartotok, megmentett mindnyájunkat, mielőtt a démon daktilusz csatlósait kiűzték a környékről. Ti pedig most keresitek. Talán inkább vadásztok rá! Én pedig, a többiekkel együtt, akik az életünket köszönhetik neki, fogadjunk titeket tárt karokkal, s segítsünk barátunk ellenségeinek?

– Tedd, amit parancsolunk – mordult fel De'Unnero, s Tomas felé lépett, mintha meg akarná ütni.

– Jó Gingerwart uram – szólt közbe Kalas. – Én most magának Danube királynak a nevében beszélek. Éjmadárt és a nőt törvényen kívülinek nyilvánították az Egyház és az állam ellen elkövetett bűneikért. Meg fogjuk találni őt és Palmarisba visszük, bíróság elé, akár Dundalis népének segítségével, akár anélkül.

– Ez itt Erdővidék, nem pedig Medvehonc birodalma – jegyezte meg egy féri Tomas mellett.

– Ezért kivágatom a nyelved – fogadkozott Kalas.

– Ez nem a te királyod birodalma – mondta vakmerően Tomas is.

– Azt is mondtátok, hogy nem az Egyház területe – szólt De'Unnero. – Jobban kéne vigyáznod, hogy kiket haragítasz magadra, Gingerwart uram,

– Nem kívánok ellenségeket szerezni – felelte higgadtan Tomas.

– Akkor hát halld szavam – felelte Kalas erőteljesen, belefojtva a szót De'Unneróba. – Azok, akik nem segítenek nekünk, Éjmadárnak segítenek, s ha ő bűnösnek találtatik az ellene felhozott vádakban, akkor azok, akik segítették, nem fogják könyörületes uralkodónak találni Danube királyt.

Hagyta, hogy szavai lógva maradjanak a levegőben, s Tomas szemébe nézett, jelezve, hogy nem hajlandó kompromisszumra, s egy állásponton van De'Unnero apáttal.

– Itt van? – kérdezte higgadtan Kalas.

– Nincs – felelte Tomas. – Már rég elment innen. Nem tudom, hová.

– Dehogynem tudod – jegyezte meg De'Unnero. – Északra ment, a Barbakánra, de mostanra már vissza is térhetett.

– Nincs itt –, erősködött Tomas.

– Kutassátok át a falut! – kiáltotta De'Unnero, s intett szerzeteseinek.

Kalas – hogy ne maradjon alul –, hasonlóképp cselekedett. A Gárda megindult és szétszóródott az épületek között.

– Aki ellenáll, azt levágjuk – mondta Kalas Tomasnak, akinek nem volt szüksége hasonló értelmű fenyegetésre De'Unnerótól ahhoz, hogy bizonyos lehessen a szerzetesek kíméletlensége felől.

A falusiak jó munkát végeztek, mikor elrejtették Colleen Kilronneyt. Olyan jót, hogy a katonanőre sosem találnak rá, ha nincs Kőszikla. De'Unnero észrevette a lovat, rámutatott és nevetett. – Szóval megtaláltátok Jilseponie lovát – kiáltotta. – Remek. Mondd, jó Gingerwart uram, hol a lovas, aki ide hozta?

– Magától jött – feszült meg Tomas álla.

– Csakugyan? – kiáltott fel drámaian De'Unnero. – Caer Tinellától egészen idáig? Micsoda bölcs állat! – A szerzetes szeme veszedelmesen összeszűkült, s De'Unnero hirtelen Tomas elé lépett. – Itt van az a nő. Érzem a szagát!

– Keressétek meg a vörös hajú nőt! – utasította De'Unnero a szerzeteseit. – Palmarisi katona, és sebesült.

Kalas is hasonlóan rendelkezett. Szerzetesek és katonák özönlöttek be minden házba, s félrelöktek bárkit, aki ellenkezett.

Tomas Gingerwart, a falu feje, akinek véleményére az egész nép adott, eleget látott. Rákiáltott De'Unneróra, de a szerzetes félrelökte és maga is kutatásba fogott. Tomas aztán Kalas ellen fordította mérgét, de hamarosan elnémult, amikor újabb alak lépett elő az Egyszívűek sorai közül.

– Tomas Gingerwart – szólt Danube király, és Tomas elé lépett. – Ne avatkozz közbe még egyszer, és ne szólj többet. Nem jöttem volna személyesen ide, ha az ügy nem égető fontosságú. Állj félre és szólítsd fel népedet is, hogy kövessék példádat.

– K... királyom – hebegte Tomas, s mélyen maghajolt.

– Még Erdővidéken is – jegyezte meg epésen Danube, s arra az emberre sandított, aki azt állította, hogy Erdővidék nem tartozik a király birodalmához. Tomas megremegett a király hatalma előtt. Térdre rogyva könyörgött irgalomért.

De aztán visszatért De'Unnero, s mögötte két szerzetes vonszolta Colleen Kilronneyt.

Tomas Gingerwart lehunyta a szemét, s úgy érezte, hogy menten szétnyílik alatta a föld. Alig hallotta De'Unnero és Markwart hangját, akik bűnözőnek nevezték, összeesküvőnek az állammal és az egyházzal szemben.

– Az állam ellen aztán nem! – rikkantotta egy dundalisi, de hangja hirtelen csattanásba fulladt. Tomas kinyitotta a szemét, és a földön heverni látta a szólót, háta mögött De'Unneróval.

Tomas Danube királyra pillantott segítségért, de a király már arrébb ment.

Mire De'Unnero befejezte a vallatást, Tomas és öt másik férfi, valamint két nő került fogságba. Kilenc lovat kobozott el a főapát, s az új foglyokat Ponyval együtt dicstelenül rákötőzték az állatok hátára.

A menet áthaladt Dundalison, észak felé, ugyanazon az úton, amelyen Éjmadárék is mentek.

Mind a sebesült katonanő, mind Dundalis vezére megbízta Tiel'maraweet azzal, hogy siessen a Barbakánra és értesítse Éjmadárt Pony szorult helyzetéről. Ha a kósza a Touel'alfarból való lett volna, az elf már rég úton lett volna, mire a katonák és szerzetesek megérkeztek volna a kis városba.

De Éjmadár nem volt elf, ahogy Pony sem, így Tiel'marawee dél felé indult, s választása helyesnek bizonyult, mert az esti szellő a ties'tiel dallamát sodorta felé.

A második nap végére az elf meglelte Dasslerondot és a többieket. Mint az várható volt, a történtek kellőképpen lesújtotta a többieket, különösen Juravielt.

– Ezt nem hagyhatjuk – mondta Juraviel az úrnőnek.

– Medvehonc királya és az Abellita Egyház főapátja állnak a menet élén – emlékeztette Dasslerond. – Háborút akarsz az egész emberi világgal?

Juraviel megértette, hogy az úrnőnek igaza van, és meghajtotta fejét. – Ezek az események azonban nincsenek távolt tőlünk emlékeztette Dasslerondot. – Éjmadár elfogatásának a Touel'alfarra nézve is lehetnek következményei.

Dasslerond úrnő – aki már belefáradt az egészbe, és legszívesebben azonnal visszatért volna Andur'Blough Inninnessbe – nem tagadhatta Juraviel, szavait. Végignézett társain, akik közelebb húzódtak, hogy jól hallják minden szavát.

– Ideje, hogy a Touel'alfar visszatérjen hazájába – jelentette ki Dasslerond. Mindenki Juraviel is – egyetértően bólogatott. – A helyzet túl bonyolulttá és veszedelmessé vált. Ezért hazamegyünk és lezárjuk a völgyünket s a szemeinket az emberi ügyek elől.

– De a fülünket nem – folytatta Dasslerond hosszas, töprengő szünet után. – Hazamegyünk, téged kivéve, Belli'mar Juraviel.

Juraviel meglepetten meredt úrnőjére.

– Te magad vallottad önmagad Éjmadár és a lány barátjának – magyarázta Dasslerond.

– Mindnyájan barátunknak valljuk Éjmadárt – felelte Juraviel.

– De nem olyan közelinek, mint Belli'mar Juraviel – folytatta Dasslerond. – Te olyan sokáig harcoltál az oldalukon, hogy most figyelemmel kell kísérned a sorsukat.

– Köszönöm, úrnőm – szólt Juraviel.

– Kísérd őket figyelemmel – ismételte határozottan Dasslerond. – Mi nem vagyunk benne ebben, Belli'mar Juraviel. Éjmadárnak és Ponynak egyedül kell boldogulnia, vagy elbuknia. Kísérd őket figyelemmel, aztán térj vissza hozzánk.

Belli'mar Juraviel egy pillanatra sem tévesztette szem elől, hogy milyen kegyben és bizalomban részeltette őt Dasslerond úrnő. Dasslerond ismerte Juraviel érzéseit Éjmadárékkal kapcsolatban, s tudta, hogy irántuk való szeretete közbeavatkozásra csábítja majd, hisz a barátjuk.

De többet számított az, hogy Belli'mar Juraviel elf.

16. fejezet

Küszöbön álló csoda?

Már napok óta nem havazott, s meglehetősen meleg volt, még Avelyn karjától távolabb is, a Barbakán magasabb hegyein. Elbryan, Roger és Shamus embereinek nagy része többször is lement a völgybe, de még a hegylábakig is, vadászni, szabad utat keresni dél felé. Nem sok mindent találtak, de a kósza minden ilyen út után derűsebb lett, mert mindig mélyebbre jutottak a hegységben, s a kósza úgy érezte, hogy az indulás ideje rohamosan közeledik.

– Majd ma – bizakodott Elbryan reggel, amikor elindult szemrevételezni az ösvényeket. De Bradwarden a visszatérő kósza arckifejezéséből tudta, hogy még mindig nincs akadálytalan út kifelé a Barbakánból. A kósza nagyon szeretett volna Szellődal hátán nekivágni délnek, Ponyhoz, de még ha ő az elfektől kapott kiképzés segítségével át is juthatott volna, a lova semmiképp sem.

– Túl vastag a hótakaró a tetőn? – érdeklődött Bradwarden.

– El sem jutottam odáig – felelte komoran Elbryan. – Minden meredekebb lejtő tele van lezúduló, fagyott hótáblákkal.

– Ez legalább azt jelenti, hogy olvad – örvendezett Bradwarden.

– De nem elég gyorsan – sóhajtott a kósza, s dél felé pillantott. – És ha megint fagyni fog, egy hónapig megnézhetem magam.

– Nem lesz fagy és nem lesz több hó sem – erősködött Bradwarden. – És ha mégis, elviszi a reggeli nap.

– Az a legrosszabb az egészben, hogy tudom: a hegyektől délre tiszta az út – kesergett Elbryan. – Ha át tudnék törni, onnan már gyorsan haladhatnék.

– Pony rendben van – jelentette ki a kentaur. – Tudom, hogy aggódsz érte, és jó okkal. De bíznod kell benne. Lefogadom, hogy tele van szövetségesekkel. Majd csak megússza azt a Markwartot meg De'Unnerót – elég esze van ahhoz, hogy meghúzza magát. Bíznod kell benne. Ha a hó lezúdult, pár nap múlva ott lehetsz. Ha vihar lesz, akkor is. Csak egy kicsit később. Szellődal remek ló, a legjobb, amit valaha is láttam, de nem arra való, hogy hóval befújt hegyi ösvényeken járjon. Ahogy én sem – nem is mentem veletek vadászni. Bíznod kell, fiú, és türelmesnek kell lenned. Addig kell itt maradnunk, amíg a tél úgy nem dönt, hogy elenged minket.

Elbryan bólintott, s egy mosollyal nyugtázta, hogy megértette a kentaurt.

– Legalább ennünk van mit! – rikkantotta Bradwarden.

Ezt Elbryannak is el kellett ismernie. Elegendő élelmük volt, Avelyn karja meleget adott, és biztonságot is, mert az első nagy támadás után egyetlen szörnyeteg sem mert visszamerészkedni Elbryanék közelébe.

Tehát sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzetük, de Elbryan úgy gondolta, hogy jobb is lehetne. Lehetne Pony karjaiban is, vagy foghatná a kezét vajúdás közben. Tudta, hogy Pony már az ideje vége felé jár, s ha ő nem jut ki gyorsan a Barbakánról, akkor még a szélvészjárású Szellődal sem repítheti el idejében Palmarisba.

Markwartot, Danube-ot és csatlósaikat nem hátráltatta hasonló akadály. Dundalistól északra tiszták voltak az utak, s a menet hihetetlen gyorsasággal haladt. Napközben csak rövid időre álltak meg, hogy pihenjenek és legeltessék a lovakat, s harapjanak valamit maguk is. A foglyokat nem oldozták el, amíg le nem táboroztak éjszakára.

Addigra Tomas és a többiek alig bírtak kiegyenesedni. A szerencsétlen Pony, aki még alig vészelte át a Markwarttal vívott küzdelmet és a gyermek elvesztését, nem is tudott felállni. Csak hevert a földön összegömbölyödve, kezét a hasára szorítva.

Tomas könyörgött fogvatartóiknak, hogy engedjék meg legalább Ponynak – a rendes lovaglást másnap. Markwart azonban hallani sem akart erről, mondván, hogy a lány maga akarta ezt, s most azt kapja, amit megérdemelt. De aztán De'Unnero megvilágította számára, hogy ha Pony állapota leromlik, akkor lassítani fogja őket a haladásban, valamint hogy az élő Pony nagy segítségeikre lehet a végső leszámolásnál Éjmadárral.

Másnap Pony már ülhetett a lovon, bár továbbra is nagyon rosszul érezte magát – éles fájdalom hasogatta a hasát. Persze próbálta ezt eltitkolni, mert nem akarta megszerezni Markwartnak és a többieknek azt az örömet, hogy őt szenvedni lássák. Próbált a szegény Tomasra meg a többiekre koncentrálni – akik nyeregtáska módjára voltak a lovak hátára kötve –, s egyre mondogatta magának, hogy amazoknak menynyivel rosszabb a soruk.

Valahogy sikerült, átvészelnie a napot, s mikor letáboroztak éjszakára, sikerült valamivel egyenesebben ülnie és kissé megfeledkeznie a fájdalomról. Enni is tudott egy keveset, épp csak annyit, hogy reményei szerint megtartsa erejét.

A földön ült és lefelé meredt, mikor egy férfi ment oda hozzá. Pony a mozdulatai merevségéből tudta, hogy egy idős ember áll előtte – Markwart.

– Ha meghalsz az úton, megidézek egy szellemet, hogy beleszálljon a testedbe – mondta a főapát – és akkor a te édes hangocskád csalja majd hozzám a mit sem sejtő Éjmadárt.

Pony minden erejét összeszedte és felnézett az öregre: pillantásaikban csak úgy versengett a gyűlölet. Talán démont akartál mondani – fröcsögte a lány. – Finoman szellemnek nevezted, de akkor is csak az a pokoli szörnyeteg marad.

– Láttál már ilyen megszállt testet, nem igaz? – kérdezte Markwart, nem zavartatva magát a vádtól.

Pony elfordította a tekintetét. Legszívesebben újra harcba szállt volna a főapáttal, puszta ököllel vagy az ékkövekkel. Tudta, hogy le tudná győzni Markwartot, minden gyengesége ellenére. Elpusztíthatná, és mindenkinek megmutatná az igazságot. Lássa csak meg Danube király Markwart főapát fekete lelkét, és rögtön szövetséges lesz az Abellita Egyház elleni harcban!

– Kora este előrementem egy kicsit megnézni, az utat jegyezte meg Markwart. – Meg is találtam őket – Markwart igazat beszélt. Csak éppen egy zavaró kis momentumot hagyott ki spirituális utazásáról: valami megakadályozta, hogy feljusson az Aida hegy platójára, pedig már messziről látta a kószát és társait.

Pony minden józan megfontolás ellenére ismét ránézett.

– Éjmadárt, a kentaurt és a barátaikat, köztük az öt áruló szerzetest – folytatta az öreg, szemlátomást élvezettel. Ott tanyáznak az Aida tetején, hótól körbezárva, és várják az érkezésünket. Három nap, kedves leányom, és barátod, Éjmadár csatlakozik hozzánk. Egy ló hátára kötözve. Hogy fog örülni a hősének a nép, ha végige parádézunk vele az utcákon!

Pony elfordult.

– Tudod, imádják a kivégzéseket – folytatta Markwart, Pony gondolatmenete felé kanyarodva. – Mármint a parasztok. Szeretik látni, ahogy valakit felakasztanak, kövekkel szétzúznak vagy megégetnek – igen, főleg az égetést szeretik. A halál ilyen közvetlen látványa megerősíti őket élő mivoltukban, s a halhatatlanság érzésével ajándékozza meg őket.

– Vagy talán csak élvezik látni más szenvedését – fejezte be az aszott öreg.

– Isten embere – mormogta maró gúnnyal Pony.

Markwart elkapta Pony állát és felrántotta a lány fejét. – Igen, Isten embere – vicsorogta Pony arcába. – Istené, aki irgalmas azokhoz, akik megérdemlik, s bosszút áll azokon, akik rászolgáltak. Én ismerem a játékaidat Jilseponie. A nép hősének képzeled magad, valami mások által nem látható igazság birtokosának. Pedig dehogy vagy hős! Csak nyomorúságot hozol azokra, akiknek állítólag a vezére vagy, igazságod pedig nevetséges szánalom csupán, minden fegyelem nélkül, mindössze annyi céllal, hogy megkönnyítsd a pillanatnyi szenvedést.

Pony elhúzódott Markwart szorításából, de nem fordította el a tekintetét. Markwart szavai egy pillanatig oly igaznak hatottak, s Pony megrémült. De aztán végiggondolta az életét, felidézte mindazt, amit Elbryannal együtt tettek az emberekért a háború idején, miközben a szerzetesek apátságaik védelmében lapultak. Eszébe jutott a kardtánc, amit Elbryantól tanult, a fegyelem legmagasabb foka.

És itt volt az ő igazsága. Itt volt az ő ereje, s ennek fényében alaposabban átgondolta az öreg szavait. Próbált megragadni minden hasznos információt, mindent, amivel jobban beleláthat veszedelmes ellenfelébe. Megértette hogy Elbryan nem menekülhet Markwart elől, és az idő veszedelmesen fogyatkozik.

A következő napot mély meditációban töltötte, s próbálta megtalálni a legkényelmesebb helyzetet a nyeregben. Most már erősebbnek érezte magát, mintha Markwart szózata új célt adott volna neki. Persze igyekezett ezt palástolni, mert De'Unnero gondosan szemmel tartotta – az idő java részében mellette futott.

Arra gondolt, hogy kihasználja ezt az aggodalmat, s mikor a Barbakán déli peremének roppant hegyei kibontakoztak előttük, elkezdte kialakítani tervét.

Aznap este nagyon elesettnek mutatta magát mindenki előtt, aki odafigyelt rá pedig valójában jobban volt, mint a többi rab, akik továbbra is lóhátra kötözve közlekedtek. Elfojtott nyögései látványosan megerősödtek, valahányszor De'Unnero arra járt.

Másnap – s a csapat erre a napra várta, hogy megérkezzenek a hegyek lábához – délelőtt a karaván sietve haladt, De'Unnero szokás szerint Pony mellett futott. A lány körülnézett, nehogy figyelje valaki, aztán erősen megharapta a szája belsejét. Mikor megérezte a vér ízét, hirtelen előrebukott, olyan erősen, hogy lecsúszott a ló oldala mentén.

De'Unnero odaugrott hozzá, s nagy nehezen visszatuszkolta a ló hátára. Pony ingadozva ült a nyeregben, mint aki bármelyik percben eldőlhet megint.

– Hagyjatok csak itt meghalni – nyöszörögte szánalmas, erőtlen hangon, véres ajkakkal.

St. Precious apátja rámeredt, és észrevette a vért. – Máris megtörtél? – kérdezte. – Markwart még el sem kezdett komolyan foglalkozni veled, és már halálért könyörögsz?

– Nem könyörgök felelte elhalón Pony, és veszedelmesen megingott. Csak éppen tudom, hogy jön a halál. Vérzek belül, és nem érem meg a holnapot.

De'Unnero őszinte aggodalommal mérte végig. Nem akarta a lány halálát, legalábbis most nem, amikor Éjmadárék ott voltak közvetlenül előttük. Tartott tőle, hogy ha Pony nincs velük, akkor a kósza és barátai ellenállnak. Az Egyszívűek és a szerzetesek könnyen végeznek velük, de De'Unnero nem akarta így elintézni a dolgot, s még kevésbé Markwart, hisz akkor a király magáénak mondhatta volna a dicsőséget Éjmadár és az összeesküvés leveréséért. S ami még fontosabb, Shamus és a katonák árulását is eltussolták volna.

Nem, élve kell Pony, s elég épen ahhoz, hogy odacsalja Éjmadárékat. Bármennyire is szeretett volna újra megküzdeni a kószával, De'Unnero tudta, hogy most tiszta és egyszerű akcióra van szükség.

Az apát visszanézett Markwart felé, s látta, hogy a főapát kényelmesen, hunyt szemekkel terpeszkedik a kocsijában, koncentrálva ékköveire, hogy könnyedséget és gyorsaságot biztosítson a szerzeteseknek. De'Unnero nem akarta megzavarni: ösztönösen cselekedett, bízva saját ítélőképességében. Lélekköves gyűrűjével megérintette Pony hasát, majd gondolatait a kőbe sugározta, hogy fokozza annak mágiáját.

Pony azonnal megérezte a kapcsolatteremtést, a lélekkő hívogató mélységeit. Szelleme azonnal bele is merült, elsuhant De'Unnero gyógyító keze mellett, ki a testéből, át a hegységig hátralévő mérföldeken, s még azon is túl.

Látta az Aida lapos tetejét. Odaröppent, megpillantotta Elbryant – a drága Elbryant! –, s lecsapott rá. – Markwart!, sugallta telepatikusan, minden kétségbeesésével. Markwart és Danube király közelednek! Meneküljetek! Fussatok, ha kedves az életetek!

– Mi az? – kérdezte a kósza Bradwardent, aki a közelben állt, de ahogy a kentaur értetlenül feléje fordult, Elbryan rádöbbent arra, mi a jelenség forrása, s tudta, hogy Pony jött el hozzál – Pony! – kiáltotta, s próbált belekapaszkodni valamibe, de a futó érzés már eltűnt, s Pony szelleme visszatér a lány testébe, mely már a földön feküdt. De'Unnero ott állt fölötte, egyik öklét vér borította.

Pony kábán nézett fel rá és elmosolyodott, hiába volt a fájdalom és az orrából csordogáló vér. Az apát durván felrántotta és a nyeregre vetette, aztán utasította a szerzeteseket, hogy kötözzék ugyanúgy le, mint a többi foglyot.

Pony zokszó nélkül viselte a durva bánásmódot. Csak remélhette, hogy Elbryan meghallotta, és elmenekül.

– Mi az? – kérdezte Markwart De'Unnerótól. Odasietett az apáthoz, s idegesen figyelte, hogy a király vajon észrevett-e valamit a dologból.

– Megpróbált megszállni – hazudta a szerzetes. – Átküldte a szellemét a lélekkőbe, amikor a sebeit gyógyítottam vele – a sebeit, melyek korántsem voltak olyan súlyosak, mint ahogy mutatta.

Markwart Ponyra meredt. Nem megszállni akart, hanem megszökni, súgta a hang a fejében, s a főapát szeme elkerekedett. Elküldte szellemét a szövetségeseihez!

– Mennyi ideig volt a kő erején belül, amíg észrevetted? – kérdezte a főapát.

De'Unnero vállat vont. – Legfeljebb néhány pillanatig.

Néhány pillanatig, tűnődött Markwart. Szakértője volt a lélekjárásnak, s tudta, milyen messzire juthatott Pony ezalatt a néhány pillanat alatt. – Nem kerülhet többé kapcsolatba semmiféle kővel, még ha rohamosan hanyatlani is kezd az egészsége, adta ki a parancsot. Aztán visszasietett kocsijához és előszedte saját lélekkövét. Sejtette Pony úti célját, s követte ugyanazt az utat a hegyek közt, át a völgykatlan felett, fel az Aida oldalán. Tudta, hogy ott vannak. – Éjmadár és a cimborái. Most megnézi őket és előkészületeiket, hogy lássa, a nő eljutott-e hozzájuk, vagy sem – talán még meg is tudja szállni az egyiket.

De szelleme ismét megtorpanni kényszerült a plató peremén, épp úgy, mintha testi valója kemény kőfalba ütközött volna.

Markwart próbált áttörni a korláton, de olyan erő állta útját, mely hatalmasabb – sokkalta hatalmasabb – volt, mint Dasslerond ereje, aki ott Palmaris mellett visszalökte őt a testébe.

Nem értette a dolgot, de érezte akárcsak a belső hang –, hogy ezt az akadályt nem győzheti le. Úgy gondolta, hogy Braumin és társai talán valamilyen nagy erejű drágakőhöz jutottak, de – hacsak ez a bizonyos kő nem sokkalta erősebb bárminél, amivel a főapát valaha is találkozott – aligha tudta elhinni, hogy akár az öt szerzetes, egyesített ereje is az útjába tudna állni.

A főapát feldúltan tért vissza testébe, a hintóba. Mivel látta, hogy szerzetesei kezdenek lemaradozni, újra elővette a malachitot, hogy erőt öntsön beléjük.

Egész nap a hegy tetején tapasztalt rejtélyes erőn töprengett, és örült, hogy ilyen erős szövetségeseket hozott magával.

– A hágó másik oldalán táboroznak, bár gondjaik vannak a hóval a nehéz lovakon, a páncélokban – jelentette kötelességtudóan Roger aznap este, visszatérve felderítőútjáról.

Elbryan értette a helyzetet: a főapát és a király eljöttek érte, s nyilván De'Unnero is velük van. – Szólj Shamusnak, hogy ma egész éjjel őrködjenek – mondta a kósza Bradwardennek. – A püspök esetleg úgy dönthet, hogy idő előtt meglátogat minket.

– Bár úgy lenne – felelte a kentaur. – Talán az lenne az egyetlen esélyünk, hogy elkapjuk, mielőtt a nyakunkra jön az egész dragonyos hadsereg.

– Idefent fogunk maradni? – hüledezett Roger.

– Hová mennél? – kérdezett vissza Elbryan. – A déli hágók kivételével mindent a goblinok uralnak a környéken. Markwart az ékköveivel ránk talál, bárhová bújunk. Itt fent van a legtöbb esélyünk, Avelyn támogatásával a hátunk mögött.

– Legalább a szerzeteseket elküldhetnéd – vélte Bradwarden. – Semmi szükség rá, hogy itt pusztuljanak. Ha Markwart csak Éjmadárt keresi, ők hadd menjenek.

– Már felajánlottam nekik – felelte a kósza. – De Braumin testvér hallani sem akart róla. Alig várja, hogy a főapát foglyaként visszatérhessen Palmarisba, és beszélhessen az Aida hegyi csodáról.

– Nehéz dolga lesz, ha kivágott nyelvvel akar beszélni – jegyezte meg a kentaur szárazon.

Elbryan ebben nem kételkedett: Markwart sosem hagyná, hogy Braumin, vagy bárki más, elmondja az igazat. A kósza tudta, hogy vagy mindent megnyernek, vagy mindent elveszítenek most itt az Aidán, Avelyn kinyújtott keze mellett. Ismerte az ékkövek erejét, a lélekkő felderítőképességét, s tudta, hogy semmiképpen nem menekülhetnek, ha Markwart egyszer szagot fogott.

Nem. Vagy győznek Avelyn segedelmével, vagy mindent elveszítenek.

Vagy talán mégsem, gondolta a kósza. Nem mindent.

– Menj – mondta Rogernek. – Még ma éjjel, Szellődal hátán. Menj délre a hágóhoz és keress egy rejtekhelyet. Ha Markwart erői elhaladtak melletted, siess délre minden erőddel. Keresd meg Ponyt és mondd el neki az igazat – mondd el neki a csodát és a végső elhatározásunkat. Ennek nem szabad velünk együtt elpusztulnia.

– Nem akarnak megölni – vélekedett Roger, aki szemlátomást nem örült a terv megváltozásának. – El akarnak fogni.

– Akkor annál fontosabb, hogy te megmenekülj – felelte a kósza. – Fogd ezt – mondta, hirtelen ötlettől vezérelve, s levette fejéről a pántot, az egyetlen ékkővel, amit Pony adott neki, amikor elváltak.

Roger megrázta a fejét, s rémülten meredt a fejdíszre, mintha tudná, hogy ő ugyan megmenekülhet, de a kósza meghal. – Eljöttem veled ide északra, sőt, én biztattalak, úgyhogy melletted maradok. Ha meg kell halnunk, akkor haljunk meg együtt.

– Szépen beszélsz – felelte Elbryan –, de ostobán. Nem azért küldelek el, mert féltelek, Zárverő Roger. A te utad még veszélyesebb is lehet, mint az enyém. Ha Markwart elkapott engem, Bradwardent és a szerzeteseket – élve vagy holtan –, s ha a király, ha csakugyan a főapáttal van, elfogta Shamus Kilronney-t, akkor nem keresnek tovább. Csak te vagy elég ügyes és elég ismeretlen ahhoz, hogy átjuss. Nem szeretnék vitát. Mikor eljöttünk ide, megegyeztünk, hogy én vagyok a vezér. Fogd Szellődalt és menjetek. Kerüljetek Markwart erői mögé és keressétek meg Ponyt Palmarisban.

Roger segélykérően Bradwardenre pillantott, de a kentaur szemlátomást teljesen egyetértett a kósza döntésével.

– Azt hiszed, hogy Avelyn ereje legyőzheti a főapátot? – kérdezte Roger remegő hangon, s kinyújtotta kezét a fejpántért.

A kósza vállat vont. – Már így is rég halottnak kéne lennünk – felelte. – Ki tudhatja, milyen csodák rejtőznek még Avelyn tarsolyában?

Roger és Szellődal hamarosan elindultak, a fiú fején a macskaszemmel, mellyel a sötétben is láthatott. Az út továbbra is nehéz volt a ló számára, de Szellődal elboldogult, s jóval hajnal előtt Roger már mélyen a hegyekben járt, közel Markwarték várható útvonalához. Elrejtőzött és várni kezdett.

Elvileg nem juthattak volna át a hegységen, mert a magasabb részeken az ösvényeket vastagon befútta a hó, de Markwart kiküldött néhány szerzetest rubintokkal, és saját erejéből is kölcsönzött nekik. A kövek tüzeket lövelltek ki, s gőzölgő tócsává olvasztották a havat.

Nem sokkal dél elmúltával megpillantották az Aida hegyet. Tudták, hogy még napnyugta előtt odaérnek.

Az örök kíváncsi Roger hátrahagyta Szellődalt és előbbre kúszott. Lenyűgözve figyelte az erőfitogtató menetet. Csodálata még jobban fokozódott, amikor a fényes Egyszívű Gárdát is megpillantotta.

Aztán hirtelen elállt a szívverése, amikor megpillantotta a foglyokat: nem lehetett félreismerni Pony szőke hajzuhatagát. Idegesen nézett körbe, majdnem elfogta a pánik. Vissza kell mennie Elbryanhoz, hogy figyelmeztesse! Szólni kell a többieknek, hogy próbálják meg valamiképpen kiszabadítani Ponyt!

De a menet sebessége visszatartotta. Nem tud előttük visszaérni a Barbakánhoz – legalábbis észrevétlenül nem. Ha pedig meglátják, Markwart vagy valamelyik szerzetes bizonyosan ott helyben halálra sújtja.

Azt is tudta, hogy Pony kiszabadításának még a gondolata is nevetséges.

Zárverő Roger csak ült és tehetetlenül figyelt.

– Egyszívűek – mordult fel Shamus Kilronney, amint a sereg megjelent a Barbakán sáros medencéjében. – Nekünk végünk.

Nem egy katona osztotta ezt a véleményt.

– Bízzatok Avelyn testvérben – emlékeztette őket Braumin Herde.

– És bízzatok a királyotokban – tette hozzá Bradwarden. – Azt mondod, jó ember, egy jó ember pedig hajlandó lesz meghallgatni a történetedet, s nem hiszi azt, hogy egy bűnöző meséje.

Elbryan a közelgő menetet nézve hallotta ezeket a szavakat, s belegondolt mélyebb jelentésükbe. Ha Bradwardennek igaza van, akkor vajon elkezdhetik lőni a közeledő csapatot a platóról? Mit fog szólni Danube király a mondandójukhoz, ha testőrei holtan hevernek az Aida lejtőjén?

A kósza meghozta döntését. Bár a többiek – főleg Bradwarden – berzenkedtek, hogy nem lesz harc, elfogadták a határozatot, mikor a kósza elmagyarázta gondolatmenetét.

Így Zárverő Rogerhez hasonlóan ők is csak néztek és vártak. Délutánra a hatalmas sereg eleje a plató közelébe érkezett.

– Ez itt nem Medvehonc! – kiabált le nekik Castinagis testvér. – Itt nincs hatalmatok!

Erre villámok kezdtek csapkodni körülöttük, szétrobbantva a sziklát, s Éjmadáréknak vissza kellett húzódniuk, amíg épp olyan reménytelenül kiszorított helyzetbe nem kerültek, mint a goblin támadás előtt.

– Úgy látszik, a királyotok nincs beszélgetős kedvében jegyezte meg sötéten, íját pengetve Bradwarden.

– Várjuk ki a végét – kérlelte Elbryan, s elkapta az íjat, nehogy a kentaur lőni kezdjen, miközben az első katonák és szerzetesek mászni kezdtek felfelé az utolsó emelkedőn. A katonák jobb oldalt – a lovak csak itt bírták a terepet –, a szerzetesek pedig a bal oldalon, ahol Elbryanék is feljöttek a goblinok elől.

A szerzeteseket pedig Marcalo De'Unnero vezette.

– Legalább őt hadd öljem meg! – kiáltott fel Bradwarden.

– Hát újra találkoztunk, Éjmadár – mondta De'Unnero, nem zavartatva magát a kentaurtól.

– Szívesen szembeszállok veled, egy az egy ellen – felelte a kósza.

Az apátot csábította ugyan az ajánlat, de tudta, mi a helye és a kötelessége. – Egy nap majd talán – felelte. – Még a kivégzésed előtt.

Bradwarden kirántotta íját a kósza fogásából, és célzott.

– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: ha ellenállsz, Éjmadár, akkor a barátnőd, Pony, aki most a főapáttal van odalent a lejtőn, szörnyű halált hal.

A kósza veszedelmes pillantást vetett rá. Nem tudta, higgyen-e neki vagy sem. Bradwarden megdermedt.

– Targon Bree Kalas vagyok, Nyugat-Honc hercege – léptetett előre lovával az egyik katona. – De'Unnero apát igazat beszél, Éjmadár. Itt nincs helye harcnak, és elfogatásod jogos. Add meg magad a koronának, és én igazságos pert ígérek neked a Király színe előtt.

A kósza a barátaira pillantott, aztán a vállára vetette Sólyomszárnyat, s intett Shamuséknak is, hogy tegyék el a fegyvereiket. Persze eszében sem volt megadni magát. Azt remélte, hogy kicsalhatja ellenfeleit a platóra, ahol Avelyn talán újra segít rajta. Úgy tervezte, hogy akkor gyorsan odasiet Markwarthoz, s ha a király útját állja, akkor Medvehoncnak hamarosan új királyt kell keresnie!

– Te ismersz engem, Kilronney kapitány – folyatta Kalas herceg. – Mondd meg a barátodnak is, mert kezdem elveszteni a türelmem. Hatszáz mérföldet tettünk meg hozzátok, és sok katonám már harcra szomjazik a hosszú, fárasztó út után.

– Az, akinek mondja magát – mondta Shamus a kószának.

Elbryan bólintott. – Maradjatok a helyeteken – szólt oda társainak.

A gyűrű egyre szorosabbra zárult körülöttük.

A hegyben azonban nem kezdődött búgás, s nem csapott ki energiamező Avelyn kezéből.

– Nyilván elfogyott a mágiája – súgta Shamus.

– Nem – felelte Braumin. – Csak éppen ezek nem szörnyetegek, nem a démon csatlósai.

– Talán azok, csak nem tudnak róla – szólt szárazon Elbryan. Újra a többiekre pillantott, s látta, hogy azok az ő parancsát várják. Ha most kardot ránt, amazok örömmel csatlakoznak hozzá, s ha kell, meghalnak mellette.

De ezt nem tehette meg, hisz Pony Markwart kezében van.

– Nem! – kiáltotta a rémült, dühös Mullahy testvér, akinek általában csendes temperamentumát túlfeszítette az izgalom. – Nem! Nem megyek vissza, hogy a halálom olyanok szórakozása legyen, akik nem értik Markwart igazi gonoszságát.

– Nyugalom, testvér! – kiáltotta Braumin Herde. Castinagis visszahúzta Mullahyt.

– Hallgattasd el – figyelmeztette De'Unnero az egyik társának, akinél grafit volt.

– Nem! – rikoltotta újra Mullahy, kitépte magát Castinagis kezéből, s futni kezdett az ellenséges vonal egyik rése felé, ahol a plató széle meredek szakadékban végződött.

– Állítsd meg! – kiáltotta De'Unnero. De mielőtt a többiek reagálhattak volna, Romeo Mullahy testvér beteljesítette sorsát élete legnagyobb és legmegrázóbb döntésével, mely barát és ellenfél szívét egyaránt megérintette.

Avelyn Desbris nevét kiáltva a fiatal szerzetes lelépett a peremről, s száz lábnyi zuhanás után összezúzta magát az éles sziklákon.

De'Unnero és még sokan mások csalódottan sóhajtottak fel.

Kalas herceg közelebb vonult katonáival, s De'Unnero is felzárkóztatta a szerzeteseket.

– Mi van, Éjmadár? – kérdezte a herceg. – Tartogatnak még meglepetéseket a barátaid?

– Igazságos pert ígértél – felelte Éjmadár.

Kalas herceg bólintott, s a kósza szemébe nézett.

Elbryan előhúzta Fergeteget, s a herceg lovának lába elé dobta.

De'Unnero apát azonban előbb érte el a fegyvert: felkapta, s gyorsan megindult szerzeteseivel. Hagyta, hogy Kalasék elfogják Shamust és a többi királyi katonát, de arra vigyázott, hogy Bradwarden, a renegát szerzetesek, s legfőképpen Éjmadár az ő gondjaiban legyenek, miközben elvonultak a platóról.

Markwart főapát vegyes érzelmekkel figyelte az Aida oldalain lefelé haladó menetet. Ismét megpróbált felmenni a szellemével, s újra kudarcot vallott.

Zavara s dühe csak fokozódott, mikor megértette, hogy sem a kósza, sem a szerzetesek, sem a többiek nem állítottak fel semmiféle mágikus akadályt, hogy elállják az útját.

A törvényen kívüliek elvezettetése után Markwart újra megpróbált felszállni a fennsíkra.

És megint csak nem volt rá képes.

17. fejezet

A lelkiismeret áldozata

Nem volt valami híres lovas, de Szellődal hátán, erre nem is volt szükség. Roger délnek fordult, alighogy tanúja volt a fennsíkon történteknek: Avelyn ereje nem mutatta meg magát, s a barátai fogságba estek.

Rogernek fogalma sem volt róla, hogy mit kéne tennie.

Arra gondolt, hogy beoson a táborba és kiszabadítja Elbryant meg Ponyt. Csinált már ilyesmit a powriknál is Caer Tinellában: foglyokat szöktetett meg és ennivalót szerzett az őrszemek orra előtt. De aztán mégis elvetette a gondolatot. Ezek nem powrik. Ez itt Medvehonc királya legelitebb harci egységével. Ami még rosszabb, itt van Markwart főapát és De'Unnero püspök is, egy sereg ékkövekkel felfegyverkezett abellita szerzetessel. Talán bejuthatott volna a táborba, de tudta, hogy ki nem megy élve. És még ha sikerül is kimentenie Elbryanékat, s visszaszerezné fegyvereiket, köveiket, azzal sem menne semmire. Hiszen akkor is volt fegyverük, amikor először találkoztak ezzel a sereggel, s mégsem esett egyetlen karcolás sem a király emberein!

Így hát vágtatott a csodás csődörrel, megelőzve a csapatot. Megérkezett Dundalisba, s nagyszomorúságára megtudta, hogy Tomast is elhurcolták.

Vágtatott tovább Caer Tinellán, Mélyföldön át Palmaris felé – bár fogalma sem volt róla, hogy ott mit érhetne el. Elveszetten, magányosan töltötte az éjszakát egy fenyvesben, s csak ekkor tudta meg, hogy nem minden barátját fogták el vagy ölték meg. Belli'mar Juraviel megtalálta őt – pontosabban Szellődalt –, s abban a reményben jött, hogy Éjmadár valamiképp megmenekült a főapát elől, s már tervezi az ellencsapást.

Mikor Roger első öröme, majd csalódása elmúlt, elmesélte a Barbakánon történteket. Az elf növekvő szomorúsággal hallgatta, s úgy érezte, hogy minden elveszett.

– Mit tegyünk? – kérdezte Roger, mikor befejezte, de Juraviel nem felelt, csak lehunyta aranyszín szemét.

Aztán az elf a fiúra nézett és megrázta a fejét. – Végignézzük – felelte, Dasslerond utasítása szerint.

– Végignézzük? – hüledezett Roger. – Végignézzük, ahogy kivégzik őket?

– Meglehet – vallotta be Juraviel. – Átértek már Caer Tinellán?

– Nem tudom – felelte Roger. – Dundalisba mindössze egy nappal utánam érkeztek, mert láttam őket az alsó úton. De ez már majdnem egy hete volt. fák délnek tartottak, gondolom, Palmarisba. De nem tarthatnak lépést Szellődallal, úgyhogy nem tudom, mennyire vannak mögöttem.

– Éjmadár és Pony még életben vannak? – kérdezte Juraviel. Roger megborzongott: ezen ő is többször eltöprengett az elmúlt napokban.

– Valószínű, hogy a király bíróság elé akarja vinni őket Palmarisban – folytatta az elf.

– Akkor hát nekünk is oda kell mennünk – vélte Roger.

– De a kapukon kívül maradunk – intette Juraviel. – Látni akarom a megérkezésüket, hogy kiderüljön, a barátaink még velük vannak-e, élnek-e, s ha gyorsak és ügyesek vagyunk, azt is kideríthetjük, hová zárják be őket.

Zárverő Roger válaszul elkeseredett pillantást vetett észak felé. A rémálom oly, hirtelen szakadt a nyakába, hogy teljesen tehetetlennek érezte magát.

A tavasz már virágot bontott, mire a hatalmas menet foglyaival bemasírozott Palmaris északi kapuján. Danube-nak az egész út alatt csak annyi engedményt sikerült kicsikarnia Markwartból, hogy a foglyok ülve lovagolhassanak, ami némi méltóságot kölcsönzött nekik a per kezdetéig s formális elítéltetésükig.

Az ülő testhelyzet azonban kevés vigaszt jelentett Elbryannak. Markwart ügyelt rá, hogy távol tartsa egymástól a veszedelmes kószát s hasonlóképp veszélyes feleségét, s a két ember még este, a táborban sem beszélgethetett. Persze néha találkozott a pillantásuk, s a kósza ilyenkor szerelmesen mosolygott Ponyra, miközben szájával a „szeretlek” szócskát formálta – csak hogy a lány tudja: nem haragszik rá, s nem csak hogy megbocsátott, de azt is megértette, hogy nincs mit megbocsátani.

Egy dolog azonban zavarba ejtette, s nem kis aggodalmat is keltett benne: Pony szemlátomást nem volt állapotos. Ezernyi kérdés merült fel a kószában, de tudta, hogy ezekre egyhamar nem fog választ kapni. Vajon már megszületett a gyermek? Vagy Pony elveszítette magzatát? S ha a gyermek él, kinél van? Ha pedig nem, ki ölte meg?

Nem tudhatta, s senki nem állt szóba vele. Az Egyszívűek közé helyezték, távol Ponytól, s Markwart meg Danube nagyon szigorú parancsokkal látta el az őt őrző katonákat. Nem beszélhettek vele, s tudomást sem volt szabad venniük róla, hacsak nincs vészhelyzet. A kósza legnagyobb csalódására azonban semmi nem történt egészen Palmarisig.

Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Markwart akarata győzött, mikor a városba értek. Őt Ponyval, Bradwardennel és az öt szerzetessel St. Precious börtönébe szánták, Shamus Kilronneyt, a katonáit, valamint a dundalisiakat pedig Kalas herceg gondjaira bízták Aloysius Crump házában.

Mikor lefelé mentek az apátság sötét gyomrába, egyszer megpillantotta Ponyt futólag, közelebbről, mint eddig bármikor.

– Szeretlek – mondta gyorsan, mielőtt a szerzetesek elhallgattathatták volna. – Együtt leszünk.

Aztán a két szerzetes rávetette magát és a padlóra szorította. Az egyik pecket kötözött a szájába.

Éjmadár hallotta, hogy Pony is válaszol, „Szeretlek”, s hallotta azt is, hogy Markwart ölte meg a gyermeküket.

Aztán a cellájába vonszolták, belökték és rácsapták a súlyos ajtót.

Egy idő után a kósza eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy az ajtóhoz kússzon és Ponyt szólítsa.

Legnagyobb meglepetésére hallott is valami választ.

– Pony? – kérdezte elkeseredetten.

– Braumin testvér vagyok – hallatszott a távoli felelet. – Pony messze a folyosó másik végén van, a legtávolabb tőled. Bradwarden egy egészen másik folyosón van, mert ezekbe a cellákba nem fért be.

Elbryan felsóhajtott és letörten az ajtónak támasztotta arcát.

– A testvéreim és én mind mögötted állunk, barátom – folytatta Braumin hangja. – Továbbítjuk Ponynak az üzeneteidet, és az övéit neked, ha nem bánod, hogy mi is halljuk őket.

Elbryan szinte felkacagott a helyzet abszurditásán, de azért megragadta a lehetőséget. Elmesélte Ponynak az összes kalandjukat elválásuk óta, s Brauminon keresztül hallotta Pony válaszát, különös tekintettel a Palmaris melletti mezőn történtekre, amikor elvesztette a gyermekét – a gyermeküket.

– Először a szerzeteseket fogják elővenni – jelentette másnap reggel a királynak Constance Pemblebury. Egész Palmaris csak úgy forrongott a pletykáktól: két ember nem tudott úgy elmenni egymás mellett az utcán, hogy ne cseréljenek híreket.

– A négy másikat csendben és hatékonyan intézik el – vélte Danube király. – Markwart biztosan elítéli őket, bár valószínűleg nem lesz kivégzés addig, amíg nem biztosítja a halálbüntetést Éjmadárra és a nőre.

– Gusztustalan és gonosz ügy ez – mondta merészen Constance.

Danube király nem vitatkozott.

– Semmit sem tehetünk? – kérdezte a nő.

A király tehetetlenül nevetett. – Nekünk is meg kell tartanunk a saját pereinket – mondta. – S ítéleteink valószínűleg nem lesznek kevésbé kemények, mint a főapátéi. A Kilronney-nőnek, a néhai báró katonájának, s Shamus kaptánynak is megpecsételődött a sorsa, de ők akarták így.

– Csak a lelkiismeretük szerint cselekedtek, dacolva azzal, amit igazságtalanságnak éreztek – jegyezte meg Constance.

Újabb keserű kacaj. – Valahányszor engedélyt kaptak rá? – kérdezte.

– Hallgassuk ki őket először? – kérdezte Constance. – Ugyanakkor, mint a szerzeteseket, vagy közvetlenül utána?

Danube visszaült a székébe, s eltöprengett. – Utoljára határozott, bár nem volt biztos benne, hogy ki is fog tartani döntése mellett. – Addigra talán a parasztok vérszomja kielégül, és legalább Shamus Kilronney néhány katonáját meg lehet menteni.

Constance elfordult. Legszívesebben ráordított volna a királyra, hogy emlékeztesse: mégiscsak ő a király, s megsemmisítheti a vádat mindannyiuk ellen, még Éjmadár és Pony ellen is. Vagy talán nem?, gondolkodott el Constance. Mi lenne az ára egy ilyen húzásnak, az Abellita Egyház nyilvánvaló ellenségessége mellett?

– Az a szerzetes, aki levetette magát az Aidáról – csóválta a fejét Danube. – Közvetlenül előttem esett le. Láttam az arcát, ahogy zuhant.

– Sajnálom, királyom – felelte a nő.

– Sajnálod? – fortyant fel Danube. – Az az ember nem félt. Mosolygott. Mosolygott, pedig tudta, hogy alig egy pillanat választja el a haláltól. Sosem fogom megérteni ezeket az abellita szerzeteseket, Constance. Olyan fanatikusak, hogy még csak nem is félnek a haláltól.

– Pedig muszáj lesz megértened őket – felelte sötéten Constance, s ez a gondolat súlyosan nehezedett rájuk. Nem volt kétség afelől, hogy Markwart van fölényben. Markvart, aki a sírból jött vissza. Markwart, a szívós főapát, aki olyan öreg, mégis elég erős ahhoz, hogy elutazzon a Barbakánhoz és elfogja a világ legveszedelmesebb bűnözőit. Markvart! Mindenki róla beszél, a nép hőséről. Bár Danube-nak nagyobb erői voltak Palmarisban, helyzete meggyengülni látszott, ha a főapáthoz hasonlították.

Kalas herceg rontott be a szobába, szemlátomást magából kikelve.

– A kentaur nem bűnöző – jelentette ki határozottan.

– Kihallgattad? – kérdezte csodálkozva Danube.

– Bradwarden a neve – magyarázta Kalas. – De a válaszom: nem, a szerzetesek nem engedték, hogy bármelyik rabbal is beszéljek, akit St. Preciousben tartanak.

Danube király öklével a széke karfájára csapott. Azért küldte Kalast az apátságba, hogy beszéljen azzal, akinek szava lehet Shamus és a többi katona perében. Személyes meghatalmazást adott a hercegnek, a korona pecsétjével, hogy kihallgatást kérjen.

És Markwart megtagadta tőle.

– Megtaláltam Je'howith apátot, aki éppen a Chasewind udvarházba tartott az apátságból – folytatta Kalas.

– Je'howith – visszhangozta a király keserűen, mert nem volt elégedett az apáttal.

– Nem akart szóba állni velem! – kiáltott fel a herceg. – Teljesen meg is tagadott volna.

A király kíváncsian meredt rá..

– Ha nem figyelmeztetem, hogy vagy beszél önként, vagy kivágom a nyelvét – magyarázta a robbanékony Kalas. – Velem tíz Egyszívű volt, vele meg csak két szerzetes.

– Megfenyegetted Szent Honc apátját? – hüledezett a király, bár tulajdonképpen nem is volt ellenére a dolog.

– Meg is öltem volna – szólt tárgyilagosan a herceg. – Ott helyben, a nyílt utcán. Akkor aztán a főapát engem is kiátkozhatna, és vihetne az agyonhasznált vérpadjára!

– Mégsem tetted meg – nógatta a királya.

– Végül beszélt – felelte Kalas. – Akárcsak a másik két szerzetes. Egyikük ott volt az első aidai expedíción, amikor Markwart először elfogta a kentaurt, és láncra verve vitte vissza Palmarison keresztül St.-Mere-Abelle legmélyebb tömlöcébe.

– Ahonnan Éjmadár és Pony megszöktették – szólt közbe Constance.

Kalas bólintott. – S ezzel megpecsételték sorsukat, mint bűnözők – mondta. – De ez a feltevés csak akkor érvényes, ha a kentaur is bűnöző, ami, tudomásom szerint, koránt sem bizonyított. Bradwarden Éjmadárral, Ponyval és több más emberrel ment az Aidához, köztük az Avelyn Desbris nevű szerzetessel, akit az Apátok Gyűlése formailag is eretnekké nyilvánított tavaly Kalemberben.

– Tehát ők azért bűnözők, mert kapcsolatban álltak az eretnekkel – vélte Danube.

– A kentaur azt állítja, hogy a démon daktiluszt elpusztítani mentek, aki sereget szervezett Medvehonc ellen – magyarázta Kalas. – És azt még az Egyház is elismeri, hogy a démon ott pusztult el!

– Tehát megmentették a birodalmat, de az Egyház szemében bűnözők – csóválta a fejét Constance.

– Mit fogunk tenni? – kérdezte Kalas.

Danube király elfordította az arcát, s tekintetét egy távoli pontra függesztette, miközben átgondolta a helyzetet. Megértette Kalas tettvágyát, s ő is szívesen hazudtolta volna meg az Egyházat, s kényszerítette volna a foglyok szabadon eresztésére. De Danube ismerte a helyzet igazi hátterét, a komor valóságot, melyet Andur'Blough Inninness úrnője titokban közölt vele, s melyet még inkább megerősített Markwart jelenésének emléke. Szembeszállhat velük, ha katonákkal nem is, de szavakkal igen, bár ha túl messzire megy, Markwart vissza fog vágni, mégpedig kegyetlenül.

– Épp most mondtam Constance-nak, hogy el kéne húznunk Shamusék perét addig, amíg az Egyház be nem fejezi inkvizícióját és meg nem hozza ítéleteit – felelte hosszas hallgatás után Danube. – És mi könyörületesek leszünk saját foglyainkkal szemben. Talán még fel is menthetjük őket titokban, s fátylat boríthatunk a bosszúálló Egyház korábbi tetteire.

– De mi lesz Éjmadárral, Ponyval és Bradwardennel?- kérdezte Kalas. – És az elfogott szerzetesekkel?

– A szerzetesekhez nincs semmi közünk – vágta rá gyorsan Danube. – Ha Markwart úgy dönt, hogy kivégezteti őket s ebben biztos vagyok –, akkor ítélje meg tettét a nép.

– És a többiek? – érdeklődött Constance.

A király sokáig hallgatott. – Megint csak hagynunk kell, hogy Markwart belátása szerint cselekedjen velük – felelte. – Constance megrázta a fejét, Kalas pedig felmordult és ököllel a falra csapott.

– Ha kivégzi őket... – kezdte a király.

– Biztosan ezt fogja tenni – szólt Constance.

A király bólintott. – De ha az Aida hegy igaz története keringeni kezd, s Palmaris lakói rájönnek, hogy Éjmadár, Pony és Bradwarden nem bűnözők voltak, hanem hősök, akkor a főapátnak alaposan kijut majd a vádakból.

Constance és Kalas bólogattak, bár komor arccal. Egyiküknek sem tetszett az a gondolat, hogy ártatlan embereket áldozzanak fel, de mindketten megértették Danube király álláspontjának gyakorlatiasságát.

– Addig is – folytatta a király – kinevezem Targon Bree Kalast, Nyugat-Honc hercegét Palmaris bárójának.

– De hát már van egy püspök – szólt Kalas.

– Ha Markwart tarthat püspököt is meg apátot is Palmarisban, akkor én is meg tudom indokolni egy báró kinevezését – felelte a király. – Markwart nem köthet belém ebben, s nem utasíthatja vissza az új báró igényét sem a Chasewind udvarházra.

– És a püspök? – kérdezte ravaszul Kalas. Percről percre jobban tetszett neki a terv.

– Keressünk egy nagyhatalmú kereskedőt, aki lekötelezettünk, hogy jöjjön északra és jelentse be, hogy Aloysius Crump rokona. Lássuk, hogy el tudjuk-e szedni mindkét házat az Egyháztól, és vissza tudjuk-e kényszeríteni az apátságba, ahová való.

Ez mindkét tanácsadó tetszését megnyerte. A király szembeszáll ugyan Markwarttal, de burkoltan. Bár egyiküknek sem volt ínyére az ártatlanok feláldozása, mindnyájan tudták, hogy Markwart jelenlegi viselkedése sok embert fordíthat ellene.

Ez a véleményük csak még inkább megerősödött később, mikor Al'u'met kapitány tette tiszteletét a Crump-házban. Azonnali kihallgatást kapott a királytól s tanácsadóitól. A király közbelépéséért könyörgött Pony és barátai érdekében, s kijelentette, hogy ártatlanok, sőt, hősök.

A jelenlévők közül ugyan senki sem kételkedett ebben egy pillanatig sem, de azt nem hitték, hogy Al'u'met valaha is érvényre tudja juttatni állításait egy olyan perben, mely az Egyházat veszélyeztető összeesküvők ellen folyik. Mégis, mikor a kapitány távozott, a három ember – bár tehetetlen volt – még inkább reménykedett abban, hogy Markwart hibát követ el, s végső fokon el fogja veszteni Palmaris népének kegyét.

Ezek a remények azonban nem sokat segítettek Elbryanékon és barátaikon.

Roger szíve elszorult a Cimboraság Útja láttán. Az egykor nyüzsgő kocsma most üresen, sötéten hallgatott: nem voltak benne se vendégek, se gazdák. Roger remélte, hogy Belster esetleg tud valami fontosat, amivel közelebb juthatnak barátaikhoz.

De Belster sehol sem volt. És senki más sem.

A fiú elkeseredetten megcsóválta a fejét, és bement a sikátorba, ahová megbeszélték a találkozót Juraviellel. Az elf St. Precious-be ment felderíteni.

Prim O'Bryen és Heathcomb Mallory heverésző részeget tettetve figyelték Rogert.

– Szerinted ő az? – kérdezte Mallory, mert Belster – aki sejtette, remélte, hogy Roger felbukkan –, épp ezért állította őket ide. Mindketten ismerték Rogert még északról, a daktilusz veresége előttről, de nem tudták eléggé megnézni a gyorsan elsiető alakot.

– Megéri, hogy megkérdezzük – felelte Prim O'Bryen. Körülnéztek, hogy van-e a közelben katona vagy szerzetes, aztán követni kezdték Rogert. Mikor látták, hogy tiszta a levegő, közelebb léptek a fiúhoz.

Roger arca felderült: felismerte a két férfit, akárcsak azok őt. Alig egy órával később szemtől szembe állt Belsterrel a Saudi Jacintha gyomrában.

– Markwart mind a kettőjüket elkapta – magyarázta Roger, s a fogadós bólogatott minden szavára, hisz kémhálózata már ellátta a foglyokra vonatkozó hírekkel.

– Al'u'met kapitány magához a királyhoz is elment – felelte Belster, s a magas fekete férfi felé bökött.

Roger szemügyre vette Belster ismeretlen barátját.

– Úgy láttam, hogy a király együtt érző volt – mondta Al'u'met. – De nem fog lépni a főapát ellen. A barátaink nem fognak segítséget kapni a koronától.

– Végük van – tette hozzá Belster.

– Ki kell hoznunk őket – szólt elszántan Roger, de nem tudott lelket önteni társaiba.

– Ha összeszednénk minden szövetségesünket, és meggyőznénk őket ügyünkről, aztán egyesült erővel St. Precious ellen vonulnánk, néhány pillanat múltán mindenki holtan heverne az utcán – felelte Al'u'met. – Attól tartok, hogy ugyanazt a hibát követed el, mint Jilseponie. Azt hiszed, hogy nyíltan ellene szegülhetsz az Egyháznak, pedig ez, barátom, nem hoz semmit, csak katasztrófát.

– Talán hagyjuk őket meghalni? – szegezte nekik a fájdalmas kérdést Roger.

– Ha megöletjük magunkat is, miközben segíteni próbálunk nekik, azzal csak még fájdalmasabbá tesszük a halálukat felelte a fogadós.

– Nincs még megpecsételve a sorsuk – mordult fel Roger. – Én Belli'mar Juraviellel jöttem Palmarisba. Ő nem fogja tétlenül nézni, hogy meggyilkolják a barátait!

Juraviel nevének említésére kissé felcsillant Belster szomorú tekintete. A fogadós a kapitányra nézett. – Juraviel elf. Éjmadár és Pony jó barátja.

– Elf – visszhangozta Al'u'met, s halványan ő is elmosolyodott. A kapitány ismerte Juravielt, pontosabban látta őt Elbryanékkal, amikor átfuvarozta őket a Masur Delavalon. A kapitány nem ismerte az elfeket, s Juraviel külsején kívül semmit nem látott belőlük, de Roger elszántságából és Belster reménykedéséből ő is hajlani kezdett arra, hogy talán még nincs minden elveszve.

A hajón zajló beszélgetés közben Juraviel a Crump ház folyosóit rótta. Ugyanazt a titkos bejáratot használta, mint amit Dasslerond úrnő, amikor a királlyal beszélt, s Juravielnek is ez volt az első terve.

Aztán mégis elállt az ötlettől, hisz Dasslerond megtiltotta neki, hogy közbeavatkozzék. Mégis, mivel úgy, érezte, hogy tennie kell valamit a barátaiért, leosont az öreg ház alsó részébe. Egy elf trükk segítségével átjutott a félig szendergő őrök mellett, s apró termetével be tudott mászni egy kandallón át a kéményrendszerbe, majd azon keresztül a dohos pincébe és a nagyterembe, ahol Colleent, Shamust meg a többieket tartották fogva.

A katonák leláncolatlanul, de fegyvertelenül tipródtak, hisz semmi reményük nem volt a szökésre. Egyetlen lépcső vezetett föl a súlyos kijárati ajtóhoz, ami viszont erős reteszekkel volt lezárva.

Az elf egy ideig nem mutatkozott, csak hallgatózott. Felmérte a csapatot, kelönösen Colleent, akiről megtudta, hogy Pony útitársa volt. A többi katona ismerte Tiel'maraweet, így a baráti fogadtatásban bízva Juraviel előmászott a kéményből, s halkan bejelentette magát.

– Belli'mar Juraviel vagyok – mondta. – Éjmadár barátja, és Ponyé is – folytatta, Colleen szemébe nézve.

A katonák az elf köré sereglettek.

– Láttad is őt? – kérdezte Colleen. Ő volt a legidegesebb a csapatból, mert bár sokat hallott a Touel'alfarról, sőt, magáról Juravielről is, még sosem látott eleven elfet.

– Vagy Éjmadárt? – érdeklődött Shamus. – Hogy megy a soruk?

– St. Preciousben vannak – felelte Juraviel. – És oda nem mertem bemerészkedni. Félek a szerzetesektől és az ékköveiktől.

– Senkiben sem lehet megbízni – mondta Shamus komoran. – Azoknak, akik hisznek bennünk, nincs hatalmuk, sem bátorságuk, hogy kiálljanak mellettünk. Csak abban reménykedem, hogy Danube király meghallgat, mielőtt ítéletet mond fölöttünk. De ami Éjmadárt, Ponyt meg a többieket illeti, akik Markwart főapát kezében vannak, nekik befellegzett!

– Akkor is emeld majd fel a szavadat, ha hagyják erősködött Juraviel. – Mert még ha nem is tudsz segíteni a barátainkon, legalább nem halnak meg hiába.

– Meséld el neki a csodát – jegyezte meg az egyik katona, és Shamus Kilronney előadta a győzelmes goblin csata történetét az Aida tetején, ugyanazt a mesét, amit Roger is elmondott Palmaris felé jövet.

– Emlékezz jól erre a történetre – felelte Juraviel, s mivel hangokat hallott kintről, visszafordult a kandalló felé. Colleen Kilronney utána ment.

– Talumus testvér – súgta oda az elfnek. – Szerzetes St. Preciousben. Ő talán velünk van.

A beszélgetés azonban félbeszakadt, mielőtt Colleen többet mondhatott volna, mert kivágódott az ajtó, s egy sereg Egyszívű érkezett a rabok ételével.

Mire Roger megtalálta Juravielt a fogadó melletti sikátorban, az elf már megjárta St. Precioust, bár be nem merészkedett s nem találta meg Talumus testvért. Visszamentek a Saudi Jacinthához, s Belster O'Comely mindkettejüket biztosította, hogy nem lesz nehéz megtalálni a szerzetest. A fogadós azonban figyelmeztette is őket, hogyha ez a bizonyos abellita túl sokat tud meg róluk, s mégsem megbízható, akkor nem távozhat.

Másnap éjjel Roger találkozott Talumus testvérrel, s Juraviel is csatlakozott a beszélgetéshez a sikátor homályából. A szerzetes megint húzódozott mindenféle nyílt cselekvéstől, bár bevallotta ellenérzéseit a perrel és a várható kivégzésekkel kapcsolatban, sőt, egészen odáig ment, hogy Juraviel nógatására kijelentette: a főapát téved ebben az ügyben.

– Akkor hát tegyél valamit – biztatta az elf – Találj ki valamit, amivel segíthetsz. Ha elkapnak minket, a te neved nem fog szóba kerülni, erről biztosíthatlak. Akár sikerrel járunk, akár nem, Talumus testvér tiszta lelkiismerettel alhat.

– Szépen beszélsz – felelte a szerzetes, s a homályba meredt, de nem sikerült megpillantania Juravielt. – De félreértesz. Azt hiszed, hogy a saját életemet féltem, pedig nem erről van szó. Én attól félek, hogy az Egyházamnak ártok, és ezt nem tudnám elviselni. Nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy szörnyű, s cseppet sem Istennek tetsző lett a helyzet. Csak egyetlen mester akad... – Itt hirtelen elhallgatott: nem akart titkot elárulni.

– Szóval nem akarsz ártani az Egyházadnak – szólt a láthatatlan Juraviel. – De hogyan is árthatnál ártatlanok megsegítésével? Ha az Egyházad követésre érdemes, akkor egy ilyen tett inkább a javára válik, nem igaz?

– Kiforgatod a szavaimat – ellenkezett Talumus, de látszott, hogy kezdi megérteni: nem ülhet ölbe tett kézzel, amikor ilyen szörnyű kivégzések készülnek.

Mire elhagyta a sikátort, a terv már készen állt.

De mire belépett St. Precious hatalmas kapuján, már tudta, hogy nem lesz ereje véghezvinni. A bűntudat súlya alatt görnyedezve indult egyetlen feletteséhez, akiben, úgy érezte, megbízhat, hogy bűnbocsánatot nyerjen: elárulja önmagát, s némi nógatás után, a barátait is.

Talumus testvér sokkal jobban érezte magát a sorsdöntő feloldozás után, de nem úgy a bocsánatot adó mester, Theorelle Engress. Néhány rövid hónap leforgása alatt másodszor hallott az összeesküvés és engedelmesség, a Markvartféle irányzat, a rang és a lelkiismeret harcáról. Az öreg mester hetek óta volt tétlen szemlélője annak, hogyan viszi a főapát az egész Egyházat egy új, uralkodó irányba, lehengerelve mindenkit, aki az útjában áll. Most ennek az új törekvésnek a csúcspontjához közeledtek, s ehhez a csúcshoz ártatlanok holttestein keresztül vezetett az út.

Engress eleget hallott. Visszament Talumus testvérhez még aznap éjjel, s a fiatalabb szerzetes meglepetten hallgatta az idős mester tervét.

– Amnesztiát ajánlott Castinagisnak, Dellmannak és Viscentinek, ha ellened vallanak a perben – mondta Braumin testvér Elbryannak ugyanaznap éjszaka, mikor a szerzetes visszatért cellájába Markwart egy gyors és kegyetlen kihallgatása után.

– És mi a helyzet Braumin testvérrel?

– Szó sincs amnesztiáról – felelte a szerzetes, de Elbryan nem hallotta elkeseredettnek. – Vallani fogok rád, Ponyra és Bradwardenre, mert addig kínoznak, amíg meg nem teszem. De bármit mondjak is, úgyis meghalok azután, hogy titeket elítéltek. Markwart gyors halált ígért, ha ellenetek vallok, semmi többet.

A kósza sajnálta a szerzetest, bár tudta, hogy a saját végzete épp ily borzalmas lesz.

– Mégis mindhárman megfogadták, hogy nem beszélnek ellenetek – tette hozzá Braumin. – Tudják, akárcsak én tudom, és Jojonah tudta, hogy ha megtagadjuk ügyünket és hitünket, azzal Markwartot erősítjük.

– Az együttműködés helyett csak a halált választhatják – emlékeztette a kósza. – És néhány szóval megmenekülhetnének.

– Mindnyájan meghalunk, Éjmadár – felelte a szerzetes nyugodtan. – Minden férfi és minden nő. Jobb fiatalon, érintetlen elvekkel elpusztulni, mint hazugságban élni. Mekkora bűntudat nehezedne arra, aki ilyen mélységesen szembefordul a saját szívével? Mit érne az élete? Meg kell értened, mit jelent abellita szerzetessé válni: hogy mit jelent az elkötelezettség és a hit. Olyan, aki fél a haláltól, még sosem lépte át St.-Mere-Abelle kapuját, s még kevésbé öltötte magára a szerzetesi csuhát.

A kószát ez némiképp megvigasztalta. Fájt neki, hogy a testvérek meghalnak, ahogy mindannyiuknak fájt Mullahy testvér dicsőséges halála is, mégis tudta – és mind tudták –, hogy sokkal nemesebb dolog kitartani az elveik mellett.

A beszélgetésnek hirtelen vége szakadt, amikor léptek hallatszottak a folyosóról, majd valami csörgött Elbryan ajtajánál, mintha valaki kulcsokkal matatna. Néhány pillanat múlva kinyílt az ajtó, s a kósza meglepetten látta, hogy mindössze egy szerzetes állt odakint – pedig általában hármasával jöttek.

A kósza a falnak támaszkodva próbált felállni rogyadozó lábaira. Támadást fontolgatott, de mivel a szerzetes mélyen az arcába húzta csuklyáját, elrejtve arcát, a kósza tartott tőle, hogy talán De'Unnero az, aki azért jött, hogy újra megküzdjön vele.

Elbryan kis híján összecsuklott, amikor Zárverő Roger hátrahúzta arcából a csuklyát, és szélesen elvigyorodott. – Tudom, tudom – mentegetőzött. – Előbb kellett volna jönnöm. De nehézségek adódtak.

Elbryan olyan medveölelésbe ragadta, hogy a földre hemperedtek. – Hogyhogy? – kérdezte a kósza.

– Egy kicsit várni kellett ezekre – nyitotta szét a csuháját Roger. Az övén ott lógott Pony ékköves iszákja. – Szerencsére nagyjából egy helyen tartották az összes bizonyítékot – magyarázta. – Juraviel odakint vár, bár egy kicsit ideges, mert nem sikerült neki találnunk elf kardot és íjat.

Ekkor egy másik ember jelent meg a folyosón: aranyszínű csuha-zsinórjából ítélve egy, magas rangú abellita mester. Az arca ráncos volt és vén, a tekintete szelíd.

– Szedd össze a barátaidat és gyorsan tűnjetek el – mondta Elbryannak. – Menekülj, ahogy csak a lovad bírja, bár tartok tőle, hogy ez sem lesz elég.

– Ki vagy te? – kérdezte a kósza. – Hogyan lehetséges ez?

– Engress mester – mondta Roger, miközben a kulcsok közt keresgélt Braumin ajtaja előtt. – Jó barát.

– Jó barát, aki velünk jön északra – mondta Elbryan, de az öreg csak nevetett.

Hagyom magam elkapni, és nem fogom tagadni a szerepem a szökésetekben – mondta. – Amúgy is közel vagyok már a halálhoz. Ha azért áldozom az életem, hogy hét másik embert mentsek meg, akik fiatalok és nagyobb jövő áll előttük, mint előttem, nincs okom szomorúságra.

Elbryan még mindig nem értette a dolgot, de nem volt ideje további kérdezősködésre, mert Roger és az időközben kiszabadult Braumin már indultak a következő ajtó felé. A kósza hirtelen ismerős hangot hallott a folyosó végéről. Odarohant Pony cellájának ajtajához, s végigtapogatta, hátha egyszerűen ki tudja tépni a sarkaiból. Roger észrevette őt és azt az ajtót vette sorra. Néhány pillanat múlva a két szerelmes újra találkozott, s hosszú, szinte éveknek tűnő hónapok óta először lehettek ismét egymás karjaiban. Elbryan hozzásimult a lányhoz, s Pony fülébe súgta, hogy nyugodjon meg, most már minden rendben lesz.

Persze ez messze volt az igazságtól, de nemsokára csatlakozhattak Juravielhez a kolostor melletti sikátorban, s elrohantak a sötét éjszakában.

A városban barátok várták őket, s több csoportra oszlottak, hisz Bradwarden aligha remélhette, hogy átjut a víz alatti barlangnyílásokon. Elbryan azt javasolta, hogy mindnyájan rejtőzzenek el észak vadonjaiban. Ez azonban nem volt lehetséges a felderítők szerint, hisz Egyszívű gárdisták és szerzetesek seregei őrizték az északi falat.

Túl közel volt már a hajnal ahhoz, hogy azonnal elhagyhassák a várost, s a szökésük híre amúgy is gyorsan elterjed majd. Jobb lesz elrejtőzni, amíg nem találnak egy biztonságosabb utat.

Elbryan, Pony és a négy szerzetes tehát a Masur Delaval partjának titkos barlangjaiban rejtőzött el hajnalban.

Addigra a város utcái tele lettek vadul kutató katonákkal és szerzetesekkel. A katonákat Kalas herceg vezette, aki épp úgy igyekezett megtalálni a szökevényeket, mint a papok. Azt tervezte, hogy ha az ő katonái járnak sikerrel, akkor a foglyokat a Crump-házba viszik majd vissza, és nem St. Preciousbe.

– Sújts csak halálra – mondta Engress mester Markwartnak, s a megadás jelenként széttárta karját. – Nem hagyhattam, hogy megtedd, Dalebert Markwart. Végignéztem, ahogy megégetted Jojonah-t és igaztalanul eretnekké kiáltottad ki Avelynt...

A szavak az öreg mester torkára forrtak, amikor Markwart szelleme átsuhant a hematiton és elkapta.

Engress térdre rogyott, de valahogy sikerült folytatnia. Avelyn pusztította el Bestesbulzibart – nyögte. – Ezek itt nem bűnözők!

Azzal holtan hanyatlott a Chasewind udvarház padlójára. Markwart De'Unnero, Francis, és több más testvér – köztük a rettegő Talumus – szeme láttára ölte meg.

De Engress elégedetten halt meg Egyenesen odaállt a feldühödött Markwart elé, bevallotta tettét, aztán addig ingerelte a főapátot, amíg Markvart azonnal meg nem ölte hirtelen haragjában. A főapát így nem tudhatta meg, hogy Talumus testvérnek is szerepe volt a szöktetésben.

18. fejezet

Filozófiák összecsapása

A barlang kényelmes volt, s eléggé szellős ahhoz, hogy néhány apró tüzet is lehessen gyújtani, bár az egyetlen, kijárásra alkalmas nyílás a víz alatt volt. A tüzekre azonban szükség volt, hogy átmelegítse a csontokat és a Masur Delaval fagyos vizében elázott ruhákat.

Elbryan egy pokróc alatt bújt össze Ponyval. A kósza átölelte a lányt, emlékeztette, mennyire szereti, s minden igyekezetével próbálta értésére adni, hogy nem haragszik rá, amiért elhagyta, s esze ágában sincs hibáztatni őt a gyermekük elvesztéséért.

Valahányszor a gyermeket említette, érezte, hogy Pony megmerevedik, s feszültség rántja görcsbe fáradtságtól ernyedt tagjait.

Senki sem aludt sokat a barlangban, bár nem tudhatták, nappal van-e vagy éjszaka. Fényt csak a tüzek adtak – melyek alig pislákoltak, hisz nem volt sok tüzelő, takarékoskodni kellett. Nem tudhatták, meddig kell itt maradniuk.

Elbryan ébredt fel először, s mozdulatlanul fekve maradt, nézte Ponyt. A lány olyan szelídnek tűnt álmában: épp olyannak, mint az a kislány, akit először csókolt meg ott a Dundalis feletti hegyoldalban, a goblin támadás napján. Eszébe jutott az első alkalom, amikor hosszú távollét után újra találkoztak, amikor Pony visszatért Avelynnel Dundalisba.

A kósza most épp olyan szépnek látta a lányt, s nem is nagyon értette ezt azok után, amin keresztülmentek – főleg Pony. Elbryan végigsimított a finom arcon, s Pony álmosan kinyitotta a szemét. Elbryan odafordult hozzá, hogy megölelje, de a lány hirtelen felült, s Elbryan érezte, hogy Pony karizmai megfeszülnek.

– Add ki magadból a dühödet – kérte halkan a kósza.

Pony úgy nézett rá, mintha Elbryan megbántotta volna.

– Mára vége a harcnak – próbált magyarázkodni a kósza. – El fogunk szökni...

– Nem – szólt közbe Pony, s a fejét csóválta.

– Nem győzhetünk.

– Talán nem is kell győznöm – felelte Pony olyan hidegen, hogy a kószában bennszakadt a szó. Elbryan megrázta a fejét és megint meg akarta ölelni a lányt, de az elhúzódott.

– Volt a testemben egy gyermek – szólt Pony. – A te gyermeked, a mi gyermekünk, és ő elvette. Markwart megölte a gyermekünket, ahogy megölte a szüleimet is.

Braumin testvér mászott oda hozzájuk, és a két fiatal csak most döbbent rá, hogy a többiek egész idő alatt hallották őket.

– Gyere velem – nyújtotta a kezét Ponynak Braumin. – Részesülj a közös ima áldásában, hogy megnyugodjon a lelked.

Pony ellökte a kinyújtott kezet, s hitetlenkedve meredt a szerzetesre. – Markwart – sziszegte. – A te egyházad főapátja gyilkolta meg a gyerekemet, az ártatlan gyermekemet, a méhemben.

– Nekem ő nem főapátom – próbálkozott Braumin testvér, de Pony nem hallgatott rá.

– El sem tudod képzelni, milyen mélységesen gonosz – folytatta Pony. – Én csak egyetlen egyszer éreztem korábban ilyen jelenlétet, abban a hegyben ott messze északon, ugyanott, ahol Markwart most elfogott benneteket.

Elbryanra pillantott, aki meglepettnek tűnt. – Igen – bólogatott Pony. – Épp olyan erős és épp oly gonosz, akárcsak Bestesbulzibar volt.

– De hát ő ember – vetette ellene Braumin testvér.

– Sokkal több annál! – vágott vissza Pony. – Sokkal, én mondom. És ahogy Avelyn bement az Aida sötétjébe, hogy szembeszálljon a démon daktilusszal, pedig nem hitte, hogy győzhet ugyanúgy harcolni fogok én is Markwart ellen újra, hogy megfizessek neki a bűneiért a gyermekem ellen, s megszabadítsam a világot sötét jelenlététől.

– De majd máskor – erősködött a kósza. – Ha majd nem lesz felkészülve a harcra. Ha nincs körülötte De'Unnero, a rengeteg szerzetes, meg a király és az Egyszívű Gárda.

Pony csak nézett rá rebbenéstelenül, de nem felelt. Mindenki elnémult, s a délelőtt – ha ugyan tényleg az volt – lassan telt. Elbryan mindig Pony közelében maradt, de nem faggatta tovább kedvesét. Még sosem látta Ponyt ilyen dühösnek, még Bradwarden megszöktetésekor sem, amikor a lány vissza akart rohanni, hogy berontson St.-Mere-Abelle-be. Most nem tehetett mást, mint hogy támogatja Ponyt és bízik benne, s megpróbálja lehetőleg távol tartani a legyőzhetetlen ellenségekről, akikre szert tett.

Ez a feladat hirtelen nagyon nehéznek tűnt, amikor egy behreni bukkant elő a vízibejáratból késő délelőtt. – Darabokra szedik az egész várost – zihálta, miközben kimászott a kőre. – A Saudi Jacintha menekülni próbált a kikötőből, de hadihajók vették üldözőbe, megelőzték, és tönkretették a vitorláját, aztán visszavontatták. Al'u'met kapitányt és a legénységet foglyul ejtették.

– A király, vagy az egyház? – kérdezte Elbryan, s a sötétbőrű férfi értetlenül meredt rá.

– A hadihajók Danube király flottájából valók voltak – felelte. – De a szerzetesek is sok embert elhurcolnak az utcákról. És azok is szerzetesek voltak, akik... – A férfi elhallgatott, s együtt érző pillantást vetett Ponyra, ami nem kerülte el a többiek figyelmét.

– A kis barátotok mondta – hebegte a behreni.

– Mit mondott? – kérdezte dühösen Pony.

– A fogadót, ahol laktál – magyarázta a behreni. – Porig égették. Még most is száll belőle a pernye.

Pony lehunyta a szemét, s mély, mordulásszerű nyögés tört fel belőle.

– Mi van Belsterrel? – kérdezte aggódva Elbryan.

– Elrejtőzött – felelte a férfi. – Nekem is veszélyes volt ide jönnöm, mert minden tele van katonákkal és papokkal. Azt tanácsolom, hogy meneküljetek, ahogy csak tudtok. Már sok embert elfogtak, s lehet, hogy a barlangok titka máris tudomására jutott valamelyik kínvallatónak. Óvakodjatok a látogatóktól – tette hozzá sötéten. – És ne csak a hús-vér emberektől, mert a szerzetesek ördögi mágiájukkal képesek ideküldeni a csezcsujukat... – Megállt, hogy megkeresse a yatol szó leghívebb fordítását – ...a szellemüket? – kérdezte.

Pony bólintott. – Képesek kilépni a testükből – mondta.

– És át tudnak menni a falakon is – folytatta a behreni. Senki sincs biztonságban tőlük!

– El kell mennünk innen – vélte Castinagis testvér.

– De a város nyilván teljesen körül van fogva – felelte Dellman testvér.

– Az egész falat szerzetesek és katonák őrzik, több száznyi – helyeselt a behreni.

– Akkor a folyón át – jegyezte meg a kósza. – Az éj leple alatt elhagyjuk a barlangot, de a vízben maradunk, lesodortatjuk magunkat az árral, aztán valahol Palmarison kívül partra mászunk.

– A folyót is erősen őrzik – figyelmeztette a behreni. – Mindenhol a király hadihajói cirkálnak.

– Éjszaka nem látnak meg egy-egy vízből kibukkanó fejet – felelte Elbryan. – És veled mi lesz? Újra elhagysz bennünket? Van hová menekülnöd?

A férfi meghajlással nyugtázta Elbryan invitálását. – Engem a kötelességem a népemhez köt – magyarázta. – Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket. A nap már túl jár a delelőn, de még nem érte lefelé vezető útja felét. Csezru legyen veletek!

Ezt az áldást még az abellita szerzetesek is hálásan fogadták, pedig ők tagadták Csezrut, a yatol istent.

– Mondd el Belsternek a tervünket – kérte Elbryan a behrenit. – És szólj a barátainknak is, a kis embernek meg a még kisebb társának, ha el tudod érni őket.

A férfi bólintott és visszamászott a vízbe.

Ha reggel nyomott volt a hangulat a barlangban, most egyenesen komor lett: egyre fogyott a remény. Most már mindnyájuknak el kellett fogadniuk, hogy szembeszállásukért Markwarttal sok palmarisi is megfizet.

Elbryan szemmel tartotta Ponyt, aki képtelen volt egyhelyben megülni. Aztán a lány az ékköves iszák után nyúlt. A kósza meg akarta akadályozni, de Pony pillantása visszakozásra késztette.

Pony kinyitotta a zsákocskát és tartalmát kiöntötte maga elé a takaróra. Hamar látta, hogy a kövek hiánytalanul megvannak – még a magnetit is, amivel átlyukasztotta Markvart ocsmány ábrázatát. Ahogy Roger mondta, egy helyen tartották a bizonyítékot.

A lány megmarkolta a lélekkövet, ami után a kósza is nyúlt. Elbryan ekkor Pony csuklóját kapta el, és szembefordult a lánnyal.

– Hová akarsz menni? – kérdezte.

– Hol az a kutya Markwart? – kérdezett vissza Pony hidegen.

– Képes lennél most odamenni, amikor mindnyájan itt rekedtünk, ebben a csapdában? – kérdezte a kósza. – Ha követ visszafelé, mindnyájunkat bajba sodorsz.

Pony kinyitotta az öklét, s megsemmisülten a takaróra ejtette a követ. – Kimehetek nagyon óvatosan is, felderíteni – mondta, amikor Elbryan elkezdte visszarakosgatni, a követek az iszákba, de a kósza már rázta is a fejét.

Így aztán ültek tovább csendben. A szerzetesek kört alkottak és imádkozni kezdtek. Elbryanékat is kérdezték, nem tartanak-e velük. A kósza reménykedő pillantást vetett Ponyra, gondolván, hogy a lánynak éppen erre van szüksége, de Pony csak megrázta a fejét és elfordult.

Elbryan várt egy kicsit, hagyta, hogy a ritmusos, nyugtató kántálás betöltse a kis barlangodút, aztán szerelmese elé állt, s egy ártalmatlan, lefegyverző, s meglepően békés mosollyal magára vonta Pony pillantását. – Meséltem már neked Avelyn csodájáról? – kérdezte csendesen.

A lány bólintott: a börtönfolyosón másról sem hallott.

– Nem csak arról, ami történt magyarázta a kósza. – Hanem arról is, ahogyan. Hogy szeretett barátunk szelleme hogyan jött el a fennsíkra, s hozott békét, megnyugvást.

Pony fanyarul mosolygott. – És hol volt akkor, amikor Markwart odament? – kérdezte gúnyosan.

Elbryan elengedte a füle mellett a megjegyzést, s emlékeztette magát Pony hatalmas fájdalmára. Újra belekezdett a goblin harc történetébe, s beszámolt a kritikus pontoknál támadt sugallatairól is, melyeket Avelyn hatásának tulajdonított. Tudta, hogy ha emlékezteti Ponyt a régi időkre, az Aida előtti napokra, amikor oly-egyszerűnek tűnt az életük, talán kissé földerítheti a lányt.

A dolog mintha be is vált volna, s Pony még el is mosolyodott, de aztán csobbant a víz, és megérkezett Zárverő Roger.

– Mit keresel itt? – kezdte szidni a kósza a fiút, miközben kihúzta a vízből. – Mondtam, hogy tartsd magad távol...

– A barátságunk kedvéért muszáj volt eljönnöm – szakította félbe Roger. – Mert Juraviel mondta, hogy rátok találtak, hogy Markwart tud a barlangokról, s már elindult a sereg a Masur Delaval felé!

A barlangban mindenki talpra ugrott és szedegetni kezdte a holmiját.

– Kifelé! Kifelé! – kiáltotta Roger. – És gyorsan!

– Az út északra vezet, de nem ez a mi irányunk – mondta nekik Elbryan. – Bújjatok le a vízben és menjetek az ellenkező irányba, a part mentén – délre. Kapaszkodjatok a kövekbe, bújjatok el köztük, és maradjatok csendben!

Először Braumin vetette bele magát a vízbe, aztán Viscenti, Castinagis és Dellman. Roger is indult, miután megfogta és megszorította Elbryan csuklóját.

– Szeretlek – mondta Elbryan Ponynak, amikor a lány is készülődött.

Pony visszanézett és melegen elmosolyodott. – Tudom – felelte, és lemerült.

A behreniek által lefektetett vezetőköteleket követve a hét ember gond nélkül kijutott a barlang kijáratáig, a Masur Delaval nyílt vizébe. A két első, Braumin és Viscenti elindult délnek, ahogy a kósza meghagyta, a másik két szerzetes és Roger pedig szorosan a nyomukban.

Pony azonban, mikor a felszínre bukkant, nem állt meg a víz színén, hanem lebegni kezdett fölfelé, a sziklafal mentén, kezével segítve előrehaladását.

Elbryan, amint a felszínre bukkant, megértette a dolgot. A lány használatba vette a malachitot. Markwart után akar menni!

– Pony! – kiáltott a lány után, de az vissza se nézett.

Elbryan a parthoz úszott és kimászott a vízből. Roger és a szerzetesek utána siettek.

– Ti menjetek! – kérlelte őket Elbryan. – Meneküljetek el és vigyetek hírt rólunk.

A többiek azonban nem hallgattak rá. A kósza ment Pony után, mert szerette, a többiek pedig, mert mindkettejüket szerették.

Pony feljutott a szikla tetejéig, majdnem pont ugyanarra a helyre, ahol annakidején a behreni őrszemekkel küzdött. A lány felöltözött, átnézte ékköveit, s számba vette az előtte álló utat. Tudta, hogy Markwart a Chasewind udvarházban lehet – egyszer sem fordult meg St. Preciousben, amióta Pony Palmarisban volt –, ahová jól ismerte az utat. Az azonban már ily távolról is nyilvánvaló volt, hogy előrejutás nem lesz akadálytalan. Már hallotta a mozgolódást a városból, a patkók csattogását, a kiáltásokat, s látta az esti égre kanyarodó fekete füstgomolyokat.

Pony nyugat felé nézett a városon keresztül, a lenyugvó nap felé. Az alkonyat már kezdett rátelepedni a városra, de még túl világos volt ahhoz, hogy észrevétlenül közlekedhessen. Várni azonban nem várhatott.

Mit lehetne tenni?, tűnődött az ékkövekre tekintve. Talán szellemalakban kéne elmenni Markwarthoz, a hematittal.

Pony visszanézett a sziklafalra, és látta, hogy Elbryanék közelednek. Tudta, hogy nem hagyhatja hátra testét ilyen védtelenül, barátnak és ellenségnek egyaránt. Tekintete megállapodott a telérkövön, a magnetiten, melyet Markwart ellen használt – az átkozott bizonyítékon, mely megpecsételte volna végzetét, ha perre kerül a sor.

Eszébe jutott valami, amire Bradwarden célzott ezzel a kővel kapcsolatban: a fémeket vonzó tulajdonság egy másik felhasználására. A gyémántra gondolt, s arra, hogy vakító fényt tud előidézni vele, de mint azt egyszer Caer Tinellánál megtanulta – a fény hiányát is.

A lány egyik kezébe fogta a telérkövet, a másikba a rubintot, szerpentint, grafitot, malachitot, hematitot, s eltökélt menetelésbe kezdett. Nem árnytól árnyig osont az épületek védelmében, hanem egyenesen és büszkén masírozott.

Elbryanéknak korántsem volt ilyen sima az útjuk, mert a parti utcákon nyüzsögtek a katonák, s a mólónál több mint két tucatnyi ursali hadihajó horgonyzott.

Ők árnytól árnyig lopóztak, olyan gyorsan, ahogy csak a kósza képes volt rá. Roger kihúzódott oldalra, s jelzett Elbryannak, hogy ő majd oldalról biztosít. Találkoztak szövetségesekkel is – többek közt Prim O'Bryennel –, akik kérték őket, hogy húzódjanak biztonságos helyre, de a kósza csak rohant tovább, a szerzetesek pedig habozás nélkül követték.

Mások is igyekeztek hasonló irányba. Belster, Prim Heathcomb, Mallory, Dainsey Aucomb, Elbryanék más barátai, de Markwart szövetségesei, vagy éppen a semleges szemlélők is, akik csak sodródtak a tömeggel.

Amint Pony beért a városba, a dokkoktól nyugatra, azon kapta magát, hogy mindenhol Egyszívű gárdisták vannak körülötte. Elszántan folytatta útját, próbált beleolvadni a tömegbe, ami nem is lett volna lehetetlen az égő házak, az otthonaikból menekülő embertömegek között.

Mégis észrevették, felismerték, és felharsant a figyelmeztető kiáltás.

Pony összpontosított, s minden dühét belevitte a telérkőbe.

Visszafordította a mágiát, ahogy annak idején Caer Tinellában tette, s ahelyett, hogy vonzóerőt gyakorolt volna egyetlen tárgyra – mint például Markwart aranyfogára –, általános taszítást hozott létre. Bár tudta, mekkora erőt adott bele a kőbe, fogalma sem volt róla, hogy milyen hatást ér el, amíg néhány Egyszívű nem próbálta elállni az útját. Húsz lábnyira voltak tőle, s a lovaik mégis csúszni kezdtek hátrafelé! A lovasok furcsán megrándultak, s a lovak kantárába kapaszkodtak, hogy ne szálljanak el.

Utcai árusok szekerei fordultak fel, fémkilincses ajtók vágódtak ki, s a házakból asszonyok sikoltozása hallatszott a serpenyők ugyanis elszabadultak.

Minden a feje tetejére állt. Újabb katonák érkeztek, futva vagy lóháton, de visszarepültek. A lovak visszacsúsztak, vagy elestek és az oldalukon csúsztak tovább.

Pony tovább koncentrált: halott szüleire, halott gyermekére gondolt. Futásnak eredt, leszegett fejjel, s csak az utat nézte maga előtt. Próbált nem gondolni a nyomában támadt zűrzavarra és pusztításra.

– Káosz mindenütt, királyom! – kiáltotta a katona, amikor beesett a szobába, ahol Danube és Constance beszélgetett.

A nyomában Kalas rontott be.

– Az a nő, Jilseponie csinálja – folytatta a katona. – Egyenesen végigmegy a város utcáin, valami érthetetlen erővel, és szétdobál mindenkit, mielőtt a közelébe érhetnénk!

– Az utcán megy? – kérdezte a király. – És merre tart?

– Át a városon, nyugat felé – kiáltotta a katona. – Feléd, királyom!

Kalas mondani akart valamit, de Danube felemelte a kezét, és a fejét csóválta.

– Valószínűbb, hogy a Chasewind udvarházba – vélte Constance.

– Markwart kell neki – helyeselt a király. – Készítsétek a hintómat!

Constance legszívesebben azt tanácsolta volna a királynak, hogy maradjon védett helyen. De Danube Palmaris sok más lakójához hasonlóan érezte, hogy valami nagy horderejű eseménysorozat vette kezdetét, amiből nem maradhat ki.

A St. Precious tetejét körülfogó magas falról Talumus testvér növekvő rettegéssel figyelte az eszeveszett szaladgálást. Észrevette Jilseponie-t, amint eltökélten halad egy távoli utcán, aztán látott néhány katonát is, majd egy szerzetest, akik úgy repülnek el a lánytól, mintha hurrikánba kerültek volna.

A mágiának ez a szintje elképesztette. Eltűnődött, hogy mit indított el azzal, amikor elment Engress mesterhez, s végső soron kiszabadította ezt a lányt és veszedelmes társait. Arra számított, hogy a foglyok elmenekülnek, messze a vadonba, s soha többé nem kerülnek elő.

Most azonban látta, hogy Jilseponie-nak esze ágában sincs elmenekülni, s ösztönszerűleg tudta, merre tart.

Talumus és még jó néhány testvér hamarosan elhagyta a kolostort, hogy főapátjukhoz siessenek.

St. Precious egyik homályba borult termének mélyén Belli'mar Juraviel azt várta, hogy a zűrzavar csillapodjék. Titokban jött be, egy használaton kívüli kéményen keresztül, közvetlenül azután, hogy elküldte Rogert a szökevények figyelmeztetésére. Fergeteget és Sólyomszárnyat akarta visszaszerezni, hisz az elf fegyverek nem maradhattak az Abellita Egyház kezében.

Eddig még remélte, hogy talán újra láthatja a barátait a várostól északra fekvő mezőkön, de hallva a szerzetesek sietségét, az elf sejtette, hogy ebben az örömben nem igen lesz része.

És ami még rosszabb, kénytelen volt csendben ülni, amíg nem nyílik lehetősége arra, hogy megszökjön a megerősített apátságból.

Rengeteg volt a szerzetes és rengeteg a katona. Még el sem érték a kereskedőnegyedet, amikor kiáltás harsant, s egy seregnyi szerzetes rohanta meg őket. A csapat a kósza utasítására kettéoszlott. Castinagis testvért szinte azonnal elkapták, de hősiesen küzdött, s sikerült két szerzetest is ártalmatlanná tennie, mielőtt lefogták.

Viscenti testvér, akit fegyverekkel vettek körbe, megadón felemelte a kezét, majd Braumin testvért érte utol a sorsa: ő sem állt ellen, csak kérte szerzetestársait, hogy mindent véssenek emlékezetükbe, s lássák Markwart igazi valóját.

Egy szerzetes Éjmadár elé ugrott, leguggolt és magasra emelt lábbal megpördült.

A kósza lebukott és ököllel mellbe vágta a papot, aki messzire repült.

Egy másik szerzetes lépett társa helyébe, s a kósza fejét vette célba. Éjmadár elkapta a levegőbe, s saját lendületét kihasználva hajította ki oldalra, egy kofa halastalicskájába.

A kósza rohant tovább. Szomorúan látta, hogy barátai egyre fogynak mellőle. Csak Dellman volt még mindig vele, de aztán ő is megállni kényszerült egy Egyszívű gárdista rászegezett lándzsája előtt.

Éjmadár harci lovak patáinak csattogását hallotta egy mellékutca felől, s őrjárattól tartva hirtelen elkanyarodott.

De aztán Roger kiáltása ütötte meg a fülét, hogy menjen vissza, s észre is vette barátját, aki egy tetőről integetett.

A lovak utas nélkül, megvadulva vágtattak, mintegy a zűrzavaros helyzet jelképeként. Éjmadár intett Rogernek, aztán futott elkapni az egyik állatot.

– Én jobban vágtatok, mint az a kivénhedt gebe! – hallatszott egy jól ismert, örömmel hallott hang, s mikor Éjmadár odanézett, Bradwarden akkor dobta le felsőtestéről az álcázó takarót.

A kentaur odavágtatott, s a kósza felpattant a hátára.

– A Chasewind udvarházba! – rikkantotta Elbryan.

– Azt hiszed, nem tudom? – kiáltott vissza a kentaur. Még ezek a nyavalyás lovak is tudják!

Az udvarház kapui – a hatalmas vaskapuk – lezárva, leláncolva vártak.

Pony megborzongott, mert épp egy szerzetes tévedt mögéjük, ahogy ő közeledett, s mikor a taszító-mágia belökte a kaput, szétpattantva a láncokat, a szerencsétlen pap jókora ütést kapott.

Nyögve hevert a földön, mikor Pony elment mellette.

Három másik szerzetes termett a lány előtt. Az elsőnél fémhegyű lándzsa volt, melynek vége visszarepült gazdája arcába, leterítve őt. A másik szerzetes, aki szerencsétlenségére fémgyűrűt viselt, először támadóállásba helyezkedett, de egyszer csak vadul kapálózni kezdett, és elrepült.

A harmadiknál azonban semmiféle fémtárgy nem volt, így a helyén maradt – amíg a komor arcú Pony előre nem nyújtotta a kezét és le nem terítette egy villámcsapással.

Odabent a nagy házban Francis püspök és Je'howith apát siettek figyelmeztetni a főapátot. Markwartot a nagy fogadóteremben találták, kényelmesen pihenve trónszékén.

Próbálták rávenni, hogy meneküljön.

Markwart azonban – aki épp úgy várta ezt a találkozást, mint Pony –, csak nevetett. – Ne tartsátok vissza – utasította társait. – És tudjátok meg, hogy ennek a napnak a végeztével hatalmam csak még nagyobb lesz Medvehonc felett! És most távozzatok!

A két szerzetes zavartan, rémülten, idegesen összenézett, majd elsiettek.

A király hintója Egyszívűekből álló lovas kíséretével akkor dübörgött be az udvarház tárva-nyitva álló kapuján, amikor Pony belépett a házba.

– Ott van! – rikoltotta Kalas a katonáinak, s a lány felé mutatott. – Állítsátok meg!

– Nem! – csattant fel a király, s intett Kalasnak, hogy üljön le mellé. – Lássuk, mi történik magyarázta a meglepett hercegnek. – Ez kezdettől fogva Markwart harca volt.

További katonák, szerzetesek, civilek érkeztek az udvarra.

– A falhoz! – kiáltotta az egyik katona, s minden szem arra fordult: Bradwarden épp a nyolc láb magas fal tetejét törte át. Nem tudta tisztán végrehajtani az ugrást, bár az elülső lába és a test nagy része átjutott a fal fölött. Lovasa a földre bukott, s Éjmadár elgördült a lezuhanó kentaur alól.

– Ez fájt – nyögte Bradwarden, s próbált felállni. Éjmadár segíteni akart neki, de a kentaur látta a közeledő ellenfeleket, s intett, hogy menjen. – Siess Ponyhoz! – kiáltotta.

Éjmadár szembefordult egy katonával, aki feje fölé emelt karddal közeledett, hogy kettéhasítsa a kósza fejét.

Éjmadár keresztezett karjai fölemelkedtek, s a kósza előrelépet, elkapva a támadó lecsapó kezeit. Hagyta, hogy a kard egy kicsit lejjebb ereszkedjék, aztán magasra fellökte, a katona arcába. Elkapta a fickó karját és újra lerántotta a kardot, kezét a katona kezei közé feszítve, elragadva tőle a pengét. Ugyanazzal a pusztító, brutálisan hatékony mozdulattal a kósza másik keze lecsapott a katona arcára oldalról, s a férfi elterült.

Most Éjmadárnak már volt kardja, s rálátott a ház bejáratára. Csak éppen tucatnyi katona és vagy kétszer annyi szerzetes sietett útját állni.

– Engedjétek! – kiáltotta a király, felállva kocsijában. Sem a katonák, sem a szerzetesek nem mertek ellene szegülni: szétváltak a kósza előtt.

– De csak őt! – folytatta a király. – Vegyétek körül a házat, és senki mást ne eresszetek be!

– Nagyot kockáztatsz – jegyezte meg Constance.

A pillantás, amit a király ekkor vetett a nőre és Kalasra, a legjegesebb volt, amit bármelyikük is látott valaha. – A pokolba Markwarttal – mordult fel Danube. – Bár Éjmadárék jönnének ki győztesen, a kezükben a főapát fejével!

Constance szeme elkerekedett erre a merész kijelentésre, de Kalas elmosolyodott, s minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ugorjon a király nyakába.

Éjmadár épp akkor ért az ajtóhoz, amikor Je'howith és Francis kijöttek. Francis el akarta kapni a kószát – de azonnal le is terítette egy jókora ökölcsapás.

Az öreg Je'howith csak égnek emelte a kezét és elállt az útból.

– Az örök diplomata – jegyezte meg fanyarul Danube.

A tömeg minden irányból kezdett összezárulni a Chasewind udvarház körül: módos kereskedők, egyszerű parasztok, szerzetesek – zavartan, némelyik sírva –, de még néhány behreni is, akik zajosan követelték Al'u'met kapitány szabadon bocsátását.

Kalas herceg védőalakzatba állította erőit – a katonákat és papokat egyaránt –, hogy visszatartsa a tömeget. A herceg tudta, hogy a feszült helyzet könnyen lázadásba csaphat át. Közölte is katonáival, hogy ha ez bekövetkezne, akkor mindenekelőtt a király biztonságát tartsák szem előtt, bárkit is kell letaposni a tömegben.

Az emberek jobbára megálltak, de a kiáltozás felerősödött. Valaki – egy abellita szerzetes – áttört a katonák vonalán, s az udvarház felé rohant.

A katonák eléje léptek, mielőtt az ajtóhoz ért volna.

– Tudjátok, ki vagyok én? – rikoltotta a szerzetes.

Az ideges katonák csak most ismerték fel a korábbi püspököt, s idegesen pillantottak Kalasra. A herceg azonban nem törődött De'Unnero erőszakosságával: megrázta a fejét, s a katonák a helyükön maradtak.

De'Unnero a király hintaja felé fordult. – Követelem... – kezdte.

– Te semmit sem követelhetsz tőlem! – csattant fel a király. – Őrizzétek jól a házat! – kiáltotta oda a katonáknak. Senki sem léphet be!

De'Unnero kitört és az ajtó felé rohant. Mikor látta, hogy a katonák megelőzik, irányt változtatott, hogy megkerülje a házat.

Kalas utasította embereit, hogy kövessék, de nem aggódott különösebben, mert az udvarháznak csak két ajtaja volt, a két ellentétes oldalon, de mindkettőt erősen őrizték.

De'Unnero elkeseredetten rohant hátrafelé. Hirtelen megtorpant amikor megpillantott egy ablakot, mely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egy ember beférjen rajta.

De ez az ablak harminc lábnyi magasságban volt a földtől.

A ház elülső oldalán eközben Braumint és a többi fogoly szerzetest bevonszolták a kapun az Egyszívű gárdisták. Kalas ugyan azt parancsolta, hogy vigyék őket a börtönbe, de a király felülbírálta a herceg utasítását.

– Maradjanak csak itt – határozott a király. – Talán a sorsuk dől el most. Vigyázzatok rájuk, de legyenek tanúi az eseményeknek.

Újabb ember szökött ki a gyepre, s észrevétlenül elvegyült a sokadalomban. Roger azonnal észrevette Bradwardent, aki állt ugyan, de szemlátomást sebesült volt, s két Egyszívű őrizte.

Roger épp oly tehetetlennek érezte magát, mint a barátai, mert úgy tűnt: nincs mód a bejutásra. Csak annyit tehetett, hogy áll és figyel.

A házba bejutva a kószának nem esett nehezére követnie Ponyt, mert az elvégzett pusztítás jól jelezte a lány útját: elgörbült vasdarabok, betört ajtók, szétzúzódott üvegek, s nyöszörgő szerzetesek.

A folyosó végén egy hatalmas, oszlopos csarnokba jutott, onnan pedig felment egy széles lépcsőn. Végigment egy újabb, keskeny csarnokon, be a ház legdíszesebb folyosójába. Ennek a folyosónak a másik végén magasodott egy hatalmas, faragott ajtó, s Elbryan minden kétséget kizáróan tudta, hogy Pony e mögött az ajtó mögött van.

Markwarttal együtt.

A katonák befordultak a ház mögé, s rákiáltottak a szerzetesre, hogy álljon meg.

De'Unnero ügyet sem vetett rájuk, s alteste tigrissé változott. A katonákra nézett, vicsorgott egyet, mire azok megindultak felé.

De'Unnero felpillantott az ablakra. – Nem menekülhetsz – hallotta az egyik üldöző hangját, és aztán már szökkent is felfelé.

Éjmadár futott tovább a hátsó kertekre néző hatalmas ablak mentén, s arra gondolt, hogy betöri az ajtót. Aztán meglepett kiáltást hallatott: az ablak betört és De'Unnero huppant be a folyosóba.

A két férfi azonnal farkasszemet nézett egymással.

– Hát teljesült a kívánságom – dorombolta a valamikori püspök.

A főapát ott ült hatalmas trónusán, felfuvalkodott gőgjében, megtestesítőjeként mindannak, amit Pony gyűlölt, mindannak, amit az emberiségben gonosznak tartott.

– Okosan tetted, hogy megszöktél St. Preciousből – gratulált neki Markwart. – Engress mester meg is halt ezért.

– Mindenkit meg akarsz ölni, aki ellened szegül – felelte Pony. – Mindenkit elpusztítasz.

– Ha kell, igen – hajolt előre hirtelen Markwart. – Mert enyém az igazság, ostoba teremtés. Hozzám Isten beszél.

– Bestesbulzibar az, aki beszél hozzád, nem más! – vágott vissza Pony, s rettenthetetlenül közelített tovább. Felemelte kezét a hematittal, s mohón belemerült a kő mágiájába. A gyűlölet vezette.

Markwart szelleme azonban már várt rá, s Pony hiába ment neki érzései teljes lendületével, sikerült ugyan egy kicsit visszább tolnia a lélekalakot, de csak időleges előnyre tett szert.

Markavart a maga hatalmas erejével sakkban tartotta, majd a démon hatalmával visszavágott.

Éjmadár tudta, milyen veszedelmes De'Unnero, s tudta, hogy hosszú táncra van kilátás: csak apránként szerezhet előnyt. Előző párbajukból sejtette, hogy De'Unneróban emberére akadt, s tudta, hogy különlegeset kell alakítania, mert ez itt stratégiai játék, nem pedig gyorsasági.

Apró kis előnyök vezetnek mindig tovább.

De hogyan csinálja végig ezt a hosszú, számító küzdelmet, amikor az az ajtó úgy hívogatja, amikor Pony odabent van Markwarttal, aki egyszer már legyőzte? Hogy is húzhatná az időt?

Erőteljesen megrohamozta De'Unnerót, s feléje döfött az otromba karddal, amit az őrtől szedett el odakint.

De'Unnero a döfés fölé, oldalra szökkent, aztán azonnal visszatámadott, kitérésre kényszerítve a kószát, aki a falnak vetődött, hogy visszanyerje egyensúlyát, s ártalmatlanul suhintott egyet a karddal.

– Már kínozza a lányt – ingerkedett a szerzetes, s elindult a kósza felé, aztán kitért oldalra, Éjmadár és az ajtó közt maradva.

Éjmadár azonban nem harapott rá a csalira. Higgadtan elvált a faltól, teljes önuralommal és kiegyensúlyozottsággal, s emlékeztette magát, hogy azzal nem tesz jót Ponynak, ha megöleti magát. Előreszökkent és szúrt, aztán visszaugrott, amikor De'Unnero – akinek egyik keze már tigrismancs volt – hirtelen rohammal válaszolt.

A kósza előrelendült, de a szerzetes jól mérte fel Éjmadár hatótávolságát, s óvatosan visszavonult, mielőtt a kard megközelíthette volna.

A harc így folytatódott, ide-oda: egyikük sem tudott hatásos támadást végrehajtani, de egyik sem hagyta magát védtelenül.

Ekkor aztán Pony kiáltása hallatszott az ajtó mögül.

De'Unnero arca széles mosolyra húzódott, ahogy először a kószára, majd az ajtóra nézett.

Éjmadár nekirontott a karddal.

De'Unnero sem tétlenkedett; ugrást színlelt, de a földre vetette magát – tigrislábaihoz illőbben –, az előrenyújtott kard alatt belemart a kósza térdébe, és a földre döntötte Éjmadárt.

Éjmadár a hátára hengeredett és feltartotta kardját, megtorpanásra kényszerítve De'Unnerót. A kósza ezt a szünetet használta fel, hogy visszafordítsa a lendületét, könnyedén felpattanjon, majd két gyors lépéssel előretörjön és De'Unnero válla felé döfjön. Ha Fergeteg lett volna a kezében, a penge áthatolt volna izmon és csonton, de a szúrás így elcsúszott.

A szerzetes így is megtántorodott a fájdalomtól, s tigrismancsával embervállához kapott.

Éjmadár tökéletes egyensúllyal folytatta a támadást, de nem mérte fel a nagymacskalábak igazi erejét. De'Unnero hátrabotlott, de gyorsan megkapaszkodott karmaival és a kószára vetette magát. Két döfés között kapta el, félrecsapta a pengét és nekiugrott Éjmadárnak, gyilkos ölelésben szorítva le a kósza karjait.

Ez a fogas annál is veszedelmesebb volt, mivel a szerzetesnek hatalmas tigriskarmokban végződtek az ujjai.

Éjmadár érezte, ahogy ezek a karmok a hátába marnak, közel a veséjéhez. Úgy gondolta, hogy egy hirtelen, erős feszítéssel ki tudna törni a szorításból, de aztán rádöbbent, hogy akkor a tigrismancs leszakítaná a fél hátát. Elengedte a kardját és megpróbálta az egyik kezét a szorító tigriskarok fölé húzni.

De'Unnero még erősebben kezdte szorítani, s karmai mélyen belevájtak a kósza húsába.

De Éjmadárnak addigra már a tigrismancs alatt volt a jobb karja, s a kósza hatalmas erejével próbálta lassan a szerzetest kibillenteni egyensúlyából, hogy De'Unnerónak legalább annyira kelljen a lába alá is figyelnie, mint a szorítására.

A kósza megfeszítette vállát, meggyengítve a szerzetes ölelését. A vaskemény izmok kidagadtak, s a kósza is mozdult, hogy háta kövesse a tigrismancsot, míg az emberkéz egyre távolabb csúszott.

Aztán látta a változást De'Unnero arcán, akinek szája félelmetes agyarakkal teli macskapofává alakult át.

Éjmadár hirtelen előrevágott a fejével, s alaposan megütötte a szerzetes átváltozó orrát. Aztán a kósza újra csapott a homlokával, mert tudta, hogy kezd kifutni az időből: érezte, hogy ellenfele másik keze is karmos manccsá lesz. Felordított, szétcsapta karjait, s nem törődött a fájdalommal, ahogy De'Unnero karmai végigszántottak a derekán, egészen a bordójáig hasítva.

A kósza jobb keze belecsapott az átváltozó arcba, míg a másik De'Unnero ágyékába vágott. Mindkét helyen megragadta a szerzeteset, ordítva megfordult, felkapta De'Unnerót a földről és a falnak vágta. Ezután újra felszedte ellenfelét és újból a falhoz csapta, aztán még egyszer, hiába kapálózott a mancsaival De'Unnero, véres karomcsíkot húzva a kósza szeme mellett.

Éjmadár a harmadik csapással elengedte a szerzetest, s váltott kézzel öklözni kezdte De'Unnero arcát és mellkasát. Ezután hátralépett, majd homlokkal előre a szerzetes immár formátlan ábrázatába vetődött.

De'Unnero lábai megroggyantak, de a kósza nem engedte el. Egyik kezével elkapta a szerzetes állát, másikkal az ágyékát, s magasra emelte De'Unnerót a levegőbe. Megfordult és a már betört nagy ablak felé sietett, majd kihajította rajta elkábult ellenfelét a harminclábnyi mélységbe.

Éjmadárnak mindene égett a fájdalomtól, s úgy érezte, mintha belső szervei ki akarnának szakadni, mégis elégedetten szemlélte az üvegcserepekkel borított véres, mozdulatlan alakot odalent.

A kardjáért már el sem ment – hisz sejtette, hogy amúgy sem venné hasznát Markwart ellen, s amúgy is fogytán volt az ereje –, hanem azonnal az ajtó felé indult.

A küzdelem, mely nehezebb volt, mint azon a szörnyű éjszakán Palmaris mezőin, mostanra oly erőteljessé vált, hogy átlépte a szellemi világ határát, s kezdett átszüremleni a fizikai valóságba.

Az udvarházon kívül a tömeg egy emberként fojtotta vissza lélegzetét és hőkölt hátra, mert a ház hirtelen zümmögni kezdett az energiától, fekete és fehér fények csaptak fel, ablakok robbantak ki keretükből.

– Imádkozzunk, hogy ne Markvart legyen a győztes – súgta oda Danube király két tanácsadójának, s Je'howithnak, aki közelebb húzódott a kocsihoz.

Kalas és Constance máris ezen volt, s még a látványtól elhűlt öreg apát sem merte rendreutasítani az uralkodót.

Francis testvér, aki a gyepen állt, a legközelebb a házhoz, ugyancsak tehetetlenül meredt az épületre.

Ekkor kivágódott az ajtó, s két fiatal szerzetes tántorgott elő. Lebuktak a fűre és kúszni kezdtek, Isten kegyelméért könyörögve.

A villámsújtotta Francis azonban nem mert bemenni utánuk a házba.

Pony most nem várt gyermeket, nem volt sebezhető pontja, s minden erejét, dühét beleadta a harcba.

De nem győzhetett. Tudta jól. Az a szellem Markwartban túl erős volt, hihetetlenül erős, és sötétebb, mint bármi, amivel Pony valaha találkozott. A lány hősiesen küzdött, latba vetette minden erejét és akaratát, s nem hagyta magát visszaszorítani.

Markwart ereje, megdöbbenve a lány szívósságától, egyre nyomult előre, s megnőtt, hogy a lány szelleme fölé tornyosuljon s magába olvassza, elnyelje. Erre azonban nem volt képes, így aztán küszködtek tovább, bár mindketten tudták, hogy az idő Pony ellen dolgozik, hogy ő fog előbb kifáradni, bármekkora is a dühe.

De ekkor a lány érintést érzett a vállán – a testén –, s ez a pillanatnyi figyelem-kihagyás azt eredményezte, hogy Markwart szelleme hátrébb lökte. Az érintés viszont gyengéd volt, a barát, a szerelmes érintése, s ekkor valamiképp egy harmadik szellem is belépett a párbajba – Éjmadár szellemalakja, mely Pony segítségére sietett.

Hát itt vagytok mindketten!, mondta Markwart szelleme. Jobb is így, hogy egyszerre végzek veletek, és egyszer s mindenkorra megszabadulok ettől a kellemetlenkedő párostól. A főapát támadásba lendült: szellemárnya hatalmas denevérszárnyakat bontott, s föléjük magasodott.

Elbryan szelleme Ponyéhoz simult, s sosem tapasztaltan szoros ölelésbe fonódtak össze.

Markwart jött, de addigra a két lélekből már egy lett, ugyanúgy összekapcsolódva, mint ahogy a bi'nelle dasadánál. Együtt meg tudták állítani a főapát előrenyomulását, s együtt tolták vissza a sötét szellemet gazdateste felé. Azonban minden egyes centiméternek súlyos ára volt: elszívta életerejüket, energiájukat.

Mentek rendületlenül előre, a kósza vezetésével, aki szellemét elétolta Markwart csapásainak, s állta az ütéseket, mert Elbryan tudott valamit, amit Pony nem: hogy testi alakja gyorsan halványul, vére elfolyik. Ha Pony ezt tudta volna, nem törődött volna a harccal, hanem őt kezdte volna gyógyítani a hematittal.

Elbryan azonban tudta, milyen áldozat kellett ehhez a küzdelemhez, s azt is tudta, hogy Pony nem engedheti meg magának ezt a visszavonulást: Markwart akkor mindkettejüket elpusztítaná.

Most már közel voltak a főapáthoz, s mindnyájan tisztában voltak vele, hogy ha visszanyomják a szellemet a testébe, aztán követik, az győzelmet jelent. Markwart megvetette lábát, felhördült, s ellenszegült.

A kósza testét hidegség kezdte ellepni. Elbryan érezte ezt, s tudta, mit jelent. Tudta, hogy ez a hűsége próbája, minden kiképzése megméretése. A végső áldozat, amit kószának lenni jelent.

Minden ösztöne azt súgta, hogy álljon meg, szóljon Ponynak, hogy éljen.

Mégis nyomult tovább előre.

Markwart felsikoltott, lélekben és testben is. Elbryan hallotta, de már csak távolról.

Az egész világ oly távolinak tűnt.

A kívülállók egy fekete fénycsóvát láttak kilövellni, egy hatalmas sötét villanást, aztán a ház elcsendesedett. Francis berohant, utána Danube és tanácsadói, majd Roger és Bradwarden, de senki sem állta útjukat. Danube király, mintegy utólagos gondolattal, visszaszólt az ajtóból, hogy vigyék be a fogoly szerzeteseket is. – Az ő életük ezen múlik – magyarázta.

A ház mögött Belli'mar Juraviel csak egy pillanatra állt meg, hogy szemügyre vegye De'Unnero szétzúzódott testét, aztán felröppent az ablakba, a díszes folyosóra.

Pony érezte, ahogy Markwart szelleme széthullik, s tudta, hogy legyőzték a főapátot. Öröme azonban hamar alábbhagyott, amikor érezte, hogy a másik lélek is zsugorodik: Elbryan életereje rohamosan fogy. A lány magához tért önkívületéből, visszatért testébe, s látta, hogy Markwart remegő lábakkal áll és hitetlenkedve nézi őt, Elbryan pedig a földön fekszik, a teste sápadt és mozdulatlan, körülötte vértócsa.

A lány szerelmesére borult, kétségbeesetten szólongatta, próbált utánanyúlni a hematittal. De ahogy lehajolt, érezte, hogy a padló megindul feléje, s elnyeli a sötétség.

Markwart elszörnyedve figyelte mindezt. Ezek legyőzték őt – és nem is csak őt, hanem a belső hangot, ami oly sokáig vezérelte, a hangot, melyről most már tudta, hogy nem belső sugallat volt, hanem egy önálló lény! A főapát most már tudta az igazságot, rádöbbent, hogy eddigi élete hazugság volt, útja pedig a sötétség és nem a megvilágosodás útja.

Mindkét embert megölhette volna, de abban a szörnyű pillanatban mi sem állt tőle távolabb ennél a gondolatnál. Zavartan odament a két fiatalhoz, s mikor látta, hogy a férfin már nem tud segíteni, s hallotta a közeledő lépteket, felnyalábolta a lányt, s merev léptekkel az ajtó felé indult.

Kiment, s észre sem vette az ajtó mellett álló elf apró alakját.

Szegény Juraviel nem tudta mire vélni a dolgot. Hallotta Pony nyöszörgését, de érezte, hogy az öreg – mert Markwart hirtelen nagyon öregnek és megtörtnek látszott – már nem bántja, nem bánthatja őt többé. Nem, Markwarttal valami történt: az elf tudta, hogy ez az ember már nem él soká, valami megszakadt benne. Mindazonáltal szívesen hátba szúrta volna a kardjával, s csak az tartotta vissza, hogy tetteinek milyen szörnyű következményei lennének a népére nézve. Pony felé indult, hogy elszedje a nyomorult roncstól, aki ennyi fájdalmat okozott neki, de aztán meglátta barátját – kit szinte a fiának érzett –, mozdulatlanul heverni a padlón.,

Juraviel odasietett Elbryanhoz. Próbálta puszta kézzel visszatuszkolni a kiomlott zsigereket.

De tudta, hogy már késő.

A kósza kinyitotta zöld szemét.

– Pony él – mondta neki Juraviel, egészen közel hajolva a hamuszürke archoz.

– Győzött – hörögte a kósza. – A démon eltávozott. – Kifordultak a szemei, s mély lélegzetet vett.

– A fiad! – mondta neki Juraviel, hogy élete utolsó pillanataiban még hallja. – A fiad él, Andur'Blough Inninnessben, Dasslerond úrnő felügyelete alatt!

Elbryan kinyitotta a szemét, megszorította az elf karját, s erőtlenül elmosolyodott.

Aztán meghalt.

Francis püspök, aki elsőként ért fel a lépcsőn, ki a folyosóra, összefutott a mereven lépkedő Markwarttal, a karjában Ponyval. A szerzetes megállította pártfogóját és átvette terhét. Óvatosan a földre fektette Ponyt, aztán elkapta az összerogyó Markwartot is.

A többiek is bezúdultak mögötte a folyosóra. Roger Pony nevét kiáltotta.

– Rosszul döntöttem – mondta Markwart Francisnak halvány mosollyal. – Jojonah-nál és Avelynnél. Igen, Avelynnél. Fel kellett volna ismernem az igazságot.

– Nem, főapát uram – kezdte Francis.

Markwart sötét szeme tágra nyílt; az öreg törékeny alkatát meghazudtoló erővel szorított meg Francis karját. – De igen! – sziszegte. – Igen! Rosszul döntöttem. Vigyázz az egyházamra, drága jó Francis. Légy a nyájnak pásztora és ne diktátora. De vigyázz... – Markwart teste görcsbe rándult és a földre hanyatlott. A fiatalabb szerzetes azonnal odaugrott hozzá és feltámasztotta a fejét.

– Vigyázz! – ismételte Markwart. – Vigyázz, hogy miközben az emberségre törekszel, ne foszd meg rejtelmességétől a lelkiséget!

Újabb görcs rázta meg, s mikor ez elmúlt, az Abellita Egyháznak nem volt többé feje.

– Él! – hallotta Francis a háta mögül Roger kiáltását. Mikor megfordult, látta, hogy Roger lelkesen ügyködik a lány körül – és közben szép csendben zsebre teszi az ékköveket.

Mögöttük Danube király állt tanácsadóival, és katonáival, akik visszatartották a szerzeteseket. De Bradwardent nem tarthatták vissza. A kentaur még sebesülten is áttört rajtuk és a király mellett, s a folyosó végi terembe sietett. Néhány katona a nyomába indult, de Danube visszaparancsolta őket.

– A főapát! – kiáltotta az ajtón belépő Je'howith.

– Meghalt – felelte halkan Francis.

– Gyilkosok! – sipította Je'howith. – A főapát vére igazságért kiált! Őrség!

– Hallgass! – szólt Braumin testvér, s kiszabadította magát a katona szorításából – s a király íntett a gárdistának, hogy engedje. – Ha Dalebert Markvart halott, az azért van, mert a sötét utat választotta! – jelentette ki nyíltan Braumin.

– Szentségtörés! – ordított rá Je'howith, de a következő parancsot igencsak váratlan forrásból kapta.

– Hallhattad, hogy maradj csendben, jó apát – figyelmeztette Francis püspök. – Magunk között majd részletesebben megbeszéljük ezt a dolgot – azonnal össze kell hívni az apátok gyűlését.

– De Francis testvér! – próbált ellenkezni Je'howith.

– De figyelmeztetlek – folytatta Francis, ügyet sem vetve rá – hogy ha a halott Markwart mellé állsz Braumin testvér és a többiek ellenében, akkor magam fogok fellépni veled szemben.

Je'howithnak tátva maradt a szája. A királyra pillantott, de Danube nem sietett a segítségére.

Francis Pony felé fordult, aztán Rogerhez, aki bólintott: úgy néz ki, a lány megmarad. – A főapát utolsó szavait is alapul véve itt az ideje, hogy Egyház megváltozzon – mondta Francis. – Nézzetek csak erre a lányra, Avelyn tanítványára, akit törvényen kívülinek tartottak. Most én mégis őt nevezem ki az Egyház főapátnőjévé.

– Micsoda ostobaság ez? – hüledezett Je'howith.

– Ugyanakkor kezdeményezem Avelyn Desbris szentté avatását – fokozta tovább a meglepetéseket Francis.

– Szent Avelyn! – kiáltotta Viscenti testvér.

– Lehetetlen! – lehelte Je'howith.

– Miért tűrjük meg ezeket, királyom? – kérdezte, undorral Kalas.

Danube csak nevetett, mert ami igaz az igaz, eleget hallott már a bajkeverő Abellita Egyházból. – Ezennel megszüntetem a palmarisi püspök posztját – mondta ellentmondást nem tűrően. – És figyelmeztetlek mindnyájatokat! Tegyetek rendet a házatok táján, különben én teszem meg helyettetek. Ha egy szerzetesből lehet püspök, akkor egy királyból is lehet főapát!

Francis Brauminra pillantott, és eltökélten bólintott.

Je'howith is értette az üzenetet, s arra gondolt, hogy vajon megtarthatja-e apáti székét.

Bradwarden lépett ki a nagy csarnokból, karjában Elbryan holttestével, s ettől mindenkinek elment a kedve az ünnepléstől, aki valaha Elbryan barátja volt.

Braumin testvér és a többi szerzetes tiszteletteljesen meghajtották fejüket. Roger Ponyra borult, és siratni kezdte magát is, a lányt is.

Odakint, a törött ablak előtt Belli'mar Juraviel lebegett, és fájó szívvel nézett vissza még egyszer. Tudta, hogy ideje visszatérnie Andur'Blough Inninnessbe, ideje otthagynia az embereket és ostoba csatározásaikat.

Csak azt nem értette, hová tűnt Marcalo De'Unnero holt teste.

EPILÓGUS

Hallotta őket vitatkozni a háta mögött a házban, az ő neve is többször elhangzott, de ez mit sem számított Ponynak azon a szürke, szeles nyári napon. Abban a pillanatban minden lényegtelennek tűnt, kivéve azt a két emlékjelet, amit a Chasewind udvarház kertjében helyeztek el. Az egyik Danube király ajándéka volt, szimbolikus gesztus az udvarház visszaszerzőjének. A másik Braumin testvértől és – meglepő módon – Francis testvértől származott, hogy jelezze az új Abellita Egyház támogatását.

Vagy talán többé már nem is Abellita Egyház? A parázs viták során Braumin testvér célzott rá, hogy kis csoportja, s bárki, aki követi őket – s ellenfele, Je'howith apát tudta, hogy ezek a követők igencsak sokan lehetnek – leválik az Abellita Egyház testéről, s megalapítja Avelyn Egyházát.

– Most persze szeretnek minket – mondta a lány a sírjelnek. Ez csak jelkép volt, hisz Elbryan testét nem itt ásták el. Pony nem engedte. A férjét csakis Dundalis mellett temethette el a csodás ligetben, ott, ahol megtalálta Mather bátyja sírját és kiérdemelte Fergeteget. Ezért mentek el éppen aznap Bradwarden és Roger Palmarisból. A kentaur hozta a kocsit Elbryan koporsójával.

Pony nem tudta felfogni, hogy Elbryan nincs többé. Némán állt a kertben, s megpróbálta felidézni magában azokat az eseményeket, amelyek végül erre a szörnyű helyre vezették. De nem sikerült. Mintha a fél lelke kiszakadt volna, s most csak üresség volt benne.

Szó volt arról, hogy főapátnőt csinálnak belőle, az egyház vezetőjét. Danube király meg is ígérte ezt neki, de még a palmarisi báróságot is, jutalmul mindazért, amit a királyságért tett – mert Markwart legyőzetését immár a korona győzelmeként hirdették. Pony ugyan szeretett volna jót cselekedni, mégis remélte, hogy ezekből az ajánlatokból semmi sem válik valóra, és ő egyedül maradhat emlékeivel, fájdalmával. Pedig talán lehetne az Egyház egyik nagy vezetője, s tovább haladhatna az Avelyn által megkezdett úton.

De ez már nem érdekelte.

Csak ürességet és tehetetlenséget érzett, valami valószerűtlenség lett úrrá rajta, mintha ez a szörnyűség soha nem történhetett volna meg. Mikor visszagondolt az előző őszre, amikor terhes volt, s a mezőn szeretkeztek Elbryannal, majdnem összerogyott, úgy erőt vett rajta a gyengeség.

Szelíd kéz érintette meg a vállát, s hátrafordulva Kalast pillantotta meg, Palmaris ideiglenes báróját, meg Constance Pembleburyt.

– Elmégy velük északra? – kérdezte Constance.

– Talán majd holnap – felelte határozatlanul Pony. Vagy ha az egyházi ügyek nem rendeződnek, még később. – Pony igazából nem akart visszamenni Dundalisba. Nem bírta volna elviselni a látványt, ahogy Elbryan koporsóját leeresztik a hideg földbe.

Ünnepélyesen vonultak, előremeredő tekintettel, nem nézve az utcák mentén összesereglett tömegekre, a koporsóra virágot dobálókra. Elbryanból, Éjmadárból hamar legendás alak vált Palmarisban, de ezt mind Roger, mind a kentaur óvatosan fogadták, mert mindketten tudták, hogy barátjuk méltó bármiféle tiszteletre, de az igazi emberre akartak emlékezni, s nem akarták, hogy ezt az igazságot – mely önmagában is épp elég lenyűgöző – elhomályosítja valami nevetségesen eltúlzott legenda.

Ez a pillanat – Elbryan pillanata – minden szemlélő emlékezetében örökre megmaradt, többek közt Danube Brock Ursal királyéban is.

Egy csapat Egyszívű gárdista vezette a menetet, s kísérte a koporsót egészen Dundalisig.

Palmaris északi kapuján kilépve további sokaság fogadta őket: az északi vidékek földművesei. És még valaki: a csodás Szellődal egy közeli domboldalon.

– Ő is tudja – mondta Bradwarden Rogernek.

Mintha csak erre várt volna, a paripa levágtatott a dombról, hogy csatlakozzon hozzájuk. Elporzott az Egyszívű gárdisták mellett, akik néma csodálattal figyelték az állatot, aki még az ő híres To-gai-ru lovaiknál is erősebb és gyorsabb volt.

Szellődal kapálni kezdett a koporsó mellett, s Bradwarden, aki oly jól értette a lovak nyelvét lehúzta a hámot saját nyakából, s Szellődalra vetette.

Így mentek tovább csendesen észak felé.

A távolból Belli'mar Juraviel is figyelte a menetet, szeretett barátja utolsó útját, aztán hazafelé indult.

Az elf számára is láthatatlanul – bár nem túl messziről Marcalo De'Unnero is figyelt. Testi sérülései majdnem teljesen begyógyultak a hematit gyűrű erejétől, de a lelkén esett sebek mélyebbre nyúltak. A szerzetes – pontosabban valamikori szerzetes – sok mindent kénytelen volt megkérdőjelezni magában, ahogy a kósza elé kiözönlő embereket nézte, s ahogy a parasztokat hallgatta, akik elátkozták Markwartot, magasztalták a kószát, s nagyszerű, csodás átalakulást emlegettek az Abellita Egyházban.

De'Unnero alig tudta elhinni az események ilyetén fordulatát, de épp elég egyéb problémája volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Fogalma sem volt róla, hová tűnhetett kedvenc ékköve. Hetek óta nem látta, s eddig azt hitte, hogy a kő valamiképp összeolvadt a lelkével. Hisz most ember és állat is volt, s bár legtöbbször akarata szerint változhatott egyikből a másikká, vagy valamivé a kettő között, voltak pillanatok – mikor dühös volt, vagy zsákmányt szimatolt –, mikor a tigris szándékától függetlenül úrrá lett rajta.

Szomorúság telepedett Andur'Blough Inninnessre a nyár végén, mikor Belli'mar Juraviel visszatért a hírrel, hogy Éjmadár elesett. Bár a háború jó véget ért, s bár Juraviel visszatért, Éjmadár és Pony gyereke pedig szépen fejlődött, Éjmadár és Ni'estiel elvesztése nyomasztóan nehezedett a Touel'alfar apró, összetartó családjára.

Az egyetlen igazi örömöt a gyermek jelentette, derűs mosolyával.

Juraviel és Dasslerond úrnő Juraviel visszaérkezése után hamarosan a kisbabához siettek, aki a fénylő zöld gyepen feküdt. Az úrnő lehajolt hozzá, hogy megsimogassa puha arcocskáját.

– Erős lesz és különleges – jegyezte meg Dasslerond. – Többre viszi még az apjánál meg anyjánál is.

– Pony még él – emlékeztette Juraviel.

Dasslerond az elfre meredt. Persze már tudta a hírt, s azt is tudta, hogy Juraviel csak célozgat rá: a gyereknek az anyja mellett a helye. Dasslerond azonban hallani sem akart erről: rendíthetetlenül nézett farkasszemet Juraviellel. A gyermek az ő védencük, Éjmadár gyereke, nem pedig Elbryané: Andur'Blough Inninness kicsinye, s az elf Úrnőé. Kérdésnek nincs helye.

– Én segítettem nekik megszökni – vallotta be Juraviel..

Dasslerond felkacagott. – Azt hiszed, nem tudtam, hogy megteszed, amikor engedtem, hogy visszamenj hozzájuk? – kérdezte, megtörve a feszültséget. – Jól döntöttél ebben az ügyben.

– És mi lesz Jilseponie-val? – kérdezte Juraviel. – Ismeri a bi'nelle dasadát. Azt nem vehetjük el tőle.

Dasslerond nem tűnt aggodalmasnak emiatt. – Jilseponie jó társa volt Éjmadárnak – felelte. – Nem fogja elárulni őt azzal, hogy továbbadja, amit tőle tanalt.

Juraviel remélte, hogy az úrnőnek igaza lesz, mert tudta, hogy Dasslerond jó ideig figyelmesebben szemléli majd az embereket, s ha Pony esetleg megpróbálja megtanítani a táncot a katonáknak vagy a szerzeteseknek, akkor a Touel'alfar azonnal fogságba veti.

Már ha Pony szerencsés, Dasslerond pedig irgalmas.

A kisbaba felkacagott. Görbe kis mosolya egészen olyan volt, mint a gyermek Elbryané, amikor az először került Andur'Blough Inninnessbe, de szikrázó kék szeme az anyjára emlékeztetett.

Mikor azonban az elfek magára hagyták, a kék szemekben halvány vörös izzás villant, melyet nem az anyjától, de nem is az apjától örökölt, hanem amit a démon daktilusz plántált bele még az anyja méhében, mikor Pony először küzdött meg Dalebert Markwarttal, Bestesbulzibar lelkének földi edényével.

Tartalom

1. RÉSZ

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

2. RÉSZ

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

EPILÓGUS