CROWN EMPIRE – 5.

R. A. Salvatore

A Démon öröksége

(Tartalom)

1. RÉSZ

Az út hazafelé

A tél kezdi birtokba venni a tájat, Mather bácsi, de furcsán csendesen és lágyan, mintha az idő is szelíd akarna lenni idén, mintha maga a Természet is, akárcsak a föld népe, pihenni akarna. Nem tudom, miért gondolom ezt, de talán kósza-ösztönöm: súgja. Vagy talán nekem is pihenésre van szükségem, Mather bácsi, akárcsak Ponynak. Talán az a hitem, hogy az évszak szelíd lesz, puszta reménykedés.

Mégis, Pony, Juraviel és én alig hallottunk harcokról vagy szörnyetegekről a visszafelé utunkon, St.-Mere-Abelle-ből. Palmaristól északra, Caer Tinella és Mélyföld testvérvárosaiig minden baj nélkül értünk el, s az egyetlen jelentősebb sereg a környéken a Király egy osztaga volt, amely Ursalból érkezett, Palmaris támogatására. Ők később kitörtek a városból észak felé, hogy segítsék az emberek visszatelepülését a környékbeli gazdaságokba.

Alig néhány csetepatéról érkezett hírjövetelünk óta. Inkább nyugalom volt, jóleső nyugalom. Tomas Gingerwart, aki a háromszáz merész telepest vezeti, és Shamus Kilronney, a királyi csapat vezére, reménykedve beszélnek arról, hogy a tél elmúltával minden visszatér majd a régi, normális kerékvágásba.

A normális kerékvágásba?

Ők nem értik ezt. Sokan meghaltak, de sokan fognak születni a helyükbe. Sok otthon porig égett, de újjáépítik őket. Ezért az elkövetkező hónapokban a vidék kívülről nézve emlékeztetni fog arra, amit valaha „normális” életként ismertünk.

De én már végigjártam egyszer ezt az utat, Mather bácsi Dundalis első kifosztása után – mielőtt rátaláltam a Touel'alfarra, mielőtt megtaláltalak téged –, és tudom, hogy ennek a háborúnak a sebei sokáig megmaradnak. A túlélők szívében ott lesz a démon daktilusz sötét jele, ott lesz mindazok gyászában, akik elveszítettek valakit, akik lerombolt falvakba térnek vissza. Habár ők még nem tudják, a normális fogalmának meghatározása is alapjaiban változott meg. A háború utórezgései fájdalmasabbak lehetnek, mint maga a harc.

Vajon most ugyanígy látnám a világot, ha a goblinok annak idején nem jönnek? Nemcsak az életem változott meg azzal, hogy a Touel'alfar megmentett és felnevelt, hanem a látásmódom is – az, ahogyan a kötelességről, a közösségről, és a halandóságról, az emberiség legnagyobb rejtélyéről gondolkodom.

Tudtukon kívül ezek az emberek is megváltoztak.

Én leginkább mégis Ponyért aggódom. Dundalis első pusztulása – melynek csak ő és én voltunk a túlélői, és amikor az egész családját kiirtották – majdnem tönkretette. Elindította egy olyan úton, ami Palmarisba és új életébe vezetett, ahol nem kellett emlékeznie tragikus múltjára. Csak fogadott, szülei szeretete vezette át ezen a sötét időszakon, és most ezek a jólelkű emberek is a gonosz áldozataivá váltak. A tragédia újra lecsapott Ponyra.

Mikor feladatunk végeztével, a kiszabadított Bradwardennel együtt elhagytuk St.-Mere-Abelle-t, Pony kis híján visszafordult. Ha visszament volna a kolostorba, az ékkövekkel a kezében, jókora pusztítást hajthatott volna végre, mielőtt legyűrik.

De őt nem érdekelte ez, Mather bácsi, sem önmaga, sem azok, akiket megölt volna. Olyan vak düh öntötte el, amikor meglátta a nevelőszülei megcsonkított holttestét, hogy készen állt egész St.-Mere-Abelle elpusztítására, sőt, talán az egész világéra is nagy haragjában.

Amióta elhagytuk az apátságot és átkeltünk a Masur Delavalon, ismerősebb vidéken járunk, és ő is megnyugodott egy kicsit. Azt hiszem, az is segített, hogy sikerült Belster O'Comelyt elhelyezni a Cimboraság Útjának új vezetőjeként.

Mégis féltem Ponyt, és igyekszem vigyázni rá.

Ami saját magamat illeti, nem tudom, milyen érzelmi utóhatásai lesznek a legutóbbi harcoknak. Ahogy a legtöbb túlélő, úgy én is magamhoz térek majd a veszteségekből, és bölcsebb leszek a halál átélt közelségétől. Alig van már bennem félelem. Valahol a mészárlás közepén ráleltem a belső békémre. Nem tudom, mi vár a halál után, Mather bácsi, de azt tudom, hogy nem is tudhatom.

Egyszerűnek és ostobának hangzik ez a mondat, mégis megvilágosodásszerűen hatott rám. Most már megértettem, hogy a halál elkerülhetetlen, akár csatában, akár betegségtől, akár egyszerűen az öregség miatt. És mivel megértettem és elfogadtam ezt, már nem félek az élettől. Milyen különös is ez! Úgy tűnik most, hogy egyetlen probléma vagy akadály sem lehet áthághatatlan, mert csak emlékeztetni kell önmagamat arra, hogy egy nap már nem leszek többé, a testem férgek étke lesz, és akkor már nem is félek semmit megpróbálni. Mostanában sokszor kértek arra, hogy álljak ki emberek százai elé, és magyarázzam el nekik, hogy szerintem mit kell tennünk. És míg sok embernek – talán egy fiatalabb Elbryannak is – a nyilvános szereplés kínos és kellemetlen lett volna, ez a fajta idegesség most már kicsinyes ostobaságnak tűnik számomra. Ha ilyesmire kérnek, elég csak az eszembe idéznem, hogy egy nap ez már semmit sem fog számítani, hogy egy nap már nem leszek ezen a világon, hogy egy nap, évszázadok múltán, valaki megtalálja majd a csontjaimat – és a felsüléstől való félelem máris elenyészik.

A táj tehát békés, Elbryan szívében is békesség honol, s még mélyebb lesz ez a békesség, ha rájövök, hogyan csillapítsam le Pony belső viharait.

Elbryan Wyndon

1. fejezet

Az élet szenvedélye

A szobában sötét volt, a függönyök elhúzva, a kósza mégis látta a hajnal előtti szürke égboltot. Ösztönösen a háta mögé nyúlt, hogy megérintse szerelmese megnyugtató, meleg bőrét, de a lány nem volt ott.

Elbryan meglepetten fordult át. Pony nem volt az ágyban, de még csak a szobában sem. Elbryan nagyot nyögött – nem lévén szokva ahhoz, hogy ágyban aludjon, méghozzá puha ágyban, hisz a nép hálája jeléül egész Caer Tinella legkényelmesebb fekhelyét kapta –, aztán kidugta a lábát a takaró alól, felállt és, kinyújtózott. Az ablakhoz lépett, és látta, hogy Pony kardja nincs az övé mellett. Ez azonban nem nyugtalanította: ahogy kissé magához tért az álomból, könnyen kitalálhatta, hol a lány.

Mikor félrehúzta a függönyt látta, hogy az idő későbbre jár, mint gondolta. Az eget vastag, szürke felhőtakaró borította, de így is látszott, hogy a nap felső pereme már kibukkant a látóhatár felett. Ilyenkor voltak a legrövidebbek a nappalok, hisz dekambria hónapját írták, a tizenkettedik és utolsó hónapot, három héttel a téli napforduló után.

A várostól északra elterülő erdőben a kósza megpillantotta a sejtett tábortüzet. Elvégzett néhány lassú, széles mozdulatot, széttárta karjait, s kinyújtóztatta hat láb három hüvelyk magas, százkilós, csupa izom testét. Ezután gyorsan magára kapta ruháját, köpönyegét, hogy szerelméhez siessen. Felmarkolta Fergeteget, elf-kovácsolta kardját, Mather nagybácsi egykori fegyverét, kósza mivoltának jelképét.

A szállás a város északi végén volt, ahogy kérték, ezért nem is találkozott sok emberrel az úton. Elhaladt a csűr maradványai mellett, amit Juraviellel gyújtottak fel, amikor a város még a szörnyetegek kezén volt, aztán kiért az erdőbe.

Egy hét óta vastag hótakaró borította a tájat, de az idő lassan enyhült. Most alacsonyan ülő köd lengett a föld felett, elrejtve az ösvényeket, lecsüngő ágakat. A kósza azonban jól ismerte az apró, védett tisztást, amit Ponyval együtt választott reggeli szertartásukhoz a kardtánchoz, a bi'nelle dasadához.

A kósza nesztelenül közelített, hogy ne zavarja meg a lányt, és láthassa őt táncolni.

Aztán meg is pillantotta Ponyt. Melegség öntötte el a szívét és a testét egyaránt.

A lány meztelenül mozgott, alakját csak a hajnali köd burkolta be. Kidolgozott izmai csillogva mozdultak. A bi'nelle dasada tökéletesen kiegyensúlyozott elemeiben a stabilitás és mozgás csodás harmóniája. Elbryan szinte maga sem tudta elhinni, mennyire szereti ezt a lányt, mennyire lenyűgözi és felkavarja a látványa. A lány sűrű szőke haja már megnőtt egy kicsit, a válla alá ért, és lobogva követte minden forgását. Pony egy finom, karcsú szilverel pengét tartott a kezében, a Védelmezőt, mely narancsszínben csillant, valahányszor visszaverődött róla a tűz fénye.

A kósza lekuporodott és némán csodálta a lányt. A helyzet kissé visszás volt, hisz annakidején Pony leste meg őt, amikor ki akarta fürkészni a tánc titkát. Milyen jól megtanulta! Elbryan kétszeresen is csodálta őt – egyszer a rövid idő alatt elsajátított egyensúly és harmónia miatt, másodszor pedig egyszerűen csak a szépségéért. Ő meg Pony hetek óta nem szeretkeztek, azóta, hogy a nyár végén, a visszaúton St.-Mere-Abelle-ből, a lány váratlanul megtörte fogadalmukat, és elcsábította. Elbryan azóta többször is próbálta megismételni ezt a szenvedélyes összeborulást, de Pony kerek perec visszautasította. A kószát ezért most különösen lenyűgözte a látvány. Tagadhatatlan volt a lány vonzereje, bőrének simasága, izmos, formás tagjainak mozgása. Elbryan elképzelni sem tudott volna ennél gyönyörűbbet és izgatóbbat. Érezte, hogy a lélegzete szaggatottá válik, és melegség önti el a testét – pedig a levegő egyáltalán nem volt melegnek mondható.

Zavarba jött, mert úgy érezte, hogy megsérti Pony magánéletét. Elűzte magától a vágyakozó gondolatokat és meditatív nyugalomba süppedt, ahogy a Touel'alfartól tanulta. Hamarosan maga mögött hagyta Elbryan Wyndont, és a higgadt Éjmadár lett, a harcos, aki az elfektől kapta a nevét.

Hagyta köpönyegét a földre hullani, aztán halkan levetette többi ruháját is. Fergeteggel a kezében lépett elő a bozótból. Pony olyan mélyen koncentrált, hogy észre sem vette őt, amíg néhány lépésnyire nem ért. A lány meglepetten fordult felé, és nem viszonozta a kósza mosolyát.

Szigorú álla, kék szemének izzó pillantása visszahökkentette Elbryant. A kósza még jobban meglepődött, amikor Pony váratlanul a földbe vágta kardját, olyan erővel, hogy a penge hegye több ujjnyi mélységben fúródott a földbe.

– Én... én nem akartalak megzavarni – hebegte a kósza zavartan, hisz ő és Pony már régóta mindig együtt táncoltak, amióta csak a lány megtanulta a mozdulatokat. Ezen felül mindketten a kardtánccal kárpótolták magukat az intim együttlét más formái helyett, melyekben közös fogadalmuk alapján nem részesülhettek.

Pony nem felelt, csak közelebb lépett, és lihegve, izzadtan meredt a kószára.

– Elmegyek, ha akarod – kezdte Elbryan, de benne szakadt a szó, amikor Pony kinyújtotta a kezét, elkapta a fiú tarkóját, lehúzta a fejét, és lábujjhegyre állva, mohón megcsókolta Elbryant.

A kósza egyik kezében Fergeteggel átölelte, de csak lazán, mert nem volt biztos benne, hogy mire megy ki a játék.

Pony semmi jelét nem mutatta, hogy abba akarná hagyni, amit elkezdett: csókja egyre éhesebb, egyre szenvedélyesebb lett. Elbryan rég visszatért már a meditatív állapotból, és nem volt már elf harcos sem. Mégis épp eléggé észnél maradt ahhoz, hogy végül egy kicsit hátratolja Ponyt, megszakítsa a csókot, és kérdőn meredjen a lányra. Ugyan nyíltan megvallották egymás iránti szerelmüket, és férj-feleség voltak – legalábbis barátaik, és úgy hitték, hogy Isten színe előtt is –, mégis megfogadták, hogy tartózkodnak a házasélettől, nehogy Pony – akinek legalább olyan embert próbáló és veszedelmes feladatai voltak, mint Elbryannak – teherbe essen.

Elbryan éppen a fogadalomra akarta emlékeztetni Ponyt, de a lány rámordult. Kikapta Fergeteget a fiú kezéből és a földre hajította azt. Újra csókolni kezdte Elbryant, és keze vándorolni kezdett a kósza derekán.

Elbryannak nem volt ereje ellenállni. Rettentően kívánta Ponyt, és mélységesen szerette őt. Szenvedélyes csókban összeforrva a földre ereszkedtek, és Pony magára húzta kedvesét. A kósza azt akarta, hogy sokáig tartson ez a pillanat, hogy kiélvezhesse a szeretkezés gyönyörűségét, ezért le akarta lassítani az eseményeket.

Pony durván hanyatt döntötte, és sürgetően, mohón ingerkedett vele. Aztán egyesültek, és belevesztek a hangokba, mozdulatokba. A döbbent Elbryan próbálta megőrizni józan eszét a nagy felfordulásban. Azelőtt a szeretkezéseik mindig gyengédek és szelídek voltak, tele szavakkal és simogatásokkal. Most minden csupa dühödt testiség volt, s Pony hörgéseiben, mordulásaiban legalább annyi volt a düh, mint a vágy. Elbryan jól tudta, hogy a lány nem rá haragszik, hanem csak rajta tölti ki az egész világ elleni dühét. A lány így adta ki – vagy éppen így tagadta meg – irtózatát és fájdalmát. Ezért Elbryan hagyta magát belevinni a legérzékibb táncba, próbálta megadni a lánynak azt, amire annak a legnagyobb szüksége volt, testileg és lelkileg egyaránt.

Mikor elcsendesedtek, és Pony köpenyébe burkolózva, egymás karjában hevertek a tűz mellett, nem volt beszélgetés, nem voltak kérdések. A megzavarodott, kimerült Elbryan elbóbiskolt, és már alig érezte, ahogy Pony kibontakozik az öleléséből.

Néhány perc múlva rezzent fel. Pony a rét közepén ült a fegyvereik mellett, magára terítve Elbryan köntösét. A kósza elrévedő pillantást látott a lány szemében, és csillogó könnyeket az arcán.

A férfi felnézett az üres, szürke égre, és épp olyan zavart volt, mint amikor Pony először kezdte csókolni. Most látta meg, hogy a lány még nála is zavartabb. Elbryan úgy döntött, hogy türelmesen kivárja a válaszokat, hagyja, hogy Pony menjen oda hozzá.

Amikor majd készen áll.

Egy óra múlva, amikor Elbryan visszatért Caer Tinellába, a város csak úgy nyüzsgött. A kósza egyedül érkezett, mert Pony egyszerűen, szó nélkül otthagyta a réten. Csak egy szelíd csókot adott neki, talán bocsánatkérésképpen, talán megnyugtatásul. Elbryan számára ez a csók egyelőre elég magyarázat volt, hisz bocsánatkérésre nem vágyott. A reggeli szeretkezés szükséges volt Pony számára, megnyugtatta és felszabadította, de a kósza tudta, hogy ezzel nem űzték el a szerelmese lelkében lakó démonokat.

Aggódott Ponyért, és miközben a Tomas Gingerwarttal megbeszélt találkozóra tartott, azon gondolkodott, hogy mit is tehetne érte.

Elbryan ugyan korán érkezett, Tomas mégis várta már a város gyűlésterméül szolgáló, központi fekvésű csűrben. Tomas kemény ember volt, nem túl magas, de hosszú évek mezei munkájában edzett. Felállt, kezet nyújtott Elbryannak, és a kósza megszorította Tomas kérges, erős kezét. Elbryan rádöbbent, hogy hosszú ismeretségük során most először fog kezet Tomasszal. Az is ritkaságszámba ment, hogy Tomas sötét arcán ezúttal széles mosoly virított.

A kósza sejtette, hogy Tomas tervei jól haladnak.

– Hogy van Éjmadár ezen a mai szép napon? – kérdezte Tomas.

Elbryan vállat vont.

– Gondolom, jól – folytatta Tomas könnyedén. – Szép társnőd alig néhány perccel előtted érkezett, méghozzá ugyanarról, az északi erdő felől – hunyorított cinkosan a férfi, és bár nem akart sértő lenni, Elbryan mégis szigorúan ráncolta a homlokát.

– A karaván összeállt – köszörülte meg a torkát Tomas, hogy témát váltson. – Ha nem lenne olyan késő, néhány hét múlva indulhatnánk.

– Biztosnak kell lennünk abban, hogy a tél végleg elhagyta a vidéket – felelte Elbryan.

– Biztosnak kell lennünk? – vidult fel Tomas. Mióta Elbryanék csatlakoztak hozzájuk Caer Tinellában, Tomas folyamatosan próbálta rávenni Éjmadárt, hogy társuljanak az Erdővidékre tartó karavánjához, de a kósza mindig kitért a válasz elől. Tomas keményen, de tisztességesen próbálta meggyőzni, pedig tudta, hogy a pénzt biztosító kereskedők közül sokan nem mennek bele az akcióba, ha a kósza nem hajlandó a karaván élére állni.

Elbryan a reménykedő, cserzett arcot nézte, és tudta, hogy ez az ember a barátja. – Veletek tartok – mondta. – Dundalis az otthonom volt, és Ponyé is. Nekünk is éppen annyira fontos, hogy újjáépüljön, mint bárki másnak.

– És mi lesz a király seregével? – kérdezte Tomas. Nem volt titok, hogy Éjmadár egy ideje együtt dolgozik Shamus Kilronney-vel, a királyi brigád vezérével, a környék biztonságának fenntartásában. Shamus és a kósza összebarátkoztak, és a szóbeszéd szerint Pony is eléggé közel került a kapitányhoz.

– Kilronney kapitány meg van győződve róla, hogy a környék biztonságos – magyarázta Elbryan. – Pony tegnap beszélt vele, és talán most is nála van, hogy megbeszéljék a csapat visszatérését délre.

Tomas bólintott, de szemlátomást nem töltötte el kitörő örömmel a katonák küszöbön álló távozásának híre.

– Pony megpróbálja rábeszélni a kapitányt, hogy maradjanak még egy kicsit – folytatta Elbryan. – Talán a tél végéig, vagy akár tavasszal is. Kétségtelen, hogy a király minél hamarabb újra meg akarja nyitni Erdővidéket.

– Csakugyan – felelte Tomas. – Comli kalmár, legfőbb támogatóm, személyes jó barátja az uralkodónak. Nem akarna olyan nagyon északra menni, ha nem volna biztos benne, hogy a király helyre kívánja állítani a kereskedelmet Erdővidékkel.

Mindez tökéletesen logikusnak tűnt a két férfi számára. A háború alatt sok hajó megsérült a tengereken a powri hordójárművek támadásainak következtében, és az árbocok pótlására egyedül Erdővidékről lehetett a megfelelő faanyagot beszerezni.

– Talán Comli követei beszélhetnének Kilronney kapitánnyal is – javasolta a kósza.

Tomas bólintott. – Majd teszek róla – felelte. – Örülök, hogy velünk tartotok erre a veszedelmes útra, hisz minden kardforgatóval csak nyerünk. Gondolom, nem kell magyarázni, miért félünk, hisz még senki sem tudja pontosan, mennyire húzódtak vissza a démon seregei. Északon akár tízezernyi goblinnal, óriással és powrival is összetalálkozhatunk.

Elbryan ezen csak mosolygott, hisz egy percig sem hitte, hogy így lesz. Csakugyan akadhatnak odafent szörnyek, de nem annyian, mint Tomas tartott tőle – hisz az összetartó erő, a démon daktilusz testi alakja, elenyészett.

– Én csak azt szeretném, ha Zárverő Roger is itt volna és velünk jöhetne – tette hozzá Tomas.

– Belster meg fogja találni őt, ha visszatér Palmarisba – nyugtatta meg Elbryan barátját. Mikor St.-Mere-Abelle-ből visszatérőben a kószáék áthaladtak Palmarison, nemcsak elhelyezték Belstert a Cimboraság Útjának új tulajdonosaként, de azzal is megbízták, hogy kutassa fel Rogert, és tudósítsa őt arról, hogy merre járnak, amikor a fiú visszatér a királytól Bildeborough báróval. A kósza nem kételkedett abban, hogy amint feladata a báró mellett véget ér, Roger azonnal visszasiet majd Caer Tinellába, hogy csatlakozzon hozzájuk.

– Remélem, hamarosan visszatér – mondta Tomas –, mert a harmadik hónap kezdete egyben a mi utunk kezdetét is jelzi, hacsak az időjárás nem fordul ellenünk. Talán elég tiszta lesz az út ahhoz, hogy eljusson hozzánk, ha az idő kitart.

Elbryan bólintott, és látta a feszültséget Tomas arcán. A férfi már alig várta, hogy elinduljanak északra, akárcsak a többiek, de mindnyájan tartottak az évszakot meghazudtoló időjárástól. Kalember vége hóesést hozott, de a hó már szinte teljesen elolvadt a melegebb napok alatt. Fontos volt – mind a király, mind Palmaris bárója, mind a Tomashoz hasonló emberek számára –, hogy ha észak felszabadul, akkor medvehonci emberek népesítsék be újra, és élesszék fel a fakereskedelmet. Erdővidék volt az egyetlen terület, ahonnan a hajók árbocainak anyagát be lehetett szerezni. Egy szerződés értelmében az Erdővidék nem volt egyik királyság uradalma sem Medvehonc, Behren és Alpinador közül, de mindig is jól jött a királynak és a medvehonci kereskedőknek, hogy a területet az övéik lakják. Caer Tinellában újabban az a szóbeszéd járta, hogy az alpinadoriak szeretnének betelepülni az elhagyott vidékre, és bár senki sem tartott attól, hogy egy ilyen fejlemény gátat vetne a fakereskedelemnek, mindenki tudta, hogy ez kedvezőtlenebb pozícióba hozná a medvehonci kalmárokat.

Elbryan nem tudta alátámasztani ezeket a pletykákat, és hajlott arra, hogy csak Comli vagy egy másik kereskedő terjesztette el őket, elősegítendő a karaván korábbi indulását. A kósza mindazonáltal belátta a visszatérés szükségességét. A gyakorlati megfontolások mellett ezt személyes okok is indokolták. Néhai apja, Olwan Wyndon azért költözött Dundalisba, hogy a határvidéken éljen, bejáratlan területeket fedezzen fel, és olyan tájakat lásson, amelyeket emberi szem még nem fürkészett soha. Olwan Wyndon büszke volt erre a döntésére, és hamarosan Dundalis nemhivatalos vezetője lett.

Amíg a sötétség fel nem támadt.

Ugyancsak Dundalis környékén, a különös ligetben talált rá Elbryan Mather, a rég eltűnt nagybácsi sírjára, akit az elfek képeztek ki, s itt jutott hozzá Fergeteghez, Mather hajdani kardjához. A Dundalis melletti erdőben találkozott Bradwardennel, a kentaurral, aki most szinte a sírból tért vissza hozzájuk. Ugyanitt hozta össze őt Bradwarden Szellődallal, a csodás paripával.

A kósza, ezer szállal kötődött Dundalis vidékéhez. Most kötelességének érezte halott apjával és családjával szemben, hogy visszatérjen, és segítsen újjáépíteni a falut és a másik két települést, aztán megvédelmezze őket, csendben és feltűnés nélkül.

– Úgy beszélik, hogy az északi föld új telepesei magas jutalmat kapnak – jegyezte meg Tomas.

Elbryan figyelmét nem kerülte el, hogy Tomas mohón összedörzsöli a kezeit, de tudta, hogy ha a féri meggazdagodni megy északra, akkor hatalmas csalódás fogja érni. Odafönt kemény az élet. A vadászat, halászat, gyűjtögetés és földművelés épp úgy hozzátartozik, mint a fakereskedelem. Északra nem azért megy valaki, hogy meggazdagodjék, hanem azért, hogy olyan szabadságban éljen, mint sehol másutt. Tomas most jutalomról beszél, de meg fogja látni, hogy ez a jutalom nemcsak a király aranyát jelenti.

– Maradjunk a valóság talaján – szólt Elbryan. – Dundalis és a többi falu betelepítése attól függ, hogy a szörnyek elhagyták-e a környéket, vagy sem. Ha még arra táboroznak, mi negyvenen nem leszünk elegen ahhoz, hogy elűzzük őket.

– Ezért kértünk téged, hogy vezess minket – hunyorított Tomas. – Ponyval együtt.

– Ezért próbálja Pony meggyőzni Kilronney kapitányt, hogy maradjanak Caer Tinellában télre, és aztán jöjjenek velünk – felelte Elbryan. – Reménykedjünk, hogy beleegyezik.

– És reménykedjünk, hogy nem lesz szükség a katonáira – tette hozzá komolyan Tomas.

– Ó, Jilseponie, milyen szomorú látnom, hogy a szemeidből kihunyt a fény.

A fentről érkező dallamos hang nem lepte meg Ponyt, mert sejtette, hogy Belli'mar Juraviel a közelben van. A lány azért jött erre az erdős részre Caer Tinellától délre, mert innen jól rálátott a királyi sereg távoli táborára, és azt is remélte, hogy itt rátalál az elfre, mert hisz Juraviel már hosszú napok óta távol járt, a déli utakat figyelte. Ezen a délelőttön, miután Pony átment Caer Tinellán, egy csapat palmarisi illetőségű katona lovagolt el mellette. A katonák már kifelé jöttek a városból, és egyenesen a király tábora felé tartottak.

– Meddig felhőzi még szomorúság szép szemed? – kérdezte Juraviel, és némi szárnyverdesés után megállapodott egy alacsony ágon. – Mikor ragyog fel benne újra a napfény, hogy a körülötted élők sütkérezhessenek benne?

– A családomra gondoltam – felelte Pony. – Mikor Dundalisban elvesztettem a szüleimet, évekre elfelejtettem minden emlékemet. Nem akarom, hogy ez történjen Pettiwbával és Graevisszel is.

– Akkor még nagyon fiatal voltál – próbálta megnyugtatni Juraviel a zaklatott teremtést. – Túl fiatal ahhoz, hogy felfogj egy ilyen tragédiát, ezért kizártad azt a gondolataidból.

– Talán még most is túl fiatal vagyok.

– De... – kezdett ellenkezni Juraviel, aztán látta, hogy Pony rezzenetlen tekintettel, üresen mered a királyi katonák tábora felé. Milyen szomorú, hogy ez a fiatal lány aki alig ért meg egy negyed évszázadot, már két családot is elveszített! Juraviel tartott tőle, hogy ez a gyönyörű arc talán sosem ragyog fel újra.

– Mesélj a katonákról, akik reggel jöttek – kérte hirtelen Pony.

– A palmarisi helyőrségtől vannak – felelte Juraviel. – Siettek. Követtem őket, és próbáltam kihallgatni, mit mondanak, de semmit sem tudtam kivenni a beszédükből.

Pony beharapta a száját, és a távoli táborra meredt Juraviel megértette az aggodalmát. Vajon azért jöttek ezek az emberek, hogy figyelmeztessék a király katonáit: Elbryanék törvényen kívüliek?

– Bildeborough báró a barátunk – emlékeztette a lányt Juraviel. – A lovad és a kardod elég bizonyíték erre, még ha Roger ítélőképességében kételkedsz is.

– Dehogy – vágta rá Pony. Juraviel szavai célba találtak: Bildeborough bizonyosan nem az Abellita Egyház pártján állt, és kimutatta Rogerbe vetett bizalmát, amikor nekiadta Kősziklát és Védelmezőt, a lovat és a kardot, amit Roger továbbadott Ponynak.

– Ezek a katonák a báró emberei, nem az Egyházé – folytatta Juraviel. – És a báró most már tudja, hogy az Egyház embere ölte meg szeretett öccsét – nyilvánvalóan az egyházi vezetés utasítására, de legalábbis annak jóváhagyásával. Nem fog melléjük állni veletek szemben, bármit ígérjenek is az Egyház vezetői, vagy bárhogy bíztatná is a király.

– Valóban – fordult Pony az elf felé. – De jól megnézted azokat a lovasokat? Nem lehet, hogy Roger velük volt?

– Csak katonák voltak – felelte Juraviel, s figyelmét nem kerülte el a lány arcán átsuhanó csalódottság. – Lehet, hogy Roger még nem tért vissza Ursalból Palmarisba.

– Remélni azért lehet – szólt Pony.

– Félted talán? Nagyhatalmú ember társaságában van – mondta Juraviel, mert hallották, hogy Roger magával a báróval ment Ursalba, hogy személyesen beszéljenek Danube Brock Ursal királlyal. – A Masur Delaval nyugati partján, Ursaltól északra keveseknek van akkora hatalmuk, mint éppen Bildeborough bárónak.

– Kivéve talán St. Precious új apátját.

– A hatalma is olyan, amilyen ő maga – válaszolta Juraviel. – Új Bildeborough van előnyben, hisz ő évek hosszú során át alapozta pozícióját Palmarisban, a vezetők leszármazottjaként. Tehát Roger biztonságban van.

Ez az érvelés hatott Ponyra. A lány arcán némi megkönnyebbülés látszott.

– Mégis azt akarod, hogy Roger velünk legyen – folytatta az elf.

Pony bólintott.

– Azt akarod, hogy elkísérje a dundalisi karavánt – mondta Juraviel, mert volt némi gyanúja a lány szándékait illetően. Touel'alfar lévén rendelkezett azzal a képességgel, hogy képes legyen figyelni és hallgatni, aztán pedig összerakja az eredményeket.

– Roger értékes szövetséges. Féltem az életét és jobb szeretném, ha Elbryannal maradna, amíg többet nem tud a nagyvilág veszedelmeiről – jelentette ki Pony.

A lány nyugodtan beszélt, de Juraviel megérezte a szavaiból áradó neheztelést, sőt gyűlöletet az Egyház iránt. – Elbryannal? – faggatózott. – Vagyis veletek kettőtökkel?

Pony semmitmondóan vállat vont, s ez a semmilyen válasz csak megerősítette az elf gyanúját, hogy a lány nem szándékozik a karavánnal tartani. Egy darabig nem törte meg a csendet, hogy ne zavarja meg Pony gondolatait.

– El kell mennem Kilronney kapitányhoz – jegyezte meg végül a lány.

– Talán visszahívták Palmarisba – vélte Juraviel, – Vannak még szörnyek a birodalomban – tette hozzá, amikor látta a lány csodálkozó arcát. – Egy ekkora erőnek talán máshol nagyobb hasznát veszi a király.

– Nyugatra innen van egy kellemetlenkedő powri-csapat, amit el akar pusztítani, mielőtt délnek fordulna – szólt Pony. – Nemsokára megkérem a kapitányt, hogy töltsék a telet Caer Tinellában és aztán kísérjék el a karavánt Dundalisba.

– És Jilseponie is a karavánnal tart? – kérdezte az elf.

A szókimondó kérdés meghökkentette a lányt, hosszú másodpercekig nem is válaszolt.

– Elbryan azt hiszi, hogy mész folytatta Juraviel. – És Tomas Gingerwart is. Ő maga mondta.

– Akkor miért kérded...

– Mert szerintem nem fogsz menni – felelte Juraviel. – A tekinteted délre irányul. Nem akarsz visszatérni a hazádba?

Pony csapdába esett, és tisztában volt ezzel. Önkéntelenül is újra délre tekintett. – Persze, hogy vissza akarok menni Dundalisba – mondta. – Ha Elbryan oda megy, akkor nekem is ott a helyem.

– És neked nincs beleszólásod abba, hogy hol legyetek?

– Ne forgasd ki a szavaimat – figyelmeztette a lány. – Ha én úgy döntök, hogy máshol akarok élni, akkor Elbryan bizonyosan velem tart.

– És te mit döntesz?

Pony vállat vont. – Visszatérek Dundalisba, de nem a karavánnal – felelte.

Juraviel ugyan egész végig sejtette ezt, a kijelentés most mégis megdöbbentette.

– Egy időre visszamegyek Palmarisba – folytatta Pony. – Ránézek Belsterre, hogyan boldogul a Cimboraságban.

– De hát a karaván indulásáig még bőven van időd ezt megtenni – ellenkezett Juraviel.

– Egy időre elegem lett északból, és az állandó csatározásból – érkezett Pony elutasító válasza.

– Ez félig talán igaz – bólintott az elf. Pony ránézett, és látta az elf arcán a mindentudó mosolyt. – Te azt hiszed, hogy a te harcod még csak most kezdődött. A főapát és az Abellita Egyház hadat üzent Jilseponie családjának; és ő most vissza akarja ezt fordítani ellene.

– Én nem tudom... – kezdte a lány.

– Nem, nem tudod – vágott közbe az elf. Vissza akarsz menni St.-Mere-Abelle-be, hogy szembeszállj ezernyi jól kiképzett, mágiahasználó pappal? Vagy meg akarod támadni St. Precioust és az új apátot, aki Jojonah mester szerint a legerősebb harcos, aki valaha kikerült St.-Mere-Abelle falai közül? És mi lesz Elbryannal? – faggatta az elf a lányt, aki idő közben elindult. – Mit fog érezni, ha megtudja, hogy cserbenhagyod, hogy nem bíztál benne?

– Elég! – pördült vissza Pony. – Én nem érdemlem meg Elbryant.

– Ha egyedül akarsz mindenkivel szembeszállni, akkor nem is.

– Te semmit sem tudsz ezekről a dolgokról.

– Akkor avass be – Juraviel egyszerű beszédmodora kissé lehiggasztotta Ponyt, és emlékeztette, hogy az elf igaz barát, akiben megbízhat.

– Nem háborúskodni megyek délre magyarázta a lány. – Bár az biztos, hogy meg akarok fizetni az Egyháznak mindazért a fájdalomért, amit okozott.

Juraviel megborzongott. Még sosem hallotta ilyen ridegnek Ponyt, és ez egy csöppet sem tetszett neki.

– De ez várhat – folytatta Pony. – Dundalis a legfontosabb Elbryannak, és Rogernek is, ha visszatér. És tudom, mindnyájunknak várnunk kell, hogy megtudjuk, mi történt Bildeborough és a király találkozóján. Talán az Egyház elleni küzdelem nem is csak az én magánháborúm lesz.

– Akkor miért nézegetsz annyira dél felé? – kérdezte csendesen Juraviel.

– Az úton St.-Mere-Abelle felé, amikor azt hittem, hogy vagy csúfos véget érünk, vagy az egész ügy lezárul végre, elcsábítottam Elbryant.

– Elvégre férj és feleség vagytok – vigyorgott az elf.

– Önmegtartóztatást fogadtunk – magyarázta Pony –, mert féltünk, hogy...

– Szóval gyermeket vársz – döbbent rá tágra nyílt szemmel Juraviel.

Pony sem mozdulataival, sem szavakkal nem tagadta az állítást.

– De lehet, hogy tévedsz – vélte Juraviel. – Alig néhány hét telt el azóta.

– Már másnap reggel tudtam – torkollta le Pony. – Nem tudom, hogy az ékkövek teszik-e, főleg a lélekkő, vagy talán csak az élet csodája, de éreztem. És mindaz, ami az elkövetkező hetekben történt – pontosabban nem történt –, az megmutatta, hogy gyermekem lesz, Belli'mar Juraviel.

Juraviel arca széles mosolyra húzódott, ahogy belegondolt, micsoda gyerek lesz ez, ilyen szülőktől. A mosoly azonban lehervadt az arcáról, amikor látta Pony komor pillantását.

– Örülnöd kéne! – mondta a lánynak. – Ilyenkor ünnepelni kell, nem haragudni.

– A háború közel sem ért még véget – állította Pony. – Dundalist még vissza kell hódítani.

– Az semmiség – felelte az elf. – És felejtsd el a háborúidat, Jilseponie Wyndon! Ami most benned van, az a legfontosabb neked is és Elbryannak is.

Pony kesernyésen elmosolyodott a Jilseponie Wyndon név hallatán. Juraviel most először hívta így. – De ne mondd meg Elbryannak – kérte az elfet. – Ne szólj neki arról, hogy délre akarok menni, és ne szólj a gyerekemről... a gyerekünkről.

– Joga van tudni ellenkezett Juraviel.

– Meg is fogja tudni – de tőlem, és nem tőled.

Juraviel tiszteletteljesen meghajolt.

– Elmegyek Kilronney kapitányhoz – magyarázta Pony. – Lássuk, mit hoztak ezek az új katonák. – A lány elindult, és az elf az erdő árnyai közt követte. Ha tévednek a katonákat illetően, ha a lovasok északról jöttek a két törvényen kívüli felkutatására, akkor Juraviel ki akart állni a barátai mellett.

Barátai. Az elf sokat mélázott ezen a szón. Mit gondolna Lady Dasslerond és a többi Caer'alfar, ha ismernék Belli'mar Juraviel legmélyebb érzéseit? Más elfek is összebarátkoztak Éjmadárral az elfek völgyében. Tuntun is közel került hozzá, és Jilseponie-hoz. De azelőtt – mikor Juraviel elment a többiekkel az Aida hegyhez, aztán elvezette az emberi menekülteket az elf völgybe, és amikor Tuntun feláldozta az életét – az elf döntéseket mindig a gyakorlatiasság és az elfek érdeke diktálta. Most viszont Elbryanék újra harcra készültek, de ezúttal az emberek ellen. Ebből a harcból az elfeknek semmi javuk nem származott, és Juraviel jelenléte amúgy sem változtatott volna a dolgokon.

Mégis harcolni akart a barátai oldalán – vagy meghalni, ha arra kerül sor. Már az a döntése is pusztán a barátságon alapult, hogy elment St.-Mere-Abelle-be segíteni kiszabadítani Bradwardenékat.

Juraviel tudta, hogy Dasslerond úrnő nem helyeselné ezt, mert ez a konfliktus barátai és az Egyház között olyan dolog, amit az embereknek egymás közt kell elrendezniük. Juraviel tettei kezdtek eltérni az elf társadalom íratlan szabályaitól, melyek mindenek elé helyezték az elfek javát, egyetlen elf életét többre értékelve bármely más faj ezernyi tagjáénál, akár az emberekénél is, akiket pedig az elfek nem gyűlöltek.

Juraviel mégis követni akarta most Ponyt, és az eljövendő harcokban ki akart állni barátai mellett.

Amint Elbryan elvált Tomastól – a megbeszélésnek a palmarisi lovasok áthaladása nyomán keletkezett kavarodás vetett véget –, elindult megkeresni Szellődalt, és ellovagolt a táborba. Ponyhoz hasonlóan ő is tartott tőle, hogy a katonák érkezése az ékkövekkel, vagy a kentaur szökésével lehet kapcsolatban. Feltételezte, hogy Pony máris a kapitánynál van. A kósza kissé megkönnyebbült, amikor megérkezett a tábor pereméhez, és nyomát sem látta mágikus robbanásoknak. Ha a katonák megpróbálták volna elfogni, Pony bizonyosan a földdel teszi egyenlővé a fél tábort.

– Üdv, Éjmadár! – kiáltotta egy őrszem. Egy másik katona már indult, hogy megtartsa Szellődal kantárját, de a kósza leintette.

– Kik jöttek?

– Katonák a palmarisi helyőrségtől – felelte az őrszem. – Éppen Kilronney kapitánnyal beszélnek.

– Pony is ott van?

– Még meg sem érkezett – mondta a katona.

Elbryan bevezette Szellődalt a táborba, és mindenfelől melegen üdvözölték őt az emberek, akiknek az elmúlt hetek során kiérdemelte a tiszteletét. Kilronney kapitány katonái örültek, hogy Éjmadár – és Jilseponie – az ő soraikat erősíti. A kósza is megismerte és elismerte a harcosokat: ha az új jövevények rossz szándékkal jöttek is, ennek még nem terjedt el a híre.

A kósza megkönnyebbülése azonban szertefoszlott, amikor belépett a kapitány sátrába. Kilronney és társai arca olyan sötét volt, hogy Elbryan a kardja után nyúlt.

– Mi hír? – faggatózott a kósza egy feszült pillanat után.

Kilronney rámeredt. A kapitány jó két ujjnyival magasabb volt a kószánál, és majdnem olyan erős testalkatú is. Gondosan nyírott bajusza és szakálla meghökkentő vörös színben játszott, akárcsak sűrű haja, s mindezt átható kék tekintet koronázta – s ez a tekintet most szomorú dühvel meredt Elbryanra.

Shamus Kilronney a palmarisi küldöttség vezetőjére pillantott, s a kósza teste támadástól tartva megfeszült. – Mi hír? – kérdezte újra Elbryan.

– Ki ez az ember? – kérdezte a palmarisi vezér, egy jókötésű, szintén vörös hajfonatos nő. A szemei is szikrázóan kékek voltak, akárcsak a kapitányé. Elbryan úgy nézte, hogy ezek ketten akár testvérek is lehetnének – csak éppen a nő beszédmódja inkább parasztos volt, míg Kilronney-é tökéletesen csiszolt.

– Szövetséges – magyarázta Kilronney. – Felderítőként szolgál.

– Csupán egyszerű felderítő? – húzta fel a szemöldökét a nő, ahogy szemügyre vette a nagydarab kószát. Elbryan némi gyanút és rengeteg kíváncsiságot látott a tekintetében.

– Érdemei túl számosak ahhoz, hogy akár csak bele is kezdjek a felsorolásukba – felelte türelmetlenül Kilronney.

A nő bólintott.

– Rochefort Bildeborough báró halott – bökte ki hirtelen Kilronney.

Elbryannak tágra nyílt a szeme. Az első gondolata Roger volt, aki a báróval együtt utazott.

– Az úton ölték meg, nem messze Palmaristól – vette át a szót a nő erős, határozott hangon, hogy leplezze mélységes fájdalmát. – Azt mondják, valami vadállat támadta meg a kocsijukat, egy hatalmas macska, vagy ilyesmi.

– Visszatérőben Ursalból? – kérdezte a kósza.

– Ursalba menet – felelte a nő.

– De hisz ez már hónapokkal ezelőtt volt – ellenkezett a kósza. Furcsa volt neki, hogy ő és Pony a gyilkosság után utaztak át Palmarison, mégsem hallottak róla semmit.

– Nem gondoltuk, hogy ilyen fontos az északi út – szólt a nő szárazon. – Ahhoz több kell, mint Shamus Kilronney kapitány, meg a toprongyos barátja.

– Mi lett a társaival? – kérdezte a kósza, elengedve füle mellett a sértést.

– Mindenki meghalt – válaszolta a nő.

Elbryan gondolatai nekilódultak.

– Már felállították a tábort szólt egy másik katona. – Úgy tűnik, hogy meglepték őket. A báró megpróbált visszajutni a hintóba, de a macskafajzat követte és széttépte.

Ettől a néhány szótól Elbryannak erős kételyei támadtak a macska valódi természetét illetően. A Touel'alfarnál eltöltött évek alatt megismerte az állatokat, mind a zsákmányállatokat, mind a ragadozókat. Léteztek nagymacskák, bár a Palmaris és Ursal közti civilizált vidéken kevesen voltak. Az ilyen állatok azonban általában nem támadnak meg és mészárolnak le emberi csoportokat. A vadászó macska leteríthet egyetlen, magányos embert, ha éhes, és elijeszthet másokat a zsákmányától, de most mégis az volt az áruló jel, hogy a lény követte a bárót a kocsiba.

– Én magam, láttam – mondta a katona. – Mind szét voltak marcangolva, mindenhol vér.

– Ki halt meg először? – kérdezte a kósza.

– Gondolom, valamelyik őr a tűznél – felelte a katona. – Az egyik még elő sem vehette a fegyverét, már vége volt, de a többieknek sem volt esélyük a védekezésre.

– Tehát a báró halt meg utoljára, a hintójában?

A férfi bólintott, feszes ajakkal, mintha vissza akarná nyelni fájdalmát.

Elbryan nem nagyon értette a dolgot, hacsak nem volt beteg az állat, vagy nem egy egész csapat macska – ami igen valószínűtlen – támadott egyszerre.

– Hány embert evett meg? – kérdezte a szemtanút.

– Mindet széttépte – felelte a férfi. – Kicibálta a beleiket. Az egyiknek ott hevert a felnyitott szíve! Persze, nem tudom, melyikből hányat harapott.

– Biztos, hogy szükség van erre? – kérdezte a nő szemrehányóan a kapitányt.

Kilronney esengő pillantást vetett Elbryanra, de a kósza csak felemelte a kezét, jelezve, hogy nem feszegeti tovább a dolgot. Nem volt rá szüksége. Semmiféle éhes macska nem hagyott volna ott olyan csábító falatot, mint egy szív, és semmiféle macska nem fecsérelte volna az erejét menekülő emberek leterítésére, amikor ott van neki a friss zsákmány. Ha a katona beszámolója helytálló, akkor a bárót nem közönséges nagymacska ölte meg.

Ez persze felettébb zavaró következtetésekre késztette Elbryant. Sokszor látott már ékköveket működés közben, sokat beszélgetett is róluk Avelynnel, és tudott egy kőről, amely az emberi kart tigrismanccsá változtatja.

– Az emberek, akik a báróval voltak – kezdte a kósza – mindet ismertétek?

– Egyikük a barátom volt – mesélte a szemtanú. – A többieket is láttam már korábban. A báró személyes testőrei voltak.

A kósza bólintott. – Úgy hallottam, hogy rajtuk kívül volt még velük egy idegen is.

– Egy kis fickó felelte a nő. – Igen, hallottunk róla mi is.

– Az ő holtteste is ott volt a táborban?

– Őt nem láttam – állította a szemtanú.

Ez némi megkönnyebbülést jelentett Elbryannak, de nem erősített meg semmit. A macska – ha ugyan az volt – el is hurcolhatta Rogert, hogy később egye meg. Ha pedig egy pap volt, ami sokkal valószínűbb, foglyul ejthette Rogert, hogy kiszedjen belőle valamit Elbryanról és Ponyról.

– Mi a jöveteletek célja? – kérdezte a nőt.

– Eljöttünk értesíteni Kilronney kapitányt a báró haláláról. Mindenfelé küldtek ki ilyen futárokat – válaszolta a nő.

– A báró halálának messzemenő következményei lesznek Palmarist illetően – jegyezte meg Kilronney. – Főleg most, ilyen hamar Dobrinion apát meggyilkolása után.

– Amúgy is fortyogott a város mostanában – tette hozzá a nő. – Az új apát épp most tért vissza legutóbbi útjáról St.-Mere-Abelle-be, valami Apátok Gyűléséről, vagy miről, és elfoglalta a helyét, de nem áll riválisok nélkül.

A kósza bólintott: ezek a szavak a legsötétebb félelmeit igazolták. Egyszer találkozott már az újdonsült apáttal, s bár csak futólag ismerte, jól látta, hogy De'Unnero kellemetlen ember, tele tűzzel és kevélységgel. Bildeborough halála tátongó űrt hagyott a hatalmi rendszerben – hisz az örökös, Connor szintén meghalt, akárcsak Dobrinion apát –, melyet De'Unnero bizonnyal nem habozott kihasználni. Az a tény, hogy az új apát visszatér St.-Mere-Abelle-be a gyűlésre, azt a feltevést erősítette, hogy De'Unnero fogolyként magával vitte Rogert is.

Elbryannak kezdett úgy hinni, mintha az egész Egyház egyetlen roppant, sötét szörnyeteg lenne, mely felkelvén eltakarja a Napot. Végiggondolta útját az Aidához, a harcot a daktilusszal, aztán barátja megmentését a kolostorból, és rádöbbent, hogy a két küldetés nem is különbözött egymástól annyira.

– És te mit tervezel? – kérdezte Elbryan Kilronneyt.

A férfi tehetetlenül felsóhajtott. – Vissza kéne térnem Palmarisba – mondta –, hogy segítsek fenntartani a város rendjét.

– Itt nagyobb szükség van rád – emlékeztette a kósza. – A tél keményen lesújthat az itteniekre, és olyan szörnyeket hozhat elő, amikkel nem tudnak elbánni a segítségetek nélkül. Meg ott van az északra menő karaván is.

– Ugye nem akarod észak betelepítését Palmaris biztonsága elé helyezni? – ellenkezett a nő. Közelebb lépett a kapitányhoz, és különös tekintetet vetett rá – mintha nem lennének egymásnak teljesen idegenek. Elbryan arra gondolt, hogy valami családi kötelék lehet közöttük.

A kósza Kilronney-ra pillantott, de a kapitány csak vállat vont, legyőzetve a nő egyszerű logikájától.

– Mi a helyzet a nyugati powri bandával? – kérdezett tovább a kósza, mert korábban már egyeztették terveiket a veszedelmes törpékkel kapcsolatban, akik nem hagyták el a környéket, és veszélyt jelentettek mindenkire, aki kimerészkedett a védett városokból.

– Hamarosan elbánunk velük – felelte a kapitány.

A nő megint ellenkezni akart.

– Aztán, ha az idő tartósan megjavul és tiszta lesz az út, az embereimmel délre fordulunk – jelentette ki Kilronney ellentmondást nem tűrően.

A nő felmordult, és szúrósan a kószára meredt.

– Bemutatom nektek Éjmadárt – szólt Kilronney kapitány.

A kósza felszegte az állát, de nem hajolt meg.

– Éjmadár? – ismételte a nő szigorú arccal. – Különös név.

– Ő pedig Colleen Kilronney őrmester a palmarisi őrségtől – folytatta Elbryan felé a kapitány.

– A testvéred? – kérdezte a kósza.

– Unokatestvérem – felelte Shamus, némi undorral.

– A család jobbik ágából – szólt közbe gyorsan Colleen, és Elbryan nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszél-e. – Az unokafivérem nagyon megtanult szépen és finoman beszélgetni az ursali szépasszonyokkal. Még a király asztalánál is ült.

Shamus a nőre meredt, de az csak nevetett, és a kósza felé fordult.

– Nos, Éjmadár uram... – kezdte.

– Egyszerűen csak Éjmadár – szólt közbe a kósza.

– Nos, Éjmadár uram – folytatta Colleen zavartalanul – úgy tűnik, nem egyedül kell megvívnod a véressapkásokkal. Én, meg a katonáim veled tartunk egy kis szórakozásra. Egy kicsit aggaszt minket a palmarisi helyzet, legalább kiadjuk a mérgünket a powrikon.

A másik két palmarisi katona komoran bólintott.

– Nincs sok időnk – szólt a kapitány. – Elő kell készíteni a csatateret.

– A csatatér ott van, ahol az ember kardot ránt – ellenkezett a makacs Colleen.

Elbryan szemügyre vette az unokatestvéreket. Szemlátomást vetélkedés folyt közöttük, és a kósza tudta, hogy az ilyesmi akár tragédiákhoz is vezethet a harcban. – Kiderítem, hová mentek a powrik, és kiválasztom a megfelelő helyet a támadáshoz – lépett ki a sátorból a kósza.

– Túlságosan megbízol benne – hallotta még Colleen hangját.

– Senki sem tudja Éjmadárnál jobban előkészíteni a terepet – jelentette ki Kilronney kapitány, miközben Éjmadár magában somolyogva felült Szellődal hátára. Derültsége azonban hamar elszállt, amikor belegondolt Colleen Kilronney híreibe.

Kifelé menet a táborból megpillantotta a közeledő Ponyt, és a lány felé irányította Szellődalt.

Pony gyanakvóan méregette a kószát, és még mielőtt Elbryan megszólalhatott volna, már tudta, hogy valami baj van.

– Bildeborough bárót meggyilkolták az úton, még mielőtt eljuthatott volna Ursalba – közölte Elbryan, és lehuppant a földre Pony mellé. – A testőrei szintén mind meghaltak, de Rogert nem látták a halottak között.

– Már megint a powrik? – hallatszott Juraviel gúnyos hangja az ágak közül. – Nyilván ugyanaz a klán, akik Dobrinion apáttal is végeztek.

– Több igazságod van, mint hinnéd – felelte a kósza. – Azok, akik megtalálták a bárót, azt mondják, hogy valami nagymacska ölte meg, de míg a külsérelmi nyomok alátámasztják ezt, addig az indítékok aligha.

– Tigrismancs – jegyezte meg Pony dühösen, utalva az ékkőre, melynek segítségével a szerzetesek állati manccsá tudták változtatni végtagjaikat. Lehunyta a szemét, leszegte a fejét, és mélyet sóhajtott. Elbryan átölelte a vállát, mert érezte, hogy támaszra van szüksége. Minden újabb találkozás az Egyházzal, egyre nagyobb súllyal nyomta Pony lelkét. A szerzetesek tettei annyira szentségtelenek voltak, s annyira ellentmondtak a jó Avelyn vezérelveinek, hogy ez csak mélyítette Pony gyászát elvesztett szülei után.

– Palmarisban zűrzavar uralkodik – folytatta Elbryan, inkább Juravielnek. – Kilronney kapitány és csapata már nem soká lesz velünk. Szét kell vernünk azt a powri bandát, mielőtt elindulunk.

– És mi lesz Rogerrel? – kérdezte gyorsan Pony. – Folytassuk itt a munkát, és még kijjebb menjünk, miközben Roger talán szörnyű veszélyben van?

Elbryan tehetetlenül tárta szét a kezét. – Rogernek nem volt nyoma a halottak között, sem a környéken – mondta.

– Talán elhurcolták – vélte Juraviel.

– Ha St.-Mere-Abelle-be vitték, odamegyek – jelentette ki Pony olyan jéghideg hangon, hogy Elbryan megborzongott. Gyanította, hogy a lány ezúttal a főbejáratot használná, és nem sok minden maradna utána.

– Ha elfogták, akkor természetesen elmegyünk érte – nyugtatta meg Elbryan. De nem tudhatjuk biztosan, és bizonyítékok hiányában bíznunk kell abban, hogy Roger a terv szerint folytatta útját.

– De ha tovább megyünk északra, vagy a powrik ellen, hogyan fogjuk megtudni, mi lett Rogerrel? – ellenkezett Pony.

Ez komoly dilemma volt, de a kósza továbbra sem volt meggyőződve arról, hogy kapát-kaszát elhányva Roger segítségére kéne sietniük. A fiú született túlélő. Mikor Caer Tinellában ki akarták szabadítani a powrik kezéből, magától is megszökött. – Erre nem tudok válaszolni – vallotta be a kósza. – Csak azt tudom, hogy meg kell bíznom Rogerben. Ha meghalt az úton, akkor úgysem tehetek semmit.

– Nem bosszulnál meg egy barátot? – kérdezte élesen Pony.

Elbryan úgy meredt a lányra, mint egy idegenre, mintha Pony nem is az lenne, akit annyira szeret.

Pony nem állta ezt a pillantást. Lehajtotta a fejét, és újra felsóhajtott. – Már hogyne tennéd meg – mondta halkan. – Csak féltem Rogert, ez minden.

– Üzenhetünk Belsternek Palmarisba – ajánlotta Juraviel. – Túl nagy ahhoz a város, hogy vaktában bóklászva próbáljuk megkeresni Rogert. Belster viszont a középpontban áll, és hallhat egyet-mást.

– Minden pletyka átmegy a Cimboraság Útján – szólt reménykedve Pony.

– Én elmegyek Tomas Gingerwarthoz – mondta Elbryan –, és kérek egy megbízható futárt.

– Senki sem – megbízhatóbb nálam – szólt Pony, ahogy a kósza elindult.

Elbryan megtorpant és lehunyta a szemét. Eltartott egy darabig, amíg úrrá lett dühén. Lassan visszafordult. Elképesztette, hogy a lány képes lenne ilyet tenni.

– El kell mennem Bradwardenhez – jegyezte meg Juraviel. – Felderítjük a powrikat, és este jelentést teszünk. – Ezzel az elf eltűnt, magára hagyva a két embert.

2. fejezet

Jojonah öröksége

– Sok ígéretes testvér van, akik hamarosan novíciussá válnak – mondta Dalebert Markwart főapát Braumin Herde testvérnek, miután csatlakozott a fiatal szerzeteshez St.-Mere-Abelle tengerre néző falán, messze a Mindenszentek Öblének jeges hullámai felett.

Braumin szembefordult az öreggel, és meglepetten hátraszökkent. Markwartnak amúgy is ritkult a haja, de most teljesen hiányzott: a főapát kopaszra borotváltatta a fejét. A tar koponya elképesztően megváltoztatta Markwart külsejét. A fülei hosszabbnak és keskenyebbnek tűntek, szinte hegyesnek, arca pedig olyan volt, mintha krétás rongyot húztak volna a koponyájára. Braumin szemügyre vette Markwart aszott arcát, és valami szikra-félét – ördögi izzást? – látott a főapát általában halott tekintetében. Mennyivel öregebbnek látszott így Markwart!

Mégis az erő aurája vette őt körül. Magasabbnak tűnt, mint ahogy Braumin emlékezett. Energikus volt a mozgása is, és Herde testvér rádöbbent, hogy a vén roncs közeli halálával kapcsolatos gondolatok hamis remények csupán. A főapát látványa feletti első döbbenete hamar elmúlt, de azután is tovább tanulmányozta az öreget. Meglepte, hogy Markwart az ő kedvéért kimerészkedett a hideg szélbe, hiszen köztudottan a kivégzett eretnek, Jojonah barátja volt, és amúgy sem tartozik a főapát kedvencei közé.

– Nagyon ígéretesek – ismételte meg Markwart, miután első mondatai semmiféle választ nem eredményeztek. – Talán máris vannak olyan novícius testvérek a kolostorban, akik attól félhetnek, hogy új társaik hamarosan megelőzhetik őket az üresen álló mesteri helyeknél, melyek Marcalo De'Unnero távozásával, és az eretnek Jojonah halálával keletkeztek.

Inkább azt kellett volna mondanod, hogy Jojonah meggyilkolásával, gondolta magában Braumin. A dolog alig három héttel korábban történt, kalember közepén, a tizenegyedik hónapban, mikor a tél megkezdte jeges ostromát. Az Apátok Gyűlése összejött St.-Mere-Abelle-ben, és Markwart főapát a várakozásoknak megfelelően felhasználta az alkalmat, hogy Avelyn Desbris hivatalos eretnekké nyilvánítását kérje. Jojonah mester, Braumin mentora és barátja szembeszállt Markwarttal, azt állítva, hogy Avelyn – bár megtagadta az Egyházat és elvitt néhány szent ékkövet – szent ember és nem eretnek, s hogy valójában maga Markwart főapát az eretnek, aki saját gonosz céljainak megfelelően eltorzította az Egyházat.

Jojonah-t ott helyben, még aznap délelőtt megégették.

Braumin testvér pedig, mesterének tett fogadalma értelmében tehetetlenül nézte Jojonah megkínzatását és meggyilkolását.

– Láttad az új osztályt köszöntő szertartás előkészületeit? – kérdezte Markwart. – Talán még távolínak tűnhet, de ha a tél bosszút tervez, nem lehet kimenni az udvarra az Önkéntes Szenvedés Vesszőfutására, és más szükséges eseményekre.

– Igenis, főapát uram – felelte gépiesen Braumin.

– Helyes, fiam, helyes – bólogatott leereszkedően Markwart. Megveregette Braumin vállát, s a fiúnak minden önuralmára szüksége volt, hogy el ne húzódjon a hideg, szívtelen érintés elől. – Nagy lehetőségek rejtőznek benned, fiam – folytatta Markwart. – Megfelelő irányítás mellett akár De'Unnero mester helyére is léphetsz, ahogy Francis testvér Jojonah helyére.

Braumin Herde összeszorította a fogát, hogy visszatartsa gúnyos válaszát. Már a gondolat is borzasztotta, hogy Francis Dellacourt testvér, ez a gerinctelen, hajlongó szolgalélek fogja helyettesíteni a szeretett Jojonah-t.

Markwart vigyorogva elsétált, magára hagyva a zaklatott Braumint. A szerzetes egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a főapát nem hazudott, amikor a mesteri pozíció lehetőségére célzott. Az áhított címnek nem lesz nagy súlya Markwart uralma alatt, ezért nyugodtan kinevezheti Braumint, ha le akarja csillapítani a kedélyeket. Jojonah mestert sok apát és mester-társ tisztelte, így az a brutális gyorsaság, amellyel Markwart és Je'howith elítélte és kivégeztette Jojonah-t, mindenkit meglepetésként ért, és nem keveseket felzaklatott. Persze, minden tiltakozó nyelvet féken tartott a félelem. Markwarték a király személyi katonáival vették körül magukat, s amúgy is kevesen mertek volna szembeszállni az Abellita Egyház fejével, saját erődje erős falai között.

Nem, Markwart fel volt készülve rá, hogy bármiféle ellenállással leszámoljon. Megtette bejelentését Avelyn ellen, s ezzel nem is lehetett gond, Jojonah elítélése azonban ellentmondásos értelmezésekre és vitákra adhatott okot. Braumin testvér előléptetésével – aki köztudottan Jojonah pártfogoltja volt – kívánta Markwart elejét venni ezeknek a gondoknak.

Braumin hiába tudta, hogy ezzel is csak Markwartot erősíti, mégis el kellett fogadnia a mesteri kinevezést, ugyancsak a Jojonah-nak tett fogadalom jegyében.

A fiatal szerzetes a mélyen alatta háborgó hullámokat nézte. Apró porszemnek érezte magát a Természet hatalmassága előtt, de Markwarttal szemben is.

Mikor belépett az apátságba, a főapát összedörzsölte kezeit. A tengerre néző folyosón szinte minden ablak nyitva volt, s így nem nyújtott védelmet a hideg szél ellen. Az öreget azonban ez nem túlságosan zavarta. Nagylelkű hangulatban volt: Braumin Herdéhez intézett szavai nem voltak teljesen légből kapottak, s nem is vágyálmok csupán. Az egész világ szebbnek tűnt számára azóta, hogy az Apátok Gyűlése megszabadította őt a bajkeverő Jojonah-tól, és eretnekké nyilvánította Avelynt. Ez a deklaráció, valamint az a megállapítás, mely arra utalt, hogy Avelyn és Jojonah már a pimaninicuiti út előtt összeesküvést szőttek, szinte teljesen rehabilitálta a főapátot a kövek ellopását illetően. Ha ráadásul sikerül visszaszereznie belőlük néhányat, a legnagyobb elismeréssel fognak róla megemlékezni a krónikák, de ha nem, akkor sem tekinti senki hibásnak.

Helyreállt a becsülete. Az Egyházon belüli összeesküvés leleplezése és a démon daktilusz legyőzése után Dalebert Markwart főapát nevét bizonnyal csakis áhítattal fogják kiejteni a szerzetesek jövendő nemzedékei.

Az öreg ruganyos léptekkel sietett végig a folyosón, és benyitott egy szobába – kis híján legázolva Francis Dellacourt testvért, aki az ellenkező irányba igyekezett. A fiatalabbik szerzetes teljesen ki volt fulladva, és szemlátomást megkönnyebbült, hogy rátalált a főapátra.

– Gondolom, híreket hoztál – vélte Markwart, mert látta a papírtekercset Francis kezében.

Francis levegőért kapkodott. Őt is megdöbbentették a főapát külsejében bekövetkezett változások. Francis leplezni próbálta feszengését, de így is egyfolytában, tátott szájjal pislogott.

– Nagyon praktikus – simított végig tar koponyáján Markwart.

Francis motyogott valami érthetetlent, aztán csak bólintott, és babrálni kezdte a tekercset összefogó zsinórt.

– A lista, amit kértem? – kérdezte türelmetlenül Markwart.

– Nem, főapát uram. De'Unnero apáttól érkezett felelte Francis, némileg összeszedve magát. – A futár azt mondta, hogy rendkívül fontos. Gondolom, az eltűnt ékkövekhez lehet valami köze.

Markwart lecsapott a tekercsre, sietve kibontotta, és mohón olvasni kezdte. Először zavart lett az arca, aztán felderült, s szája gonosz mosolyra húzódott.

– Az ékkövek? – érdeklődött Francis.

– Nem, fiam – dorombolta Markwart. – Szó sincs a kövekről. Úgy tűnik, hogy Palmaris városa teljes káoszba zuhant, mert Rochefort Bildeborough a lehető legalkalmatlanabb pillanatot választotta arra, hogy eltávozzék az élők sorából.

– Tessék? – értetlenkedett Francis, mert Markwart szavai nem voltak összhangban vidor arckifejezésével. Persze, már mindketten tudtak a báró haláláról, mert a hírek még az Apátok Gyűlése előtt elérték a kolostort.

– Úgy tűnik, a báró nagyon rossz időpontban halt meg a családja szempontjából – mondta a főapát kertelés nélkül. – Átkutatták a palmarisi irattárat, és De'Unnero apát sejtése beigazolódott. A bárónak nincsenek örökösei. Nagy kár, mert Rochefort Bildeborough a kakaskodása ellenére kiváló ember és bölcs kormányzó volt, ahogyan az nemzedékek óta hagyományos a Bildeborough családban.

Francis választ keresett, de nem talált. Alig néhány nappal a báró halálának híre előtt értesültek arról, hogy Connor Bildeborough, Rochefort unokaöccse, és ezek szerint egyetlen örököse, halálát lelte a várostól északra.

– Szalassz küldöncöt De'Unnero apáthoz azzal a válasszal, hogy megkaptuk és tudomásul vettük üzenetét – mondta Markwart, és intett Francisnak, hogy kövesse őt. – És mi lesz azzal a listával?

– Már majdnem kész – felelte félénken Francis –, de a munkások szinte hetenként változnak, olyan nagy a mozgás.

– Kifogásokat keresel?

– Nn... nem, főapát úr – hebegte Francis. – De nehéz...

– Azokra koncentrálj, akik a palmarisi utam óta jöttek – mondta Markwart. – Beleértve azokat is, akiket akkortájt vettünk fel, és akik már nem állnak az alkalmazásunkban.

A főapát elindult, és Francis mögéje szegődött. – Mindkettőnknek dolga van fordult vissza a főapát.

– Én azt hittem, hogy beszélnünk kell – mentegetőzött Francis.

– Csakugyan – felelte a főapát, és elsietett.

Francis testvér még sokáig állt az üres folyosón. Sértette a kurta-furcsa bánásmód, és megdöbbentette a főapát kinézete. Markwart mostanában jó hangulatban volt, de ez szemlátomást nem akadályozta meg abban, hogy fájdalmasakat vágjon. Francis számba vette saját gyengeségeit, s próbálta megindokolni Markwart dühös kirohanását, amiatt, mert nem készült még el a lista. A lelke mélyén azonban jól tudta, hogy szorgalmasan és megállás nélkül dolgozott – kivéve az üzenet átvételét – azóta, hogy Markwart megbízta.

Mégis elfogadta a nyers szavakat. Inkább a palmarisi hír aggasztotta, s a főapát reakciója. Bildeborough báró, a főapát új keletű ellenlábasa is halott, akárcsak Markwart korábbi ellenfelei. Vajon véletlen egybeesés csupán? És mennyire kapóra jön, hogy nincs Bildeborough-örökös!

Francis testvér elűzte magától ezeket a gondolatokat, és a feladatára próbált koncentrálni, Beszélnie kell a konyhában Machuso testvérrel, aki a főző és takarító személyzetet igazgatja. Hosszú lesz ez a nap.

Braumin Herde, Marlboro Viscenti, Holan Dellman, Anders Castinagis és Romeo Mullahy testvérek külön-külön, feltűnés nélkül közelítették meg a titkos imatermet, mélyen a kolostor közös helységei alatt, a Jojonah-féle régi könyvtár mellett. A Jojonah mester kivégzését követő hét óta az öt szerzetes minden éjszaka összejött itt vecsernye után, külön imára.

Az öt ember egyetlen magányos gyertyaszálat ült körbe, és megfogták egymás kezét. Braumin testvér mint rangidős kezdte az imákat, szokás szerint Jojonah és Avelyn nevével, útmutatást és erőt kérve a kis csapat számára halott mentoraiktól. Braumin észrevette, hogy Castinagis és Mullahy feszengeni kezd Avelyn nevének említésekor: az Egyház most már a név puszta kiejtését is gyűlöletes bűnnek bélyegezte, s az állammal sem volt más a helyzet, hisz Avelynt hivatalosan is eretneknek nyilvánították. Ugyanez állt Jojonah-ra is, de őt mind az öten jól ismerték, és egyikük sem fogadta el az ítéletet, amely halálra kárhoztatta a szelídlelkű mestert.

Az ima végeztével Braumin felállt és végignézett társain, majd tekintete megállapodott a két legfiatalabb szerzetesen. Kezdetben csupán hárman jöttek össze – Herde, Viscenti és Dellman –, de a negyedik összejövetel alatt rájuk bukkant a másik kettő, Dellman kíváncsi osztálytársai. Sem Castinagist, sem Mullahyt – akik mindketten jelen voltak barátjuk, Jojonah kivégzésénél – nem volt nehéz meggyőzni, nemcsak arról, hogy senkinek se szóljanak, de még arról is, hogy vegyenek részt a következő összejöveteleken. A két fiatal ugyan az ügy őszinte hívének tűnt, ám egyikük sem volt túlzottan lelkes.

– Tudjátok, miért jöttünk itt össze? – kérdezte Braumin Mullahyt.

– Imádkozni – felelte a fiú.

– Nappal is hosszú órákat töltünk el imádkozással – ellenkezett Braumin.

– Az ember sosem imádkozhat eleget – szólt közbe Castinagis, aki nyílt és erőteljes fiatal szerzetes volt.

– Nem vagytok hajlandóak beismerni a különbséget az esti és nappali imáink között – mondta Braumin, mire a többiek furcsálkodva néztek rá. Viscenti, ez az ideges és ösztövér ember feszengeni kezdett. – Ennek a filozófiai különbségnek a nyílt beismerése a találkozásunk célja: hogy a Jojonah mesterhez és Avelyn testvérhez intézett imáink képviselik az Abellita Egyház igazi szellemét.

– Az összejövetel puszta ténye nem elég beismerés? – ellenkezett Castinagis.

– A csapat többi tagja előtt talán igen – válaszolta Braumin –, de nem a saját szívetek mélyén.

A két fiatal zavartan meredt Brauminra. Viscenti idegesen rángatózott, Dellman testvér arcán azonban a megértés mosolya ült.

– És igazából csak az számít, ami a szívetekben van – fejezte be Braumin.

– Ha ezeknek a találkozásoknak a hite nincs benne a szívünkben, akkor miért lennénk itt? – kérdezte Castinagis. – A főapát kémjeinek gondolsz minket? Ha vádaskodni akarsz...

– Nem, Castinagis testvér – szólt közbe Braumin csendesen. – És tudom, hogy hű vagy Jojonah mester szelleméhez, nyugodjék békében.

– Nem ismertem nála kiválóbb embert jelentette ki Mullahy testvér. Mullahy és Castinagis közeli barátok voltak, már azelőtt, hogy bekerültek a kolostorba, bár nagyon különböztek egymástól. Ez látszott abból a félénk modorból is, ahogy Mullahy beszélt, szemét lesütve, halkan motyogva.

– Mert nem ismerted Avelyn testvért – szólt Braumin.

A csodálkozó tekintetek most némi ellenséges élt is kaptak, mintha a két fiatal testvér kihívásnak vette volna ezt a megjegyzést.

– Ők nem láthatták a sírhelyet sem – vetette közbe Dellman testvér, hogy kissé enyhítse a feszültséget. – Nem voltak velünk az Aidán, amikor megpillantottuk Avelyn testvér kinyújtott, mumifikálódott kezét, és megéreztük azt a csodálatos kisugárzást.

– Jojonah mesterrel sem beszélhettetek soha Avelyn Desbrisről – tette hozzá Braumin. – Ha lehetőségetek lett volna erre, tudnátok, hogy szavaim nem Jojonah emlékét sértik, hanem inkább csak annak az elvnek a kifejezései, amelyek vezetnek minket küzdelmünkben, amelyeket mindnyájunknak – így Jojonah mesternek is – Avelyn Desbris mutatott meg.

Ezek a szavak eloszlatták a dühöt, s Castinagis is tisztelettel meghajtotta a fejét.

Braumin Herde egy ládához lépett, ami a sarokban állt, ahol a párnákat és a gyertyát tartották, s régi, megsötétedett könyvet szedett elő. – Az a bűn, amely elválasztotta Avelynt az Abellita Rendtől, Egyházunk szabályai által elítéltetik.

– Siherton mester meggyilkolása? – kérdezte hitetlenkedve Castinagis testvér, mert az első összejövetelen Braumin nagy igyekezettel próbálta felmenteni Avelynt éppen ebben a kérdésben.

– Nem – felelte Braumin élesen. – Nem létezik olyasmi, hogy Siherton mester meggyilkolása. Egyszerűen halálát lelte, miközben megpróbálta megakadályozni Avelyn testvér jogos menekülését.

– Avelyn testvér csak a saját élete védelmében cselekedett – fűzte hozzá Dellman testvér.

– Én itt most az Egyház cselekedeteiről beszélek – magyarázta Braumin. – Főként Siherton mester tetteiről a Szélfutár ellen, a hajó ellen, amelyet Markwart főapát bízott meg, hogy a négy kiválasztott testvért Pimaninicuit szigetére szállítsa az Úr 821. évében.

Most már mindegyik fiatal testvérben felébredt a kíváncsiság, mert az ékkövek begyűjtésének története nem volt széles körben ismert a kolostorban. Valójában novíciusi szint alatt senkinek sem szóltak egy szót sem a szigetről és a kiválasztott Előkészítőkről, akik összeszedik a szent köveket – de még a novíciusok is alig tudtak valamit erről. Minden abellita testvér tudta, hogy a kövek az égből hullanak Isten ajándékaként, de ennek részletei nem voltak nyílt megbeszélés tárgyai. Jojonah mester elmondta a történetet Braumin Herdének, ő pedig továbbadta ezt Viscenti testvérnek. Most Braumin úgy döntött, hogy ideje elmondani a többieknek is, ideje rájuk bízni ezt a titkot, ami talán mind közül a legnagyobb.

– Pimaninicuit a sziget neve, messze a Miriani óceánon, ahol a szent ékkövek lehullanak az égből – kezdte ünnepélyesen Braumin testvér. – Ez a mindennél szentebb esemény csak hét nemzedékenként történik meg, minden százharminc évben. Áldottak vagyunk, hogy ez éppen a mi életünk alatt következett be, de még inkább áldott Avelyn testvér, mert ő volt az egyik a négy kiválasztott közül, akik elutazhattak a szigetre. Egyike volt a két Előkészítőnek, akik tanúi lehettek a kőesőnek. A társa Thagraine testvér volt, aki megingott hitében a szigeten, és nem húzódott menedékbe Isten dicsősége elől. Így hát Thagraine meghalt, ugyanazok az ékkövek ölték meg, amelyekkel Avelyn testvér végül elpusztította legnagyobb ellenségünket, a démon daktiluszt.

Braumin testvér végignézett társain. Látta, hogy kissé túlterhelte őket, de hallaniuk kellett, meg kellett érteniük az esemény jelentőségét, és a veszélyt. Egy fiatalabb testvér számára Pimaninicuit nevének puszta kiejtése is az abellita szabályok durva megsértése volt, melynek büntetése akár kiátkozás vagy halál is lehetett.

– Amit igazán meg kell tudnotok ezzel a küldetéssel kapcsolatban, az a visszaút St.-Mere-Abelle-be – folytatta Braumin. – Dicsőséges visszatérés volt ez, még Thagraine testvér halála ellenére is, mert Avelyn testvér, aki oly közel állt Istenhez, a legnagyobb adag követ hozta haza, amit valaha is elhoztak a szigetről, Isten eddigi leggazdagabb ajándékát.

– De aztán – folytatta Braumin, baljósan lehalkítva hangját – a dicsőségből borzalom lett, Isten ajándékából pedig démoni bűn. A Szélfutár legénysége elhajózott a kolostortól a Mindenszentek öblébe, abban a hitben, hogy a munkát elvégezték, a jutalmat megkapták. Ez a jutalom azonban csak káprázat volt, a szent kövek által keltett illúzió.

– Tolvajok! – kiáltott fel Dellman testvér. – Tolvajok vannak közöttünk!

– Gyilkosok – helyesbített. Braumin testvér. – Mert a Szélfutár sosem jutott ki az öbölből. Ennek a kolostornak a falairól támadták meg hajítógépekkel, és mágiával. Lesújtott rá St.-Mere-Abelle haragja, és mindenki elpusztult a fedélzeten.

A három vértelen, döbbent arc tehetetlenül meredt Braumin testvérre, csak Viscenti testvér – aki már hallotta a történetet – bólogatott lelkesen. Castinagis a fejét csóválta, mintha nem hinné el a történetet, Mullahy testvér pedig nem bírt levegőt se venni.

– De ez nem mindig volt így – folytatta Braumin, felmutatva a régi könyvet. A gyertyára pillantott, ami jóval kisebb lett, mint a kezdéskor. – A mi időnk viszont most lejár. Mondjunk egy utolsó imát a Szélfutár halottainak lelkeiért.

– De Braumin testvér... – ellenkezett Castinagis.

– Elég – felelte Braumin. – És ha bármelyikőtöket azon kapják, hogy ilyesmiről beszél, akkor megkínozzák, és meg ölik. Bizonyítékul gondoljatok csak Jojonah mester megégett holttestére, akinek bűne pedig sokkal kevésbé volt súlyos ennél. Ezzel Braumin letérdelt, és elkezdte az imát. Tudta, hogy Jojonah emléke, a látvány, mely mindenki szívébe beleégett, befogja majd a szájukat. Azt is tudta, hogy egyikük sem fog egy pillanatot sem késni a két nappal később esedékes következő összejövetelről.

Ugyanaznap éjjel egy másik spirituális találkozóra is sor került, részben St.-Mere-Abelle-ben. Menj el hozzá és nézzed meg, mit forgat a fejében, mondta Markwart agyában az egyre uralkodóbb hang. Majd én mutatom az utat.

A hang szólott, és Markwart hallgatott rá. Lakosztálya legbenső szobájában, a padlóra rajzolt pentagramma közepén ült, melynek sarkaira egy-egy égő gyertyát állított. Kezében hematitot, lélekkövet szorongatott, és örömmel érzékelte, hogy a kövön keresztül az erő új magaslataira emelkedik.

Markwart lelke hamarosan elszakadt a testétől, és a szoba felett lebegett. A pentagrammát, amit maga alatt látott, egy Ősi szövegben, a Boszorkányos Varázsigékben találta. Az Egyház betiltotta ezt a könyvet, s elégettette minden példányát, kivéve azt az egyet, amit a könyvtárában őrzött. Markwart úgy gondolta, érti ennek az okát: ez a könyv kulcsot jelentett egy magasabb erőhöz, s inkább ez keltett félelmet az egyházi vezetők körében, nem pedig bármiféle lehetséges kapcsolat a démon daktilusszal. A pentagramma, a könyvben talált varázsszavak és a hematit segítségével Markwartnak még néhány kisebb démont is sikerült megidéznie rejtekében.

Eme könyv révén az alvilág ördögi teremtményei a jó erőinek rabszolgáivá válnak, gondolta, miközben szelleme letekintett saját ülő alakjára. Gyorsan végignézte a szobákat és a folyosót, aztán elindult, ki az apátságból, nyugat felé. Néhány perc múlva lelke már ott lebegett a nagy Masur Delaval déli partja felett, mintegy nyolcvan mérföldnyire St.-Mere-Abelle-től.

Hasonló könnyedséggel röppent át a víz fölött, s hamarosan megpillantotta Palmaris sötét épületeit. A szellem a város fölé emelkedett és lenézett a házakra, St. Precious jellegzetes formáit keresve. Leereszkedett az apátságba, át a vastag falakon. Markwart egy évvel korábban járt először itt, de elég jól megismerte az épületet ahhoz, hogy megtalálja az apát lakrészét.

Nem volt meglepve, mikor látta, hogy De'Unnero ökölbe szorított kézzel, feszülten járkál fel-alá. Már lefekvéshez készült, hálóruha volt rajta, de mint mindig, most is feszült a tetterőtől.

Vedd magadhoz a lélekkövedet, üzente Markwart szelleme telepatikusan. Az Abellita Rend szerzetesei évszázadok óta használták gondolatátvitelre a lélekkövet. Segítségével az egyik szerzetes birtokba vehette egy másik társa testét, valahol egészen messze, ahogyan azt Markwart tette, amikor Francis testén keresztül tartotta a kapcsolatot az aidai expedíció tagjaival. De testmegszállás nélkül is lehetett kommunikálni, bár ez csak afféle vázlatos érzelem-csere volt. Ha például valami baj történt St. Gwendolyn apátnőjével, akkor ő a lélekkő segítségével kapcsolatba léphetett Szent Honccal vagy St.-Mere-Abelle-lel, hogy segítséget kérjen. A megszólított apátságok szerzetesei megértették, hogy valami nincs rendben, érzékelhették az üzenet forrását, vagy akár spirituálisan „hallhatták” is az apátnő szavait. Markwart azonban új keletű megvilágosodásával és hatalmával magasabb szintre kívánta emelni ezt a gyakorlatot – és tudta, hogy sikerrel fog járni.

Vedd magadhoz a lélekkövedet, parancsolta De'Unnerónak.

A szerzetes abbahagyta a járkálást, és zavartan körülnézett. – Ki az? – kérdezte.

Az új apát az asztalához sietett, s a nyakában láncon hordott kis kulccsal kinyitott egy titkos rekeszt az egyik fiókjában. Egy darabig kotorászott, aztán egy hematitot szedett elő, és erősen a markába szorította. Hamarosan ő is elhagyta a testét, s szelleme döbbenten meredt a kristálytiszta jelenésre. Markwart volt.

Miféle találkozó ez?, kérdezte a szemlátomást elképedt De'Unnero.

Nagy kockázatot vállaltál, felelte hűvösen Markwart.

Nem félek semmiféle szellemtől, és amúgy is tudtam, hogy te vagy az.

Nem ezzel kockáztattál, magyarázta Markwart. Hanem azzal, hogy kimentél Bildeborough báró kocsijához.

Miért beszélünk most erről?, kérdezte De'Unnero. A báró már hónapok óta halott, és te kezdettől fogva tudtad tudnod kellett –, hogy benne vagyok. Mégsem hoztad ezt fel az Apátok Gyűlésén.

Talán fontosabb dolgaim voltak, felelte Markwart. És Rochefort Bildeborough halála csak most kapott nagyobb jelentőséget.

Tehát beszéltél a küldönccel.

Olvastam Marcalo De'Unnero sorai között, helyesbített Markwart. Palmaris bárója halálát lelte az országúton, örökös nélkül. Micsoda szerencsés fordulat St. Precious új apátja számára.

És a főapátnak, aki ellenségnek nevezte Rochefort Bildeborought-t, felelte De'Unnero.

Ez egy kissé meghátrálásra késztette Markwartot. A főapátot megdöbbentette De'Unnero tiszteletlen viselkedése, hisz ő tette a fiatalembert St. Precious apátjává – ami nem volt könnyű feladat –, mert úgy gondolta, De'Unnero jókora kellemetlenséget fog jelenteni a bárónak, és ami még fontosabb, hűséges alattvaló. De'Unnero azonban most kezdett úgy viselkedni, mint aki inkább Markwart egyenrangú társának, semmint alávetettjének érzi magát, s ez egy csöppet sem tetszett a főapátnak.

Te ölted meg mindkettőjüket, mondta ki a vádat De'Unnero. Pontosabban öletted meg, azoknak a keze által, akiket én neveltem Igazság Testvéreknek.

Sokat feltételezel.

Markwart hallotta, vagyis inkább érezte a másik lélek sóhaját, oly tisztán, mintha csak az eleven testből jött volna.

Én nem vagyok ostoba, főapát uram, és a megfigyelőképességemnek köszönhetem a túlélést. Nem, powri ölte meg Dobrinion apátot. Azok, akik visszavitték Connor Bildeborough és Youseff testvér holttestét Palmarisba, azt mondták, hogy Connor vad rögeszméje szerint az Egyház gyilkolta meg Dobriniont. Valóban csak rögeszme volna ez?, nevetett fel gonoszul. Talán csak azok gondolják így, akik nem figyelték meg Dalebert Markwart apátot az elmúlt hónapokban.

Veszélyes talajra tévedtél, figyelmeztette Markwart szellem. Épp oly gyorsan, mint ahogy fölemeltelek, el is pusztíthatlak.

Ebben egy pillanatig sem kételkedem, felelte De'Unnero. És nem kívánom magamra vonni haragodat, főapát uram. Szó sincs erről. Én tisztelettel és jóváhagyással említem ezeket a dolgokat.

Markwart próbálta megemészteni a hallottakat.

Amikor még Youseff és Dandelion testvéreket képeztem ki, könyörögtem neked, hogy engedj az ellopott ékkövek után. Most is csak azt mondom, hogy ha De'Unnero lett volna a nyomon, a kövek már rég visszakerültek volna St.-Mere-Abelle-be, törvénytelen bitorlóik pedig – az eretnek Avelyn barátai – holtan hevernének a megszenteletlen földben.

Markwart nem tudta megcáfolni ezt. Marcalo De'Unnero talán a legrátermettebb és legveszedelmesebb ember volt, akit valaha ismert. De'Unnero immár harmincas éveinek közepén járt, mégis egy húszéves erejével és könnyedségével mozgott, a tapasztalat és hatalom ritka keverékével.

Ezt megint csak nem kritikaként mondom, tette hozzá gyorsan De'Unnero lelke. Csak hogy emlékeztesselek, és arra kérjelek, kívánj többet tőlem.

Mint például Bildeborough báró meggyilkolását?

A másik elképedt a nyers szókimondás hallatán.

Az igazságot akarom, vagy elpusztítalak, sugallta Markwart, s gondolatainak egyszerű hangsúlya arra utalt, hogy ez kijelentés, nem fenyegetés. Azt akarta látni, hogy De'Unnero képes lenne-e feltárni Dobrinion apát és Connor Bildeborough gyilkosának kilétét. Ha igen, akkor azonnal megszakítja a kapcsolatot, és hozzálát a probléma kiküszöböléséhez. De'Unnero azonban nem ezt a játékot játszotta.

Én nem vagyok az ellenséged, főapát uram, csak alattvalód, magyarázta a szellem. Hűséges alávetetted. Csakugyan én jártam a palmarisi úton egy hatalmas macska formájában.

Tudod, mekkora kockázatot vállaltál?

Nem nagyobbat, mint te, vágott vissza De'Unnero. Sőt, kevesebbet, mivel Dobrinion apát közülünk való volt, s meggyilkolása az egész Egyházat ellened fordíthatja. Bildeborough pusztulása viszont nem az Egyház ügye.

Csak a királyé, felelte gúnyos éllel Markwart, ám De'Unnero lelkét nem hatotta meg. Markwart a szíve mélyén egyetértett a másik véleményével: az Egyház hatalmától sokkal jobban tartott, mint az államtól.

Tiszta munka volt, erősködött De'Unnero. Semmi sem kapcsolja össze a báró halálát velem, rólad már nem is beszélve.

Egyesek azt fogják mondani, hogy több véletlen egybeesésnél, felelte Markwart. Főleg most, hogy nem maradt Bildeborough-örökös.

Egyesek máris suttognak, felelte De'Unnero. És már a báró halála előtt is suttogtak. Tiszta, cáfolhatatlan bizonyíték hiányában azonban ki merné vádolni az Abellita Egyház fejét? Nem, nekünk a tetteink eredményére kell koncentrálnunk, nem pedig a kockázatokon töprengenünk.

Az eredmény még nem világos, jelezte Markwart. Nem tudhatjuk, kire fogja testálni a király a báróságot. A pletykák szerint valószínű, hogy Danube Brock Ursal olyasvalakit fog választani, aki nem kedveli az Egyházat, hogy így biztosítsa a saját befolyását Palmarisban.

Én ezzel nem értek egyet, merészelt ellenkezni De'Unnero. Vajon nem ugyanez a király adta boldogan saját elit csapatait Je'howith apát mellé az Apátok Gyűlésére?

Főleg most, hogy nem maradt Bildeborough-örökös?

Kétségkívül világi tanácsadói viharos ellenkezése mellett, szólt közbe Markwart. Je'howith megharcolt a király figyelméért Ursalban.

Ezt a harcot most meg kell nyernie, folytatta szenvtelenül De'Unnero, mert most, hogy nincs államhatalom Palmarisban, elérkezett az idő, hogy az Egyház megerősítse szerepét a tömegek irányításában.

Markwart szelleme most is meghökkent kissé.

A dolog nem példa nélkül való, erősködött Markwart. Palmarisnak nincs bárója, és a szóba jöhető jelöltek közül keveseknek akarózhat elhagyni Ursalt, a szegényesebb palmarisi életért, különösen az összeesküvésről és veszedelmekről szóló pletykák ismeretében.

Markwart hüledezve hallgatta. De'Unnero minden lehetséges buktatóból hasznot akar húzni, saját javukra fordítva még az Egyházra háruló gyanút is!

Menj el Je'howith-hoz is ugyanúgy, ahogy most eljöttél ide hozzám, kérte De'Unnero. Kényszerítsük bele a királyt egy olyan szövetségbe, ami még jobban kiterjeszti az Egyház hatalmát.

Talán inkább a te hatalmadat, helyesbített Markwart.

És én téged szolgállak, főapát uram, felelte De'Unnero, mielőtt Markwart befejezhette volna a gondolatot. A király nem fog ellenünk fordulni most, amikor az a könnyebb megoldás, ha enged minket segíteni a háború utáni káosz felszámolásában.

Markwartnak el kellett ismernie, hogy ebben van valami. Elmegyek Je'howith-hoz, még ma éjjel, jelentette ki, de aztán megváltozott a stílusa. Semmiféle döntő akciót nem hajthatsz végre az én engedélyem nélkül, figyelmeztette De'Unnerót. Túl veszedelmes időket élünk, s a helyzetünk túl kényes ahhoz, hogy megbízzak egy olyan tapasztalatlan ember ítélőképességében, mint amilyen Marcalo De'Unnero.

De ami Bildeborough báró dolgát illeti, szólt De'Unnero, feltételezhetem, hogy egyetértesz? Markwart azonnal megszakította a kapcsolatot, s lelke maga mögött hagyta a helyiséget. Néhány perc múlva visszaérkezett saját testébe, s arcán széles mosoly terült szét. Le kellett volna feküdnie, hisz a lélekkő hosszú ideig tartó használata igencsak fárasztó, de a főapát furcsamód inkább felfrissültnek érezte magát, s további értesülésekre vágyott.

Nyugat felé repítette szellemét, aztán délre, Medvehonc egyetlen olyan városába, mely még Palmarisnál is nagyobb volt.

Az ursali Szent Honc volt a második, legnagyobb Abellita Apátság St.-Mere-Abelle után. Hosszú, keskeny, hídforma folyosó kötötte össze a király palotájával. Szent Honc apátja hagyományosan a király és az udvar lelkiatyja volt. Markwart jól ismerte a helyet. Itt kente fel főapáttá Sherman apát, akit előbb Dellahunt apát, majd Je'howith követett pozíciójában. A szertartást Danube Cole Ursal király, a jelenlegi király apja tette teljessé. Markwartnak nem okozott gondot megtalálni az apát lakosztályát.

Je'howith – miután a lélekkő segítségével ő is kilépett testéből – örömmel fogadta a látogatót. Milyen csodákat hozhatna a világnak ez a gyors közlésmód! lelkendezett a szelleme. Ha a háborúban a tábornokok így beszélgethetnének a kapitányaikkal! Ha...

Elég, szakította félbe Markwart szelleme, hisz tudta; hogy ezek a remények illúziók csupán. Rajta kívül senki sem képes ilyen hatékony szellem-járásra – se apát, se mester, egy egyszerű világi katonáról már nem is beszélve! Feladatom van a számodra. Hallottál Bildeborough báró haláláról, és arról, hogy nincs örököse?

Éppen ma kaptam hírt, felelte Je'howith sötéten. Az az igazság, főapát uram, hogy alig volt valami pihenésem. Csak ezen a héten tértem vissza Ursalba, és erre...

Akkor hát tudsz a palmarisi hatalmi űrről, szakította félbe Markwart. Nem volt ideje Je'howith fecsegésére.

A baj az, hogy Danube király fáradtan mérlegel, felelte Je'howith. Attól tartok, hogy szerencsétlen az összeomlás szélén áll, pedig végre megnyerte a háborút. Az elmúlt hónapokban annyi gonddal kellett szembenéznie, oly sok évi béke után...

Akkor enyhítsünk a gondjain, szólt Markwart. Győzd meg, hogy adja a báróságot De'Unnero apátnak, és hagyja az Egyházra Palmaris rendbetételét.

A másik apát meglepetése szellemalakja tartásából nyilvánvaló volt. Danube király mégcsak nem is ismeri ezt a Marcalo De'Unnerót. És az igazat megvallva én sem, bár egyszer találkoztam vele az Apátok Gyűlésén.

Fogadd el az én szavamat ajánlóleveléül a jellemét és a kormányzási képességeit illetően, szólt Markwart. És tudd meg, hogy Marcalo De'Unnero még kettős bárói-apáti pozíciójában is nekem lesz felelős – és neked, ha nem hagysz cserben ebben az ügyben.

Ez az utolsó megjegyzés túl vonzó csalétek volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni.

Bizonyára emlékszel, hogy az Egyház valaha a király oldalán uralkodott, folytatta Markwart. Je'howith szelleme bólogatott és mosolygott. Győzd meg a királyt!

Talán elmehetnék De'Unnero apáthoz a lélekkő segítségével, ahogyan te, kezdte Je'howith, de Markwart félbeszakította.

Te nem tudnád így megcsinálni, mondta a főapát őszintén – és dühösen –, mert nem hitte, hogy Je'howith képes ilyen szintű mágiára. Ez az én varázslatom, és csakis az enyém. Te ne beszélj róla, ne is próbálkozz vele, de én még lehet, hogy többször is eljövök hozzád így.

A Je'howith-ból feléje áradó alázat és meghunyászkodás már kielégítette a főapátot, aki hamarosan visszaröppent St.-Mere-Abelle-be. Hiába volt a hatalmas mágikus erőfeszítés, továbbra is nyugtalan maradt. Majdnem egy órán keresztül járkált, és próbálta belátni a hatalom új útjait, amelyek most hirtelen megnyíltak előtte. Reggel még úgy gondolta, hogy hírneve helyreállítása után csak úgy javíthat még jobban helyzetén, ha visszaszerzi az ellopott ékköveket. Most azonban a kövek kérdése szinte elhanyagolhatónak tűnt. De'Unnero állítása, miszerint az Egyház valaha nagyobb szerepet játszott a kormányzásban, igaz volt: Medvehonc egyik királyát valamikor régen még az Abellita Rend apátjának is felkenték. Hosszú évszázadokon át azonban a hatalmi egyensúly viszonylag stabil volt az állam és az egyház, a két különálló, de erős egység között. A király alattvalói világi tevékenységével foglalkozott, irányította a hadsereget és rendezte a vitákat a szomszédos Behrennel és Alpinadorral, de nem tört az Egyház babérjaira. A királyság számos zugában – főleg a kisebb falvakban – az Egyház sokkalta befolyásosabb volt a távoli királynál, akinek szinte a nevét sem ismerték.

Most azonban, Markwart bölcs és előrelátó palmarisi akciói Connor Bildeborough és Dobrinion apát meggyilkolása, valamint a Báró halála – után, a királyság erőegyensúlya bízvást eltolódhatott az Egyház irányába. Danube Brock Ursal megfáradt, ahogy Je'howith is mondta. Ha sikerülne kicsavarni a kezéből Palmarist...

Sem Markwart, sem Je'howith előtt nem állt már hosszú élet – mindketten a hetvenes éveikben jártak. A főapát hirtelen elégedetlen lett az Egyház történetében elfoglalt helyével. Egyszeriben magasabbra törekedett – akárcsak, hite szerint, Je'howith. Együtt, De'Unnero felhasználásával, megváltoztathatják a világot.

És Markwart főapátnak nagyon is ínyére volt ez a lehetőség.

Nem messze a főapát lakosztályától, Francis Dellacourt testvér a saját gyertyafényes szobájában álldogált, és a saját ábrázatát tanulmányozta a tükörben. A helyiség sötét árnyai éppen megfelelő hátteret adtak megviselt arcának.

Francis szinte egész életében titkos piedesztálra helyezte önmagát, az átlagember fölé – bárki más fölé. Tudatosan nem fogalmazta meg, hogy Isten kiválasztottja, de a szíve mélyén ebben hitt, mintha az egész világ csak álom volna, mely az ő javát szolgálja. Francis bűntelennek hitte magát, a tökéletes Isten tökéletes tükörképének.

De aztán megölte Grady Chilichunkot a palmarisi úton.

Francis tudta, hogy csak baleset volt, mert ütésével csak el akarta kábítani. Grady azonban másnap nem ébredt fel, s a püffedt, élettelen arcra hulló sárrögök látványa, amikor eltemette őt, azóta is kísértette Francist, kirántva lába alól a piedesztált.

Az egész világ megfordult Francisszel azóta a nap óta. Látta Markwart főapátot, amint elrendeli Jojonah mester megkínzását és kivégzését, s bár ő maga sosem kedvelte az idős mestert, nem tudta elhinni, hogy megérdemelt ilyen büntetést.

Francis mégis túltette magát ezen a dolgon, és továbbra is rabszolgamód kiszolgálta a főapátot, aki cseppet sem találta bűnösnek őt, sőt állította, hogy Francis helyesen járt el, s Grady – meg a szülei – végzetét a saját szentségtörésük okozta. Ezek után Francis csak még jobban ragaszkodott Markwarthoz, és kezdte azt hinni, hogy csak a nagy vezető követésével szerezheti vissza piedesztálját.

Aztán Markwart elhurcoltatta Jojonah-t az Apátok Gyűléséről. A katonák közvetlenül Francis előtt vonszolták el az öreget, és Francis belenézett Jojonah halálra készülő szemébe.

És az öreg mester, aki tudta az igazságot Grady halálával kapcsolatban, aki tudta, hogy Francis a felelős, megbocsátott neki.

A fiatal szerzetes csak bámulta a halandó alakját körülvevő árnyakat, mint foltokat, amelyek elhomályosítják halhatatlan lelkét. Hiábavalóan küszködött a bűntudat és önvád zavarba ejtő rohamai ellen.

A piedesztál elenyészett, az ártatlansága örökre elveszett.

Akadt másvalaki is St.-Mere-Abelle-ben, aki még ilyen késői órán is ébren volt: mosogatott, pedig ezt már régen el kellett volna végeznie. Más fontos feladat – következő, minden eddiginél merészebb felderítőútjának tervezgetése – foglalta le az estéjét. Roger azután jött ide, hogy tanúja volt a báró meggyilkolásának. Elrohant St.-Mere-Abelle-be, abban a reményben, hogy ott találja Elbryanékat, de a faluban, néhány mérföldnyire az apátságtól, csak újabb gyilkosságot kellett látnia: egy Jojonah nevű ember kivégzését.

Roger törékeny alkatú volt, alig öt láb magas, és annyit nyomott, mint egy átlagos tizenötéves fiú. Növekedését egy betegség akasztotta meg – ugyanaz a betegség, ami elvitte a szüleit. Elég jól ismerte az utcai koldusok világát, és tudta, hogyan játssza el a „szerencsétlen kis árvát”. Nem okozott neki gondot, hogy munkát szerezzen a nagylelkű Machuso testvértől a kolostorban, és már három hete a szerzetesek közt dolgozott. Ezalatt számtalan szóbeszédet hallott, melyekből megtudta, hogy Jojonah mester valami betolakodóknak segített, akik megszöktették Bradwardent a főapát börtönéből. Ettől eltekintve azonban a történet roppant zavarosnak tűnt, tele ellentmondásokkal, s Roger azt sem tudta kihüvelyezni, hogy a behatolók – akikről tudta, hogy Elbryanék voltak – ép bőrrel eltávoztak-e, bár azt tudta, hogy Bradwarden már nincs a kolostorban. Remélte, hogy barátai megmenekültek, de erről bizonyosságot akart szerezni, még mielőtt otthagyja a kolostorbéli munkát.

Úgy sejtette, hogy tudja, merre keresse a választ, bár a gondolat, hogy behatol egy olyan hatalmasság szobájába, mint Markwart főapát, még számára is ijesztő volt. Pedig legyőzött egy Igazság Testvért, kiérdemelte a Zárverő nevet, és, ami a legfontosabb, megszolgálta Éjmadár elismerését.

3. fejezet

Magányos szórakozás

– Szóval nem mondtad meg neki – mondta Juraviel Ponynak.

– Mindennek megvan a maga helye és ideje, egy csata előestéje pedig nem az – felelte keményen Pony, pedig Juraviel csak leszögezte a tényt, és nem volt vád a hangjában.

Pony folytatni akarta, el akarta mondani az elfnek, hogy semmi köze az egészhez, de ekkor hirtelen villám csattant a felhős égbolton. Késő őszi vihar készülődött a gomolygó sötét fellegek mögött.

– A gyerek épp annyira Elbryané is, mint amennyire a tiéd – jelentette ki az elf higgadtan, miután a dördülés elenyészett. – Joga van megtudni, még a csata előtt.

– Akkor és ott mondom meg neki, ahol és amikor én akarom – vágott vissza Pony.

– Azt már megmondtad neki, hogy Palmarisba akarsz menni, és nem Dundalisba? – érdeklődött Juraviel.

Pony bólintott és lehunyta a szemét. Mikor Juraviel legutóbb magukra hagyta őket Elbryannal, a lány elmondta a kószának, hogy vissza kell térnie Palmarisba azért, hogy kiderítse Roger sorsát, és rápillantson Belsterre a Cimboraság Útjában. Azt is mondta Elbryannak, hogy el kell temetnie gyászát, és ez a látogatás éppen alkalmas lenne erre.

Elbryan nem reagált jól. A lánynak még most is fájt, ahogy a kósza megbántott, aggodalmas tekintetére gondolt.

– És elmondod neki a gyermeket, mielőtt elmész? – faggatta Juraviel.

– Hogy aztán otthagyja a dundalisi karavánt? – kérdezett vissza Pony. – Elfeledkezne a feladatáról, és egész nap a szoknyám mellett lenne, hogy gondoskodjon nem létező szükségleteimről.

Juraviel kissé hátrébb húzódott, és állát simogatva szemügyre vette a lányt.

– Nemsokára úgyis együtt leszünk újra – mondta Pony, immár nyugodtan. Jól látta, hogy az elf aggódik értük, és a kapcsolatukért. Juraviel jó barátjuk volt, és feszengését látva Pony most arra kényszerült, hogy újra átgondolja döntéseit.

– A gyermek tavasz végéig nem fog megszületni – folytatta Pony – Addig lesz elég ideje Elbryannak...

– Még több lenne, ha már most megtudná – szólt közbe Juraviel.

– Nem tudom, hogy megmarad-e a gyerek – felelte Pony.

– Ha arra gondolunk, hogyan bánsz az ékkövekkel, valószínűtlennek tűnik, hogy bármi baja eshetne – vélte Juraviel.

– Persze – felelte keserűen Pony. – Nézem a hegy tetejéről, hogyan harcolnak mások.

– Ne kisebbítsd saját gyógyítói érdemeidet – ellenkezett Juraviel.

Pony azonban elfordult, oda se figyelt. Titokban kellett tartaniuk a mágikus kövek használatát, főleg most, hogy a palmarisi katonák megérkeztek. Bár a világi katonák jelentették az egyetlen állami erőt a térségben, Pony bölcsen visszafogta a kövek nyilvános alkalmazását. Előbb vagy utóbb ide is el fog érni a hír, hogy ő és Elbryan az Egyház üldözöttei. Pony csak a harcban sebesültek gyógyítására használta a köveket, és akkor is kötésekkel, balzsamokkal álcázta tevékenységét. Éppen gyógyító tudása kárhoztatta arra, hogy a vonalak mögött kelljen maradnia: Kilronney kapitány úgy vélte, nem szabad kockáztatni az életét, Pony azonban bosszúszomjas, elkeseredett hangulatában nem érte be ezzel a szereppel.

– Nekem talán nagyobb a szerepem? – kérdezte az elf. – Nem mutatkozhatok a király katonái előtt, és így pusztán Éjmadár személyi felderítője lehetek.

– Amióta csak elhagytuk Andur'Blough Inninness környékét, mindig azt hajtogatod, hogy a Touel'alfarnak az egészhez semmi köze – vágott vissza mérgesen Pony.

– A kis nép mindig ilyeneket mond – hallatszott egy ismerős hang a homályból. Bradwarden, a hatalmas kentaur lépett ki a tisztásra. – De sose gondolják komolyan. Igazából azt hiszik, hogy a világ minden dolga rájuk tartozik!

Pony önkéntelenül is visszamosolygott a vigyorgó kentaurra, akinek most is csak úgy ragyogott az arca.

– Ó, én kicsi Ponym! – folytatta a kentaur. – Én aztán igazán megértelek. Egyik harcot a másik után néztem végig, és még csak egy husángot sem tudtam felemelni, hogy segítsek!

– Eléggé jellegzetes az irhád – jegyezte meg szárazon Juraviel.

– Szerintem neked se jönne rosszul – replikázott a kentaur.

Juraviel nevetett, aztán elbúcsúzott, mondván, hogy jelentést kell tennie Elbryannak a powri csapat mozgásáról.

– A törpék ezúttal nem fogják olcsón adni magukat – mondta a kentaur Ponynak, amikor egyedül maradtak.

– Láttad őket?

– Egy barlangban vannak, egy sziklás völgyben, alig két mérföldnyire Caer Tinellától – felelte Bradwarden. – Jól ismerem azt a helyet, és tudom, hogy csak egy bejárata van. Szerintem a törpék nem döntötték el, merre menjenek. Biztosan akadnak, akik harcolni akarnak; mert a törpék mindig vérre szomjaznak, de a legtöbben valószínűleg úgy gondolják, hogy ideje hazamenni.

– Mennyire védhető az a barlang? – kérdezte Pony, és önkéntelenül is nyugat felé pillantott.

– Nem nagyon, ha Éjmadár odabent kapja őket – felelte a kentaur. – Egy darabig kitarthatnak az ostrommal szemben, attól függően, hogy mennyi élelmük van, de ki nem tudnának jutni, ha Éjmadárék lecövekelnek a kijárat előtt. Szerintem a törpék nem akarnak sokáig ott maradni, és fogalmuk sincs arról, hogy tudunk róluk. Juraviel azt fogja tanácsolni Éjmadárnak, hogy még hajnal előtt csapjon le rájuk.

– A hajnal még messze van – mondta Pony ravaszul, és Bradwardenre nevetett.

A kentaur viszonozta a mosolyt. – Az a legkevesebb, hogy beszorítjuk őket az odújukba – helyeselt.

A vihar nem sokkal alkonyat után tört ki, s a széltől hajszolt eső kavargó ködöt vont a fatörzsek köré, melyeket időnként felizzított a villámfény. Pony szelleme könnyedén hatolt át a fergetegen, halandó szemek számára láthatatlanul. Több kört tett a Bradwarden által leírt völgyben, és még a barlangba is bement, ahol harmincnégy powrit számolt meg – többet, mint amennyit a felderítők jeleztek –, és láthatta, hogy a barlangnak csakugyan mindössze egy kijárata van. Ez az egyetlen kijárat kötötte le a figyelmét: tanulmányozni kezdte a fölötte egyensúlyozó laza köveket, majd visszaröppent az erdőbe. Odakint csak öt powrit lelt, de nem is volt meglepve a silány őrségen. A törpék nem számítottak arra, hogy bárki is rájuk támadjon ebben a viharban.

Pony szelleme visszaszállt várakozó testébe, mely mérföldekkel arrébb, egy másik barlangban volt. Bradwarden türelmesen őrködött a bejáratnál, Kőszikla, Pony paripája pedig hátracsapott fülekkel álldogált odabent.

– Minimális ellenállás mellett egészen a bejáratig tudunk hatolni – mondta a lány.

Bradwarden hátrafordult a hangra. Villám csapott le valahol mögötte, s megvilágította hatalmas, erős alakját. Kőszikla felnyihogott, és idegesen toporogni kezdett.

– Talán jobb lenne a lovat itt hagyni – jegyezte meg a kentaur. – Egy kicsit ijesztő neki ez az éjszaka.

Pony felállt, odalépett az állathoz, és simogatással próbálta megnyugtatni. – Nem olyan hosszú az út – felelte.

– Jöhetsz az én hátamon – ajánlkozott a kentaur. – Addig is mondd el, mit láttál!

– Kétszer két őrszemet – mondta Pony. – Inkább azzal foglalkoznak, hogy védett helyet keressenek, semmint ellenséget. Mindkét pár körülbelül száz yardnyira van a barlangtól, az egyik jobbra, a másik balra. Egy ötödik powri a sziklák közt rejtőzik, a bejárat fölött.

– A vihar zaja majd fedezi az első támadásunk hangját – vélekedett Bradwarden.

– Egyenesen a bejárathoz, miközben ők mit sem sejtenek – szólt Pony gonosz mosollyal. Újabb villám hasított bele az erdei éjszakába, mintegy rábólintva Pony veszedelmes hangulatára.

A paták kopogása ott visszhangzott a powri őrszemek fülében. A két törpe fegyveréhez kapott, és megkerülte a kis facsoportot. Vadul meresztették a szemüket az esőn át. Egy hatalmas ló hátsó felét pillantották meg, s kissé megnyugodtak, amikor látták, hogy az állat hátán senki sem ül.

– Csak egy vadló – súgta az egyik.

A másik felemelte nyílpuskáját.

– Ne lődd le mordult fel a társa. – Csak megriasztod, és aztán futhatunk utána. Inkább fejbe vágom, és akkor finom lóhúst eszünk vacsorára!

A két powri közelebb osont a gyanútlannak tűnő áldozathoz. Nem látták a ló fejét és nyakát, mert előrehajolt valami bokorba. Hatalmas villám lobbant az égen, s a fényt morajló dördülés követte.

A két törpe megugrott, mikor a kentaur hirtelen kihátrált a bokorból, ledobva a takarót, amit felsőtestének álcázására használt.

Bradwarden egyik kezével elkapta a közelebb álló powrit, a nyílpuskásat, és felemelte a földről, majd letette és hatalmas husángjával olyan nagyot húzott rá, hogy a törpe messzire repült.

A másik powri gyorsan cselekedett: odarohant, és a kentaur bordáira sújtott kalapácsával. Csapása célba talált.

Bradwarden azonban annyira felbőszült a lóhús-vacsora emlegetésétől, hogy ügyet sem vetett a sérülésre. Megpördült és felemelte husángját. – Te lófaló goblinimádó! – dörögte, és lecsapott botjával a törpe vérvörös sipkájára, olyan erővel, hogy annak térde és bokája hallható zajjal roppant meg. A harci kalapács a földre hanyatlott, s a powri esetlenül csapkodni kezdett, majd összeesett.

Egy nyögés figyelmeztette Bradwardent, hogy a másik powri még él. A kentaur arrafelé indult, de kénytelen volt megállni és nyújtózkodni: a bordasérülése megmerevedett és megdagadt, s félő volt, hogy egy-két borda el is tört. Bradwarden csak most pillantott oda, és látta, hogy a seb elég komoly, folyik belőle a vér.

A látvány csak még jobban feldühítette. Az első powri figyelemreméltó szívóssággal feltápászkodott, és megpróbált védekező állásba helyezkedni.

Bradwarden a földbe taposta, és a biztonság kedvéért rúgott néhányat a fejébe is.

A powri azonban így is felállt.

Bradwardent inkább szórakoztatta, mintsem aggasztotta a dolog. Husángjával lecsapott a törpére, jókorát rúgott bele, aztán alaposan letiporta.

Pony jóval elővigyázatosabban közelítette meg a másik két powrit az erdőben, a barlang bejáratától jobbra. A lélekkő segítségével elhagyta testét, és megkereste a két alakot. Mindkettő egy-egy alacsony ágon kuporgott, két közeli fán, ahogy a múltkori felderítőút alkalmával is látta őket a lány. Szelleme egy darabig ott lebegett, és megvizsgálta a felszerelésüket. Örömmel látta, hogy egyiknél sincs nyílpuska: az egyik rövidkardot viselt a derekán, a másik botot szorongatott.

Pony gyorsan visszatért testi valójához. Tudta, hogy az ékkövekkel könnyen végezhetne velük, mégsem így döntött. Védelmezőt akarta inkább használatba venni. Bradwarden tanácsa dacára lóháton jött, s egy közeli, védett ligetben kötötte meg az állatot. A lónak túl sok lett volna ez az éjszaka, így hát gyalog folytatta útját. Lépteinek zaját elnyelte a szél és az égzengés.

Miután azonosította a powrik fáit, megállt és lekuporodott egy vastag szilfa mögött. Nemsokára már ki tudta venni a kuporgó powrik alakját. Előkerült Védelmező, a mágikus kard, ami valaha Connor Bildeborough-é volt. Keresztvasa magnetitekkel, telérkövekkel volt kirakva, s Pony a másik kezében is telérköveket tartott. Lépésről lépésre araszolt egyre közelebb a kardos törpéhez.

– Menj vissza a helyedre! – mordult rá a törpe, összetévesztve a lányt valamelyik őrtársával.

Pony felfelé döfött, s a penge mélyen a powri lábába hatolt.

A törpe leugrott és támadott, de Pony már hátrált, és a másik törpe felé fordult, aki szintén leszökkent helyéről.

A kardforgató powri lendületesen támadott, Pony visszahúzódott bal felé, a Védelmező csak néha csattant össze a vadul csapkodó rövidkarddal. A telérkövön keresztül Pony a másik powri fém nyakvédőjére koncentrált.

A fa mögül előkerült ez is, diadalmas kiáltással, husángját a feje fölé emelve. Pony keze is felemelkedett, szétnyitotta az ujjait, s mágikus energiáit a magnetitbe árasztotta.

Hirtelen pattogó hang hallatszott, s a husángos powri hátratántorodott. Gurgulázó hang, és bíbor füst tört fel a torkából.

– Boszorkány! – rikkantotta a másik powri, és rohamra indult.

Pony megfordult, és kitartóan védekezett, hogy kifárassza a feldühödött törpét. A powri rárontott, és kardjával lecsapott rá.

Pony balra lendítette Védelmezőt, majd hirtelen felrántotta, megállítva a törpe kardját. Aztán csuklója egy csavarintásával fogást váltott, és a powri vállába döfött. Bal felé pördült, kardját jobbra csapta, keményen rákoppintva a powri visszatámadó pengéjére.

A pördülés felénél megtorpant, jobb lábbal hirtelen előrelépett, s kardját a törpe hasába szúrta. Amikor a powri kétrét görnyedt, a lány visszahátrált, aztán újra előrelendült, és energikusan mellbe döfte a powrit. Most már ura volt a helyzetnek, és egyetlen gyilkos döféssel könnyen befejezhette volna a harcot, de ki akarta élvezni a pillanatot, s fájdalmas araszonként akarta kiereszteni dühét.

Újra és újra megszúrta a powrit, de egyszer sem halálosan. Bradwarden is megérkezett, kötőféken vezetve Kősziklát.

– Fejezd már be! – szólt a kentaur, látva a gonosz játékot. – Azt hiszem, szükség van a mágiádra.

Pony a barátjára pillantott, s dühe egyszeriben elszállt. Meglátta a vörös csíkot Bradwarden ember-felsőtestének oldalán. Védelmezőt egyetlen erőteljes mozdulattal a törpe szívébe döfte.

Ezután megkezdte gyógyító munkáját Bradwardenen, és nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a kentaur nem sérült meg súlyosan.

– Menjünk – jelentette ki Bradwarden elszántan, s elővette hatalmas íját, melynek lövedéke jobban hasonlított egy lándzsára, mint nyílvesszőre.

Pony feltartotta egyik kezét, és a közeli fa alatt heverő husángos powri felé indult. Lehajolt és megvizsgálta a telérkőütötte lyukat, melynek bemenete elöl volt, az áldozat nyakdíszén, kimeneti nyílása pedig hátul, a tarkón. Felállt, megnézte a fát is, és látta, hogy a kő mélyen a törzsbe fúródott. Pony egy sóhajjal piszkálni kezdte a nyílást, hogy visszaszerezze. – Egyszer úgyis el fogom veszteni – mondta a kentaurnak.

Bradwarden bólintott. – Mondd, a fémeket taszítani is tudod a kővel, nem csak vonzani?

Pony furcsálkodva nézett rá, de bólintott. A magnetit kövek Védelmező markolatán bűvös ékkövek voltak, s Pony két módon is használta őket: odavonzotta velük az ellenség kardját, hogy könnyebben háríthasson, vagy eltaszította a másik pengét.

– Lenne egy-két ötletem – mondta ravaszul a kentaur –, de majd máskor megbeszéljük.

Ponynak több percbe is beletelt, míg végre sikerült kibányásznia a követ. Újra ráterítette Bradwarden öles vállára a pokrócot, a kentaur pedig előredöntötte áruló felsőtestét, és az élre állt: Pony felült Kőszikla hátára, és fától-fáig léptetve követte, vigyázva, hátha valami powri meghallotta a csatazajt. A lány arra gondolt, hogy visszaszáll a hematitba és folytatja a felderítést, de aztán úgy döntött, hogy inkább tartalékolja mágikus energiáit.

Mikor villámcsapás borította fénybe a környéket, Ponyék megpillantották a megmaradt powri őrszemet – és az is őket. A törpe botorkálva elindult lefelé a sziklán, hogy figyelmeztesse társait.

Bradwarden roppant nyílvesszője a hátán találta el, a levegőbe emelte, és a bejárat melletti köveknek lökte. A kentaur azonnal újra felajzotta íját, hátha újabb ellenfél bukkan elő.

Pony kinyújtott karral lépett el mellette.

– Mit művelsz te ott kint? – hallatszott egy kiáltás a barlangból.

Ponynak a szülei jutottak eszébe, akik ott pusztultak Dundalisban, aztán a második családja, Chilichunkék, akiket halálra kínoztak az Egyház gonosz vezetői. Legélénkebben mégis Graevis és Pettiwba démon-megszállta alakja élt előtte. Újra látta azt a szörnyű pillanatot, újra érezte az émelygő undort. Felcsapó haragja mágikus energiává alakult, mely ujjain át a grafitba áramlott, és pattanásig feszítette a kő belsejét. Pony addig tartotta vissza, amíg a levegő már szinte bizsergett körülötte, amíg esőáztatta haja szállni nem kezdett a fokozódó statikus elektromosságtól.

Ekkor kiengedte az izzó fehér sugarat, mely besüvített a barlangba, és vakító fénnyel robbant szét odabent, egyik faltól a másikig cikázva. Powrik ordibáltak és sikoltoztak kínjukban, s a hang hallatán Pony újabb lövedéket eresztett meg.

A robaj másodpercekig visszhangzott a barlang öblében, aztán egy powri támolygott elő a kijáratból – hogy menten visszalökje a kentaur egyik nyila.

Újabb törpék bukkantak elő, de Pony következő lövése leterítette őket.

A mágikus támadás folytatódott, egyik sugár a másik után csapott be a barlangba. A robbanások döreje egyre visszhangzott, s a barlang mennyezetéről jókora darabok váltak le, hatalmas porfelhő kíséretében.

Pony újabb lövedéket eresztett meg, pedig már alig hallatszott nesz odabentről. Az életben maradt powrik elrejtőztek, fedezékbe húzódtak. A lány kicsit feljebb emelte a kezét, megcélozta a sziklakiszögellést, és egyik lövedéket a másik után eresztette rá, amitől az egész lezúdult a barlang elé.

Bradwarden, aki néhány lépéssel hátrébb állt Ponynál, szemügyre vette a lányt. Látta, hogy Pony az önuralma határán jár, és minden egyes lövedékbe beleadja gyászát és dühét, mintha a pusztító mágia valamiképp megtisztítaná őt az emlékeiben kísértő démonoktól.

Bradwarden azonban sok időt töltött Pony közelében az elmúlt hetekben. Tudta, milyen mélyen rejtőznek ezek a démonok, és azt is tudta, hogy ennél a tűzijátéknál sokkal több kell ahhoz, hogy a lány megnyugodjon. Egy kicsit közelebb húzódott. Ha Ponyt elhagyja az ereje és lábai megroggyannak, Bradwarden ott lesz, hogy elkapja.

– Túl kora reggel van egy ilyen fontos megbeszéléshez – jegyezte meg Danube Brock Ursal király, amint elhelyezkedett egy hatalmas tányér pirított kenyér mögött, mely szaftos babban úszott; buggyantott tojással. Danube jó kiállású férfi volt, bár az utolsó három év alatt mintegy tizenöt kilónyi túlsúly rakódott amúgy is zömök alakjára. Világosbarna, rövid, gondosan ápolt szakállt és frizurát viselt, enyhén őszes halántékkal. A szeme világosszürkén csillogott.

– De királyom – ellenkezett Je'howith sok palmarisi gyermek ma nem fog a reggelizés luxusában részesülni.

Danube király zajosan lecsapta ezüst evőeszközét az óntányérra, és a teremben tartózkodó világi tanácsadók idegesen mozgolódni kezdtek. Rosszalló, dühös suttogás kezdődött.

– Palmarisban kétségkívül kritikus a helyzet, de félő, hogy Ön túloz – felelte Constance Pemblebury, aki a maga harmincöt évével a legfiatalabb – és sokszor a legbölcsebb – volt a tanácsadók között.

– Én meg attól tartok, hogy maga becsüli alá... – kezdte Je'howith, de beléfojtotta a szót Targon Bree Kalas herceg hangja.

– Jó apát uram, ön úgy csinál, mintha Rochefort Bildeborough báró eddig saját kezűleg táplálta volna az árvákat! – csattant fel a herceg tüzesen. – És vajon hányan haltak éhen a herceg halála óta eltelt három hónapban?

Je'howith cseppet sem volt meglepve, hogy Kalas ilyen erőteljesen támad neki. Sokszor keveredtek összetűzésbe a herceggel, aki valaha a híres Egylelkű Brigád parancsnoka volt, s ingatag viszonyuk csak még feszültebb lett, amióta Kalas heves ellenkezése dacára Danube király odaadott egy osztag Egylelkűt az apátnak, a St.-Mere-Abelle-i Apátok Gyűlésére. Nem volt titok, hogy Je'howith belekeverte a katonaságot is az Egyház hatalmi harcaiba, ami cseppet sem tetszett Kalasnak, a király emberének.

– A város elveszítette báróját, annak unokaöccsét, valamint az apátját, és mindezt néhány hét leforgása alatt – ellenkezett Je'howith, és közben egyenesen a király szemébe nézett, hisz végső soron az ő véleménye volt a döntő. – Most pedig megtudták, vagy hamarosan megtudják, hogy a báróságnak nincs örököse, senki sem viszi tovább a Bildeborough-k nevét és hagyományát – márpedig a Bildeborough család közszeretetnek örvendett Palmarisban. Mindez egy olyan háború után, ami jelentős csapást mért a környékre. Minden szempontból nagy a felfordulás Palmarisban, és a helyzet a tél beálltával csak romlani fog. Könnyen veszélybe kerülhet az ottani nép hűsége.

– Mire alapozza mindezt? – vágott vissza Kalas. – A báró halálának hírét csupán hallgatás követte. Az az értesülés pedig, hogy nincs örökös, csak néhány napja érkezett meg. Nem tudok további palmarisi hírnökökről.

Je'howith veszedelmesen megvillanó tekintettel mérte végig a katonát. – Az Abellita Rendnek megvannak a maga csatornái – mondta, szinte fenyegetően.

Kalas sértetten köhintett, és összehúzta a szemét.

– A város bajban van – folytatta Je'howith, immár a királynak. – És minden egyes nap késlekedés csak fokozza az anarchia veszedelmét. Máris az a szóbeszéd járja, hogy fosztogatások történtek a kereskedő-negyedben, és a behreni yatolok, akik a dokkoknál építik pogány templomaikat, nyilván nem vesztegetik majd az idejüket.

– Hát emiatt aggódik, Je'howith apát úr? – szólt közbe Kalas. – Attól fél, hogy a yatol papok eltérítik a nyáját?

– Csakugyan tartok ilyesmitől – vallotta be Je'howith –, de ettől Medvehonc királya is okkal félhet.

– Tán nem külön egység az állam és az egyház? – kérdezte Kalas, mielőtt Danube király bármit is mondhatott volna.

A király a hercegre nézett, de nem tiltakozott. Eltolta tányérját, tudomásul véve, hogy ebből már nem lesz reggeli, s összefonta karjait maga előtt. Hagyta a két ellenfelet vitatkozni.

– Testvérek ők, akik kéz-a-kézben járnak Medvehoncban – mondta Je'howith –, de nem úgy Behrenben. Ott a yatol papok uralják a királyságot, és a nép életének minden mozzanatát. Hagyja csak a yatolokat, hogy megvessék a lábukat Palmarisban, Kalas herceg, és megnézheti, mi lesz a királlyal – fejezte be csöpögő gúnnyal.

Kalas herceg morgott valamit a bajsza alatt, és elfordult.

– Mit tanácsolsz? – kérdezte Danube király Je'howith-t.

– Azonnal nevezz ki egy ideiglenes vezetőt – felelte az apát. – Talán már most is túl késő, de miután a vérszerinti örökös kérdése lezártnak tekinthető, határozott cselekvésre van szükség.

Danube király végignézett a többieken. – Van valakinek javaslata? – kérdezte.

– Sok nemesember van, aki alkalmas lenne egy ilyen pozícióra – felelte Kalas.

– De kevesen vannak, akik önként sietnének Palmarisba az évnek ebben a szakában, főleg a napforduló közeledtével – szólt közbe gyorsan Constance Pemblebury. Mindenki tudta, hogy a tanácsosnőnek, igaza van. Palmaris nehéz város volt, rosszabb éghajlattal és több problémával, mint Ursal, ahol a nemesemberek igazi fényűzésben élhettek a király környezetében. Még a Kalashoz hasonló hercegek is a báróikat küldték helytartónak a távoli városokba, amíg ők vígan halásztak, vadásztak, lakomázgattak vagy futottak a szoknyák után.

– Egyetlen lehetséges megoldás van – szólt közbe Je'howith. – Egy olyan nagyformátumú ember, aki máris kézben tartja a város nagy részét.

– A nevét se akarom hallani! – hördült fel Kalas, de Je'howith-t nem lehetett eltéríteni.

– Minden, ami most még a rendre emlékeztet Palmarisban, Marcalo De'Unnero, St. Precious új apátja fáradhatatlan tevékenységének tudható be – állította a pap.

– Azt akarod, hogy egy apátra ruházzam a bárói címet? – kérdezte szkeptikusan Danube király.

– Az Egyház egyenértékű címet fog adományozni neki – magyarázta Je'howith. – Palmaris püspökéét.

– Püspök? – jajdult fel Kalas.

– Mostanában ritkán használják magyarázta Je'howith –, de az eset nem példa nélkül való. A királyság korai éveiben a püspökök épp oly ismertek voltak, mint a hercegek és bárók.

– És mi a különbség egy püspök és egy apát között? – érdeklődött Danube király.

– A püspöki cím egy világi vezetővel egyenrangú hatalmat jelent – magyarázta Je'howith.

– Csak éppen a püspök a főapátnak felel, nem a királynak – szólt közbe látható dühvel Kalas, s Danube király arca is elsötétült a gondolatra. A teremben lévők – köztük a mindig hűvös Constance Pemblebury is – zajosan összesúgtak.

– Nem – felelte gyorsan Je'howith. – A püspökök csak egyházi dolgokban felelnek a főapátnak, az állam ügyeiben viszont csakis a királynak. És én nagyon melegen ajánlom Marcalo De'Unnerót, Danube király. Fiatal, tele energiával, és talán a legjobb harcos, aki valaha is kikerült St.-Mere-Abelle falai közül – ami nem kis dolog!

– Szerintem az apát túllépte hivatali kereteit – jegyezte meg Constance. – Megbocsáss, jó Je'howith, de nagy hatalmat akarsz elkérni a királytól a főapát javára, és mindössze annyi az indokod, hogy így nem kell másnak kellemetlenséget okozni a kinevezéssel.

– Én csak baráti kezet nyújtottam a királynak a szorító szükség idején – udvariaskodott Je'howith.

– Nevetséges! – hördült fel Kalas, majd a király felé fordulva hozzátette: – Majd én gondoskodom megfelelő utánpótlásról. Bildeborough báró helyére. A Brigád egyik katonájáról, vagy egy kisebb, de érdemes nemesről. Úgyis van már egy csapatunk arrafelé, egy igencsak rátermett harcos vezetésével.

Danube király hol Je'howith-ra, hol Kalasra nézett, szemlátomást bizonytalanul.

– Vajon mi a veszedelmesebb? – kérdezte Je'howith ravaszul. – Ha társat hívunk segítségül a bajban, vagy ha egy feltörekvő alattvaló helyzetét erősítjük? Valaki olyanét, aki esetleg magasabb helyre vágyik.

Kalas válasz helyett felmordult. Az arca kivörösödött, kezei ökölbe szorultak, fogait görcsösen összeszorította: a dühkitörése határán állt. A többi jelenlévő hasonlóan érzett, csak Constance-ot kezdte szórakoztatni a dolog.

– Kérlek, vedd számításba, milyen előnyökkel jár egyetlen új uralkodó ezekben a nehéz időkben – folytatta higgadtan Je'howith. – Ha Bildeborough báró helyére egy eladdig ismeretlen vezetőt ültetsz, akkor a palmarisiak nem tudhatják, mit várjanak az államtól vagy az egyháztól. Szokják meg csak először De'Unnerót. Még alig ismerik, hisz csak egy évszak óta van St. Preciousben, és egyházi kötelességei – többek közt az Apátok Gyűlése, melyben az Egylelkű Brigád katonái sem játszottak kis szerepet –, még ez alatt az idő alatt is sokszor elszólították. A város mégis viszonylag nyugodt maradt, még az átélt tragédiák után is.

– Tehát St. Precious apátját ajánlod ideiglenes vezetőnek? – kérdezte Danube király hosszas, elgondolkodó szünet után.

– Némi idő elteltével – talán a nyár fordulóján – eldöntheted, hogy Palmarist és téged jobban szolgálna-e valaki más – folytatta Je'howith. – De én azt hiszem, hogy Marcalo De'Unnero el fog képeszteni rátermettségével. Ő majd visszatéríti Palmaris népét a megszokott kerékvágásba, és keményen kézben tartja őket – erősítve a te pozíciódat.

– Micsoda zagyvaság! – rikoltotta Kalas herceg, és előrelépett Je'howith mellé, a király elé. – Egy szavát sem hiheted el, királyom.

– Ne merészeld előírni nekem, hogy mit higgyek! – felelte hidegen a király, mire Kalas hátrahőkölt.

– A nagyobb térségre is gondolnod kell – folytatta Je'howith, ügyet sem vetve Kalasra. – Az Erdővidéket újra meg kell nyitni, esetleg Medvehonc új területeként.

– Jó Je'howith szólt közbe Constance Pemblebury. – Szerződésünk van mind Behrennel, mind Alpinadorral, hogy az Erdővidék nyitva marad mindhárom királyság előtt.

– Mégis csak medvehonciak lakják – felelte Je'howith –, és azt hiszem, hogy a háború megváltoztatta a helyzetet. Elmondhatjuk, hogy Erdővidék most a powriké és goblinoké. Mivel mi űzzük majd el őket a térségből, meghódított területnek fog számítani, Danube Brock Ursal király koronája alatt.

– Ügyes álláspont – szólt a király –, de veszedelmes is.

– Annál inkább szükséged van arra, hogy az Egyház melletted álljon – ütötte tovább a vasat Je'howith. – Az az Egyház, mely Dél-Alpinador barbárjainak nagy részét is befolyása alatt tartja. Nevezd ki De'Unnerót püspöknek, és többé nem kell aggódnod Palmaris sorsa miatt. Legyen az Abellita Egyházé a felelősség, ha De'Unnero kudarcot vall és Palmaris káoszba süllyed. Ha pedig a püspöknek sikerül helyreállítania a rendet és gazdagságot, akkor szerető népe Danube királyt fogja dicsérni majd!

Kalas herceg arca újra elsötétült a haragtól. Hogy meri az apát így hitegetni a királyt!

Danube azonban – aki sosem volt túlságosan ambiciózus, de mindig szívesen megragadott minden terjeszkedési lehetőséget – máris bekapta a csalit. Je'howith látszólag kockázatmentes ajánlata segítheti a királyság északi terjeszkedését, de legalábbis fedezi a királyt az esetleges kudarc esetén. Ez mindenekfelett vonzónak tűnt, és Danube Brock Ursal király hirtelen természetű volt – ezt Je'howith már rég megtanulta kihasználni. – Úgyis csak ideiglenes vezető – jelentette ki a király. – Hát legyen. Vigyék hírül a mai napon Palmarisba, hogy Marcalo De'Unnero apát Palmaris püspöke lett.

Je'howith mosolygott, Kalas füstölgött.

– Te pedig, Kalas herceg – folytatta Danube király – üzenj Palmaris-környéki parancsnokodnak, hogy ezentúl De'Unnero püspöknek tartozik jelenteni, és mellette kell maradnia, amíg meg nem szilárdul a helyzet Palmarisban.

– Most pedig távozzatok! – szólt a király hirtelen, s úgy hessegette el tanácsadóit, mintha azok szemtelen galambok lennének. – Máris kihűlt a reggelim.

A mosolygó Je'howith apát szembefordult Constance Pembleburyvel, aki mellélépett és kikísérte a teremből. – Szép volt – gratulált a nő, mikor már egyedül voltak.

– Úgy beszélsz, mintha bármit is nyertem volna – ellenkezett Je'howith. Én csak a királyomat szeretném szolgálni.

– Te csak a főapátodat szeretnéd szolgálni – felelte kuncogva Constance.

– Nem sokra megyek vele, ha a király úgy dönt, hogy nem Marcalo De'Unnero az ő embere Palmarisban – vélekedett Je'howith.

– Nehéz a döntés, hisz egy püspököt a törvény és a hagyomány szerint csak a király és a főapát közös megegyezésével lehet elmozdítani – tépelődött Constance.

Ez kissé meghökkentette Je'howith-t – amíg eszébe nem jutott, hogy a nő ezt a kis apróságot nem említette meg a király döntése előtt.

– Egyet se félj, Je'howith apát – válaszolta a nő. – Én megértem, hogy egy háború után elkerülhetetlenül elmozdul a hatalmi egyensúly, és elég gyakorlatias vagyok ahhoz, hogy felismerjem az egyház hatalmát a háború-sújtotta nép felett. Vajon akad-e olyan család északon, amelyik nem veszítette el valamelyik tagját? A gyászoló emberek mindig jobban vonzódnak az örök élet üres ígéretéhez, mint az anyagi javakhoz.

– Üres ígéret? – visszhangozta döbbenten az apát, kimutatva, hogy már-már eretneknek találta ezt a megjegyzést.

Constance elengedte a füle mellett a felhördülést. – St.-Mere-Abelle fogja uralni Palmarist és az egész északot – ami nem lesz rossz Danube királynak az Erdővidék megnyitásának nehéz folyamatában, és az új szerződés – ha ugyan lesz ilyen – kidolgozásában a szomszédokkal.

– És miután Erdővidék dolga elrendeződött?

Constance vállat vont. – Én nem fogok az Egyház ellen fordulni – felelte egyszerűen.

– És milyen viszonzást kérsz a segítségedért?

A nő hangosan elnevette magát. – Épp eleget megtermelnek az egyszerű dolgozók ahhoz, hogy mindnyájunknak fényűző életet biztosítsanak – válaszolta. – Van egy, régi mondás a kenyérről meg a vajról, és nekem van annyi eszem, hogy tudjam: most a főapát kezében van a vajkés.

Je'howith apát szélesen elmosolyodott. Tudta, hogy itt nincs szövetségese de legalább ellensége sem. Így volt ez a legtöbb nemessel, akik sosem bocsátkoztak semmiféle komoly ügybe a démon ébredése előtt.

Magára hagyta Constance-ot. Magányra volt szüksége, hogy felkészüljön a főapát következő szellem-látogatására. Markwart elégedett lesz, de Je'howith azt is jól tudta, hogy a helyzet továbbra is kényes, és akadnak még olyanok, többek közt Kalas, akik nem hajlandóak elfogadni semmiféle egyházi nyereséget a király rovására.

Az év érdekesnek ígérkezett.

Hajnalra az eső újra erőre kapott, de a szél lecsendesedett. A levegő furcsán melegnek tűnt, de ez nem volt baj, mert különben több lábnyi hótakaró fedte volna a környéket, és a palmarisi utat hetekkel el kellett volna halasztani.

Pony és Bradwarden még mindig a powri barlangnál időztek. Fogalmuk sem volt, hány törpe lehet még életben, de néha megmozdult egy-egy kő, ahogy a túlélők szabadulni próbáltak. Az elején Bradwarden még oda-oda csapott a husángjával, aztán öblösen felnevetett, amikor fojtott szitkok záporoztak rá a másik oldalról.

Aztán Ponyn volt az őrködés sora, Juraviellel együtt, aki egy órával korábban csatlakozott a csapathoz. Bradwarden a közeli erdőben gyűjtögette a tűzifának valót.

– Találtam egy jó kis darabot – jelentette be a kentaur az egyik fordulónál.

Ponyék kuncogva nézték, ahogy a kentaur eléjük vonszolja a fát, ami állva vagy húsz láb magas lehetett.

– Jó darab, ha faltörő kosnak akarod használni – felelte Juraviel.

– Lehet, hogy szükségem lesz rá, csak éppen bentről, ha azok a katonák elkapnak, amint itt vitatkozom egy ilyen makacs elf-fajzattal! – vágott vissza Bradwarden, emlékeztetve Juravielt, hogy neki kell elmennie hajnalban, a közeledő katonákat kikémlelni.

– Megyek már, derék félig-ló – hajolt meg gunyorosan Juraviel, és eltűnt a bozótban.

– Félig ló! – morogta Bradwarden, és felhalmozta a fát a barlang bejárata előtt. – De ha a másik felem elf lenne, akkor fél-póni lennék!

Pony elvigyorodott. Tetszett neki a kentaur és az elf jóindulatú évődése.

A kentaur félrelökött egy nagy követ, aztán hátraszökkent, amikor egy nyílpuska lövedék röppen elő a halom mélyéről, alig hibázva el az elülső lábát. – Tudnál csinálni ezzel valamit? – kérdezte a lányt.

Pony már indult is, kezében a grafittal. Újabb villámot bocsátott a nyílásba. Kiáltások és szitkok csaptak fel a barlang belsejében, de egyre fojtottabban, ahogy Bradwarden eltömte a nyílást fával. Aztán a kentaur oldalra húzódott, szedett még egy kis törmeléket, és befejezte a máglyát.

– Biztos, hogy meg tudod gyújtani? – kérdezte Ponytól, immár vagy, hatodszor.

Erre Pony úgy nézett rá, hogy a kentaur jobbnak látta folytatni a munkát.

– Éjmadár közeleg – hallatszott néhány perc múlva Juraviel hangja. – Megtalált kettőt a levágott powrik közül. A katonák mögötte vannak, de messzebb.

Bradwarden Ponyra pillantott, biccentett, s a lány egy rubinnal és egy szerpentinnel a kezében előrelépett. Arrébb küldte a kentaurt, aztán belemerült a szerpentinkőbe. Kékesfehér, izzó védőpajzsot hozott létre maga körül. Egy apró parancsra a rubin kibukkant a pajzsból, és megült az izzáson, a lány nyitott tenyere fölött. Pony most összekapcsolta gondolatait, mágikus központját a rubint erejével. Türelmesen várt, s minden maradék energiáját a kőbe irányította. Hagyta, hogy az energia halmozódjon, amíg apró lángnyelvek kezdtek pattogni körülötte.

Bradwarden és Juraviel bölcsen hátrébb húzódtak.

Pony körülnézett, kiválasztott egy üres végű törzset a farakásból, beledugta a kezét, és kieresztette a mágiát. A hirtelen felcsapó tűzfergeteg elnyelte őt is és a barikádot is, a lökéshullám megrázta a köveket, s lángra lobbantott minden kis gallyacskát, amit Bradwarden hozott.

Nedves fa szisszent tiltakozón, de a robbanás hőjében szinte teljesen elégett. Az eső is csatlakozott a sziszegő kórushoz: a forró kövekre hullva gőzként csapott fel a nehéz levegőbe.

Pony újabb tűzgolyót indított el, s mikor hátralépett, szürke füst gomolygott a levegőben – és a barlang belsejében is. A lány megszüntette maga körül a védőpajzsot, elrakta a köveket és előszedte a grafitot, mert számított rá, hogy a powrik bármelyik pillanatban előbukkanhatnak.

– Közeleg a kósza! – kiáltott le nekik Juraviel.

– Gondolom, minden megmaradt powri odabent rekedt – hallatszott egy ismerős hang a fák közül.

– Gondolod, hogy egész éjszaka üldögélünk, és várjuk a lusta katona-cimboráidat? – kacsintott rá Bradwarden, amikor Éjmadár megjelent.

A kósza a füstölgő halomra nézett, a villámsújtotta sziklákra, aztán a bőrig ázott Ponyra meredt. Első reakciója a düh volt. Hogy jöhettek ki a barátai ide anélkül, hogy szóltak volna neki? Hogyan tehette ki magát ilyen veszélynek Pony anélkül, hogy mondta volna? De Elbryan kényszerítette magát, hogy Pony szemével tudja nézni a helyzetet. A lány tele volt dühvel, sokkal inkább, mint maga Elbryan, és ezt a dühöt nem tudta kiadni magából az elmúlt hetek kisebb harcaiban. Mivel törvényen kívüliek lettek, a lány nem merte nyíltan használni az ékköveket. Ugyanakkor szakértelme a gyógyító kövek terén megkövetelte, hogy távol maradjon a csata sűrűjétől, és titokban meggyógyíthassa a rászorulókat.

Mikor a kósza Bradwarden helyzetére gondolt, őt is meg tudta érteni. A kentaurt kegyetlenül fogva tartották és kínozták az abellita papok azóta, hogy kiszabadították az Aida belsejéből. A harcokban azonban még kevésbé vehetett részt, mert túl feltűnő volt, Shamus Kilronney pedig – bár félig-meddig barátnak számított – mégiscsak a király katonája.

Elbryan újra Ponyra tekintett, és úgy látta, hogy az eső és a hosszú, álmatlan éjszaka ellenére nyugodtabbnak tűnik, mint bármikor St.-Mere-Abelle elhagyása óta. Elbryan dühe elpárolgott.

– Úgy látom, most nektek jutott minden szórakozás – jegyezte meg vidoran.

– Szerintem jut még neked is – felelte Bradwarden. – Északon pedig még többet találsz majd.

– Jönnek a katonák jelentette Juraviel figyelmeztetően egy faágról. Intett Bradwardennek, aki a fa alá kocogott és megvárta, amíg az elf a hátára huppan.

– Jól szórakoztunk, nem igaz? – kacsintott Ponyra Bradwarden, és elvágtatott az erdőbe.

Pony felült Kőszikla hátára, Elbryan pedig leszállt Szellődalról, és előszedte elf íját, hogy felkutassa az esetleges menekülőket. A füst most még sűrűbben gomolygott, s jócskán jutott belőle a barlang belsejébe is.

– Ezt meg mi kapta el? – kérdezte hitetlenkedve Colleen Kilronney, miközben szemügyre vette a fa tövében heverő, lyukas nyakú powrit. Megnézte a fában keletkezett rést is, majd értetlenül megcsóválta a fejét. Nem tudta, mi vájhatta bele magát ilyen mélyen a kemény, öreg tölgybe.

– Szerintem nyílpuskalövedék – felelte az egyik katona. – A powrik mindig hordanak magukkal.

Colleen vállat vont. A katonának talán igaza volt, de ő még sosem látott olyan lövedéket, ami ilyen erős lett volna.

– Füst az erdőben – jött vissza a hírrel egy felderítő.

Colleen gyorsan a lovára pattant, és Shamus mellé sietett, a menetoszlop elejére. Hamarosan a barlang előtti tisztásra érkeztek, és Éjmadárt pillantották meg, aki íjával éppen megcélzott valamit a füstben, meg Ponyt, aki kissé arrébb, lóhátról figyelte az eseményeket.

Colleen egy pillantással felmérte Ponyt. Miután az előbb találkozott Éjmadárral az unokatestvére sátrában, megtudta, hogy a kósza férje, de legalábbis jegyese egy bizonyos Ponynak. Colleen a leírás alapján tudta, hogy ez a nő az, márpedig egy katonától hosszas és részletes elbeszélést hallott Pony kedvességéről, és hőstetteiről a harcok során.

Ponyra pillantva Colleen megértette a katona lelkesedését. Pony tagadhatatlanul szép lány volt, sűrű hajzuhataggal és hatalmas, csillogó szemekkel, de most csak félrehúzódva várt, mint a hős kósza türelmes játékszere. – Dekoráció – suttogta a nő, és megvetően köhintett.

– Hogy tudtál tüzet gyújtani ebben az esőben? – kérdezte Shamus Éjmadártól, miközben leszállt a nyeregből.

Éjmadár vigyorgott. – Nem én csináltam – magyarázta. – Egy szerencsés villámcsapás lehetett. Leomlasztotta a sziklát, és bezárta a powrikat. Isten velünk van ma, segít villámló kardjával.

– Nem láttam villámot mostanában – mondta Colleen kétkedőn. – És vajon a Jóisten halmozta fel a fát is olyan csinosan? Vagy te serénykedtél így az alatt a tíz perc alatt, amivel előttünk voltál?

– Nem, és megint csak nem – kezdte a kósza, de Pony közbevágott.

– Prémvadászok voltak – magyarázta. – Látták a villámot – körülbelül egy órával ezelőtt –, és kihasználták a tüzet. Ráraktak egy kicsit.

– És ők ölték meg a powrikat is az erdőben? – érdeklődött Colleen.

Pony határozatlanul vállat vont. – Mi itt találtuk a vadászokat, és gyorsan elmondták a meséjüket. Mikor meghallották, hogy jöttök, kértek, hogy tartsuk a powrikat a barlangban.

– Minket? – kérdezte Colleen gyanakodva, és Éjmadárra pillantott.

Pony elengedte a füle mellett a sértést. – Azt mondták, hogy negyvenen vannak a nyomorultak, bár nem tudjuk, hányan élték túl a csatát.

– És nem fognak sokáig odabent maradni – szólt közbe Éjmadár –, bármilyenek is az esélyek. Állítsd fel az íjászaidat a sziklák előtt – kérte a kapitányt –, és akkor egyenként leszedhetjük őket, ahogy kijönnek.

Shamus Kilronney intett az íjászainak, hogy foglalják el helyüket. – Túl könnyű – jegyezte meg.

– Talán nem jobb így? – felelte Éjmadár. Shamusszal együtt Colleenre pillantottak, aki mérgesen elfintorodott.

A nő csakugyan nem volt elégedett az események eme váratlan fordulatával. Mikor Palmaris vezetői végre úgy döntöttek, hogy elküldenek valakit északra a báró halálának hírével, Colleen önként jelentkezett. Harcra éhesen jött el a városból, s égett a vágytól, hogy bosszút álljon atyai barátjáért, Dobrinion apátért, akit hite szerint a véressapkások egyike gyilkolt meg. Leugrott lováról, és a két férfi mellett a kőrakáshoz sietett. Talán van egy másik kijárat is – jegyezte meg, szinte reménykedve. – Talán már rég kinn is vannak, és hátulról körbefogtak minket!

– Nincs másik kijárat – jelentette ki szilárdan Éjmadár. Bent rekedtek, és a levegőjük percről percre fogy.

– Hacsak nincs szellőzőnyílás – jegyezte meg Colleen. Hátralépett, és a domboldalra meredt.

– Ha lenne is, könnyen megtalálnánk és betömhetnénk – vágta rá Éjmadár. – Bár még ha volnának is rések, azokon nem tud elég gyorsan eltávozni a füst. A törpék csapdába estek és fuldokolnak. Némelyik megpróbál majd kijönni, és akkor lelőjük. A többiek meghalnak odabent.

Colleen Éjmadárra meredt. Cseppet sem tetszett neki a meztelen igazság.

– Talán mégsem – mondta Shamus elgondolkodó arccal. – Ennek a háborúnak az az egyik legmeglepőbb jellegzetessége, hogy egyik oldal sem ejt foglyokat.

– Ugyan kinek kéne egy goblin fogoly? – hüledezett Colleen. – Vagy egy bűzhödt véressapkás? Csak bebüdösít mindent.

– A powrik sem mutattak semmi irgalmat az emberek iránt – tette hozzá Éjmadár. Colleenra pillantott, aki éppen őt nézte, s mindketten ugyanolyan megdöbbent arcot vágtak: meg voltak lepve, hogy ugyanazon az oldalon találják magukat egy vitában.

– Nem az irgalomról beszelek sietett közbeszólni Shamus –, hanem a gyakorlati szempontokról. A barlangban rekedt powrik nyilván elgyötörtek és reményvesztettek. A hírek alapján, amelyeket mindenfelől kapunk, úgy tűnik, hogy leginkább csak haza akarnak menni, és a szabad elvonulásért cserébe, szívesen elmondanak ezt-azt korábbi szövetségeseikről.

– Hogy aztán visszaforduljanak, és legyilkoljanak egy csomó embert! – csattant fel hevesen Colleen.

A kósza megint helyeselt. – Vajon bízhatunk abban, hogy a powrik elmennek? – kérdezte. – Vagy még ha nem is sújtanak le újra a területeinken, vajon nem portyáznak-e majd a partközeli vizeken, gyanútlan hajókat fosztva ki?

– Ha viszont olyan értesüléseket tudnak, amelyek révén megelőzhető, hogy még nagyobb erők csapjanak le a királyságra, nem érné ez meg a kockázatot? – kérdezte Shamus.

Éjmadár Ponyra pillantott. A kósza tekintete a többiekét is odavonzotta, egyebek közt Colleenét és Shamusét, így Pony azon kapta magát, hogy majd féltucatnyi szempár mered rá.

– Engem nem érdekelnek azok a powrik – szólt Pony csendesen, de határozottan. – Öljétek csak meg őket, vagy ejtsétek foglyul, ha akarjátok. Nekem nem jelentenek semmit.

– Ez aztán a határozott válasz – mondta gúnyosan Colleen.

– Elég sok harcot láttam már ahhoz, hogy ne érdekeljen egy maroknyi véressapkás törpe sorsa – vágott vissza Pony.

Colleen Kilronney felhúzta az orrát, és elfordult.

Pony Elbryanra pillantott, és haloványan elmosolyodott, amiből a kósza tudta, hogy a lány már kiadta a dühét.

– Nos, Éjmadár – kérdezte Kilronney kapitány – megegyeztünk?

Te beleegyeztél, hogy segítesz megszabadítani a vidéket ettől a bandától, mielőtt délre indulsz – felelte a kósza. – Bármit is teszel, a te dolgod. Ennek a harcnak már vége volt, mielőtt mi ideértünk.

Shamus ezt jóváhagyásnak vette. Odalépett a kőhalomhoz, keresett egy rést, és bekiáltotta a törpéknek, hogy aki fegyver nélkül jön ki, az megmenekül.

Egy darabig nem jött válasz, mire Shamus rakatott egy kicsit a tűzre az embereivel, aztán nyeregtakarókkal a barlang felé hajtották a füstöt.

A powrik egyszer csak hirtelen rohamra indultak a kőbarikád ellen. Rések keletkeztek, de ezeken a zömök powrik nem fértek ki, viszont az íjászok jól be tudtak lőni. Más helyeken valóságos kőzuhatag keletkezett, de egy-két törpének mégis sikerült kitörnie. Egyik nyíl a másik után csapódott a menekülőkbe, lassan megállítva makacs rohanásukat.

A barikád hamarosan elcsendesedett, csak a tűz roppanó sziszegése hallatszott. Sok powri holtan maradt a földön, mások sebesülten kúsztak vissza a barlangba, egy pedig a kövek alá szorult, veszedelmesen közel egy tűzhöz.

Shamus Kilronney kapitány megismételte ajánlatát, és elmondta, hogy ő Medvehonc királyának követe, aki teljes felhatalmazással folytathat tárgyalásokat.

Ezúttal a törpék további részleteket kértek, majd biztosítékokat, de aztán a megmaradt huszonhét, füstös arcú, elgyötört, – sebesült powri előjött, a katonák pedig alaposan összekötözték őket.

Éjmadár és Pony csak nézték, a kósza kételkedve, Pony vegyes érzelmekkel. Colleen Kilronney érzelmei sokkal kézzelfoghatóbbak voltak: halk mordulások törtek fel belőle, valahányszor egy-egy újabb törpe bukkant elő.

A csapat azonnal elindult Caer Tinella felé, a törpéket pedig szorosan körülfogták Kilronney óvatos emberei. A kapitány a menet élén lovagolt, mellette Éjmadár, mögöttük pedig Pony akihez hamarosan csatlakozott Colleen Kilronney.

– Úgy látszik, most nem lesz szükség a gyógyító művészetedre – jegyezte meg leereszkedőn a vörös hajú nő.

– Mindig örülök, ha így van felelte szórakozottan Pony.

Colleen megsarkantyúzta a lovát, és elporzott.

4. fejezet

Elővigyázat

Braumin Herde gyorsan és céltudatosan haladt, egyik szobától a másikig lopózott az apátság északi szárnyának legfelső szintjén. Gyertyatartókat szedett össze – melyekből rengeteg akadt a sötét apátságban –, de csak bizonyos meghatározott darabokat, egy lista alapján, amelyet Jojonah mester kezdett el, és amit ő fejezett be, a mester halála óta eltelt idő alatt. Ebben a szárnyban minden gyertyatartóba egy-egy napkő volt befoglalva, melyek közül úgy minden harmincadik mágikus. Ez volt a gyakorlótér a fiatal diákok számára, és a mesterek azért csinálták a napkő-rendszert, hogy megelőzzenek mindenféle csalást a távolbalátás kövével, a kvarccal, vagy akár a hematittal.

A szelíd, higgadt öreg Engress mester mutatta meg Brauminnak, hogyan kell megtalálni a mágikus tartókat – ami nem könnyű feladat a napkőnél. Braumin azzal az ürüggyel ment Engresshez, hogy a diákok cserélgetik a gyertyatartókat. A mester nem vonta kétségbe az állítását, és örömmel bízta meg Braumint azzal, hogy minden este, a tanítás végeztével rendezze vissza a gyertyatartókat.

Engress mesternek fogalma sem volt, hogy Braumin milyen nagy vehemenciával teljesíti a feladatot. Kezében tíz tartóval, a fiatal szerzetes lement a következő titkos összejövetel helyszínére, s gondosan elhelyezte őket a szomszédos helyiségekben azért, hogy elejét vegye bármiféle mágikus kémkedésnek. Tudta, hogy a csoport egyetlen reménysége a rejtőzködés, mert ha az örökké gyanakvó Markwart valaha is tudomást szerez felforgató beszélgetéseikről, akkor Jojonah sorsára jutnak.

Ezen az éjszakán Braumin sietve összeszedte a gyertyatartókat, elrendezte a maradékot, hogy ne tűnjön fel a hiány, aztán elsietett.

Francis testvér azonban így is észrevette a gyertyatartók megfogyatkozását. Miután Braumin lement a lépcsőn, végigment a poros tanulószobákon.

Nem követte azonnal szerzetestársát, hanem elindul dél felé a felső szinten, Markwart főapát lakosztálya felé. Halkan bekopogott, bár félt megzavarni a főapátot. Mikor Markwart kiáltására belépett, a főapátot asztala mögött találta, hatalmas papírhalom árnyékában, vacsorája félretolt maradékaival.

– Több gondot kellene fordítanod az étkezésre, főapát uram – szólt Francis. – Félek, hogy... – A fiatal szerzetes elhallgatott, amikor az öreg rámeredt.

– A lista hosszabb, mint gondoltam – felelte Markwart, félretolva a papírokat.

– St.-Mere-Abelle-ben sok emberre van szükség – állította Francis. – És sok alkalmazott természettől fogva megbízhatatlan vándormadár, aki azonnal eltűnik, amint szert tesz annyi pénzre, hogy ehessen egy jót.

– Vagy inkább ihasson – mondta keserűen Markwart. – Ha ez a helyzet, akkor miért nem válogattad őket szét rendesebben? Egy oldalra azokat, akik a behatolás előtt mentek el, aztán azokat, akik utána, és végül azokat, akik maradtak.

– Te ragaszkodtál hozzá, hogy siessek – ellenkezett Francis. – És sokan azok közül, akik elmentek, később visszajöttek. Nagyon sok kategória van.

– Akkor dolgozz tovább rajta! – dörögte Markwart, és ellökte a papírokat. – Tennünk kell róla, hogy Jojonah és a behatolók ne hagyhassanak hátra kémeket. Szűrd ki a lehetséges gyanúsítottakat, és tartsd szemmel őket! Ha úgy gondolod, hogy valaki kém lehet, titokban tartóztasd le, és hozd ide hozzám.

Hogy megkínozhasd, ahogyan Chilichunkékat, gondolta Francis, de bölcsen hallgatott. Arckifejezése azonban elárulhatta, mert Markwart tekintete felizzott.

– Figyelted Braumin testvért mostanában? – kérdezte az apát.

Francis bólintott.

– Nem bízom benne – mondta Markwart, és járkálni kezdett –, de nem is félek tőle. Továbbra is szimpatizál Jojonah-val, de ez idővel meg fog változni, főleg ha majd átesik a kemény kiképzésen, ami a mesteri fokozathoz szükséges.

– Elő akarod léptetni? – fakadt ki Francis döbbenten, és nem is harag nélkül, mert azt hitte, hogy hűsége miatt őt fogják kinevezni. Ennek a logikának az alapján lehetetlennek tűnt, hogy Braumin Herde testvér, az eretnek Jojonah barátja, szintén előléphet.

– Ez a legjobb megoldás – felelte gondolkodás nélkül Markwart. – De'Unnero és Je'howith személyében értékes szövetségeseket tudhatok magaménak, de sok más apát, és nem egy mester, diák figyel árgus szemekkel, hogy lássa, Jojonah elleni akcióm nem személyes természetű volt-e.

– És az volt? – kérdezte Francis. Alighogy a szavak elhagyták a száját, már tudta, hogy hibázott.

A főapát megtorpant, éppen Francis előtt. Lassan a fiatalember felé fordította öreg fejét, és a szemei úgy szikráztak, hogy Francis azt hitte, a főapát ott helyben agyonüti. Az öreg tar koponyája és hegyes fülei csak fokozták rémületét. Abban a rövid pillanatban, amikor a tekintetük találkozott, Francis úgy érezte, hogy a főapát csakugyan képes rá: egyszerűen lecsapja, méghozzá erőlködés nélkül!

– Akadnak olyanok, akik magukban – de csak magukban, mert gyávák, kételkednek – folytatta a járkálást Markwart. – Kételkednek abban, hogy a hirtelen akció Jojonah ellen csakugyan az Egyház igazi javát szolgálja, és abban, hogy az összeesküvés elég komoly volt ahhoz, hogy ilyen gyors döntés szülessen. Nem egy embert hallottam morogni, hogy jobb lett volna, ha teljes vallomást csikarok ki a fickóból, mielőtt elégetem.

Francis bólintott, de épp olyan jól tudta, mint Markwart, hogy Jojonah sosem vallott volna be semmiféle elvetemültséget. Bevallotta bűnrészességét a rabok kiszabadításában, azzal mentve magát, hogy Markwart ellen akarta fordítani a vádat. De az a vallomás, amit Markwart akart – amelyben Jojonah elismeri, hogy összeesküvést szőtt Avelyn testvérrel az ékkövek elrablására és Siherton mester meggyilkolására – sosem született volna meg. És mindketten tudták, hogy ez az összeesküvés sosem létezett.

– De hagyjuk ezt – intett Markwart, és Francis tudta, hogy valami fontos dolog következik. – Elmozdulás történt a hatalmi egyensúlyban – folytatta Markwart.

– Az egyházi vezetők között?

– Az egyház és az állam között. Danube királynak segítségre van szüksége ahhoz, hogy helyreállítsa a rendet Palmarisban. Mivel a báró és egyetlen örököse halott, a város káoszba süllyedt.

– És nélkülözniük kell szeretett Dobrinion apátjukat is – tette hozzá Francis.

– Próbára akarod tenni a türelmemet ma este? – sziszegte Markwart ijesztő tekintettel. – Palmaris népének erősebb vezére van most De'Unnero apát személyében, mint amilyen Dobrinion valaha is volt.

– Meg fogják szeretni – jegyezte meg Francis, és igyekezett elűzni minden gúnyt a hangjából.

– Tisztelni fogják! – javította ki Markwart. – Félni fogják. Meg fogják érteni, hogy az Egyház, és nem a király az igazi hatalom az életükben, az egyetlen remény földi életük után, az egyetlen esély a megváltásra és igaz örömre. Marcalo De'Unnero tökéletesen alkalmas arra, hogy tanítsa, vagy legalábbis megszelídítse őket, amíg fel nem fogják az igazságot.

– Apát?

– Püspök – helyesbített Markwart.

Francis szóhoz sem jutott. A kolostor legjobb történelemtudósai közé tartozott, és régóta foglalkozott az ismert világ különféle tájainak földrajzával és politikájával. Tudta, mivel jár a püspöki cím, és azt is tudta, hogy ezt a titulust vagy háromszáz éve nem adták ki.

– Meglepettnek látszol, Francis testvér – jegyezte meg Markwart. – Talán nem gondolod, hogy Marcalo De'Unnero alkalmas a feladatra?

– Sz... szó sincs róla, főapát uram – hebegte a szerzetes. – Csak azon vagyok meglepve, hogy a király hajlandó átadni Medvehonc második legnagyobb városát az Egyháznak.

Markwart nevetett. – Ezért kell, hogy a szemem és fülem légy St.-Mere-Abelle-ben.

– Elmégy?

– Még nem – felelte Markwart –, de másra kell figyelnem. Így hát tartsd szemmel a bajkeverő Braumin testvért, és kutakodj a személyzet között! – Intett Francisnak, aztán gondolataiba merülve folytatta a járkálást. A fiatal szerzetes távozott.

A hírek megdöbbentették Francist. Próbálta kicsit összeszedni gondolatait, miközben visszaindult a tanulószobák felé. Francis sosem volt nagy barátja Marcalo De'Unnerónak, legfőképpen azért, mert a legtöbb társához hasonlóan ő is halálosan rettegett a lobbanékony, kiszámíthatatlan férfitól. Egy püspök óriási hatalommal rendelkezik. De'Unnero talán túl erős lett ahhoz, hogy Markwart a hatalmában tarthassa? Francis megrázta a fejét, próbálta elűzni ezt a zavaró gondolatot. Markwart elégedettnek tűnt a fejleményekkel – és nagymértékben elő is segítette őket.

Francisnak ugyanakkor eszébe jutott De'Unnero a powrik támadása után – eszelős tekintetű, véres alak, aki sebeit olyan harcban szerezte, amit ő maga idézett elő, pusztán gyilkolási vágyból, a dokk-kapuk megnyitásával.

A szerzetes megborzongott. Vajon most De'Unnero bekerül a főapáti cím várományosainak sorába? És ha igen, akkor megmaradhat-e bárki is Markwart követői közül?

Ezek a kérdések azonban még várhattak, s Francis tovább osont a homályban, az imát suttogó hangok felé.

Az összejövetel, mint mindig, most is egy Jojonah-hoz és egy Avelynhez intézett imával kezdődött. Ezután a csoport szokatlanul elcsendesedett. A négy szerzetes idegesen, várakozóan üldögélt, várták, hogy Braumin testvér folytassa a Szélfutár és a pimaninicuiti utazás történetét.

Braumin megértette izgalmukat és félelmüket. Nyíltan beszélni Pimaninicuitról – még ha kedvező színben tünteti is fel a hatalmon lévő apátot – súlyos bűnnek számított, sokszor végzetes hibának. Az ékkövek begyűjtésére indított utazás után Pellimar, az egyik életben maradt testvér elfecsegett egyet-mást a kalandjaikról.

Nem is érte meg a telet.

És most Braumin mesélt a másik négynek az utazásról – tulajdonképpen a halálbüntetés terhét zúdítva rájuk.

Braumin Jojonah-ra gondolt, és párhuzamot vélt felfedezni Avelyn és a démon, illetve saját maga és Markwart szembenállása között. Braumin felidézte magában az Aida emlékét, Avelyn égbe nyúló karját, ami mintha dacolt volna a halállal, a pusztulással.

Aztán belekezdett meséjébe. Eleven részletességgel beszélte el az eseményeket, ahogy Jojonah-tól hallotta. Az út elején kezdte, tovább színezve az izgalmas történetet, amit a múltkor elindított. Braumin alaposan felkészült erre a roppant fontos előadásra, és büszkén mondta el a legénység – és főleg a négy szerzetes – harcát a powri hordóhajó ellen, kidomborítva Avelyn hősiességét.

– Egy rubint fogott a kezébe – nyújtotta előre drámaian egyik öklét Braumin. – Feltöltötte energiával és bedobta – ahogy mondom, bedobta – a powri hajó nyitott tetején, hogy az odabent fejtse ki hatását.

A többiek döbbenten visszafojtották lélegzetüket. Léteztek példák arra, hogy egy kőhasználó a mágia hatásának idejére megvált kövétől, de ezt szinte lehetetlennek tartották, különösen egy olyan erős kőnél, mint a rubint.

– Így igaz – erősködött Braumin –, és Avelyn testvér még csak nem is volt tudatában a tettei jelentőségének. Mikor visszatérése után elmesélte ezt Jojonah mesternek, a mester kérte őt, tartsa titokban, mert Jojonah tudta – ahogy mi is –, hogy ez világosan megmutatja Avelyn Desbris képességeit.

– És miért akarta volna Jojonah mester, hogy ez titokban maradjon? – kérdezte Dellman testvér.

– Mert a kövek használatának ilyen megváltoztatása könnyen vonhatta volna maga után az eretnekség, a démon-sugallat vádját – felelte Braumin. – Jojonah mester elég bölcs volt ahhoz, hogy megértse: az Abellita Egyházat a tehetetlenségi erő mozgatja, és minden különleges dologban fenyegetést láthatnak azok, akik bizonytalannak érzik hatalmukat. – Hagyta, hogy szavai leülepedjenek, aztán folytatta az út leírását. Most már halkabb volt a hangja, szinte melankolikus. Elmesélte, hogyan ölt meg Thagraine testvér, Quintal testvér kegyeltje egy fiatal testvért – akinek neve az idők során feledésbe merült –, azért, mert ez a fiatal ember esztelenül a vízbe ugrott a Szélfutár fedélzetéről, és kiúszott a szent szigetre. Újra elmesélte, hogyan hagyta el a hite Thagraine-t a szigeten, és hogyan maradt emiatt a szabad ég alatt, amikor a kőzápor megkezdődött, s hogyan sebesült meg és pusztult el, éppen attól a kőtől, mely később végzett a démon daktilusszal.

Braumin ugyanilyen sötét hangnemben számolt be a hazaútról is, a kezdődő zendülésről, mely azzal végződött, hogy Quintal testvér széttépte a lázadók vezérét. Aztán egyre szenvedélyesebb hangon mesélt a Szélfutárnak adott hamis fizetségről – az ékkövekkel keltett arany-illúzióról –, majd a végső szentségtörésről, a Szélfutárnak és legénységének teljes elpusztításáról.

Mikor elhallgatott, sokáig ültek még döbbent, kiégett némaságba burkolózva.

Az ajtón túl, a folyosón, Francis testvér alig bírt csendben maradni. Legszívesebben berúgta volna az ajtót, hogy odarohanjon Brauminhoz, és a képébe ordítson. Hogy megrázza és elmondja neki, hogy megkínozzák és kivégzik, ostoba szavaiért, és még a másik négynek is a halálát okozza.

Francis vitába szállt volna a történet igazával is, hogy megmutassa: ez csak a valódi események teljes eltorzítása – melyekről bevallottan ő maga sem tudott sokat.

Mégsem rontott be, csak állt az ajtónál ökölbe szorított kézzel, verejtékezve, és próbálta csillapítani légzését, hogy hallja a folytatást, hogy jó tanúja legyen Markwart főapátnak, ha perre kerül sor.

– Ezt a könyvet... – kezdte Braumin Herde, és egy kötetet húzott elő köntösének ráncai közül ezt a könyvet Jojonah testvér lelte a régi könyvtárban, nem messze ettől a helytől. Azt hiszem, Jojonah mester tudta, hogy már nincs sok ideje hátra ezen a világon, ezért keresgélt megfeszített erővel a feljegyzések között, hogy meglelje a választ.

– És meg is találta! – folytatta drámaian Braumin. – Mert ebben a könyvben, Francis testvér leírásai szerint...

– Francis? – szólt közbe Viscenti testvér, némiképp hisztérikusan.

– Ez egy másik Francis – nyugtatta meg Braumin –, aki évszázadokkal ezelőtt élt.

– Tudtam, hogy nem lehet ugyanaz – kuncogott Viscenti testvér.

– Kétséges, hogy Francis testvér bármi olyasmit írhatna, amit Jojonah testvér megvilágosítónak talált volna – nevetett Castinagis testvér.

– Hacsak nem az öngyilkosság előtti búcsúlevele az – szólt. Dellman testvér, és mindenki nevetett.

Braumin testvér azonban hamar véget vetett a mulatságnak, és folytatta a könyv ismertetését. Elmondta, hogy a régi korokban St.-Mere-Abelle szerzetesei saját maguk vezették hajójukat Pimaninicuitra, és nyíltan, áhítattal beszéltek a szigetről. Nem voltak gyilkosságok, lázadások. Az út a legmagasabb, rendű öröm nyilvános ünnepe volt, nem pedig gyilkossággal, alattomossággal tarkított titkos küldetés.

A négy fiatal felsóhajtott, és vágyakozóan elmosolyodott. Látták, hogy az Abellita Egyház alapvető elvei szentek és igazak, még ha a mostani gyakorlat nem is az.

Francis testvér azonban nem osztozott csodálatukban, és nem is bírt tovább a helyén maradni. Belökte az ajtót, és az egybegyűltek közé lépett. A négy fiatal testvér felugrott, hogy körbevegye a betolakodót, aki odalépett Braumin elé. A két férfi arca alig néhány ujjnyira volt csak egymástól.

– Gonosz szavak ezek – vicsorogta Francis. – Eretnekségeket beszélsz az áhítat máza alatt.

– Eretnekség? – visszhangozta Braumin, és a keze ökölbe szorult, mintha meg akarná ütni Francist. Intett az ideges Viscentinek, aki előbb kinézett a folyosóra, majd óvatosan becsukta az ajtót.

– Eretnekség – felelte Francis elszántan. – Már az ilyen beszédért is megégethetnek. Aki pedig hallgatja ezeket a hazugságokat...

– Miféle hazugságokat? – csattant fel Dellman, aki befúrta magát a két ember közé. – Braumin testvér történetei igazabban csengenek, mint bármi, amit valaha is hallottam a főapát vagy a mesterek szájából!

– Romlott szavak! – fröcsögte Francis. – Féligazságok, a szent események selyemgubójába fonva.

– Szóval tagadod a Szélfutár végzetét? – szegezte neki a kérdést Braumin testvér.

– Tagadok mindent, amit mondtál – vágott vissza Francis. – Ostoba vagy, Braumin testvér, akárcsak ifjú talpnyalóid, és veszedelmesebb játékot játszol, mint el tudod képzelni.

– Magad is meglepődnél, ha tudnád, hogy mi mindent tudunk elképzelni mi, akik végignéztük Jojonah mester kivégzését – mondta Castinagis testvér. Ez a kijelentés, a meggyilkolt ember gondolata kissé visszahökkentette Francis testvért.

– Miért jöttél ide? – kérdezte Braumin testvér.

– Azért, hogy megmondjam az ostobának, hogy ostoba – felelte Francis. – És hogy figyelmeztessem: szavai nem oly titkosak, mint remélte. Figyelmeztetlek mindnyájatokat – jelentette ki drámaian, elhátrálva Braumintól –, hogy amit csináltok, arról ordít az eretnekség, és sok fül fordul felétek. Jól vésd a fejedbe Jojonah képét, Castinagis testvér, és képzeld a magadét az ő arca helyébe! – Francis az ajtó felé fordult, de tétovázni kezdett. A többiek kővé dermedve álltak, és várták, hogy Braumin testvér vajon hagyja-e elmenni.

Braumin egy biccentésére a többiek szétváltak, szabadon hagyva az utat, és Francis hűvösen távozott.

– Feltételezem, hogy az összejövetel véget ért – jegyezte meg szárazon Castinagis.

Braumin végignézett társain. Szerette volna megnyugtatni őket, hogy hitük benne és az ügyben, amit Jojonah mester hagyott rá, nem helytelen.

Mégsem volt rá képes. Semmi olyat nem tudott mondani, ami kitörölhette volna emlékezetükből Jojonah utolsó pillanatait, s nem biztosíthatta őket arról, hogy nem jutnak hamarosan hasonló sorsra. Braumin ekkor kezdett töprengeni azon, hogy helyesen cselekedett-e, amikor elengedte Francist. De hát mit is tehetett volna? Ölje meg? Vagy ejtse foglyul, és zárja be a kolostor legmélyére?

Braumin testvér lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét. Titkukra fény derült, és ezt csak úgy lehetett volna megakadályozni, ha megölik Francis testvért. Erre pedig – s ezt a szelídlelkű szerzetes jól tudta – nem lettek volna képesek.

– Braumin testvér nem volt a szobájában a ma esti vecsernye után – bökte ki váratlanul Markwart főapát.

Francis testvér bólintott, és próbált meglepetést színlelni.

– Te tudtad?

– Hisz szemmel kell tartanom felelte Francis.

A főapát várt egy kicsit, hogy Francis bővebben kifejtse a mondanivalóját, aztán hosszan, csalódottan felsóhajtott, és megkérdezte: – És hol volt?

– Az alsó szinteken – kezdte Francis, majd mikor látta, hogy a főapát arca elkomorul, folytatta. – Braumin testvér rendszeresen jár le oda, főleg a könyvtárba, ahol az eretnek Jojonah is tevékenykedett.

– Tehát ő is elindult a kárhozathoz vezető úton – jegyezte meg Markwart.

Francis testvér majdnem elmondott mindent, amire rájött Braumin kis csoportjával kapcsolatban. Öljék csak meg őket a saját szavaik! De Francis kénytelen volt bevallani magának, hogy szeretné nyíltan nekiszegezni Markwartnak a Szélfutár dolgát, hogy megbizonyosodjék az igazság felől.

A szerzetes tehát tartotta a száját. Végiggondolt mindent, ami az elmúlt hónapokban történt – Chilichunkék elfogása, Markwart hideg viselkedése Grady meggyilkolásával kapcsolatban, Jojonah kivégzése –, és megértette, hogy nem áll készen arra, hogy megtudja az igazat a Szélfutárról, vagy bármi másról. És arra is rájött, hogy nem áll készen a saját lelkiismerete rendezésére sem, ha elmondaná mindazt, amit Brauminról és a többiekről tud, ha ki kellene állnia a falu főterére végignézni Brauminék máglyahalálát.

– Ki volt ott még Braumin testvérrel? – kérdezte váratlanul Markwart.

Francis azt akarta mondani, hogy egyedül volt, de túlságosan meglepte a kérdés, és félt, hogy Markwart máris tudja az igazságot. – Viscenti testvér – bökte ki.

– Hát persze – tűnődött Markwart. – Az az ideges kis roncs. Nem is tudom, hogy kerülhetett be St.-Mere-Abelle-be. És persze Dellman testvér. Kár érte. Nagy lehetőséget láttam Dellmanban – ezért is tettem be azok közé, akik az Aidára mentek.

– Talán itt követtük el a hibát – mondta merészen Francis. – Talán Jojonah ott, az úton mételyezte meg Dellman testvért.

– Miért, te nem voltál ott ugyanúgy? – kérdezte gúnyosan Markwart.

Francis tehetetlenül széttárta a kezét.

– És még ki? – faggatózott Markwart. – Castinagis?

– Talán – felelte Francis. – Nem mehettem túl közel, mert nagyon visszhangzanak a lépések ott lent.

– Eretnekség az apátságom legbelsejében rázta a fejét undorral Markwart, és leült az asztalához. – Milyen mélyre nyúlnak Jojonah összeesküvésének gyökerei? De mindegy is – folytatta, és hangjában a szomorúság az eltökéltség derűjének adta át helyét. Üres papirost szedett elő a fiókból, és írótolláért nyúlt. – Braumin testvér és társai pusztán apró kellemetlenséget jelentenek. Egyetlen levéllel elsöpörhetem őket...

– Elnézésedet kérem, főapát uram – szólt közbe Francis, és megfogta a papírt.

Az öreg elképedten pillantott fel.

– Nem vagyok bizonyos a szavaik és a szándékaik felől – mondta gyorsan Francis.

– Még ezek után sem? – kérdezte Markwart.

– Szerintem egyszerűen csak próbálják elrendezni magukban... – Francis tétovázott, s próbálta megtalálni a legjobb szót – ...Jojonah halálát. Braumin testvér és a többiek csak Jojonah jó oldalát ismerték. A tanítójuk volt.

– Több dologban is, mint gondolnánk érkezett a fanyar válasz.

– Meglehet – felelte Francis –, de valószínűbb, hogy pusztán a lelkükben uralkodó zűrzavart próbálják tisztázni.

Markwart hátradőlt a székében, és keményen Francisra meredt. – Szokatlan tőled ez a nagy együttérzés. És cseppet sem indokolt.

– Ez nem együttérzés – válaszolta Francis –, hanem gyakorlatiasság. Braumin testvért jól ismerik a többi apátok és a diákok, és kedvelik is. Mindenki tudja, hogy közel állt Jojonah-hoz. Nem éppen te mondtad ezt legutóbb, amikor említetted, hogy elő akarod léptetni?

– Egy eretneket nem léptethetek elő, legfeljebb elküldhetem démoni istenéhez – mondta Markwart.

– Braumin testvérnek talán csak egy kis időre van szüksége, hogy felismerje az igazságot – rögtönzött Francis, és alig hitt saját fülének.

Markwart nevetett. – Braumin testvér jobban teszi, ha gyorsan rájön az igazságra – mondta a főapát halálosan hideg hangon. – Nagyon gyorsan.

Francis testvér kihúzta magát és hátralépett az asztaltól. – Igenis, főapát uram. És tovább figyelem minden lépését.

– De csak távolról – utasította Markwart. – Észrevétlenül. Gabalyodjanak csak bele az eretnekek a saját hálójukba. Egyetlen mozdulattal akarom letörölni St.-Mere-Abelle arcáról ezt a szégyenfoltot, az igazi erő és az igaz Isten nevében.

Francis bólintott, meghajolt, aztán kifelé indult. Teljesen meg volt döbbenve önmagán. Fogalma sem volt, miért nem árulta el Brauminékat, pedig egy szót sem hitt el abból, amit mondtak. Az eretnekség felé vezető útra léptek, ami Jojonah-t is elvezette a tűzhalálhoz.

Francis igyekezett belekapaszkodni e gondolatba, újra és újra elismételte magában, mint valami litániát, védekezésül egy másik emlék ellen.

Hogy Jojonah megbocsátott neki.

5. fejezet

Az illő búcsú

Elbryan és Pony segítettek Kilronney kapitánynak, hogy biztonságba helyezze foglyait egy Caer Tinella-beli csűrben. Bár nem úgy tűnt, mintha a powrik szökéssel akarnának próbálkozni, a kapitány őröket állított, és hármas csoportokban elszeparálta egymástól a veszedelmes törpéket.

Miután a helyzet elrendeződött, a kósza elvezette Szellődalt és Kősziklát, míg kimerült társa visszament a szállásúkra. Elbryan arra számított, hogy mikor fél órával később visszatér, Ponyt alva találja, de a lány az ablaknál állt, átázott ruhájában, és az erdőt bámulta.

– Megvetemedik a padló alattad – mosolyodott el Elbryan. Pony futólag visszamosolygott, aztán újra az erdő felé fordult.

– Beszélnünk kéne a tegnapi éjszakáról – jegyezte meg Elbryan. Kissé felzaklatta, hogy Pony az ő tudta és segítsége nélkül cselekedett.

– Egyszerűen csak elintéztünk egy problémát Bradwardennel – felelte a lány.

– Egy olyan problémát, ami amúgy is elintéződött volna – vélte a kósza. – Csak éppen kevesebb kockázattal.

Pony most már feléje fordult. – Kinek a szempontjából? – kérdezte. – Akkor sem csinálhattad volna tisztábban, ha az egész palmarisi helyőrség veled van. Senki emberen nem esett még csak egy karcolás sem, és a veszély megszűnt.

Elbryan felemelte a kezét. – Én csak attól féltem... – kezdte.

– Hogy bajom esik? – szakította félbe Pony –, vagy meghalok? Ne akarj megvédelmezni!

– Sosem tennék ilyet felelte Elbryan. Csak annyira védelek, amennyire te engem. Én a tetteid bölcsessége miatt aggódom – Egy kicsit tétovázott, azt várta, hogy Pony visszavág, de a lány csak nézte, és még a fejét is oldalra hajtotta.

– Világos, hogy nem egy véletlen villámcsapás omlasztotta le a barlang elejét – mondta Elbryan.

– Csak azért gondolod ezt, mert tudod, hogyan bánok az ékkövekkel.

– Jelentős mágikus energiáról van szó – folytatta Elbryan. – Tartok tőle, hogy újra szerzetesek lehetnek a környéken, akik minket meg Bradwardent keresnek. Észrevehették a kő használatát.

Pony egyetértése egy bólintás formájában érkezett.

– És mi a helyzet a powri foglyokkal? – érdeklődött a kósza. – Ők milyen különös dolgokról mesélhetnének?

– Azok, akik láthattak valamit is, halottak – felelte komoran Pony.

– De én megértem – sietett kijelenteni Elbryan. – Nehéz lehetett neked is meg Bradwardennek is. Mindketten tele vagytok jogos dühvel, és mégis tétlenségre voltatok kárhoztatva.

Ebben a pillanatban Pony majdnem megmondta a kószának, hogy szíve alatt hordja a gyermeküket. Szerette volna elmondani azt is, hogy ez a düh, amit kiadott magából a powrik ellen, az egyetlen bosszú, amit megenged majd magának a terhessége alatt, és ezentúl a születendő gyermek érdekében távol akar maradni a veszélytől. Tétovázott, s hosszan nézte Elbryant, aki az északi útról kezdett beszélni, s arról, hogy Ponynak – ha úgy dönt, hogy velük tart – s Bradwardennek is mennyi lehetősége lesz majd arra, hogy részt vegyen a harcokban.

Pony alig hallotta a kósza szavait. Csak Elbryant nézte, a férfit, akit szeret. Lassan odahúzódott hozzá, ujját a szája elé emelte, aztán a kósza száját tapasztotta be, hogy elhallgattassa őt.

Megsimogatta a férfi arcát, és lábujjhegyre emelkedett, hogy szelíden megcsókolja.

Érezte, hogy Elbryan megfeszül – nyilván visszaemlékezik az erdőbeli vad epizódra. Hosszan tartott a csók, puhán és lágyan, aztán a lány hátralépett, és megsimogatta a kósza arcát.

A pillanat varázsa azonban szertefoszlott: egy csepp víz hullott le Elbryan hajáról, és zajos csobbanással olvadt a padlón gyülekező pocsolyába. Mindketten lenéztek és felkacagtak, félig idegesen, félig derűsen. Aztán egymás szemébe néztek, eszükbe jutott mindaz, amit együtt éltek át, eszükbe jutott, hogyan szerettek egymásba. Pony újra megcsókolta Elbryant, egyszer, kétszer, immár szenvedélyesebben.

Aztán a lány hátralépett, kioldotta a köpenyét, s hagyta, hogy a földre hulljon. Szó nélkül kibontotta ingét, és áthúzta a fején. Derékig meztelenül nézett a kósza szemébe.

Látta, hogy Elbryan bizonytalan. A kószát megrázta az agresszív, dühödt közeledés ott az erdőben, és a mostani helyzet is váratlanul érte.

A lány újra közelebb lépett, titokzatosan mosolyogva, aztán megcsókolta Elbryant, és a kósza átölelte.

Szeretkezni kezdtek, de ez most nem olyan volt, mint az a vad összeborulás az erdőben. Tele voltak melegséggel és szelídséggel, kedves szavakkal és lágy simogatásokkal.

Mikor már elnyugodva feküdtek egymás karjaiban, Pony nem beszélt további szándékairól, de mindketten tudták, hogy reggel el kell válniuk: egyikük északra megy, a másik délre.

Pony megint arra gondolt, hogy beszélnie kéne Elbryannak az állapotáról, de úgy érezte – a kósza lelki békéje érdekében –, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Elbryan útja most északra vezet, Dundalisba, ahol egy nap talán az otthonuk lesz. Ha sikeresen végre akarja hajtani feladatát, minden figyelmére szüksége van.

A nappal hátralévő részét és az éjszakát kettesben töltötték a kis házban. Keveset beszéltek, inkább csak élvezték egymás közelségét.

A hajnal tiszta fénnyel virradt rájuk, és együtt indultak el utolsó közös kardtáncukra. Nemsokára annak az ideje is elérkezett, hogy felmálházzák és felnyergeljék a lovakat.

– Ugyanitt találkozunk a tavaszi napéjegyenlőségkor – mondta Elbryan a lánynak. – Csak három hónap – jegyezte meg Pony. – Elég lesz az idő?

– Ennél tovább nem tudom visszatartani Shamust – magyarázta a kósza. – Nagyon menni akar már Erdővidékre, és ha az idő enyhe marad, valószínűleg ennél hamarabb elindul.

– Menj csak – mondta Pony. Azt gondolta, hogy szerelme egészen fel akar menni északra. – Induljatok, amint az idő megengedi, és térjetek vissza, amint lehet! Én itt leszek, és várni fogok rád.

A kósza felsóhajtott.

– A tavasz fordulóján – tette hozzá Pony. – Lesz majdnem nyolc heted, hogy rendet csinálj Erdővidéken.

– Már ez is túl sok, távol tőled – felelte a kósza kisfiús mosollyal. Zöld szeme megcsillant a reggeli napfényben.

– Caer Tinellában a tavasz fordulóján – helyeselt Pony. – És úgy fogok visszajönni hozzád, hogy eltemettem a gyászomat, és készen állok az útra.

– A nyugodt útra – szólt Elbryan.

Pony kuncogott. Jól tudta, hogy sosem lehet nyugodt az út egy olyan kószának, mint Elbryan. A Vadonvidék peremén élnek majd, három várost védelmezve a goblinoktól és powriktól, óriásoktól és vadállatoktól. Bradwardennel együtt óvják az erdő állatait a gondatlan és durva emberektől.

Nem, az út nem lesz nyugodt. Ha más nem, akkor tele lesz gyereksírással, és a büszke szülők nevetésével. Megint majdnem elmondta. Hosszan, gyengéden megcsókolta Elbryant, újra elsuttogta a találkozás idejét, aztán felült Kőszikla hátára, és gyors galoppban elindult dél felé.

Egyszer sem nézett hátra.

– Hát elment – mondta csendesen Elbryan, amikor Mather bácsi képe megjelent az Orákulum tükrében. – Máris nagyon hiányzik, pedig még egy nap sem telt el!

A kósza nekitámaszkodott az apró barlang hűvös falának, és némi öngúnnyal felkacagott. Csakugyan hiányzott neki Pony, és fájt a gondolat, hogy hosszú hónapokig nem lehetnek együtt. A sötétségben és csendben ülve Elbryan szinte fel sem tudta fogni, mennyire függővé vált a lánytól. Pony nyilvánvaló harci képességei mellett érzelmi támasz is volt Elbryan számára, a legjobb barát, az egyetlen a társak közül, aki emberi szemmel tudja látni a világot, és az egyetlen, akivel szinte minden gondolatát és érzését megoszthatta.

Elbryan mélyet sóhajtott, aztán megint kuncogott, és arra gondolt, milyen üres lesz az út északra Pony és Kőszikla nélkül, amint Szellődal mellett baktatnak.

– Tudom, miért kellett elmennie, Mather bácsi – folytatta. – És bár még mindig nem értek egyet a döntésével, belátom, hogy ez az ő dolga. Pony rátalált egy jobb és biztonságosabb viselkedésmódra. Ez tisztán látszott, amikor Shamus Kilronney úgy döntött, hogy csak foglyul ejti a powrikat, és nem öli meg őket. Egy héttel korábban Pony hallani sem akart volna erről, vagy inkább már rég megölte volna őket maga, mire a katonák odaérnek. Talán nagyjából már sikerült feldolgoznia a gyászát, vagy ha nem, akkor ez a palmarisi út és a Cimboraság Útjának meglátogatása – melyet Belster O'Comely bizonyosan újra felvirágoztatott – majd megnyugtatja.

– Hiányzik, és nehéz lesz az a pár hónap, amíg újra látom – vallotta be Elbryan. – De talán jobb így. Ponyt most ki kell vonni a harcokból, egy nyugodt hely kell neki, ahol megemlékezhet Chilichunkékról, és annak rendje s módja szerint elbúcsúzhat tőlük. Nem hinném, hogy észak ilyen hely lenne. Powrikkal, goblinokkal, óriásokkal fogunk még találkozni, mielőtt Dundalis és a másik két város újjáépül.

Elbryan lehunyta a szemét, és beletúrt sűrű barna hajába. – A katonák is elmentek – mondta a néma szellemalaknak. – Nem sokkal Pony után, bár nem tudták, hogy ő előttük távozott. Shamus Kilronney hiányozni fog, mert jó ember, de örülök, hogy a többi katona nem jön északra. Az emberek megtartották Bradwarden és Juraviel titkát, és Pony képességeiről sem beszélnek azok, akik ismerik. Ebben biztos vagyok, mert Tomas Gingerwart kézben tartja az embereit, és tudja, milyen sürgető a helyzet. Pony és én mindenki elől rejtve maradhatunk – a leghatalmasabb és legkémlelőbb tekinteteket kivéve –, Bradwardent azonban jellegzetes külseje elárulja bárkinek, aki tud a közelmúlt történéseiről St.-Mere-Abelle-ben és St. Preciousben. Jobb, hogy Shamus délnek indult, Bradwarden, Juraviel és én pedig megtisztítjuk az utat északon.

A kósza rábólintott saját szavaira, hitt logikájukban. Örült, hogy Pony elment Palmarisba – ha erre van szüksége –, és nem várta, hogy Dundalist könnyű lesz visszafoglalni. Újra eszébe jutott az utolsó bensőséges együttlétük Ponyval, a gyengédség, a lelki közösség, és egybevetette az erdőbeli vad tusával. Tudta, hogy ez az utolsó alkalom őszinte volt. Igaz szerelme Pony iránt, a lány szerelme, s a tény, hogy Pony félre tudta tenni haragját, reményt adott a kószának.

Így történt, hogy Elbryan bizakodással teli szívvel lépett ki a barlangból a reggelbe, melynek fellegei végre felszakadoztak. Különleges meglepetés is várta: szivárvány, mely a láthatár két széléig terjeszkedett. Ez mosolyt csalt Elbryan arcára. Úgy érezte, hogy a szivárvány csak neki és Ponynak szól, és összeköti őket a mérföldes távolság ellenére.

Ez a gondolat megnyugtatta Elbryant, és helyre tette érzelmeit Pony iránt, a szíve egy kedves zugába. Mostantól nem engedhette meg magának, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Ez már az az élet volt, amit az elfektől kapott: a kósza, a védelmező élete. Éjmadáré.

Az Erdővidék visszahódításának feladata súlyosan nehezedett erős vállaira, és pusztulást ígért minden powrinak, goblinnak, óriásnak, aki az útjába kerül.

Mélyföldtől kissé délre, az út melletti ligetben poroszkálva Pony is látta a szivárványt. Nem állt meg csodálni a jelenséget, és nem támadtak romantikus gondolatai sem arról, hogy a színes káprázat összeköti őt Elbryannal.

Nagyon is gyakorlati dolgok foglalkoztatták, és tekintete az észak felől közelgő porfellegre összepontosított, mely Kilronney és csapata érkezését jelezte.

Mikor a csapat látótávolba ért, Pony kissé beljebb vezette Kősziklát a fák közé.

Magányos lovas vezette a csapatot, vagy ötven yarddal a többiek előtt. Elhaladt Pony mellett, s éberen fürkészte a lehetséges ellenséget, de a lány jól elrejtőzött.

Shamus Kilronney és határozott unokahúga következtek a főcsapat élén. Útközben is veszekedtek. Pony csak most érezte, hogy hiányozni fog neki Shamus Kilronney, s tekintete elidőzött a tovahaladó férfin. Tisztelte a kapitányt, kedvelte is, és arra gondolt, hogy ha esetleg más, kevésbé kemény körülmények között találkoznak, akár nagyon-nagyon jó barátok is lehettek volna. Colleen iránt már ellentmondásosabbak voltak az érzései. Az bizonyos, hogy nem tetszett neki a nő leereszkedő modora, de nem engedte meg magának, hogy keményen ítélkezzen. Elvégre Colleenból csak úgy áradt a rátermettség. Bizonyosan sok megpróbáltatáson ment keresztül a háború során, és érthető, ha nem bízik senkiben.

Utánuk öt darab négy tagú osztag következett, Colleen katonáinak nagy részével. Pony úgy érezte, hogy az emberek – a vezéreket is beleértve – egyáltalán nem keltenek daliás benyomást. Nem emlékeztettek azokra a királyi katonákra, akiket Pony a seregben töltött ideje alatt látott, fényes páncélban száguldozni. Inkább kissé viharvert, de harcedzett társaságnak látszottak, akik fáradtak, de készen állnak bármilyen csatára.

Mögöttük, derekuknál egymáshoz kötözve, terhekkel megpakolva menetelt a huszonhét powri. Rakományuk dacára a leterhelt powrik – a katonák nógatására – elképesztő iramban haladtak. Ezek a törpék hírhedtek voltak szívósságukról – a veszedelmes powri hordóhajóknak nem volt vitorlája, csak a pedálozó törpék hajtották őket, és ezek a hajók mégis kimerészkedtek a nyílt tengerre, s képesek voltak beérni a vitorlás hajókat is, élénk szélben. A powrik most igazolták a hírüket, s zokszó nélkül tartották a lépést a lovakkal.

A csapat lassan eltűnt egy kanyar mögött, s porfelhőjük egyre távolodott a fák fölött. Pony ismerte Kilronney kapitány taktikáját, ezért várt még egy kicsit, s csakugyan, elhaladt előtte az utóvéd.

Pony megfogta Kőszikla kantárját, s a ló elindult kifelé az erdőből.

Még mindig nem mondtad meg neki – hallatszott egy ismerős hang.

Pony oldalra fordította a lovat, és végigfürkészte a fákat, amíg észre nem vette Juravielt egy alacsony ágon.

– Muszáj újra elkezdeni? – kérdezte bosszankodva.

– Én csak attól félek, hogy...

– Tudom, mitől félsz – vágott közbe Pony. – És én is félek tőle. Ha Elbryan meghal ott északon, úgy hal meg, hogy soha meg sem tudja, hogy gyereke lesz.

Juraviel izgatottan a földre szökkent. – Milyen hideg szavak – jegyezte meg.

– És milyen igazak – felelte a lány. – Elbryan is, én is a halál árnyékában élünk, amióta csak eljöttünk az Aidáról.

– Épp ezért gondoltam, hogy el akarod mondani neki.

Pony vállat vont. – Tényleg el akarom mondani, de tudom, hogy nem lenne helyes. Ha tudná, nem menne el északra vagy legalábbis nélkülem nem. Én pedig nem megyek Dundalisba.

– Soha többé?

– Egyszer vissza kell térnem az otthonomba, és Dundalis az otthonom – vágta rá a lány –, de nem most. És Elbryan nem indulna el nélkülem, ha tudná, hogy gyermeket várok.

A lány egy kis időre elhallgatott. – Az pedig mindnyájunkra nézve végzetes lenne – folytatta. – Az Erdővidéket vissza kell szerezni, és ezt Éjmadárnál senki sem végezheti el jobban.

Juraviel bólogatott.

– Úgyhogy nem, Belli'mar Juraviel, nem mondtam el Elbryannak – jelentette ki komolyan. De azt megígérhetem neked, hogy a gyermeket Dundalisban akarom fölnevelni, és újra csatlakozom Elbryanhoz, mielőtt még megszületik.

– Ha olyan helyzetbe kerülünk, amiből nincs menekvés – mondta csendesen Juraviel –, vagy ha Elbryan súlyosan megsebesül, elmondom neki az igazat.

Pony elmosolyodott és bólintott. Ezt el is várom tőled, barátom – mondta.

– Még egy ígéret, és akkor elégedett leszek – szólt Juraviel némi szünet után. – Add a szavadat, hogy sosem feledkezel meg az életről, amit a méhedben hordasz! – kérte határozottan. – Ígérd meg, hogy ügyelsz a biztonságodra, nem keresed a harcot, és ha rád talál, elkerülöd!

Pony keményen, ingerülten meredt rá.

– Ez a gyermek Éjmadár gyermeke – folytatta az elf –, ezért a biztonsága nagyon fontos a Touel'alfar számára.

– Természetesen törődöm a gyermekkel – ellenkezett Pony. – Kell-e kérdenem...

– Kell-e emlékeztesselek a powrikra a barlangban? – vágott közbe erőteljesen Juraviel, de aztán őszintén, lefegyverzőn elmosolyodott. – A benned növekvő gyermek több, mint Éjmadár gyermeke – magyarázta. – Elbryan és Jilseponie gyermeke is, tehát nagyon fontos Belli'mar Juraviel számára.

Pony alulmaradt. Az elf behálózta a barátság őszinte aggodalmával. – Megadom magam – nevetett. És mindent megígérek.

– Akkor hát minden jót – mondta Juraviel ünnepélyesen. – És tartsd is be az ígéreteidet! Nem is tudod elképzelni, mennyire fontos az élet, amit hordozol.

– Mit tudsz, amit én nem? – kérdezte Pony aggodalmasan, mert Juraviel szavai valami nagy horderejű dologra utaltak.

– Tudom, milyen szép egy gyermek – felelte az elf.

A válasz kissé kitérőnek tűnt Pony számára, de elég jól ismerte a Touel'alfar szokásait ahhoz, hogy tudja: felesleges faggatózni.

– A tavaszforduló napján kell találkoznom újra Elbryannal Caer-Tinellában – mondta a lány. – És elvárom, hogy Belli'mar Juraviel egészségben elhozza nekem.

Juraviel elkezdte magában számolni a hónapokat. Pony elmondásából tudta, hogy a gyermek útban St.-Mere-Abelle felé fogant, késő nyáron. Juraviel gondolt rá, hogy megjegyezze: csak akkor találkozzon Pony Elbryannal, ha még utazásképes, de inkább hallgatott. Pony biztosan jobban tudja az időzítést.

Pony az erszényébe nyúlt, és egy szürke lélekkövet szedett elő. – Talán jobb, ha ezt magaddal viszed – nyújtotta oda az elfnek. – Gyógyító kő, hasznát veheted.

Juraviel megrázta a fejét. – Van nálunk is olyan karszalag, mint Bradwardené. Tartsd csak meg a követ! – Az elf a lány hasára pillantott.

Pony eltette a követ. – A tavasz fordulóján – mondta.

– Jó utat, Jilseponie Wyndon – felelte Juraviel.

Az elf biccentett. Pony felvillantott még egy utolsó mosolyt, megsarkantyúzta Kősziklát, és kiment az útra.

Juraviel nézte, amíg el nem tűnt, és arra gondolt, hogy talán soha többet nem látja. Remélte, hogy a lány betartja ígéretét és vigyáz magára, de tudta, milyen fájdalom és harag munkál Ponyban, és megértette tettvágyát. A powri harc némi megnyugvást hozott ugyan, de csak időlegesen.

Ugyanilyen bizonytalanok voltak Pony mosolyai is. Futó fények csupán, nem az igazi elégedettség jelei. Pony hangulata drámaian ingadozott egyik percről a másikra, egy-egy elejtett szóra. Juraviel csak remélhette, hogy nem esik baja Palmaris veszedelmes utcáin.

És ha vissza is tér Caer-Tinellába a megadott időre, ő, Juraviel már aligha találkozik vele. Az elf számára elérkezett az idő, hogy hazamenjen Andur'Bough Inninnessbe. Dasslerond úrnőnek tudomást kell szereznie a gyermekről, Éjmadár ivadékáról, aki maga tulajdonképpen a Cael'alfar gyermeke volt.

Pony hamarosan megpillantotta az utóvéd-katonákat. Vigyázott, hogy tartsa a távolságot, de a csapat annyira figyelt előre, hogy nem volt nehéz a nyomukban maradni.

Néhány elhagyott tanyaháznál vertek tábort.

Pony is lepihent egy olyan helyen, ahonnan rájuk látott. Megnyugtatták az ablakokon kiszűrődő fények, és a házak közt rakott tüzek előtt mozgó alakok. A katonák szemlátomást magabiztosak voltak, hisz a közelben nem lehetett számottevő szörny-erő, és Pony tudta, hogy ez az önbizalom megalapozott. Mégsem akarta elárulni Kilronney kapitánynak a jelenlétét, főleg a veszedelmes powri foglyok előtt.

Így hát Pony nemcsak pihent: belemerült lélekkövébe, s feltűnés nélkül vigyázta a kis csapatot.

Épp úgy, mint férje, a kósza.

Eközben Elbryan, Juraviel és Bradwarden kényelmesen elnyújtóztak egy puszta hegyoldalon, Caer Tinellától északra. A kósza a hátán feküdt, és a csillagos eget nézte. Bradwarden hasonlóképp lazított. Leült a földre, elülső két lábát keresztezve maga előtt. Habár feküdt, emberi felsőteste felegyenesedve maradt. – Nehezen veszem a levegőt, ha az oldalamon fekszem – magyarázta társainak.

Juraviel volt a legizgatottabb hármójuk közül. Legalább annyiszor nézett Elbryanra, mint a csillagos égre, bár nagyon szerette a tiszta éjszakákat, Juraviel aggódott a kószáért, aki szomorúnak látszott, s testtartása lemondásról árulkodott.

Bradwarden figyelmét sem kerülte el mindez. – Vissza fog jönni – mondta a kentaur. – Tudod, hogy nem hagyna magadra sokáig, és azt is tudod, hogy nincs másik férfi a szívében.

– Hát persze – kacagott fel Elbryan, de aztán sóhajtott egyet.

– Ó, ezek a nők! – jajdult fel tréfásan Bradwarden. – Néha örülök, hogy én még nem találkoztam a fajtámban a szebbik nem képviselőivel.

– Magányos lehetsz – mondta Elbryan, és Juravielre pillantott. – És csalódott.

– Ez a szép a kentaur-életben – mondta kaján kacsintással Bradwarden. – Csak rámászok egy ostoba lóra, és nem kell kérdésekre felelnem, nem kell magyarázkodnom!

Elbryan kihúzta kezét a feje alól, és nyögve eltakarta az arcát a kentaur durva szavainak hallatán.

– Örülj, hogy Szellődal is csődör – szólt közbe Juraviel, és a kósza újra felnyögött.

Bradwarden öblösen hahotázott.

Aztán a domboldal elcsendesedett, s a három barát magányosan, mégis együtt csodálta a csillagos égboltot. Bradwarden egy idő után elővette dudáját, és borzongató szépségű melódiát kezdett játszani, mely alkonyi ködként szivárgott szét a fák között, tovább mélyítve az este misztikumát.

6. fejezet

A kerítés tetején

Zárverő Roger nem győzte szidni önmagát, amiért ítélőképességét elhomályosította a kétségbeesés és a magány. Mégis makacsul ment tovább Markwart főapát lakosztályának folyosóján, kezében söprűvel, és nagyon – talán túlságosan is – igyekezett azt a benyomást kelteni, mintha el lenne merülve a takarításban.

Megállt a főapát ajtaja előtt, végignézett a kihalt folyosón, és tessék-lássék söprögetett egy kicsit.

– Egy órám van – suttogta, hogy némi magabiztosságot öntsön magába. A szerzetesek vecsernyére gyülekeztek, s ilyenkor senki sem járt erre. Roger gondosan tanulmányozta a kolostor napirendjét, mert tudta, hogy a legapróbb hiba is halálra kínoztatást vonhat maga után. Elbryanra, Ponyra és a hősies kentaurra gondolt – akivel nem találkozhatott –, s ez megerősítette benne az eltökéltséget. Még egyszer utoljára körülpillantott, aztán az ajtóhoz lépett, és fél térdre ereszkedett.

Roger a nevéhez méltóan pillanatok alatt kinyitotta az egyszerű kis zárat. Meglepődött, hogy milyen könnyű behatolni az Abellita Egyház legmagasabb rangú főpapjának termeibe. Meg is torpant egy pillanatra: eszébe jutott, hogy mágikus vagy mechanikus csapda is lehet az ajtón. Alaposan megvizsgálta a bejáratot, de nem talált semmit. Újra körülnézett, nagy levegőt vett, s emlékeztette magát, hogy egy mágikus csapdának nyilvánvalóan nincsenek látható jelei.

Legfeljebb némi hamu – az ő hamvai –, amelyek hátramaradnak, ha a csapda beindul.

A makacs ifjú egy mordulással belökte az ajtót.

Semmisem történt, és amint Roger bent volt, azonnal újra letérdelt, hogy visszazárja az ajtót. Mikor végzett, nekivetette hátát, és szemügyre vette a lakosztályt. Markwart lakrésze négy szobából állt. A dolgozószoba – a legnagyobb – volt a központ, ahol Roger is állt. Ebből nyílt egy ajtó balra, egy másik szemben, az asztal mögött, s ezen túl látható volt a főapát ágyának sarka. A harmadik ajtó jobb felé tárva-nyitva állt, s mögötte kényelmes székek álltak a parázsló kandalló előtt.

Roger először ide ment be, de hamar visszatért a dolgozószobába, mert semmi fontosat nem talált, semmi olyan jelet, ami eltűnt barátai nyomára vezette volna. Ezután a hálószobába lépett, és azonnal megtalálta Markwart naplóját az éjjeliszekrényen. Roger nem olvasott túl jól – bár Kelso asszony tanítgatta valamelyest Caer-Tinellában –, de Markwart írása jellegzetes és meglehetősen jól olvasható volt, így Roger egészen sokat megértett a naplóból. Ez hatalmas teljesítmény valakitől, aki az egyszerű parasztok életét élte Medvehoncban. A szerzetesek tudtak írni-olvasni, akárcsak a nemesség zöme, az elfek-tanította Éjmadár, Pony, és más kivételes egyének. Danube Brock Ursal király egyszerű alattvalói közül azonban jó, ha harmincból ketten ki tudták silabizálni az egyszerű betűket.

Ehhez képest Roger kiváló olvasótehetség volt. Mégis rengeteg olyan szóba ütközött, amit nem ismert, és sokszor nem értette a logikai kapcsolatot két mondat között. A napló a gyors beleolvasás után nem tűnt számára értékesnek. Leginkább öncélú filozófiai eszmefuttatásokat tartalmazott arról, hogy a főapát mennyivel fontosabbnak tartja az Egyházat a köznépnél és a világi vezetőknél, még magánál a királynál is. Roger megborzongott eme szavak olvastán. Még túl jól emlékezett az egyik ilyen világi vezető, Bildeborough báró meggyilkolására, aki melléje állt az Egyház elleni harcban.

Roger tovább lapozgatta a naplót, s bár a finomabb tartalmak nem jutottak el hozzá, az a benyomás kezdett kialakulni benne, mintha a feljegyzéseket két különböző ember vetette volna papírra – az íráskép ugyanaz volt, de a szöveg egy részét mintha diktálásra írták volna. Nem is annyira a megfogalmazásban, mint inkább a hangvételben nyilvánult meg a különbség.

Vagy csakugyan két ember készítette az írást, vagy a főapát van súlyos érzelmi válságban!

Roger eltűnődött, hogyan lehetne ezt a naplót felhasználni Markwart ellen. Talán el lehetne vinni a királyhoz, és elmondani, hogy nem powri, hanem egy szerzetes gyilkolta meg Dobrinion apátot, s hogy az Egyház egy ügynöke, se nem vadállat végzett Bildeborough báróval.

Úgy kezelnék, mint egy idiótát, hiába lenne nála a napló. Újra elolvasta a királyról szóló bejegyzéseket, és látta, hogy szerzőjük nagyon ügyelt, nehogy átlépje az árulás vékony határvonalát. Csak filozófiai különbségekről értekezett, de semmiféle korona-ellenes akciót nem említett. Ez csak szóbeszéd, nem bizonyíték.

Egy másik dolog is felkeltette azonban Roger érdeklődését: Markwart ismétlődő utalása egy újkeletű megvilágosodásra, egy hangra a fejében, ami a kezét vezeti. A főapát nyilvánvalóan úgy hiszi, hogy egyenesen Istenhez szól, és a Legfelsőbb Lény egyedüli igaz helytartójaként tevékenykedik.

Roger beleborzongott a gondolatba, s hirtelen új fényben látta az írásokból kibontakozó hasadt személyiséget. Jól tudta, hogy senki nem lehet veszedelmesebb annál, mint aki az Isten jobb kezének képzeli magát.

Visszatette a naplót a szekrényre, és kiment.

A csukott harmadik ajtó felé vette útját. Gyanakvását csakhamar fölkeltette a tény, hogy ezt az ajtót nem is egy, hanem három zár védi. Emellett egy finomabb, tű-rugós csapdát is talált a zárak közül kettőn.

Roger egy darabig tanulmányozta a helyzetet, aztán fürge ujjaival és apró szerszámaival munkához látott. Úgy hatástalanította a zárakat, hogy távozáskor helyre tudja állítani az eredeti állapotot. Roger halk nyögéssel gondolt arra, milyen gyorsan szállnak a percek, és mennyi időt veszteget el ezzel az ajtóval, mégis rászánta a néhány percet, hogy még egyszer csapdákat keressen, mielőtt kipattintotta volna a három zárat. Megint eszébe jutott, hogy akár gyilkos mágia is várhatja.

Odabent nem volt semmi, csak néhány gyertya, egy hatalmas, nyitva lerakott könyv, s különös mintázat a padlóba vésve, Rogernek mégis gyorsabban kezdett verni a szíve, elakadt a lélegzete. Szinte tapintható aura, hidegség kúszott fel a gerincén, s elborította őt a lélek sötétje, a reménytelenség mindent átható érzése. Épp csak rápillantott a könyvre, hogy elolvassa a címét: „Boszorkányos Varázsigék”, aztán pánikszerűen kimenekült a helyiségből. Zihálva támaszkodott neki kívülről az ajtónak, amíg el múlt a keze remegése, és visszatudta állítani az ajtó védelmét. Már csak az iroda és a nagy íróasztal volt hátra, számos látható, és nyilván még számosabb láthatatlan fiókjával.

– Itt kéne lennie, testvérem – mentegetőzött a zömök, apró, vörös ábrázatú Machuso mester, miután Francist elvezette az éléskamrába, de sehol sem látta a keresett fiatalembert. A mester éppen vecsernyére tartott, amikor Francis elkapta, mondván, hogy sürgős ügyről van szó. – Roger Billingsbury az éléskamrához van beosztva erre a hétre.

– Megbocsáss, Machuso mester – hajolt meg udvarias mosollyal Francis –, de úgy tűnik, hogy még sincs itt.

– Szemlátomást nincs – nevetett zavartan a mester –, pedig igyekszem rendet tartani köztük – magyarázta. – A legtöbb nem marad itt sokáig. Gondolom, csak addig, amíg meg nem keres egy kis italra vagy pipadohányra valót. A falusiak ismerik a nagylelkűségünket, és tudják, hogy nem esik bántódásuk, ha elszöknek. Még vissza is veszem őket, ha pár hét múlva megint jönnek, és munkáért könyörögnek – A jó kedélyű mester megint nevetett. – Ha Isten emberei nem tudják megbocsátani az emberi gyengeséget, akkor ugyan ki tudja?

Francis erőltetetten elmosolyodott. – Azt mondod, falusiak? – jegyezte meg. – Szóval ez a Roger Billingsbury a faluba való? Ismered a családját?

– A második kérdésre nem a válasz – felelte Machuso –, és valószínűleg az elsőre is. A legtöbb helybélit ismerem, de a fontosabb családokat biztosan, és Billingsburykről nem tudok. Már persze az ifjú Roger kivételével. Kiváló fiú. Jól dolgozik és gyors a keze, meg az agya is.

– Mondott olyasmit, hogy a faluba valósi? – faggatózott Francis.

Machuso vállat vont. – Meglehet felelte. – Őszintén szólva nem nagyon figyelek oda ilyen részletekre. Sokan földönfutóvá lettek a háborúban. Egész faluk tűntek el a föld színéről. Ha az ifjú Roger azt állítja, hogy St.-Mere-Abelle-i, miért kételkednék a szavában?

– Nincs is rá szükség – hajolt meg újra Francis. – Én nem kérdőjelezem meg a szokásaidat, Machuso mester. Ha mindenki olyan jól látná el a feladatát ebben a kolostorban, mint te, biztos, hogy sokkal könnyebb lenne a főapát úr élete.

Erre újra nevetés buggyant ki a joviális mesterből.

– Mehetett bárhová máshová az ifjú Billingsbury? – kérdezte Francis.

Machuso arca elborult a töprengéstől, de nemsokára megcsóválta a fejét, és karját tehetetlenül tárta szét. – Ha nem hagyta el az épületet, akkor biztosan nemsokára visszajön – mondta. – Jó munkaerő a fiú.

Francis igyekezett leplezni tehetetlen csalódottságát. Remélte, hogy Roger nem hagyta el az apátságot, mert ha gyanúja helytálló vele kapcsolatban, akkor a fiú révén sok zavaró tényezőtől megszabadulhat. Gyorsan elbúcsúzott Machusótól, és elsietett a szobájába, a lélekkőhöz, amit Markwart magángyűjteményéből kapott. Volt egy kis önálló kutatnivalója.

Kevés volt a nyom: egy gyűrött papírdarab, szemlátomást az első vázlata annak az ediktumnak, amely elítélte Jojonah mestert, és amely rejtélyes „behatolásról és szökésről” beszélt a kolostorral kapcsolatban, egy másik papír pedig folytatódó összeesküvést emlegetett. Roger – legnagyobb csalódására – egyetlen titkos rekeszt sem talált, pedig biztos volt benne, hogy kell lennie. Gondosan számolta a perceket, és tudta, hogy hamar kifuthat az időből. Visszament a bejárathoz, körülnézett a szobában, hogy mindent rendben hagyott-e, aztán kilépett a folyosóra.

– Csukd vissza a zárat! – hallatszott egy hang a homályból, amikor Roger az ajtó felé fordult.

A fiú megdermedt. Csak a szeme járt ide-oda, menekülési utat keresve. Pánik fogta el, s próbált valami hihető hazugságot kiötleni. A szeme sarkából mozgást látott, kezében a seprűjével megfordult, és egy szerzetessel találta magát szembe.

– Furcsa szerszám az éléskamrában, Roger Billingsbury – mondta hűvösen Francis testvér.

Roger a sötét reverendát összefogó fehér zsinórról látta, hogy magasabb rangú szerzetessel áll szemben. – Azt mondták, hogy jöjjek fel ide és söpörjek...

– Az éléskamrában kellene dolgoznod – szólt közbe Francis testvér türelmetlenül. Lélekköve segítségével végigsuhant az apátság folyosóin, és csak puszta véletlenségből kalandozott el fölöttese irodájához, ahol legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy a konyhásfiú a főapát asztala fölött görnyedezik.

– Ööö, igen – hebegte Roger –, de Jhimelde testvér...

– Elég ebből! – vicsorgott rá Francis. – Te vagy Roger Billingsbury?

Roger bólintott, és magában számba vette a lehetőségeket. Leütheti a szerzetest a seprűvel és elmenekülhet, mert bár ellenfele nagyobb volt nála, nem tűnt erősnek.

– Hová való vagy? – kérdezte Francis.

– St.-Mere-Abelle-be – vágta rá habozás nélkül Roger.

– Nem igaz – felelte hidegen Francis.

– A faluba, nem az apátságba – hebegte Roger.

– Nem!

Roger kihúzta magát és megmarkolta a seprűt. Ölt már szerzetest: egy Igazság Testvért. Olyan élmény volt ez, melyet nem szívesen ismételt volna meg.

– Nincsenek Billingsburyk a faluban – jelentette ki Francis testvér.

– Új vagyok a környéken – felelte Roger. – Az otthonunk leégett...

– És hol volt az az otthon? – faggatózott Francis.

– Egy kis faluban...

– Hol? – kérdezte Francis, és gonosz, félelmetes hangon azonnal hozzátette: – Mi a neve? Hányan élnek ott? Milyen más családok?

– Délen – kezdte Roger, de a gondolatai kavarogtak.

– Olyan faluból jöttél, ami Palmaristól északra van – szólt közbe Francis testvér. – Hacsak nem tévedek márpedig biztosíthatlak, hogy ez felettébb valószínűtlen. Felismerem a tájszólásodat.

Roger fölegyenesedett és keményen a szerzetesre meredt, de Francis következő szavai majdnem leterítették.

– Azokhoz tartozol, akik ismerték Avelyn Desbrist – jelentette ki a szerzetes. – Talán őt magát is ismerted.

Rogernek leesett az álla.

– De ez nem számít – folytatta Francis. – Barátja vagy egy nőnek, név szerint Ponynak, és a társának, egy bizonyos Éjmadárnak.

Roger ujjízületei kifehéredtek, úgy szorította a seprűnyelet. Elkeseredetten ütni próbált, de Francis keményen lecsapott rá: egyik kezével elkapta a nyelet, a másikkal pedig arcul csapta Rogert. – Ostoba! – sziszegte a szerzetes, és egy ügyes csavarintással magához ragadta a seprűt. – Én nem vagyok az ellenséged. Ha az volnék, már láncra lennél verve, vagy a főapát előtt térdepelnél.

– És? – dörzsölgette fájó arcát Roger. Meg volt döbbenve, hogy ez az átlagos kinézetű ember ilyen könnyen le tudta fegyverezni.

– Gyere velem, gyorsan! – indult Francis. – A vecsernye a végére jár, és nem lenne jó, ha a főapát itt találna.

– Mit tegyünk? – kérdezte Viscenti testvér, immár vagy huszadszor, és mint eddig, Braumin testvértől most sem kapott választ.

– Mikor jön már Dellman? – türelmetlenkedett Braumin.

Viscenti Braumin testvér szobájának ajtajára pillantott, mintha azt várná, hogy rögtön beront Dellman. Rángatózni kezdett és ide-oda nézegetett. – Itt lesz... megígérte – mondta idegesen.

Braumin megnyugtatónak szánt mozdulatokat tett Viscenti felé, pedig nagyon is jól fel tudta mérni helyzetük súlyosságát. Francis testvér, aki a főapát talán legközelebbi tanácsadója, egyenesen besétált az összejövetelük közepébe!

– El kéne mennünk a főapáthoz, hogy kegyelméért könyörögjünk! – szólalt meg hirtelen Viscenti.

Braumin hideg pillantást vetett rá. Feldühítette, hogy Viscentinek egyáltalán megfordul a fejében ilyesmi. Ő, Braumin még akkor sem könyörögne Markwartnak, ha már a máglyán állna és lángok nyaldosnák a talpát. Hogy mondhat ilyet Viscenti, ha csakugyan hisz Jojonah és Avelyn szentségében?

Braumin azonban hamar lecsillapodott, és kezdte megérteni a másik félelmeit. Viscenti rettegett, és jó okkal.

– Nem szabad azt vallani, hogy rosszat tettünk az Egyház ellen – jelentette ki Braumin olyan higgadtan, ahogy csak tudta. – Imádkozni jöttünk össze, semmi többre. Jó lesz, ha kigondoljuk a történetet...

Halk kopogás hallatszott az ajtón, a két szerzetes megdermedt.

– Dellman testvér? – súgta Braumin.

– Vagy Castinagis testvér – felelte Viscenti orrhangú suttogással.

Braumin lassan, zajtalanul az ajtóhoz osont, rátapasztotta a fülét és próbált rájönni, ki lehet a látogató.

Újabb kopogás hallatszott.

Braumin Viscentire pillantott: a fiatalabbik szerzetes majdnem lerágta a száját izgalmában. Braumin tehetetlen vállvonogatással megfogta a kilincset, és mély lélegzetet vett. Már elképzelte Markwart apátot és a fegyveres hóhérokat, akik majd elhurcolják. Végül összeszedte magát, résnyire kinyitotta az ajtót, és bár nem Markwartékat pillantotta meg, mégis összeszorult a gyomra.

– Engedj be – utasította halkan Francis testvér.

– Nem érek rá – felelte Braumin.

Francis köhintett. – Bármit is csinálsz, biztosíthatlak, hogy ez fontosabb – jelentette ki, és nyomni kezdte az ajtót.

Braumin ellene tartott, és megfogta azt. – Biztosíthatlak, hogy nekünk nincs egymással beszélnivalónk, jó testvér. – Be akarta csukni az ajtót, de Francis már betette a lábát a nyílásba.

– Nagyon sok a dolgom, jó testvér – ellenkezett nyomatékosan Braumin.

– Készülsz a következő összejövetelre? – kérdezte Francis.

– Igen, a közös imára – válaszolta Braumin.

– Talán inkább istengyalázást akartál mondani – mondta keményen Francis. – Ha szeretnéd ezt a dolgot inkább a folyosón megbeszélni – emelte fel a hangját –, akkor úgy is jó. Neked kell titkolóznod, nem nekem.

Braumin kitárta az ajtót és oldalra lépett, Francis pedig gyorsan bement. Braumin kipillantott a folyosóra, aztán sietve bezárkózott. Mikor visszafordult, látta, hogy Francis és Viscenti farkasszemet néznek egymással. Viscenti tekintete olyan volt, mint a sarokba szorított vadállaté. Braumin egy pillanatig azt hitte, hogy menten ráveti magát Francisra, de végül nem bírta tovább. Elfordult, csak a kezei rángatóztak az oldala mellett.

– Úgy tűnik, minden beszélgetésemet félbeszakítod – jegyezte meg szárazon Braumin testvér, hogy elterelje Francis figyelmét Viscentiről. – Egyesek még azt gondolhatják, hogy figyelsz engem.

– Egyesek vannak olyan bölcsek, hogy tudják: szükség is van rá – felelte Francis testvér.

– Te is ilyen bölcs valaki vagy?

– Bölcsebb vagyok annál, mint hogy eretnekségeket beszéljek a kolostor pincéjében.

– Az az igazság – jelentette ki Braumin, és vicsorogva előrelépett.

– Hazugság – vágott vissza Francis, és nem hátrált.

Viscenti testvér hirtelen belépett Francis mellé, olyan közel, hogy szinte a két ember között volt. A két összeesküvő fenyegető tartást vett fel.

Francis mégsem tűnt aggodalmasnak. Nem azért jöttem, hogy teológiai vitát folytassak – jelentette ki.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Braumin.

– Hogy figyelmeztesselek – mondta Francis váratlanul. – Tudok a csoportodról, mely az eretnek Jojonah és Avelyn Desbris emlékére alakult.

– Nem eretnek! – süvítette Viscenti.

Francis ügyet sem vetett rá. – És a főapát is tud rólatok. Hamarosan felétek fordítja a figyelmét, és elpusztít benneteket, ahogy elpusztította Jojonah-t is.

– Bizonyára olyan értesülések alapján, amelyeket a hűséges Francis testvértől szerzett – jegyezte meg Braumin.

Francis elkeseredetten felsóhajtott. – Ti fel sem tudjátok fogni, mekkora a hatalma – állította. – Tényleg azt hiszitek, hogy bármire is szüksége van tőlem?

– Miért mondod el nekünk. mindezt? – kérdezte Braumin. – Miért nem adsz minket Markwart porkolábjainak a kezére? Talán a főapát majd megengedi, hogy te gyújtsd meg alattunk a máglyát.

Különös kifejezés jelent meg Francis arcán, ami gondolkodóba ejtette Braumint. Francis szinte sebzettnek, vagy talán döbbentnek tűnt, szemébe távoli pillantás költözött.

Néhány pillanat múlva azonban Francis ismét halálosan komolyan meredt Brauminra. – A főapát a nyomotokban van – mondta őszintén. – Efelől semmi kétség. Eretnekségi kihallgatásokat fog szervezni, s mivel egyikőtök sem mester, itt lesztek elítélve, házon belül, más apátok jóváhagyása nélkül. Nem remélhetitek, hogy győzhettek.

– Nem vagyunk eretnekek – csikorgatta a fogát Braumin.

– Az nem számít – felelte Francis. – A főapátnak meglesznek a bizonyítékai. Ha szükségesnek tartja, bármiféle más bűnt is a nyakatokba varrhat.

– Hallod a saját szavaidat? – kiáltott fel Braumin. – Hát nincs igazság a Rendünkben?

Francis csak meredt maga elé, és nem felelt.

– Akkor végünk – jajdult fel Viscenti. Brauminra pillantott támaszért vagy cáfolatért, de a másik szerzetes nem szólt semmit.

– De talán van megoldás – jegyezte meg Francis.

Braumin arca megfeszült. Arra számított, hogy Francis azt kéri majd: tagadja meg nyilvánosan az eretnek Jojonah-t és Avelynt, vagy hajtson térdet a mindenható főapát előtt, és esedezzen irgalomért. Viscenti talán ezt az utat választja, és esetleg mások is a többiek közül.

Braumin testvér lehunyta a szemét, és elűzte magától a pillanatnyi dühöt, amit társa iránt érzett. Ha úgy döntenek, hogy kegyelemért könyörögnek, akkor bármit is tesznek, nem ítélheti el őket.

De nem is csatlakozik hozzájuk. Braumin testvér ott és abban a pillanatban, szembenézve a végzettel eltökélte, hogy elfogadja a büntetést – a máglyát –, de nem hagyja cserben Avelyn Desbris tanait, és nem mond egyetlen rossz szót sem mentoráról, Jojonah-ról.

De Francisnak még ezután is sikerült őt meglepnie.

– Ki tudlak juttatni benneteket St.-Mere-Abelle-ből – ajánlotta. – Elmenekülhettek és elrejtőzhettek.

– Segítenél rajtunk? – kiáltott fel kétkedve Viscenti. – Hát végül mégis rájöttél az igazságra, Francis testvér?

– Nem – felelte Braumin, még mielőtt Francis válaszolhatott volna. – Egyáltalán nem ért egyet a mi nézeteinkkel.

– Valóban eretneknek neveztelek – erősítette meg Francis –, de ezek az én szavaim, nem a főapáté.

– Akkor miért segítenél nekünk? – kérdezte Braumin. – Miért juttatnál ki minket a kolostorból, amikor tudod, hogy nem jelentünk veszélyt sem rád, sem szeretett főapátodra? – Miközben mindezt elmondta, Braumin arra gondolt, hogy a főapát vajon tud-e Francis látogatásáról, és nem így akar-e megszabadulni a problémás emberektől. – Vagy talán mégis veszélyesek lennénk? – kérdezte ravaszul Braumin. – Talán félsz a következményektől, ha minket ötünket, ahogy Jojonah-t is, nyilvánosan elégetnek máglyán? Talán nem tudod, hogy valójában mennyire erősen tartja kézben Markwart az Egyházat?

Francis lassan, komoran megrázta a fejét, de Braumin tovább erősködött. – Ezért aztán ráveszel minket, hogy menjünk el, és így titokban eltávolíts minket.

– Nem jól gondolod, testvér – vitatkozott Francis. – Túlbecsülöd a nép reakcióját a lehetséges kivégzésre. Sok falusi a mai napig is izgatott borzongással mesél az eretnek Jojonah máglyahaláláról.

– Ne nevezd így! – csattant fel Viscenti testvér.

– Mint látod, nem nagyon zaklatta fel őket a látvány – folytatta Francis. – Sőt, kapóra jön nekik a világi lét izgalma. Ami pedig az egyházi vezetőket illeti, ők hazamentek a saját apátságaikba, és háborús sebeiket nyalogatják. Biztosíthatlak, hogy még csak a homlokukat sem fogják ráncolni. A főapát eretnekké nyilvánít benneteket és végez veletek, mielőtt bárki kinyithatná a száját, aztán a dolog szépen feledésbe merül.

A válasz megszüntette Braumin gyanakvását Francis indítékait illetően. Markwart, aki képes volt kiuzsorázni Dobrinion hatalmát palmarisi tartózkodása alatt, aki foglyul ejtette egy idegen város polgárait, és hagyta őket meghalni, aki nyilvánosan, az egyházi vezetők szeme láttára elégette Jojonah-t, vajon tartana bármiféle megtorlástól, ha csak néhány eretneket kell eltüntetnie? De akkor miért van itt Francis?

– Nem bírta a gyomrod! – rikoltotta váratlanul Viscenti, és Francisra mutatott. – Még Francis testvérnek, a főapát lakájának is sok volt, ahogy elbántak a jó Jojonah-val.

Francis nem válaszolt azonnal, és Braumin először rá, majd Viscentire pillantott, aki nagyon magabiztosnak tűnt. Marlboro Viscentit nem tartották nagy elmének sem társai, sem tanárai, de Braumin tudta, hogy néha nagyon találó meglátásai vannak. Talán állandó idegessége miatt látta ilyen élesen a környezetét, de bármi volt is az oka, Viscenti sokszor választ adott olyan rejtélyekre is, amelyek meghaladták Braumin testvér képességeit.

– Te eretneknek tartottad Jojonah-t – mondta Braumin Francisnak.

– A saját tettei ítélték halálra – jelentette ki Francis. – Te is hallhattad, amikor bevallotta, hogy segített a behatolóknak megszöktetni a foglyot.

Braumin legyintett, mintha ez nem számítana. – Nem fogom éppen veled megvitatni a tettei erényeit – jelentette ki. – Abban viszont megegyezhetünk, hogy az Egyház árulójának tartottad, de Viscenti testvérnek is igaza van. Miért félsz annyira attól, hogy a máglyán láss minket? Mi kavart fel ennyire Jojonah halálában?

Francis elszántan igyekezett higgadt maradni, de Braumin látta, hogy ellenfele vesztésre áll. Francis remegni kezdett, és a homlokán veríték ütött ki.

– Jojonah mester megbocsátott nekem – bökte ki végül. – Megbocsátotta a bűnöket, amiket ellene és mások ellen elkövettem.

Braumin hitetlenkedve meredt rá, aztán Viscentire pillantott. Próbált valami magyarázatot találni, de a másik szerzetes éppen úgy bámult, ahogy ő.

– Ne keverjétek össze az ittlétemet a szánalommal vagy bármiféle egyetértéssel – tette hozzá Francis. – Én csak lehetőséget kínálok nektek, hogy mentsétek nyomorult életeteket, hogy kikerüljetek St.-Mere-Abelle-ből, ki az én életemből és a főapát életéből. Hogy elbújjatok valami odúba, és magatokkal együtt elássátok ostoba hiedelmeiteket is.

– Hogyan gondoltad mindezt megvalósítani? – érdeklődött Viscenti.

– És hová mennénk? – kérdezte Braumin.

– Mint tudjátok, Jojonah segítette a Bradwarden nevű kentaur szökését – magyarázta Francis –, és tudomásunk szerint vele volt Avelyn Desbris két korábbi barátja is.

Braumin gyanakvó arcot vágott. Ő és társai vajon irányfények lennének egy nagyobb összeesküvés felé?

– De maradt egy összeesküvő St.-Mere-Abelle-ben is, egy fiú, aki később érkezett, és csak mostanában tudta meg, hogy a kentaur és barátai megszöktek. Gondolom, vissza akar térni hozzájuk, és talán rávehetnétek, hogy vigyen titeket magával.

– Milyen kényelmes lenne ez neked meg a főapátnak – jegyezte meg Braumin.

– A biztonságotokat nem garantálhatom – folytatta Francis. – Amint kikerültök a kolostorból, nektek kell megvédeni magatokat, és bizonyosan erős ellenfelekkel találkoztok majd. Bizonyos, hogy a főapát újra el akarja fogni a kentaurt és társait. E falakon kívül már ti döntötök a sorsotok felől, én csak azért teszem meg ezt, hogy kifejezzem hálámat Jojonah mesternek. Nem akarom egy eretnek adósaként leélni az életemet.

– Már ha eretnek volt... – kezdte Viscenti, de Braumin felemelte a kezét, és csendre intette társát. Ő megértette a helyzetet, ha Viscenti nem is – és maga Francis sem.

– Csak annyit kérek tőletek, hogy rólam ne szóljatok, ha elkapnak benneteket – folytatta Francis. – És... azt a könyvet...

– Miféle könyvet? – kérdezte Braumin.

Francis rámeredt. – Azt a könyvet, amiből felolvastál azon a nevetséges összejövetelen... – magyarázta. – A könyvet, ami tele van a múltról szóló hazugságokkal, amihez a ma szóbeszédeit méritek...

Braumin elhúzta a száját.

– Nem hagyhatjátok el St.-Mere-Abelle-t, ha nem kapom meg a könyvet – jelentette ki higgadtan Francis.

– Miért? – kérdezte Braumin. – Hogy felrakd a tiltott könyvek polcára? Hogy újra eltemesd a többi igazsággal együtt, ami lepattant szent intézményed falairól?

– Nincs választásod, testvér – közölte Francis. – Vagy ideadod a könyvet, vagy én veszem el, amíg a máglyán pörkölődsz.

– Azt a könyvet Jojonah-tól kaptam – ellenkezett Braumin. – Megkért, hogy őrizzem meg.

– Biztonságban lesz – ígérte Francis. – És visszakerül oda, ahová való.

Braumin lehunyta a szemét. Tudta, hogy Francis nem fog engedni. Némán imádkozni kezdett Jojonah-hoz, útmutatásért ebben a nehéz helyzetben. Vajon itt a pillanat, hogy kiálljon az igazságért? Vajon hamarosan véget ér a harc? Jojonah azt akarta, hogy hatoljon be a Rend legmélyére, de ha most elmegy, ez lehetetlenné válik. Még ha sikerül is elkerülni Markwart hóhérait, ő és barátai kikerülnek az Egyház köréből, és nem tudnak semmiféle kedvező változást előidézni.

Ha viszont maradnak, meghalnak, méghozzá nemsokára.

A válasz egy emlékkép formájában érkezett, egy távoli hely képével, mely valaha a gonosz megtestesülésének helye volt, de egy igazi szent nyughelye lett. Braumin újra maga előtt látta Avelyn karját, amint dacosan az ég felé nyúlik, hogy az utolsó pillanatban is elérhesse Istent.

Braumin megkapta a választ. Bármit is tervez vele Isten, egyszer még látnia kell azt a helyet, ahol Avelyn meghalt. Odament az ágyához, lehajolt, valamit kivett alóla, aztán visszalépett Francis elé, és farkasszemet nézett vele. Halványan biccentett, aztán átadta a könyvet. – Olvasd csak el – mondta. – Olvasd csak el a másik Francis testvér szavait. Tudd meg, mi volt valaha, és ismerd meg az igazi valóját annak az embernek, akit szolgálsz.

Francis testvér nem szólt semmit, csak ellépett Braumin mellett és kiment az ajtón.

– Odaadtad neki? – hüledezett Viscenti. – Most aztán biztosan el fog árulni minket.

– Ha el akar árulni minket, akkor Markwart már elkapott volna – erősködött Braumin.

– Akkor mit tegyünk?

– Várunk – felelte Braumin, és megnyugtatóan Viscenti karjára tette a kezét. – Tegye csak meg Francis, amit ígért. Vissza fog jönni hozzánk.

Viscenti testvér megdörzsölte a száját, és megborzongott. Mégsem faggatta tovább Braumint, csak állt és tűnődve nézte az ajtót.

Ha nem lett volna ott az az ajtó, hogy útját állja pillantásuknak, láthatták volna Francis testvért a homályos, kihalt folyosón, amint a Braumintól kapott könyvet bámulja. Az elméje egy tudattalan szegletében Francis testvér tudta, hogy lehet némi igazság Braumin állításaiban. Eleget látott már abból a brutalitásból, ami áthatotta szeretett Egyházát, hogy hitelt adjon Braumin érveinek.

És most a kezében tartotta ezt az ősi könyvet, amely alapjaiban rázhatja meg hitét, mely hazugsággá változtathatja egész életét, és gonosszá mesterét. Ha kinyitja és elolvassa, ő is eretnek lesz, akárcsak Jojonah.

Francis a hóna alá csapta a könyvet, és elindult az alsó könyvtárba vezető lépcső felé, hogy megszabaduljon a veszedelmes irománytól. Újra meg akarta látogatni Roger Billingsburyt, és még számos előkészületet kellett megtennie, de úgy döntött, ez most várhat. Sokkal fontosabb, hogy eltemesse ezt a könyvet egy sötét sarokba.

2. RÉSZ

Állam és egyház

Medvehonc királyságát évszázadok óta felosztották az állam világi erői és az Egyház szellemi hatalma között, s ez az egyensúly, úgy hiszem, alapvető fontosságú bármely ország hosszú távú fennmaradásához. Koronában viszont nem ez a helyzet, ahogy azt a Touel'alfarral töltött idő alatt megtudtam – és milyen bölcsek is az elfek sok dologban! Alpinadorban a vallás mindennapi dolog, minden ember minden tettének fontos szempontja. Ez talán az alpinadori környezet keménysége miatt lehet, ahol a halál lehetősége mindig jelen van. A barbár megöli a szarvast, aztán imádkozik a teteme fölött, és hálát ad, hogy ő és családja nem fognak éhezni. Ha messze került otthonról, imádkozik a viharok istenéhez, aztán – ha az idő nehezebbre fordul – az otthon istenéhez, hogy segítse gyorsan haza. Egy ilyen ember mindennapi életében kevés olyan dolog van, amiből hiányzik a lelkiség, de a barbárok számára a vallás magánügy. Alpinadorban nincs egyház, csak az abelliták egy-két missziója. Ez igaz az államra is, mert Alpinador falvai tulajdonképpen független államok, melyeket túlságosan elválaszt egymástól a táj és az időjárás ahhoz, hogy bármiféle központi kormány rendeleteit meghallhassák. Az én hazám Erdővidéken nagyon hasonló volt ehhez, csak éppen mi elismertük Medvehonc királyát.

Mégsem hallottunk sokat sem róla, sem bármiféle küldöttéről.

Behren déli királyságában az egyház és az állam sokban ugyanaz. Behren chezru törzsfőnöke egyben a legmagasabb rangú yatol pap is, ami veszélyes, mert hiányzik az a hatalmi egyensúly, ami segít kordában tartani a zsarnokokat. A chezru főnök mindenható, és nyugodtan ölhet – ahogy néha meg is teszi – szeszélyből, anélkül, hogy bármiféle következménytől kéne tartania. Medvehonc királya elmondhatja magáról ugyanezt? Szerintem nem, mert Medvehoncban a király tetteit az Egyház apátjai ellenőrzik – még ha csak önző okokból is –, ők tehát feltárhatják az állam bármely bűnét, és jelentősen meggyengíthetik a királyt alattvalói előtt.

De mi a helyzet az Egyház bűneivel, Mather bácsi? Logikus módon a király lenne a mérleg nyelve, mégsem hallottam még, hogy Danube felszólalt volna az ellen, ahogy Chilichunkékkal bántak. Talán gyakorlati okokból van így: a király és nemesei összemérték Chilichunkék életének értékét azzal a gonddal, amit az Egyház kérdőre vonása jelent. És ami azt illeti, vajon Danube király lecsapna a főapátra, ha tudná Bildeborough báró halálának tényleges körülményeit?

Vagy talán veszedelmesen kibillent a hatalmi egyensúly?

Ettől tartok én, Mather bácsi, és nem hiszem, hogy csak a személyes veszteség mondatja ezt velem. Azt hiszem, hogy ebben a küzdelemben mindég is az Abellita Egyház volt felül. Medvehonc lakóinak mindennapi életét kétségkívül jobban befolyásolja az állam, mint az Egyház. Adók, katonaság, útépítés, útvám – mindezek Danube király dolgai.

Végső soron azonban mégis az Abellita Egyházé a hatalom. Ha eljön a vég, a halálos ágyon a hit az és nem az anyagi bőség, ami számít. Ha eljön a vég, akkor nem a király vagy bármely más világi vezető szava hangzik egyedül igaznak, hanem a helyi apát vagy pap – megnyugtató vagy fenyegető – beszéde. Danube király kezében van a pénzesláda kulcsa, de Markwart apát birtokolja a lelkekhez való kulcsot, és ez sokkal nagyobb kincset, sokkal nagyobb hatalmat jelent. A királynak lehet hatalma az élet és a megélhetés felett, de csak az Egyház ígérhet még a halálnál is rosszabbat. Az Egyház fenyegetőzhet az örök kárhozattal, melyhez az élet semmilyen kínja nem hasonlítható.

Az Egyház kezében van az igazi hatalom, Mather bácsi, és ha az Egyház úgy dönt, hogy ezt a hatalmat rossz irányba fordítja, akkor sötét idők következnek – még ha a powrikat, goblinokat, óriásokat el is űztük, még ha a démon daktiluszt el is pusztítottuk.

Vagy talán nem is pusztítottuk el?

Meglehet, Mather bácsi. Talán a daktilusz szelleme még él, és tovább virágzik egy veszedelmes gazdatestben.

Elbryan Wyndon

7. fejezet

Változó szelek

A tűz már alig pislákolt. Most üldözöttek voltak és óvatosnak kellett lenniük, de hideg volt az éjszaka. Braumin testvér engedélyezte Dellmannak, hogy meggyújtsa az aprócska tüzet.

Braumin némi vigaszt lelt négy társa látványában. Nem volt kis dolog, hogy mindnyájan vállalták a szökést St.-Mere-Abelle-ből, és ezzel együtt a Rend elhagyását. Még a legfiatalabbjuk is egy évtizede volt a Rend tagja, nem is beszélve a nyolc évig tartó felkészülésről, mely megelőzte a bebocsáttatást. És most mindezt eldobják...

Braumin testvér tudta, hogy nemcsak a Markwarttól való félelem ösztönözte távozásukat, és ez a tudat megmelengette a szívét. Viscentire pillantott, aki a tűz mellett kuporgott és ide-oda nézegetett, a sötétséget fürkészte. Neki talán elég ok volt a félelem is.

Braumin felidézte magában a reakciókat, amikor megmondta a többieknek, hogy a konyhásfiú segítségével – aki kapcsolatban állt Avelyn és Jojonah mester egykori barátaival – el fognak menni St.-Mere-Abelle-ből. A négy szerzetes még jobban elképedt, amikor közölte velük, hogy kin keresztül jött létre ez a kapcsolat. Hogy Francis testvér szervezte meg mindezt! Bíztak azonban Brauminban, aki kiállta eddigi élete legnagyobb próbáját. Már régen csatlakoztak hozzá, hogy továbbvigyék Avelyn és Jojonah munkáját, de a mai reggelig ez semmi mást nem jelentett, mint panasszal teli titkos gyűléseket és elfojtott érzéseket Jojonah kínhalálával kapcsolatban. Most viszont Markwart akcióra készült ellenük. Mindnyájan szembekerültek a szörnyű döntéssel: kitartanak Braumin mellett és a kivégzést választják, vagy elárulják Jojonah szellemiségét.

Braumin egészen a kritikus pillanatig nem tudhatta, hogyan döntenek barátai. Szerette volna hinni, hogy a többiek kitartanak mellette, és elfogadják Markwart erkölcstelen döntését, akárcsak Jojonah. Remélte, hogy ő maga is kitart. De szerencsére Francis testvér felajánlott neki egy harmadik lehetőséget is, mely legalábbis elodázta hitük próbáját.

Mert abban Braumin Herde nem kételkedett, hogy Markwart utánuk fog jönni, és ha elkapja őket, akkor vége az életüknek.

Aztán arra gondolt, hogy inkább az előttük álló úttal kell foglalkoznia, és reménykednie, hogy találkoznak majd Avelyn Desbris titokzatos barátaival, és igazolást nyernek meggyőződéseikre.

Odament Roger Billingsburyhez, aki egyedül üldögélt a tábor szélén, és egy bottal rajzolgatott a porba. Braumin nem volt meglepve, amikor látta, hogy a fiú a környék térképét vázolja fel. Egy-egy kavics jelölte St.-Mere-Abelle-t, Masur Delavalt, Palmarist, és néhány más helyet, messze északon.

– Ez az otthonod? – mutatott egy ilyen helyre Braumin.

– Caer Tinella – válaszolta Roger. – És Mélyföld. Két város Medvehonc északi peremén. Caer Tinellában találkoztam először Elbryannal, akit Éjmadárként ismernek.

– Aki Bradwarden barátja – mondta Braumin.

– Én sosem találkoztam a kentaurral – vallotta be Roger. – Bár egyszer láttam messziről, egy gyorsjáratú karaván végéhez pányvázva, Palmaris felé.

Braumin Herde bólintott. Ő benne volt abban a karavánban, visszafelé az Aidától. – És ez az Éjmadár Avelyn Desbris tanítványa?

– A barátja volt – felelte Roger. – Valójában a társa, Jilseponie – akit Ponynak hív –, ő volt a szerzetes igazi tanítványa. Senki nem tud nála erősebb mágiát előhívni.

Braumin szkeptikusan fogadta ezt a megjegyzést.

– Megértem egy olyan ember kételyeit, aki élete legnagyobb részét egy apátságban élte le – felelte Roger higgadtan –, de majd te is meglátod.

Braumin már alig várta, hogy találkozzon ezzel a nővel, Avelyn tanítványával.

Dellman testvér, aki a többiekhez képest meglehetősen nyugodtnak tűnt, odajött és leguggolt, hogy szemügyre vegye a térképet.

– Milyen messze vannak ezek a városok Palmaristól? – kérdezte Braumin.

– Egy heti kemény járóföld – állította Roger.

– Itt fogunk találkozni Jojonah barátaival? – szólt közbe Dellman.

Roger vállat vont és a fejét rázta. – Ha az enyhe idő kitart, akkor talán már el is indultak igazi otthonuk, Dundalis felé, Erdővidékre. – Miközben beszélt, egy pontra mutatott, Caer Tinellától északra.

– Az még egy hét? – kérdezte Dellman.

– Legalább – felelte Roger. – Dundalis körülbelül ugyanannyira van Caer Tinellától északra, mint Palmaris dél felé. Csak egy út vezet a városból északra, és nem tudom, hogy biztonságos-e. Még a szörnyek és a daktilusz előtt is veszélyesnek ismerték.

– Ha ott található Éjmadár és Jilseponie, akkor oda megyünk – jelentette ki Braumin.

– Én is legalább annyira meg akarom találni őket, mint te – nyugtatta meg Roger –, de csak találgathatjuk, hol vannak. Az Abellita Egyház üldözöttjei, és ez nem kis dolog. Lehetnek északon, de lehetnek Palmarisban is. Valószínűnek tűnik, hogy legalább Bradwarden visszatér északra, mert egy kentaur aligha vegyülhet el feltűnés nélkül egy városi utcán.

Braumin erre elmosolyodott, de Dellman idegesen körbenézett. – Helyes, hogy erről nyíltan beszélünk? – kérdezte aggodalmasan.

– Elképzelhető, hogy Francis testvér azért rakott minket össze Rogerrel, hogy kövesse a mozgásunkat, és így találjon rá Avelyn barátaira – magyarázta Dellman.

Roger elkomorult erre a gondolatra, de Braumin higgadt maradt. – Én megbízom Francisban – legalábbis ebben az ügyben – felelte. – Magam sem tudom, miért. Az biztos, hogy korábban semmi okot nem adott a bizalomra, de ezúttal őszintének tűnt.

– Ez a legjobb, amit tehet, ha Markwart ügynökeként akar működni – mondta Dellman.

Braumin Herde megrázta a fejét. – A főapát egyedül Rogerrel is elérhette volna azt, amire te gondolsz. Még könnyebb is lett volna a dolga, mert Roger, aki nem ért a kövekhez, sosem jött volna rá, hogy láthatatlanul követik.

Dellman kénytelen volt egyetérteni ezzel.

– Ami pedig Francist illeti – folytatta Braumin –, én elhiszem azt, amit Jojonah mester bocsánatáról mondott, hisz tényleg Francis orra előtt vonszolták őt ki az Apátok Gyűléséről, és amilyen jólelkű volt, bizonyosan tényleg megbocsátott.

– Hát nem ez a lényeg? – kérdezte Dellman.

Braumin bólintott. – Így tehát Francis testvérnek fájt látnia Jojonah mester kínhalálát. Talán alapjaiban rázta meg a világát.

– A kiindulási pontod helyes, testvérem, de a következtetésed... – Dellman a fejét csóválta. – Francis gyűlölte Jojonah mestert. Ez nyilvánvaló volt az aidai úton. És azt hiszem, hogy téged még jobban gyűlöl.

– Talán önmagát gyűlöli leginkább – felelte Braumin, az üres éjszakába meredve, mert biztos volt benne, hogy csakugyan üres.

Dellman testvér követte pillantását a sötétbe. Ő nem volt olyan bizonyos, mint Braumin, de ez valójában nem számított. A főapát kivégezteti őket ha maradnak, ezt mindnyájan tudták vagy éppen szörnyű vallomásokra és önmegtagadásokra kényszerítette volna őket – a lelkük fizette volna meg az életük árát. Markwart akár az úton kapja el őket, akár az apátságban, a vég ugyanaz.

Dellman és a többiek csak reménykedhettek benne, hogy Braumin helyesen mérte fel Francist.

Theorelle Engress mester talán a legjobb indulatú és legszelídebb szerzetes volt, akit Francis valaha is ismert. Az öreg mester, aki soha semmiről nem feltételezett rosszat, egyidős volt Markwarttal, több mint öt évtizede élt a kolostorban. Nem volt nagyra törő ember, s a mesteri fokozatot is inkább csak az idő, mintsem a hatalomvágy hozta meg neki. Szelíd volt, nagylelkű, akit mindenki tisztelt a kolostorban és az egész Rendben egyaránt. Csendesen végezte mindennapi munkáját. A szóbeszéd szerint Jojonah kivégzése mélyen felkavarta, de mint mindig, most is megtartotta magának a véleményét – akárcsak akkor, amikor Francist idő előtt novíciussá emelték.

Talán ezért is keveredett Francis éppen az ő ajtaja elé aznap éjszaka, amikor az összeesküvőket kimenekítette.

A hálóruhás Engress mester nem tűnt igazán meglepettnek amikor ajtót nyitott, és megpillantotta Francist. – Tessék, testvér – mondta udvariasan, erőltetett mosollyal, bár nyilvánvaló volt, hogy legszebb álmából riadt fel.

Francis zsibbadtan meredt rá.

– Valami baj van? – kérdezgette a mester. – Talán a főapát? Látni kíván?

– Nem róla van szó, mester – nyögte ki Francis –, hanem rólam.

Engress végigmérte Francist. Nem volt titok, hogy ellenezte Francis kinevezését, és erről Markwarttal is beszélt. Engress azonban hátralépett, és behívta Francist a szobájába.

A fiatalember helyet foglalt a kis éjjeli asztalka mellett. Elkeseredetten felsóhajtott, és állát a tenyerébe támasztotta.

– Nem a tudásoddal van baj – jegyezte meg Engress mester. – És nem is jellemeddel.

Francis az öregre pillantott: a bölcs, szelíd szemekre, a hófehér sörényre. – Nem – felelte. – Most nem az előléptetésemről van szó. És nem is az apátság rangsoráról vagy politikájáról, hanem ...rólam magamról.

Engress kezdetben gyanakvóan meredt az ifjúra, de miután arra a következtetésre jutott, hogy ez nem valami trükk Francis részéről, leült vele szemben, és még a kezét is rátette Franciséra.

– Feldúlt vagy, testvér – mondta Engress. – Az imádság enyhít a terheden.

Francis felpillantott. – Én bűnbocsánatot szeretnék kérni.

Engress megdöbbent. – A főapát nem lenne alkalmasabb erre a feladatra? – kérdezte. – Elvégre ő a mentorod...

– Bizonyos dolgokban igen szólt közbe Francis –, de ebben nem.

– Akkor hát beszélj, testvér – biztatta kedvesen Engress. – Természetesen szívesen áldásomat adom, ha igazi megbánást tanúsítasz.

Francis bólintott, aztán keresgélni kezdte a szavakat – és hamarosan rájött, hogy erre nincsenek szavak. – Megöltem egy embert – bökte ki végül. Minden erejére szüksége volt, hogy ne roskadjon magába a vallomás közben.

Engressnek elkerekedett a szeme, de ő is uralkodott magán. – Úgy érted, hogy tetteiddel hozzájárultál egy ember halálához.

– Úgy értem, hogy megütöttem egy embert, aki ennek következtében meghalt – gyónta meg Francis. Reszketni kezdett, és össze kellett harapnia a száját. – Az úton történt – magyarázta. – Visszafelé St. Preciousból. Én ütöttem le a fiatal Chilichunkot, Gradyt.

– Hallottam a dologról – bólintott Engress –, de úgy tudtam, hogy Grady Chilichunk az úti megpróbáltatásokba halt bele.

– Azért halt meg, mert megütöttem... nagyon is keményen – szólt Francis. – Pedig nem akartam... legalábbis nem akartam megölni. – Ezután Francis előadta az egész történetet, és ez óriási megkönnyebbülést jelentett neki. Elmondta Engressnek, hogyan köpte le Grady a főapátot, és hogy ő, Francis, csak a főapátot akarta megvédeni, és csak a kellő tiszteletet akarta kikényszeríteni Gradyből.

Engress higgadt maradt, sőt néha még meg is nyugtatta társát, hogy az Isten elleni bűnöket a szív, és nem a test követi el, tehát ha csakugyan baleset volt, akkor megnyugodhat a lelke.

A zaklatott Francis azonban nem hagyta itt abba. Mesélt Jojonah-ról és az Apátok Gyűléséről, meg arról, hogyan bocsátott meg neki Jojonah, mielőtt a halálba hurcolták volna. Engress testvér továbbra is megértő maradt, de Francis még mindig nem fejezte be. Beszélt Engressnek Braumin Herdéről és a többi eretnekről.

– Hagytam őket elmenni, mester – vallotta be. – Szembeszegültem Markwart főapát akaratával, és megmutattam nekik a kivezető utat.

– És miért tettél ilyet? – kérdezte Engress meglepetten és őszinte érdeklődéssel.

Francis megrázta a fejét, hisz maga sem tudta a választ. – Nem akartam, hogy megöljék őket – vallotta be. – Túlságosan is kegyetlen büntetés lett volna tévútjukért.

– A főapát nem tűr semmiféle eretnekséget – jegyezte meg Engress. – Az Abellita Rendben nagy hagyománya van a türelemnek, de ez ritkán terjed ki azokra, akik fenyegetik a Rend szövetének épségét.

– Ez az én nagy fájdalmam – felelte Francis. – Hisz én megértem a Rend összetartásának fontosságát. Egyetértek a főapáttal – de még ha nem is így lenne, akkor sem szállnék szembe vele. Soha!

– Mégsem tudtad elviselni, hogy újabb szerzetestársaid kivégzését kelljen végignézned – vélte Engress.

Francis erre nem tudott mit válaszolni.

– Úgy gondolod, hogy amit tettél, az rossz?

– Melyik tettre gondolsz? – kérdezte Francis.

– Azt neked kell eldöntened – válaszolta Engress. – Azért jöttél ide, hogy feloldozást kérj, és talán meg is kapod, de csak akkor, ha megmondod, hogy miért kéred.

Francis teljesen elbizonytalanodott. – De hát mindent elmondtam!

– Ez igaz – értett egyet Engress –, de a tetteid úgy ingadoznak, mint egy inga. Egyszer a főapát érdekében, egyszer vele szemben.

– És vajon ő az Isten elleni bűn mércéje?

– Ezt megint csak neked kell eldöntened, testvérem. Ha azért jöttél volna ide, hogy felmentést kérj a főapát elleni tetteid alól, akkor rossz helyen jársz. Hacsak ezek a tettek szíved szerint nem Isten elleni tettek is egyben, akkor a főapáttól kell bocsánatot kérned, mert én nem beszélhetek az ő nevében. Ha azért jöttél, hogy az úton elkövetett tetteidért kérj feloldozást, akkor én, akárcsak Jojonah, feloldozlak, mert látom, hogy csakugyan szánod a tetteidet, és mert nem te egyedül vagy a hibás.

– Ha a Braumin testvérrel kapcsolatos tetteidről van szó, akkor meg kell kérjelek, hogy gyere vissza, ha már átgondoltad, hogy ezek csakugyan Isten elleni vétkek voltak-e, és ha igen, akkor rosszindulatból vagy gyávaságból cselekedted-e őket.

Francis testvér sokáig csak ült némán. Próbálta megemészteni Engress szavait, és próbálta felderíteni saját indítékait. Végül teljesen összezavarodott, és segélykérően nézett a mesterre. – Csak a Grady Chilichunk-ügy az, amiben őszintén válaszolni tudok ezekre a kérdésekre.

– Akkor már meg is kaptad a feloldozást – felelte Engress mester. Felállt és Francist is felsegítette. – Tehát szabaduljon meg a szíved ettől a tehertől! Ha pedig úgy döntesz, hogy van még, ami a szívedet nyomja, gyere vissza bátran! De igyekezz, fiatal testvérem – mosolyodott el –, mert öreg ember vagyok, és bármikor elhagyhatom ezt a világot.

Megveregette Francis hátát, kikísérte őt a folyosóra, aztán be akarta csukni az ajtót.

– Ugye ez köztünk marad? – fordult vissza hirtelen Francis.

– Ez szent feloldozás, szövetség közted és Isten között. Nem is beszélhetek róla, hisz én, a halandó Engress, nem is voltam jelen a gyónásodnál.

Francis bólintott és távozott.

Engress az ajtóban állt és addig nézte Francist, amíg el nem tűnt egy fordulóban. Teljesen felzaklatta mindaz, amit hallott. Tökéletesen eljátszotta a feloldozó szerepét, személytelenül és higgadtan, mint Isten szeme és füle.

Pontosabban majdnem tökéletesen. Az jutott eszébe, hogy Jóvátételre lenne szükség, a társadalom kárpótlására, Grady Chilichunk halála miatt. Engress szidta magát – és megfogadott egy saját Jóvátételt –, mert csupán a feltűnés elkerülése végett nem utasította Francis testvért erre a cselekedetre. Ha a főapát, aki mindig maga mellett tartja Francist, látná, hogy a fiatalember Jóvátételt hajt végre, akkor veszedelmes kérdésekre kerülhetne sor. Engress nem egészen a vallás követelményeinek megfelelően cselekedett, s ez zavarta, mint mindig, amikor a gyakorlatiasság a tiszta vallásgyakorlás elébe került.

És volt egy másik problémája is. Engress, a pap nem mondhatta el senki másnak azt, amit Francis meggyónt neki, de Engress, a magánember meg volt döbbenve. Még hogy ilyen összeesküvés, St.-Mere-Abelle kellős közepén! Hogy a Rend fiatal szerzetesei – jó emberek valamennyien – összegyűltek, hogy szót emeljenek a főapát ellen, s talán még össze is esküdjenek!

Mégis, a háború után, a St. Precious-beli s az alsó börtönbéli események után, na meg Jojonah kivégzésének fényében, Engress meg tudta érteni, hogy jó lelkiismeretű emberek összefogjanak a Rend, mint olyan ellen. Engress Jojonah régi barátja volt, és bár nem állt módjában megcáfolni a Jojonah ellen felhozott vádakat, a szíve mélyén nem tudta belátni, hogy Jojonah olyan eretnek lett volna, amilyennek Markwart kikiáltotta.

– Túl szorosan markolod a hatalmat, Dalebert Markwart főapát – suttogta az öreg szerzetes. – És így sok követő kifurakodik az ujjaid közül.

Theorelle Engress mester hirtelen nagyon öregnek és megfáradtnak érezte magát. Becsukta az ajtót, letérdelt az ágya mellé, és útmutatásért imádkozott.

Aztán imádkozott Francis testvérért.

És Braumin testvérért meg a társaiért.

– Jilseponie távozása mindnyájunknak rosszul jött – mondta komoran Tomas. – Akárcsak Shamus Kilronney-é és csapatáé. Mindez persze nem változtat az úti célunkon, főleg mivel bejelentetted, hogy továbbra is velünk szándékozol tartani.

– Valóban – felelte a kósza elkeseredett sóhajjal, és kezdte unni a dolgot, mert Tomas már percek óta körözött a téma körül, hogy megtudakolja Elbryan szándékát.

– Az idő is kedvező – folytatta Tomas. – Az egy vihartól eltekintve. Még a hó is gyorsan elolvadt.

Elbryan megrázta a fejét, Tomasra meredt, mintha biztatni akarná, hogy bökje csak ki a dolgát.

– Egyesek úgy gondolják, hogy el kéne indulnunk – bökte ki végül a férfi –, s ez nem volt meglepetés a kósza számára. – Azt mondják, hogy máris. Dundalisban lehetnénk, és rengeteg szállással készültünk volna el, ha elindulunk rögtön azután, hogy Comli és a többiek felajánlották az ellátmányt.

A kósza nevetett magában az előre megjósolható visszatekintésen. Csakugyan rég eléérhették volna Dundalist, építkezhettek volna és elegendő tűzifát halmozhattak volna fel a legkeményebb télre is, de nem tudhatták előre, hogy az enyhe idő tartós lesz. A téli viharok sokszor végighaladtak a partvidéken, aztán megültek a Corona öbölben, esővel árasztva el a partot, és hótömeggel fedve be a szárazföldet. Ha egy ilyen vihar elkapta volna őket az úton, a kevés számú túlélő is visszafordulásra kényszerült volna.

– A föld csaknem fagyott – folytatta Tomas –, és nem lesz havas.

– Legalábbis idefent nem – felelte a kósza. – Nem tudhatjuk, mit találunk száz mérfölddel északabbra.

– Valószínűleg ugyanezt – vágta rá habozás nélkül Tomas. – Te is megmondtad.

Elbryan bólintott. Ő és Juraviel meg Bradwarden nem találták jelét bármiféle kemény időnek északon.

– Ha viszont még sokáig várunk, a szekerek belesüllyednek a tavaszi sárba – jegyezte meg Tomas.

– És ha elindulunk most, de hatalmas viharba kerülünk? – kérdezte Elbryan.

– Tavasszal is kerülhetünk ugyanilyen viharba – ellenkezett Tomas.

Elbryan ellenkezett volna, szerette volna emlékeztetni a férfit, hogy a tavaszi viharok sosem olyan veszedelmesek, mint a téliek, mert olyankor már meleg az idő, és a hó órák alatt elolvad. És nem is csak a hótól kell tartani, hanem a nagymértékű hőmérséklet-csökkenéstől is, amiben bárki könnyen megfagyhat – még ha a föld nem is havas.

– Ha elindultunk volna az évszak első viharai után... amik után már nincs is több – folytatta Tomas –, már kényelmesen berendezkedhettünk volna Dundalisban. Én, és sokan mások is, úgy gondoljuk, hogy érdemes lenne most megpróbálni. Az idő állandó és nem mutatja jelét változékonyságnak. Ha a talaj kemény és Éjmadár vezet minket, egy hét alatt Dundalisban lehetünk, és elég fát tudunk magunkkal vinni, hogy szállást építhessünk, helyben pedig eleget találunk, hogy eltegyük télre, ha jön.

Elbryan a férfira meredt. Számtalan gyakorlati érvet tudott volna felhozni Tomas ellen, de csak süket fülekre találna, és igazából maga sem volt benne biztos, hogy csakugyan le akarja-e beszélni Tomast.

Most nem.

Pony elment, és Elbryan nem akart mást, mint hogy újra egymás karjaiban legyenek. Talán ha enged Tomas kérésének, és most elviszi őket Dundalisba – dekambria vége és progosz hónapja előtt –, akkor még tavasz előtt letudhatja a karaván dolgát. A kósza elmosolyodott amikor arra gondolt, hogy meglepi Ponyt Palmarisban a tavasz kezdetén.

Amikor azonban Tomasra pillantott, lehervadt arcáról a mosoly. Félt, hogy pusztán önző okokból adta be a derekát, s talán a végzetét okozza azoknak, akiket vezet.

Valójában aznap reggel Bradwardenék is hasonló érveket hangoztattak az azonnali indulás mellett, és tudták, hogy Tomas is ezért akar beszélni a kószával.

– Ugye tudod, hogy semmit sem ígérhetek? – kérdezte a kósza.

Tomas szélesen elvigyorodott.

– Ha egy vihar elkap minket...

– Szívósabbak vagyunk, mint gondolnád – felelte Tomas.

A kósza legyőzötten felsóhajtott, Tomas pedig nevetett.

– Semmit sem ígérhetek – ismételte meg komoran Elbryan. – A szörnyetegeket elpusztíthatjuk vagy elkerülhetjük, de a természet szeszélyeire ez nem áll.

– Nyugodt és hívogató marad az idő – vélte Tomas. – Érzem a csontjaimban.

Elbryan bólintott, aztán kimondta a bűvös szavakat, amelyekre Tomasék már oly régóta vártak: – Csomagoljatok össze!

8. fejezet

Egy püspök első lépései

Pony a kapusház sarkánál kuporgott, és nézte a palmarisi dokk életét. A komp éppen beérkezett, tele utasokkal Amvoyból, a folyó túlpartjáról, s a palmarisi katonák, meg néhány szerzetes, máris elkezdték terelgetni a jövevényeket. Átvizsgálták a csomagjaikat, és kérdésekkel ostromolták őket. A helyzet napról napra rosszabb lett.

Pony több mint egy hete tartózkodott a városban. Miután hasonló gondokkal találkozott az északi kapunál is – ahová érkezett –, titokban, az éj leple alatt hatolt be a városba. Egy malachit segítségével átrepítette magát Kősziklával együtt a fal egy kevésbé őrzött részén. Micsoda izgalmas kaland volt hatalmas ugrásra sarkantyúzni Kősziklát, majd a drágakő lebegtető erejével átszállni a tíz láb magas fal fölött!

Miután Kősziklát elhelyezte egy istállóban a város északi végén, Pony egyenesen a forgalmas Cimboraság Útja fogadóba sietett, és meg is találta Belster O'Comelyt, meg egy Dainsey Aucomb nevű nőt, aki még évekkel ezelőtt lépett be Chilichunkékhoz, mikor Ponyt száműzték a hadseregbe. Más északiak is felbukkantak a kocsmában, vagy segítőként, vagy vendégként, s Pony először tartott tőle, hogy bajba kerülhet, ha ilyen sokan felismerik. Belster azonban megoldotta ezt a gondot: összehívott egy gyors röpgyűlést, és segített Ponynak, hogy új személyazonosságot szerezzen. Ettől kezdve Carrelee dan Aubrey lett, egy régi barátnak, és az ő kis unokahúgának nevéből, akik hosszú évekkel korábban ottvesztek Dundalisban.

Pony csak ezután döbbent rá, mennyire szervezett Belster és társasága. A fogadós elmondta, hogy nagy szükség van erre a földalatti testvériségre St. Precious új apátja, De'Unnero ténykedése miatt. Máris suttogták, hogy De'Unnero nem csak St. Precious apátja, de egyben Palmaris püspöke is, ami azt jelenti, hogy egy személyben bír az apát és báró hatalmával. Ez a gondolat megrémítette Ponyt, mert egy olyan világban, ahol a király és a főapát rendeletei csak jókora késéssel jutottak el a városokba, ez a pozíció gyakorlatilag teljhatalmat adott De'Unnerónak.

Miután belerázódott a Cimboraság Útjának életébe, Pony mindennap kisétált, hogy körülnézzen a városban, főleg a kapuk és dokkok környékén, ahol a leggyorsabbak voltak a változások.

Palmaris erődített település volt, elsősorban azonban mégis kereskedőváros. Fontos kikötő a hatalmas folyó torkolatánál, a királyság északkeleti körzetének központja, s mint ilyennek, eddig csak felületesen őrizték a kapuit, de most...

A biztonsági intézkedések megerősítését Dobrinion apát és a báró halálával indokolták. Pony azonban Elbryantól, Jojonah-tól, valamint De'Unnerót ismerve tudta, hogy az Egyháznak jókora szerepe volt Bildeborough báró meggyilkolásában. Ez világossá tette Pony számára, hogy De'Unnero a palmarisiak félelmét használja ki hatalma növelésére. A gyilkosságok csak ürügyként szolgálnak saját helyzete megszilárdításához.

Pony hosszan gondolkodott azon, amit De'Unnero új rangja hozhat. Egyházi és állami hatalom egy kézben. A katonákkal együtt ténykedő szerzetesek látványa a kompnál alaposan felborzolta Pony idegeit.

Miután az utasok felét beengedték Palmarisba, a másik felét pedig visszazsuppolták a kompra, a katonák és papok más elfoglaltság után néztek. A dokkot maguk mögött hagyva belekötöttek néhány behreni fiúba. Palmaris déli dokkvidéke évtizedek óta a behreniek negyede volt. Amíg Pony Palmarisban élt, a behreniek – még a yatol papok is – szánalom és együttérzés tárgyai voltak a város népének szemében, főleg a St. Precious-i szerzetesek részéről, akiket gyakran lehetett látni errefelé élelmiszer- és ruha-adományokkal, mellyel az új behreni jövevényeket próbálták segíteni.

Hogy megváltozott mostanra a helyzet! És nemcsak a dokklakó szegények vagy a városba bejutni próbáló utasok érzékelhették ezt.

Pony gyorsan átvágott Palmarison, a város nyugati, dombos részébe, ahol a módosabb polgárok éltek. Előző este az Útban Belster kapcsolatai különös eseményekről számoltak be ezen a környéken, amit Pony a dokknál is hallott beszélni.

Nem tartott sokáig megtalálni a szóbeszéd forrását. Egy tucatnyi városi katonát és három abellita szerzetest pillantott meg, akik kevélyen masíroztak a Bildeborough úton, a környék főutcáján. Szerencsére Pony előbb látta meg a csapatot, mint azok őt, így elbújhatott egy sövény mögé – errefelé ilyesmi bőven akadt. Lélegezni is alig mert, s már bánta, hogy saját testében, s nem a lélekkővel jött ide.

Amikor a csapat közelebb ért, látta, hogy az egyik szerzetesnek vörös ékkő ragyog a kezében.

– Gránát – lehelte magában a lány. Gránát, Sárkánypillantás, mellyel fel lehet deríteni a mágia kisugárzását. Ez a csapat bűvös köveket keres!

Pony nézte, ahogy megállnak a kapunál, s az egyik katona fémkesztyűjével rácsap a csengőre. Két házi őr bukkant fel, szinte azonnal. Néhány pillanat múlva olyan hangos szóváltás kerekedett, hogy még Pony is hallotta több háztömbbel arrébbról.

– Nem állok le vitatkozni egyszerű kereskedelmi testőrökkel – jelentette ki a csengető katona. – Palmaris püspökének parancsára nyissátok ki a kaput, különben mi törjük be, és legázolunk titeket is.

És ne higgyétek, hogy a gazdátok meg tud védeni a mágikus trükkjeivel – vetette közbe egy másik katona. – St. Precious-beli barátok vannak velünk, akik könnyedén leszámolnak az ilyen támadásokkal.

Némi további fenyegetőzés és kiabálás után az őrök végül kinyitották a kaput. Kérték, hogy csak egy vagy két ember menjen be a gazdájukkal beszélni, de az egész csapat berontott mellettük. Hamarosan egy gazdag öltözetű férfit közrefogva kerültek elő ismét. Az egyik szerzetes felkeltette Pony figyelmét, mivel feltűnő fejéket – afféle koronát – tartott a kezében, csillámló drágakövekkel.

A lány tudta, hogy a kövek nagy része mágikus lehet, mert hallott róla, hogy a kereskedők sokszor vesznek köveket az Egyháztól, s alkimisták, valamint további kövek segítségével mágikus eszközökbe dolgozzák be őket. A kereskedő fejéke szemlátomást erős mágikus energiával bírt, s nyílván épp ez vezette hozzá a kis csapatot. Pony most már örült, hogy nem szellem-alakban érkezett.

A csoport elhaladt előtte – Pony kissé fellélegzett –, s nyugat felé folytatta útját a Chasewind udvarház felé, mely azelőtt az uralkodó Bildeborough család fészke volt, most viszont az apát – De'Unnero püspök – szállása.

– Milyen furcsa – suttogta Pony magában, ahogy visszaindult a város belseje felé. Számtalan okot fel tudott sorolni magában, amiért De'Unnero mágiát keres egy ilyen veszedelmes időben, egy háború után, két gyanús halálesetet követően. A lelke mélyén azonban sejtette, hogy a kutatásnak más célja van.

A püspök őt keresi.

– Kuzin, ha egy kicsit is bölcs vagy – bár tudom, hogy nem vagy az –, akkor lecsillapodsz, mielőtt megérkezünk a Chasewind udvarházba – mondta Shamus Kilronney Colleennak. Még át sem mentek Palmaris északi kapuján, s az őrszemek máris arról kezdtek fecsegni, hogy mennyi változás történt a városban az utóbbi időben. Shamus és Colleen egyenesen St. Preciousbe indultak, hogy beszéljenek az új apáttal, de elutasították őket, és kereken megmondták nekik, hogy menjenek a szállásukra és várják meg, amíg hívatják őket.

Hosszas várakozás következett, és Shamusnak már az is elég feladat volt, hogy visszafogja Colleent. Ahogy egyik pletyka a másik után érte el őket – az apátot püspökké nevezték ki, De'Unnero beszállásolta magát a Chasewind udvarházba, Colleen katonáit használja a szerzetesek kísérésére –, egyre nyugtalanabbak lettek. Különösen Colleen tűrőképességét tették próbára az események, szeretett bárója halála után.

Végül több mint egy hét után hívatták őket az udvarházba, hogy jelentést tegyenek Marcalo De'Unnero püspöknek. Az udvaron szerzetesek csapata várta őket, és több mint egy óra várakozás következett. További magasabb rangú katonák érkeztek, majd egy nagyobb hintó, ami a király saját tulajdona volt. A kapitány nem tudta a kiszálló emberek nevét, de azt igen, hogy Danube király udvarából valók, nyilván fontos követek.

A két ember egy szó, egy biccentés nélkül haladt el a kapitány mellett.

– Meddig akarnak még várakoztatni minket? – kérdezte jó hangosan Colleen, mielőtt amazok beléptek a házba, de a két férfi s a szerzetesek ügyet sem vetettek rá. Csak unokatestvérétől kapott választ.

– Addig, amíg egy nemeshez illik – felelte Shamus. – Nem ismered sem a helyünket, sem a lehetséges büntetést, ha kilépünk innen.

– Bah – köhintett Colleen. – Szóval hajlongjak és könyörögjek. Igen, uram, nem, uram, letöröljem a nyálat a szájáról, uram?

– Te nem érted a nemességet.

– Tíz évig szolgáltam a bárót – ellenkezett Colleen.

– De Rochefort Bildeborough palmarisi volt, nem pedig a király udvarába való – figyelmeztette Shamus. – A nemesek tiszteletet akarnak, vagy kivágják a nyelvedet, vagy még rosszabb történik.

Colleen a földre köpött, nem messze a legközelebb álló szerzetes lábához. A nő végignézett katonatársain, akik közül sokan a bárói család házi testőrei voltak, s jólesően nyugtázta komor arckifejezésüket – tehát ők is rosszul érzik magukat. Mindnyájan évekig szolgálták Bildeborough-t, s megtanulták tisztelni, sőt, alkalmasint szeretni is a férfit, aki a vezérük volt.

Egy szerzetes lépett ki a ház főbejáratán, papírtekerccsel a kezében. – Shamus Kilronney! – kiáltotta. – Királyi kapitány. És Colleen Kilronney, a városi őrségtől.

– Vigyázz a modorodra – súgta Shamus, amikor elindultak.

– Ha nem vigyázok, te majd úgyis levágsz – vicsorogta a nő. – Csak remélhetem, hogy még előtted megszerzem a bitorló fejét!

Shamus dühösen meredt Colleenra.

– Csak figyelj! – felelte a nő makacsul.

A fenyegetőzés azonban veszített komolyságából, s Shamus is kissé fellélegzett, amikor odabent fegyveres kíséret szegődött melléjük, és komor arcú abellita szerzetesek csapata, akik elkérték a fegyvereiket. Shamus készséggel engedelmeskedett, mert tudta, hogy a király udvarában csak külön erre kijelölt őrök viselhetnek fegyvert. Colleen lecsapta az egyik szerzetes fegyverért nyúló kezét, aztán fenyegetően előrántotta a kardját. A szerzetes harci állásba helyezkedett, és több katona is a kardjához kapott.

Colleen azonban csak nevetett, megpörgette a kardját, elkapta a közepénél, és átadta.

– Nem fogok melletted harcolni – figyelmeztette halkan Shamus, miközben a fogadóterembe kísérték őket.

– Gondolod, hogy nem jöttem rá magamtól is? – felelte Colleen szárazon.

A fogadóterem nagy volt, de nem tűnt tágasnak, mert szerzetesek, katonák, látogatóba érkező nemesek és kereskedők seregei álldogáltak benne, tekintetüket az ifjú, erőteljes püspökre függesztve. Néhány unatkozó tekintet az érkező katonák felé fordult. Shamus díszes királyi egyenruháját viselte, Colleen pedig viharvert útiruháját.

– Én mondom, nem nehéz eldönteni, melyik jön a király udvarából – húzta el az orrát egy ursali nemes.

A püspök leintette, aztán farkasszemet nézett Shamusszal, majd Colleennal.

Colleennak el kellett ismernie, hogy a püspök jelentős személyiség a pillantása kemény és átható. Az első találkozás az akaratok párbaja volt, ahogy hosszú pillanatokig meredtek egymásra rezzenetlenül.

Végül De'Unnero püspök szemügyre vette Shamust is. – Te vagy Shamus Kilronney? – kérdezte. – Kilronney kapitány?

A férfi kihúzta magát. – Az vagyok, uram.

– Remek – bólintott De'Unnero. – Hallottál már a kinevezésemről?

Shamus bólintott.

– És mindketten – pillantott Colleenra – értitek, mit jelent a címem?

– Azt hiszem, azt jelenti, hogy nincsenek többé Bildeborough-k – jegyezte meg Colleen, mire kapott egy jókora oldalba bökést, ám De'Unnero csak nevetett.

– Csakugyan nincsenek – kuncogott. – És nem akadt más sem, aki méltó lett volna erre a helyre. Ilyenformán most mind a királyt, mind a Főapátot egyformán szolgálom, mint báró és apát – címem szerint püspök.

– Értesültünk a dologról, De'Unnero püspök úr – mondta gyorsan Shamus, mielőtt Colleen újabb csípős megjegyzést tehetett volna.

– És mivel a város ilyen zűrzavaros állapotban van, Danube király úgy látta jónak, hogy mellém adjon egy csapatot a katonáiból – folytatta a püspök.

– Értem – felelte Shamus, és a kötelező szolgálati udvariassággal folytatta: – Embereim és én természetesen a rendelkezésére állunk.

– Természetesen – visszhangozta De'Unnero. – És mi a helyzet önnel, Colleen Kilronney? Az itteni őrség nagyon nagyra tartja önt. Persze, azt is hallottam, hogy nem fog örülni, ha visszatér, és látja a változásokat.

Colleennak elkerekedett a szeme. Nem várta, hogy az új püspök ilyen nyíltan beszél majd. Válaszolni akart, de De'Unnero beléfojtotta a szót.

– Megértem a dühét – jegyezte meg. – úgy hallottam, hogy senki sem volt önnél hűségesebb Bildeborough báróhoz. Ez az érzés nyilván jó ideig megmarad a báró halála után is. Én nagyra értékelem ezt a kitartást – előrehajolt székében, hogy csak a nő, és talán Shamus hallhassa –, viszont nem tűrök el semmiféle engedetlenséget az ön szeretett bárójának utódja irányába.

Colleen szeme veszedelmesen összeszűkült, amikor De'Unnero hátradőlt. Ismét farkasszemet néztek, s ezúttal Colleen hátrált meg.

– Részletes beszámolót kérek majd az északi útjukról – folytatta De'Unnero, nem véve le fenyegető pillantását a katonanőről. – Sajnos azonban most más teendőim vannak.

– Vissza fogunk jönni, ha hívat – felelte Shamus, és meg akart hajolni, hogy távozzanak.

– Nem, most itt maradtok és várakoztok – javította ki De'Unnero. Intett az egyik szerzetesnek. – Keress nekik helyet, talán valamelyik mellékszobában – utasította szórakozottan.

– Biztos vagy benne, hogy ezen a szemeden volt? – kérdezte Dainsey Aucomb már vagy harmadszor, miközben Pony szemkötőjét igazgatta.

– A jobb szememen – felelte sóhajtva, egyre türelmetlenebbül Pony, de igyekezett leplezni csalódottságát. Dainsey nem tartozott a környék nagy elméi közé, de az álruha mégis az ő ötlete és az ő műve volt, s Pony csak ezzel járkálhatott szabadon a kocsmán kívül. Emellett Dainsey hűséges alkalmazottja volt Chilichunkéknak, szinte lányuk helyett lányuk, aki betöltötte a Pony távozása után támadt űrt. Az utóbbi időben Dainsey Belster számára is komoly segítséget jelentett, s önként átengedte az irányítást a férfinak, hisz ő vezette a fogadót, miután Chilichunkékat kiátkozta az Egyház. Zokszó nélkül ottmaradt Belster mellett és dolgozott tovább.

Tehát Pony nagyon vigyázott, hogy semmiképp se sértse meg a lányt.

– Azt mondod, a jobbon? – kérdezte Dainsey.

– Én azt hittem, a balon – hallatszott Belster hangja. A fogadós éppen belépett a szobába.

Pony fél szemével odapillantott, s látta, hogy a férfi még a szokásosnál is szélesebben vigyorog, majd elneveti magát, amikor Dainsey bizonytalanul a kötőért nyúl.

– A jobb szemem az – jelentette ki Pony határozottan, és eltolta Dainsey kezét. Belster jobban idegesítette, mint a lány, mert tudta, hogy a fogadós csak ugratja. Elfordította a tekintetét, mert a férfi vigyora csak még jobban felidegesítette. Dainseyre pillantott. Megfogta a lány csuklóját és lehúzta a kezét.

– Akkor legyen a jobb – adta be a derekát Dainsey. – Elvégre a te nyakadról van szó. De azért hadd szórjak rád még egy kis rizsport. Nem csillanhat ki a hajad.

Pony már a por puszta gondolatára is vakarózni kezdett, de tudta, hogy Dainseynek igaza van. Dainsey segítségével minden éjszaka lement a fogadóba, mint Belster neje, Carrelee dan Aubrey O'Comely, azaz negyven év körüli, termetes asszonyság.

– Van valami hír? – érdeklődött Pony.

– Semmi fontos – felelte Belster. – Úgy tűnik, hogy barátunk, Roger belegyalogolt a Masur Delavalba. – A fogadós csalódottan megcsóválta a fejét, aztán megvárta, amíg Dainsey kimegy. – De mi van ezekkel a katonákkal? – faggatta halkan Ponyt. – Biztos vagy benne, hogy ékköveket kerestek?

– Ha nem, akkor miért lettek volna velük papok? – vitatkozott Pony. – Ezen felül gránátkő is volt náluk, amit Sárkánypillantásnak is neveznek, mert felderíti a mágiát.

– De ugye a köveknek használatban kell lenni ahhoz, hogy felfedezzék őket? – kérdezte idegesen Belster.

Pony bólintott, s a fogadós megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Én egyiket sem használtam, amióta visszajöttem – mondta a lány. – Avelyn testvér egyszer mondta nekem, hogy sok kereskedő vásárolt drágaköveket az egyháztól.

– Most pedig a püspök visszaveszi őket – vélte Belster.

– Részben erről is szó van – helyeselt Pony –, de inkább néhány konkrét követ keres, mert ezek elvezethetik Avelyn Desbris barátaihoz.

– Ebben nem kételkedem – felelte Belster. – Nyilván ez is amiatt van, hogy titeket keres. Nem tetszik az a sok minden, amit St. Preciousból hallok – vagy az udvarházból, ahol a püspök most felütötte a tanyáját.

Dainsey tért vissza boldogan énekelgetve, mire ők ketten elhallgattak. Egy kis rizspor, némi szürkés paszta Pony arcára, aztán Dainsey hátralépett, hogy megcsodálja művét.

– Belster felesége vagyok? – pattant fel Pony a székről, és lassan körbefordult.

– Mennyivel jobban tetszel eredetiben! – nevetett fanyarul Belster, de aztán kopogás hallatszott az ajtón.

– Katonák vannak az ivóban – hallatszott Heathcomb Mallory fojtott hangja. Ő is északi volt, aki a fogadóban dolgozgatott azon a néhány estén, amikor éppen nem ivott.

– Biztos vagy benne, hogy nem használtad a köveket? – kérdezte Belster, miközben az ajtó felé indult. Dainsey csatlakozott hozzá, Pony pedig kikukucskált az ajtón.

Az Útban nagy volt a tömeg aznap este, mint mindig, de a fogadós így is könnyen észrevette a katonákat. Nemcsak egyenruhájukról, de kardjukról is. Belster azonnal a hosszú pultnak ahhoz a részéhez ment, ami a legközelebb esett a három hadfihoz, majd széles vigyorral törölgetni kezdett – Jó urak! – kiáltotta derűsen. – Ritkán látni errefelé a mi védelmezőinket. Talán túlságosan is ritkán! Mondjátok, mi a szívetek vágya, és az Útban megkapjátok!

Az egyik katona megnyalta a száját és a pultra támaszkodott. Már éppen szólni akart, de az egyik társa visszatartotta. – Ma este nincs mulatozás!

Vitáról szó sem lehetett, mert egy St. Precious-beli szerzetes is felbukkant a tömegben. Befurakodott a három katona közé és Belster elé állt.

– Te vagy O'Comely? – kérdezte nyersen.

– Belster O'Comely – felelte a fogadós szokásos derűjével, bár a nála sokkal fiatalabb szerzetes pökhendisége erősen bosszantotta.

– Hogyan jutottál hozzá ehhez a fogadóhoz? – faggatózott a szerzetes. – Ismerted a korábbi tulajdonosokat?

Mielőtt Belster válaszolhatott volna, odalépett Dainsey. – Én adtam át neki – jelentette ki. – Az enyém lett, miután kiderült, hogy Chilichunkék egyhamar nem jönnek vissza.

A szerzetes alaposan szemügyre vette Dainseyt, aztán a katonákra pillantott.

– Jaj, ne gondoljon már ilyeneket! – ellenkezett Dainsey. – Már háromszor hurcoltak el. Hányszor kell még elmondanom, hogy nem az a nő vagyok, aki ellopta azokat a nyavalyás köveket?

A szerzetes még egyszer jól megnézte, aztán a társaihoz fordult.

– Tényleg bent volt – mondta az egyik katona, és piros arca jelezte, hogy egyike volt azoknak, akik „kikérdezték” Dainseyt.

– Elloptak az értékes ékkövekből? – kérdezte ártatlanul Belster, és úgy nézett Dainseyre, mint akinek fogalma sincs a dologról.

A szerzetes rámeredt.

– Volt ott északon egy férfi meg egy nő, akikről az a hír járta, hogy mágia van körülöttük – ismerte be Belster, mert tudta, hogy mostanra már Palmarisban is elterjedt Ponyék híre, és ezt a püspök emberei is hallották.

– Szóval te is északi vagy? – kérdezte a szerzetes.

– Caer Tinellába való – hazudta Belster, mert sejtette, hogy nem lenne előnyös kiejteni Dundalis nevét. – Vissza is akartam menni oda, amíg Dainsey kisasszony fel nem ajánlotta nekem meg a feleségemnek, hogy kezdjünk új életet itt, a fogadóban.

– És mit tudsz erről a férfiről meg a nőről? – érdeklődött a szerzetes.

Belster vállat vont. – Nem sokat. Éppen dél felé menekültünk és hallottuk, hogy ők segítettek nekünk megmenekülni a szörnyektől, ez minden. A saját szememmel sosem láttam őket – vagyis a férfit talán egyszer, messziről, egy csodálatos fekete paripán.

– Csodálatos? – visszhangozta gúnyosan a szerzetes. Az az ember egy közönséges tolvaj, O'Comely uram. Jobban megválogathatnád a társaságodat.

– Nem volt velünk – mondta Belster. – Csak egyszer segített nekünk megmenekülni a szörnyetegektől. – Nézte a három férfi arcát, miközben ilyen áhítattal beszélt az állítólagos törvényenkívüliről, és nemcsak irtózást, de kíváncsiságot is látott rajtuk. A fogadósnak némi elégtételt jelentett, hogy jó hírét keltheti Elbryannak, és elültetheti a kétség magvát a püspök hű csatlósai között.

Pony ekkor jött elő, és bátran odaállt Belster mellé. – Megkínáltad már őket? – karolt bele Belsterbe.

– A nejem, Carrelee – intett Belster.

– Ó, atyám! – szólította meg Pony a szerzetest. – Van itt nálad egy azokból a csodálatos kövekből? Nem tudnád meggyógyítani a szememet? Kiszúrta egy goblin.

A szerzetes savanyú arcot vágott. – Gyere el az apátságba – mondta bizonytalanul. – Talán valaki az idősebbek közül... – Legyintett, aztán elfordult, és intett a katonáknak, hogy kövessék.

– Szerintem nagy kockázatot vállaltál – mondta Belster halkan Ponynak, amikor a katonák elmentek.

– Nem olyan nagyot – felelte közönyösen Pony. – Ha felismernek, meg kellett volna ölnöm őket.

Dainseynek elállt a lélegzete.

– És ha hívott volna, hogy menj velük St. Preciousba? – kérdezte Belster higgadtan.

– Hogy meggyógyítsák a szemem? – gúnyolódott Pony. – Az az Egyház, amelyikből Avelyn elmenekült? Amelyik meggyilkolta a családomat és megkínozta Bradwardent? Az abelliták csak akkor segítenek, ha nekik is segítség kell, és csak azoknak, akik arannyal vagy hatalommal tudják viszonozni a szívességet.

A lány hangjának hidegsége megborzongatta és témaváltásra ösztönözte Belstert. – Megint csak Dainseynek tartozunk köszönettel – fordult a lány felé, aki ügyetlen pukedlit csinált.

– Bizony, Dainsey – hálálkodott Pony. – Olyan sokat segítettél, mióta megérkeztem! Most már tudom, miért szeretett téged annyira Graevis és Pettiwba.

Dainsey elvörösödött és zavartan kacarászott, aztán felkapott egy tálcát és elsietett.

– Jó lány ez – jegyezte meg Belster.

– Egyszer talán ez fogja a vesztét okozni – felelte Pony.

Belster legszívesebben letorkollta volna Ponyt borúlátásáért, de nem volt rá képes. Az elmúlt napokban minden tele lett katonákkal és szerzetesekkel, és Pony körül szorulni kezdett a hurok.

A szerzetes otthagyta Shamusékat egy kis szobában, melynek berendezése mindössze egy kandallóból és három székből állt. A tűz nem volt begyújtva, csak a hideg szél mormolt a kéményben.

Shamus leült, kezét összefogta a tarkója mögött, a falnak dőlt és behunyta a szemét. Ismerte a nemesség szokásait, és tudta, hogy hosszas várakozásra számíthatnak.

Colleen sokkal türelmetlenebb volt. Fel-alá járkált, és hol leült, hol felpattant. Hiába csapott bármekkora zajt, unokatestvéréből semmiféle reakciót nem tudott kicsiholni, amitől persze csak még dühösebb lett.

Végül egy óra múltán lecsillapodott. A falhoz húzott egy széket, és bámulni kezdte az ajtót.

Újabb óra telt el. Colleen panaszkodni kezdett, de Shamus kinyitotta az egyik szemét és emlékeztette, hogy a püspök immár a város világi és vallási ura egy személyben, ők ketten pedig nem túl fontosak a számára.

Colleen felmordult és hátradőlt. Állát megfeszítette, karját összefonta maga előtt.

Még egy, majd még egy óra telt el. Colleen újra járkálni kezdett. Nem nagyon morgott, mert nem lett volna semmi értelme – Shamus mélyen aludt.

Végül megmozdult a kilincs. Colleen felpattant és rúgott egyet Shamusba. A férfi kinyitotta a szemét, és az ajtó feltárult. Legnagyobb meglepetésükre nem valami küldönc, hanem maga De'Unnero lépett be.

– Maradjatok ülve mondta Shamusnak, és intett Colleennak is. Ő maga nem ült le, hanem a másik két ember fölé tornyosult.

– Számoljatok be északi utatokról – parancsolta De'Unnero. – Nem érdekelnek sem a szörnyek, sem a környezet. Csak azok érdekelnek, akikkel szövetkeztetek ott fent, főleg az a két harcos, aki segíthet nekünk, ha a sötétség újra lecsap.

– Könnyű a kérdés felelte Shamus engedelmesen. – Éjmadár és Pony uralta az erdei harcokat.

De'Unnero hirtelen elnevette magát. Milyen könnyen hozzájutott az áhított értesüléshez! Egyetlen egyszerű kérdéssel megtudta az üldözöttek hollétét. – Igen, Éjmadár és Pony – dorombolta. Most már leült, és közelebb húzta a széket. – Mesélj nekem róluk! Mondj el mindent!

Shamus féloldalasan Colleenra pillantott, kissé bizonytalanul és aggodalmasan, mert mindketten felfedeztek valami különöset a püspök hangjában. Colleennak úgy tűnt, mintha De'Unnero szinte éhezné a tudást, mintha túl mohón akarna mindent kideríteni a hősökről, ahhoz képest, amit hangoztatott.

– Ott voltak Caer Tinellában, amikor megérkeztetek? – faggatta De'Unnero Shamust. – Vagy később jöttek?

– Mindkettő – felelte a kapitány. – Már jóval előttünk északra értek, de éppen nem voltak Caer Tinellában, amikor a katonáim megérkeztek.

– Meddig? – faggatózott a püspök.

Shamus az öklére támasztotta állát, hogy visszaemlékezzen első találkozására Éjmadárral és szép társnőjével. Nem jutott eszébe a pontos dátum, de tudta, hogy valamikor kalember fordulója táján történt.

De'Unnero tovább nyaggatta, s a két katona számára nyilvánvaló lett, hogy a püspököt jobban érdeklik Éjmadárék, mintha csak jövőbeli szövetségest látna bennük.

Végül De'Unnero eleget tudott meg az első találkozásról, és arról kezdte faggatni először Shamust, majd Colleent, hogyan viselkedett a páros. Még a kentaurról is kérdezett, s mikor Shamus azt felelte, hogy hallott róla, de maga nem látta, De'Unnero határozottan jókedvű lett.

– Nem ez az a ló-ember, akit a maga szerzetes-cimborái, az a bajkeverő St.-Mere-Abelle-i karaván végigvonszolt Palmarison? – kérdezte Colleen.

– Válogassa meg a szavait szent testvériségemet illetően – mondta szigorúan De'Unnero, de aztán újra megenyhült, ahogy a szökevényekre terelődött a szó. – És ezek ketten, Éjmadár és Pony, még mindig Caer Tinellában vannak?

– Ott, vagy onnan északra – felelte Shamus. – Úgy volt, hogy egy karavánt vezetnek Erdővidékre, bár ezt a tavasz fordulójára tervezték.

– Érdekes – tűnődött De'Unnero. Az állát simogatta, tekintete elrévedt. Aztán felállt, egy kézmozdulattal leintette a másik kettőt, és az ajtó felé indult. – Elmehettek – mondta. – Térjetek vissza a szállásotokra, és senkinek, de senkinek ne beszéljetek a mai találkozónkról!

Azzal távozott, magára hagyva a döbbent Shamus és Colleen Kilronneyt.

– Szóval a barátod meg a babája az Egyház kitaszítottjai – jegyezte meg Colleen némi hallgatás után. – Ezt aztán jól megkaptad!

Shamus nem felelt, csak idegesen nézett az ajtó felé.

– Most mit akarsz tenni? – kérdezte Colleen. Felállt és felcibálta Shamust is.

Shamus lassan magához tért. Felvette a kabátját és kihúzta magát. – Semmi ilyesmit nem tudhatunk – jelentette ki. – A püspök egy szóval sem utalt rá, hogy Éjmadár és Pony törvényen kívüliek.

– Viszont ott van a kentaur dolga – jegyezte meg Colleen, aki szemlátomást élvezte unokatestvére feszengését. – A kentaurt megbélyegezte és elfogta az Egyház, de megszökött. Úgy tűnik, ebben a barátaidnak is szerepe volt. Tehát mit szándékozik tenni Shamus királyi kapitány?

– Én a királyomat szolgálom – felelte a kapitány, és az ajtó felé indult. – És te is tedd ezt!

– A püspököt, vagy a királyt? – lépett mögé Colleen.

– A püspök a király nevében beszél – hangzott a kurta válasz.

Colleen megtorpant és szemügyre vette Shamust. Látta a zavart a férfi minden mozdulatában, és úgy gondolta, hogy Shamus a maga vak elkötelezettségével meg is érdemel egy kis feszengést. Tisztelte és megkedvelte Éjmadárt és Ponyt, s most nehezére esett megemésztenie azt, hogy a két ember nem az, aminek látszott – vagy talán sokkal inkább az.

Colleen érzései inkább ösztönösek voltak. Őt cseppet sem zavarta, hogy De'Unnero szemében Éjmadár törvényen kívüli. Valójában még nőtt is tisztelete a páros iránt. Ő a báró és nem a király katonája volt, s mivel szeretett ura már halála előtt összeütközésbe került az Egyházzal, cseppet sem tetszettek neki a palmarisi fejlemények.

Bármit is csinálnak Éjmadárék, az csak jól jöhet, gondolta mosolyogva.

Shamus számára ez a találkozás sokkal felkavaróbb volt. A nép történeteiből és saját tapasztalataiból csak a jót látta Éjmadárban, a meggyötört nép igazi hősét. Tudta, hogy itt valami tévedés lehet: ez az ember nem törvényen kívüli!

9. fejezet

Nyomvadászat

Éjmadár nem maga találta ki a lova nevét. A szó mágikusan került a fejébe, mint valami ajándék, mint az egyetlen név, ami illik a csodálatos fekete csődörhöz. Szellődal most méltóan is viselkedett a nevéhez: úgy vágtatott a ködös rengetegben, ahogy más lovak a nyílt mezőn. Könnyedén szökkent át a bokrok és kidőlt fatörzsek felett. Éjmadár nem is irányította, inkább csak tudatta kívánságait a lóval, aztán egyszerűn rábízta magát.

Kezdték utolérni a goblint.

Megkerültek egy sűrű bozótsávot. Szellődal patái csak úgy, hányták a földet.

Éjmadár mozgást látott maguk előtt a ködben: a goblin volt az lóháton, elnyúló vágtában.

Szellődal a nyomába eredt, egyre közelebb ért hozzá, s a goblin hamarosan lőtávolba került. A kósza felemelte Sólyomszárnyat.

A goblin kétségbeesetten sarkantyúzta meg apró hátasát, az állat pedig leszegte fejét és rohant. A goblin egyre csak hátra nézett, az üldözőjére, és mikor visszafordult, egy vastag ágat látott maga előtt.

A lovasát vesztett kis ló vágtatott tovább, de egyre lassabban.

Éjmadár és Szellődal odaléptetett a nyöszörgő goblinhoz, aki sérült arcát markolászva hentergett a földön. A kósza előrántotta Fergeteget és lecsapott, amíg a goblin végleg el nem csendesedett.

Éjmadár beletörölte kardját a goblin köpenyébe, majd tokjába csúsztatva visszatette Szellődal nyerge mellé. Körülnézett a ködös rengetegben, aztán szelíden megszorította lábával Szellődal oldalát, mire a ló megfordult és elindult visszafelé. Hamarosan újabb menekülő goblint vettek észre, és Szellődal üldözni kezdte.

Ez a goblin gyalog szaladt, fától fáig, de elkövette azt a hibát, hogy keresztezte a kósza útját, alig egy tucat yardnyira a vágtató paripa előtt. Éjmadár felismerte az apró, görnyedt árnyat, és Sólyomszárny máris pendült. A nyíl oldalba találta a nyomorult teremtést, átlyukasztva tüdejét. A goblin holtan bukott a földre.

A kósza zajt hallott a háta mögül és hátranézett. Egy újabb goblin tört ki a bozótból, és vadul rohanni kezdett visszafelé. Éjmadár még csak nem is gondolt rá, hogy megfordítsa a lovat, inkább ő maga fordult hátra a nyeregben, és kilőtt egy nyílvesszőt.

Fél perc leforgása alatt harmadik goblin halt meg.

Egy közeli fáról Belli'mar Juraviel nemcsak elismeréssel, hanem már-már áhítattal figyelte a kósza lövéseit. Éjmadárt az elfek képezték ki, de óriási tévedés lett volna azt állítani, hogy mindent ők tanítottak meg neki, amit tudott. Az elfek a gyors gondolkodást és a teste célirányos alkalmazását tanították meg, de csodálatos volt az a kreativitás, ahogyan Éjmadár mindezeket alkalmazta.

Eléképesztő volt a nyíllövészete is: pontosan homlokon találta a goblint, miközben lova az ellenkező irányba vágtatott. Juraviel éles tekintete tovább pásztázta a ködöt. Ugyanabban a bokorban, ahonnan az előző goblin előjött, egy másik, összekuporodó alakot pillantott meg. Felemelkedett az elf íja. Gyorsan akart végezni, de nem igen tudott megfelelő célpontot találni a kis testen az ágak között, a fehér homályban. Inkább középre célzott, s kis nyila belefúródott a fekete alakba.

A goblin fájdalmas kiáltással felpattant, s Juraviel rögtön lőtt még egyszer, majd harmadszor is, mielőtt a goblin az útra érhetett volna, és negyedszer, mielőtt megtehette volna első futólépéseit. Már emelte íját az ötödik lövésre, de látta, hogy a goblin megtántorodik, és tudta, hogy a munka elvégeztetett.

Juraviel nem is foglalkozott tovább az üggyel, hanem újra körülpásztázta a terepet, és magában sajnálkozott, hogy öt nyilat elpazarolt egy közönséges goblinra. De voltak más módszerei is. Ágról ágra verdesve elszállt egy alacsony, vastag ágig, mely éppen egy lovas feje fölött hajolt az út fölé. Maga mellé tette íját, és elővette hosszú, vékony szilverel drótját.

A kentaur is az erdőben járt, és vidor kiáltozással rohangált a rémült goblinok után. Mikor látta, hogy sok goblin lóval van – ami meglehetősen szokatlan volt –, Bradwarden fogta dudáját és taktikát változtatott: csendes, nyugtató muzsikát kezdett játszani az ordítozás és sértegetés helyett. Nagyon erősen kellett koncentrálnia a melódiára: évtizedek óta járta Erdővidék vadonjait a vadlovak védelmezőjeként, s a gondolat, hogy bűzhödt goblinok ülnek a csodálatos, kecses teremtmények hátán, alaposan feldühítette.

A kentaur innentől kezdve ügyet sem vetett a gyalogos menekülőkre: kiszemelte következő célpontját. Tudta, hogyan értsen szót bármilyen lóval a duda révén, s nyilak helyett muzsikaszóval vette üldözőbe őket. Szája mosolyra húzódott – nem nevethetett, különben nem tudott volna dudálni –, mikor lebukott egy ág alatt, és a bozóton átgázolva apró tisztásra jutott. Ott volt a goblin, aki elkeseredetten rugdalta a lova oldalát, és vadul rángatta a kötélből rögtönzött kantárt.

A ló azonban hallotta a kentaur hívását, és nem mozdult.

Kellett hozzá némi szakértő ujjmunka, de Bradwarden kitartotta a hangot, s fél kézzel játszott, miközben a másikkal felemelte hatalmas husángját és módszeresen közelíteni kezdett. A goblin futólag rápillantott, de aztán csak még kétségbeesettebben kezdett rugdosódni, fel-le ugrálva mozdulatlan nyergében.

A ló halkan felnyihogott, de nem mozdult.

A kentaur most már hangosan nevetett, dudájával a hóna alatt. – Abbahagynád végre? – kérdezte tárgyilagosan.

A goblin mozdulatlanná dermedt, aztán lassan elfordította ocsmány fejét és szemügyre vette a kentaurt, aki közvetlenül mellette állt. Felordított rémületében, de a csattanva lesújtó husáng beléfojtotta a szót. A goblin lebukott nyergéből és a földre nyekkent.

Bradwarden ügyet sem vetett rá. – Menj és bújj el az erdőben! – mondta a lónak. Leszedte róla a kantárt, és kedélyesen az állat hátsójára csapott. – Majd szólok, ha menni kell.

Bradwarden csak most nézett le a még rángatózó goblinra, és hitetlenkedve megrázta fejét. Ez volt a második goblin, amit elkapott, de az elsőnek legalább volt annyi esze, hogy leszálljon földbe gyökerezett lováról!

Goblin létére ügyes lovas, gondolta Éjmadár, miközben Szellődal teljes erőből vágtatott. A goblin meglehetősen jól ismerhette a terepet, mert egyik kis ösvényről a másikra cikázott, és még vágtában is tudta, mikor bukjon le és mikor dőljön oldalra.

Szellődal készen állt a kihívásra, és kecses mozgással csökkentette a kettejük közti távolságot.

A goblin kísérteties szürke szellemmé változott a ködben. Éjmadár lábával megkapaszkodott Szellődal oldalában, és felemelte Sólyomszárnyat. Felajzotta az íjat és lőtt, de a goblin lova elfordult, és a lövedék célt tévesztett.

Éjmadár lebukott, mert Szellődal is befordult a kanyarba. Amikor az ösvény kiegyenesedett, újra előkerült Sólyomszárny, de mielőtt a kósza lőhetett volna, a goblin lehajolt egy alacsony ág alatt, s a célpont elveszett.

A kósza kissé már dühösen szintén lebukott az ág előtt. Tartott tőle, hogy ez a hajsza hosszú lesz, mert az út előttük minden volt, csak egyenes nem. Végre megpillantotta a goblint, aki egy pillanatra fölegyenesedett és hátranézett.

Aztán hirtelen valami leverte a nyeregből. Lerepült a tovább rohanó ló hátáról.

A goblin egy darabig vadul kalimpált, aztán ernyedten lógva maradt a levegőben. Éjmadár azonnal megértette a jelenség okát, amikor közelebb ért, és meglátta. Belli'mar Juravielt egy ágon, a goblin fölött. Az elf drótjának egyik vége az ághoz volt erősítve, a másik vége a goblin inas nyakán.

– Spórolsz a nyílvesszővel? – kérdezte a kósza szelíd gúnnyal.

Mielőtt Juraviel felelhetett volna, az elf valami mozgást látott az erdőben, és feljebb röppent. Még a magasból sem látott túl sokat a ködön keresztül, de éles hallása elárulta neki, amit tudni akart. – Úgy látszik, vége a meglepetés adta előnyünknek! – kiáltott le. – A goblinok rendezik soraikat.

Alig mondta ki az utolsó szót, mikor egy másik hang zendült erősen és tisztán a hajnali levegőben. – Milyen szép tőletek, hogy engedelmeskedtek! – dörögte Bradwarden. – Mind egy helyre gyülekeztek a kedvemért!

A kiáltást, ahogy az előre látható volt, heves csatazaj követte.

– Úgy látszik, Bradwarden is közéjük rendeződött – jegyezte meg Juraviel szárazon, és ágról ágra szökellve elindult.

Szellődal lekanyarodott az útról és átvágott a bozóton, követve a kentaur hangját. A nagy sebesség miatt sem a ló, sem lovasa nem nagyon tudta elkerülni az aljnövényzetet, ami alaposan összekarmolta őket. Amikor Szellődal kicsit túl szűken vett egy kanyart, Éjmadár lábát felhorzsolta egy fa. A kósza persze nem panaszkodott, csak az arcát védte a kezével, és amennyire lehetett, a lábával szorította Szellődal oldalát. Rásimult az állat nyakára.

Szellődal tudta, hogy sietett, ezért rá sem hederített a kisebb sebekre, csak száguldott tovább. Hamarosan kiértek az aljnövényzetből, egy tál forma völgyecske peremére.

Az egyik goblin a földön hevert, széthasított fejjel. Egy másik a vállát markolászta, úgy fetrengett, de nyolc további szörnyeteg megmaradt, és körülvette Bradwardent. Kardokkal, lándzsákkal böködték a kentaurt, akinek mindenfelé védekeznie kellett, nehogy súlyosan megsebezzék. Bradwarden pörgött-forgott, rugdalózott, s fenyegetéseket ordítozva lengette hatalmas husángját, de nem remélhette, hogy sokáig kitarthat, és minden körnél egyre lassúbb lett. A goblinok mind közelebb férkőzhettek hozzá.

Az egyik ilyen fordulónál a kentaur észrevette az érkező Elbryant. – De sokáig tartott! – bődült el, és az újremény új erőt adott neki. Megpördült és rohamra indult. Visszaszorította és maga után csalta a goblinokat, hogy elvonja a figyelmet a kószáról.

Éjmadár a nyeregre lendítette bal lábát, kihúzta jobb lábát a kengyelből, és megcserélte a ballal, míg végül a vágtató ló hátán állt. Ahogy közeledtek a goblinokhoz, akik már szembefordultak velük, a kósza leszökkent a lóról, Szellődal pedig élesen balra kanyarodott.

A kósza nagy lendülettel előrerepült, maga előtt tartva Fergeteget. A goblin vitézül igyekezett hárítani a döfést, de a penge felfoghatatlanul gyorsan hasított át a levegőn.

Éjmadár tovább rohant, futtában kirántva Fergeteget a goblin melléből. Egy bukfenccel próbálta lassítani lendületét, s fél térdre állt fel belőle, hárítva kardjával a következő goblin lándzsadöfését.

A goblin egyensúlyát vesztve a kósza felé bukott, aki teketóriázás nélkül mellbeszúrta. Éjmadár felemelte a felnyársalódott szörnyeteget, és a földre lendítette maga mögött. Aztán gyorsan felállt, s kardja összecsattant a következő goblin pengéjével. A goblin – aki saját fajtájához mérten ügyes harcosnak bizonyult – szaporán szurkált, de a kósza villogó kardja minden támadását hárította. A goblin lendületét vesztve hátrálni próbált, ezzel azonban lehetőséget nyújtott a kószának az ellentámadásra.

Most Fergeteg csapott le egyszer, kétszer, háromszor. A goblin becsületére legyen mondva, az első két csapást ki tudta védeni.

Szövetségeseinek felbukkanásán felbuzdulva Bradwarden sem tétlenkedett, bár nem ért el döntő találatokat. Ezzel azonban a goblinok is így voltak, akiket megrémisztett Éjmadár, a kósza megjelenése, akinek a neve lidérces álmaik közé tartozott. Mikor a harmadik goblin is lehanyatlott Fergeteg csapásai alatt, a többiek megelégelték a dolgot, és szétszóródva menedéket kerestek az erdőben.

Éjmadár utánuk indult, de aztán döbbenten torpant meg, amikor valami elhúzott az arca előtt. Rögtön megértette a helyzetet, amikor a valami – Juraviel nyila – beleállt az egyik goblin lábába, kínos sántikálássá változtatva a fürge menekülést. Újabb nyíl röppent, eltalálva a következő goblint, de az elf ezúttal kissé magasra célzott, és a goblin csak még gyorsabban szaladt a hátsó felébe fúródott vesszővel.

– Ne fuss már, elegem van a szaladgálásból! – jajdult fel Bradwarden, és csalódottan a legközelebbi menekülőhöz vágta husángját. A fegyver ártalmatlanul zúgott el a célpont mellett, de a goblin azért megállt és visszafordult. Látta, hogy Éjmadár éppen eltűnik az aljnövényzetben, követve a lábon lőtt menekülőt. Bradwarden botja leesett a bozótba.

A goblin ocsmány ábrázatán ördögi vigyor terült szét. – Mosmá' nincs fegyvered – vélekedett, s kivont karddal visszarohant Bradwardenhez.

– Ostoba jószág – dünnyögte a kentaur. – A rokonod volt az, amelyik olyan kitartóan ült a mozdulatlan lovon? – Bradwarden megpördült, hogy hátsója egyvonalba kerüljön a goblinnal, aztán kirúgott hátra. Roppant lábai elsöpörték a goblin szánalmas kis karjait, és részint a vállán, részint a mellkasán sújtottak le rá. A rúgás húsz lépésnyire röpítette a vadul kalimpáló goblint, aki a bokrok közé esett.

A kentaur nyugodtan elsétált az összetört, kába alak mellett, hogy visszaszerezze husángját, aztán odament áldozatához. – Nincs fegyverem, mi? – mondta gúnyosan, és lecsapott a bottal.

A tisztáson ezalatt Juraviel végzett a szerteszét heverő sebesültekkel, majd a bozótosba indult, hogy megtalálja a lábon lőtt menekülőt. A goblin holtan feküdt saját vérében: egy tarkódöfés végzett vele.

– Hol a kósza? – kérdezte a kentaur, amikor Juraviel megjelent. Szellődal, aki a kentaur mellett állt, kapálni kezdte a földet.

– Gondolom, vadászik felelte az elf.

Bradwarden a ködös fák felé pillantott és elmosolyodott.

A goblin egy fának támaszkodott, és próbált úrrá lenni a fájdalmon, amit Juraviel nyílvesszője okozott a farában. Hirtelen hangot hallott és megmerevedett. Szeme tágra nyílt a rémülettől, de megnyugodott, amikor két társát látta közeledni.

Az egyik megfogta a nyílvesszőt és próbálta kirántani, de a sebesült goblin felordított, mire a másik kettő befogta a száját.

– Hallgass! – reccsent rá suttogva az egyik. – Ránk akarod hozni Éjmadárt meg a ló-embert? Máris vérnyomokat hagytál magad után...

A goblin hangja elhalt, és mindhárman a félreismerhetetlen vörös csepp-vonalra pillantottak.

A rémült szörnyek összenéztek, s egyik sem mert megszólalni.

Éjmadár egy ágról huppant le, éppen közéjük, és két goblint csapott le egymás után: az egyiket a kardja gombjával, a másikat az élével, a harmadiknak pedig széthasította a fejét.

Tovább tartott kirángatni Fergeteget a goblin koponyájából, mint megölni a három szörnyeteget.

Elbryan egy kicsit később az úton talált rá várakozó barátaira. Amazok kényelmetlenül főttek a meleg napon, s egymásnak adogatták Bradwarden borostömlőjét – melyről Elbryan tudta, hogy a legfinomabb elf borral, a mocsival van tele.

– Hát egyedül vadásszak? – kérdezte a kósza színlelt dühvel. – Hárman menekülnek és hárman vagyunk üldözők, mégis egyedül maradok az erdőben?

– Na és hányat kaptál el, kósza? – kérdezte a kentaur.

– Mind együtt voltak – felelte Elbryan.

– Akkor könnyű volt a dolgod – jegyezte meg Bradwarden, és jót húzott az erős italból, majd továbbadta a tömlőt Elbryannak.

Elbryan mosolyogva elhárította. – Én nem iszom ilyet – jelentette ki. Valahányszor a számhoz emelem a palackot, megfájdul a karom – utalt kiképzése korai napjaira a Touel'alfarnál, amikor minden reggel ki kellett mennie a mocsárhoz, hogy begyűjtse a tejköveket, majd elvigye őket a gyűjtőmedencéhez, hogy ott kifacsarja ízes levüket, amíg meg nem fájdult a karja.

Persze, ez csak tréfa volt, de Bradwarden mestere volt annak, hogy a viccet visszafordítsa kitalálója ellen. – Mindig csak nyavalyogsz morogta. – Te elf, jobban tennétek a tieiddel, ha inkább ilyen magamfajtákat vennétek fel tanítványnak.

– Próbáltuk már, jó Bradwarden – élcelődött Juraviel, magához ragadva a tömlőt –, és az elfek képezte kentaur vad harcos, bár talán nem elég ravasz.

Bradwarden felmordult. – Nem elég, hogy elviszi a bort, még sérteget is mondta Elbryannak, aki éppen visszadugta kardját a nyereg mellé. Elbryan alaposan szemügyre vette a lovat, különösen egy fájdalmasnak tűnő vágást az állat erős nyakán. Örömmel látta, hogy a sebet gondos elf kezek már el is látták. – Hát így éljem le az egész életemet? – fakadt ki hirtelen, s komoly hangsúlyára felfigyelt mind a kentaur, mind az elf. – Erdei ösvényeken, ámokfutó szörnyekre vadászva?

– Ha így folytatod, nemsokára megtisztítod a terepet – mosolygott Juraviel, de a többiek rémült arcot vágtak.

– Remélem, hogy nem! – nevetett végül Elbryan, és elvette a tömlőt Juravieltől.

A másik kettő is nevetett, mert egy kis gondolkodás után megértették a kósza gondolatmenetét. A szörnyek jelenléte csakugyan csapást jelentett a környék lakóira. Otthonokat és családokat zúzott szét, ártatlan halottakat követelt, mégis volt valami, ami együtt járt a sötétséggel és tragédiával: a cél tudata és a bajtársiasság érzése, az emberek szükségszerű összefogása. A háború utolsó szakasza, az utolsó vadászat pedig, a földek visszaszerzése, amikor az embereket már nem fenyegette veszély, kimondottan szívderítő volt. Akárcsak a mostani alkalommal, amikor Tomas Gingerwart karavánjának élén, a három barát észrevette a tucatnyi goblin táborát. Gyors tervet kovácsoltak, s hamar belevetették magukat a küzdelembe, majd az üldözésbe.

Elbryan – a csoport legfiatalabbja – érezte legerősebben ezt az izgalmat. A kósza akkor élt a leginkább, amikor bevethette elf tudását, és felvehette másik személyiségét, Éjmadárt.

– Gingerwart – mondta Bradwarden, mikor füstöt látott az úton dél felé. Legalább a köd tisztulóban volt már.

Elbryan nézte a távoli jelet. Tiszta volt előttük a másnapi út. Két vagy három napon belül ott lehetnek Dundalisban, vagy abban, ami maradt belőle.

10. fejezet

A humanista

– Én majd megregulázom a várost – mondta a püspök elszántan, a szájával, és nem telepatikus úton. Markwart mégis hallotta, méghozzá tisztán, pedig testi alakja több száz mérfölddel arrébb pihent, St.-Mere-Abelle-i lakosztályában.

– Máris tettem lépéseket ebbe az irányba – folytatta De'Unnero, aki kezdte összeszedni magát a főapát váratlan, nagyon is megfoghatónak tűnő megjelenése után.

Markwart bólintott, s milyen különös volt, hogy még ez a gesztus is oly kristálytisztán átjött a spirituális beszélgetésben. Legutoljára a lélekkő révén látogatta meg De'Unnerót, de így csak durva kapcsolatot tudott létrehozni. Ekkor utasította St. Precious apátját a saját lélekkövének bevetésére is, hogy teljesebb közlési lehetőséget teremtsenek. Ezúttal ez a segítség szükségtelennek bizonyult, mert Markwart olyan teljességgel átvitte lelkét a Chasewind udvarházba, hogy közvetlenül tudott beszélni De'Unnero testi mivoltához, olyan színvonalon, melyről korábban még csak nem is álmodott, pedig De'Unnerónál most nem is volt ott a második lélekkő. Markwart szinte úgy érezte, mintha egyszerűen át bírná vinni testi valóját ezen a kapcsolaton, s teljesen el tudna jutni egy távoli helyre!

Szemlátomást De'Unnero is le volt nyűgözve.

Markwart alaposan szemügyre vette, s látta arcán a mohóságot. Marcalo De'Unnero mindig is intenzív ember volt, főleg ha hatalomról volt szó, de mindig megőrizte önuralmát. Még harc közben is tiszta maradt a feje, és mindig az elméje vezette a testét.

– Vigyáznod kell, hogy ne lépd túl a határaidat – magyarázta Markwart. – A király szemmel fog tartani, hogy lássa, mennyire szolgálja az érdekeit egy püspök, a saját bárói helyett.

– Akkor hát különös figyelmet kell szentelnem az ursali követeknek – vélte De'Unnero. – És biztosíthatlak, hogy a király Kilronney vezetése alatt álló katonáit is kizárom azokból az ízléstelenebb feladatokból, amelyeket sajnos végre kell hajtanom céljaim eléréséhez, A városi őrség elég lesz.

– Össze akarok szedni minden ékkövet a városból – folytatta a püspök. – Ha az eretnek barátai a közelben vannak, elkapom őket.

– A kereskedők panaszt fognak tenni a királynál – figyelmeztette Markwart. Valójában persze máson gondolkodott. De'Unnero utolsó kijelentésén töprengett, és a férfi gesztusait latolgatta, Markwartnak az a benyomása támadt, hogy a püspök bolondot akar csinálni belőle. Érezte, hogy De'Unnero nem hiszi igazán, hogy a drágakövek elkobzása csakugyan Avelyn hajdani társainak kézre kerítéséhez vezethet. Nem, De'Unnero ezt csak azért mondta, hogy őt megnyugtassa. Mindazonáltal a kegyes csalás tetszett Markwartnak, mert ha De'Unnero így gondolja, akkor tudhat valamit arról, hol vannak a menekülők valójában.

De'Unnero szélesen elmosolyodott. – A kereskedők azt fogják tenni, amit mondanak nekik – szólt a püspök. – Máris túlságosan tartanak tőlem ahhoz, hogy a királynak panaszkodjanak.

Markwart tudta, hogy De'Unnero veszedelmes játékot játszik. Nem tud számon tartani minden egyes kereskedőt, bármennyi katonája van is. A püspök akciói a kalmárok ellen bizonyosan nyílt szóbeszéd tárgyai lesznek Ursalban, ha ugyan máris nem azok. A főapát mégis habozott leállítani csatlósát. A lehetőségek felajzották. Mi lenne, ha az Egyház begyűjtené az összes ékkövet, azzal az ürüggyel, hogy ez magának Istennek a parancsa? Amíg a király nem ellenzi ezt a lépést, a kereskedők nem állhatnak ellent.

– És ha tájékoztatják is a királyt – folytatta De'Unnero, minden eddiginél szélesebb mosollyal –, van ürügyünk az akcióra. Danube király tud az ellopott kövekről – hát nem az ő saját katonái vitték az áruló Jojonah-t a máglyára? Ha úgy állítjuk be, hogy az ellopott kövek veszélyt jelentenek a királyságára... – A püspök elhallgatott, függőben hagyva a mondat végét.

Markwartnak megindult a fantáziája. Talán csakugyan ideje, hogy az Abellita Egyház visszavegye a köveket, az összest. A kereskedőktől elvett kövek több mint bőségesen pótolják az Avelyn okozta veszteségeket. Talán itt az idő, hogy az Egyház megerősítse magát, s a háború elmúltával a civilizált világ minden lakója életének meghatározó erejévé váljon.

Milyen örökséget hagyhatna maga után Dalebert Markwart?

– Jelentős behreni kolónia van Palmarisban – szólt váratlan ötlettől vezérelve Markwart.

– Lent a folyónál – helyeselt De'Unnero.

– Keserítsd meg az életüket – adta ki az utasítást Markwart. – Csináljunk a lehető legtöbb közös ellenséget az állam és az Egyház között.

De'Unnero mosolya elárulta, hogy az ötlet cseppet sincs ellenére. – És mi legyen az ékkövekkel? – kérdezte. – Folytathatom?

Most Markwarton volt a mosolygás sora, mert tudta, hogy a püspök úgyis folytatni fogja, akár az engedélyével, akár anélkül. – Igen, folytasd – mondta –, de ne túlozd el! Bízom benne, hogy a magunk oldalán tudjuk tartani Danube királyt, de csak akkor, ha nem haragítjuk magunkra az egész kereskedő-réteget.

Markwart ezután megszakította a kapcsolatot, s szelleme visszaröppent a Chasewind udvarházból St.-Mere-Abelle-be. Valójában nem izgatták túlságosan a kereskedők, de még a király sem. Kezdte megérezni igazi erejét. A háború felforgatta az egyensúlyt a királyságban, Markwart hite szerint az Egyház javára. De'Unnero püspöki kinevezése számtalan izgalmas lehetőséget nyitott meg a főapát számára.

Lehetőségek... lehetőségek. Vajon meddig mehet el?

Lakosztályában a főpap a tenyerében tartott hematitra pillantott. Újra arra gondolt, hogy milyen teljes volt ez a szellemutazás, mikor úgy érezte, hogy akár testi valóját is magával vihetné. Micsoda hatalmat jelentene ez! Bárhol, bármikor megjelenhetne, nyom nélkül.

Lehetőségek... lehetőségek. Talán elérhet egészen Ursalba, a király udvarába, egészen a királyig.

Francis testvér aznap virágos hangulatban találta a főapátot, s ez némi reményt adott neki, hogy a Brauminékkal kapcsolatos híreket hidegvérrel fogadja majd. És így is volt: a főapát arca egy pillanatra elvörösödött a dühtől, de aztán jelentősen lecsillapodott, és még egy torz vigyorra is futotta tőle.

– Mind az öt elmenekült? – kérdezte Markwart higgadtan.

Francis bólintott.

– Bizonyos vagy benne, hogy ez a... Braumin Herde meg a többiek elhagyták St.-Mere-Abelle-t?

– Eltűntek, főapát uram – felelte kötelességtudóan, lesütött szemmel Francis.

– St.-Mere-Abelle nagy – jegyezte meg Markwart. – Sok a sötét zug.

– Szerintem elmentek – válaszolta Francis. – Eltávoztak a kolostorból, és kétlem, hogy valaha is vissza akarnának térni.

– És mit vittek magukkal? – kérdezte Markwart hirtelen felcsapó dühvel.

Francis a vállát vonogatta. Meglepte a kérdés.

– Mármint ékköveket – reccsent rá Markwart. – Elvittek valamit a szent kövekből?

– Nem, főapát úr – nyögte Francis. – Biztos vagyok benne, hogy nem.

– Ostoba szavak – torkollta le élesen Markwart. – Azonnal keríts egy tucat testvért és készíttess leltárt a kövekről!

– Igenis, főapát úr – hajolt meg Francis, és átkozta magát, amiért nem gondolt rá, hogy Markwart újabb tolvajlástól fog tartani. Újabb eretnekek távozása a kolostorból Avelyn Desbris esetének megismétlődését sejtetheti a főapát számára.

– Hová mégy? – kérdezte Markwart, amikor Francis elindult.

– Megcsinálni a leltárt – védekezett a zavart fiatalember.

– Majd ha befejeztük!

Francis visszasietett az asztalhoz és egyenesen megállt, mintha ítéletre várna.

Markwart hallgatott és az arcát dörgölte. A pillanatok múltak, a főapát töprengett, és lassan felderült az arca.

– Főapát úr, attól tartok, hogy a konyhafiú, az a Roger Billingsbury nevű – folytatta Francis – szintén elszökött az apátságból.

– És azért kellene nekem ezzel foglalkoznom, mert...? – nógatta a főapát.

Francis testvér hosszan meredt kiszámíthatatlan főnökére. Hát nem Markwart bízta meg, hogy szedje össze a kolostorban dolgozók listáját? Nem Markwart hitte azt, hogy kém van a háziszolgák között? Francis hirtelen arra gondolt, hogy talán nem volt bölcs dolog megemlíteni Rogert. Feltételezte, hogy a főapát átolvasta a listáját, és ugyanerre a következtetésre jutott, hisz a potenciális ellenségek hiányában Roger volt a legvalószínűbb jelölt.

– A felfogadott parasztok sokszor elszöknek – emlékeztette Markwart. – Te magad mondtad. Erre panaszkodtál, amikor a listát készítetted, ha jól emlékszem.

Francis gondosan mérlegelte ezeket a szavakat. Meglepte, hogy a főapát próbálja eloszlatni az összeesküvés gyanúját Brauminék és a gyanús konyhásfiú közt. Eddig Markwart gyanakvása már-már az üldözési mánia határát súrolta – vagy legalábbis arra irányult, hogy az elmúlt évek minden kellemetlenségét Avelyn, Jojonah és követőik nyakába varrja.

– Nem értelek, főapát uram – felelte Francis.

Markwart talányosan nézett rá.

– A mostani viselkedésedet – magyarázta Francis. – Azt hittem, hogy feldühít majd ez a szökés.

– Feldühít? – visszhangozta hitetlenkedve Markavart. – Feldühít, hogy ellenségeink a mi malmunkra hajtják a vizet? Hát nem érted, testvérem? Braumin Herde távozása az apátságból Jojonah összeesküvésének végét jelenti, a bűnösség nyilvánvaló beismerését.

– Vagy a félelem beismerését, főapát uram – bökte ki merészen Francis.

Elhátrált egy lépést a főapát asztalától, úgy meredt rá Markwartra. – Nem lenne mitől félniük, ha követték volna a Rend szabályait – jelentette ki Markwart fanyar mosollyal. – Nagy örömet okoz számomra a tudat, hogy félelmet keltek az eretnekekben. Talán ha elkapjuk – márpedig kétségkívül így lesz –, közelebbről is szemügyre vehetjük őket, hogy felmérjük a félelmük pontos nagyságát.

Francis feszengve állt egyik lábáról a másikra, amikor a várható megtorlásra gondolt, amelyre akaratlanul is kárhoztatta Brauminékat.

– Gondterheltnek tűnsz, testvér – jegyezte meg Markwart.

Francis úgy érezte, hogy összezsugorodik a főapát fürkésző tekintete alatt. – Én csak attól félek... – kezdte, de aztán elhallgatott, mert valami jobb irányt akart találni érvelésének – ...hogy Braumin testvér rossz útra tévedt – kezdte. – Akárcsak a többiek.

– De...?

– De valaha igazi elhivatottság volt a szívükben – legalábbis Braumin testvérében – folytatta Francis.

– És úgy gondolod, hogy ez segíthet nekik visszatérni a helyes útra?

Francis bólintott. – Talán némi türelemmel – mondta. Némi nagylelkűséggel. Nem lenne jobb az egész Egyháznak és a te hírednek is, ha a szárnyaid alá vennéd Jojonah pártfogoltjait, és visszaterelnéd őket a nyájhoz? Nem szolgálná Istent jobban az, ha egy olyan tehetséges valaki, mint Braumin, visszatérne a helyes útra? És aztán, minden valószínűség szerint, hiteles és elszánt bírálója lenne Jojonah-nak és Avelynnek, kiváló példájaként annak, hogyan mászhat vissza valaki a sötétségből a fényre. – Francis kétségbeesetten rögtönzött, mert nem akarta végignézni újabb testvérek kivégzését. Bár tetszett neki saját szavainak egyszerű logikája és csengése, tudta, hogy üstököst üldöz. Még ha Markwart el is fogadja ezt, vajon elfogadja majd Braumin Herde? Francis erősen kételkedett ebben. Valószínűbb, hogy az az elvhű bolond egészen a máglyáig átkozni fogja Markwartot. Francis azonban aki jobban aggódott az egész ügyért, mint eleinte gondolta volna – tovább igyekezett. – Talán még nagyobb előnyt is kovácsolhatunk ebből a helyzetből.

– Nem, Francis testvér, neked nem ez jár a fejedben – jelentette ki Markwart ünnepélyesen. Felállt és megkerülte az asztalt. Tudom, hogy itt nem gyakorlatiasságról van szó, hanem szánalomról.

– A szánalom erény – szólt halkan Francis.

– Igaz – helyeselt Markwart, s átfogta Francis vállát, ami szokatlan gesztus volt tőle, s kissé meg is rémisztette a fiatal szerzetest.

– De csak akkor, ha együttérzésed olyasvalakire irányul, aki meg is érdemli – folytatta Markwart. – Talán szánnál egy powrit, vagy egy goblint?

– De hát ők nem emberek! – kezdett vitatkozni Francis, de Markwart nevetése beléfojtotta a szót.

– Az eretnekek sem azok – vágott vissza a főapát hirtelen dühvel, de aztán gyorsan lehiggadt, és nyugodtabban folytatta: – Az eretnekek valójában még a goblinoknál és powriknál is kevesebbek, mert ők valamikor emberek voltak és volt lelkük, de eldobták Isten ajándékát, megsértették Őt, aki teremtette őket. Én mondom, előbb szánd a powrikat, mint az eretnekeket, mert a powrik csakugyan nyomorultak, hiszen nem részesültek az ajándékban. A powrik és goblinok gonoszok, mert gonosz a természetük, de az igazi eretnek, aki hátat fordít Istennek, saját döntéséből gonosz. Ez a bűn igazi mintaképe.

– De hát nem lehet megmenteni az elveszett lelket, főapát uram? – kérdezte Francis.

Ezúttal a főapát nem nevette ki a kérdést, hanem szilárd, tántoríthatatlan pillantást vetett Francisra. – Vigyázz, Francis testvér! – figyelmeztette a fiatalembert. – Te is közelítesz azokhoz a tanokhoz, amelyek Jojonah és Avelyn bukását okozták. Azokhoz az idealisztikus és ostoba tanokhoz, melyek elűzték Braumin Herdét és összeesküvő társait a kolostorból.

– Hát nem azt mondja Szent Gwendolyn, hogy a szeretet szeretetet szül? – vitatkozott Francis, és vigyázott arra, hogy a hangja olyan legyen, mintha csak tisztázást, útmutatást kérne, nem pedig ellentmondana a főapátnak.

– Szent Gwendolyn ostoba volt – jelentette ki nemes egyszerűséggel Markwart.

Francisnak nagy erőfeszítésébe került, hogy kordában tartsa arcizmait, de a szeme így is tágra nyílt, és be kellett harapnia a száját. Tilos volt a szenteket sértegetni – Francis jól tudta tanulmányaiból, hogy ezt a tételt újra és újra kinyilatkoztatta az Egyház.

– Ne légy úgy meglepve – gúnyolódott Markwart. – Elvégre hamarosan mester leszel... talán – tette hozzá ravaszul, féloldalas pillantással. – Mesterként pedig meg kell értened és be kell vallanod az igazságot. Gwendolyn ostoba volt, és ezzel a legtöbb kollégám tisztában van.

– A szentté avatása egyetlen tiltakozás nélkül zajlott – ellenkezett Francis.

– Ez megint csak gyakorlatiasság – állította Markwart. – Gwendolyn volt az egyetlen számba jöhető jelölt az Egyház asszonyai közül, és ha gondosan áttanulmányozod annak a zaklatott kornak a történelmét, megérted, hogy valamivel le kellett csillapítani a nőket. Ezért született egy szent. De ne érts félre, ifjú tanítványom! Gwendolyn csakugyan nagylelkű és melegszívű teremtés volt, de soha nem értékelte céljaink magasabb igazságát, akárcsak Jojonah.

– Vigyázz! – folytatta Markwart. – Még a végén humanista leszel.

– Nem tudom, mi az – vallotta be Francis.

– Félő, hogy az egyén jogait a magasabb jó elé helyezed – magyarázta Markwart. – Azt hittem, hogy kiűztem belőled ezt a gyengeséget Chilichunkék ügyével, de szemlátomást nagyon mélyen gyökerezik. Ezért is tisztázom a dolgot most egyszer s mindenkorra, és ez az utolsó figyelmeztetés. Vannak olyanok, köztük Avelyn és Jojonah s ez volt a legnagyobb bűnük –, akik azt hiszik, hogy az Abellita Egyháznak a nyáj gondviselőjének kell lennie, minden seb begyógyítójának. Szerintük koldusként kellene élnünk és a parasztok közt járnunk a szent kövekkel, mindnyájuk életének jobbítására.

Francis kíváncsian oldalra hajtotta a fejét, mert ez nem igazan hangzott bűnnek.

– Az ostobák! – csattant fel élesen Markwart. – Az Egyháznak nem feladata meggyógyítani a világ bajait. Az Egyház felelőssége az, hogy megmutassa egy e világon túli világ magasabb reményét. Vajon inspirálna bárkit is St.-Mere-Abelle, ha csupán nyomorult viskókból állna? Hát persze hogy nem! A ragyogásunk, a dicsőségünk, a hatalmunk az, ami reményt ad a csőcseléknek. A félelem tőlünk, a bosszúálló Isten követeitől az, ami megtartja őket a helyes úton. Nem tudom eléggé hangsúlyozni neked ezt az igazságot, és figyelmeztetlek, hogy sose feledkezz meg róla! Nyissuk meg az apátság kapuit? Adjuk oda ékköveinket a parasztoknak? Hová lesz akkor a misztikus rejtély, testvér? És a rejtély nélkül hová lesz a remény?

Francis kétségbeesetten próbálta megemészteni ezt a meglepő szónoklatot. Markwart néhány érvét el is tudta fogadni, de nem tudott nem felfigyelni bizonyos következetlenségekre. – De hát így is adunk ki ékköveket, főapát uram – emlékeztette Markvartot. – Nemeseknek és kereskedőknek.

– Ez az egyensúly miatt kell – ismerte el Markwart. – Eladunk, sőt, el is ajándékozunk néhány követ, de csak a még nagyobb gazdagságért vagy hatalomért cserébe, hogy a parasztok még inkább hozzánk forduljanak reményért. A mi fennkölt kötelességünk az, hogy az Egyházat megtartsuk a közönséges csőcselék felett, és ez sajnálatos módon néha arra kényszerít minket, hogy együttműködjünk az állam és a kereskedők világi erőivel. – Markwart gúnyosan – s Francis fülének kissé baljóslatúan – kuncogott.

– De ne félj, fiatal testvérem – tessékelte Francist az ajtó felé Markwart –, mert az Abellita Rend most olyan vezetővel van megáldva, akinek az akarata és lehetősége is megvan arra, hogy kijavítsa a múlt undorító szükségszerűségeit.

Francis meghajolt felettese előtt, és kábán távozott. őszintén aggódott Brauminékért, de még jobban félt attól, hogy látnia kelljen végső büntetésüket. – Attól, hogy Braumint, vagy talán egyik gyengébb társát visszahozzák St.-Mere-Abelle-be, és a kínzások alatt kiderül, hogy ő, Francis segített a szökésben.

Vajon Markwart figyelembe veszi a hűségét, és kegyes lesz, vagy a „magasabb jó” mást diktál majd neki?

11. fejezet

Jó barátok a vadonban

A Masur Delaval szokatlanul fényesen csillámlott aznap a szelíd napfényben. Időnként egy-egy átfutó felhő emlékeztette Rogeréket arra, hogy csak most kezdődött a tél. Nem volt meleg a levegő, sem a vízpermet, amit a hullámokon táncoló komp orra vetett.

A csapat kerülővel érkezett ide, mert üldözéstől tartottak a kolostorból, s a külsejüket is szerették volna elváltoztatni. Némi arcszőrzetet növesztettek, és rendes ruhákat szereztek feltűnő barna csuhájuk helyett. Végül Palmarishoz érkeztek, s aggodalommal közelítették meg Marcalo De'Unnero városát. Az apátot nyilván értesítették szökésükről, és Brauminék tudták, hogy De'Unnero minden álcázás ellenére felismerné őket.

Tehát annak ellenére, hogy Roger régi társait akarta felkutatni Palmarisban, a csapat inkább úgy döntött, hogy a palmarisi dokkoktól azonnal folytatják útjukat északra. Nem sok gondot okozott számukra a közlekedés a csendes utcákon, csak néha kellett hirtelen elfordulniuk, hogy elkerüljenek néhány katonát.

Fél óra múltán, mikor már ráláttak az északi kapura, komolyabb problémába ütköztek, mert a városba érkezőket és a távozókat egyaránt tetőtől-talpig átvizsgálta a komor ábrázatú kapuőrség.

– El kellett volna hoznunk néhány követ – jegyezte meg Castinagis testvér. – Legalább egy ámbrát, hogy átmehessünk a folyón.

Néhányan – főleg Viscenti – vadul bólogattak.

– A kőlopás garantálta volna, hogy Markwart azonnal a nyomunkba eredjen – emlékeztette őket Braumin. Viscenti bólogatása azonnal fejrázásba csapott át.

– Akkor hogy jutunk ki innen? – kérdezte Castinagis.

Braumin nem tudott felelni, csak Rogerre nézett.

Roger panasz nélkül átvette a felelősséget, sőt, még bóknak is fogta fel. Miután hiúsága elégtételt nyert, elkezdett gondolkodni a problémán, végül meglehetősen egyszerű tervvel állt elő. Mivel az idő eléggé enyhe volt, sok szekér gördült ki-be a kapukon. A várostól délre lakó gazdák Palmarison keresztül mentek északra, szénával és más készletekkel megrakodva azok számára, akik most szerezték vissza földjeiket a szörnyektől.

Roger végigvezette társait egy kocsmákkal szegélyezett kis utcán, ahol a gazdák szekerei álltak, akik a fogadókban még ittak egy-egy utolsó áldomást a nagy út előtt.

Bebújtak a széna közé, ketten egy-egy szekérre. Fojtó és kényelmetlen volt a helyük, de a szekerek hamarosan útnak indultak, és ők megmenekültek a szúrópróbaszerű ellenőrzéstől. Hallották, ahogy a kapuőrök faggatják a gazdákat, de a kikérdezés csak felületes volt.

Elsőnek Castinagis és Mullahy szekere lépte át a kaput. Biztonságos távolban a két szerzetes kimászott a széna közül, és leugrott a szekérről. Egy darabig még gyalogoltak a gazda mögött, aztán az út szélére húzódtak és vártak.

Több kocsi is elhaladt mellettük, némelyik északra, némelyik a város felé. Castinagisék hamarosan megpillantották Dellmant és Viscentit, akik feléjük siettek az úton, s nemsokára csatlakozott hozzájuk Roger és Braumin is.

– Ismét bizonyságát adtad találékonyságodnak – gratulált Dellman Rogernek.

– Nem olyan nagy dolog – hárította el Roger, bár őszintén örült a dicséretnek. – Innentől könnyebb lesz. Az első néhány mérföldön rajtunk lesz a gazdák szeme, de utána megritkulnak a házak, és szinte észrevétlenül juthatunk el Caer Tinellába.

– Ott megtaláljuk Avelyn Desbris barátait? – kérdezte Braumin.

Roger már vagy századszor hallotta ezt a kérdést, amióta elindultak a kolostorból, és most sem tudott választ adni rá. Úgy sejtette, hogy Elbryanék visszamentek Caer Tinellába, különösen azért, mert velük volt Bradwarden, de biztos nem lehetett benne. Végignézett az öt szerzetesen, akik mind az ő válaszát lesték. Látta az arcukon, mennyire kétségbeesettek. Intelligens emberek, akik húsznál – vagy mint Braumin, harmincnál – is több évet megértek. Ebben az ügyben mégis olyanok voltak, mint a gyerekek, akik szülői útmutatást várnak – jelen esetben az övét.

– Vagy ott találjuk őket, vagy megtudjuk az utat, ami hozzájuk vezet – felelte Roger, és a szerzetesek szája mosolyra húzódott. Viscenti testvér azonnal ontani kezdte a reményteljes lehetőségeket arról, hogyan segítenek majd Avelyn barátai rendbe tenni a világot.

Roger hagyta, hadd mondja. Szánta ezeket az embereket, de legalábbis együttérzett velük. Mindent eldobtak, eretneket csináltak magukból – és mindnyájan tudták, mi jár ezért. Nem maradt nekik más, csak az elveik, és Roger tudta, hogy ez nem kis dolog.

De az elveket nem lehet megenni.

És az elvek nem védenek meg a kardcsapásoktól. Nem oltják el a lángoló máglyát.

Késő estig gyalogoltak, hogy minél messzebb kerüljenek Palmaristól. Mégis, mikor egy félreeső domboldalon letáboroztak, még mindig látták a város fényeit.

Roger éppen ezeket a fényeket nézte késő éjszaka, amikor Braumin Herde csatlakozott hozzá. Egy darabig némán álltak, két magányos alak egy megbolondult világban.

– Talán megkockáztathattuk volna, hogy Palmarisban maradjunk – mondta Braumin. – Megtalálhattad volna egy-két barátodat.

Roger már rázta is a fejét. – Örültem volna, ha újra találkozom valakivel – mondta –, de helyeslem a döntést, hogy továbbálltunk. Nem bízom abban a helyben.

– Talán inkább azokban nem bízol, akik irányítják – nevetett halkan Braumin. – Ugyanazok, mint akik St.-Mere.-Abelle-t igazgatják.

– Ott voltam Bildeborough báróval, amikor meggyilkolták – vallotta be Roger, a távoli fényeket bámulva, s nem fordult a szerzetes felé, akinek hallhatóan elállt a lélegzete.

– Éppen Ursalba tartottunk, hogy beszéljünk a királlyal Dobrinion apát meggyilkolásáról – folytatta Roger.

– Egy powri ölte meg – bólintott Braumin, a széles körben elfogadott véleményt visszhangozva.

– Egy szerzetes ölte meg – vágott vissza komoran Roger, és szembefordult Brauminnal. – Nem powri volt, hanem szerzetes – pontosabban két szerzetes, a rended Igazság Testvérei –, aki eltette láb alól Dobriniont. – Roger látta, hogy Braumin arcán először tagadás, aztán valami dühféle fut át.

– Ezt nem tudhatod biztosan – mondta Braumin, s szemlátomást igyekezett határozottnak tűnni.

– Connor Bildeborough, a báró unokaöccse rájött az igazságra – folytatta Roger, visszafordulva a város felé.

– De hát a fiatal Bildeborough-t elfogta és kihallgatta Markwart főapát – vélte Braumin. – Volt oka rá, hogy gyűlölje az Egyházat.

– Szilárd bizonyítéka volt – felelte Roger. – És ezt még az is alátámasztotta, hogy két Igazság Testvér üldözőbe vette őt Palmaris mellett, azzal a szándékkal, hogy megöljék. Ekkor találkozott össze velem és Éjmadárékkal. Így lelték halálukat az Igazság Testvérek, de előbb sajnos még sikerült elpusztítaniuk Connort.

– Mondd el, hogy néztek ki – kérte Braumin remegő hangon.

– Az egyik nagydarab, erős ember volt – mesélte Roger. – A másik pedig, aki szerintem sokkal veszélyesebb lehetett, kicsi volt, de gyors és halálos.

Braumin Herde hintázni kezdett a sarkán. Gyanúja bebizonyosodott, mert ott volt a karavánnal, amikor találkoztak Markwarttal Palmarisban, és amikor Connort elfogták majd elengedték. Markwarttal volt két nagyon veszedelmes alak, Youseff és Dandelion testvér is, akik a Palmaristól keletre eső útnál elhagyták a karavánt, és soha többet nem tértek vissza.

– Connor bizonyítéka elégséges volt, hogy meggyőzze a bárót – folytatta Roger. – És mikor Rochefort Bildeborough nem tudott dűlőre jutni St. Precious új vezetőjével, úgy döntött, hogy elviszi az ügyet Danube király elé, velem, mint tanúval együtt. Az út első éjszakáján támadás érte a kocsinkat, és rajtam kívül mindenki ottveszett.

– Te hogyan lehettél ilyen szerencsés?

– Kint voltam az erdőben, amikor a hatalmas macska támadott – magyarázta Roger. – Csak a harc végét láttam, bár inkább mészárlás volt, nem is harc.

– Milyen volt az a macska? – kérdezte Braumin elszoruló torokkal.

– Nem túl nagy – felelte Roger –, de gyors és kegyetlen. És olyan céltudatosan mozgott... ebben biztos vagyok.

– Tehát azt gondolod, hogy nem egy vadállat véletlenszerű támadásáról volt szó?

Roger vállat vont. Nem tudott mit mondani. Annál valahogy többnek tűnt – próbálta elmagyarázni az érzését –, és én jól ismerem a környékbeli nagymacskaféléket. Ez a macska viszont narancssárga volt, fekete csíkokkal. Gondolom, tigris lehetett, bár még soha nem láttam tigrist, csak olyan utazóktól hallottam róla, akik megjárták a nyugati vadonokat is. – Roger hirtelen elhallgatott, mert látta, hogy Braumin lehunyt szemmel áll, és remegő kezét ökölbe szorítva tartja az oldala mellett.

Braumin Herde most már mindent értett. Jól ismerte St. Precious új apátját, Palmaris püspökét, és ismerte annak kedves kövét, a tigrismancsot, melynek segítségével hatalmas macskává képes átváltozni.

– Nagy sötétség ereszkedik erre a világra – jegyezte meg végül Braumin.

– Én azt hittem, épp most emelkedett fel – felelte Roger.

– Lesz talán még sötétebb is.

Roger, aki tanúja volt Connor Bildeborough, Rochefort Bildeborough és Jojonah halálának, nem talált megfelelő ellenérvet erre az állításra.

A tűz leégett. A szél hidegen süvített, s a négy alvó szerzetes takarókba burkolózva bújt össze a tűz mellett. Dellman testvér kissé távolabb üldögélt Rogerrel, mert rajtuk volt az őrség sora.

Roger többször is próbált beszélgetést kezdeményezni az őszinte, érzékeny fiatal szerzetessel, de látszott, hogy Dellman nincs olyan kedvében. Roger megértette a másik kavargó érzéseit, és nem erőltette a dolgot, de miután órákig ültek ott némán, Rogernek egyre nehezebb volt nyitva tartania a szemét.

– Nem fogom bírni a végéig – jelentette be. Feltápászkodott és megrázogatta tagjait. – A tűz alvásra csábít. Egy kis séta talán segít.

– Az erdőben? – kérdezte szkeptikusan Dellman.

Roger egy legyintéssel elintézte a szerzetes aggodalmát. – Én hónapokat töltöttem ezekben az erdőkben – dicsekedett. – Akkor még minden tele volt goblinokkal, powrikkal meg hatalmas óriásokkal. – Remélte, hogy szavai tesznek némi benyomást a szerzetesre, de Dellman csak bólintott.

– Ne menj túl messze – kérte Rogert. – Közösen őrködünk, tehát a felelősségünk is közös.

– Nem lesz baj a mély erdőben – nyugtatta meg Roger.

– Én nem kételkedem a képességeidben, Billingsbury uram – felelte Dellman. – Csak attól félek, hogy elszundítok, és Braumin testvér úgy talál. Elmosolyodott, és Roger viszonozta a mosolyt.

– Nem megyek messzire – fogadkozott Roger, miközben elindult lefelé a domboldalon. Amint kiért a tűz fényköréből, megállt hogy szeme alkalmazkodjon a sötétséghez, aztán beleolvadt a homályba, mert itt csakugyan biztonságban érezte magát. Megbízott az érzékeiben, és abban, hogy bármilyen ellenséget képes elkerülni.

Kivéve a Craggoth-kutyákat, emlékeztette magát, s eszébe jutottak a hatalmas, szörnyű állatok, a powrik ebei, akik egyszer egész Caer Tinellán végigkövették. Roger még jó néhány forradást őrzött erről a kirándulásról, de főleg a kutyák harapásainak nyomát. Most mégis biztonságban érezte magát, amint az erdő felé tartott. Idekint szinte része volt a tájnak. Néhány perc múlva már csak apró fénypontnak látta a távoli tüzet. Felült egy nagy szikla tetejére, és nézte a csillagokat. Elbryanra gondolt, Juravielre, de főképp Ponyra. Nagyon hiányoztak neki a társai, élete első igazi barátai. Nemcsak támogatták, ha szüksége volt rájuk, de nem féltek attól sem, hogy rámutassanak a hibáira is, és segítsenek legyőzni azokat. Tőlük hármuktól tanulta meg Roger az igazi túlélést, az önuralmat és a büszkeséget, s a tiszta gondolkodást, még a bajban is.

Beleborzongott, mikor arra gondolt, milyen hibákat követhetett volna el a Bildeborough báró elleni támadáskor, ha nem tanult volna ilyen sokat Éjmadáréktól. A büszkesége harcra sarkallta volna, és a macska bizonyosan megöli. Ha pedig elmenekült volna, biztosan Palmarisba megy, hogy szétkürtölje valószínűtlen történetét, és nagyhatalmú ellenségeket szerezzen magának. Igen, barátai munkájának köszönhetően Roger megtanult előre gondolkodni, mielőtt cselekszik.

Most szerette volna újra látni őket, szerette volna elmondani a kószának mindazt, amit megtudott, és szerette volna megmutatni, mi lett belőle. Juraviellel is szívesen találkozott volna újra, mert tudta, hogy az elf is elismerné, és Roger roppantul vágyott az elismerésre.

De leginkább Ponyt szerette volna látni, a csodálatos kék pillantást, a felvillanó mosolyt, a repkedő hajzuhatagot. Érezni az illatát. Persze tudta, hogy a lány sosem lehet az övé. Pony Elbryant szereti, Rogernek csak barátja. Valahogy azonban ez sem számított. Már nem volt féltékeny Elbryanra, és az is örömet okozott neki, ha csak Pony közelében lehetett, beszélhetett vele, vagy nézhette kecses mozdulatait.

Sokáig hevert a szikla tetején, s bámulta a csillagokat, de csak Ponyt látta. Igen, Ponyék segíteni fognak helyrebillenteni a világot.

Némi megnyugvást talált ebben a gondolatban, a hitben, hogy hamarosan újra a barátaival lehet, de aztán eszébe jutott mostani felelőssége. Felült a kövön, és visszanézett a távoli hegyoldalra. Minden csendesnek tűnt, úgyhogy Roger nyugodt léptekkel indult visszafelé.

Néhány lépés után azonban megtorpant és körülnézett. Nyugtalanság vett erőt rajta. Tökéletes mozdulatlanságban, éberen fürkészte az árnyakat.

Érezte, hogy valami ott van és figyeli őt.

Érezte, hogy az izmai megfeszülnek, a szíve hevesebben dobog. Nem tudta kiverni a fejéből Bildeborough szörnyű halálát, és félt, hogy ugyanaz a tigris most őt cserkészi egy bokor mögül vagy egy fa tetejéről.

Hosszú idő telt el, mire újra lepett egyet. Nesztelenül fölemelte és lerakta lábujjhegyét, és óvatosan helyezte át testsúlyát, hogy ne üssön zajt. Aztán tett még egy lépést.

Hirtelen mozgást érzett oldalt, valami gyors és rejtőzködő lényt.

Roger akarata ellenére felkiáltott és futásnak eredt.

Valami elhúzott mellette és megbillentette. Roger azonban nem esett el, mert egy vékony, de erős, tapadós szál megtartotta. Újabb lövedék húzott el a hátánál. Roger vadul forogni kezdett, próbálta értelmezni a helyzetet, s egyre több szálacska hálózta be, minden lehetséges szögből. A mozgás csak még jobban begabalyította, s hamarosan reménytelenül beragadt.

Most lépett életbe nemrégiben szerzett tudása, a hideg és tiszta gondolkodás a kétségbeesett helyzetben. Kihúzta magát, megvetette lábát, kiválasztott egy szálat és húzni kezdte.

Alig kezdte el, megint mozdult valami oldalt, fölötte. Roger megdermedt: azt várta, hogy ráugranak. Egy kis idő elmúltával vette a bátorságot, hogy visszanézzen a válla fölött, és majdnem összeesett megkönnyebbülésében, amikor tigris vagy óriáspók helyett egy ismerős alakot pillantott meg az ágon.

– Juraviel – lehelte.

– Hol van ő? – kérdezte az elf. A hangjából – egy női hangból – Roger rájött, hogy ez nem az ő elf barátja, hanem valaki más a Touel'alfarból.

– Ki van hol? – hebegte Roger. Megfordult, és látta, hogy további elfek bukkannak fel körülötte, némelyek a földön, mások a fákon.

– Az előbb mondtad a nevét – felelte az elf türelmetlenül. – Belli'mar Juraviel.

– Nem... nem tudom – dadogta Roger zavartan és kissé félve, mert az elfek nem tűntek barátságosnak, s mindegyiknél íj volt. Rogernek több esze volt annál, mintsem hogy apró méretük miatt lebecsülje a fegyvereket, hisz sokszor látta Juravielt harc közben.

– Te Roger Billingsbury vagy – jelentette ki egy másik elf. – Zárverő Roger.

A fiú válaszolni akart, de egy másik elf beléfojtotta a szót. – És a barátaidat keresed, a rokonunkat, Juravielt, és Éjmadárt, a kószát.

Roger megint csak felelt volna, de egy harmadik elf félbeszakította. – Meg a nőt, Jilseponie Aultot.

– Igen, igen és igen! – kiáltotta Roger. – Miért kérditek, ha nem akarjátok...

– Nem kérdezzük – jegyezte meg az első elf –, csak megállapítjuk, amit tudunk.

Roger most meg sem próbált válaszolni, mert számított rá, hogy úgysem hagyják.

– Úgy sejtjük, hogy Belli'mar Juraviel keletre ment – mondta a dallamos hangú elf az ágról. – A nagy kolostorba.

– St.-Mere-Abelle-be – helyeselt Roger. – Azaz hogy nem tudom, Juraviel ott volt-e, de Éjmadár meg Pony...

– Mondj el mindent – szólt kurtán egy másik elf.

– Mindent, amit tudsz – csicseregte egy másik.

– Éppen azt próbálom! – fakadt ki Roger.

Az ágón ülő elf csendet intett. – Kérlek, mondd el az egész történeted, Zárverő Roger – utasította nyugodtan. – Nagyon fontos lenne.

Roger kétkedve lepillantott a gyakorlatilag láthatatlan szálakra, aztán tehetetlenül széttárta a karját.

A fán ülő elf – nyilván a vezér – egy biccentésére a többiek fürgén kiszabadították Rogert.

Ezután Roger már készségesen engedelmeskedett a felszólításnak.

Juravieltől tudta, hogy a Touel'alfar nem ellenség, sőt, erős szövetséges lehet. Mindent elmondott, amit az apátságban dolgozva megtudott: hogy a kentaurt a démon daktilusz szétrobbant hegyének belsejéből mentették ki és ott ejtették foglyul, hogy Pony, a kósza és talán Juraviel is később belopózott az apátságba és kiszabadította Bradwardent. Mesélt Jojonah-ról, a szerzetesről, aki segített a szöktetőknek, és kegyetlen végzetéről, ami emiatt érte.

– Kik a társaid? – kérdezte az elf. – Ők is St.-Mere-Abelle-ből valók?

– Jojonah tanítványai – magyarázta Roger. – És egy korábbi szerzetesé, Avelyn Desbrisé. Avelyn nagy hős volt, Éjmadár és Jura...

– Tudunk Avelyn Desbrisről – szakította félbe az elf. – Egyik rokonunk vele tartott az Aidára, és önként feláldozta az életét azért, hogy Éjmadár, Avelyn és a többiek elpusztíthassák a démon daktiluszt.

– Tuntun! – kiáltott fel Roger, mert Ponytól már hallotta a történetet. A mosoly azonban hamar lehervadt az arcáról, amikor látta az elfek komor pillantását.

– A barátod véleménye fájdalmasan pontosnak bizonyulhat – folytatta sötéten az elf.

Roger értetlenül nézett rá.

– Mármint a szerzetesé – magyarázta az elf. Dellman testvér jóslata a sötét útról prófétai lehet, mert a palmarisi események máris nyugtalanítóak.

– Honnan tudsz Dellmanról? – kérdezte Roger, de amikor belegondolt, milyen észrevétlenek az elfek, tudta, hogy akár figyelhették is őket. – Tudtok a palmarisi változásokról?

– Sokat tudunk, Zárverő Roger – magyarázta az elf. – Tudunk végzetes utadról Bildeborough báróval, és tudunk De'Unneróról, Palmaris új püspökéről. A Touel'alfar nem sokat foglalkozik az emberek ügyeivel, de ha mégis megteszi, megvannak az eszközei.

Roger ebben egy pillanatig sem kételkedett.

– Most menj vissza a barátaidhoz – mondta neki az elf. – Északra tartotok, hogy megkeressétek Éjmadárt?

– Talán valahol Caer Tinella környékén lehet – felelte Roger.

– És mi van rokonunkkal, Juraviellel?

– Amennyire tudom, ő is ott van Éjmadárral – felelte Roger.

Az elf végignézett társain, akik mindnyájan beleegyezőleg bólintottak.

– Folytasd tovább utadat azzal a tudattal, hogy a Touel'alfar nincs messze, Zárverő Roger – fejezte be az elf vezérnő.

Roger nézte, ahogy az apró alakok zajtalanul beleolvadnak a homályba. Egymás után tűntek el, és Roger egyedül maradt. Visszament a táborba, és Dellman testvért ugyanúgy találta, ahogy elhagyta, csak éppen a szerzetesnek csukva volt a szeme.

Roger először fel akarta ébreszteni, de aztán meggondolta magát. Eddig is elég biztonságban érezte magát ahhoz, hogy kimenjen az erdőbe. Most, hogy az elfek is a közelben voltak, Roger tudta, nincs szükség őrködésre. Keresett egy szabad helyet a tűz mellett, lefeküdt, kezét a feje alá tette, és felnézett a csillagokra. Nem küzdött a ráereszkedő álom ellen.

12. fejezet

Mozgásban

– Nem tűröm el a hazugságaidat – mondta keményen Markwart szelleme fenyegető arckifejezéssel. Markwartot és De'Unnerót egyaránt elképesztette az átvitel teljessége. Ezúttal szó sem volt telepatikus üzengetésről. Markwart szelleme szinte megfoghatóan, majdnem testi alakban sétált be De'Unnero lakosztályába, és beszélgetést kezdeményezett a püspökkel!

A fenyegető jelenlét dacára Marcalo De'Unnero csak mosolygott, és nyugodtan hátradőlt kényelmes karosszékében.

– Jól tudod, hogy bárhol elérlek – figyelmeztette Markwart.

– Természetesen, főapát uram – felelte a püspök. – Én csak abban kételkedem, hogy le akarnál sújtani rám, hisz céljaink megegyeznek, és én nem jelentek fenyegetést a számodra. Talán csak a módszereim nem tetszenek.

– A hazugságaid nem tetszenek – mordult fel Markwart.

De'Unnero ártatlanul széttárta a kezét, mintha nem értené, miről beszél Markwart.

– Az ékkövek elkobzása, vagy legalábbis ennek a tettetése – világosította fel Markwart. – Nem helytelenítem a kereskedőkkel szembeni bánásmódodat. Ők nem az Egyház emberei, ezért nem is kell, hogy drágaköveik legyenek. Ebben egyetértünk.

De'Unnero szemügyre vette a jelenést. Tudta, hogy mindkettejük örömére szolgálna, ha az Egyház szorítása erősödhetne a királyságon, de azt is sejtette, hogy Markwart indítékai eltérnek az övéitől.

– Ne tegyél úgy, mintha palmarisi munkád közvetlen kapcsolatban állna Avelyn Desbris barátaival – folytatta Markwart. – Jól tudod, hogy nincsenek a városban.

De'Unnero rábólintott. – Ha megtudok valamit a hollétükről, természetesen még nagyobb erőkkel állok rájuk – fogadkozott.

– Te figyelj csak Palmarisra! – utasította Markwart. – Sokkal fontosabb az itteni munkád, mint a szökevények elfogása.

De'Unnero arca hirtelen elkomorodott: Markwart utolsó parancsa szemlátomást váratlanul érte. – Főapát uram! Addig is, amíg erősítem hatalmamat – hatalmunkat – Palmaris felett, értesüléseket gyűjtök a szökevényekre vonatkozóan. Északra vannak a várostól, de túl messze, hogy elérhessem őket.

– Hogy elérhesd? – visszhangozta Markwart. – Hát megint itt tartunk, De'Unnero mester?

De'Unnero lesütötte a szemét. Nem akarta látni a főapát haragját. De'Unnero mester? A szó ott égett a torkában. Milyen durva figyelmeztetés arra, hogy itt a főapát az úr, és ő csak szolga. Az Abellita Rendben az, ha valakit korábbi rangján szólítottak meg, az egyik legcsúnyább sértésnek számított.

– Hányszor kell még megvívnunk ezt a harcot? – kérdezte Markwart. – Hányszor kell még elmondanom neked, hogy mások majd foglalkoznak Avelyn Desbris örökségének dolgával, és hogy Marcalo De'Unnerónak magasabb feladata van?

– Hánynak kell még kudarcot vallania, mielőtt engeded, hogy én fejezzem be Avelyn örökségének ügyét? – ellenkezett merészen De'Unnero. – Először volt Quintall, aztán az az ostoba Youseff és Dandelion.

– Ezeket az ostobákat te képezted ki – vágott vissza Markwart.

– De meg is mondtam előre, hogy kudarcot fognak vallani – szólt a püspök. – Avelyn cimborái találékony és veszedelmes ellenfeleknek bizonyultak. Életben maradtak, és nem csupán elmenekültek, elrejtőzködtek, hanem legyőztek mindent, amit ellenük küldtünk. És ne feledkezzünk meg arról a nagyon valószínű eshetőségről, hogy ezek a szökevények elmentek az Aidához, szembeszálltak Bestesbulzibarral, és győztek!

Markwart halk, állatias mordulást hallatott.

– Nem becsülhetjük alá őket – folytatta De'Unnero. – A hírek szerint a nő remekül bánik a kövekkel, nagyon erős, a férfi pedig...

Markwart hirtelen kacaja De'Unnero torkára forrasztotta a szót, és a püspök rádöbbent, hogy gúnyt űznek vele.

– Úgy élvezem azt a mohóságot a tekintetedben, amint ezekről az erős ellenfelekről beszélsz... mondta Markwart.

– Tiszteletet parancsol a teljesítményük – erősködött De'Unnero.

– Kíváncsivá tesznek téged – helyesbített Markwart. – Kezdesz személyes kihívást látni ebben az Éjmadárban. Lehetséges lenne, hogy Marcalo De'Unnero nem a világ legnagyobb harcosa?

– Nem akarjuk visszaszerezni az ellopott ékköveket? – kérdezte De'Unnero szárazon, hogy témát váltson, ami persze csak megerősítette Markwart gyanúját.

– Dehogynem, püspököm – dorombolta a főapát. – Mégis az a benyomásom, mintha nem az ellopott ékkövek érdekelnének téged legjobban, ha ez az Éjmadár szóba kerül.

– Biztosíthatlak, hogy nem fenyegetni akarlak – tette hozzá Markwart, amikor De'Unnero tiltakozni akart. – Sőt, csodálom a törekvésedet. Amióta csak betetted a lábad St.-Mere-Abelle-be, el voltál szánva rá, hogy bebizonyítsd felsőbbrendűségedet a harci képességek terén. Hallottad a szóbeszédeket, hogy te vagy a legjobb harcos, aki valaha is kikerült a Rendből, és ezek a szóbeszédek nagyon zavarnak.

– Hogyhogy? – kérdezte De'Unnero. – Ha annyira hiú vagyok, mint ahogy mondod, miért nem kedvemre valók ezek a beszédek?

– Azért, mert csak szóbeszédek, és mert nem mindenki ért egyet velük felelte kíméletlenül Markwart. – És mert csak az Abellita Rend legjobbjaként emlegetnek. Nem lenne szabad így behatárolni a hírnevedet.

– Kevélység – morogta De'Unnero. – Minden bűnök leghalálosabbika.

Markwart felkacagott. – Abban, akiben nincs büszkeség, nincs ambíció sem, és akiben nincs ambíció, az nem jobb az oktalan állatnál. Nem, Marcalo De'Unnero, Palmaris püspöke, a világ még nagy hódításokat tartogat neked. Talán Éjmadár is ott lesz ezek között a kihívások között, de csak akkor... – emelte fel a mutatóujját fenyegetően Markavart – ...csak akkor, ha párviadalotok beleesik más, fontosabb események sodrába. A világ mindig változik, s mi csak követői vagyunk ezeknek a változásoknak. Én nem fogom kockára tenni a hírnevemet és az Egyház lehetséges uralmát egy alárendeltem büszkesége kedvéért.

– De mennyivel erősebbek lehetnénk, ha Éjmadár nem lenne többé! – ellenkezett De'Unnero. – Tudom, hol keressem a tolvajokat, és könnyen visszaszerezhetném tőlük a zsákmányt.

– Nem! – torkollta le élesen Markwart, és akkora erő volt a hangjában, hogy De'Unnero szinte székéhez szögezve, némán meredt a jelenésre.

– Nem – ismételte Markwart. – Nincs szükség ekkora kockázatra. Neked most Palmarisra kell koncentrálnod.

– De...

– Tervezz ügyesen, barátom – folytatta Markwart. – Vannak jobb utak is az előrejutásra. Nyerd el Éjmadár és a lány bizalmát, hogy váratlanul csaphassunk le rájuk.

– Kétlem, hogy Avelyn Desbris tanítványai valaha is megbíznának Dalebert Markwart főapát Abellita Egyházában – felelte egyenesen De'Unnero.

– Szerencsés vagy, szolgám – gúnyolódott Markwart –, mert tudom, hogy bölcsebb vagy, mint amit szavaid mutatnak. Jobb módszerek is vannak arra, hogy legyőzd Avelyn követőinek ellenszenvét. Rá fogsz jönni, ha egy kicsit gondolkodsz. – Ezzel Markwart alakja a semmibe oszlott.

De'Unnero csak ült székében, és ujjait összetámasztva töprengett. A megbeszélés nem úgy zajlott le, ahogy remélte, mert Markwart makacsabbnak bizonyult, mint valaha is gondolta volna. De'Unnero azt hitte, hogy palmarisi megbízatása, s különösen püspöki kinevezése nagyobb önállóságot ad majd neki, de Markwart újonnan felfedezett trükkje a lélekkővel, még jobban nyomás alatt tartotta, mintha St.-Mere-Abelle-ben maradt volna.

Ez a szomorú igazság feldühítette. Felpattant helyéről és járkálni kezdett. Majdnem fogta a tigrismancs-követ, hogy hatalmas macska képében észak felé induljon. Ha meg tudná ölni az Egyház két elsőrendű ellenségét, vajon Markwart akkor is haragudna rá?

Ha viszont kudarcot vall, akkor próbálkozása csak figyelmezteti Éjmadárékat arra, hogy az Egyház még mindig figyel, és akkor ő, De'Unnero jobban jár, ha a veszedelmes harcos levágja őt az erdőben.

Még az is jobb, mint megtapasztalni Markwart haragját.

Ki ez az ember tulajdonképpen?, tűnődött De'Unnero, de nem Éjmadárra gondolt. Több mint egy évtizede ismerte Dalebert Markwart főapátot, évekig a tanácsadója volt, és ő képezte ki számára az első Igazság Testvért, Quintallt, hogy Avelyn Desbris után menjen. A mostani beszélgetés után azonban, amikor valami mélyebb erőt érzett meg Markwart akarata mögött, De'Unnero úgy érezte, mintha egyáltalán nem ismerné a főapátot... vagy legalábbis mintha félreismerte volna annyi évig.

Már ez is arra intette, hogy alaposan átgondolja Markwart tanácsait, és egy átvirrasztott éjszaka után új tervvel álljon elő.

Markwart visszaszállt St.-Mere-Abelle-be, az ágyán heverő, mozdulatlan testéhez. Mikor átsuhant a külső szobán, örömmel tapasztalta, hogy senki sem zavarhatta meg.

Teste megremegett, amikor a szellem visszaszállt belé, s a főapát a kései óra ellenére felkelt az ágyból. Igen, jó dolog, hogy St.-Mere-Abelle megszabadult Braumin testvértől és követőitől, hisz annyi a sürgős dolog Ursalban is, Palmarisban is.

A főapát szinte öntudatlanul odament az asztalához, elővett egy apró rubintot és egy hematitot, aztán bement a pentagrammás idéző-szobába. Körbejárta az ábrát, minden sarokpontjánál lehajolt, s a rubin segítségével, egy apró lánggal meggyújtotta a gyertyákat. Aztán a pentagramma közepére állt és keresztbetett lábakkal elhelyezkedett szokásos meditációs helyén.

A fejében megszólaló hang tanította erre. Markwart először ellenállt. Semmi olyat nem talált, még a Boszorkányos Varázsigékben sem, ami arra utalt volna, hogy a pentagramma belsejébe kell leülni. Ezt az ábrát általában más létsíkok lényeinek megidézésére és kordában tartására használták – ahogy Markwart is élt ezzel a lehetőséggel, amikor áthozott két kisebb démont, hogy megszállják Chilichunkék testét.

Most, új megvilágosodásában azonban Markwart a pentagramma más, talán még hasznosabb alkalmazására jött rá. A lélekkő segítségével magába húzódott, elméje legmélyebb zugába, a koncentráció legmagasabb szintjére.

A kövek és a különleges pozíció révén a főapát képes volt megtalálni a választ az univerzum legnagyobb rejtélyeire, a személyes dilemmákra és a nagy horderejű eseményekre, amelyek alapjaiban rázhatják meg mind az egyházat, mind a királyságot. Mélyen az ékkövekbe merülve az egyedüllét olyan mélységeibe jutott, ahol az anyagi világ apróságai mögötte maradtak, s ebben a magányban Markwart meglelte Istent.

A hang most még erősebb volt, mint bármikor, ugyanúgy, ahogy De'Unnerónál tett látogatása is minden eddiginél teljesebbre sikerült. Markwart tűnődni kezdett a kérdéseken, melyek éppen foglalkoztatták, s a hang, mint mindig, most is megadta neki a válaszokat. Még keményebb munkára kell sarkallnia Francis testvért. Meg kell erősítenie hatalmi bázisát St.-Mere-Abelle-ben, fel kell sorakoztatnia maga mögött a szerzeteseket, hogy ha kinyújtja karját a királyság többi részének bekebelezésére, ne kelljen belső árulástól tartania. A többi apátságok – bár megkérdőjelezhetik, vagy szóban ellenezhetik politikáját –, nem fognak nyíltan ellene fordulni, ha nem remélhetnek támogató szövetségest St.-Mere-Abelle-ben, mely a legnagyobb apátság volt, akkora, mint az összes többi együttvéve.

Elsőszámú ellenfele kétségkívül Szent Honc lesz, az az apátság, amely legjobban kötődik a királyság világi hatalmaihoz.

Igen, most, hogy De'Unneróval megértésre jutottak, most, hogy Palmaris az Egyház irányítása alá kerül, már vissza lehet verni Ursal várható felzúdulását – ha nem is a király, de a királyi tanácsadók részéről.

Mindig csak lépésenként, emlékeztette önmagát. Bízz De'Unneróban, mert őszintén beszélt, amikor azt mondta, hogy céljaik megegyeznek. Francis testvér pedig majd kideríti, ha van bármiféle egyet nem értés vagy panasz az itteniek részéről.

Markwart szeme lecsukódott, s a főapát mély meditációba merült. Gondolatai visszaszálltak De'Unneróhoz, a mohó harcoshoz. Arra gondolt, hogy talán nem a megfelelő embert választotta. Egy püspöknek finom, ravasz politikusnak kell lennie, nem pedig nyílt modorú harcosnak. Markwart azonban cseppet sem kedvetlenedett el ettől a felfedezéstől, s új szerepet dolgozott ki választott püspökének.

Hát nem a legsötétebb éjszaka után süt legfényesebben a nap?, kérdezte a hang a fejében.

Csak nem De'Unnero, a brutális, tiszteletet parancsoló harcos lesz ez az éjszaka?

És nem szomjazik csatára a harcos annál inkább, ha ellenségei szem előtt vannak, mégsem érheti el őket?

Vissza tudja tartani De'Unnerót, ahogy a To-gai nomádok ipszilon alakú nyilaikat Behrenben. Markwart tudta, hogy ha „meglengeti” Éjmadárt De'Unnero orra előtt, azzal még jobban megfeszíti a húrt, és a fickó annál nagyobb erővel röppen ki, ha elereszti.

A püspök távollétében pedig Markwart úgy ragyoghat majd, mint a reggeli napfény.

Minden válasz ott volt előtte, s a főapát kinyitotta a szemét, majd nyújtózkodott. Elégedett volt, akárcsak a hang a fejében, a hang, amelyet ő Isten szavának gondolt.

Miután Avelyn kieresztette az ametiszt isteni mágiáját és elpusztította az Aida hegyet, a démon Bestesbulzibar alól kifutott Korona talaja, elveszítette testi alakját. Csak a rémült Markwart főapát kétségbeesett akarata – mely szándékolatlanul közvetítődött a Boszorkányos Varázsigék véletlen használata során – tette lehetővé a démoni szellem számára, hogy reménykedjen: legutóbbi próbálkozása a világ átalakítására nem volt egészen hiábavaló.

Markwart az Abellita Egyház főapátja volt, akinek a démon daktilusz leggyűlöltebb ellenségének kellett volna lennie.

Ez csak még élvezetesebbé tette a tanácsadó szeánszokat.

Másnap kora reggel Shamus Kilronney-t hívatták a Chasewind udvarházba. A kapitány jócskán felfokozott állapotban találta De'Unnerót, annak ellenére, hogy a püspök semmit sem aludt az éjszaka.

– Túl fontos időszak ez olyan apró dolgokhoz, mint az alvás – magyarázta a püspök, és egy székre mutatott szép kerti asztalánál, ahol kétszemélyes reggelire terítettek.

Shamus meghajolt és helyet foglalt.

– Nyilván rájöttél, hogy beszélgetésünk északi barátaidról nagy fontossággal bírt a számomra – kezdte De'Unnero, mielőtt Shamus beleszúrhatta volna villáját a rántottájába.

– Nem feladatom, hogy következtetéseket vonjak le feljebbvalóim ügyeit illetően – felelte a kapitány.

De'Unnero elmosolyodott: tetszett neki ez a vak engedelmesség. – Ezek ketten, Éjmadár és Pony, a barátaid?

– Szövetségesek – javította ki Shamus. – Mellettünk harcoltak, és ahogy már említettem, mi örültünk a segítségüknek.

– A kentaurt is láttad?

Shamus megrázta a fejét.

– Akkor az unokatestvéred jól emlékezett – bólintott De'Unnero. – Volt egy kentaur, név szerint Bradwarden, azzal a karavánnal, ami keresztülment Palmarison. Egyike a világ legveszedelmesebb szökevényeinek. Összeesküvő, aki részt vett a megszentelt ékkövek ellopásában St.-Mere-Abelle-ből. Már elkaptuk, és éppen lecsapni készültünk az összeesküvésre, amikor a barátaid – a barátaid, Kilronney kapitány uram – megszöktették St.-Mere-Abelle börtönéből.

Shamus felsóhajtott. Tehát igaz. Colleen már rég feltételezte, hogy Éjmadárék az Egyház kiátkozottjai. – Nem nevezném őket barátaimnak – mondta a püspöknek. – Nem ismerem őket eléggé ahhoz, hogy ilyet állítsak róluk.

– Úgy tűnik, egyáltalán nem ismerted Őket – felelte gúnyosan De'Unnero. – De szövetségeseidnek nevezted őket, s ez nem fog jól mutatni a rólad készült feljegyzésekben. A főapát, ha tudomást szerez a dologról, bizonyosan beszélni fog a királlyal további pályafutásodról.

Shamus nem felelt. Az a homályos érzése támadt, hogy De'Unnero meg akar tagadtatni vele mindenféle kapcsolatot az üldözöttekkel, de a kapitány büszkesége nem engedett meg ilyen hazugságot. Azok ketten mellette harcoltak, és ő vállalni fogja ennek a következményeit.

– Eléggé szerencsésnek, mondhatod magad – folytatta a püspök –, hisz tiszt vagy a király udvarában, s a törvény képviselője Medvehoncban.

Shamus értetlenül meredt rá.

– A kentaur kétségkívül veszedelmes, alak – szólt De'Unnero –, de a másik kettő, Éjmadár és Pony talán még veszedelmesebbek. Tehát csakugyan szerencsés vagy, kapitány, mert találkoztál velük, és túlélted. Bármelyikük megölhetett volna.

– Miért tettek volna ilyet? – kérdezte merészen Shamus. Nem volt használható válasza De'Unnero állításaira, hisz nem tudott az állítólagos összeesküvésről és a St.-Mere-Abelle-i szöktető akcióról. Meglehetősen nehezére esett összeegyeztetni a püspök szavait azzal a két valóságos emberrel, akiket északon megismert.

De'Unnero csak nevetett a kérdésen. – Ha egyszer lesz egy kis időd, majd elbeszélgetünk a gonosz természetéről.

– Én a király hadseregének katonája vagyok, és sokat harcoltam az elmúlt hónapokban.

De'Unnero megvetően köhintett. Talán találkoztál powrikkal, goblinokkal, és néhány óriással is – mondta –, de ugyan mi ez Éjmadár és Pony igazi gonoszságához képest? Nem, barátom, te el sem tudod képzelni, milyen szerencséd van, hogy még a nyakadon a fejed. De nem számít. Most már tisztában vagy a helyzettel, úgyhogy ha a mai nappal visszatérsz északra az embereiddel, megteheted a szükséges óvintézkedéseket.

– Térjek vissza északra? – hüledezett a kapitány.

– Vigyél magaddal egy tucat... nem, húsz... vagyis inkább negyven kiváló katonát! – adta ki az utasítást a püspök. – Vidd őket vissza Caer Tinellába, vagy még azon is túl, mert attól tartunk, hogy Éjmadár és a nő már elindultak Erdővidék felé.

– Ejtsem foglyul őket? – kérdezte erőlködve Shamus.

– Semmi szín alatt! – csattant fel De'Unnero, mert már a gondolat is megrémítette, hogy újabb avatatlanok zaklassák a kószát. – Nem! Segíts nekik Erdővidék visszaszerzésében! Azt akarom, hogy Éjmadár mellett légy, amikor én megérkezem. Majd akkor kerül sor az igazságszolgáltatásra.

Shamus Kilronney teljesen összetörve hagyta el az udvarházat. Először arra gondolt, hogy elmegy Colleenhez, de aztán rájött, hogy ott is csak bajt találna. Colleen nevetne, és esetleg nyilvánosan is felszólalna De'Unnero ellen. Shamusnak nehezére esett elhinni, hogy Éjmadár és Pony olyan gonosz lenne, mint ahogy a püspök állította, de el kellett tekintenie személyes érzéseitől, hogy a királyát szolgálja.

Nem várta jó szívvel a következő találkozót, amikor De'Unnero püspök majd csatlakozik hozzá északon.

13. fejezet

Elválások és búcsúk

Elbryan nagyot sóhajtott. Cseppet sem volt elégedett azzal, amit hallott, de nem tudta vitatni az elf érvelését. Gyanította, hogy Juraviel távozni készül, amint Dundalist visszafoglalták, de az meglepetés volt számára, hogy az elf már most, félúton Caer Tinellából, menni akar.

– Vágyódom az otthonom után – magyarázta Juraviel. – Ilyen sokáig még sosem voltam távol Andur'Blough Inninnesstől.

– Nem is olyan rég jártál otthon – emlékeztette Elbryan. – Mikor a menekülteket kísérted. Andur'Blough Inninness határán találtunk rád.

– Az csak rövid közjáték volt – ellenkezett Juraviel. – Rövid kis megkönnyebbülés a honvágytól. A mi népünk ilyen, Éjmadár. Neked kéne ezt minden ember közül a legjobban megértened. Mi a völgyért élünk, az éjszakai táncért a csillagos ég alatt, és egymás társaságáért.

– Én megértem – bólintott a kósza – és nem ellenkezem veled. Tomas rátermett harcosokat hozott, s Bradwarden is hamarosan ismerős erdőit járhatja a három város körül. Nem érhet bennünket meglepetés. Bocsásd meg az önzésemet, barátom, de nagyon hiányozni fogsz. Akárcsak Pony.

– Aligha foglaljuk el ugyanazt a helyet a szívedben – szólt Juraviel szárazon.

– A hely más – felelte Elbryan –, de ugyanolyan drága. Te olyan vagy nekem, mint egy testvér, Belli'mar Juraviel, jól tudod. És amikor Tuntun odaveszett az olvadt lávába, egy nővért vesztettem el.

– Ahogy én is.

– És biztos, hogy a világom nem lesz olyan napfényes Belli'mar Juraviel nélkül.

– Nem örökre megyek el, még emberi mércével sem – ígérte Juraviel. – Hagyj nekem egy kis időt a népem közt, és aztán visszatérek Erdővidékre, fogadott testvéremhez.

– Szavadon foglak – felelte Elbryan. – Ha nem látlak jövő tavasszal, akkor legyél felkészülve rá, hogy elindulok érted Andur'Blough Inninnessbe, és velem lesz Pony is. Ő még kevésbé fog megbocsátani az elfnek, aki megfeledkezett rólunk!

Ez persze csak vicc volt, s Juraviel rámosolygott Elbryanra. Tudta, amit tudott. Elbryan, és főleg Pony, nem lesznek abban a helyzetben, hogy vállalkozzanak a nehéz és veszedelmes útra az elfek hazájába, ha velük lesz egy gondozásra szoruló kisbaba. Juraviel majdnem kitálalt mindent a kószának, de aztán úrrá lett a hirtelen felbuzduláson.

– Mikor indulsz? – kérdezte Elbryan.

– Tomas hajnalra tervezi a táborbontást – felelte Juraviel. – Én még előtte elmegyek.

– Bradwardennek mondtad?

Az elf bólintott. – Nem volt nehéz – felelte. – A kentaur sok évet megért már, barátom, és még így is túl fog élni téged, de még az unokádat is, hacsak előbb le nem vágják. Régóta ismeri a Touel'alfart. Bevallotta, hogy meglepi, amiért ilyen sokáig melletted maradtam – és én még jobban meg voltam lepve, hogy elmentem veled a nagy apátságba.

– Bradwarden nem számított rá, hogy a barátja megmenti?

– Bradwarden rég megtanulta, hogy ne várjon túl sokat a Touel'alfartól – mondta komolyan Juraviel. – Nekünk megvannak a saját szokásaink és a saját indokaink. Példát vehetnél róla.

– Én semmit sem várok az elfektől – válaszolta Elbryan –, csak Belli'mar Juravieltől, aki a barátom, a testvérem.

Juraviel – bár nem teljesen értett egyet –, újra rámosolygott a kószára.

– Ég veled – búcsúzott az elf. – Ne feledd, amit tanultál, és érezd át a helyzeted felelősségét! Fergeteget hordozod, amit az elfek kovácsoltak, és Sólyomszárnyat, amit a tulajdon apám készített neked. A tetteid – akár jók, akár rosszak – visszahullnak ránk, Éjmadár. Dasslerond úrnőnek és minden elfnek – de főleg nekem – felelsz a cselekedeteidért.

A kósza, aki tudta, hogy Juraviel most nagyon is komolyan beszélt, kihúzta magát. Kész volt vállalni ezt a terhet. Tudta, mit jelent kószának lenni, és bízott benne, hogy nem fog csalódást okozni mestereinek, akiktől annyi ajándékot kapott – mindenekfölött az Éjmadár nevet.

– Ég veled – ismételte meg Juraviel, azzal elindult és beleolvadt az alkony mélyülő árnyaiba.

– Ott – mutatott le Elbryan a lejtőn, a bozóton keresztül.

Tomas Gingerwart lekuporodott és kinézett. Hallotta a csatazajt lentről, de nem tudott kivenni semmit. Valami villant korlátozott látómezeje szélén, talán egy lovas.

– Gyere – hívta a kósza, és karon fogta Tomast, hogy nyíltabb terepre vezesse. Nem akart lemaradni a csata látványáról, és úgy gondolta, hogy Tomasnak sem fog megártani. Néhány lépés után feltárult előttük a kép: Bradwarden rohangált körbe-körbe egy viharvert, kábának látszó óriás körül.

Tomasnak tágra nyílt a szeme, tátva maradt a szája, de nem az óriás látványától, hisz a férfi már sok fomorit látott. Inkább Bradwarden döbbentette meg.

– Nem látsz túl sokat, mi, te hájas ökör? – dörögte Bradwarden. Felágaskodott a hátsó lábaira, és rugdosni kezdte az óriás hasát, mellkasát. Mikor a fomori leengedte hatalmas kezét, hogy hárítsa a rúgásokat, Bradwarden fejbe vágta a husángjával.

A szörnyeteg hátratántorodott, Bradwarden pedig utánavetette magát, de aztán megtorpant, megpördült, és kirúgott mindkét hátsó patájával az óriás ágyékába, aki azonnal kétrét görnyedt. Bradwarden meglengette a husángját.

Tomas összerezzent, amikor a nehéz bot az óriás arcán landolt, akinek véres fogdarabok repültek ki a szájából.

– Ez Bradwarden – nyugtatta meg Éjmadár. – Erős szövetséges.

– Ellenségnek se gyenge – jegyezte meg Tomas. Újra összerázkódott, amikor Bradwarden lesújtott ellenfele másik orcájára is, majd a feje búbjára, amitől az óriás térdre rogyott.

– Gyorsan el kell intézni őket, én mondom! – dörögte a kentaur. Megfordult és szemen rúgta az óriást. A fomori hátratántorodott, válla szinte a földet érte, majd gyorsan visszaküzdötte magát térdelő helyzetbe.

Bradwarden újra arcba rúgta.

Ezúttal az óriás lent maradt. Bradwarden a husángját lengette, körbesétálta a hatalmas testet, aztán megállt és szemügyre vette a szétzúzott ábrázatot.

Odafent a gerincen Elbryan biccentett Tomasnak. Megfordultak és elindultak. Csak néhány lépést tettek, amikor meghallották az óriás koponyájának reccsenését Bradwarden husángja alatt.

Nem néztek hátra, s egyikük sem szólt, míg táboruk közelébe nem értek.

– Biztosíthatlak, hogy nem ellenség – mondta Elbryan, látva Tomas arcán az aggodalmat.

– Efelől semmi kétség – felelte a férfi. – Megtanultam bízni Éjmadár szavában és véleményében. De mégis... – Tomas feszengve elhallgatott. – Mikor Caer Tinellában voltunk, azok, akik később érkeztek – közvetlenül utánatok –, sok hírt hoztak délről. Persze, háború után sok az üres pletyka....

– Talán van néhány konkrét szóbeszéd, ami nyugtalanít, barátom? – kérdezte a kósza.

– Mostanáig nem volt – vallotta be Tomas. – Az egyik ilyen hír egy törvényenkívüli kentaurt említett. Mivel ezek a teremtmények roppant ritkák, félő, hogy Bradwarden barátodról van szó.

– Volt szó további törvényenkívüliekről is? – érdeklődött Elbryan.

– Nem – felelte Tomas. – Többről nem hallottam.

– A hírhozók nem mondtak neked olyasmit, hogy az Abellita Egyház egy nő után is kutat? – faggatózott Elbryan –, és hogy őt még erősebben keresik, mint a kentaurt? Tudod, jól bánik a szent ékkövekkel, és van is nála belőlük jócskán.

Tomasnak elkerekedett a szeme. Egy ideje sejtette, hogy Elbryanéknak gondjai lehetnek az Egyházzal, de az, amire a kósza most célzott, túlment minden eddigi elképzelésén.

– Ez így igaz – folytatta Elbryan. – Keresik őt és társát, az erdővidéki harcost, aki csillagos homlokú fekete paripán jár. Úgy látszik, ezek ketten behatoltak az Egyház hatalmának szívébe, a nagyszerű St.-Mere-Abelle-be, és kiszabadították a jogtalanul bebörtönzött kentaurt. Tomas Gingerwart, ismersz valakit, akire ráillik a fenti leírás?

Tomas szélesen elvigyorodott, és minden félelme ellenére felnevetett. – Nem – felelte ártatlanul. – Nem ismerek ilyen erdővidéki férfit, de még ha ismernék is, túl csúf ahhoz, hogy az a nő lehessen, akit az Egyház keres.

Elbryan elmosolyodott és megveregette Tomas vállát. Ahogy haladtak a tábor felé, Tomas közelebb húzódott, és komoly pillantást vetett a kószára. – És Bradwarden? – kérdezte. – Ő kettőnk titka marad?

– Meg Belli'mar Juravielé – felelte Elbryan. – Bár tartok tőle, hogy kis barátunk már nem sokáig marad velünk, mert útja nyugat felé vezet. Nélküle pedig Bradwarden még nagyobb fontosságra tesz szert, mert neki vannak barátai az erdőben, és kiváló felderítő is.

– Jó felderítő, jó harcos – ismételte jóindulatúan Tomas. – Azt hiszem, szerződtetem! – Lehervadt a mosoly az arcáról. – És aztán mi legyen? Titokban tartsam a létezését, és Éjmadár kapjon minden elismerést helyette?

Elbryan a táborra nézett. Több mint nyolcvan ember nyüzsgött ott, mind harcképes férfi, akik mindent kockára tesznek, hogy visszaszerezzék Erdővidéket. – A kentaur nem titok – döntött végül –, de nem is lehet nyílt megbeszélés tárgya. Dönts belátásod szerint, Tomas!

A férfi rágódott egy darabig. – Mindenki rászolgált az őszinteségre itt. Megbíznak bennünk, és nekünk is ezt kell tennünk.

– Mégis azt hiszem, jobb lesz, ha Bradwarden kívül marad a táboron – válaszolta a kósza. – Biztosan izgalmat keltene a megjelenése, és minél kevesebb szó esik róla, annál jobb.

– Nyilván attól félsz, hogy az Egyház keresni fogja – szólt Tomas.

– Igazából nem őt keresik – magyarázta Elbryan. – Neki csak annyi volt a bűne, hogy az Aida gyomrában találtak rá a szerzetesek, akik megvizsgálták a helyszínt.

– Ez bűn? – hüledezett Tomas. – Azok után, ami az Aidánál történt, inkább hősnek kéne nevezni, nem bűnözőnek.

– Szerintem is – helyeselt a kósza. – Nem értem az Egyház dolgait, és már rég nem is próbálom megérteni. Törvényen kívülinek kiáltották ki Avelynt is, pedig, szavamra mondom, az egyik legjobb és legszentebb ember volt, akit valaha ismertem. A szerzetesek foglyul ejtették Bradwardent, és sötét börtönbe vetették csak azért, mert azt hitték, hogy megtudhatnak tőle valamit Avelynről, aztán meg rólam és Ponyról. Így aztán mind a hárman törvényen kívüliek vagyunk, de Juraviel is az lenne, ha az Egyház tudna róla, mert ő is velünk volt St.-Mere-Abelle-ben, hogy kiszabadítsa a barátját.

Tomas bólintott, és felsóhajtott. – És mi van Ponyval? – kérdezte. – Most mondtad, hogy ő is törvényenkívüli, mégis visszasétált Palmarisba, ahol az Egyház nyilván még erősebb azóta, hogy Bildeborough báró már nincs többé.

– Pony igen találékony – jelentette ki szilárdan Elbryan, de Tomas látta, hogy nagyon is aggódik. – Nem tudják meglepni, tehát nem is tudják megfogni.

Aztán ennyiben hagyták a dolgot. Előre kell nézniük, nem hátra, hisz még több napi kemény út áll előttük, s bár a háború véget ért, akadnak még olyan kósza szörnyek a környéken, mint Bradwarden óriása.

Juraviel egy magas fenyő oltalmazó ágai közül figyelte, ahogy Éjmadárék visszatérnek a táborba. Látta a csodáló pillantásokat, amerre a kósza elhaladt, és örömmel tapasztalta, hogy minden kéz fürgén dologba fog, ha Éjmadár vagy Tomas parancsolja, Rátermett, szívós, jól kiválogatott csapat volt ez, s Juraviel nem kételkedett abban, hogy Erdővidék hamarosan visszakerül az emberek irányítása alá.

Ez nem volt kis dolog a Touel'alfarnak sem. Az elfeknek terveik voltak az emberi királyságokkal: szerették az Andur'Bough Inninnessen túli területeket biztonságban tudni. Igazából ezért képezték ki a kószákat is, de persze ezt soha nem mondták meg nekik. A kószák tudtukon kívül az elfek ügynökeiként működtek, járőrözve a három emberi királyság határain, védelmezve Vadonvidék és Erdővidék településeit. Az elfek így nemcsak a behatoló szörnyetegek ellen biztosították a környéket, de kitekintésük is volt az emberi haladás legfőbb területeire.

Ennek következtében a háborút követő események a Touel'alfart is izgatták, és Juraviel most már azzal a hírrel térhetett haza, hogy Erdővidék visszafoglalása küszöbön áll – Medvehonc népe által, Éjmadár vezetésével. Juraviel tudta, hogy Dasslerond úrnő aggódott: esetleg az alpinadoriak kaparintják meg az értékes erdős területet. Juraviel messze Tomas karavánja elé vágott, a három falu vidékére, s megnyugodva látta, hogy Andacanavar barbárjai sehol sincsenek.

Juraviel legrövidebb útja nyugat felé vezetett volna, az elf mégis délnek indult. Előző éjszaka hallott valamit, egy távoli dallamot a szélben, és gyanította, hogy ez a tiest-tiel volt, rokonai csillag-dala. Persze, ez a dal nem volt bárki számára hallható, hisz a Touel'alfarnak megvolt a maga mágiája, az ékkövektől függetlenül is. Az elfek álomba tudták ringatni énekükkel mit sem sejtő ellenfeleiket, tudtak beszélni az állatok nyelvén, és ismerték a természet titkos jeleit, melyek segítségével megtudhatták egy terület történetét.

Az elfek legfontosabb, öröklődő mágiája mégis a telepatikusnak nevezhető kapcsolattartás képessége volt. Mikor Tuntun halálát lelte az Aida távoli gyomrában, Andur'Blough Inninness elfjei megérezték pusztulását. Kicsi, szoros csoportot alkottak, akik érzékelték egymás mozgását. Egy elf megérezte, ha olyan helyen járt, ahol nemrég rokonai fordultak meg.

Juraviel érzett valamit dél felől, és elindult a távoli csillagének irányába.

14. fejezet

Harc a lélekért

– Felettébb nyugtalanító történeteket hallottam az északról érkező kereskedőktől – jelentette ki Danube Brock Ursal király köntörfalazás nélkül, amint Szent Honc apátja megérkezett. Ez a beszélgetés merőben szokatlan módon szinte négyszemközt folyt le közöttük, csak három másik ember volt jelen: egy testőr, egy írnok és egy szerzetes, aki Je'howith-tal volt.

– Semmi kétség, nehéz lesz az átmenet – felelte Je'howith. – Az Egyház türelmedet kéri.

– Az a szóbeszéd járja, hogy a püspök elrendelte minden ékkő visszaszolgáltatását az Egyháznak – faggatózott tovább Danube. A királyi család meglehetősen gazdag drágakő-gyűjteménnyel rendelkezett, apátok ajándékai, illetve hivatali járandóságok azokból az időkből, amikor a király egyben főapát is volt.

– Én nem beszélhetek a főapát úr nevében – vallotta be Je'howith. – Szavaid készületlenül értek. Feltehető, hogy Palmarisban különleges a helyzet, mivel a tolvaj és eretnek Avelyn Desbris követői állítólag arrafelé tevékenykednek.

Danube király bólogatott és hümmögött. Szemlátomást nem volt meggyőzve.

– Ursalban nem szándékozom ilyen rendeletet hozni – jelentette ki színtelenül Je'howith.

– Nem is lenne tanácsos – jegyezte meg Danube, és szavai nyílt fenyegetést hordoztak. – Mit vársz, meddig fog elérni az Egyházad ebben a bizonytalan időben? Nem kétlem, hogy az Abellita Rend támasza és segítője lehet a népnek, különösen a háború pusztításai után, de figyelmeztetlek, hogy csak ezt tűröm el.

– Létfontosságú feladattal bíztál meg bennünket – védekezett Je'howith. – Palmaris lecsillapítása és újjászervezése nem kis dolog. Kérlek, légy türelemmel! Legyen az eredmény a döntő, nem pedig az átmeneti időszak zűrzavara.

– Hagyjam talán figyelmen kívül a kegyemet élvező kereskedőfamíliák panaszait? – kérdezte szkeptikusan a király. – Azokét az emberekét, akiknek apja az én apámat szolgálta, s nagyapja a nagyapámat?

– Halogasd a választ – javasolta Je'howith. – Magyarázd meg, hogy ez egy kritikus időszak, és hamarosan minden rendeződik.

Danube király kétkedőn meredt az apátra. – Tudod, hogy még Constance Pembleburyre is nagy nyomás fog nehezedni hogy támogassa az Egyházat – nevetett a király, és körülnézett az üres teremben. – És persze ismered Targon Bree Kalas herceg valószínű reakcióját is az ügyben. Én átadtam Egyházadnak a Palmaris feletti irányítást, de csak próbaidőre. Kiadtam a püspöki címet, de vissza is vonhatom – csettintett – így. Ezen felül vedd tudomásul, és erről értesítsd a főapátot is, hogy ha kénytelen leszek visszavonni ezt a címet és kiváltságot, akkor Egyházad helyzete királyságomban jelentősen megromlik. Értjük egymást, Je'howith apát? Nagy csalódást okozna nekem, ha úgy távoznál, hogy nem értetted meg a helyzet súlyát. A türelmemet kérted, tehát türelmes leszek, de csak egy rövid ideig.

Az apátnak többféle válasz is eszébe jutott, de egyik sem tűnt helyénvalónak vagy hasznosnak. A király meglepte őt: Je'howith-nak fogalma sem volt róla, hogy De'Unnero ilyen gyors és erőteljes lépéseket tett palmarisi bázisának megszilárdítására. A főapát tud egyáltalán ezekről a fejleményekről?

Je'howith halkan felsóhajtott, miközben ezen a kérdésen rágódott. Eszébe jutott ijesztő spirituális beszélgetése Markwarttal, és nem kétlette, hogy a főapát ugyanilyen rendszeres kapcsolatban áll De'Unneróval is. Nem, ez a helyzet igazi krízist okozhat az egyház és az állam között, mert ha a főapát maga alakította ki a palmarisi tervet, akkor Markwart és Danube király hamar összeütközésbe kerülhetnek.

Az apát azon tűnődött, hogy ne indítsa-e meg saját akcióját. Talán elérkezett az ideje, hogy eltávolodjék az egyházi hierarchiától. Ha fülébe súgná, hogy elítéli a főapátot és politikáját, talán megerősítheti saját helyzetét a királynál, ha kenyértörésre kerül sor az uralkodó és a főapát között.

A kellemetlen spirituális találkozás élménye Markwarttal azonban mélyen beleégett a tudatába, a főapát hatalmának közvetlen érzékelésével együtt. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie, mert ha a helyzet megromlik a király és Markwart között, kétséges a küzdelem kimenetele, s a rossz oldalon állni veszedelmes.

– Megtudom, amit lehet, és mindenről beszámolok neked, királyom hajolt meg az apát.

– Efelől semmi kétségem – felelte a király szárazon.

Pony a mosdótál fölé hajolva hányt. Próbálta eltitkolni állapotának ezt az áruló jelét, de észrevette, hogy Dainsey újabban gyanakodva méregeti.

Pony kortyolt egy kis vizet, megforgatta a szájában és lehajolt, hogy kiköpje.

Lépéseket hallott, s az ajtó nyikordulását. – Dainsey – szólt hátrafordulva, de legnagyobb meglepetésére Belster O'Comelyt pillantotta meg az ajtóban.

– Minden reggel rosszul vagy – jegyezte meg a fogadós, Pony a férfira meredt. – Mostanában nem érzem magam valami jól – hazudta –, de nem vagyok olyan rosszul, hogy ne tudnám végezni a munkámat.

– Feltéve, ha kicsit lazábbra ereszted a kötényed, hogy ne szorítsa a pocakodat – felelte ravaszul Belster.

Pony önkéntelenül is domborodni kezdő hasára pillantott.

– Most talán még nincs szükség rá – szólt Belster.

– Túl sokat feltételezel – morogta Pony némi dühvel. Odament az ajtóhoz és el akart menni Belster mellett. A fogadós elkapta a vállát, és maga felé fordította a lányt.

– Nekem is van három – mondta.

– Rébuszokban beszélsz.

– Inkább megoldom a rébuszokat – vigyorgott a fogadós. – Tudom, hogy együtt voltál a szerelmeddel. Tudom, hogy a háború már nem követel olyan sokat, és tudom, mit szoktak csinálni a szerelmes fiatal emberek. És azt is tudom, hogy mit jelent a reggeli rosszullét, kis barátnőm.

– Gyereket vársz – fejezte be szózatát nyers őszinteséggel Belster.

Pony tekintetéből eltűnt a dac. Alig észrevehetően bólintott. Belsternek majdnem a füléig ért a szája. – Akkor miért vagy távol Éjmadártól? – kérdezte. – Mert persze nyilván ő az apa.

Most Ponyn volt a nevetés sora.

– Akkor miért vagy itt, te lány, Éjmadár meg északon? – faggatta Belster. – Melletted kéne lennie, hogy minden kívánságodat teljesítse és vigyázzon rád.

– Nem tudja – vallotta be Pony, és kegyes hazugsággal folytatta: – Még én sem tudtam, amikor eljöttem Caer Tinellából.

– Akkor el kell menned hozzá.

– Hogy elkapjon egy hóvihar? – kérdezte Pony. – Te persze azt hiszed, hogy Elbryan Caer Tinellában van. Mivel az idő ilyen enyhe, valószínűleg már úton van Erdővidék felé. – Felemelt kézzel csendesítette le az izgatott Belstert. – Tavasszal újra találkozunk, akkor még bőven ráér megtudni – folytatta. – Egyet se félj, drága barátom! Utjaink most elváltak, de nem örökre, még csak nem is hosszú időre.

Belster egy darabig töprengett ezen, aztán elnevette magát és magához ölelte Ponyt. Hát akkor örvendezzünk! – bődült el. Felemelte a lányt és megpörgette maga körül. – Ma este ünnep lesz az Útban!

Pony számára keserédes volt ez a pillanat, és nemcsak azért, mert tudta, hogy semmiféle ünneplés vagy bejelentés nem jöhet szóba. Inkább azért, mert Belster reakciója döfött a szívébe. Elbryannak kellett volna magához ölelnie, Elbryannak kellett volna osztoznia az örömében. Nem először bánta, hogy nem szólt a kószának.

– Nem lesz ünneplés – jelentette ki Pony szilárdan, amikor Belster letette. – Az csak szükségtelen kérdezősködést keltene. Csak te tudsz róla, és azt szeretném, ha ez így is maradna.

Még Dainsey se tudhatja? – kérdezte Belster. Neki igazán elmondhatnád. Ő jó és hű barát. Van, amiben nem túl okos, de sok más dologban – és biztos, hogy ez is ilyen – nagyon is bölcs.

– Talán – adta be a derekát Pony –, de akkor és úgy, ahogy én akarom.

Belster bólintott és elégedetten elmosolyodott, aztán hirtelen nevetésben tört ki és újra megforgatta Ponyt.

– Ideje menni! – hallatszott egy kiáltás odakintről.

– Igen-igen – tette le Belster óvatosan Ponyt, és komoly arcot vágott. – A hányás izgalmában majdnem elfelejtettem. Nemrég erre járt egy kikiáltó, egy St. Precious-beli szerzetes, aki felszólított minden hithű abellitát, hogy gyűljön, össze a város főterén, St. Precious kapui előtt. Úgy tűnik, az új apát szózatot akar intézni a néphez.

– Nem vagyok biztos benne, hogy én a hithű abelliták közé tartozom – jegyezte meg Pony –, de nem szeretném kihagyni ezt a gyűlést.

– Hogy még többet tudj meg ellenségeidről? – kérdezte gúnyosan Belster.

Pony komolyan bólintott. – És hogy még többet tudjak meg a nyugtalanító palmarisi eseményekről.

– Az ékköveidet hagyd itthon – tanácsolta Belster.

Pony egyetértett a javaslattal. Az elmúlt napok tapasztalatai után nem lepte volna meg egy egyenkénti motozás a főtéren. Palmaris új vezetőjét cseppet sem érdekelték alattvalói jogai.

– Dainsey majd megcsinálja az arcodat – jegyezte meg Belster. – Hacsak nem akarsz álruha nélkül kimerészkedni a tömegbe.

Pony egy kicsit gondolkozott. – Egy kis álcázás talán elkelne – döntötte el, mert nem volt kedve újra átesni a hosszadalmas maszkírozási procedúrán, és úgy gondolta, hogy képes lesz elvegyülni a sokadalomban.

Pony, Belster és Dainsey hamarosan elhagyták a fogadót, és csatlakoztak az utcákon hömpölygő embertömeghez. Belster tanácsát megtartva Pony nem hozott magával drágakövet – s döntése helyesnek is látszott, mert a teret fegyveres katonák vették körül, és szerzetesek fürkészték figyelmesen az érkezőket.

Az új püspök az apátság kapuja elé épített emelvényen állt. Pony egyszer már látta ezt az embert, a goblinok által megtámadott kereskedőkaraván szekérgyűrűje mögül. Ponyék akkor segítettek a kereskedőkön. Ez az ember és szerzetestársai – akik nem messze közeledtek az úton –, csak a harc vége után merészkedtek oda. Még akkor is csak egyetlen szerzetes akadt – a kedves öreg Jojonah –, aki segített ellátni a sebesülteket, s nyilvánvaló volt, hogy De'Unnero és az öreg nem kedvelik egymást.

Miközben előre törekedett a tömegben, Pony látta, hogy első benyomásai a püspökről helyesnek bizonyultak. A férfi karba font kézzel állt, és az isteni hatalommal felruházott uralkodók gőgjével nézte a tömeget. Pony jó megfigyelő volt, szinte olvasott De'Unnero viselkedésében. Az öntelt kevélység felhőként lengte körül De'Unnerót. A püspök tekintetének keménységét csak még veszedelmesebbé tette az, hogy a férfi láthatóan mindenki más fölé helyezte önmagát, és ezzel gyakorlatilag bármit meg tudott indokolni.

Minél közelebb került az emelvényhez, Pony annál inkább hitt megérzéseiben. De'Unnero tartása – izmainak feszessége, erős alkarja, ragadozó tekintete, tüskehaja – óvatosságra intette. Mikor a férfi tekintete feléje fordult, Pony biztos volt benne, hogy De'Unnero őt nézi, éppen őt.

A pánik pillanata azonban hamar elmúlt, mert Pony rájött, hogy körülötte mindenki átesett ugyanezen az érzésen, amikor részesült az átható pillantásban.

A tömeg egyre nőtt, és suttogó szóbeszédek indultak meg. – Azt hallottam, hogy megfizet azoknak a mocskos kalmároknak, akik évek óta meglopnak minket – mondta egy öregasszony. – És a yatol papoknak is – szólt valaki más. – Mocskos behreni söpredék! Mindet hajóra kéne rakni és kizsuppolni!

Pony fülelt, és egyre nagyobb aggodalom vett erőt rajta. De'Unnero mind jobban kiterjesztette ambícióit és a kutatást Avelyn követői után, és bűnbakokat gyártott a nép elégedetlenségének levezetésére. Keményen elbánt a kereskedőkkel, még keményebben a behreniekkel, és ha a nép ellenségeiként állítja be őket, akkor az emberek még támogatják is. Pony megborzongott.

A püspök előrelépett és széttárta karját, majd erőteljes, zengő hangon imára szólított.

Ezernyi fej hajolt meg – Ponyéval együtt.

– Mondjunk hálát Istennek, hogy a háború véget ért – kezdte De'Unnero. – Mondjunk hálát Istennek, hogy Palmaris fennmaradt és visszatalált az Egyház kebelére.

Innen a szokásos abellita szónoklatok fordulataival folytatta: jó termést kért, virágzást és bőséget. A megfelelő helyeken megszólaltatta a tömeget is, hogy fenntartsa érdeklődésüket. Ezután rögtönözni kezdett. Ponynak feltűnt, hogy Bildeborough bárót vagy a királyt egyszer sem említi, Markwart főapát nevét viszont többször is áhítattal magasztalja.

Mikor De'Unnero befejezte, és kérte a hallgatóságot, hogy végezetül emeljék az égre kezüket, mindenki engedelmeskedett.

Aztán az emberek megint sustorogni kezdtek, és sokan távozni készültek.

– Nem bocsátottalak el benneteket! – csattant fel élesen De'Unnero. Minden szem feléje fordult, minden beszélgetés megszakadt.

– Van még egy megbeszélnivaló – szólt a püspök. – Nem imádság, hanem gyakorlati dolog. Ti, Palmaris lakosai talán mindenki másnál jobban érzékeltétek a démon daktilusz borzalmait. Igaz?

„Igen, uram” mormolás futott végig a tömegen.

– Igaz? – dörögte De'Unnero váratlanul, olyan félelmetesen, hogy Pony összerezzent.

Az emberek most már félve, teli torokból kiáltották a választ.

– Csakis magatokat hibáztathatjátok Bestesbulzibar felemelkedéséért! – rivallt rájuk De'Unnero. – A ti szívetekben lakozó feketeség idézte meg őt, a ti testetek gyengesége adott testet az ördögi teremtménynek. Nem kerülhetitek el a felelősséget! Se te, se te, se te! – kiáltotta, és találomra rámutatott néhány rémült emberre. Mennyit áldoztatok az Egyháznak? És mennyire voltatok türelmesek a pogányokkal? Dokkjaitok tele vannak a mosdatlan hitetlenekkel.

– És ki volt vezetőtök az elmúlt években? – tette föl a kérdést. – Dobrinion apát? Aligha, mert ti is, mint oly sokan mások, csak egy világi vezető szavára figyeltetek.

De'Unnero ekkor elhallgatott. A félelem ellenére a suttogás újra kezdődött, hisz mindenki tudta, hogy Bildeborough báróra célzott, aki általános közkedveltségnek örvendett az emberek között.

– Ne értsetek félre – folytatta De'Unnero. – A ti Bildeborough bárótok kiváló ember volt, alázatos ember, aki nem helyezte magát Isten fölé. De most, barátaim, – emelte az égre öklét, hatalmas alkarja megfeszült, arca felragyogott –, most itt van a lehetőség, hogy Bestesbulzibart és gonosz démonfajzatait örök álomra kárhoztassuk. Most, mert Danube király bölcsessége miatt Palmaris sosem látott módon felvirágzik. Mi vagyunk a határvidék, a királyság őrszeme. Danube király tudja ezt, és azt is tudja, hogy ha Palmaris megtalálja önmagát, Bestesbulzibar sohasem hatol át kapuin!

A tömeg éljenzésbe tört ki. Pony nem. Végignézett az embereken, akik közül soknak könnyes volt a szeme. Jól csinálja a fickó, ezt el kellett ismernie. Az új püspök ismeri nyáját. Először fellépett azok ellen, akiket a palmarisi köznép hajlandó ellenségnek látni: a kereskedők és az idegenek ellen. Aztán lelki harcba szólította őket. Sokan elveszítették szeretteiket a háborúban – vagy még az előtt –, ezért nyilvánvalóan vonzó volt De'Unnero ajánlata nyomorúságos létük meghaladására.

– Vissza kell térnetek Istenhez! – kiáltotta De'Unnero. – Mindnyájatokra szükség van, rád, rád, és rád is – mutogatott körbe. – St. Precious szerzetesei ezentúl nem néhány elszigetelt hívővel foglalkoznak majd. Nem, mert Isten megmutatta nekem az igazságot. És Isten beszélt a királyotokkal is, hogy bízza városotokat az Abellita Egyház gondjaira. Így mi leszünk a lelkek őrzői. Mi fogjuk legyőzni Bestesbulzibar írmagját is. Meg fogom mutatni, hogyan.

A lelkesedés minden egyes mondattal fokozódott, de Pony szemügyre vette a körülötte állókat, és látta: az általános örömködés nem gyökerezik olyan mélyen, mint ahogy tart tőle. Látott embereket, akik a püspök felé emelték kezüket, elkeseredett igyekezettel, hogy higgyenek valamiben, de látott másokat is, akik csak félelemből, a katonák jelenléte miatt éljeneztek.

Pony csak a beszéd végén nézett vissza az emelvény felé, ahol a püspök újra összefont karokkal állt. Magával ragadó szónok, aki felkavarja a lelket, Pony azonban tudta az igazságot. Tudta, hogy De'Unnero tettei valójában egy nagyon is halandó lényt szolgálnak.

Az emberek azonban ezt nem tudhatják, gondolta, miközben a tömeget fürkészte, és tudatlanságuk lehetővé teszi, hogy De'Unnero szörnyű bosszút álljon bárkin, aki nem ért egyet az Egyházzal. Pony mégis meg volt győződve róla, hogy él még a kételkedés, mely az igazságra vár.

Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan juttassa el üzenetét az egyszerű néphez.

Míg a fiatalabb diákok reggeli imáit felügyelte, Markwart spirituális kapcsolatteremtési kísérlet bizsergését érezte. Valaki egy lélekkő segítségével próbált összeköttetésbe lépni vele, de a próbálkozás olyan gyenge volt, hogy Markwart nem tudta azonosítani.

A főapát hirtelen elnézést kért, átadta helyét Francis testvérnek, és visszasietett lakosztályába. Azonnal meditációs szobájába indult volna, de aztán arra gondolt, hogy beszélgetőpartnere láthatja a környezetét is. Még ha elébe is megy a másiknak, az akkor is elmehet mellette és bejuthat a szobába.

Markwart hangosan elnevette magát. Ugyan már! Ez a szerzetes, bárki is legyen, ügyetlen gyermek még. Kordában tartva a kopogtató lelket, Markwart előszedte lélekkövét és beleszállt, hogy szelleme elváljon a testétől.

Látta, hogy Je'howith hívja, és azt is látta, hogy a másik szerzetes alakja a mágikus fáradtság jeleit mutatja. Markwart szelleme integetni kezdett, jelezve, hogy Szent Honcban beszélgessenek, ne itt. Aztán visszatért a testébe és átment a pentagrammás szobába, ahol jobban érezte az erőt.

A főapát szellemalakja pillanatok múlva szemtől szembe megjelent Je'howith szobájában. Markwart jól látta, hogy Je'howith-t kimerítette a spirituális utazás. Utasította, hogy beszéljen gyorsan és világosan.

– A király nem elégedett De'Unnero püspök palmarisi ténykedésével – jelentette Je'howith. – De'Unnero elszedi a kereskedők drágaköveit, amiket tőlünk vettek. Hihetetlen, hogy De'Unnero képes ilyesmire, főleg ilyen hamar azután, hogy...

– De'Unnero püspök az én áldásommal cselekszik – felelte félreérthetetlenül Markwart.

– De főapát úr... – hebegte Je'howith. – Nem dühíthetjük fel az összes kereskedőt. A király nem fogja engedni...

– Ehhez Danube királynak semmi köze – magyarázta Markwart. – Az ékkövek Isten ajándékai, s mint ilyenek, az Abellita Rend kizárólagos hatáskörébe tartoznak.

– De hat te magad is adtál el belőlük kereskedőknek és katonáknak – vágott vissza merészen Je'howith. Alig hagyták el száját ezek a szavak, amikor hideg fuvallat söpört végig rajta, olyan rettegés, amilyet még sosem érzett.

– Talán fiatalabb koromban még nem voltam elég bölcs – felelte Markwart látszólagos nyugalommal, s ez csak még jobban megijesztette Je'howith-t. – Vagy talán csak túlságosan kötött a hagyomány.

Je'howith csodálkozva meredt rá. Markwart mindig is büszke volt hagyományhűségére, sőt, mikor az Apátok Gyűlése ellenezte valamely döntését, mindig a régi példákkal igazolta magát.

– Most már tudsz valami jobbat? – kérdezte az apát óvatosan.

– Láthatod, hogy megerősödtem a kövektől. Ez annak a jele, hogy mélyebb betekintésre tettem szert Isten kívánságaiba – felelte Markwart. – Rájöttem, hogy helytelen volt eladni a szent köveket. – A főapát elhallgatott, mert hirtelen furcsának találta saját szavait. Hát nem ugyanezt hangoztatta Avelyn Desbris is? Nem az volt a dezertálása fő oka, hogy eladták a köveket, amiket Pimaninicuitról hozott?

Markwart eltűnődött a dolgok iróniáján, hisz a tettek valóban azonosak voltak, csak az indítékok mások.

– Főapát úr! – szólította meg félve Je'howith percek múlva.

– De'Unnero püspök újonnan szerzett tudásomnak megfelelően cselekszik – jelentette ki Markwart –, és folytatni fogja munkáját.

– De feldühíti a királyt! – ellenkezett Je'howith. – És semmi kétség afelől, hogy Danube király csak próbának szánja ezt a püspöki kinevezést. Visszavonhatja a címet és megbízhat egy bárót – ráadásul olyat, aki nem nagyon szimpatizál az Egyházzal.

– Danube király látni fogja, hogy nehezebb lesz visszavonni a címet, mint amilyen megadni volt – felelte Markwart.

– Sokan úgy hiszik, hogy az állam és az egyház különálló egységek.

– Az ilyenek ostobák – válaszolta Markwart. – Nem vehetjük át a hatalmat hirtelen – magyarázta, mert ez arra sarkallná a megfélemlített tömegeket, hogy felkeljenek Danube király mellett. Nem, lépésről lépésre, egymás után fogjuk megszerezni a városokat, a régiókat.

Je'howith-nak tágra nyalt a szeme, és elnézett egy távoli sarokba. Mostanáig semmit nem hallott erről a tervről, és fogalma sem volt arról, hogy Markwart ambíciói ilyen magasra törnek. Nem is tetszett neki igazán a gondolat. Eddig biztonságos, kényelmes életet élt az ursali udvarban, és nem nyűgözte le az a lehetőség, hogy bármi is megzavarja ezt a kellemes létet. Azt a gondolatot sem tudta kiverni a fejéből, hogy könnyen a vesztes oldalon találhatja magát.

Visszanézett Markwart szellemére, és igyekezett nem kimutatni félelmeit, mert tudta, hogy van remény a kompromisszumra a főapáttal ebben a kérdésben.

– Danube király meg fogja érteni az álláspontomat – nyugtatta meg Markwart.

– És én mit tegyek? – kérdezte a kötelességtudó apát.

Markwart kuncogott. – Rá fogsz jönni, hogy kevesebb tennivalód van, mint gondoltad – szólt talányosan, majd elenyészett.

Néhány pillanattal később Markwart kinyitotta a szemét. A szobája olyan volt, amilyennek otthagyta: még a gyertyák sem égtek le nagyon. Mielőtt azonban eltűnődhetett volna a spirituális kapcsolat csodáján, az az érzése támadt, hogy valami nincs rendben. Lassan végigpásztázta a szobát. Semmi sem tűnt másnak, ő mégis úgy érezte, hogy valami megváltozott, hogy valaki talán járt itt.

Igen, erről volt szó. Valaki bejött a szobájába, és látta munka közben. Markwart felpattant, és az irodájába sietett.

Ez a helyiség is háborítatlannak tűnt, de a főapát újra érezte, hogy valaki idegen volt itt, és szinte tapintható aurát hagyott maga után.

A főpap innen a hálószobájába ment, és az ajtóban újra hatalmába kerítette az érzés. Megdöbbentő módon szinte lépésről lépésre követni tudta a behatoló útját. Az illető az irodában volt, aztán elment a hálószoba ajtajához, de ott visszafordult, és átment az idéző-szobába. Markwart mindezt tisztán érzékelte... Talán a hematit használata alatt maradt benne annyi tudatosság, hogy testi alakja érzékelt valamit a körülötte zajló eseményekből.

Bólintott. Úgy érezte, megoldódott a rejtély... és arról is volt elképzelése, hogy ki lehetett a behatoló.

A Cimboraság Útjában Belster azt mondta Ponynak és Dainseynek: – A tenyeréből ettek. Szükségük van valamire, amiben hihetnek, és ezt új püspökünk jól tudja.

– És hasznot is akar húzni a helyzetből – tette hozzá Pony.

– Sajnáld csak a behrenieket! – köhintett Dainsey. – Már ha egyáltalán megérdemlik a sajnálatot! – A lány nevetni próbált, de látta, hogy nem értékelik a humorát.

– Éppen ezt a hozzáállást keresi De'Unnero – mondta Pony Belsternek –, és épp ettől kell tartanunk.

– Nem sok behrenit tartanak bármire is ebben a városban – ismerte el Belster. – Nekik megvannak a saját szokásaik – különös szokások, amik nyugtalanítják a népet.

– Könnyű célpontok egy zsarnok számára – vélte Pony.

– Mit nem mondasz? – szólt Dainsey. – Én nem nagyon szeretem az egyháziakat, főleg amióta bevittek a múltkor, de ez az ember püspök, akit a Király és az Egyház helyezett ide.

– Két pont a javára – mondta Pony szárazon.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Dainsey. Mikor Pony Belsterre pillantott, látta, hogy a férfi is erre gondol.

– De'Unnero ellen kell fordítanunk a saját tetteit – magyarázta Pony és rögtönözni kezdett. Tudta, hogy valamit tennie kell a püspök ellen, meg kell próbálnia megállítani, mielőtt megszerzi egész Palmarist. De mit tegyen? – Fel kell világosítani a palmarisiakat, Belster.

– Miről? – kérdezte a fogadós. – A püspök beszámolt minden tervéről.

– El kell mondani, milyen indokok állnak e mögött – jelentette ki Pony. – De'Unnerót cseppet sem érdekli a nép, sem ebben az életben, sem azután. Az ő célja és az Egyház célja a hatalom, semmi más.

– Erős szavak – szólt Belster –, de nem tudom cáfolni őket.

– Neked máris kiépült hírhálózatod van – kezdte Pony. – Felhasználhatnánk arra, hogy összefogjuk az embereket... és folyamatosan tájékoztassuk őket a püspök tetteiről.

– Harcot akarsz? – kérdezte kertelés nélkül Belster. – Gondolod, hogy olyan lázadást szíthatsz Palmarisban, ami elsöpri De'Unnerót és az egész Egyházat? Meg az összes katonát?

Ez a kérdés elgondolkodtatta Ponyt. Erről álmodozott, de így kimondva érezte, mennyire kétségbeesett és nevetséges a terv.

– Tényleg megvan a hálózatom – folytatta Belster. – Arra, hogy megvédjen, bajba került embereket bújtasson, meg téged is. De nem harcolni!

– Az nem fog menni – tette hozzá Dainsey. – Én is szívesen fenékbe rugdosnám a papokat, de ha a parasztokból akarsz hadsereget csinálni, abból nagyon hamar halott parasztok serege lesz.

Belster a lány vállára tette kezét és komoran bólintott. – Kemény parancs lenne St. Precious és a Chasewind udvarház ellen vonulni.

– Nem keményebb, mint amilyen esélyünk nekünk volt Caer Tinellában – felelte Pony, és Belster elvigyorodott.

– Legalább lehetnénk a nép szószólói – folytatta Pony. – Elsuttogjuk az igazságot, és ha elég sokszor hallják, aztán összevetik De'Unnero tetteivel, talán megértik.

– És akkor éppen olyan nyomorultak lesznek, mint amilyenné te tetted magad – ellenkezett Dainsey. – És semmit sem tehetnek ellene.

Pony először Dainseyre, aztán Belsterre meredt.

– Nekem vannak barátaim – magyarázta a fogadós –, és azoknak is vannak barátaik. Talán összehozhatnánk egy-két gyűlést, és hangot adhatnánk aggodalmainknak.

Pony bólintott. Ennél egy kicsit többet remélt, de belátta, hogy be kell érnie ennyivel.

Visszament a szobájába, hogy pihenjen, mielőtt elkezdődik az esti hajsza.

Dainsey szavai nem hagyták nyugodni. A lány inkább gyakorlatiasnak tűnt, mint borúlátónak, és ez elkeserítette Ponyt. Ő szeretett volna szembeszállni De'Unneróval, szerette volna megmutatni az Egyház igazi, gonosz arcát, de nem tagadhatta, hogy ez veszélyt hozna rá és azokra, akik vele tartanak. Még ha sikerülne is fellázítani a tömeget, hogy az öklüket rázzák és bátran meginduljanak az apátság és az udvarház ellen...

A felkavaró kép azonnal szertefoszlott, amikor elképzelte a jól kiképzett, felfegyverzett sereget, ami várja majd őket, mágikus ékkövekkel megerősítve – melyekből nyilván St. Preciousnek is nagy készletei vannak.

Hány ezren halnának meg az utcákon, mielőtt véget ér a felkelés első napja?

Pony befészkelte magát az ágyába és úgy döntött, lassan kell haladnia. Bármi is történjék, meg fogja találni a módját, hogy megküzdjön a gonosz De'Unneróval.

Francis testvér a földön térdepelt a szobájában, a fallal szemben. Az Isten előtti alázat jeleként arcát a kezébe temette – ez a gesztus elég ritka volt mostanában az Abellita Egyház emberei között. A szerzetes azonban úgy érezte, hogy minden egyes mozdulata fontos, és ha teljesen átadja magát imáinak, talán véget vethet lelki zűrzavarának.

Francisnak mostanában sikerült egy kicsit megfeledkeznie Grady Chilichunk haláláról. Remélte, hogy Brauminék megmentése némiképp jóvátette ezt az esetet – legalábbis részben. Most azonban újra kísérteni kezdte a sírgödörben fekvő, élettelen Grady képe, s újra maga előtt látta Avelyn ég felé nyúló karját is az Aidánál. De legelevenebb az a kép volt, ahogy Markwart főapát keresztbetett lábbal ül egy pentagramma – egy pentagramma! – mellett, melynek sarkain gyertyák égnek, és egy gonosz könyv, a Boszorkányos Varázsigék hever kinyitva a földön.

Bármilyen ijesztő is volt ez a jelenet, Francis próbált belekapaszkodni – részben, hogy valamit kihámozzon belőle, részben pedig, hogy addig se lássa a halott Gradyt.

De Grady krétafehér arca nem tűnt el.

Francis vállát rázta a zokogás, bár inkább a félelemtől, hogy eszét veszti, mintsem a bűntudattól. Minden rossznak, zavarosnak tűnt. Egy újabb kép – Jojonah forróságtól szétrobbanó teste – futott át az agyán. Az emlékek fájdalmas zűrzavarrá mosódtak össze benne.

A pentagramma mellett ülő Markwart képe hamarosan kiúszott az egyik oldalra, a többi három alaké pedig a másikra: Avelyn és barátai a főapát ellen. Francis megértette, hogy itt nem lehet békekötés, nem lehet alku.

Felsóhajtott, aztán megdermedt. Suhogást hallott a háta mögül. Nem mozdult rémületében, mert pontosan tudta, ki érkezett.

Eltelt egy hosszú pillanat. Francis hirtelen arra gondolt, hogy most hatalmas verést kap.

– Nem vagy a szolgálati helyeden – csendült fel Markwart hangja higgadtan, kellemesen.

Francis csak most merte felemelni az arcát.

– Hol kéne lenned? – kérdezte a főapát.

– Én... – kezdte Francis, de aztán feladta: fogalma sem volt róla, mit kéne éppen csinálnia.

– Szemmel láthatóan zavart vagy – jegyezte meg Markwart, és becsukta maga mögött az ajtót. Leült Francis ágyára, és a fiatal szerzetesre meredt. Arca a béke nyájas maszkja.

– Én... én csak szükségét éreztem, hogy imádkozzam, főapát úr – hazudta Francis, és felállt.

Markavart továbbra is komolyan és nyugodtan nézett rá – túlságosan is nyugodtan. Francis nyakán felmeredt a szőr, – A többiek ellátják az én feladatomat is – nyugtatta meg a főapátot. – És máris megyek.

– Nyugodj meg, testvér – kapta el menet közben Markwart. Francis önkéntelenül is próbálta kirántani magát, de a főpap vaskézzel szorította.

– Nyugodj meg – ismételte a főapát. – Persze, hogy félsz, mint ahogy én is, és minden jó abellita, ezekben az időkben. – Markwart elmosolyodott, és az ágyra ültette Francist. – Igen, zavaros idők ezek – folytatta Markwart. Beállt Francis és az ajtó közé. De többet ígérnek az Egyháznak, mint bármikor.

– Gondolom, Palmarisról beszélsz – mondta Francis, és próbálta megőrizni nyugalmát, pedig legszívesebben ordítva rohant volna ki a szobából – talán egészen a tengeri mellvédig, vagy még tovább.

– Palmaris csak egy kísérlet – felelte Markwart. – Kezdet. Éppen Je'howith apáttal beszélgettem... – A hangja is, a gesztusa is várakozó volt.

Francis úgy gondolta, hogy arckifejezése változatlan maradt, de a főapát tekintetéből tudta, hogy mégis elárulta magát. – Nem akartam hívatlanul belépni hozzád – sütötte le a szemét Francis. – Tudtam, hogy ott vagy, és mégsem válaszoltál a kopogásomra. Aggódtam érted.

– Megható a gondoskodásod, fiatal barátom, pártfogoltam – válaszolta Markwart. Francis csodálkozva nézett rá.

– Szóval azt hitted, hogy De'Unnero foglalta el a helyedet legközelebbi tanácsadómként – folytatta Markwart.

Francis tudta, hogy a főapát ezzel a nevetséges gondolattal csak el akarja terelni a beszélgetést. Mégsem tudta teljesen figyelmen kívül hagyni, a dolgot, és szinte csüggött a főpap további szavain.

– De'Unnero... De'Unnero püspök hasznos eszköz – ismerte el Markwart. – A maga energiájával és uralkodó természetével ő a megfelelő ember a palmarisi kísérlethez, de korlátozza a nagyravágyás, hisz minden célja személyes. Te meg én másképp gondolkodunk, barátom. Mi a világ átfogó képét nézzük, és az Egyház által elérhető magasabb dicsőséget.

– Én mondtam Braumin testvérnek meg a többieknek, hogy menjenek el – bökte ki Francis.

– Tudom – felelte Markwart.

– Én csak attól féltem... – kezdte Francis.

– Tudom – mondta ismét Markavart meggyőződéssel.

– Egy újabb kivégzés sokakban rossz szájízt hagyott volna a Rendben – próbált magyarázkodni Francis.

– Beleértve Francis testvért is – sújtott le Markwart. Francis válla megroggyant. Képtelen volt cáfolni a vádat.

– És Markwart főapátot – folytatta az öreg, és leült Francis mellé. – Nem örömmel teszem azt, amit a sors rám mér.

Francis meglepetten pillantott fel.

– A zűrzavaros idők, a démon ébredése, a nagy háború és a mostani helyzet miatt kénytelen vagyok mindent feltárni a Rendünkről, feltárni az Egyház lényegi jelentését. Még a sötét oldalt is, barátom – tette hozzá borzongva. – Kisebb démonokat idéztem meg a szobámban, hogy tanuljak tőlük, hogy megbizonyosodjam Bestesbulzibar pusztulásáról.

– Én... én láttam a könyvet vallotta be Francis.

– Ezt a könyvet akarta Jojonah rosszra használni – folytatta Markwart, s látszólag cseppet sem izgatta, hogy Francis meglátta. – Nagyon gonosz könyv az, és boldog lesz az a nap, amikor újra száműzhetem legmélyebb könyvtárunk legsötétebb sarkába. Talán jobb lenne, ha azonnal elpusztítanám.

– Akkor miért nem teszed meg?

– Ismered Rendünk tanait – emlékeztette Markwart. – Az ilyen könyvekből minden példányt el kell pusztítani egyetlen egy kivételével, aminek megőrzése nekünk, a tudás őreinek kötelességünk. De ne félj, mert a gonosz kötet hamarosan a helyére kerül, és használatlanul porosodhat tovább.

– Nem értem, főapát uram – ellenkezett Francis. – Miért kell megtartanod? Mit tanulhatsz belőle?

– Többet, mint hinnéd – sóhajtotta Markwart. – Kezdem gyanítani, hogy a démon ébredése nem véletlen volt, hanem valaki St.-Mere-Abelle-ből idézte elő. Jojonah – nyilván Avelynnel együtt – titokban babrált ezzel a könyvvel. Ennek révén eljuthatott – vagy eljuthattak – olyan helyekre, talán csak véletlenül, ahová nem lett volna szabad, és felébreszthettek valamit, amit jobb lett volna nem megzavarni.

Francisnak elállt a lélegzete. A démon daktiluszt egy itteni szerzetes ébresztette fel?

– Lehetséges, hogy Avelyn és Jojonah nem voltak olyan gonoszak, mint hittem – folytatta Markwart. – Lehet, hogy jó szándékkal indultak el – hisz a humanizmus alapja is a jó szándék –, de rossz útra tévedtek, vagy legalábbis becsapta őket az, amivel találkoztak.

– De nem számít – jelentette ki a főapát. Megveregette Francis lábát, és felállt. – Bármi is az ok, felelősek a tetteikért, és mindkettőt elérte a méltó vég. Ne érts félre! Szánalmat tán érzek elveszett testvéreinkért, de nem gyászolom a halálukat, és nem is bocsátom meg ostoba gőgjüket.

– És mi van Braumin testvérrel meg a többiekkel?

Markwart köhintett. – Az egész királyság csak arra vár, hogy megszerezzük – mondta. – Nem érdekel az a néhány testvér. Megtévedt bárányok, akik addig bolyonganak, amíg fel nem falja őket egy farkas. Talán én leszek az a farkas, talán De'Unnero, vagy – ami még valószínűbb – egy Egyházon kívüli személy. Nem érdekel. Én Palmarisra függesztem a tekintetem. És te is tedd ezt, Francis testvér! Valószínűleg hamarosan oda utazom, és te velem fogsz tartani. – Az ajtóhoz ment, és csak ekkor rukkolt ki az aduval: – A kíséretem kicsi lesz, mindössze egyetlen mester, és ez a mester te leszel. – Ezzel Markwart távozott.

Francis sokáig ült az ágyon, és próbálta felfogni mindazt, amit hallott. Felidézte magában Markwart szavait, és magyarázatot látott bennük a gonosz könyvre és a pentagrammára. A szörnyű képek tovább keringtek a fejében, de Markwarté most már nem tűnt olyan nyugtalanítónak. Francis úgy látta, hogy Markwart főapát hihetetlenül bátor és higgadt, ő viseli az Egyház magasabb érdekeinek, az egész világ javának terheit. Igen, ez a háború nyomorult egy dolog – és innen nézve Francis sokkal könnyebben meg tudott bocsátani önmagának Grady miatt. Ez a harc szükséges, s ha majd a történészek és a teológusok visszatekintenek erre a kritikus időszakra, látni fogják, hogy minden fájdalmas személyes tragédia ellenére, a föld jobb és szentebb hely lett.

Francis újra megtalálta élete sarokpontját.

– Francis Mester... – szólt fennhangon, pedig alig merte kimondani.

Markwart főapát roppant elégedett volt magával, amikor visszatért a szobájába. Tudta, hogy az igazi hatalom lényege nem a pusztítás, hanem az irányítás.

És milyen könnyen rá lehetett játszani Francis gyengeségeire! A bűntudatra, a félelmekre, a fel-felvillanó szánalomra és a kétségbeesett ambícióra.

Milyen könnyen...

15. fejezet

A világ elf szemszögből

Ropogós volt az éjszakai levegő, az égen néhány sötét felhő úszott a szelek szárnyán. Milliónyi csillag ragyogott a keleten emelkedő telihold mellett. Ezen az égen a Dicsfény is megjelenhetett volna, de sehol sem lehetett látni a színes sávot.

Juraviel már jócskán délen járt, arrafelé, ahol fával benőtt apró dombok váltakoztak alacsony fallal körülvett termőföldekkel. Az elf rohant, de tánclépésben, mert bár tudta, hogy sietnie kell, nem tudott ellenállni egy-egy szökkenő pörgésnek, mely letérítette útjáról. S bár többször is látott gyertyafényt egy-egy újonnan visszaszerzett tanyaház ablakában, Juraviel halk, borzongató dallamba kezdett, ami Andur'Blough Inninnessre emlékeztette.

Annyira el volt foglalva magával, hogy csak némi idő után vette észre a levegőben feléje szálló új hangokat.

A dal nem ijesztette meg az elfet, inkább lenyugtatta és egyenes futásra késztette. Látta, hogy ösztöne, a csillagének jól vezette. A szíve szárnyalt, mert nagyon szerette volna már látni az övéit. Egy fenyőkkel tarkított tölgyesben talált rájuk. Mosoly fakadt a tucatnyi elf arcon. A többiek jelenléte – főleg Tallareysh Issinshine-é, aki hajlott kora ellenére imádott kalandozni – nem lepte meg Juravielt, egy bizonyos elf látványa azonban igencsak megdöbbentette. Először alig vette észre, mert az apró alak a fejére húzta csuklyáját, csak a szeme csillogott.

– Hiányoztál nekünk, Belli'mar Juraviel mondta a jelenség. Hangja – az a különös hang, mely egyszerre erőteljes és dallamos is – megtorpanásra késztette a táncoló Juravielt.

– Úrnőm – lehelte elfúlón, meglepetten, mikor látta, hogy Dasslerond úrnő maga is eljött a völgyből. Juraviel odarohant hozzá és térdre esett előtte, majd csókot lehelt a feléje nyújtott kézre.

– A Caer'alfar dala gyenge a te hangod nélkül – felelte Dasslerond úrnő, s szavainál semmi sem lehetett volna nagyobb bók Juraviel számára.

– Bocsáss meg, úrnőm, de nem értem – mondta Juraviel. – Idejöttél, pedig tudom, hogy szükség van rád Andur'Blough Inninnessben. A daktilusz ütötte seb...

– Nem fog elmúlni – fejezte be Dasslerond úrnő. – Félek, Bestesbulzibar mély nyomot hagyott a völgyünkön, és megkezdődött a rothadás, mely elűzhet minket otthonunkból, talán az egész világból. De ez még évtizedek kérdése, talán évszázadoké, és jelenleg sürgősebb dolgok várnak.

– A háború jól végződött. Adjon reményt, hogy Éjmadár visszatért a helyére – bizakodott Juraviel. – A föld újra békére lel, bár jókora áron.

– Nem – vitatkozott Dasslerond úrnő. – Még nem. Az emberek történelmében mindig a háborúk után van a legnagyobb békétlenség. A rangok, intézmények meginganak. Elkerülhetetlenül jelentkezik valaki a hatalomra, és ez a valaki legtöbbször méltatlan rá.

– Hallottál Palmaris bárójának haláláról? – kérdezet Tallareysh. – És Dobrinion apátéról, aki az Egyház feje volt Palmarisban?

Juraviel bólintott. – Eljutott hozzánk a hír, még mielőtt Éjmadár elindult Erdővidékre – mesélte.

– Mindketten jók és megbízhatóak voltak, már amennyire az emberek lehetnek – szólt Dasslerond úrnő. – Palmaris fontos hely a számunkra, hisz az legfontosabb város és helyőrség otthonunk és a sűrűbben lakott emberi vidékek között.

Juraviel tisztában volt Palmaris fontosságával, de az elfek nem mehettek be nyíltan a városba. Kevés ember tudott róluk, bár most, hogy Juraviel Éjmadár mellett harcolt, mintegy megduplázódott azoknak a száma, akik elmondhatták magukról, hogy láttak elfet életükben. Az emberek dolgai azonban foglalkoztatták az elfeket, ezért Dasslerond úrnő az elmúlt évtizedek során többször is odaküldte alattvalóit.

– Nem tetszenek a hírek, amik a városból érkeznek – jegyezte meg Tallareysh. – Harc dúl az Egyházon belül, melyben neked akaratlanul is szereped volt.

– Nem is olyan akaratlanul – felelte Juraviel. Meglepték a némileg vádló pillantások, ezért védekezően fölemelte a kezét. – Talán nem maga Dasslerond úrnő utasított, hogy menjek az Aida hegyhez? – kérdezte. – És nem Dasslerond úrnő maga jött a segítségemre, amikor Bestesbulzibar megtámadott engem és a menekülő embereket?

– Igazat szólsz – helyeselt Dasslerond. – És Tuntun volt az, nem pedig Juraviel, aki betöltötte jogos helyünket az Aidához vezető úton.

– Még el is vitted a démont az otthonunkba – felelte Juraviel. – És én nem elleneztem a döntésedet – tette hozzá gyorsan, látva az úrnő homlokráncolását. – Ha nem így teszünk, a völgyünktől északra pusztult volna el minden.

– Ott is kellett volna végződnie – jegyezte meg Dasslerond űrnő. – Andur'Blough Inninnessben nekünk, és az Aida hegynél Tuntunnak. A mi szerepünk ebben a konfliktusban a démon pusztulásával véget ért.

Szavai súlyosan nehezedtek Juravielre. Csakugyan úgy tűnt, hogy az elfek végeztek ezzel a harccal, amíg Elbryanék meg nem érkeztek az elf völgy határához. Bűbáj tette lehetetlenné számukra a behatolást, így Juraviel ment ki hozzájuk. Ezután az úrnő vonakodó áldásától kísérve Juraviel útra kelt az emberekkel, hogy felvegye a harcot a démon daktilusz nyomában maradt szörnyseregekkel.

– Ha azt parancsoltad volna, hogy maradjak Andur'Blough Inninnessben, nem panaszkodtam volna – mondta Juraviel. – Én csak azt az utat követtem, amit a legigazabbnak láttam.

– Egészen St.-Mere-Abelle-ig? – jegyezte Tallareysh, nem épp hízelgő hangon.

Juraviel látta, hogy ezzel elérkezett az elfek tűréshatárához. Dasslerond úrnő azért küldte őt el Éjmadárékkal, hogy tartsa szemmel a háború alakulását, de ő a kószát követte, és beleavatkozott az emberek ügyeibe.

Lesütötte a szemét. – Azért mentem el St.-Mere-Abelle-be, hogy megmentsem Bradwardent, a kentaurt, aki hosszú évek óta az elfek barátja – mondta alázatosan.

– Tudjuk – felelte Dasslerond.

Egy pillanatnyi csend támadt, aztán az elfek egyszerre kezdtek beszélni, s a kentaur nevét suttogták. Juraviel fülét többször is megütötte a „helyes” szó, így kicsit felbátorodva pillantott fel az úrnőre.

Dasslerond egy darabig rámeredt, aztán lassan bólintott. – Jó lelkiismerettel nem vitathatom a döntésed – ismerte el. – Hisz nem tudhattad pontosan, mivel jár, ha belekeveredsz ezekbe a dolgokba. Mi hír hát Bradwardenről?

– Északon van Éjmadárral – felelte Juraviel. Mielőtt azonban folytathatta volna, egy közeli ágról jelzés érkezett, hogy valaki közeledik. Az elfek egy pillanat alatt eltűntek az aljnövényzetben.

Hamarosan fáklyafény derengett fel, és Juraviel elmosolyodott, amikor megpillantotta a két közeledő embert.

– Ezt ismered? – faggatta Dasslerond, és Rogerre mutatott. Az elfek halkan énekelni kezdtek, hangjuk elkeveredett az éjszakai erdő szokásos neszeivel. A csillagdal segítségével hangernyőt szőttek, mágikus korlátot, melyen keresztül nem hatolt át az elf hang, így nyugodtan beszélgethettek tovább.

– Roger Billingsbury – bólintott Juraviel. – Bár Inkább Zárverő Rogerként ismerik, és nem ok nélkül.

Dasslerond biccentése mutatta, hogy ő is hallott már Rogerről. – És a másik? – kérdezte. – Őt is ismered?

Juraviel szemügyre vette az alakot, és próbált visszaemlékezni, hogy látta-e valamikor a szerzetesek között.

– Braumin Herde a neve – magyarázta Dasslerond. Avelyn testvér tanítványa.

– Tanítványa? – hitetlenkedett Juraviel.

– Öten vannak Rogerrel – közölte az úrnő. – Mindnyájan az Abellita Rend szerzetesei, egykori társatok, Avelyn követői, Roger észak felé vezeti őket, hogy megkeressék Éjmadárt, mert az Egyház kitaszította őket, otthontalanokká váltak.

Juraviel kétkedő arcot vágott. – Nem lehet, hogy Igazság Testvérek, akik barátnak mondják magukat, hogy a nyomára jussanak Jilseponie-nak és az ékköveknek, amiket Avelyn elhozott St.-Mere-Abelle-ből?

– Igazat mondtak – felelte az úrnő. – Napok óta figyeljük őket, és kihallgattuk minden beszélgetésüket.

– Ők tudnak rólatok?

– Csak Roger – nyugtatta meg Dasslerond. – Persze, elmondta a többieknek is, de azok nem hittek neki. – Juravielre pillantott, majd a két közeledő emberre. – Talán itt az ideje, hogy bemutatkozzunk. – Bátran kilépett az ösvényre a két alak elé. Braumin szeme elkerekedett, amikor megpillantotta Dasslerondot, Roger pedig szélesen elvigyorodott Juraviel láttán, aki úrnője mellé állt.

– Juraviel! – kiáltott fel Roger, és előrelépett, hogy üdvözölje barátját. – De rég nem láttalak! – Roger izgalma kissé alábbhagyott, amikor látta, hogy Braumin reszketve, sápadtan kezd hátrálni.

– Nyugodj meg, Braumin testvér! – mondta Dasslerond úrnő, és hangjában olyan erő volt, amilyet Braumin még sosem érzett – még Markwart részéről sem. Megtorpant.

– Zárverő Roger nem mesélt rólunk? – kérdezte Dasslerond. – Nem mondta, hogy valószínűleg Belli'mar Juraviel és a Touel'alfar társaságában fogod megtalálni az embert, akit keresel?

– Én.. én azt hittem... – hebegte Braumin.

– Pontosan olyanok vagyunk, mint amilyennek Zárverő Roger leírt minket – állította Dasslerond.

– Zárverő? – visszhangozta Braumin, és társára pillantott.

– Ez inkább cím, nem név – felelte Roger.

– Azért tudunk mindent, mert amikor beszélgettetek, ott ültünk fölöttetek a fákon – folytatta Dasslerond. – Tehát meg lehetsz lepve, hogy a barátod meséi ilyen igazak, de ne sokáig csodálkozz, mert sok mindent kell megbeszélnünk.

Braumin testvér vett egy nagy levegőt, és igyekezett összeszedni magát.

Roger kérdőn nézett Juravielre. Elindult volna előre, de barátja, aki tartott Dasslerond hangulataitól, nem engedte.

– Vigyetek minket a táborotokba, hogy találkozzunk a társaitokkal! – parancsolta az úrnő. – Nincs kedvem kétszer válaszolni ugyanazokra a kérdésekre.

A táborbeli fogadtatás a várakozásoknak megfelelően alakult: a szerzetesek meg voltak döbbenve. Castinagis testvér egészen jól uralkodott magán, akárcsak Dellman, de Mullahy leült a földre, és maga elé meredt, Viscenti pedig a kezét tördelve botladozott fel-alá, kis híján beleesve a tűzbe.

– Belli'mar Juraviel jó hírt hoz – kezdte Dasslerond úrnő, amikor a szerzetesek lecsillapodtak. – Éjmadár nincs messze innen, bár útja – akárcsak a miénk – északra vezet Dundalisba, Erdővidéken találhatunk rá.

– És a kentaurra – jegyezte meg Roger. – El lesztek képedve, milyen erőben van, és a sebei teljesen meggyógyultak.

– Így igaz – helyeselt Juraviel, és Brauminra meg Dellmanra mosolygott, akik ismerték a kentaurt.

– És ott van Pony is – folytatta Roger, akit szemmel láthatóan már a név maga is elbűvölt. – Jilseponie Ault – magyarázta. – Avelyn testvér legjobb barátja és elsőszámú tanítványa.

Juraviel nem szólt semmit, de Dasslerond észrevette az elf arcának futó kifejezését, és tudta, hogy Roger nincs teljesen tisztában a dolgokkal.

– Nála vannak az ékköveitek – folytatta Roger. A meglepő beismerés felkeltette az úrnő érdeklődését, és arra késztette, hogy alaposan megfigyelje a szerzetesek reakcióit. Semmi jelét nem látta gonosz hátsó szándéknak, s mivel általában könnyen olvasott az emberek viselkedésében, ez némileg megnyugtatta.

– Talán ha saját egyházat alapítanánk, Jilseponie Ault visszahozná a köveket – jegyezte meg Castinagis.

Roger csak nevetett. – Ha saját egyházat alapítasz, ami Avelyn Desbris életére épül, akkor térden állva könyöröghetnél Ponynak, hogy legyen apátnő.

– Nyilván roppant hízelgőnek találná az ajánlatot – szólt közbe Dasslerond úrnő –, de tekintsünk inkább az előttünk álló útra, ne pedig arra, ami az út végén vár ránk.

– Most már világosabbnak tűnik ez az út, mert szövetségesekre találtunk – hajolt meg Braumin Herde.

– Útitársakra – javította ki szigorúan Dasslerond. – Ne értsd félre a kapcsolatunkat – folytatta az úrnő tiszta, éles hangon. – Az útjaink összefutottak, és egy darabig együtt mennek tovább, mert kölcsönösen előnyösnek tűnik, ha most együtt haladunk. Mi jobban eligazodunk az erdőben, ti pedig könnyebben tudtok kiszedni valamit az emberekből, akikkel találkozunk. Ez a haszon azonban nem jelent szükségképpen szövetséget. Persze, ha közös ellenségre találunk – goblinra, powrira vagy óriásra –, elpusztítjuk, és így korlátozott értelemben szövetségesnek is vehettek minket.

Roger Juravielre meredt. Meghökkentette az úrnő távolságtartó, már-már kérges hangvétele. Juraviel arca azonban semmit sem árult el. Az elf megértette Roger meglepetését: a fiú addig csak őt ismerte az elfek közül. Dasslerond úrnő viszont az egész Touel'alfar sorsa iránti felelősséggel a vállán beszélt. Juraviel tudta, hogy Dasslerond viszonya az emberekhez nem különleges.

– Mindazonáltal – folytatta az úrnő, és végignézett a hat emberen –, ha olyan ellenségekkel találkozunk, akiket ti szabadítottatok saját magatokra – a király vagy az egyház embereivel –, az a ti harcotok. Mi nem fogjuk beleártani magunkat az emberek ügyeibe.

Juraviel érezte, hogy az utolsó megjegyzés inkább neki szól.

– Én csak arra gondoltam... – próbált magyarázkodni Braumin.

– Tudom, mire gondoltál – torkollta le Dasslerond úrnő. – És tudom, mit feltételeztél.

– Nem akartalak felingerelni.

Dasslerond úrnő nevetett, és hangjában némi leereszkedés érződött. – Én csak elmondom az igazságot – közölte tárgyilagosan –, mert a kapcsolatunk félreértelmezése végzetesnek bizonyulhat. – Körbemutatott a fákon, és az ágak zizegni kezdtek, ahogy az elfek eliszkoltak az éjszakába. – Állítsatok őrséget ma éjszaka, és mindig! – utasította az úrnő az embereket. – A közelben leszünk, hogy figyelmeztessünk benneteket, ha szörnyeteg közeledik, de ha a jövevény ember, csak a saját éberségetek védhet meg.

Ezzel megfordult, és nyomában Juraviellel lassan elvonult. Nem hirtelen olvadt bele a homályba, ahogy az elfek szokták, hanem hagyta, hogy az emberek lássák, amíg csak lehet, és jól nézzék meg maguknak.

Juravielnek is feltűnt úrnője viselkedése. Az idő során erős barátságot kötött több emberrel is, de most leckét kapott arról, hogy nem ez a normális.

Odabent az erdőben Dasslerond úrnő megkérte Tallareysht, hogy ossza be az elfeket őrségbe úgy, hogy az embereket is szemmel tartsák. Juraviel ajánlkozott, de az úrnő kizárta őt a szolgálatból.

– Úgy gondolod, hogy nem lesz nehéz megtalálni Éjmadárt? – kérdezte tőle az úrnő, amikor Tallareysh és a többiek elmentek.

– Nem fog rejtőzködni – felelte Juraviel. – De még ha így tenne, akkor is az erdő a legkézenfekvőbb búvóhelye.

– A kósza nagyon fontos most nekünk – gondolkodott Dasslerond. – Néhányan – köztük Tallareysh – jártak közülünk Palmarisban mostanság. Leginkább az Egyházat figyelték, és nem örülök annak, amit láttak.

Juraviel bólintott.

– Éjmadárnak fontos szerepe lehet abban – magyarázta Dasslerond –, hogy a végkifejlet kedvező legyen.

– Akárcsak Jilseponie-nak – jegyezte meg Juraviel.

– Igen, a nőnek – mondta Dasslerond. – Mesélj róla! Nincs Éjmadárral, ez nyilvánvaló volt abból, ahogy Zárverő Roger kijelentésére reagáltál.

– Palmarisban van – állította Juraviel. – Legalábbis elvileg.

– Félted?

– Az Egyház égre-földre keresi – felelte Juraviel. – De Jilseponie tapasztalt harcos, és figyelemreméltóan bánik az ékkövekkel.

– Semmi közünk hozzá – jelentette ki az úrnő.

– Éjmadár megtanította neki a bi'nelle dasadát – vallotta be Juraviel –, és csodálatosan csinálja.

Dasslerond úrnőnek megfeszült az álla. A fákon sugdosni kezdtek az elfek. Juraviel nem volt meglepve, mert ő maga is dühös lett, amikor megtudta, hogy Éjmadár megosztotta ezt az ajándékot – amit csak a Touel'alfar adhatott. Ám amikor látta Pony harmonikus együttműködését Éjmadárral, amikor a két ember váll váll mellett harcolt a rengeteg goblinnal, nem tagadhatta, hogy a lány méltó az ajándékra, sem azt, hogy Éjmadár jól kitanította.

– Kérlek, úrnőm, ne ítélkezz, amíg nem láttad Jilseponie-t táncolni – könyörgött. Vagy még jobb, ha akkor látod, amikor Éjmadár mellett harcol. Olyan harmóniában vannak a lépéseik, hogy...

– Elég, Belli'mar Juraviel – szakította félbe hidegen Dasslerond. – Ez ráér. Most a kószára kell koncentrálnunk, hogy a Touel'alfar legnagyobb hasznára éljen az ajándékkal, amit tőlünk kapott.

– Jilseponie-val is foglalkoznunk kell – ellenkezett merészen Juraviel.

– Az ékkövek miatt? – kérdezte az úrnő. – Mert megtanulta a bi'nelle dasadát? Ettől még nem lesz a Touel'alfar barátja...

– Mert gyermeket vár – szólt közbe Juraviel. – Éjmadár gyermekét.

Dasslerond úrnőben feltámadt az érdeklődés. Egy kósza gyermeke! Az eset nem volt példátlan, csak igen ritka.

– Tehát továbbmegy Mather vérvonala hallatszott Tallareysh hangja a lombok közül. – Ez jó.

– Méghozzá minden képzeletet felül fog múlni – mondta Juraviel. – Ritkán van egy gyermeknek két ilyen kiváló szülője. – Nem tudta eldönteni, hogy az úrnő örül-e vagy sem.

– Palmarisba igyekeztél, hogy szemmel tartsd? – kérdezte Dasslerond.

– Gondolkoztam rajta – vallotta be Juraviel –, de inkább haza akartam menni a Caer'alfarba, mert vágytam a társaságotokra.

– Megtaláltál minket – felelte az úrnő. – Most elégedett vagy?

Juraviel tudta, mekkora megtiszteltetés, hogy Dasslerond felajánlotta neki a választás lehetőségét. – Elégedett – felelte. – És engedelmeddel veled maradnék az észak felé vezető úton, hogy megkeressük Éjmadárt.

– Nem – válaszolta Dasslerond, alapos meglepetést okozva Juravielnek. – Ketten továbbmennek északra, hogy elkísérjék az embereket, de a te utad, és az enyém is, délre vezet.

– Jilseponie-hoz? – kérdezte Juraviel.

– Szeretném megnézni magamnak ezt a nőt, aki Éjmadár gyermekét hordja – magyarázta az úrnő. – Aki megtanulta a bi'nelle dasadát, pedig nem is a Touel'alfar tanította.

Juraviel elmosolyodott, mert biztos volt benne, hogy az úrnő elégedett lesz.

Csak néhány elf ment tovább Rogerékkel, a többiek pedig futva-táncolva délre indultak.

– Mi felépítjük, ők lerombolják. Mi újjáépítjük, ők újra lerombolják – kesergett Tomas Gingerwart Dundalis kiégett romjai láttán. A települést szinte a földdel tették egyenlővé, egy szál deszka sem maradt épen. – És most újra itt vagyunk mi, makacs ostobák, hogy megint felépítsük. – Tomas kuncogni kezdett, de aztán Elbryanra pillantott, és mélységes fájdalmat látott az arcán.

– Kisfiú voltam, amikor először lerohanták Dundalist – mesélte a kósza, és egy megfeketedett romra mutatott a főtér közelében. – Az volt Belster O'Comely kocsmája – mondta. – De még sokkal korábban, mielőtt Belster és a többiek – akikkel találkoztál idejöttek, az én otthonom volt.

– Jó kis falu volt ez az elején – jegyezte meg Bradwarden, meglepve az embereket. Kilépett a bozótból. Tomas már beszélt a többieknek a kentaurról, futólag sokan meg is pillantották már, mégis szinte mindenkinek leesett az álla.

– Az az első falu jobban tetszett, mint a második – folytatta Bradwarden. – Több volt a gyerekhang. A tiéd, Éjmadár, meg Ponyé is.

– Pony is dundalisi? – kérdezte Tomas. – Nem ismerem ezt a történetet.

– Nincs is most időnk rá – felelte Elbryan. – Talán majd este, ha végeztünk a munkával, a tábortűznél.

– De miért volt az első falu tele gyerekkel, a második pedig nem? – faggatózott egy férfi.

– A második csapat, Belster társai, egy elpusztított faluba jöttek – magyarázta Elbryan. – Akárcsak mi, ők is ismerték Dundalis történetét, és nem hoztak magukkal gyermekeket. Keményebb népek voltak, mint azok, akik először éltek itt.

– Mégis mind egy szálig meghaltak volna, ha nincs egy kósza, aki vigyáz rájuk – jegyzete meg a kentaur.

Elbryan szó nélkül fogadta a dicséretet, pedig valójában egyik legnagyobb büszkesége az volt, hogy segített megmenteni a falu lakosságának nagy részét, mielőtt Bestesbulzibar serege megérkezett. Pontosan olyan helyzetben találta a falusiakat, mint amilyenben annakidején az ő családja volt, de a Touel'alfar ajándékainak segítségével fordítani tudott a sorsukon.

– És most itt vagyunk, hogy újra felépítsük – jegyezte meg Tomas.

– De lesz egy kószátok – mondta a kentaur.

Tomas Elbryanra meredt, és látta, hogy a fájdalom nem tűnt el a zöld szemekből. – Újjáépítjük – tette kezét a kósza vállára –, de nem feltétlenül ugyanezen a helyen. Vannak más alkalmas területek is.

Elbryant őszintén meghatotta Tomas együttérzése és figyelmessége. – Legyen itt – felelte. – Dundalis újra állni fog, dacolva a goblinokkal, démonokkal és bárki mással, aki meg akar állítani minket. Itt lesz újra a falu, mint régen, és ha a környék biztonságos lesz, hozunk másokat is, gyerekekkel, hogy a levegő megteljen dallal.

Egyetértő mormogás kelt az emberek között. – De hol kezdjük? – kérdezte egy asszony.

– Fent azon a dombon – vágta rá Elbryan habozás nélkül, az északi lejtőre mutatva. – Onnan egy toronyból be lehet látni az összes északi ösvényt. Odalent pedig építünk egy erős közös házat, ahol inni és énekelni lehet békeidőben, télen menedék a hideg ellen, háború esetén pedig erőd.

– Úgy tűnik, mintha már mindent elterveztél volna – jegyezte meg Tomas.

– Ezerszer is – felelte Elbryan. – Attól a naptól kezdve, hogy menekülnöm kellett, és elbújtam az erdőben. Dundalis újjáéled romjaiból, és ezúttal talpon is marad.

Az emberek mosolyogtak, lelkesen sugdolóztak, és egy kicsit éljeneztek is.

– És a többi falu? – kérdezte Tomas.

– Nincs elég emberünk ahhoz, hogy most visszaszerezzük Dudvarétet vagy Világvégét – válaszolta Elbryan. – Bradwardennel kikémleljük azt a részt, de egyelőre hagyjuk őket békén. Ha Dundalis újra él majd, és telepesek jönnek, mi segíteni fogjuk őket a két másik falu visszaszerzésében.

– Mindegyiknek lesz egy közösségi erődje? – vigyorgott Tomas.

– És egy tornya – felelte Elbryan.

– És egy kószája – nevetett Bradwarden. – Rohangálhatsz majd eleget, Éjmadár.

Már aznap elkezdték a munkát, a romok eltakarítását, az új épületek helyének kijelölését. A központi épület alapjait megtisztították, és még délután leverték az első cölöpöket a völgyre néző toronyhoz.

Odafent az északi lejtőn a kószában felébredtek gyermekkora legelevenebb és legerőteljesebb képei: apja a halott goblint cipelő vadászok élén, ami a baj első jele volt, a Ponyval együtt eltöltött órák, és az éjszaka, amikor megpillantották a színpompás Dicsfényt a déli égbolton.

Legélénkebben azonban mégis annak az első csóknak az emléke élt benne, az a csodálatos, forró érzés, amit a goblinok támadásának rettenete szakított félbe.

Este a tábortűz mellett mindent elmesélt Tomaséknak. Mindnyájan kimerültek voltak az égész napos munkától, és tudták, hogy másnap is hasonló megterhelés vár rájuk. Mégsem aludt el senki, mert lenyűgözte őket a kósza meséje. Már leszállt a hold, mire Elbryan befejezte, és mindenki azzal az erős elhatározással tért nyugovóra, hogy Dundalis újra állni fog.

3. RÉSZ

Politika

Van valami felszabadító ebben az életben, Mather bácsi, itt, az úgynevezett civilizált világ határán, az örök veszélyben. Van valami igaz és képmutatástól mentes. Figyelem Tomast és barátait, akik jobbára Palmarisban élték le az egész életüket, és látom a változást Fokozatos, de észrevehető ahhoz képest, mint amikor először találkoztam velük Caer Tinellában. Álarcaik, tettetéseik lassan eltűntek, hogy kiragyogjon alóla az igazi arcuk. Én, aki Dundalisban nőttem fel, aztán a szókimondó – sokszor brutálisan őszinte! – Touel'alfar között, nagyra értékelem ezeket az igaz arcokat.

Idekint az egyszerű túléléshez is bizalom kell, a bizalom pedig őszinteséget kíván. E nélkül minden veszélybe kerül, mert ha jön a baj, akkor a túlélés kulcsa az együttműködés. Ismerem a barátaimat, Mather bácsi, és az ellenségeimet is. Szívesen elébe mennék a lándzsának, amit egy barátomnak szántak, ahogy ők is megtennék ezt értem. A kölcsönös jó, az igaz közösség fogalma eltemetődik az olyan helyeken, ahol a veszély peremén élés borzongását felváltja az intrika, a tikos szövetségek építgetése. A biztonságos, kényelmes élet lehetővé teszi az emberi természet sötét oldalának felszínre jutását.

Sokat törtem ezen a fejem, amíg a lakott vidékeket jártam Palmaris és St.-Mere-Abelle között. Az is lehet, hogy az emberek unatkoznak ott, mert alig maradt kaland és kockázat az életükben, és ezért mesterséges kalandokat csinálnak maguknak. Megdöbbentett az intrikának az a mértéke, amit délen, főleg az Egyház esetében tapasztaltam. Szinte úgy tűnik, mintha ezeknek az embereknek túl sok idejük lenne a gondolkodásra, és ezért valószínűtlen következtetéseket szövögetnének téves hiedelmeikből.

Én nem tudnék megmaradni abban a világban, de meg sem merném próbálni. Inkább vezesse életem a nap és a hold járása, az idő és az évszakok változása. Azért eszem, hogy életben maradjak, nem ínyencségből, és mindig tisztelem az állatot vagy növényt, ami élelemmel lát el engem. A természetet Istenként tartom számon és alázatosan járulok eléje, sosem feledve el, hogy egy szempillantás alatt elpusztíthat. Eltűröm mások gyengeségeit, mert bennük a saját gyengeségeimet látom. Kardomat, íjamat csak védelemre emelem, soha személyes érdekből.

Ezek azok a fogadalmak, amik megfogalmazódtak bennem töprengéseim során, Mather bácsi, és tudom, hogy ezek kószához illőek. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen és becsületesen fogok élni, akár az apám, vagy te, Mather bácsi, és ahogy a Touel'alfartól láttam. Ahogy az emberek a kulturált és civilizált királyságokban már látszólag elfelejtettek élni.

Elborzaszt egy teljesen megszelídített világ gondolata.

Elbryan Wyndon

16. fejezet

Leckék

Az új püspök szózatát követő két hétben Palmaris jócskán megváltozott. St. Precious minden negyednap csordultig telt emberekkel – több mint kétezer emberrel – a szent szertartások idejére. Kevesen merték megkérdezni, hogy a szertartásokhoz miért tartozik hozzá a királyság ezüst és arany, medvés veretű pénzeinek begyűjtése, illetve – ha az illetőnek nem volt pénze –, az ékszereké vagy ruhadaraboké.

Kifelé a nép nem mutatta elégedetlenségét. A püspök erődemonstrációja – nap mint nap szerzetesek és katonák parádéztak az utcákon – fenntartotta a béke és a mosoly látszatát. Pony szavaival élve ez volt a „megfélemlítés hite”.

A dokkvidéki behreniek helyzete egyre romlott. Mióta De'Unnero átvette az uralmat, a katonák és szerzetesek szabadon zaklathatták őket, de az egyszerű palmarisiak sem tartották bűnnek, ha odaköptek, vagy éppen odahajítottak egy követ az „idegeneknek”. A behrenieket sötétebb bőrük és eltérő viselkedésük alapján könnyen fel lehetett ismerni. Ideális célpontok De'Unnero bűnbak-stratégiájának, gondolta Pony. A lány sok időt töltött a dokkoknál, és figyelt: nyilvánvalóvá vált, hogy a behreniek – bár ennek nem mutatták külső jelét – átgondolt tervet hoztak létre biztonságuk megvédésére. Mielőtt a katonák és szerzetesek megérkeztek – bármikor, hisz nem volt rendszeres menetrendjük –, a gyengébb behreniek – az öregek, betegek, várandós asszonyok – mintha eltűntek volna.

Pony azt is észrevette, hogy mindig ugyanaz a maroknyi férfi és nő marad ott, hogy elviselje a büszkeségükre és testükre mért támadásokat.

Egy tengerész is felkeltette a figyelmét. Magas, napbarnított férfi volt, a Saudi Jacintha nevű hajó parancsnoka, aki valamiért közismert lehetett, mert még a szerzetesek sem háborgatták. Pony tudta, hogy a neve Al'u'met kapitány, mert ő hozta át a komppal annakidején őt meg Elbryant, Bradwardent és Juravielt a Masur Delavalon, visszatérőben St.-Mere-Abelle-ből. Jojonah mester ajánlotta nekik a kapitányt, és a szerzetes írásával a kezükben biztonságos utazás és diszkréció lett az osztályrészük.

Al'u'met több volt, mint kalóz, és több, mint fizetett révész. Jojonah barátja volt, s a Mester ajánlása parancs volt számára, inkább elvből, mint gyakorlatiasságból. Úgy tűnt, hogy a kapitány most megint tanúsítja bátorságát. Látszólag távol tartotta magát a zűrzavartól s a hajóján maradt, de Pony többször is látta, ahogy sokatmondóan összebólint a behreniek vezetőjével.

Belster embereivel jól haladtak a dolgok – szerencsére ők sem kedvelték igazán az új püspököt. Pony most arról ábrándozott, hogy összehozhatná őket a behreniekkel, de tudta, hogy ez jóval nehezebb feladat lesz.

Lehet, hogy a Saudi Jacintha kapitánya a helyzet kulcsa.

– Ma személyesen foglak elkísérni – jelentette ki De'Unnero ingerülten Jollenue testvérnek és a katonáknak, akik éppen napi körútjukra készültek, az apátságból a kereskedőnegyedbe, ékköveket keresni. Előző éjszaka a püspök gránátköve révén erőteljes kőhasználatot érzékelt egy bizonyos házból, ahol a szerzetesek már jártak. A kerekedő megesküdött, hogy nincsenek mágikus kövei.

Jollenue testvér gyanakvón és félve méregette De'Unnerót. Ő volt a püspök vezető kőgyűjtője. Azt suttogták a kolostorban – főleg azok a testvérek, akik irigyelték Jollenue-től a püspök bizalmát –, hogy Jollenue alkukat köt a kereskedőkkel, és hagyja, hogy azok megtartsák nagyobb erejű ékköveiket, s csak a kisebbeket szedi be.

– Nem vallhatok kudarcot, uram – mondta az ötödéves Jollenue. – Roppant alapos voltam.

De'Unnero tekintete hitetlenséget tükrözött.

– Nem szívesen háborgatnék egy olyan fontos és elfoglalt embert, mint te – hebegte Jollenue a fürkésző pillantás alatt. – Esküszöm, hogy végrehajtom a feladatom.

De'Unnero csak nézte, és élvezte alárendeltje feszengését. Döntésének, hogy elkíséri a fiatal szerzetest, semmi köze nem volt a bizalmatlansághoz, inkább saját unalmából fakadt – szeretett volna végre példát statuálni egy hazug kereskedővel.

– Ha bármi olyasmit hallottál, hogy nem példásan végzem a feladatom... – folytatta idegesen Jollenue.

– Hallanom kellett volna? – szólt közbe De'Unnero. A fiatal szerzetes most már reszketett, homlokán gyöngyözni kezdett a veríték.

– Nem, uram – vágta rá a fiatalember. – Úgy értem... ezek csak a féltékeny testvérek hamis vádaskodásai.

De'Unnero élvezte a játékot: valójában semmiféle panaszt nem hallott Jollenue-re.

– Minden követ begyűjtöttem – állította Jollenue, árnyalatnyi kétségbeeséssel, és vadul gesztikulálni kezdett. – Sosem engedném, hogy bárki, aki nem az Egyház embere, akár csak egy apró gyémántot is megtarthasson, még ha egy szál gyertya sincs a házában – jelentette ki Jollenue. – Megmondanám neki, hogy imádkozzon sötétben...

A fiatalember szavai hörgésbe fulladtak, amikor De'Unnero elkapta az egyik kezét és visszafeszítette a hüvelykujját. A püspök villámgyorsan belépett Jollenue válla mellett, és mutatóujját benyomta Jollenue fülébe, a dobhártyáig.

Szegény Jollenue csak nyöszörögve tudott kegyelemért könyörögni.

– De hát kedves Jollenue testvér – szólt De'Unnero. – Sosem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy becsaphatsz engem és az Egyházat.

– Kérlek, uram! – zihálta Jollenue. – Nem is tettem ilyet!

– Hazudsz? – kérdezte De'Unnero, és nyomott egyet az ujján, hogy Jollenue-nek megroggyant a térde.

– Nem, uram!

– Én tudom az igazságot – jelentette ki De'Unnero. – Adok neked egy utolsó lehetőséget, hogy te is megmondd. Ha hazudsz, átdöföm az ujjammal az agyad, ami nagyon fájdalmas halál. – Jollenue válaszolni akart, de De'Unnero nyomott egyet az ujján. Ez az utolsó lehetőséged – ismételte a püspök. – Becsaptál engem?

– Nem – nyögte ki Jollenue, és De'Unnero elengedte. A szerzetes nyögve a földre bukott, és a fülét markolászta.

De'Unnero végigfuttatta tekintetét a katonákon, akik tiszteletteljesen meghátráltak előtte.

Ez a reakció nagyon is kedvére volt az új püspöknek.

Miután Jollenue összeszedte magát, elindultak – fél tucat katona és a két szerzetes. Jollenue testvér először egy lépéssel lemaradt De'Unnerótól, de a püspök maga mellé intette.

– Te vagy egy másik csoport járt már ebben a házban – magyarázta De'Unnero. – De nem számít – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy társa kezd ideges lenni. – Úgy tűnik, ez a kereskedő nagyon ravasz. Nem tudom, hogy beszolgáltatott-e néhány követ, és megtartotta a legértékesebbeket, vagy teljesen kijátszott minket.

– Úgy tűnik, csak rövid időre sikerült neki – szólt reménykedve Jollenue.

De'Unnero ajka vicsorgásszerű mosolyra húzódott. Meggyorsította lépteit. Hamarosan a kereskedőnegyedben jártak, kockaköves úton, szépen nyírott sövények között. A jókora, fallal körülvett kőházak magányos kis erődökként sorakoztak.

– Az az – mutatott De'Unnero egy viszonylag egyszerű, barna kőből épült hajlék felé.

Jollenue testvér bólintott, és lesütötte a szemét.

– A te embered? – kérdezte De'Unnero.

– Aloysius Crump – felelte a szerzetes. – Erős ember, testben és szellemben egyaránt. Finom kelmékkel és szőrmékkel kereskedik.

– Megtagadta a házkutatást?

– Beengedett minket – emlékezett vissza az egyik katona. – Teljes mértékben együttműködött, uram, már amennyire egy ilyen büszke ember, mint Crump uram, együttműködhet ilyen méltóságán aluli dolgokban, mint a házkutatás.

– Úgy beszélsz, mintha ismernéd – szólt a püspök vádlón.

– Kísértem egy karavánt, amit ő vezetett – vallotta be a katona. – Erdővidékre.

– Mesélj nekem erről a Crump úrról – utasította a püspök.

– Harcos – felelte a katona, akit szemlátomást lenyűgözött az élelmes kereskedő. – Sok csatát látott már, és nem riad vissza a harctól, bármilyenek is az esélyek. Kétszer hagyták már holtan a csatamezőn, csak hogy két órával később bosszúszomjasan visszasétáljon. „Borz” Crumpnak nevezik, és rá is szolgált.

– Te bízol ebben az emberben, és tiszteled? – kérdezte De'Unnero.

– Igen – vallotta be a katona.

– Akkor talán a te hozzáállásod hátráltatta Jollenue testvér kutatását – élcelődött a püspök sarokba szorítva a katonát, aki ellenkezni akart, ám De'Unnero felemelte a kezét. – Ezt majd később megbeszéljük – folytatta –, de figyelmeztetlek, ne akadályozd a vizsgálatot! Inkább várakozz kint az utcán!

A katona kihúzta magát, és kidüllesztette mellkasát. De'Unnerónak feltűnt ez a dac, és arra gondolt, hogy később még élvezetes lehet próbára tenni.

– Gyertek, gyorsan – mondta a püspök a többieknek. – Üssünk rajta a kereskedőn, még mielőtt ideje lenne elrejteni az ékköveit.

– Crump úrnak kutyái vannak – figyelmeztette Jollenue testvér, de ez nem zavarta De'Unnerót. A püspök a kapuhoz sietett, felugrott, elkapta a tetejét, majd egy sima mozdulattal felhúzta magát. Hamarosan kutyák csaholása hallatszott bentről, és a kapu kitárult. Jollenue és a katonák sietve csatlakoztak a püspökhöz, de De'Unnero nem várt rájuk: átrohant az udvaron, ügyet sem vetve a kiabáló őrre és a két acsarkodó fekete kutyára.

Az első kutya a püspök után rohant, és a férfi torka után kapott.

De'Unnero hirtelen leguggolt. A kutya átröppent a feje felett, és De'Unnero elkapta az állat hátsó lábát. A püspök fölállt és másik kezével elkapta a kutya másik hátsó lábát. A kezei keresztben voltak: a jobbal tartotta a kutya bal lábát, és a ballal a jobbat. Leengedte az állatot az elülső két lábára, mire az megpróbált megfordulni és harapni.

De'Unnero visszahúzta a kezeit, szétfeszítve a kutya lábait, túl a csípőcsontok tűréshatárán. A roppanást hallva De'Unnero elengedte a nyüszítő, megnyomorodott állatot, és hátrafordult, hogy fogadja a második vérebet, ami nyílként süvített a torka felé.

A püspök alkarja fellendült a kutya kitátott állkapcsa alatt, megfordítva őt a levegőben. Az állat a püspökbe ütközött és sikerült belekapnia a férfi karjába, de De'Unnero szabad keze megragadta a nyakát.

A püspök állatias mordulással tartotta ki az ötven kilós kutyát, látszólag minden erőlködés nélkül.

Jollenue testvér és a katonák tátott szájjal figyelték, a magányos őr pedig megtorpant rohamában.

De'Unnero egy pillanatig így maradt, aztán elroppantotta az állat légcsövét. A haldokló teremtményt a közeledő őr lába elé hajította.

Az őr mormogott valami fenyegetőt és előrenyújtott karddal óvatosan közelebb lépett.

– Megállj! – ordított rá Jollenue testvér. – Ez Marcalo De'Unnero, Palmaris püspöke!

Az őr a szerzetesre meredt. Látszott rajta, hogy nem tudja, mitévő legyen. De'Unnero helyette is döntött. Odalépett és félretolta. – Nincs szükség rá, hogy bemutass Crump úrnak – mondta. – Nemsokára úgy is épp eléggé megismer.

Odament az ajtóhoz, nyomában Jollenue testvérrel és a katonákkal. Az őr még mindig ott állt az udvaron, és bambán meredt a behatolókra. A püspök egy rúgással belökte az ajtót és besétált.

A szolgák, akik a kavarodás hírére összegyűltek az előcsarnokban, hanyatt-homlok igyekeztek eltűnni a veszedelmes ember útjából. Egyszer csak egy termetes, keménykötésű, göndör szürkésfekete hajú férfi lépett ki a folyosóra, dühös arccal.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte.

De'Unnero hátranézett Jollenue testvérre.

– Ő Aloysius Crump – erősítette meg gyanúját a fiatalember.

De'Unnero lassan visszafordult, arcán farkasvigyorral, s szemügyre vette a férfit, aki úgy közeledett, mintha föl akarná emelni őt, hogy kihajítsa az utcára. Ez a Crump csakugyan figyelemreméltó alak volt, közelebb a százötven kilóhoz, mint a százhoz, s testén számtalan forradás ékeskedett, többek közt egy frissnek tűnő vágás a nyakán.

– Hogy mit jelentsen? – visszhangozta De'Unnero lágyan, kuncogva. – A „jelentés” szónak számos mellékértelme van. Talán a „cél” szó jobban kifejezte volna a szándékodat.

– Miféle értelmetlenségeket hordasz itt össze? – vágott vissza Crump.

– Hát nem abból fakad az igazi jelentés, ami szent? – kérdezte De'Unnero.

Ekkor érkezett meg kintről az őr, és odarohant gazdájához, majd súgott neki valamit – nyilván azt, hogy kik a betolakodók.

– Uram – mondta Crump rövid hallgatás után, egy meghajlással. – Előre figyelmeztethettél volna látogatásodra, hogy megfelelően...

– Elrejthesd az ékköveidet? – fejezte be De'Unnero.

Aloysius Crump meghökkent. Erős férfi volt, harcos, aki Erdővidék és Vadonvidék legkeményebb tájain gyűjtötte össze a vagyonát. Valaha prémvadász volt, de aztán rájött, hogy sokkal többet tud keresni, ha közvetítőként tevékenykedik a prémvadászok és a városi piacok között.

– Már megválaszoltam Egyházad kérdéseit – felelte Crump.

– Szavak – legyintett De'Unnero. – Milyen hasznos kis dolgok! Szolgálják az értelmet, de a hazugságot is.

Crump a homlokát ráncolta erre a zavarba ejtő válaszra. Nem volt különösebben kifinomult ember, de azzal tisztában volt, hogy gúnyt űznek belőle. Hatalmas kezei ökölbe szorultak az oldalánál.

Ekkor De'Unnero hirtelen ott termett előtte, és mutatóujját a férfi állkapcsa alá fúrta. – Ez az utolsó éjszaka, hogy itt voltam, ostoba Crump! – vicsorogta a kereskedő arcába.

Crump elkapta De'Unnero csuklóját, de a hegyes ujjat nem volt olyan könnyű elhúzni a nyakától, mint gondolta.

– Szavak – ismételte a püspök. – Tudnivaló, hogy „ezek a kövek, amelyek a szent Pimaninicuiton hulltak a földre, az egy igaz Isten ajándékai az ő kiválasztottjainak.” Tudod, mit jelentenek ezek a szavak, kalmár? – Nyomott egyet az ujján, és Crump néhány lépést hátratántorodott.

– Abelle Könyvéből valók, az Ékkő Zsoltárból – magyarázta De'Unnero. – Tehát „Isten tudást adott az ő kiválasztottjainak, hogy a köveket jóra használják, és ujjongott a világ, mert látták, hogy ez jó.” – A püspök egy pillanatra elhallgatott, s észrevette, hogy a kereskedő öklei immár nem szorulnak össze.

– Ismered ezeket a szavakat? – kérdezte Crumpot.

A férfi megrázta a fejét.

– Jollenue testvér?

– A Cselekedetek Könyve – válaszolta a fiatal szerzetes. – Yensis testvér jegyezte le az Egyház ötödik évében.

– Szavak! – rikoltotta bele De'Unnero Crump borostás arcába. – Az Egyház szavai... a te Egyházadé! Te mégis azt hiszed, hogy jobban érted őket, mint azok, akik Isten szavát követik.

Crump zavartan, kissé megjuhászkodva rázta a fejét.

– Világos volt a rendeletem – folytatta De'Unnero. – Vagyis nem is az enyém, hanem magáé Markwart főapáté. A szent kövek birtoklása, bárki olyan által, aki nem tagja az Egyháznak, tiltva van az Egyház tanai által.

– Még akkor is, ha az Egyház adta el a...

– Tiltva van! – csattant fel De'Unnero. – Nincs kivétel. Te is tudod ezt, Crump uram, mégsem szolgáltattad be a birtokodban lévő köveket.

– Nálam nincsenek...

– A birtokodban lévő köveket – ismételte meg De'Unnero állati dühvel. – Itt jártam tegnap éjjel – folytatta. – Éreztem a mágiahasználatot. A tagadásod semmit sem jelent, mert láttam a varázst.

Egy hosszú pillanatra pattanásig feszült a helyzet: senki sem tudta, hogy Crump nekiront-e a püspöknek, vagy sem. A nagy, böszme embernek a szeme sem rebbent, de a püspöknek sem, akinek tekintete harcra biztatott.

– Porig égethetem a házadat és átkutathatom a hamvakat – ígérte De'Unnero.

Crump beharapta a száját.

– És ha nem működsz együtt, eretnekké nyilvánítunk – folytatta a püspök.

– Nincs jogod betörni a házamba – vitatkozott a kereskedő határozottan. – Személyes barátja voltam Rochefort Bildeborough bárónak.

– Aki már halott – kuncogott De'Unnero, de derűjét a mögötte álló katonák nem osztották.

A két férfi megint farkasszemet nézett. Egyszer csak megtört a feszültség. Crump megfordult és biccentett személyi testőrének. A fickó hitetlenkedve meredt rá.

– Menj már! – dörögte Crump, és a testőr elrohant.

– Bölcsen döntöttél, Crump uram – kezdte Jollenue testvér, de a püspök egy hideg pillantással elhallgattatta.

Az őr hamarosan visszatért, kezében kis selyem erszénnyel. Átadta Crumpnak, az pedig továbbdobta De'Unnerónak. A püspök mohón kapta el a zsákocskát, és átadta Jollenue-nak anélkül, hogy levette volna a szemét Crumpról. Remélem, nem követsz el olyan ostobaságot, hogy akár nekem, akár küldötteimnek még egyszer el kelljen jönniük ide – fenyegetőzött.

Crump vadul rámeredt.

– És most mondd csak el, jó kalmár – folytatta De'Unnero, hirtelen más modorban –, hogy melyik követ használtad tegnap éjszaka?

A férfi türelmetlenül vállat vont. – Egyiket sem – állította mogorván. – Nem tudom.

– Úgy tűnik, mintha részt vettél volna egy kis csetepatéban tegnap éjjel – mutatott De'Unnero a friss forradásra.

– Nem ritkaság nálam – felelte Crump, és próbálta megőrizni önuralmát, miközben De'Unnero hátranyúlt a zacskóért. – Fenntartja az erőnlétem az északi utakhoz.

De'Unnero kinyitotta a zsákocskát és tartalmát – egy borostyánt, egy gyémántot, egy macskaszem-agátot és néhány apró celesztitet – a tenyerébe szórta. Egy darabig kíváncsian tanulmányozta a köveket, majd megint gyanakvón Crump nyakára meredt. – Ha maradt még nálad kő, az életeddel játszol – közölte kertelés nélkül, mire a katonáknak és Crump testőrének is elállt a lélegzete.

– A köveimet kérted, melyekhez becsületes vásárlás útján jutottam, és meg is kaptad – felelte Crump. – Arra célzol, hogy nem vagyok becsületes ember?

– Nem célzok én semmire – vágta rá püspök. – Nyíltan kimondom, hogy hazug vagy.

Crump erre kiszámítható módon nekiugrott De'Unnerónak, de a püspök megpördült és megrúgta, mire Crump hátratántorodott meglepett testőre karjába.

De'Unnero köntösének egyik zsebébe gyömöszölte az erszényt a kövekkel, aztán sarkon fordult és kiviharzott a házból, nyomában embereivel. Kiértek az utcára, s a püspök váratlanul megtorpant.

– Van még dolgunk errefelé ma éjszaka? – érdeklődött bátortalanul, némi idő elteltével Jollenue testvér.

– Hát nem érted? – kérdezett vissza De'Unnero. – Crump hazudott nekünk.

– Kutassuk át a házát? – kérdezte az egyik katona.

– Talán inkább a romjait – gúnyolódott De'Unnero, és mindenki tudta, hogy nem tréfál. – De talán erre nem fog sor kerülni. – De'Unnero őszintén hitt saját szavaiban, mert jó megfigyelő lévén többet megtudott Crumptól, mint amit az el akart mondani neki. A fickó harcolt előző éjjel – ez nyilvánvaló volt a nyaksebéből. Ugyanennyire nyilvánvaló volt De'Unnero számára az is, hogy vagy nagy erejű gyógynövényekkel, vagy mágiával gyógyították meg. A lélekkő nem hagyott volna forradást, mert egy ilyen kis vágást kicsiny mágikus energiával is kezelni lehetett.

Tehát talán növényi főzet volt. Talán.

– Gyertek – mondta De'Unnero a többieknek. Visszaindult a ház felé, és gránátkövet szedett elő a zsebéből. – Tanuljatok! – A püspök megállt a kapu előtt – amit egy szolga már becsukott –, és koncentrálni kezdett a kőre. Mosoly terült szét az arcán. Mielőtt társai utolérhették volna, De'Unnero már a fal fölött volt, és ezúttal nem fáradozott azzal, hogy kinyissa maga mögött a kaput.

Végigrohant az udvaron, ügyet sem vetve az őr kiáltásaira, aki megint kint állt. A püspök egyenesen berontott az ajtón, és az előcsarnokban ott állt a fölöttébb meglepett Aloysius Crump, szolgálóasszonyoktól körülvéve, akik a De'Unnero-okozta sebbel ügyködtek. A püspök észrevette, hogy a sérülés máris gyógyulóban van.

De'Unnero mozdulatlanná meredt és mélyen beszívta a levegőt. Nem érzett semmilyen szagot, ami gyógyfüvekre utalt volna. A püspöknek nem kellett gránátkövéhez folyamodnia, hogy megoldja ezt a rejtélyt, hisz jól ismerte a kereskedők szokásos játékait a szent kövekkel.

– Vedd le a csizmád – parancsolta Crumpnak.

A férő összevonta a szemöldökét. Hölgyek társaságában? – kérdezte gúnyosan. Kissé feljebb húzta az egyik szemöldökét, amikor átnézett De'Unnero válla fölött.

Kevesen értették volna a jelet, de De'Unnero számára olyan tiszta volt, mint St. Precious harangszava. Megpördült, észlelte a közeledő őr előrenyújtott kardjának mozdulatát, és karjával a penge oldalára csapott. A fegyver széthasította ruhája ujját és megkarcolta a karját. Elkapta az őr kardot tartó kezét, aztán visszarántotta a karját, és könyökét a férfi mellkasába döfte.

Elkezdhette volna ütni az őr arcát és mellkasát, de ő inkább a kardot tartó kézre koncentrált. Másik kezével elkapta a katona csuklóját, aztán meghajlította ellenfele kezét, túlhúzva a csuklóját. De'Unnero érezte, ahogy a férfi szorítása meggyengül, és tökéletes időzítéssel a markolatnál kapta el a kardot. Egy ügyes csuklócsavarintás után arrébb lépett, majd halálos pontossággal az őr gyomrába döfött.

Egy lökéssel a padlóra küldte áldozatát. Elengedte, a kard markolatát és szembefordult Crumppal, aki alig moccant.

De'Unnero nevetett. Hallotta, ahogy társai bebotladoznak mögötte a csarnokba, de felemelt kézzel visszatartotta őket.

– De uram... – tiltakozott Jollenue testvér. A katonák elhűlve nézték a földön nyöszörgő, vérben fetrengő embert.

– Ez az én leckém! dörögte De'Unnero, s halálosan hideg hangja elhallgattatta a fiatal szerzetest.

– Újra kérlek, a rangodra való tekintettel – mondta De'Unnero Crumpnak –, vesd le a csizmád!

– Gyilkos kutya! – hördült fel a kalmár, és lekapott a falról egy vadkanölő lándzsát. – Inkább te húzd le a csizmát arról a büdös tappancsodról, mert egy hullának úgysincs szüksége ilyen szép holmira!

– Ez itt De'Unnero püspök – jegyezte meg az egyik városi őr.

– Maradjatok a helyeteken! – kiáltott rá társaira De'Unnero. – Itt most én vagyok a tanár, és Crump a tanuló.

– Menj és vedd föl a kardját – mutatott kéthegyű, egyik végén horgas fegyverével a haldokló felé. – Senki se mondja, hogy Aloysius Crump megölt egy fegyvertelen embert!

De'Unnero felkacagott. – Fegyvertelen? – visszhangozta. – A testőröd is ugyanezt hitte.

Crump leeresztette a lándzsát, és óvatosan előbbre lépett, kellő tiszteletet adva a veszedelmes szerzetesnek. Lassan lengetni kezdte fegyverét előre-hátra, kimutatva tökéletes jártasságát, mintha csak be akarná bizonyítani, hogy a püspök ezúttal nem menekülhet.

De'Unnero hirtelen előrelendült, majd gyorsan visszahátrált két lépést. Crump elbődült és döfött. A szúrás rövid lett, s a dühös kereskedő rohamot indított, ezúttal De'Unnero fejére célozva.

A püspök leguggolt és elpördült a penge elől. Crump azt hitte, előnybe került, és utána vetette magát.

De'Unnero fürgén oldalra fordult, s alkarjával félig hárította a csapást. Crump azonban gyors volt, és elég erős is, hogy egy pillanat alatt visszafordítsa a lendületét. Előrelökte a lándzsát.

De'Unnero deréktól felfelé mintha nem is mozgott volna. Olyan ügyesen kapta fel maga alatt a lábát, hogy a lándzsa már el is zúgott alatta, mielőtt a nézők felfoghatták volna. Mikor Crump tudatára ébredt sebezhetőségének, felordított és menekülőre fogta. Legnagyobb meglepetésére a püspök nem rohant utána, hanem ingatagon, fél lábon állt és nyöszörgött, mintha megsérült volna.

Crump most diadalittasan ordított fel. Megtorpant és visszasietett, lándzsája fürgén csapott le a látszólag védtelen püspökre.

Ahogy a lándzsa közeledett De'Unnero kétrét görnyedt. Mögötte Jollenue testvér felkiáltott: azt hitte, vége a püspökének.

A katasztrófa azonban nem következett be. De'Unnero átszaltózott a fegyver felett. A kezével kinyúlt és lenyomta a lándzsát, megragadva annak nyelét. Ezután – kihasználva Crump előre irányuló lendületét – mindkét lábával kirúgott, az egyikkel a kereskedő arcába, a másikkal a mellkasába.

Crump egyszerűen megdermedt, a karjai lehanyatlottak. A lándzsa a földre hullt volna, ha De'Unnero nem kapja el. A püspök fürgén, akrobatikusan levált ellenfeléről, mint egy sima falról, majd kecsesen talpra érkezett, míg Crump kábán zöttyent térdre.

De'Unnero félrelökte a lándzsát. Elkapta Crump haját, hátrarántotta a kereskedő fejét, kifeszítve a nyakát, másik kezének ujjait mohón megfeszítve. Ott helyben átdöfhette volna ujjaival ellenfele nyakát, de józan eszére hallgatva csak otthagyta a ziháló, de nagyon is eleven Crumpot.

De'Unnero végignézett a közönségen, s kiélvezte győzelmét. Crump vállára tette a lábát, és dicstelenül elrúgta a férfit, aztán föléje térdelt.

– Mondtam, hogy jobb, ha nem jövök vissza – szólt oda a pihegő embernek. – Mi lehetne ennél világosabb figyelmeztetés? Hát persze, ezek csak szavak.

De'Unnero Crump csizmája után nyúlt, de a makacs kalmár rugdosódni kezdett. A püspök lába Crump ágyékába. mélyedt.

Crump felordított és kétrét görnyedt kínjában.

– Ha még egyszer megrúgsz, itt helyben kiheréllek – fogadkozott hidegen De'Unnero. Crump már semmiféle ellenállást nem tanúsított, amikor a püspök lehúzta a csizmáját. Itt, Crump bal lábának második ujján előkerült a tárgy, amit De'Unnero gyanított: egy aranygyűrűbe foglalt kis hematit.

– Nézzétek, milyen kitartóak és találékonyak a kereskedők – mondta De'Unnero Jollenue-nek, és lerántotta a gyűrűt Crump lábujjáról. – Elég egy egyszerű kis lélekkő, amiből tucat számra akad csak St. Preciousben, s egy alkimista furfangjai és egy rég elmúlt kor nagyhatalmú szerzetese által ez lesz belőle: gyűrű, mely lassan, de folyamatosan gyógyítja viselője sebeit. Csodás kis ékszer, mely lehetővé tette a mi Crump uraságunknak, hogy kétszer is felkeljen a csatamezőn, miután már holtnak hitték, látszólag halálos sebekkel.

– És itt véget ér a legenda, a rejtély megoldódott – jelentette ki a püspök annak a katonának, aki először mesélt Crumpról.

A katona idegesen társaira pillantott. Akár a többiek, ő sem tudta, mit fog tenni ezután a kiszámíthatatlan püspök.

De'Unnero meghagyta őket ebben a bizonytalanságban még néhány pillanatig, majd hirtelen így szólt: – Vigyétek St. Preciousbe! Ugyanabba a cellába, ahol a törvényen kívüli kentaur volt!

Két katona már ugrott is a parancsra, s felnyalábolták Crumpot. De'Unnero is ott termett. – A legkisebb ellenállás, és... – tartotta fel figyelmeztetően a kezét, melyből most tigriskarmok meredeztek – ...herélés.

Crumpot az ájulás kerülgette, s ernyedten hagyta, hogy az őrök elvonszolják.

De'Unnero a földön heverő testőrre pillantott. – Temessétek el a halottat! – parancsolta a szolgáknak. – Arccal lefelé, szenteletlen földbe!

Egy asszony feljajdult. Amit De'Unnero elrendelt, az az Egyház mércéjével a legnagyobb gyalázat volt, ami érhette az elhunytat és családját.

– Fedjétek le a sírját zárókővel – folytatta a kegyetlen püspök –, hogy démoni lelke ne szabadulhasson ki az alvilág birodalmából.

De'Unnero szeme összeszűkült, ahogy végignézett a szolgákon, így tudatta velük, hogy hasonló sorsra jutnak, ha hibáznak.

Ezután a püspök kisuhogott a házból, nyomában Jollenue testvérrel és a katonákkal.

De'Unnero tudta, hogy ez olyan lecke volt, amit egyik jelenlévő sem fog egyhamar elfelejteni.

17. fejezet

A bizalom mércéje

– Biztos vagy benne, hogy itt vannak? – kérdezte Viscenti testvér már harmadszor. Idegesen fürkészte a sötétséget a tábortűzön túl, és megremegett a hideg északi szélben.

– Bízz bennük – felelte Roger. – Ha a Touel'alfar azt ígérte, hogy elkísérnek minket északra, akkor így is van.

– Nem láttuk őket, amióta átmentünk Caer Tinellán – jegyezte meg Castinagis testvér. – Talán csak addig akartak eljönni Éjmadár után.

– Azt mondták, hogy Dundalisban találjuk Éjmadárt – emlékeztette őket Roger. – Talán már holnap odaérünk.

– Közel vagyunk? – kérdezte Braumin Herde. – Látsz ismerős helyeket?

– Sosem jártam Dundalisban – vallotta be Roger –, de csak egy út van, ami északra vezet, Erdővidékre, és a fák egyre magasabbak. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy közeledünk.

Az öt szerzetes kétkedve nézett össze, s rosszallón forgatták a szemüket.

– Az út könnyű – állította Roger határozottan –, és a Touel'alfar itt van, ne féljetek! Az, hogy nem látjuk őket, semmit sem jelent. Sosem pillanthattuk volna meg őket, még ha százan is vannak, ha nem akarták volna.

– De még ha nem lennének velünk, akkor sem kell aggódnunk – folytatta Roger –, mert amíg Dundalis közelében vagyunk, Éjmadár ránk talál. Vagy Bradwarden. Ez az ő erdejük, és semmi sem járhat erre az ő tudtuk nélkül.

– Kivéve a Touel'alfart – vigyorodott el Braumin, és a többi szerzetes is felderült egy kicsit.

– Még a Touel'alfar sem – szólt Roger komoran, hogy kimutassa tiszteletét a kósza iránt.

– Minél hamarabb elalszunk, annál hamarabb indulhatunk holnap – jegyezte meg Braumin testvér. Intett Dellmannak, aki általában az első őrséget vállalta Rogerrel. Az embereket figyelték, és nem a szörnyeket, ahogy Dasslerond úrnő meghagyta.

A négy szerzetes letelepedett, lehető legközelebb húzva pokrócaikat a tűzhöz, mert a levegő percről percre hidegebb lett. Roger és Dellman leültek a tűz mellé, és sokáig csendben voltak, de aztán Roger rájött, hogy társaik ritmikus szuszogása veszedelmesen mély ellazulásba zsongítja őket.

Hirtelen felállt és járkálni kezdett, kezeit egymáshoz dörzsölgetve.

– Megint ki akarsz menni az erdőbe? – kérdezte ásítva Dellman.

Roger ránézett és mosolyogva rázta a fejét, mintha nevetséges lenne még a feltételezés is.

– Akkor jobban aggódsz, mint ahogy mutatod – jegyezte meg az érzékeny Dellman.

– Aggódnék? – visszhangozta könnyedén Roger. – Vagy talán csak hideg van? Az biztos, hogy odakint az erdőben, a tűztől messze halálra fagynék.

– Aggódsz – ismételte meg komolyan Dellman. – Az éj hideg, de ebben a szélben még a tűz sem jelent sokat. Mégsem merészkedsz ki az erdőbe egyedül éjszaka. Egyszer sem mentél ki, amióta eljöttünk Caer Tinellából, több mint egy hete.

Roger elnézett az erdő sötétje felé. A powri invázió után hónapokig ez az erdő volt az otthona, és minden félelem nélkül kószált benne éjszaka. Dellmannak viszont jó szeme volt. Most tényleg félt. Alig tudta elhinni, mennyivel sötétebbnek látszik itt a rengeteg, mint néhány mérfölddel délebbre. A fák magasabbak, sűrűbbek, és milyen különösek a neszek! Roger aztán úgy döntött, hogy nem félelemről van szó, hanem tiszteletről, egészséges tiszteletről egy erdő iránt, ami nagyon is rászolgált erre. Még ha a szörnyek eltűntek is, Erdővidéket akkor sem lehetett könnyen venni.

Roger tisztelete Ponyék iránt nőttön-nőtt. A Caer Tinella környéki erdőkhöz képest ez a hely teljesen vad volt.

– Tényleg azt hiszed, hogy közel vagyunk? – kérdezte Dellman.

– Igen – felelte Roger. – Tudom, hogy Palmaristól Caer Tinelláig körülbelül ugyanannyi a távolság, mint Caer Tinellától Dundalisig, és annyit már majdnem megtettünk. El sem tévedhettünk, mert az út jól követhető. Még a karaván nyomait is láttam – mély kerékvágásokat, amelyeket csak jól megrakott szekerek hagyhattak.

– Jó a következtetés, Zárverő Roger – hallatszott váratlanul egy jól ismert hang oldalról.

– Éjmadár! – rikkantotta Roger, és a tűz fénykörének széléhez futott. Ott megállt, hagyta, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötéthez, és lassan ki tudta venni a termetes férfi körvonalait, aki kényelmesen üldögélt egy vastag ágon, alig tizenöt lábnyira a táboruktól. Rogernek úgy tűnt, már jó ideje itt lehet.

Roger mögött Dellman testvér is feltápászkodott, felköltötte társait, és a fülükbe súgta, hogy Éjmadár eljött. Az öt tágra nyílt szemű szerzetes hamarosan mind Roger mellé húzódott.

– Roger megmondta, hogy vagy én, vagy Bradwarden rátok találunk – köszönt a kósza. Eközben a kentaur is előlépett a homályból, és megállt a fa alatt. A szerzetesek persze már korábban is látták Bradwardent, amikor bevitték St.-Mere-Abelle-be, de akkor önmaga árnyéka volt csupán, nem pedig ötszáz kilónyi izom és tűz.

Persze, Roger is megdöbbent, mert eddig éppen csak futólag pillanthatta meg a kentaurt. Már előre felkészítette a szerzeteseket, mennyire el lesznek képedve a gyógyult kentaur erején, de ezt az állítását csak Ponyék szavaira alapozta. Most, hogy először látta az ereje teljében lévő Bradwardent, kiderült, hogy a legszebb történetek is elhalványulnak az igazi élőlény csodás valósága mellett.

Éjmadár leszökkent a földre. A kezét nyújtotta Rogernek, de a fiú azonnal a nyakába ugrott és megölelte. A kósza viszonozta az ölelést, és Roger válla fölött rámosolygott Braumin Herdére.

Végül Roger elengedte, hátralépett, és Bradwardennek nyújtotta a kezét.

– Izgága fickó – morogta a kentaur Elbryannak.

– Hosszú volt az utam, tele tragédiákkal – sóhajtott Roger komolyan. – Azért jöttünk északra, hogy titeket megtaláljunk, és sikerrel is jártunk. Most már kicsit könnyebben lélegezhetek.

– Már két napja figyelünk – mondta a kósza.

Rogernek tágra nyílt a szeme. – Két napja? – kérdezte megbántottan. – Akkor miért csak most jöttetek elő?

– Mert a társaid szerzetesek, bármilyen ruha is van most rajtuk – jegyezte meg a kentaur –, és én meg a szerzetesek nem vagyunk a legjobb viszonyban.

– Honnan tudod, kik, vagyunk? – csodálkozott Braumin, és végignézett paraszti ruháján, melyen semmiféle jel nem árulkodhatott az Egyházról. Ő és társai kezdtek belefáradni ezekbe a találkozásokba – először az elfek, most meg ez a kettő –, ahol a látogatatók már szemlátomást mindent tudtak róluk, még mielőtt megszólaltak volna.

– Mondtuk, hogy figyeltünk benneteket – felelte Bradwarden. – És persze hallgattunk is, Braumin Herde testvér.

A szerzetes hitetlenkedő arcot vágott.

– Hallottam a neved, és ismerlek az aidai útról – folytatta a kentaur.

Braumin hirtelen zavarba jött, mert eszébe jutott a szörnyű bánásmód, amiben társai részesítették a kentaurt, a menetelés során.

– Én tudtam, hogy szerzetesek – ellenkezett Roger. – Vajon idehoznék ellenségeket?

– Biztosra kellett mennünk – magyarázta Elbryan. – Megbízunk benned, ebben egy percig se kételkedj! Mégis elég régóta ismerjük az Abellita Egyházat ahhoz, hogy tudjuk: értenek hozzá, hogy barátságot színlelve beépüljenek az ellenség soraiba.

– Biztosíthatlak... – kezdte Castinagis testvér.

– Semmi szükség rá – intett a kósza. – Bradwarden mindig elismerően emlegette Braumin Herde testvért, akire emlékezett az útról. Úgy beszélt Brauminról, mint Jojonah barátjáról, aki viszont Avelyn barátja volt, ő pedig Elbryan és Bradwarden barátja. És tudjuk, hogy álöltözetben jöttök, hogy elrejtőzzetek abellita testvéreitek elől.

– Láthattál már hasonlót jegyezte meg Braumin –, úgy értem, Avelyn Desbris esetében.

– Hohó! – utánozta Bradwarden tökéletesen Avelyn kedvelt felkiáltását.

Elbryan szigorúan oldalra pillantott.

– Muszáj volt – jegyzete meg szárazon a kentaur.

A kósza felsóhajtott, és remélte, hogy ez nem válik szokássá. Aztán biccentett Brauminnak. – Csak éppen Avelyn sosem vetette le a csuháját – jegyezte meg –, még akkor sem, amikor az Egyház már üldözte.

Braumin mosolygott, de Castinagis kidüllesztette mellét és kihúzta magát, mintha sértésnek venné a kósza megjegyzését. Túl büszke, gondolta Elbryan, és ez nagyon veszedelmes lehet. Odalépett a szerzeteshez, és a bemutatkozás gesztusával a kezét nyújtotta.

Rogernek is eszébe jutott, mit kíván az illem. A kószával és a kentaurral együtt odament a másik négy szerzeteshez, és bemutatta egymásnak a két csapatot.

– Jojonah egy másik barátja – bólintott Bradwarden, amikor Dellmanhoz értek, mert őt is ismerte az útról. – És nincs jóban a Francis nevűvel, aki Markwart csatlósa.

– Mégis Francis testvér volt az, aki kicsempészett minket St.-Mere-Abelle-ből – mesélte Braumin, csodálkozásra késztetve Elbryanékat.

– Azt hiszem, éppen ideje, hogy meghallgassuk a teljes történetet – szólt a kentaur. A tábor felé pillantott, pontosabban a tűz körül hagyott ételekre. – De előbb persze vacsorázunk – lépett a tűzhöz.

A többiek sietve csatlakoztak hozzá – ha nem teszik, a kentaur egy morzsát sem hagyott volna nekik –, aztán mindnyájan hátradőltek, és hagyták, hogy Braumin és Roger elmondjanak mindent. Roger kezdte Bildeborough báró meggyilkolásával, aztán Viscenti vette át a szót, s idegesen remegő hangján elmondta gyanúikat De'Unnero szerepére vonatkozóan.

Aztán Roger ünnepélyesen előadta Jojonah mester végzetének történetét. Elbryanék épp úgy meghatódtak a szomorú eseten, mint a szerzetesek. Bradwarden megszöktetése után Elbryan Jojonah-t tartotta az Egyházon belüli igazságtétel legnagyobb reménységének. Cseppet sem lepte meg a kivégzés híre, de roppantul elszomorította.

Azután következtek az újabb elbeszélések, mikor Braumin Herde beszámolt azokról a kolostor-béli eseményekről, amelyek ötük önkéntes száműzetéséhez vezettek. Újra elmondta, hogyan csempészte ki őket Francis Markwart főapát karmai közül, de nem ismerte a testvér indítékait, csak a tetteit.

A többi szerzetes felváltva mesélte az úti kalandokat, s a kósza meg a kentaur élénk érdeklődést színleltek az unalmas utazás iránt – viszont nagyon is érdekelte őket az Egyház növekvő befolyása Palmarisban, s mindketten meglepve hallották azt, hogy a Touel'alfar magával Dasslerond úrnővel együtt, kíséri a csapatot. Elbryan és Bradwarden zavartan néztek Össze: különösnek találták, hogy ennyi elf jött a környékre anélkül, hogy kapcsolatba léptek volna kettőjükkel. Több mint egy tucat elf együtt, a völgyükön kívül, igencsak különleges eset volt!

– Így érkeztünk el a ti területetekre, Éjmadár – fejezte be Braumin testvér –, abban a reményben, hogy menedéket és barátságot kínáltok, ahogy valaha megtettétek néhai Avelyn testvérünkkel is, a szükség idején.

Elbryan hátradőlt és elgondolkodott. – Ez itt Erdővidék – mondta végül. – Vad terület, ahol az ittenieknek csoportokba kell tömörülniük, ha életben akarnak maradni. Minden jó szándékú embert szívesen látunk.

– Aki pedig nem annyira jó szándékú, az megjárja – tette hozzá nevetve a kentaur, és megtört a feszültség.

– Reggel elviszlek benneteket Dundalisba – ígérte a szerzeteseknek Elbryan. – Tomas Gingerwart, a telepesek vezére örülni fog hat friss munkásnak az újjáépítésnél.

– Csak ötnek – mosolygott Roger. – Meg egy felderítőnek, aki segít Éjmadárnak és Bradwardennek.

– Egyszer beszélnünk kéne négyszemközt is – mondta Braumin testvér a kószának, ügyet sem vetve Roger és a szerzetesek furcsálkodó pillantásaira.

Elbryan érezte a komolyságot a férfi hangjában, tekintetében, és készséggel beleegyezett a kérésbe.

Mint egy mesterien elkészített ursali óramű, gondolta Pony, miközben a behreniek mozgását csodálta, akik épp most kaptak riasztást a közeledő őrségről. Az elmúlt napokban Pony óvatosan szemmel tartotta a délieket. A behreniek számára nem volt új a medvehonci elnyomottság, de most – De'Unnero terrorjának súlya alatt – szinte művészetté fejlesztették a csendes ellenállást.

Pony nézte, ahogy szájról szájra halad a hír, ahogy jelek koppannak a kapukon, vagy a közeli hajók zászlóinak állása alig észrevehetően megváltozik. Elismerése ezek iránt az emberek iránt nőttön-nőtt.

Aztán egy csoport indult el dél felé – a legidősebbek és a legfiatalabbak, egy állapotos asszony és egy kar nélküli férfi.

Pony már sokszor látta ezt a kivonulást, de sosem volt képes követni, hová mennek. Valahányszor a katonák eljöttek a behreni negyedbe a dokkokhoz, alig találtak célpontokat. Egyszer egy nagyobb kutatást is megszerveztek, még a hajókat is felforgatták, de semmit sem találtak.

Most, annyi órányi figyelés után Pony úgy gondolta, hogy végre megtalálta a rejtély megoldását. Óvatosan elindult ő is délre a sikátorokon és háztetőkön, hogy a behreniek sora eléje kerüljön. A menet zajtalanul, az épületek árnyékában haladt a dokkok mentén, a folyó mellett, hosszú, alacsony raktárépületek között. Követte a Masur Delaval kanyarulatát, kicsit északra a város legdélebbi falától. Itt a folyópartot meredek fehér mészkőfal alkotta. Néhány folyóra néző épület állt errefelé, de Pony rájött, hogy ezek a víz széléről láthatatlanok. A belátást tovább akadályozta egy hosszú fakerítés is a peremnél. Pony most emellett a kerítés mellett haladt, közte és a sziklaperem közt kúszva. Mikor lepillantott, gyanúja beigazolódott.

Ilyen közel a Korona öbölhöz, a Masur Delavalt erősen befolyásolta az árapály, s a víz szintje sokszor akár tíz lábnyit is ingadozott. A legalacsonyabb vízálláskor sötét repedéseket lehetett Látni a mészkőben; épp a víz fölött, barlangok jobbára elöntött bejáratait.

Pony bólogatott magában, amikor a behreni csapat lement a vízhez és egyesével, egy vezetőkötél segítségével a hideg vízbe merült, majd eltűnt a felszín alatt.

A barlangok maguk nyilván nem voltak víz alatt.

– Csodálatos – mondta halkan Pony. Elképesztette ez a találékonyság: meglelték a legjobb megoldást arra, hogy feltűnés nélkül és biztonságosan megmeneküljenek a zaklatások elől, mindössze némi hideg víz és kényelmetlen barlangi lét árán.

Vagy talán nem is kényelmetlen?, tűnődött Pony. Vajon mennyire építették ki a behreniek titkos otthonaikat?

Szeretett volna lemenni és beúszni. Megmelengette a szívét a gondolat, hogy ezek az emberek mindezt eltudták érni, s a remény, hogy az egész város módot találhat az ellenállásra a gonosz De'Unnero és Egyháza ellen. Ha a behreniek – akik kétszáz épkézláb emberrel ha bírnak, s bőrszínük is feltűnő – el tudták kerülni a bajt, akkor ötezren csodát tehetnek, ha mögé állnak, De'Unnero ellen. Lepillantott a csapat utolsónak lemerülő tagjára.

Megzörrent a fű. Hátrapillantva meglátott egy behreni harcost: alacsony, inas emberkét szablyával, a déli népek kedvelt fegyverével. A harcos hang nélkül, elszánt arccal közeledett, fegyverét Ponyra emelve.

Pony megmarkolta kardja markolatát és előrebukfencezett, éppen a harcos elé. Előhúzta Védelmezőt, és maga fölé tartotta. Védelmező keresztvasa bűvös magnetittal volt kirakva, s a lány gyorsan működésbe hozta, hogy támadója pengéjét a sajátjához vonzza.

A meglepetés tisztán tükröződött a férfi arcán, amikor kardja megmagyarázhatatlan módon lehajlott a másik felé. Ponynak elég volt a döbbenetnek ez az egy pillanata, hogy feltérdeljen, felpattanjon, és szembeálljon ellenfelével.

A behreni harcos elrántotta pengéjét, és védekező testtartásban hátraszökkent. Mikor Pony nem ugrott utána, lassan fölegyenesedett, s széles mosoly terült szét sötét arcán. Kiegyensúlyozott, körkörös mozdulatokkal suhogtatni kezdte szablyáját, karja mozgása tökéletesen ellensúlyozta a penge lendüléseit.

Egy hirtelen rohammal – látszott, hogy nem kezdő –, mélyre eresztett szablyával támadott, aztán magasan, majd rézsútosan, Pony nyaka felé.

A lány látta, hogy a szokásos hárítás – kard el a mellkasa előtt, a bal válla fölé – itt nem fog működni. Az ívelt penge bevág az egyenes penge mögé, visszanyomja, és szabad az út.

Ehelyett átlósan felrántotta Védelmezőt a szablya elé, és gyorsan rányomott, így mielőtt a hajlott penge eltolhatta volna, már bele is akadt Védelmező markolatába. Pony egy csuklócsavarintással elterelte a szablyát, mely nem találhatott célba.

A behreni harcos áttette bal kezébe a szablyát, megfordította, és visszavágott Pony hasa felé.

A lány behúzta a hasát – nagyon féltette születendő gyermekét! –, és hátraugrott, aztán Védelmezővel ellökte az elsüvítő szablyát. Gyorsan hátrált egy lépést, s próbálta áttekinteni ellenfele stílusát, kereste a lehetséges gyenge pontokat. A behreni harcos oldalra lendítette kardját, aztán magasra fel és onnan le, maga mögé, átvette a jobb kezébe, és újra lecsapott a másik irányból. Ez a bemutató az ellenfél demoralizálását szolgálta volna, de Pony számára inkább információ volt.

Rá is jött a lényegre. A harcos stílusa hatásos lehetett a tipikus kard-pajzs felálláshoz, ami errefelé szokásban volt, Pony azonban nem így küzdött.

Ő úgy harcolt, ahogy Elbryan, ahogy az elfek, és önbizalma csak megerősödött, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a bi'nelle dasada különösen hatékony lehet az ívelt penge ellen. Megtalálta az ideális állást, az egyensúlyt: bal lába hátul, jobb lába elöl, térdei meghajlítva, a testsúly egyenletesen oszlik el mindkét lábra. Hajlított könyökkel, elfordított csuklóval tartotta Védelmezőt a harcos felé, másik karját ellensúlyként hátul felemelve.

A legnagyobb problémája most az volt, hogyan nyerje meg a harcot anélkül, hogy megölné ellenfelét, ami elég nehéznek látszott a szikla peremén.

A sötétbőrű harcos támadásra indult.

Pony végighúzta Védelmezőt a suhogó pengén, miközben tökéletes szökkenő visszahúzódást mutatott be. Ez volt a különbség köztük: a behreni kétoldali vágásokkal és folyékony mozdulatokkal harcolt, a bi'nelle dasada viszont hátulról-előre támadással és visszavonulással operált.

A behreni visszalépett, felemelte pengéjét az arca mellé, és Ponyra pillantott mögüle, mintegy frissen támadt tisztelettel, s próbálta felmérni a lányt.

Pony nem adott neki lehetőséget erre. Előrelépett és ugrott. A szablya hárításra villant, de Pony már lépett is. A döbbent behreni úgy látta, mintha ellenfele nem is érintette volna a földet, csak jönne, felfoghatatlanul gyorsan, neki pedig még mindig oldalt volt a kardja.

A lány bárhol eltalálhatta volna: a nyakánál, a szívénél vagy akár a szeménél. Ehelyett vállon szúrta, elgyengítve kardot tartó kezét. Nem döfte át a karját, bár megtehette volna, hanem visszavonult. A szablya folytatta mozgását, de minden energia és erő nélkül, Pony pedig kiütötte a pengét a behreni kezéből.

A harcos csak állt és hitetlenkedve meredt a lányra, sebesült vállát szorongatva.

Pony futtában tisztelgett, megfordult és elrohant.

De nem jutott messzire, mert a másik irányból újabb behreni harcos közeledett. Pony megtorpant és körbenézett, majd idegesen visszapillantott az első támadóra, aki makacsul visszavette szablyáját a bal kezébe. Nem aggódott amiatt, hogy legyőzi-e őket, de tudta, hogy nehéz lenne elkerülni a halálesetet a meredek sziklaperemen. Semmi szín alatt nem állt szándékában megölni egyiket sem – hisz csak a családjukat védték.

Oldalra szökkent, elkapta a kerítés tetejét a deszkák baljósan felnyögtek, kidőléssel fenyegetve –, és igyekezett átmászni rajta, mielőtt a második harcos beéri. Nyílt területre érkezett. Úgy vélte, ez már önmagában is megóvja a behreniektől, de rájött, hogy Palmarisnak egy igen gyéren lakott részére került, ahol jóformán csak üres épületek álltak. Úgy tűnt, a déliek nem tágítanak, hanem mindenáron meg akarják védeni titkukat és biztonságukat. Egy harmadik harcos is felbukkant, majd Pony egy negyediket is látott, aki dél felől közeledett óvatosan, de határozottan a déli fal tövében.

Pony szitkokat mormolt magában, s szabad keze megindult az ékköveket rejtő titkos zseb felé. Tudta, hogy a kövek segítségével megmenekülhetne szorult helyzetéből. A hematittal megszállhatná az egyik támadó testét, és ennek segítségével meggyőzhetné a többieket. Vagy éppen villámmal sújthatná a közeledőket, hogy addig elmeneküljön. Vagy a malachittal ellebeghetne egy ház tetejére.

A kövek használata azonban jókora kockázattal járt, és Pony emlékeztette magát, hogy ezek itt nem ellenségek, viszont azok, akiket az ékkövek használata odavonzana, nagyon is azok.

Hamarosan egy sikátorba ért, s visszanézve látta, hogy a két behreni átmászik utána a kerítésen. Újra szitkozódott egyet, és óvatosan haladt tovább, de érezte, hogy útja a végéhez közeledik, és rengeteg további harcos van a közelében.

Két behreni lépett be a sikátor távolabbi kijáratába, egy másik páros pedig elállta a másik utat. Pony suhogást hallott fentről, s látta, hogy egy háromtagú csapat mered le rá a tetőről. A sikátorban álló négy harcos megindult feléje, és a tetőről is leugrott egy ötödik.

Pony megmarkolta a grafitot. Tudta, milyen könnyű dolga lenne, de vigyáznia kellett volna, nehogy túl sok energiát bocsásson ki, és megöljön valakit.

– Nem vagyok az ellenségetek – kezdte, de a háta mögötti férfi rárontott a szablyájával.

Pony ellépett a vágás elől, aztán kicsapta a pengét a sikátor falához. Megfordult, előrelépett, s felemelt könyökével kétszer arcon vágta a férfit. Mikor a behreni hátratántorodott, Pony felhúzta térdét a könyökéhez, és a falhoz nyomta. Egy lefelé irányuló ütés Védelmező kardgombjával, s a férfi eleresztette szablyáját. A penge a földre hullt.

Pony szabad kezével megfogta a férfi állát és hátrafeszítette a fejét, majd a nyakához szorította Védelmezőt. Úgy tartotta ellenfelét, hogy a társak számára is nyilvánvaló legyen a patthelyzet. Pony szemügyre vette a közelgő harcosokat, s remélte, hogy társuk látványa majd megtorpanásra készteti őket.

Amazok le is lassítottak egy pillanatra, aztán kiáltozni kezdtek egymásnak, saját nyelvükön. Szemlátomást úgy döntöttek, hogy feláldozzák társukat, s újra megindultak.

Ezernyi félelmes gondolat viharzott át Pony agyán. Félt, hogy meg kell ölnie ezeket az embereket. Féltette leendő gyermekét. Hagyhatja, hogy ezek a harcosok megöljék, mikor Elbryan gyermekének élete is veszélybe kerül ezzel? Félt, hogy csak az ékkövek maradnak, és ez mindnyájukra még nagyobb sötétséget hoz – rá is, az ártatlan gyermekre is és az ártatlan behreniekre is, akik csak életben akarnak maradni.

Szörnyű volt az a pillanat. Végül, mikor a közelgő katonákon nyoma sem látszott tétovázásnak, Ponynak emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ezek nem gonosz emberek.

Elugrott foglyától, körülnézett, és a földre dobta kardját. – Nem vagyok az ellenségetek – jelentette ki határozottan.

A harcos, akivel a sziklaszirten elsőként találkozott, kiáltott valamit, mire valaki ráugrott a tetőről. Pony a földre bukott. Minden levegő kiszaladt a tüdejéből, de még sikerült arrébb gördülnie, mikor meglátta az arca felé süvítő szablyapengét.

Utolsó gondolata a gyermek volt.

18. fejezet

Vivian királynő kertje

A magas, fekete bőrű ember éppen dühösen rákiáltott Danube királyra, amikor kibukkantak egy virágzó bokor mögül, az ursali kastély mögötti csodás kertben.

Je'howith apát tudta, hogy ez nem jó jel. A behreni nagykövet nyilván haragszik, és haragja indokolt kell hogy legyen, ha Danube király eltűri tőle ezt a viselkedést.

– Találni fogok egy bárót, aki legalább annyira megveti az Egyházadat, mint én – súgta az apát fülébe. Targon Bree Kalas herceg.

– Én pedig meg fogom neked mutatni azt az Istent, aki majd emlékeztet a szavaidra, amikor esendő porhüvelyed már a földben rothad – felelte higgadtan az apát.

Az erőteljes, fiatal Kalas herceg csak nevetett ezen, de ha Je'howith fenyegetései nem hatottak az ifjú Kalasra, akkor a herceg gúnyolódása sem zavarta az apátot. Je'howith teljes nyugalommal nézett vissza a hercegre, és arra gondolt, hogy majd az évek múlásával, ha a csontjai sajogni kezdenek minden vihar előtt, és ha majd zihál egy-egy lovaglás vagy séta után, megjön az esze.

Kalas szinte olvasott az apát gondolataiban. Abbahagyta a nevetést, és összehúzta a szemöldökét. – Igen, az Isten – mondta. – A te Istened, a mindenható lény, aki nem tudta megmenteni Vivian királynőt. Vagy talán csak a porhüvely volt gyenge, amit az Isten kiválasztott erre a kísérletre?

Most Je'howith-on volt a homlokráncolás sora, mert Kalas megjegyzése elevenébe talált, főleg itt, ebben a kertben, amit Vivian királynő tervezett, a kertben, ahol Danube király minden reggel sétát tett elveszített felesége emlékére. Valaha mindketten olyan fiatalok és életerősek voltak, Medvehonc királya, és királynője. Danube alig múlt húsz éves, nagyra törő és merész, Vivian tizenhét, édes, szép kis virág, derékig érő hollófekete hajjal, rejtelmes szürke szemekkel, melyek rabul ejtették a tekintetet, s olyan fehér bőrrel, mint a kertkapura futó rózsa szirmai. Az egész királyság szerette őket, és úgy tűnt, lábaik előtt hever az egész világ.

Aztán Viviant meglepte az izzadókór, ez a ritka, de gyors gyilkos. Annak a végzetes napnak a reggelén fejfájásról panaszkodott. Délre enyhe lázzal ágyba került. Vacsoraidőre, mire Je'howith végre megérkezett, hogy enyhítsen panaszain, a királynő már önkívületben volt, teste merő izzadság. Az apát elkeseredett szorgalommal tevékenykedett a betegágynál, és hívatta Szent Honc legjobb kő-használóit.

Vivian királynő azonban meghalt, mielőtt a szerzetesek odaértek volna.

Danube király nem hibáztatta Je'howith-t, még meg is köszönte neki hősies erőfeszítéseit. Az udvaroncok közül többen meg is jegyezték, milyen kegyes volt Danube király a Vivian halálát követő napokban. De Je'howith, aki sok órát töltött el a házaspárral, aki összeadta őket, sosem volt meggyőződve arról, hogy Danube szerelme Vivian iránt mélyen gyökerezik, a mindennapos kerti séták ellenére. A király és a királynő boldog volt együtt, s kifelé derűsnek mutatkoztak, de nyílt titok volt, hogy Danube több szeretőt is tartott házasságuk három éve alatt, ami sokak számára magyarázatot adott arra, hogyan emelkedhetett a köznépi származású Constance Pemblebury udvari tanácsosi posztra. Azt beszélték, hogy gyengéd szálak fűzték Entel hercegnéjéhez, miután Prescott herceg – akit az a sorscsapás ért, hogy egymás után hat meddő asszonyt vett el feleségül – elhalálozott.

Ezt beszélték, és Je'howith tudta, hogy ez több, mint szóbeszéd, de Vivian is talált magának partnert.

Ez a bizonyos partner – Targon Bree Kalas herceg – sosem kedvelte az Abellita Egyházat, és gúnyolódása nyílt gyűlöletté fajult attól az éjszakától kezdve, amikor Vivian királynő meghalt.

– Elég a személyes torzsalkodásból! – állt közéjük Constance Pemblebury. – Rahib Daibe yatol maga jött el a királyhoz és fölöttébb tiszteletlenül viselkedik.

– Ez Palmaris miatt van – jegyezte meg Targon Bree Kalas, és célzatosan hozzátette: – Az Egyház palmarisi tevékenysége miatt.

– Elég! – kiáltotta Constance. – Nem tudhatod. De még ha igazad van, akkor is kötelességed, hogy a királyt támogasd a behreni követtel szemben.

– Igen – helyeselt Kalas, és összehúzott szemmel meredt Je'howith-ra. – Egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk.

Aztán elcsendesedtek, mert Rahib Daibe yatol haladt el mellettük. Csúf pillantást vetett rájuk, s különösen barátságtalanul nézett az abellita csuhás öreg apátra.

– Igazam volt – morogta a bajsza alatt Targon Bree Kalas, aztán megfordult, hogy üdvözölje Danube királyt, aki a fejét csóválva közeledett.

– Barátaink a déli királyságból nem elégedettek – közölte velük a király. – Egyáltalán nem.

– Amiatt, amit az Egyház csinál Palmarisban – mondta boldogan Kalas.

– Mit jelentsen a behrenieknek ez az üldözése? – kérdezte Danube király Je'howith-t. – Talán háborúban állunk a behreniekkel? S ha így van, én miért nem tudok róla?

– Nem tudok semmiféle üldözésről – állította Je'howith, tiszteletteljesen lesütve a szemét.

– Hát most már tudsz – torkollta le Danube. – Úgy tűnik, új püspököd nem kedveli sötétbőrű déli szomszédainkat, és módszeresen üldözni kezdte őket Palmarisban.

– Nem abelliták – felelte Je'howith, mintha ez kielégítő indok lenne.

Danube király felmordult. – De erősek! Háborút akarnál Behrennel csak azért, mert nem abelliták?

– Természetesen nem akarunk háborút Behrennel – szólt Je'howith.

– Talán túl ostoba vagy ahhoz, hogy megértsd: az egyik történés elvezethet a másikhoz vetette közbe Targon Bree Kalas. – Talán...

Constance Pemblebury karon ragadta a herceget, és olyan pillantást vetett rá, hogy a férfi mordult egyet, aztán elcsendesedett. Legyintett Je'howith felé, és távozott.

– Behren nem kezd velünk háborút, bármilyen is legyen a helyzet Palmarisban – jelentette ki Je'howith. Nem ezt a logikai vonalat akarta követni eredetileg. Még a lehetőségéről sem akart beszélni annak, hogy De'Unnero kemény intézkedései további gondokat okozhatnak a királynak. Még ha a palmarisi események nem is vezetnek háborúhoz, akkor is súlyosbíthatnak más, kényes ügyeket.

Danube király megbízott Je'howith-ban, és parancsot küldött Tetrafel hercegnek, a vadonvidék hercegének. Ez a cím általában csak afféle cikornya volt, egyike azoknak az üres rangoknak, amelyekkel a gazdag családokat próbálták megtartani a korona mellett. Danube királynak azonban most tervei voltak. A király kedvelte Nyugat-Behren to-gai törzsének erős pinto-pónijait. A valaha független To-gai-ru királyságot egy évszázaddal ezelőtt hódították meg a yatolok, és újabban a pónikereskedelem a chezru törzsfőnök jacinthai udvarán keresztül bonyolódott. Danube úgy gondolta, hogy ha Tetrafel valahol találna egy átjárót az Öv hegység nyugati csúcsai közt a To-gai sztyeppék felé, akkor titokban sokkal előnyösebb feltételekkel szerezhetné meg az áhított állatokat.

Persze, egy ilyen akcióhoz jókora kenőpénzekre lenne szükség az éber Rahib Daibe semlegesítésére.

Je'howith-nak azonban meg kellett védenie az egyházát, és emlékeztetnie a királyt, hogy a behreniek nem ugyanazt az Istent imádják. Arról is biztosítania kellett az uralkodót, hogy a püspök palmarisi akciói nem fognak semmilyen súlyos eseményhez vezetni. Hisz egy háború a behreniekkel katasztrofális lehet Medvehoncra nézve, főleg ilyen hamar a démon daktilusszal vívott harc után.

– Nem, de valószínűleg megnehezítik kereskedőhajóink áthaladását – felelte Danube király.

– Daibe yatol éppen erre célzott: vajon hogyan fognak boldogulni a hajóink a rengeteg kalózzal Behren partvidékénél, a Cheyru törzsfőnök flottájának védelme nélkül? Beszélt vámokról és egyéb kellemetlenségekről is, többek közt a To-gai pónik kereskedelmének teljes felfüggesztéséről. Egyházad harcot kezdett a medvehonci kereskedőkkel? Először vissza kell adniuk ékköveiket – melyeket drága pénzen Vásároltak, éppen az Egyháztól –, és most ez.

– Mi van az ékkövekkel? – kérdezte aggodalmasan a visszatérő Targon Bree Kalas.

Danube király elhessegette. – Attól tartok, hogy a próba katasztrofális eredménnyel járt, Je'howith apát – folytatta az uralkodó.

– Adj még egy kis időt, királyom – kérte Je'howith, de szavai inkább kötelességtudatot, mintsem igazi esdeklést tükröztek. Mintha Je'howith pusztán egyházi szerepének akarna eleget tenni, nem pedig igazi érzelmeinek. – A város erős irányítás alá került, ami a szükséges első lépés egy ilyen nehéz háború után.

Danube király a fejét csóválta. – Medvehonc nem engedheti meg magának, hogy több időt adjon De'Unnero püspöknek – jelentette ki.

Je'howith ellenkezni akart, de a király felemelte kezét, és elindult vissza, a rózsás kertkapu felé, Constance és Targon Bree Kalas pedig felzárkóztak mögéje.

– Egy olyan báró lesz, aki megveti az Egyházat – súgta a herceg Je'howith-nak, amikor elhaladt mellette. – Ezt megígérem. – Je'howith tudta, hogy ez nem üres fenyegetés, hisz Palmaris Kalas hercegségének területére esett.

Az ágyon ülő sápadt, remegő kezű öreg apát látványa megnyugtatta Markwart főapátot, s emlékeztette őt saját aurájának erejére. Ő csak egy szellemalak volt itt Ursalban, a lelkét hordozó anyagtalan köd mégis ősi rettegést tudott fakasztani még egy olyan idős és sokat megélt szerzetesből is, mint Je'howith.

Vajon milyen hatást tehetne a látvány olyan valakire, aki nem ismeri az ékkövek történetét, aki nem tudja használni őket? Ideje, hogy Medvehonc megismerje az igazi erőt.

Markwart átment a falakon, követve Je'howith útmutatását. Gyanútlan katonák mellett suhant el, aztán már bent is volt a király hatalmas lakosztályában. Végigröppent a fogadótermen, a tárgyalószobákon, a magán ebédlőn, be a király hálószobájába.

A nagy ember ott aludt egyedül egy akkora ágyban, ahol öt ember is kényelmesen elfért volna. Ez a fényűzés nem bántotta Markwartot, inkább csak további gazdagság megszerzésére ösztönözte. Tudta, hogy nem is jár messze a céljától, amikor hideg szellemkezét Danube király arca fölé emelte, és halkan szólongatni kezdte a királyt. A férfi megmoccant, mormogott valamit, aztán meg akart fordulni.

Hirtelen azonban megjelent előtte Markwart aszott arca, behatolva álmaiba, beférkőzve tudatába. A király felriadt és felült. Hideg veríték gyöngyözött a homlokán.

– Ki van itt? – kérdezte.

Markwart koncentrált, s megerősítve a mágiát, élesebbé tette alakját a sötét szobában. – Nem ismersz engem, Danube Brock Ursal király – mondta a főapát, s hangja olyan eleven volt, mintha testi valójában volna jelen –, de hallottál már rólam. Markwart főapát vagyok, az Abellita Egyház feje.

– H... hogyan lehetséges ez? – hebegte a király. – Hogy jutottál át az őrségen?

Markwart már nevetett, mielőtt a király befejezhette volna a kérdést. Ahogy jobban magához tért és felfogta a jelenés igazi mibenlétét, a király rádöbbent előző szavai abszurditására. Visszahanyatlott az ágyba, s magára húzta a meleg takarót.

Ez ellen a hideg ellen azonban semmilyen takaró nem védhette meg.

– Miért vagy olyan meglepett, királyom? – kérdezte nyugodtan Markwart. – Tanúja voltál ékköveim csodáinak. Ismered erejüket. Meglep, hogy én, az Egyház vezetője képes vagyok ilyen kapcsolatteremtésre?

– Még sosem hallottam ilyesmiről – felelte a feldúlt király. – Ha kihallgatást óhajtasz, Je'howith apát elintézhette volna...

– Nincs nekem időm ilyen haszontalanságokra – szólt közbe Markwart. – Kihallgatást akartam, hát itt vagyok.

A király tiltakozni kezdett a protokoll és az udvariasság felemlegetésével, de amikor mindez semmiféle hatást nem tett Markwart szellemére, mással próbálkozott. Azzal fenyegetőzött, hogy hívja az őrséget.

Markwart az arcába nevetett. – De hisz itt sem vagyok, királyom – mondta. – Csak a szellemem jött el hozzád, és Ursal semmiféle fegyvere nem tud ártani annak, amit most magad előtt látsz.

A király ekkor összeszedte minden önuralmát. Rávicsorgott Markwartra, eldobta a takarót, kiugrott az ágyból, s határozottan az ajtó felé indult. – Majd meglátjuk – jelentette ki.

A szellemalak keze kinyúlt, s megindultak Markwart gondolatai is, befészkelve magukat Danube Brock Ursal király agyába, arra késztetve őt, hogy visszamenjen az ágyhoz. A férfi tusakodni kezdett önmagával, s reszketve, de elszántan tett még egy lépést az ajtó felé.

Markwart szellemkeze még erősebben nyúlt utána, s belemarkolt a levegőbe. A „Vissza!” parancs ott dörömbölt Danube agyában. Megtorpant, és folytatta küzdelmét a főapát nagyon is megfogható akarata ellen. Aztán tett egy lépést visszafelé, majd még egyet, végül megfordult és visszabotorkált az ágyhoz, majd elterült rajta.

– Figyelmeztetlek – zihálta.

– Nem, királyom, itt én vagyok az, aki figyelmeztet – jelentette ki Markwart, halálos nyugalommal. – Palmarisban meglehetősen jól mennek a dolgok. De'Unnero püspök csodálatos, és a város jobban működik, mint akár a háború előtt. Bármivel fenyegetőznek is a behreniek, bármit is panaszkodnak az ostoba kereskedők, Palmaris útja ki van jelölve, és te semmit sem fogsz tenni, hogy ezt veszélyeztesd.

– És királyom – folytatta Markwart, engedelmes hangra váltva –, kérlek találkozzunk Palmarisban, hogy lásd az igazságot a városról, ne pedig azoknak a nevetséges pletykáit hallgasd, akik csak a kegyeidbe akarnak férkőzni.

Danube király makacsul lemászott az ágyról és szembefordult az apáttal, elszánva arra, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. Mikor azonban megfordult, csak az üres szobát látta: Markwart eltűnt. Körülnézett, még körbe is szaladt a szobán, de semmi nyomát sem látta annak, hogy a főapát valaha is itt járt. Vajon csakugyan itt volt?

Próbálta bemagyarázni magának, hogy az egész csak álom volt. Elvégre a palmarisi helyzet nagyon is nyugtalanította, amikor lefeküdt aludni.

A király visszabújt ágyába és elnyúlt a takaró alatt. Azt az érzést azonban, ahogyan Markwart a gondolataiba hatolt, nehéz lett volna álomnak tulajdonítani, és sok idő eltelt, mire Danube király újra be merte hunyni a szemét, hogy szárnyaira vegye az álom.

Markwart kisétált idézőszobájából. Kimerült volt, de elégedett. Azt tervezte, hogy ezután De'Unneróhoz megy, és figyelmezteti, hogy lassítson egy kicsit. Ő, Markwart elmegy majd Palmarisba, ahogy a király is, és fontos, hogy Danube jó hangulatban találja a várost.

De vajon csakugyan fontos? A belső hang szavait felidézve, mint mikor felragyog a nap a sötétség után, Markavart ebben már nem is volt olyan biztos. Talán még sötétebb helyre kéne csalnia De'Unnerót, s hagynia, hogy összeszorítsa az öklét, aztán pedig engedni, hogy Éjmadárék után rohanjon.

S akkor ő, Markwart, a fénylő nap, annyi mindent megmenthetne!

Markwart lassan bemászott az ágyába, és nyögve a falnak fordult. A kapcsolatteremtés egy olyan emberrel, aki nem rendelkezett lélekkővel, s nem ismerte még a meditációt sem, nagyon sok energiáját elvette. Tudta, hogy most nem mehet De'Unneróhoz, bármennyire szeretne is. Nem is baj, gondolta. Azok után, hogy így megijesztette a királyt, többé nem lesz szükség hasonló lépésre. A király nem mer majd szembeszállni vele, bármilyen is a helyzet Palmarisban.

Danube király mindennapos fogadóóráit három legfontosabb világi és vallási tanácsadójával – a kastély keleti kis kertjében tartotta, másnap délelőtt. Ez a kert a kastély alatt volt, a városra néző sziklán, háta mögött a kastéllyal, s egy saját, alacsonyabb fallal körülvéve, hisz egy kétszáz lábnyi sziklafal legmeredekebb része fölött épült.

Je'howith apát feszengve állt egyik lábáról a másikra, s vigyázott, hogy ne nézzen Targon Bree Kalasra. A herceg nagyon önelégültnek tűnt ezen a délelőttön, mint aki biztos abban, hogy végre eldöntötte kettejük harcát. A főapát előző éjszakai látogatása ellenére, Je'howith nem volt biztos benne, hogy a herceg tévhitben él. Danube még nem érkezett meg, és Je'howith meglehetősen tartott attól, hogy mi lesz, ha megjön.

– Tehát a háború kicsit tovább tart, mint gondoltuk – mondta Kalas Constance-nak. – Honnan is tudhattuk volna, hogy az ellenség belülről jön?

– Túlzol, barátom – felelte a nő higgadtan. – Nincs háború, csak vita két nagyszerű vezető közt.

Kalas megvetően köhintett. – Ha hagyjuk, hogy az az őrült De'Unnero tovább folytassa üzelmeit, újra igazi háború lesz, méghozzá nemsokára – jelentette ki. – Rahib Daibe maga mondta.

– Mondott valamit, amit te a saját szájad íze szerint értelmezel, Kalas herceg – szólt közbe Je'howith, s a herceg felé fordult.

– Én csak előre látom a várható következményeket ellenkezett Kalas, de ekkor nyílt a kastély kapuja, és Danube király jött ki a kertbe, két katona kíséretében. Leült a kerti asztalhoz és megvárta, amíg a többiek csatlakoznak hozzá.

– Gondosan mérlegelnünk kell De'Unnero püspök működését – tért azonnal a tárgyra. – Palmarisban az átmenet nem megy buktatók nélkül.

– Összeírtam neked egy listát a jelöltekről, királyom – jelentette Kalas. – Mindegyiknek megvan a maga előnye és erőssége.

– Listát? – Danube király őszintén meglepettnek tűnt.

– A jelöltekről a báróságra – magyarázta Kalas.

Danube király inkább bosszúsnak tűnt, mint érdeklődőnek, ami zavarba ejtette Kakast és Constance-ot, de nem úgy Je'howith-t, aki eltűnődött azon, mi történhetett, miután Markwart távozott tőle.

– Korai még – jelentette ki Danube király és legyintett, csirájában fojtva el bármiféle vitát. – Nem, először becsületesen fel kell mérnünk De'Unnero eredményeit.

– De hát... hallottad a jelentéseket – hebegte Kalas.

– Mások véleményét is hallottam – felelte Danube hidegen. – Másokét, akiknek szintén terveik vannak Palmarisszal. Nem, ez az ügy túl fontos. Személyesen megyek Palmarisba, hogy felmérjem a helyzetet.

– És ezután, csakis ezután – folytatta a király élesen, belefojtva Kalasba az ellenkezést –, ha nem leszek elégedett, akkor beszélhetünk bármiféle cseréről.

Kalas dühösen elfordult. A király döntése pontosan az ellentéte volt annak, amit előző nap kijelentett.

Végső soron azonban mégis ő a király, és tetszése szerint változtathatja meg az álláspontját, ha az egész királyság sorsa van a mérlegen.

Vagy éppen – ezt csak Je'howith tudta, a másik két tanácsadó nem – Markwart főapát változtatta meg a véleményét, helyette.

19. fejezet

Kényszerű szövetség

Elbryan Szellődal hátán ült egy erdő szélén, a széles rét lejtőjének tetején. Szemét elárnyékolta a szürkés derengés elől. Éjszaka kemény téli vihar csapott le a tájra, s a süvítő szél néhol embermagas torlaszokat halmozott fel. A dundalisi telepesek jól boldogultak, hisz készen állt a menedékház, ami bírta a hó hatalmas súlyát és az erős szelet.

Akadt viszont más gondjuk, amit Elbryan és Bradwarden előző nap fedeztek fel, még a vihar kitörése előtt. Sok goblin lézengett a környéken. Dudvarét romjai közt ütöttek tanyát, alig egy napi járóföldre nyugat felé.

– Örülni fogok, amikor Dasslerond úrnő és az elfek végre megjelennek – jegyezte meg a kósza. Még mindig nehezen tudta elhinni, hogy egy ilyen nagy létszámú elf csapat – Roger több mint egy tucatra tette a számukat – ténykedne a környéken anélkül, hogy kapcsoltba lépnének vele.

– Sosem lehet tudni náluk – felelte Bradwarden. – Lehet, hogy itt vannak a fán a fejünk felett, és még a legjobban kiképzett ember sem veheti észre őket.

A kósza oldalvást a kentaurra pillantott, s különös kifejezést látott Bradwarden arcán. Lassan felfogta a célzást, és felnézett. Egy ágon, húsz lábnyira a feje fölött, egy elf félreismerhetetlen, szárnyas alakja kuporgott.

– Üdv, kósza. Túl rég volt már, hogy együtt daloltunk! – kiáltott le az elf.

– Ni'estiel! – örvendezett Elbryan, felismerve a hangot, bár látni még mindig nem igen látott csak egy meghatározhatatlan alakot a szürkeségben. – Hol van úrnőd meg Juraviel, és hol vannak a többiek?

– Itt a közelben – hazudta Ni'estiel. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: a goblinok megindultak.

– Merre? – kérdezte a kósza. – Nyugatabbra, Világvége felé, vagy keletre?

Az elf vállat vont. – Már nincsenek ott, ahol eddig voltak, ennyi az egész amit én... vagyis mi ki tudtunk deríteni eddig.

– Roger kint van felderíteni – emlékeztette barátját Bradwarden, némileg aggodalmasan.

A kósza osztozott félelmében. Roger ügyes fürkész volt, de a mély hó nagyon megnehezítette a dolgát, és könnyű célponttá tehette.

– Egy másik csapat is útban van! – kiáltotta fentről Ni'estiel. – Éppen erre tartanak délről.

A kósza még kérdezett volna, de az elf már el is röppent.

– Ezek meg kik lehetnek? – kérdezte Bradwarden.

A hír mindkettejüknek sok volt egy kicsit. Elbryan megsarkantyúzta Szellődalt egy másik hegygerinc felé, ahonnan jobb kilátás nyílott a déli ösvények irányába. Amint Bradwardennel együtt odaértek, meg is látták a csapatot: a csillámló sisakok és lándzsahegyek jelezték, hogy a király katonái. Elbryanék elindultak lefelé a szemlátomást kimerült, viharvert társasághoz.

– Kint lehettek a viharban éjszaka – jegyezte meg Bradwarden. – Gondolom, remek hangulatban vannak.

A kósza nevetett, de aztán jobban lekötötte a közeledő csapat látványa. – Shamus Kilronney! – mondta örömmel. – Felismerem a tartásáról meg a lova járásáról. Shamus az ott az élen.

– Hála legyen az isteneknek – mormogta Bradwarden gúnyosan az orra alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy Elbryan hallja.

– Jó ember – védte a kósza.

– Jó ember, aki esetleg éppen újdonsült szerzetes barátaidat keresi – emlékeztette Bradwarden.

Ez letörölte a mosolyt Elbryan arcáról, de csak egy pillanatra. Shamus és katonái bizonyosan nagy segítséget jelentenek majd a dudvaréti goblin banda ellen.

– Nem miattuk jött – állította némi hallgatás után Elbryan. – Ha mégis, akkor úgyis hamar rájövünk, és könnyen kiszöktethetjük a szerzeteseket az erdőbe.

– Már alig várom, hogy találkozzunk – morogta szárazon Bradwarden, és Elbryan ekkor értette meg, hogy a kentaur mogorvaságának nem sok köze van a szerzetesek, megpróbáltatásaihoz. Bradwarden mostanában sokat volt szem előtt, bár Tomas emberei mind ismerték, kedvelték. A király katonáinak sokkal nehezebb lesz megmagyarázni egy kentaurt, hiszen ők – legalábbis érintőlegesen –, szövetségesei az Abellita Egyháznak. Nem mintha Bradwardent amúgy nagyon érdekelte volna az emberek társasága – persze Pony és Elbryan kivételével –, de már belefáradt abba, hogy bujkálnia kelljen előlük.

– Nemsokára meglátnak minket – jegyezte meg a kentaur. – Úgyhogy én megyek is – rugaszkodott neki az erdő felé.

– Shamus jó ember – ismételte meg Elbryan.

Bradwarden megtorpant és visszanézett a válla fölött, barátja őszinte zöld szemébe.

– Elfogad téged, és nem elítél – jelentette ki a kósza.

– Bolond vagy, ha elmondod neki – felelte a kentaur –, hiszen akkor kiderül, hogy te vagy a megmentőm. Te azt csinálsz az Egyházzal, amit akarsz, de nekem nincs kedvem még egyszer belülről látni St.-Mere-Abelle-t.

Elbryan erre nem tudott mit válaszolni.

– Menj és készíts terveket a goblinokkal kapcsolatban – folytatta Bradwarden –, de siess, ha azt akarod, hogy neked is maradjon belőlük. Én egyedül vadászom tovább, és már nagyon fáj a fogam egy kis jó goblinhúsra. – A kentaur felkacagott és eltűnt a homályban.

Elbryannak még sokáig csengett a fülében az a kacagás. Bradwardent nem ok nélkül nevezték Dundalis régi lakói az erdő szellemének. Amíg Elbryan vissza nem tért az elfektől, magányosan élt, de az elmúlt hónapokban megkedvelte Elbryan és a többiek társaságát. Ez hallatszott a nevetéséből.

Elbryan felsóhajtott, és elindult Szellődallal a hegygerincen, hogy fogadja katona-barátját. Jó lesz újra a királyi sereg oldalán harcolni, bár még jobb lenne, ha a helyzet nem volna olyan bonyolult.

Pony sötétben tért magához és fel akart állni, de beverte a fejét valami fába. A fojtogató feketeségben meglepetten, pánikszerűen felfelé nyújtotta a kezét, és ujjai kemény, tömör fába ütköztek, melyen nem volt semmiféle kapaszkodó.

Sikoly feszítette a torkát. Rúgott egyet fölfelé, és alaposan felhorzsolta a lábát.

A fa mintha agyon akarta volna nyomni.

Be volt zárva, élve eltemetve. Kétségbeesetten nyúlt az iszákja után, de az ékköveket elvették tőle, és a fegyvere is eltűnt. Egyedül volt a sötét koporsóban.

Pony dörömbölni kezdett a fán, és torka szakadtából kiabált. Mit sem törődve a fájdalommal, újra és újra belecsapott a fába. Lehet, hogy áttöri, és a bezúduló föld maga alá temeti, de mégis jobb kipróbálni a szabadulást, mint a lassú, tehetetlen halált. Pony újra kiáltott, bár aligha remélte, hogy meghallják.

És ekkor... valaki válaszolt neki. Nem fölülről, hanem oldalról. És egyszeriben nem volt többé sötét, hanem minden lágy fényben fürdött, egy lámpás fényében, mely egy kabin ajtajából világított. Kabin! Nem koporsóban fekszik, hanem egy emeletes hajóágy tetején, közel a mennyezethez.

Pony lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Szétáradt benne a megkönnyebbülés. Látta, hogy egy hajó gyomrában van, s érezte, hogy víz van alatta, nem szárazföld.

Pony az érkező felé fordította tekintetét, akit ismert, aki valaha kérdezősködés nélkül átvitte őket a folyón.

– Al'u'met kapitány – szólalt meg. – úgy tűnik, a sors ismét összehozott minket.

Al'u'met egy pillanatig értetlenül nézett rá, de aztán felismerés villant sötét szemében. – Jojonah barátja – súgta csendesen. – Nos, ez sok mindent megmagyaráz.

– Én nem vagyok ellensége a behrenieknek – bökte ki merészen Pony. – És nem vagyok barátja az Abellita Egyháznak.

– Sem a városnak, hisz az Egyház és a város immár egy és ugyanaz.

Pony óvatosan bólintott – minden tagja fájt –, majd reszketve lemászott a priccsről. Al'u'met azonnal mellette termett, és erős karjával megtámogatta.

– Nem tetszik neked ez az azonosság – mondta Pony –, pedig az Abellita Rend-béli Jojonah mester barátja vagy.

Al'u'met mosolya csak félig rejtette el fintorát, és Pony sejtette, hogy a férfi felismerte a cselt. A lány csak akkor jött rá, hogy ennél sokkal szörnyűbbről van szó, amikor Al'u'met felelt.

– Jojonah nem volt jó véleménnyel a saját Egyházáról – állította a kapitány magabiztosan.

Pony már bólintott volna, de a mondatban használt múlt idő hirtelen kíváncsivá tette. Jojonah megváltoztatta volna a véleményét?

– Csak egyszer találkoztam vele – mesélte Al'u'met, és egy kampóra akasztotta a lámpást. – Fölfelé mentünk a Masur Delavalon, Amvoyba, amikor visszatért St.-Mere-Abelle-be. Akkor mondta, hogy jegyezzem meg Avelyn Desbris nevét. Én így is tettem, és most hallom, hogy ezt a nevet nyilvánosan gyalázzák a palmarisi papok. Csak most kezdem megérteni Jojonah aggodalmát. Tudom, hogy nagyon szerette Avelynt, és féltette a szellemi örökségét.

Újra csak múlt idő Jojonah-val kapcsolatban. Pony arcára egyre inkább kiült a félelem.

– Jojonah mestert kivégezték, mint eretneket – mondta váratlanul Al'u'met. – Mert szövetkezett a betolakodókkal, akik ellopták a főapát legértékesebb foglyát, egy kentaurt, aki állítólag tanúja volt az Aida hegy és a démon daktilusz pusztulásának.

Pony lerogyott az alsó ágyra.

– Talán tudsz valamit erről az összeesküvésről? – kérdezte Al'u'met szemérmesen.

Pony nem értékelte a visszafogottságot, s szigorúan meredt a kapitányra.

Al'u'met meghajolt. – Összekevered a bűntudatot a gyásszal – jegyezte meg.

– Láttad a társaimat, amikor átkeltek a folyón.

– Csakugyan – ismerte el a kapitány –, és nem kétlem, hogy a Jojonah-t illető összeesküvési vád igaz volt. Ami viszont az eretnekséget illeti...

– Jojonah jobban rá volt hangolódva az igazságra és az Egyház jóságára, mint bárki más – mondta Pony. – Kivéve talán Avelyn Desbrist.

Al'u'met újra meghajolt. És mi a helyzet a kentaurral?

Pony szemügyre vette a kapitányt, próbálta felmérni, mennyire őszinte. Az Egyház ügynöke lenne? Amint felidézte magában elfogatásának körülményeit rájött, hogy ez felettébb valószínűtlen. Al'u'met és sötétbőrű testvérei bizonyosan nem az ellenségei.

– Bradwarden szabad, és északon van – válaszolta nyíltan, kimutatva bizalmát a férfiban azzal, hogy kiszolgáltatja mind az értesülést, mind a kentaur nevét. – Ez a legkevesebb, amit egy hős megérdemel.

– Ott volt az Aida hegyen, a daktilusz állítólagos pusztulásánál?

– Nem állítólagos az a pusztulás – felelte nevetve Pony. Beletúrt sűrű szőke sörényébe, és kirázta fejéből a kábulat utolsó maradványait is. – Ott voltam, amikor Avelyn testvér megsemmisítette a démont és lakhelyét, és ott volt útitársam is, aki velem volt, mikor átvittél minket a Masur Delavalon. – Tétovázni kezdett, hogy nem árul-e el túl sokat, de aztán ösztönei alapján – hisz oly sok forgott kockán, s oly különleges ez a pillanat – úgy döntött, hogy mindenbe be kell avatnia ezt az embert, ha eredményesen akar szembeszállni De'Unnero püspökkel. – Azt hittük, hogy Bradwarden az életét áldozta értünk, de némi szerencsével és elf mágiával életben maradt, hogy aztán elhurcolják és fogva tartsák St.-Mere-Abelle-ben.

– Mert a főapát nem hitte el a történetét a démon daktiluszról?

– Mert a főapát fél Avelyn Desbris igazságától – helyesbített Pony.

Al'u'met egy darabig tűnődött a hallottakon, aztán leült Pony mellé az ágyra. – Hát ezért ítélték el és ölték meg szegény Jojonah-t – jegyezte meg.

– És ezért lett De'Unnero Palmaris püspöke – felelte Pony, majd hozzátette: – Vajon hogyan segíthetnénk a dolgon?

Al'u'met elszánt mosolya elárulta, hogy ő is hasonló gondolatokat forgat a fejében.

A férfi előszedte az ékköves erszényt, és a lány kezébe nyomta.

Bradwarden a sűrű rengeteg homályából figyelte a kis csapat felé tartó Elbryant. Látta, hogy a katonák jól vannak kiképezve, mert a közelgő lódobogás zajára azonnal védekező alakzatba álltak. Az alakzat azonban felbomlott, amikor felismerték a jövevényt, s a kentaur látta, hogy Elbryan egyenesen a vezetőhöz rúgtat – aki csakugyan Shamus Kilronney volt –, s kezet fognak, egymás vállát veregetik.

A kentaur összehúzta a szemöldökét, és csendesen átkozódott. Rossz érzései voltak a katonák visszatérésével kapcsolatban, de hajlandó volt bebeszélni magának, hogy csak a harag miatt, amiért újra az árnyak közé száműzetett.

Csalódott mordulással elfordult.

Azonnal tudta, hogy nincs egyedül. Valami feléje kúszott az aljnövényzetben, mélyen, keresztül a havon. Bradwarden gyorsan felmérte az irányt, a távolságot, és saját láthatóságát az árnyas erdőben.

Megfordult és feltűnő emberi felsőtestét egy fa mögé rejtette, hogy a közeledő csak egy ló hátsóját láthassa.

– Hű, lovacska! – hallatszott egy goblin reszelős hangja. – Megeszlek, mielőtt elkezdeném az emberek csontját szopogatni.

Bradwarden ellenállt a késztetésnek, hogy megforduljon és lerohanja a szörnyeteget. Türelmesen várakozott, és hagyta, hogy a goblin közelebb jöjjön.

– Most pedig ne mozogj, hogy gyorsan végezzünk! – recsegte a goblin.

Hogy elcsodálkozott, amikor a kentaur hátralépett és kiderült az igazság! Annyira megdöbbent, hogy lándzsáját – egy kihegyezett nyársat – a földbe dobta. Aztán menekülni próbált, de a kentaur elkapta a nyakát és szorította, míg a másik kezével felemelte husángját.

Gyors egymásutánban többször is lesújtott a goblin fejére.

– Szóval előbújtatok a lyukatokból mondta a kentaur meglepetten, hisz a háború hanyatló szakasza óta kevés szörnyeteg kezdeményezett harcot, inkább csak menekültek. Ni'estiel figyelmeztetése, miszerint a goblinok megindultak, arra a gondolatra vezette a kentaurt, hogy hallottak az új emberi településről, és az ellenkező irányba akarnak futni, nyugat felé, minél messzebb a városoktól. Ha viszont jobban belegondolt, rájött, hogy van értelme a keleti iránynak is. Ez a goblin meg a társai elég jól megvetették lábukat Dudvaréten ahhoz, hogy higgadtan tudjanak gondolkodni. A powrik és óriások valószínűleg már rég elmentek, tehát a goblinok nyilván újrarendezték soraikat egy vagy néhány vezér, erősebb egyéniség köré.

Beállt a tél, s a goblinok azt tervezték, hogy rajtaütnek a mit sem sejtő embereken, talán készleteik pótlása céljából.

A kentaur mozdulatlanná dermedt, minden érzékével ráhangolódott a környező erdőre. Lassan ki tudta venni a mozgó szörnyek neszeit: egy kis levélzizegés itt, egy gally roppanása amott. Igen, kijöttek Dudvarétről, és keletnek tartanak, Dundalis felé, hogy harcba kezdjenek az új telepesekkel.

És most, az elfekhez és Elbryanhoz hasonlóan, ők is észrevették a közeledő katonákat.

A kentaur hátrapillantott a válla fölött. Ha helyes a becslése Dudvarétet illetően, akkor Elbryannak és a katonáknak igen kellemetlen délelőttje lesz.

– Dundalist visszafoglaltuk – mesélte Elbryan Shamus Kilronney-nak, amint túlestek a kötelező üdvözléseken. A kósza ismerte Shamus minden katonáját, s azok is őt, így nem volt szükség hosszadalmas bemutatkozásra. – Hamarosan jelentheted királyodnak, hogy Erdővidéken helyreállt a rend.

– A királyomnak? – kérdezte Shamus, és hangjában valami mélyebb értelem bujkált. – Hát Danube Brock Ursal király nem királya Éjmadárnak is?

Ez volt az első alkalom, hogy ezt a kérdést a kószának szegezték, s Elbryan nem is igen tudta, hogyan válaszoljon. – A gyökereim Medvehoncba vezetnek – ismerte el, és gondosan figyelte a katonák reakcióját –, de Danube király birodalmának határain túl születtem, és éltem egész életemben.

Elhallgatott és belegondolt saját érzéseibe. Csakugyan Medvehonc polgára, vagy... vagy mi? Hontalan csavargó? Aligha. Mégsem tartotta soha királyának Danube-ot, mint ahogy Dasslerond úrnőt sem a királynőjének, ami azt illeti. Tehetetlenül, zavartan vállat vont. De bárhogy is határozzuk meg a dolgot, úgy tűnik, hogy Danube király és én ugyanazon az oldalon állunk ebben a harcban – tette hozzá nevetve. Shamus csatlakozott hozzá, bár a kósza figyelmét nem kerülte el a kapitány arcának alig észrevehető feszültsége.

– És mi a helyzet most? – kérdezte a kapitány kicsit később. – Dundalis rendben, de van egy másik falu is, nem?

– Kettő – felelte Elbryan. – Dudvarét jelenleg a goblinok kezén van, egy elég erős csapatén, de Világvége, a harmadik és legnyugatibb falu elhagyatott, amennyire tudjuk.

Mintegy végszóra, jókora nyílvessző fúródott a földbe a két lovas között, s mindkét ló hátrahőkölt. A katonák riadót kiáltoztak, s próbálták lovaikat védekező vonalba rendezni.

Alighogy beálltak, lecsaptak a goblinok. Tucatnyi gonosz kis teremtmény bukkant elő szinte a semmiből, visítozva, átkozódva, lándzsákat dobálva, és olyan lendülettel, amilyet Elbryan már rég nem tapasztalt a szörnyetegektől.

Mielőtt Kilronney emberei észbe kaptak volna, egy embert leterítettek a lándzsák, egy másik pedig a lovát veszítette el. Egy harmadik katona súroló találatot kapott, és Éjmadár is csak azért nem sérült meg az arcán, mert sikerült Fergeteggel hárítania a dobást – a leges-legutolsó pillanatban.

Shamus Kilronney tudta, hogy legjobb lett volna egy erős roham a goblin kör leggyengébb szakasza ellen, de nem volt idejük arra, hogy lendületre tegyenek szert a mély hóban, hisz a goblinok már a nyakukon voltak, mielőtt felocsúdtak volna a váratlan meglepetésből.

Éjmadár megsarkantyúzta Szellődalt, s a hatalmas paripa legázolta a legközelebbi goblint, miközben a kósza levágott egy másikat. Shamus majdnem utána kiáltott, mert először azt hitte, hogy a kósza el akar menekülni a harcból, de Éjmadár rögtön visszafordult és azt nézte, hol csaphatna le a leghatásosabban.

Shamus megkönnyebbült, és bevallotta magának, hogy félelme inkább De'Unnero figyelmeztetéséből táplálkozik, mintsem eddigi tapasztalataiból. De nem volt ideje ilyesmiken tűnődni, mert egy goblin lándzsa indult el feléje. Félreütötte a fegyvert és előrehajolt, hogy lecsapjon, de vissza kellett húznia a kardját, hogy hárítsa egy tüskés husáng közeledését. Sikerült a támadó fegyvert oldalra kitolnia, de ekkor észrevette, hogy baj van: nem tudja elég gyorsan kiszabadítani a kardját ahhoz, hogy kivédje az első goblin következő támadását.

Shamus felordított, lehunyta a szemét, és...

Nem történt semmi.

Mikor a kapitány kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a goblin összerogy egy másik katona kardjának csapása alatt. A csillámló penge kettéhasította a goblin fejét, és vörös vér fröccsent a hóra. A katona számára azonban végzetesnek bizonyult ez az akció: két goblin ugrott oda oldalról. Elkapták, és lerántották a nyeregből.

Shamus visszarántotta a kardját, és elugratott a husángos goblin mellett. A szörnyeteg ráhúzott a ló farára, mire az állat egy akkora rúgással válaszolt, hogy a goblin messzire repült.

Shamus elkeseredetten igyekezett eljutni megmentőjéhez, de a goblinok összezártak körülötte, és a kapitánynak minden erejével azon kellett lennie, hogy távol tartsa magától a nyúlkáló kezeket és lendülő fegyvereket.

Szellődal patái mélyen a hóba vájódtak, ahogy a kósza mesterien megfordította lovát. Azonnal észrevette, hogy az egyik katona bajban van, és arrafelé indult, de aztán hirtelen visszafogta hátasát, és borzongva újabb célpont után nézett.

A szerencsétlen katona goblin-lándzsával a mellkasában bukott a földre.

Egy másik ember is feküdt a földön, az, aki az első rohamban elveszítette lovát. A kósza odavágtatott, hatalmas vágásaival visszaszorítva a goblinokat. Átvetette lábát Szellődal hátán, és futva a földre lendült, immár csak telepatikus úton, a türkiz segítségével irányítva a lovat.

Egy goblin megpróbált rávágni a botjával, de Éjmadár már túl közel volt. Alkarjával megakasztotta a goblin kezének lendületét, aztán feldöntötte azt.

Ekkor már a katona fölött állt, s Fergeteg vadul suhogott, hogy távol tartsa a három támadó goblint. Ide-oda táncolt a penge egy döfködő lándzsa és egy vagdalkozó kard között. A kósza megtámasztotta egyik lábát és megpördült. Fergeteg még épp időben fogta fel egy másik lándzsa szúrását.

Éjmadár előre akart menni, hogy végezzen a hirtelen fegyvertelenné vált goblinnal, s el is indult – de a két másik csak erre várt.

A kósza visszafordult és oldalra lépett, szabad kezével megragadva a mellette eldöfő lándzsát, aztán előreszökkent. Fergeteg hegyével lefelé kört írt le, majd lecsapott a goblin kardjára és ellökte. Egy cseles csuklómozdulat, a bi'nelle dasada egyik hirtelen döfése, és a goblin felszakított mellkassal hőkölt hátra.

Éjmadár megrántotta a lándzsát, melyhez goblin gazdája makacsul ragaszkodott. Fergeteg széthasította a szörnyeteg arcát.

A kósza gyorsan megfordult és hatalmas megkönnyebbüléssel látta, hogy a katona újra talpon van, s végez a goblinnal.

Körülöttük azonban továbbra is nyüzsögtek a kis szörnyetegek, akik mohón csaptak le a két gyalogos emberre.

Szellődal odavágtatott, hogy segítsen Éjmadárnak, aki elkapta a kantárt és felhúzta magát, aztán felemelte maga mögé a katonát is.

A goblinok meglepetten torpantak meg, de Éjmadár ügyet sem vetett rájuk. Gyorsan haladtak, s a katona ügyesen átszállt Szellődal hátáról a saját lovára, míg Éjmadár lefoglalta a goblinokat.

Ezután a kósza újra szemügyre vette a helyzetet, és látta, hogy Shamus emberei kezdik megvetni lábukat a goblinokkal szemben. Feltámadt benne a remény, de aztán le is lohadt, amikor két goblint pillantott meg oldalt. Kezükben lándzsa, a lábuknál számos további fegyver hevert. Szellődal feléjük vágtatott, de az egyik goblin már emelte a kezét, hogy megcélozzon egy háttal feléjük küzdő katonát, s Éjmadár tudta, hogy nem érheti el időben.

Felordított, hogy magára vonja a figyelmet.

A goblin hirtelen elhajította a lándzsát. A kósza majdnem felbuktatta Szellődalt, mikor meglepetésében megrántotta a kantárt, de aztán magához tért. Lelapult a nyeregben, és további ordítással próbálta magára irányítani a másik goblin figyelmét.

A szörnyeteg megfordult és elkeseredetten menekült, de közben dobott is. A lándzsa messze célt tévesztett Éjmadár mellett, s a kósza vágtában lekaszabolta a dermedt goblint.

Csak ekkor vette észre, hogy a goblin már amúgy is sebesült volt: apró nyílvessző állt ki a hátából. Ez újra reményt adott. Ha Dasslerond és az elfek itt vannak, akkor a harc hamar véget ér.

A paták ismét mélyen a talajba vájtak, s Szellődal visszafordult a harcolók felé. Éjmadár elmosolyodott, amikor elvágtattak a másik lándzsadobó mellett, aki jókora nyílvesszővel az oldalában hevert a földön.

Épp csak felpillantott a fák vonalára – nem, látta sem Bradwardent, sem az elfeket –, aztán Shamus Kilronneyt kezdte keresni, és átvágott a goblinok seregén barátja felé.

A kapitány tetőtől talpig vérben úszott, de Éjmadár legnagyobb megkönnyebbülésére a vér inkább az ellenfelektől származott.

– Miénk a győzelem! – kiáltotta Shamus, és letiport lovával egy goblint, egy másikat pedig feldöntött.

Fergeteg egy nyisszantással leszelte a kábult goblin fejét.

– Miénk a győzelem! – kiáltotta ismét Shamus, hangosabban, és feje fölé emelte a kardját, hogy társai köréje gyűljenek.

A hadi szerencse csakugyan a goblinok ellen fordult, s a jobban felfegyverzett, jobban kiképzett emberek fölénye percről percre nőtt.

Újabb goblin lelte halálát a paták és kardcsapások alatt, egy másik pedig rémült visítással igyekezett elmenekülni, tovább demoralizálva a megmaradt hordát. A kósza legnagyobb megelégedésére a menekülő alak nemsokára elterült, testében három elf nyílvesszővel.

Éjmadár visszarúgtatott a harc sűrűjébe. Szellődal taposta a goblinokat, a kósza pedig fáradhatatlanul forgatta Fergeteget. Félrecsapott egy gyönge botos támadást, majd következő csapásával megvágta a goblin arcát. A penge eztán az ellenkező irányba lendült, s lesújtott egy másik támadóra. A goblin visítva kitért, de közben kibillent egyensúlyából, amit Éjmadár ki is használt, s átdöfte ellenfele vállát, majd a földre lökte, könnyű prédájául egy másik lovas katonának.

Aztán a harc épp oly hirtelen véget is ért, mint ahogy elkezdődött. A megmaradt goblinok sora szétzilálódott, s a szörnyetegek szétfutottak a ködös erdőben. Néhány katona üldözőbe vette őket, nehogy, eszükbe jusson visszafordulni, de a legtöbben – köztük Éjmadár is – leszálltak a lovakról, és odasiettek elesett bajtársaikhoz.

Éjmadár sejtette, hogy a goblinoknak amúgy is perceken belül vége: Bradwarden és több mint egy tucat elf lapult a közeli erdőben.

Shamus Kilronney a lován maradt, és megbabonázva figyelt két embert – Jierdan és Tymoth Thayert – két testvért, akik végig mellette szolgáltak a háborúban. A vértől iszamós ruhájú Jierdan fekvő fivére mellett térdelt, és hősies erőfeszítéssel próbált összehúzni egy sebet, de a hasi vágás túl hosszú volt, s véres, nyálkás zsigerek türemkedtek ki Jierdan kezei mellett. Jierdan megállás nélkül szólongatta testvérét és egy darabig még tovább küszködött a sebbel, de aztán hátravetette a fejét, és tehetetlenül felordított. Ezután rároskadt Tymothra, és ringatni kezdte, arcát a testvéréhez szorította, mintha vissza akarná lehelni belé az életet. – Ne halj meg – ismételgette. – Ne halj meg!

Shamusban feltámadt a harag. Körülnézett, próbált valami kiutat találni.

– Siess a faluba, és keress meg egy Braumin Herde nevű embert – hallotta Éjmadár szavát, és csak a második szólításra döbbent rá, hogy hozzá beszélnek. Ekkorra azonban már talált célpontot is a dühének: két goblin kúszott fel a gerinc felé a fák közt. Shamus megsarkantyúzta a lovát, és vágtába fogott.

– Shamus! – kiáltott utána Éjmadár, bár tudta, hogy hiába, mert a kapitány még csak hátra sem pillantott. A kósza valaki mást küldött el Brauminért, aztán visszaszaladt Szellődalhoz, és barátja nyomába eredt.

Shamus berobbant a fák közé, ügyet sem vetve az arcába csapódó gallyakra. Elveszítette szem elől a goblinokat, de tudta, hogy még mindig futnak – egyenes vonalban távolodva a harc helyétől. A bozótos megsűrűsödött a ló körül, s az állat nem volt hajlandó áttörni egy fenyőág-rengetegen, így a kapitány leugrott a földre, és karddal a kézben rohant tovább. Egy szűk szurdok széléhez érkezett, mely tíz láb mélynek tűnt – persze, á hó alatt mélyebb is lehetett –, és húsz láb széles volt, olyan meredek oldalakkal, amelyek meg sem tartották a havat.

Egyetlen magányos, új ösvény vezetett le a hóban, így a kapitány is elindult arrafelé, botladozva, sokszor négykézláb, és felkúszott a másik oldalon. Alig ért fel a szurdok falának tetejére, mikor elbotlott egy fatuskóban, de négykézláb is tört tovább előre. Feltápászkodott és futott megint, ügyet sem vetve sebeire és kezei jeges zsibbadására. Újabb fenyőcsoport sötétlett előtte. Leszegte a fejét és rohamra indult, hogy áttörjön.

Ekkor azonban nyögést hallott, majd csont reccsenését, s kissé óvatosabban folytatta útját. Félrehajtotta az ágakat, s a homályba meredt.

Egy goblin repült át a ködös levegőn, s egy fába csapódott. Shamusnak elkerekedett a szeme, amikor az ellenkező irányba pillantott, és lassan kivette egy kentaur hatalmas alakját, aki egyik kezével egy goblin nyakát, a másikkal pedig husángját szorongatta.

Shamus összerázkódott, amikor a husáng hirtelen lecsapott, és a goblin koponyája ízzé-porrá zúzódott. A kentaur szinte csak egyetlen finom csuklómozdulattal elhajította ezt a goblint is. Ezután a csodás alak hatalmas íjat ragadott – a leghatalmasabbat, amit Shamus életében látott –, és hátra sem nézve elkocogott az erdőben.

Egy kéz ragadta meg Shamus vállát, s a zaklatott kapitány kis híján kiugrott a bőréből ijedtében. Hátraperdülve Éjmadárt pillantotta meg, Sólyomszárnnyal a kezében.

– Van még egy ellenség az erdőben – jelentette ki Shamus.

– Inkább több – felelte a kósza –, mert a goblinok szétszóródtak. Hagyd őket futni, barátom! Ha a környéken maradnak, úgyis hamar megtaláljuk őket, bár valószínűbb, hogy visszamenekülnek sötét hegyi odúikba.

– Más ellenségről van szó – mondta a kapitány, Elbryan legnagyobb csodálkozására. – Egy erősebb és sokkal veszedelmesebb ellenségről.

– Óriás?

– Kentaur – húzta össze a szemét Shamus.

A kósza meghökkent. Elnézett a kapitány mögött a halott goblinra. Barátja nyilván meglátta Bradwardent, így a titok még addig sem tart, amíg a katonák megérkeznek Dundalisba.

– Ő nem ellenség – jelentette ki határozottan Elbryan.

– Beszélnek egy törvényen kívüli kentaurról vitatkozott a kapitány –, aki állítólag erről a környékről való. Azt hiszem, mostanában nem túl sok kentaur él a világon.

Elbryan és Shamus hosszú pillanatokig farkasszemet néztek. A kósza tudta, hogy most könnyen tönkreteheti barátságát a kapitánnyal, s ha kenyértörésre kerül a sor, a kapitány bizonyosan törvényen kívülinek fogja bélyegezni. De azt is tudta, hogy ki kell állnia Bradwardenért, akit igaztalanul vádolnak, s aki egyike legjobb, leghűségesebb barátainak.

– Ő az – morogta a kósza. – A kentaur, akit láttál, Bradwarden, akit jogtalanul fogva tartottak St.-Mere-Abelle-ben. A kentaur, aki közénk lőtte a nyilát, hogy figyelmeztessen a goblinok támadására ugyanaz a Bradwarden, akit az Abellita Egyház ellenségének kiáltottak ki.

– Az hogy fellép a közös ellenség, a goblinok ellen, nem menti fel a... – kezdte Shamus.

– El kell látnom a sebesülteket – szólt közbe Elbryan, és elviharzott.

Shamus Kilronney egy darabig még álldogált a fák közt, és a hallottakon töprengett. A király tisztje, a püspök katonája, akinek nem áll hatalmában, hogy megítélje a kentaurral történtek igazságosságát vagy igazságtalanságát.

A kapitány lehunyta szemét, és felidézte magában De'Unnero utasításait, figyelmeztetéseit. Bradwarden jelenléte, illetve az a tény, hogy nyilvánvalóan Elbryan barátja, hitelt adott a püspök szavainak.

Ez a harcos, Éjmadár, akit barátnak és szövetségesnek ismert meg, csakugyan az a törvényen kívüli, aki behatolt St.-Mere-Abelle-be.

Mire Elbryan visszatért a hegygerincre, a harc már véget ért, s minden sebesült goblint kivégeztek. A katonák most saját sérüléseikkel foglalkoztak, és a kósza megtorpant, majd nagy levegőt vett, amikor meglátta a három, köpenyekkel letakart testet.

Látta, hogy a halott goblinok sokkal többen vannak. Bár Elbryan nem először élte át egy bajtárs halálát, úgy érezte, ennek a harcnak túl nagy volt az ára, s még nagyobb lett volna, ha Bradwarden nem figyelmezteti őket.

De hol vannak az elfek?, tűnődött Elbryan. A csatatér átkutatásakor csak néhány goblint talált, akiket elf nyíl sebesített meg. Több mint húsz szörnyeteg támadt rájuk, de Dasslerond csapata – ha olyan nagy, amilyennek Roger mondta – könnyen elintézhette volna őket, mielőtt egyáltalán elérik a katonákat.

Az egésznek nem volt semmi értelme, s Elbryan nem tudta, hogy az elfek – a világ legjobb felderítői – miért nem figyelmeztették őket.

Elbryan mégis magát hibáztatta: tudott a goblin táborról, de nem hitte, hogy a kis szörnyek rájuk támadnak, még Ni'estiel figyelmeztetése után sem. Ezért érhette meglepetés őt is és az újonnan érkezett katonákat is.

És nagy árat fizettek.

Nem sokkal később Roger, Braumin Herde és a többi szerzetes érkezett futva, az értük küldött lovassal.

Addigra meghalt a negyedik ember is.

20. fejezet

Késő bánat

– Nem gondolkodsz tisztán, lányom – mondta Belster, hangosabban, mint akarta. Ujját a szája elé kapta és idegesen körülnézett. Az Út roppant zsúfolt és zajos volt aznap este, s szemlátomást senki sem hallotta szavait.

Pony a pultra támaszkodott, s türelmetlenül dobolt az ujjaival.

– Mit gondolsz, ezek közül az emberek közül hányan fognak csatlakozni a sötétbőrűekhez? – kérdezte Belster, a behreniekre célozva.

– Persze, elég biztonságos helyzetben vagyunk ahhoz, hogy ne törődjünk a lehetséges szövetségesekkel – jegyezte meg Pony gúnyosan. – Elvégre túlnyomó a fölényünk.

– Tudod, miről beszélek – morogta vissza Belster. – A behrenieket sosem kedvelték a palmarisiak. De'Unnero ebben jól számított. Nem nehéz ellenséget csinálni belőlük, erre jössz te, és azt mondod, hogy harcoljunk az oldalukon. Szerintem ez nagy hiba. Több embert veszítünk, mint ahányat nyerünk, ha ezzel az Almet kapitánnyal tartasz.

– Al'u'met – javította ki Pony. – Rendkívül becsületes ember.

– A nép már csak a bőre színe miatt sem fogja elhinni ezt.

– Akkor tévednek – jelentette ki Pony, és kérdőn Belsterre nézett. – Csakugyan ettől félsz, vagy te is igaztalanul elfogult vagy a behreniekkel szemben?

– Nos... – motyogta Belster, akit készületlenül ért a nyílt vád. – Nos, nem ismerek eleget közülük ahhoz, hogy véleményt mondjak. Egyszer találkoztam eggyel, de csak rövid...

– Ennyi elég is – mondta szárazon Pony.

– Kiforgatod a szavaimat! – jajdult fel a fogadás.

– Csak mert te is tudod, hogy azok a szavak értéktelenek – vágott vissza Pony. – Al'u'met mellénk áll, ha arra kerül a sor, akárcsak a behreniek. Olyan szövetségesek ők, akiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

– Te hiszel ebben az alakban? – kérdezte Belster, immár vagy negyedszer.

– Meg is ölhetett volna – felelte Pony.

– De nagyon helyesen úgy döntött, hogy elenged – élcelődött Belster –, csak éppen a saját érdekei miatt.

– Visszaadta a drágaköveimet is – tette hozzá Pony. – Hiánytalanul.

Belster szívszaggatót sóhajtott, és tehetetlenül égnek emelte kezét. Megcsóválta a fejét, s el is mosolyodott, de aztán csalódottan Ponyra meredt.

A lány azonban már nem rá nézett, hanem, távolabbra, s arcára aggodalom ült ki. Belster is az ajtó felé fordult, és katonákat látott belépni – városi őröket, nem a király embereit, akikből mostanában talán túlságosan is sok lett Palmarisban. Belster észrevette, hogy az egyik katona – egy vörös hajú tiszt-nő – keltette fel Pony figyelmét.

– Ismered?

– Együtt harcoltunk északon – felelte halkan Pony. – Colleen Kilronney a neve. Ismerem, és ő is ismer engem.

– Ma különösen jól sikerült az álcád – nyugtatta meg Belster, hogy elejét vegye a lány nagyobb ijedelmének. Persze, mindketten tudták, hogy ez nem igaz, mert Pony csak nemrég érkezett vissza, s mivel Dainsey éppen nem volt bent, Belsternek kellett elvégeznie az utolsó simításokat.

Pony csendesen átkozta ostobaságát. Tudta, hogy ez nem balszerencse, hanem egy veszedelmes folyamat várható állomása. Ahogy a helyzet súlyosbodott Palmarisban, s Pony egyre inkább belemélyedt a De'Unneróval szembeni ellenállás szervezésébe, egyre kevesebbet törődött a saját biztonságával. Gondatlanná vált és most tisztán látta, hogy figyelmetlensége mindent romba dönthet.

Visszafordult a pulthoz és leszegte fejét, amikor Colleen és társasága odaért, majd elhaladt mellette. A katonanő egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye, de aztán ment tovább.

– Talán jobb lenne, ha kimennél, és szívnál egy kis friss levegőt – súgta Belster.

Pony kétkedve nézett végig a zsúfolt ivón.

– Majd Prim O'Bryen besegít – válaszolta Belster, az egyik törzsvendégre célozva, aki pénztárosként dolgozott a Chasewind udvarházban. – Már majdnem negyven aranymedvével tartozik, és csak örülni fog, ha ledolgozhatja, mert De'Unnero nem olyan nagylelkű, mint Bildeborough báró volt. És Mallory is itt van valahol, vagy hamarosan itt lesz.

A segítő szavak halvány mosolyt csaltak Pony arcára. Újra körülnézett, lesunyta a fejét, aztán felállt és gyorsan az ajtó felé indult.

Belster látta, hogy a lány távozása nem marad észrevétlen, mert a vörös hajú nő felállt a székéből, és Pony után eredt. A fogadós elébe állt és szélesen elvigyorodott. – Máris menni akar? – érdeklődött, aztán a pult felé fordult. – Prim O'Bryen, egy finom italt a vitéz hölgynek, Palmaris egyik hősének! – kiáltotta.

Erre a közelben tartózkodók éljenezni kezdtek és a kupáikat emelgették, de amikor Belster meg akarta fogni a nő karját látta, hogy csele nem vált be. A tiszt erőteljesen eltolta magától, és elnyomakodott mellette. Szemét az ajtón és a távozó Ponyn tartotta.

Belster rávigyorgott a többi katonára. Hirtelen arra gondolt, hogy a nő után ered, de aztán rájött, hogy ezzel csak felesleges feltűnést keltene. Ponynak egyedül kell megoldania ezt a helyzetet. – Akkor hagyd, Prim – mondta hangosan. – Van más is itt az Útban, aki rászolgált az italodra.

– Egyedül úgysem bírnád – mászott oda a pulthoz nehézkesen Prim. – Legalább keresek pár aranymedvét.

Belster visszatért a pulthoz, és igyekezett megőrizni nyugalmát, de minden elhatározása ellenére a kelleténél többször pislogott az ajtó felé.

Colleen Kilronney nem véletlenül vetődött az Útba aznap éjjel. Nem volt ostoba, s sokat forgott a báró legélesebb szemű házi testőrei között. Nem volt túl jóban a báró unokaöccsével, Connorral, de sokszor látta őt, többek közt az esküvője napján is.

És ott látta a menyasszonyt is.

Colleennak valami gyanús volt, amikor először találkozott Éjmadár társnőjével, bár Connor esküvője hosszú évekkel korábban esett. A katonanő először azt hitte, hogy Pony csak hasonlít Connor menyasszonyára, Jillre, a Cimboraság Útja korábbi tulajdonosainak nevelt lányára.

Az idő haladtával azonban kezdtek összeállni a részletek Colleen fejében, főleg miután megpillantotta Pony kardjának ismerős markolatát. Északon még nem is tűnt fel neki a dolog, de amikor később felidézte magában, a kardmarkolat kérdése egyre jobban izgatta.

A fegyver roppant mód hasonlított Connor Bildeborough kardjára, a nagy becsben tartott családi ereklyére, a Védelmezőre.

Most pedig, az Útban, még nehezebb lett volna nem észrevenni a hasonlóságot Belster felesége és a Pony nevű nő között. Bár Belster felesége idősebbnek tűnt, a mozgása meghazudtolta külsejét. Úgy viselkedett, mint egy harcos, mint a nő, aki Éjmadárral volt, a nő, aki annyira hasonlított Connor feleségére.

Colleen megállt az Út előtt, és összeszedte gondolatait. A környék csendes volt, csak egy utcalámpa pislákolt a közelben, s két férfi üldögélt a szomszédos ház előtt a földön.

– Nem láttatok egy nőt? – kérdezte tőlük Colleen. – Aki kijött az Útból?

A két ember megvonta a vállát, aztán folytatták a tereferét.

Colleen nem értette a dolgot: Belster neje nem járhatott ennyivel előtte. Visszafordult a kocsmaajtó felé, és arra gondolt, hogy a nő talán el sem hagyta a kocsmát. Már indult volna vissza, de aztán megtorpant, mert eszébe jutott valami Connor feleségéről. Egy kósza beszédfoszlány, amit annakidején véletlenül meghallott. Connor egy barátjával beszélgetett, a báró egyik testőrével, és megemlített egy titkos helyet, ami csak kettőjüké volt Jillel, egy békés kis zugot a városban, mégis kívül a városon...

Pony az Út hátsó tetőjén üldögélt, a csillagokat bámulta és azon tűnődött, vajon Elbryan is ugyanezt az égboltot figyeli-e most. Nagyon hiányzott neki a szerelmese, s már alig várta a tavaszi viszontlátást. Akkorra már nagyobb lesz a hasa – máris kezdett domborodni –, tehát kénytelen lesz megosztani vele a hírt. Ez a gondolat örömmel töltötte el, mert semmire sem vágyott ennél jobban. Miközben tűnődött, önkéntelenül is végigsimított a hasa oldalán. Szerette volna, ha Elbryan is vele van, és érezhetné a gyermek első mozdulatait.

A szíve mélyén persze tudta, hogy ez lehetetlen. A palmarisi események megváltoztatták terveit, s még csak nem is gondolhatott arra, hogy ebben a kritikus időszakban elhagyja a várost. Tisztán látta a kötelességét: valahogy össze kell hoznia a csoportokat, még a behrenieket is, akik az Egyház és De'Unnero ellen vannak. Már a gondolat is haragot lobbantott benne. Látta meggyilkolt szüleit, a démoni sugallatra felemelkedő felpüffedt testeket. Eltakarta az arcát. Meg fog fizetni a démonoknak, akárcsak az Abellita Egyháznak! Bosszút áll a főapáton magán is, és felelősségre vonja azért, amit Chilichunkékkal és Connorral tett. Majd ő megmutatja...

Hirtelen mélységes szomorúság fogta el, valami túláradó kétségbeesés, és képtelen volt visszatartani zokogását.

Így aztán azt sem hallotta, hogy valaki felmászott mögötte a tetőre.

A szomorúság gyorsan elmúlt – Dainsey már figyelmeztette a terhesség hirtelen hangulatváltozásaira –, s helyét elszántság foglalta el. Pony nekidőlt a kémény meleg tégláinak, s újra az égre tekintett, hátha megpillantja a Dicsfény békességet hozó ragyogását.

– Jó kis mászás ez Belster feleségének – szólalt meg egy hang mögötte, amitől teljesen megdermedt. Nagyon is jól ismerte ezt a hangot, és kezdett nagyon elege lenni abból, hogy koslatnak utána.

– Nem olyan nehéz – felelte vastag palmarisi utca-kiejtéssel, a lehető legjobban utánozva Pettiwbát.

– Éjmadár társának nem is – felelte Colleen –, aki megsértette a szemét, amióta utoljára láttam északon.

Ponynak összerándult a gyomra. A zsebébe nyúlt, ahol az ékköveit tartotta, többek közt a gyilkos telérkövet és a grafitot. Minden önuralmát összeszedve megfordult, és alig három lépésnyire megpillantotta Colleent, akinek keze a kardmarkolaton nyugodott. Pony szemügyre vette a nőt. Fel akart állni. Ha azonos feltételekkel állnak egymással szemben, elintézheti Colleent, annak ellenére, hogy a másik nőnél fegyver van.

De amint megmozdult, Colleen közelebb lépett, és marokra fogta a kardját.

Pony visszaereszkedett. – Én nem látok itt semmiféle éjmadarat – felelte. – De ha te láttál, akkor van nálam egy kis kenyérmorzsa.

– Nem itt vannak az éjmadarak – felelte Colleen hanem északabbra innen, azt hiszem, és nem repülnek, hanem futnak az erdőben.

Hosszú, kényelmetlen csend támadt.

– Magára hagytam szegény Belstert az ivóban – szólt Pony. Megőrül, mire visszamegyek.

– Van segítsége, elintézted neki – gúnyolódott Colleen.

Pony próbált zavart arcot vágni, de a nő tartásából látta, hogy a játék most véget ér. Megmarkolta a magnetitot, hisz tudta, hogy egy gondolattal átlőheti a nő mellvértjén, de aztán inkább a grafitot fogta kézbe, s megelégedett egy kábító, remélhetőleg nem halálos villámcsapás gondolatával is.

– Elég a félrebeszélésből jelentette ki Colleen. – Tudom, ki vagy: Pony, Éjmadár asszonya, Jill, Connor felesége. Nem vagyok ostoba, és eleget láttam-hallottam ahhoz, hogy felismerjelek.

Pony tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. Kihúzta kezét a zsebéből és Colleen felé nyújtotta. – Csakugyan? – kérdezte, most már normális kiejtéssel. – És azt is tudod, hogy egy gondolattal elpusztíthatlak?

Ez kissé meghökkentette Colleent, de csak egy pillanatra. Harcedzett veterán volt, aki rászolgált arra a hírére, hogy nem ismer félelmet. – Tényleg olyan vagy, amilyennek De'Unnero elmondott – fröcsögte.

Pony azonban kihallott Colleen hangjából egy apró, undorodó kis hajlítást, amikor a püspök nevét kiejtette.

– Talán De'Unnero püspök – ingerkedett Pony. – Palmaris törvényes ura és parancsolója.

Colleen nem felelt, de az arckifejezése minden szónál ékesebben beszélt.

– Harcoljunk? – kérdezte Pony. – Használjak mágiát és pusztítsalak el, vagy talán tisztességesebbnek találod, ha idehozom a kardomat?

– Pontosabban Connor kardját?

Jó megfigyelőképessége meglepte Ponyt, de nem zökkentette ki. – Valóban Connoré volt – vallotta be –, amíg az Egyház követei meg nem gyilkolták őt és a nagybátyját.

Colleen szeme tágra nyílt.

– És az apátot – folytatta Pony hevesen. – Komolyan elhitted, hogy egy powri tette? Egy nyomorult kis törpe besétált Palmarisba, egyenesen be az apátságba, és megölte a nagy embert?

– Biztosan tudod, hogy ez igaz?

– Connor mondta, amikor eljött utánam északra, mert megtudta, hogy én vagyok az Egyház következő célpontja.

Colleen mozdulatlanná dermedt, s Pony úgy látta, mintha nem is lélegezne.

Pony leeresztette a kezét, s zsebébe ejtette az ékköveket. – Nem tisztességes a harc, ha használom a mágiát, amit Isten egy igaz emberétől tanultam jelentette ki. – Hadd hozzam a kardom, Colleen Kilronney, és örömmel részesítelek egy olyan leckében, amit nem fogsz egyhamar elfelejteni!

A büszke katonanő önkéntelenül is kihúzta magát a nyílt kihívásra, de hamar győzött benne a kíváncsiság.

– Bár jobb lenne, ha elállnál a párbajtól – engedett Pony –, miután nem vagyok meggyőződve arról, hogy ellentétes oldalon állunk.

– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Colleen.

Pony gondolkodóba esett. Csakugyan, mit is? Egy terv kezdett körvonalazódni a fejében, egy nagy szövetségről Belster földalatti hálózata, az üldözött behreniek és most már Colleen és a katonák között. Ezt a tervet azonban még nem akarta megosztani, mert akkor fel kellett volna fednie társait Colleennak.

– Gyere vissza az Útba három nap múlva – mondta Pony – Akkor majd újra beszélünk.

– Hol van Éjmadár barátod? – kérdezte váratlanul Colleen.

Pony összehúzta a szemét, csapdát sejtett.

– Ha nem akarsz, ne válaszolj – folytatta Colleen. – Ha idejött veled Palmarisba, akkor dugd el jól, mert De'Unnero nagyon rajta van. Ha pedig északon jár, ahogy hallottam, szalassz hozzá küldöncöt, mert Shamus arrafelé tart. És bár azt mondja, hogy segíteni megy, valójában a barátodat akarja kifigyelni, hogy előkészítse a terepet De'Unnerónak.

Ez a nyílt közlés teljességgel meghökkentette Ponyt. Csak bólintott, és próbálta megemészteni a hírt.

– Most elmegyek – indult el lefelé Colleen. – Akkor hát három nap múlva – pillantott Ponyra, majd eltűnt a tető pereme mögött.

Pony egy ideig nem mozdult, aztán újra az éjszakai ég felé fordult, hogy megpillantsa Korona égi tüneményét.

Aztán felhagyott a próbálkozással, mert tudta, hogy úgysem lesz nyugalmas az éjszaka.

Az Út tüzei parázzsá lobbantak, csak a legkitartóbb vendégek szeme csillogott sárgán a homályban a hajnal közeledtével. Odakint az utcán három részeg – köztük az elégedett Prim O'Bryen és Hetahcomb Mallory – aludt édesdeden, és még vagy tucatnyian foglalták el a fogadó emeleti szobáit. Dainsey és udvarlója egy csendes kis zugba húzódtak el, a tulajdonosi szárnyban. Belster elégedetten hortyogott a saját szobájában. A harmadik hálóban Pony üldögélt az ágyán hálóingben, kezében lélekkővel.

Shamus Kilronney tehát útban van, hogy megkeresse Elbryant, aki nem sejti, hogy a kapitány De'Unnero ügynöke.

Pony bízott Elbryanban, és állandóan emlékeztette magát, hogy olyan szövetségesek állnak mellette, mint Bradwarden és Juraviel. Mégis, ha gyanútlanul érik...

Pony mélyen felsóhajtott és a szürke kis kőre pillantott, mely sötéten derengett a tenyerében, az ablakon át besütő holdfényben. Ő döntött úgy, hogy Palmarisba jön, követve bosszúvágya szavát, de most már nem volt olyan biztos benne, hogy helyesen cselekedett. Tudta, hogy útja veszedelmes lesz – akárcsak Elbryané –, de ez a veszély hirtelen nagyon is közelinek és fenyegetőnek tűnt. Elbryan talán bajba kerül, és ő túl messze van tőle ahhoz, hogy bármit is tehessen.

Vagy talán mégsem?

Tovább bámulta a lélekkövet, és azon tűnődött, hogyan tudná a legjobban használni. Nem kellett emlékeztetnie magát a kő igénybevételének veszélyeire ebben a városban, ahol De'Unnero mágia-szimatoló ebei fáradhatatlanul róják az utcákat. De vajon ülhet-e tétlenül reménykedve most, hogy megtudta az igazságot Colleentól?

De volt valami más is, mélyen eltemetve Pony elméjében. Milyen csodákat mutathatna neki egy utazás a szellem birodalmába? Milyen más igazságokat, melyek áttörik a tagadás falát? Minderre nem gondolhatott most, amikor barátait veszély fenyegeti északon.

Belemélyedt a kőbe, szelleme elmerült a hívogató mélységekbe. Különös energiát érzett ebben a spirituális állapotban, önmagától különállót, mégis szerveset. Pony megértette, de hirtelen elfordult tőle, és kifelé figyelt. Egy pillanat múlva már el is vált testi alakjától, átsiklott a fogadó külső falán, ki az éjszakába, végig Palmaris csendes utcáin, át a város északi kapuján, ahol az őrök kockáztak, s csak tessék-lássék nézegették a kihalt utat. Elhúzott a sötét tanyaházak mellett. Egyetlen gondolattal maga mögött hagyhatta a leggyorsabb szárnyú madarat is, a legfürgébb szellőt. Szédítő sebességgel suhant át Caer Tinellán, s csak azért lassított, hogy Elbryan vagy Shamus nyomait keresse. Semmit sem talált, s túl sok minden hiányzott a városból, többek közt a szekerek is, melyeket az erdővidéki karavánnak utaltak ki. Tehát már továbbindultak északnak. Észak felé indult hát Pony is, mit sem törődve az elmosódott tájjal, amíg ismerősebb vidékre nem érkezett, születése tájára.

Itt szelleme újra lelassított, mert bár tudta, mennyire fontos, hogy gyorsan megtalálja Elbryant és abbahagyja a veszélyes kő-mágiát, nem tudott ellenállni szülőföldje látványának: a Dundalis melletti északi lejtőnek, a fenyőknek, a rénszarvas-zuzmós völgynek.

Shamus Kilronney és katonái a faluban voltak, ezt rögtön tudta, mikor megpillantotta a katonai jellegű tábort a település közelében. Pony odaröppent, keresztül a barakkokon, és megkönnyebbülve látta, hogy Elbryan nincs köztük. A megkönnyebbülés azonban hamar kétségbeeséssé változott, amikor átkutatta az egész falut, és nyomát sem találta szerelmesének. Szelleme megállt a főtéren. Tudta, hogy Elbryan bárhol lehet, s bár a holdfény gyorsaságával tudott mozogni, az erdőben nem lett volna könnyű dolga.

Pony nyugalmat erőltetett magára, megtisztította gondolatait, és a csendes éjszaka felé fordította érzékeit.

És ott, a szellő szárnyán, meg is kapta a választ egy ismerős dallamfoszlány képében – Bradwarden dala volt.

Hamarosan meglelte a kentaurt, aki magányosan állt egy kerek dombtetőn, gyászos dalába merülve. Pony arra gondolt, hogy odamegy hozzá, és valamiképp megpróbál beszélni vele, megkéri, hogy vezesse el Elbryanhoz, de ekkor észrevette Szellődalt a domb tövében, aki mozdulatlanul állt, mintha megbabonázta volna a kentaur dala. Egy alacsony ágon a közelben ott lógott az ismerős nyereg.

Pony hallotta, hogy a paripa halkan felnyerít, amikor elsuhant mellette, de érzékei valami mást követtek, valami még ismerősebbet, valami kedveset és csodálatosat.

Tisztán érezte szerelmese jelenlétét, mintha a lelkük egyesült volna. Épp olyan pontosan tudta, hol van Elbryan, mintha a kósza hívogatta volna.

Annak biztos tudatában, hogy a kentaur és Szellődal a közelben van, a kósza mély álomba merülve hevert egy rakás szalmán, takarón. Nála volt mindkét fegyvere, Fergeteg és Sólyomszárny is, karnyújtásnyi távolságra.

Sietsége ellenére Pony megállt, hogy magába szívja a látványt és megint kételkedni kezdett döntése helyességében. Hogyan is titkolhatta el a gyermek jövetelét ez elől az ember elől? És hogyan hagyhatta magára?

Azért, mert dühe elvette a józan eszét. Ezt most be kellett ismernie, és úgy érezte, kudarcot vallott. Erőt vett rajta a vágy, hogy visszasiessen Palmarisba, felnyergelje Kősziklát, és ide vágtasson, de tudta, most nem teheti meg ezt. Választott, talán rosszul ugyan, de választása új körülmények és új felelősségek közé vezette. Nem hagyhatja el most Palmarist, legalább annyira nem mint ahogy Elbryan sem jöhet el innen.

De mi lesz a gyermekkel? Ó, hogy szerette volna elmondani! S hogy szerette volna, ha Elbryan megérintheti domborodó hasát!

Pony összeszedte magát. Még egy pillanatig nézte Elbryant, nem egészen tudta, hogy mit csinál – mit kéne csinálnia. De aztán a lélekkő mágiája megvilágosodott előtte, és leszállt szerelméhez, bele a testébe, hogy csatlakozzék hozzá álmaiban.

Elbryan hideg verejtékben riadt fel, azzal az érzéssel, hogy valami ólálkodik körülötte.

A hold, a Sheila, alacsonyan járt a nyugati égen. Bradwarden abbahagyta a muzsikálást, de Szellődal még ott volt a közelben, és nyugodtnak tűnt. A kósza ebből tudta, hogy nincs ellenség a közelben.

Valaki vagy valami mégis járt ott, bár talán csak az álom és az ébrenlét határán. Néhány mély lélegzetvétel azonban segített. Elbryan visszafeküdt és gondolkodni kezdett.

Aztán rájött. Valahogy, valamilyen varázslatos módon, Pony jött el hozzá.

Pony! Már a gondolatba is beleborzongott, és szívébe fájó üresség költözött. Hirtelen mégis bizonyos lett benne, hogy Pony volt az, és hogy jól van. Biztonságban, Palmarisban.

De ott is kell maradnia, és nem jöhet el, ez is nyilvánvalóan kiderült. Tervezett kora tavaszi találkozójuk meghiúsult, mert Palmaris felbolydult, és Pony nem hagyhatja el a rászorulókat. De ő, Elbryan sem mehet oda, és ne is menjen, mert...

Valami megcibálta a kósza tudatát, valami figyelmeztetés, amit nem hagyhatott volna figyelmen kívül. Mégsem tudott rá koncentrálni, mert túlságosan lefoglalta Pony gondolata. Csak ült a sötét erdőben, és perceken, órákon keresztül Ponyn gondolkodott, felidézte magában csókjaikat, öleléseiket, szerelmes szavaikat.

Csak remélhette, hogy útjaik hamarosan találkoznak, és a kötelesség, a fájó kötelesség már nem sokáig választja el őket egymástól.

Ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták Ponyt is, miközben visszaszállt Palmarisba, át a sötét utcákon, a Cimboraság Útjába. Egyenesen a saját ajtaja felé suhant, de útközben megállt, mert dulakodás zaját hallotta egy másik ajtó mögül. Szinte gondolkodás nélkül besiklott Dainsey szobájába.

A lány és udvarlója vadul nyögött és hempergett a szerelem eksztázisában.

Pony zavarba jött és visszahúzódott, de aztán megbűvölten megtorpant, mert a két ember energiája, melege, visszahozta Elbryan ölelésének emlékét, amikor megszegték önmegtartóztatási fogadalmukat, mert azt gondolták, hogy most már újra biztonságos a világ.

Akkor fogant a gyermekük.

Olyan csodálatos volt, a legtisztább elragadtatás pillanata, a teljességé és biztonságé.

De talán nem is volt ennél több. Talán csak valami egyszerűbbnek, egy testi szükségletnek a beteljesülése. És a megingás hová vezetett...

Tényleg, hová?, tette föl magának őszintén a kérdést Pony, és a válasz, ami visszaordított rá, teljesen készületlenül érte.

Bonyodalomhoz vezetett. Veszedelmes bonyodalomhoz.

Pony lelke kiröppent a szobából, vissza várakozó testéhez. Teljes sebességgel repült, hogy hirtelen térjen vissza az anyagi világba, anélkül, hogy körülnézne vagy, töprengene.

De hirtelen idegen jelenlétet érzett, egy szellemet saját testi valóján belül.

Próbált sietni, de nem tudta elkerülni a súrlódást ezzel a jelenléttel.

Néhány pillanat múlva testébe visszatért az öntudat, de ez a pár pillanat is túl hosszú volt Ponynak. Most már minden kétség nélkül tudta, mi volt ez. Benne van a gyermek, egy eleven lény, aki formálódik, növekszik, erősödik. Persze, már jó ideje tudta, hogy terhes, de ez a szó, nem sokat jelentett neki. Amikor azt mondta Juravielnek, hogy talán nem fogja tudni végig kihordani a gyermeket, komolyan beszélt. Valahol a lelke mélyén tartott tőle, hogy a kicsi halva születik vagy elvetél, mert annyira valószínűtlennek tűnt számára a gondolat, hogy anya lesz.

Most azonban már tudta. Ez a valóság volt – a gyermeke, Elbryan gyermeke, él.

Könnyek lepték el a szemét és csorogtak végig az arcán. Magányosnak és elveszettnek érezte magát. Keze a hasa felé indult, de megnyugvást nem talált ott sem, csak sebezhetőséget.

– A pokolba! – morogta Pony a sötétbe. Szinte önkéntelenül felállt és járkálni kezdett a szobában. – A pokolba! – szorította ökölbe a kezét.

Miért nem várt? Miért csábította el Elbryant, szinte kényszerítve őt a szeretkezésre, amikor ekkora katasztrófa fenyegetett?

Pony felmordult, és lelökött egy tányért az éjjeliszekrényéről, ügyet sem vetve a csörömpölésre.

– Micsoda ostoba vagyok, hogy ezt tettem? – kérdezte fennhangon. Megint a hasához nyúlt, de nem simogatta, inkább gyűrögette. – Az egész világ veszélyben forog, és Avelyn hagyatékaként az enyém a harc. Hogy tehettem ezt? Miféle harcos vagyok nagy hassal?

Megint a szekrényke felé nyúlt, hogy megragadja és kidobja az ablakon, de aztán megtorpant, mert rádöbbent, mekkora zajt csapott. Aztán már hallotta is a csoszogó lépteket a folyosóról, halk kopogás következett, majd az ajtó résnyire nyílt. Dainsey állt riadtan az ajtóban, és nagy szemekkel nézte őt.

– Rosszul vagy, Pony kisasszony? – kérdezte félénken.

Pony elengedte a szekrénykét, mert zavarba jött, de továbbra is marcangolta a düh és a bánkódás. Felegyenesedett és szembefordult Dainsey-vel.

– Hozhatok valamit, amitől megnyugszol? – érdeklődött Dainsey.

– Gyereket várok – közölte egyszerűen Pony.

– Hát, sejtettem már egy ideje – felelte Dainsey.

Pony köhintett. – Csakugyan? – kérdezte gúnyosan. – Tisztában voltál a puszta ténnyel, hogy Pony terhes, de arról fogalmad sem volt, hogy ez igazából mit jelent?

– Szerintem azt jelenti, hogy néhány hónap múlva gyereket fogsz szülni kuncogott Dainsey. – Talán az év hatodik hónapjában, vagy az ötödik végén.

Pony hirtelen mozdulattal feldöntötte a szekrénykét, és Dainsey hátraugrott.

– Ez azt jelenti, hogy elvesztettél egy nagyon fontos szövetségest ebben a létfontosságú háborúban mordult rá Pony. – Azt jelenti, hogy amikor egész Palmaris a forradalom lázában ég majd, akkor Pony éppen vajúdni fog.

Aztán Ponynak megenyhült az arca, és halkabban tette hozzá: – Egy szóval azt jelenti, hogy kudarcot vallottam.

– Pony kisasszony! – toppantott határozottan Dainsey.

– Milyen ostoba voltam – folytatta Pony.

– Talán inkább most vagy ostoba! – rivallt rá Dainsey. – Talán bánod azt a gyereket ott a hasadban?

Pony nem felelt, de az arckifejezése világosan elárulta.

– Hibát követsz el – lépett előre óvatosan Dainsey. Nem szabad rosszat gondolnod a gyermekről. Soha nem szabad ezt tenned, mert ő tudja. Hallja a gondolataidat, és aztán...

– Hallgass el! – lépett előre fenyegetően Pony.

Dainsey hátrahúzódott, de aztán megtorpant. – Nem! – mondta dacosan. – Hiányzik a szerelmesed, és aggódsz érte, meg a gyermekért, de te vagy az ostoba, és nem lennék a barátod, ha ezt nem mondanám meg neked!

Alig fejezte be, Pony már rá is vetette magát, és az ajtó felé tuszkolta. Dainsey próbált ellenállni, de Pony hamar kitoloncolta a folyosóra. A lány próbált visszamenni, de Pony az orrára csapta az ajtót.

Dainsey makacsul dörömbölni kezdett. – Hallgass ide, Pony kisasszony! Jól figyelj rám! Érzed magadban az életet, és tudod, hogy ez a fontos, nem pedig az az ostoba háború. A szíved mélyén... – Dörömbölt még egy utolsót, aztán elindult a folyosón.

Pony az ágyára roskadt, arcát a kezébe temette. Az egész élete puszta zűrzavarnak tűnt. Szerette volna, ha Elbryan ott van mellette. És szerette volna, ha nem terhes.

Amikor tudatosult benne ez a gondolat, hirtelen tágra nyílt a szeme, megmerevedett, és azon kapta magát, hogy levegőért kapkod.

– Istenem – motyogta, és a hasához kapott. Simogatni kezdte, próbálta visszavonni a gondolatot, próbálta megnyugtatni a magzatot, hogy nem gondolta komolyan.

Az ajtó, kinyílt és Dainsey lépett be.

– Pony kisasszony! – szólította halkan Ponyt.

Pony megszédült és majdnem eldőlt, de Dainsey elkapta, magához ölelte, és megnyugtatóan duruzsolt a fülébe.

Pony szerette volna elhinni a csillapító szavakat.

21. fejezet

A sors

– Biztos vagy benne, hogy magunk vagyunk? – kérdezte Braumin Herde, amikor Elbryannal elindultak az erdőbe. Ezernyi csillámló minta táncolt előttük, ahogy a napfény átsütött az ágak közt. A hó olvadt valamennyit a vihar óta eltelt hetekben, de még így is meg kellett küzdeniük néhány kellemetlenül magas torlasszal.

A kósza vállat vont. – Ki tudhatja? – mondta. – Bradwarden nincs a közelben, ebben nagyjából biztos vagyok. És ember sincs errefelé, hacsak nem nesztelen erdei emberek, akik még a madarat sem zavarják fel. Talán Zárverő Roger – ő híres arról, hogy azt is meghallja, amit nem kéne.

– Meg persze az elfek – tette hozzá Braumin testvér. – Akár karnyújtásnyira is lehetnek, s még Éjmadár sem veszi észre őket, ha nem akarják.

Elbryan rábólintott. Csakugyan nem látta nyomát Ni'estielnek és a többieknek a harc óta, bár néha, csendes estéken hallott elf hangfoszlányokat. Még mindig a környéken voltak, de nem lehetett tudni, mire készülnek. Nem figyelmeztették, s nem is nagyon avatkoztak bele a harcba, ami négy ember életét követelte. Miért nem jelentek meg legalább utána, hogy magyarázkodjanak? A kósza nagyon várta volna ezt a találkozást, mert lett volna egy-két szava az elfekhez.

– Úgy tűnik, olyan biztonságban vagyunk, ahogy csak lehetünk – mondta Braumin. Lelassított és keményen Elbryanra meredt. – Lenne egy kérésem – szólt ünnepélyesen.

Elbryan nem tudta, mire számítson. Félt, hogy Braumin az ellopott ékkövekről akar kérdezősködni, Pony ékköveiről – méghozzá jogosan –, és akkor kénytelen lesz kivonni a forgalomból.

– Én és a barátaim egyedül jöttünk ki ide – kezdte Braumin. – St.-Mere-Abelle otthagyásával elvágtuk kötelékeinket, melyek az Abellita Egyházhoz fűztek minket.

– Ez eléggé kézenfekvő – bólintott Elbryan. – Bár amilyen bosszúvágyó a főapátotok, csak remélhetitek, hogy ezek a kötelékek valóban elszakadtak.

Braumin kipréselt magából egy halvány mosolyt a kósza gúnyos szavaira. – A mi részünkről mindenképpen – felelte. – Így otthontalanokká váltunk, és ami még rosszabb, céltalanokká.

– Barátokra leltetek itt, Dundalisban, és névtelenségre az Erdővidék végtelen rengetegeiben – tiltakozott a kósza. – Nem hinném, hogy Shamus meg a katonák tudják, kik vagytok és honnan jöttetek. Talán ráleltetek egy nyugalmasabb létre. Ez nem éppen a legrosszabb sors.

– Ez igaz, de ne feledd, hogy mi a küldetés emberei vagyunk, olyanok, akik egész életüket Isten tanulmányozásának szentelték, gyermekkoruk óta – magyarázta Braumin. – Ez volt a mi hivatásunk, mert hisz csak a mélyen gyökerező meggyőződés révén lehet elérni a kegyelemnek azt a fokát, amikor valaki bebocsáttatást nyerhet St.-Mere-Abelle-be.

A kósza csodálkozva hallgatta ezt a büszke kijelentést.

– Alázattal beszélek – tette hozzá gyorsan Braumin –, és csak az igazat mondom. Teljes elkötelezettség szükséges az Abellita Rend bármely leendő tanítványa részéről.

– Ti mégis elhagytátok ezt a Rendet.

– Mert megtudtuk, hogyan vélekedik valójában Dalebert Markwart főapát az Abellita Rendről – emelte fel a hangját Braumin, aztán idegesen körülnézett, és suttogva folytatta: – Mert Jojonah mester megtanította nekünk azt, amit a te barátod, Avelyn Desbris tanított neki.

A kószának nem volt ellenérve. Érezte, hogy Avelyn neki is sokat megtanított Isten igazságából.

– Mi nem hagytuk el a Rendet – erősködött Braumin. – Mi csak az abelliták igazi szellemét követtük, s ez az út elkanyarodott St.-Mere-Abelle-től.

– Ezért jöttetek hát Dundalisba – helyeselt Elbryan. – Mégis úgy érzitek, hogy utatok nem ért a végére, s hogy az itteni egyszerű élet nem elégíti ki lelki szükségleteiteket.

Most Braumin képedt el a kósza szókimondó, de igaz kijelentésén.

– Hát nem építhetnétek egy templomot itt, hogy tanítsátok Isten dalát, úgy, ahogy ti halljátok? – kérdezte a kósza.

– Ugyan meddig maradhatna fenn egy ilyen egyház, ilyen közel Medvehonchoz és az Abellita Rendhez? – kérdezte szkeptikusan Braumin.

Akkor hát a félelem és nem a céltudat az, ami hajt benneteket.

A szerzetesen látszott a zavar, de aztán rájött, hogy a kósza csak játszik vele, és elnevette magát. – A félelem űzött el minket St.-Mere-Abelle-ből vallotta be. – Mégis, bizonyos értelemben mindannyian jobban féltünk a távozástól, mint a maradástól.

Elbryan bólintott. – Azt mondtad, kérni akarsz valamit – biztatta. – Mit tehetek érted?

Braumin nagy levegőt vett, s ebből a kósza látta, hogy nem kis dologról van szó.

– Szeretném, ha elvezetnél engem és a barátaimat a Barbakánhoz – bökte ki. Elbryan eltűnődött, hogy mitől fél jobban Braumin: a segítségkéréstől, vagy szándéka hangos kimondásától.

– A Barbakánhoz? – visszhangozta hitetlenkedve.

– Láttam Avelyn sírhelyének csodáját – mesélte Braumin. – Tudom, hogy vissza kell mennem oda. Dellman testvér is így érez, és a többieknek is látniuk kell. Olyan zarándoklat ez, ami elengedhetetlenül szükséges, ha csakugyan össze akarunk kovácsolódni egy közös cél érdekében.

– És mi lenne ez a közös cél?

– Remélem, hogy a zarándoklat majd megmutatja – felelte Braumin.

– A Barbakán még most is ellenséges vidék – tépelődött Elbryan. – A démon elpusztítása és a szörnysereg veresége nem szelídítette meg azt a tájat. Talán elvihetlek benneteket oda, de mi van aztán? Ott lesztek néhány óráig, vagy napig, aztán visszajöttök Dundalisba?

– Meglehet – felelte őszintén Braumin –, de talán mégsem. Én a szívem mélyén érzem, hogy Avelyn meg fogja mutatni nekünk az igaz utat. Ő az életét adta a világ javáért, és halálában az ég felé nyúlt. Van valami mágikus abban a helyben, valami gyógyító és szent. Ezt tisztán éreztem, amikor megpillantottam a sírhelyet.

– Több mint háromszáz mérföld egy vad vidéken hosszú út pusztán az ihlet reményében – szólt szárazon a kósza.

– Mégis csak ez az út áll előttünk – felelte Braumin. – Tudom, hogy sokat kérek tőled, de Avelyn nevében teszem, s abban a reményben, hogy ő és Jojonah nem hiába haltak meg.

Ez kissé gondolkodóba ejtette a kószát. Biztos volt benne, hogy a barbakáni úttal legfeljebb annyit érhetnek el, hogy megöletik magukat, vagy vert seregként kulloghatnak vissza Dundalisba. Mégis, valami mélységes őszinteséget, hatalmas elszántságot látott a szerzetesben. Braumin hosszú évekig élt papként, s jobban megértette az Abellita Egyház belső működését, mint Elbryan valaha is remélhette. Vajon lehet tagadni annak a lehetőségét, hogy a szent sugallat elérje azt az embert, aki önként áldozta egész életét Isten és a jó keresésének? Amúgy a kósza is látta azt a helyet, ahol Avelyn meghalt, nem sokkal a robbanás után. Bár tudta, hogy Avelyn a szent ékkövek és Fergeteg megmentése érdekében tartotta fel a kezét, mégis volt valami misztikus – vagy legalábbis nagyon szerencsés véletlen – abban, hogy Avelyn kinyújtott karja valamiképp a pusztulás fölé emelkedett.

– Ismered a veszélyeket? – kérdezte a kósza.

– Tudom, minden hiábavaló, ha nem vágunk neki – felelte Braumin. – Mert akkor halottak vagyunk, mind az öten, ha nem is testileg, de szellemileg. És talán még a testi halálnál is rosszabb a lelki tehetetlenség gondolata, hogy hangunk elfullad Markwart főapát gonoszságának takarója alatt.

– És a Barbakán változtathat ezen?

Braumin vállat vont. – Tudom, hogy el kell mennem Avelyn sírjához, akárcsak a társaimnak, és el is megyünk oda, akár Éjmadárral, akár nélküle.

A kósza ebben egy pillanatig sem kételkedett. – Progosz félig elmúlt már – elmélkedett Elbryan. – Itt a tél, láthattad a tombolását, és biztosíthatlak, hogy a hóvihar, ami lecsapott Shamus Kilronney érkezése előtt, nem szokatlan errefelé. Nem tudom, mikor lesznek járhatóak az északi utak. De még ha járhatóak is, tudnod kell, hogy a hegyek közti szél megfagyasztja benned a vért.

– Nem hagyom figyelmen kívül a veszedelmeket nyugtatta meg Braumin –, de nem is hagyom, hogy utamat állják.

Elbryan a szerzetesre meredt. Lenyűgözte a katasztrófával dacoló elszántság. – Beszélek Bradwardennel – gondolkodott –, a kentaur nálam jobban ismeri az északi vidéket, s ő, meg barátai az állatok, talán jobban tudják, mire számíthatunk.

– Számíthatunk? – kérdezte reménykedve Braumin.

– Ez nem ígéret, Braumin testvér – felelte a kósza, de mindkettejük számára világosan látszott, hogy Elbryan fogja vezetni a csapatot. A gondolat kissé furcsa volt a kószának, mert nem szándékozott, s nem is vágyott visszatérni az Aida elhagyatott maradványaihoz, sőt, nemrégen – mielőtt az a furcsa álma lett volna Ponyval – még éppen az ellenkező irányba akart indulni! Pony megjelent neki álmában – ezt minden kétséget kizáróan tudta –, és elmondta, hogy útjaik még jó ideig nem fognak találkozni.

Csak azért akar elmenni ilyen messze északra, hogy bosszút álljon Ponyn? Nem tudta a választ, de sejtette, hogy le kell ülnie, és tisztáznia kell magában ezt a dolgot, mielőtt elszánja magát az útra.

– Menj velük – mondta Roger, mikor a kószával sétált a sötét erdőben. – Egytől egyig derék emberek.

Elbryan nem felelt. Már elmagyarázta Rogernek az út összes problémáját – arról nem is beszélve, hogy legalább egy hónapra itt kellene hagynia Tomas Gingerwartot és csapatát.

– Én dolgoztam St.-Mere-Abelle-ben – folytatta Roger. – Tanúsíthatom, milyen bátor tett volt Brauminéktól, hogy eljöttek onnan. Azok után, amit Jojonah-val tettek...

Elbryan felemelte a kezét. Ezt már hallotta, bár csak az elmúlt percekben. – Tudakoljuk meg, mit gondol Bradwarden erről az útról jelentette ki. – Nem kételkedem Braumin testvér őszinteségében, de még csak az ítélőképességében sem, amikor azt mondja, hogy el kell menniük az Aidához. Ha így lenne, nem beszélnék Bradwardennel a dologról, de a nagyobb dolgokra is gondolni kell.

– Ponyra – jegyezte meg Roger.

– Többek közt – vallotta be a kósza, s kikerült egy ágat. Megérkeztek a kentaur tisztásához. – Meg az évszakra.

– Késtél – mondta komoran Bradwarden.

A kósza hamarosan megértette barátja elégedetlenségét, mikor neszezést hallott a levelek közül. Két elf bukkant fel, és telepedett le egy alacsony ágra. A kósza csak bámult.

– Miért vagy úgy meglepve, Éjmadár? – kérdezet a páros női tagja, a Tiel'marawee becenevű. Az igazi nevét a kósza nem ismerte. Juraviel annak idején elmesélte, hogy ez a valódi név már rég feledésbe merült. Ezt az elfet mindenki csak Tiel'marawee-nak, „énekesmadárnak” hívta, s a név illett is arra, akinek gyönyörű hangja még az elfek közt is legendás volt.

– Azt hittem, véget ért a szövetségünk felelte sötéten a kósza –, a Touel'alfar más utakon jár. Rég nem láttalak benneteket.

– Csak egy türelmetlen ember szerint régóta ellenkezett Ni'estiel. Miután egy hosszú pillanatig szikrázó tekintettel méregették egymást a kószával. Ni'estiel felállt az ágon, mélyen meghajolt és elvigyorodott.

A kósza nem viszonozta mosolyát. – Ahogy mondod felelte. – A Touel'alfar gyermekei mégsem vették a fáradságot, hogy figyelmeztessék Éjmadárt a közeledő goblin támadásra, s alig tettek valamit, hogy visszaszorítsák a szörnyeket, pedig nyilaiknak felbecsülhetetlen értéke lett volna.

– Mint ahogy azt sem tudták, hogy Éjmadár a katonák közt lesz – felelte Tiel'marawee.

– És ez elég indok... – kezdte Elbryan, de elhallgatott, mert emlékeztette magát az elfek természetére. Az elfek nem emberek, bárhogy is szeretné másképp hinni. Világlátásuk nem azokra a tulajdonságokra – az együttérzésre és közösségre – alapszik, mint amit Elbryan keres az emberekben. A kósza mégsem tudta teljesen megbocsátani a figyelmeztetés és a segítség elmulasztását, hisz a választás az emberek és a goblinok között nem lett volna nehéz. – Négy ember meghalt – mondta sötéten –, és másik három súlyosan... – Itt megint elhallgatott, amikor belegondolt, hogy kiknek beszél, és rájött, hogy az elfek arckifejezése erre nem változik, nem változhat meg. Egy ember élete mit sem számított egy olyan lénynek, aki valószínűleg húsz emberi nemzedéket is megél.

Ez a kettő pedig, Tiel'marawee és Ni'estiel – már ha Elbryan jól emlékezett rájuk az elf völgyből azok közé tartozott, akik a legkevésbé törődtek az emberekkel vagy más fajtákkal. Ez gondolkodóba is ejtette kissé. Miért éppen őket küldték, hogy beszéljenek vele? Hol van Juraviel? És hol van Dasslerond úrnő?

A kószának nem tetszett az, amit sejtett.

– Nos, Éjmadár ott volt a katonák között, és őt is megölhették volna – mondta végül a kósza, hogy véget vessen a beszélgetés eme szakaszának.

Ni'estiel azonban nem hagyta magát. – Ha levágták volna a goblinok, akkor megmutatta volna, hogy nem méltó a Tai'marawee névre, amit a Touel'alfartól kapott – szólt az elf gúnyos kacajjal, és Tiel'marawee csatlakozott hozzá, de Elbryan úgy érezte, hogy csak félig viccelnek.

– De ez már elmúlt, és előre kell tekintenünk – folytatta Tiel'marawee vezetői modorban.

Elbryan meglepett pillantást vetett Bradwardenre. – Tudják?

– Elf fülek... – felelte Bradwarden.

– Utazást tervezel a Barbakánra – jelentette ki Ni'estiel. – A démon daktilusz pusztulásának helyére.

– Avelyn Desbris testvér sírjához – jelentette ki ünnepélyesen Roger.

Az elfek nem voltak meghatva.

– És hogyan látna a Touel'alfar egy ilyen utat? – kérdezte Elbryan.

– Mi köze ehhez a Touel'alfarnak? – dobta vissza a kérdést Ni'estiel.

– Te választod meg a saját utadat, Éjmadár tette hozzá Tiel'marawee. – Mi segítünk, ahol segíthetünk.

– És ahol akartok segíteni – tette hozzá szárazon Bradwarden.

– Ez már csak így van – ismerte el Ni'estiel.

– Fel tudod deríteni, mennyire biztonságos az a vidék? – kérdezte a kósza Bradwardent. Korábban már beszélt erről a kentaurral, s emlékeztette arra, hogy támogatnia kell Tomas Gingerwartékat.

– Goblinoknak nincs nyoma, s más szörnyeknek sem – felelte a kentaur. – Szerintem aki túlélte a harcot, az elmenekült.

– Nincs jele várható veszélynek a tájon – folytatta Tiel'marawee.

– És mi higgyünk neked? – kérdezte a kentaur.

Az elf helyett Elbryan felelte, hogy ő személy szerint hisz Tiel'marawee-nak. Megértette az elfeket, akárcsak Bradwardent, de a kentaurt elvakította dühe. A Touel'alfar ugyan néha hagyta, hogy emberek haljanak meg, de sosem részesítették előnyben a goblinokat és más szörnyeket az emberekkel szemben. Ha ezek ketten itt azt mondják, hogy nem láttak szörnyeket a vidéken, akkor Elbryan hisz nekik – és persze hitt Bradwarden is.

– Akkor mit tegyek? – kérdezte Elbryan. – Nem vágyom újra visszamenni a Barbakánhoz, de ezek az emberek bíznak bennem, és eljöttek ide utánam. Avelyn követői, szívvel-lélekkel, efelől semmi kétség.

– Akkor legalább ennyivel tartozol halott barátod emlékének – mondta Roger reménykedve.

– Én is arra gondoltam, hogy ez az út talán nem is lenne rossz ötlet – szólt Bradwarden. – Különben sem láttam még ezt a sírt, amiről mindenki beszél.

– Meg én sem – mondta Roger.

Elbryan bólintott.

A kentaur felpillantott az elfekre. – És veletek mi a helyzet? – kérdezte az elfeket.

– Mehetünk – mondta Tiel'marawee.

– Vagy nem – tette hozzá gyorsan Ni'estiel.

Elbryan látta, hogy az elfeknek magánprogramjuk van, amit Dasslerond Úrnő szabott meg nekik, s ami nyilván kapcsolatban van vele. Még mindig nem tudta megérteni, miért nem az úrnő jött személyesen megbeszélni vele egy ilyen fontos ügyet. Vagy Juraviel... Hol van a barátja ilyen nehéz időkben? Zavaró gondolat futott át rajta: talán az úrnő, Juraviel és a többiek nem is követték a szerzeteseket északra. Talán csak ez a két elf jött el idáig.

– Csak annyit kell tennünk, hogy várunk, amíg az idő megfelelő lesz – jegyezte meg Bradwarden. – És azt hiszem, hogy ez hosszú és kellemetlen várakozás lesz.

A kósza csak egyetérthetett ezzel. Tudta, mit jelent a tél Erdővidéken: napok, hetek a kandalló homályos parazsánál üldögélve, épp csak annyi fát rárakva, hogy ne fagyjanak meg. Nézni a puszta falakat, és egymás idegeire menni.

A kósza és Roger visszafordultak a falu felé, s odamentek a közös házhoz erősített sátorhoz. Braumin és a többiek már odabent voltak, s mindegyikük felettébb idegesnek látszott.

– Ha meg tudunk egyezni Tomas Gingerwarttal és a katonákkal, hogy a környék biztonságos, akkor elvezetlek benneteket a Barbakánhoz – jelentette ki azonnal Elbryan, megtörve a feszültséget. Halk ujjongás és izgatott suttogás kezdődött.

– Több mint háromszáz mérföld – figyelmeztette őket a kósza komoran. – Hosszabb és nehezebb út, mint amin Palmaristól idáig jöttetek.

– Nem olyan nehéz – jegyezte meg alig hallhatóan Mullahy testvér.

Holnapra többet fogunk tudni a közvetlen környék helyzetéről – mondta Elbryan Brauminnak. – Akkor elkezdhetjük az előkészületeket.

– És mikor indulunk? – kérdezte az örök türelmetlen Castinagis testvér.

– Ha a szél nem öl meg és a hó nem temet be minket – felelte a kósza határozottan. – Bafway hó elején, vagy talán inkább a végén.

A szerzetesek csalódottnak tűntek erre a kijelentésre, de a kósza nem hagyta magát megingatni ostoba reményeik által. – A túl korai indulás csak katasztrófát hoz – jelentette ki határozottan. – Láttátok a havat és éreztétek a szél marását. És itt még délebbre vagyunk, sokkal délebbre, mint Avelyn sírja, és alacsonyabban is. Odafent északon, a hegyek között a hó még mélyebb, és a fagyos szél a legerősebb embert is megöli. Ne kételkedjetek a szavaimban! Az évszak eddig enyhe volt, s ha ez így marad, Bafway fordulóján útnak indulhatunk. De semmiképp sem hamarabb – még akkor sem, ha a nap úgy süt holnap, hogy még a ruha is lekívánkozik rólatok!

Ezzel a kósza meghajolt és kiment a sátorból, de Roger nem követte. Inkább maradt és beszélgetett új barátaival, akiknek boldogságát csak rövid időre tompíthatta el a kósza figyelmeztetése.

Elbryan Tomas sátra felé indult, de aztán meggondolta magát. Tomast nem lesz nehéz meggyőzni. Fontosabb az az ember, aki a környék őre lesz majd helyette.

Shamust ébren találta, a tábor peremét járta, kezét összefonva a háta mögött, szemét a csillagokra függesztve. Arcán aggodalom tükröződött. Ez az aggodalom kissé enyhült, amikor észrevette Elbryant.

– Ha a tél beáll, utam néhány hétre elvisz majd innen – közölte köntörfalazás nélkül a kósza. – Néhány emberrel északra indulok.

– Északra? – döbbent meg Shamus. – De hát itt vár a kötelesség, hogy újjáépítsd Erdővidéket.

– Nem megyek, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy a környék biztonságos – felelte a kósza. – És nem leszek távol sokáig – legfeljebb egy hónapig. Ezenkívül Shamus Kilronney kapitány és emberei megbízható védelme alatt hagyom Tomas Gingerwartékat. Mit is kezdhetnék ilyen remek szövetségesek nélkül?

– Hízelegsz nekem, kósza – mondta Shamus lefegyverző mosollyal. – De ha a környék biztonságos, ahogy állítod, talán én is elkísérhetlek.

– Erre semmi szükség – tiltakozott Elbryan, és hangja elárulta a kapitánynak, hogy itt vitának nincs helye.

– Milyen dolga lehet bárkinek is ott északon? – érdeklődött Shamus. – Az itteni föld elég gazdag értékes fában, hogy ezernyi hatalmas hajónak adjon árbocnak valót.

– Ezek az emberek más kincset keresnek északon – felelte rejtelmesen Elbryan –, és talán meg is találják.

– Tehát Éjmadár meg akar gazdagodni? – kuncogott Shamus.

– Meglehet – bólintott a kósza komoran, lehervasztva beszélgetőtársa jókedvét is.

– Te magad választod meg a saját utad – mondta a kapitány, szinte visszhangozva Tiel'marawee szavait. Csak remélhetem, hogy nem leszel távol sokáig, és esetleg fontolóra veszed ajánlatomat, hogy veletek tartsak.

– Meglátjuk – mormolta Elbryan. Jó éjt kívánt a kapitánynak, és eltűnt az erdőben.

Shamus még jó ideig kint maradt, és sokáig tűnődött Elbryan szavain. Kissé felzaklatta őt Bradwarden, a szökevény látása, s az a tény, hogy Éjmadár el akarja kísérni a telepesekhez nemrég csatlakozott hat embert. Nem egy jel utalt arra, hogy ezek az emberek abellita szerzetesek – vagy azok voltak. Egyszer az egyik véletlenül „testvér”-nek is nevezte a másikat.

Éjmadár talán rájött, hogy ő, Shamus, De'Unnero ügynöke?

Miközben ezen az eshetőségen gondolkodott, s el is vetette, egy kis ember közeledését hallotta, a legkisebbét a hatból.

Roger sietve továbbment, épp csak odabiccentett a kapitánynak.

– Éjmadár azt mondta, hogy veletek tart északra – szólt utána Shamus. Roger megtorpant és hátrafordult. Meglepődött, de nem gyanakodott, mert úgy tudta, hogy a király katonái is mellettük vannak, az Egyházzal szemben.

– Csakugyan – felelte Roger. – És mi hatan hálásak vagyunk a társaságáért.

– Értékes társ egy ilyen veszélyes úton – folytatta Shamus.

– Valószínűleg az első szakasz lesz a legrosszabb – jegyezte meg Roger. – Ha igaz a szóbeszéd az Aida katasztrófájának méreteiről, kétséges, hogy a szörnyetegek visszatértek volna arra a helyre.

Shamus ügyesen palástolta meglepetését. Szóval a Barbakánra mennek!

– Még mindig nem értem – tépelődött. – Miért mennétek egy ilyen elhagyatott helyre?

Roger csak ekkor fogott gyanút. Nem volt bizalmatlan a kapitánnyal, de tudta, hogy a szerzeteseknek diszkrécióra van szükségük, s tartott tőle, hogy máris túl sokat árult el – bár feltételezte, hogy Elbryan is elmondott ennyit. – Ki tudná megmondani? – legyintett. – Sok hely van a világon, amit még nem láttam, és amit meg akarok ismerni. Egyesek kellemesebbek, mások kevésbé. – Roger remélte, hogy ezzel elintézte a dolgot. Ásított egyet, és közölte, hogy ideje lefeküdnie.

Nem sokkal később Shamus Kilronney egy kis papírtekercset bízott egyik lovasára, és utasította, hogy igyekezzen vele Palmarisba, De'Unnero püspökhöz. Shamus tudta, hogy csak azt teszi, amit a király felesküdött tisztjeként tennie kell – mindig ezt ismételgette magában –, mégis kényelmetlenül érezte magát, amiért elárulja Éjmadárt, még akkor is, ha egy közismert bűnöző társaságában mutatkozik.

(Folytatása következik)

Tartalom

1. RÉSZ

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

2. RÉSZ

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

3. RÉSZ

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

21. fejezet