Elbryan és Pony tovább harcolnak a démon-daktilusz pusztulása után megmaradt szörnycsapatok ellen. Új szövetségesekre is szert tesznek Zárverő Roger, az északi menekült fiú és Connor Bildeborough, Pony egykori férje személyében. Eközben Dalebert Markwart, az abellita egyház főapátja folytatja egyre inkább megszállott kutatását Avelyn Desbris, illetve az általa megszerzett bűvös ékkövek után. A nyomok egy Jilly nevű lányhoz vezetnek, s Markwart nem válogat az eszközökben, hogy rátaláljon. Pony fogadott családja, a Chilichunk-família tudtán kívül nagy veszélybe kerül. A főapát eszelős elszántságában senkit sem kímél, olykor még saját szerzetestársait sem. Elbryanék hűséges fegyvertársakat veszítenek el, elveszettnek hitt barátokra bukkannak, s lassan rádöbbennek, hogy igazi ellenségük az abellita egyház soraiban található. Avelyn áldozata talán hiábavaló volt, s a démon még mindig az emberek világában rejtőzik...

CROWN EMPIRE – 4.

R. A. Salvatore

A Démon visszatér

(Tartalom)

1. RÉSZ

A démon a lélekben lakik

Sírtam Igazság Testvér halála miatt.

Persze, nem ez volt az igazi neve. Igazából Quintallnak hívták, bár azt nem tudom, hogy ez a vezetékneve, vagy a saját neve, és volt-e másik egyáltalán. Csak így egyszerűen Quintall.

Nem hiszem, hogy megöltem, Mather bácsi – legalábbis nem emberi alakjában. Szerintem emberteste a különös bross miatt pusztult el, a mágikus összekötőkapocs miatt, mely – mint Avelyn felfedezte – a gonosz démonnal kapcsolta össze.

Mégis megsirattam a halálát, melyben nagy szerepet játszottam. Az én tetteimet Pony és Avelyn védelme vezette, meg persze a saját magamé, és semmi kétség, hogy hasonló helyzetben megint ugyanígy cselekednék: harcba szállnék Igazság Testvér ellen, a lelkiismeretem minden háborgása ellenére.

Mégis sírtam érte, a haláláért, mindazért, ami elveszhetett, amit megronthatott a gonosz. Ha most belegondolok, ez az igazi szomorúság, az igazi veszteség, mert mindnyájunkban pislákol a remény gyertyája, az áldozatkészség és a közösségvállalás fénye, az akarat, hogy nagy dolgokat tegyünk a világ javára. Mindnyájunkban ott rejtőzik a nagyság lehetősége.

Micsoda rettenetes dolgot műveltek Avelyn apátságának vezetői ezzel a Quintallal! Szörnyeteggé torzították, amit Igazság Testvérnek neveztek el.

Quintall halála után először éreztem úgy, mintha vér tapadna a kezemhez. Előtte emberi ellenfelem csak a három orvvadász volt, akiken megkönyörültem – és ők később igencsak méltónak bizonyultak a könyörületességemre. Quintallal szemben azonban nem volt helye irgalomnak. Még akkor sem lett volna, ha túléli a nyilaimat és a zuhanást, ha a démon daktilusz és mágikus brossa nem viszik el lelkét a testéből. A halálon kívül semmi más nem akadályozta volna meg abban, hogy teljesítse Avelyn elpusztításának feladatát. Mindent felemésztő cél volt ez, melyet hosszú és fáradságos munkával égettek bele az agyába, míg megtörték önálló akaratát, kiirtották lelkiismeretét, és sötétségbe taszították a szívét.

Talán ezért is találta meg és ölelte keblére éppen őt a démon daktilusz.

Milyen kár, Mather bácsi! Micsoda pazarlás!

Kószaként eltöltött éveimben, de még az előtt is, sok lényt öltem meg – goblinokat, powrikat, óriásokat –, mégsem hullattam könnyet értük. Sokat tépelődtem ezen, amikor szembesültem az érzéseimmel Quintall halálával kapcsolatban. Lehet, hogy az érte ontott könnyeim csak annak szóltak, hogy a saját fajtámat a többiek fölé helyezem, de ha így van, talán nem a legrosszabb fajta gőg ez?

Nem, és ezt bizonyosan állíthatom, mert akkor is sírnék, ha a gonosz sors a Touel'alfar ellen fordítaná a kardom. Egy elf halálát ugyanúgy meggyászolnám, mint egy emberét.

Akkor hát mi a különbség?

Azt hiszem, lelkiismereti kérdésről van szó, hisz a Touel'alfarban – éppúgy, mint az emberben, vagy talán még jobban – megvan az a képesség, sőt hajlam, hogy a jó utat kövesse. A goblinokkal azonban nem ez a helyzet, a powrikról már nem is beszélve. Az óriások esetében a dolog nem olyan egyértelmű – lehet, hogy ők egyszerűen csak túl ostobák ahhoz, hogy megértsék, milyen szenvedést okoznak. Mindenesetre nem ontok könnyet és nem érzek fájdalmat, ha egy ilyen szörnyeteg elpusztul. Saját gonoszságuk viszi őket a halálba. Ők a daktilusz teremtményei, ördögi alakok, akik lemészárolják az embereket – és sokszor egymást is –, pusztán a gyilkolás öröméért. Erről beszélgettem már Ponyval is, s ő érdekes kérdést vetett fel. Azon gondolkodott, hogy ha egy goblin gyermeket az emberek közt, vagy éppen a Touel'alfarnál, Andur'Blough Inninness gyönyörű környezetében nevelnének fel, akkor az a gyermek vajon ugyanolyan gonosszá válna-e, mint fajtársai? Vajon ezekben a lényekben a rosszindulat valami belső, veleszületett és örökkétartó feketeség, vagy csak nevelés kérdése?

A barátom, közös barátunk, Belli'mar Juraviel megadta a választ, mert a népe egyszer régen csakugyan magához vett egy goblin csecsemőt, és a sajátjaként nevelte fel. A goblin felnövekedve semmivel sem lett kevésbé gonosz és gyűlölködő, sem pedig kevésbé veszedelmes, mint a rokonai, akik távoli hegyek sötét barlangjaiban élnek. A mindig kíváncsi elfek egy powri gyermekkel is megpróbálkoztak, s az eredmény még katasztrofálisabb lett.

Ezért nem fogok sírni a goblinokért, powrikért és óriásokért, Mather bácsi. Nem ontok könnyeket a daktilusz teremtményeiért. De igenis sírok Quintallért, aki rossz útra tévedt. Siratom az elveszett lehetőséget, a szörnyű döntést, ami sötétségbe taszította őt.

És azt hiszem, Mather bácsi, hogy azzal ha meggyászolom Quintallt – vagy bárki más embert vagy elfet, akit a gonosz sors elpusztítanom rendel –, a saját emberségemet őrzöm.

Tartok tőle, hogy a harcok sebei közül ez az, ami a legnehezebben gyógyul.

Elbryan az Éjmadár

1. fejezet

Az Egyház ellenségei

Csak gránátkő volt náluk, hogy felderítsék a bűvös ékkövek használatát, meg egy napkő, mágiasemlegesítésre. Valójában egyikük sem volt túl jártas a kövek használatában, hisz St.-Mere-Abelle-ben töltött éveik nagy részét inkább kemény testedzéssel múlatták, abban a szellemi nyomorban, mely ahhoz kellett, hogy teljesen Igazság Testvérré válhassanak.

A karaván még reggel visszaindult keletnek, míg a két szerzetes parasztnak öltözve dél felé tartott, a palmarisi révhez. Hajnalban el is kapták a napi háromból az első járatot, át a Masur Delavalon. Délutánra a városban voltak, s habozás nélkül észak felé vették útjukat, de a falon, nem pedig a kapun keresztül. Mire a nap lehanyatlott, Youseff és Dandelion már meg is pillantottak első áldozataikat: négy szörnyeteget – három powrit és egy goblint –, akik néhány kőtömb védelmében éppen tábort vertek, alig tíz mérföldnyire Palmaristól. Hamarosan nyilvánvalóvá vált a szerzetesek előtt, hogy a goblin amolyan rabszolga, mert ő csinált szinte mindent, és ha egy kicsit lelassult, mintegy biztatásképpen valamelyik powri jó csattanósan nyakon vágta. De ami még szembetűnőbb: a goblin bokájára kötelet erősítettek.

Youseff biccentett Dandelionnak – ki kellett használniuk a felállásban rejlő előnyt.

Amint a nap a láthatár mögé bukott, a goblin elhagyta a tábort, nyomában az egyik powrival, aki a kötél másik végét fogta. Az erdőbe érve a goblin tűzifagyűjtésbe fogott, a powri pedig a közelben álldogált. A szerzetesek némán – mint a megnyúló árnyékok – helyezkedni kezdtek. A soványabbik barát felkúszott egy fára, a nehézkesebb Dandelion pedig törzstől törzsig osonva közelített a powrihoz.

– Igyekezz már, te ostoba! – rugdalta az avart türelmetlenül a törpe. – A többiek mindent befalnak, amíg itt piszmogsz, én meg rágódhatok a csontokon!

A szerencsétlen goblin kurtán hátrapillantott, aztán felnyalábolt egy újabb ágat. – Kérlek, gazdám – vinnyogta –, tele van a kezem és fáj a hátam!

– Hallgass! – reccsent rá a powri. – Lehet, hogy csak ennyit bírsz el, de ez még nem elég az esti tábortűzhöz! Azt akarod, hogy még egyszer ki kelljen jönnöm? Vörösre verlek, te nyavalyás!

Youseff az elképedt powri mellett ért földet, s egy szempillantás alatt zsákot borított a törpe fejére. Dandelion eközben hátulról fejbe csapta a powrit, aztán magához szorította, és arccal előre nekirohant vele egy közeli fának.

A powri még ezután is vadul vergődött, könyökével Dandelion torkát döfködte, de a szerzetes nem igen törődött vele, hanem amikor látta közeledni társát, magasra emelte a powri karjait, védtelenné téve a bordákat.

Youseff tőre tökéletesen irányított szúrással hatolt két borda közt a törpe szívébe. Dandelion felkapta a vergődő powrit, s fél kézzel megpróbálta lefogni a sebet, hogy ne folyjon szét túl sok vér.

Itt semmiképpen.

Youseff közben a goblinhoz lépett. – Szabad vagy – súgta oda neki, és intett a lénynek, hogy fusson.

A goblin furcsálkodva méregette először az embert, aztán a hóna alatt cipelt gallyakat. Az izgalomtól remegve eldobta a tűzifát, letépte a kötelet a lábáról, és elrohant a sötétedő erdőbe.

– Meghalt? – kérdezte Youseff, amikor Dandelion a földre eresztette az ernyedt testet.

A nagydarab szerzetes bólintott, aztán elkezdte bekötözni a sebet. Fontos volt, hogy ne folyjon vér, ha visszatérnek Palmarisba, de főleg St. Preciousba. Youseff elvette a powri fegyverét, egy alkarnyi hosszú és vastag, fűrészfogas és kampós pengét, Dandelion pedig egy zsákba gyömöszölte a testet. Még egyszer ellenőrizték, nem hagytak-e nyomokat, aztán elindultak dél felé. A zsák alig jelentett megterhelést a bivalyerős Dandelionnak.

– Nem kellett volna elvinnünk a goblint Connor Bildeborough-nak? – tűnődött Dandelion, amikor a város északi falához közeledve kissé lassítottak.

Youseff egy darabig gondolkodott, s igyekezett nem hangosan kacagni azon, hogy lassúeszű társa csak most jutott el idáig, több mint egy órával a rajtaütés után. – Csak ez az egy kell – nyugtatta meg Dandeliont. A főapát világosan kifejezte akaratát. Bármiféle, Dobrinion apát ellen irányuló akció balesetnek kell hogy tűnjön, vagy éppen egészen másfelé kell terelje a gyanút. Az Egyházon belül súlyos következményei lehetnek annak, ha St.-Mere-Abelle-re árnyék vetül. Connor Bildeborough már kisebb probléma. Ha nagybátyja, Palmaris bárója gyanakszik is az Egyházra Connorral kapcsolatban, legalább akkora eséllyel hibáztathatja St. Precioust, mint St.-Mere-Abelle-t – elvégre fogalma sincs az Egyházon belüli rivalizálásról. De ha figyelme mégis a Mindenszentek Öble felé fordul, akkor sem sokat tehet.

A két jól képzett gyilkos számára nem okozott túl sok gondot, hogy átjussanak a városfalon, távol az őrök figyelő tekintetétől. Az ellenség visszaszorult. Bár még mindig garázdálkodtak kósza bandák a környéken, ezek nem jelentettek veszélyt a városi helyőrség számára – melyet nemrégiben erősítettek meg egy teljes királyi brigáddal Ursalból.

Dandelion és Youseff visszavedlettek barna köntösükbe, s fejüket alázatosan leszegve, ünnepélyesen mentek végig az utcákon. Csak egyszer zaklatta őket egy koldus, és amikor nem akarta békén hagyni, sőt, megfenyegette a két papot, Dandelion testvér hidegvérrel ellökte.

Régen elmúlt már a vecsernye ideje, St. Precious csendbe és sötétségbe burkolózott, de a szerzeteseket ez aligha nyugtatta meg. Tudták, hogy Rendjük emberei éberebbek, mint a tespedt városi őrök. A főapát azonban megfelelően felkészítette őket. Az apátság déli oldalán, ahol a fal tulajdonképpen beleolvadt a főépületbe, nem voltak ablakok, sem látható bejárat.

Mégis volt itt egyetlen egy ajtó, gondosan elrejtve, ahol a konyhai dolgozók hordták ki a maradékot. Youseff előszedte a gránátot, hogy megkeresse a láthatatlan ajtót, melyet nemcsak mágikus takarással, de mágikus zárral is elláttak.

Hagyományos retesze is volt – azaz kellett volna lennie –, de mielőtt a St.-Mere-Abelle-i szerzetesek távoztak, Youseff testvér lement a konyhába. Elvileg némi ennivalóért, valójában azért, hogy tönkretegye az ajtó zárját. A főapát már akkor tudta, hogy szükségük lehet egy titkos bejáratra – gondolta Youseff –, és csodálta mestere előrelátását.

A napkő segítségével Youseff semlegesítette a mágikus zárat, és óvatosan benyomta az ajtót. Csak egyvalaki volt odabent, egy fiatal lány, aki énekelve sikálta a fazekat egy dézsa gőzölgő vízben.

Youseff azonnal mögötte termett. Egy pillanatig hallgatta a lány dalát, s élvezte az eleven dallam ördögi iróniáját.

A lány hirtelen abbahagyta a nótázást: megérzett valamit.

Youseff épp csak egy pillanatig kéjelgett a másik félelmében, aztán elkapta a lány haját, és fejét a gőzölgő vízbe nyomta. A szerencsétlen teremtés vadul vergődött, de nem volt esélye a képzett gyilkossal szemben. Youseff elmosolyodott, amikor az ernyedt test a padlóra roskadt. Szenvtelen gyilkosnak kellett volna lennie, a főapát gépies eszközének, rájött azonban, hogy a valóságban élvezi a gyilkolást, az áldozat rettegését, az abszolút hatalmat. A halott lányra pillantva szerette volna, ha még egyszer elkezdhetné elölről, ha még egyszer átélhetné az előjátékot, a halálhoz vezető félelmet.

A halál ehhez képest unalmas és könnyű valami.

St. Precious csendes volt azon az éjszakán, mintha lakói, de még maga az épület is a főapát látogatásának megpróbáltatásait heverné ki. Youseff és Dandelion, a két Igazág Testvér elindultak, Dandelion vállán zsákban a powri teteme. Csak egy szerzetest láttak az apát lakosztálya közelében, az sem vette észre őket.

Youseff egy kis késsel a kezében az ajtó elé térdelt. Bár könnyen ki tudta nyitni a silány zárat, kaparászott egy kicsit körülötte, hogy betörés látszatát keltse.

Már bent is voltak, aztán benyitottak egy másik ajtón. Dobrinion hálószobájába.

Az apát felriadt. Kiáltozni kezdett, de aztán hirtelen elnémult, mikor szemügyre vette a párost, és meglátta a súlyos, fűrészfogas pengét, néhány ujjnyival a szeme előtt.

– Tudtad, hogy eljövünk szólt Youseff.

Dobrinion a fejét rázta. – Beszélek a főapáttal könyörgött. – Csakis félreértés lehet.

Youseff a szája elé emelte az ujját, s gonoszul elmosolyodott, de Dobrinion folytatta.

– Chilichunkék bűnözők, ez nyilvánvaló – hebegte az apát, de máris gyűlölte a kimondott szavakat, s megvetette magát gyávaságáért. Lelkiismerete súlyos tusába kezdett életösztönével.

Youseff és Dandelion értetlenül figyelték vergődését, bár Youseffet kétségkívül szórakoztatta a látvány.

Dobrinion lassan lehiggadt, és immár félelem nélkül szemügyre vette Youseffet. – A ti Markwartotok gonosz ember – mondta. – Sosem volt igazi főapátja az Abellita Rendnek. Felszólítalak benneteket Rendünk ünnepélyes fogadalmára, a kegyességre, méltóságra és szegénységre, hogy forduljatok el a gonosztól, és keressétek a fényt...

Szavai gurgulázásba fulladtak, amikor Youseff – aki elvetemültségében már meg sem hallott ilyen szívet tépő könyörgéseket – végigszántott az apát torkán a fűrészes pengével.

Ezután a két szerzetes a földre dobta a halott powrit. Dandelion kicsomagolta, levette a kötést sebéről, míg Youseff átkutatta a lakosztályt. Nagy nehezen talált egy apró levélvágó kést. A penge nem volt olyan széles, mint a saját tőre, de nagyjából illett a powri sebébe.

– Szedd ki az ágyból – mondta Youseff Dandelionnak, s miközben a nagyobbik szerzetes vonszolni kezdte az apátot az asztal felé, Youseff kisebb sebeket szurkált a holttestbe, hogy úgy tűnjön, mintha az apát hosszan tusakodott volna.

Aztán a két gyilkos távozott, mint a néma halál. Két árny szüremlett ki St. Preciousból a fekete éjszakába.

Az apát halálának híre futótűzként terjedt szét másnap reggel a városban. Könnyes szemű katonák vádolták magukat, mert egy powri kicselezhette éberségüket. Suttogás kelt a kocsmákban és terjedt tova az utcákon, egyre jobban kiszínezve a történetet. Mire Connor Bildeborough reggelre kelve a Battlebrow nevű bordélyban meghallotta a hírt, a szóbeszéd már azt regélte: egész sereg powri áll Palmaris falai előtt, készen arra, hogy mindenkit lemészároljon a városban.

Connor menet közben rángatta magára a ruháit, leintett egy kocsit, és azonnal a Chasewind udvarházba, nagybátyja lakhelyére vitette magát.

A kapukat zárva találta, s tucatnyi felfegyverzett katona vette körül a hirtelen megtorpanó kocsit. Connorra és a rémült kocsisra egyaránt íjászok figyelő tekintete szegeződött.

Mikor felismerték Connort, az őrök kissé megnyugodtak, és lesegítették a vendéget a kocsiról, majd elküldték a fuvarost.

– Bátyám jól van? – kérdezte aggódva Connor, miközben az őrök bekísérték a kapun.

– Csak ideges, Connor úrfi – válaszolta az egyik. – Elég, ha arra gondol, hogy egy powri ilyen könnyen áthatolt a védelmen, és megölte Dobrinion apátot! És mindez az apátságban történt kellemetlenségek után! Micsoda sötét idők!

Connor nem felelt, csak figyelmesen hallgatta a férfi szavait s a mögöttük rejlő kimondatlan utalásokat. Végigsietett az udvarházon, át a szigorúan őrzött folyosókon, be a nagybátyja fogadótermébe.

Rochefort Bildeborough báró asztala mellett egy ember állt, bekötözött arccal. Nem más törte be az orrát, mágikus támadásával, mint maga Dalebert Markwart főapát.

– Bátyám tud az érkezésemről? – kérdezte tőle Connor.

– Hamarosan csatlakozik hozzánk – felelte az őr torz hangon, mert a száját is felsértette a magnetit lövedék.

Alighogy ezt kimondta, az egyik oldalajtón máris belépett Connor nagybátyja. Felragyogott az arca, amikor meglátta unokaöccsét.

– Hála az égnek, hogy élsz és jól vagy! – kiáltotta örömmel. Connor mindig is a kedvenc rokona volt, s mivel neki magának nincs gyermeke, a közhiedelem szerint Connorra szándékozott hagyni mindenét.

– Miért, ez talán olyan furcsa? – kérdezte Connor a maga megszokott modorában.

– Bejutottak Dobrinion apáthoz és megölték – felelte Rochefort, és helyet foglalt az asztalnál, Connorral szemben.

Connor figyelmét nem kerülte el, hogy ez az egyszerű mozdulat milyen erőfeszítést követel nagybátyjától. Rochefort túlsúllyal küzdött, és komoly ízületi fájdalmai voltak. Tavaly nyárig mindennap kilovagolt a birtokra, akár esett, akár fújt, de idén már csak néhányszor volt kint, és sosem két egymást követő napon. A szemein is látszott a hirtelen öregedés. Mindig is szürkék voltak, de most valahogy homályosak, hályogosak lettek.

Connor – amióta az eszét tudta – vágyott Palmaris bárójának címére, de most, hogy a pillanat egyre közelibbnek tűnt, rájött, még tudna várni – akár hosszú évekig is. Szívesebben marad jelenlegi helyzetében, és örül annak, hogy jó nagybátyja – aki apja helyett apja volt egészségben és boldogan él.

– Miért is jutottam volna eszükbe én? – kérdezte higgadtan Connor. – Az apát nyilvánvaló célpont, de én?

– Az apát és a báró – emlékeztette Rochefort.

– Örömmel látom, hogy megtettél minden szükséges óvintézkedést mondta gyorsan Connor. – Te lehet, hogy célpont vagy, de én nem. Ellenségeink szemében nem vagyok több közönséges kocsmatölteléknél.

Rochefort bólintott, és kissé mintha megkönnyebbült volna Connor érvelésétől. Igazi apaként nem magát féltette inkább, hanem Connort.

Connort viszont nem egészen győzték meg a saját szavai. Egy powri, aki belopózik St. Preciousba, egy ilyen feszült időszakban, ilyen hamar a szörnyeteg Főapát távozása után – mindez egy kicsit túlságosan összevágott. Nyugtalansága fokozódott, mikor nagybátyja csúffá tett testőrére pillantott.

– Azt szeretném, ha a Chasewind udvarházban maradnál – szólt Rochefort.

Connor megrázta a fejét. Dolgom van a városban, bácsikám – felelte. – Különben is már hónapok óta a powrik ellen harcolok. Ne félts engem – veregette meg a kardját.

Rochefort hosszan, keményen meredt a magabiztos ifjúra. Épp ezt szerette az unokaöccsében, ezt az elszántságot, ezt a hányavetiséget. Fiatalon ő maga is ilyen volt, kocsmáról kocsmára, bordélyról bordélyra járt, kiélvezte az életet, a veszélyt, minden pillanatban. Milyen furcsa, gondolta, hogy így öregen, mikor már egyre kevesebb öröm, remény áll előtte, jobban félti az életét, mint annak idején. Connor, akinek annyival több vesztenivalója van, mit sem gondol a veszéllyel. Halhatatlannak és sebezhetetlennek hiszi magát.

A báró nevetett, és elvetette a gondolatot, hogy a fiút az udvarházban tartsa. – Az egyik katonámat mindig tartsd magad mellett – kérte, mintegy kompromisszumképpen.

Connor megint a fejét rázta. – Ezzel csak felhívnám magamra a figyelmet – vélekedett. – Ismerem a várost, bácsikám. Tudom, hol lehet megtudni dolgokat, és hol lehet elrejtőzni.

– Ki innen! Ki innen! – nevetett legyőzötten a báró. De ne feledd, hogy nemcsak a saját életedért vagy felelős! – Felállt, jóval fürgébben, mint ahogy leült. Odament az unokaöccséhez, és párszor keményen hátba veregette, aztán a fiú nyakán nyugtatta kezét. – Az én szívem is veled van, fiú – mondta ünnepélyesen. – Ha téged is megtalálnak, mint Dobriniont, tudd meg, hogy én is meghalok, mert megszakad a szívem.

Connor el is hitte. Megölelte az öreget, aztán magabiztosan kisétált a teremből.

– Nemsokára ő lesz a bárótok mondta Rochefort a katonának.

A fickó vigyázzba vágta magát és bólintott. Szemlátomást ínyére volt a lehetőség.

– Nyisd ki!

– De Bildeborough úrfi, nem szabad megzavarni a holtak álmát – felelte a szerzetes. – A koporsót Talumus testvér áldotta meg, egyike a legmagasabb rangú...

– Nyisd csak ki – ismételte Connor, és a fiatalemberre meredt.

A fiatal pap még mindig tétovázott.

– Azt akarod, hogy a nagybátyám jöjjön ide?

A barát beharapta a szája szélét, de végül engedelmeskedett: megragadta a koporsófedelet. Hátrapillantott az elszánt Connorra, és félrehúzta azt. Egy hullakék bőrű nő alakja vált láthatóvá.

A szerzetes legnagyobb rémületére Connor elkapta a halott vállát, felemelte és megfordította a testet, ügyet sem vetve az átható bűzre. – Sebek? – kérdezte.

– Csak fulladás – felelte a pap. – A mosódézsában. Meg a forró víz. Először vörös volt az arca, de most már kiment belőle a vér.

Connor óvatosan a helyére igazította a halottat. Fölegyenesedett és intett a papnak, hogy zárja le a koporsót. Végighúzta ujját a fogsorán, így gondolkodott, hogy valami összefüggést találjon. St. Precious szerzetesei nagyon készségesek voltak, amikor hozzájuk fordult. Zavartak és ijedtek lehettek, s egy ilyen fontos személy megjelenése megnyugtatta őket.

Dobrinion apát szobájában Connor nem sok támpontot talált. A holttestek még ott voltak. Az apátot kimosdatták és az ágyára fektették, a powri ott maradt, ahol megtalálták. Bőséges vér vöröslött mindenhol, dacára a tisztítási kísérleteknek. Mikor Connor megrótta őket, amiért hozzányúltak a helyszínhez, a papok fájó szívvel, ám igen részletesen elmondták, hogy szerintük mi történt. Az apát több helyen is megsebesült, nyilván álmában érte a meglepetésszerű támadás. A nyakát ért vágás volt a végzetes, a bátor Dobrinionnak azonban még így is sikerült magához vennie a kését.

Milyen büszkék voltak St. Precious szerzetesei, hogy apátjuk végül bosszút állt gyilkosán!

Connor számára akinek volt már dolga eleven powrikkal – legalábbis valószínűtlennek tűnt, hogy egy szál elhajított tőr ilyen tökéletes eredményt érjen el, és hogy Dobrinion elvágott torokkal egyáltalán elérhette az asztalt. A jelenet mégsem volt teljességgel elképzelhetetlen, ezért a férfi megtartotta magának a gondolatait, és rábólintott a történetre.

Mikor később az után érdeklődött, hogyan juthatott be a powri, tudomást szerzett egy második áldozatról is, egy szegény leányról, akit letámadtak, és megfojtottak a konyhában. A szerzetesek előtt rejtély volt, hogyan jöhetett be a törpe, amikor az ajtó mágikusan védett a külső behatolás ellen, és nem is látható kintről. Egyetlen magyarázatként az kínálkozott, hogy a lány cinkosa volt a törpének, vagy talán inkább csalás áldozata lett, és ő engedte be a merénylőt.

Ez is meglehetősen elfogadhatónak tűnt Connor számára. de miközben a lányt nézte, gyanú támadt benne. Most sem mondott semmit a szerzeteseknek, mert tudta, hogy apátjuk vezérlete nélkül aligha tudnak tenni valamit.

– Szegény lány – morogta, amikor a szerzetes felkísérte a pincéből. Alig néhány lépcsőfokkal feljebb állunk attól a helytől, ahol Chilichunkékat fogva tartották, gondolta Connor.

– Nagybátyád segít majd megvédelmezni az apátságot a további behatolásoktól? – kérdezte tőle egy szerzetes azok közül, akik a kápolnánál várakoztak.

Connor papírt és tollat kért, és gyorsan lekörmölt egy ilyen tárgyú kérelmet. – Vigyétek el ezt a Chasewind udvarházba – mondta. – A Bildeborough család természetesen mindent el fog követni St. Precious biztonságáért.

Ezek után búcsút vett a barátoktól és kilépett Palmaris utcáira, a suttogások és pletykák birodalmába, ahol talán megtudja, amit keres.

Kérdések és látomásszerű képek gyötörték egész délután. Miért törnének a powrik Dobrinion életére, aki nem is igen vett részt a háborúban? Csak néhány szerzetes ment St. Preciousból északra harcolni, s nekik sem volt jelentős szerepük. Emellett St. Precious csupán a gyógyító szerepét vállalta a küzdelemben, így valószínűtlennek tűnt, hogy Dobrinion bármiféle cselekedete ilyen drámai tettre sarkallhatta volna a powrikat.

Az egyetlen magyarázat, amire Connor gondolhatott, az volt, hogy St.-Mere-Abelle szerzetesei – akik állítólag észak felől jöttek – harcba keveredtek a szörnyekkel. Bizonyára sokat megöltek közülük, és így akaratlanul is célponttá tették az apát személyét.

A Markwarttal szerzett tapasztalatok után azonban Connor nem hihetett komolyan ebben az elméletben. Mindig az jutott eszébe, hogy túlságosan is összevágnak a dolgok, amikor a bizonyítékokon, vagy a látszólag logikus következtetéseken gondolkodik.

Aznap éjjel Connor a Cimboraság Útjába indult. Előző este vette rá Dainsey Aucombot, hogy nyisson ki újra. Chilichunkék szorult helyzetbe kerülnek amikor majd visszatérnek Palmarisba – bár ebben Connor nem igen hitt –, ha az üzlet közben tönkremegy. A hely zsúfolásig telve volt, mindenki szomjazta az új pletykákat az apátról, és a szerencsétlen konyhalányról, Keleigh Leigh-ről. Connor nem igen szólt bele a beszélgetésbe, inkább figyelt, mintsem beszélt. Próbált találni valakit, aki lényeges és valós értesülésekkel rendelkezik a szóbeszéd vad tengerében. Bár igyekezett a háttérbe húzódni, mégis sokan mentek oda hozzá – az egyszerű emberek azt hitték, egy nemes biztosan többet tud náluk.

Connor azonban csak mosolygott a kérdéseken, és a fejét rázta. – Én is csak annyit tudok, amennyit itt hallottam – felelte.

Az éjszaka eseménytelenül telt. Connor csalódottan a falnak vetette hátát és lehunyta szemét. Borongásából kiáltás riasztotta fel. – „Új fiúk!”, rikkantotta valaki, mint mindig, ha eddig nem látott idegen lépett a kocsmába.

Eltartott néhány pillanatig, mire teljesen magához tért, és végigfuttatta szemét a sokaságon az ajtóig, és a két jövevényig. Az egyik nagydarab volt, a másik kicsi és sovány, de mindketten a képzett harcosok tökéletes egyensúlyával és éberségével mozogtak. Connornak elkerekedett a szeme. Ismerte ezeket az embereket, és tudta, hogy mostani ruhájuk – az egyszerű parasztgúnya – nem az igazi viseletük.

Hol a barna köntösük?

Youseffnek már a puszta látása is nyilallást okozott Connor veséjében, s tekintve legutóbbi találkozásuk gyászos kimenetelét, a fiatalember jobbnak látta még jobban eltűnni a tömegben. Intett Dainseynek.

– Kérdezd meg, mit akarnak – utasította a lányt, a két idegen felé mutatva. – És mondd nekik azt, hogy egy hete a közelében sem jártam a fogadónak!

Dainsey bólintott és visszament a helyére, Connor pedig beleolvadt a fal melletti homályba. Igyekezett elég közel maradni ahhoz, hogy elcsípjen valamennyit Dainsey és a jövevények beszélgetéséből, de a zsúfolt kocsma zaja nem tette lehetővé a hallgatózást.

Egészen addig, amíg Dainsey, az okos Dainsey, szándékosan fel nem emelte a hangját: – Már egy hete a színét sem láttuk!

Connor gyanúja bizonyítást nyert: a szerzetesek őt keresik – és sejthető, hogy miért. A férfi most már azt is tudta, miért nem volt vágás Keleigh Leigh testén, miért nem merítette meg a powri sapkáját a kiömlő vérben, mely szokást egyetlen powri sem szegett meg soha. Merészen megfordult és Dainseyre nézett, aki a szeme sarkából rápillantott, aztán „véletlenül” beleakadt a keze a blúzába. A ruhadarab szétnyílt, s látvány minden vendég figyelmét magára vonta, a két szerzetest is beleértve.

Okos lány, gondolta Connor, s a pillanatot kihasználva az ajtó felé igyekezett. Több mint egy percébe telt, míg megtette a húsz lábnyi távolságot, annyira tele volt a terem, de végül kijutott a sós illatú palmarisi éjszakába, a ragyogó csillagok alá.

Visszanézve a kocsmába látta, hogy a tömeg lökdösődik, mintha valaki az ajtó felé igyekezne.

Connor nem várta meg, hogy meglássa, ki az. Ha a papok rájöttek, hogy Dainsey akciója csak figyelemelterelő hadművelet volt, akkor tudják, mit kell tenniük. Connor a következő sarok mögé ugrott, és visszalesett az ajtó felé.

Csakugyan Youseff és Dandelion robbant ki az utcára.

Connor elindult a sikátorban, a fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Nem vesztegette az időt: felmászott az ereszen a tetőre, hasra vágta magát, s fejcsóválva nézte, ahogy a szerzetesek is befordulnak a sarkon.

Ott fent a tetőn, ahol az ég oly közelinek látszott, lent a város fényeivel, Connor hirtelen az emlékeibe merült. Ez volt Jill kedvenc helye, menedéke a világ elől. Gyakran jött fel ide, hogy egyedül lehessen, és a múltra emlékezzen.

Hirtelen kaparászó, zaj zökkentette ki gondolataiból: az egyik szerzetes, nyilván Youseff, mászni kezdett fölfelé.

Connor már ott sem volt, átszökkent a következő ház tetejére, felszaladt a gerincre, lecsusszant a másik oldalon, elkapta a peremet, és leereszkedett az utcára. Rohant, és Jillre gondolt, meg mindarra a szörnyűségre, ami mostanában sújtotta kicsiny világát.

Dobrinion apát halott! Halott! És nem a powrik tették!

Nem, ezek ketten voltak, Dalebert Markwart főapát csatlósai. Markwart megölette Dobriniont, mert az ellenállt, most pedig utána, Connor után küldi a bérgyilkosait.

A gondolatmenet csak most sújtott le Connorra, s kis híján leterítette. Gondolkodni kezdett, hogy mit tegyen. Keressen menedéket az udvarházban?

Elvetette ezt a gondolatot, mert nem akarta bajba keverni a nagybátyját. Ha Markwart eljutott Dobrinionhoz, akkor még Palmaris bárója sem érezheti magát biztonságban. Connor tudta, erős ellenségekkel áll szemben. Medvehonc összes serege sem lehetett volna veszedelmesebb az Abellita Egyház szerzeteseinél. Sok tekintetben – és nem utolsósorban rejtélyes és kevéssé ismert mágikus erői révén – a főapát hatalmasabb volt magánál a királynál is.

Az egész ügy hordereje, az a tény, hogy a főapát elrendelheti – és el is rendelte! – Dobrinion meggyilkolását, teljesen összezavarta a fiatalembert.

Connor tudta, hogy egy idő után kifogy a rejtekhelyekből. Ez a kettő itt, meg a többi – ha vannak még a városban – hivatásos gyilkos. Megtalálják, és akkor megölik.

Válaszokra volt szüksége, és sejtette is, hol találhatja meg őket. Különben is, valaki más van igazi veszélyben: Markwart dühének igazi célpontja. Connor mégis az udvarház felé fordult és bement az udvarra, de a főépülettől elkanyarodva, az istállók irányába indult. Gyorsan felnyergelte kedvenc lovát, az izmos, gyönyörű, szőke sörényű Kősziklát. Még éjfél sem volt, mikor kiügetett Palmaris északi kapuján.

2. fejezet

Irányváltás

Sima útja volt – azaz kellett volna hogy legyen, hisz a Masur Delaval nyugati partja mentén, Palmaristól délre húzódó országút igazán jó minőségűnek számított. Jojonah hamar talált egy karavánt, amivel két napig utazott, éjjel-nappal. Az öreg mester mégsem élvezte a dolgot. Vén csontjai egyre sajogtak, és Palmaristól körülbelül kétszáz mérföldre délre meg is betegedett: görcsök kínozták, hányingere támadt és belázasodott, amitől állandóan verejtékezett.

Biztosan sokat ettem – gondolta, és hőn remélte, hogy ez az út és a betegség, nem fogja az élete végét jelenteni. Még sok mindent szeretett volna elvégezni mielőtt meghal, de ettől eltekintve sem tűnt vonzónak a gondolat, hogy az út mellett pusztuljon el, két olyan város között, amit nem is szeret. Sorsába belenyugodva vonszolta magát városról városra, lassan, botra támaszkodva, és korholva önmagát, amiért hagyta így elnehezülni a testét. – Kegyesség, méltóság, szegénység – mormogta gúnyosan, hisz nem érezte túl méltóságteljesnek az életét, a szegénységet viszont egy kicsit talán túlzásba is vitte. Ami pedig a kegyességet illeti... Jojonah már, nem is volt teljesen biztos benne, mit is jelent ez a szó. Azt jelenti, hogy vakon kövesse Markwart főapátot? Vagy azt, hogy hallgasson a szívére és használja azokat a felismeréseket, amelyeket Avelyn a saját példájával megmutatott neki?

Az utóbbi mellett döntött, de igazából ezzel sem ment sokra. Nem tudta, mit tegyen, de azt sejtette, ha szembeszáll, megbüntetik. Valószínű, hogy lefokoznák, talán ki is átkoznák, vagy elégetnék, mint eretneket. Az Egyháznak mindig megvolt az a jó szokása, hogy ragadozó állatként vesse magát arra, akit eretnekké kiált ki, és halálra kínozza az illetőt. Jojonah megborzongott, amikor erre gondolt. A főapát komisz hangulatban volt mostanában, s még inkább rontott a kedvén Avelyn Desbris említése. Az öreg mesternek új ellenfele támadt az Ursalba vezető hosszú úton: a kétségbeesés. Mégis tovább poroszkált, egyik lábát a másik elé rakosgatva.

A hatodik napon arra ébredt, hogy az eget sötét felhők borítják, s délelőtt eleredt a hideg eső. Jojonah először örült a fejleményeknek, mert az előző nap gyilkosan forró volt, de ahogy a fagyos cseppek lázas bőréhez értek, kezdte nyomorultul érezni magát, és még az is eszébe jutott, hogy visszamegy a városba, ahol az éjszakát töltötte.

Mégsem fordult vissza, hanem tovább botorkált a pocsolyákkal teli úton. Avelynre és Markwartra gondolt, az Egyház helyzetére, és arra, hogyan tovább. Ahogy a percekből lassan órák lettek, a mester annyira elmerült gondolataiban, hogy meg sem hallotta a háta mögött nagy sebességgel érkező kocsit.

– El az útból! – kiáltotta a kocsis, és megrántotta, majd oldalra húzta a kötőféket. A kocsi elkanyarodott, éppen csak kikerülve Jojonah-t, aki meglepetten és rémülten hemperedett a sárba.

A kocsi is letért az útról, és mélyen a sárba süllyedt. Ez akadályozta meg, hogy az alkotmány felboruljon, miközben a kocsis igyekezett visszanyerni az uralmat járműve fölött. Végül a kocsi lelassult és a kerekek megálltak. A kocsis azonnal leugrott a bakról, gyors pillantást vetett a beragadt kerekekre, aztán visszasietett Jojonah-hoz.

– Ne haragudjon – hebegte az öreg mester ahogy a kocsis – jóképű, húsz év körüli fiatalember – odacuppogott hozzá. – Nem hallottam az esőben.

– Nem kell bocsánatot kérnie – felelte nagylelkűen a férfi, majd felsegítette Jojonah-t, és porolgatni kezdte a sarat a szerzetes ruhájáról. – Ettől féltem azóta, hogy elindultam Palmarisból.

– Palmaris – visszhangozta Jojonah. – Én is abból a kiváló városból jövök. A szerzetes észrevette, hogy a fiatal férfi arca elkomorul a „kiváló” szó hallatán, ezért inkább elhallgatott. Jobbnak látta, ha nem beszél többet.

– Hát, én igyekszem eljönni onnan – válaszolta a férfi, és tehetetlenül pillantott kocsijára. – Azaz csak igyekeztem – tette hozzá elkeseredetten.

– Tartok tőle, hogy nem lesz könnyű kiszedni a sárból – vélte Jojonah.

A férfi bólintott. – Majd szerzek segítséget a faluból. Közel van, három mérföldre innen.

– Az emberek segítőkészek – mondta reménykedve Jojonah. – Esetleg elkísérhetlek: biztosan készségesebben segítenek egy papnak, tegnap este is kedvesek voltak, amikor ott töltöttem az éjszakát. És ha majd kiszabadítottuk a szekeredet, elvihetnél magaddal. Ursalba igyekszem, hosszú út áll előttem, és félő, hogy öreg testem nem bírná a gyaloglást.

– Magam is Ursalba tartok – szólt a férfi. – És talán segíthetsz is, mert üzenetet viszek, ami éppen a te egyházadat érinti.

Jojonah felfigyelt a megjegyzésre, és összevonta a szemöldökét. – Ó – jegyezte meg.

– Szomorú nap ez folytatta a férfi. Szomorú, mert Dobrinion apát halálát hozta.

Jojonah szeme tágra nyílt. Az öreg megtántorodott, s kénytelen volt a fiatalemberbe kapaszkodni. – Dobrinion meghalt? Hogyan?

– Egy powri volt az – felelte a férfi. – Egy kis patkány. Beosont a kolostorba és leszúrta.

Jojonah alig bírta megemészteni a hallottakat. Fordult vele egyet a világ, beteg volt és zavart. Újra letottyant a sáros útra, arcát a kezébe temette és zokogott. Nem tudta, hogy Dobrinion apátot siratja, vagy önmagát és szeretett Rendjét.

A férfi vigasztalóan a pap vállára tette a kezét. Együtt indultak el a közeli faluba. A szekeres megígérte: akkor is itt tölti az éjszakát, ha sikerül kiszabadítani a kocsiját. – Te pedig velem jössz tovább, Ursalba – mondta reménykedő mosollyal a szerzetesnek. – Szerzünk takarókat, hogy ne fázz Atyám, és ételt meg italt az útra.

A falu egyik családja befogadta őket éjszakára, s meleg ágyban alhattak. A szerzetes korán lepihent, de nem tudott azonnal elaludni, mert sokan gyűltek össze a vendéglátó háznál, hogy hallják a szekeres történetét Dobrinion apát szomorú haláláról. Jojonah mozdulatlanul feküdt és sokáig hallgatta a mesét, aztán reszketve és verejtékezve lassan elszenderedett.

Youseff és Dandelion nem mentek vissza.

Jojonah felriadt. A ház csendes volt, odakint sötét felhők tornyosultak. Jojonah körülnézett. – Ki van ott? – kérdezte.

Youseff és Dandelion nem mentek vissza! hallotta újra, ezúttal még hangsúlyosabban.

Azaz nem is hallotta csak az esőcseppek kopogását. A szavakat az elméjében érezte, és felismerte azt is, ki küldte őket.

– Braumin testvér? – kérdezte.

Attól tartok, a főapát rád állította őket, folytatódtak a gondolatok. Menekülj, barátom, tanítóm! Menj vissza Palmarisbe, Dobrinion udvarába, ha még, nem vagy nagyon messze, és ne engedd be Youseff és Dandelion testvéreket St. Preciousba!

A kapcsolat gyenge volt – amit Jojonah meg is értett, hisz Braumin nem volt még gyakorlott a hematittal, és nyilván most sem éppen ideális körülmények között használja. Hol vagy?, kérdezte a fiút telepatikusan. St.-Mere-Abelle-ben?

Kérlek, Jojonah mester! Meg kell hallanod engem! Youseff és Dandelion nem mentek vissza!

A kapcsolat felbomlóban volt – Jojonah érezte, hogy Braumin fárad. Aztán hirtelen teljesen megszakadt, és Jojonah attól félt, Markwart vagy Francis rajtakapták Braumint.

Már ha csakugyan Braumin volt, gondolta. Ha nem csak lázálom az egész.

– Ők még nem tudják – suttogta a mester, mert csak ekkor döbbent rá, hogy Braumin üzenetében szó sem volt Dobrinion haláláról. Jojonah nyögve kikászálódott az ágyból, és elindult a néma házban. Elsőnek a háziasszonyt riasztotta fel. Majdnem átesett rajta, mert az asszony a földön aludt, matracok és takarók halmán, hisz ágyát átadta a vendégnek. Jojonah nem szívesen zavarta fel, de vannak bizonyos dolgok, amelyek nem várhatnak.

– Hol a kocsis? – kérdezte. – Itt van a házban, vagy máshol szállt meg?

– Ó, nem – felelte az asszony olyan kedvesen, ahogy csak tellett tőle. – Ott alszik a kisszobában, a gyerekekkel.

– Kerítsd elő – kérte Jojonah. – Méghozzá azonnal.

– Igen, Atyám, ahogy kívánod – felelte az asszony. Kihámozta magát takarói közül, és félig kúszva kiment a szobából. Hamarosan visszatért az álomittas szemű szekeressel.

– Miért nem alszol? – mormogta a fiatalember. – Nem tesz jót az egészségednek, ha ilyen sokat vagy fenn.

– Csak egy kérdés – intette le Jojonah. – Mikor Dobrinion apátot meggyilkolták, hol volt a St.-Mere-Abelle-i karaván?

A férfi oldalra billentette a fejét, mintha nem értené.

– Tudod, hogy az én kolostorom szerzetesei meglátogatták St. Precioust – erősködött Jojonah.

– Nem csak hogy meglátogatták, de jókora bajt is kevertek – válaszolta a szekeres.

– Csakugyan – ismerte el Jojonah. – De ott voltak még, amikor a powri megölte Dobrinion apátot?

– Nem, már elmentek.

– A városból is?

– Azt mondják, északra indultak, bár én olyat is hallottam, hogy átkeltek a folyón, és nem komppal – felelte a szekeres. – Több mint egy napja elmentek már, mire a gyilkosság történt.

Jojonah megsimogatta széles állát. Eleget hallott. – Menjetek vissza aludni – mondta az asszonynak és a kocsisnak. – Én is megyek.

Visszatérve sötét szobájának magányába, Jojonah mester nem merült álomba. Miután immár meg volt győződve arról, hogy a Brauminnal folytatott „beszélgetés” nem a képzelet szüleménye, volt min elmélkednie. Brauminnal ellentétben nem tartott tőle, hogy Youseffék az ő nyomát követik. Markwart túl közel járt már a céljához ahhoz, hogy ilyesmivel tartsa fel bérgyilkosait. Nem, a két jómadár északra fog menni, a csatamezőre, felkutatni a köveket.

A jelek szerint egy kis időre azért mégis megálltak, hogy megoldják Markwart egy apró problémáját Palmarisban.

Jojonah az ablakhoz sietett, kitárta a spalettákat, és kihányt az udvarra. Rosszullét környékezte már a gondolattól is, hogy főapátja megöletett egy másik apátot.

Ez elképesztő! Mégis, minden egyes új részlet ebbe az irányba vezette Jojonah gondolatmenetét. Vagy talán józanságát elhomályosítják a saját ítéletei? Youseff és Dandelion nem mentek vissza!

És Brauminnak fogalma sem volt róla, hogy Dobrinion idő előtt elhalálozott.

Jojonah őszintén remélte, hogy téved, remélte, hogy csak lázálmai játszanak vele, s Egyháza vezetője sosem tenne ilyesmit. Mindenesetre csak egy lehetőség állt előtte: északra indulni, és nem vissza délre, St.-Mere-Abelle-be.

Végre mind a kétszázan elindultak, kissé nyugatra, majd délre fordulva, a még powri kézen lévő városok felé. Elbryan vezette a menetet, felderítőket küldve messze a karaván elé, de negyven legjobb harcosát szorosan egy csoportban tartva. Az egész szedett-vedett seregnek legfeljebb ha a fele lehetett harcképes, a többiek túl betegek, túl kicsik, vagy túl öregek voltak. A csapat általános egészségi állapota mégis jónak volt mondható, leginkább Pony fáradhatatlan erőfeszítéseinek, és a lélekkőnek köszönhetően.

A városok közelében nem találkoztak ellenállással, és az ötödik nap végén már majdnem félúton jártak Palmaris felé.

– Egy tanya és egy pajta – jelentette Zárverő Roger, visszatérve Elbryanhoz. – Alig egy mérföldnyire. A kút ép, és csirkéket is hallottam.

Erre többen felhördültek, összefutott szájukban a nyál, a friss tojás gondolatára.

– És nem volt ott senki? – kérdezte hitetlenkedve a kósza.

– Kint nem – válaszolta Roger, s kissé zavarba jött, amiért nem figyelte meg jobban. De nem voltam messze tőletek – tette hozzá sietve. – Attól féltem, ha túl sokáig maradok távol, nagyon közel értek az épülethez, és ha vannak odabent szörnyetegek, meglátnak titeket.

Elbryan mosolyogva bólintott. – Jól tetted – felelte. Vigyázz a csapatra, amíg Ponyval odamegyünk körülnézni.

Roger bólintott, és segített Ponynak leszállni Szellődal hátáról, a kósza mögül.

– Erősítsétek meg a külső védelmet, főleg északon – mondta a fiúnak Elbryan. – És keressétek meg Juravielt! Mondjátok meg neki, hogy hol talál meg!

Roger egy biccentéssel fogadta az utasításokat. Rávágott Szellődal farára, s a paripa megugrott. Roger nem nézett a távozók után, hanem elkezdte megszervezni a karaván védelmét.

A kósza elég hamar megtalálta az épületeket, aztán Pony látott munkához: a lélekkő segítségével testetlenül bejárta először a pajtát, majd a házat.

– Powrik vannak a házban – közölte, miután visszatért a testébe. – Hárman, de az egyik alszik. A pajtában goblinok vannak, de nem túl éberek.

Elbryan lehunyta a szemét, hogy mély, meditatív nyugalomba kerüljön, s szinte szemmel látható módon alakult át Éjmadár-énjévé. Egy kis facsoport felé intett a patától balra, leugrott Szellődal hátáról, és lesegítette Ponyt. Óvatosan elindultak a facsoport felé, aztán a kósza egyedül ment tovább, s egyik fedezéktől a másikig nyomult előre. Hamarosan a házhoz ért – s kezében Sólyomszárnnyal – hátát két ablak közt a falnak vetette. Körülnézett, visszapillantott Pony felé, és biccentett. Elővett egy nyílvesszőt.

Hirtelen befordult és lőtt, fejen találva az egyik mit sem sejtő powrit. A lendület előrelökte a törpe fejét, bele a serpenyőbe, amiben éppen főzni készült.

– Mit csinálsz! mordult fel a másik törpe, és a tűzhelyhez sietett.

Amikor megpillantotta a rezgő nyílvesszőt, megtorpant, és megfordulva Éjmadárt pillantotta meg.

A kósza kardja lecsapott, mielőtt a powri saját fegyveréért nyúlt. A törpe végül közvetlen rohammal próbálkozott, fejjel szaladt a kószának.

Fergeteg egy biztos döfése pontosan a szívébe szúrt, egészen a markolatig. Néhány vad rángás után a powri holtan csúszott a padlóra.

– Ne zajongjatok már, nem tudok aludni! – hallatszott egy ordítás a hálószoba felől.

Éjmadár elvigyorodott, és az ajtóhoz osont. Kivárta, hogy a törpe lenyugodjon, aztán lassan benyomta az ajtót.

A powri az ágyban hevert, háttal neki.

A kósza hamarosan kilépett a házból, és sietve intett Ponynak. Ismét elővette Sólyomszárnyat, és óvatosan megkerülte a pajtát. Különösen érdekesnek tűnt a szénatároló, nyitott ajtajával, és a földre lógó kötéllel.

A küszöbön körülnézve Éjmadár látta, hogy Pony olyan helyet választ, ahonnan egyformán jól látja a főbejáratot, és a szénatárolót. A kósza tudta, hogy számíthat társára, s ha bajba kerül, Pony mindig ott van.

Most is tudta, mit kell tennie. Egyenesen beronthat a pajtába, és szétrobbanthatná az egészet a köveivel, de nem lett volna jó a nagy füst. Pony inkább a helyén maradt, kezében a magnetittel és grafittal, fedezve Éjmadárt.

A kósza nem becsülte alá azt az önfegyelmet, ami ehhez a háttérbe húzódáshoz kellett. A lány minden reggel gyakorolta a kardtáncot vele együtt, és egyre jobb és jobb lett. Pony is szívesen harcolt volna Elbryan mellett, de fegyelmezett és türelmes volt. A kósza biztosította róla, lehetőséget fog kapni arra, hogy használja új tudását. Mindketten tudták, hogy a lány már majdnem készen áll.

De még nem teljesen.

Éjmadár megvizsgálta a kötelet, aztán óvatos és zajtalan mászásba kezdett. A padlásajtó alatt megállt, hallgatózott, aztán jelzett Ponynak.

Felmászott az ajtóhoz, egyik lábát a résbe támasztotta, de a kötelet továbbra is fognia kellett. Tudta, gyorsnak kell lennie, és valószínűleg nem lesz módja arra, hogy fegyvert rántson.

Mély lélegzetet vett, és koncentrált. Lábát beakasztotta az ajtó aljába, és berúgta azt. Fellendült a padlásra, egyenesen neki a mit sem sejtő goblin őrszemnek.

A goblin fojtottan felkiáltott, de aztán a kósza betapasztotta a száját, a másik kezével pedig lefogta, és térdre kényszerítette a szörnyeteget.

Odalentről kiáltás hallatszott. A kósza tudta, hogy kifutott az időből.

Felrántotta a goblint, és kilökte a padlásajtón, a tíz lábnyival lejjebb lévő földszintre. A goblin csattanva és nyögve landolt, aztán megpróbált feltápászkodni és kiabálni. Csak az utolsó pillanatban vette észre Ponyt, aki nyugodtan, előrenyújtott kézzel állt.

Egy telérkő csapódott bele iszonyatos sebességgel a goblin nyakán függő, zsákmányolt fémamulettbe.

Odafent a szénapadláson Sólyomszárny is hozzáfogott gyilkos munkájához: goblinokat szedett le a létráról. Éjmadár azonban hamarosan rájött, hogy nincs egyedül: egy másik íjász is megjelent a színen.

– Roger mondta, mit terveztek – magyarázta Belli'mar Juraviel. – Kezdetnek jó! – terített le egy felbukkanó goblint.

Miután a goblinok rájöttek, hogy a létrán nem jutnak fel, a megmaradt goblinok kirontottak a főbejáraton át a napfényre.

Fényes villámcsapás terítette le szinte mindnyájukat.

Az elf ott volt fölöttük, és lőtte azokat, akik még mozogtak.

A kósza nem tartott barátjával, hanem másik utat választott: lemászott a létrán. Vetődve ért földet, elugrott egy lándzsa elől, s máris visszalőtt Sólyomszárnnyal, leterítve támadóját. Az ajtó felé rohant, és megint lőtt.

Aztán minden elcsendesedett, legalábbis odabent, Éjmadár mégis úgy érezte, nincs egyedül. A földre fektette íját, kardot rántott, és lassan, zajtalanul továbbindult.

Odakint lassan elhalt a kiáltozás. Éjmadár egy szalmabálához húzódott, nekivetette a hátát, és figyelmesen hallgatózott.

Lélegzetvétel neszei...

Hirtelen előugrott s épp csak annyi ideig fogta vissza kardját, amíg biztosan meglátta, hogy csakugyan egy goblin az – s nem valami szerencsétlen fogoly –, aztán egyetlen mozdulattal leszelte a fejét. Ezután kiment a napfényre, s Ponyékat pillantotta meg, akik a jól végzett munka után a pajta felé ballagtak.

Juraviel Elbryannal maradt, hogy biztosítsák a helyet, Pony pedig visszavágtatott a csapathoz.

– Most már nem fordulhatok vissza – mondta a szekeres, amikor Jojonah előadta neki a tervét. – Nagyon szívesen segítenék neked, de hát a küldetésem...

– ...fontos, csakugyan – fejezte be helyette Jojonah.

– Legjobb, ha hajóval mégy vissza – folytatta a kocsis. – A legtöbb északra tart, aztán ki a nyílt tengerre. Én magam is egy ilyennel jöttem le, délre viszont nem nagyon mennek.

Jojonah megdörgölte borostás állát. Pénze nem volt, de felsejlett előtte egy megoldás. – Akkor vigyél a legközelebbi kikötőhöz!

– Délkelet felé van – felelte a féri. – Bristole a neve. Leginkább azért építették, legyen hol megjavítani a hajókat, és pótolni a készleteket. Nem esik nagyon ki az utamból.

– Leköteleznél – felelte a szerzetes.

Így hát ismét útnak indultak a bőséges reggeli után, mellyel a falusiak halmozták el őket. Csak amikor már az úton zötykölődtek, akkor döbbent rá Jojonah, hogy mennyivel jobban érzi magát. A bukkanók ellenére nem lett rosszul. Mintha az előző este hallott hírek, a helyzet súlyossága, új erőt öntött volna öreg testébe. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy gyenge legyen.

Jojonah sosem látott még olyan kicsinyke és olyan aránytalan várost, mint Bristole. Hatalmas kikötőt talált itt, hosszú mólókkal, melyek akár tíz nagy hajót is el tudtak látni. Ettől eltekintve azonban alig volt épület, az is jobbára raktárház. Csak akkor értette meg végre a dolgot, amikor a szekér bekanyarodott a házak közé.

A folyón lefelé és fölfelé haladó hajóknak nincs szükségük készletekre, hisz Palmaristól Ursalig nem hosszú az út. A matrózoknak azonban szükségük van némi kikapcsolódásra – az itteni kikötés más célokat szolgált.

Az egymás mellett álló hét ház közül kettő kocsma volt, kettő pedig bordély.

Jojonah rövid imát mormolt, de nem aggódott túlságosan. Megértő ember volt, aki még a test gyengeségét is hajlandó megbocsátani. Elvégre a lélek ereje az, ami igazán számít.

Búcsút vett a nagylelkű szekerestől – örült volna, ha jó szónál többet is tud adni neki, azután munkához látott. Három hajó tartózkodott a kikötőben, és egy negyedik közeledett dél felől. A szerzetes lesétált a folyópartra, szandálja csattogott a széles úton.

– Üdv, jóemberek! – kiáltotta, amint az első hajó közelébe ért, és megpillantott két embert, akik valamit javítottak. Jojonah észrevette, hogy a hajó tattal feléje áll, amit a szerzetes a közeli indulás jelének vélt.

– Üdv, jóemberek! – kiáltotta Jojonah hangosabban, és integetéssel próbálta magára vonni a figyelmet.

A kalapálás abbamaradt, és egy szélcserzett arcú, fogatlan tengeri medve felpillantott. – Neked is, atyám – felelte.

– Észak felé tartotok? – kérdezte Jojonah mester. – Esetleg éppen Palmarisba?

– Palmarisba és az Öbölbe – felelte a fickó –, de nem indulunk egyhamar. A horgonykötél nem tart: teljesen szétesett a lánc.

Jojonah most már értette, miért áll hátrafelé a hajó. Körülnézett, aztán vissza a város felé, hátha talál valami más megoldást. Bármilyen normális kikötőben meglett volna a megfelelő felszerelés – még St.-Mere-Abelle szerény dokkjában is akadt olyasmi, mint lánc és horgony. Bristole azonban inkább a tengerészek, minta hajók megújulását szolgálta.

– Jön még egy hajó Ursalból – folytatta a vén tengeri medve. – Két napon belül meg kell érkeznie. Ugye fuvart szeretnél?

– Igen, de nem várhatok.

– Akkor elviszünk mi is, öt királyi aranyért – mondta a tengerész. – Ez igen méltányos ár, atyám.

– Valóban, de attól tartok, még ennyim sincs felelte Jojonah. – És nem is várhatok.

– Két napot sem? – vakkantotta a tengerész.

– Két nap több, mint amennyit megengedhetek magamnak – jelentette ki Jojonah.

– Elnézést, atyám – hallatszott egy hang a másik hajóról, egy széles, zömök alkotmányról. Mi még ma indulunk észak felé.

Jojonah mester búcsút intett a szerelőknek, és alaposabban szemügyre vette a szólót. Magas, vékony, sötétbőrű férfi volt. Behreninek látszott, és bőre színe alapján annak is a délebbi részéről.

– Sajnos, nincs aranyam, amivel fizethetnék – közölte vele is Jojonah.

A férfi vakító mosolyt villantott rá. Ugyan már, kinek kéne arany, atyám?

– Akkor ledolgozom a viteldíjat – ajánlotta Jojonah.

– Rá is fér a hajómra egy-két alapos ima, atyám – vélte a behreni. – Főleg ezután a pihenő után. Nem terveztem, hogy ilyen korán elindulunk, de csak egy emberem van kint, és őt könnyen elő lehet keríteni. Ha te sietsz, akkor sietünk mi is!

– Nagylelkű vagy, jó uram...

– Al'u'met a nevem – Al'u'met kapitány, a Saudi Jacintha vezetője.

Jojonah furcsának találta a nevet.

– Azt jelenti, a sivatag ékköve – magyarázta Al'u'met. – Apám tréfája volt, aki jobb szerette volna, ha a homokdűnéket járom, és nem a hullámokat.

– Ahogy az én apám is azt akarta, hogy sört osztogassak, ne imát – felelte nevetve Jojonah. Kissé meglepte, hogy egy sötétbőrű behrenit talál egy ursali hajó élén, s az még jobban, hogy a férfi ilyen tiszteletet tanúsít az Abellita Rend iránt. Jojonah egyháza nem volt elterjedt a déli királyságban. Egyes misszionáriusokat még el is tettek láb alól azért, mert megpróbálták ráerőltetni isten-víziójukat a helybéli, sokszor kevésbé toleráns sivatagi papokra, akiket a helyi nyelv yatolnak nevezett.

Al'u'met kapitány felsegítette Jojonah-t a pallón, aztán elküldte két emberét a hiányzó tengerészért. – Vannak csomagjaid? – kérdezte.

– Csak az, amit most nálam látsz – felelte a szerzetes.

– És meddig akarsz utazni?

– Palmarisig – válaszolta Jojonah. Pontosabban a folyó másik oldalára, komppal. Sürgős ügyek szólítanak St.-Mere-Abelle-be.

– Elmehetünk a Mindenszentek Öblénél is – szólt a kapitány –, bár legalább egy hetet vesztesz, ha tengeren mégy.

– Akkor legyen Palmaris – felelte a szerzetes.

– Éppen oda tartunk – szólt Al'u'met, és egy kabinajtóra mutatott. – Nekem két szobám van magyarázta. Egy-két napra megoszthatom veled az egyiket.

– Te abellita vagy?

Al'u'met elvigyorodott. – Három éve. A Tengeri Szent Gwendolynnál találtam rá az istenedre, és bizony mondom, jó fogás volt.

– Újabb csalódás az apádnak – vélte Jojonah.

Al'u'met a szája elé emelte ujját. – Neki nem kell tudnia erről, atyám – mondta ravaszul. – Odakint a tengeren, amikor tombol a vihar és magasra csapnak a hullámok, csakis én választhatom meg a saját istenemet. Különben is tette hozzá egy kacsintással – nem is annyira más a te istened, meg az én földem istene. Csak a ruha teszi a különbséget.

– Akkor tehát csak kényelmességből tértél meg – ingerkedett Jojonah.

Al'u'met vállat vont. – Én választom meg a saját istenemet.

Jojonah bólintott, visszamosolygott a kapitányra, aztán elindult a kabin felé.

– Az inasom majd megmutatja a szobádat! – kiáltotta utána Al'u'met.

Az inas éppen odabent kockázott, mikor Jojonah benyitott. A tíz év körüli fiúcska gyorsan összeszedte a kockákat, és nagyon bűntudatosnak látszott. Jojonah sejtette, hogy lógáson kapta.

– Igazítsd el a barátunkat, Matthew! – kiáltott be Al'u'met kapitány. – És gondoskodj róla, hogy mindene meglegyen!

Jojonah és Matthew egymásra meredtek. Matthew durva vászonruhát viselt, mint a tengerészek általában. A szabása mégis finom volt, jobb, mint amilyet Jojonah a legtöbb matrózon látott. A fiú maga is tisztább volt a legtöbb inasnál, napszítta haja gondosan nyírva, bőre aranybarnára sülve. Az összhatást csak egy fekete folt zavarta meg, a fiú alkarján.

Jojonah felismerte a sebet, és el tudta képzelni, milyen fájdalmat élhetett át a fiú. A hajókon általában háromféle „gyógyfolyadékot” tartottak: rumot, kátrányt és vizeletet. A rumot az ételférgek elpusztítására, a romlott ennivaló utóízének megszüntetésére, vagy egyszerűen csak felejtésre használták. A vizeletet ruha- és hajmosásra alkalmazták, de azonkívül, hogy gusztustalan volt, hatása elhalványult a kátrányé mellett. A folyékony kátrányt sebek „befoltozásánál” részesítették előnyben. Matthew szemlátomást megvágta a karját, és tengerésztársai kátránnyal gyógyították.

– Megmutatod? – kérdezte Jojonah csendesen, és a seb felé nyúlt.

Matthew tétovázott, de nem mert ellenszegülni, s óvatosan előrenyújtotta a kezét.

Szép munka, gondolta a szerzetes. A kátrány rálapult a bőrre, s tökéletes fekete foltot képezett. – Fáj? – kérdezte Jojonah.

Matthew megrázta a fejét.

– Nem tud beszélni – hallatszott Al'u'met kapitány hangja, aki időközben megérkezett.

– Te csináltad? – mutatott a sebre Jojonah.

– Nem, Cody Bellaway – felelte Al'u'met. – Ő szokott gyógyítani, ha távol vagyunk a kikötőtől.

Jojonah bólintott, és annyiban hagyta a dolgot – vagy legalábbis nyitva, mert Matthew megfeketedett karját nem lehetett egykönnyen elfelejteni. Hány hematit van elzárva St.-Mere-Abelle-ben? Ötszáz? Ezer? Jojonah tudta, hogy sok, mert fiatalabb korában egyszer éppen ő leltározta ezeket a köveket, melyek talán a leggyakoribbak voltak az évek során, Pimaninicuitról összeszedett kincsek között. A lélekkövek legtöbbje korántsem volt olyan erős, mint az, amit a barbakáni karaván vitt magával, de Jojonah arra gondolt, mi mindent el lehetne érni velük, ha odaadnák őket a hajósoknak, és egy-két embert a fedélzeten megtanítanának a használatukra. Matthew sebe elég komolynak tűnt, de Jojonah mágikus módon könnyedén össze tudta volna zárni. Egy kevés igyekezettel rengeteg szenvedést lehetett volna elkerülni.

Ez a gondolatmenet nagyobb léptékű elméletekhez vezette a mestert. Miért nem kap minden közösség, vagy legalább minden terület egyik közössége hematitot, kiképzett gyógyítóval?

Sosem beszélt erről Avelynnel, de érezte, hogy a fiú ha rajta múlna – tétovázás nélkül szétosztotta volna a köveket a nép közt, és megnyitná St.-Mere-Abelle kincstárát mindenki javára.

Igen, Jojonah tudta, hogy Avelyn ezt tenné, ha lehetősége lenne rá, de persze Markwart főapát sosem tette ezt lehetővé.

Jojonah megpaskolta Matthew szöszke üstökét, és intett neki, hogy kövesse a szobájába. Al'u'met magukra hagyta őket, hogy előkészítse az indulást.

A Saudi Jacintha hamarosan kifutott Bristole-ból. Al'u'met úgy vélte, gyors lesz az útjuk, mert erős déli szelek fújtak, de nem kellett vihartól tartani. Ahogy a Masur Delaval kiszélesedett, a sodrás nem volt nagyon heves.

A szerzetes a nap java részét a kabinjában töltötte, alvással, erőgyűjtéssel. Csak rövid időre kelt fel, és egy barátságos biccentéssel kockázni hívta Matthew-t. Biztosította a fiút, hogy a kapitány nem fogja bánni a kis lazítást.

Jojonah szerette volna, ha a fiú tud beszélni vagy nevetni, miközben játszanak. Jó lett volna tudni, honnan jött, és hogyan került a hajóra ilyen fiatalon.

A szerzetes sejtette, hogy nyomorban tengődő szülei valószínűleg eladták őt, és beleborzongott a gondolatba. A legtöbb hajó így jutott inasokhoz, bár Jojonah reménykedett benne, hogy ezt a fiút nem Al'u'met vásárolta meg. A kapitány vallásos embernek mondta magát, istenfélő hívő pedig nem tesz ilyet.

Este könnyű eső támadt, de ez nem hátráltatta a Saudi Jacintha haladását. A legénység értette a dolgát, és ismerte a folyó minden egyes kanyarulatát. A hajó virgoncan hasította a habokat a holdfényben. Jojonah mester csak most, a korlátnál állva kezdte elfogadni a szívében formálódó igazságot. Egyedül a sötétben, a surrogó víz fölött, a csattogó vitorlák alatt kezdte világosan látni az utat.

Úgy érezte, mintha Avelyn vele lenne, ott lebegne fölötte, és emlékeztetné őt a három fogadalomra – nemcsak az üres szavakra, hanem az igazi lényegre –, amely a Rendet vezérli.

Egész éjszaka fent maradt, és csak hajnal előtt feküdt le, miután ennivalót hozatott magának az álmos szemű Matthew-val.

Ebédidőre megint felkelt, és együtt étkezett a kapitánnyal, aki közölte, hogy másnap reggelre valószínűleg megérkeznek.

– Nem kellene megint egész éjszaka fent maradnod – mosolyodott el Al'u'met. – Reggel partra szállsz, és fáradtan nem fogsz messzire jutni.

Késő éjszaka a kapitány mégis újra a korlátnál találta a szerzetest, aki a sötétségbe meredt, de saját lelkébe nézett.

– Elmélkedő ember vagy – vélte a kapitány. – Ez tetszik nekem.

– Csak azért mondod ezt, mert itt állok egyedül? – kérdezte Jojonah. – Lehet, hogy semmire sem gondolok.

– De nem itt, az elülső korlátnál – állt a szerzetes mellé Al'u'met. – Engem is mindig megihlet ez a hely.

– Hol szerezted Matthew-t? – kérdezte váratlanul Jojonah. Olyan hirtelen bökte ki a kérdést, hogy nem is volt ideje gondolkozni rajta.

Al'u'met rápillantott, meglepte a kérdés. Visszanézett a vízre, és elmosolyodott. – Gondolom, nem feltételezed, hogy én, a hívő ember megvásároltam a szüleitől – mondta. – Pedig így történt – folytatta Al'u'met. Kihúzta magát, és a szerzetesre meredt.

Jojonah mester nem viszonozta a pillantását.

– Koldusként tengődtek St. Gwendolyn közelében, és azon a hulladékon éltek, amit a te abellita testvéreid vetettek nekik – mondta elkomorulva a kapitány.

Jojonah most ránézett. – Te mégis ehhez az egyházhoz csatlakoztál.

– Ez nem azt jelenti, hogy egyetértek mindazokkal, akik most irányítják az Egyházat felelte higgadtan a kapitány. – Ami Matthew-t illeti, megvásároltam őt, méghozzá busás áron, mert szinte a saját fiamnak tekintettem. Tudod, mindig a dokkok környékén kószált legalábbis akkor, amikor el tudott szökni a goromba apja elől. A fickó okkal-ok nélkül verte, pedig Matthew még hét éves sem volt akkor. Ezért aztán megvásároltam, és ide vettem a hajóra, hogy tisztességes szakmát tanuljon.

– Nehéz ez az élet – jegyezte meg Jojonah, de már nem volt vád a hangjában.

– Csakugyan – helyeselt a behreni. – Olyan élet, amit egyesek szeretnek, mások megvetnek. Matthew is eldöntheti ezt, ha már elég nagy lesz ahhoz, hogy jobban megértse. Ha megszereti a tengert, ahogy én, akkor nem tehet mást, mint hogy a hajón marad – és remélhetőleg nálam. Attól tartok, a Saudi Jacintha túlél engem, és jó lenne, ha Matthew folytatná a munkámat.

Al'u'met szembefordult a szerzetessel és elhallgatott. Megvárta, amíg Jojonah a szemébe néz. – De ha nem szereti a hullámok illatát, akkor szabad, mehet, amerre akar – folytatta. – És én gondoskodom arról, hogy új alapokkal indulhasson, bárhol is akar élni. Erre szavamat adom neked, Jojonah mester.

Jojonah elhitte minden szavát, és őszintén viszonozta a kapitány mosolyát. Al'u'met messze kimagasodott az általa ismert tengerészek közül.

Mindketten visszanéztek a vízre, és egy ideig némán álltak, csak a víz csobogása és a szél süvítése hallatszott.

– Ismertem Dobrinion apátot mondta egy idő után a kapitány. – Jó ember volt.

Jojonah csodálkozva nézett rá.

– Társad, a szekeres már elterjesztette a tragédia hírét Bristole-ban, amíg te hajót kerestél – magyarázta a kapitány.

– Valóban jó ember volt – felelte Jojonah. – És a halála nagy veszteség az egyháznak.

– Az egész világnak tette hozzá Al'u'met.

– Honnan ismerted?

– A hivatásomból adódóan több egyházi vezetőt ismerek. Sok időt töltöttem el különböző – kápolnákban is, többek közt St. Precious-ben.

– St.-Mere-Abelle-ben jártál már? – kérdezte Jojonah. Nemleges választ várt, hisz emlékezett volna egy ilyen emberre.

– Egyszer voltunk ott – mesélte a kapitány. De az idő rosszra fordult, és messzire kellett még mennünk, ezért nem szálltunk ki. Elvégre St. Gwendolyn sem volt messze.

Jojonah mosolygott.

– De a főapáttal találkoztam – folytatta a kapitánya. – Egyszer. 819-ben volt, vagy 820-ban, már nem is tudom, úgy összefolynak az évek. Markwart apát nyílt tengeri hajót keresett. Én sem vagyok igazi folyami hajós, csak tavaly megrongálódtunk – azok a nyomorult powrik a hordóhajóikkal –, és csak idén tavasszal futhattunk ki megint.

– Szóval a főapát hívó szavára mentél biztatta Jojonah.

– Igen, de nem az én hajómat választották – felelte Al'u'met. – Ami azt illeti, szerintem szerepet játszott ebben a bőröm színe is. Nem hinném, hogy a főapátod megbízik egy behreni tengerészben, főleg olyanban, aki akkor még nem volt az Egyház tagja.

Jojonah rábólintott: Markwart semmiképp nem fogadott volna fel egy déli vallású embert a pimaninicuiti útra. A szerzetes ironikusnak, mondhatni nevetségesnek találta ezt, tekintve az utazás gondosan eltervezett, gyilkos végét.

– Adjonas kapitány és a Szélfutár valóban jobban megfeleltek – ismerte el a kapitány. – Ő már akkor a nyílt tengert járta, amikor én még a hajósinasságot tanultam.

– Hát ismered Adjonast? – kérdezte Jojonah. És hallottál a Szélfutár pusztulásáról?

– Minden tengerész tud róla – állította a kapitány. – A Mindenszentek Öblénél történt, úgy mondják. Nehéz arrafelé a víz, az igaz, mégis különös, hogy egy olyan tapasztalt hajós, mint Adjonas, ne bírjon vele.

Jojonah bólintott. Nem tudta rávenni magát, hogy feltárja a szörnyű igazságot, és elmondja: Adjonast és az embereit Al'u'met vallásának szent emberei mészárolták le az öbölben. Visszatekintve Jojonah alig tudta elhinni, hogy belement a tervbe, a szörnyű hagyományba. Vajon csakugyan mindig így volt, ahogy az Egyház állítja?

– Remek hajó volt, kiváló legénységgel – fejezte be áhítatosan Al'u'met.

Jojonah helyeslően bólintott, pedig valójában alig tudott valamit a hajóról és a tengerészekről. Csak Adjonasszal és az elsőtiszttel, Bunkus Smealy-vel találkozott.

– Menj és aludj, atyám – szólt a kapitány. – Nehéz nap áll előtted.

Jojonah maga is elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a társalgásnak. Al'u'met akaratlanul is gondolatokat ébresztett benne, emlékeket idézett föl, és helyezett új megvilágításba. Ez nem azt jelenti, hogy egyetértek mindazokkal, akik most irányítják az Egyházat, mondta Al'u'met, s szavai most prófétaian visszhangoztak a kiábrándult mester fülében.

Jojonah jól aludt, jobban, mint mostanában bármikor. A nap sugaraival együtt kiáltás ébresztette, így hát összeszedte kevéske holmiját, és felment a fedélzetre, abban a reményben, hogy megpillanthatja Palmaris hosszú mólóit.

Felérve azonban csak ködöt látott, sűrű szürke takarót. Mindenki a fedélzeten volt, legtöbben a korlátnál, s lámpással a kezükben feszülten meredtek a homályba. Zátonyokat, közeledő hajókat kerestek. Jojonah megborzongott. Csak Al'u'met kapitány megjelenése nyugtatta meg, aki higgadtan viselkedett, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Jojonah odament hozzá.

– Valaki kikötői fényekről kiabált – magyarázta a szerzetes. – Bár nem hiszem, hogy bármit is láthatnak ebben a ködben.

– Pedig láttunk – nyugtatta meg mosolyogva a kapitány. – Közel vagyunk, és minden pillanattal még közelebb kerülünk.

Jojonah követte a kapitány pillantását az elülső korláton túlra, a homályba. Valami nem is tudta megmondani, mi – különöset érzett, mintha belső tájékozódási készsége eltorzult volna. Sokáig állt némán, próbálta megkeresni a nap világosabb foltját az égen.

– Kelet felé tartunk – mondta aztán váratlanul Al'u'metnek. – Palmaris pedig nyugaton van.

– Arra gondoltam, megspórolom neked az utazást a zsúfolt kompon – magyarázta Al'u'met. – Már ha egyáltalán jár ilyenkor.

– De kapitány, nem kellett volna...

– Semmi gond, barátom – felelte a kapitány. Amúgy sem engednek be minket a palmarisi kikötőbe, amíg a köd fel nem tisztul, ezért ahelyett, hogy horgonyt vetnénk, Amvoy felé fordultunk, ami kisebb kikötő, kevesebb szabállyal.

– Föld előttünk! – harsant egy hang fentről.

– Amvoy dokkja! – helyeselt valaki más.

Jojonah Al'u'metre pillantott, de az csak mosolygott és hunyorított.

A Saudi Jacintha hamarosan biztonságban befutott Amvoy egyik hosszú mólójához, és a tengerészek ügyesen lehorgonyozták.

– Minden jót, Jojonah mester – mondta a kapitány, amikor a pallóhoz vezette a szerzetest. – Adjon erőt mindnyájunknak a jó Dobrinion apát emléke. – Keményen megrázta Jojonah kezét, és a szerzetes elindult.

A palló végén mégis megállt: a megfontoltság küzdött benne a lelkiismerettel. – Al'u'met kapitány – mondta hirtelen, és visszafordult. Több tengerész is volt a közelben, akik jól hallották minden szavát, de ez sem riasztotta vissza. – Az eljövendő hónapok során fogsz majd hallani egy Avelyn Desbris nevű emberről. Avelyn testvérről, aki valaha St.-Mere-Abelle szerzetese volt.

– Nem ismerem a nevét – felelte a kapitány.

– Majd meg fogod ismerni – nyugtatta meg Jojonah. – Szörnyű történeteket fogsz hallani róla, tolvajnak, gyilkosnak, eretneknek fogják nevezni. Meghurcolják a nevét.

Al'u'met kapitány nem válaszolt, Jojonah pedig elhallgatott és nagyot nyelt.

– Mindezt teljes őszinteséggel mondom neked – folytatta, mert érezte, hogy a hihetőség határán egyensúlyoz. Megint nyelt egyet. – Ezek a történetek nem igazak, legalábbis úgy nem, ahogy Avelynt vádolva eltorzítják. Biztosíthatlak, ez az ember mindig Isten által adott lelkiismeretének szavát követte.

A legénység tagjai csak a vállukat vonogatták, számukra mindez nem sokat jelentett, a kapitány azonban felfogta a szerzetes szavainak súlyát. Tudta, hogy a másiknak nagyon fontos pillanat ez. Jojonah hangjából Al'u'met bölcsen megértette: az ismeretlen szerzetesről szóló mesék csakugyan befolyással lehetnek rá, és mindenki másra, aki kapcsolatban áll az Abellita Egyházzal. Bólintott, és nem mosolygott.

– Az Abellita Egyház sosem nevelt még jobb embert, mint Avelyn Desbris – jelentette ki Jojonah, azzal megfordult, és maga mögött hagyta a Saudi Jacinthát. Tudta, mekkora kockázatot vállalt. A Saudi Jacintha egy nap újra elvetődhet St.-Mere-Abelle-be, és a kapitány, vagy még inkább az egyik hallgatózó tengerész beszél majd valakivel az apátságból. Talán éppen magával Markwart főapáttal. Jojonah mégsem próbálta enyhíteni vagy visszavonni szavait. Kimondta nyíltan, ahogy kellett.

Kétkedve járta Amvoy utcáit. Szerzett szekeret kelet felé, s bár a kocsis az Egyház tagja volt, s legalább olyan barátságos, mint Al'u'met, mikor három nappal később elváltak – néhány mérföldnyire St.-Mere-Abelle kapuitól –, Jojonah nem ismételte meg szózatát Avelynről.

A mester kételyei csak akkor foszlottak szét, amikor megpillantotta a kolostor épületét. St.-Mere-Abelle mindenféle szempontból csodálatos hely volt ősi, erős falaival, tengerparti szirtjével. Amikor meglátta a kolostort a távolban, Jojonah-nak eszébe jutott az Egyház hosszú-hosszú történelme, a Markwart előtti hagyományok, és a korábbi apátok hosszú sora. Jojonah megint úgy érezte, mintha Avelyn szelleme szinte tapinthatóan ott lenne mellette. Heves vágy fogta el, hogy még mélyebbre ásson a Rend múltjában, és felderítse, hogyan mentek a dolgok valamikor, évszázadokkal ezelőtt. Mert Jojonah mester aligha tudta elhinni, hogy az Egyház ebben a jelenlegi formájában domináns vallássá válhatott volna. Mostanság az emberek születésük, származásuk révén kötődnek a valláshoz, azért „hívők”, mert apáik, nagyapáik is azok voltak. A szerzetes tudta, hogy kevesen akadnak olyanok, mint Al'u'met, akik felnőttként, szabad akaratukból térnek meg.

Jojonah sejtette, hogy kezdetben ez nem volt így. St.-Mere-Abelle, amely oly hatalmas és lenyűgöző, nem épülhetett volna meg azzal a maroknyi emberrel, akik mostanság csakugyan szívvel-lélekkel egyetértenek a jelenlegi Egyház tanaival.

Ettől a felfedezéstől hajtva sietett Jojonah a kolostor felé. mely otthona volt élete több mint kétharmadában, és amely most díszes kulisszának tűnt csupán. Még mindig nem ismerte teljes egészében az apátság igazi lényegét, de el volt szánva rá, hogy Avelyn vezérlő szelleme segítségével felkutatja azt.

3. fejezet

A csali

Connor Bildeborough cseppet sem volt ideges, amikor maga mögött hagyta Palmaris eladdig biztonságosnak hitt területét. Az elmúlt hónapokban többször is járt északon, és bízott benne, hogy el tud kerülni bármilyen veszélyt, ami ott várhat rá. Az óriások – a maguk kődobálásával – eléggé ritkává váltak, a goblinok és powrik pedig nem lovagolnak, így nem érhetik utol Kősziklát.

Még amikor első este tábort vert, harminc mérföldnyire a várostól, akkor sem aggódott. Tudta, hogyan rejtőzzön el, és mivel nyár volt, még tüzet sem kellett raknia. Befeküdt egy sűrű bokor alá, a lova pedig békésen legelészett a közelben.

A következő nap és éjszaka hasonlóan telt. Connor gondosan kerülte az egyetlen igazi utat, ami erre tartott, de ismerte a környéket, így az út mellett is gyorsan tudott haladni.

A harmadik napon – jóval több mint száz mérföldre Palmaristól – egy tanyaház és pajta romjaira bukkant, s a nyomok pontosan elárulták neki, mi történt: néhány nappal korábban egy goblin banda járhatott erre. Az esőtől és a nyomok elmosódásától tartva – hisz az ég már erősen szürke volt –, Connor azonnal lóra szállt, és követte a jeleket. Késő délután érte utol a csapatot, az eső éppen szemerkélni kezdett. Connor ugyan örült, hogy csakugyan goblinokat talált, viszont kétszer annyit, mint amennyire számított. Állig felfegyverkezve, és meglepő fegyelemmel közlekedtek. Connor látta, hogy északnak-északkeletnek tartanak, és úgy gondolta, legjobb, ha követi őket. Ha igaz az, amit gyanít, és amit a szóbeszéd rebesget, akkor ezek az ostoba goblinok elvezethetik a harcos-sereghez, és ahhoz a személyhez, aki a környéken lévő ékköveket kezeli.

Mintegy fél mérföldnyire telepedett le a zajos goblin tábortól. Késő éjszaka közelebb lopózott, és újra csak meglepte az amúgy gondatlan lények fegyelme. Elég közel tudott kerülni ahhoz, hogy beszéd-töredékeket is elcsípjen, jobbára panaszkodást. Ebből megtudta, hogy az óriások többsége hazament, a powrik pedig túlságosan el vannak foglalva saját harcukkal ahhoz, hogy a goblinokkal törődjenek.

Aztán Connor érdeklődése két vitatkozó goblin felé fordult. Az egyik észak felé akart menni, a két városnál – Caer Tinellánál és Mélyföldnél – lévő tábor felé.

– Grrr! – mordult fel a másik. – Tudod, hogy Kos'kosiónak vége, és Maiyer Deknek is. Nincs már ott senki más, csak Éjmadár és a gyilkosai! A városok elvesztek, te ostoba, és mindennap tűzgolyókkal bombázzák őket!

Connor arcára mosoly telepedett. Visszatért saját táborába, lopva aludt néhány órácskát, de már jóval hajnal előtt ismét talpon volt. Újra a goblin csapat nyomába eredt, hogy velük együtt balra kanyarodjon, aztán visszaforduljon Caer Tinella és Mélyföld vidékére.

Az eső újra eleredt, most még erősebben, de Connor már nem törődött vele.

Az épületek árnyékában pihentek meg, használatba vették a kutat s legnagyobb örömükre csakugyan találtak friss tojást és tejet. Felfedeztek a csűrben egy szekeret is, valamint fenőkövet és vasvillát, amit Tomas remekül el tudott képzelni egy óriás hasában. Roger körülszimatolt a pajta minden zugában, talált egy erős, vékony kötelet, meg csigákat és ellensúlyt. Fogalma sem volt, mi hasznát veheti majd, hacsak nem a szekeret rántja ki a sárból, de azért biztos, ami biztos, magához vette.

Késő éjszaka a menekültek felfrissülve álltak az út utolsó szakasza előtt.

Mint mindig, most is Roger és Juraviel haladtak az élen. Az elf ügyesen szökellt az ágakon, a fiú pedig fáradhatatlanul cirkált körbe-körbe.

– Jó munkát végeztél ma – szólt váratlanul Juraviel, teljesen meglepve Rogert.

A fiú csodálkozva pillantott az elfre. Mostanában nem sokat beszéltek, a felderítés részleteinek megtárgyalásán kívül.

– Miután észrevetted a házat és a pajtát, szó nélkül elfogadtad azt a szerepet, amit Éjmadár rád osztott – magyarázta az elf.

– Mit tehettem volna?

– Ellenkezhettél volna – felelte az elf. – Az a Zárverő Roger, akit először megismertem, nem tartotta volna képességeihez méltónak a karaván védelmezését, morgolódott volna, s valószínűleg el is szökik. De először is el sem hozta volna a hírt, amíg előbb be nem megy egymaga a szörnyetegek közé.

Roger egy darabig tűnődött ezen, és kénytelen volt egyetérteni ezzel a véleménnyel. Amikor először meglátta a tanyaházat, ösztönei csalogatták, hogy menjen oda, és nézze meg közelebbről. Az esze azonban megsúgta: ez nagyon veszélyes, és nem is annyira rá, mint a többiekre nézve, akik ott jönnek, nem messze mögötte. Még ha nem is kapják el – ami azért valószínűnek tűnt –, akkor is lapulnia kellett volna, így nem tudja időben figyelmeztetni a karavánt. Harc lett volna, méghozzá hátrányos helyzetből.

– Te is tudod – folytatta az elf.

– Tudom, mit csináltam – jelentette ki kurtán Roger.

– És azt is tudod, hogy jól csináltad – szólt Juraviel, majd egy ravasz kacsintással hozzátette: – Gyorsan tanulsz.

Roger összehúzta a szemét és dühösen meredt az elfre. Nem szerette, ha a „leckére” emlékeztetik.

Juraviel mosolya aztán mégis lefegyverezte, s helyre tette büszkeségét. Roger tudta, kezdik megérteni egymást az elffel. El kellett ismernie, hogy a lecke használt. Ebben a helyzetben a kudarc többe került volna, mint csak a saját élete, ezért el kellett fogadnia a magánál tapasztaltabbak útmutatását. Roger már nem nézett dühösen, csak bólintott, és még el is vigyorodott.

Juraviel hirtelen hegyezni kezdte a fülét, és körbenézegetett. – Valaki jön – mondta, aztán eltűnt az aljnövényzetben, de olyan gyorsan, hogy Roger csak pislogni tudott utána.

A fiú is fedezék után nézett. Hamarosan észre is vette a közeledőt, és kissé megnyugodott: egy csapatbéli asszony volt, szintén felderítésen járt. A nő annyira meglepődött, amikor Roger előbukkant egy fa mögül, hogy majdnem leszúrta a fiút.

– Mintha aggasztana valami – mondta Roger.

– Ellenséges csapat – jelentette a nő. – Nyugat felé tartanak, délre tőlünk.

– Mennyien vannak?

– Elég sokan, talán negyvenen is – felelte a nő.

– És mifélék? – hallatszott a kérdés egy fáról.

A nő felnézett, bár tudta, úgysem pillanthatja meg Éjmadár tünékeny barátját. Kevesen látták valaha is Juravielt, csak dallamos hangját hallhatták időről-időre. – Goblinok – szólt az asszony. – Csak goblinok.

– Akkor menj vissza a helyedre – mondta neki az elf. – Keresd meg a sorban utánad következőt, az is a következőt, és így gyorsan adjátok tovább a hírt!

A nő bólintott és elsietett.

– Hagyhatnánk őket elmenni – vélte Roger, mire Juraviel megjelent az egyik ágon.

– Szólj Éjmadárnak, hogy meglepetést csinálunk válaszolta az elf.

– De hisz Éjmadár maga mondta, hogy ne keveredjünk harcba – ellenkezett Roger.

– Ezek csak goblinok – felelte Juraviel. – Ha pedig egy nagyobb csapat részei, akkor körülvehetnek minket. Gyorsan le kell számolnunk velük: Mondd meg Éjmadárnak, hogy ragaszkodom a támadáshoz!

Roger hosszan meredt az elfre, és Juraviel egy pillanatig azt hitte, hogy ellenszegül. Roger valóban ezt forgatta a fejében, mégis visszanyelte az ellenkezést. Bólintott és elszaladt.

– Roger! – kiáltott utána Juraviel. A fiú visszafordult.

– Mondd azt Éjmadárnak, hogy tiéd volt a terv – szólt Juraviel. És azt is, hogy én teljes mértékben egyetértek vele. Mondd meg neki, hogy szerinted gyorsan és keményen le kell csapni a goblinokra.

– De hát ez hazugság – ellenkezett Roger.

– Csakugyan? – kérdezte az elf. – Amikor hallottad a goblinok hírét, nem arra gondoltál először, hogy támadnunk kéne? Nem az adott szó tartott vissza attól, hogy ezt mondd?

A fiú beharapta a száját, és a szavak igazságán rágódott.

– Nincs semmi gond az ellenvéleménnyel – magyarázta Juraviel. – Te már többször is bebizonyítottad, hogy értékes a véleményed az ilyen dolgokban. Ezt tudja Éjmadár, tudja Pony, és tudom én is.

Roger tovább futott, immár sokkal ruganyosabb léptekkel.

– A kisbabám! – sikoltotta az asszony. – Könyörgök, ne bántsátok!

– Duh? – kérdezte az egyik goblin a vezért, miközben fejét vakargatta, a váratlan hang hallatán. A csapat a Mocsárvidékről érkezett, s nem beszélte jól az itteni közös nyelvet.

A goblin vezér látta, hogy nyugtalanul izegnek-mozognak. Szomjazták a vért, de nem voltak igazi harci hangulatban. Ezt a prédát viszont szinte ajándéknak tekintették. A felhőzet végre felszakadt az égen, s fényes telihold világította be az éjszakát.

– Kérlek – folytatta a nő. – Ezek csak gyerekek!

Több sem kellett a goblinoknak. Mielőtt a vezér egy szót szólhatott volna, már rohant is mindegyik, hogy elsőként jusson a zsákmányhoz.

Újabb kiáltás hallatszott a homályból, ezúttal közelebbről. A goblinok folytatták vak rohamukat. Átcsörtettek a bozóton, gyökereken botladoztak, de gyorsan talpra álltak, és rohantak tovább. Végül mindnyájan egy apró tisztásra értek, melyet hátul kőtömbök szegélyeztek, balról fenyők, jobbról tölgyek és juharok.

Valahonnan a fenyves mögül hallatszott a nő hangja, de most már korántsem olyan elkeseredetten:

Goblin hordák jönnek, futnak,

Dalt hozni a bárdjainknak,

Mert bolondul jöttetek,

Goblinok, mind elvesztek.

– Duh? – kérdezte újra a goblin a vezért.

Újabb hang tiszta és dallamos: egy elf hangja vette át a rögtönzött dalt, valahonnan a tölgyes mélyéből.

Elvesztek majd nyíltól, kardtól,

Bűverőtől. ahogy való.

Kit megöltetek kegyetlen,

Földjeinken, rétjeinken,

Bosszút állunk mindenkiért,

És az éj szép hajnalt ígér.

Újabb versszakok záporoztak a megzavarodott szörnyetegekre. Ahogy egyre többen kapcsolódtak be a dalba, néhány verssort kacagás követett. Végül egy zengő, erőteljes hang is rázendített, higgadtan, halálos komolysággal, s az egész erdő elcsendesedett, mintha hallani akarná a szavakat:

Gonoszságtok hozta rátok

Ezt az órát, ezt az átkot.

Nincs kegyelem, csak ítélet,

Melyből senki fel nem ébred.

Mikor befejezte, fényes szőrű fekete paripáján a férfi kilépett a kövek mögül, a megdöbbent goblinok elé.

– Éjmadár lehelte az egyik szörnyeteg, és ekkor már mindnyájan tudták, hogy végük.

Egy közeli domb mögül Connor Bildeborough érdeklődve figyelte a kibontakozó jelenetet. Az a női hang, amelyik először megszólalt, egyre kísértette. A hang, amelyet annyi gyönyörű hónapon át hallgatott...

– Szívesen lehetővé tenném nektek, hogy megadjátok magatokat – mondta a kósza a goblinoknak –, de nincs hová tegyelek benneteket, és nem is bízom meg az ilyen alakokban.

A goblin vezér bátran, fegyverét szorongatva előlépett.

– Te vagy ennek a szedett-vedett bandának a vezetője? – kérdezte tőle a kósza.

Semmi válasz.

– Micsoda arcátlanság! kiáltotta Éjmadár, és a goblin sisakos fejére mutatott. – Meghalsz! – jelentette ki.

A hirtelen mozdulatra minden goblin megugrott, majd hitetlenkedve nézték, ahogy vezérük feje egy rándulással oldalra nyaklik, s az erőteljes goblin, aki egészen idáig fel tudta küzdeni magát, egyszerűen holtan rogyott össze!

– És most ki a vezér? – kérdezte a kósza baljósan.

A goblinok felbolydultak és szétszaladtak, ki merre látott, de leginkább arrafelé, amerről jöttek. Éjmadár csapata azonban nem tétlenkedett a dalolás ideje alatt sem, s az íjászok már elfoglalták helyüket a szörnycsapat mögött. Amint azok a fák felé fordultak, zizzenő nyílvesszők zápora fogadta őket.

Azután Éjmadár és harcosai rohamra indultak a zavart és szétesőben lévő goblin sereg ellen. Connor Bildeborough is nekilendült, Védelmezővel a kezében. Eleget látott és hallott. Egyenesen belevágtatott a csatába, ajkán Jilly nevével.

Éjmadár mindig ott volt, ahol a legnagyobb szükség kívánta, s erőt öntött katonáiba, ha a goblinok átmeneti előnyre tettek szert.

Az egyik tölgyfáról Belli'mar Juraviel szórta apró nyilait a szörnyekre.

Szemben az elffel Pony gyűjtögette mágiáját, erejét, mert gyanította, hogy hamarosan szüksége lesz a gyógyító lélekkőre.

A tisztáshoz közeledve Connorban egyre nőtt az elismerés. Ez aztán nem holmi szedett-vedett banda! A villámcsapás, a nyilak, a rajtaütés tökéletes időzítése – Connor arra gondolt, ha a király katonái is ilyenek lennének, a háborúnak már régen vége volna.

A tisztásra érve remélte, hogy megleli Jillyt, de nem látta sehol a lányt, és nem volt ideje keresgélni. Szükség volt a kardjára. Megsarkantyúzta Kősziklát, és lendületből levágott egy goblint, aztán egy másikat, aki éppen leterített egy embert.

A ló megbotlott és Connor kirepült a nyeregből, de a földre zuhanva nem sérült meg komolyan. Felpattant és harcolt tovább.

A szerencse azonban nem szegődött melléje, mert egy csomó goblin épp ezt a helyet választotta a kitörésre, s Connor közéjük, és az erdő közé került. Felemelte kardját, és bátran védekező állásba helyezkedett, átfuttatva gondolatait a magnetitek felé, hogy megindítsa vonzó varázsukat.

Egy goblin kard sújtott felé, de Védelmező könnyedén útját állta. Mikor a goblin vissza akarta húzni fegyverét, azt tapasztalta, hogy a penge mintha odaragadt volna az ember kardjához.

Elég volt fordítani egyet Védelmezőn, aztán megszüntetni a magnetit mágiáját, s a goblin kardja már repült is.

Connor azonban korántsem szabadult meg, hisz további goblinok érkeztek, méghozzá nem is fém, hanem jobbára fafegyverekkel.

Apró nyílvessző röppent ki Connor mögül, szemen találva az egyik goblint. Mielőtt a fiatalember hátrapillanthatott volna, a fekete paripás harcos már ott is volt mellette, csodás kardja mágikus ragyogással izzott.

A goblinok „Éjmadár” kiáltással futásnak eredtek, és azzal sem törődtek, hogy felfegyverzett emberek karjaiba szaladnak.

Néhány perc múlva véget ért a csata, és a sebesülteket – akik nem voltak sokan – az északi fenyőligethez kísérték.

Connor a lovához sietett gondosan megvizsgálta az állat lábait, s megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy Kőszikla nem sérült meg súlyosan.

– Ki vagy? – kérdezte a fekete paripás harcos. Sem fenyegetés, sem gyanakvás nem volt a hangjában.

Connor felpillantott és látta, hogy többen kíváncsian méregetik.

– Bocsáss meg, de nem sok szövetségessel szoktunk találkozni, ilyen távol a lakott vidéktől – folytatta a kósza.

– Palmarisból jöttem – felelte Connor. Goblinokra vadászni.

– Egyedül?

– A magányos utazásnak is megvannak a maga előnyei – vélte Connor.

– Akkor hát légy üdvözölve – csusszant le Éjmadár Szellődal hátáról, és a férfi elé lépett. Keményen megrázta Connor kezét. – Van enni- és innivalónk, de nem állhatunk meg sokáig. Utunk Palmarisba visz, és szeretnénk jól kihasználni az éjszakai órákat.

– Azt látom – nézett végig a goblin hullákon Connor.

– Szívesen látunk sorainkban – szólt Elbryan. – Sőt, megtiszteltetésnek vennénk, ha csatlakoznál hozzánk.

– Nem tüntettem ki magam ebben a harcban jegyezte meg Connor. – Nyomába sem érek annak, akit Éjmadárnak neveznek – tette hozzá mosolyogva.

Elbryan is csak mosolygott válaszul, aztán elindult, s Connor melléje szegődött. Odament az elsőként meghalt goblinhoz, és lehajolva szemügyre vette a behorpadt sisakot.

– Milyen messze van a város? – kérdezte egy ösztövér fiatalember.

– Három napi járásra felelte Connor. – Vagy négyre, ha csak lassabban tudtok menni.

– Akkor hát négy nap – szólt Roger.

Connor éppen akkor nézett vissza a kószára, mikor az egy ékkövet bányászott ki a goblin fejéből.

– Szóval mágiát használsz – állapította meg Connor.

– Nem én – felelte Elbryan. – Valamennyire tudok bánni a kövekkel, de ez semmi ahhoz képest, amit az igazi hozzáértő csinál.

– Csak nem egy nő az? – lehelte Connor.

Elbryan felállt és megfordult. Egyenesen Connor szemébe nézett, s látta, hogy érzékeny pontot érintett. Legalább annyira felzaklatta a másikat, mintha megfenyegette volna. Bármennyire kíváncsi is volt, Connor annyiban hagyta a dolgot, ezek az emberek de legalábbis a mágia-használó – törvényenkívüliek az Egyház szemében. Talán tisztában is vannak ezzel, és gyanakodni kezdenek arra, aki nagyon faggatózik.

– Hallottam egy nőt énekelni – folytatta Connor, hogy elfedje igazi kérdését. – Nemes ember vagyok, és láttam már mágiát életemben, de ilyen nagyszerű akciót még sosem.

Elbryan nem felelt, de az arckifejezése meglágyult egy kissé. Körülnézett, hogy ellenőrizze a sebesült goblinoknak kijáró kegyelemdöféseket, aztán azt vette számba, mit lehetne használni a goblinok holmijai közül. – Tarts velem – invitálta az idegent. – Fel kell készíteni az embereket a további menetelésre.

Connorral és Rogerrel együtt bement az erdőbe, egy olyan részre, ahol nem volt annyira sűrű az aljnövényzet. Itt tüzek égtek, emberek sürgölődtek, és a lángok fényénél Connor megpillantotta a lányt.

Jilly, amint sebesülteket lát el. Az ő Jillyje, aki épp olyan szép – sőt, szebb! –, mint annakidején Palmarisban. A háború előtt, a bajok előtt. Szőke haja most a válláig ért, és olyan sűrű volt, hogy Connor ügy érezte: bele tudna veszni. A lány kék szeme csillogott a tűz fényénél.

Connornak minden szín kifutott az arcából. Elszakadt Elbryantól, és mintegy hipnotizáltan elindult a lány felé.

A kósza elkapta a karját. – Megsebesültél?

– Ismerem őt – lehelte Connor. – Ismerem.

– Ponyt?

– Jillyt.

A kósza nem engedte el, sőt, még jobban megszorította, és maga felé fordította. Elbryan tudta, hogy Pony annakidején házasságot kötött egy nemessel Palmarisban, katasztrofális következményekkel. Mi a neved, uram? – kérdezte a kósza.

A férfi kihúzta magát. – Connor Bildeborough, a Chasewind udvarházból – felelte büszkén.

Elbryan nem tudta, hogyan reagáljon. Legszívesebben leütötte volna... mert ártott Ponynak? Nem, a kószának be kellett vallania önmaga előtt, hogy nem ez az ok. Puszta féltékenységből akarta volna megütni Connort, azért, mert a férfi – ha csak egy kis időre is – utat talált Pony szívéhez. Pony talán nem szerette úgy Connort, ahogy most őt, de mindenképpen fontos volt neki, és még hozzá is ment!

A kósza lehunyta szemét hogy összeszedje magát. Meg kellett gondolnia, vajon mit érezne Pony, ha ő most megverné ezt az embert, és egyáltalán mit szól a lány, ha meglátja. – Várjunk, amíg végez a sebesülteknél mondta végül higgadtan.

– Beszélnem kell vele – hebegte Connor.

– Azoknak a rovására, akik mellette küzdöttek a goblinok ellen? – szólt a kósza. – Elvonnád a figyelmét Bildeborough úr, és a gyógyításhoz teljes összpontosításra van szükség.

Connor visszapillantott a lányra, még tett is feléje egy lépést, de a kósza határozottan, ijesztő erővel visszarántotta. A két férfi újra szembekerült egymással, és Connor tudta, hogy most nem juthat Jilly közelébe, mert ez az ember erővel is távol tartja, ha kell.

– Egy órán belül végez mondta Elbryan. – Akkor odamehetsz hozzá.

Connor nézte a kósza arcát beszéd közben, és csak most döbbent rá, hogy ami a kósza és a lány közt van, az több lehet barátságnál. Újra felmérte Elbryant, ennek a felfedezésnek a fényében.

Nem vidította fel, amit látott.

Követte a kószát, aki nekiállt előkészíteni az indulást. Éjmadár is, Connor is sűrűn pillantgatott a lányra, és sejtették, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. Végül Connor elvált a másiktól, és a tábor túlsó végébe vonult, a lehető legmesszebbre Jillytől. Csak most kezdte igazán felfogni a látványt, a lány közelségét, s újra átfutott rajta a szörnyű nászéjszaka emléke, amikor majdnem megerőszakolta húzódozó aráját. Aztán fizetett a házasság semmissé nyilvánításáért, és vádat emelt Jilly ellen, amiért az visszautasította. Ez a vád szakította el a lányt a családjától, és küldte a Király seregébe. Vajon mit fog érezni ezek után Jilly, ha újra találkoznak? Connor ezen tűnődött, és aggódott is, mert nem remélte, hogy Jilly viszonozni fogja az ő mosolyát.

Már majdnem egy órája úton voltak, mire Connor végre bátorságot gyűjtött, és a lány mellé léptetett. Pony Szellődal hátán utazott, a gyalogos kósza társaságában.

Elbryan látta meg előbb. Ponyra pillantott. – Itt vagyok, és a rendelkezésedre állok mondta. – Bármiben. Még abban is, ha azt kéred, hogy hagyjalak magadra.

Pony csodálkozva nézett rá. Nem értette a dolgot, de aztán meghallotta a lódobogást. Tudott róla, hogy egy idegen is részt vett a csatában, egy palmarisi nemes, de hát Palmaris nagy város, és meg sem fordult a fejében, hogy éppen...

Connor.

Pony kis híján leszédült Szellődal hátáról, amikor megpillantotta a férfit. Elgyengültek a végtagjai, összeszorult a gyomra. A feltámadó fájdalom fekete szárnyai újra csapkodni kezdtek körülötte, s maguk alá akarták temetni. Élete olyan része volt ez, amire nem akart emlékezni. Túlélte a fájdalmat, még nőtt is általa, de nem akarta újra átélni. Különösen nem most, amikor oly bizonytalan a jövő.

Mégsem tudta eltörölni az emlékképeket. Lekötözték, mint egy állatot, letépték a ruháját, lerögzítették a végtagjait. Aztán, amikor ez az ember – aki állítólag szerette – már nem foglalkozott vele, elengedték. Kirángatták a hálószobájából. De még ez sem volt elég, mert ekkor Connor – ez a lovaginak tűnő alak, aki oly pompásan mutat tisztavérű lován, ékszereivel és finom ruháival – magához rendelte a komornákat, hogy kedvét töltse velük. Ez volt az igazi fájó seb.

És most itt van, itt lovagol mellette, s mosoly ül ki tagadhatatlanul csinos arcára. – Jilly – bökte ki a férfi izgatottan.

4. fejezet

St.-Mere-Abelle gyomrában

– Engedted, hogy szeretett férjedet megkínozzák egy törvényenkívüli, a fogadott lányod miatt? – kérdezte Markwart főapát a szerencsétlen asszonytól.

Pettiwba Chilichunk vigasztalan látványt nyújtott. Fekete karikák sötétlettek a szeme körül, és mintha az egész bőre megereszkedett volna. Alig néhány órát aludt azóta, hogy Grady meghalt. Pettiwba már régóta kövér volt, de kerekded alakját mindig kecsesen, ruganyosan hordozta. Most viszont már nem. Még ha le is terítette a szörnyű kimerültség, borzalmas rémálmaira mindig felriadt, vagy fogvatartói rázták fel, akik legalább olyan rettentőek voltak, mint az álmok.

– Először az orrát vágjuk le – folytatta Markwart. – Egészen idáig – húzta végig az ujját az orrcimpa mentén. – Félelmetes látvány lesz, és tesz róla, hogy a szegény Graevis örökre számkivetett legyen.

– Miért tennél ilyet te, aki Isten emberének vallod magad! – kiáltott fel Pettiwba. Tudta, hogy az öreg nem tréfál, és képes megtenni azt, amivel fenyegetőzik. Markwart először Graevishez ment, és Pettiwba épp elég tisztán hallhatta a sikolyokat a börtönné átalakított pince falán keresztül. Most az asszony jajveszékelt.

Markwartról azonban lepergett mindez. Hirtelen előrelépett, és Pettiwba arcához tolta az arcát, – Azt kérded, miért? – dörögte. – A lány miatt, ostoba asszony! Azért, mert a drágalátos Jilly ördögi szövetsége az eretnek Avelynnel akár világvégét is előidézhet!

– Jilly jó lány! – kiáltotta vissza Pettiwba. – Sosem tenne...

– Pedig megtette! – szakította félbe Markwart vicsorogva. – Ékköveket lopott, és én minden lehetőt el fogok követni azért, hogy visszakapjam őket. – Akkor aztán Pettiwba ott fog állni egy megcsonkított férjjel, és tudhatja, hogy a saját ostobasága miatt kárhozott el, akárcsak a fia.

– Te ölted meg! – sikoltotta zokogva Pettiwba. – Megölted a fiamat!

Markwart arckifejezése sziklamerev és jéghideg maradt, és mintha megfagyasztotta volna az asszonyt is. – Biztosíthatlak – szólt a főapát higgadtan –, hogy hamarosan te is, meg a férjed is irigyelni fogjátok Gradyt.

Az asszony feljajdult és hátrahanyatlott. El is esett volna, ha Francis testvér nem kapja el. – Mit akarsz tőlem, atyám? – zokogta a nő. – Megmondom. Mindent elmondok.

Gonosz mosoly suhant át a főapát arcán. Pedig igazán szerette volna levágni annak az ostoba Graevisnek az orrát.

St.-Mere-Abelle-ben a légkör pattanásig feszült. Mindenhol őrök cirkáltak, nyílpuskával felfegyverkezett fiatal szerzetesek, ékkövekkel felszerelkezett idősebb diákok járőröztek a falakon. Jojonah-nak – akit mindenki ismert és a legtöbben szerettek is – mégsem okozott gondot, hogy bejusson.

Már megelőzte a híre, és a nagyteremben azonnal összefutott a rosszkedvű Francis testvérrel. Mások is voltak a csarnokban, akik tudni szerették volna a mester visszatérésének okát.

– A főapát beszélni kíván veled – szólt a fiatalabbik szerzetes kurtán, és körülnézett, mintha a közönségnek játszana, hogy megmutassa, kettejük közül ki áll Markwart kegyeiben.

– Úgy látom, elfelejtetted, hogyan kell viselkedned a feljebbvalóiddal – felelte rendíthetetlenül Jojonah.

Francis felhúzta az orrát és válaszolni akart, de Jojonah beléfojtotta a szót.

– Vigyázz magadra, Francis testvér – kezdte komoran. – Beteg vagyok, sokat voltam úton, és túl sokat éltem már. Tudom, hogy szeretsz Markwart főapát fogadott fiának szerepében tetszelegni, de ha továbbra is így viselkedsz azokkal, akik rangban fölötted állnak, és akik tudásuk vagy egyszerűen érettebb koruk bölcsessége miatt megérdemelnék a tiszteletet, akkor az apátok gyűlése elé viszlek. A főapát úr ugyan ott is megvédhet, de a helyzet kellemetlen lesz számára, akárcsak számodra a bosszúja.

A teremre halotti csend telepedett, Jojonah pedig faképnél hagyta a döbbent Francis testvért. Nem volt szüksége kíséretre Markwart szobájához.

Francis testvér csak állt ott, és látta a többi szerzetes immár leereszkedő pillantását. Megpróbált fenyegető tekintettel válaszolni, de Jojonah testvér szavai egy időre megfosztották fensőbbségétől. Francis kiviharzott a teremből, hátában a többiek kaján pillantásával.

Jojonah mester szinte kopogás nélkül lépett be a főapát szobájába, és egyenesen az öreg íróasztala elé állt.

Markwart félretolta papírjait, hátradőlt székében, és szemügyre vette szerzetestársát.

– Fontos feladatra küldtelek – kezdte a főapát. – Bizonyosan nem teljesítetted még küldetésedet Ursalban, mégis visszatértél.

– A közelében sem jártam Ursalnak – ismerte el Jojonah. – Megbetegedtem az úton.

– Nem tűnsz nagyon betegnek – jegyezte meg szúrósan Markwart.

– Találkoztam egy emberrel az úton, aki elmondta, milyen tragédia történt Palmarisban – magyarázta Jojonah mester, és Markavart arcát fürkészte, hátha a főapát önkéntelenül is jelét adja annak, hogy Dobrinion halála nem volt egészen váratlan.

Az öreg azonban túl ravasz volt ehhez. – Nem olyan nagy tragédia ez – felelte. – Sikerült barátságosan rendezni az ügyet a báróval. Visszakapta az unokaöccsét.

Jojonah mester arcára értő mosoly ült ki. – Én Dobrinion apát meggyilkolásáról beszélek – mondta.

Markwart szeme elkerekedett, és előredőlt a székben. – Dobrinion? – visszhangozta.

– Akkor hát St.-Mere-Abelle-t még nem érte el a hír – ment bele Jojonah a nyilvánvaló hazugságba. – Akkor jó, hogy visszajöttem.

Francis testvér rontott be a szobába.

– Bizony, főapát uram – folytatta Jojonah, ügyet sem vetve az ifjúra. – Powrik – vagy legalábbis egy powri – behatolt St. Precious-be és meggyilkolta Dobrinion apátot. – Francis testvér döbbent neszt hallatott, és a mester úgy érezte, a fiúnak csakugyan meglepetés a hír. – Természetesen ahogy ezt megtudtam, siettem vissza St.-Mere-Abelle-be – folytatta. – Nem lett volna jó, ha meglepnek minket. Úgy tűnik, tudják, mit akarnak, és ha Dobrinion apát a célpontjuk lett, akkor könnyen lehet, hogy az Abellita Egyház főapátja is...

– Elég – szólt közbe Markwart, fejét a karjára fektetve. Tudta, mi a valódi helyzet, és látta, hogy a mindig okos Jojonah most ellene fordította színlelt meglepetését, hogy cáfolhatatlanul megindokolja visszatérését.

– Jól tetted, hogy visszajöttél – mondta egy kis idő után a főapát. – Csakugyan tragédia, hogy Dobrinion apátot idő előtt érte a vég. De ezzel teljesítetted az itteni kötelességedet, és tovább folytathatod utadat.

– Egészségi állapotom miatt nem vagyok képes elmenni Ursalba – felelte Jojonah.

Markwart gyanakodva méregette.

– Nem is hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne, hisz Allabarnet testvér szentté avatásának fő támogatója halott. Dobrinion munkája nélkül a folyamat évekkel is eltolódhat.

– Ha én azt parancsolom, hogy Szent Honcba menj, akkor oda mégy felelte Markwart, lassan kimutatva a foga fehérjét.

Jojonah mester azonban nem hátrált. – Természetesen, főapát uram – felelte. – És ha az Abellita Rend szabályzata alapján találsz indokot arra, hogy egy beteg mestert elküldj a királyság másik végébe, akkor készséggel megteszem. De erre most nincs ok. Örülj, hogy időben visszaértem, figyelmeztettelek a veszélyre. – Jojonah hirtelen sarkon fordult, és önelégülten nézett szembe Francisszal.

– Engedj utat, testvér – szólt baljósan.

Francis elnézett mellette, egyenesen a főapátra.

– Ez a fiatalember, veszedelmesen közel jár ahhoz, hogy az Apátok Tanácsa elé kerüljön – jegyezte meg Jojonah higgadtan.

A háta mögött Markwart intett Francisnak, hogy álljon el az útból. Mikor Jojonah elment, Markwart becsukatta az ajtót.

– El kellett volna küldened Ursalba – fortyant fel Francis.

– Csak azért, hogy neked jó legyen? – kérdezte gúnyosan Markwart. – Én nem teljhatalmú diktátor vagyok, csak kinevezett vezetője a Rendnek, aki kénytelen az előírt korlátok között mozogni. Nem küldhetek el egy mestert, főleg nem betegen, egy hosszú útra.

– Máskor megtetted – bökte ki merészen Francis.

– Megfelelő indoklással – magyarázta Markwart. Felállt és megkerülte az asztalt. – A szentté avatás valós ok volt, de Jojonah mesternek igaza van, Dobrinion volt a fő támogatója.

– És csakugyan igaz, hogy Dobrinion apát meghalt?

Markavart savanyú pillantást vetett a fiúra. – úgy tűnik – felelte. – Tehát Jojonah mesternek igaza volt, hogy visszatért St.-Mere-Abelle-be, és igaza volt, amikor nem volt hajlandó újra elindulni.

– Nem néz ki olyan betegnek – jegyezte meg Francis testvér.

Markwart azonban alig figyelt oda. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerette volna. Azt akarta, Jojonah odaérjen Ursalba, még mielőtt az apát halálának híre eljut hozzá. Aztán üzent volna Je'howith apátnak, hogy tartsa magánál a mestert – legalább addig, amíg meg nem hal. A helyzet azonban így sem rossz. Jojonah zavaró tényező – és egyre inkább zavaró lesz –, de legalább szemmel lehet tartani.

Markwartnak amúgy sem volt oka izgalomra. Youseff és Dandelion végrehajtották a feladatukat, legalábbis annak a legveszélyesebb, palmarisi részét. Jojonah maga mondta, hogy egy powrira gyanakszanak. Egy erős ellenféllel kevesebb, és semmi nem utal Markwart szerepére. A főapátnak most már csak az ellopott köveket kell visszaszereznie, hogy véglegesen megszilárdítsa helyzetét. Jojonah-val majd akkor is elbánhat. Összeroppanthatja, ha kell.

– Kapcsolatba lépek az Igazság Testvérekkel – ajánlotta Francis. – Követnünk kell a haladásukat.

– Ne! – csattant fel élesen Markwart. – Ha a kőtolvaj éber, észreveheti a kapcsolatteremtést – hazudta, mikor látta Francis kérdő pillantását. Igazság szerint maga akart a lélekkő révén beszélni Youseffékkel. Nem szerette volna, ha bárki más – akár Francis is – kapcsolatba kerül velük, és esetleg tudomást szerez palmarisi ténykedésükről.

– Tartsd a szemed és a füled Jojonah mesteren – utasította a főapát Francist. – És ügyelj a diáktársadra, Braumin Herde testvérre is! Tudni akarom, kivel beszélnek a szabadidejükben. Teljes listát kérek.

Francis testvér hosszan tétovázott, mielőtt bólintott volna. Annyi minden történt körülötte, és ő oly keveset értett. De megint lehetőséget látott arra, hogy jó benyomást tegyen a főapátra. Eltökélte, hogy nem fog kudarcot vallani.

A hír nem volt olyan nyugtalanító a főapát számára, mint ahogy Youseff testvér tartott tőle. Connor Bildeborough megszökött, és nem tudták megtalálni. Talán meghúzódott a város nyomornegyedeiben, vagy elment észak felé.

„Menjetek a kövek után!”, utasította Markwart telepatikusan a fiatal szerzetest, és elküldött egy gondolati képet is a lányról, aki oly sok néven ismert: Jill, Jilly, Pony, Macska. Pettiwba igencsak segítőkész volt. „Hagyjátok a báró unokaöccsét!”

Amint megkapta Youseff visszajelzését, a kimerült főapát megszakította a kapcsolatot, és visszaengedte lelkét a testébe.

De valami még volt ott...

Markwart attól félt, hogy egy másik jelenlét, és hazugsága Avelyn védencének mágikus éberségéről igazabb, mint gondolta.

Hamarosan megnyugodott, mert rájött, hogy a jelenlét a saját tudatalattijának része. A szerzetesek – hagyományosan – mély meditációra és önvizsgálatra is használták a lélekkövet, s Markwart most mintha önkéntelenül is erre az ösvényre tévedt volna.

Tovább haladt a megkezdett úton, abban a hitben, hogy legbensőbb érzéseit tárja fel, és talán megleli a tisztaság olyannyira áhított pillanatait.

Gondolatatban Markwart látta Jojonah mestert és a fiatalabb szerzetest, Braumin Herde testvért, amint összeesküvést szőnek ellene. Ez persze nem lepte meg a főapátot, hisz épp ezért küldte el Francis testvért, hogy szemmel tartsa őket.

Ekkor azonban valami más jött be a képbe: Jojonah mester egy maroknyi kővel, amint egy ajtó felé halad, egy ajtó fele, amit Markwart jól ismert: a saját ajtaja felé. És a kezében... grafit volt.

Jojonah berúgta az ajtót, és rettenetes energianyalábot lövellt a székében ülő Markwartra. A főapát hirtelen lökést érzett, égető érzés öntötte el, a szíve hevesen vert, az életereje kezdte elhagyni...

Markwartnak több pillanatba is beletelt, amíg sikerült szétválasztania a képzeletet a valóságtól, és rájött, hogy mindez látomás volt csupán, s nem valóság. A megvilágosodás eme pillanata előtt nem is tudta elképzelni, milyen veszedelmes lehet Jojonah, és gonosz kis csapata!

Igen, szemmel kell tartani őket, és határozottan fel is kell lépni ellenük, ha szükséges.

Meg fognak erősödni, súgta neki a belső hang. Ha a háború véget ér és megszületik a diadal, szárnyra kel majd a szóbeszéd a rejtélyes aidai harcról. Jojonah cselszövései következtében Avelyn Desbrisből akár hős is lehet. Markwart nem tudta volna elviselni ezt a lehetőséget. Rájött, hogy gyorsan kell cselekednie. Olyan sötét képet kell festenie Avelynről – a démon daktilusz szövetségeseként –, hogy a szóbeszédek az ellenség belvillongásairól szóljanak az Aidánál, ne pedig egy hős tetteiről.

Teljesen meg kell fosztania hitelétől Avelynt. Helyre kell tennie az eretneket az emberek gondolataiban, és az Egyház történetének krónikáiban.

Markwart hirtelen magához tért révületéből. Görcsösen szorongatta a lélekkövet, öreg ujjai egészen kifehéredtek az erőfeszítéstől.

Elmosolyodott. Büszke volt magára, amiért ilyen mélyen képes összpontosítani. Visszatette a követ a fiókba. Máris sokkal jobban érezte magát. Már nem törődött vele, hogy az a bajkeverő Connor elmenekült – úgysem árthat. Dobrinion, aki az igazi veszélyt jelentette Palmarisban, el van intézve, és Markwart most már ismerte a Jojonah-féle banda igazi jelentőségét is. Amint az Igazság Testvérek meghozzák a köveket, Jojonah többé nem jelenthet veszélyt. Igen, gondolta Markwart, hamarosan megelőző csapást kell mérni Jojonah-ra. Beszélnie kell Je'howith-tal, régi barátjával, aki épp úgy elkötelezett a Rend jelenlegi állapotának megőrzése mellett, mint ő maga. A Szent Honc apátjának befolyása révén talán a királytól magától is segítséget lehet szerezni.

A megszakadt kapcsolat másik végén Bestesbulzibar, a démon daktilusz szelleme elégedett lehetett. Az emberi faj lelki vezetője immár a kezében van, s elfogadja a démoni sugallatokat, amelyeket saját gondolatainak hisz.

A démont fájón érintette az aidai vereség és testi alakjának elvesztése, s még nem tudta, hogyan fog ezen segíteni. A bábjátékot az Abellita Egyház főpapjával azonban élvezte, és ez segített neki abban, hogy kissé elfeledkezzen a vereségről.

Kissé...

– Mit keresünk idelenn? – kérdezte Braumin testvér, idegesen pislogva a táncoló fáklyafényben. Poros, ősi fóliánsokkal zsúfolt polcok tornyosultak a két férfi fölé, s az alacsony mennyezet is nyomasztóan nehezedett rájuk.

– Itt fogjuk megtudni, amire szükségünk van – felelte nyugodtan Jojonah mester, látszólag ügyet sem vetve a fejük fölött lévő tonnányi kőtömegre. St.-Mere-Abelle alsó könyvtárában voltak. Ez az apátság legősibb része, mélyen az újabb szintek alatt, majdnem a tengerrel egy magasságban. Valamikor régen volt is egy közvetlen kijárat innen a sziklás partra. Egy alagút, mely kivezetett a rácsban végződő folyosóhoz, amit De'Unnero mester megvédett a powriktól. Ám ezt az utat lezárták, amikor az apátság feljebb húzódott a sziklaszirten.

– Mivel Dobrinion apát halott, a szentté avatási folyamat legjobb esetben is késedelmet szenved, így a főapátnak nincs ürügye arra, hogy elküldjön magyarázta Jojonah. – Viszont mindent el fog követni, hogy lekössön, és biztos, hogy Francis testvér vagy valaki más, állandóan szemmel tart majd.

– Francis testvér nem fogja nagyon törni magát, hogy ide lejöjjön – vélte Braumin.

– Dehogynem – vélte Jojonah mester. – Valójában nemrég járt is itt. Itt találta meg azokat a térképeket és szövegeket, amelyek segítségével az Aidához vitt minket. Azok közül a térképek közül nem egyet maga a St. Precious-béli Allabarnet testvér készített.

Braumin testvér oldalra hajtott fejjel figyelt: még nem egészen értette a dolgot.

– Magamra vállalom azt a feladatot, hogy Allabarnet testvér szentté avatásának legfőbb szószólója legyek – magyarázta Jojonah. – Ez mozgásteret ad majd a főapáttal szemben, aki bizonyára teljesen le akar foglalni, hogy ne maradjon időm rosszalkodni. Ha nyilvánosan bejelentem, hogy pártfogolni kívánom Allabarnet ügyét, a főapát nem terhelhet le teljesen, különben magára vonja St. Precious neheztelését.

– És akkor majd idelent töltöd a szabadidődet? – kérdezte kétkedve Braumin. Még mindig nem értette, miért jöttek ide. Legszívesebben kirohant volna a napfényre, vagy a tágasabb, kellemesebb fenti termekbe. Ez a hely túlságosan kriptaszerűnek tűnt – mint ahogy voltak is kripták a közelben, a szomszédos helyiségek közül nem is egyben. Mitöbb, ugyanennek a könyvtárnak egyik távoli sarkában állt egy polc, ősrégi könyvekkel, boszorkányos és démoni kötetekkel, amelyeket az Egyház tiltott. AZ ittenieken kívül – hisz az Egyháznak is jobb, ha ismeri ellenségei műveit – minden más fellelt példányt elégettek. Braumin szerette volna, ha még ezek sem maradnak meg. Már a könyvek puszta jelenléte is borzongást keltett benne, a hideg gonoszság szinte tapintható érzetét.

– Ez az a hely, ahol lennem kell – mondta Jojonah.

Braumin testvér hitetlenkedve tárta szét a kezét. – De hát mit találhatnál itt? – kérdezte, és önkéntelenül is a gonosz művek polca felé sandított.

– Őszintén szólva nem is tudom – töprengett Jojonah. Észrevette Braumin pillantását, de nem sokat törődött vele, hisz esze ágában sem volt azokhoz a könyvekhez nyúlni. A legközelebbi polchoz lépett, és áhítattal leemelt egy hatalmas kötetet, melynek fedele már csak egy vékony szálon lógott. – De itt, az Egyház történetében megtalálom a választ.

– Választ?

– Meglátom, amit Avelyn látott – próbálta megvilágítani a kérdést Jojonah mester. – Az a viselkedés, amit az állítólagosan szent emberek körében lehet tapasztalni, nem lehet ugyanaz, mint ami rendünk alapítóit jellemezte. Ki követné Markwartot, ha nem lennénk az ezeréves hagyományok? Ki ragaszkodna az Abellita Egyház vezetőinek tanaihoz, ha nem lennének ilyen vakok, és meglátnák az emberben az embert, tele olyan gyarlóságokkal, melyeket az Isten magasabb rendjéhez való tartozásnak el kellett volna törölnie?

– Erős szavak ezek, mester – szólt halkan Braumin testvér.

– Talán már épp itt az ideje, hogy valaki erős szavakat használjon – felelte Jojonah. – Olyan erős szavakat, mint amilyen erősek voltak Avelyn tettei.

– Avelynt a tettei miatt tolvajnak és gyilkosnak bélyegezték – emlékeztette a fiatal szerzetes.

– De mi tudjuk, hogy nem ez az igazság – vágta rá Jojonah. Újra a régi kötetre pillantott, és leporolta a viharvert borítót. – És másoknak is meg kell tudniuk. A Rend alapítói, akik először pillantották meg Isten fényét, tudnák.

Jojonah elhallgatott, Braumin testvér pedig hosszan emésztette a hallottakat. De tudta, mi a feladata: a legrosszabb eshetőség felvázolása. – És ha a kutatásaid azt mutatják, hogy nem így van, és az Egyház mindig is olyan volt, mint most?

Ezek a szavak rosszul érintették Jojonah-t, s Braumin megborzongott, amikor látta megroskadni az öreg vállait.

– Akkor kárbaveszett az életem vallotta be Jojonah. – Akkor tévedtem, és olyan valamit követtem, ami nem szent, hanem emberi.

– Eretnekek beszélnek így – figyelmeztette Braumin.

Jojonah a fiúra meredt. Braumin még sosem látta így nézni a jobbára kedélyes mestert. – Akkor reménykedjünk benne, hogy azoknak az eretnekeknek nincs igazuk – szólt Jojonah sötéten.

A mester visszafordult a könyvhöz, és Braumin tovább tűnődött. Úgy döntött, elég lesz a kérdezősködésből. Jojonah mester olyan útra lépett, ahonnan nem lehet visszafordulni. A megvilágosodás útjára, ami vagy az igazoláshoz, vagy a kétségbeeséshez vezet.

– Dellman testvér sokat kérdezget, amióta eljöttünk St. Precious-ból – szólt Braumin, hogy másra terelje a szót.

Ez a megjegyzés mosolyt csalt Jojonah arcára.

– Az, amit a főapát a foglyokkal művel, helytelennek tűnik – folytatta Braumin.

– Foglyok? – szólt közbe Jojonah. – Elhozta őket?

– Chilichunkékat és a kentaurt felelte Braumin. – De nem tudjuk, hol tartja fogva őket.

Jojonah elgondolkodott. Számítania kellett volna erre a fordulatra, de a Dobrinion halála miatti kavarodásban majdnem elfeledkezett a szerencsétlen rabokról. St. Precious nem tiltakozott az ellen, hogy palmarisi polgárokat elhurcoljanak?

– Úgy hírlik, Dobrinion nem volt éppen elragadtatva – válaszolta Braumin testvér. – Volt egy kis összezördülés Bildeborough báró emberivel az unokaöcs miatt. Állítólag ő volt valaha a férje annak a lánynak, aki Avelynnel tartott. És sokan azt mondják, Dobrinion a báró pártján állt a főapáttal szemben.

Jojonah tehetetlenül kuncogni kezdett. Minden egybevágott, s most csak még biztosabb lett abban, hogy nem egy powri gyilkolta meg Dobrinion apátot. Ezt majdnem meg is mondta Braumin testvérnek, de aztán bölcsen visszanyelte. Tudta, hogy a szörnyű hír összetörheti a fiút, vagy végzetes vakmerőségekre sarkallhatja.

– Dellman testvér tehát figyelemmel kíséri az eseményeket? – kérdezte. – Nem csukja be a szemét és a fülét az igazság elől?

– Sok mindent kérdezett – folytatta Braumin testvér. Egyesek már annak a határán állnak, hogy nyíltan bírálják Markwart főapátot. És persze mindnyájan aggódunk a két testvér miatt, akik nem tértek vissza St.-Mere-Abelle-be. Nem titok, hogy a főapát kedvencei voltak, és viselkedésük gyakori téma a fiatalabb testvérek között.

– Jobban tesszük, ha szemmel tartjuk a főapát vérebeit – felelte komoran Jojonah mester. – Ne bízzatok Youseff, se Dandelion testvérben! Most menj a dolgodra, és ne is gyere le, hacsak nincs valami sürgős hír! Majd én kapcsolatba lépek veled, ha kell. Szeretnék hallani Dellman testvér haladásáról. Kérd meg Viscenti testvért, barátkozzon össze vele! Viscenti eléggé távol áll tőlem ahhoz, hogy a főapát ne fogjon gyanút, ha Dellman vele beszélget.

Braumin meghajolt és ment, de Jojonah utána szólt.

– És ne feledd, barátom – figyelmeztette őt a mester –, hogy Francis testvér és a főapát más, nem ennyire feltűnő vérebei mindig a közelben leselkednek.

Aztán Jojonah magára maradt az Abellita Rend ősi szövegeivel, a fóliánsokkal és könyvekkel, melyek közül sokat évszázadok óta nem vett kézbe senki. Jojonah szinte érezte az Egyház szellemeinek jelenlétét a szomszédos kriptákban. Egyedül volt a történelemmel, egyedül azzal, amire az életét tette fel.

Azért fohászkodott, hogy ne érje csalódás.

5. fejezet

Jilly

– Jilly ismételte Connor olyan gyengéden, ahogy csak tudta.

A lány arcán hitetlenkedéssel vegyes iszonyat tükröződött, egy olyan gyermek arckifejezése, aki lehetetlen és szörnyű helyzetben találja magát.

Elbryan korábban csak egyszer látta szerelmese arcán ezt a kifejezést: fent a Dundalis feletti északi hegyoldalon, amikor első csókjukat félbeszakította a falu pusztulása. A kósza csillapítólag Pony lábára tette a kezét, és egyben támasztotta is a megingó lányt.

A pillanat elmúlt. Pony legyűrte a zavaró érzéseket, és rálelt arra a belső elszántságra, ami átvezette az elmúlt évek nehézségein. – Jilseponie – helyesbített. – Jilseponie a nevem, Jilseponie Ault – Lepillantott Elbryanra, hogy erőt merítsen a fiú végtelen szerelméből. – Azaz Jilseponie Wyndon.

– És valaha Jilly Bildeborough – tette hozzá Connor csendesen.

– Soha! – csattant fel a lány, élesebben, mint ahogy akarta. – Semmissé tetted ezt a nevet Isten és a törvény előtt, mintha sosem létezett volna. Most arra szottyant kedve Connor úrfinak, hogy visszavegye, amit egyszer már eldobott?

A kósza kicsit megpaskolta a lány lábát, hogy lecsillapítsa őt.

A szavak bántották Connort, de belenyugvással fogadta azokat. – Fiatal voltam és bolond – felelte. – A nászéjszakánk... amit tettél, nagyon fájt, Jilly... Jilseponie – helyesbített gyorsan, látva a lány grimaszát. – Én...

Pony felemelt kézzel elhallgattatta, aztán Elbryanra pillantott. Milyen fájdalmas lehet neki mindez! Biztosan nem esik jól az ő nászéjszakájáról hallani egy másik férfival.

A kósza azonban megőrizte nyugalmát, tekintetében nem látszott semmi más, csak együttérzés a nővel, akit szeret. Elbryan nem hagyta, hogy zöld szemében düh vagy féltékenység látsszék Connor iránt, mert tudta, ez igazságtalanság lenne Ponyval szemben. Nyilván sok megbeszélnivalótok van – szólt. – Nekem pedig ügyelnem kell a karavánra. – Még egyszer megveregette Pony combját, ezúttal gyengéden, szinte játékosan, jelezve, hogy biztos a szerelmükben, aztán könnyed kacsintással távozott.

Pony figyelte, ahogy elmegy, és csak még jobban szerette. Körülnézett, és mikor látta, hogy a többiek túl közel vannak, és esetleg hallhatják őket, megsarkantyúzta Szellődalt. Connor és hátasa követte.

– Nem akartam ellened tenni – próbált magyarázkodni Connor, amikor messzebbre kerültek. – Nem akartalak megbántani.

– Nem vagyok hajlandó beszélgetni arról az éjszakáról – jelentette ki Pony Persze tudta, hogy Connor igenis bántani akarta, de csak azért, mert a visszautasítás sértette a férfi önérzetét.

– Hát ilyen könnyen leszámoltál vele? kérdezte Connor.

– Ha a másik lehetőség az, hogy rágódjak valamin, ami nem igényel további magyarázatot, és ami csak fájdalmat okoz, akkor igen – felelte a lány. – Ami elmúlt, az nem olyan fontos, mint ami lesz.

– Akkor hát bocsásd is meg – kérte Connor.

Pony rámeredt, bele a szürke szemekbe, és eszébe jutottak azok az idők a katasztrofális nászéjszakát megelőzően –, amikor bizalmas barátok voltak.

– Emlékszel az első találkozásunkra? – kérdezte Connor, mintha olvasna a gondolataiban. Amikor először kimentem az utcára, hogy megvédjelek, mire egy tucat zsivány szakadt a nyakamba?

Pony kipréselt magából egy mosolyt. Voltak jó emlékek, sok jó emlék, keveredve a fájdalmas végkifejlettel – Ez sosem volt szerelem, Connor – mondta őszintén.

A férfi olyan képet vágott, mint akit arcul csaptak.

– Nem is tudtam, mi a szerelem, amíg vissza nem jöttem, és rá nem találtam Elbryanra – folytatta Pony.

– Közel voltunk egymáshoz – ellenkezett a férfi.

– Barátok voltunk – felelte Pony. – És számomra mindig is értékes lesz ez a barátság, amíg nem próbálunk többet csinálni belőle. Ezt megígérem.

– Akkor még mindig lehetünk barátok – vélte Connor.

– Nem. – A válasz egyenesen Pony szívéből jött, mielőtt egy pillanatig is gondolkodhatott volna rajta. – Te valaki mással voltál barátságban. Egy elveszett kislánnyal, aki nem tudta, honnan jött, és nem tudta, hová megy. És én már nem vagyok az a kislány. Nem vagyok Jilly, sőt még Jilseponie sem, hanem Pony, a társ, a szerető, a feleség, Elbryan Wyndon felesége. A szívem az övé, és csakis az övé.

– És ebben a szívben nincs már hely Connornak, a barátnak? – kérdezte szelíden a férfi.

Pony elmosolyodott, kissé már fesztelenebbül. Hisz nem is ismersz ellenkezett.

– Dehogynem – felelte a nemes. – Még amikor elveszett kislány voltál, ahogy mondod, akkor is ott volt benned a tűz. Még amikor a legvédtelenebb voltál, akkor is ott volt a szemedben az az erő, ami a legtöbb embernek sosem adatik meg.

Pony őszintén értékelte ezt a véleményt. Kapcsolata Connorral sosem oldódott fel igazán, s túl keserű emléket hagyott maga után ahhoz, hogy tárgyilagosan lehessen nézni a kellemes hónapokat, amiket együtt töltöttek. Connor egyszerű szavainak hallatán Ponyt most mégis nyugalom töltötte el.

– Miért jöttél ki ide? – kérdezte a lány.

– Hónapok óta járok ki a városból északra – mesélte Connor. – Goblinokra, powrikra vadászom, de még óriással is összeakadtam!

– De most miért jöttél ki? – faggatta hajthatatlanul Pony. Látta Connor arcán, hogy a férfi nem lepődött meg igazán, amikor találkoztak, és ez furcsa volt. – Ugye tudtad?

– Gyanítottam – ismerte be Connor. – Hallottam, hogy errefelé valaki mágiát használ a szörnyek ellen, és te kapcsolatban álltál a mágikus ékkövekkel.

Ez gondolkodóba ejtette Ponyt.

– Hívd vissza a... férjedet – kérte Connor. – Ha – ahogy mondtad – kész vagy hátrahagyni a múltat, és a jövőre figyelni... Tényleg okkal jöttem ki ide, Jill... Pony. És nemcsak azért, hogy újra lássalak, bár ezért is hajlandó lettem volna beutazni egész Medvehoncot.

Pony visszanyelte a kérdést, hogy Connor miért nem tette meg ezt azok alatt az évek alatt, amíg ő a hadseregben szolgált. Nem akart ingerkedni, nem akarta feltépni a régi sebeket.

Hamarosan mind együtt voltak: Connor, Pony, Elbryan, és Juraviel is, egy közeli fa lombjának rejtekében.

– Nyílván emlékszel Dobrinion Calislas apátra szólt Connor, miután vagy egy óra hosszat járkált idegesen fel s alá, mert nem tudta, hol is kezdje.

A lány bólintott. – St. Precious apátja – mondta.

– Már nem – felelte Connor. – Néhány napja meggyilkolták. Az apátságban, a tulajdon szobájában. – Connor elhallgatott és nézte a reakciókat. Először meglepődött, amiért senki sem izgatta magát túlságosan. Hát persze, jutott aztán eszébe. Ők nem ismerték Dobriniont és az ő jó szívét, az Egyházzal pedig nem voltak túl kedvező tapasztalataik.

– Állítólag egy powri tette – folytatta Connor.

– Csakugyan sötét idők járnak, ha egy powri ilyen könnyen be tud jutni egy háborús erődítménybe – jegyezte meg Elbryan.

– Szerintem a saját Egyháza ölte meg – bökte ki egyenesen Connor, és figyelte a kószát. Elbryan most egy kicsit előrehajolt, és jóval nagyobb érdeklődést tanúsított. – St.-Mere-Abelle szerzetesei Palmarisban jártak – magyarázta Connor. – Nagy küldöttség volt, magának a főapátnak a vezetésével. Sokan közülük éppen északról, a Barbakántól tértek vissza, úgy mondták.

Most már mindenki feszülten figyelt.

– Zárverő Roger látott egy ilyen karavánt dél felé haladni Caer Tinella és Mélyföld táján – emlékeztette őket Pony.

– Téged kerestek – mondta Connor Ponynak. – Az ékkövek miatt, amelyeket állítólag St.-Mere-Abelle-ből loptak el.

Ponynak elkerekedett a szeme. Néhány érthetetlen szót motyogott, aztán a szerelmese felé fordult.

– Tartottunk tőle – vallotta be Elbryan. – Ezért ragaszkodtunk annyira hozzá, hogy Palmaris menedékébe vigyük az embereket – magyarázta Connornak. – Pony meg én nem maradhatunk velük, túl nagy veszélybe sodornánk őket. Biztonságba helyezzük őket, aztán megyünk a magunk útján.

– A veszély nagyobb, mint hiszitek – szólt közbe Connor. – A főapát és legtöbb társa távozott, vissza a saját kolostorukba, de hátrahagytak legalább egy párost, kétségkívül gyilkolásra kiképzett embereket. Szerintem ezek ketten ölték meg Dobrinion apátot. Utánam is elindultak, mert tudtak a kapcsolatomról Ponyval, de sikerült megszöknöm előlük. Most titeket keresnek.

– Igazság Testvér – vélekedett a kósza, és beleborzongott a gondolatba, hogy újra Quintall-félékkel lesz dolga, méghozzá mindjárt kettővel is.

– De hát miért ölték volna meg Dobrinion apátot? – kérdezte Pony. És miért mentek volna utánad?

– Mert mi elleneztük a főapát módszereit – felelte Connor. – Mert... – Elhallgatott és együttérző pillantást vetett Ponyra. A lány nem fog örülni a hírnek, de meg kell tudnia. – Mert nem helyeseltük azt, ahogyan Chilichunkékkal bánik. Ahogy velem is bánt volna, ha nagybátyám, a báró nem lép közbe.

– Ezt meg hogy érted? – ugrott fel Pony.

– Foglyul ejtette őket, Pony – válaszolta Connor. – Láncra verve tartja őket St.-Mere-Abelle-ben, egy Bradwarden nevű kentaurral együtt.

Most Elbryanon volt az elképedés sora. Felpattant és Connor elé állt. Döbbenetében egy szót sem tudott kinyögni.

– Bradwarden halott – csendült fel Juraviel hangja az ágak közül.

Connor megpördült, de semmit sem látott.

– Megölték az Aidánál – folytatta az elf. – A démon daktilusz legyőzésekor.

– Nem halt meg – erősködött Connor. – Vagy ha mégis, a szerzetesek feltámasztották valahogy. A saját szememmel láttam őt. Sovány volt és elnyűtt, de nagyon is élt.

– Én is láttam – szólt közbe Zárverő Roger, aki a fák közül kilépve csatlakozott a társasághoz. – A karavánban, a végén. Mondtam is nektek.

Elbryan bólintott. Emlékezett Roger beszámolójára, emlékezett arra, mit érzett, amikor Roger a szerzetesek vonulásáról beszélt. Ponyhoz fordult, aki sokatmondó tekintettel fürkészte.

– El kell mennünk értük – mondta a lány, és a kósza bólintott. Hirtelen minden világossá vált.

– A szerzetesekért? – kérdezte értetlenül Roger.

– Épp itt az ideje – vélte Connor. – Én is veletek tartok.

– Ez nem a te ügyed szólt hirtelen a kósza, de már legszívesebben vissza is szívta volna a szavakat. Hiszen ezt csak azért mondta, hogy távol tartsa a férfit Ponytól.

– Dobrinion apát a barátom volt – ellenkezett Connor. – És Chilichunkék is, mind a hárman. Te is tudod – nézett Ponyra, és a lány bólintott. – De először a gyilkosokkal kell foglalkoznunk. És őket nem lehet félvállról venni. Bejutottak Dobrinionhoz, és sikerült egy powri merényletének látszatát kelteniük. Ravaszak és halálosak.

– Nemsokára pedig halottak lesznek jelentette ki a kósza, és hangjában nyoma sem volt kételynek.

– Találkozunk még – biztosította Elbryan Belster O'Comelyt másnap kora reggel, és keményen megszorította a férfi kezét. Belster a könnyeivel küszködött, mert sejtette, hogy többé nem látják egymást. – Ha a háborúnak vége, és újra megnyitod a kocsmádat Erdővidéken, Éjmadár ott lesz, hogy igya a vizedet, és elijessze a vendégeidet.

Belster elmosolyodott, de nem remélte, hogy valaha is visszatér Dundalisba, még ha a szörnyetegek hamar eltűnnek is. Nem volt már fiatal ember, és fájdalmasak lettek volna az emlékek. Belster adósságai miatt menekült el Palmarisból, és csakis emiatt, de azóta már hosszú évek teltek el. Most már félelem nélkül megnyithat egy ivót a városban anélkül, hogy múltja kísértené. Persze, mindezt nem mesélte el a kószának, csak biztatóan mosolygott.

– Vezesd őket jól, Tomas – mondta a kósza a Belster mellett álló férfinak. – Az út tisztának látszik, de ha bármi történne Palmarisig, te majd megoldod.

Tomas Gingerwart komoran bólintott, és újonnan szerzett vasvillájával a földre ütött. – Sokkal tartozunk neked, Éjmadár – hálálkodott. – Mint ahogy Ponynak is, és a láthatatlan kis barátodnak.

– Ne feledkezz meg Rogerről – mondta gyorsan a kósza. – Caer Tinella és Mélyföld népe talán neki köszönheti a legtöbbet.

– Roger úgysem fogja hagyni, hogy megfeledkezzünk róla – jegyezte meg, derűsen Belster, és hanghordozása most nagyon emlékeztette Éjmadárt Avelynre.

Erre mindnyájan elnevették magukat. Kezet ráztak és barátként váltak el. Tomas a karaván elejéhez ment, és indulásra biztatta őket.

Pony, Connor és Juraviel csatlakoztak Elbryanhoz, és nézték a távozó menetet, de Tomas hamarosan megállította az embereket, és egy magányos alak visszaszaladt a kószához.

– Zárverő Roger – ismerte fel Pony. A karaván lassan újra elindult dél felé.

– Neked kellene Tomas útmutatójának lenni mondta Elbryan a fiúnak.

– Vannak mások is, akik alkalmasak erre – felelte Roger.

A kósza tekintete kérlelhetetlenül fénylett.

– Ő miért maradhat? – mutatott Roger Connorra. – És miért maradtok ti, amikor Palmaris alig három napnyi útra van? Elbryan és Pony nem válnának hasznára a helyőrségnek ezekben a sötét időkben?

– Vannak más dolgok is, amiket te nem értesz – felelte higgadtan Elbryan.

– Olyan dolgok, amik vele kapcsolatosak? – mutatott Roger Connorra, aki alig bírta megállni, hogy be ne húzzon egyet az akadékoskodó fiúnak.

Elbryan komolyan bólintott. – Velük kell menned, Roger – magyarázta baráti hangon. – Mi nem mehetünk, mert van valami, amit el kell intéznünk, mielőtt megmutatjuk magunkat a városban. De higgy nekem, amikor azt mondom, hogy itt sokkal nagyobb veszélyben vagy, mint Palmarisban. Most pedig siess, érd utol Belsteréket!

Roger elszántan rázta a fejét. Nem – felelte. – Ha te itt maradsz, hogy tovább harcolj, akkor én is.

– Már nem kell semmit sem bizonyítanod – szólt közbe Pony. – Neved és híred biztos és jól megérdemelt.

– A nevem? – csattant fel Roger. – Palmarisban hamarosan újra Roger Billingsbury leszek, egyszerűen csak Roger Billingsbury. Lelenc, cseléd, kitaszított.

– Nagybátyám, a báró biztosan értékelné a képességeidet – próbálkozott Connor.

– Ha vissza tudsz menni a nagybátyádhoz, hogy beszélhess neki rólam, veled megyek – válaszolta vigyorogva a fiú. A derű azonban hamar lehervadt az arcáról, s komolyan nézett Elbryanra. – Ne akard, hogy visszamenjek – könyörgött. – Nem lehetek újra Roger Billingsbury. Még nem. Idekint, a szörnyetegekkel szemben, találtam magamban egy olyan részt, aminek azelőtt nem is tudtam a létezéséről. Tetszik nekem ez a rész, és félek, hogy egy biztonságos város posványában elveszíteném.

– Talán nem is annyira biztonságos – dünnyögte Connor.

– Nem fogod elveszteni az új köntösödet felelte a kósza teljes komolysággal. Sosem leszel már újra ugyanaz a személy, aki az invázió előtt voltál. Én többet tudok erről, mint gondolnád, és őszintén mondhatom, hogy te Zárverő Roger vagy, észak hőse, és az is fogsz maradni. – Ponyra pillantott, hogy megossza valakivel a felelősséget. Eszébe jutott önmegtartóztatási fogadalmuk, melyet a körülmények kényszerítettek rájuk. – Ez talán nem is olyan nagy dolog, mint ahogy elképzeled, Roger.

A fiú kicsit kihúzta magát és halványan bólintott, de könyörgő arckifejezése nem változott: teljesen a kószára maradt a döntés.

Elbryan Ponyra nézett, aki bólintott.

– Van két ember, aki Ponyra meg rám vadászik – kezdte a kósza. – Meg Connorra. Palmarisban már megpróbálták eltenni őt láb alól, ezért jött ki utánunk.

– Hát ismer titeket? – kérdezte Roger. – És tudta, hogy itt vagytok?

– Engem ismer – mondta Pony.

– Azt kereste, aki mágiát használ a környéken, bárki is az – magyarázta a kósza. – Mi törvényenkívüliek vagyunk, Roger, Pony is meg én is. Ezt hallhattad akkor is, amikor Juraviellel beszélgettünk, miután a karaván elhagyta az északi városokat. Az Egyház vissza akarja szerezni mágikus köveit, de Avelyn halálára fogadom, mi nem adjuk vissza. Bérgyilkosokat küldtek utánunk, akik lehet, hogy nincsenek messze. – A komor szavak ellenére a kósza biztató mosolyt villantott Rogerre. – De könnyebb lesz a dolgunk, ha Zárverő Roger csatlakozni akar ügyünkhöz.

Roger vigyora kis híján a füléig ért.

– Tudnod kell, hogy akkor te is törvényenkívüli leszel az Egyház szemében – jegyezte meg Pony.

– Bár a nagybátyám majd orvosolja ezt a helyzetet, ha a dolgok elrendeződtek – tette hozzá gyorsan Connor.

– Bujkálni akarsz előlük, vagy felveszed a harcot a magad módján? – kérdezte elszántan Roger.

– Nem fogok állandóan a hátam mögé nézegetni – jelentette ki a kósza, olyan sötét hangon, hogy Connor beleborzongott. – Nézegessenek inkább ők.

Lelke átsuhant az árnyas rengetegen. Látta Belli'mar Juravielt az ágak közt, és elröppent mellette. Az érzékeny elf hegyezni kezdte a fülét, mert bár Pony szelleme láthatatlan és zajtalan volt, Juraviel megorrontott valamit.

A szellem leereszkedett a föld közelébe, és tovább repült a szelek szárnyán. Megtalálta Connort, aki a tábor körül poroszkált aranysárga lován. Látta a saját testét is, ahogy keresztbevetett lábbal ül, messze a férfi mögött. Még hátrébb, testi alakja mögött, egy nagy szilfát látott, a tövénél sötét üreggel. Elbryan ott volt bent, az orákulumnál, és Pony nem mert behatolni, nehogy megzavarja a mély összpontosítást.

Ehelyett gondolatai Connorra terelődtek. Próbálta megérteni azt, ami közöttük történt. Némiképp megnyugtatónak találta a férfi védelmező viselkedését, de már az is meghatotta, hogy Connor egyáltalán kijött és figyelmeztette. Connor kezdettől fogva tudta, hogy ő ténykedik az ékkövekkel, és miután rájött, hogy az Egyház is a köveket akarja, elmenekülhetett volna délre, a sűrűbben lakott területek felé. Vagy éppen el is árulhatta volna őt, és maradhatott volna Palmaris biztonságában, hisz akkor az Egyház nem tartaná ellenségnek. Mégsem tette ezt, inkább északra jött, hogy figyelmeztesse őket, és kiállt barátaiért, Chilichunkékért is.

Pony sosem gyűlölte Connort, még a nászéjszaka utáni hajnalon sem. Teljes szívével hitte, hogy a férfi csak tévedés áldozata lett, de tetteit nagyon is valós csalódások ösztönözték. És ha mélyebben belegondol abba az éjszakába, Connor nem volt képes arra, hogy ráerőszakolja magát. Túlságosan szerette ahhoz, hogy így legyen úrrá rajta.

Ezért Pony már régen megbocsátott neki, még a katonai szolgálat első napjaiban.

De hogyan érez most, ha erre az emberre néz, aki valaha a férje volt?

Pony tudta, hogy ez soha nem volt szerelem, hisz tudta, mit érez most, amikor Elbryanra néz. Ez teljesen más. De kedvelte Connort. A férfi a barátja volt, amikor szüksége volt rá, és az udvarlás hónapjai alatt tanúsított kedvessége indította el Ponyt az emlékezés és a lelki gyógyulás útján. Ha jobban mentek volna a dolgok a nászéjszakán, akkor együtt maradtak volna, gyermekeket nemzettek volna...

Pony gondolatmenete hirtelen megszakadt, mert rádöbbent, hogy már nem bánja azt, ami akkor történt. Először értette meg az előnyeit annak, amit eddig szörnyűnek látott. Az a bizonyos éjszaka indította el az idáig vezető úton, az küldte a seregbe, ahol természetes harci tehetségéhez kiváló kiképzést és fegyelmet tanult. Végső soron ez az eset sodorta Avelyn mellé, hogy megismerje a mélyebb igazságot, a lelkiséget, s végül ez vezette el Elbryanhoz is. Csak most – miközben összevetette mostani érzéseit a régi érzelmeivel Connor iránt – csak most fogta fel, milyen más az a szerelem, amit Elbryan iránt érez.

Hónapokig harcoltak a szörnyetegek ellen, barátokat veszítettek el, most pedig fogadott családja van veszélyben, Pony mégsem cserélt volna senkivel. Az élet leckéi sokszor keserűek, de szükségesek.

Pony szívét melengette a fel-alá járkáló Connor látványa, aki vigyázott rá – és Elbryanra. Ebben a pillanatban végleg napirendre tért múltja fölött.

De tudta, nem időzhet sokáig tétlenül. Újra elindult, be az erdőbe. Megtalálta Rogert, aztán fölötte Juravielt, és eléjük vágott, kutatva az árnyakat, valami jelet keresve.

Tartok az Egyház súlyától, Mather bácsi, vallotta meg Elbryan, egy kőnek támaszkodva a szűkös odúban, az alig látható tükör mélyébe meredve. Hány bérgyilkos jön még utánunk?

A kósza hátradőlt és felsóhajtott. Az Egyház nem fogja feladni, ezt jól tudta, és egyszer majd, valamikor, a világ egy távoli zugában, ő és Pony el fogják veszíteni a játszmát. Vagy éppen St.-Mere-Abelle-ben éri őket a végzet, ahová muszáj elmenniük Bradwardenért és Chilichunkékért, Pony családjáért.

Mégis tovább kell küzdenem, mondta nagybátyja szellemének. Tovább kell harcolnunk Avelyn emlékéért, és az igazságért, ami Rendjének mélyén rejtőzik. Hamarosan a pókháló környékén leszünk...

De előbb... Mather bácsi, egy Igazság Testvér korábban már majdnem legyőzött minket. Hogyan bánjunk el kettővel?

Elbryan megdörzsölte a szemét, és a tükörbe bámult. Felidézte az első harcot az Egyházzal, amikor Avelyn egykori társa, Quintall, az első Igazság testvér megküzdött vele egy barlangban. A gyilkos először egy napkő segítségével mágiamentessé tette a területet – egy ugyanolyan napkővel, amilyen Elbryan kardgombján is volt.

És gránátkővel kereste meg Avelynt, azzal a kővel, ami felderíti a mágiát.

Gránát...

Elbryan arca felderült: hirtelen megvilágosodott előtte valami. Felpattant a helyéről, és kiszuszakolódott a szűk odú nyílásán. Odarohant Ponyhoz, és vadul rázogatni kezdte, hogy magához térítse.

Pony szelleme megérezte a zavart, és visszaröppent a testébe. Hamarosan kinyitotta a szemét.

Elbryan állt előtte, mögötte pedig Connor szállt le a lováról, hogy megnézze, mi a helyzet.

– Ne használd többet a lélekkövet! – utasította a kósza.

– Testetlenül sokkal többet tudok felderíteni, mint mások – ellenkezett a lány.

– De ha az ellenségeink gránátkövet használnak, akkor megérzik a mágia rezdüléseit – magyarázta Elbryan.

Pony bólintott: erről az eshetőségről már máskor is beszéltek.

– Van nekünk is gránátunk – folytatta a férfi. – Az, amit Quintalltól szereztünk. Mennyivel könnyebb lenne a keresés vele!

– Feltéve, hogy mágiát használnak – felelte Pony.

– Hogyan másképp lelhetnének ránk, egy ekkora területen? – vitatkozott a kósza.

Pony a fiúra meredt, és a kósza látta tekintetében az ébredező kíváncsiságot.

– Hirtelen nagyon biztos lettél magadban – jegyezte meg a lány.

Elbryan csak még szélesebben mosolygott.

– Quintall veszedelmes ellenfél volt – emlékeztette Pony, – Egymagában majdnem legyőzött hármunkat: téged, engem meg Avelynt.

– De csak azért, mert a saját tetszése szerint alakította a csatateret – replikázott a kósza. – Nála volt a meglepetés előnye, méghozzá olyan helyen, amit ő választott és ő készített elő. A mostani két gyilkos veszedelmes lehet a harcban, de ha nálunk van a kezdeményezés, és mi választjuk meg a helyet, akkor semmi kétség afelől, hogy a csata hamar eldől.

Ponyt azonban nem győzte meg.

– Quintall tervének az önhittség volt a buktatója – folytatta a fiú. – Túl korán játszotta ki a kártyáit, mert azt hitte, mindenkinél jobb, és a kiképzése mások fölé emeli a harcban.

– Volt is ebben valami – szólt Pony.

– Az ő kiképzése, és a mostani ellenségeinké nem vetekedhet a Touel'alfar tanításával. Azzal, amit te tanultál tőlem és Avelyntől, és amit mindketten megtanultunk a küzdelem hosszú hónapjai alatt. És van három erős szövetségesünk is. Már sokkal kevésbé tartok az egésztől. Ha a gránát segítségével meg bírod keresni az ellenfeleinket, akkor el tudjuk csalni őket egy olyan helyre, amit előkészítettünk, egy olyan harcba, amelyre nincsenek felkészülve.

Ez eléggé hihetően hangzott, és Pony bízott benne, hogy ilyen módon csakugyan megtalálhatja a gyilkosokat. A szerzetesek mágiát fognak alkalmazni a mágia felderítésére, ezért mágiával fel lehet deríteni az ő mágiájukat.

– Ha pedig rájuk találunk, tudhatjuk, hogy hasonlóképpen ők is megláttak minket – folytatta a kósza. – Mi tudni fogjuk az ő úti céljukat ők viszont nem sejthetik a miénket.

– Tehát mi választhatjuk meg a helyet és az időt – vonta le a következtetést Pony. Azonnal munkához is látott, és hamarosan érezte is a mágiát: nyilván a papok használták a gránátot A siker azonban rövid életűnek bizonyult. Pony úgy sejtette, hogy amazok is érzékelték a mágiát, és ennek megfelelően cselekedtek.

– Elképzelhető, hogy napkő-pajzsot vontak maguk köré – magyarázta a lány Juravielnek, aki ott termett, mire kinyitotta a szemét.

– De hát nem mágia az is? – érdeklődött az elf. Nem lehet felderíteni?

Pony elhúzta az orrát az egyszerű, mégis hibás logika hallatán. – Nem egészen – magyarázta. A napkő mágiasemlegesítő. Én is tudnék ilyen pajzsot csinálni a Fergeteg markolatán lévő kővel, és akkor ellenfeleink semmire sem mennének a gránátjukkal.

Juraviel hitetlenkedve csóválta a fejét. Mágia az egész világ, így mondják az elfek – jegyezte meg. – Minden növényben, minden állatban ott van a mágikus energia.

Pony vállat vont. Nem látta értelmét a vitának.

– Én nem... – kezdte Pony.

– Mert nem tanultad meg a világot a Touel'alfar szemével látni – szakította félbe az elf. – Egyesítsd a lelkedet az enyémmel, ahogy annakidején Avelynével, hogy együtt kutathassunk, és megtaláljuk a rést, azaz ellenségeinket.

Pony csak egy pillanatig gondolkodott. Egyesülése Avelynnel a hematit révén személyes, intim folyamat volt, s közben védtelennek érezte magát. Ám amikor elf barátjára gondolt, nem érzett semmiféle veszélyt. Nem hitt benne, hogy Juravielnek igaza van, s úgy gondolta, mindketten ugyanazt látják, csak máshonnan. Elővette a lélekkövet, és közösen elindultak kifelé a gránátkövön keresztül.

Ponyt egyszeriben lenyűgözte a világ hirtelen ragyogása. Minden növény, minden állat mágiától izzott. Hamarosan meg is lelték a rést, amiről Juraviel beszélt. Épp olyan könnyen találták meg a szerzeteseket, mintha azok gránátot használtak volna napkő helyett.

Vezess, sugallta Juraviel a lánynak, s Pony ekkor megérezte, ahogy Juraviel teste eltávolodik, és követi ellenfeleik nyomát.

Mikor az elf visszatért a táborba – alig három óra múltán –, jelentése felülmúlta Elbryan összes reményét. Juraviel rátalált a szerzetesekre, és alaposan kifigyelte őket az ágak rejtekéből. Különösen megnézte a fegyvereiket, és semmi mást nem látott, csak egy-két apró tőrt, meg mágikus köveket. Még ki is hallgatott egy keveset a beszélgetésükből: Pony elfogásáról társalogtak, és arról, hogy a lányt élve kell Markwart elé vinni.

A kósza elmosolyodott. Íjaikkal és Pony ékköveivel bármilyen távoli támadást hárítani tudnak, a fogoly-ejtési szándék pedig arról tanúskodott, hogy a két szerzetes nem is sejti, kikkel áll szemben. – Vezesd őket ide – mondta a kósza Ponynak. – Készítsük elő a terepet.

A sziklás hegyoldalban megbújó párkány kézenfekvő táborhely volt: egyetlen út vezetett ide, az is meredek, és minden fedezék nélkül való. A helyet három oldalról sziklák védték, a negyedik irányból pedig fák.

Youseff testvér gonoszul elvigyorodott: a gránátkő azt jelezte, hogy itt valaki mágiát használt. Elrakta a követ egyik erszénykéjébe, aztán elővette a napkövet, és kérte Dandeliont, fogja meg a kezét, s erejüket egyesítve hozzanak létre erősebb mágia elleni pajzsot.

– Mágiát fognak használni ellenünk – magyarázta Youseff. – Ez az elsődleges fegyverük, efelől semmi kétség. De ha elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ezt visszaverjük, a hagyományos fegyvereikkel már semmire sem mennek ellenünk.

Dandelion, az erős és képzett harcos elvigyorodott a jó kis test-test elleni küzdelem gondolatára.

– Először a lány társaival végzünk – szólt Youseff –, aztán elkapjuk őt magát. Ha meg kell ölnünk, akkor legyen úgy. Máskülönben fogjuk, és a kövekkel együtt visszük magunkkal.

– Először Palmarisba? – kérdezte Dandelion, mert szeretett volna még egy esélyt Connor Bildeborough ellen.

Youseff, aki jól tudta, mennyire fontos küldetésüknek ez a szakasza, megrázta a fejét. – Egyenesen átvágunk a városon, St.-Mere-Abelle felé – magyarázta. Megszorította Dandelion kezét. – Koncentrálj! – adta ki az utasítást.

Néhány pillanat elteltével, mikor a mágia elleni pajzs már létrejött, a páros könnyedén mászni kezdett a sziklás hegyoldalon, magabiztosan és zajtalanul.

A csúcs közelében kikukkantottak a gerinc fölött, és széles vigyorral nyugtázták, hogy odalent van a lány, és mellette Connor Bildeborough. Úgy tűnt, két legyet üthetnek egy csapásra.

Összenéztek, aztán egy ugrással ott termettek, kecsesen talpra állva, védekező helyzetben.

– Legyetek üdvözölve! rikkantotta derűsen Connor, erősen zavarba ejtve a szerzeteseket. – Emlékeztek még rám?

Youseff a társára pillantott, hirtelen előrelépett, mintegy kétharmadára csökkentve a közte és az ülő Connor közti távolságot. Aztán a szerzetes megrándult: nyílvessző fúródott a lábikrájába, átszakítva az inat.

– A barátaim nem hagyják, hogy közel gyertek – jegyezte meg Connor vidáman.

– Nem is tudjátok, milyen reménytelen a helyzetetek – tette hozzá Zárverő Roger, előlépve a sziklák közül, Connor mögött. – Nem ismertek véletlenül egy Éjmadár nevű illetőt?

Mintegy végszóra a kósza is megjelent a fák közül, kezében íjjal. Festői látványt nyújtott.

– Mit tegyünk? – suttogta Dandelion testvér.

Youseff dühösen meredt Connorra. – Szégyent hoztál a nagybátyádra és egész családodra vicsorogta. Most már törvényenkívüli vagy, akárcsak ezek a gazfickók, akiket a barátaidnak nevezel.

– Bátor szavak ezek a te helyzetedben – felelte könnyedén Connor.

– Azt hiszed? – kérdezte Youseff nyugodtan. Azzal a kezével, amelyikkel sebesült lábát tapogatta, titokban jelzett Dandelionnak.

Dandelion vadul nekirontott Connornak, aki éppen felállt, és kardot rántott. Már senkinek sem volt ideje beavatkozni. Dandelion félrecsapta Connor kardját, és egy kegyetlen, nyakra mért ütéssel leterítette. Aztán átgázolt a fekvő emberen, meghátrálásra kényszerítve Rogert, a sziklák felé.

Youseff az ép lábáról elrugaszkodva Dandelion után vetette magát, hogy elkapja a lányt, és túszként tartva őt, kiverekedje magát. De akárcsak az elején, most is alábecsülte ellenfeleit, és nem gondolt arra, mennyire jól bánik Pony a kövekkel. A mágia elleni védőpajzs még mindig erős volt, de nem annyira, mint amikor fenntartói csak erre koncentráltak – bár akkor sem tudtak volna szembeszállni Pony erejével.

Youseff érezte, ahogy kicsúszik alóla a lába, de nem esett el, hanem inkább felemelkedett a levegőbe. Lendülete vitte tovább előre, Pony felé. Amikor azonban szokatlan, súlytalan állapotában a lány felé nyúlt, félszaltóval megpördült röptében. Aztán váratlan ütést érzett a hátán, amint Pony egy rúgással visszairányította arra, amerről jött. Tehetetlenül bukdácsolt a levegőben.

A hirtelen rohamtól zavartan, Roger semmit sem tudott tenni. Dandelion visszafordult, és letiporta a felállni készülő Connort, majd rávetette magát, és a földre nyomta. A szerzetes előrefeszítette ujjait, hogy gyilkos csapást mérjen a férfi védtelen nyakára.

Connor felmordult és kiáltani próbált, miközben vergődve kereste a szabadulást. Egy pillanatra lehunyta a szemét.

A várt ütés azonban egyre késett. Connor kinyitotta a szemét, és látta, hogy Dandelion még mindig felemelve tartja a kezét, s küszködve próbál lecsapni. Connor egyszerűen nem tudta elképzelni, mi tarthatja vissza a pap hatalmas erejű karját.

Éjmadár fogta a csuklóját.

Dandelion – testtömegéhez képest elképesztő fürgeséggel – megpördült, hogy átdobja vállán a kószát. Elbryan azonban nem tétlenkedett: befordult Dandelion karja alá, és egy erős rántással elroppantotta a szerzetes könyökét.

Dandelion bömbölve fordult hátra, és nagyon csapott – a levegőbe, mert a kósza félrehúzódott, aztán válaszul gyors ütéseket mért Dandelion arcára és mellkasára.

A nagydarab szerzetes előrenyomult, hogy elkapja és magához szorítsa Elbryant.

A kósza egyik kezével megfogta Dandelion állát, a másikkal a szerzetes haját ragadta meg hátul, hogy megfordítsa őt. Hirtelen megállt, különös szúrást érzett a mellkasán. Először azt hitte, Dandelion kicselezte, és valahogy tőrt rántott. Amikor azonban elnézett a szerzetes fölött, és Connort pillantotta meg mögötte, mindent megértett.

Dandelion teste átdöfve, ernyedten hanyatlott a kósza karjába.

– Gazember – morogta sötéten Connor, és kihúzta kardját az összeroskadó holttestből.

Éjmadár is elengedte Dandeliont, odament Szellődalhoz, és elővette Sólyomszárnyat. Megfeszítette íját, és Youseffre fordította figyelmét.

A veszély azonban megszűnt, a szerzetesek szemlátomást vereséget szenvedtek. Elbryan nem ölhette meg csak úgy Youseffet.

– Ne tedd – szólt Pony, s a kósza leeresztette íját.

– Majd én megölöm – vicsorogta Connor.

– Miközben védtelenül lóg a levegőben? – kérdezte Pony.

Connor rugdosni kezdte a földet. – Akkor ejtsd le a sziklákra! – háborgott, de nem gondolta komolyan. Ő ugyanúgy nem lett volna képes megölni egy védtelen embert, mint Elbryan.

Pony magában örült ennek.

– Megkeressük a barátainkat – mondta a kósza Youseffnek. – Akiket a főapát igaztalanul börtönbe vetett.

Youseff csak elhúzta a száját a számára ostoba kijelentés hallatán.

– És te fogsz vezetni minket – fejezte be a kósza.

– St.-Mere-Abelle-be? – hüledezett a szerzetes. – Ostoba! El sem tudod képzelni egy ilyen erőd erejét.

– Te pedig azt nem tudod elképzelni, milyen erő készül itt ellened – felelte higgadtan Elbryan.

Ez hatott Youseffre. A szerzetes összehúzott szemmel meredt Elbryanra. – Meddig tudtok így megtartani? – kérdezte halálos nyugalommal. – Öljetek meg most, ostobák, vagy bosszút állok...

Hirtelen beléfagyott a szó, amikor egy apró alak sietett oda hozzá, és megpörgette a levegőben. A szerzetes kapálózni kezdett, és közben elejtette a napkövet. Mire újra összeszedte magát, a szárnyas kis elf már ott ücsörgött a többiekkel.

– Napkő, ahogy gondoltad, Éjmadár szólt Juraviel, felmutatva az elcsent követ. – A gránát nyilván a tarsolyában van, ha nem a halottnál.

Elbryan figyelte a szerzetest Juraviel szavai közben, és látta, hogy az elf szavai nincsenek túl jó hatással rá.

– Lélekkő is lehet nála – szólt közbe Pony, – hogy kapcsolatot tarthasson a vezetőivel.

– Persze nem hagyjuk, hogy használja – kuncogott Connor –, de kénytelen vagyok vitába szállni a döntéseddel – fordult a kószához. – Nem ő visz el minket St-Mere-Abelle-be, hanem mi őt St. Preciousba, ahol majd felel Dobrinion apát meggyilkolásáért. Magam fogom odavinni, Zárverő Rogerrel az oldalamon, hadd tudja meg az Egyház az igazat a főapátjáról!

Elbryan hosszan és szúrósan meredt Connorra. Ő mentette meg a fickót. Ha akkor csak egy pillanatig is tétovázik, Connor Bildeborough – aki annyi rosszat tett Ponynak – szintén halott lenne.

A kósza ezt nem bírta volna elviselni, ezért elűzte magától a sötét gondolatokat. Szíve mélyén érezte, hogy habozás nélkül a szerzetes gyilkos csapása elé vetette volna magát, ha csak így mentheti meg Connort, vagy egy másik társát.

Visszanézett Youseffre, és átgondolta Connor szavait. Emlékezett az első Igazság Testvér eszelős vadságára, és tudta, Youseff nem lenne használható útikalauz, bárhogy fenyegetik is. De ha úgy tesznek, ahogy Connor mondta, talán többé nem lennének egyedül a feladattal, hogy kiszabadítsák barátaikat. Az Egyház kénytelen volna elismerni bűnrészességét, és ezzel ellehetetlenítené a főapátot.

Egész jól hangzott a dolog. – Hozzátok ide! – adta ki az utasítást a kósza.

Juraviel felröppent a lebegő Youseff mellé, s íját botként használva, a párkány felé taszigálta a szerzetest. Youseff kezdetben nem ellenkezett, de ahogy közeledtek a peremhez, ahogy egyre nőtt a mélység a lába alatt, hirtelen megpördült, kikapta az íjat az elf kezéből, aki bölcsen elengedte azt. Youseff persze nem tudta visszafogni a lendületét, és egyre csak forgott.

Forgás közben látta, ahogy Elbryan felemelt ököllel kiáll a párkány szélére.

Az ütés heves szaltózásra késztette a szerzetest, aki el is veszítette az eszméletét.

Juraviel nevetve vette vissza íját, és tovább terelte a magatehetetlen testet a párkány felé.

6. fejezet

A másik Francis testvér

A fiatal szerzetesek kötelességei közül Dellman testvér számára ez volt a legkellemetlenebb. Ő és két másik szerzetes egy hatalmas tekerőkerék küllőit szorongatták, s görnyedten, nyögve, sarkukat a földbe vájva, mégis csúszkálva feszültek a roppant tehernek.

Alattuk, messze a mélyben, súlyos láncokra erősítve – melyek önmagukban is több száz kilót nyomtak – egy jókora kőtömb függött. Jó kis tömör kő, St.-Mere-Abelle legdélebbi udvarának földalatti kőbányájából. A bánya területét az ősi apátság alsó alagútjain keresztül lehetett elérni – az alsó könyvtárban néha Jojonah mester is hallotta a kopácsolást –, mégis legjobban a kerékkel lehetett felhúzni az apátság felső falaihoz szükséges köveket.

A fájdalom és küszködés jót tesz a fiataloknak – a mesterek és a főapát legalábbis így gondolták.

Dellman testvér máskor készséggel egyetértett volna ezzel. Most viszont nem így gondolta, hisz alig hogy visszatért egy hosszú és nehéz utazásról. Semmit sem szeretett volna jobban, mint összegömbölyödve pihegni kis lakókamrája priccsén.

– Húzz bele, Dellman testvér! – csattant fel De'Unnero mester éles hangja. – Azt akarod, hogy mindent Callan és Seumo testvér csináljon?

– Nem, De'Unnero mester – morogta Dellman, és fájó izmaival még keményebben feszült a keréknek. Lehunyta a szemét, és halkan, szívből jövően felnyögött.

A terhelés azonban hirtelen megnövekedett: a kerék szinte visszatolta. Dellman szemhéja felpattant.

– Tartsd, testvér! – hallotta Callan kiáltását. Látta, hogy szerzetestársa a földön fekszik, Seumo pedig egyensúlyából kibillenve oldalra bukik.

– Ékeld ki! – kiáltotta De'Unnero mester, arra célozva, hogy valakinek vissza kéne tolnia a rögzítőszeget a kerékbe.

Szegény Dellman teljes erőből küzdött, teljes erőből tolta a kereket, a lába azonban menthetetlenül kezdett kicsúszni alóla. Miért nem áll vissza Callan a kerékhez, tűnődött. És miért nem áll fel Seumo? Miért olyan lassúak?

Arra gondolt, ő is otthagy mindent és elugrik a veszedelem elől, de tudta, hogy ez lehetetlen. Ha senki sem fogja a kereket, akkor az túlságosan felgyorsul, és a saját lendületétől leszakad.

– Ékeld ki! – hallotta újra De'Unnero kiáltását, de mintha senki más nem reagált volna...

A kerék kezdett felülkerekedni, s Dellman izmai a végsőkig megfeszültek.

Hátrafelé, kétrét görnyedve csúszott, az ízületei kifordulással fenyegettek. Hirtelen ostorcsapóserű reccsenést hallott, az egyik lábába borzalmas fájdalom hasított, és a hátára bukott. Az egyik keze azonban ott maradt a kerékhez érősítve, és a forgó alkotmány tovább vonszolta magával, aztán messzire kivetette, neki egy vízgyűjtőnek, szétzúzva vállát, oldalát.

Félig eszméletlenül, összetörve, véresen, sárosan hevert a földön.

– Vigyétek a lakosztályomba – hallott valami hangot talán De'Unnero hangját.

Aztán a mester már ott is volt előtte, föléje hajolt, és arca őszinte aggodalmat tükrözött. – Ne félj, Dellman testvér – mondta De'Unnero, és bár próbált vigasztalóan viselkedni, hangjában most is ott volt a megszokott gonosz él. – Az Isten velem van, és az Ő ereje segít majd meggyógyítani az összetört testet.

A fájdalom hirtelen fellángolt. A fiatal szerzetesnek mintha minden egyes porcikája tűzben égett volna. Aztán érezte, hogy süllyed, egyre süllyed, bele a mélységes sötétségbe.

A napok egymásba olvadtak, szinte észre sem vette múlásukat. Az idő most semmiféle jelentőséggel nem bírt Jojonah mester számára. Csak akkor hagyta el a könyvtárat, ha testének szükségletei ezt elkerülhetetlenné tették, de akkor is visszatért, amint lehetett. Még semmi hasznosat nem talált a könyvek és fóliánsok végtelen halmai között, de tudta, hogy már közel jár. Érezte, teljes szívével és lelkével.

Sokszor pillantott a tiltott könyvek polcára, és arra gondolt, talán nem is valamiféle gonosz tartalom miatt tették félre ezeket a köteteket, hanem azért, mert olyan igazságokat hordoznak, amelyek hátrányosak lehetnek a Rend jelenlegi vezetőire nézve. Az ilyen tűnődések után, vagy ha még tett is néhány tétova lépést a polc felé, Jojonah hangosan felnevetett saját üldözési mániáján.

Ismerte ezeket a könyveket, mert segített leltározni őket, még mielőtt novícius lett. Nem volt itt semmiféle rejtett igazság. Gonosz könyvek voltak ezek a daktilusz földmágiájáról, a szent kövek rossz célra történő felhasználásáról, démonok megidézéséről, holttestek mozgatásáról, járványkeltésről és termésrontásról olyan dolgokról, amelyek még háborús időkben is megengedhetetlenek. Egy bizalmas Mesterek Tanácsán Jojonah megtudta, hogy ezen könyvek egyike leír egy hatalmas termés-pusztítást, amit az Egyház mért Behren királyságára az Úr 67. évében, amikor Behren és Medvehonc elkeseredett harcot vívott az Öv hegység egyik hágójának ellenőrzéséért. A bekövetkező éhínség megfordította a háborút, de a sok ártatlanul elpusztult élet és a visszamaradó ellenséges érzület nem érte meg.

Nem, ezek az eldugott könyvek semmiféle igazságot nem tartalmaznak, legfeljebb tanulni lehet belőlük, a múlt szörnyű hibáiból.

Ahogy azonban múltak a napok siker nélkül –, Jojonahnak egyre gyakrabban kellett erre emlékeztetnie magát. És még egy dolog nyugtalanította, míg végül teljesen el nem vonta a figyelmét: Markwart foglyainak jajgatása. Ők azok, akik drágán megfizetnek az ő eredménytelenségéért. A mester lelkiismerete azt súgta, menjen oda a szerencsétlen emberekhez meg a kentaurhoz, aki – ha ott volt Avelynnel a démon legyőzésekor – igazi hős.

Egyelőre azonban még nem szabadulhatott, így el kellett fojtania aggodalmait a foglyokkal kapcsolatban. Talán az itteni munka őket is megmentheti, gondolta a mester, elejét veszi annak, hogy az Egyház a jövőben hasonló atrocitásokhoz folyamodhasson.

Lassan mégiscsak haladt egy kicsit. A könyvtár egyáltalán nem volt olyan összevissza, mint ahogy először gondolta. Részlegekre oszlott, melyeken belül nagyjából időrendi sorrend uralkodott: az Egyház legrégebbi korától kezdve mintegy kétszáz évvel ezelőttig, amikor az új könyvtárak megépültek, és az itteni termekből tároló lett. Jojonah szerencséjére az Allabarnet-korabeli iratok – legalábbis azok, amelyeket a kolostoron kívülről szereztek – idelent voltak.

Amint átlátta a rendszert, Jojonah mester a legkorábbi kötetek közt kezdte meg a kutatást, melyek még az Úr 1. éve, a Nagy Vízkereszt, a Megújulás előttről származtak. Ez osztotta ketté az Egyházat Régi Kánonra és Új Kánonra. Jojonah úgy sejtette, hogy az, amit keres, még a Megújulás előttről való, a szervezett Egyház fogantatásától, Szent Abelle korából.

Mégsem talált semmit. Kevés irat maradt meg ebből az időből – és még kevesebb volt olvasható. Főként díszes írások, jobbára az Istent dicsőítő énekek. Némelyik papirusz olyan törékenyre száradt, hogy Jojonah hozzá sem mert érni. Más szövegek kőtáblába voltak vésve. Szent Abelle írásai persze nem voltak idelent, hanem a fenti könyvtárban állították ki őket. Jojonah betéve tudta azokat, de semmi olyanra nem emlékezett belőlük, ami a segítségére lett volna. A tanítások meglehetősen általánosnak tűntek: bölcs szavak a tisztességről, melyeket sokféleképpen lehetett értelmezni. A mester mégis megfogadta, újra átnézi a könyveket. Talán akkor új szemszögből láthatja a régi iratokat, és utalást kereshet bennük az Egyház igazi lényegét illetően.

Jojonah leginkább az Apáti Tanítást akarta megtalálni a Nagy Vízkereszt évéből, de tudta, hogy ez lehetetlen. Az Abellita Rend egyik legnagyobb fogyatékossága az volt, hogy az eredeti Apáti Tanítás már évszázadok óta elveszett.

A mester tehát azzal foglalkozott, amit talált. Áttért azokra az iratokra, amelyek közvetlenül az Új Kánon megalkotása után keletkeztek, de nem talált semmit, a világon semmit.

Egy kevésbé elszánt ember talán feladta volna, Jojonahnak azonban ez meg sem fordult a fejében. Folytatta az időrendi keresést, s talált is néhány ígéretes anyagot a korai főapátok írásai között, olyan szófordulatokat, kifejezéseket, amilyeneket Markwart sosem használt volna.

Aztán rábukkant egy csakugyan érdekes kötetre. Egy vörös vászonba kötött kis könyvecskére, melyet Francis Gouliard testvér készített az Úr 13. évében, mindössze egy évvel azután, hogy megvalósult az első pimaninicuiti utazás, a Nagy Vízkereszt után.

Jojonah remegő kézzel, óvatosan forgatta a lapokat. Francis testvér – micsoda irónia ez a név – egyike volt az Előkészítőknek ezen az utazáson, s a visszatérés után papírra vetette történetét.

Már önmagában ez is megdöbbentő volt Jojonah számára. A Pimaninicuitról visszatérő szerzeteseknek újabban egyenesen megtiltják, hogy akár csak meg is említsék a helyet. Pellimar testvérnek eljárt a szája. Nem is maradhatott sokáig életben. Francis Gouliard idejében viszont az Előkészítőket – a szöveg szerint – még biztatták is, hogy részletesen számoljanak be útjukról!

Hiába volt hűvös a teremben, Jojonah homlokán kiütött a verejték. Vigyáznia kellett, hogy a csöppek ne hulljanak az értékes oldalakra. Remegő ujjakkal lapozott, és olvasott tovább:

„...hogy megleljed az aprócska szürke s vörös kövecseket, s bőséggel készíts elő belőlük, kiterjesztendő Isten gyógyerejét az egész világra.”

Jojonah hátradőlt és nagy levegőt vett. Most már értette, miért van a kolostornak akkora készlete apró hematitokból, a szürke és vörös kövekből! A következő passzus, melyben Francis Gouliard testvér útitársairól írt, még jobban megérintette Jojonah mestert:

„Harminc meg három testvér leendett az Abelle Tengere fedélzetén, fiatalok s erősek mind egy szálig, jól kitanítva, bizodalommal, hogy minket, Előkészítőket Pimaninicuitra és onnan vissza elhozzanak.

Aztán mind a harmincegy (mert ketten az út alatt meghaltak) kivette részét a végső lajstromozásból és készítésből.”

– Testvérek – ismételte Jojonah halkan az Abelle Tengere fedélzetén. Szerzeteseket alkalmaztak... – A mesternek elállt a lélegzete, alig kapott levegőt. Könnyek gördültek le az arcán, amikor a Szélfutár sorsára gondolt, a szerencsétlen, felbérelt legénységre, akik nem szerzetesek voltak. Hosszú időbe telt, amíg eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy tovább olvasson. Gouliard testvér stílusa eléggé nehézkes volt, néhány régi, elavult szófordulatot meg sem lehetett érteni. A krónikás ezen felül hajlamos volt arra, hogy a saját feje szerint, nem pedig szigorú időrendben haladjon. Néhány oldallal később kezdte csak leírni az indulást St.-Mere-Abelle-ből. Az út kezdetét.

Ott volt Jojonah előtt Benuto Concarron főapát búcsúbeszéde a hajóhoz és a legénységhez, melyben arra intett, hogy az Abellita Rend Isten igéjével együtt terjessze Isten kincsét, a csodás köveket is.

Kegyesség, méltóság, szegénység.

Jojonah könnyei most már szabadon ömlöttek: ez volt az az Egyház, amiben hinni tudott, az az Egyház, ami magához vonzhatott egy olyan tisztaszívű embert, mint Avelyn Desbris. De mi történt, ami eltérítette ezt a folyamatot? Miért vannak a szürke és vörös kövek St.-Mere-Abelle-ben? Hová tűnt a jótékonyság?

– Hová? – kérdezte a mester fennhangon. Bő köntöse alá dugta a könyvet, és egyenesen szobája magányába sietett. Arra gondolt, elnézhetne Braumin testvérhez, de aztán úgy vélte, ez a dolog várhat. Már napok óta egy sokkal súlyosabb ügy is a vállára nehezedett.

Hamarosan újra a kolostor alsó szintjei felé tartott, csak éppen a másik oldalon. Azokhoz a termekhez, amelyeket a főapát börtönökké alakított át. Nem volt igazán meglepve, amikor egy őrt álló szerzetesbe ütközött, aki elállta az útját.

– Nem fogok leállni vitatkozni veled, fiam! – csattant föl Jojonah, és igyekezett félelmetesnek látszani. – Mikor volt részed utoljára az Önkéntes Szenvedés Vesszőfutásában?

A szegény fiatal szerzetes megrémült a föléje tornyosuló mestertől. – Egy éve, mester – mondta halkan. – És négy hónapja.

– Egy éve?- bődült el Jojonah. – És még te mered elállni az utam? Én már akkor is mester voltam, amikor te még meg sem születtél, és mégis elém mersz állni?

– De hát a főapát...

Jojonah azonban eleget hallott. Félretolta a megszeppent ifjút, és fenyegetően rá is meredt, nehogy valamivel próbálkozzon.

A fiatal szerzetes hebegve tiltakozott, de aztán csak dühösen, tehetetlenül toppantott a lábával, amikor Jojonah továbbment, lefelé a lépcsőn. Odalent két újabb szerzetes állta el az utat, de a mester itt már nem vesztegette beszédre az időt, csak nyomult előre, és nem is merték megállítani. Az egyik utánament és egyfolytában siránkozott, a másik pedig elszaladt az ellenkező irányba – nyilván értesíteni a főapátot.

Jojonah tudta, hogy veszélyes területre lépett, és talán túl messzire is merészkedett. De az újonnan lelt könyv megerősítette elhatározásában: kiáll Markwart igazságtalanságai ellen. Megfogadta, nem hagyja magát eltéríteni, bármi legyen is a büntetés. Megnézi a szerencsétlen rabokat, hogy élnek-e még, és nem bánnak-e velük túl rosszul. Jojonah sokat kockáztatott. A józan eszével tudta, jobban tenné, ha meghúzná magát, de ezzel mit sem segített volna Chilichunkékon és a hős kentauron.

Ezért nem bánta, ha a végsőkig felbőszíti Markwartot. Ment tovább, be egy ajtón, el egy megdöbbent fiatal szerzetes mellett, aztán le egy újabb lépcsőn. Egyszer csak Francis testvért pillantotta meg maga előtt.

– Nem volna szabad idelent lenned – jegyezte meg Francis.

– Kinek a parancsára?

– Markwart főapátéra – vágta rá habozás nélkül Francis. – Csak ő, De'Unnero mester meg én mehetünk az alsó lépcsőn túl.

– Szép kis csapat – szólt gúnyosan Jojonah. – És miért van ez, Francis testvér? Hogy titokban kínozhassátok a szegény ártatlan rabokat? – Mindezt hangosan mondta, és némi elégtételére szolgált a feszengő toporgás zaja a háta mögül, ahol az előző fiatal szerzetes állt.

– Méghogy ártatlanok – jegyezte meg csípősen Francis.

– Annyira szégyellitek, amit tesztek, hogy itt, a figyelő tekintetektől távol vertetek tanyát? – folytatta Jojonah, és előrelépett. – Igen, én is hallottam Grady Chilichunk történetét.

– Egyszerű úti baleset volt – ellenkezett Francis.

– Rejtegesd csak a bűneidet, Francis testvér! – csattant fel Jojonah. – Attól még ugyanúgy bűnök maradnak!

Francis megvetően köhintett. – Te nem értheted, milyen háború ez – jelentette ki. – Szánod a bűnözőket, miközben az ártatlanok fizetnek meg az ő bűneikért az Egyház, és az egész emberiség ellen!

Jojonah mester válasza egy kemény balhorog formájában érkezett. Francis testvért azonban nem érte teljesen készületlenül az ütés, sikerült elfordulnia, így a csapás csak súrolta az arcát. Amikor Jojonah mester kibillent az egyensúlyából, a fiatalabbik szerzetes mögéje ugrott, és fojtófogásba szorította.

Jojonah küszködött, vergődött, de nem sokáig, mert az agya vérellátása hamar megszűnt, s ő elvesztette az eszméletét.

– Francis testvér! – kiáltotta a fiatal szerzetes rémülten, és odaugrott, hogy megpróbálja szétválasztani a másik kettőt.

Francis elengedte a mestert és hagyta, hogy a földre roskadjon.

A lépések élesen kopogtak a fán. A járkálás ritmusa magával sodorta, és lassan visszahúzta az élők világába. A fény bántotta sötétséghez szokott szemét, de alighogy látott valamit, már tudta, hol van: egy székben, Markwart főapát lakosztályában.

Markwart és Francis álltak előtte, s egyik sem tűnt túl jókedvűnek.

– Rátámadtál egy szerzetestársadra – kezdte kurtán a főapát.

– Egy engedetlen alárendeltre, akire ráfért egy jó alapos helyreigazítás felelte Jojonah, megdörzsölve a szemét. – Egy olyan testvérre, aki megérdemelne egy kis lazsnakolást.

Markwart Francisra pillantott. – Meglehet – mondta, csak hogy lelohassza a fiú önelégültségét. – Viszont – folytatta Markwart, és Jojonah felé fordult – csak azt tette, amit meghagytam neki.

Jojonah küszködve próbálta megőrizni az önuralmát. Legszívesebben elmondta volna az elvetemült Markwartnak, mit gondol róla és eltévelyedett Egyházáról. De csak beharapta a száját, és hagyta, hogy az öreg folytassa.

– Elhanyagolod kötelességeidet Allabarnet testvér ügye miatt – füstölögte a főapát. – Magam is úgy gondolom, hogy nemes ügy ez, különösen Dobrinion apát szerencsétlen halála óta, hisz St. Precious szerzeteseire ráfér az erkölcsi bátorítás ebben a sötét időszakban. Te mégis visszaélsz a szabadidővel, amit adok neked, és össze-vissza kóborolsz az apátságban. Beleavatkozol olyan dolgokba, amikhez semmi közöd.

– Semmi közöm ahhoz, hogy ártatlan foglyok lógnak kikötve börtöncellákban? – ellenkezett határozottan Jojonah. – Semmi közöm ahhoz, hogy emberek, akik semmilyen bűnt nem követtek el, és egy kentaur, aki talán igazi hős, láncra verve szenvednek ezen az elvileg szent helyen, és még kínozzák is őket?

– Kínzás? – morogta a főapát. – Honnan tudhatnád?

– Ezért próbálok rájönni – vágott vissza Jojonah. – Te mégis félre akarsz vezetni, mint mindenkit.

– Nem engedem át másnak Chilichunkék és a potenciálisan veszedelmes Bradwarden kihallgatását. Ők az én felelősségeim – szólt Markwart.

– A te foglyaid – helyesbített Jojonah.

Markwart elhallgatott és nagy levegőt vett. – Foglyok – visszhangozta. – Igen, azok. Azt mondod, nem bűnösek, pedig pártját fogják a tolvajoknak, akik ellopták a köveket. Azt mondod, nem bűnösek, pedig minden okunk megvan azt hinni, hogy a kentaur szövetkezett a démon daktilusszal, és csak az Aida véletlen pusztulása akadályozta meg, hogy csatlakozzon a világ jó emberei ellen induló pusztításhoz!

– Még hogy véletlen pusztulás – csóválta a fejét hitetlenkedve Jojonah.

– Ez a nyomozásom eredménye! – bődült el hirtelen Markwart. Odaugrott a mester székéhez, és Jojonah egy pillanatig azt hitte, meg akarja ütni. – Annakidején más utat fogadtál!

Bár értenéd, mit jelent ez valójában, felelte némán Jojonah, és örült, hogy elrejtette szobájában a régi könyvet, mielőtt a rabokhoz indult.

– Mégsem tudtál hű maradni hozzá! – háborgott Markwart. – És míg az ősrégi, papírok közt szöszmötöltél, amiknek semmi közük sincs a jelenlegi veszedelmes helyzethez, egy fiatalabb testvért elért a végzete!

Erre már felfigyelt Jojonah.

– Az udvarban dolgozott – folytatta Markwart. – Az itteni munkát általában te felügyelted, de most De'Unnero mesternek kellett helyettesítenie, azon felül, ami amúgy is a kötelessége. Talán ezért is nem tudott időben közbelépni, amikor a három közül ketten kicsúsztak a kerékből, a harmadikat, Dellman testvért pedig majdnem kettéroppantotta a hirtelen teher.

– Dellman! – kiáltott fel Jojonah, és majdnem felállt, meghátrálásra késztetve Markwartot. Pánik kúszott Jojonah gondolatai közé. Hirtelen aggódni kezdett Braumin testvérért, akit már napok óta nem is látott. Hány ilyen „baleset” történhetett még?

Csak ekkor döbbent rá, hogy felindulása lehetséges összeesküvő-társként bélyegzi meg Dellmant, ezért uralkodott magán, és visszaereszkedett a székébe. – Ugyanaz a Dellman testvér, aki velünk volt az Aidánál?

– Csak egy Dellman testvér van – felelte keményen Markwart, átlátva a trükkön.

– Milyen kár – jegyezte meg Jojonah. – Azért megmarad?

– Épp hogy csak, és talán nem él sokáig – felelte a főapát, folytatva a járkálást.

– Meglátogatom.

– Nem! – csattant fel a főapát. – De'Unnero mester gondjaira bíztam. Megtiltom, hogy akár csak beszélni is megpróbálj vele! Nincs szüksége arra, hogy a mentegetőzésedet hallgassa, Jojonah mester. Nyomasszon csak a mulasztásod terhe! Talán ez majd visszavezet a kötelességeidhez, és az igazi céljaidhoz.

Vérlázító volt még a feltételezés is, hogy valamiképp ő a felelős, de Jojonah átlátott a szitán. Markwart ezt csak ürügyként használja fel, hogy távol tartsa Dellman testvértől, és a befolyása, alatt tartsa a fiatalembert, amíg a tapasztalt róka – De'Unnero – megdolgozza.

– Te vagy a tanúm, Francis testvér – folytatta Markwart. – És figyelmeztetlek Jojonah mester ha meghallom, hogy a közelébe mész Dellman testvérnek, annak komoly következményei lesznek. Rád nézve, de őrá nézve is.

Jojonah-t meglepte, hogy Markwart ennyire nyílt kártyákkal játszik, és éppen csak meg nem fenyegeti. Úgy tűnt, az események Markwart javára billentek, különben hogy merné elszánni magát egy ilyen merész lépésre?

A mester nem feszegette tovább a dolgot, csak bólintott és távozott. Nem állt szándékában a közeljövőben keresztezni Markwart útját. Úgy gondolta, többet használ Dellman testvérnek azzal, ha most egy időre teljesen megszakítja vele a kapcsolatot. Amúgy is csak a munka legelején járt. Gyorsan bekapott néhány falatot, bement a szobájába, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a könyv még megvan. Aztán visszament a lejáróhoz, ami a lenti könyvtárba vezetett, hogy folytassa az egyre érdekesebb kirakós játék összeszedegetését.

A könyvtár ajtaját bezárták, és deszkákkal eltorlaszolták. Egy ismeretlen fiatal szerzetes őrizte.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte a mester.

– Egy ideig nem szabad belépni az alsó könyvtárba – felelte gépiesen az őr. – Parancs van rá a...

Jojonah elviharzott, kettesével véve a lépcsőfokokat. Nem volt meglepve, amikor a szobájába érve ott találta a főapátot, ezúttal egyedül.

– Azt nem mondtad, hogy hagyjam abba a munkát – kezdte Jojonah. Óvatosan nyitott, mert érezte, hogy ez a harc döntő lehet.

– Most nincs idő Allabarnet testvér szentségével törődni – felelte higgadtan a főapát. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy az egyik mesterem a pincében vesztegesse drága idejét.

– Különös szóhasználat – vágott vissza Jojonah. Ha azt vesszük, hogy a testvérek közül sokan mások viszont egy másik pincében vesztegetik az idejüket...

Harag villant a főapát szemében, de hamar úrrá lett rajta. – A szentté avatási folyamat várhat, amíg a háború véget nem ér.

A jelentések szerint talán már véget is ért – sietett rávágni Jojonah.

– És amíg a Rendünket fenyegető veszély el nem múlik – tette hozzá Markwart. – Joggal feltételezhetjük, hogy ha egy powri be tudott jutni Dobrinion apáthoz, akkor egyikünk sincs biztonságban. Ellenségeink a végsőkig el vannak szánva, mert rosszul áll a szénájuk. Okkal hihetjük, hogy a fontos vezetők meggyilkolásával próbálkoznak.

Jojonah-nak nagy erőfeszítésébe került, hogy tartsa a száját, és ne vádolja meg Markwartot ott helyben Dobrinion megöletésével. Saját sorsával már nem törődött, legszívesebben nyíltan kérdőre vonta volna a főapátot, amivel hatalmas belső vihart indított volna el – s ez nyilván az életébe kerül. De nem tehette meg. Másokra is gondolnia kellett – Dellmanra, Braumin Herdére, Marlboro Viscentire, na meg a foglyokra. Az ő érdekükben nem kezdhetett nyílt harcot Markwart ellen.

– Azt is meg kell várni, amíg az ellopott ékkövek visszakerülnek – folytatta Markwart.

– Akkor hát üljek tétlenül, a felső szinteken vesztegetve az időmet – merészelte megjegyezni Jojonah.

– Nem, más terveim vannak veled felelte Markwart. – Sokkal fontosabb ügyek. Úgy látom, ismét jól vagy – ha egyszer meg tudtál támadni egy másik szerzetest –, tehát készülhetsz az útra.

– Épp az előbb mondtad, hogy a szentté avatás még várhat – válaszolta Jojonah.

– Valóban – felelte Markwart. De úti célod most nem Szent Honc. Palmarisba mégy, St. Preciousbe, hogy jelen legyél az új apát kijelölésénél.

Jojonah nem tudta teljesen palástolni meglepetését. A távoli apátságban nem volt senki, aki készen állt volna a tisztségre, és eddig nem is esett szó az utódlásról – ez az Apáti Gyűlés témája lesz majd.

– De'Unnero mester – felelt Markwart a kimondatlan kérdésre.

– De'Unnero? – hüledezett Jojonah. – Ő a legfiatalabb mester egész St.-Mere-Abelle-ben, akit idő előtt léptettek elő, Siherton mester halála miatt.

– Azért, mert Avelyn Desbris meggyilkolta Siherton mestert – emlékeztette gyorsan Markwart.

– Ő lesz St. Precious vezetője? folytatta Jojonah. Túlságosan ideges volt ahhoz, hogy megérezze az utolsó replika csípős mérgét. – Roppant fontos pozíció ez, elvégre Palmaris fekszik a legközelebb a frontvonalhoz.

– Pontosan ezért választottam De'Unnerót – felelte higgadtan Markwart.

– Te választottad? – kérdezett vissza Jojonah. Nem igen volt még példa ilyen húzásra: egy apát kinevezése – még akkor is, ha az érintett apátság soraiból került ki – nem kis dolog, s az Apátok Gyűlésének megfontolását igényelte.

– Nem lehet ilyen gyorsan összehívni a Gyűlést – magyarázta Markwart –, és nem is várhatunk a kalemberre tervezett ülésig sem. Addig is, tekintettel az általam válságosnak ítélt helyzetre, De'Unnero mestert jelölöm ki Dobrinion helyetteséül.

– Ideiglenesen – szólt Jojonah.

– Tartósan – jött a határozott válasz. – És te, Jojonah mester, elkíséred őt.

– Csak most tértem vissza egy nagy útról – ellenkezett Jojonah, de már tudta, hogy vereséget szenvedett. Rájött, hogy hibát követett el, amikor megpróbált eljutni a rabokhoz, és szembeszállt Markwarttal. Most megfizet mindezért. Markwartnak jogában áll lassítani a szentté avatási folyamatot, az pedig, hogy De'Unnero kinevezése megáll-e az Apátok Gyűlése előtt, csak ősszel fog kiderülni. Jojonah kifogyott a kifogásokból és a mozgástérből.

– Ott maradsz St. Preciousben, hogy segíts De'Unnero... apátnak folytatta Markwart. – És ha úgy gondolja, vele együtt visszatérhetsz St.-Mere-Abelle-be, a Gyűlésre.

– A feljebbvalója vagyok.

– Már nem – felelte Markwart.

– A Gyűlés ezt nem fogja ennyiben hagyni! – ellenkezett Jojonah.

– Az majd eldől kalemberben – szólt Markwart. – Ha a többi apát úgy látja jónak, hogy felülbíráljon engem, akkor talán Jojonah is lehet St. Precious főapátja.

De Jojonah tudta, hogy ekkorra Markwart valószínűleg visszaszerzi az ékköveit, és kigyomlálja a kolostorból azokat a szerzeteseket, akik nem vele szimpatizálnak. Esetleg el is küldheti őket, akárcsak őt. Eddig Jojonah nem is fogta fel igazán, milyen erős ellenfél tud lenni az öreg főapát.

– Talán találkozunk még – intett elbocsátólag Markwart. – Bár mindkettőnk lelki békéjére nézve remélem, hogy nem.

Hát ennyi volt, gondolta Jojonah.

7. fejezet

Az elhatározás

Palmaristól északra megpillantották a házak kis csoportjait s a gazdaságokat. Örömmel látták, hogy sokan elhagyták a fallal körülvett város biztonságát, és hazatértek otthonaikba.

– Kezd visszatérni az élet a rendes kerékvágásba – jegyezte meg Connor. Pony mellett lovagolt, aki Belli'mar Juraviellel együtt Szellődal hátán ült. Elbryan és Roger elöl gyalogoltak, közrefogva a hátrakötött kezű Youseff testvért. Nemsokára újra béke lesz – folytatta Connor, és ez valószínűnek tűnt a többiek számára is, mert egészen eddig egyetlen szörnyeteggel sem találkoztak.

– Caer Tinella és Mélyföld talán az utolsó ellenséges hídfőállások voltak a környéken – vélte a kósza. – A maradék pedig nem fog gondot jelenteni a palmarisi helyőrségnek. – A kósza megállt, elkapta Szellődal kantárját, és megállította a lovat. Felnézett barátaira, és Ponyék megértették.

– Mi nem léphetünk be a városba – mondta Elbryan Connornak. – Még csak a közelébe sem mehetünk, nehogy a város környéki gazdák meglássanak. – Youseffre nézett. – Úgy látszik, már az is bajba sodorja az embereket, ha csak ismernek minket.

– Mert törvényenkívülinek vagytok bélyegezve, méghozzá jogosan – vágott vissza élesen Youseff testvér. – Azt hiszitek, hogy az Egyház feladja a hajtóvadászatot utánatok? Gonoszul elnevette magát. Cseppet sem úgy viselkedett, mint egy fogoly.

– Előfordulhat, hogy az Egyháznak más, fontosabb gondja akad, ha kiderül a ténykedésed St. Preciousben – szólt közbe Connor, a szerzetes és a kósza közé lépve.

– És van bizonyítékod elképesztő vádjaidra? – vágott vissza sietve Youseff.

– Majd meglátjuk – felelte Connor, és visszafordult a többiekhez. – Rogerrel elvisszük őt a nagybátyámhoz – mondta. – Először a világi hatalmat vesszük igénybe, csak aztán próbáljuk meg kipuhatolni, hogy az Egyházból mennyien támogatják ezt a kutyát és a gazdáit.

– Szóval afféle kis háborút indítotok – vélte Pony, hisz köztudott volt, hogy az Egyház majdnem olyan erős, mint egy állam – vagy talán még erősebb, ha figyelembe vesszük a mágikus kövek erejét.

– Ha ilyen háború készül, akkor azok kezdték el, akik meggyilkolták Dobrinion apátot, nem pedig az én nagybátyám – felelte meggyőződéssel Connor. – Én csak megfelelőképpen válaszolok erre a gyűlöletes tettre, és védem az életem.

– Várni fogjuk a híreket – mondta Elbryan, hogy elvágja beszélgetés fonalát.

– Amint lehet, visszatérünk – felelte Connor. – Tudom, hogy már mehetnéketek van. – Itt elhallgatott, mert nem akarta, hogy a veszedelmes szerzetes megtudja: Elbryanék egyenesen St.-Mere-Abelle-be tartanak. Connor nem tartotta helyesnek Elbryan nyílt kijelentését, miszerint elmennek fogva tartott barátaikért. Minél kevesebbet tud az ellenség, annál jobb.

Connor intett Elbryannak, és félrevonta a többiektől. – Ha nem tudok visszajönni hozzád, akkor ég veled, Éjmadár – mondta őszinte megilletődöttséggel.

Elbryan követte Connor tekintetét Pony felé.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem irigyellek – folytatta Connor. – Valaha én is szerettem őt. Ugyan ki tudna ellenállni, ha látja?

Elbryan erre nem tudott mit válaszolni, ezért nem is szólt semmit.

– De nyilvánvaló, hogy merre húz Jilly... Pony szíve – tette hozzá Connor hosszú, kínos csend után. – Feléd mondta, és a kósza szemébe nézett.

– Nem akarsz te visszatérni hozzánk – értette meg hirtelen Elbryan. – Elviszed a szerzetest a városba, és ott is maradsz.

A férfi vállat vont. – Fájdalmas őt látni – vallotta be. – Fájdalmas, de egyben csodálatos is. Nem is tudom, melyik érzés az erősebb.

– Ég veled – felelte Elbryan.

– Veled is – szólt Connor. Megint Ponyra pillantott. – Elbúcsúzhatok tőle is, négyszemközt? – kérdezte.

Elbryan beleegyezőleg elmosolyodott – nem mintha csakugyan így érzett volna. Ha Pony négyszemközt akar beszélni Connorral, akkor tegye meg, bármit is gondoljon ő, Elbryan. Némi őszinte együttérzés élt benne Connor iránt, ezért odament Ponyhoz, és átadta az üzenetet. Miután Juraviel lecsusszant Szellődal hátáról, a lány Connor felé léptetett.

– Lehet, hogy nem térek vissza – magyarázta Connor.

Pony bólintott. Még mindig nem volt biztos benne, miért is jött ki egyáltalán Connor hozzájuk.

– Kellett, hogy újra lássalak – válaszolt a férfi a ki nem mondott kérdésre. – Tudnom kellett, hogy jól vagy. Muszáj volt... – Elhallgatott és nagyot sóhajtott.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte kertelés nélkül Pony. – Mit mondhatunk még, amit eddig nem mondtunk el?

– Nyugodtan megbocsáthatsz nekem – bökte ki Connor, aztán kétségbeesetten magyarázkodni próbált: – Megsérült... a büszkeségem. Nem akartalak elküldeni, de nem bírtam ki, hogy lássalak, hogy tudjam, nem szeretsz...

Pony mosolya beléfojtotta a szót. – Én sosem hibáztattalak, tehát nincs is miért megbocsátanom – felelte csendesen. – Tragikusnak tartom azt, ami köztünk történt, mindkettőnk számára. Volt köztünk egy különleges barátság, és ezt én mindig értékelni fogom.

– De hát amit a nászéjszakán tettem... – ellenkezett Connor.

– Azért nem hibáztathatlak, amit nem tettél meg – jelentette ki Pony. – Erőszakkal is élhettél volna, és ha megteszed, sosem bocsátok meg neked. Azonnal lesújtok rád a mágiámmal ott a mezőn, amikor újra megláttalak! – Pony tudta, hogy ez hazugság, alighogy kimondta. Bármit is érez Connorral kapcsolatban, nem használta volna az ékköveket – Isten ajándékait – ilyen aljas bosszúra.

– Sajnálom mondta őszintén Connor.

– Én is – felelte Pony. Odahajolt és arcon csókolta a férfit. – Ég veled, Connor Bildeborough! Most már tudod, ki az ellenség. Küzdj jól! – Ezzel megfordult és visszaügetett Elbryanhoz.

Ponyék hamarosan útban voltak vissza, észak felé. Tele reménnyel, pedig tudták, talán épp olyan sötét út áll előttük, mint ami a démonhoz, az Aidához vezetett. Remélték, hogy Connor küldetése sikeres lesz, és a király, valamint az Abellita Rend jó és istenfélő tagjai – ha vannak még ilyenek – szembefordulnak a gonosz főapáttal, aki jogtalanul bebörtönözte Bradwardent és Chilichunkékat. Abban is reménykedtek, hogy barátaik épségben kiszabadulnak, még mielőtt ők elérnék St.-Mere-Abelle-t.

A tapasztalat azonban nem emellett szólt, hisz az ilyen politikai akciók hónapokat, éveket vehetnek igénybe. A rabok viszont nem várhatnak, ezért úgy tervezték, hogy elindulnak a kolostorba, amint Roger visszatér hozzájuk.

Roger és Connor is legalább ilyen elszántan haladtak Palmaris felé. Connor nagyon bízott Rochefort bácsikájában. Kisgyermekként mindig felnézett a nagybátyjára, mint olyan emberre, aki meghatározza a város életét. Valahányszor Connor bajba került, a bácsi feltűnés nélkül és hatásosan elsimította a dolgokat.

Youseff testvér is látta ezt a bizalmat, egyrészt a hencegő kijelentésekből, hogy a báró mi mindent csinál majd, másrészt Connor délceg tartásából, ahogy megülte a lovat.

– Tudhatnád, Bildeborough mester, hogy mit jelent azzal a kettővel egy csapatban lenni – ingerkedett a szerzetes.

– Ha nem fogod be a szád, kipeckelem – fogadkozott Connor.

– Milyen kellemetlen lesz ez a nagybátyádnak! – folytatta Youseff. – Vicces lesz, amikor a Király megtudja, hogy Bildeborough báró unokaöccse törvényenkívűliekkel járkál.

– Csakugyan – nézett le rá Connor. – Most is éppen azt teszem.

Youseff testvér nem értékelte a tréfát. – Nevetségesek a vádjaid – jelentette ki. – A nagybátyád is látni fogja ezt, és bocsánatot fog kérni az Egyháztól – már persze ha az Egyház megbocsát, és nem átkozza ki.

Connor elhúzta a száját. Nem rémült meg, és nem is hitt a veszedelmes szerzetes szavainak. Mégis volt benne némi félelem, önmagáért és a nagybátyjáért. Próbált ragaszkodni a nagy emberbe vetett bizalmába, de mindig emlékeztetnie kellett magát arra, hogy nem szabad alábecsülnie az Egyház erejét.

– De talán ti ketten bocsánatot nyerhettek – folytatta Youseff ravaszul.

– Bocsánatot azért, mert magunkat védtük? – csattant fel Roger.

– Egyikőtök sem keveredett bele – felelte Youseff. – Csak a lány és a másik. Meg talán az elf. Ilyen teremtménnyel eleddig nem volt dolgunk, ezért a sorsa még nem dőlt el.

Connor megint elfintorodott. Ez az alak, aki rátámadott, aki meg akarta ölni, ez mondja, hogy nem keveredett bele. Nevetséges.

– Igen, a lány – folytatta Youseff, más hangon, és a szeme sarkából figyelte Connor reakcióját. – Milyen édes zsákmány lenne! – Talán lesz egy kis időm, hogy a kedvemet töltsem vele, mielőtt átadnám feljebbvalóimnak.

A szerzetes látta a közelgő ütést hisz ő provokálta ki –, és nem ingott meg, hanem hagyta, hogy Connor fejbe csapja hátulról. Nem volt túl kemény ütés, de elég lendületes ahhoz, hogy a földre repítse. Bal válla a földnek csapódott. Hallatszott a roppanás, ahogy a csont elmozdult. Youseffen végighullámzott a fájdalom, s fel is kiáltott. Látszólag a fájdalomtól, valójában azért, hogy leplezze a mozdulatot, ahogy összébb húzza háta mögött a karjait, megváltoztatva a kötelékek helyzetét. – Már majdnem a városban vagyunk! – méltatlankodott Roger. – Miért ütötted meg?

– Te Is akarsz egyet? morogta Connor, és Roger nem válaszolt. Odament a fekvő szerzeteshez, akárcsak Connor, aki közben leszállt a lováról.

Youseff megkötözési módjának az volt a lényege, hogy ne tudja hátrább húzni a kezét maga mögött, de most, hogy a válla kiugrott a helyéről, ez az akadály megszűnt. Pillanatok alatt szabad volt a bal keze, de nem mozdult, egymás mellett tartotta a karjait, mit sem törődve a bal vállában sajgó, bénító fájdalommal.

Roger ért mellé elsőként, és leguggolt, hogy átfogja a fekvő testet.

Youseff még kivárt – nem a fiú volt a veszedelmes.

Aztán Connor is megérkezett, és segített Rogernek talpra állítani a szerzetest.

Gyorsabban annál, mintsem bármelyikük is felfoghatta volna, Youseff maga alá húzta a lábát és kiegyenesedett. A kötelek messzire repültek, a keze lendült, ujjai és hüvelykje merev C betűt formáztak. A gyilkos horog egyenesen Connor torkába mélyedt, elkábította az áldozatot, áthatolt a védtelen bőrön, olyan mélyre, hogy Youseff megfoghatta Connor légcsövét.

Hideg kegyetlenséggel belenézett Connor szemébe, és kitépte a férfi torkát.

Connor Bildeborough lehanyatlott, odakapott halálos sebéhez, hiábavalóan kapkodva a levegőt. Vér fröcskölt mindenfelé, és levegő helyett lejutott a tüdejébe is.

Youseff megpördült, és leütötte a döbbent Rogert.

A fiú bölcsen belátta, hogy semmit sem tehet Connorért, és semmivel se többet a veszedelmes szerzetes ellen. Amint földet ért, már mozdult is, és amíg Youseff a haldoklóval foglalkozott, Rogernek sikerült eljutni a lóig.

– Azt hiszem, a nagybátyád lesz a következő – vigyorogta gonoszul Youseff.

Connor hallotta őt, de csak messziről, nagyon messziről. Úgy érezte zuhan, egyre mélyebben a sötétségbe, egyre mélyebben önmagába. Fázott és egyedül volt, minden zaj a semmibe fúlt. A látása fénypontokká szűkült.

Fényesség, melegség.

Connor csak egy helyen talált megnyugvást, reményt: békét kötött Jillel.

Most már minden elszállt, csak a fény maradt, a melegség. Connor lelke elindult.

Roger kétségbeesetten kapaszkodott a kötőfékbe. Connor rémült lova megugrott és vonszolni kezdte. Hallotta maga mögött a szerzetest: Youseff üldözte.

Roger a fájdalomtól vicsorogva próbálta magát felhúzni a lóra, miközben rohant mellette. Belekapaszkodott a nyeregbe, aztán hátranyúlt és Kőszikla farára csapott, hogy felgyorsítsa. Eközben sikerült futólag hátrapillantania. Látta a közeledő Youseffet.

Roger minden erejét és ügyességét latba vetve húzta magát egyre följebb. Valahogy sikerült elrugaszkodnia a földtől, és a ló könnyebben tudott haladni. Egy kicsit lehagyták a rohanó szerzetest.

Roger meg sem próbált szabályosan felülni, hanem oldalával ráfeküdt a nyeregre. Fejjel lefelé lógott.

A remek paripa hamarosan maga mögött hagyta Youseffet.

Youseff testvér tehetetlen dühvel rugdosta a port. Ide-oda nézett, és azon tűnődött, merre induljon. Visszamehet Palmarisba. Mivel Connor halott, valószínűleg fel sem merül ellene a vád az apát meggyilkolásával kapcsolatban. Holmi erdei vándorok szava pedig nem lesz elegendő ahhoz, hogy bajba sodorja az Egyházat.

De ha nem is félt Palmaris bárójától vagy St. Precious szerzeteseitől, arra a gondolatra, hogy jelentenie kell Markwartnak a katasztrófát, felállt a szőr a hátán. Dandelion halott, viszont a bajkeverő Connor Bildeborough is...

Youseff a menekülő után nézett, észak felé. Utána kell mennie, mielőtt Roger találkozik a többiekkel. Így lesz teljes a meglepetés, ha lecsap a lányra. Márpedig Youseff tudta, hogy utánuk kell mennie. Először csak azért győzhették le, mert tudtak a jöveteléről, de most...

És akkor majd nyugodt szívvel tehet jelentést a főapátnak.

Youseff testvér futásnak eredt, s lábai fáradhatatlanul falták a mérföldeket.

Roger könnyedén, de gyors iramban lovagolt. Gyanította, hogy a szerzetes nem adja fel a harcot, hisz mindketten tudták, hogy Roger vissza akar menni Elbryanékhoz. Ezt Youseff nem hagyhatta. Roger mégsem aggódott túlságosan.

Amikor azonban az egyik domb oldalából visszanézett, megpillantotta a szerzetest a távolban, futva!

– Lehetetlen – morogta Roger, hisz addigra már vagy öt mérföldet tett meg. A szerzetes mégis olyan sebességgel haladt, mintha csak most kezdte volna a hajszát!

Roger visszamászott a lóra, és gyorsabb ügetésre biztatta. Látta, hogy az állat fáradt – veríték csillogott az aranyos szőrzeten –, de nem hagyhatta, hogy lassítsanak. Maradtak az úton, mert a gyorsaság fontosabb volt most, mint a rejtőzködés.

Roger hamarosan hinni kezdett abban, hogy lerázták üldözőjüket. A legmegfelelőbb utat tervezgette az elhagyott tanyaházig, ahová a találkozót megbeszélték a többiekkel.

A ló hirtelen megbotlott, és Roger elkerekedett szemmel bámulta az út melletti fémes csillanást. Kőszikla sántikálni kezdett: elvesztette az egyik patkóját.

Roger azonnal a földre pattant és rohant, hogy fölszedje a patkót, aztán visszasietett a lóhoz, hogy megnézze, melyik lábáról esett le. Nem kellett soká találgatnia, mert a ló most már csúnyán sántított, és emelgette a bal hátsó lábát. Roger felemelte a ló lábát és megvizsgálta.

A pata rossz állapotban volt. Roger nem sokat tudott a lovakról, de azt tudta, hogy ez a szerencsétlen nem fog továbbmenni, ha a patkó nem kerül vissza. Márpedig ezt a műveletet nem tudta végrehajtani.

– Nyavalyás powri szerencse – morogta, és idegesen pillantott az útra. Minden akaraterejére szükség volt, hogy elnyomja növekvő félelmét, és gondolkodásra kényszerítse magát. Először az jutott eszébe, hogy elszalad, de aztán elvetette az ötletet. A pap úgyis megtalálná és elkapná. Aztán arra gondolt, nincs-e valami lakott tanya errefelé, ahol találhatna valakit a patkoláshoz, de erre megint csak nem volt ideje.

– Ez a harc az enyém – jelentette ki fennhangon, hogy bátorítsa önmagát. Kotorászni kezdett a nyeregtáskákban, mert Connor meg ő sok mindent összeszedtek idefelé. Keresett valami, bármit, ami segíthetne rajta.

A legtöbb dolog általános úti felszerelésnek bizonyult: kötél, kis ásó, edény, ruha, ilyesmi. Egy dolog azonban megragadta a figyelmét. Az utolsó állomásnál, épp ott, ahol majd találkoznak Elbryanékkal, Roger felszedett egy kötélcsigát, amivel a parasztok a bálákat emelgetik, vagy éppen makacs állatokat húzzák be az istállóba.

Roger megvizsgálta a csigát, és próbált valamit kitalálni. Képek cikáztak át az agyán, és az egyik érdekesnek bizonyult. Tudta, hogy szemtől szembe nem győzheti le a szerzetest, de ésszel talán fölébe kerekedhet.

Mire Youseff a tetthelyre ért, Roger és a ló már eltűntek, de a patkó ott maradt, pontosan az út közepén. A szerzetes megállt és megvizsgálta a fémdarabot, aztán kíváncsian körülnézett. Nem értette, hogy a fiú miért hagyta maga mögött az áruló tárgyat.

Előrement az úton, de nem talált friss nyomot. Az ösvény szélén azonban könnyen meglelte a sántikáló ló nyomait. A másik szélén egy vértócsát, és egy könnyű ember nyomait látta. Most már összeállt a kép. A ló ledobta a patkót, aztán a lovasát is. A szerzetes széles mosollyal elindult fölfelé a lejtőn, egy facsoport felé, ahol sejtése szerint következő áldozata rejtőzött.

Az egyik fa tetejéről Zárverő Roger kötéllel és egyéb tárgyakkal felszerelkezve figyelte a szerzetes magabiztos közeledését. Youseff lelassított. Amikor közel ért a fákhoz, óvatosabban kezdett mozogni, fedezéktől fedezékig osont.

Közben beért a fák közé. Ekkor Roger elvesztette szem elől, majd meghökkenve látta ismét felbukkanni egy egészen más helyen. A szerzetes nagy távolságot tett meg anélkül, hogy akár csak egy ágat is megzörrentett volna. Roger végignézett kellékein, szándékosan megsebzett ujján, amivel a nyomot hagyta, és azon tűnődött, elég lesz-e a furfangja.

Most már késő lett volna megváltoztatni a tervet, mert Youseff ott állt a fa alatt, és észrevette az utolsó vércseppet.

A szerzetes feje lassan felfelé fordult, a lomb felé, és tekintete megállapodott az ágak közt kuksoló sötét alakon.

– Ha lejössz, meghagyom az életed! – kiáltotta a szerzetes.

Roger ebben erősen kételkedett, mégis majdnem belement az egyezkedésbe.

– Ha fel kell másznom érted, akkor igencsak kellemetlen lesz a halálod – folytatta Youseff.

– Én sosem tettem semmit az Egyházad ellen! – felelte Roger, a rémült gyerek szerepét játszva, ami – tekintettel a helyzetre – nem is esett nagyon nehezére.

– Ezért megkímélem az életed ismételte Youseff. – Gyere le!

– Menj el! – kiáltotta Roger.

– Gyere le! – ordította Youseff. – Adok neked egy utolsó esélyt.

Roger nem felelt, csak hangosan nyöszörgött, hogy a szerzetes jól hallja.

Ahogy Youseff mászni kezdett – meglehetősen jól kiszámítható útvonalon az ágak között –, Roger alaposan megfigyelte. Századszor is megrántotta a kötelet, hogy kipróbálja. Az egyik kötélvéget erősen a fához kötötte, a másikat a huzalfeszítő kulcs végéhez. Egy másik kötél a csáklyára volt csomózva, a másik végén pedig a kötélfeszítő másik végére.

A csomók tartottak, és a kötelek hossza is megfelelőnek tűnt, Roger mégis kis híján elájult, amikor belegondolt a terv veszélyességébe.

Youseff már majdnem félúton járt, húsz lábnyira a földtől.

– Még egy ággal feljebb – mormogta magában Roger.

És a szerzetes jött is, megvetve lábát a törzs alsó részének utolsó szilárd ágán. Roger tudta, hogy itt egy pillanatra meg kell állnia, és át kell gondolnia a további utat, mert itt egy üres rész volt, ágak nélkül.

Amint Youseff a megfelelő helyre ért, Zárverő Roger erősen megmarkolta a kötelet, és ugrott. Az ágak felhorzsolták a bőrét zuhanás közben. Aztán – néhány lábnyi távolságra a törzstől – elért egy újabb ágat, ahogy tervezte, és innen is elrúgta magát. Körpályán keringett a fa körül. Sokszor beleütközött az ágakba, de tartotta a körkörösen ereszkedő irányt, alig karnyújtásnyira süvítve el a döbbent Yousefftől.

Kissé könnyebben lélegzett, amikor túljutott a szerzetesen, és az nem próbálta rávetni magát.

– Átkozott! – tajtékzott Youseff. Először azt hitte, Roger a kőtél révén meg akarja előzni, hogy előbb jusson te a földre. Amikor azonban a hurok szorulni kezdett körülötte, és a fához szegezte, Roger pedig tovább keringett, kezdte megérteni.

Az utolsó fordulóban Roger – immár csak fél kézzel kapaszkodva a kötélbe – felkapta a másik kötelet, és egy bükkfacsoport felé hajította a csáklyát. Ahogy a fatörzs alsó részéhez ért, megvetette lábát, mert tudta, hogy a kötélhossz a vége felé jár. Minden erejével igyekezett a kötelet szorosan tartani Youseff körül.

Tudta, hogy nincs sok ideje, a kötél nem tarthatja meg sokáig a fürge és erős papot.

De még várnia kellett.

Roger egyik kezével meghúzta a bükkösbe dobott kötelet, a másikkal ráhúzott a kötélfeszítőre, és kilazított egy kicsit. Hangosan felnyögött, amikor a csáklya csúszni kezdett a lombok között, de végül megállapodott.

Odafent Youseff kacagott, és próbálta kibogozni magát. A kötél már fent volt a könyöke fölött, és közeli szabadulást jelzett.

Roger még egy utolsót rántott a kötélen, látta, hogy majdnem teljesen feszes, és vetődött. Erősen húzott mindkét kezével.

Youseff éppen átemelte volna a kötelet a feje fölött, amikor az megrándult, és a fához szorította. – Mi az? – mordult fel. A vézna kis fiatalember nem húzhat ilyen erővel. A szerzetes eléggé belátta a környéket ahhoz, hogy tudja: nincs a közelben ló, ezért makacsul nekifeszült a csapdának.

Egy ág letört, és a kötél egy pillanatra meglazult, de aztán megszorult újra. Youseff bal karja szabad volt, de a gúzs átlósan áthaladt a vállán és a másik karja alatt, szorosan tartva őt. Folytatta makacs küzdelmét, de a kötél csak még jobban húzódott.

Roger nem nézett fel, csak húzta a feszítőt, teljes erőből. A kötél már nem is rezgett. Egyenesen kifeszült, így Roger végre abbahagyhatta. Attól is tartott, hogy tövestül kiránt egy bükkfát.

Kilépett a fa alól, és felpillantott a vergődő, fogságba esett szerzetesre. Most már megkönnyebbülten elmosolyodott. – Vissza fogok jönni – ígérte. – A barátaimmal. Úgy tűnik, most már két gyilkosságért kell felelned! Ezzel elsietett.

Youseff nem nagyon figyelt oda, csak küszködött tovább a lehetetlenül szoros kötelékkel. Arra gondolt, megpróbál kicsusszanni a kötél alatt.

Későn döbbent rá, hogy hibát követett el – amikor a kötél feljebb csúszott, súrolta a nyakát.

Juraviel érkezett elsőnek a ligethez, aztán Elbryan, Pony és Roger. A nap már alacsonyan járt, alsó pereme a láthatár alá süllyedt. A kis csapat sietett vissza a tetthelyre, hogy még az éj beállta előtt biztos kezekben tudják a veszedelmes papot.

Elbryanék a facsoport peremén várakoztak. A kósza szemügyre vette Ponyt. A lány egész úton szótlan volt: Connor halálának híre mélyen érintette.

Furcsamód ez a gyász nem keltett féltékenységet Elbryanban, csak együttérzést. A kósza értette ennek a hajdani kapcsolatnak az igazi természetét, és tudta, hogy Connor halálával a lány most önmaga egy darabját veszítette el. Elbryan tehát megfogadta magában, hogy Pony érdekében megtartja magának sötétebb gondolatait.

A lány szálfaegyenesen ült Szellődal hátán, nyugodt és erős alak benyomását keltve. Majd túljut ezen is, ahogy túljutott az első dundalisi mészárláson, a háborún és a barátok – főként Avelyn – elvesztésén. A kósza azon kapta magát, hogy csodálja a lány erejét és bátorságát.

Csak annál jobban szerette mindezért.

– Halott! – harsant egy kiáltás a magas fűből. Juraviel tért vissza a csapathoz. Elbryan figyelmét nem kerülte el a pillantás, amit az elf Rogerre vetett. – Már majdnem kiszabadult, amikor rátaláltam. A fán lógott, épp ahogy elmesélted. Kénytelen voltam végezni vele – jó pár nyílvesszőmbe került.

– Biztos vagy benne, hogy meghalt? – kérdezte Roger idegesen, mert már elege volt az egészből.

– Meghalt – nyugtatta meg Juraviel. És azt hiszem a lovad, azaz Connor lova is itt van – mutatott az út felé Juraviel.

– Ledobta az egyik patkóját – emlékeztette Roger.

– Ezen könnyen lehet segíteni felelte Juraviel. – Hozd csak ide!

Roger bólintott és elindult, Pony pedig Elbryan néma jelére – utána ballagott Szellődallal.

– Tele a tegezed – jegyezte meg a kósza, mikor egyedül maradt az elffel.

– Összeszedtem a nyilaimat – felelte Juraviel.

– Az elfek nem szednek össze olyan nyilakat, amelyek célba találtak – replikázott a kósza. Hacsak nem válságos a helyzet, ami jelen esetben – miután mindkét szerzetes halott – nem áll fenn.

– Azaz? – kérdezte szárazon Juraviel.

– A fickó már halott volt, mikor odaértél – vélekedett Elbryan.

Juraviel bólintott. – Szemlátomást próbált kiszabadulni a kötelékből, és megfojtotta magát – mondta. – Az ifjú Roger ügyesen meghúzta a köteleket, de leginkább azért volt ügyes, mert egyáltalán el tudta kapni. Talán túlságosan is ügyes.

– Egyszer már volt dolgom Igazság Testvérrel – szólt Elbryan. – Te is láthattad, milyen fanatikusak. Kétled, hogy a dolognak így kellett végződnie, a halálukkal?

– Jobb szerettem volna, ha nem Roger kezétől pusztul el – felelte Juraviel. – Nem hinném, hogy készen áll erre.

Elbryan az útra pillantott, ahol Pony és Roger közeledtek, Szellődalt és Connor sántikáló lovát vezetve.

– Meg kell tudnia az igazságot – határozott a kósza, és vitát várva az elfre pillantott.

– Nem fog örülni neki – figyelmeztette az elf, de nem ellenkezett. Az előttük álló út nehéz lesz, s talán jobb most, egyszer s mindenkorra tisztázni a dolgokat.

Amikor Rogerék befutottak a lovakkal, Juraviel átvette Kősziklát. Megvizsgálta a sérült patát, aztán elvezette az állatot. Intett Ponynak is, hogy kövesse Szellődallal.

– Juraviel nem ölte meg a szerzetest – mondta Rogernek Elbryan, amint a többiek elmentek.

Roger szeme rémülten elkerekedett, és gyorsan körülnézett, mintha azt várná, hogy Igazság Testvér egyszer csak a nyakába ugrik. Ez az ember minden más ellenfélnél jobban idegesítette a fiút.

– Te ölted meg – folytatta Elbryan.

– Úgy érted, én győztem le – helyesbített Roger. – És hogy Juraviel csak feltette a pontot az i-re.

– Úgy értem, hogy te ölted meg – jelentette ki szilárdan a kósza. – Te húztad meg a kötelet, a kötél pedig valahogy a nyakára csúszott és megfojtotta.

Rogernek megint tágra nyílt a szeme. – De hát Juraviel azt mondta... – kezdett ellenkezni.

– Juraviel féltette az érzékenységedet – bökte ki Elbryan. – Nem tudta, hogyan fogadnál egy ilyen súlyos hírt, és ezért nem mert nyíltan beszélni.

Rogernek mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta. Az igazság súlya hirtelen temette maga alá, és egy pillanatra megtántorodott.

– El kellett mondanom folytatta szelíden Elbryan. – Megérdemled, hogy tudd az igazságot és túl kell lépned rajta, ha úrrá akarsz lenni azon a felelősségen, ami a válladra került.

Roger alig figyelt oda. Egyre jobban szédelgett, és úgy tűnt, menten feldől, mint egy zsák krumpli.

– Később még beszélünk – mondta neki Elbryan, és megnyugtatóan vállon veregette. Aztán elment Ponyék felé, hogy magára hagyja a fiút gondolataival.

És a fájdalmával. Mert Roger Billingsbury – hirtelen vágyakozás fogta el régi neve után az ostobán nagyképű Zárverő Roger helyett – sosem találkozott még ehhez foghatóval. Volt már része gyászban, talán túl gyakran is, de az a fájdalom más volt. Az a fájdalom lehetővé tette, hogy megmaradjon valamiféle piedesztálon, és továbbra is a világmindenség közepének lássa magát, mindenki másnál jobbnak. Régebben mindig meg tudta őrizni némiképp gyermeki Roger-centrikus világképét.

Most azonban hirtelen kicsúszott alóla a piedesztál. Megölt egy embert.

Megölt egy embert!

Roger szinte önkéntelen mozdulattal ült le a fűbe. Racionális lénye tusakodott a lelkiismeretével. Igaz, hogy megölt egy embert, de mi más választása lehetett? A szerzetes gyilkos volt, ez tény. A szeme láttára mészárolta le Connort, kíméletlenül, érzéketlenül. És megölte Dobrinion apátot is!

Ezek az igazságok azonban mit sem enyhítettek Roger bűntudatán. Hiába az észérvek, s hiába a tény, hogy nem szándékosan gyilkolta meg Igazság Testvért, a szerzetes halott, s neki vér tapad a kezéhez.

A földre hajtotta fejét, és nehezen szedte a levegőt. Régen vágyakozott néhány dolog után, amelyeket olyan korán ragadtak ki fiatal életéből: a család melege, és a szerető, okos szó után, szülőktől, akikre felnézhet. Három barátjára pillantott. A kószára, aki olyan nyíltan szembesítette bűnével, és aztán magára hagyta.

Roger egy pillanatig gyűlölte ezért Elbryant. De az érzés nem tartott sokáig: hamarosan felfogta, hogy a kósza tiszteletből, bizalomból tette mindezt, és azért hagyta magára, mert egy felnőtt ember – és ő már felnőtt – egyedül kell feldolgozzon egy ilyen élményt. Vagy legalábbis részben egyedül...

Pony hamarosan odament hozzá, és nem említette a gyilkosságot, csak azt, hogy először leszedik a halott szerzetest, aztán visszamennek Connor holttestéért.

Roger némán csatlakozott társaihoz, és szándékosan kerülte a Kőszikla hátára vetett Youseff testének látványát. A ló most már jobban ment, mert Juraviel kiegyengette a patkóját, de azért lassú maradt a tempó. Leszállt az éjszaka, és ők még mindig mentek, hogy elérjék Connor testét, mielőtt valami ragadozó szétmarcangolja.

A sötétben némi nehézséget okozott megtalálni a halottat, de végül sikerrel jártak.

Pony ment oda hozzá először, és óvatosan lefogta a szemeit, aztán messze eltávolodott a helytől.

– Menj utána mondta Juraviel Elbryannak.

– Tudod, mit kell tenned – szólt a kósza, és az elf bólintott. – Te pedig légy erős és magabiztos – mondta Rogernek. – A te szereped tán a legfontosabb most mindnyájunké közül.

Ezzel távozott, és otthagyta Rogert, aki kérdőn meredt Juravielre.

– Te fogod elszállítani Connort, a szerzetest és a lovat Palmarisba – magyarázta az elf.

Roger önkéntelenül is a halott szerzetesre pillantott, a mementóra, ami annyira megrázta én-képét.

A báróhoz menj, ne a kolostorba – folytatta az elf. – Mondd el neki, mi történt! Mondd el neki, hogy Connor szerint a szerzetesek, nem pedig egy powri gyilkolta meg Dobrinion apátot, és ők űzték ki Connort Palmarisból, mert akaratán kívül ő maga is a gonosz egyházi vezetők ellenségévé vált.

– És aztán mi lesz velem? – faggatta a fiú, és arra gondolt, talán utoljára látja társait.

Juraviel körülnézett. – Jó lenne egy másik ló... azaz másik két ló – tette hozzá –, ha velünk akarsz tartani.

– És ő, ő szeretné? – bökött állával Roger a távoli kósza felé.

– Talán megmondtuk volna neked az igazságot, ha nem? – felelte Juraviel.

– És te – kérdezte gyorsan Roger – te miért hazudtál? Azt hiszed, ostoba kölyök vagyok, aki nem képes felelősséget vállalni?

– Azt hiszem, hogy férfi vagy, aki sokat fejlődött az elmúlt hetekben – felelte az elf őszintén. – Azért nem mondtam el neked, mert nem tudtam, mik a tervei veled Elbryannak – elvégre ő a csapat vezetője. Ha Palmarisban akart volna hagyni téged, biztonságban, Belsterékkel, ha úgy gondoltuk volna, hogy a te szereped ebben a harcban véget ért, akkor mi haszna lett volna, ha tudod, hogy egy halott vére száll a fejedre?

– Hát az igazság nem mindenek feletti? – kérdezte Roger. – Istent játszol, elf?

– Ha az igazság semmilyen szempontból nem előremozdító, akkor várhat – bölcselkedett Juraviel. – De mivel te magad határozod meg a saját sorsodat, most kellett megtudnod. Nehéz lesz az utunk, fiatal barátom, és semmi kétségem afelől, hogy újabb Igazság Testvérek kerülnek majd elénk. Talán még évekig.

– És minden új gyilkosság egyre könnyebb lesz? – kérdezte keserű gúnnyal Roger.

– Reménykedj benne, hogy nem – szólt Juraviel komoran, és rezzenéstelen arccal Rogerre meredt.

– Éjmadár úgy gondolta, érzelmileg elég erős vagy ahhoz, hogy megtudd az igazat – folytatta az elf. – Ezt vedd bóknak! Juraviel elindult.

– Nem tudom, igaza van-e – vallotta be váratlanul Roger.

Az elf megfordult, és látta, hogy Roger rázkódó vállal, lehajtott fejjel zokog. Visszament, és Roger vállára tette a kezét. – A másik szerzetes csak a második ember volt, akit Éjmadár megölt életében – mondta. – Ő most csak azért nem sírt, mert már kiontotta a könnyeit az első Igazság Testvér után.

A gondolat, hogy a nyugodt és erős kószát ugyanígy érintette a dolog, velejéig megrázta Rogert. Megtörölte a szemét, kihúzta magát, Juravielre pillantott és komoran bólintott.

Aztán elindult a déli úton. Túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy nyugton kivárja az éjszaka végét. Lassan kellett haladnia, mert a sérült Kőszikla cipelte mindkét holttestet, de el volt szánva rá, hogy még másnap dél előtt beszél Bildeborough báróval.

2. RÉSZ

Az Árnyak Ösvényén

Amint egyre többet és többet tudtam meg az Egyházról, amit Avelyn szolgált – a szüleim és földijeim Egyházáról –, és amint egyre több abellita szerzetessel találkoztam, kezdtem rájönni, milyen alattomos és észrevétlen lehet a gonosz. Azelőtt sosem gondoltam erre, de vajon lehet egy gonosz ember eredettől fogva gonosz? Tudatában van annak, hogy a tettei gonoszak? Tudja ezt, vagy már úgy eltorzította a saját lelkét, hogy jónak hiszi magát?

Ezekben az időkben amikor a daktilusz felébredt és káoszt hozott a világra – úgy tűnik, sokan kezdték megkérdőjelezni a gonoszság lényegét. Ki vagyok én, vagy kicsoda bárki, mondhatják, hogy megítélje, ki a rossz és ki a jó? Amikor azt kérdem, egy gonosz ember született gonosz-e, egy olyan abszolút megkülönböztetést tételezek fel, amit sok ember nem hajlandó tudomásul venni. Az ő erkölcs-felfogásuk viszonylagos. Én is elismerem, hogy egy cselekedet erkölcsi értékelése függhet az adott helyzettől, de az általános erkölcsi különbségtétel nem.

Mert ezen az igazságon belül én ismerek egy még nagyobbat. Tudom, hogy csakugyan van abszolút különbség a jó és rossz között, kétségtelen egyéni eltérésekkel. A Touel'alfar számára a közjó a mérce – előtérbehelyezve az elf nép érdekét, de tekintetbe véve mindenki más javát is. Bár az elfek nem szívesen lépnek kapcsolatba az emberekkel, évszázadok óta vesznek magukhoz embereket, hogy kószákat neveljenek belőlük, és nem Andur'Blough Inninness javára – hisz az a hely kívül esik a kószák hatáskörén –, hanem a környező világ segítésére. Az elfek sosem hódítók. Harcolnak, ha kell, védekezésképpen, vagy az elnyomás ellen. Ha a goblinok nem jöttek volna Dundalisba, az elfek nem mentek volna utánuk, mert bár nem kedvelik a goblinokat, powrikat, óriásokat, s fekélynek tartják őket a föld ábrázatán, azért megtűrik őket a világon. Ha felmennének a hegyekbe, és megtámadnák a szörnyetegeket, az az elf gondolkodás szerint olyan lealacsonyodást jelentene, amit a Touel'alfar mindenek fölött megvet.

Ugyanakkor a powrik és goblinok tevékeny és gonosz lényeknek bizonyultak. Támadnak, valahányszor előnybe kerülnek, és az sem csoda, hogy a démon éppen őket szemelte ki csatlósának. Hajlamos vagyok az óriásokat kicsit más megítélés alá venni, és elgondolkodni azon, vajon természettől fogva gonoszak-e, vagy egyszerűen csak másként látják a világot. Ha az óriás egy emberre néz, talán csak a vacsoráját látja, mint egy éhes vadmacska. Mégsem érzek szánalmat, ha óriást ölök.

Egyáltalán nem.

Korona öt faja közül az embereket tartom a legrejtélyesebbeknek. A világ legkiválóbb alakjai közül sokan – erre a legjobb példa Avelyn testvér – emberek voltak, de a legelvetemültebb zsarnokok közül is... Általánosságban a saját fajtám jó, de nem olyan kiszámítható és fegyelmezett, mint a Touel'alfar. Mégis, vérmérsékletünkben és hitvilágunkban sokkal közelebb állunk az elfekhez, mint a másik három fajhoz.

De ott vannak azok a szürke árnyak...

Talán sehol sem nyilvánvalóbb a gonoszság zavarba ejtő fogalma, mint az Abellita Egyház soraiban, az emberiség erkölcsi vezetőinek körében. Ez valószínűleg azért lehet így, mert nem kisebb feladattal bízták meg ezt a testületet, mint hogy az emberi lelkeket vezérelje. Az Egyház vezetői közt felmerülő szemléleti hiba csakugyan katasztrofális lehet, ahogy azt Avelyn be is bizonyította. Számukra Avelyn eretnek volt, pedig én még sosem találkoztam nála adakozóbb, nagylelkűbb, áldozatkészebb emberrel.

Talán a főapát – aki Igazság Testvért küldött Avelyn után – meg tudja okolni tetteit azzal – legalábbis önmaga előtt –, hogy azok a közjót szolgálják. Elvégre egy mester meghalt Avelyn szökésekor, és Avelynnek nem volt joga a kövekhez sem, amelyeket elvitt.

Mégis azt mondom, hogy a főapát téved, mert Avelyn a szó szoros értelmében talán tolvajnak nevezhető, de a kövek erkölcsi szempontból nézve jogosan vannak nála. Látva mindazt, amit tett – még azelőtt is, mielőtt feláldozta magát a démon daktilusz ellen –, efelől semmi kétségem nincs.

Tartok tőle, mindig meg fog döbbenteni az embereknek az a képessége, ahogy tetteiket megindokolják.

Elbryan Wyndon

8. fejezet

Roger választása

Mire Palmaris belső városának északi kapujához ért, Zárverő Roger és félelmetes poggyásza nem kis feltűnést keltett. A veszedelmes időben éberré vált parasztok figyelték, sőt, a nyomába is szegődtek, s kérdéseikkel zaklatták.

Roger a kapuig nem sok magyarázattal szolgált, s csak az olyan általános kérdésekre morgott valamit, mint „Északról jössz?”, vagy „Vannak goblinok arrafelé?” A parasztok zokszó nélkül fogadták a homályos válaszokat, a kapuőrök azonban alaposabbnak bizonyultak. Amint Roger közelebb ért, és nyilvánvaló lett, hogy emberi holttestet szállít, a városkapu feltárult, és két páncélos katona rontott elő, hogy útját állja.

Roger nagyon is tudatában volt annak, hogy további őrök tartják szemmel, és kifeszített íjak követik minden mozdulatát.

– Te tetted? – vakkantotta az egyik katona, a testek felé lépve.

– Ezt nem – felelte sietve Roger, amikor az őr felemelte Connor fejét, és kiült arcára a felismeréssel vegyes iszonyat.

A másik katona azonnal Roger mellett termett, és kardját a fiú nyakának szegezte.

– Azt hiszed, csak így besétálnék Palmarisba, a báró unokaöccsének holttestével, ha én öltem volna meg? – kérdezte Roger higgadtan, hogy tudtára adja a katonáknak: ismeri a halottat. Sok mindennek neveztek már, de ostobának még soha. Különben pedig Connor Bildeborough a barátom volt. Ezért is nem hagytam ott az út szélén, goblinok és varjak kényére-kedvére.

– És ez? – kérdezte a ló mellett álló katona. – Az apátságból való, ugye?

– Nem St. Preciousból – közölte Roger –, hanem St.-Mere-Abelle-ből.

A két katona kissé elbizonytalanodott. Egyikük sem volt abban a csapatban, amit St. Preciousbe küldtek, amikor a főapáttal kapcsolatos gondok elkezdődtek, de mindketten jól ismerték a történetet, és ez gyökeresen megváltoztatta szemléletüket a két hullával kapcsolatban.

– Ezt te ölted meg? – kérdezte a katona.

– Én – vágta rá Roger.

– Ez beismerés akar lenni? – vágott közbe gyorsan a katona.

– Ha nem tettem volna, ő öl meg engem – fejezte be Roger nyugodtan, és keményen állta a katona gyanakvó pillantását. – Arra gondolok, hogy a két halott személyazonosságának ismeretében érdemesebb lenne ezt a beszélgetést a báró színe előtt folytatni.

A katonák összenéztek: nem tudták, mit tegyenek.

– Hacsak úgy nem gondoljátok, hogy jobb, ha a köznép tátja a száját Connor Bildeborough-n – folytatta élesen Roger. – A szóbeszéd elérheti a bárót, vagy St. Precious apátját, és ki tudja, mi lehet ebből?

– Kaput kinyitni! – kiáltotta a ló mellett álló őrszem a társainak. Intett a másik katonának, és az eltette a kardját. – Menjetek haza – feddte meg az izgatott, suttogó nézelődőket, aztán közrefogták Rogert, és elindultak a város felé. Amikor a kapu becsapódott mögöttük, megálltak. Mikor a parasztok már nem láthatták őket – hiszen nem lehetett biztosan tudni, nincs-e köztük szövetségese a jövevénynek –, a katonák durván elkapták Rogert, a falhoz lökték, megmotozták, és elvettek tőle mindent, ami akár csak távolról is fegyverre emlékeztetett.

A harmadik őr egy pokróccal letakarta a holttesteket, és elvezette a sánta lovat. Az első két őr megragadta Rogert, és vonszolni kezdték őt, végig a város utcáin.

Roger sokáig várakozott a Chasewind udvarházban, Rochefort Bildeborough báró otthonában. Nem volt egyedül, de a két komor ábrázatú őr nem sok hajlandóságot mutatott a társalgásra. Roger csak ült és várt, dúdolgatott magában, és a padló deszkáit számolgatta.

Mikor a báró végre megérkezett, Roger megértette a hosszas késedelem okát. A férfi arca püffedt volt, a szeme beesett, s a gyász sötét levegője lengte körül. Connor halálának híre szinte porig sújtotta. Connor szemlátomást nem túlzott, amikor azzal dicsekedett, hogy a nagybátyja fiaként szereti.

– Ki ölte meg az unokaöcsémet? – kérdezte Bildeborough báró, mielőtt leült volna Rogerrel szemben.

– A gyilkosát is elhoztam Önnek – felelte Roger.

– Szóval a szerzetes – Bildeborough ezt inkább kijelentette, mintsem kérdezte, mintha a tény nem lepné meg.

– Ez az ember, meg egy másik St.-Mere-Abelle-i ránk támadtak – kezdte Roger.

– Ránk?

– Connorra, rám, és... – Roger tétován elhallgatott. – Beszélj csak Connorról – vágott közbe a báró türelmetlenül. – A részletek ráérnek.

– A harcban a szerzetes társa meghalt – folytatta Roger –, ő maga pedig fogságba esett. Connor és én elindultunk, hogy átadjuk őt Önnek. Már közel voltunk a városhoz, mikor kiszabadult, és megölte az Ön unokaöccsét: torkon döfte az ujjával.

– A gyógyítóm azt mondja, Connor régebben halott, mint ahogy az a történetedből kiderül – szólt közbe a báró. – Feltéve, hogy azonnal megölted a szerzetest, a város szélén.

– Nem egészen így esett a dolog – hebegte Roger. Connor azonnal meghalt, ezt rögtön láttam, és mivel nem tudtam volna felvenni a harcot szerzetessel, elmenekültem Connor lován.

– Kőszikla. – szólt Rochefort. – Kőszikla a ló neve.

Roger bólintott. – A szerzetes üldözőbe vett minket, és amikor a ló ledobta az egyik patkóját, tudtam, hogy előbb-utóbb elkap. De az eszemmel le tudtam győzni, ha az erőmmel nem is, és bár csak foglyul akartam ejteni – hogy visszahozzam és bíróság elé állítsam –, sajnos meghalt.

– Hallottam már a csavaros eszedről, Roger Billingsbury – mondta a báró. – Vagy jobban szereted a Zárverő nevet?

A fiú nem tudott válaszolni meglepetésében.

– Egyet se félj – nyugtatta meg Bildeborough. – Beszéltem egy korábbi ismerősöddel, egy nagy becsben álló emberrel, aki nem rejtette véka alá tetteidet a powrik ellen, Caer Tinellában.

Roger még mindig csak arra volt képes, hogy a fejét csóválja.

– Egészen véletlenül nálam szolgál Kelso asszony lánya – magyarázta Rochefort.

Roger kissé megnyugodott, még el is mosolyodott. Ha a báró megbízik Kelso asszonyban, akkor nincs miért tartania tőle.

– Figyelmeztettem Connort. Micsoda vakmerő és büszke fiú volt! – mondta halkan, lehajtott fejjel a báró. – Ha a powrik eljutottak Dobrinionig, akkor egyikünk sincs biztonságban, ezt is megmondtam neki. De egy kiugrott szerzetes... – csóválta fejét a báró. Hogy is gondolhattunk volna arra, hogy gyilkos? Nem értem.

– Semmiféle powri nem jutott be Dobrinion apáthoz – jelentette ki határozottan Roger. És ez a szerzetes nem hagyta el a rendjét.

A báró arcán haraggal vegyes zavar tükröződött, ahogy Rogerre pillantott.

– Ezért siettünk Önhöz annyira Connorral – folytatta Roger. – Connor tudta, hogy szerzetesek, és nem powrik ölték meg az apátot. Úgy gondolta, a foglyul ejtett szerzetes a bizonyíték.

– Egy abellita szerzetes ölte meg Dobrinont? – kérdezte döbbenten a báró.

– Itt sokkal többről van szó, mint Dobrinion apátról – próbálta megmagyarázni Roger. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie, nehogy túl sokat áruljon el három útitársáról. – Ellopott ékkövekről van szó, és belső harcokról az Egyházon belül. Én nem is egészen értem – vallotta be. Túlságosan bonyolult a dolog, ráadásul olyan területen, amihez nem sokat értek. De ugyanez a két szerzetes, akik ránk támadtak északon, ők ölték meg Dobrinion apátot is. Connor bizonyos volt ebben.

– És mit keresett a fiú északon? – érdeklődött Rochefort. – Te ismerted régebbről?

– Én nem, csak az egyik társam mondta Roger, aztán vett egy nagy levegőt. Vállalja a kockázatot. – Ő Connor felesége volt egy rövid ideig.

– Jilly – lehelte Rochefort.

– Ennél nem mondhatok többet, és kérem, ne faggasson – szólt Roger. – Connor azért jött, hogy figyelmeztessen minket, ez minden, ami lényeges. És azzal, hogy minket megmentett, feláldozta a saját életét.

A báró hátradőlve mérlegelte a hallottakat, s felidézte magában a főapáttal, illetve St.-Mere-Abelle-lel kapcsolatos új keletű problémákat. Egy idő után megint Rogerre tekintett, és megpaskolta a maga mellett álló széket. – Gyere, ülj ide mellém, mint barát – mondta. – Mindent tudni szeretnék Connor utolsó napjairól. És mindent tudni szeretnék Roger Billingsburyről is, hogy mi ketten kiötölhessük a legjobb lépést.

Roger bizonytalanul átült a közelebbi székre, s némi reménnyel töltötte el az a tény, hogy a báró egy csapatban emlegeti kettejüket.

– Ez ő – erősködött Juraviel, lepillantva a hegyoldalból, és kuncogott egyet. – Látom abból, hogy olyan esetlenül ül a nyeregben. Elképesztő, hogy valaki, aki ilyen ügyes, mint Roger, ilyen rosszul üljön a lovon.

– Ő nem érti meg az állatot – magyarázta Elbryan.

– Mert nem is akarja – replikázott az elf.

– Nem mindenkit a Touel'alfar képezett ki – vigyorgott a kósza.

– És nincs mindenkinek türkizköve, amivel olvashat a lova gondolataiban – tette hozzá Pony, és gyengéden megsimogatta Szellődal nyakát.

A ló szelíden felnyihogott.

A három jó barát elindult lefelé a hegyről, Roger elé.

– Minden jól ment! – kiáltotta a fiú izgatottan és örömmel. Megsarkantyúzta a lovát, és megrántotta a maga mögött vezetett, ismerős másik hátas kantárját is.

– Szóval találkoztál Bildeborough báróval – következtetett Elbryan.

– Tőle kaptam a lovakat – felelte Roger. – Ez itt Zöldmező veregette meg Rochefort kedvenc lovának oldalát. Csak most rémlett fel előtte, milyen nagylelkű is volt hozzá a báró.

– Kőszikla a tiéd mondta Roger Ponynak, előrehúzva Connor hátasát. – A báró ragaszkodott hozzá, mert szerinte Connor is úgy akarná, hogy te kapd meg. És ezt is – húzta elő a nyereg mellől Connor csodálatos pengéjét, a Védelmezőt.

Pony tágra nyílt szemmel nézett Elbryanra, aki csak vállat vont, és ennyit mondott: – Szerintem illik hozzád.

– De akkor a báró tud rólunk – vélekedett Juraviel, kissé ingerlékenyebben. – Legalábbis Ponyról.

– Nem mondtam el neki sokat – védekezett Roger. Esküszöm. De ezt tudnia kellett. Connor olyan volt neki, mint az édes fia, és a halála majdnem összetörte. – Elbryanhoz fordult, mert úgy gondolta, a kósza ítéli meg mindenki közül a legszigorúbban. – Megkedveltem a bárót – mondta. – És bízom benne. Szerintem nem az ellenségünk. Főleg azok után, hogy megtudta Connor gyilkosának kilétét.

– Úgy látom, a báró is megkedvelte Zárverő Rogert – jegyezte meg a kósza. – És meg is bízik benne. Ezek nem kis ajándékok.

– Megértette az üzenetet – felelte Roger. – És az üzenetküldő szándékát. Bildeborough báró jól tudja, hogy szinte reménytelen helyzetben van, ha saját erejét az Abellita Egyházéhoz méri. Épp annyira szüksége van szövetségesekre, mint nekünk.

– Mennyit mondtál el neki rólunk? – szólt közbe keményen Juraviel.

– Szinte nem is kérdezett – mesélte Roger. Elhitte, hogy a barátja vagyok, ellenségeinek ellensége. Semmit sem kérdezett a személyetekről azon kívül, amit én önként elmondtam – biccentett Pony felé.

– Jól tetted – döntött néhány pillanat múltán Elbryan. – Hogy állnak most a dolgok?

Roger vállat vont. – A báró nem fogja annyiban hagyni, ebben biztos vagyok – felelte. Megfogadta, hogy akár a Királyig is elmegyünk, ha kell, bár azt hiszem, nem mer háborút kirobbantani a korona és az egyház között.

– Hogyhogy „elmegyünk”? – kérdezte Pony.

– Engem is el akar vinni tanúnak – magyarázta Roger. – Megkért, térjek vissza hozzá, és tervezzük meg az utunkat Ursalba, ha magántárgyalásai – St. Precious néhány megbízható szerzetesével – nem vezetnek eredményre.

– Persze mondtam neki, hogy ez nem megy – tette hozzá Roger, látva a csodálkozó arcokat.

Roger teljesen megzavarodott, amikor ugyanezek az arcok helytelenítő kifejezést vettek fel.

– Azt hittem, megyünk tovább St.-Mere-Abelle-be – szólt Roger. – Bildeborough még az évszak fordulója előtt Ursalban akar lenni, mert megtudta, hogy az Apátok Gyűlése kalember közepén ül össze. Ezért nem lehet, hogy végigmenjek veletek St.-Mere-Abelle-ig, elvégezzük a dolgunkat ott, és aztán időben visszaérjek, mielőtt a báró útnak indul.

Az arcok még mindig kétkedőek maradtak.

– Szóval nem akarjátok, hogy veletek menjek! – következtetett rémülten Roger.

– Dehogynem – nyugtatta meg Pony.

– Ha annak van több haszna, hogy Bildeborough báró mellett maradj, akkor ott a helyed – tette hozzá Elbryan, és a másik kettő bólogatott.

– Kiérdemeltem, hogy veletek lehessek – ellenkezett Roger, visszaesve gyermekes modorába. – Összeszoktunk, megtanultunk együtt harcolni. Én öltem meg Igazság Testvért!

– Minden igaz, amit mondasz – helyeselt Pony, és átfogta a fiú vállát. – Minden. Kiérdemelted a helyed, és örülünk, hogy mellettünk vagy. Nekünk is sokkal jobb lenne, ha használhatnánk a képességeidet az úton.

– De... – kezdte Roger.

– De nem hisszük, hogy győzhetünk – válaszolta meghökkentő őszinteséggel Pony.

– Mégis mentek.

– Barátaink vannak ott – sóhajtott Elbryan. – Mennünk kell. Mindent el kell követnünk azért, hogy kiszabadítsuk őket a főapát kezéből.

– Mindent – hangsúlyozta Juraviel.

Roger vitatkozni akart, de végül nem szólt. Lehunyta a szemét, amikor megértette az utolsó mondatot. – És ha nem tudjátok kiszabadítani őket, akkor az az egyetlen esélyük, ha közbelép a király, vagy azok az egyházi erők, akik nincsenek a főapát befolyása alatt következtetett.

– Velünk jöhetsz, ha akarsz – mondta Elbryan őszintén. – És örülnénk is neki. De csak te beszéltél Bildeborough báróval, ezért csak te döntheted el, melyik út a fontosabb számodra.

– Csak én dönthetem el, hogy melyik út a fontosabb Bradwarden és Chilichunkék számára – javította ki Roger. Elhallgatott, és a többiek sem szóltak, hogy ne zavarják meg a gondolkodásban. Roger persze nagyon szeretett volna elmenni St.-Mere-Abelle-be, hogy részese legyen a nagy kalandnak.

De volt valami, ami erősebbnek bizonyult ennél a vágynál. Bildeborough bárónak nagyobb szüksége van rá, mint Elbryanéknak. Juraviel elvégzi a felderítést, Elbryan kardja és Pony mágiája pedig a többit.

– Ígérjétek meg, hogy megkerestek, ha Palmarison keresztül jöttök vissza – kérte a fiú aggodalmasan.

Elbryan nevetett. – Hát kételkednél benne? – kérdezte derűsen. – Juravielnek át kell mennie Palmarison, hazafelé.

– Ahogy nekem és Elbryannak is – tette hozzá Pony. – Mert ha ez az ügy lezárul, és béke lesz megint, visszamegyünk Dundalisba, az otthonunkba. Útközben pedig le kell tennem a családomat a Cimboraság Útján, Palmarisban. – Pony csendesen elmosolyodott, és megölelte a fiút. – De még ha ellenkező irányban lenne az úti célunk, akkor sem hagynánk el Zárverő Rogert. – Arcon csókolta a fiút, aki mélyen elpirult.

– Mindnyájunk előtt számos kötelesség áll – folytatta Pony – Két út, hogy legyőzzük az ellenséget. Győzni fogunk, és akkor ünnepelünk – együtt.

Roger zsibbadtan bólintott. Túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy szavakkal feleljen. Elbryan is odament és vállon veregette, s Juraviel is helyeslően bólogatott. Nem akarta elhagyni őket! Hogyan is szakadhatna el élete első barátaitól – akik nemcsak a hibáit mutatták meg, de a tehetségét is megdicsérték?

Mégis, éppen ezért, mert igaz barátai bajban vannak az Abellita Egyház ellenében, Roger tudta, hogy vissza kell mennie Bildeborough báróhoz. Sok megpróbáltatáson keresztülment már életében, de eddig még sosem kérték arra, hogy önként hozzon ekkora áldozatot. Ezúttal döntését csak az önzetlenség indokolta, nem pedig a féltékenység vagy a vetélkedés. Roger ezúttal az Elbryanék iránti szeretetből cselekedett így.

Egy szót sem szólt, csak megrázta Elbryan kezét, összeölelkezett a kószával, aztán fogta Zöldmező kantárját, és elvágtatott.

– Felnőtt – jegyezte meg Juraviel.

Magukban Ponyék is egyetértettek ezzel a megállapítással, és őket is épp úgy felkavarta az elválás, mint Rogert. Pony leugrott Szellődal hátáról, és odament Kősziklához. A kósza átvette Szellődal kantárszárát, és együtt vezették a lovakat a tábor felé.

Összepakolták kevéske holmijukat és elindultak, dél felé. Juraviel egy pokrócba burkolózott, hogy elrejtse szárnyát és fegyvereit – fiatal fiúnak festett így. Pony mögött a nyeregben. Úgy döntöttek, egyenesen Palmarisba indulnak, az északi kapu felől, mert a szörnyetegek visszaszorultával a város mostanában nyitottabb lett.

Nem sokat beszélgettek útközben. A Palmaris-környéki házak legtöbbje üresen állt, de sok család már visszatért. Többször is megpillantották az előttük haladó Rogert, de jobbnak gondolták, ha magára hagyják. Roger és Bildeborough újsütetű szövetségének fényében nem akartak szükségtelen feltűnést kelteni a fiú mellett.

Juraviel tanácsára a városon kívül táboroztak le aznap éjszaka, hogy még véletlenül se hozzák őket összefüggésbe Rogerrel.

Nagyokat hallgattak, s Elbryan különösen komornak tűnt.

– Bradwarden? – kérdezte Pony vacsora közben.

A kósza bólintott. – Eszembe jutottak a dundalisi napok, még mielőtt te visszatértél – révedezett a kósza. – Meg a még régebbiek, amikor együtt vártuk apáink érkezését az északi hegyoldalban, és hallgattuk az Erdei Szellem muzsikáját.

Pony elmosolyodott a réges-régi, ártatlan emléken. Tudta, hogy Elbryan borúja nem egyszerű nosztalgia, és értette a bűntudatot, ami kicsengett a kósza minden szavából.

Juraviel is látta ezt, és gyorsan beleszólt a beszélgetésbe. – Halottnak hitted – jegyezte meg az elf.

Ponyék rámeredtek.

– Ostobaság magatokat okolni – folytatta Juraviel. – Azt hittétek, hogy ráomlott a hegy. Mit tehettetek volna? Talán a puszta kezetekkel ássátok ki? A törött karoddal, Elbryan?

– Nem hibáztatjuk magunkat – ellenkezett Pony, de a szavai üresen csengtek, még önmaga előtt is.

– Dehogynem! – nevette el magát gúnyosan Juraviel. – Ilyenek az emberek, és sajnos sokszor jogos is az önvádjuk. De nálatok nem ez a helyzet. Ti mindent megtettetek, amit lehetett, hűségesen és bátran. Még most is kétséges, hogy tényleg Bradwarden-e az.

– Eléggé szilárdnak tűnik a bizonyíték – jegyezte meg Elbryan.

– Akárcsak arra, hogy a kentaur meghalt felelte Juraviel. – Van valami ebben, amit ti nem értetek, és jogosan. Mert ha csakugyan Bradwarden az, akkor valamilyen ismeretlen erő tartotta életben – vagy hozta vissza a halálból. Igaz?

Elbryan Ponyra pillantott, aztán Juravielre, és bólintott.

– Ez már önmagában is enyhíthetne a bűntudaton – vélte az elf, s a logikai csapda bezárult. – Ha olyan biztosak voltatok benne, hogy Bradwarden meghalt, akkor miért hibáztatnátok magatokat, vagy bárki mást azért, mert elhagytátok azt a gonosz helyet?

– Igaz – ismerte el Elbryan. Halványan elmosolyodott, és örült, hogy a Touel'alfar bölcsessége mellette áll.

– Akkor hát ne nézzetek hátra – folytatta Juraviel. – Mindig csak előre! Ha csakugyan Bradwarden az, ha tényleg él, akkor szüksége van rátok. És ha végeztünk, ha kiszabadítottuk, akkor sokkal szebb lesz a világ.

– És vele együtt visszatérhetünk Dundalisba – vetette közbe Pony. – És azoknak a gyermekei, akik most visszatértek, és újjáépítik a várost, majd újra hallani fogják az Erdei Szellem mágikus dalát.

Egy kicsit megnyugodtak. Befejezték az evést, a jövőről beszélgettek, a terveikről, amikor majd újra béke uralkodik Medvehonc földjén, Erdővidék újra szabad lesz, és helyreáll az Egyház rendje.

Korán aludtak el, hogy hajnalhasadáskor a városkapunál lehessenek. Pony és Elbryan jóízűen álmodtak, elf barátjuk pedig éberen őrködött mellettük.

9. fejezet

Az új apát

Jojonah mester tehetetlen dühvel suhogott végig St.-Mere-Abelle felső folyosóján, mely a Mindenszentek Öblére tekintő sziklafal tetején futott végig. A szerzetes jobb oldalán a falban sűrűn sorakoztak az ablakok, a bal oldalon pedig finoman faragott ajtók nyíltak elszórtan. Minden ajtónak megvolt a maga külön története, egy-egy azok közül a mesék közül, melyek az egyház alapját alkották. Jojonah, aki az ötven ajtó közül csak egy tucatnyit vizsgált át a kolostorban töltött évtizedei során, máskor megállt volna, hogy szemügyre vegyen egy újabbat. Egy óra alatt teljesen átnézett volna egy hat négyzetlábnyi területet, s magába szívta volna a titkos jelentéseket. Ma azonban különösen komisz hangulatban volt, s nem volt kedve eltévelyedett Rendjén töprengeni. Leszegett fejjel masírozott tovább, és beharapta a száját, hogy ne morogjon fennhangon.

Így aztán nagyon meglepődött, amikor valaki elállta az útját. Meghökkenve ugrott hátra, aztán Braumin Herde testvér mosolygó ábrázatát pillantotta meg maga előtt.

– Dellman testvér jól gyógyul tájékoztatta Herde. – Valószínűleg megmarad, és járni is fog, ha nem is tökéletesen.

Jojonah-nak a szeme sem rebbent. Továbbra is düh volt a tekintetében, melyet ha nem is teljesen szándékosan – Braumin testvérre irányított.

– Valami baj van? – kérdezte a fiatalember.

– Mit érdekel engem? – bukott ki Jojonah-ból, még mielőtt gondolkodhatott volna. Azonnal meg is feddte magát, s levonta a következtetést: dühös, és elvesztette az önuralmát. Dühében nagy hibát követett el, és túl messzire ment Markwarttal szemben. Hát hogyne törődött volna Dellman testvérrel! Hogyne örült volna, hogy jobban van! És persze esze ágában sem volt haragját Braumin testvérre zúdítani, aki a legjobb barátja. Látta a sértett döbbenetet Braumin arcán, és már fogalmazta magában a bocsánatkérést.

Aztán mégsem mondta ki, mert megjelent előtte egy kép: Braumin testvér, amint élettelenül hever egy faládában. Ez a kép őszintén megrázta az öreget, s olyan fájdalmas volt, mintha a saját gyermekéről lenne szó.

– Sokat feltételezel, Braumin testvér – mondta inkább Jojonah, hangosan és élesen.

Braumin idegesen tekintett körbe, mert csakugyan voltak mások is a hosszú folyosón, bár nem a közvetlen közelben.

– Dellman testvér súlyosan megsérült – folytatta Jojonah. – Ahogy mondták, a saját ügyetlensége miatt. Az emberek meghalnak, Braumin testvér. Ez a legnagyobb igazság, létünk egyetlen megkerülhetetlen ténye. És ha Braumin testvér meghalt volna... akkor ennek így kellett volna lennie. Jobb emberek is távoztak már el.

– Micsoda zagyvaság ez? – kérdezte merészen, de higgadtan Braumin testvér.

– A te önhittséged a zagyvaság! – reccsent rá Jojonah. – Az a zagyvaság, ha azt hiszed, hogy bárki is számit az emberi események folyásában. A mester köhintett, elbocsátólag intett, és elindult. Braumin testvér utána nyúlt, de Jojonah durván ellökte a kezét.

– Vidd előre az életed, Braumin testvért – szólt Jojonah feddőn. – Keress benne értelmet, és biztosítsd a magad kis sarkát ebben a nagy világban!

Jojonah elviharzott, és otthagyta a zavarodott, sebzett szívű Braumin testvért.

Jojonah-nak is fájtak a saját szavai. Szónoklata közepén egyszer majdnem megadta magát a kétségbeesésnek, de aztán emlékeztette magát, hogy mindez nemes célt szolgál. Azért dorongolta le Braumint ilyen hangosan és nyilvánosan, mert kedvelte őt, mert távol akarta tartani magától addig, amíg útnak nem indul De'Unnero mesterrel.

Jojonah tudta, hogy ez a legjobb megoldás, tekintve Markwart rossz hangulatát és fokozódó üldözési mániáját. Brauminnak meg kell húznia magát egy darabig, vagy talán egészen hosszú ideig is. Dellman testvér „balesete” után az az út, amire Braumin testvért rávezette Avelyn magasztalásával és az Egyház hibáinak ostorozásával, hirtelen roppant önzőnek tűnt fel Jojonah előtt. Saját lelkiismeretétől háborgattatva szüksége volt Braumin támogatására, és ezzel kétségbeesésében magával rántotta őt a saját titkos kis háborújába.

Csak most fogta fel igazán, mit jelenthet ez Braumin Herde számára. Úgy tűnik, Markwart győzött, s ostobaság volt azt hinni, hogy ez másképp lesz.

A mestert újra hatalmába kerítette a sötét elkeseredés. Gyengének és betegnek érezte magát, mint az Ursalba vezető úton, amikor kikopott belőle az erő és az elszántság.

Kételkedett benne, hogy még egyszer meglátja St. Precious kapuit.

Braumin testvért teljesen megdöbbentette Jojonah mester brutális viselkedése. Mi okozhatott ilyen gyökeres fordulatot Jojonah-ban?

Braumin testvér megborzongott: talán nem is az igazi Jojonah-val beszélt? Vagy Markwart, esetleg Francis költözött bele a mester testébe?

Ezt a gondolatot azonban hamar elvetette, s kissé lecsillapodott. A testmegszállás még akkor is nehéz, ha az áldozat mit sem sejt, s nem rendelkezik a kövek használatának ismeretével. Jojonah viszont értője a lélekkőnek, s tudja, hogyan akadályozzon meg egy ilyesféle behatolást.

Akkor hát mi történt? Miért beszélt vele a mester egyszerre olyan haragosan és durván? Miért tagadta meg mindazt, amire törekedtek, amiért Avelyn meghalt?

Braumin a szerencsétlen Dellmanra, és az állítólagos balesetre gondolt. A fiatalabb szerzetesek között az a szóbeszéd járta, hogy egyáltalán nem balesetről volt szó, hanem egy jól átgondolt manőverről De'Unnero, és a kereket hajtó másik két szerzetes részéről. Ez a gondolatmenet pedig csak egy felé vezethette: Jojonah védeni próbálja.

Braumin Herde okos ember volt, és elég jól ismerte Jojonah mestert ahhoz, hogy félretegye sérelmét, és higgyen a következtetésnek. Mégsem értette egészen a dolgot. Miért gondolta volna meg magát épp most Jojonah? Már sokszor megbeszélték, hogyan menjen végbe a csendes forradalom, és ez a terv nem hordozott nagy kockázatot Braumin Herde számára.

A fiatal szerzetes csak állt a hosszú folyosón és bámult kifelé az ablakon, ki az öböl sötét, hideg hullámaira. Éppen az eshetőségeken tűnődött, amikor egy éles hang csattant fel mögötte. Hátrafordulva Francis testvérrel találta szembe magát, s körülnézve az a határozott sejtése támadt, hogy a testvér eddig sem volt messze. Talán Jojonah tudta, hogy Francis kémkedik – reménykedett Braumin.

– Búcsúzkodsz? kérdezte kárörvendő gúnnyal Francis.

Braumin visszafordult az ablakhoz. Kitől? – kérdezte. – Vagy mitől? A világtól? Azt hiszed, ki akarok ugrani? Vagy talán csak reméled?

Francis testvér nevetett. Ugyan már, Braumin testvér! Igazán nem szabadna egymás közt vitatkoznunk. Főleg ilyenkor nem, amikor ilyen kilátások állnak előttünk.

– Valóban, még sosem láttalak ilyen jókedvűnek, Francis testvér – jegyezte meg Braumin. Valaki meghalt?

Francis elengedte füle mellett a keserűen gúnyos megjegyzést. – Valószínű, hogy te meg én együtt fogunk dolgozni az elkövetkező években – mondta. – Sokkal jobban meg kell ismernünk egymást, ha megfelelően meg akarjuk szervezni az elsőéves diákok oktatását.

– Első éves diákok? – visszhangozta Braumin. – De hát ez a mesterek feladata, nem a novíciusoké... – Alighogy felfogta a saját szavait, Braumin észrevette, mire megy ki ez az egész, és a dolog egyáltalán nem tetszett neki. – Mit tudsz? – kérdezte.

– Azt tudom, hogy hamarosan megüresedik két mesteri hely St.-Mere-Abelle-ben – mondta ravaszul Francis. – Mivel a jelenlegi állományból kevesen érdemesek a pozíciókra, a főapátnak nehéz lesz döntenie. Talán kénytelen lesz megvárni, míg az én osztályom éltanulóit novíciussá avatják tavasszal. Úgy gondoltam, a te előléptetésed biztos, hiszen te vagy a legmagasabb rangú novícius, és részt vettél az aidai küldetésen is. Bár őszintén szólva ez most kissé kétesnek tűnik. – Ismét felnevetett, és már ment volna, de Braumin nem akarta ilyen könnyen elengedni. Keményen elkapta Francis vállát, és maga felé fordította a testvért.

– Újabb hibapontot akarsz? – nézett Francis Braumin szorító kezére.

– Ki az a két mester? – kérdezte – Braumin, bár azt elég könnyen ki tudta találni, hogy az egyik távozó mester Jojonah lesz.

– A pártfogód nem mondta? – kérdezett vissza Francis. – Láttalak vele beszélgetni.

– Ki az a két mester? – ismételte meg Braumin türelmetlenül, és megrántotta Francis ruháját.

– Jojonah – húzódott el Francis.

– Hogyhogy?

Nemsokára indul St. Preciousbe, hogy elkísérje De'Unnero mestert, aki az új apát lesz odaát. – Francis örömmel közölte mindezt, és szívből élvezte Braumin döbbent arckifejezését.

– Hazudsz! – rikoltotta Braumin testvér. Igyekezett megőrizni az önuralmát, s emlékeztette magát, hogy nem gyászolhatja nyíltan Jojonah távozását. Ez azonban több volt annál, mint amit el tudott viselni. – Hazudsz! – lökte meg Francist olyan erővel, hogy az majdnem elesett.

– Ó, a temperamentumos Braumin testvér – gúnyolódott Francis. – Újabb rosszpont a kinevezésedhez.

Braumin azonban oda sem hallgatott. Félrelökte Francist és elindult, először arra, amerre Jojonah távozott, de aztán inkább megfordult, és a saját szobája felé tartott.

Francis testvért mindez roppantul szórakoztatta.

Kifakadása dacára Braumin testvér tudta, hogy Francis nem hazudik. A főapát lesújtott Jojonah mesterre, méghozzá legalább olyan hatékony módszerrel, mint amilyen Dellman testvér balesete volt. Ha Jojonah a távoli St. Precious-ben tartózkodik, ráadásul De'Unnero mester gonoszul figyelő tekintete alatt, azzal a főapát teljesen semlegesíti őt.

Braumin most már kezdte érteni Jojonah viselkedését, a hirtelen elhatárolódást és tagadást. Braumin rádöbbent, hogy a mester legyőzetett és el van keseredve, ezért félretette saját sértettségét, haragját, és Jojonah szobája felé indult.

– Nehezen tudom elhinni, hogy olyan ostoba vagy, és ide jöttél – fogadta hidegen Jojonah.

– Hagyjam cserben a barátomat, amikor a legnagyobb szüksége van rám? – kérdezte Braumin.

– Szüksége van rád? – visszhangozta hitetlenkedve Jojonah.

– Sötétség szállta meg a szívedet és a lelkedet – erősködött Braumin. – Tisztán láttam a fájdalmat az arcodon, mert én mindenki másnál jobban ismerem ezt az arcot.

– Nem tudsz te semmit, és hetet-havat összehordasz, mint egy háborodott – szólt Jojonah, és nagyon fájt neki, hogy így kell beszélnie Brauminnal. Aztán arra gondolt, ez a fiú érdeke is, így hát tovább folytatta. – Most pedig menj a dolgodra, mielőtt jelentést tennék rólad a főapátnak, és még hátrébb kerülnél az előléptetési listán.

Braumin testvér alaposan átgondolta ezeket a szavakat, és hirtelen megvilágosodott benne valami. Jojonah az előléptetési listát és az ő helyét emlegette, és visszagondolva folyosói beszélgetésükre, Braumin megértette a mester döntését.

– Azt hittem, legyőzött a kétségbeesés – mondta halkan. – Csak emiatt jöttem el hozzád.

A hirtelen hangnemváltás mellbe vágta Jojonah-t. – Ez nem kétségbeesés, barátom – mondta megnyugtatóan. Csak gyakorlatiasság. Úgy tűnik, nekem is betelt az időm, és Avelyn testvérhez vezető utam váratlan fordulatot vett. Ez a fordulat meghosszabbítja az utat, de én nem fogok megállni. Viszont az együtt töltött időnk véget ér.

– És mit tehetek én? – kérdezte Braumin.

– Semmit – felelte komoran, de tétovázás nélkül Jojonah, hisz már rég átgondolta magában ezt a dolgot.

Braumin testvér hitetlenkedve köhintett.

– Megváltozott a helyzet – magyarázta Jojonah mester. – És mindennek én vagyok az oka. Mikor meghallottam Markwart szerencsétlen foglyainak jajszavát, nem tudtam visszatartani magam.

– Elmentél hozzájuk?

– Megpróbáltam, de utamat állták – magyarázta Jojonah. – Alábecsültem a főapát reakcióját. Vakmerőségemben átléptem a józan ész határát.

– Az irgalom sosem vakmerő – szólt közbe gyorsan Braumin.

– Mégis az én tetteim késztették cselekvésre Markwartot – felelte Jojonah. – A főapát túl erős, és túl szilárd a pozíciója. Biztosíthatlak, hogy nem szállt inamba a bátorságom, és nyíltan fel fogok lépni Markwart ellen, ha alkalmasnak ítélem az időt. De neked itt és most meg kell ígérned, hogy nem veszel részt ebben a harcban.

– Hogyan is tehetnék ilyen ígéretet? – kérdezte Braumin.

– Ha valaha is kedveltél, akkor megteszed – felelte Jojonah. – Ha hiszel Avelyn síron túli üzenetében, akkor megteszed. Mert ha nem ígéred meg ezt, akkor az én utam véget ért, és nem fogok többé szembeszállni Markwarttal. Egyedül kell végigcsinálnom ezt. Tudnom kell, hogy senki más nem szenved a tetteim miatt.

Hosszú hallgatás következett, s végül Braumin bólintott. – Nem fogok közbeavatkozni, bár nevetségesnek tartom a kérést.

– Nem nevetséges barátom, hanem gyakorlatias – felelte Jojonah. – Markwart ellen megyek, és nem győzhetek. Ezt tudom, és tudod te is, ha őszinte vagy önmagadhoz.

– Ha nem győzhetsz, akkor miért harcolsz?

Jojonah kuncogott. – Mert ezzel is gyengítem Markwartot – magyarázta. – És nyilvánosan beszélek olyan ügyekről, melyek sokakban felébreszthetik az igazságérzetet a Renden belül. Gondolj úgy rám, mint Allabarnet testvérre, aki magokat ültetett el annak reményében, hogy ha ő már nem lesz, azok élvezik a gyümölcsöket, akik a nyomdokaiban járnak. Gondolj rám úgy, mint St.-Mere-Abelle építőire, akik tudták, hogy nem érhetik meg csodás elképzelésük megvalósulását, és akik mégis szívvel-lélekkel dolgoztak, néha egy egész életet rááldozva egyetlen ajtó faragására, vagy az alapkövek kibányászására.

Ezek a költői szavak nagy hatással voltak Brauminra, de nem tudták lebeszélni arról, hogy ne csak harcolni akarjon, hanem győzni is. – Ha csakugyan hiszünk Avelyn testvér üzenetében, akkor nem állhatunk egyedül – mondta. – Fel kell vennünk a harcot...

– Hiszünk és harcolunk, s végül győzni fogunk – szólt közbe Jojonah, mert tudta, merre tart Braumin. – Ebben bíznunk kell. De ha most mind a ketten Markwart ellen fordulnánk, az talán jóvátehetetlenül visszavetné az ügyünket. Én öreg ember vagyok, és mindennap egyre öregebbnek érzem magam. Elkezdem a harcot Markwart és az Egyház jelenlegi állapota ellen, és ez talán felnyitja néhány ember szemét.

– És hol az én helyem ebben a reménytelen háborúban? – kérdezte Braumin testvér, és igyekezett kiszűrni a gúnyt a hangjából.

– Te még fiatal vagy, és szinte biztosan túléled Dalebert Markwartot magyarázta higgadtan Jojonah. – Kivéve persze, ha valamilyen szerencsétlen baleset ér! – Nem kellett megemlítenie Dellman testvér nevét, hogy Braumin értse, mire gondol.

– És akkor? – kérdezte Braumin.

– Akkor majd csendesen terjeszted az igét – szólt Jojonah mester. – Viscenti Marlborónak, Dellman testvérnek és mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Ha építesz arra a kevésre, amit én elértem, szövetségeseket fogsz találni, de vigyázz, hogy ne szerezz ellenségeket! És mindenekelőtt – lépett Jojonah az asztala mellé, és a szőnyeget arrébb húzva, egy titkos fülkét tárt fel őrizd meg ezt! – Elővette az ősi szöveget a titkos rekeszből, és átadta az elképedt Brauminnak.

– Mi ez? – lehelte az ifjú, mert sejtette, hogy valami fontosat kapott, és részben ez a könyv az okozója Jojonah mester meglepő döntéseinek.

– Ez a válasz – felelte rejtelmesen Jojonah. – Olvasgasd feltűnés nélkül, titokban, aztán rejtsd el biztos helyre, és zárd ki a gondolataidból! De a szívedből ne – tette hozzá, megveregetve Braumin erős vállát. – Menj bele Markwart apát játékaiba, ha kell, akár annyira is, mint a törekvő Francis testvér.

Brauminnak megnyúlt az arca meghökkenésében.

– Számítok arra, hogy St.-Mere-Abelle mestere leszel – felelte Jojonah szilárdan. Méghozzá nemsokára, talán éppen az én helyemen. A dolog egyáltalán nem kizárt, mert Markwart látványos jelét akarja adni annak, hogy nincs személyes ellentétben velem, a mi kettőnk barátsága pedig közismert. El kell jutnod ebbe a pozícióba, és úgy élj, hogy bekerülj az apátjelöltek – sőt, főapátjelöltek – listájába. Tekints magasra, fiatal barátom, mert a tétek is magasak! Markwart belső körein kívül makulátlan és vitathatatlan lesz a hatalmad. És ha az erőd csúcsára érsz, bárhol is legyen ez, akkor helyezd biztonságba a barátaidat, és döntsd el, hogyan folytatod a szent háborút, amit Avelyn kezdett el! Ez jelentheti azt is, hogy átadod e könyvet és az álmokat egy fiatalabb, megbízható barátodnak, aztán hozzám hasonlóan folytatod. De a helyzet azt is megkívánhatja, hogy nyíltan felvedd a harcot az Egyházzal. Ezt csak te tudhatod majd.

– Sokat kérsz.

– Nem többet, mint saját magamtól – felelte Jojonah. – És ne feledd, hogy te jobb vagy, mint amilyen Jojonah valaha is volt!

Braumin elfintorodott erre a megjegyzésre, de Jojonah csak a fejét csóválta, és nem hátrált. – Nekem hat évtizedembe tellett, amíg megtanultam azt, ami neked máris ott van a szívedben – magyarázta a mester.

– Mert nekem jobb tanárom volt – vigyorodott el Braumin.

Erre Jojonah elnyűtt ábrázata is mosolyra húzódott.

Braumin szemügyre vette a könyvet, aztán önmaga és a mester közé emelte. – Mondj még valamit – erősködött. – Mi van ebben?

– Avelyn testvér szíve – felelte Jojonah. – És annak az igazsága, ami valaha volt.

Braumin leeresztette a könyvet, aztán terjedelmes köpenye alá dugta.

– Emlékezz mindenre, amit a Szélfutár végzetéről mondtam neked, és vesd ezt össze a Rend korábbi szokásaival – magyarázta Jojonah.

Braumin még erősebben szorította magához a könyvet, és ünnepélyesen bólintott. – Ég veled, barátom, tanítóm! Tartott tőle, hogy most látják egymást utoljára.

– Engem ne félts – felelte Jojonah mester. – Mert ha ma halnék meg akkor is elégedett lennék. Megleltem a szívemet, és az igazságot, amit értő kezekbe adhattam tovább. Végül győzni fogunk.

Braumin testvér hirtelen előrelépett, és erősen megölelte az öreget. Hosszan álltak így, aztán Braumin hirtelen elfordult nem akarta, hogy Jojonah lássa a könnyeit. Kisietett a szobából.

Jojonah megtörölgette a szemét, és becsukta az ajtót a távozó mögött. Aznap délután ő, De'Unnero, és huszonöt fiatal szerzetes, maguk mögött hagyták St.-Mere-Abelle falait. Jelentős erő kísérte a leendő apátot. Huszonöt testvér – negyed- és ötödéves diákok – nehéz bőrpáncélokban, karddal és nyílpuskával felfegyverkezve. Az öreg mester felsóhajtott. Tudta, hogy ez a csapat inkább hivatott megteremteni De'Unnero azonnali és abszolút hatalmát St. Preciousben, mintsem biztonságát az úton.

De mit számít ez? Jojonah nem volt harcos kedvében. Az út így is épp elég kimerítőnek ígérkezett.

Tétovázott, amikor az apátság kapui döngve bezáródtak mögötte. Arra gondolt, visszamehetne és farkasszemet nézhetne Markwarttal, egyszer s mindenkorra kiállhatna az eszméiért, hogy aztán végre túl legyen rajta. Nagyon halandónak érezte magát, mintha kezdene kifutni az időből.

Ugyanakkor gyenge és beteg volt, ezért mégsem fordult vissza, hogy megkeresse Markwartot.

Lehajtotta a fejét szégyenében és erőtlenségében, de aztán lassan ráhangolódott arra a szónoklatra, amit az éles hangú De'Unnero tartott az egész csapatnak, beleértve őt is. Parancsokat osztogatott a menetoszlop rendjéről, az úti szabályzatról. De legfőképpen mindenkitől megkövetelte, hogy mostantól De'Unnero apátnak szólítsák.

Ez igencsak sértette Jojonah érzékenységét. – Még nem vagy apát – emlékeztette a mestert.

– De egyeseknek talán szüksége lehet rá, hogy gyakoroljak ezt a megszólítást – vágott vissza De'Unnero.

Jojonah azonban nem hódolt be.

– Ez a főapát személyes parancsa – jelentette ki De'Unnero, és szétterített egy papírtekercset. A tekercs Markwart legújabb keletű ediktumát tartalmazta, miszerint Marcalo De'Unnero testvér ezentúl De'Unnero apát. – Van még valami ellenvetésed, Jojonah mester? – kérdezte önelégelten De'Unnero.

– Nincs.

– Csak így, egyszerűen?

Jojonah nem hátrált, nem is rebbent a szeme, s tekintetével szinte átlyukasztotta azt az átkozott papirost.

– Jojonah mester! – nyaggatta De'Unnero, és hanghordozása elárulta, mire vár.

Jojonah látta a gonosz mosolyt, látta, hogy De'Unnero mintegy próbára teszi a fiatalok előtt. – Nincs, De'Unnero apát – mondta Jojonah. Gyűlölt minden egyes szót, de tudta, most nincs szüksége egy ilyen harcra.

Miután Jojonah-t helyre tette, De'Unnero intett, s a szerzetesek – precíz rendben – megindultak nyugat felé.

Jojonah mester egyszerre sokkal hosszabbnak kezdte látni az előttük álló utat.

10. fejezet

A szökés

– Elmentek? – kérdezte Markwart apát Francis testvért ugyanaznap délután. Az öreg szinte egész nap a szobájában maradt, mert nem akart találkozni Jojonah mesterrel, akit nyilván robbanásig bőszített. Persze, szándékosan tette ezt, aztán pedig félreállította az útból, mert sejtette, hogy Jojonah még tartogathat meglepetéseket. A főapát pedig nem akart botrányt. Menjen csak Jojonah Palmarisba, és viaskodjon De'Unneróval!

– De'Unnero mester... apát elvitte őket – felelte Francis testvér.

– Most aztán teljes erővel elkezdődhet a foglyok kihallgatása – közölte Markwart olyan hidegen, hogy még Francis is megborzongott. – Nálad van a bűvös karkendő, amit a kentaurtól vettünk el?

Francis testvér a zsebébe nyúlt, és előszedte az elf varázs kendőt.

– Remek – bólintott Markwart. – Szüksége lesz rá, ha túl akarja élni ezt a napot. – Az ajtó felé indult, s Francis gyorsan utánasietett.

– Attól tartok, a többieknek még nagyobb szükségük lesz rá – jegyezte meg Francis. – Főleg az asszony van nagyon rossz bőrben.

– Nekik szükségük van rá, de nekünk nincs szükségünk rájuk! – csattant fel Markwart.

– Akkor talán valaki elláthatná őket egy lélekkővel – hebegte Francis.

Markwart éles nevetése egészen a testvér szívéig hatolt. – Nem hallottad, mit mondtam? – kérdezte az apát. – Nincs szükségünk rájuk.

– Mégsem engedjük el őket – szólt Francis.

– Dehogynem – mondta Markwart, és mielőtt a fiatalember szája mosolyra húzódhatott volna, hozzátette: – Engedjük, hogy szembenézzenek Isten haragjával. Egyedül hagyjuk őket sötét celláikban.

– De főapát uram...

Markwart pillantása beléfojtotta a szót. – Te egyes emberekért aggódsz, amikor az Egyház léte forog kockán? dohogott az öreg.

– Ha nincs rájuk szükségünk, miért tartjuk őket fogva?

– Mert ha a lány, akit keresünk úgy tudja, hogy nálunk vannak, talán besétál a csapdába – felelte Markwart. – Nem számít, élnek-e vagy meghaltak, mindaddig, amíg a lány azt hiszi, hogy élnek.

– Akkor miért nem tartjuk őket életben?

– Mert szemtanúk! – morogta a főapát, és ráncos arcát Francis ábrázatához tolta. Hogyan fogadnák az emberek a meséiket? Vajon megértenék, hogy Chilichunkék szenvedései egy magasabb célt szolgálnak? És az asszony fiának halála? Te szeretnél felelni ezekre a vádakra?

Francis testvér mély lélegzetet vett. Megint látta a főapát mély megszállottságát, és azt, hogy ő maga is mennyire belekeveredett. Ismét válaszút elé került, mert a szíve mélyén – annak ellenére, amit engedelmessége a főapát és, az Egyház iránt diktált tudta, hogy a rabok és a kentaur kínzása gonosz cselekedet. Viszont kétségtelenül ő is benne volt ebben a gonoszságban, és ha Markwart nem győzedelmeskedik, akkor ezt az egész világ megtudja. Az asszony azért romlott le, mert megtört a szíve, amikor a fia meghalt.

– Csak az számít, hogy a lány mit gondol folytatta Markwart. – Az nem, hogy a szülei csakugyan élnek-e vagy sem.

– Hogy élnek-e vagy megölték őket – helyesbített Francis hangosan, bár az orra alatt mormogva, így a főapát, aki már előresietett, nem hallhatta meg. A fiatal szerzetes vett egy újabb nagy levegőt, és amikor kifújta, a szívében fellángoló szánalom újra elhamvadt. Ízléstelen, ocsmány ügy ez, gondolta, de jó célt szolgál, és ő az Abellita Egyház főapátjának rendelkezéseit követi, aki a világon a legközelebb áll Istenhez.

Francis testvér gyorsított, és Markwart mellett elsuhogva, kinyitotta a lépcsőhöz vezető ajtót a főapát előtt.

– Pettiwba! Ó, Pettiwba, miért nem felelsz? kiáltozta Graevis Chilichunk. Előlő éjszaka beszélgettek a feleségével a falon keresztül, és bár nem láthatták egymást, hisz teljes volt a sötétség, az asszony hangja önmagában is vigasztaló volt.

Nem mintha Pettiwba mondanivalója olyan nagyon megnyugtató lett volna. Grady halála egyre növekvő féregként rágta az asszony szívét, és Graevis – aki maga is éhes és elkínzott volt, s öreg csontjai tiltakoztak minden mozdulat ellen – tudta, hogy a felesége még sokkal rosszabb állapotban lehet.

Újra és újra kiáltott, szólongatta az asszonyt.

Pettiwba azonban nem hallotta, mert gondolatai, érzései teljesen befelé fordultak: egy hosszú alagutat látott, fénnyel a végén, és a kijáratnál Grady állt, kezét anyja felé nyújtva.

– Látom őt! – kiáltotta. – Grady az, a fiam!

– Pettiwba! – érkezett Graevis kiáltása.

– Mutatja nekem az utat! – jajdult fel Pettiwba, nagyobb erővel, mint amit az elmúlt napokban bármikor tanúsított.

Graevis tudta, mi történik, és pánik fogta el. Pettiwba haldoklik, önként maga mögött hagyja férjét, és ezt a szörnyű világot! A férfi első gondolata az volt, hagy érte kiált, hogy visszahozza, könyörög: ne hagyja el őt.

Mégis néma maradt. Megértette, milyen önző dolog lenne ez. Pettiwba készen áll az útra, és el is indul, mert másik élete bizonyosan jobb lesz a mostaninál.

– Menj csak vele, Pettiwba! – kiáltotta az öreg reszketeg hangon, és megtört szeméből könny csordult. – Menj csak Gradyvel, öleld meg, és mondd meg neki, én is nagyon szeretem.

Elhallgatott, és hirtelen mintha az egész világ visszafojtotta volna a lélegzetét, olyannyira, hogy Graevis hallotta a szomszédos cellában lévő asszony ritmikus lélegzetvételét. – Grady – motyogta az asszony. Nagyot sóhajtott, és aztán...

Néma csend.

Graevis öreg testét rázni kezdte a zokogás. Minden erejével nekifeszült láncainak, míg az egyik csuklója ki nem fordult, és a fájdalom vissza nem vetette a falhoz. Egyik kezével letörölte a könnyeit, aztán utolsó erejével kihúzta magát. Tudta, hogy ez lesz az utolsó akciója.

Koncentrálni kezdett, felidézte magában halott felesége képét, hogy bátorságot öntsön magába. Összehúzta sérült kezét, és elkezdte kifelé feszegetni a bilincsből. Nem is hallotta a csontropogást, csak húzta, húzta, mint egy vadállat, mit sem törődve a fájdalommal, a lehorzsolódó hússal.

Végül öt percnyi kínlódás után kiszabadult a keze. Hirtelen kiszállt minden erő a lábából.

– Gyerünk – biztatta önmagát Graevis. Kihúzta magát, és a másik lánc felé hajolt. Egy mozdulattal átugrott kinyújtott karja fölött, kicsavarodott, megfordult, s bilincses kezét a feje fölé emelte. A lánc a nyaka köré fonódott. Lábujjhegyen állva kissé enyhíteni bírta a fojtó szorítást.

De tudta, hogy nem sokáig. A lábai meggyengültek, a teste lassan összecsuklott, a lánc megfeszült a nyakán.

Meg akarta találni azt az alagutat, találkozni akart Pettiwbával és Gradyvel, akik már várják...

– Megmondtam neked, hogy elvetemült! – dörögte Markwart apát Francis testvérnek, amikor rátalált a halott férfira. – De még én sem tudom átlátni, mennyire az. Elvenni a saját életét! Micsoda gyávaság!

Francis testvér szeretett volna lelkesen egyetérteni, de a lelkiismerete egy kis zuga nem engedte. Az asszonyt, Pettiwbát is holtan találták a szomszédos cellában, bár ő nem lett öngyilkos. Francis csak feltételezte, hogy Graevis észlelte a felesége halálát, és ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami végképp elvette az eszét.

– Nem számít – mondta elutasítóan a főapát. Egy kicsit már lecsillapodott a sokk után. Elvégre Francisszal beszéltek már erről az eshetőségről. Mint már az előbb megmondtam úgysem tudtak volna semmi fontosat mondani.

– Honnan tudhatjuk ezt biztosan? – kérdezte merészen Francis.

– Mert gyengék – reccsent rá Markwart. – Amit ez is bizonyít – emelte fel az ernyedt alak élettelen kezét. – Gyengék, és ha lett volna valami mondanivalójuk, már rég megtörtek volna a kínzások alatt.

– És most halottak mind a hárman. Annak a Pony nevű lánynak az egész családja – jegyezte meg komoran Francis.

– De amíg a lány nem tudja, addig továbbra is hasznosak nekünk – szólt lelketlenül Markwart. Senkinek se szólj a pusztulásukról!

– Senkinek? visszhangozta Francis szkeptikusan. – Talán egymagam égessem el őket? Ahogy Gradyt az úton?

– Grady Chilichunk a te személyes felelősséged volt! – csattant fel Markwart.

Francis hebegve kereste a választ, de nem találta.

– Hagyd csak őket így, ahogy vannak tette hozzá Markwart, miután úgy döntött, hogy a fiatal szerzetes már eleget kínlódott. – A férgek itt is ugyanúgy felfalhatják őket, mintha a földben lennének.

Francis ellenkezni akart, rámutatva a bűz veszélyeire, de aztán gondolkodóba esett. Ezekben a használaton kívüli katakombákban néhány rothadó hulla szaga aligha észrevehető, és amúgy sem sokat változtat a hely nyomasztó hangulatán. Francist mégis megrázta a gondolat, hogy két embert megfelelő szertartás nélkül, temetetlenül hagyjanak. Főleg az asszonyt, aki nem volt hibás a saját halálában.

Aztán emlékeztette magát, hogy már ő maga sem áll az erkölcs magas piedesztálján. Már bemocskolta a kezét, így kénytelen ezt a dolgot is lerázni magáról. Az irgalom lángocskája újra kihunyt.

Markwart az ajtó felé intett, és Francis némi idegességet látott a mozdulatban. Először Chilichunkékhoz jöttek be. Az még kiderítésre várt, hogy Bradwarden, az értékesebbik fogoly él-e, vagy sem. Francis kisietett a cellából, végig a füstös, piszkos folyosón, s menet közben keresni kezdte a megfelelő kulcsokat.

– Tűnj el, te mocskos kutya! Nem mondok semmit! – hallatszott a dacos kiáltás a cellából, amikor Francis – jócskán megkönnyebbülve – a zárba helyezte a kulcsot.

– Azt majd meglátjuk, kentaur – morogta Markwart halkan, gonoszul. – Elhoztad a kendőt? – kérdezte Francistól.

Francis a zsebe felé nyúlt, aztán tétovázni kezdett.

De már késő volt. Markwart látta a mozdulatot, és maga nyúlt a kendőért. – Tegyük a kötelességünket – szólt a főapát, meglehetősen jókedvűen.

Könnyed hanghordozása megborzongatta Francis, testvért, mert tudta: ha a kendőt a karjára kötik, a kentaur igencsak hosszú ás fájdalmas órák elé néz.

11. fejezet

A kötelesség szava

Csípősen süvített a szél a Masur Delaval vize felett. Elbryan, Pony és az álcázott Juraviel kompra szálltak Palmarisban. Juraviel nemegy kíváncsi pillantást vonzott magára. Pony átölelte, mintha a kisfia lenne – a beteg kisfia. S mivel a betegség gyakori és rettegett esemény volt Medvehoncban, senki nem mert túl közel merészkedni.

Juraviel fájdalmas nyöszörgései nem is nélkülözték teljesen a valóságalapot, mert a nehéz takaróval leszorított szárnyai igencsak meghajlottak.

A hatalmas vitorlák kibomlottak, és a szögletes fedélzetű hajó nyikorogva kifutott a tajtékos vízre. Több mint ötven utas ácsorgott a fedélzeten, a hétfős legénység pedig lustán, de módszeresen ténykedett, hisz naponta kétszer járták meg ezt az utat, ha az időjárás engedte.

– Azt mondják, a kompon jól lehet híreket szerezni – súgta Juraviel Elbryanéknak. – Itt gyakran félnek az emberek, és aki fél, az sokszor kibeszéli a félelmét, abban a reményben, hogy valaki majd megnyugtatja.

– Akkor odamegyek közéjük – mondta Elbryan, és elhúzódott „családjától”.

– Beteg a fiad? – hangzott el a kérdés szinte azonnal, amikor a kósza odaért egy ötfős csoporthoz. Két nő és három férfi, ránézésre halászok.

– Északon jártunk – magyarázta a kósza. – Kifosztották az otthonunkat és az egész falunkat. Már több mint egy hónapja kerülgetjük a powrikat és a goblinokat, és úgy szerzünk élelmet, ahogy tudunk. A fiam, Belli... Belli valami rosszat ehetett – talán gombát –, és még nem gyógyult meg teljesen. Talán soha nem is fog.

Ez együttérző bólogatásokat váltott ki, főleg az asszonyokból.

– És merre tartotok? – érdeklődött az egyik férfi.

– Keletre – felelte rejtelmesen Elbryan. – És ti? – kérdezett vissza gyorsan, mielőtt a fickó tovább faggatózhatott volna.

– Csak ide Amvoyba – felelte a férfi.

– Mindnyájan odavalósiak vagyunk – szólt közbe az egyik nő.

– Meglátogattuk néhány barátunkat Palmarisban, ha egyszer már így lenyugodtak a dolgok – folytatta a férfi.

Elbryan bólintott, és kinézett a háborgó vízre. Palmaris kikötője gyorsan távolodott.

– Vigyázzatok, ha Amvoyon túlra mentek – szólt a nő.

– Túlmegyünk.

– Nyilván St.-Mere-Abelle-be – vélte a halászember.

Elbryan hüledezve meredt a férfira, de gyorsan észbekapott. Nem árulhatott el semmi fontosat.

– Én is oda mennék, ha beteg lenne a gyerekem – folytatta a férfi. Sem ő, sem társai nem vették észre a kósza hirtelen pillantását. – De vigyázzatok, ha Amvoynál keletebbre mentek – tanácsolta a férfi, még nyomatékosabban. – Arrafelé powrik garázdálkodnak. És a szörnyetegeket nem érdekli, hogy a kisfiú beteg.

– Van egy goblinbanda is – szólt egy másik halász. – Állítólag a powrik magukra hagyták őket, és most meg vannak ijedve.

– Nincs veszélyesebb egy ijedt goblinnál – vetette közbe egy másik.

A kósza hálásan elmosolyodott. – Biztosíthatlak, hogy nem vagyok újonc, ami a powrikat és goblinokat illeti. – Ezzel meghajolt és távozott. Másoktól is hallotta, hogy keleten kóbor bandák garázdálkodnak, de semmi igazán érdekeset nem tudott összeszedni.

Visszatért Ponyékhoz. Az elf a takaróba bugyolálva feküdt, míg Pony a lovakkal foglalkozott, mert különösen Kősziklát idegesítette a hajóút. Az állat toporgott, nyihogott, és veríték ütött ki izmos nyakán.

Elbryan odament a lóhoz és megfogta a kantárt, aztán rántott egyet rajta. Ezzel egy időre sikerült is lecsillapítania az állatot. Kis idő elteltével azonban Kőszikla újra kapálni és nyugtalankodni kezdett.

Szellődal ezzel szemben nyugodt volt. Elbryan látta, hogy Pony odahajol az állat nyakához, és arcát szinte hozzáérinti a türkizhez. Mindent megértett. Pony megtalálta a kapcsolatot Szellődallal, és sikerült vele megértetnie a nyugalom fontosságát.

Közben Kőszikla majdnem elrántotta Elbryant. Próbált fel ágaskodni, de a kósza nem hagyta magát.

Néhányan odajöttek, hogy segítsenek lefogni az állatot, mert a nyílt fedélzeten egy ideges ló igencsak veszedelmes útitárs lehet.

Ekkor azonban Szellődal is megmozdult. Odalépett fajtársához, és fejét Kőszikla nyakára fektette. Mindketten felnyihogtak, Kőszikla topogott és ágaskodni próbált, de Szellődal nem engedte. Nyomta lefelé, még az elülső lábát is feltette a másik, kisebb állat hátára, hogy helyben tartsa. Aztán mindenki legnagyobb elképedésére – beleértve Elbryanékat is –, Szellődal leszállt Kőszikla hátáról, végigszaglászta a nyakát, felhorkant, és megrázta a fejét. Kőszikla még ellenkezett egy kicsit, de csak úgy tessék-lássék.

Mindkét állat lecsillapodott.

– Jó lovacska – morogta Elbryan.

Valaki megkérdezte, nem akarja-e eladni Szellődalt.

– Avelyn köve újra és újra hasznosnak bizonyul – jegyezte meg Pony, amikor egyedül maradtak a lovakkal.

– Azt megértem, hogy te meg tudod értetni magad Szellődallal, hisz mindketten jártasak vagytok az ilyesmiben – szólt a kósza. – De jól gondolom hogy Szellődal továbbította a te üzenetedet Kősziklának?

– Úgy látszik, valami ilyesmi történt – felelte Pony, és a fejét csóválta mert ő sem tudta megmagyarázni a dolgot.

– Milyen nagyképűek vagytok ti emberek jegyezte meg váratlanul Juraviel. – Meglep benneteket, hogy a lovak beszélgetnek egymással, legalábbis valamilyen alapvető szinten? Hogy maradhattak volna fenn, ha nem így van?

Elbryanékat legyőzte ez az egyszerű érvelés. Nevettek. A kósza arca azonban hamar elkomorodott.

– Azt beszélik, egy powri csapat fosztogat keleten – kezdte. – És egy különösen kellemetlen goblin banda.

– Miért, tán mást vártál? – kérdezte Juraviel.

– Abból, amit össze tudtam szedni úgy tűnik, zűrzavar uralkodik – folytatta a kósza. – A szóbeszéd szerint a powrik magukra hagyták a goblinokat, és a goblinok félelemből is támadnak, nemcsak az alaptermészetük miatt.

Juraviel bólintott, Pony viszont gyorsan hozzátette: – Úgy érted, hogy ellenségeink egyes csoportjainál zűrzavar uralkodik. Ráadásul a powrik és a goblinok nem is a legfőbb ellenfeleink.

Mindnyájan úti céljukra, és a várható veszedelmekre gondoltak. Némaság telepedett a kis csapatra. Az út következő, és egyben utolsó óráját szótlanul töltötték, a lovakkal foglalkoztak, és örültek, amikor végre kikötöttek Amvoy városában.

A hajó kapitánya megismételte a szörnyetegekkel kapcsolatos figyelmeztetést a kiszálló utasoknak, és óvatossága intett mindenkit.

Mivel élelemre nem volt szükségük, egyenesen átvágtak a fallal körülvett városon, a keleti kapuhoz, ahol újabb intelmekben részesültek, de aztán akadálytalanul haladhattak tovább.

A terep itt sokkal kevésbé volt fás, mint északon. Megművelt területek szegélyezték az utat, amit helyenként még ki is köveztek. Nem mintha erre túl nagy szükség lett volna, hisz a füves talajon könnyen lehetett menni. Az úttól biztonságos távolban, ám azzal párhuzamosan menetelt a kis csapat. Aznap elhaladtak egy másik város mellett is, ami ugyan nem volt fallal körülvéve, de látták, hogy a védelem – íjászok a tetőkön, katapult a főtéren – a helyén van.

Munkálkodó parasztok egyenesedtek fel, hogy szemügyre vegyék az utasokat. Egyesek barátian odaintettek, mások ebédre invitálták őket, de Elbryanék csak mentek, és mikor a nap már alacsonyan járt a nyugati égen, újabb várost pillantottak meg. Ez sokkal kisebb volt, mint az előző, hisz ahogy a folyótól távolodtak, a vidék egyre lakatlanabb lett.

Megkerülték a település keleti felét, s táborhelyükről látták a házak körvonalait – vigyázták a falusiak álmát.

– Mennyit kell még mennünk? – kérdezte Juraviel a tűz mellett, vacsora közben.

Elbryan Ponyra pillantott, aki évekig élt errefelé.

– Még néhány napot – felelte a lány. – Nem többet. – Kipiszkált egy ágat a tűzből, és elnagyolt térképet karcolt a porba, megjelölve a Masur Delavalt és a Mindenszentek Öblét. – Én itt voltam, Pireth Tulméban, de miután találkoztam Avelynnel, visszamentünk a folyóhoz... nem St.-Mere-Abelle közelébe, hanem az apátságtól délre fekvő útvonalon.

– Két nap – mormolta Elbryan. – Tálán három. El kell kezdeni terveket készíteni.

– Ezen nincs mit tervezni – szólt Juraviel nagyvonalúan. – Odamegyünk az apátság kapujához, és követeljük, hogy adják ki a barátainkat. És ha nem teszik meg azonnal, porig romboljuk őket!

A tréfa-kísérlet csak halvány mosolyt csalt a többiek arcára, hisz mindnyájan tudták, milyen nehéz is valójában a küldetés. St.-Mere-Abelle több száz szerzetesnek ad otthont, akik közül sokan mesterei a mágikus ékkövek használatának. Ha észreveszik, vagy felismerik Elbryanékat, az akció gyors véget fog érni.

– Nem kéne magaddal hoznod a köveket – jegyezte meg Elbryan.

Pony csodálkozva meredt rá. A kövek jelentették a legjobb fegyvereket, segíthettek a felderítésben és a bejutásban is.

– Megérezhetik, ha használod őket – folytatta a kósza komoran. – Nyíltan és zajosan meg kell adnunk magunkat, hogy kiadják értünk a foglyokat.

– Mi ketten Chilichunkékért és Bradwardenért – mondta Pony.

– Juraviel fogja Avelyn köveit, nyugatra megy velük, aztán Bradwardennel Dundalisba – folytatta Elbryan. – Elviszed a köveket Andur'Blough Inninnessbe – magyarázta az elfnek –, és megkéred Dasslerond úrnőt, őrizze meg őket.

Juraviel a fejét csóválta. – A Touel'alfar nem keveredik bele a kövek dolgába jelentette ki.

– Te máris belekeveredtél! – tromfolta le Pony.

– Dehogy – felelte Juraviel. – Én csak a barátaimnak segítek, és tartozásokat törlesztek, semmi több.

– Akkor hát segíts nekünk ebben is – folytatta Pony de Elbryan, aki jobban ismerte az elfek gondolkodását, már feladta a harcot.

– Politikai beavatkozás az, amit tőlünk kérsz magyarázta Juraviel. – És ezt nem tehetjük meg.

– Én csak azt kérem, őrizzétek Avelyn emlékét – ellenkezett Pony.

– Ez az Egyház dolga – vágta rá Juraviel. – Nekik kell eldönteniük a saját útjukat, nem a Touel'alfarnak.

– Ezt az embereknek kell elintézniük – helyeselt Elbryan is, és csillapítólag Pony karjára tette a kezét. Belenézett a lány szemébe, és lassan, határozottan megrázta a fejét, hogy jelezze: hiábavaló a vita.

– Arra kérlek, add át a köveket Bradwardennek – mondta a kósza az elfnek. – Vigye el őket jó messzire, és ássa el!

Juraviel beleegyezően bólintott.

– Kőszikla visszamegy Rogerhez – folytatta Pony. – Szellődal pedig a dundalisi erdőbe, az otthonába.

Az elf megint csak bólintott, és hosszas hallgatás következett, melyet csak Juraviel váratlan kacagása tört meg egy idő után.

– Micsoda reménykedő társaság! – nevetett az elf. – Vereségre tervezünk, nem győzelemre. Hát ezt tanultad, Éjmadár?

Elbryan borostás arca mosolyra húzódott. – Engem győzni tanítottak – mondta. – Be fogok jutni St.-Mere-Abelle-be, és kint leszek Bradwardenékkel együtt, mielőtt észbe kapnának.

Erre ittak. Evés után megszervezték a tábort és a védelmet, s Juraviel őrködni indult. Elbryan és Pony magukra maradtak.

– Félek ettől az egésztől – vallotta meg Pony. – Úgy érzem, ez lesz a vége annak a hosszú útnak, ami Avelynnel kezdődött.

Korábbi magabiztossága ellenére Elbryan nem tudta megcáfolni.

Pony közelebb húzódott hozzá, és átölelte. Belenézett a fiú szemébe, és gyengéden megcsókolta őt. Aztán Pony visszahúzódott, és nézték egymást. A feszültség szinte szikrázott köztük. A lány visszatért és újra csókolt, ezúttal sürgetőbben, Elbryan viszonozta a csókot, érezte tenyere alatt a lány hátának kemény húsát, izmait.

– És mi lesz a fogadalmunkkal? – kezdte, de Pony a szájára tette az ujját, elhallgattatta, és egy újabb csókkal maga mellé rántotta a földre.

Elbryan hirtelen úgy érezte, mintha csak ők ketten lennének ezen a világon, a szikrázó csillagok alatt, a csiklandozó, hűs nyári szellőben.

Másnap már kora reggel úton voltak, kíméletlenül hajszolták a lovakat. A hajnal csak akkor kezdte rózsaszínre festeni az eget. Hamvába holt minden beszélgetés, ami arról szólt volna, hogyan jussanak be, hiszen semmi biztosat nem tudhattak addig, amíg meg nem látják a helyet, az erődítéseket, a készültség fokát. Vajon a kapuk nyitva állnak a közeli települések menekültjei előtt, vagy zárva vannak, s őrség vigyázza a falakat?

Ezt nem tudhatták előre, ezért nem is beszéltek róla, csak siettek, hogy másnap reggelre elérjék az apátságot.

Egyszercsak füstcsíkokat pillantottak meg, melyek démonujjak módjára kúsztak az égre, egy erdős hegyoldal mögül. Mindnyájan láttak már ilyen füstöt, és jól tudták, ez nem tábortűz vagy tűzhely.

Küldetésük sürgőssége és a nagy tét dacára egyikük sem tétovázott. Elbryan és Pony egy emberként fordították lovaikat dél felé, a hegygerinc felé, aztán fel a hegyoldalon. Amint a fák közé értek, Juraviel íjjal a kezében felröppent Kőszikla hátáról. Az elf magasra felmászott, hogy jobban kikémlelje a terepet.

Elbryan és Pony lassítottak, aztán leszálltak a lóról. óvatosan felmentek a gerinc szélére. Alattuk a főút mentén, a völgykatlanban szekérkaraván vesztegelt, telerakva áruval, durván kör alakú, védekező alakzatban. Sok szekér lángokban állt, és Elbryan meg Pony hallották az emberek kiáltozását, ahogy vizet vagy védelmet kérnek. Azt is látták, hogy sokan már elestek, és a sebesültek fájdalmas sikolyai is felértek hozzájuk.

– Kereskedők – jegyezte meg a kósza.

– Le kell mennünk hozzájuk – mondta Pony. – Vagy legalábbis nekem kell lemennem a lélekkővel.

Elbryan kétkedve meredt a lányra. Nem örült a kő használatának, ilyen közel az apátsághoz. – Várd meg, amíg Juraviel visszajön – kérlelte a lányt. Halott szörnyeteget nem látok, tehát valószínű, hogy csak most kezdődött a harc.

Pony bólintott, de a sebesültek kiáltozása belesajdult a szívébe.

Juraviel hamar visszatért. – A helyzet jó is, meg rossz is – magyarázta. – Először is és ez a legfontosabb – goblinok a támadók, és nem powrik. Ez jó. De körülbelül nyolcvanan vannak, és újabb támadásra készülődnek. – A völgy másik végébe mutatott. – Ott, a fák mögött.

Elbryan – az örök taktikus és a goblinok jó ismerője – szemügyre vette a tájat. – Magabiztosak? – kérdezte Juravielt.

Az elf bólintott. Kevés sebesültet láttam, és senki sem ellenezte az újabb támadást.

– Akkor jönni fognak, arról a hegyoldalról – vélte a kósza. – A lejtő lendületével fognak rárontani a kereskedőkre. A goblinokat sosem izgatják túlságosan a saját halottaik. Nem fogják arra vesztegetni az időt, hogy alaposabb tervet dolgozzanak ki.

– Nincs is rá szükségük tette hozzá Juraviel, lepillantva a szekerekre. – Ezek a szerencsétlenek nem igen remélhetik, hogy visszaverhetik a támadókat.

– Hacsak nem segítünk nekik – szólt gyorsan Pony, és önkéntelenül a kövei után nyúlt. A mozdulat nem kerülte el Elbryan figyelmét.

A kósza Pony szemébe nézett, és megrázta a fejét. – Ne használd a köveket, ha csak nem elkerülhetetlen kérte.

– Nyolcvanan vannak – emlékeztette Juraviel.

– De csak goblinok – felelte a kósza. – Ha minden negyediket megöljük, a többi elmenekül. Készítsük elő a terepet! Én majd szemmel tartom a goblinokat – ígérte az elf, és olyan gyorsan tűnt el, hogy Elbryanék csak pislogtak.

A két ember megkerülte a völgyet, átvágott az úton ott, ahol a kereskedők nem láthatták őket, aztán fel a déli lejtőn, a fákhoz. – Éhesek és rémültek – jegyezte meg Elbryan.

– A kereskedők vagy a goblinok?

– Valószínűleg mindnyájan – vélte a kósza. De én a goblinokra gondoltam. Éhesek, félnek és elkeseredettek, s ez kétszeresen veszedelmessé teszi őket.

– Tehát hiába ölünk meg négyből egyet, nem fognak elmenekülni? kérdezte Pony.

A kósza vállat vont. Túl messze vannak az otthonuktól, és nincs reményük, arra, hogy visszajussanak. Gyanítom, igaz a szóbeszéd, és a powrik magukra hagyták őket itt, az ellenséges területen.

Pony a kószára pillantott. – Irgalmas akarsz lenni? – kérdezte.

A kósza erre csak nevetett. – Goblinokhoz semmiképpen – jelentette ki. – Azok után, amit Dundalisszal tettek? Remélem, nem menekülnek el, mert akkor módjukban áll további bajt okozni. Jöjjön csak ide mind a nyolcvan, és haljanak meg a kezünktől!

Ekkor már a hegyoldal tetején jártak, és láthatták a goblinokat is, összecsoportosulva a gerincen, fél mérföldre délre. Nem volt sok fa köztük és a goblinok között, de hamar elvetették az ötletet, hogy megkeressék Juravielt. Inkább a fák vonala felé fordultak, és megnézték, milyén meglepetést tudnának előkészíteni a horda számára. Pony az aljnövényzetbe vetette magát, hogy hurokvetésre alkalmas fiatal fákat keressen, Elbryan pedig egy jókora, kiszáradt szilfát vett szemügyre, ami épp a gerinc tetején egyensúlyozott.

– Ha ezt közéjük tudnánk dönteni, az jó kis kavarodást csinálna – jegyezte meg a kósza, amikor Pony csatlakozott hozzá.

– Ha lenne néhány igáslovunk, megtehetnénk – felelte Pony némi gúnnyal, mert a fa csakugyan hatalmas volt.

De Elbryannak erre is volt ötlete. Benyúlt a zsebébe, és előszedett egy tégelynyi vörös kenőcsöt. – Az elfek ajándéka – magyarázta. – És szerintem ez a fa eléggé korhadt ahhoz, hogy működjön a dolog.

Pony bólintott. Már látta ugyanezt a kenőcsöt az Aidánál: a szer úgy szétroncsolta a vasrudat, hogy egy kardcsapással ketté lehetett szelni. – Egy csapdát már csináltam, és még sokra van lehetőség – mondta a lány. – Néhány kihegyezett karó is elkelne az aljnövényzetben.

A kósza szórakozottan bólintott. Túlságosan elmerült a saját terveiben.

Elbryan megkereste a törzs leggyengébb pontját, megmérte a szélességét és a vastagságát. Meg volt győződve róla, hogy Fergeteg néhány erőteljes csapásával kidöntheti, de ez nem jó, mert a goblinhorda közepén erre nem lesz ideje. De ha elő tudná készíteni...

Könnyed csapást mért kardjával a fára, majd óvatosan visszahúzódott, amikor hallotta a megroggyanó törzs recsegését. Újabb helyen vágott a fára, aztán megint egy újabb helyen. Kinyitotta az elf tégelyt, és egy csíknyit a kéregre kent a vörös anyagból a kritikus ponton, egyvonalban a lejtőn lejjebb álló két fával.

Mire befejezte, Pony érkezett, Kőszikla hátán. – Szólni kéne nekik intett a karaván felé.

– úgyis tudják már, hogy van itt valaki – felelte a kósza.

– De tudniuk kéne a tervünkről, hogy segíthessenek – vélte Pony –, kiegészítő védelmet alakítsanak ki. Nem remélhetjük, hogy az összes goblint megállítjuk, bármilyen jók is a csapdák. Meredek itt a lejtő, és az első goblinok rohanni fognak, belül a kereskedők íjainak távolságán, már ha vannak íjaik – magyarázta. – Ez kritikus pont lehet. Ha kihúzunk egy buktatózsinórt, lelassíthatjuk a goblinokat, és több lövésük lesz a kereskedőknek.

– Háromszáz láb mérte fel a távolságot Elbryan a legközelebbi fedezékig.

– A kereskedőknek nyilván van ennyi kötelük – szólt Pony. Megvárta Elbryan bólintását, aztán óvatosan elindult lefelé a lejtőn. Az út kétharmadánál, alig ötven lábnyira a karavántól, a nyílt mezőn észrevette a rá irányuló íjakat, bár sok fegyver lehanyatlott, amikor látták, hogy nem goblin.

– Üdvözöllek benneteket ment oda Pony a szekerekhez. Egy testes férfihez szólt, aki finom ruhát viselt, s testtartása alapján is a csapat vezetőjének látszott. – Nem ellenség vagyok, hanem szövetséges.

A férfi kimérten bólintott, de nem válaszolt.

– A goblinok nem mentek messzire, és újabb támadásra készülnek – folytatta Pony és felmutatott a hegyoldalra. Onnan – mondta, – A barátommal készítettünk nekik néhány meglepetést, de tartok tőle, hogy teljesen nem tudjuk megállítani őket.

– Miért veszitek magatokra ezt a harcot? kérdezte a kereskedő gyanakvóan.

– Mindig szembeszállunk a goblinokkal – vágta rá Pony. – Hacsak úgy nem gondoljátok, hogy inkább ne segítsünk, és egyedül is elbántok a nyolcvan goblinnal.

Ez egy kicsit megcsappantotta a férfi gőgjét. Honnan tudjátok, hogy dél felől jönnek? – faggatózott.

– Ismerjük a goblinokat – felelte Pony. – Ismerjük a taktikájukat, vagy inkább annak hiányát. Délen gyülekeznek, és nincs türelmük ahhoz, hogy szétszóródjanak, és különböző irányokból szervezzék meg a támadást. Főleg nem akkor, amikor azt hiszik, kezükben a zsákmány.

– Harcolunk! – kiáltotta az egyik íjász, a levegőbe emelve fegyverét, de a többi tizenvalahány férfi csak kelletlenül követte példáját. A karavánban Pony alig negyven harcképes embert számolt össze, s a kevesebb mint húsz képzetlen, gyakorlatlan íjász aligha állíthatja meg a goblin rohamot. Elbryan három, vagy akár négy goblinnal is fel tudja venni a harcot a győzelem jó esélyével, egy átlagos embernek azonban egyetlen goblin is túl kemény ellenfél lehet.

Pony tisztában volt ezzel, és szemlátomást a kereskedő is, mert kissé megroggyant a válla. – Mire gondoltál? – kérdezte.

– Van köteletek?

A kereskedő intett egy embernek, aki odaszaladt az egyik szekérhez, félrehúzta a ponyvát, s kiváló – vékony és erős – kötelek kötegei bukkantak elő. Egy kicsit megpróbálunk javítani az esélyeken – magyarázta a lány. – Odafent lelassítjuk őket, addig ti használhatjátok az íjakat.

Átvette a kötelet, felrakta a nyereg mögé, és indult volna.

– Mi a neved, asszony? – kérdezte a kereskedő.

– Később majd megbeszéljük – felelte Pony, és megsarkantyúzta a lovát.

Odafent Elbryan az utolsó simításokat végezte. Lasszót készített, és magasra feldobta a korhadt fa koronáján, átvetette a másik oldalra, aztán rákötötte Szellődal nyergének szarvára. Ezután elvezette a lovat egy sűrűbb facsoportba, és álcázta a kötelet, nehogy a goblinok észrevegyék.

– Újabb vendégek – hallatszott fentről Juraviel hangja.

A kósza felpillantott, és egy idő után ki is tudta venni a törékeny alakot az ágak között.

– Kelet felől – folytatta Juraviel. – Szerzetesek, talán egy tucatnyi, és nagyon óvatosan jönnek.

– Ideérnek a harcra?

Juraviel délre tekintett. – A goblinok már indulnak – állapította meg. – A szerzetesek talán ideérnek, ha sietnek, de ennek semmi jelét nem látom. Biztosan látták a füstöt, de nem tudom, mennyire akarnak belekeveredni.

Elbryan nem volt meglepve. – Menj és szólj Ponynak – kérte az elfet. Mondd meg neki, hogy vigyázzon a kövekre, és ne használja őket!

– Ha a helyzet, úgy kívánja, nem fogja visszatartani a mágiát – vélte Juraviel. – És jól is teszi.

– De ha használja őket, akkor nagy valószínűséggel egy tucat szerzetessel is megküzdhetünk a goblinok után – felelte komoran a kósza.

Az elf sietve megindult a hegyoldalban, ügyelve arra, hogy lentről az emberek ne, láthassák. Átadta az üzenetet Ponynak, aztán igyekezett vissza a helyére, félig röpülve, félig mászva, hisz könnyű kis szárnyai hamar elfáradtak. Alighogy megtelepedett egy fán, a goblinok már közeledtek is, nem álltak meg a gerincen, csak átrohantak a csúcson, és le a másik oldalon. Még arra sem vették a fáradságot, hogy felderítsék ellenfeleik védelmét.

Társaik szerencsétlenségét is alig vették észre, pedig egy goblin belefutott Pony csapdájába. Sipított, de a többiek a nagy harci lázban meg se látták, hogy fejjel lefelé felemelkedik a földről, és lógva marad a levegőben.

Többen is elszaladtak pórul járt társuk mellett, de ügyet sem vetettek rá, legfeljebb nevettek rajta.

A másik oldalon újabb goblin kiáltott fel, amikor beleesett Pony egyik alattomos, álcázott kis gödrébe. Hirtelen kiegyenesedett, majd előrehajlott a lába, és elpattant a csont a térdkalácsa alatt. A goblin hátrahanyatlott, sérült lábát szorongatta és ordított, de társai vele sem törődtek.

Aztán egy harmadik is felbukott: egy rejtett karó átszúrta a lábát.

Bízva a goblinok közönyében, Juraviel felkapta apró íját, és lövöldözni kezdett. Az egyik nyomorult goblin épp az ő fája alatt állt meg, hogy a törzsnek támaszkodva visszanyerje lélegzetét. Juraviel nyila felülről fúródott a fejébe, s a goblin a törzset ölelve rogyott össze és halt meg.

Minden igyekezet ellenére azonban így is csak minden huszadik goblint érte baleset, miközben az első rohamozók lezúdultak a hegyoldalon. Juraviel leszedett még egy goblint, aztán nyugat felé pillantott, a két fa felé, ahol Éjmadár minden eddiginél nagyobb meglepetést készített elő.

A kósza térden állt a fák menedéke mögött, s íját kitartotta a két fa között. Hagyta, hogy az első goblinok elrohanjanak a csapda mellett. A fő csapattestet várta. Amellett, hogy így tehetett a legtöbb kárt, egy kicsit szét is akarta szórni a támadókat.

Tucatnyi goblin hatolt át a fákon egyszerre, s még egy tucat szaladt szorosan mögöttük.

Éjmadár lőtt, de hiába célzott jól, a lövés az utolsó pillanatban megakadt egy mit sem sejtő goblinban. Éjmadár félig-meddig számított erre: kilőtte az újabb vesszőt, ami most már akadálytalanul fúródott az előkészített fatörzsbe.

Ugyanekkor a kósza füttyentett lovának, s Szellődal előrelendült, megfeszítve a kötelet.

A kiszáradt törzs zajosan recsegett-ropogott, és a goblinok közül sokan megtorpantak a hangra.

Aztán a több tonnás fa-tömeg széles, hegyes végű ágaival hirtelen közéjük zúdult.

A goblinok visítozva fröccsentek szerteszét. A kósza időzítése tökéletes volt. Hárman azonnal meghaltak, s tucatnál is többen súlyosan megsebesültek a szétrepülő forgácsoktól, ágaktól. A goblinok mintegy negyedrésze már túljutott a csapda területén, és rohantak tovább a szekerek felé. Azok, akik a fa mögött rekedtek, egyszerűen átmásztak az akadályon, mert túlságosan elvakította őket a vérszomj ahhoz, hogy a tervezett rajtaütésre gondoljanak. Mások idegesen tipródtak, s fedezék után néztek. Ez a zavar, a szoros alakzat szétszóródása volt éppen az, amit Éjmadár elérni remélt.

Mivel egyetlen lehetőséget sem akart elszalasztani, a kósza fogta Sólyomszárnyat, és lenyilazott egy túl közei kódorgó goblint, aztán egy másikat, amelyik épp az ágak közül próbált kikászálódni.

Szellődal közben leszakította a fának azt a darabját, ahová a kötél volt erősítve, és kiszabadult. Egy goblin közelebb ment, hogy szemügyre vegye a mozgolódást, de Éjmadár azonnal lelőtte.

A ló kitört a fák közül. Sok goblin észrevette, és felhördült. Szellődal levágtatott a hegyoldalon, a kósza felé.

Éjmadár Fergeteggel a kezében a ló elé szaladt, s mágikus pengéjének egyetlen suhintásával elvágta a kötelet. A nyeregbe pattant, Fergeteget az ölébe fektette, és Újra Sólyomszárnyat szedte elő.

Hogy felbolydultak a közeli goblinok, amikor látták a feléjük emelkedő íjat!

Éjmadár leszedett egyet közülük, s dacos csatakiáltással megsarkantyúzta Szellődalt. Kivágtattak a nyílt terepre, s menet közben a kósza újabb sikeres lövést eresztett meg.

A legközelebbi goblinok hirtelen megtorpantak, és volt, aki lándzsát hajított feléje, de Éjmadár gyors volt. Sólyom szárnyat botként forgatta maga előtt, és félrecsapta a repülő lándzsákat.

Ezután megint két kézre kapta az íjat, nyílvesszőt feszített rá, és egy pillanat múlva újabb goblin fetrengett a porban.

A kósza rohamra indult. Lőtt még egyet, aztán maga elé fektette Sólyomszárnyat, felkapta Fergeteget, és lecsapott egy háromfős csoportra. Az utolsó pillanatban élesen elfordította Szellődalt, és levetette magát a nyeregből. Bucskázva ért földet, felpattant, s lendületből kettészelte az egyik goblin védekezésre emelt husángját, a szörnyeteg fejével együtt.

Egy csuklómozdulatára a goblin elrepült, Fergeteg pedig megpördült Éjmadár kezében. A kósza előredöfött, végezve újabb áldozatával. Visszahúzta Fergeteget, és még éppen időben hárította a harmadik goblin csapását.

A test-test elleni harcban a goblin nem vehette fel a versenyt Éjmadárral. A kósza újabb csapást hárított, aztán még egyet, és magasra felcsapta a goblin kardját. Előrelépett, és Fergeteggel a feje fölött tartva a szörnyeteg fegyveres kezét, puszta kézzel ragadta meg a goblin aszott nyakát.

A kósza hatalmas karján kidagadtak az izomkötegek. Éjmadár egy mordulással és egy mozdulattal elroppantotta a lény nyakát. A goblin a földre rogyott.

Újabb goblinok sereglettek köré, de a kósza nem bánta.

Az elöl haladó goblinok hallották a harci zajt, de nem néztek hátra, mert túlságosan lefoglalta őket a szekérkaraván, amit könnyű zsákmánynak hittek. Vágtattak lefelé a hegyoldalon, és vadul, vérszomjasan rikoltoztak. Nyilak röppentek feléjük – egyikük el is esett –, de ez aligha lassította meg a rohamot.

Hirtelen az elöl szaladók elterültek. Egyre többen buktak fel, és az egész csapat egyetlen bukfencező gombolyaggá vált.

Oldalt, a bozótosban Pony elindította Kősziklát, s feszesen tartotta a kötelet, ahogy egyik goblin a másik után bukott fel benne. A kötél egyik végét, szorosan a fatörzshöz kötözte, áthúzta a füvön, s gondosan felmérte az irányt, hogy amikor a ló meghúzza, a kötél épp a megfelelő magasságba kerüljön, a goblinok térde alá. Mielőtt a lóhoz kötötte a másik végét, áthúzta egy kiálló gyökér alatt, hogy a goblinok esésének rántásai csak közvetetten jussanak el Kőszikláig. A paripa most fáradhatatlanul húzta-feszítette a kötelet.

Odalent a karaván íjászainak több ideje maradt a célzásra, mert az áldozatok szinte egyhelyben álltak, így a következő sorozat sikeresebb lett. A goblinok elveszítették lendületüket, s alig negyven lábnyira voltak az íjászoktól.

A kereskedők és őreik ugyan nem voltak hivatásos harcosok, de nem voltak ostobák sem. Sokan nem lőttek, hanem várták, hogy egy-egy goblin túlságosan közel merészkedjen. A szörnyetegek összevissza, egyesével-kettesével közelítették meg a szekereket, a rohanó tömeg lendülete nélkül. Így az íjászok jobban tudtak koncentrálni, és a legtöbb lövésük célba is talált.

Pony tudta, hogy ő már elvégezte a feladatát. Hátranyúlt a kardjával, és levágta Kőszikláról a kötelet, aztán megfordította a lovat. Először arra gondolt, beront a goblinok közé, akik éppen feltápászkodtak, de aztán visszanézett, és meglátta szerelmét egy nagyobb csoport közepén. Leküzdve magában a kísértést, hogy használatba vegye a mágikus köveket, megsarkantyúzta Kősziklát, s a paripa vágtatni kezdett fölfelé a hegyoldalon.

Miután a goblin sereg nagyobb része átért a hegygerincen – a halottakat és sebesülteket maga mögött hagyva –, Juraviel nyugodtabban célozhatott. Először a kószával hadakozókra koncentrált, de amint a goblinok kezdték felfogni a helyzet súlyosságát, sokan sarkon fordultak, és menekülni próbáltak vissza, fel a hegyen, éppen az elf leshelye alatt haladva el.

Juraviel íja szakadatlanul pengett, s egyik vessző a másik után állt bele a rémült, menekülő szörnyetegekbe. Az elf célba vett mindent ami mozgott, és már majdnem kiürült a tegeze, amikor az egyik goblin megtorpant a fája alatt, izgatottan ugrálni kezdett, és rá mutogatott.

Juraviel azonnal nyilat repített az ocsmány ábrázatba, és észrevette, hogy már csak egy vesszője maradt. Egy vállrándítással újra lőtt, aztán egy ágra akasztotta íját. Előhúzta kardját, és lejjebb ereszkedett a fán, a megfelelő pillanatra várva, hogy lecsapjon.

Ekkor azonban látta, hogy a harc a végéhez közeledik. Tucatnyi goblin hevert holtan a hegyen, és továbbiak pusztultak éppen el a kereskedők csapásaitól. Sokan visszamentek a hegy másik oldalára, egy csapat pedig tovább rohant lefelé, de inkább keleti irányba. Ez a látvány reménnyel töltötte el Juravielt, mert ezek már újra a régi, gyáva, könnyen összezavarható goblinok voltak, akik széthullottak, ha nem várt ellenállásba ütköztek. Ezek azok a goblinok, akik – bár sokkal többen voltak, mint Korona emberei és elfjei – sosem jelentettek szervezett fenyegetést.

A goblinok kezdeti nekibuzdulása a magányos harcossal szemben csakhamar, alábbhagyott, amint egyik a másik után hullott el Éjmadár csillámló pengéje alatt.

A kósza, akit öt ellenfél vett körül, lendületesen előrenyomult, aztán – mikor látta, hogy az előtte állók hátrahúzódnak, és a mögöttük állók törnek előre – gyorsan irányt változtatott, és fordultában meglendítette a kardját, elsöpörve egy husángot és egy lándzsát. A bi'nelle dasada tökéletes egyensúlyával mozdult a lába, mielőtt a mögötte álló goblinok rácsaphattak volna. A szörnyetegek még meg is lepődtek a hirtelen fordulaton, és a husángos goblin alapos döfést kapott a mellkasába.

Miközben a goblin összerogyott, és kezét a sebére szorította, társa visszahúzta lándzsáját és elhajította.

A dobás a kósza fejét célozta, de Fergeteg rézsútosan villant, és a lándzsa átrepült Elbryan válla fölött szétfröccsentve a hátulról közeledő goblinokat.

Az immár fegyvertelen goblin védekezően felemelte karjait. Fergeteg háromszor villant egymás után. Elsőre félrecsapta az egyik kart, másodikra megszúrta a másik vállat, a harmadik vágás pedig egyenesen a torokra ment.

Éjmadár épp időben pördült meg, hogy kivédje a maradék három goblin támadását, s azonnal védekező guggolásba ereszkedett, amikor két újabb szörny lépett elesett bajtársai helyébe bár ezek már kevésbé voltak lelkesek, mint az első hullám.

Éjmadár pörgött-forgott, minden szögből védekezett. Időnként szúrt egyet Fergeteggel, nem is annyira a sebzésért, mint inkább azért, hogy magához csalogassa a goblinokat. A hibáikra játszott: amazok belépnek a döfés mögé, és elkerülhetetlenül hibáznak. Aztán egyszercsak magabiztos mosoly derült fel az arcán, ami erősen nyugtalanította a goblinokat.

Hamarosan megértették a kósza elégedettségének forrását, amikor Kőszikla vágtatott be közéjük, s Pony kardja először egyiküket, majd másikukat csapta le. A lány először a szerelme mellé akart kerülni, hogy maga mellé húzza a lóra.

A kósza azonban intett neki, hogy inkább szálljon le ő is, és vegyen részt a szórakozásban.

Pony átvetette lábát a nyergen, és gyorsan megfordult, hogy közelebbi lába legyen a kengyelben. Megvárta, amíg még vagy két goblin ugrik el Kőszikla elől, aztán leugrott. A lovat egy paskolással további futásra biztatta, ő maga pedig támadásba lendült.

Egy szál goblin állt közte és Éjmadár között, kivont karddal. Pony rohama nagyon gyors volt. Ugrott, felpattant, kardja magasra lökte a goblin-pengét, majd – néhány goblin-ujjal egyetemben – messzire röpítette. Rohant tovább, el a szörnyeteg mellett, s pengéje szögét menet közben úgy változtatta, hogy az áthatoljon a goblin testén.

A goblin sipított. Pony kirántotta a pengét, és vértől csepegő fegyverrel folytatta a rohamot.

Éjmadár sem tétlenkedett ezalatt, s úgy helyezkedett, hogy Pony csatlakozhasson hozzá. Néhány pillanat múlva már hátukat egymásnak vetve álltak.

– Azt hittem, te a hegyoldal rejtekéből tartod majd szemmel a kereskedőket – szólt Éjmadár, és szemlátomást nem örült, hogy Pony mellette van egy ilyen veszedelmes helyzetben.

– Én pedig úgy gondoltam, itt az ideje kipróbálni a kardtáncot, amit tanítasz nekem – felelte a lány.

– Készen állnak a kövek?

– Nem lesz szükség rájuk.

Ez a határozottság kissé feldobta a kószát, még egy halvány mosolyt is csalt az arcára.

A goblinok körözni kezdtek körülöttük. Holtan heverő társaik látványa állandóan az eszükbe idézte egy esetleges elhamarkodott támadás következményeit. Viszont több mint ötször annyian voltak.

Az egyik lény felrikoltott és előretört, lándzsát hajítva Pony felé. A lány kardja villant, az utolsó pillanatban útját állta az eldobott lándzsának. Pony semmiféle hangot nem adott ki, de nem is kellett. Éjmadár a hátán keresztül érezte a mozdulatot, épp olyan tisztán, mintha a sajátja lett volna. Félig elfordult, amikor a lándzsa visszapattant Pony válla fölött, elkapta a fegyvert a levegőben, és ugyanazzal a mozdulattal egy közel merészkedő goblinba vágta.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Pony, de még csak hátra sem pillantott.

Éjmadár csak a fejét rázta, Pony pedig megérezte ezt és elhallgatott. Teljes volt az összhang közöttük, mintha az izmaik rándulásával épp olyan világosan tudnának beszélgetni, mint a szájukkal. Pony előre érezte Éjmadár minden rezdülését.

A kósza is ugyanígy volt ezzel, és őt is lenyűgözte ez a bensőségesség. Félelmei ellenére megértette, hogy bíznia kell a bi'nelle dasada eme különös következményében. Elgondolkodott azon, hogy az elfek vajon tudnak-e erről a jelenségről. Elmélkedése azonban csak egy pillanatig tartott, mert a goblinok kezdték elveszíteni a türelmüket. Némelyik közelebb araszolt, egy másik lándzsát készült hajítani, bár a többiek az előző eset fényében nem voltak túlságosan elragadtatva ettől az ötlettől.

Pony érezte, hogy Éjmadár balra akarja küldeni őt. Egy gyors pillantás el is árulta ennek az okát: egy különösen merész goblint kellett volna móresre tanítani. A lány nagy levegőt vett, és minden mást kizárt a gondolataiból. Tudta, a kétely tétovázást szül, a tétovázás pedig katasztrófát. Rádöbbent, hogy ez az igazi értelme reggeli szertartásuknak. A tánc, ami épp oly intim, mint a szerelmeskedés, s ami most bizalmuk igazi próbája lett. A szerelme azt akarja, hogy menjen balra.

Éjmadár érezte a feszültséget a hátában, aztán a hirtelen ugrást, ahogy Pony megpördült. Alaposan meglepte a goblinokat, akik előretörtek az Éjmadár mozdulata által keletkezett résbe. Pony kardja lendült, s az egyik goblin a nyakához kapott, a másik kettő pedig sietős visszavonulót fújt.

Aztán Pony és Éjmadár újra egymásnak vetette a hátát, és folytatták a harcot, tökéletes védettségben és tökéletes harmóniában.

Belli'mar Juraviel elégedetten figyelte a fák közül, ahogy Szellődal biztos helyre vezeti a lovas nélkül maradt Kősziklát. Már sokszor tanúja volt az állat intelligenciájának, de az élmény mindig újra és újra lenyűgözte.

Még jobban csodálta azt, aminek Elbryanékra pillantva volt tanúja: a mozgásuk harmóniáját, azt, ahogyan tökéletesen kiegészítették egymást. A Touel'alfar számára a bi'nelle dasada személyes tánc volt, a harcos magányos elmélkedése, de Juraviel most megértette, hogy Éjmadár miért tanította meg Ponynak is, és miért táncoltak annyit együtt.

A goblinvértől vöröslő hegyoldalon Pony és Éjmadár most egyek voltak, egyetlen harcosként osztották a csapásokat.

Juraviel arra gondolt, segítenie kellene barátainak, még ha azok láthatóan nem is szorulnak támogatásra. A goblinok köre tágult, nem pedig szűkült.

Juraviel egy idő után – mikor már képes volt elszakadni a látványtól – felszedett egy kilőtt nyilat, és tarkón lőtt egy goblint.

A sorok jelentősen megritkultak Ponyék körül. Egyre többen látták jobbnak menekülni ahelyett, hogy kardélre hányassák magukat. Pony bevitt egy találatot, a kósza pedig levágott egy goblint, ami túl közel merészkedett a lányhoz, de végül patthelyzet alakult ki. Egy szörnyeteg sem jött elég közel ahhoz, hogy meg lehessen támadni.

Éjmadár érzékelte a fokozódó félelmet és feszültséget. A goblinok most már legalább annyit tekingettek maguk mögé, mint maguk elé. Legszívesebben mindegyik elfutott volna, s a harc közeledett legkritikusabb fázisához. Elbryan már éppen kezdte volna elmagyarázni ezt Ponynak, de a lány megelőzte. – Tudom – mondta.

És csakugyan tudta, mert érezni lehetett izmai mozgásán, hogy készül.

A lándzsák nem egyszerre érkeztek: az első goblin dobott, fordult és rohant, aztán újabb lövedékek zuhataga következett. A goblinok remélték, hogy a zárótűzzel fedezhetik menekülésüket.

Ponyék elvetődtek, aztán villogó karddal egyenesedtek fel. Egyetlen karcolás nélkül úszták meg a nyílzáport, és mindketten a legközelebbi menekülő goblin után vetették magukat. Már nem együtt ténykedtek, de a goblinokról sem lehetett ezt elmondani. Pony csodálatosan forgatta a kardját: addig körözött vele az ellenfél körül, amíg rést nem talált, és akkor lesújtott.

Éjmadár – erősebb és képzettebb lévén – kevésbé hagyatkozott a cselezésre, inkább a puszta erejére. Amikor a goblinok hárításra emelték fegyverüket, egyszerűen átvágott a védelmen, és lecsapta a goblint. Ide-oda rohangált, s ha kellett, egészen másfelé fordult, hogy elérje következő áldozatát. A goblinok ekkorra már lecsillapodhattak volna, és szervezett védelmet alakíthattak volna ki, de ostobák voltak, és megijedtek.

Ez sokuknak az életébe került.

Azok, akiknek sikerült feljutni a hegyoldalon a fákig, újabb ellenféllel találták szembe magukat: egy törékeny kis alakkal, aki kés nagyságú kis kardocskát forgatott.

Az elöl haladó goblin elkanyarodott, hogy találkozzon a kis alakkal. Embergyermeknek hitte, s könnyű prédát remélt.

Juraviel kardja a goblin pengéjéhez csattant, egyszer, aztán még kétszer, olyan gyorsan, hogy a szörnyetegnek nem volt ideje reagálni. Az elf mindannyiszor előrébb araszolt egy kicsit, így mikor a negyedik csattanás is megtörtént, Juraviel már közvetlenül a meglepett goblin előtt állt.

Az elf kardja háromszor villant meg gyors egymásutánban, és háromszor mélyedt a goblin mellkasába.

Juraviel a következő goblin felé indult, aki fegyvertelenül maradt, mert lándzsáját a kószára hajította. A szörnyeteg fölemelte kezét.

A Touel'alfar népéből való Belli'mar Juraviel azonban nem ismert irgalmat a goblinokkal szemben.

A harc a hegyoldalban körülbelül ugyanakkor fejeződött be, mint a szekereknél. A vezető goblincsapat – akiket Pony felbuktatott – az utolsó szálig elpusztult, és még el sem jutottak a körig.

De maradt egy nagyobb csapat, akik kelet felé menekültek az úton, kifelé a völgyből.

Pony vette észre elsőnek Juravielt, aki egy alacsony ágon üldögélt a hegyoldalban, és közönyösen törölgette véres kardját egy goblin ruhájába.

– Négyen mentek el mellettem! – kiáltotta le az elf a barátainak. – Teljes sebességgel menekülnek a gerinc másik oldalán.

Éjmadár füttyentett, de Pony már indult, mielőtt elkezdte volna.

– Hát senki se meneküljön meg, hogy szétvigye Éjmadár legendáját? – incselkedett Pony. Az északi háborúban Éjmadár sokszor hagyott futni egy-két legyőzött ellenfelet, csak hogy azok félelemmel emlegessék majd a nevét.

– Ezek a goblinok csak kárt fognak okozni – magyarázta a kósza. – Túl sok védtelen ember van errefelé, akinek árthatnak.

Pony talányosan pillantott rá, majd Kősziklára.

– Tartsd szemmel a kereskedőket utasította a kósza. – Valószínűleg szükségük lesz a gyógyító képességeidre.

– Ha valaki halálán van, használni fogom a lélekkövet – jelentette ki Pony.

A kósza beleegyezett.

– És mi lesz velük? – mutatott Pony a kelet felé menekülőkre. Legalább húsz vagy harminc goblin futott arra.

A kósza kuncogott. – úgy látom, a szerzeteseknek is akad majd munkájuk – jegyezte meg. Ha pedig nem így lenne, levadásszuk őket, ha itt végeztünk. Amúgy is keletre tartunk.

Már vágtatott is fölfelé Szellődal hátán, előkészítve Sólyomszárnyat. Meglátta az első futó goblint a fűben, és gyorsan beérte. Arra gondolt, Fergeteget veszi elő, de aztán észrevette a második menekülőt – teljesen más irányban –, és rájött, hogy a csapat szétszóródott.

Ez most nem Fergeteg harca, gondolta, és megragadta az íjat.

Csak három goblin maradt.

12. fejezet

Csatára szomjasan

– Ha imában egyesülünk, Isten villámának egyetlen csapása agyonsújtja mindnyájukat – szólt egy fiatal pap, aki szintén ott volt az aidai expedíción és az alpinadori falu melletti harcban is.

De'Unnero mester összehúzott szemmel méregette a fiatalembert, és a többiek egyetértő bólintásait. Mindenki ismerte a nagyszerű északi győzelem történetét, a szerzetesek sorából kicsapó szikrázó nyalábok meséjét.

De'Unnero azonban látta, hogy valami más is hajtja őket. A félelem. Gyorsan és tisztán el akartak bánni a közelgő goblinokkal, mert féltek közelharcba bocsátkozni ezekkel a kevéssé ismert lényekkel. A leendő apát határozottan a beszélő elé lépett, s pillantására a fiatalember hátrahőkölt, elsápadt. – Egyedül Jojonah mester fog mágiát alkalmazni! – csattant fel, és tekintetét körbehordozta, hogy senki ne merjen ellentmondani. – Ő már túl öreg és gyenge a harchoz.

Jojonah szinte leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy odarohanjon és megcáfolja.

– Ami a többieket illeti – folytatta De'Unnero élesen –, tekintsék ezt egy nagyon jó gyakorlatnak! Még sok harcban vehetünk részt új otthonunkban és Palmarisban.

– Ez a gyakorlat könnyen halálos lehet kottyantotta közbe Jojonah, és nyugodt hangjának kimértsége csak még jobban hangsúlyozta a gúnyt.

– Annál értékesebb – vágta rá tétovázás nélkül De'Unnero, és amikor látta, hogy Jojonah csóválja a fejét, karba font kézzel odaállt az öreg elé.

Ne most, emlékeztette magát Jojonah némán. Nem akarta zavarba hozni De'Unnerót, mert ezzel csak rontott volna a saját helyzetén. – Kérlek, bánjunk el a közeledő ellenséggel tisztán és gyorsan – mondta. – Robbantsuk szét őket egyetlen, egyesített villámmal, és nézzük meg, mi van az emelkedőn túl. – De'Unnero mögé mutatott, ahol a távolban még mindig lustán lengedezett a fekete füst.

Válaszul De'Unnero egy darab grafitot adott át neki. – Használd jól, testvér utasította. – De ne túl jól, mert szeretném, ha új segítőim megfelelő kiképzést kapnának a harc örömeiből.

– A harc örömeiből? – visszhangozta Jojonah, de csak magában, miközben De'Unnero megfordult, és számszeríjaik előkészítésére szólította fel a testvéreket. Az öreg mester csak a fejét csóválta hitetlenkedésében. Megdörzsölte a grafitot a tenyerében, és arra gondolt, gyorsan és keményen kell lesújtani a goblin csapatra. Meg kell ölni vagy szét kell szórni őket, hogy a fiatal szerzetesek ne kerüljenek igazi harcba. Egyre sürgetőbben kezdte dörzsölgetni a követ. Az első őrszem jelezte, hogy a goblinok közelednek, de Jojonah továbbra sem érezte a grafit erejét.

A mester magába fordult, keresni kezdte azt a különleges, mágikus zugot az elméjében, Isten szent helyén. Próbált nem gondolni De'Unneróra, mert úgy vélte, ennek a negatív érzésnek hátrányos hatásai lehetnek. Érezte ujjai alatt a kő minden egyes kidudorodását.

Csak éppen a mágiáját nem. Jojonah kinyitotta a szemét. Egy szál magában állt az út közepén. Majdnem pánik fogta el, de aztán kissé megnyugodott amikor látta, hogy De'Unnero oldalra sorakoztatta a többieket, a bokrok közé. Az első goblinokat már lehetett látni: futva bukkantak ki az útkanyarból. Jojonah hitetlenkedve, csalódottan nézett a grafitra, mint akit elárultak.

A goblinok közeledtek, futásuk a pánikszerű menekülésből mohó rohamba csapott át.

Jojonah felemelte a kezét, lehunyta a szemét, és szólította a követ.

Semmi sem történt, még csak egy apró szikra sem csapott elő, s a goblinok vészesen közeledtek. Jojonah újra próbálkozott, de egy cseppnyi mágiát sem lelt a grafitban. Lassan kezdett rádöbbenni, hogy ez a kő nem bűvös, csak egy közönséges kavics. Félelem szorította össze a pap szívét: arra gondolt, De'Unnero szándékosan állította ide az út közepére, meghalni. Öreg ember, nincs fegyvere, nem bír harcolni. Jojonah feljajdult, megfordult, és sietve elindult, ahogy csak a lába bírta.

Hallotta a közeledő goblinok hujjogását. Minden pillanatban azt várta, hogy a hátába áll egy lándzsa.

De ekkor De'Unnero és a szerzetesek támadásba lendültek a goblin csőcselék ellen. Barátok ugrottak elő az út menti bokrokból, és nehéz nyílpuskáikból – melyek powrik, sőt óriások ellen készültek – tüzet nyitottak a goblinokra. A nagy lövedékek tátongó lyukakat szakítottak a goblinok testébe, s nemegyszer két egymás mögött állón is áthatoltak. A goblinok ugráltak, fetrengtek, s a csatakiáltások hamar meglepett, fájdalmas ordításokká változtak.

Jojonah hátrapillantott, s azt látta, hogy a goblinok fele már a földön hever – némelyik még mozog, némelyik halott –, s De'Unnero mester kiugrik az útra, a többiek közé. De'Unnero egyszeriben tökéletes gyilkológéppé lényegült át: pörgött, szökellt. Mereven előrenyújtott ujjai egy goblin torkába mélyedtek. Amikor egy másik goblin husángjával fejbe akarta vágni, De'Unnero megfordult. Keresztezte két karját, s így két alkarja között felfogta a csapást. Széthúzva két kezét, kirántotta a husángot a döbbent goblin markából, elkapta a botot, jókorát csapott a goblin fejére, aztán visszakézből még egyet. Félrecsapott egy lándzsahegyet, aztán még egy harmadikat koppintott a goblin fejére, ezúttal véglegesen leterítve a szörnyeteget.

Elhajította a botot a lándzsás felé, aztán maga is előrelendült, félretolta a lándzsahegyet, szabad kezével pedig csapásokat mért a goblin arcába, torkába.

A többi szerzetes sem tétlenkedett alaposan összezavarták a goblinok sorait. Néhány szörnyeteg vinnyogva kibotorkált az útszélre, ám De'Unnero ott is hagyott embereket, akik nyílpuskájukkal készenlétben álltak.

Mikor a goblin sereg már szinte teljesen szétzilálódott, akkor következett a legbrutálisabb csapás. De'Unnero használatba vette a tigrismancs-követ, s amúgy is gyilkos kezei egyszeriben roppant tigrismancsokká változtak.

Mire Jojonah visszajutott társaihoz, a harc véget ért.

Az öreg mester fáradtan zihált, De'Unnero viszont feldobottnak tűnt. Vállon veregette a fiatal szerzeteseket, s vicsorogva nyugtázta diadalukat.

A szerzetesek közül kevesen sérültek meg ezek közül is egyet a saját társa talált el nyílpuskával az út túloldaláról. A goblinok között még voltak ugyan élők, de harcképesek nem. A legtöbb szörnyeteg elmenekült.

De'Unnero nem törődött velük. Még Jojonah számára is akadt egy mosolya.

– Ez még mágiával sem mehetett volna gyorsabban – jegyezte meg a leendő apát.

– Nem is nagyon állt szándékodban mágiát használni, hacsak nincs nálad egy saját kő – felelte Jojonah élesen, és visszaadta az értéktelen követ. – Nem szeretek sakkfigura lenni, De'Unnero mester – folytatta Jojonah.

De'Unnero végignézett a fiatalokon, és Jojonah figyelmét nem kerülte el ravaszkás mosolya. – Neked is megvolt a magad fontos szerepe – ellenkezett De'Unnero, s ezúttal eleresztette a füle mellett, hogy Jojonah egyszerűen csak mesternek szólította.

– Egy igazi drágakővel nagyobb hasznot hajtottam volna.

– Ugyan – felelte De'Unnero. – A villámod megölt volna egy párat közülük, de ha a többiek szétszóródnak, annál nehezebb lett volna a dolgunk.

– Így is sokan elmenekültek – emlékeztette Jojonah.

De'Unnero legyintett. – Nem annyian, hogy bármi bajt okozhassanak.

– Tehát azt akartad, hogy megijedjek és fussak.

– Hogy idecsald őket – felelte De'Unnero.

– Én? St.-Mere-Abelle egyik mestere? – kérdezte Jojonah, mert értette De'Unnero szavainak rejtett jelentését. A fickó meg akarta alázni őt a fiatalok előtt, hogy így erősítse a saját pozícióját. Míg Jojonah futott, mint egy rémült gyerek, De'Unnero hősiesen a csata középébe vetette magát, és legalább fél tucat ellenséget ölt meg, saját kezűleg.

– Bocsáss meg, testvérem – mondta álnokul De'Unnero. – Te vagy az egyetlen, aki elég védtelennek tűnik ahhoz, hogy becsapja a goblinokat. Egy magamfajta fiatalabb, erősebb ember láttán megfutamodtak volna.

Jojonah elhallgatott, csak nézte De'Unnerót, önmaga ellentétét. Egy ilyen esetet, egy abellita mester ilyetén megtévesztését akár magasabb fórumok elé is lehetne vinni, s De'Unnero bizonyára súlyos büntetést kapna. De vajon milyen hatósághoz fordulhatna? Markwart apáthoz? Aligha.

Jojonah kénytelen volt belenyugodni, hogy ez a nap De'Unneróé, de ugyanakkor eltökélte, nem adja fel a harcot.

– Kérném a hematitot – mondta De'Unnerónak. – Sebesültjeink vannak, akik segítségre várnak.

De'Unnero körülpillantott. Nem ijesztették meg túlságosan a sebek. Odadobta a követ Jojonah-nak. – Megint megmutathatod, mennyit érsz – mondta.

Jojonah elfordult.

– Te tanítottad őt! – jelentette ki Juraviel vádlón egy ágról, amikor Elbryan a sikeres vadászat végeztével visszatért a hegytetőre.

A kószának nem kellett megkérdeznie, miről beszél az elf. Tudta, hogy Juraviel látta a táncukat Ponyval, és két ember nem érhet el ilyen harmóniát a bi'nelle dasada nélkül. Elbryan visszavágás nélkül eleresztette a füle mellett a vádat. A szekerek felé pillantott, hogy lássa Ponyt a kereskedők között.

Juraviel viharosat sóhajtott, és hátát a fa törzsnek vetette. – Még csak be sem vallod? – kérdezte.

A kósza most feltekintett az elfre. – Be kéne vallanom? – vitatkozott. – Úgy beszélsz, mintha bűnt követtem volna el.

– Talán nem?

– Hát nem érdemes rá? – vágott vissza Elbryan, és Pony irányába intett.

Ez némiképp enyhítette az elf dühét, mégis folytatta. – Talán Elbryan hivatott megítélni, ki érdemes és ki nem? – ellenkezett. – Talán Elbryan a tanító, és nem a Touel'alfar, aki még a világ hajnalán találta ki a bi'nelle dasadát?

– Nem – felelte komoran a kósza. – Elbryan nem. Csak Éjmadár.

– Sokat tartasz magadról – szólt Juraviel.

– Ti adtátok a nevet.

– Mi az életedet adtuk neked, és még sok mást – torkollta le az elf. – Vigyázz, hogy ne élj vissza az ajándékokkal, Éjmadár! Dasslerond úrnő sosem tűrne el egy ilyen sértést.

– Sértést? – visszhangozta a kósza, mintha még a gondolatot is nevetségesnek találná. – Gondolj csak bele abba a helyzetbe, amibe én, azaz mi kerültünk. Ponyval együtt elpusztítottuk a daktiluszt, most pedig át kell vágnunk magunkat a szörnyetegek seregein, csak hogy elérjük Dundalist. Ezért megosztottam vele az ajándékot, mindkettőnk érdekében, ahogy ő is megosztotta azt az ajándékot, amit Avelyntől kapott.

– Szóval megtanított téged a kövek használatára – következtetett Juraviel.

– A közelébe sem érek – vallotta be a kósza.

– De ő sem közelíti meg a te harci tudásodat – jegyezte meg az elf.

Elbryan már éppen valami csattanós visszavágást keresett, hisz nem tűrhetett el egy ilyen sértést – főleg ilyen nevetségeset nem –, de Juraviel folytatta.

– Mégis, ritkán találni olyan embert, aki ilyen kecsesen mozog, aki ilyen gyönyörűen ki tud egészíteni egy Touel'alfar tanítványt – állította az elf. – Jilseponie úgy táncol, mintha éveket töltött volna el Caer'alfarban.

Ez már mosolyt csalt Elbryan arcára. Elvégre a mester képezte ki – vigyorgott.

Juraviel ezúttal nem kötött bele a tréfás hencegésbe. – Jó munkát végeztél – jelentette ki. – És Jilseponie csakugyan méltó a táncra. Méltóbb, mint a legtöbb ember.

A kósza elégedetten pillantott keletre, a völgy felé. – Egy nagyobb csapat ment arra – jegyezte meg.

– Valószínűleg egyenesen belefutottak a szerzetesekbe.

– Hacsak a szerzetesek el nem rejtőztek, és hagyták őket elmenni – szólt Elbryan.

Juraviel értette a célzást. – Menj és vedd gondjaidba a kereskedőket – utasította a fiút. – Én elmegyek keletre, és megnézem, mi lett a goblinjainkkal.

A kósza levezette Szellődalt a szekerekhez. Egy rémült ember fegyvert emelt rá, hogy elijessze, de egy másik fültövön vágta.

– Ostoba! – rivallt rá. – Ő mentette meg azt a tyúkszaros életedet! Egymaga végzett a fele goblinnal!

A másik fickó elhajította fegyverét, és nevetséges hajlongásba kezdett. Elbryan csak somolygott, és besétált a körbe. Azonnal észrevette Ponyt, és lecsusszant a lóról. A kantárt egy fiatal lány kezébe nyomta, aki odasietett segíteni neki.

– Sok súlyős sebesültjük van magyarázta Pony. Az a férfi, akivel éppen foglalkozott, aligha éri meg a másnapot. – Egy korábbi harcból, nem a mostaniból.

Elbryan ideges pillantást vetett kelet felé. – Félő, hogy a szerzetesek nincsenek messze – jegyezte meg. Pony a felsőajkát, harapdálta, és kérdőn nézett a kószára. Elbryan tudta, mit akar tenni a lány. Pony csak azt várta, hogy ő is állást foglaljon az ügyben.

– Vigyázz a lélekkővel – kérte Ponyt. – Kösd be úgy a sebet, mintha kézzel láttad volna el! És a követ csak akkor használd... – Elhallgatott, mert Pony arckifejezése megváltozott. A lány véleményt akart, tiszteletből, de utasításokra nem volt szüksége. A kósza tehát elhallgatott, csak egy biccentéssel jelezte, hogy megbízik Pony ítéletében.

Nézte, ahogy a lány előszedi zsebéből a szürke követ, magához szorítja, és a sebesült fölé hajlik. Elbryan is közelebb húzódott, fogott egy darab anyagot, és kötözni kezdte a férfi sebét – egy vágást a mellkas jobb oldalán, ami meglehetősen mélynek látszott, még a tüdőt is érinthette. A kósza szorosra húzta a kötést. Nem akart további fájdalmat okozni, de szükség volt egy kis jajgatásra, hogy álcázzák Pony titkos ténykedését.

Elbryan halk szavakat mormogott, s a beteg néhány pillanat alatt megnyugodott, majd kérdőn nézett a kószára. – Hogy lehet ez? – lehelte elhalón.

– A sebed nem is olyan súlyos, mint amilyennek látszott – hazudta Elbryan. – A penge nem hatolt át a bordáidon.

A férfi még kételkedett, de annyiban hagyta. Örült, hogy nagyjából elmúlt a fájdalom, és újra rendesen tud levegőt venni.

Elbryan és Pony körbejárták a tábort, és olyanokat kerestek, akik nagyon rossz állapotban vannak. Csak egy ilyet találtak, egy idősebb asszonyt, akit fejbe vágtak. A nő üres tekintettel meredt a semmibe, szájából nyál csorgott.

– Semmit sem érez mondta egy férfi, aki vigyázott rá. – Láttam már ilyet. A goblin botja széttörte a fejét. Még az éjjel meg fog halni, álmában.

Pony lehajolt és megvizsgálta a sebet. – Nem – felelte. – Nem hal meg, ha megfelelően bekötözzük.

– Micsoda? – kérdezte a férfi szkeptikusan, de elnémult, amikor Ponyék munkához láttak. A kósza kötözött, Pony pedig – a lélekkövet tenyerébe rejtve – a seb közelébe tartotta kezét, mintha védeni akarná.

Lehunyta a szemét és belemerült a kőbe, ujjaiba vezetve a gyógyító energiát. Érezte a fájdalmat, az érzékeny duzzanatot, de volt már dolga ennél sokkal rosszabb sérülésekkel is, északon.

Néhány pillanattal később, amikor újra érzékelte a külvilágot, és a seb már nem volt életveszélyes, harsány kiáltás hallatszott: – Valaki jön! Keletről!

– Goblinok! – ordította egy rémült kereskedő.

– Nem! – rikoltotta egy másik. – Szerzetesek! St.-Mere-Abelle a segítésünkre siet!

Elbryan ideges pillantást vetett Ponyra, aki sietve elrakta a követ.

– Nem tudom, hogy csináltátok, de az biztos, hogy megmentettétek az én Timmym életét – sietett oda egy asszony Elbryanhoz. Ponyék követték a pillantását, és a mellkas-sérült férfit pillantották meg, aki most már állt, és még nevetni is tudott.

– Nem volt olyan súlyos – jegyezte meg Pony.

– Megsérült a tüdeje erősködött a nő. – Magam láttam, és azt hittem, estére már nem lesz az élők sorában.

– Ideges lehettél – vélekedett Pony. – És kapkodtál, mert tudtad, hogy a goblinok visszajönnek.

Az asszony arcára lefegyverző mosoly ült ki. Ő idősebb volt Ponyéknál, a harmincas évei közepén járhatott. Fáradt volt, de kedves természetű, ami a kemény életet élő, becsületes emberek sajátja. A nő Elbryanékra nézett, aztán a földön ülő öregasszonyra, akinek tekintetébe lassan kezdett visszaköltözni az élet.

– Nem voltam én annyira ideges – mondta szelíden. – Mostanában elég sok harcot átéltem, elveszítettem az egyik fiamat is, bár a másik öt jól van, Istennek legyen hála. Csak azért kértek, hogy tartsak a karavánnal Amvoyba, mert az a hírem, hogy jól rakom össze a széttört csontokat.

A kósza összenézett a lánnyal, s ez az asszony figyelmét sem kerülte el.

– Nem tudom, mit titkoltok folytatta az asszony halkan –, de én nem fogok róla beszélni. Láttalak benneteket a hegyen, ahogy harcoltatok értünk, pedig nem is ismertek senkit a csoportból, amennyire tudom. Én nem foglak elárulni benneteket – kacsintott rájuk, és indult a közelgő szerzeteseket váró csoportosulás felé.

– Hol a kisfiunk? – kérdezte vigyorogva Pony Elbryant.

A kósza körülnézett, de Juraviel persze sehol sem volt látható. – Nyilván a szerzetesek mögött – felelte szárazon. Vagy éppenséggel valamelyiknek a csuhája alatt.

Pony ugyan ideges volt amiatt, hogy esetleg a kőhasználat vonzotta ide a szerzeteseket, és küldetésük hamarosan véget érhet, de értékelte a tréfát. Belekarolt Elbryanba, és vezetni kezdte az emberek csoportja felé.

– De'Unnero apát vagyok, és St. Preciousba tartok St.-Mere-Abelle-ből – hallatszott a szerzetes hangja. – Itt ki a vezető? – Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, De'Unnero nyugtalanító tekintete már meg is állapodott a fiatal páron, Elbryanékon. Testtartásuk, fegyverük elütött a többiekétől.

A leendő apát odament hozzájuk, és keményen végigmérte őket.

– Mi épp olyan új jövevények vagyunk ennél a karavánnál, mint te, jó szerzetes – mondta alázatosan a kósza.

– És puszta véletlenségből futottatok beléjük? – érdeklődött De'Unnero gyanakodva.

– Láttuk a füstöt, mint bizonyára ti is – felelte Pony, s éles hangja világosan elárulta, hogy őt nem lehet egykönnyen megfélemlíteni. – S jótét lelkek lévén, idesiettünk megnézni, hátha szükség van a segítségünkre. Mikor ideértünk, már készülődött a második összecsapás, így hát a tettek mezejére léptünk.

De'Unnero sötét tekintete megvillant, és Ponyéknak úgy rémlett, menten lesújt a burkolt vád miatt. A lány jószerivel kérdőre vonta a papot, miért nem siettek segíteni.

– Nesk Reaches! – kiáltott oda egy fényes öltözékű férfi, ugyanaz, akivel Pony beszélt, amikor először lement a karavánhoz, a harc előtt. A kereskedő odasietett, és bekötött jobb keze helyett a balját nyújtotta. – Nesk Reaches vagyok, Dillaman városából – kezdte. – Ez az én karavánom, és üdvözöllek itt. De'Unnero ügyet sem vetett a feléje nyújtott kézre. Továbbra is Elbryanékat vizslatta.

– De'Unnero mester – szólt közbe egy testes idősebb szerzetes –, sebesültek vannak. Kérlek, add ide a lélekkövet, hogy meggyógyíthassam őket!

Ponyék figyelmét nem kerülte el De'Unnero arcának dühös elsötétedése. Szemlátomást nem örült annak, hogy társa ilyen nyíltan ajánlott segítséget, méghozzá mágikusat. Mivel azonban kész helyzet elé állították a kereskedők és saját emberei előtt, nem tehetett mást, mint hogy a zsebébe nyúlt, és előszedte a követ.

– De'Unnero apát – javította ki társát.

Az idősebb szerzetes átvette a követ, meghajolt, aztán futó mosolyt villantott Ponyék felé, és távozott.

Ahogy azt Pony – aki már felmérte magának a kalmárt – előre sejtette, Nesk Reaches a szerzetes után eredt, hogy a lehető legtöbb hasznot húzza a helyzetből.

De'Unnero azonban nem engedte el ilyen könnyen. Elkapta Reaches vállát, és maga felé fordította a kereskedőt. – Tehát elismered, hogy ez a te karavánod? – kérdezte.

A kalmár alázatosan bólintott.

– Elment az eszed, hogy kihozod az embereket a veszedelembe? – szidta De'Unnero. – Csak úgy hemzsegnek a környéken a szörnyek. Mindenki tisztában van ezzel, és te mégis kijössz egyedül, védelem nélkül?

– Kérlek, jó szerzetes – hebegte Nesk Reaches – nagyon nagy szükségünk volt ellátmányra. Nem volt más választásunk.

– Talán inkább busás haszonra volt szükségetek! – csattant fel De'Unnero. – Gondoltad, megforgatsz egy kis pénzt most, amikor kevés karaván jár, és minden többet ér.

Az emberek soraiból hallatszó mordulások elárulták Elbryanéknak és De'Unnerónak is, hogy van valami ebben az érvelésben.

De'Unnero elengedte Nesk Reachest, és odakiáltott az idősebb szerzetesnek. – Siess! Máris túl sokat késlekedtünk! – Megint Reacheshez fordult: Hová igyekeztek?

– Amvoyba – dadogta a teljesen megfélemlített kereskedő.

– Engem hamarosan felszentelnek St. Precious apátjává – magyarázta De'Unnero fennhangon.

– St. Precious? – visszhangozta Reaches. – De hisz ott Dobrinion apát...

– Dobrinion apát halott vágott közbe De'Unnero nyersen. – És én lépek a helyére. Elvárom tőled és a karavánodtól, Reaches kalmár, hogy mivel adósaim vagytok, legyetek jelen a beiktatási szertartáson. Sőt, ragaszkodom hozzá. És emlékeztetlek, hogy bölcsen teszed, ha nagylelkű vagy ajándékaiddal.

Ezután a szerzetesek felé fordult, és intett nekik, hogy hagyják el a szekértábort. – Igyekezz! – kiáltotta oda Jojonah mesternek. Nem pocsékolhatom el az egész napot.

Elbryan ezt a pillanatot használta ki, hogy a lovakhoz lopózzék, mert tudta, Szellődal ékköve áruló lehet a szerzetesek előtt.

Pony ezalatt az idős, testes szerzetest figyelte, aki szerető gondoskodással látta el a számos sebesültet. Mikor De'Unnero csapata már biztonságos távolban volt, a lány odament az öreghez, és felajánlotta a segítségét.

A szerzetes Pony kardjára, vérfoltos ruhájára pillantott. – Talán inkább pihenned kéne – jegyezte meg. – Ahogy hallom, te meg a társad már épp eleget dolgoztatok ma.

– Nem vagyok fáradt – mosolyodott el Pony. Első pillantásra megkedvelte a szerzetest, épp úgy, ahogy azonnal ellenszenvesnek találta De'Unnerót. Önkéntelenül összehasonlította a pöffeszkedő alakot Dobrinionnal, akinek a helyére lép, s beleborzongott az ellentétbe. Ez a szerzetes viszont, aki olyan őszintén kívánta enyhíteni mások szenvedését, sokkal jobban hasonlított a néhai apátra, akivel Pony nemegyszer találkozott. A lány lehajolt, hogy tartsa a sérült kezet, amit a szerzetes éppen bekötözött.

Ekkor vette észre, hogy a szerzetes nem őt nézi, vagy a sebesültet, hanem Elbryant, meg a lovakat bámulja.

– Mi a neved? – pillantott rá hirtelen az öreg.

– Carralee hazudta Pony. Egyik unokatestvére nevét használta, aki elpusztult a goblin támadásban, még Dundalisban.

– Én Jojonah mester vagyok – felelte a szerzetes. – Örülök, hogy találkoztunk, és szerencsések ezek az emberek, mert épp érre jártatok!

Pony szinte nem is hallotta az utolsó szavakat. Meredten nézte az öreget. Jojonah. Ismerte ezt a nevet, a mester nevét, akiről Avelyn oly nagy szeretettel beszélt, az egyetlenről, aki megértette őt St.-Mere-Abelle-ben. Avelyn nem mesélt sokat Ponynak az apátságban töltött éveiről, de jó néhány kupica „bátorság-ital” után – ahogy ő az alkoholt nevezte mégis lényegesnek tartotta, hogy Jojonah-ról beszéljen. Ez a tény már önmagában is elárulta Ponynak, mennyire fontos lehetett ez az ember Avelynnek.

– Lenyűgöző, amit csinálsz, atyám – jegyezte meg a lány miközben Jojonah lélekkővel gyógyította a sebesültet. Pony hamarosan rájött, hogy jobban bánik a kövekkel, mint a szerzetes, és ebből is látszott, hogy Avelyn mennyire értette a dolgát.

– Nem nagy dolog ez – mentegetőzött Jojonah, amikor a seb összezárult.

– Nekem nagy dolog – nevetett a sebesült, kissé köhögésszerűen.

– Milyen jó ember vagy, hogy ilyesmit teszel – jegyezte meg lelkesen Pony. Ösztönösen cselekedett, a szíve szavát követte, pedig a józan esze figyelmeztette, hogy vigyázzon, és tartsa a száját. Csak egyszer nézett körül, hogy megbizonyosodjon róla: nincsenek szerzetesek a közelben, aztán halkan folytatta: – Találkoztam egyszer egy másik szerzetessel is az Egyházadból – St.-Mere-Abelle-ből, ugye?

– Igen – felelte Jojonah félvállról, s további segítségre szorulókat keresett.

– Nagyon jó ember volt – folytatta Pony. – Nagyon-nagyon jó ember.

Jojonah mester udvariasan mosolygott, de ment tovább.

– Azt hiszem, Aberly volt a neve szólt Pony.

A szerzetes hirtelen megtorpant, visszafordult, és az arcán most már valódi érdeklődés tükröződött.

– Vagy nem is, talán Avenbrook – blöffölt Pony. – Jaj, nem emlékszem már a nevére! Régen volt, de hiába nem emlékszem a nevére, őt magát nem felejtettem el. Éppen egy szegény utcai kolduson segített Palmarisban, amikor összefutottunk. És mikor a szerencsétlen fizetni akart neki, és néhány nyomorult garast halászott elő a rongyai közül, ez az Averly vagy Avenbrook vagy ki nagylelkűen elfogadta, de aztán úgy intézte, hogy a garasok – és még néhánnyal több is – észrevétlenül visszakerüljenek a szegény emberhez.

– Bizony – bólintott minden szavára Jojonah.

– Megkérdeztem, miért teszi ezt – úgy értem, a pénzzel – folytatta Pony – Elvégre egyszerűen vissza is utasíthatta volna. Azt válaszolta, legalább annyira fontos az ember büszkeségének védelme, mint az egészsége – fejezte be Pony széles mosollyal. A történet ugyan igaz volt, csak épp egy aprócska faluban esett meg, és nem Palmarisban.

– Biztos, hogy nem emlékszel a testvér nevére? – kérdezte Jojonah.

– Aberly, Aberlyn, vagy valami ilyesmi – csóválta a fejét Pony.

– Avelyn? – faggatta Jojonah.

– Az lehet, atyám – felelte Pony, de még nem akart mindent kiadni, bár felbátorította Jojonah mester ellágyult tekintete.

– Azt mondtam, igyekezz! – hallatszott egy kiáltás, a leendő apát éles hangja, a szekereken túlról. – Avelyn – mondta Jojonah ismét Ponynak. – Avelyn volt. Ezt a nevet sose felejtsd el! – veregette meg a lány vállát.

Pony figyelte, ahogy elmegy, és valamilyen oknál fogva hirtelen sokkal jobban érezte magát a világban. Elbryanhoz lépett, aki testével takarta Szellődal áruló türkizét.

– Most már mehetünk? – kérdezte a kósza türelmetlenül.

Pony bólintott, és felült Kőszikla hátára. Intett a karaván tagjainak, aztán elügettek dél felé, fel a hegyoldalon, távolodva a szerzetesektől, akik szintén folytatták útjukat, nyugatnak. A hegytetőn túl Elbryanék felszedték Juravielt, és kelet felé igyekeztek, hogy minél távolabb kerüljenek a papoktól.

De'Unnero szidalmazni kezdte Jojonah mestert, alighogy az öreg ismét csatlakozott szerzetestársaihoz. Hosszan szónokolt még azután is, hogy a csapat maga mögött hagyta völgyet.

Jojonah gondolatai azonban egészen máshol jártak. A lányon töprengett, aki segített ellátni a sebesülteket. Melegség öntötte el, és remény, hogy Avelyn üzenete nem volt pusztába kiáltott szó. A lány története mélyen meghatotta, és megerősítette rokonszenvét Avelyn iránt. Eszébe juttatta mindazt, ami valaha jó volt – és jó lehetne – az Egyházban.

Mélázó mosolya persze csak még jobban feldühítette De'Unnerót, de Jojonah mit sem törődött ezzel. De'Unnero most – szinte eszelős dühkitörésében – megmutatta igazi valóját a fiatalabb szerzetesek előtt. Lehet, hogy harci tudásáért tisztelik – ez még Jojonah-ban is csodálatot keltett –, de egy idős, tehetetlen ember szidalmazása több gyomrot felfordíthatott.

A haragvó mester végül látta, hogy semmivel sem tudja kizökkenteni Jojonah-t a nyugalmából, és továbbállt. Jojonah szórakozottan a menet végén maradt, és megpróbálta maga elé idézni a betegeket és elesetteket gyámolító Avelyn alakját. Újra eszébe jutott a lány, és öröm töltötte el a szívét. Ahogy tovább gondolkodott a történeten, elégedettsége lassan a kíváncsiságnak adta át helyét. Nem nagyon értette, mit keres két ilyen jó harcos Palmaristól keletre – és még csak nem is valami karavánt kísérnek. Elvégre a legtöbb hős északra megy hírnevet szerezni magának, ahol a frontvonal élesebb. Jojonah úgy érezte, ez a helyzet további vizsgálódást érdemel.

– A követ! – rivallt rá De'Unnero a menet elejéről.

Jojonah észrevétlenül lehajolt, és felszedett a földről egy hasonló méretű követ, s a hematit helyett ezt pottyantotta a zsákocskába. Odasietett De'Unneróhoz, s engedelmességet színlelve a kezébe nyomta az erszényt. Megkönnyebbülten látta, hogy a gonosz mester, akinek csak kedvenc tigrismancs-mágiája számított, ellenőrzés nélkül eltette a zsákocskát.

Napnyugtáig meneteltek, és sok mérföldet hagytak maguk mögött, mire végre tábort vertek. Csak egyetlen sátrat állítottak fel De'Unnerónak, aki vacsora után papirossal és tintával felszerelkezve elvonult lakosztályába, hogy további terveket szőjön a nagyszabásúnak szánt beiktatási szertartással kapcsolatban.

Jojonah nem sokat beszélgetett a többiekkel, inkább félrehúzódott, és takarókba burkolózva lepihent. Megvárta, amíg a tábor elcsendesedett, és a szerzetesek hortyogni kezdtek, aztán elővette zsebéből a hematitot. Még egyszer körülpillantott, aztán belehatolt a kőbe, és kapcsolatot teremtett annak mágiájával, hogy a lelke kiszabaduljon testéből.

Idős és súlyos porhüvelyének terhétől megszabadulva a mester sebesen szárnyalt, percek alatt mérföldeket hagyva maga mögött. Elhaladt a kereskedőkaraván mellett a völgyben.

A lány és a társa már nem voltak ott, ezért Jojonah lelke sem időzött sokáig, inkább felemelkedett a dombok fölé. Tábortüzeket pillantott meg, egyet északra, egyet keletre, s szerencsésen úgy döntött, először keletre megy.

Tökéletesen zajtalanul és láthatatlanul siklott tova. Hamarosan megpillantotta a két lovat – a hatalmas fekete csődört meg az izmos aranyszín vadászlovat aztán mögöttük, a tűz mellett, észrevette a két harcost. Egy harmadik, ismeretlen valakihez beszéltek. A szellem óvatosan közelebb húzódott, megadva a kellő tiszteletet, s megkerülte a tábort, hogy jobban szemügyre vehesse az ismeretlen alakot.

Testi alakjában Jojonah elfúló lélegzetvétele jól hallható lett volna, mikor megpillantotta a törékeny kis alakot, a szögletes arcvonásokat, a pille szárnyacskát.

Egy elf! Egy Touel'alfar! Jojonah már látott elf-ábrázolásokat St.-Mere-Abelle-ben, de még a kolostor iratai sem tudták bizonyossággal eldönteni, hogy csakugyan léteznek-e ilyen lények, vagy pusztán a legendák világába tartoznak. Miután azonban powrikkal és goblinokkal már találkozott, s hallott a fomoriakról is, Jojonah részéről nem volt logikus a meglepetés amiatt, hogy a Touel'alfar csakugyan létezik. A látvány mégis teljesen meghökkentette. Hosszan lebegett a tábor mellett, s hallgatta a beszélgetést.

St.-Mere-Abelle-ről folyt a szó, és Markwart foglyairól, főként a kentaurról.

– Nagyon értett a hematithoz – mondta a lány.

– Le tudnád győzni egy mágikus harcban? – kérdezte a nagydarab férfi.

Jojonah büszkeségének kissé rosszul esett, amikor a lány magabiztosan bólintott, de halvány dühe azonnal elszállt, amint a nő tovább magyarázott.

– Avelyn jól kitanított engem, jobban, mint korábban gondoltam szólt a lány. – Az az ember igazi mester volt, akit Avelyn méltán nevezett a mentorának. Az egyetlen ember, akit szeretett St.-Mere-Abelle-ben. Avelyn mindig nagyra tartotta Jojonah mestert, de a mester valójában nem értett annyira a kövekhez, mint Avelyn, vagy akár mint én.

Mindezt nem dicsekvően mondta Pony, hanem teljesen tárgyilagosan, ezért Jojonah nem bántódott meg, inkább elgondolkodott a dolgon. A lányt Avelyn tanította! És az ő útmutatása segítségével ez a nő – aki talán még harminc sincs –, erősebb lett, mint egy abellita mester. Mindez csak tovább fokozta Jojonah tiszteletét Avelyn iránt.

Szeretett volna tovább hallgatózni, de tudta, hogy az ideje fogytán, és jókora távolságot kell még megtennie hajnal előtt. Lelke visszaszállt várakozó testébe, s amikor újra magához tért, megkönnyebbülten látta, hogy nem fedezték fel. Csendes volt a tábor.

Jojonah a lélekkőre pillantott, és azon gondolkodott, hogyan tovább. Talán még szüksége lehet a kőre, de ha magával viszi, akkor De'Unnero valószínűleg mindent elkövet majd, hogy megkaparintsa. Másfelől viszont, ha itt hagyja, akkor a segítségével megtalálhatják.

Végül Jojonah kiötlött egy harmadik megoldást. Terjedelmes köntöse mélyéről előszedett egy darab papírt és egy tintatartót, és sietős üzenetet firkáit, amelyben megindokolta, miért kell visszatérnie a kereskedőkaravánhoz, és Palmarisba kísérnie őket. Azért viszi magával a lélekkövet, mert a kereskedőknek valószínűleg nagyobb szükségük lesz rá, mint a szerzeteseknek. Főleg amiatt – és Jojonah alaposan kidomborította ezt a részt –, mivel velük ott van De'Unnero mester, talán a legnagyobb harcos, aki valaha is kikerült St.-Mere-Abelle-ből. Jojonah ezenfelül biztosította De'Unnerót arról, hogy gondoskodni fog a kereskedők megjelenéséről a beiktatási ünnepségen, és arról is, hogy bőséges ajándékot vigyenek magukkal.

„A lelkiismeretem nem engedi, hogy magukra hagyjam ezeket az embereket idekint”, fejeződött be a feljegyzés. „Az Egyháznak kötelessége segíteni a szükségben lévőket, és ha segítünk, azzal újabb adakozókat toborzunk a nyájba.”

Remélte, hogy a gazdagság és hatalom hangsúlyozása kissé csillapítja majd De'Unnero dühöngését. Most azonban nem volt ideje ezen aggódni, hisz a három ember, aki oly fontos számára, ott volt a közvetlen közelében. Csak a lélekkövet és egy kis kést vett magához, aztán kiosont a táborból, és amilyen gyorsan csak öreg teste bírta, útnak indult kelet felé.

Első útja a kereskedők völgyéhez vezetett. hogy ott megnézze a szerencsétlen embereket, és tovább tudjon tájékozódni. A völgyhöz közeledve eszébe jutott valami. Hirtelen ötlettől vezérelve kivágott egy darabot a köpenyéből – ami nem volt nehéz feladat, mert az anyag igencsak megpókhálósodott a hosszú úton –, letördelt néhány alacsony ágat, és összetaposta a helyszínt, mintha ott harc folyt volna. Aztán megvágta a saját ujját, gondosan megáztatta a letépett anyagdarabot a vérben, és kicsit összevérezte a környéket. Gyorsan begyógyította a sebet a hematittal, aztán a völgy feletti gerincre vezető emelkedő felé indult. A tábor békésnek látszott, csak néhány tűz pislákolt, az emberek nyugodtan mozogtak, így a szerzetes felmérhette a helyzetet, mielőtt továbbindul.

Még hajnal előtt megpillantotta a kisebbik csapat parázsló tábortüzét, és közelebb osont. Nem akarta meglepni a táborozókat, még kevésbé megriasztani, ezért úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha jó közel megy, hogy a lány felismerje.

Hamarosan a tábort övező bozótosba ért, s tisztán látta a tűzhelyet. Azt hitte, semmi zajt nem csapott, s elégedetten látta a dagadozó hálózsákokat. Azon tűnődött, hogyan ébressze fel őket anélkül, hogy ijedelmet okozna.

Úgy döntött, vár hajnalig, amíg maguktól felkelnek, de amint letelepedett, érezte, hogy figyelik.

Jojonah mester épp hátrafordult, amikor a hatalmas alak lecsapott. Bár Jojonah a többi abellita szerzeteshez hasonlóan képzett harcos volt, egy szempillantás alatt leterítették, s egy remekmívű kard hegye feszült a torkának. Egy nagydarab férfi ült a hasán.

Jojonah nem tanúsított semmiféle ellenállást, a férfi pedig – mikor felismerte – kissé hátrahúzódott.

– Senki más nincs a közelben – hallatszott egy dallamos hang. – Nyilván az elf – gondolta Jojonah.

– Jojonah mester! – bukkant elő a lány. Odasietett, és nagydarab ember vállára tette a kezét. Biccentésére Elbryan felállt, és a kezét nyújtotta a szerzetesnek.

Jojonah elfogadta a kezet, és a nagydarab férfi meghökkentő erővel és könnyedséggel talpra állította.

– Mit keresel itt? – kérdezte a lány.

Jojonah a szemébe nézett, és megcsodálta a mélykék tekintetet. – És ti? – kérdezett vissza, és erre Ponyék hirtelen nem tudtak mit felelni.

13. fejezet

Válaszkeresés

– Talumus testvér – folytatta lassan, higgadtan Bildeborough báró, hiábavaló kísérletet téve arra, hogy leplezze ingerültségét. – Mesélje el nekem újra Connor itteni látogatását, minden lépését, mindent, amit tett!

A fiatal szerzetes egészen összezavarodott, hisz nyilvánvaló volt, hogy a báró nem elégedett. Olyan gyorsan és oly sokféléről akart egyszerre beszélni, hogy összeakadt a nyelve igyekezetében. A báró biztatóan vállon veregette, mire a szerzetes megpróbálta összeszedni magát, és vett egy mély lélegzetet.

– Először az apát szobájába ment – kezdte lassan Talumus. – Nem örült, hogy már feltakarítottuk, de mit tehettünk volna? – védekezett izgatottan. – Az apátot nyilvánosan kell felravatalozni, a hagyomány így kívánja! És mivel vendégeket vártunk az apátságba, méghozzá tömegesen, nem hagyhattuk úgy véresen, felforgatva a szobát!

– Hát persze. Persze – ismételgette a báró, hogy megnyugtassa a szerzetest.

Roger csak nézte, és lenyűgözte őt az a türelem, amellyel a báró megpróbálta a tárgynál tartani a hebegő alakot. Mégis látható volt az elfojtott feszültség Rochefort arcán, aki közben rájött, hogy nem sok választ, és még kevesebb megnyugvást lel itt. St. Precious nem rendelkezett olyan rangidős mesterrel, aki Dobrinion helyére léphetett volna, így teljes volt a fejetlenség. A szerzetesek össze-vissza szaladgáltak, és a szóbeszédek részletes megtárgyalása sokszor még az imaidőt is elvette. Egy megerősített hírecske különösen rosszul érintette Rogerékat: St. Precious hamarosan új apátot kap, egy St.-Mere-Abelle-i mester személyében.

Rogerék számára ez az értesülés csak még jobban megerősíteni látszott Connornak azt a gyanúját, hogy maga a főapát áll a gyilkosság mögött.

– A powrit viszont otthagytuk – folytatta Talumus testvér. – Legalábbis addig, amíg Connor mester el nem távozott.

– És aztán Connor a konyhába ment? – faggatózott szelíden Rochefort.

– Igen, Keleigh Leigh-hez – felelte Talumus. – Szegény lány...

– Neki a fulladáson kívül nem volt más sérülése? – szólt közbe Roger, és Rochefort-ra pillantott, bár a kérdés nyilvánvalóan Talumusnak szólt. Roger korábban már kifejtette Rochefort-nak, hogy a vágások hiánya Leigh testén fontos bizonyíték arra nézve, hogy ezeket a gyilkosságokat nem powrik követték el – hisz ők mindig vérbe mártják a sapkájukat.

– Nem – állította Talumus.

– Nem folyt el vére?

– Nem.

– Menj, és kerítsd elő azt, aki megtalálta a holttestét!- rendelkezett a báró. – Igyekezz!

Talumus testvér meghajolt, aztán kirohant a szobából.

– Valószínűleg az sem fog tudni sokat mondani, aki megtalálta – jegyezte meg Roger, meglepődve a báró utasításán.

– Kit érdekel? – felelte Rochefort. – Csak azért küldtem el Talumus testvért, hogy egy kicsit egyedül lehessünk. El kell döntenem, mit tegyünk, méghozzá gyorsan.

– Nem szólhatunk nekik Connor gyanújáról – jelentette ki egy idő után Roger. – Bildeborough báró bólintott. – Az itteniek nem tehetnek semmit. Senki, még a legmagasabb rangú sem szállhat szembe a közelgő St.-Mere-Abelle-i mesterrel.

– Úgy tűnik, Dobrinion kissé elhanyagolta az utánpótlás-nevelést – helyeselt Rochefort. – Bár nagyon élvezném a helyzetet, amikor megmondanám Talumuséknak, hogy St.-Mere-Abelle tette el láb alól szeretett apátjukat.

– Nem lenne nagy ügy – szólt szárazon Roger. – Abból, amit Connor mondott, úgy tűnik, St.-Mere-Abelle könnyedén feloszlathatja az itteni rendet, és akkor a főapát még jobban megvetné a lábát Palmarisban, mint így, az új apáttal.

– Igaz – sóhajtotta Bildeborough báró, de aztán hirtelen derűs arcot erőltetett magára, mert Talumus megérkezett a szemtanúval. A báró úgy döntött, folytatja a kérdezősködést, de csak a látszat kedvéért. Gyanította, hogy itt már nem sokat tudhatnak meg.

Hamarosan visszatértek a Chasewind udvarházba. Rochefort föl-alá járkált, Roger pedig a báró kedvenc karosszékében üldögélt.

– Hosszú az út Ursalba – gondolkodott Rochefort. – Természetesen szeretném, ha velem tartanál.

– Még a királyt is láthatom? – kérdezte Roger, lenyűgözve a lehetőségtől.

– Danube Brock Ursal király jó barát, Roger – felelte a báró. – Nagyon jó barát. Bizonyosan fogad, és hisz is majd nekem. Nyílt cselekvésre viszont nem biztos, hogy hajlandó lesz, tekintve a bizonyíték hiányát...

– De hát én szemtanú vagyok! – ellenkezett Roger. Láttam, amikor a szerzetes megölte Connort.

– Te lehetsz hamis tanú is.

– Nem hisz nekem?

– Már hogyne hinnék! – kiáltott fel a báró, és szórakozottan a levegőbe csapott. Mi másért vettem volna a nyakamba ennyi gondot? Miért adtam volna oda neked Kősziklát és Védelmezőt? Ha nem bíznék benned, fiam, láncra verve sínylődnél addig, amíg meg nem győződöm arról, hogy igazat beszélsz.

A báró elhallgatott és Rogerre meredt. Hol van a kard? – kérdezte.

Roger feszengve fészkelődni kezdett. Vajon épp most vesztegeti el ezt a bizalmat? – A ló is, a kard is jó kezekben van – magyarázta.

– Kinek a kezében? faggatta a báró.

– Jillynél – vágta rá Roger. – Az ő útja még veszélyesebb, tele harccal. Mindent odaadtam neki, hisz én nem vagyok se lovas, se harcos.

– Még megtanulhatod – morogta a báró.

– De nincs rá idő – vélte Roger. Jilly pedig most rögtön hasznukat veszi. Az ő rátermettségét nem lehet kétségbe vonni... – Roger itt elhallgatott, próbálta felmérni a báró reakcióját.

– Megint csak megbízok az ítéletedben – mondta hosszas hallgatás után a báró. – Úgyhogy erről ne is beszéljünk többet. Térjünk vissza a dolgunkhoz! Hiszek neked, ez csak természetes, de Danube Brock Ursal bizonyosan aggályosabb lesz ebben a kérdésben. Fel tudod fogni az állításaid súlyát? Ha Danube király igaznak fogadja el és közzéteszi őket, akkor könnyen háborút robbanthat ki az állam és az Egyház között, egy olyan vérfürdőt, amelyet egyik oldal sem kíván.

– De St.-Mere-Abelle főapátja kezdte el – emlékeztette Roger. A báró arca elfelhősödött, és Rochefort hirtelen öregnek és törődöttnek tűnt. – Úgy látszik, le kell mennünk délre.

Kopogás vette elejét Roger válaszának.

– Báró úr – lépett be egy szolga. – Most kaptuk a hírt, hogy megérkezett St. Precious új apátja, egy bizonyos De'Unnero mester.

– Tudsz róla valamit? – kérdezte a báró Rogert, de az csak a fejét rázta.

– Máris találkozni szeretne a báró úrral – folytatta a szolga. – St. Precious-ben, ma délután, teán.

Bildeborough bólintott, és a szolga kiment.

– Úgy tűnik, sietnünk kell jegyezte meg a báró, s kipillantott az ablakon, a nyugat felé haladó napkorongra.

– Én is megyek – állt fel Roger a karosszékből.

– Nem – felelte Bildeborough. – Habár jól jönnének a megfigyeléseid. De ha ez az undok összeesküvés csakugyan olyan mélyreható, mint ahogy tartunk tőle, akkor jobb, ha egyedül megyek. Maradjon csak Roger Billingsbury arca és neve ismeretlen De'Unnero apát előtt.

Roger ellenkezni akart, de tudta, a bárónak igaza van. Azt is tudta, Bildeborough érvelése csak félig érvényes. Roger tisztában volt vele, hogy még fiatal, tapasztalatlan a politikai ügyekben, és a báró fél – nem is teljesen alaptalanul –, hogy az új apát esetleg túl sokat megtud ezen a teán.

Így Roger ülve maradt, és egész délután ott várt Chasewind udvarházban.

Kalember közepe már nem volt messze, mikor Markwart apát számbavette nagyszabású elképzeléseit. A ráncos öreg fel s alá járkált dolgozószobájában, csak az ablaknál állt meg néha, hogy a nyári tájra nézzen. Az elmúlt hetek eseményei – főként a barbakáni felfedezés és a palmarisi gondok – arra késztették Markwartot, hogy sok tekintetben változtasson elgondolásain, vagy legalábbis siettesse a hosszú távú terveinek elérésére irányuló akcióit.

Dobrinion halálával az Apátok Gyűlésének összetétele drámaian megváltozott. De'Unnero ugyan új lesz, de St. Precious feletti uralma elég erőt jelent majd a gyűlésben, talán a harmadik legnagyobb erőt a főapát és a Szent Honc-béli Je'howith mögött. Ez jókora hatalmat ad.

Az öreg szerzetes gonoszul elmosolyodott, amikor maga elé képzelte a gyűlést. Örökre tönkreteszi Avelyn Desbris hírnevét, s megbélyegzi őt, mint eretneket. Igen, ez fontos – gondolta Markwart mert ha nem teszi meg ezt a lépést Avelyn ellen, akkor a fickó tettei továbbra is szabadon értelmezhetők maradnak. Amíg az eretnekség bélyege nem hivatalos, minden szerzetes, még a legfiatalabb is, nyugodtan diskurálhat Avelyn távozásáról, és ez veszedelmes dolog. Lehet, hogy van aki még szimpatizál is vele? Lehet, hogy sokan megmenekülést emlegetnek gyilkosság és tolvajlás helyett?

Igen, minél hamarabb kihirdeti és jóváhagyatja az eretnekség tényét, annál jobb. Ha a bélyeg hivatalossá válik, többé nincs helye semmiféle elnéző beszédnek Avelyn Desbrisszel kapcsolatban. Ha Avelynt eretnekké nyilvánítják, csakis elítélő megvilágításban kerülhet bele, az Egyház évkönyveibe.

Markwart nagyot sóhajtott, amikor végiggondolta az áhított célhoz vezető utat. Sejtette, a makacs Jojonah mindent megtesz majd, hogy akadályozza – ha megéri.

Markwart elvetette egy újabb gyilkosság lehetőségét – ha hullani kezdenek az ellenségei, az óhatatlanul ráterelné a gyanút. Ezenfelül tudta, hogy Jojonah nem áll egyedül a meggyőződésével. Most még nem lehet lesújtani rá.

A jövendő harcokra azonban fel kell készülnie. Képesnek kell lennie arra, hogy bebizonyítsa Avelyn eretnek mivoltát, hisz a barbakáni pusztítás eltérő értelmezésekre adhat alapot. Vitathatatlan tény, hogy Sihertont megölték Avelyn szökésének éjszakáján, de Jojonah még ebbe is beleköthet. A szándék, nem pedig a puszta tett határozza meg a bűnt, s csak a bűn tehet valakit eretnekké.

Markwart tudta, hogy a saját értelmezésénél hatásosabb bizonyíték kell azzal az éjszakával kapcsolatban. Ha jóvá akarja hagyatni a bélyeget – melyet az Egyház sosem osztogat könnyen –, be kell bizonyítania, hogy Avelyn később rosszra használta a köveket, és teljesen kivetkőzött emberi mivoltából. De az apát tudta, hogy Jojonah-t nem fogja tudni elhallgattatni. A mester harcolni fog Avelyn Desbrisért, s az utolsó leheletéig hátráltatni fogja őt. Régóta esedékes már az összeütközés. Markwart eltökélte, hogy egyszer magát a mestert is megsemmisíti majd, nemcsak az érveit.

A főapát pontosan tudta, hol keressen szövetségeseket ehhez az ügyhöz, hogy megelőző csapást mérjen Jojonah-ra.

A Szent Honc-béli Je'howith apát a Király közeli tanácsadója, és a hatalomhoz is hozzáfér, a fanatikus Egylelkű Brigád formájában. Csak Je'howith-t kell megfelelően előkészíteni, hogy magával hozzon néhányat a könyörtelen harcosok közül...

Az apát – ötletével megelégedve – gondolatban újra Avelyn felé fordult. Volt egy szemtanúja, a kentaur Bradwarden, de a bestia ellenállt mind a kikérdezésnek, mind a lélekkőnek. Tartani lehetett tőle, hogy nem törik meg a legkegyetlenebb kínzások alatt sem.

A főapát az íróasztalához lépett, és írt egy rövid üzenetet Francis testvérnek. Utasította, hogy szakadatlanul dolgozzon tovább a kentauron, amíg a Gyűlés össze nem ül. Ha nem lehet bízni abban, hogy Bradwarden megroppan és csakugyan azt mondja, amit meghagynak neki, akkor meg kell ölni, mielőtt a magas vendégek megérkeznek.

Markwart újabb problémába ütközött, miközben leírta az utasítást. Francis kilencedéves testvér, és csak novíciusok meg apátok vehetnek részt a Gyűlésen. Markwart viszont azt akarta, hogy Francis is ott legyen: megvannak a maga korlátai, de hűséges.

A főapát letépte a papiros sarkát, és emlékeztetőül ráírta, hogy „FNT”, aztán elrakta a papírt. Ahogy sutba dobta a szokásokat a háborús veszedelem miatt azzal, hogy De'Unnerót St. Precious apátjává nevezte ki, és Jojonah-t Palmarisba küldte, ugyanígy előléptetheti Francist is novíciussá.

Francis novícius testvér.

Markwartnak tetszett az új név hangzása, és tetszett neki az a gondolat is, hogy növelheti a neki vakon engedelmeskedők hatalmát. Egyszerű lesz a magyarázata az idő előtti kinevezésre, és bizonyosan elfogadják majd: mivel két mester távozott St. Preciousbe, a vezetők állománya meggyengült. Bár az apátság sok novíciussal büszkélkedhet, kevesen gondolhatnak közülük a mesteri címre, s Francis, aki létfontosságú szerepet játszott a barbakáni expedícióban, jelentősen erősítené ezt a csapatot.

Igen, tűnődött a főapát. Előlépteti Francist még a Gyűlés előtt, aztán hamarosan újra, hogy mester legyen, és helyettesítse...

...Jojonah-t, határozta el, és nem De'Unnerót. De'Unnero helyére a többi novícius közül választ majd, talán éppen Braumin Herdét, aki megérdemelné a kegyet, még ha mentorai megválasztása kívánnivalót is hagy maga után. Mivel azonban Jojonah messze van és aligha tér vissza – hacsak a Gyűlés három hetére nem –, Markwart úgy gondolta, hogy vissza tudja téríteni Braumin Herdét a helyes útra, az áhított rang ígéretével.

A főapát léptei ruganyosabbá váltak, miután átvágta magát mindezeken a problémákon, és a megoldások egymás után jelentek meg előtte. Ez az új tisztánlátás, a belső iránymutatás új szintje már-már csodásnak tűnt előtte. Minden kétely szertefoszlott, s a válaszok kristálytisztán ragyogtak fel.

Kivéve Avelyn megbélyegzését, jutott eszébe hirtelen, és dühösen az asztalra csapott. Nem, Bradwarden nem fog megtörni, dacol a végsőkig. Markwart most először kezdte sajnálni Chilichunkék pusztulását, mert őket legalább könnyebben kézben lehetett tartani.

Egy kép jelent meg előtte: a kis könyvtár, ahol Jojonah kutatott Allabarnet testvér nyomai után. Markwart tisztán látta maga előtt a termet, és maga sem tudta, miért, az egyik sötét sarokban egy távoli, elhanyagolt kis polc keltette fel a figyelmét.

Markwart követte az ösztöneit, követte a belső hangot. Az asztalához lépett, összeszedte a köveit, kiment a dolgozószobából, le a dohos, régi lépcsőn, ami az eldugott könyvtárba vezetett. Most már nem álltak itt őrök, hisz Jojonah messze járt, s Markwart – kezében egy csillogó gyémánttal óvatosan belépett. Polcok sora mellett haladt el a sötét sarokig, azokhoz a könyvekhez, amelyeket az Egyház már régen tiltás alá helyezett. Az eszével tudta, hogy ő, a főapát nem vehetné kézbe ezeket a köteteket, de az a belső hang választ ígért a dilemmájára.

Percekig tanulmányozta a polcot, megnézett minden könyvet, minden tekercset, aztán lehunyta a szemét, és felidézte magában a képet.

A szeme ugyan csukva maradt, mégis felemelte a kezét, és bízott az útmutatásban. óvatos, de határozott mozdulattal a hóna alá csapta zsákmányát, és tovasuhogott. Csak szobája magányában nézte meg a kötet címét: Boszorkányos Varázsigék.

Roger arra számított, hogy a báró csak késő este ér haza, így nagy volt a meglepetése, amikor Bildeborough még alkonyat előtt megjelent. Roger remélte, hogy minden jól ment, de ezek a remények egy csapásra szertefoszlottak, amikor meglátta a báró dühtől vöröslő arcát.

– Életemben nem találkoztam még ilyen kellemetlen alakkal, szent emberről már nem is beszélve! – füstölgött a báró, és berontott a fogadószobába.

Roger sietve követte, de most le kellett mondania a karosszékről, amelybe a báró maga telepedett le. Bildeborough azonban szinte nyomban fel is pattant, és idegesen járkálni kezdett, így Roger egy gyors mozdulattal elfoglalhatta megszokott helyét.

– Figyelmeztetni merészelt! – tombolt a báró. – Engem! Palmaris báróját, Ursal királyának barátját!

– Mit mondott?

– Minden jól kezdődött mesélte Bildeborough. – Kölcsönös udvariaskodás, aztán ez a De'Unnero kifejezte reményét, hogy az átmenet sima lesz St. Preciousben. Azt mondta, együttműködhetünk... – Bildeborough itt szünetet tartott, és Roger visszafojtott lélegzettel várta a folytatást – ...az unokaöcsém nyilvánvaló hiányosságai és bűnöző viselkedése ellenére! – robbant ki a báró, és dühösen dobbantott. Az izgalomtól szinte rosszul lett, s Roger gyorsan a székhez támogatta.

– Az a kutya! – folytatta Bildeborough. – Biztos vagyok benne, hogy nem tud Connor haláláról, de nyilván hamarosan tudomást szerez róla. Felajánlotta, hogy megbocsát Connornak, ha szavamat adom, hogy a jövőben óvatosabb lesz. Még hogy megbocsát!

Roger minden erejével igyekezett lecsillapítani a bárót, mert félő volt, hogy az öreget megüti a guta. Bildeborough arca vérvörösre puffadt, a szemei kimeredtek.

– A legjobb, amit tehetünk, ha elmegyünk a Királyhoz – állította higgadtan Roger. – Olyan szövetségeseink vannak, akikkel nem bír el az új apát. Tisztára moshatjuk Connor nevét, és megmutathatjuk, kik az igazi felelősök.

Ez kissé lehiggasztotta a bárót. – Menjünk! – jelentette ki. – Délre, de gyorsan. Szólj a szolgáknak, hogy készítsék a kocsit!

De'Unnero cseppet sem becsülte alá Bildeborough bárót. Erőteljes viselkedése a találkozó alatt szándékos volt, hogy kifürkéssze a báró egyéniségét és politikai nézeteit. Mindkét tekintetben sikerrel járt. A báró dühe megmutatta, hogy könnyen az Egyház nyílt ellenségévé válhat, és több bajt okozhat, mint az unokaöccse, vagy Dobrinion apát.

De'Unnero pedig elég okos volt, tudta, hogyan lehet megszabadulni a bajkeverőktől.

De'Unnero ugyanis a szavai dacára hallott Connor Bildeborough haláláról, és azt is tudta, hogy a holttestet visszavitték Palmarisba, egy abellita szerzetesi ruhát viselő ember testével együtt. Az apát nagyon bánta, hogy Markwart főapát nem őt küldte a kövek visszaszerzésére. Ha ő eredt volna Avelyn után, a dolog már rég megoldódott volna, a kövek visszakerülnek a helyükre, Avelyn és barátai pedig halottak lennének. Mennyivel kisebb gond lenne akkor Bildeborough neki, és az egész Egyháznak!

Mert így Markwartnak és az Egyháznak nagy a gondja. Az itteni szerzetesek szerint Bildeborough fiaként tartotta számon Connort. A gyilkosság vádja nyilvánvalóan odakerült az Egyház küszöbére, s Bildeborough, akinek a befolyása jóval túlterjed Palmaris határain, nem fog hallgatni az ügyről.

Az új apát ezek után nem is volt meglepve, amikor egyik St.-Mere-Abelle-i szerzetestársa – akit megfigyelni küldött ki – hamarosan jelentette, hogy egy kocsi hagyta el a Chasewind udvarházat dél felé, a folyó menti úton.

Az új apát más kémei is visszatértek, s megerősítették az értesülést. Egyikük határozottan állította, hogy a báró maga utazott a kocsin.

De'Unnero nem árulta el érzelmeit, s úgy folytatta az esti szertartásokat, mintha mi sem történt volna. Korán visszavonult a szobájába, mondván, fáradt az utazástól, ami teljesen hihető indok volt.

– Ebben van az előnyöm veled szemben, főapát uram – mormogta St. Precious apátja, amint kinézett a palmarisi éjszakába. – Nekem nincs szükségem csatlósokra.

Levette feltűnő öltözékét, bő fekete ruhát öltött, aztán kinyomta az ablak rácsát és kimászott. Néhány pillanat múlva már egy sikátorban lapult, kezében kedvenc ékkövével.

De'Unnero belemerült a kőbe, s hamarosan érezni kezdte a húzó fájdalmat, ahogy karja, csontjai átalakultak. A közelgő vadászat izgalmában lerúgta cipőit, s lábai is kezdtek tigrismancsokká alakulni. Szinte beleveszett a mágiába, eggyé vált a kővel. Az egész teste reszketett. Karmaival feltépte magán a ruhát.

Aztán négykézlábra ereszkedett, s állati mordulás hagyta el macskapofáját.

Még sosem volt ilyen teljes az átalakulás.

Milyen csodálatos!

Micsoda erő! Cserkésző tigris lett, és mindez a rettentő hatalom tökéletesen az irányítása alatt áll. Rohanni kezdett párnázott mancsain. Könnyedén átvetette magát a palmarisi falon, és a déli út felé sietett.

A főapát már az első oldalaknál, az általános leírásnál megértette a dolgot. Néhány hónappal korábban Dalebert Markwart iszonyodott volna még a gondolattól is.

De ez az előtt volt, mielőtt rátalált Bestesbulzibar „belső hangjára”.

Áhítattal süllyesztette el a könyvet asztala legalsó fiókjába, és gondosan bezárta.

– Első a munka – szólt fennhangon. Tiszta papirost, és tintásüveget vett elő a fiókból. Kiteregette és nehezékekkel rögzítette a papírt, aztán sokáig csak bámulta: a legjobb megfogalmazáson töprengett. Címként a következőt írta:

Francis Dellacourt testvér

kinevezése

St.-Mere-Abelle Rendjének

Novícius Testvérévé

Markwart hosszan csiszolgatta a fontos dokumentumot, pedig a végső változat alig volt több háromszáz szónál. Mire befejezte, a nap már a végéhez közeledett, s a szerzetesek vacsorához gyülekeztek. Markwart kirontott a szobájából, és a legfiatalabb növendékek lakrészébe sietett. Megkereste azt a hármat, akire szüksége volt, és egy üres szobába vitte őket.

– Mindegyikőtök csinál nekem öt másolatot ebből az írásból – jelentette ki. Az egyik fiatal testvér idegesen mozgolódni kezdett.

– Mondd csak, ami a szívedet nyomja – biztatta Markwart.

– Nem jól értek a díszes íráshoz, főapát uram – hebegte lehajtott fejjel a fiú. Valójában mindhárman megilletődtek a kéréstől. St.-Mere-Abelle számos világraszóló tehetségű írástudóval büszkélkedhetett. Sok novícius, aki sosem lehetett mester, az írnoki hivatást választotta.

– Nem kérdeztem, értesz-e hozzá – felelte Markwart. – Írni-olvasni tudtok?

– Hogyne, főapát úr – felelte mindegyik.

– Akkor tegyétek, amit mondtam – folytatta az öreg. – Kérdezősködés nélkül.

– Igenis, főapát úr.

Markwart végigfuttatta veszedelmes tekintetét a három fiún, aztán hosszas hallgatás után azt mondta: – Ha bármelyikőtök egy szót is beszél erről, vagy akár csak céloz is ennek a papírnak a tartalmára, mind a hárman máglyára kerültök.

Újabb csend következett, s Markwart merőn fürkészte a fiatalokat. Azért keresett elsőéveseket, mert biztos volt benne, hogy rájuk nagy hatással lesz a fenyegetés. Amikor otthagyta őket, nem kételkedett abban, hogy engedelmeskednek a parancsnak.

Markwart következő útja Francis testvérhez vezetett. Francis már elment vacsorázni, így a főapát becsúsztatta az ajtó alatt a Bradwardennel kapcsolatos utasítást.

Markwart ezután visszatért saját lakosztályába, és az egyik félreeső szobácskában munkához látott. Először kivitt mindent, még a bútorokat is, aztán az ősi kötettel, egy késsel és színes gyertyákkal felszerelkezve visszament, és a könyv útmutatása alapján különös ábrát kezdett rajzolni a padlóra.

Az erdő békésnek tűnt Roger számára. Valamiért más volt itt a levegő, mint északon. Mintha minden állat és növény tudná: itt nincsenek szörnyetegek.

Roger kicsit eltávolodott a tábortól, hogy könnyítsen magán, de nem ment azonnal vissza, hanem elmerengett a csillagos égbolt alatt. Próbált nem gondolni a közelgő találkozásra a Királlyal: már ezerszer elpróbálta, mit fog mondani. Próbált nem aggódni a barátaiért, bár sejtette, hogy St.-Mere-Abelle közelében járhatnak, és talán már meg is ütköztek a szerzetesekkel a foglyokért. Roger most csak pihenni akart a békés, nyári éjszakában.

Hányszor heverészett egy-egy ágon az erdőben Caer Tinella mellett, egyedül a csendes éjszakákon? Kelso asszony sokszor meghívta vacsorára, aztán reggelire is, és a jó asszony ugyan úgy hitte, hogy Roger békésen hortyog a csűrben, a fiú mégis gyakrabban hált az erdőben.

Most azonban hiába próbálta, nem tudta elérni azt a mély, önmagába tekintő komolyságot. Túl sok aggodalom felhőzte el a tudatát. Túl sokat látott és tapasztalt mostanában.

Nekidőlt egy fatörzsnek, nézte a csillagokat, és sajnálkozott ártatlanságának elvesztésén. Elbryanék örültek a fejlődésének, és tetszett nekik az, hogy döntéseit egyre jobban a felelősségre alapozta. Roger azonban most már megértette ennek a felelősségnek ára van. A csillagok többé nem ragyogtak olyan fényesen, és nehéz lett a szíve.

Felsóhajtott és azt mondogatta magában, hogy jóra fordulnak a dolgok, a Király mindent elrendez, a szörnyetegek elűzetnek, s ő hazatérhet régi életéhez, Caer Tinellába.

De maga sem hitt ebben igazán. Vállat vont, s elindult vissza a kocsihoz, vissza a felelősséghez.

Mielőtt azonban a táborba ért volna, hirtelen megdermedt. Bizsergést érzett a tarkóján.

Az erdő furcsán, kísértetiesen elcsendesedett.

Mély, zengő mordulás hallatszott, amilyet Roger még sosem tapasztalt. A fiú feszülten hallgatózott, próbálta kivenni az irányt, bár a morgás mintha mindenütt jelen lett volna. Mintha megtöltötte volna a levegőt. Roger nem mozdult, nem lélegzett.

Kirántott kard nesze hallatszott, újabb mordulás, aztán rémes sikolyok. Roger most már rohant, vakon botladozott a gyökerek között, arcába ágak csaptak. Látta a tábortüzet, ami előtt sötét körvonalak,táncoltak.

A sikoltozás folytatódott.

Roger a táborhoz érve megtalálta az őröket: mindhárman összemarva hevertek a tűz mellett. Most mégsem törődött velük, mert a báró félig már bent volt a kocsiban, s igyekezett magára csukni az ajtót.

Roger azonban tudta, a kocsiajtó sem jelentene akadályt a hatalmas, sárga-fekete csíkos nagymacskának, ami a báró egyik csizmáját szorongatta.

Bildeborough megpördült és kirúgott, s a tigris épp annyi időre engedte el, hogy beugorhasson a kocsiba. Az ajtót azonban már nem csukhatta be, mert a macska egy szempillantás alatt lekuporodott, beszökkent hozzá, aztán rávetette magát.

A kocsi vadul rázkódni kezdett, a báró ordított, Roger pedig tehetetlenül nézte. Volt nála fegyver, egy kis kard, alig nagyobb, mint egy tőr, de tudta, nem érhet időben oda. Még ha oda is ér, nem tud kárt tenni a macskában.

Megfordult és futásnak eredt. Nehezen, zihálva kapkodta a levegőt. Újra megtörtént! Ugyanúgy, mint Connorral! Újra csak tehetetlen szemlélője egy barát halálának. Botladozva rohant, a bokrok megtépték ruháját, a percek órákká folytak össze. Rohant, amíg össze nem esett a kimerültségtől, és még akkor is tovább vonszolta magát. Még visszanézni sem mert, hogy nem követik-e.

14. fejezet

Különböző utak

St.-Mere-Abelle erődje halovány ködfátyolban derengett hajnali égbolt előtt. Csak most, az épület roppant méreteit és ősi keménységét látva döbbentek rá igazán Elbryanék ellenfeleik erejére, és a feladat nagyságára. Nem sokkal érkezése után, Jojonah-val is közölték útjuk célját.

Ekkor mesélte el a szerzetes Ponynak a bátyja pusztulását.

A hírek megrendítették a lányt. Bár ő és Grady sosem álltak túl közel egymáshoz, de hosszú éveket éltek le egymás mellett. Pony nem aludt jól aznap éjszaka, s már hajnal előtt útra készen állt. Az út pedig ide vezette őket, ehhez a látszólag elpusztíthatatlan erődhöz, ami a szülei és a kentaur börtöne.

A hatalmas kapuk zárva, a falak magasak és áthatolhatatlanok.

– Hányan élnek itt? – kérdezte súgva Pony Jojonah-tól.

– Csak a testvérek többen vannak hétszáznál – felelte a szerzetes. – És még a legfiatalabbak is ki vannak már képezve. Erővel nem juttok be, még ha a Király serege áll is mögöttetek. Nyugodtabb időkben álcázhatnátok magatokat egyszerű parasztoknak vagy munkásoknak, de most ez sem lehetséges.

– Mi a terved? – faggatta Elbryan, mert nyilvánvalónak tűnt: ha a szerzetes nem juttatja be őket, akkor a küldetés reménytelen. Jojonah megígérte, hogy segít, és biztosította őket: nemhogy nem ellenség, hanem nagyon is értékes szövetséges. Másnap reggel négyen, indultak tovább Jojonah vezetésével, akinek ez a hely hosszú évtizedekig az otthona volt.

– Egy ekkora épületnek mindig vannak kevésbé látványos bejáratai is – szólt Jojonah. – Én is ismerek egy ilyet.

A szerzetes északnak vezette őket egy olyan kerülő úton, mely messze az épület északi csücske fölé vitt, aztán le egy kanyargós, köves ösvényen, a keskeny partsávra. A víz épp a sziklák tetejéig ért, s évezredes rutinnal nyaldosta a köveket. A partsáv azonban kétségtelenül járható volt, ezért a kósza óvatosan beledugta egyik ujját a vízbe.

– Most még ne – állította meg a szerzetes. – Jön a dagály, és bár bejutnánk, mielőtt a víz túl magasra emelkedne, kétlem, hogy lenne időnk visszajönni. Ha majd visszahúzódik a víz, be tudunk menni a parton az apátság dokk-részére, amit alig használnak és alig őriznek.

– És addig? – kérdezte az elf.

Jojonah visszamutatott az ösvényen, egy bemélyedés felé, ami mellett korábban elhaladtak. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy rájuk fér egy kis pihenés. Kis tábort vertek a tengeri széltől védett helyen, s Juraviel ennivalót készített, hosszú idő óta az elsőt.

Viszonylag könnyed csevegés alakult ki, főleg Pony mesélt az érdeklődő mesternek közös utazásáról Avelynnel, egyes részleteket újra és újra elismételve Jojonah kérésére. A mester nem tudott betelni a történetekkel, csüggött minden kis részleten, és arra biztatta a lányt, meséljen az érzéseiről. Mikor Pony odáig jutott, hogy ő meg Avelyn találkoztak Elbryannal, a kósza is előadta a saját megfigyeléseit, aztán Juraviel is mesélt a szörnyetegek elleni harcról Dundalisban, majd a Barbakánhoz vezető út kezdetéről.

Jojonah megborzongott, amikor az elf leírta találkozását Bestesbulzibarral, majd amikor Ponyék elmesélték az Aida melletti harcot, Tuntun pusztulását, és a végső, brutális találkozást a démon daktilusszal.

Aztán Jojonah-n volt a beszéd sora – két harapás között, mert az elf csodás uzsonnát készített. Elmesélte, hogyan találtak rá Bradwardenre, aki szánalmas állapotban volt, de sokat javult az elf karszalag hatására.

– Sem én, de gyanítom, még Dasslerond úrnő sem ismerte a szalag igazi erejét – ismerte be Juraviel. – Ritka mágia. Ha nem lenne az, mindnyájan ilyet hordanánk.

– Így? – mosolyodott el Elbryan, és megmutatta a bal karja izmain zöldellő karpántot.

Juraviel csak mosolygott válaszul.

– Egy dolog van még, amit nem tudok – szólt közbe Jojonah, és Ponyra pillantott. – Avelyn összebarátkozott veled?

– Már mondtam felelte a lány.

– És a halálakor magadhoz vetted az ékköveket?

Pony nyugtalanul Elbryanra pillantott.

– Tudom, hogy a kövek elkerültek Avelyntől – folytatta a szerzetes. – Mikor átkutattam a holttestet...

– Kiástátok? – kérdezte elszörnyedve Elbryan.

– Szó sincs róla! – kiáltott fel Jojonah. – A lélekkővel és gránáttal kerestem...

– ...a mágiát folytatta Pony.

– Igen. De nagyon kevés volt körülötte – állította Jojonah – Habár biztos vagyok benne és a történeted után csak egyre biztosabb –, hogy jókora készlettel ment a helyszínre. Tudom, miért volt felfelé nyújtva a keze, és tudom, ki találta meg először.

Pony megint Elbryanra pillantott, de a fiú tekintete épp oly bizonytalan volt, mint a sajátja.

– Szeretném látni őket – jelentette ki tompán Jojonah. – Esetleg használni is az elkövetkező harcban, ha lesz egyáltalán. Elég jól értek a kövekhez, és jóra fogom használni őket, biztosíthatlak benneteket.

– Nem lehetsz olyan jó, mint Pony – jegyezte meg Elbryan alaposan meglepve Jojonah-t.

Pony mégis a zsebébe nyúlt, és előszedte a ki erszényt.

Jojonah szeme felcsillant a kövek láttán. Rubin, grafit, gránát, szerpentin, és még sok egyéb. Már nyújtotta értük a kezét, de Pony elhúzta a zsákocskát.

– Avelyntől kaptam őket, az én terheim – magyarázta a lány.

– És ha én jobban tudnám használni ezeket a harcban?

– Nem tudnád – felelte Pony. – Engem maga Avelyn tanított ki.

– De hát én évekig... – kezdett ellenkezni Jojonah.

– Láttalak a kereskedőkaravánnál – emlékeztette Pony. – Nem voltak nagyok a sebek, neked mégis hatalmas erőfeszítésedbe került meggyógyítani őket. Felmértem már az erődet, Jojonah mester. Nem áll szándékomban megbántani téged, de én kétségtelenül jobb vagyok a kövekkel, mert Avelyn és én egyesültünk lélekben, és ebben a kötelékben értettem meg mindent.

– Pony mágiája számtalanszor megmentett engem is és másokat is tette hozzá Elbryan. – Nem nagyzol, egyszerűen csak az igazságot mondja.

Jojonah egyikről a másikra pillantott, aztán Juravielre, aki buzgón bólogatott.

– A karavánnál azért nem használtam harcközben, mert tudtam, szerzetesek vannak a környéken, és féltem, hogy felfedeznek – magyarázta Pony.

Jojonah széttárta a kezét, jelezve, nincs szüksége további magyarázatra. Hallotta már ezt a történetet, amikor testetlenül kifürkészte a három vándort. – Helyes – mondta. – De szerintem nem kéne bevinned őket St.-Mere-Abelle-be – vagy legalábbis nem az összest.

Pony újra Elbryanra pillantott, a fiú pedig vállat vont, aztán bólintott, mert volt igazság a szerzetes érvelésében.

– Nem tudhatjuk, hogy kijutunk-e – vélekedett Juraviel. – De vajon jobb-e, ha a kövek idekint vannak elrejtve ahelyett, hogy visszakerülnének a szerzetesekhez?

Jojonah nem is gondolkodott a válaszon. – Igen – szólt határozottan. – Jobb, ha a kövek a tenger fenekére kerülnek, mint Markwart főapát kezébe. Ezért kérlek, hogy hagyd itt őket, akárcsak a lovakat.

– Majd meglátjuk – Pony csak ennyit ígérhetett.

A beszélgetés gyakorlatiasabb dolgokkal folytatódott: a kósza megkérdezte, mire számíthatnak a tengeri kapu őrzőinél.

– Kétlem, hogy bárki is lenne odalent – felelte magabiztosan Jojonah. Leírta a masszív kaput a rácsot, és az újabb belső kaput, ami általában nyitva áll.

– Ez nem tűnik valami csábító bejáratnak – jegyezte meg Juraviel.

– Lehetnek kisebb bejáratok a közelben – állította Jojonah – Ez egy nagyon ősi része az apátságnak, és akkoriban még gyakran használták a dokkokat. A nagy kapuk viszonylag újak, alig több mint kétszáz évesek, de valaha sok más út is volt befelé a dokkoktól.

– És te ezek közül akarsz megtalálni egyet a vaksötét éjszakában – mondta az elf kétkedve.

– Lehet, hogy az ékkövek segítségével ki tudom nyitni az ajtót – pillantott Jojonah Ponyra. – St.-Mere-Abelle nincs igazán felkészülve mágikus támadásokra. Ha hajót várnak, akkor a rácsot, ami a sikeres kőmágia egyetlen akadálya, esetleg kinyitják.

Pony nem felelt.

– A hasunk tele van, a tűz meleg – jegyezte meg a kósza. – Pihenjünk most, amíg még lehet.

Jojonah felpillantott a Sheilára, a fényes holdra, és megpróbálta felidézni magában mindazt, amit az árapályról tudott. Felállt és kikísértette magát a kószával a vízhez. Mikor kiértek látták, hogy a víz sokkal nyugodtabb, és majdnem a sziklák aljáig húzódott le.

– Még két óra – vélekedett Jojonah –, aztán lesz elegendő időnk, hogy bejussunk, és végrehajtsuk a feladatunkat.

Milyen könnyen beszél, gondolta Elbryan.

– Nem szabad ide jönnöd mondta Markwart Francis testvérnek, amikor a szerzetes belépett a főapát lakosztályába, ahol gyakori vendég volt az elmúlt hetekben. – Egyelőre nem.

Francis testvér értetlenül tárta szét a karját.

– Minden figyelmünket az Apátok Gyűlésének kell szentelnünk – magyarázta Markwart. – Ott leszel te is, meg a kentaur is, ha sikerrel járunk.

Francis arca még nagyobb zavart tükrözött. – Én? – hüledezett. – De hát én nem vagyok méltó erre, főapát úr. Még csak novícius sem vagyok, és nem is leszek jövő tavaszig.

A főapát ráncos arca széles mosolyra húzódott.

– Mi az? – kérdezte Francis, a végső kétségbeesés szélén.

– Ott leszel – jelentette ki Markwart. – Francis novícius testvér ott fog állni mellettem.

– De... de... – hebegte Francis. – ...de hát még nem vagyok tizedéves. Szépen haladok az előkészítéssel, de senki sem kaphatja meg ezt a rangot, ha nem töltött el egy teljes évtizedet a...

– Ahogy De'Unnero mester a modern Egyház legfiatalabb apátja lesz, úgy leszel te a legfiatalabb novícius testvér – jelentette ki Markwart tárgyilagosan. – Veszedelmes időket élünk, és néha meg kell hajlítani a szabályokat, hogy eleget tegyenek az Egyház sürgető igényeinek.

– És mi van a többiekkel az osztályban? – kérdezte Francis. – Mi van Viscenti testvérrel?

Markwart csak nevetett. – Sokan megkapják az új rangjukat tavasszal, ahogy kell. Ami viszont Viscenti testvért illeti... – vigyorodott el a főapát még jobban ...nos, mondjunk csak annyit, hogy a társaság, amelyben forog, könnyen meghatározója lehet a jövőjének.

– Ami viszont téged illet – folytatta a főapát –, itt nincs helye késedelemnek. Először novíciussá kell tegyelek, mielőtt mestert csinálok belőled. Az egyházi szabályzat hajthatatlan ezen a téren, tekintet nélkül a pillanatnyi helyzetre.

Francis megtántorodott, és elgyengült. Megjósolt már valami ilyesmit Braumin Herdének a tengerre néző folyosón, de nem gondolta, hogy mentora ilyen gyorsan cselekszik. Most viszont első kézből hallotta a hírt, magától Markwarttól, miszerint az egyik megüresedett mesteri hely várományosa. Teljesen el volt képedve.

Francis testvér úgy érezte, kezd megszilárdulni az önbizalma, ami oly erősen megingott Grady Chilichunk megölésekor. Úgy érezte, mintha fölemelkedése átértékelné az életét, s nem lenne oka bánkódni amiatt, ami végső soron csak egy szerencsétlen baleset volt.

– De távol kell tartanod magad tőlem, amíg az előléptetés nem végleges – magyarázta Markwart. – Így kívánja a protokoll. Különben is fontos dolgod van: megtörni Bradwardent. A kentaur mellettünk fog tanúskodni, Avelyn ellen és a lány ellen, akinél az ékkövek vannak.

Francis testvér a fejét csóválta. – De hát a barátai – ellenkezett tétován.

Markwart legyintett. – Minden embernek és minden állatnak van gyenge pontja – erősködött. – A mágikus karszalag segítségével olyan szenvedéseket lehet okozni Bradwardennek, hogy saját maga könyörögjön a halálért, és pusztán ennek ígéretéért az Egyház ellenségének vallja a barátait. Légy találékony, novícius testvér!

A cím csábítóan hangzott, Francis arca mégis elkomorodott a visszataszító feladat gondolatára.

– Ne hagyj cserben – mondta keményen Markwart – Az a nyomorult bestia lehet a kulcsfigura Avelyn megbélyegzéséhez, ami pedig létfontosságú az Abellita Egyház fennmaradása szempontjából.

Francis a száját harapdálta, szemlátomást kavarogtak benne az ellentétes érzések.

– Ha a kentaur nem áll ki Avelyn ellen, Jojonah mester és a többiek szembe fordulhatnak velünk, és legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy Avelyn Desbris eretnekké bélyegzését fontolóra veszik – magyarázta Markwart. – Ez a fontolgatás pedig évekig eltarthat.

– De hát ha csakugyan eretnek volt... és az volt... – tette hozzá Francis sietve, mikor látta Markwart felizzó dühét –, akkor az idő nekünk dolgozik. Avelynt a saját tettei fogják kárhozottá tenni mind Isten, mind az Egyház szemében.

– Ostoba! – csattant fel Markwart, és hátat fordított, mintha Francisnak még a látását sem bírná. Ez a mozdulat mélyen bántotta Francist. – Minden egyes múló nap ellenünk munkál, és ellenem, ha az ékkövek nem kerülnek vissza. Ha Avelynt nem nyilvánítják nyíltan eretneknek, akkor a lakosság és a Király serege nem fog segíteni nekünk abban, hogy megtaláljuk a lányt, és az igazságszolgáltatás elé vigyük.

Francis értette a gondolatmenetet: akit hivatalosan eretnekké kiáltanak ki, az nemcsak az Egyház, hanem a királyság szempontjából is törvényen kívüli.

– És én megszerzem azokat az ékköveket! folytatta Markwart. – Nem vagyok már fiatal ember. Hogy szállhatnék a sírba, amíg ez a kérdés megoldatlan? Azt akarod, hogy apátságom krónikáján egy ilyen fekete folt éktelenkedjen?

– Dehogy, főapát úr – felelte Francis.

– Akkor menj a kentaurhoz – szólt Markwart olyan jeges hangon, hogy Francis tarkóján kimeredt a sző. – Állítsd őt a mi oldalunkra!

Francis testvér kibotorkált a szobából, olyan összetörten, mintha Markwart megverte volna. A hajába túrt, és indult a pincék felé, eltökélve, hogy nem hagyja cserben a főapátot.

Markwart bezárta az ajtót Francis mögött, és szidta magát, hogy így nyitva hagyta a lakosztályt, mikor a szomszéd szobában ott van a titkos padlórajz. Átment abba a szobába, s megcsodálta művét. A pentagram tökéletesre sikerült, éppen olyanra, mint ahogy a könyvben állt: belekarcolva a padlóba, és színes viasszal beeresztve.

A főapát már több mint egy napja nem aludt, annyira lefoglalta a munkája, és a különös kötet tanulmányozása. Talán Chilichunkék is jelen lehetnének az Apátok Gyűlésén. Felidézhetné lelküket, hogy újra a testükbe szálljon, a hematittal pedig teljesen elejét vehetné a természetes rothadásnak.

Tudta, hogy ez kockázatos lépés, de nem példa nélkül való. A Boszorkányos Varázsigék beszámolt egy hasonló esetről, St. Gwendolyn apátnője ellen. St. Gwendolyn két mestere az apátnő ellen fordult, mert nem helyeselték, hogy egy nő foglaljon el ilyen magas pozíciót – s csakugyan, az Egyház más helyein a nők mindenhol alárendelt szerepet játszottak. Mikor a két mester közül az egyik hirtelen meghalt – természetes végelgyengülésben – a magára maradt szerzetes tudta, hogy nem szállhat szembe az apátnővel egymaga. A Boszorkányos Varázsigék célirányos alkalmazásával azonban már nem volt egyedül többé. Megidézett egy kisebb rossz szellemet, hogy költözzön halott barátja testébe, és majd' egy évig így folytatták a harcot az apátnő ellen.

Markwart visszament az asztalához. Le kellett ülnie, hogy átgondolja a helyzetét. Chilichunkéknak csak egy rövid ideig kell a Gyűlés előtt lenniük. Elképzelhető, hogy a csalás beválik, hisz csak ő és Francis tudják bizonyosan, hogy a házaspár halott, s így két döntő tanúra tehet szert a lány ellen.

De mi lehet a kudarc ára?, tűnődött el Markwart, és a kilátások csakugyan sötétnek tűntek.

– Nem tudhatom, amíg nem látom – mondta fennhangon, bólogatva. Úgy döntött, továbbmegy a megkezdett úton. Irányítása alá vonja Chilichunkékat – vagy legalábbis a testüket –, és megnézi, mennyire hihető a csel. Aztán még mindig eldöntheti, hogy a Gyűlés elé viszi őket, vagy sem.

Markwart várakozással telve összedörzsölte a kezét, és a könyvvel, meg néhány gyertyával belépett az előkészített szobába. A gyertyákat az előírt helyekre állította és meggyújtotta, aztán gyémánt-mágiával eltorzította a fényüket, hogy sárga helyett fekete legyen. Ezután lábát keresztbevetve leült a gyertyák közé, a pentagramma belsejébe.

Egyik kezében a lélekkővel, másikban a Boszorkányos Varázsigékkel. Markwart kilépett a testéből.

A szoba különös dimenziókat vett fel, mintha megcsavarodott volna a pap lelki szemei előtt. Látta az ajtót, s látott egy másik kijáratot is: egy portált a padlóban, mögötte hosszú, ereszkedő rámpával.

Ezen a sötétebbik ösvényen indult el Markwart lelke lefelé, egyre mélyebbre.

A Sheila éppen a kolostor fölött derengett, a víz pedig messze hátrahúzódott, mikor Jojonah a mólókhoz, és az alsó kapuhoz vezette társait. A lovakat hátrahagyták, akár csak a kövek zömét. Pony csak azokat hozta magával, amiket feltétlenül szükségesnek tartott. Egy malachit volt nála – a lebegés és a távmozgatás köve –, meg egy telérkő.

Jojonah ment elöl, a kapu felé. Egy korhadt résznél elvette a kósza kardját, és alul becsúsztatta. A pengét ide-oda mozgatva érezte a vasrudakat – a rács le volt eresztve.

– Délre, a sziklafalnál kéne keresgélni – suttogta Jojonah. Attól tartott, hogy a fal tetején őrök lehetnek, bár az a fal több száz lábnyira fölöttük volt.

– Úgy gondolod, hogy a kapun belül őrök vannak? – kérdezte Pony.

– Az éjszakának ebben a szakában aligha van bárki is a második szintnél lejjebb – állította magabiztosan Jojonah. – Talán csak azok az őrök, akiket Markwart a foglyokhoz állított.

– Akkor próbálkozzunk itt – felelte Pony.

– Le van eresztve a rács – ellenkezett Jojonah, és hősiesen igyekezett megőrizni optimizmusát.

Pony felmutatta a malachitot, de a szerzetes arca kétkedő maradt.

– Túl nagy – bizonytalankodott. – Legalább százötven kiló. Ezért nem is őrzik. A kaput nem lehet kinyitni, ha a rács lent van. A rácshoz pedig semmilyen emelővel nem tudunk hozzáférni a kapu miatt.

– Mágiával hozzáférünk – vitatkozott Pony. Mielőtt a mester ellentmondhatott volna, a lány már elő is halászta a lélekkövet, kilépett a testéből, és becsusszant a kapu hasadékán, hogy megnézze a rostélyt. Hamar visszatért a testébe, nem akart túl sok energiát elvesztegetni. – Ez lesz a jó – jelentette ki. – A belső ajtók nincsenek bezárva, és őröket sem láttam.

Jojonah nem kételkedett a szavában. Ismerte a szellemjárás lehetőségeit, és tudta, a lány még a homályban is tisztán láthatott.

– Az elülső kaput bereteszelték, és a rács is elzárja – magyarázta Pony. – Készítsetek fáklyát, és hallgassátok figyelmesen, mikor emelkedik fel előbb a rostély, aztán a retesz! Ha halljátok, siessetek, mert nem tudom, mennyi időt birok adni nektek!

– De hát nem tudod felemelni... – akart volna ellenkezni Jojonah, de Pony már nyúlt is a malachitért, és elkezdett beleszállni.

Elbryan a mester mellé lépett, és a vállára tette a kezét.

– Hallom a rostélyt – suttogta Juraviel néhány pillanat múlva. Az elf, fülét a kapura tapasztva hallgatózott. Elbryan és a döbbent Jojonah intettek neki, hogy jöjjön, és a szerzetes – hiába hitetlenkedett –, csakugyan hallotta a felemelkedő vas csikorgását.

Ponynak nagyon megerőltető volt ez a feladat. Emelt már fel óriásokat, de ekkora súlyt még nem. A rostély emlékképére koncentrált, aztán mélyen a kőbe süllyedt, s előhívta annak energiáját. A rács már elég magasan volt, de most meg a kapu reteszét kellett valahogy felemelnie.

Megremegett a teste. Veríték ütött ki a homlokán, szaporán pislogott. Maga elé képzelte a reteszt, és összes maradék erejével megragadta.

Juraviel még jobban odaszorította a fülét, és meghallotta a retesz mozdulását: az egyik vége följebb csúszott. – Most, Éjmadár! – kiáltott, mire a kósza nekifeszült a hatalmas kapuszárnyaknak, és nyomni kezdte őket. A retesz kipattant, a kapu feltárult, és Elbryan fél térden csúszott be a járatba. Gyorsan meggyújtotta a fáklyát.

– A zárószerkezet egy szekrénykében van, jobbra – mondta a szerzetes az elfnek, amikor Juraviel elrohant Elbryan mellett.

A fáklya hamarosan fellobbant, és az elf jelentette, hogy rögzítette a rostélyt. Jojonah, aki Pony mellett maradt, keményen megrázta a lányt, hogy kizökkentse önkívületéből. Pony megtántorodott, annyira erőtlen volt, mikor magához tért.

– Csak egyvalakit láttam életemben, akinek ilyen ereje volt – jegyezte meg Jojonah, miközben elindultak a járatban.

– Ő mindig velem van – felelte Pony.

A mester elmosolyodott. Nem kételkedett a lány kijelentésében, és nagy megnyugvással töltötte el ez a lehetőség. Gyorsan becsukta maga mögött a kaput, mert a szokatlan huzat gyanút kelthet a kolostorban.

– Merre menjünk? – kérdezte a kósza.

Jojonah csak egy pillanatig gondolkodott. – Le tudunk jutni a pincébe – mondta –, de csak úgy, ha előbb több szintet fölmegyünk, és egy másik helyen megyünk le.

– Menj előre – kérte Elbryan.

A szerzetes azonban a fejét rázta. – Nem lenne jó – vélte. – Ha egyetlen testvérrel is találkozunk, megszólal a riadó. – Jojonah-t kis híján elfogta a pánik, amikor arra gondolt, hogy összefutnak egy szerzetessel. Nem is magukért aggódott, hanem a testvérekért.

– Kérlek, senkit se öljetek meg – bökte ki váratlanul.

Elbryan és Pony furcsálkodva néztek össze.

– Úgy értem, testvéreket ne – magyarázta Jojonah. – A legtöbben Markwart öntudatlan bábjai, akik nem szolgáltak rá, hogy...

– Nem azért jöttünk ide, hogy bárkit is megöljünk – szakította félbe Elbryan. És szavamra mondom, nem is teszünk ilyesmit.

Pony beleegyezőleg bólogatott, akárcsak Juraviel, bár az elf nem volt egészen biztos benne, hogy a kósza bölcsen szólt.

– Lehet, hogy van jobb út is a cellákhoz – vélte Jojonah. – Oldalt régi alagutak vannak, csak néhány száz lépéssel beljebb. A legtöbb le van zárva, de meg tudjuk oldani.

– És ki fogod ismerni magad a járatokban? kérdezte a kósza.

– Nem – vallotta meg Jojonah. – De mivel ezek a kolostor legrégebbi részei, mind összekapcsolódnak. Biztos vagyok benne, hogy egy idő után bármelyik út elvezet minket egy olyan helyre, amit megismerek.

Elbryan a többiekre nézett, akik bólogattak: inkább bolyonganak a használaton kívüli alagutakban, mint hogy összetalálkozzanak a szerzetesekkel. Juraviel javaslatára a rostélyt is leeresztették, hogy ne maradjon jele a behatolásnak.

Hamarosan megtalálták a régi járatot, és, ahogy Jojonah előre megmondta, nem volt nehéz áttörni a szerzetesek által konstruált, kezdetleges akadályokon. St.-Mere-Abelle legősibb, évszázadok óta elhagyatott részében jártak. A padlók,a falak megrepedeztek, az egyenetlen kövek baljós, hosszú árnyékokat vetettek a fáklyafényben. Sok helyen bokáig állt a víz, s apró gyíkok surrantak el mellettük. Néhol olyan sűrű volt a pókháló, hogy Elbryannak elő kellett vennie Fergeteget.

Betolakodók voltak itt, de bárki más is az lett volna, mert ezt a helyet már a gyíkok, pókok, és a doh kerítették hatalmukba, s a legnagyobb ellenfél, a múló idő. Elbryanék azonban fáradhatatlanul törtek előre a szűk, zegzugos folyosókon, mert Bradwarden és Chilichunkék jártak az eszükben.

Az alagút sötét és jellegtelen volt, kavargó szürke-fekete massza csupán. Köd szállt fel Markwart kószáló lelke köré, aki még így, testetlenül is érezte a nedves érintést.

Markwart hosszú idő óta először gondolkodott el azon, hogy merre jár, és talán túl messzire távolodott el a fénytől. Felidézte azt a napot, amikor fél évszázaddal korábban fiatal emberként először lépte át St.-Mere-Abelle kapuját. Telve volt idealizmussal és hittel, s ezek a tulajdonságai emelték egyre feljebb. Tíz év után novícius lett, alig három évre rá pedig mester. A korábbi apátoktól eltérően Markwart sosem hagyta el St.-Mere-Abelle-t, hogy egy másik kolostorban is apát legyen. Minden idejét az ékkövek mellett töltötte, a Rend legszentebb házában.

Most pedig a kövek új, nagyszerű utat mutattak meg neki, mely még felfedezetlen és kihasználatlan. Ezért – egy pillanatnyi kételkedés után Markwart büszkén, rendíthetetlen önbizalommal folytatta lefelé vezető útját a sötét, hideg alagútban. Tudta, hogy veszélyek leselkednek rá, de bizonyos volt benne, hogy elbánik bármilyen gonosz lélekkel, és jó útra téríti. A cél szentesíti az eszközt.

Az alagút szürkén kavargó, ködös létsíkká tágult, és a hullámzó felhők, bűzös ködök közt Markwart megpillantotta a sötét árnyakat: a görnyedten, kuporgó, torz alakokat.

A közelben lévők közül sokan megérezték a szellemét, és mohón, kinyújtott karmokkal közeledtek.

Markwart felemelte a kezét és visszaparancsolta őket, s a legnagyobb megelégedésére, amazok csakugyan meghátráltak. Félkört alkottak körülötte, s vörösen izzó szemükkel éhesen méregették.

– Szeretnétek újra látni az élők világát? – kérdezte a szellem a két legközelebb állótól.

A két alak előrelendült, s jéghideg kezek, ragadták meg Markwart csuklóját.

A főapát lelke felujjongott. Milyen könnyű! Megfordult és elindult vissza az alagútba, nyomában a démon-lelkekkel. Hamarosan újra kinyitotta testi szemeit, s pislogva nézett a két vadul táncoló gyertyalángba. Még feketén égtek, de nem sokáig, mert egyszercsak vörösen felcsaptak, és hatalmas lángnyelvek szökkentek elő a kis gyertyákból, hajladozva, betöltve fényükkel a szobát.

A fény bántotta Markwart szemét, de nem tudta levenni a tekintetét a tűzben testet öltő fekete, kifacsart alakokról.

A két ocsmány figura egymás mellett lépett elő, s éhes, vörösen izzó tekintetüket az ülő főapátra szegezték. A gyertyák még egy utolsót lobbantak, aztán normálisan égtek tovább, és a szobára fojtott csend telepedett.

Markwart érzékelte, hogy a démoni teremtmények rávethetnék magukat és darabokra szaggathatnák, mégse félt.

– Gyertek – hívogatta őket. – Elvezetlek benneteket az új szállásadóitokhoz. – Belemélyedt a hematitba, és lelke ismét kilépett a testéből.

15. fejezet

Pony lidércálma

A kósza gondosan megjelölte a falat minden kereszteződésnél, márpedig ilyen jócskán akadt az ősi járatok labirintusában. Már több mint egy órája bolyongtak. Egyszer egy ajtót kellett áttörniük, aztán egy téglatorlaszt, mielőtt olyan helyre érkeztek, ami ismerősnek tűnt Jojonah számára.

– Közel járunk az apátcég központjához – állította a szerzetes. – Dél felé van a kőfejtő, meg a régi könyvtárak, északra pedig azok a folyosók, amelyek valaha lakóhelyül szolgáltak a testvéreknek, most viszont Markwart börtönei. – A mester kérés nélkül is az élre állt, és óvatosan, zajtalanul haladt előre.

Elbryan hamarosan kioltotta a fáklyát, mert fényt látott a távolból.

– Van itt néhány cella – szólt Jojonah.

– Őrzik? – kérdezte a kósza.

– Lehetséges – felelte az öreg. – Még maga a főapát vagy valamelyik csatlósa is a közelben lehet, ha éppen kikérdezik a foglyokat.

Elbryan intett Juravielnek, hogy nézzen utána a dolognak. Az elf előresietett, és visszatérve csakhamar jelentette: két fiatalember áll őrt a fáklyafényben.

– Nem valami éberek – közölte Juraviel.

– Idelent nem számítanak semmi bajra – felelte Jojonah.

– Te maradj itt – mondta Elbryan a szerzetesnek. – Nem lenne jó, ha meglátnának. Ponyval megtisztítjuk a terepet.

Jojonah aggodalmasan a kósza karjára tette a kezét.

– Nem fogjuk megölni őket – ígérte Elbryan.

– Képzett harcosok – figyelmeztette őket Jojonah, de a kósza már ment is, oldalán Ponyval és Juraviellel.

Ahogy közeledtek a fáklyafényhez, Elbryan előrekerült és fél térdre ereszkedett, aztán kipillantott a sarok mögül.

Ott állt a két fiatal szerzetes. Az egyik nyújtózkodott és ásított, a másik elnehezült testtel, félig alva támasztotta a falat.

A kósza egy szempillantás alatt közöttük termett, könyökével a támaszkodó felé csapott, és a falhoz lökte. Másik kezével az ásító szerzetest terítette le, aki éppen kinyitotta a szemét, és tiltakozni akart. A kósza visszafordult, felnyalábolta a falnak hanyatló alakot, és arccal a padlóra fektette, míg Ponyék a másikat vették gondjaikba. Finom elf kötéllel összekötözték a szerzeteseket, kipeckelték a szájukat és bekötötték a szemüket, aztán elvonszolták őket egy sötét oldaljáratba.

Mire visszatértek, Jojonah is megérkezett, Pony pedig ott állt a tömör faajtó előtt, és meredten bámulta. Amint Jojonah megállapította, hogy ez Pettiwba cellája, Pony úgy nézett, mintha menten be akarná törni, de nem tette.

A bűz elárulta neki az igazságot: ugyanezt a szagot érezte a felégetett Dundalisban is, sok évvel ezelőtt.

Elbryan egy pillanat alatt mellette termett és támogatta, miközben Pony végre elhúzta a reteszt, és benyomta az ajtót.

A fáklya fénye elárasztotta a mocskos kis lyukat. Ott feküdt a padlón Pettiwba a saját piszkában, csontig soványodva, tésztaszín, puffadt arccal. Pony odatántorgott és fel akarta emelni Pettiwba fejét, de a test teljesen merev volt, ezért neki kellett lehajolnia. Pony válla reszketett a sírástól.

Mindig csak szeretetet érzett a nevelőanyja iránt, aki bevezette a felnőttségbe, aki annyi mindent tanított neki az életről, a szeretetről és a nagylelkűségről, hisz akkor régen Pettiwbának semmi előnye nem származott abból, hogy magához vette az elárvult kislányt. Mégis befogadta a családba Ponyt, és épp úgy szerette, támogatta őt, mint a saját fiát.

Most pedig halott, és nem utolsósorban saját nagylelkűsége miatt. Pettiwba azért pusztult el, mert kedves volt egy elárvult gyerekhez, mert anyja lett egy lánynak, akit kitaszított az Egyház.

Elbryan magához ölelte a lányt, és próbálta megnyugtatni. Ponyban rengeteg érzelem kavargott: bűntudat, gyász, szomorúság és üresség.

– Beszélnem kell vele – ismételgette Pony. – Muszáj...

Elbryan ölelte, és lefogta a kezét, amikor a lélekkő után nyúlt.

– Már túl régen elment – mondta a kósza.

– Megkereshetem a lelkét, hogy elbúcsúzzam tőle – erősködött Pony.

– De nem itt és nem most – felelte szelíden Elbryan.

Pony remegő kézzel tiltakozni akart, aztán visszatette zsebébe a követ, de a kezét továbbra is a közelben tartotta.

– Beszélnem kell vele – jelentette ki határozottan, és újra a holttest felé fordult. Lehajolt és búcsúszavakat suttogott fogadott anyjának.

Jojonah és Juraviel az ajtóból ügyelték mindezt. A szerzetes elszörnyedt, de nem lepte meg, hogy az asszony nem élte túl Markwart haragját. Rettenetes, hogy a Rend egyik tagja, sőt, vezetője ilyet tehetett egy ártatlan emberrel.

– Hol a másik ember? – kérdezte Juraviel.

Jojonah a következő cella felé biccentett, és mindketten odasiettek. Graevist lógva, holtan találták, a lánc még mindig a nyaka körül.

– Úgy menekült el, ahogy tudott – jegyezte meg komoran Jojonah.

Juraviel a testhez lépett, és óvatosan kibontotta a láncból. Graevis merev teste torz tartásban terült el, de az elf úgy vélte, még mindig jobb, ha Pony így látja, és nem lógva.

– Ponynak egy kis egyedüllétre van szüksége – jelentette ki Elbryan, és kiment Jojonah után.

– Súlyos csapás ez – helyeselt Juraviel.

– Hol van Bradwarden? – kérdezte a kósza Jojonah-t, és kemény kérdésére a bűntudatos szerzetes visszahőkölt egy lépést. Elbryan azonnal látta rajta a rémületet, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Nehéz pillanatok ezek mindnyájunknak – mondta.

– A kentaur itt van, kicsit távolabb a folyosón – válaszolta Jojonah.

– Ha még él – vélte Juraviel.

– Elmegyünk hozzá – döntötte el a kósza, és intett Jojonah-nak, hogy menjen előre. – Te maradj Pony közelében – szólt oda az elfnek. – Védelmezd meg az ellenségektől és a saját lelkétől.

Juraviel bólintott és kilépett a cellából, Elbryanék pedig folytatták óvatos útjukat a folyosón. Juraviel visszament Ponyhoz, és gyengéden tudtára adta, hogy Graevis is halott, aztán átölelte a zokogó lányt.

Jojonah követte a kószát az alacsony alagútban, és halk suttogással irányította őt a kereszteződéseknél. Végül egy forduló elé érkeztek, melyen túl a fáklyafényes részen két ajtót láttak: az egyik balra volt, a másik a folyosó végén.

– Azt hiszed, hogy vége? Pedig csak most kezdődik igazán! – hallottak egy férfihangot, majd korbács csattant, és mély, állati mordulás hallatszott.

– Ez Francis testvér – állapította meg Jojonah. – A főapát egyik talpnyalója.

A kósza már indult, de aztán megtorpant. Jojonah a homályba húzódott. Kinyílt az ajtó.

A szerzetes, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint Elbryan, korbáccsal a kezében, arcán keserű kifejezéssel kilépett a cellából. Megdermedt, s szeme tágra nyílt, mikor megpillantotta Elbryant, aki mozdulatlanul állt.

– Hol vannak az őrök? – kérdezte a szerzetes. – És ki vagy te?

– Avelyn Desbris egy barátja – felelte sötéten, erőteljesen Elbryan. – És Bradwarden barátja.

– Na végre valami! – hallatszott egy hang a cellából, és Elbryan szíve megdobbant a kentaur hangjától. – Most megkapod a magadét, Francis, te ostoba!

– Csend legyen! – csattant fel Francis. Fogást váltott a korbácson. Elbryan előrelépett, bár a kezében még mindig nem volt kard.

Francis fenyegetően felemelte a korbácsot. – Már a barátaid is mutatják, hogy törvényenkívüli vagy – mondta, de hangjának ideges színezete meghazudtolta látszólagos nyugalmát.

A kósza látta ezt, de nem nagyon érdekelte, hogy a szerzetes magabiztos-e vagy sem. Bradwarden hangja és a korbács látványa felpiszkálta az érzékeit, és kezdett harcos lelkiállapotba kerülni. Ment tovább előre.

Francis megfeszítette az izmait, de nem csapott le a korbáccsal. Nyugtalanul mozgolódott, és sokat nézett a háta mögé.

Éjmadár támadásba lendült.

A rémült Francis most már ütni akart a korbáccsal, de Éjmadár odaugrott és félretolta a fegyvert. A szerzetes hozzávágta a korbácsot, sarkon fordult, és a folyosóvégi ajtó felé vetette magát. Elkapta a kilincset, megrántotta, és az ajtó egy lábnyira kinyílt, mielőtt Éjmadár keze megállította.

A kósza rémítő erővel csapta be az ajtót.

Rést érezve a kósza védekezésében, Francis megpördült, és Elbryan bordájába öklözött.

Éjmadár azonban alig csukta be az ajtót a jobb kezével, a balt máris megfeszítette, ujjait széttárta, és előre lépett. Egyetlen egyszerű, tökéletesen időzített mozdulattal elsöpörte a pap kezét, a másik támadó kéz pedig ártalmatlanul fordult el a kósza felemelt jobb karja alatt.

A szerzetes újabb gyors jobbegyenessel próbálkozott, de a kósza megint hárított, és ujjait nem húzta vissza Francis karjáról. Francis számára az egész túl lassúnak és túl könnyűnek tűnt, de a tempó hirtelen megváltozott, Éjmadár gyorsan végigcsúsztatta a kezét Francis alkarján, megragadta és hátrarántotta. Elkapta Francis öklét, átkulcsolta a saját jobb kezével, és félelmetes erővel húzni kezdte.

Francis oldalra rándult, karja kifacsarodott a teste mellett lefelé, aztán a lélegzete is elakadt, amikor jókora ütést kapott az oldalába. Keményen az ajtónak csapódott és próbálta összeszedni magát, de Éjmadár hátulról megrántotta a karját, amitől jókorát roppant a könyöke. Fájdalom öntötte el. Törött karja felemelkedett, és nekiesett az ajtónak. A kósza bevágott a gyomrába, amitől kétrét görnyedt. Egy újabb, felfelé irányuló ütéstől elemelkedett lába a földtől.

Gyors jobbos-balos ütések egymásutánja következett, melyek vagy a levegőbe, vagy az ajtónak lökték Francist.

A sorozat aztán épp oly hirtelen be is fejeződött, mint ahogy elkezdődött, és Éjmadár visszahátrált egy lépést. Hagyta, hogy Francis előredőljön, egyik kezét a hasára szorítva. A szerzetes épp időben pillantott fel, hogy lássa az induló balhorgot. Az állkapcsa oldalába kapta. A feje félrebicsaklott, és háttal elterült a kemény padlón.

A szerzetes előtt forogva elsötétedett a világ, amikor a sötét alak föléje tornyosult. – Ne öld meg! – hallatszott valahonnan távolról.

Éjmadár azonnal leintette Jojonah-t: nem akarta, hogy felismerjék a pap hangját. Kissé megnyugodott, amikor látta, hogy Francis elveszítette az eszméletét. A kósza gyorsan egy zsákot húzott a szerzetes fejére, és kérte Jojonah-t, kötözze meg Francist, aztán berohant Bradwarden cellájába.

– Elég sokáig tartott – jegyezte meg vidoran a kentaur.

Elbryan alig tudta felfogni, amit látott. Bradwarden élt, és sokkal jobban nézett ki, mint gondolni lehetett volna.

– A karpánt – magyarázta a kentaur. – Micsoda remek mágia!

Elbryan megölelte barátját, aztán eszébe jutott, hogy sürget az idő, és nekilátott a láncok, bilincsek eltüntetésének.

– Remélem, van kulcsod – szólt a kentaur. – Ezt ugyan nem fogod eltörni!

Elbryan a zsebébe nyúlt, és előszedett egy tégely vörös kenőcsöt, ugyanazt, amit a fára kent a támadó goblinok ellen. Kinyitotta a tégelyt, és a kentaur láncaira kente a kenőcsöt.

– Szóval van még abból, amit az Aidán használtál! – ujjongott a kentaur.

– Sietnünk kell – jegyezte meg a belépő Jojonah. A szerzetes láttán Bradwarden összerándult, de Elbryan gyorsan megnyugtatta, hogy Jojonah nem ellenség.

– Ő is ott volt azokkal, akik elhoztak az Aidáról – magyarázta Bradwarden. – Azokkal, akik láncra vertek.

– Most viszont azokkal van, akik kiszabadítanak – sietett tisztázni a helyzetet a kósza.

Bradwarden arca meglágyult. – Az már igaz – adta be a derekát. – És ő adta oda nekem a sípomat is a hosszú úton.

– Én nem vagyok az ellenséged, nemes Bradwarden hajolt meg Jojonah.

A kentaur bólintott, aztán csodálkozva pislogni kezdett, amikor jobb karja elvált a faltól. Elbryan ott állt, Fergeteggel a kezében, hogy elcsapja a kentaur jobb hátsó lábát rögzítő bilincset.

– Jó kis kard ez – mondta Bradwarden, és egy suhintás után már szabad is volt a lába.

– Menj, nézd meg Elbryant – mondta Pony. Még, mindig Pettiwba holtteste mellett térdelt, de már elszántan kihúzta magát.

– Kétlem, hogy segítségre szorulna – felelte az elf.

Pony nagy levegőt vett. – Én sem szorulok – jelentette ki, és Juraviel megértette, hogy a lány egyedül akar maradni. Az elf észrevette, hogy Pony keze megint a köves erszénynél jár. Ez megijesztette az elfet, de tudta, bíznia kell Ponyban. Szelíd csókot nyomott a lány fejére, aztán kiment a cellából, de nem távolodott el, hanem őrt állt a folyosón.

Pony keményen próbálta megőrizni az önuralmát. Pettiwba püffedt arcára tette a kezét, és szelíden, szeretetteljesen megsimogatta. Úgy tűnt neki, mintha a halott kicsit megnyugodott volna, mintha a halál sápadtsága nem lenne olyan szembeszökő.

Ekkor Pony hirtelen megérzett valamit, valami bizsergésfélét. Arra gondolt, hogy erős vágyódásában Pettiwba után, önkéntelenül is a kezében tartott lélekkő hatása alá került. Behunyta a szemét, és koncentrált. Egyszercsak megpillantotta mindhármukat – legalábbis úgy hitte –, a három szellemet, amint átsuhannak a szobán.

Pettiwba, Graevis és Grady lenne?

A gondolat épp annyira meglepte a lányt, mint amennyire felajzotta, de mivel nem látta tisztán a helyzetet, kissé megijedt, és bölcsen megszakította a kapcsolatot a lélekkővel. Kinyitotta a szemét, Pettiwbára pillantott – és az asszony visszanézett rá!

– Miféle mágia ez? – mormogta Pony. Tudat alatt olyan erővel nyúlt volna bele a lélekkőbe, hogy elkapta Pettiwba lelkét? Lehetséges egyáltalán az életre keltés?

Azonnal megkapta a borzalmas választ ezekre a kérdésekre, mert Pettiwba szeme vörösen, démoni lánggal felizzott, az asszony arca eltorzult, és érthetetlen, zsigeri mordulás tört elő a torkából.

Pony hátrahőkölt. Túl zavart volt ahhoz, hogy azonnal cselekedjen. Iszonyata csak fokozódott, amikor a holttest fogai ocsmány agyarakká nyúltak. A test hirtelen felült, s a puffadt karok természetfeletti erővel kulcsolódtak Pony nyakára. A rémült lány vadul vergődött, de semmi esélye nem volt a démon borzalmas szorításában.

De Juraviel már ott is termett, lecsapott kardjával Pettiwba alkarjára, és bűzhödt nedvet fakasztott belőle.

Elbryan éppen az utolsó láncot szedte le Bradwardenről, amikor meghallotta Pony kiáltását. Lecsapott Fergeteggel, megpördült, és mire a lánc leesett, már kint is volt a cellából. Rohanás közben zajt hallott Graevis cellájából, és berontott.

Döbbenten látta, hogy az életre kelt holttest lerágta leláncolt csuklóját, és vörösen izzó szemmel közeledik felé. Kézcsonkjából ömlött a vér.

Elbryan Ponyhoz akart menni, de nem tehette, ezért jócskán megkönnyebbült, amikor látta, hogy Jojonah elviharzik Pettiwba cellája felé. Fergeteggel a kezében a kósza rohamra indult a démoni alak ellen.

– Anya – ismételgette Pony a falhoz húzódva, miközben Juraviel harcolt. A lány az eszével tudta, hogy Juraviel mellé kéne állnia, vagy be kellene vetnie az ékköveket, hogy kiűzze a démont Pettiwba testéből. Mégsem bírt cselekedni, nem volt képes túltenni magát azon, hogy ilyen állapotban látja az anyját.

Próbált lecsillapodni, és azt mondogatta magának, ha képes lenne belehatolni a lélekkőbe, akkor megismerhetné ennek a lénynek az igazi természetét. Mielőtt azonban mozdulhatott volna, Juraviel az előrenyúló karok közé döfött, mélyen a test szívébe. Pony megdermedt álltában.

A démon gonoszul felnevetett, és visszakézből megütötte Juravielt.

Az elf várta az ütést, és vele együtt mozgott, hogy csökkentse az erejét. Egy szárnycsapással és egy félszaltóval már talpon is volt, szembenézve a démoni teremtménnyel – aminek a mellkasából még mindig kiállt a kardja.

Ekkor egy újabb alak rontott be a cellába, és elrohant az elf mellett. Jojonah teljes sebességgel ugrott neki a démonnak, és terjedelmes testének súlyával a hátsó falnak lapította.

Bradwarden is megjelent, és a cella egyszeriben tele lett testekkel.

– Mi ez? – hüledezett a kentaur.

A démon földöntúli hördüléssel ellökte Jojonah-t, de Bradwarden hamar átlátta a helyzetet. Amint a démon elindult, a kentaur megpördült, és egy jókora hátsólábas rúgással visszapenderítette a falhoz. A kentaur ezután odalépett a lényhez, és elülső patáival, ökleivel egyszerre kezdte el csépelni. A démonnak nem volt ideje védekezni.

– Vidd ki a lányt! – kiáltotta Juraviel Jojonah-nak. Ahogy a szerzetes felnyalábolta Ponyt, az elf felemelte íját, és várta az alkalmat.

Bradwarden minden, az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett szenvedése és keserűsége benne volt abban, ahogy tépte-rúgta a démont, s lassan véres masszát csinált belőle. A démon azonban nem adta fel, állandóan próbálta elkapni ellenfelét.

Egy nyílvessző fúródott az egyik vörösen izzó szembe, s a démon felordított.

– Ez már nem tetszik, mi? – kérdezte a kentaur, és kihasználva a lehetőséget, hátsó lábaival a démon arcába rúgott. A halott fej agyvelőt fröcsögve lapult szét, de a test, a kéz vadul vagdalkozott tovább.

Jojonah kikísérte Ponyt a folyosóra, és leültette a falhoz.

– Átkozott szerzet, feküdj le és halj meg! – hallatszott Elbryan hangja a másik cellából.

A szerzetes odarohant, aztán undorral fordult hátra, és intett Ponynak, hogy ne jöjjön oda.

Odabent Elbryan vagdalkozott. Felhagyott szokásos döfő stílusával, mert hiába szurkálta a démont, nem sokra ment vele. Ezért egyszerűbb módszerre tért át, két kézre fogta a kardot, és hatalmasakat csapott vele. A démon egyik karja már könyökből leszakadt, és Fergeteg következő vágása a másik karját is levitte, vállból.

A lény tovább nyomult volna előre, de Fergeteg egy újabb vágása megállította, és a kószának még arra is maradt ideje, hogy fogást váltson.

Jojonah elfordította a tekintetét, mert sejtette, mi következik. A hatalmas kard megvillant, és leszelte a test fejét. Mikor a szerzetes újra felnézett, még nagyobb volt az elszörnyedése, mert a fal mellett heverő, levágott fej még mindig izzó szemekkel harapdálta a levegőt. A test is tovább harcolt...

Elbryan egy ökölcsapással visszalökte a testet, aztán két kézre fogta Fergeteget, megpördült, és alacsonyan lendítette a kardot, leszelve egy lábat. A test féloldalra billent, de a láb rugdalózott tovább, a fej pedig elkeseredetten csattogtatta fogait.

A szemek izzása azonban gyengülni kezdett, és Elbryan tudta, a harcnak vége. Visszasietett a folyosóra, elrohant Jojonah, Bradwarden és Juraviel mellett, és karjába kapta a remegő Ponyt.

– Még mindig rugdos – mondta Bradwarden Jojonah-nak. A szerzetes nézte, ahogy Pettiwba teste – nyakán a péppé zúzott fejmaradvánnyal – még mindig vergődik a falnál, s a köveket tépkedi.

– De nem tudja, merre forduljon – tette hozzá a kentaur, és becsukta az ajtót.

Jojonah Elbryanékhoz lépett. Pony meglepően gyorsan összeszedte magát.

– Démonlelkek magyarázta a szerzetes, és Ponyra meredt. – Ezek nem Graevis és Pettiwba szellemei voltak.

– Láttam őket – zihálta remegve Pony. – Láttam, amikor jöttek, de hárman voltak.

– Hárman?

– Két árny, meg egy öregember mondta Pony. – Azt hittem Graevis, de nem láttam tisztán.

– Markwart – lehelte Jojonah. Ő hozta ide őket. És ha te láttad őket...

– Akkor ő is látott téged – vélekedett Elbryan.

– El kell tűnnünk innen, méghozzá gyorsan – szólt Jojonah. – Markwart már úton van ide, és nyomában seregnyi testvér.

– Gyerünk – taszajtotta Elbryan Jojonah-t arrafelé, amerről jöttek. Visszanézett abba a járatba, ahová az őröket helyezték, aztán a sor végére állt, az oldalán Ponyval. Olyan gyorsan haladtak, ahogy csak a szűk és kanyargós folyosókon lehetett, s hamarosan megérkeztek a dokk-kapuhoz, amely zárva volt, ahogy hagyták.

Jojonah mester az emelőkarhoz lépett, de Pony, aki kissé összeszedte már magát, és elszánt arcot vágott, visszatartotta. Újra elővette a malachitot, s bár kimerült és levert volt, minden dühét összeszedte, és a kőbe irányította. A rács szinte könnyedén emelkedett fel.

Elbryan már ott is termett a kapunál, kiemelte a reteszt, és kinyitotta a szárnyakat. Félre akarta tenni a reteszt, de Pony megint közbeavatkozott.

– Emeld a reteszt a helye fölé – rendelkezett a lány. – Gyorsan!

Hallani lehetett hangjában az erőlködést, ezért Bradwarden kiterelte Jojonah-t a nyitott ajtón, Juraviel pedig Pony mögé állt, és szelíden taszigálni kezdte. Amint a lány áthaladt az ajtón, másik kezébe vett egy magnetitet, és abba is belemélyedt.

A rácsozat veszedelmesen megindult Elbryan feje fölött, de Jojonah – aki értette, mit akar a lány – odalépett Ponyhoz. Elvette a magnetitet a lány kezéből, és segített erősíteni a mágneses vonzerőt az ajtón keresztül, a vasreteszre. Pony újra csak a malachitra koncentrált, és megtartotta a rácsot, amíg Elbryan is ki nem ért.

A kósza becsukta maga mögött a kaput, s Jojonah kieresztette a mágneses mágiát, majd elégedetten felsóhajtott, amikor a retesz a helyére esett a kapu mögött. Ekkor Pony is fokozatosan kiengedte a mágiát, s a rács lassan ereszkedni kezdett.

A lány megfordult és belehunyorgott a ragyogásba, ahogy a kelő nap fénypászmái átszűrődtek az öböl ködén. A dagály még nem állt be, de már útban volt, s Ponyék sietve indultak vissza a lovakhoz.

A főapát haragtól fortyogva, s a körülötte tüsténkedő tucatnyi testvér tiltakozása ellenére, elsőként sietett le a börtönszintre.

Megtalálta az összevert Francist, fején a zsákkal. Éppen az egyik magához térő őr támogatta. A házaspár maradványai celláik ajtajánál hevertek. Pettiwba teste még mindig vergődött, ahogy a démon lelke az utolsókat rúgta.

Markwart persze nem volt meglepve, hisz látta a behatolót – a lányt – Pettiwba mellett térdelni. A többi szerzetes viszont nem számított a véres látványra. Egyesek felkiáltottak és hátramaradtak, mások térdre hulltak és imádkozni kezdtek.

– Ellenségeink démonokat küldtek ellenünk! – kiáltotta Markwart, és Pettiwba vergődő testére mutatott. – Jól harcoltál, Francis testvér!

Egy fiatalabb testvér segítségével Francis végül megszabadult kötelékeitől. Már éppen magyarázni kezdte volna, hogy alig csinált valamit, de Markwart pillantása beléfojtotta a szót. Francis nem tudta biztosan mi a helyzet, nem látta Chilichunkék mozgó hulláit, s nem látta, ki pusztította el a démonokat. Viszont voltak elképzelései ezzel kapcsolatban, s a gondolat alaposan felkavarta a tudatát.

Elbryan nyugtalanul, szinte félve figyelte Ponyt. A lány nem a fáradtságtól nyögött, hanem haragjában. A kósza igyekezett a kedvese mellett maradni, és meg-megérintette, valahányszor az út engedte, de a lány alig nézett rá. Csak pislogott a könnyein keresztül, és feszes állal meredt előre.

Mikor a lovakhoz értek, Pony módszeresen összeszedte a többi ékkövet is.

Jojonah felajánlotta, hogy meggyógyítja Bradwardent, ha a lány ad neki egy követ, de a kentaur elutasította a javaslatot. – Csak egy kis ennivaló kell – erősködött, és tényleg meglehetősen egészségesnek látszott, csak egy kicsit soványabbnak, mint régen. Megveregette karját a vörös elf karszalaggal. – Jó ajándék volt hunyorított.

– Hosszú és sietős lesz az utunk – figyelmeztette a kósza, de Bradwarden csak megsimogatta a hasát, és nevetett. – Most, hogy kisebb a hasam, csak még gyorsabban futok – jelentette ki derűsen.

– Akkor induljunk – mondta a kósza. – Azonnal. Mielőtt a szerzetesek kirajzanak, hogy a keresésünkre induljanak. Időben vissza kell vinnünk Jojonah mestert St. Preciousbe.

– Utazz Kősziklán – nyújtotta a kantárt az öregnek Pony.

Jojonah ellenkezés nélkül elfogadta az ajánlatot, mert ésszerűnek tűnt, hogy a karcsú lány, és ne ő üljön a kentaur hátára.

Pony azonban mindnyájukat meglepte, amikor nem Bradwardenhez fordult, hanem rohanni kezdett vissza, St.-Mere-Abelle felé, kezében a kövekkel.

Elbryan húsz lépés után érte utol, és el kellett kapnia, hogy megállítsa. A lány most már sírt, a vállát rázta a zokogás, de vadul próbált kiszabadulni, hogy visszamenjen az apátságba, bosszút állni.

– Nem győzheted le őket – magyarázta neki a kósza, miközben lefogta. Túl sokan vannak és túl erősek.

Pony tovább vergődött, és véletlenül meg is karmolta Elbryan arcát.

– Nem hozhatsz ekkora szégyent Avelynre jelentette ki Elbryan, és ez gondolkodóba ejtette Ponyt. Kisírt arccal nézett a kószára.

– Azért adta neked a köveket, hogy őrizd meg őket – emlékeztette Elbryan. – De ha most visszamész az apátságba, legyőznek, és a kövek visszakerülnek ellenségeink, Avelyn ellenségeinek kezébe. Visszakerülnek ahhoz, aki annyi bajt és fájdalmat hozott Chilichunkékra. Ezt akarod?

A lányt mintha hirtelen minden ereje elhagyta volna: kedvese karjába roskadt, és arcát Elbryan mellkasába fúrta. A kósza gyengéden visszavezette a többiekhez, és felültette Bradwarden hátára. Mögé pedig Juraviel ült, hogy tartsa.

– Add ide a napkövet! – kérte a kósza, és amikor a lány engedelmeskedett, Elbryan odavitte a követ Jojonah-nak. Elmagyarázta a szerzetesnek, hogy valamiféle védelmet kéne létrehozni a keresőmágiák ellen. Jojonah megnyugtatta, hogy ez könnyen menni fog, így a kósza visszatért Szellődalhoz, és a csapat élére állt. Vágtatva hagyták maguk mögött St.-Mere-Abelle-t, még mielőtt a nap magasra hágott volna a keleti égbolton.

– Meg kell találni őket! – dühöngött a főapát. – Kutassatok át minden járatot, minden termet! Minden ajtót bezárni és őrizni! Azonnal!

A többi szerzetes szanaszét szaladt, hogy riasszák társaikat. Mikor visszaérkeztek Markwarthoz a jelentések, hogy a dokk felőli kapukat szemlátomást senki sem nyitotta ki, a könyvtáron belüli keresés felélénkült, és délelőttre a hatalmas épület szinte minden zugát átvizsgálták. A dühöngő Markwart a kápolnában rendezte be főhadiszállását, a mesterek gyűrűjében, akik az egyes keresőosztagokat irányították.

– Csakis a dokk-kapun jöhettek be és mehettek ki – vélekedett az egyik mester, és elgondolását sokan osztották. Nemrég érkezett a jelentés, hogy mindegyik bejárat érintetlen.

– De hát az a kapu be volt rácsozva és el volt reteszelve. Lehetetlenség kívülről behatolni rajta mondta egy másik.

Hacsak nem használtak mágiát – jegyezte meg egyikük.

– Vagy ha nem akadt valaki idebent, aki várta Őket, és becsukta utánuk a kaput szólt Markwart, és erre mindenkin kellemetlen feszengés lett úrrá.

Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség már régen elhagyta az apátságot, Markwart a szerzetesek felét kiküldte keresni, két tucatot pedig mágikusan indított el, kvarccal, vagy hematittal.

Ennek ellenére sejtette, hogy hiába fárad, mert kezdte felfogni ellenfelei ravaszságát és erejét. Ezzel a reménytelenséggel olyan mélységes düh járt, amilyet Markwart még soha nem élt meg, és úgy érezte, ez a düh soha nem hagyja el.

Délután azonban kicsit megkönnyebbült, amikor kikérdezte Francist, és a két másik őrködő szerzetest. Így többet tudott meg a betolakodókról, köztük egy bizonyos valakiről, aki nem volt idegen ezen a helyen.

Talán a kentaurra és Chilichunkékra nem is lesz szüksége. Talán át tudja hárítani a bűnt – még azt is, hogy Avelyn ellopta az ékköveket –, ha felvázol egy nagyszabású összeesküvést a Renden belül. Most már mindent értett. Most már volt bűnbakja.

És Je'howith elhozza majd az Egylelkűeket.

Markwart aznap éjjel ott állt az ablaknál, és bámult ki a csillagokra. – Majd meglátjuk – mormogta, és halvány mosoly ült ki az arcára. – Majd meglátjuk.

– Nem is foglalkozol a kövekkel? – kérdezte Pony, mikor ott álltak Elbryannal és Jojonah-val Palmaris egyik utcájában. A csapat kora reggel szállt partra, a várostól északra, miután Al'u'met kapitány Saudi Jacintháján – mely szerencsére még mindig Amvoyban horgonyzott – átkeltek a folyón. Al'u'met Jojonah kérésére hajlandó volt kérdezősködés és fizetség nélkül segíteni, valamint megígérte, hogy erről a fuvarról nem beszél senkinek.

Juraviel és Bradwarden északon maradtak, míg Elbryanék elmentek Palmarisba: a szerzetes azért, hogy visszatérjen St. Preciousbe, a többiek azért, hogy találkozzanak néhány régi ismerőssel.

– A szent kövek jó kezekben vannak – nézett a kószára őszinte mosollyal Jojonah. – Az Egyházam sokkal tartozik neked, de attól tartok, hogy az olyanoktól, mint Markwart főapát, nem fogod megkapni a jutalmadat.

– És te? – faggatta Elbryan.

– Nekem el kell bánnom a másikkal, aki kevésbé ravasz, de ugyanolyan gonosz – magyarázta Jojonah. Sajnálok minden szerzetest St. Preciousben, akik Dobrinion apát helyett egy De'Unnerót kaptak.

Ezután elváltak. Jojonah visszatért az apátságba, a másik kettő pedig az utcákat rótta, hogy megtudjon egy-két dolgot. Csak a puszta véletlen hozta, hogy összetalálkoztak Belster O'Comelyvel. aki örömmel üdvözölte őket.

– Mi hír Rogerről? – kérdezte a kósza.

– Délre ment a báróval – felelte Belster. – A királyhoz, ahogy hallottam.

Ez a hír nagy örömmel töltötte el őket, hisz ezek szerint a báró vesztének híre még nem jutott el a köznéphez.

Ellátogattak a Cimboraság Útjához, a fogadóhoz, ahol Pony annyi évig élt. A lánynak nagyon fájdalmas volt újra látni a helyet, és nem bírt hosszabb ideig ott maradni. Kérte Elbryant, menjenek el a városból, vissza északra, a hazájukba.

A kósza helyeselt, de aztán Belsterhez fordult. – Menj be az Útba – tanácsolta neki. – Azt mondtad, szeretnél letelepedni Palmarisban, nekik pedig biztosan segítségre van szükségük, hogy fenntartsák az üzletet. Szerintem nálad keresve sem találhatnának alkalmasabb embert erre a feladatra.

Belster először vissza akarta utasítani az ajánlatot, de aztán a kószára nézett, és követte a tekintetét.

Ekkor mindent megértett.

– Úgy hallottam, a legjobb fogadó egész Palmarisban – jegyezte meg.

– Az volt – mondta sötéten Pony.

– Újra az lesz! – jelentette ki lelkesen Belster. Megveregette Elbryan vállát, megölelgette Ponyt, aztán tettre készen a kocsma felé indult.

Pony nézte, egy kicsit még mosolygott is, aztán Elbryanra pillantott. – Szeretlek – mondta halkan.

A kósza rámosolygott és homlokon csókolta. – Gyere – mondta. – A barátaink várnak már ránk a Caer Tinellai úton.

Utóhang

Hűvös volt a reggel, pedig keleten szikrázva ragyogott a nap. A szél nem volt erős, Pony mégis elevenen érezte bőre minden tenyérnyi felületén, miközben a bi'nelle dasadát járta a hulló, színes lombok között. Ma reggel nem Elbryannal volt, inkább egyedül táncolt. A mély meditációnak ezek a pillanatai menedéket jelentettek számára a gyász és bűntudat elől.

Pettiwbát, Graevist és Gradyt látta a levélhalmok között. Eszébe jutottak az együtt töltött évek. Szembenézett velük, és a segítségükkel helyükre rakta a későbbi eseményeket. Mert a bűntudat terhe ellenére Pony az eszével tudta, hogy semmi bűnt nem követett el, nem tett olyat, amit ne tenne meg még egyszer, ha arra kerülne a sor.

Így táncolt minden reggel, aztán sírt égy kicsit, és a fájdalom lassan felemelkedett a lelkéről. A józan ész kezdte csökkenteni bűntudatát, és csak egyvalami maradt...

A harag.

Az Abellita Egyház vezetője az ellensége lett. Elkezdett egy olyan háborút, ami elől Pony nem szándékozott megfutamodni. Avelyn neki adta a drágaköveket, és ezzel felfegyverezte.

A lány megpördült, és lábával magasba rúgta a leveleket. Mély és erős volt a meditáció, hasonló ahhoz, mint amikor az ékkövekbe szállt. Egyre erősebbnek érezte magát.

Nem akarta megkerülni a düh falát: egyenesen át akart törni rajta.

A tél korán köszöntött be abban az évben, s Kalember közepére a Caer Tinellától északra hullámzó tavacskák csillogó jégpáncélba burkolóztak. A hajnalt gyakorta köszöntötte vékony hótakaró.

Kissé délebbre, a Mindenszentek Öble fölött, súlyos felhők tornyosultak, a téli fergetegek ígéretével. A víz sötéten kavargott, a hullámok fehér tajtékkal csapdosták a sziklákat. A harminc apát közül csak ketten – Olin az enteli St. Bondabruceból, és Delenia apátnő St. Gwendolynból – érkeztek vízen. Mindketten úgy tervezték, Markwart vendégei lesznek egész télen, hisz kevés hajós kockáztatta volna meg a veszedelmes visszautat az évnek ebben a szakában.

Annak ellenére, hogy ennyi egyházi méltóság gyűlt össze, a hangulat épp oly komor volt az apátságban, mint az évszak. Sok szerzetes személyes jó barátja volt Dobrinion apátnak. Az a szóbeszéd is járta, hogy a mostani gyűlés igencsak eseménydúsnak, sőt, sorsfordítónak ígérkezik az Egyház szempontjából. De'Unnero kinevezése St. Precious apátjává, illetve az a hír, hogy egy kilencedéves testvért novíciussá avattak, sok vitára és ellenkezésre adhatott okot.

És mindenki tudta, hogy más „vendégek” is lesznek majd a Gyűlésen: egy szakasz ursali katona, az Egylelkű Gárda emberei, akiket a király kölcsönzött Je'howith apátnak. Az ilyen kísérő sereg nem volt példa nélkül való az Egyház történetében, de szinte mindig azt jelezte, hogy valami nagy baj készülődik.

A hagyomány úgy diktálta, hogy a Gyűlés a hónap tizenötödik napján, a vecsernye után üljön össze. Minden résztvevő – apátok, mesterek töltsék az egész napot csöndes elmélkedéssel, hogy szellemileg felkészüljenek az eljövendő próbatételre. Jojonah mester különösen lelkiismeretesen végezte el ezt a feladatot. Bezárkózott a számára kijelölt kis szobába, és az ágya mellett imádkozva remélte, hogy kap valami isteni útmutatást. Csöndes és tétlen volt az elmúlt hónapokban De'Unnero mellett St. Preciousben. Nem tett semmit amivel felbőszíthette volna az új apátot, de még csak nem is célzott ellenszenvére. Persze, megkapta a magáét, amiért otthagyta De'Unnerót az úton, de a brutális ledorongolás után több szó nem esett a dologról – legalábbis Jojonah előtt nem.

Érezte, itt az alkalom, talán a legutolsó, de hogyan is meríthetne elég bátorságot ahhoz, hogy nyíltan felszólaljon Markwart ellen? Nem sokat tudott az ülés napirendjéről, de erősen gyanította – főleg Szent Honc apátjának kíséretéből –, hogy Markwart ezt a lehetőséget fogja felhasználni Avelyn hivatalos megbélyegzésére.

Markwartnak nyilván vannak támogatói, Jojonah azonban tudta, mit követel a lelkiismerete, ha Markwart keresztülviszi az akaratát Avelynnel kapcsolatban.

De mi van, ha nem sikerül neki?

Jojonah ebédjét lerakták az ajtaja elé, egy kopogással, ahogy kérte. Kiment az ennivalóért, és jócskán meglepődött, amikor Francist pillantotta meg az ajtóban, kezében a tálcával.

– Szóval igaz a szóbeszéd – szólt undorral Jojonah. – Gratulálok, novícius testvér. Milyen váratlan fordulat! – Jojonah elvette a tálcát, de a másik kezével az ajtót tartotta, mintha Francis arcába akarná csapni.

– Hallottalak – szólt halkan Francis.

Jojonah félrehajtotta a fejét: nem értette a dolgot.

– A börtöncelláknál – folytatta Francis.

– Igazán nem tudom, miről beszélsz, testvér – mondta Jojonah udvariasan, és visszahúzódott egy lépést. Be akarta csukni az ajtót, de Francis gyorsan belépett a szobába.

– Csukd be az ajtót kérte Francis halkan.

Jojonah első gondolata az volt, hogy rákiabál a fennhéjázó ifjúra, de nem hagyhatta figyelmen kívül Francis szavait. Ezért aztán nyugodtan becsukta az ajtót, és az ágyához lépett. A tálcát egy kis asztalkára helyezte.

– Tudom, hogy te árultál el minket a behatolóknak – bökte ki Francis. – Azt még nem tudom, ki nyitotta ki, aztán csukta be a dokk-kapukat, mert Braumin Herde testvérnek sziklaszilárd alibije van.

– Talán Isten eresztette be őket – vélte Jojonah szárazon.

Francis nem értékelte a tréfát.

– Talán inkább titeket – mondta keményen. – Még hallottalak, mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, és biztosíthatlak, hogy felismertem a hangodat.

A mosoly lehervadt Jojonah arcáról, s helyét elszántság foglalta el.

– Talán hagynod kellett volna, hogy megöljön – jelentette ki Francis.

– Akkor én is olyan lennék, mint te – felelte csendesen Jojonah. – És az rosszabb lenne minden büntetésnél, még magánál a halálnál is.

– Honnan tudod? – kiáltotta Francis dühtől remegve, és előrelépett, mintha meg akarná ütni Jojonah-t.

– Mit tudok? – kérdezte a mester.

– Hogy megöltem őt! – bukott ki Francisból. – Grady Chilichunkot! Honnan tudod, hogy én öltem meg őt az úton?

– Nem tudtam – felelte elszörnyedve, meglepetten Jojonah.

– De hát azt mondtad... – kezdett vitatkozni Francis.

– Én a viselkedésedről beszéltem általában, nem egy bizonyos tettről szólt közbe Jojonah. Szemügyre vette Francist és látta, hogy a fiú össze van törve.

– Nem számít – legyintett Francis. – Baleset volt. Nem tudhattam.

Jojonah érezte, hogy Francis nem hisz a saját szavaiban, de nem feszegette tovább a dolgot. Francis kitámolygott az ajtón.

Jojonah még az ételhez sem nyúlt, annyira felkavarták Francis szavai. Tudta, mi jön ezután, ezért visszament az ágyához, és tovább imádkozott. Épp annyira volt ez az elkárhozott ember gyónása, mint könyörgés útmulatásért.

Aznap este a Gyűlés az apátok és a kísérő mesterek hosszadalmas és unalmas bemutatásával kezdődött, hajnalig tartó pompás ceremónia keretében. Ez volt az egyetlen olyan szakasz, amire az apátság összes szerzetese hivatalos volt, így csaknem hétszázan gyülekeztek a nagy csarnokban, a kísérő katonák társaságában.

Jojonah a hátsó sorok egyikéből, a kijárat mellől figyelte az eseményeket. Próbálta szemmel tartani Markwartot, aki a kezdő ima és üdvözlés után visszahúzódott a terem homályába. Jojonah többször is úgy érezte, most kell elszaladnia. Vajon mennyi idő múlva jönnének rá Markwarték, hogy elment?

Mennyivel könnyebb lenne így. Azt hitte, az éjszaka eseménytelenül telik majd el, és újabb hosszú nap vár rá a szobájában, de aztán hirtelen vissza kellett fojtania a lélegzetét, amikor Markwart főapát újra színre lépett.

– Van még egy dolog, amiről beszélnünk kell, még hajnal előtt – kezdte a főapát. – Olyan dolog, amiről a fiatalabb testvéreknek is tudniuk kell, mielőtt eltávoznak a Gyűlésről.

Jojonah már indult is, megkerülte hátulról a sorokat, és a középpont felé haladt. Azért ezt az utat választotta, mert így kerülhetett Braumin Herde közelébe.

– Hallgass figyelmesen – mondta a mester a novíciusnak, miközben elment mellette. – Rögzíts minden egyes szót az emlékezetedben!

– Senki előtt nem titok, hogy egy nagyon fontos ügy, egy nagyon súlyos bűn mérgezi St.-Mere-Abelle-t és az egész Rendet, immár évek óta. Egy olyan bűn, mely a démon daktilusz feltámadásával, és a szörnyű-háborúval mutatta meg gonoszságának igazi mélységeit – mondta Markwart harsány, drámai hangon.

Jojonah folytatta lassú útját a csarnok eleje felé. Sok fej fordult feléje, egyesek összesúgtak mögötte, és ő nem is volt meglepve, mert tudta, hogy rokonszenve Avelyn iránt nyílt titok, még St.-Mere-Abelle falain túl is.

És látta Je'howith katonáit, Markwart bábjait, akik ugrásra készen vártak.

– A lehető legfontosabb döntés, amit ez a Gyűlés hozhat – folytatta erőteljesen a főapát – az, hogy ezt az embert, név szerint Avelyn Desbrist, nyíltan és hivatalosan az Egyház és az Állam ellenségének nyilvánítjuk.

– Eretnekség vádjával? – kérdezte az első sorból Je'howith.

– Azzal, és nem kevesebbel felelte Markwart.

A csarnokban megindult a zsongás. Egyesek a fejüket csóválták, mások bólogattak, az apátok és a mesterek összehajolva értekeztek.

Jojonah nagyot nyelt. Tudta, hogy a következő lépés a szakadék széléhez viszi. – Ugyanarról az Avelyn Desbrisről van szó, aki valaha az Abellita Egyház legnagyobb megtiszteltetésében részesült? – kérdezte fennhangon, magára vonva mindenki figyelmét. – Nem maga Markwart főapát volt az, aki kinevezte Avelyn Desbrist a szent kövek előkészítőjének?

– Az régen volt – felelte Markwart, megőrizve nyugalmát. – Annál szomorúbb és súlyosabb az eltévelyedése.

– Csakugyan súlyos eltévelyedésről van szó – vágott vissza Jojonah, és kilépett középre. – De nem Avelyn volt az, aki megtévedt.

– Azaz nem egyedül Avelyn! csattant fel vadul Markwart.

Ez az egyszerű kijelentés meglepte Jojonah-t, és Markwart meg is ragadta a kínálkozó lehetőséget. Tudja meg mindenki itt és most, hogy St.-Mere-Abelle-be idén nyáron betörtek! – kiáltott fel a főapát. – Azokat a foglyokat, akik Avelyn ellen tanúskodtak, ellopták tőlem.

A hallgatóságnak elállt a lélegzete.

– Hadd mutassam be Francis novícius testvért folytatta Markwart. A név nem volt ismeretlen az egybegyűltek előtt, hisz az ő ügye is napirenden volt.

Braumin Herde beharapta a száját, amikor látta a fájdalom kifejezését Jojonah arcán. De eszébe jutott ígérete, amit szeretett mesterének tett, és azt mondogatta magának: lám az öreg pap előre megjósolta mindezt. Az iránta érzett szeretet és tisztelet miatt csendben kell maradnia, mert ha a Gyűlés megneszeli, hogy Jojonah felé hajlik, őt is letapossák.

Markwart gyorsan és lényegre törően kifaggatta Francist a rabok szökésének részleteiről. Francis részletesen leírta Elbryant, és megerősítette azt is, hogy csakugyan démonok költöztek Chilichunkék testébe.

Aztán Jojonah szemébe nézett.

És elnémult.

Jojonah alig tudta elhinni, hogy Francis nem árulja el őt!

Markwart azonban megőrizte fölényét. Elbocsátotta a testvért, mert Francist csak előkészítésnek szánta a következő tanúhoz: az egyik őrhöz, akit Elbryan legyűrt. Ő egy kicsit vissza tudott kúszni az oldaljáratban, hogy megpillantsa a betolakodókat, és azonosítani tudta Jojonah-t, mint összeesküvőt. Meg is tette.

Jojonah hallgatásba burkolózott. Tudta, hogy most úgysem hallgatják meg, bármilyen hangosan tiltakozik is.

De'Unnero apát következett ezután, aki leírta az úti eseményeket és Jojonah szökését, mely lehetővé tette, hogy a mester St.-Mere-Abelle-be mehessen. – Beszéltem a kalmárral is, Nesk Reaches-szel – erősködött De'Unnero –, és ő megerősítette, hogy Jojonah mester nem ment vissza hozzájuk.

Különös nyugalom árasztotta el Jojonah mestert, valamiféle belenyugvás abba, hogy ebben a harcban nem győzhet. Markwart alaposan felkészülve jött ide.

Ránézett az egyik fanatikus Egylelkű katonára, és elmosolyodott.

Ezután Markwart Jojonah egyik útitársát szólította az aidai expedícióról, egy szerzetest, aki minden kétséget kizáróan előadta a sokaságnak, hogyan tartotta távol Jojonah mindenféle fortéllyal a csapatot Avelyn testétől.

Minden részlet összeállt ellene.

– Ebből elég! – kiáltotta Jojonah, megtörve a vallomások sorát. Elég. Csakugyan ott jártam a pincédben, ördögi Markwart.

A hallgatóságnak ismét elállt a lélegzete, de aztán dühös kiáltozás kezdődött.

– Kiszabadítottam azokat, akiket törvénytelenül és erkölcstelenül tartottál fogva folytatta Jojonah. – Már túl sokat láttam a gonoszságodból. Láttam, hogyan sújt le a jámbor – igen, jámbor és istenfélő! – Avelynre. Legjobban a Szélfutár sorsában láttam.

Jojonah elhallgatott és elnevette magát. Minden jelenlévő apát, mester és növendék ismerte és helyeselte a Szélfutár végzetét, s minden vezető részese volt a gyilkosságoknak.

Jojonah tudta, hogy neki befellegzett. Szeretett volna kirohanni Markwart ellen, megmutatni az ősi írásokat, amelyek elbeszélték a kövek gyűjtésének régi módszerét. Szerette volna fölemlegetni Pellimar testvért, akit ez az állítólagosan szent Egyház gyilkolt meg.

Ennek azonban nem lett volna értelme, és nem akarta minden kártyáját kijátszani. Braumin Herde testvérre pillantott, arra, aki továbbviszi majd a lángot, és mosolygott.

Markwart ismét Avelyn eretnekké nyilvánítására szólított fel, aztán hozzátette, hogy a saját bevallása szerint Jojonah is az Egyház árulója.

Ekkor Je'howith apát, a Rend második leghatalmasabb embere felállt, megismételte az indítványt, és Markwart megerősítő biccentésére intett a katonáinak.

– Saját kijelentéseid szerint is árulást követtél el az Egyház és a Király ellen – jelentette ki Je'howith, amikor a katonák körülfogták Jojonah-t. – Fel tudsz valamit hozni a védelmedre? – Az összegyűltek felé fordult. – Felszólal valaki ezért az emberért?

Jojonah végignézett a hallgatóságon, Braumin Herdén, aki kötelességtudóan csendben maradt.

Az Egylelkűek és a szerzetesek Markwart áldásával körülvették a mestert. Ütlegelték, taszigálták. Mikor az ajtóhoz ért a menet, Jojonah egy pillanatra észrevette Francis testvért, aki szótlanul, tétlenül állt, és teljesen elveszettnek látszott.

– Én megbocsátok neked – mondta neki Jojonah. Akárcsak Avelyn és az Isten. – Majdnem hozzátette még Braumin Herde nevét is, de ennyire már nem mert megbízni Francisban.

Aztán kivonszolták a teremből.

Sokan ülve maradtak döbbenetükben, köztük Braumin testvér is. Észrevette, hogy Francis őt bámulja, de csak futólag pillantott vissza.

Még ugyanaznap a mezítelenre vetkőztetett Jojonah mestert – egy nyitott kalickába zárva – egy kocsin végigvitték St.-Mere-Abelle falucska utcáin, miközben elsorolták bűneit az izgatott népnek.

Szitkok, köpések repültek Jojonah felé, aztán kövek is. Valaki egy hegyes bottal futott oda a szekérhez, és hasba szúrta Jojonah-t, csúnya sebet okozva.

Herde, Viscenti és Dellman testvérek, St.-Mere-Abelle összes többi szerzetese, valamint a vendég apátok és mesterek ünnepélyesen figyelték mindezt, egyesek elszörnyedve, mások elégedetten.

Jojonah-t több mint egy órán keresztül fuvarozták fel-alá az utcákon, és már alig volt magánál, amikor a katonák végre kiráncigálták a kalickából, és egy cölöphöz kötözték.

– A saját tetteid miatt kárhoztál el – jelentette ki Markwart az izgatott tömeg feje fölött. – Az Isten legyen irgalmas hozzád.

Meggyújtották a máglyát Jojonah lába alatt.

Érezte, ahogy a lángok a húsába marnak, ahogy a vére forrni kezd, ahogy a tüdejét perzseli minden lélegzet. De egy pillanatra, amikor lehunyta a szemét, látott valamit...

Avelyn testvér nyújtotta feléje a kezét...

Jojonah egyszer sem kiabált, de még csak fel sem jajdult.

Markwart számára ez volt a nap legnagyobb csalódása.

Braumin Herde nézte, ahogy a lángok elborítják legjobb barátját. Mellette Viscenti és Dellman el akartak menni, de Herde visszatartotta őket.

– Legyetek tanúk – mondta, és végül ők hárman hagyták el utolsónak a helyszínt.

– Gyertek – hívta őket Braumin Herde, amikor mindennek vége lett, s az utolsó lángok is kialudtak. – Van egy könyvem, amit meg kell néznetek.

A falusiak közé elvegyülve Zárverő Roger is végignézte az eseményeket. Sokat megtudott azóta, hogy elmenekült a palmarisi útról, a szörnyeteg elől, aki elpusztította Bildeborough bárót. Az elmúlt néhány órában szerzett tudomást Jojonahról, a félig ember félig ló fogoly szökéséről, s míg ez a hír reménnyel töltötte el, a máglya látványa undort és kétségbeesést keltett benne.

Mégis végignézte, és megértette, hogy az Abellita Rend főapátja csakugyan az ellensége.

Messze innen, Palmaristól északra, egy domboldalon ülve, Elbryan magához ölelte Ponyt, és nézték a Sheila emelkedését. A szörnyekkel vívott harc véget ért, de mindketten tudták, hogy új háború kezdődött, egy sokkal nagyobb ellenséggel.

(Folytatása következik)

Tartalom

1. RÉSZ

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

2. RÉSZ

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

Utóhang