CROWN EMPIRE – 2.

R. A. Salvatore

A sötét sereg

(Tartalom)

1. RÉSZ

Az összecsapás

Hazamentél, Mather bácsi? Amikor elhagytad Andur'Blough Inninnesst, elf otthonodat, visszatértél a gyermekkorodból Ismert vidékre?

Látomásnak gondoltam, mely végigvezetett a Mocsárvidéken, aztán északra, egy rénszarvas-zuzmóval és örökzöldekkel teli völgybe. Most már arra gondolok, hogy talán egy emlék tért vissza, s ugyanazon az úton tértem haza, amelyiken annak idején az elfek elvittek Dundalisból. Talán akkor elfátyolozták az emlékezetemet, hogy ne vágyjak el Caer'alfarból, és ne szökjek vissza népemhez. Talán az utolsó látogatás az Orákulumnál nem volt más, mint ennek a fátyolnak a fellebbentése.

Minderre persze nem is gondoltam a dig, amíg északfelé vezető utam vissza nem hozott erre az ismerős tájra. Féltem, hogy rossz felé jöttem, s emlék, nem pedig látomás vezetett.

Most már mindent értek Ez a föld az én földem, az én kósza területem. A védelmem alatt áll, bár az itteni büszke és kemény nép aligha hinné el, hogy rám szorul, s vissza is utasítanák ezt a feltételezést.

Sokkal többen élnek itt, mint annak idején. Dudvarét továbbra is körülbelül nyolcvan lelket számlál – a goblinok itt nem támadtak a dundalisi fosztogatás után –, de van egy újfalu is, majdnem kétszer ekkora, körülbelül harminc mérföldre nyugatra. Világvégének hívják, s a név valóban találónak tűnik.

És, Mather bácsi, újjáépítették Dundalist, a régi nevén. Még nem tudom, mit is gondoljak erről. Az új Dundalis tiszteletadás a régi előtt, vagy gúny? Fájdalmas volt, amikor a széles szekérúton ballagva jelzőtáblába botlottam – új jelzőtáblába, mert régen mi nem éltünk ilyesmivel –, amely a falu határát mutatta, Dundalis szélét. Be kell valljam, hogy egy pillanatig úgy éreztem: nem is igazak a pusztításról, a mészáriásról szóló emlékeim.

Arra gondoltam, hogy az elfek hitették el velem Dundalis pusztulását, hogy ne szökjek el tőlük.

A táblán ékeskedő név alá valaki odakapirgálta, hogy „Dundalis dan Dundalis”, lejebb pedig valami más tréfacsináló azt biggyesztette oda, hogy „McDundalis”. Mindkét kifejezés nagyjából azt jelenti, hogy „Dundalis fia”. Meg kellett volna értenem a célzást.

Nagy várakozásokkal tettem meg az utolsó mérföldet a falu közepéig – csak hogy teljesen ismeretlen kép táruljon elém.

A főtéren most kocsma van, nagyobb, mint a régi közös ház, s régi otthonom alapjaira épült.

Idegenek építették oda.

Nagyon suta pillanat volt ez, Mather bácsi, az oda nem tartozás érzése. Az emberek hasonlóak voltak, mint régen – erősek és szilárdak, s kemények, mint a téli éjszaka –, de mégsem ugyanazok Nem volt Brody Gentle, Shane McMichael, Thomas Ault, nem volt apa és anya, nem volt Pony.

Ez nem Dundalis.

Visszautasítottam a kocsmatulajdonos – egy joviális, fegyvertelen emberke – invitálását. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a falu népe kezdte megsejteni, hogy egy kicsit más vagyok. Visszafordultam arra, amerről jöttem. Be kell vallanom, hogy csalódott dühömet a jelzőtáblán töltöttem ki: letéptem az alsó deszkáját a rákapirgált feliratokkal.

Sosem éreztem magam ilyen egyedül, még a katasztrófa utání reggelen sem. A világ nélkülem fordult tovább. Akkor szerettem volna beszélgetni veled, Mather bácsi, ezért elindultam a hegyre, aminek a másik oldalában számtalan kisebb barlang rejtőzik, kilátással a völgyre. Azt hittem, hogy az egyikben megtalálom az Orákulumot. Megtalálom Mather bácsit. Megtalálom a békességet.

De sosem jutottam át a hegy túlsó oldalára. Különös dolog az emlékezés. Az elfek visszatérésnek tekintik az időben, a régi jelenetek újrafelfedezésének, új nézőpontból.

És így is volt azon a reggelen, ott a dombon. Láttam őt, Mather bácsi, az én Ponymat, olyan elevenen, ahogy annak idején, s éppoly csodálatosan. Olyan élénken emlékeztem rá, hogy tényleg újra velem volt – legalábbis néhány futó pillanatig.

Dundalis mostani lakói közül nem szereztem egyetlen új barátot sem, s igazság szerint nem is reménykedem ebben. De a békességet megtaláltam, Mather bácsi. Hazaérkeztem.

Elbryan Wyndon

1. fejezet

A fekete medve

– Azon a hegyen jött le – ordított a férfi, miközben vadul integetett a Dundalístól északra fekvő erdős lejtő felé. – A családot leküldtem a gyökérverembe – még szerencse, hogy annak idején megástam!

Elbryan, miközben a tízfős csoport felé tartott, látta, hogy a beszélő körülbelül annyi idős lehet, mint ő maga. Az emberek a Dundalis szélén álló, félig lerombolt kunyhó körül gyülekeztek.

– Átkozott böhöm medve – mondta valaki.

– Tizenkét láb nagy volt – jegyezte meg a támadás áldozata, s a lehető legszélesebbre tárta a karját.

– Barna? – kérdezte Elbryan, habár a kérdés puszta formaság volt, hisz egy tizenkét lábnyi magas medve csakis barna lehetett.

A csoport tagjai a jövevény felé fordultak. Az elmúlt hónapokban már látták Elbryant fel-feltünedezni a faluban. A kósza leginkább a kocsmában, a Zsémbes Sheilában ücsörgött, de Belster O'Comelyn, a kocsmároson kívül még senki sem beszélt a gyanús alakkal. Az emberek alig palástolt kelletlenséggel meredtek az idegenre: az erdőzöld köpenyre, s a háromszögletű kalapra.

– Fekete – közölte összehúzott szemekkel az áldozat.

Elbryan bólintott: ez a kijelentés sokkal valószínűbbnek tűnt, mint az előző. A színből két következtetést is levont: az egyik, hogy a férfi nyilvánvalóan túlzott a medve nagyságával kapcsolatban, a másik pedig, hogy ez a támadás igencsak rendhagyó. Egy barnamedve lerohanhatott bömbölve a hegyről, hogy rávesse magát a kunyhóra, mint valami szarvasra, a fekete medvék azonban természettől fogva félénk jószágok, akik csak sarokba szorítva, vagy bocsaik védelmében támadnak.

– Mi közöd neked ehhez az egészhez? – kérdezte egy másik férfi, szinte úgy, mintha Elbryant vádolná a támadással.

A kósza azonban ügyet sem vetett rá, lehajolt, hogy megvizsgálja a nyomokat. Ahogy gyanította, a medve közelében sem járt az izgatott gazda által említett méretnek: inkább öt vagy hat láb magas lehetett, s száz-százötven kiló. Elbryan mégsem tudta kárhoztatni a férfit pontatlanságáért. Egy hat láb magas medve valóban kinézhet kétszer akkorának is, ha feldühödve felágaskodik. A házban pedig valóban komoly kár esett.

– Mi itt nem szeretjük a jöttment csavargókat – jelentette ki az előbbi férfi, egy bizonyos Tol Yuganick. Elbryan a magas férfire pillantott. Yuganick széles vállú, erős fickó volt, éppoly erőteljes termetében, mint beszédében. Simára borotvált arca szinte gyermekinek tűnt, de aki ismerte, az nem hitt a megtévesztő látszatnak. Elbryan megnézte a kezeit – hisz sokszor a kéz a leginkább árulkodó –, s látta, hogy a férfi tenyere kemény és kérges. Munkás, igazi vezető.

– Összehozunk egy csapatot, kimegyünk és megöljük az átkozottat – heveskedett Yuganick, és köpött egyet.

Elbryant meglepte, hogy a nagydarab fickó nem egymaga akar kimenni a medve ellen.

– És te? – kérdezte a férfi, és a kószára meredt. – Az előbb megkérdeztem, hogy mi közöd ehhez, és még nem kaptam választ. – Közelebb lépett hozzá.

Elbryan teljes magasságában felegyenesedett. Ugyanakkora volt, mint a férfi, s bár nem olyan súlyos, de kétségkívül izmosabb.

– Azt hiszed, hogy ide tartozol? – folytatta a férfi, s szavai vádlón, már-már fenyegetően hangzottak.

Elbryannak a szeme sem rebbent. Szerette volna megmondani, hogy igenis ide tartozik, jobban, mint bárki más, s itt volt már akkor is, amikor a kocsma alapjai még a saját szeretett otthonához tartoztak!

Mégis magába folytotta a szavakat, s nem is esett nehezére. Az elfek közt töltött évek önuralommal és fegyelemmel ruházták fel. Azért van itt, ezen a vidéken, hogy megvédje az embereket, tudtukon kívül. Elbryan hitte, hogy ha akkor, hét évvel ezelőtt lett volna itt egy elfek által kiképzett kósza, akkor Dundalis megmarad, s ennek a felelősségnek a tükrében a nagydarab férfi hőzöngése kicsinység volt csupán.

– A medve nem fog visszajönni. – Elbryan csak ennyit mondott, és nyugodtan elsétált.

Hallotta a háta mögött a morgolódást, s többször is megütötté a fülét a „furcsa” szó, nem éppen hízelgő felhangokkal. Elbryan tudta, hogy az emberek még mindig ki akarnak menni a medve után, s eltökélte, hogy megelőzi őket. Egy fekete medve falusi házra támad: ez önmagában olyan rejtély, ami megért egy kis magánnyomozást.

Elbryan maga is meglepődött azon, hogy milyen könnyen követi a medve nyomát. Az állat ész nélkül rohant el a háztól, letaposva az aljnövényzetet, helyenként kisebb csemetefákat is kidöntve, olyan harag lázában, amilyet a kósza még semmilyen állatnál nem tapasztalt. A nyomok nyilvánvalóan egy közepes méretű medvéhez tartoztak, Elbryan mégis úgy érezte, mintha fomori óriást vagy más gonosz lelket üldözne, aki szándékosan pusztít. Tartott tőle, hogy az állatot valami betegség gyötri, esetleg sebesült. A pusztulás helyszíneit látva a kósza egyre inkább attól tartott, hogy nem kímélheti meg a bundás életét, bár reménykedett benne, hogy az is elég lesz, ha csak elzavarja a mélyebb rengeteg felé.

Felért egy dombocska tetejére, s merőn fürkészte az árnyakat. A medvék nem ostobák: sokszor kerülnek a vadász hátába, hogy észrevétlenül támadjanak rá. Elbryan leguggolt egy kis fa mellé. Tenyerét a földre helyezte, hogy a talaj apró rezdülései nyomra vezessék.

A szeme sarkából mozgást látott a bozótban. Mozdulatlanná dermedt, csak a fejét fordította a mozgás irányába. A szél őfelőle fújt.

A medve bömbölve rontott elő.

Elbryan fél térdre támaszkodott, súlyos nyílvesszőt szedett elő, s lemondó sóhajjal lőtt. A vessző a medve mellkasába fúródott, de az állat jött tovább. A kószát elképesztette a roham gyorsasága. Látott medvét Andui Blough Inninnessben is, de ez itt olyan gyors volt; mint a vágtató ló.

A második nyílvessző a medve vállába fúródott. A szőrös behemót felordított, de nem lassított.

Elbryan tudta, hogy nem lesz alkalma harmadik lövésre. Ha barnamedve lett volna, gyorsan felmászik előle egy fára, de tudta, hogy a fekete gyorsabban mászna nála.

Lekuporodva várta, hogy az állat lecsapjon rá, aztán az utolsó pillanatban elvetődött a domboldal lejtőjén.

A medve megtorpant, majd utánavetette magát. Amikor Elbryan feltérdelt, s szembefordult a medvével, az állat a hátsó lábára ágaskodott.

Védtelenül hagyva néhány létfontosságú pontot.

Elbryan teljes erőből megfeszítette az íjat: Sólyomszárny három tolla a lehető legtágasabbra nyílt szét. A kósza gyűlölte, amit tennie kell, miközben a medve mellkasának bemélyedését figyelte.

Aztán már vége is volt: ellenfele holtan terült el. Elbryan odament a testhez. Várt egy kicsit, hogy tényleg nem mozdul-e, aztán felhúzta a halott medve felső ajkát. Tartott tőle, hogy habos nyálat talál, a leggonoszabb betegségjelét. Ha pedig ez a helyzet, akkor egy darabig nem lesz nyugta: éjjelnappal keresheti a fertőzött állatokat, a borztól a denevérig.

Nem talált habot, s megkönnyebbülten felsóhajtott. Öröme azonban rövid életűnek bizonyult, miközben arra próbált rájönni, hogy mi okozta az amúgy szelíd állat dührohamát. Folytatta a száj, a pofa vizsgálatát. Látta, hogy a szemek tiszták. A medve törzse következett.

Itt meg is találta a választ, négy horgas tűlövedék képében, melyek mélyen belefúródtak a medve irhájába. Elbryan kiszedett egyet – nem volt könnyű –, s megvizsgálta a hegyét. Felismerte rajta a fekete mérget: egy ritka feketebükk-féleség fájdalomkeltő nedvét.

Morogva hajította a földre a lövedéket. Ez nem baleset volt, hanem szándékos támadás a medve ellen. Szegény állatot a fájdalom hajtotta, és ezt valaki – a lövedékből átélve nagy valószínűséggel ember – tudatosan idézte elő.

Elbryan lehűtötte magát, és elkezdte táncát a medve lelkének dicséretére, s hogy köszönetet mondjon neki az ételért és a meleg ajándékért. Ezután módszeresen nekilátott, s lenyúzta a medvebőrt. Az elfek – s immár Elbryan – értékrendje szerint a medve, sőt, a Természet meggyalázása lett volna, ha otthagyja megrohadni az állat tetemét, vagy akár eltemeti.

Késő délutánra készült el munkájával, de nem pihent meg, s nem is ment vissza Dundalisba, hogy beszámoljon zsákmányáról. Valami, vagy inkább valaki előidézte ezt a tragédiát.

Az Éjmadár újabb vadászatra indult.

A tetteseket sem volt sokkal nehezebb megtalálni, mint a medvét. A kunyhó, vagyis inkább fadarabokból és régi deszkákból összetákolt viskó – Elbryannak az volt az érzése, hogy a hulladék fa jó része Dundalis romjaiból való – egy domb tetején állt. Megpróbálták ágakkal álcázni, de az ágak száradásnak indultak, s megbarnult leveleik árulóvá lettek.

A kósza már akkor hallotta a hangokat, mielőtt meglátta volna az alakokat. Az ének és a nevetés fülsértően hamis volt, de a hangok kétségkívül emberinek bizonyultak, ahogy Elbryan sejtette.

Árnytól árnyig, fától fáig osonva lopódzott a hegyre, bár kételkedett benne, hogy az odabent mulatozók akár száznyi falusit vagy egy tucat fomori óriást is meghallottak volna. A viskó körül az orvvadász-foglalkozás megannyi árulkodó eszköze hevert vagy lógott, tucatnyi száradó szőrmével egyetemben. Elbryan látta, hogy ezek az emberek ismerik az állatokat. Nem messze a kunyhó hátsó falától, egy kádban sűrű, fekete folyadékra lelt, s sejtette, hogy ez ugyanaz a méreg lehet, mint amit a medve ellen használtak.

A kunyhó falaira igencsak ráfért volna egy nagyobbacska javítás: minden deszka mellett rések tátongtak. Elbryan belesett.

Odabent három férfi heverészett halomba rakott szőrméken – főleg fekete medvék bundáján –, s habos sört ittak ódon kupákból. Időnként valamelyik oldalra fordult s kupáját egy hordóba merítette, miután elzavarta a folyadékra odagyűlt legyeket és darazsakat.

Elbryan undorral csóválta a fejét, de emlékeztette magát, hogy meg kell őriznie valamennyi tiszteletet. Ezek az emberek a Vadonvidékről valók, erősek és jól felfegyverzettek. Az egyiknek számos tőr volt a keze ügyében, a mellkasán feszülő vállövön. A másiknál súlyos fejszét lehetett látni, a harmadik pedig karcsú kardot hordott. A kósza azt is látta, hogy a bódé ajtaján deszkaretesz van.

Elbryan a ház eleje elé ment, s elővette tőrét. Az ajtó nem nagyon illeszkedett a kunyhó nyílásába: az egyik oldalon jókora nyílás tátongott, akkora, hogy belefért a tőr pengéje. Elbryan egy csuklócsavarintással lelökte a reteszt, aztán berúgta az ajtót, majd a kunyhóban termett.

Az emberek kupáikat felborogatva ugrottak fel, s az egyik fájdalmas ordítással hemperedett kardja markolatára. Hamarosan mindhárman talpon voltak, de Elbryan csak állt az ajtóban, kezében az ártalmatlan vándorbotnak kinéző, húrjától megfosztott Sólyomszárnnyal.

– Mit akarsz? – mordult rá az egyik férfi, egy hordómellkasú dúvad, akinek az arcán több volt a forradás, mint a szakáll. A torzonborz szőrzettől s a sebektől eltekintve ez a fickó akár testvérbátyja is lehetne Tol Yuganicknak, gondolta undorral Elbryan. Alkatra nagyon is hasonlítottak. A fickó maga elé tartotta fejszéjét, s nem volt kétséges, hogy mit tesz majd vele, ha Elbryan nem ad elfogadható választ. A kardos, magas, sovány, tar fejű fickó a testes zsivány mögött állt, s annak válla fölül meredt a betolakodóra, míg a harmadik, egy csontos, ideges kis roncs a sarokba húzódott, tőrei közelében babrálva.

– Azért jöttem, hogy elbeszélgessek veletek egy bizonyos medvéről – felelte hűvösen Elbryan.

– Miféle medvéről? – kérdezte a nagydarab. – Van elég bőrünk.

– Arról a medvéről, amit megőrjítettetek a mérges tűitekkel – szólt Elbryan. – Arról a medvéről, ami letarolt egy gazdaságot Dundalisban, és majdnem megölt egy családot.

– Folytasd csak – fröcsögte a férfi.

– Ugyanaz a méreg volt benne, mint amit odakint erjesztetek – szólt Elbryan. – Ritka főzet, kevesen ismerik.

– Ez semmit sem bizonyít – vágott vissza a férfi, s koszos ujjaival csettintett. – Most pedig tágulj innen, különben megismered a fejszém élét!

– Nem úgy van az – felelte a kósza. – Ott van még a kártérítés kérdése – a gazdának és nekem, aki levadásztam a medvét.

– Kkk... ártér...? – hebegte a magas, kopasz.

– Fizetség – vágta rá Elbryan. Beszéd közben mozgást látott: a sarokban álló ember begyakorolt könnyedséggel kapta elő és hajította el tőrét.

A kósza megvetette bal lába fejét és jobb felé pördült. A tőr elrepült mellette, s mélyen a falba fúródott. Elbryan úgy fordult vissza, mintha vízszintes csapásra készülne, de észrevette, hogy számítanak erre a mozdulatára: a nagydarab fickó fejszéje már hárításra készült. Így tehát kitette a jobb lábát és balra perdült, elhúzva derekát a fejsze elől.

Csak ezután támadott igazából: fél térdre ereszkedett, s megcsapta a testes ember lábának belső oldalát, aztán gyors fogásváltással előredöfött, a fickó ágyékába. Macskagyorsasággal visszahúzta a botot, szöget váltott, s háromszor előrebökött ellenfele mellkasába.

A fickó hátrahúzódott, Elbryan pedig felpattant, vízszintesen a feje fölé lendítette Sólyomszárnyat, s két kézre kapta, hogy hárítsa a kardos férfi lefelé irányuló csapását. Térdével hasba rúgta a támadót, s amikor az kétrét görnyedt volna, Elbryan félrecsapta a kardot. Botját a fickó hóna alá dugta, s egy erőteljes rántással messzire dobta a testet. A kopasz a hátára esett és alaposan beverte a fejét.

Elbryan azonnal hátra is fordult: rájött, hogy sebezhető. Ahogy az előre látható volt, egy másik tőr indult útjára, s a kósza épp idejében hárított Sólyomszárnnyal. Mikor a tőr becsapódott, Elbryan meglazította fogását a fán, hogy a penge ne pattanjon vissza messzire. A szerencse úgy hozta, hogy a tőr felfelé térült el, s Elbryan el tudta kapni a hegyénél.

A kósza egy pillanat alatt talpon termett, egyik kezében a bottal, feje mögött a dobásra kész tőrrel. A sovány kis ember elsápadt s elejtette készenlétben tartott tőreit.

Elbryan keményen küzdött a dühvel, ami arra biztatta, hogy mártsa tőrét az alávaló alak húsába. Haragja csak fokozódott, amikor arra gondolt, hogy mit műveltek ezek hárman a medvével, s ennek milyen következményei lettek.

Egy mordulással elhajította a tőrt, ami koppánva fúródott a deszkába a fickó feje mellett. A nyomorult le nem vette a szemét Elbryanról, úgy kuporodott össze a sarokban, magában motyogva.

Elbryan körülnézett: a másik kettő éppen feltápászkodott, de fegyver nem volt náluk.

– Mi a nevetek? – kérdezte a kósza. Az orvvadászok furcsálkodva néztek össze.

– A neveteket!

– Paulson – mondta a nagydarab. – Cric és Mókus – mutatott először a magas, majd a csontos, kicsi társára.

– Mókus?

– Nagyon fürge – magyarázta Paulson.

A kósza a fejét csóválta. – Tudjátok meg, Paulson, Cric és Mókus, ezentúl velem osztjátok meg az erdőt, és rajtatok lesz a szemem. Még egy olyan ballépés, mint amilyen most volt a medvével, és nem ússzátok meg ennyivel, azt megígérhetem. És figyelni fogom a csapdáitokat is. Többet meg ne lássak fogazott csapdát...

Paulson már tiltakozni akart volna, de Elbryan olyan pillantást vetett rá, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

– Meg ne lássak olyan csapdát, ami szenvedést okoz az áldozatnak.

– De hát élnünk is kell valamiből – védekezett Mókus reszketeg hangon.

– Arra vannak jobb módok is – felelte Elbryan. – És mivel remélem, hogy megtaláljátok a helyes utat, nem kérek tőletek pénzt kártérítés fejében... most az egyszer. – Végignézett a három fickón, és tekintete világossá tette, hogy nem üres fenyegetőzés, amit mond.

– És te ki vagy? – kérdezte végül merészen Paulson.

Elbryan hintázni kezdett a sarkán, elgondolkodott. – Éjmadár vagyok – felelte.

Cric kuncogni kezdett, de Paulson, akit rabul ejtett a kósza tekintete, egy kézmozdulattal elhallgattatta.

– És jó lesz, ha ezt a nevet nem felejtitek el – fejezte be Elbryan. Az ajtó felé indult, s merészen hátat fordított a veszedelmes hármasnak.

Azoknak meg sem fordult a fejükben, hogy bármivel is próbálkozzanak.

Kiment, megkerülte a kunyhót és kiborította a méreggel teli kádat. Távoztában összeszedte a kegyetlenebb csapdákat.

Dundalisba ment a kocsmába. Tucatnyi ember zajongott az ivóban, de elhallgattak, amikor Elbryan belépett. A kósza először a pulthoz lépett és biccentett Belster O'Comelynek, aki a legközelebb állt a környéken ahhoz, hogy a barátjának nevezze.

– Csak egy kis vizet – mondta a kósza, s Belster morogva megismételte a várható rendelést, aztán eléje tette a poharat.

– Van valami hír a medvéről? – kérdezte a fogadós.

– A medve halott – felelte komoran Elbryan, s poharával leült egy sarokasztalhoz, háttal a falnak.

Észrevette, hogy sok vendég igazít egyet a székén: az egyik nő kifejezetten hátat fordított neki.

Elbryan a homlokába húzta háromszögletű kalapját és elmosolyodott. Sejtette, hogy így lesz. Más volt, mint az itteniek, vagy bármely más ember, kivéve persze azokat a keveseket, akik eljutottak az elf völgybe, s olyanok mellett élhettek, mint Juraviel vagy Tuntun. Elbryannak most hiányoztak elf barátai – még Tuntun is. Igaz, hogy nem volt Caer'alfarba való, mégis sok tekintetben idegenebbül érezte magát itt, az emberek között, akik kinézetre hasonlítottak rá, de nagyon is más szemmel nézték a világot, mint ő.

Elbryan mégis őszintén tudott mosolyogni. Eredményes napja volt, habár sajnálta leölni a medvét. Vigaszt talált a kötelességben, az esküjében, hogy Dundalis és a szomszédos települések sohasem juthatnak a saját faluja sorsára.

Majdnem egy órát maradt a kocsmában, de Belsteren kívül senki sem nézett rá.

2. fejezet

Az őrült szerzetes

– Tinson – mondta Barmine parancsnok Jillnek, aki Pireth Tulme tengeri mellvédjén járkált fel-alá.

Jill kíváncsi pillantást vetett az alacsony, zömök férfira. Tudta, hogy Tinson egy kis falu egy tucat mérföldnyire a szárazföld belseje felé. Alig néhány kunyhóból és egy kocsmából állt, ahol kóbor vándorok jöttek össze és szajhák elégítették ki a katonák igényeit.

– Az Utazó – tette hozzá Barmine a tőle megszokott kurtasággal.

– Ujabb csetepaté? – kérdezte Jill.

– Több annál – felelte a parancsnok. – Szedj össze tíz embert és menjetek.

Jill figyelte a távozó alakot. Nem kedvelte Barmine-t, egyáltalán nem. Ő érkezett Constantine Presso helyére három hónappal ezelőtt. Az előző parancsnokot északra küldték, Pireth Danardba. Jill először úgy gondolta, hogy az új parancsnok közelebb áll az ő stílusához, jobban ragaszkodik a szabályokhoz és a kötelességéhez. Nyáladzó, fogdosós alak volt, aki személyes sértésnek vette Jill visszautasítását. A hetek múlásával a fegyelemből is leadott: Pireth Tulme visszasüllyedt korábbi tivornyáiba. Jill maga is meglepődött azon, hogy mennyire hiányzik neki Presso, aki legalább tisztességes ember volt – legalábbis itteni mércével mérve. Több mint egy évig szolgált Presso alatt, s a férfi mindig úriemberként viselkedett vele. Tiszteletben tartotta azt, hogy a lány nem akar részt venni a véget nem érő mulatozásban. Most, hogy Presso elment és Barmine lett a parancsnok, Jíll attól félt, hogy a rá nehezedő nyomás csak erősödni fog.

Kirázta fejéből ezt a sötét gondolatot, s a feladatra összpontosított. Barmine mindig munkával büntette azért, mert nem hált vele – fogalma sem volt róla, hogy ez a büntetés Jill számára inkább jutalom. Újabb kalamajka támadt az Utazóban, a tinsoni fogadóban – két héten belül immár negyedszer. Hogy mi lehetett az a „több”, amire Barmine célzott, Jill nem tudta, de sejtette, hogy semmi rendkívüliről nem lehet szó. Vállat vont: legalább csinálhat mást is azon kívül, hogy a mellvéden járkál.

Összeszedett tizet az emberek közül, aztán elindultak a földúton. Késő délután érkeztek Tinsonba. A város főtere csendes és kihalt volt, mint az előző három alkalommal is: Jill soha nem látott egyetlen bámészkodó gyereket sem. Tinson lakói általában átaludták a nappalokat, hogy éjszaka újult erővel tivornyázzanak tovább.

A fogadó felől kiáltás vonta magára Jill figyelmét.

– Fel kell készülnünk! – hallatszott az erős, tiszta hang a falak mögül. – Ó, gonosz, hogy megvetetted a lábad! Milyen ostobák vagyunk, hogy alszunk, amikor a sötétség felébred!

A katonák a főbejáraton léptek be a kocsmába, megkétszerezve az odabent tartózkodók számát. Jill egy nagydarab, kövér férfit látott az egyik asztal tetején állni, kezében söröskupát lobogtatva. Jill parancsot adott társainak, hogy vegyék körül az asztalt, aztán a pulthoz lépett.

– Az őrült szerzetes – magyarázta a kocsmáros. – Egész éjszaka itt volt, és nemrég újra visszajött. Pénze aztán van bőven! Azt mondják, ékköveket ad el útközben a kereskedőknek, és bár korántsem kap tisztességes árat értük, így is tele van a zsebe arannyal!

Jill kíváncsian vette szemügyre a kövér szerzetest. A férfi az abellita egyház vastag barna csuháját viselte, de a ruha elhasznált és foszlott volt, mintha viselője régóta lenne úton. Arcán sűrű, bozontos szakáll éktelenkedett. Magas volt, hat és fél láb, s legalább százötven kilót nyomott. Széles volt a válla, nagy és kemény a csontozata, de Jillnek az az érzése támadt, hogy a túlsúly, ami leginkább a hasán gyűlt fel, nem túl régi keletű.

A lányt mégis az a lázas tűz ragadta meg a leginkább, az a mélységes eltökéltség, amivel évek óta nem találkozott.

– Kegyesség, méltóság, szegénység! – rikkantotta a szerzetes, aztán szortyintott. – Na és!

Jill felismerte a jelmondatot – Dobrinion abbé is ezt mondta esküvője végzetes napján.

– Hah! – dörögte a barát. – Miféle kegyesség van a mulatozásban? Milyen méltóság az esztelen vakmerőségben? És hol a szegénység? Arany levelek és ékkövek... ó, az ékkövek!

– Mindig ugyanaz a nóta – szólt a csapos szárazon, aztán odakiáltott az őröknek: – Na, leszeditek már végre?

Jíll nem volt benne biztos, hogy megéri ilyen nyíltan fellépni a szerzetes ellen. A barát megjegyzése a mulatozásról nem egy mérges mordulást váltott ki, s Jill tartott tőle, hogy a fizikai erőszak általános verekedést robbanthat ki. A katonákat azonban nem tudta visszafogni, hisz laza volt a fegyelem, s a fogadós engedélyt adott az akcióra.

Már éppen indult volna, hogy megpróbálja fenntartani a rendet, amikor véletlenül meghallotta a fogadós halk megjegyzését: – És vigyázzatok vele, mert mágiája van.

– A mindenit – morogta Jill, és látta, hogy két katonája – az egyik Gofflaw – a szerzetes felé nyúlnak, hogy lefogják.

– Ó, az a felkészülés! – rikkantotta derűsen a barát, s csuklójánál fogva felrántotta Gofflaw-t. Mielőtt a döbbent katona bármit is tehetett volna, a szerzetes megpörgette a feje fölött, aztán messzire hajította.

Egy másik katona kardot rántott és elvágta az asztal lábait, mire a szerzetes a szerencsétlen másik, érte nyúló katonára esett. A barát egy gördüléssel érkezett a földre – testalkatához képest meglepő mozgékonysággal –, talpra ugrott, aztán teli torokból ordítva rávetette magát a legközelebbi két emberre: egy katonára meg egy falubélire.

Kitört az általános fejetlenség.

A szerzetes ereje és ügyessége megdöbbentette Jillt. Ide-oda szökkent, ledöntögetett mindenkit, aki a közelében állt, s közben végig eszelősen nevetett, ügyet sem vetve a kapott ütésekre. – Készüljetek! – kiáltozta, s mondott valamit egy daktiluszról meg egy démonról is.

Jill őszinte kíváncsisággal figyelte egy darabig. A férfi nyilvánvalóan őrült volt, vagy legalábbis annak látszott, de Jill számára, aki már másfél éve élt különféle helyőrségekben, a felkészültség és az erény hangoztatása nem is tűnt olyan őrült dolognak.

Egy csapat katona vette körbe a szerzetest. Az egyik kardot rántott és megadásra szólította fel a barátot. Ekkor hirtelen éles, kék villanás támadt, és a katonák égnek meredő hajjal repültek el. A szerzetes vadul felkacagott.

Odaugrott egy rémült asszonyhoz, és a vállánál fogva fölemelte. – Ne feküdj le nekik! – kiáltotta, s Jillnek olyan érzése támadt, mintha a férfi személyesen is érintve lenne a dologban. – Kérlek, ne tedd, hisz te is része vagy a beszivárgásnak, nem látod? Te is része vagy a daktilusz játékának!

Egy katona hátulról rávetette magát a barátra, aki erre kénytelen volt elengedni a nőt, de csak megrázta magát, ellökte a katonát, és tovább támadott.

Jill elébe szökkent. A szerzetes látta, hogy nő, és kicsit visszafogta magát.

Jill előrevetődött és ledöntötte lábáról a barátot. Egy pillanat alatt már öten voltak rajtuk. A szerzetesnek valahogy sikerült lábra állnia, de további katonák és falusiak rontottak be, végül maguk alá gyűrve őt.

Jill észrevette, hogy Gofflaw kardot ránt.

– Hagyd békén! – parancsolta.

Gofflaw rávicsorgott, de Jill rezzenetlen tekintetetétől kísérve kénytelen volt eltenni a kardját.

– Ha még egyszer felbukkansz itt, megismered a kardunkat! – kiáltotta az egyik katona.

– Halld az igazság szavát! – ordított vissza a szerzetes. – És tudd meg, hogy nem az vagyok, aminek gúnyoltok! A rossz előjelek vérebe, a katasztrófa hírnöke!

– Részeg disznó vagy – dörögte a katona.

A kövér ember fröcsögött valami érthetetlent, aztán elfordult és legyintett. – Majd megtudjátok – morogta sötéten. – Majd megtudjátok.

Jill a fogadóshoz fordult, de az csak a fejét csóválta. – Veszedelmes alak – jegyezte meg.

A lány bólintott, de lelke mélyén nem értett egyet a csapossal. A szerzetes nem vitte végig a támadásait. Ütött-vágott, elhajította Gofflaw-t, de igazából senki sem sérült meg Jill úgy gondolta, hogy társára ráférne még egy-két ilyen dobás. Az ajtóhoz lépett, s látta, ahogy a szerzetes a sáros úton baktat, és sírva kesereg „az emberiség bűnein”, a szomorú felkészületlenségen.

A szerzetes hirtelen hátrafordult, s az eljövendő sötét napokról kezdett beszélni, a gonosz ellen felkészületlen világról, az ország belső rothadásával táplált sötétségről.

– Sültbolond – jegyezte meg az egyik katona.

– Az őrült szerzetes – bólogatott a fogadós.

Jill azonban egyáltalán nem volt biztos ebben.

3. fejezet

Igazság Testvér

Jojonah mester egy rejtett erkélyről tekintett le a nagy terembe, ami nem volt bebútorozva. Csak néhány edzőeszköz hevert a szemközti falnál. A terem közepén egy zömök ifjú állt, kialvatlanságtól elgyötört arccal. Mindössze egy ágyékkötőt viselt, s védekező tartásban, vállát meggörnyesztve várt. Még a feje is csupasz volt, mert elöljárói kopaszra borotválták. Szüntelen kántálással próbálta tartani magában a lelket, De'Unnero pedig – Siherton utódja – körülötte járkált, hogy időnként megbökje egy lovaglóostorral. Quintall mögött egy tizedéves diák állt.

– Gyenge és hasznavehetetlen vagy! – dörögte De'Unnero, Quintall lapockái közé csapva. – És részt vettél az összeesküvésben!

A fiú szája megformálta a „nem” szót, de hang nem jött ki belőle, csak a fejét rázta szánalmasan.

– De igen! – ordította De'Unnero, és újra rácsapott Quintallra.

Jojonah mester alig bírta elviselni a látványt. Quintall „kiképzése” már majd egy hónapja folyt, amióta az apát – aki mostanában öregnek és fáradtnak tűnt – látomást kapott arról, hogy Avelyn él.

Avelyn! Jojonah már a puszta gondolatba beleborzongott. Avelyn megölte Sihertont – a holttestet, pontosabban, ami maradt belőle, csak tavasz végén találták meg, majdnem egy évvel a tragédia után. S ami még rosszabb: ha Markwart látomása igaz, akkor Avelyn életben van és jelentős mennyiségű szent kővel rendelkezik.

Jojonah lehunyta a szemét, és felidézte, hányszor és hányszor figyelmeztette őt Siherton Avelyn már-már nem emberi elhivatottságára. Megmondta, hogy Avelynnel még bajok lesznek, s szavai beigazolódtak. De miért? – tűnődött el Jojonah. Mi idézte elő a bajt? Avelyn hibája, vagy éppen hibátlansága egy eltévelyedett rendben? Avelyn Desbris testvér csakugyan bajt hozott: sötét tükröt tartott a kolostor elé, amelybe a mesterek nem voltak képesek belenézni. Jojonah megítélése szerint megtestesítette mindazt, amilyennek egy szerzetesnek lennie kell, viselkedése azonban kilógott a kolostor egyre világiasabb életéből. Jojonah mester egyszerűen nem tudott napirendre térni afölött, hogy épp egy fiatal szerzetes kegyessége és elhivatottsága fenyegesse a Rendet.

A mester azonban túl fáradt volt, s túlságosan lefoglalta a gyász érzése Siherton és Avelyn iránt – és önmaga iránt. Nem volt ereje békességet teremteni a kolostorban. Markwart már-már eszelősen meg akarta találni és vissza akarta hozatni Avelynt, s még inkább a szent köveket. Az apát szava pedig mindenekfelett való.

Az ostor csattanása visszatérítette Jojonah gondolatait a jelenbe. Sosem kedvelte a durva Quintallt, de azért sajnálta, mint embert. A kiképzés az alvásmegvonástól az éheztetésig mindent bevetett. Quintall testi és lelki ereje apránként leépül, hogy aztán a kiképző mesterek irányítása alatt épüljön fel újra. A fiúból pusztító gépezet lesz, Avelyn elpusztítója. Quintall minden gondolatát egyetlen cél foglalja majd le. Avelyn Desbrisben látja majd mínden baja forrását, a kolostor legnagyobb veszedelmét.

Jojonah megborzongott és elfordult. Próbálta nem maga elé képzelni azt a jelenetet, amikor Quintall rátalál Avelynre.

A barlang olyan volt, mint a királyi trónterem roppant karikatúrája. Hatalmas, háromlépcsős emelvény állt a hátsó fal közepénél, akkora obszidián trónszékkel, amelyen két nagydarab férfi is elfért volna kényelmesen. Két sornyi, harcos alakká faragott oszlop szegélyezte a termet. A trónhoz hasonlóan ezek is obszidiánból készültek, anyagukban kecsesen, de szabálytalanul tekergő, izomrostszerű vonalakkal. A fal és a padló viszont nem a fekete kőzetből készült: ugyanolyan tompaszürke volt, mint az Aida anyaga. Az egyetlen ajtót bronzból készítették.

Odabent nem égtek fáklyák; a világosság az emelvény két oldala mellett szakadatlanul áramló lávafolyamból áradt, mely a fal sarkából indult és a padló lyukain folyt le az Aida alagútjaiba, hogy aztán kiáradjon a hegyoldalba, egyre jobban beterítve a Barbakánt.

Ubba Banrock és Ulg Tik'narn, a távoli Juliantha-szigetek powri törzsfői, s Gothra, a goblin király igencsak aprónak látszottak a hatalmas helyiségben. Még a fomori Maiyer Dek is kicsinynek és jelentéktelennek érezte magát. Úgy méregette a szobor-oszlopokat, mintha azok mindjárt megelevenednének és bekerítenék őt. Maiyer Dek, óriás fajtájának egyik legnagyobbja, nem volt szokva ahhoz, hogy törpének érezze magát.

De hiába elevenedett volna meg minden óriás szobor, az ő seregük sem lehetett volna félelmetesebb, mint az az egyetlen lény, aki a trónon terpeszkedett. A daktilusz vendégei mind nagyon is határozottan érezték ezt a nyomasztó erőt. Mindnyájan fajtájuk legerősebbjei közül valók voltak, száznyi, ezernyi seregek vezetői. Ők voltak Korona sötétje, a szerencsétlenség hozói, mégis szánalmasnak tűntek a hatalmas daktilusz előtt, mintha puszta árnyékai lennének ennek a végtelenül sötétebb jelenésnek.

A goblinok és az óriások sokszor szövetkeztek, de mindketten éppúgy gyűlölték a powrikat, akárcsak az embereket.

Kivéve akkor, amikor a daktilusz felébredt, és amikor a sötét erők egyetlen közös cél érdekében fogtak össze. Megszűnt minden hatalmi harc a különféle halandó fajok vezetői közt, amikor a daktilusz elfoglalta trónját.

– Mi nem négy külön sereg vagyunk – dörögte váratlanul a daktilusz, s Gothrát már a visszhangzó szavak puszta ereje is majdnem feldöntötte. – Nem is három, ha a powrik szövetségesnek tekintik erőiket. Egyetlen sereg vagyunk, egyetlen erő, egyetlen cél! – A démon felpattant trónusáról, és a vezérek felé vetett egy kis szürke szövetdarabot, rajta a daktilusz feketén hímzett alakjával. – Menjetek és készítsetek ilyeneket – parancsolta.

Maiyer Dek vette szemügyre elsőként a szövetet. – Az én harcosaim nem hímzőnők – kezdte a fomori, de ahogy a szavak elhagyták az ajkát, a daktilusz egyenesen eléje szökkent, és mintha nőni kezdett volna. Állatias mordulással lendült a keze, és úgy csapta pofon az óriást, hogy Maiyer Dek elterült a földön. Ezután a daktilusz alattomosabb támadásba kezdett: a kín és fájdalom képeivel árasztotta el az óriás agyát. Maiyer Dek, a büszke és erős vezér, egész Barbakán legerősebb halandója szánalmasan nyöszörögni kezdett és kegyelemért könyörögve tekergőzött a földön.

– A seregem minden katonája viselni fogja ezt a jelet – jelentette ki a daktilusz. – Te pedig – rántotta fel az óriást a földről – hozd ide huszonnégy legjobb katonád, hogy a testőreim legyenek.

Így múltak a napok. A démon-daktilusz már évek óta ébren volt, és figyelt. Érezte minden lemészárolt ember halálát, érezte a vér ízét, amibe a powrik a sapkájukat mártották, hallotta a süllyedő hajók legénységének sikolyait. A sötétség terjedőben volt, az emberek egyre gyengültek. A démon elérkezettnek látta az időt, hogy megszervezze erőit, s megkezdje az egyesített támadásokat.

Terranen Dinoniel porszem volt csupán: a daktilusz ezúttal győzni akart.

Maiyer Dek huszonnégy óriásának a daktilusz vastag, erős, démonkovácsolta páncélt adott. Négy törzsfőjét pedig még nagyobb védelemmel ruházta fel: mágikus, tüskés pántokkal, amelyek megvédték viselőjüket bármiféle fegyvertől. A három gonosz fajta közül egyik sem hűségéről és becsületéről volt híres, de a pántok révén a daktilusz bízhatott benne, hogy négy választott tábornoka túléli az alantasok előre várható cselszövéseit.

A seregek pedig erősek voltak. A barlangon kívül, az Aida fákkal benőtt lejtőin ezernyi goblin, powri és óriás nyüzsgött a maga táborában, fel-felpillantva a démon barlangjának bejáratát jelző fekete nyílásra. Mind a három tábor a hegy új „karjai” közt volt: a hűlő láva két fekete sávja között. A helyenként még vöröslő folyamok lassan törtek előre a hegy gyomrából, s úgy terjeszkedtek délkelet és délruyugat felé, mint gigászi démonkarok. A fekete vonalakban nem nőtt fa vagy bokor. A sötétség minden életet elfojtott, felperzselt és betemetett. A két „kar” között még érezni lehetett a láva melegét, s a reszkető levegő a hatalom ígéretének bizsergését hordozta, a gyilkolás lehetőségének izgalmát.

Mindent a daktiluszért.

– Mi a neved?

– Quintall.

A fiú felnyögött, amikor a korbács újra lecsapott, s vörös vonalat szántott a hátába.

– A neved?

– Quintall.

A korbács megint csattant.

– Nem vagy Quintall! – üvöltötte a fiú arcába De'Unnero. – Mí a neved?

– Quin... – A fiú még ki sem mondta a nevet, s lendült a korbács a tizedéves diák kezében.

Fent az erkélyen, rejtve az áldozat és kínzói elől Jojonah felsóhajtott és megcsóválta a fejét. Kemény volt a fiú, csodálatraméltóan az, s Jojonah félt, hogy előbb hal bele a korbácsütésekbe, mintsem feladja önmagát.

Ne félj – hallatszott egy hang mögötte, az apát hangja. – A krónikák nem hazudnak. A módszer ki van próbálva.

Jojonah nem igazán kételkedett ebben – csak éppen azt nem értette, hogy Isten nevében hogyan fejlődhetett ki egyáltalán egy ilyen eljárás.

– Az elkeseredés sötét dolgokat szül – lépett Jojonah mellé az apát, amikor a korbács újra csattant. – Én is éppúgy undorodom tőle, mint te, de hát mit tehetünk? Siherton mester holtteste igazolja félelmeinket. Ismerjük a trükköket, amikkel Avelyn megszökött, s jelentős kőkészlet van nála. Nem hagyhatjuk, hogy a vesztébe rohanjon, s esetleg magával rántsa a Rendet Is.

– Valóban nem, apát uram – felelte Jojonah.

– A kolostorban senki sem ismeri jobban Avelyn Desbrist, mint Quintall – folytatta az apát. – Ő a tökéletes alany.

A tökéletes hóhér, gondolta Jojonah.

– Visszahozza, ami jog szerint minket illet – folytatta az apát, mintha olvasna a másik gondolataiban. Jojonah mester Markwartra meredt, és azon tűnődött, hogy az apát nem használ-e mágiát a gondolatai kifürkészésére.

– Quintall az egyház kinyújtott keze lesz, az igazság eszköze – fűzte hozzá komoran Markwart, remegő, öreg hangjában nagyobb elszántsággal, mint amit Jojonah valaha is hallott tőle. A mester átérezte az apát kétségbeesését, annak ellenére, hogy Avelyn bűne és szökése nem volt példa nélküli. Az ellopott kövek sem jelentettek igazi veszélyt a Rendre: Jojonah tudta, hogy kétszer ennyit adnak el minden egyes, rendszeresen megtartott aukción, s ezek a kövek erősebbek is, mint Avelyn zsákmánya. Igazából csak a hatalmas ametiszt adott okot aggodalomra, s az is csak azért, mert mágiáját még nem tárták fel. Az ostoba Avelyn így nem jelenthetett igazi veszedelmet a Rendre, de nem is ez volt a lényeg, nem ez okozta Markwart baját. Az apát hamarosan meghal. Elviszi a legnagyobb ellenség: az idő. Nem akart kudarccal távozni – és ebbe a kudarcba Avelyn léte is beletartozott.

– Hamarosan Avelyn nyomára állíthatjuk – jegyezte meg az apát.

– Hacsak nem folytatja az ellenállást – felelte merészen Jojonah.

Markwart köhögősen felkacagott. – Ezek a módszerek mindig beválnak: alváshiány, éheztetés, jutalom és büntetés. Quintall felfogását a jóról és a rosszról, a kötelességről és a büntetésről módszeresen felváltjuk a jutalmazáskor kapott elvekkel. Egyetlen cél fogja vezérelni csupán. Sajnálhatod őt, de még jobban sajnálhatod Avelyn Desbrist. – Ezzel Markwart elment.

Jojonah követte a szemével, s megborzongott az apát hidegségétól. Újra csattant a korbács.

– Mi a neved? – kérdezte De'Unnero.

– Quin...

A fiú tétovázott. Jojonah még messziről is érezte, hogy közeledik az áttörés.

De'Unnero tovább akarta faggatni az elkínzott embert, de aztán látszott, hogy ő is észreveszi a változást Quintallban, talán a szemében gyúló különös fényből. Jojonah kihajolt a korláton, hogy jól halljon minden szót, minden suttogást.

– Igazság Testvér – felelte a meggyötört fiú.

Jojonah mester visszahúzódott. Még mindig nem volt biztos benne, hogy helyesli a módszert – vagy akár a célt –, de azt el kellett ismernie, hogy hatékony.

4. fejezet

Bradwarden

– Vajon a félelem hajtja őket? Vagy az irigység? Esetleg valami mélyebb dolog? Egy belső hang, ami azt súgja nekik, hogy nem egyívásúak velem? Persze nem tudnak az elfek közt töltött éveimről, de az így is nyilvánvaló nekik, akárcsak nekem, hogy nem egyforma a szemléletünk.

Elbryan hátradőlt a székben, és eltűnődött saját szavain. Összeillesztette ujjai hegyét, és hagyta, hogy pillantása elkalandozzon a tükörtől.

Amikor visszanézett, Mather bácsi képe még mindig ott derengett, tétlenül és türelmesen.

– Belli'mar Juraviel előre megmondta, hogy így lesz – folytatta Elbryan. – Igazából teljesen érthetőnek is tűnik. A Vadonvidék népe szükségképpen összetart. A félelmük elszigeteli őket, és sokszor nem tudják megkülönböztetni a barátot az ellenségtől.

– Ez aggaszt, valahányszor lemegyek a Zsémbes Sheilába – folytatta kis szünet után. – Nem értik meg a szokásaimat, a tudásomat, de leginkább a kötelességemet. Ezért félnek tőlem. Igen, Mather bácsi, ez csakis félelem lehet, hisz miért is Irigyelnének? Az ő mércéjük szerint még náluk is szegényebb vagyok.

A fiú kuncogott és beletúrt barna hajába. – Az ő mércéjük szerint – morogta, és akarata ellenére sajnálatot érzett Dundalis, Dudvarét és Világvége népe iránt, akik örökké a házaikban kuksolnak. Persze nekik is megvannak a maguk örömeik, amikben Elbryannak nincs része: puha ágy, mosdótál, elraktározott élelem. A kósza azonban, saját véleménye szerint, rendelkezett két sokkal értékesebb dologgal, amit semmi pénzért nem adott volna.

– Szabadság és kötelesség, Mather bácsi – jelentette ki szilárdan. – Én nem húzok birtokvonalakat, mert ezek a vonalak mindkét irányban akadályt jelentenek. Végső soron úgyis a cselekvés, a cél érzése, nem pedig a tett által szerzett vagyon az, ami megadja a teljességet és a boldogságot.

– Ezért járkálok és figyelek. Ezért tűröm a piszkálódást és a nyílt gúnyolódást. Hiszek abban, amit csinálok, hiszek a célomban, mert csakis én ismerem a kudarc esetleges következményeit.

De egyedül vagyok, gondolta magában Elbryan. Még nem volt kész arra, hogy ezt fennhangon is bevallja. Sokáig ült a gondolataiba merülve, azután megmarkolta a szék karfáját, hogy felálljon.

Hirtelen finom rezdüléseket érzett. Zene?

Tudta, hogy zene, habár túl halk volt, s túlságosan a háttérben szólt ahhoz, hogy valóban hallja. Inkább a csontjaiban érezte az édes dallamot, muzsikát.

A tükörre, a távoli képmásra pillantott, s nyugalmat érzett belőle.

Azonnal kiment a barlang elé, és arra számított, hogy itt hangosabb lesz a zene. De nem így történt: a hang továbbra is az érzékelése peremén lebegett. De ott volt, tagadhatatlanul.

És Mather bácsi azt akarja, hogy derítse fel.

Elbryan aznap Dudvarétre akart menni, hogy később a lenyugvó nappal nyugat felé induljon tovább, megkerülve Világvégét. Most ez a terv meghiúsult, mert a különös – de nem veszedelmes – zene felkeltette érdeklődését. Vajon az elfek jöttek el látogatóba? Majd egy másik gondolata is támadt: hallotta már valahol ezt a zenét, csak nem tudja hova tenni.

Egész délelőtt a halk hangok forrását kereste. Minden képességét, tudását latba vetette. Végül nyomokra bukkant.

Egy nagy ló nyomaira, patkó nélkül. A környéken éltek vadlovak, némelyik talán Dundalisból szabadult el a katasztrófa idején, mások karavánoktól szöktek el, de vadlovak már éltek itt a betelepülő emberek előtt is. Ezek a lovak kevesen voltak és ijedősen viselkedtek, de Elbryan gondolt rá, hogy egyet betör magának.

Követte a nyomot, és úgy érezte, hogy útja egyben a hang forrása felé is vezeti. Arra a következtetésre jutott, hogy a lónak lovasa is van.

Ez a gondolat nem lassította le, sőt, még inkább felkeltette kíváncsiságát. Valaki bejött a területére, de nem a falusiak közül, mert akkor a ló biztosan meg lett volna patkolva.

Elbryan leosont egy erdős domboldalon, s szűk völgybe érkezett, rohanó patak partjára. Némi nehézséget okozott neki az átkelés, de a másik oldalon gond nélkül rátalált a nyomok folytatására. A lovas szemlátomást nem törődött azzal, hogy elfedje útját. Elbryan egyre közeledett. Nemsokára tisztán hallotta a hangokat. Valamilyenfúvós hangszer lehet. gondolta. s újra végigkutatta emlékezetét, mert biztos volt benne, hogy hallotta már valahol ezt a különös. kísértő dallamot. Aztán eszébe jutott a válasz: a tizedik születésnapján játszott ilyenen egy kereskedő – duda a neve.

A kósza fürgén és zajtalanul hágott át a dombok során. Azután hirtelen megtorpant, a zene elhallgatott. Elbryan kikukkantott egy fa mögül. A domb magasabb részén, a bükkfák és az aljnövényzet közt egy férfi állt. Jóval magasabb volt, mint Elbryan. Fekete, bozontos haj és kurta szakáll keretezte arcát. Deréktól fölfelé mezítelen volt. Izmos felsőtesttel. A dudát a hóna alatt tartotta.

– Na, kósza, tetszik, amit fújok? – kérdezte fülig érő mosollyal.

Elbryan összehúzta magát. pedig a másik már látta. Nem tudta elhinni, hogy ez az alak észrevette közeledését és tudja valódi kilétét!

– Elég lassan találtál meg – kiáltotta a férfi. – Nem mintha nem úgy fújtam volna, hogy utánam tudj jönne!

– Ki vagy? – kérdezte a kósza.

– Bradwarden, a Dudás – felelte a férfi büszkén. – Bradwarden, az Erdei Ember. Bradwarden, a Fenyők Atyja. Bradwarden, a Lovak Ápolója. Bradwarden, a...

Amikor Elbryan előjött, elhallgatott. A fiú tudta, hogy a bemutatkozás igencsak hosszúra nyúlhatott volna. – Az én nevem Éjmadár – mondta, pedig sejtette, hogy a fickó valamiképp erről is tud.

A férfi mosolyogva bólintott. – Elbryan Wyndon – pontosított, s Elbryan bólintott, de hirtelen kimeredt a szeme, amikor belegondolt a rég elveszett név jelentőségébe. Belster O'Comely kivételével Elbryant csak az elfektől kapott néven ismerték Dundalisban.

– Talán az állatoktól tudom – jegyezte meg Bradwarden. – Okosabb vagyok. mint amilyennek látszom, és öregebb, mint gondolnád. Talán az állatoktól tudom, talán a növényektől. – Bradwarden elhallgatott és eltúlzott gesztussal Elbryanra kacsintott. – Talán a bácsikádtól.

A kósza hátrahőkölt. Még a nyilvánvaló kérdéshez sem találta a szavakat. Óvatos maradt, de nem félt. Vigyázva indult el felfelé a hegyen, nehogy csapdába lépjen.

– Meg kellett volna ölnöd azt a hármat – szólt a dudás.

Elbryan vállat vont, nem értette.

– Paulsont meg a cimboráit – folytatta a férfi. – Csak bajnak vannak. Mindig arra gondolok, hogy saját kezűleg ölöm meg őket, amikor egy állat lábát lerágta valamelyik gonosz csapdájuk.

Elbryan már mondani akarta. hogy összeszedte a csapdákat, de a torkán akadt a szó. Amikor kibukkant a bozótból, egy ló hátulját pillantotta meg: azt hitte. a férfi lovon ül. Mikor még egy lépést tett, rájött, hogy nem erről van szó: a férfi, és nem valami ló, hagyta a nyomokat.

Elbryan, az Éjmadár számára, aki fomori óriások és goblinok ellen harcolt, aki elfek között élt, nem volt teljességgel felkavaró a kentaur látványa. Természetesen sok kérdést vetett fel a látvány, többet, mint amennyin a szerencsétlen Elbryan hirtelenjében el tudott volna igazodni. Feltámadt benne a dudaszó emléke. amikor Ponyval álltak a domboldalban, s eszébe jutottak az Erdei Szellemről szóló történetek is, aki félig ember, félig ló.

– Csak bajnak vannak – ismételte undorral Bradwarden. – És megölöm őket. ha még egy panaszhangot hallok állatbarátaim szájából!

Elbryan egy pillanatig sem kételkedett a kijelentés igazában. A kentaur hangjában volt valami szenvtelenség, valami nem emberi tárgyilagosság. A kósza megborzongott, amikor elképzelte, ahogy ez a hatalmas jószág – aki négyszáz kiló, és olyan ravasz, hogy mindeddig elkerülte őt – rávett magát a vadorzókra.

– Nos, Elbryan, Éjmadár, van valami hangszered a dudám mellé?

– Honnan ismersz? – kérdezte a kósza.

– Ha mind a ketten csak kérdezősködünk, akkor egyikünk sem tud meg semmit – dorgálta Bradwarden.

– Akkor először válaszolj te – kérte Elbryan.

– De hát már válaszoltam – feleste a kentaur. – Talán...

– Talán Inkább megkerülöd a választ – vágott közbe Elbryan.

– Ó, kis emberlegényem – kezdte Bradwarden lefegyverző, bár kissé leereszkedő mosollyal. – Ugye nem akarod, hogy titkokat áruljak el? Mi örömed lenne akkor?

Elbryan megnyugodott. Úgy gondolta, hogy valamelyik barátja beszélhetett róla a kentaurnak, az egyik elf, valószínűleg Juraviel. Vagy hallgatódzott, amikor az orákulumnál járt, hiszen tud Matherről és a „kis barlangról”. A kósza mindenesetre érezte, hogy nem ellenség áll előtte, s úgy vélte: nem egyszerű véletlen, hogy éppen ma történt mindez, amikor először vallotta be magányosságát.

– Tapostam magamnak egy szarvast ma reggel – szólt váratlanul a kentaur – tarts velem egy ebédre, még meg is főzheted a részed! – Ezzel a kentaur elővette a dudát és pattogós indulóba fogott, majd elviharzott izmos lábain. Elbryan rohant utána, de alig tudott lépést tartani vele.

Egyáltalán nem voltak egyformák: nagyon sokban különböztek. Bradwarden tartotta a szavát és engedte, hogy Elbryan tüzet gyújtson és megfőzze szarvasadagját, míg ő maga nyersen falta fel a húst.

– Utálom öldösni a szerencsétleneket – böffentett a kentaur. – Olyan aranyosak, s testem bizonyos részei nagyon vonzónak találják őket. De a gyümölcs és a bogyó nem étel. Hús kell a hasamnak. – Megsimogatta pocakját azon a helyen, ahol emberfele átment lótestbe. – Márpedig van itt mit megtölteni!

Elbryan a fejét csóválta és mosolygott. Bradwarden az előzőnél is kiadósabbat böffentett.

– Egész végig itt voltál a környéken? – kérdezte Elbryan. – Én pedig egyszer sem láttam még a nyomodat se.

– Ne legyél túl szigorú önmagaddal – felelte a kentaur. – Régebben élek itt, mint amikor az apád apja megszületett. És ugyan mit láthattál volna? Patkónyomot, lóürüléket? Ló nyomainak hitted volna, ha csak meg nem vizsgálod egy kicsit jobban a hulladékot. Láttad volna, hogy nem egészen azt eszem, amit lóbarátaim.

– És ugyan miért vizsgáltam volna meg jobban? – kérdezte Elbryan savanyú ábrázattal.

– Csakugyan, elég piszkos munka – helyeselt Bradwarden.

A kósza bólintott; megbocsátott magának azért, hogy nem vette észre a nyomokat.

Különben is – folytatta Bradwarden – Én tudtam, hogy jössz, te viszont nem tudtad, hogy én itt vagyok. Ez, ha úgy vesszük, tisztességtelen előny, úgyhogy ne rágd magad.

– Honnan tudtad?

– Egy tündér csacsogta el – felelte a kentaur. – Egy édes kis jószág, akinek kettős trilla a neve.

Elbryan a homlokát ráncolta, de aztán úgy döntött, hogy az egész nem is annyira fontos. Már éppen valami teljesen mást akart kérdezni, amikor eszébe jutott valaki, akire illik a leírás. – Tuntun. – Ezt inkább mondta, mint kérdezte.

– Igen, ő volt az – nevetett Bradwarden. – Figyelmeztetett, hogy ne várjak túl sokat tőled.

– Ez ő – morogta savanyúan a kósza.

– Mondtam neki, hogy majd én szemmel tartalak – folytatta a kentaur. – De úgy látom, nincs nagy szükséged őrzésre.

– Akkor hát az elfek barátja vagy – szögezte le Elbryan, abban a reményben, hogy végre találtak valami közös pontot.

– Én inkább azt mondanám, hogy az elfek ismerőse – felelte a kentaur. – Értenek a borhoz és tisztelik az állatokat meg a fákat, de túl sokat kacarásznak és túl modorosak. – Mondanivalóját aláhúzandó, a kentaur hatalmast böffentett.

– Még sosem hallottam ilyet elftől! Bradwarden nevetett, aztán hatalmas bőrtömlőt húzott elő, s borostyánszín folyadékot öntött a szájába. Elbryan látta, hogy mocsi.

– Meg kellett volna ölnöd őket – szólt hirtelen a kentaur, s a bor szétspriccelt a szakállából.

Elbryan, aki azt hitte, hogy a kentaur az elfekre gondolt, elképedt arcot vágott.

– Az orvvadászokat értem – magyarázkodott Bradwarden. – Paulsont, Cricet és... hogy is hívják a harmadikat? Menyét?

– Mókus.

A kentaur szortyintott. – Gyagyás – morogta. – Meg kellett volna ölnöd őket. Csak bajnak vannak.

Akkor miért tűrted meg őket eddig? – kérdezte Elbryan. – Gondolom, már jó ideje itt vannak, és te nyilván tudtál róluk.

A kentaur bólogatott. – Sokszor gondoltam rá – vallotta be. – De sosem adtak rá ürügyet. És – kacsintott ravaszul – ne félj, mert nem nagyon szeretem az emberhúst.

– Kóstoltad már? – kérdezte Elbryan.

Bradwarden böffentett, aztán hosszas fejtegetésbe kezdett az embernép silányságairól. Elbryan csak mosolygott és hagyta zsémbelni a kentaurt, de nagyon figyelt, hogy az apró utalásokból minél többet megtudjon Bradwardenről. Sejtette, hogy hasonló a céljuk, s megérzése hamarosan be is igazolódott.

Ő kósza, a határvidéki emberek, de az erdő és lakóinak védelmezője is. Bradwarden feladata is hasonlónak látszott, csak éppen ő többet foglalkozott az állatokkal, főleg a vadlovakkal: célzott arra is, hogy sok lovat ő szabadított ki, mert a gazda rosaul bánt velük. Az emberekkel nemigen törődött. Látta a dundalisi rajtaütést akkor régen, de mindössze annyit mondott róla, hogy „kár”.

Tapogatódzó barátság alakult ki közöttük, s mindig összemosolyogtak, beszélgettek, ha összefutottak. Elbryan számára valóban csodálatos volt Bradwarden barátsága. Erre akkor jött rá, amikor legközelebb meglátogatta az Orákulumot. Korábbi magánya most nem kísérte el a barlangba.

5. fejezet

A kövér próféta figyelmeztetése

Jill sötét hangulatán az a hír sem javított sokat, hogy áthelyezik Pireth Vanguardba, északra. Az időjárás állítólag jobb volt a Korona-öböl északi felén, élénk szelekkel, változatosabb évszakokkal. Pireth Tulméban a tél csak állandó szürke felhőtakarót és hideg esőt jelentett, s csak hőmérsékletében tért el a nyártól.

Jill azonban már megállapodott itt, ráhangolódott az állandóan komor időjárásra. Minden nap utolsónak tűnt, a lét állandó figyelésből és munkából állt. A percek, órák végtelennek tűnve vonszolták magukat, a hetek mégis repültek.

Az Utazóban történt eset némi izgalmat hozott a szürke hétköznapokba. Jill megőrizte magában az őrült szerzetes képét. Szinte a fülében csengtek a barát szavai, s valamiféle lelki rokonságot vélt felfedezni vele. Pireth Tulméban nem volt kötelességtudat vagy becsület. de a lány attól tartott, hogy ugyanez a helyzet az egész hadseregben, Korona teljes területén. És most itt van ez az ember, aki hatalmas lelkesedéssel mondja ki az igazságot, aki nem lenne meglepve a tragédián, ami feldúlta Jill fiatal életét, aki számított volna erre és felkészülésre biztattá volna – ez a bolondnak bélyegzett szent próféta.

A lány nagyokat sóhajtott, valahányszor eszébe jutott a szerzetes, aki a rossz előjelek vérebének nevezte magát. Olyan igazul csengtek a szavai, főleg a tivornyák hangjai mellett. Az őrült szerzetes előre látta a katasztrófát. Jill már csak sajnálhatta, hogy nem jelent meg annak idején egy bizonyos kis határfaluban is.

De vajon hallgatott volna rá a falu népe? Valószínűleg nem jobban, mint most a katonák, akik Tinsonból visszatérve azonnal folytatták a dajdajozást.

Kavargó érzései ellenére azonban Jill továbbra is éber őr maradt, sokáig fent volt éjszaka. Őrizte erényét és becsületét is, s nem engedett a szórakozás csábításának, a reménytelenségnek – mert ezt látta a mindenhol eluralkodó élvhajhászásban. Pireth Túlme katonái azért menekülnek az ivászatba, hogy ne kelljen látniuk saját lelkük ürességét. Mondhatni, feláldozzák a szívüket az ágyékukért.

Hát legyen így Jill belenyugvással viselte társai szurkálódásait, főleg Barmine-ét, akinek vágyát szemlátomást csak fokozta az elutasítás.

Néha reménykedett abban, hogy Pireth Vanguard talán jobb lesz, de reményei mindannyiszor, elkerülhetetlenül visszahulltak a sötét valóság talajára.

Szürke reggel volt, mint mindig, s Jill a falon ült, lábát a kétszáz lábnyi mélység fölé lógatva. A Patkó-öböl fölött lebegő ködöt figyelte. Pireth Tlxlme most különösen csendes volt az éjszakai hejehuja végeztével. Jill egész éjjel idekint volt, takaróba burkolózva, az erőd egyetlen katapultjának karja alá húzódva.

Minden érzékével a jelenre koncentrált, s nem gondolt semmire, csak a ködös öböl peremén őrködő sziklaszirtekre, a hullámok ütemes táncára a parti köveken, vagy az erőd másik oldaláról időnként felhangzó báránybégetésre.

És a négyszögletes vitorlára, ami lassan kibontakozott a ködből.

Feltápászkodott és a mellvédre támaszkodott. A tengert fürkészte. Valóban vitorla volt, amit látott, s Pireth Túlme felé tartott. Jill első gondolata az volt, hogy figyelmeztetnie kéne a szemlátomást eltérült hajót. Az erődnek volt jelzőlövedéke, mindenféle illékony anyaggal – bár Jill gyanította, hogy ennyi év után nem égne elég fényesen –, amit arra szántak, hogy a hadsereg tucatnyi mérföldre a szárazföld belsejében lévő, szomszédos erődjének jelezhessenek vele. Jill látta, hogy egyedül nemigen tudja fellőni a lövedéket, ezért integetéssel és kiáltozással próbálta figyelmeztetni a legénységet a sziklazátonyokra.

Döbbenete határtalan volt, amikor a hajó a saját katapultjával válaszolt, s hatalmas kődarab repült a sziklafalnak, alig harminc lábnyival alatta!

Pontosan erre a helyzetre képezték ki egész mostanáig, s a dolog éppúgy történt, ahogy Jill elképzelte. Mégis minden olyan valószínűtlennek tűnt. Csak állt elképedve, mozdulatlanul.

Észrevette, hogy a hajó nincs egyedül, hanem összhangban halad több másik, alacsony építésű járművel. Az egyik – vagy legalább az egyik – már elhaladt Pireth Túlme mellett, s a Patkó-öböl partja felé tartott, kettő jobbról, egy pedig balról fogta közre a hajót.

Újabb lövedék érkezett süvítve, ezúttal magasan az erőd fala fölött.

Jill teli tüdőből felordított egyszer, aztán még egyszer, mert a hajó közeledett, és nem jött a segítség. Most már látta a mozgást a hajó fedélzetén: apró alakok nyüzsögtek, s irányították a hajót a parti sziklák között. A lány észrevette vörös sapkájukat.

– Powrik – motyogta elhalón. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy, a powrik hol szerezhették a hajót. Újra kiáltott és a toronyajtóra meredt.

Ott is kellett volna lennie egy őrszemnek, aki továbbadja a híreket az erőd belsejébe. Jill megrázta a fejét. Tehetetlen düh és elkeseredés forrongott benne. Újabb lövés érkezett, ami eltalálta a várfalat és le is pattintott néhány követ.

Jill végigfutott a fal tetején, az ajtóhoz. Menet közben szemügyre vette az öblöt, és látta, hogy egy alacsony hajó közeledik a parthoz, egy másik pedig már el is érte azt. A teteje nyitva, s tucatnyi vörössapkás törpe özönlik elő belőle.

Újabb lövés jött, miközben Jill az ajtó nehéz reteszével bíbelődött. De ezúttal nem kődarab, hanem tucatnyi szétrepülő csáklya formájában.

– Ó, a mindenit – morogta a lány, amikor látta, hogy sok csáklya beleakad a falba. Bekiáltott a toronyba és mindenkit a falra szólított, a kikötő powrikra figyelmeztetve.

Aztán kardot rántott és rohant. Készületlenül érte őket a támadás: senki sem mutatkozott még most sem a várbeliek közül. A katonák valószínűleg nem hisznek a figyelmeztető kiáltásnak, vagy egyszerűen túl részegek ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, esetleg a fegyverüket nem találják.

Már feszültek a kötelek a hajó és a fal között, s mindegyiken törpék közeledtek függeszkedve, meglepő erővel. Jill próbálta kiakasztani a csáklyákat, de nem bírta: túl nagy súly nehezedett az amúgy is nehéz kötélre. Végül a kötélnek esett neki a kardjával, s vadul vagdosni kezdte, de egy rosszul sikerült csapástól kicsorbult a kardja, s Jill tudta, hogy legfeljebb egy vagy két kötelet vághat szét, mielőtt a powrik a falakra érnek.

– Siessetek! – kiáltotta, hátrapillantva a nyitott toronyajtó felé.

Végül Barmine tántorgott elő az arcát dörgölve, hunyorogva, mintha még a derengő fény is bántaná a szemét. Már éppen meg akarta kérdezni Jilltől, hogy mit kiabál, amikor meglátta a köteleket.

Egy másik katona is felbukkant a parancsnok mögött. – A falakra! A falakra! – kiáltotta kétségbeesetten Barmine, aztán kiáltozva eltűnt a torony belsejében.

Jill egy utolsó csapással elvágta a kötelet: fél tucat powri csobbant a hideg vízbe. A lány a következő kötélhez ugrott, mert látta, hogy egy törpe már majdnem az erődig ért rajta. Ő ért oda előbb, és csapkodni kezdte ellenfelét. A törpe makacsul kapaszkodott, de Jill arcon vágta, s a powri lezuhant.

A lány nekilátott a kötélnek. Most már jöttek a katonák a toronyból, de a powrik is jöttek a falról. Jill még félig sem végzett a vastag fonattal, amikor abba kellett hagynia, hogy szembeszálljon egy másik törpével, aki éppen a mellvédre húzódzkodott fel. A törpe apró kardot rántott elő, de elkésett. Jill pengéje végighasított a szemein és megvakította. A powri vadul hadakozott, de Jill már belépett mellé, aztán mögé, és amikor a törpe befejezte az eszelős csapkodást, s védekező pózba helyezkedett, Jill megfogta a vállánál, miközben alányúlt, és egyszerűen átdobta a fal fölött. Ezen a kötélen azonban egyetlen vágást sem ejthetett, mert egy másik törpe már szaladt is felé huhogva, s egy furkósbotot lengetett maga előtt.

Az előrohanó katonák a fal egész hosszán vörössapkás törpékkel találták szembe magukat. Jill látott két törpét kirepülni, s látott egy embert, ahogy térdre rogyva kap halálos mellsebéhez.

Folytatta a harcot: hátraugrott a bot gonosz csapása elől – a husángból tüskék meredtek ki a vastagabbik végén. Vicsorogva nekirontott a törpének, előredöfve kardjával, s amikor a törpe hárított, ő a lábával előrerúgott a lendülő husáng alatt, a törpe hasába.

A powri meg se rezdült, hanem visszatámadott.

Jill folyamatosan hátrált, de tudta, hogy hamarosan elfogy a helye: érezte, hogy egy másik powri rohan felé hátulról. Előrelépett, aztán hirtelen hátrafordult, fél térdre ereszkedett és előrevetette magát. Szabad kezével elkapta a második törpe lendülő, kardos kezét, miközben saját kardjával a powri mellébe döfött.

Jill felpattant és arrébb szökkent, ellökve a sebesült powrít, aztán megpördült és lecsapott. Túl közel volt ahhoz, hogy a husánggal jól el lehessen találni, de az erőtlen támadásért cserébe torkon szúrta a törpét.

Zihálva mérte fel a terepet.

Nem győzhetnek. Pireth Tulme Partfoki Őrei jól küzdenek, de súlyos létszámbeli hátrányban vannak, s elvesztették egyetlen előnyüket: a falat. Ha felkészültek volna, ha éberek lettek volna, akkor a legtöbb kötelet el lehet vágni, mielőtt a törpék beveszik a falakat. Ha a katonákat kiképezik ilyen támadás ellen, ha összehangolt a védelem, akkor a jelzőlövedék már a levegőben lenne, és erősítésért kiáltana. Jill látta, hogy egy hatfős osztag már ott van a hajítógépnél, hárman a fogantyúkkal dolgoznak, három pedig a powrikat tartja távol. Jill tudta, hogy oda tudna jutni, de azt is, hogy ennek semmi értelme sem lenne. A harc általános volt az egész fal mentén. Egyre több powrí bukkant fel, s újabb sereg – az öbölben kikötött két hordóhajó utasai – rohant fel a mezőn, az erőd mögött.

Pireth Tulme elveszett.

Jill látta Barmine parancsnokot, amint parancsokat ordít a torony melletti fal mellől, körülötte nyüzsgő powrisereg. A parancsnok találatot kapott, aztán még egyet, de visszavágott, s egy powrit lelökött a falról. Ekkor ért a toronyhoz Jill egyik bajtársnője, de elsöpörték a berohanó vörössapkások.

Barmine tovább kiáltozott, de szavai hamarosan fájdalmas hörgésbe fulladtak. Tucatnyi sebből vérzett, egyik találatot kapta a másik után, de makacsul vagdalkozott tovább.

Ekkor Jill elveszítette őt szem elől, s egy újabb törpével találta szemben magát. Ez keményen rohamozott, mert azt hitte, hogy meglepheti a nőt. Jill könnyedén elkerülte a csapást, kirúgott a lendülő fegyver mögött, s úgy megbillentette a törpét, hogy az kiesett a mellvédről.

Egy másik azonban azonnal a helyére lépett, s rövidkardjával gyors döfések sorozatát produkálta. Jíllnek sikerült egy pillantást vetnie a torony felé, látta a beözönlő törpéket s a térdeplő Barmine-t, akinek csupa vér volt az arca, a karja, mindene.

Jill a szomorú látványtól sarkallva újult erővel támadott. Lendült a kardja balról jobbra, aztán visszakézből, s mindannyiszor fémes csattanás hallatszott. Jill az utolsó csapásnál előretolta a jobb lábát, elfordította a pengéjét és egyenesen előretört, visszaszorítva a powrít. De a törpe mögött ott volt egy másik, és a mögött még egy. Jill hallotta egy katona halálsikolyát a háta mögül, és sejtette, hogy hamarosan maga alá temeti a túlerő.

Előreszökkent és felugrott a falra, egyik kiemelkedésről a másikra lépve a meglepett powri kardja fölött. Néhány hosszú lépéssel maga mögött hagyta ellenfeleit, s a fal távoli sarka felé tartott.

Itt egy másik kötél volt rögzítve: az utolsó függeszkedő törpe alig öt lábnyira lehetett a faltól.

Jill hátrapillantott a vérontásra. Sok powri elesett, de még több maradt meg, s minden álló katonát körülvettek. Barmine még térdelt, de már nem tanúsított ellenállást, s egy powri az arcába törölte a sapkáját.

Jill megborzongott, amikor a powri ugyanazzal a mozdulattal a magasba emelte kalapját, és tüskés husángjával a haldokló arcába sújtott.

Jill eleget látott.

Elintézhette volna a kötélen közeledő törpét, de ezzel lehetővé teszi, hogy három üldözője utolérje. Inkább eltette a kardját, leoldotta az övét és leugrott a falról a mászó törpe mögött. Épp hogy csak sikerült elkapnia a kötelet, s ott lógott a kétszáz lábnyi mélység felett.

A powri azonnal irányt változtatott, s erős, biztos fogással, ügyesen megfordult. Három társa tipikus powri „bajtársiassággal” nekiesett a csáklyának és a kötélnek, mit sem törődve azzal, hogy egy közülük valót is elveszejtenek a veszedelmes nővel együtt.

Jillnek nem volt ideje hadakozni. Kirúgott oldalra, hogy távol tartsa magától a törpét, de inkább azon igyekezett, hogy az övét, amit a másik kezében tartott, át tudja vetni a kötél fölött. Elsőre sikerült is neki, de közben elvesztette fogását a kötélen, és zuhanni kezdett.

Szabad kezével azonban valahogy elkapta az öv másik végét. Most annak a két végén lógott, majd siklani kezdett, távolodva ellenfelétől, bele a ködbe, a hajó felé, ami a parttól több mint százlábnyira állt.

A kötél másik vége a főárboc aljához volt rögzítve. A fedélzeten sok powri szaladgált, de egyelőre egyikük sem vette észre a lányt. Jill úgy gondolta, hogy a hajó fölé érve elengedi magát, s remélhetőleg tud egyet-kettőt bukfencezni a fedélzeten, hogy felfogja az esés erejét. Ha el tud jutni a katapulthoz, pontosabban a lövedékekhez, akkor lesz majd egy kis meglepetés.

Terve azonban dugába dőlt, mert a kötél hirtelen engedett, s Jill zuhanása egyszeriben lendületesebb lett. A lány felsikoltott: azt hitte, hogy nekivágódik a hajó oldalának.

A szerencse azonban vele volt, és még a hajó előtt a jeges habokba zuhant. Köpködve merült a felszínre. A szája tele volt vízzel, füle a haldoklók sikolyaival. Feltámadt benne a harag, mind a powrik, mind saját bajtársai iránt. Ha felkészültek volna, akkor ez a katasztrófa nem történik meg velük. Ha betartották volna a szabályokat, visszaverték volna a powrikat.

Jill elveszítette a kardját a vízben, de nem törődött vele. Állati morgás hagyta el az ajkát, miközben úszni kezdett a hajó. körül, mind gyorsabban, mert félt, hogy elzsibbadó végtagjai hamarosan cserbenhagyják. Megkerülte a hajó jobb oldalát, és megtalálta a horgonykötelet. A karja már fájt a hidegtől és a fáradtságtól, amikor megmarkolta a láncot és felhúzta magát a tíz láb magasan lévő korlátig. Amikor kikukkantott, a katapult éppen lőtt, s lángoló golyó repült az erőd felé. Jill arra gondolt, hogy a lövedék nagyobb eséllyel talált el powrikat, mint embereket, de a törpék ezzel szemlátomást nem törődtek, hanem ujjongva készültek a következő lövésre.

Épp hárman emelték a lövedéket egy pokrócon a fejük fölé, a katapult kanalához, amikor Jill lecsapott. A powrik a korlát felé tántorodtak, de nem engedhették el terhüket. A súlyos lövedék a vízbe hullt, s vele együtt a powrik is.

Egy negyedik törpe szempillantás alatt Jill mellett termett, és a nyaka felé kapott. Jillt elképesztette az apró teremtés hihetetlen súlya és ereje. A powri már a hátán is volt, és fojtogatni kezdte.

Jill kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításából, de mintha vasbilincseket feszegetett volna.

A lány taktikát változtatott, és inkább ellenfele arcát kezdte verdesni a fejével, aztán a szeme felé nyúlkált. A törpe rendületlenül kitartott, és még a lány ujját is megharapta.

Jill hamarosan már csak vergődött a powri kezében, ereje lassan elhagyta. Arra gondolt, hogy neki is vége, akárcsak Pireth Tulménak, s némán átkozta a készületlenséget, s a többiek hanyagságát, akiken az élete múlott. Meghal, és nem a saját hibájából, hanem azért, mert a Partfoki Őrség meggyengült.

Vadul csapkodott a kezével, már kezdett elsötétülni előtte a világ. Keze nekicsapódott a powri derekának, s valami fémesbe ütközött.

Egy tőr markolatába.

Jíll négyszer döfött a törpébe, mielőtt az rádöbbent volna, hogy megszúrták. A powri egy ordítással elengedte a lányt, és igyekezett kitérni a táncoló tőr elől.

Jill újra megsebezte a mellkasán, aztán magasabban, a nyakán. A törpe legördült róla, de a lány aligha tudta volna üldözőbe venni. Egy darabig feküdt, aztán nagy nehezen erőt vett magán és felkönyökölt.

A powri a korlát mellett feküdt, arccal a deszkákon.

Jill megint kortyolt az áldott levegőből és feltápászkodott. A felhúzott, lövésre kész katapulthoz fordult, aztán az égő lövedékekkel teli kádak felé, és azon gondolkozott, mihez kezdjen.

Egy powri ment neki keményen hátulról, nekilökve őt a katapult karjának. Jill tőrrel a kezében megpördült és megvágta a törpe arcát. A powri hátratántorodott, de aztán újra nekilódult.

Jill térdre ereszkedett és behúzott vállal fogadta a rohamot. Maga alá húzta a lábát és a magasba emelte a törpét, aztán minden erejét megfeszítve a katapult kanalába lökte. Odaugrott a kioldópecekhez és megrántotta.

A powri már majdnem kimászott a kanálból, amikor a katapult, elsült, s messzire hajította a kapálózó kis alakot.

Sok más törpe is hallotta az ordítást s észrevette a különös lövedéket: Jillnek nem maradt sok ideje. Szétrúgta a lángoló lövedékek halmát. A korlát felé fordult, úgy gondolva, hogy egyetlen menekvése a víz.

Megint csak hatalmas szerencséje volt: egy csónak lógott le a fedélzet oldaláról. Egy pillanat alatt eloldozta. A nyomában powrik nyüzsögtek, körülötte tüzek égtek. A lány kiugrott, s igyekezett messzire ellökni magát a hajó oldalától, elkerülve a vízen úszó égő gombócot és a csapkodó három törpét. A powrik a csónak felé úsztak, akárcsak Jill, de a lány megelőzött egyet és végleg ártalmatlanná tette kölcsönzött tőrével...

A powrik a vízben nem is olyan veszedelmesek, gondolta, miközben a második felé tartott, de elúszott mellette, mert látta, hogy a harmadik törpe előtte éri el a csónakot, ha késlekedik. Könyörtelenül vállon szúrta vetélytársát, aztán tovább úszott és elkapta a csónak szélét.

Nyílpuska-lövedék csobbant a vízbe a feje mellett.

Jill a csónak mögé került, hogy fedezékként használja a powri nyílpuskások ellen, de látta, hogy rossz a szög: a powrik túl magasan vannak hozzá képest, a csónak pedig túl közel.

A tagjaiba kúszó kíméletlen zsibbadásból azt is tudta, hogy ki kell kerülnie a vízből, méghozzá gyorsan.

Nyikorgó deszkahang hívta fel figyelmét a powrik legújabb problémájára. Kilesett a csónak pereme fölött, és látta, hogy a hajó horgonykötele elégett. A vízi alkotmány veszedelmesen meglendült. Az íjászoknak hirtelen jobb dolguk is akadt, mint a lány zargatása.

Jill be akart mászni a csónakba, s vissza kellett fordulnia a háta mögött vergődő powri felé. Végül sikerült felmásznia. Kitolta az evezőket és teljes erejéből evezni kezdett. A harmadik powri elkeseredetten próbálta utolérni.

Sikerült is olyan közel jutnia, hogy Jill fejbe csaphassa az egyik lapáttal.

6. fejezet

Testvérek

Fázva, elgyötörten és dühösen vonszolta ki magát a partra. Visszanézett a kis hajóra, mely a szikláknak verődve hánykolódott a hullámokon. Jill annak a sorsszerű napnak az egész hátralévő részében a csónakban sodródott, egész éjszaka s másnap reggel is. Azt tervezte, hogy a csatához legközelebb eső helyen kiköt, aztán szalad segítséget hívni, majd visszavezeti az új csapatot Pireth Tulméba. A powri hajó azonban alig tűnt el a szeme elől, amikor elkezdte érezni eddig észre sem vett sebeit. A csata heve elszállt belőle, s az öntudatlanság hatalmas ragadozó madárként ereszkedett rá, szárnyaival elfedve a nappal fényét.

Éjszaka tért magához a csónakban, valahol az öböl vizén. Csak reménykedhetett benne, hogy az áramlatok nem sodorják ki a nyűt tengerre. A szerencse azonban mellé szegődött, mert nem veszítette szem elől a partot, a déli láthatár fekete hegységeit. Órákba telt, amíg a part közelébe bírt evezni, és kikötésre alkalmas helyet talált. Egy szűk beszögellés mellett döntött, de amikor beért, látta, hogy a felszín alatt alattomos, éles sziklák meredeznek. Jill vadul evezni kezdett, de már tudta, hagy hiába. Ledobta magáról kabátját és csizmáját és a vízbe ugrott. Keményen küzdenie kellett az áramlás ellen.

A csónak a sziklákra futott. Jill nem látott útjelzéseket, de úgy sejtette, hogy valahol Pireth Tulmétól nyugatra lehet, a Sáskaláb északi partvidékén. Gyanúja beigazolódott: amikor elindult a szárazföld belseje felé, talált egy utat, majd egy órányi gyaloglás után egy útjelző táblát is. amely három mérföldre jelezte Macombert.

Jill megkerülte a várost, és nyugatról közelítette meg, nem pedig keletről, ahogy a Pireth Tulméból menekülők tennék. Próbálta megigazgatna nedves ruháit, de látta, hogy hiába: csizma nélkül, finom lábaival igencsak feltűnő jelenség. Még áruló vörös kabátja nélkül is épp eléggé szokatlan látványt nyújtott: egy nő, egyszerű fehér ingben, nadrágban, mezítláb. Jill örült volna, ha legalább egy köpenye van, amit maga köré tekerhet.

A város népének kíváncsi pillantásaitól kísérve haladt át a több mint hatvan házzal rendelkező településen. Egyesek mutogattak rá, mások súgtak-búgtak, sokan behúzott nyakkal eliszkoltak, s a lány úgy látta, hogy általános izgalom uralkodik. Talán a katasztrófa híre már megelőzte.

Ezt a feltételezést támasztották alá az elkapott beszédfoszlányok arról, hogy a király egy csapata kelet felé tart. A lány magában bólintott: csatlakoznia kéne a sereghez, hogy visszamenjen Pireth Tulméba és megbosszulja...

A gondolat úgy érte Jillt, mintha hideg vízzel zúdították volna nyakon. Mit bosszuljon meg? A társait? Az undorító Barmine-t? Gofflaw-t, akit nem egyszer maga is szívesen megölt volna?

Talált egy kocsmát, melynek viharvert cégérén már a nevet sem lehetett kivenni, a habzó söröskupa képe azonban önmagáért beszélt. Mielőtt beléphetett volna, ismerős hang csapta meg a fülét.

– Miféle démonokat hívtunk magunk közé? – hallatszott erőteljesen odabentről, s Jillnek nem is kellett látnia a beszélőt ahhoz, hogy tudja, az illető az asztalon áll, magasba emelt karokkal.

Belépve morgolódó társaságra számított, ehelyett azonban úgy tűnt, hogy az őrült szerzetes ezúttal meglehetősen figyelmes hallgatóságra lelt.

Nem is kicsire: vagy negyven ember szorongott a kocsmában. Jill átnyomakodott a tömegen a pulthoz, s egy kupa sört akart rendelni, de rádöbbent, hogy nincs pénze. Inkább a pultra könyökölt, s figyelte a szerzetest meg a közönség reakcióját.

A hallgatók harcról, goblinokról suttogtak, míg mások, a valóságnak megfelelően, powrikat emlegettek. Az ellenséges erőre vonatkozó becslések az ezer harcostól egészen az ezer hajóig terjedtek.

Jill szívesen megmondta volna nekik, hogy csak egy vitorlásról és öt hordóhajóról van szó, mégsem szólalt meg. Nem szerette volna felhívni magára a figyelmet, és azt gondolta, hogy nem fog megártani az embereknek, ha egy kicsit megijednek.

A szerzetes szemlátomást hasonlóan érzett, mert beszéde egyre tüzesebbé vált, s szörnyhadseregekről beszélt, amelyek már közelednek az úton Macomber határa felé.

A láz a csúcspontjára hágott, aztán egyszerre megtört... A fogadós jókora husánggal előlépett a pult mögül, s a szerzetes felé indult. – Most már elég belőled – lengette fegyverét. – Bármi is történt, az a katonaság dolga, s nem az ittenieké!

– Az egész világnak fel kell készülnie! – vágott vissza a kövér ember, s széttárta karjait.

De már késő volt, a félelem dühbe csapott át, s amikor a fogadós segítségért kiáltott, nem volt hiány jelentkezőkben.

Az őrült szerzetes vitézül küzdött, csak úgy dobálta szét az embereket, állandóan a felkészülést hangoztatva. A végén azonban, ahogy előre látható volt, dicstelen módon az utca porában találta magát.

Jill azonnal mellette termett, és letérdelt a szerzeteshez. A próféta apró palackot szedett elő köpönyege egyik zsebéből, lepattintotta a tetejét, s jókorát húzott belőle. Elnyomott egy böffentést, s úgy nézett Jíllre, mintha zavarban lenne.

– A bátorság itala – magyarázta. – Az, az.

Jill savanyúan végigmérte, aztán a kezét nyújtotta. – Te aztán kitartó vagy.

A szerzetes alaposabban szemügyre vette a lányt. – Találkoztunk mi már valahol? – kérdezte végül.

– Egyszer – felelte Jill. – Nem messze innen.

– Nem felejtenék el egy ilyen csinos arcot – erősködött a szerzetes.

Jill túl elgyötört volt ahhoz, hogy elpiruljon. – Talán ha most is rajtam lenne a vörös kabát... – jegyezte meg, s alig tudta elhinni, hogy ezzel elárulja valódi kilétét az őrültnek.

A szerzetes gondolkodóba esett, aztán hirtelen felragyogott az arca, majd újra elsötétült, ahogy jobban belegondolt a dolgokba. – A te otthonod... – hebegte, mintha nem tudná, hogyan folytassa – Pireth Tulme.

– Nem nevezném éppen az otthonomnak – vágott vissza Jíll. A szerzetes megint mondani akart valamit, de a lány leintette. – Én ott voltam – mondta. – És láttam.

– Amiről beszélnek?

– Powrik voltak – jelentette ki Jill. – Pireth Tulme nincs többé.

A szerzetes odanyújtotta az üveget, de Jill elhárította. A férfi bólintott, és visszarakta flaskáját viharvert köpönyege redői közé. Elkomorodott az arca. – Gyere velem – mondta a lánynak. – Meghallgatom, amit esetleg mondani akarsz.

Jill hosszan mérlegelte az ajánlatot, aztán elindult a szerzetessel annak bérelt szobája felé, Macomber külvárosában. A férfi azt várta, hogy Jill dezertálásról beszél majd, az egyszerűen és őszintén előadott történet azonban egészen másnak bizonyult. A szerzetes barna szemében egyre növekvő elismerés tükröződött, s Jill tudta, hogy ez az ember jó barát. Tudta, hogy a szerzetes nem fogta feladni a katonai hatóságoknál, akiket éppoly kevéssé tisztel, mint ő.

Amikor befejezte a mesét, és elmondta, hogy örömmel hallja újra a szerzetes hangját, s most már igazi mélységében tudja értékelni figyelmeztetéseit, a férfi megnyugtatóan elmosolyodott és Jíll kezére tette a kezét.

– Én Avelyn Desbris testvér vagyok, St.-Mere-Abelle hajdani szerzetese – vallotta meg, s Jill érezte, hogy valószínűleg hosszú ideje ő az első, akinek a szerzetes elárulja ezt a nevet. – Úgy tűnik, hogy mindketten talajt vesztettünk.

– Talán inkább csalódtunk – vélte Jill.

Avelyn arca elfelhősödött. Bólintott. – Csakugyan csalódott vagyok – suttogta halkan.

– Én elmondtam neked a történetemet... – biztatta Jill. Avelynnek az anyja halála óta nem volt olyan erős érzelmi kitörése, mint most. Nagyon sokat elmondott Jillnek – többet, mint amit valaha is elmondhatónak hitt –, s csak a Gyűrűkövekre vonatkozó adatokat hagyta ki, a titkos szigetet, menekülésének módját és végzetes következményét, s azt a tényt, hogy most is nála van néhány a mágikus kövekből. Persze ezek a dolgok korántsem a legfontosabbak voltak számára, főleg a Szélfutár tragédiája és Dansally halála mellett.

– Ő megmondta neked a nevét – szólt közbe halkan Jill, s Avelyn tekintete elhomályosult a gondolatra, hogy ez a lány itt megérti a gesztus jelentőségét.

– De te nem mondtad meg – jegyezte meg Avelyn.

– Jill – felelte a lány rövid tétovázás után.

– Jíll?

– Csak Jill – erősítette meg a lány.

– No, Csak Jill – mosolyodott el Avelyn –, úgy tűnik, hogy mi ketten elveszett báránykák vagyunk.

– Igen, Avelyn Desbris testvér – kontrázott Jill. – Két elveszett bárányka a farkasok erdejében.

– Szegény farkasok! – kiáltotta Avelyn. – Bizony, bizony!

Együtt nevettek, s a kacagás megtörte a feszültséget. Erre a megkönnyebbülésre mindkettejüknek nagy szüksége volt. Jillnek a friss megpróbáltatások miatt, Avelynnek pedig azért, mert most beszélt először sötét múltjáról, s ez újra fellobbantotta a lángot a kétségbeesett képek és érzések körül, amelyek elűzték a kolostorból.

– Kegyesség, méltóság, szegénység – mondta a szerzetes undorral, amikor újra lélegzethez jutott.

– Az abellita egyház krédója – felelte Jill.

– Inkább hazugsága – ellenkezett Avelyn. – Nem sok kegyességet láttam, csak kicsinyes szertartásokat. A gyilkosság nem méltóságteljes, a szegénység pedig olyasvalami, amit St.-Mere-Abelle mesterei nem is tűrnének meg – szortyintott, de Jill tudta, hogy ez még semmi.

– Örökké éber – mondta szárazon, s Avelyn felismerte a Partfoki Őrségjelmondatát. – Ezt a powriknak kéne mondani!

Megint nevettek, még hangosabban, a derű pillanatait fordítva pajzsként a könnyek ellen.

Jill Avelyn szobájában töltötte az éjszakát. A szerzetes természetesen tökéletes úriemberként viselkedett. Végiggondolta a történetet, amit a lánynak mesélt, aztán végignézett magán: felesleges kilók, elhanyagolt külső.

– Ó, Jill – siránkozott. – Látnod kellett volna engem ifjúságom fénykorában. Egészen más ember voltam, mielőtt megláttam a világ szörnyű igazságát.

Arra gondolt, hogy ha valóban barátjának tartja ezt a lányt, akkor fel kell kutatnia önmagában azt a részt, amit már elveszettnek hitt. Ha Jill barátja vagy bárkinek megfelelő társa akar lenni, vissza kell hoznia magába annak az idealizmusnak egy részét, azt a hitet, hogy a világ nem is olyan sötét és borzalmas, s egy kis erőfeszítéssel még jobbá lehet tenni.

– Igen – suttogta a szerzetes. – Majd együtt megtaláljuk a megoldást.

Másnap reggel útiholmikat vásároltak – többek közt egy rövidkardot, egy csizmát, egy meleg köpenyt Jillnek –, és együtt hagyták el Macombert nyugat felé, mit sem törődve a furcsa pillantásokkal és megjegyzésekkel. Úgy érezték, mintha közös titkuk és bölcsességük lenne, amit az ostoba világ nem érthet meg.

Egyedül ez kötötte össze Jillt és Avelynt az utazásuk első heteiben: lelki testvérek, mondogatta Avelyn, s ketten vannak, egyedül a növekvő sötétség ellen. Jill nagyjából elfogadta ezt az érvet, de azért nem igazán tartotta magát az őrült szerzetes testvérének. A fickó szinte egyfolytában vedelt, és bármilyen városba vetődtek, Avelyn mindig módot talált egy kis verekedésre. Így történt Dusberryben is, a Masur Delaval mentén, félúton Amvoy és Ursal között. Avelyn a kocsmában állt, az asztalon, ahogy szokta, és figyelmeztetéseket, átkokat kiabált. Jill éppen akkor lépett be, amikor kitört a verekedés. Tucatnyian csépelték a hozzájuk legközelebb állót, ügyet sem vetve rá, hogy az illető, barát-e vagy ellenség. Az ilyen általános verekedésekben – szemben azzal az esettel, amikor az egész ivó összefog ellene – Avelyn derekasan állta a sarat. Könnyedén dobálta szét ellenfeleit, ügyesen forgolódott.

Jill áttört a tömegen társa felé. Ő is könnyedén elbánt a pityókás helybéliekkel. Egy férfi támolyogva feléje kapott.

Jill a lábába rúgott, s a fickó összerogyott.

– Muszáj mindig ezt? – kérdezte, amikor odaért Avelyn mellé.

A szerzetes válaszképpen csak elvigyorodott, aztán gyorsan eltolta Jillt, és leütötte azt az embert, aki Jill háta mögül közeledett egy husánggal.

– Hohó, na! – rikkantotta Avelyn. – Rájuk fért már egy kis edzés!

Folytatni akarta a verekedést, de Jill keményen farba rúgta. A szerzetes sértetten fordult hátra, de a lány könyörtelenül az ajtó felé mutatott.

Már a kocsma előtt álltak – odabent még javában dúlt a csetepaté –, amikor Avelyn különös pillantást vetett szép társnőjére. A köpenye alá nyúlt, aztán visszahúzta a kezét.

Véresek voltak az ujjai.

– Drága Jillem – suttogta Avelyn. – Azt hiszem, megszúrtak. – Rogyadozni kezdtek a lábai, de Jill elkapta és egy közeli sikátor felé támogatta. Arra gondolt, hogy otthagyja a sebesültet és elszalad Dusberry felcseréhez, de Avelyn nem engedte el.

A szerzetes szürkésfekete követ szedett elő, mely olyan csillogó volt, mintha folyékony lenne, s oly sima, hogy Jill úgy érezte, bele is merülhetne. Hosszan bámulta a követ, s érezte, hogy valami különleges, varázsos van benne.

– Kölcsönveszek egy keveset az erődből, barátom – suttogta Avelyn. – Különben hamarosan végem.

Jill, aki előtte térdeit, bólintott. Mindenképpen szeretett volna segíteni.

Avelyn azonban nem volt elégedett a válasszal, félt, hogy Jill nem fogja fel igazán, mit kíván tőle. – Eggyé fogunk válni – motyogta elhaló hangon. – Közelebb leszünk egymáshoz, mint amit el tudsz képzelni. Készen állsz egy ilyen egyesülésre?

– Nem hinném, hogy a te állapotodban...

– Ó, nem a testünkről van szó – nevetett fel Avelyn, fájdalmai ellenére. – A lelkünkről.

Jill furcsálkodva pillantott Avelynre. Testi egyesülést nem tudott volna elviselni – sem Avelynnel, sem Connorral. A lelki egyesülésről szóló talányos szöveg azonban nem tűnt ennyire ijesztőnek. – Tedd, amit kell – határozott.

Avelyn az arcát tanulmányozta, majd bólintott. Lehunyta a szemét és halkan kántálni kezdett, belehullva a hematit mágiájába. Jill hasonlóképp lehunyta a szemét, s hallgatta a hangot.

Aztán egyszer csak már nem hallotta, inkább érezte, mintha a neszek a saját testéből szűrődnének ki. Megérezte a behatolást, ahogy Avelyn lelke belé akart szállni.

Jíll próbált nem ellenállni, mert az eszével tudta, hogy ha nem engedi be Avelynt, a szerzetes bizonyosan meghal. Azt is tudta, hogy bíznia kell társában. Avelyn barát, lelki és – jobbára – erkölcsi társ.

Minden erejét megfeszítette, de nem sikerült megkönnyítenie az egyesülést.

Aztán felsikoltott. Nem fennhangon, habár az is lehet: nem tudhatta. Avelyn közelebb jött, sokkal közelebb. Túl közel. Hirtelen olyan volt, mintha egyek lennének. Jill egy kolostor barna, szürke falainak képfoszlányait kapta el, egy zöldellő sziget képeit. Aztán úgy érezte, mintha zuhanna, s egy karvalyarcú férfit látott, aki vele együtt zuhan.

Megérezte a fájdalmat, a forró, éles szúrást. Tudta, hogy ez az érzés nem az övé, de ott van mellette, és megcsapolja életerejét, a mélybe rántja. Ellenállt, próbálta eltolni Avelyrit, de most már késő volt. Egyesültek, s a szerzetes vámpírmód táplálkozott.

Jill szeme felpattant rémületében, s látta, hogy a szerzetes teste most is ott fekszik előtte, mozdulatlanul.

A fájdalom újabb, égető és egyéni érzéssé vált. Nagyon is egyéni volt, mégis közös. Jill ösztönösen kétrét görnyedt, de nem menekülhetett. Beengedte Avelynt, s most viselnie kellett a következményeket.

A szerzetes számára a lelkük egyesülése csodálatos élmény volt. Miközben felfedezte a hematitnak ezt a szokatlan alkalmazását, átadta Jíllnek a kövek tudását – és olyan könnyű volt! Azonnal érezte a választ. Jill energiát továbbított a hematiton keresztül Avelyn sebesült testébe, éppolyan könnyedén, akárcsak egy ötödéves St.-Mere-Abelle-i szerzetesdiák. Avelyn most döbbent rá, hogy a szerzetesek milyen rosszul tanítják a kövek használatát. Ha az utasítások lelki úton érkeznének, a tanítványok sokkal gyorsabban haladnának. Tudta, hogy Jíllnek a továbbiakban igencsak alapos ismeretei lesznek a mágíkus kövekről, és a lány erős is! Gyakorlás és további egyesülések révén hamarosan vetélytársa lehet a kolostor legjobb kőhasználóinak is – és mindez pusztán az új módszernek köszönhető!

De ekkor sötét képek merültek fel Avelynben: ámokfutóké, akik a köveket használják. Éppoly gyorsan elvetette a tanításnak ezen módszerét, mint ahogy eszébe jutott, mert rádöbbent, hogy a tudás alkalmazásához szükséges fegyelmet viszont nem lehet ilyen könnyen megtanítani. Hirtelen bűntudat öntötte el azért, amit átadott ennek a félig-meddig ismeretlen lánynak. Úgy érezte, mintha elárulta volna Istent azzal, hogy nem kért útmutatást, mielőtt átadta az áldást.

Aztán az egész egyszerre véget ért, s Avelyn visszatért majdnem teljesen gyógyult testébe.

– Sajnálom – suttogta kimerült, de már nem fájdalmas hangon. – Megmentetted az életemet.

Jill megint múltja sötét árnyaival küzdött, a korláttal, amely oly sokáig védelmezte legbelső énjét, a korláttal, amelyet Avelyn nem áttört, hanem valamiképp megkerült. Nagy nehezen sikerült szembefordulnia a férfival.

Az már ült és bátortalanul elmosolyodott. A fájdalom és halál árnyéka tovaszállt kerekded vonásairól. – Én... – kezdett volna mentegetőzni, de Jill a szájára tapasztotta a mutatóujját. Felállt és segítő kezet nyújtott a szerzetesnek.

Elindultak a városból kifelé vezető úton. A lány szótlanul lépkedett az éjszakában, és újra meg újra lejátszotta magában egyesülésük szörnyű pillanatait, a képeket, amelyeket Avelyntől, s nyilván annak múltjából kapott. De volt itt valami más is, egy ajándék, amit Avelyn hátrahagyott. Jill még sosem hallott varázskövekről, használni pedig végképp nem használhatta őket, most mégis úgy érezte, hogy egészen jól elboldogulna velük, mintha ez a titok egy szempillantás alatt megvilágosodott volna előtte. Ezt sem tette szóvá, mert nem tudta, hogy ajándék vagy átok-e az, amit Avelyntől kapott.

Társa sem igyekezett megtörni a csendet. Neki is volt min rágódnia: az érzéseken, amiket az elkínzott lányban látott, a jeleneteken, amiket az egyesülés feltárt előtte – egy vérengzés képei voltak ezek egy kis faluból, valószínűleg valahol a Vadonvidék környékén. Avelyn a település nevét is tudta, pedig erre a lány nem emlékezett. Titokban utána is érdeklődött a következő városban, ahová megérkeztek, s ahogy egyre több és több értesülésre tett szert, úgy vezette Jillt egyre északabbi irányba.

A lány vegyes érzelmekkel követte Avelynt Palmarisba. Nagyon szerette volna felkeresni Graeviséket, hogy megnyugtassa őket: él és egészséges, s hogy Pettiwba terjedelmes keblére ölelhesse. Ezt a vágyat azonban elnyomta a tudat, hogy valójában dezertőr. Katasztrófa lenne, ha összefutna Connorral, ha pedig Grady meglátja, vagy tudomást szerez a látogatásáról, valószínűleg utánaküldi a király embereit, ha másért nem, azért, hogy biztosítsa örökségét.

Jill egy éjszaka, amikor Avelyn lement a fogadójuk ivójába beszédet tartani, magányos sétára indult. Átvágott a városon és bevette magát egy sikátorba, szemben a Cimboraság útjával. Percekig, órákig ült ott, s nézte a vendégek jövés-menését; a tragédiája szemlátomást nem tette tönkre Chilichunkék hírnevét. Egy idő múlva Pettiwba lépett ki a fogadóból, beletörölte a kezét kötényébe, megdörgölte izzadt homlokát, s mosolyogva, mint mindig, tette a dolgát.

Jillt szinte ellenállhatatlan késztetés fogta el, hogy odarohanjon és megölelje az asszonyt, mintha csak az igazi anyja lenne.

Valami azonban – talán Pettiwba féltése – visszatartotta.

Az asszony visszament az ivóba.

Jill sietve hagyta maga mögött a kihalt sikátort, hogy hazatérjen fogadóbeli szobájukba, de valahogy az út hátsó tetőjén találta magát, titkos helyén, hogy még egyszer utoljára átélje a régi érzéseket. Itt fenn olyan volt, mintha Pettiwba ölelné. Itt fent újra a Kóbor Macska volt, önmaga fiatalabb énje egy kevésbé bonyolult, kevésbé zavarba ejtő világban.

Egész éjjel a csillagokat nézte, a ködfelhők mozgását.

Amikor hajnaltájt visszaért a szobájukba, Avelyn zajosan hortyogott. Lehelete sörtől és erősebb italféleségektől bűzlött, egyik szeme körül pedig jókora fekete ütésnyom éktelenkedett.

Még napokig Palmarisban maradtak – egy ekkora város tovább tűrte a bolond szerzetes jelenlétét –, de Jill soha többet nem ment a Cimboraság útjának még csak a közelébe sem.

7. fejezet

Az egy cél

Csak két követ kapott: egy sima, sárgás napkövet és egy kabosoncsiszolású gránátot – egy mélyvörös karbunkulust. Az első – St.-Mere-Abelle egyik legértékesebb köve – megvédte őt majdnem minden kőmágiától, semlegesített minden varázserőt jókora körzetben, a második pedig, a keresőkő, elvezethette a mágiához. Így szerelték fel Igazság Testvért arra, hogy megkeresse és elpusztítsa Avelynt.

Egy sötét, komor reggelen hagyta el a kolostort hamuszürke kancáján. A ló nem annyira gyors volt, mint inkább kitartó. Órákig tudott menni, s Igazság Testvér, létfontosságú feladatába merülve, a végsőkig hajtotta.

Először Youmaneffbe ment, abba a faluba, ahol Avelyn Desbris született, háromszáz mérföldnyire St.-Mere-Abelle-től. A falun kívül fekvő temetőben megtalálta Annalisa Desbris sírkövét, s némi elégtétellel látta, hogy Jayson Desbris neve még nem szerepel a felirat alatt.

– Azért jött, hogy a fiamról, Avelynről beszéljen? – kérdezte az öreg, amikor Igazság Testvér abellita csuhájában bekopogtatott hozzá.

Ez az egyszerű, őszinte kérdés felbosszantotta a szerzetest.

– Talán halott? – kérdezte félve Jayson.

– Miért, annak kéne lennie? vágott vissza Igazság Testvér.

Az öreg pislogott, aztán megrázta a fejét. – Bocsássa meg modortalanságomat – kérlelte a látogatót, s félrehúzódva befelé invitálta a szerzetest. Igazság Testvér lehajtott fejjel lépett be, hogy leplezze gonosz mosolyát.

– Csak feltételeztem, hogy ha valaki St.-Mere-Abelle-ből jön, akkor valami köze van Avelynhez – magyarázta Jayson. – És mivel nem maga Avelyn jött...

– Hol van Avelyn? – kérdezte szenvtelen, hideg hangon a szerzetes. Jayson megborzongott.

– Azt magának jobban kellene tudnia, mint nekem – felelte az öreg csendesen. – Hát nincs a kolostorban?

– Tudsz az utazásáról? – kérdezte élesen a szerzetes.

Jayson megrázta a fejét, s Igazság Testvér úgy ítélte meg, hogy valóban nem tud semmit.

– Utoljára az úr 816. évének őszén láttam a fiamat – mentegetődzött Jayson. – Amikor St.-Mere-Abelle gondjaira s Isten kegyére bíztam.

Igazság Testvér azon kapta magát, hogy hisz az öregnek, és ez a tény csak még jobban feldühítette. Értesüléseket, útmutatást remélt Jayson Desbristől, hogy gyorsan és hatékonyan bevégezze feladatát. Avelyn azonban szemlátomást nem jött haza, vagy legalábbis nem vette fel a kapcsolatot az apjával. A szerzetes tusakodott, hogy megölje-e az öreget, s eltüntessen minden nyomot maga után, vagy altassa el az apa rossz érzéseit, és adjon mindennaposabb színezetet látogatásának.

De aztán rájött, hogy ez nem megy, mert ha Avelyn mégis hazajön és megtudja, hogy egy szerzetes járt itt, azt is tudni fogja, hogy ez nem afféle baráti vizit volt. Az öreg megölése viszont még jobban bonyolítaná a dolgokat, mert akkor a helybéliek megjegyeznék s talán még vadásznának is rá.

Egy megoldás volt még.

– Nehéz, de el kell mondanom, hogy a fiad meghalt – mondta a lehető legnagyobb meggyőződéssel.

Jayson az asztalra támaszkodott, s egyszeriben nagyon öregnek tűnt.

– Leesett a kolostor faláról – folytatta Igazság Testvér. – Le az öbölbe. Még a testét sem találtuk meg.

– Akkor miért kérdezősködik a hollétéről? – csattant fel az öreg. Egy nagydarab férfi – talán tíz évvel lehetett idősebb Igazság Testvérnél – rontott be a szobába, dühös tekintettel.

Igazság Testvér ügyet sem vetett rá – legalábbis látszólag nem. Továbbra is Jaysonra figyelt, és próbálta igazolni korábbi kérdéseit. – Avelyn hosszú útra indult – kezdte csendesen, s ez a spirituális színezetűre hangolt mondat lecsillapította Avelyn bátyja, Tenegrid haragját.

– Ő most már Istennel van – fejezte be Igazság Testvér.

Tenegrid odament a szerzeteshez, és alaposan szemügyre vette. – De a testét nem találtátok meg.

– Túl nagy volt a zuhanás – felelte Igazság Testvér. Maga előtt tartotta bő ruhaujjba bújtatott kezeit. Ujjait nem kulcsolta össze, hanem inkább megfeszítette maga előtt.

– Takarodj ebből a házból! – csattant fel Tenegrid. – Alávaló hírhozó, aki idejön és kérdésekkel zaklat minket, mielőtt kibökné az igazságot! – Dühe azonban nyilvánvalóan nem a szerzetesre irányult, inkább a fájdalom kifejezése volt. A fiúnak éppoly rosszul esett magába roskadt apja látása, mint öccsének halálhíre. Igazság Testvér tudta ezt, de együttérzés aligha volt benne.

A szerzetes ezt még ennyiben hagyta volna, de ekkor Tenegrid végzetes hibát követett el.

– Takarodj! – ismételte. Kezét a szerzetes vállára tette, és tolni kezdte őt az ajtó felé. Igazság Testvér keze egy szempillantás alatt elővillant a csuha alól, és a megfeszített ujjak Tenegrid torkába fúródtak. A férfi megtántorodott, egy szék hátába kapaszkodott, de így is elesett, s magával rántotta a széket is.

Igazság Testvérnek – hisz vére lángolt a gyilkolásért – jókora akaraterejébe került, hogy visszaforduljon az ajtó felé. Szívesen kitöltötte volna dühét az alávaló Avelyn bátyján, szerette volna az apa szeme előtt letépni a fiú fejét, hogy aztán az apát magát is megölje. De ez nem lett volna bölcs dolog, csak megnehezítette volna az Avelynhez vezető utat.

– A kolostor sajnálja veszteségeteket – kiáltotta Jayson Desbrisnek.

Az öreg hitetlenkedve meredt a fiára, aki a földön fekve markolászta a torkát, és. levegő után kapkodott. A szerzetes távozott.

Miután az egyik nyilvánvaló lehetőség meddőnek bizonyult, Igazság Testvér kénytelen volt mágiához folyamodni. Elővette karbunkulusát, a Sárkánytekintetet, amely felderített minden varázst. Hamarosan maga mögött hagyta Youmaneffet: a szánalmas kis falucskában nem talált mágikus kisugárzást.

A világ pedig széles.

Először néhány nappal később találkozott mágiával, a nyílt úton, amikor összetalálkozott egy kereskedőkaravánnal. Az egyik kalmárnál volt egy kő – s ezt be is vallotta, amikor Igazság Testvér a sarokba szorította kis, fedett kocsijában. Mindössze egy apró gyémántszilánkról volt szó, amivel kímélni lehetett a gyertya- és olajkészleteket útközben.

A szerzetes hamarosan indult tovább, s nagyjából észak felé tartott. Medvehonc legnagyobb városa, Ursal jó kiindulópont lesz, gondolta. Igazság Testvér azonban tisztában volt a buktatókkal is. A kolostor tékozlása miatt Ursalban valószínűleg sokan rendelkeznek kövekkel. Igazság Testvér tudta, hogy a számtalan hamis nyom félrevezetheti. Tekintve azonban a Sárkánytekintet korlátozott hatókörét – alig néhány száz láb –, a szerzetesnek több esélye volt egy körülhatárolt városi területen, mint Medvehonc hatalmas, nyílt terepén.

Még az út harmadát sem tette meg Ursal felé, amikor hirtelen más irányba fordult: szagot fogott. Az egész a véletlen műve volt. Egy kicsiny, névtelen faluban hírét vette, hogy egy bizonyos „őrült szerzetes” járt ott alig néhány héttel azelőtt, Dusberry felé átutazóbah. Abból sejtette, hogy nem ő az első abellita szerzetes, aki itt jár, ahogy az emberek az öltözékére reagáltak. A falusiak sóhajtottak, amikor megjelent, s kezdetben rémültnek látszottak, aztán – mintha rájönnének, hogy nem azzal az emberrel állnak szemben, akitől tartottak – újra sóhajtottak, ezúttal megkönnyebbülésükben.

Némi kérdezősködésre készségesen beszámoltak az „őrült szerzetesről”, aki a közelgő végzetről vizionált és verekedést kezdett a kocsmában. Az egyik férfi odamutatta törött karját Igazság Testvérnek.

– Nem jó cégér az egyháznak, aszondom – mondta a sértett. – A tieitek csak úgy kószálnak a világba' és bántják a népeket!

– A verekedés óta sokan elfordultak Tengeri Szent Gwendolyntól – jegyezte meg a kocsmáros.

– És az a szerzetes onnan való volt? – kérdezte Igazság Testvér, mert felismerte a kolostor nevét: Szent Gwendolyn sziklaszirten álló, elszigetelt erőd volt, két napi lovaglásra kelet felé.

A törött karú ember semmitmondóan vállat vont, aztán a csaposhoz fordult, aki szintúgy nem tudott felelni a kérdésre.

– Olyan csuhája volt, mint neked – szólt a fogadós.

Igazság Testvér azt akarta volna tudni, hogy a szerzetesnél voltak-e mágikus kövek, vagy hogy volt-e körülötte valami mágia, de tudta, hogy ezek az emberek már rég elmondták volna, ha valami ilyesmit vettek volna észre. Nem akart gyanússá válni, mert sejtette, hogy Avelyn csak még veszedelmesebb lesz, ha tudomást szerez róla, hogy vadásznak rá.

Kapott egy egészen használható személyleírást, ami ugyan nem pontosan egyezett azzal, amilyennek Avelyn Desbrist ismerte annak idején, de elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse kíváncsiságát. Útmutatást is kapott: a falucska lakói egy emberként állították, hogy a szerzetes a nyugati úton indult tovább, társával, egy szép fiatal lánnyal.

A nyom forró lett, s városról városra vezette Igazság Testvért, végig a vidéken Dusberryhez, a Masur Delaval mentén. Útközben egyre több értesülésre tett szert: az egyik csetepatéban az őrült szerzetes kék sugárral tette ártalmatlanná támadóit.

Grafit.

Alig egy hónappal azután, hogy maga mögött hagyta a kis falut, s egyre közelebb került áldozatához, Igazság Testvér besétált Palmaris erődített kapuján.

Alig két nap múltán a Sárkánytekintet kövével erős mágiát észlelt a város északkeleti negyedéból, a Masur Delavalra letekintő gazdag házak vidékéről. A szerzetes úgy érezte, hogy prédája immár karnyújtásnyira van tőle, s vadászó oroszlánként tört át a piactéren, félrelökdösve az embereket. Kissé elbizonytalanodott, amikor a megfelelő házhoz ért, mely hatalmas volt, és csupa hozatott anyagból épült: síma, fehér délvidéki márványból, erdővidéki sötét fagerendákból, a kertben pedig mesteri szobrok díszelegtek. Igazság Testvér először azt hitte, hogy Avelynt talán felfogadhatta ez a nyilvánvalóan gazdag kereskedő, talán a kövei miatt, vagy esetlen udvari bolondnak. Próbált kitartani reménye mellett, mégsem tudott megfeledkezni kételyeiről. Avelyn, aki oly nagy becsben tartja a köveket, képes lenne kiárusítani erejüket? Igazság Testvér tudta, hogy Avelyn ezt csak végső esetben tenné meg, s mivel legfeljebb néhány hete lehet itt a városban, valószínűleg nem ismerős ebben a házban.

Ezután csak egy lehetőség maradt, de erre a szerzetes gondolni sem akart. Könnyedén behatolt a kapun, s zajtalanul osont végig az udvaron. Itt számtalan sövény és bokor takarta, nem kellett tartania attól, hogy meglátják az utcáról.

Azonnal megértette, hogy hibát követett el, amikor meghallotta a házőrző morgását.

Igazság Testvér elmormolt egy átkot, és meglátta az állatot: egy masszív, izmos, széles állkapcsú, fekete vérebet. A kutya csak egy pillanatig habozott, hogy felmérje ellenfelét, aztán vicsorogva nekirontott Igazság Testvérnek.

A szerzetes leguggolt, lábát megvetve megfeszítette izmait, s szemügyre vette a közeledő állatot. A kutya gyorsan ott termett, és a férfi torkának akart ugrani. Azonban az kicselezte: magasra szökkent a levegőbe, lábait maga alá húzva.

A kutya megtorpant. Túl nagy volt a lendülete ahhoz, hogy időben irányt tudjon változtatni. Igazság Testvér az eb hátára érkezett, combjait összeszorította.

A kutya tappancsai szétcsúsztak. Az állat egyet nyüsszentett, aztán törött gerinccel, összelappadt tüdővel terült el.

A szerzetes tudta, hogy a kutya már nem figyelmeztethet senkit. Elindult a ház felé. Egyenesen a bejárathoz ment, és zörgetett a nagy rézkopogtatóval, ami szintén külvilági alkotás volt: egy szétzúzott arcot formázott.

Amikor látta, hogy a kilincs fordulni kezd, egyik lábát fölemelve fordulatba kezdett, s időzítése oly tökéletes volt, hogy éppen elkapta a nyílni kezdő ajtót. A másik oldalon álló szolga messzire repült, amikor az ajtó berobbant és Igazság Testvér belépett.

– A gazdád? – kérdezte a szerzetes szenvtelenül.

A döbbent szolga hebegni kezdett, de erre a türelmetlen látogatónak nem volt ideje.

– A gazdád? – kérdezte újra. Megragadta a gallérját, és a levegőbe emelte a szerencsétlen embert.

– Nem ér rá – nyögte a szolga, mire Igazság Testvér pofonvágta, és úgy elkezdte szorítani a nyakát, hogy a fickónak semmi kétsége sem lehetett afelől, az idegen könnyedén letépheti a fejét. Gyorsan egy ajtó felé mutatott az előcsarnok másik végében.

Támadója magával vonszolta, aztán elengedte, mielőtt elérték volna az ajtót. Mágiát érzett, mágikus támadást, amely ellene irányult a szoba belsejéből.

A szerzetes gyorsan előkapta sárga napkövét, s a védekező mágia működésbe lépett. A támadás meglehetősen erősnek bizonyult – habár Avelyntől többet várt volna –, a napkő azonban egész St.-Mere-Abelle egyik legerősebb köve volt, s teljesebb védelmet adott, mint az általában használt krízoberil. A szerzetest egy szempillantás alatt sárgás derengés vette körül, s feltartóztatta a támadóhullámokat.

Igazság Testvér dacosan elvicsorodott és megrúgta a nehéz ajtót. Az megrándult, de nem nyílt ki. A szerzetes rúgást rúgás után mért a fára, s a kilincs fája végül nem bírta tovább: az ajtó beszakadt, s egy gazdagon öltözött, testes férfi vált láthatóvá egy széles tölgyfa asztal mögött, kezében töltött nyílpuskával.

– Egy lövésed van – jegyezte meg higgadtan a szerzetes. Belépett a szobába, s tekintetét a kereskedő pillantásába fúrta.

– Egy lövésed van, és ha azzal nem ölsz meg, kínok kínjával halsz meg.

A férfi keze megremegett; ezt Igazság Testvér tudta, anélkül, hogy látta volna. A kereskedő megrezzent, s verítékpatak csordult a homlokáról. Beharapta a száját.

– Ne gyere közelebb! – kiáltotta, összeszedve minden bátorságát.

Igazság Testvér megállt és gonoszul elmosolyodott. – Megölnél? – kérdezte. – Ezt akarod?

– Én csak azt akarom megvédeni, ami az enyém – felelte a kereskedő.

– Én nem vagyok ellenség.

A kereskedő hitetlenkedve meredt rá.

– Nem rád számítottam – folytatta Igazság Testvér, s hátrafordult, hogy amennyire lehet, becsukja a szétesett ajtót. Rávicsorgott az előtérben összeverődött szolgahadra. – Egy veszedelmes szökevényt üldözök, aki ért a kövek mágiájához – fordult vissza a kereskedőhöz lefegyverző pillantással. – Nem gondoltam, hogy rajta kívül más is rendelkezhet ilyen erős varázzsal. – Igazság Testvér csak magában mosolygott, amikor a nyílpuska leereszkedett.

– Mindig kész vagyok segítő kezet nyújtani Szt. Precious küldötteinek – jelentette ki a kereskedő.

Igazság Testvér a fejét csóválta. – St.-Mere-Abelle-ből jöttem – mondta. – Egy létfontosságú küldetés miatt jártam be egész Medvehoncot. Azt gondoltam, hogy itt végre utam végére érek. Bocsásd' meg, hogy rád törtem, apátunk megtéríti majd a károdat.

A kereskedő legyintett. Az arca szinte felragyogott az apát említésére. – Hogy van az öreg Markwart? – kérdezte kedélyesen.

A szerzetesnek most a dühét kellett magába fojtania, amiért ez az ember – ez a szánalmas, egyszerű, nyomorult kereskedő – egyenlőként beszél Markwart apátról. Nyilván volt már dolga Markwarttal – hisz honnan is szerezhetett volna ilyen erős követ? –, de Igazság Testvér jobban ismerte az apátság és a kereskedők közti kapcsolatot, mint a kereskedők. Markwart apát szívesen látta a pénzüket, de sosem becsülte őket.

– Talán tudnék segíteni a küldetésedben – ajánlkozott a kereskedő. – Ó, de milyen modortalan is vagyok! Folo Dosindien a nevem. A barátaimnak és az apátnak csak Dosi. Nyilván éhes és szomjas vagy. – Felemelte a kezét és már kiáltott volna a szolgákért, de Igazság Testvér beléfojtotta a szót.

– Nincs szükségem semmire – hűtötte le a kalmárt.

– Talán csak némi segítségre a keresésben – jegyezte meg a kereskedő incselkedve.

A szerzetes némiképp kíváncsian billentette meg a fejét. Ennek a fickónak legalább van egy jó kis köve – nyilván hematit. Egy ilyen kővel sok mindent lehet kezdeni.

– Egy szerzetestársamat keresem – magyarázta Igazság Testvér. – Csak úgy ismerik, hogy az „őrült szerzetes”.

A kereskedő vállat vont, a gúnynév szemlátomást semmit sem mondott neki. – Palmarisban van?

– Legalábbis áthaladt itt – felelte a szerzetes. – Legfeljebb két héttel ezelőtt.

A kereskedő letelepedett az asztala mögé, s mély gondolkodásba merült. – Ha utazik és törvényen kívüli, akkor valószínű, hogy a déli dokkokban kereshetett menedéket – vélekedett, de aztán lemondó pillantást vetett a szerzetesre. – Palmaris hatalmas város.

Igazság Testvérnek a szeme sem rebbent.

– Én megmondtam a nevemet – szólt a kalmár.

– Nekem nincs nevem – felelte Igazság Testvér, s újra feszültség támadt köztük.

Dosi megköszörülte a torkát. – Igazán szeretném, ha többet tudnék segíteni Markwart emberének.

Igazság Testvér összehúzta a szemét. Nem tetszett neki, hogy a kalmár az apát pajtáskodó emlegetésével akar fölébe kerekedni.

– De van egy hely – suttogta váratlanul a kereskedő. – Ahol választ kaphatsz. Választ a világ bármely kérdésére.

Igazság Testvérnek fogalma sem volt, merre tart ez a beszélgetés, s nem tudta, miért lesz már-már eszelős a férfi pillantása.

– De előbb vacsorázzunk – dőlt hátra a székében Dosi. – Asztalomnak nincs párja Palmarisban, s szeretném, ha jó hírét vinné Markwart öreg kereskedő barátjának.

Igazság Testvér belement a játékba, s a kalmár valóban nem túlzott. Szolgái – köztük az is, akit a szerzetes leterített, és három lány – egyik kitűnő fogást a másik után tálalták fel, remek húsokkal és édes gyümölcsökkel. Volt zaftos bárány és vastag marhahús barna szószban, gombával, lédús, mézédes narancs, s hatalmas, kerek sárgadinnye.

A szerzetes mértékkel evett és ivott, s amikor a vacsora véget ért, csendben hagyta, hogy a kereskedő vezesse a beszélgetést.

A fickó tovább locsogott, főleg Medvehonc különféle kolostoraival kötött üzleteiről. Igazság Testvér tudta, hogy mindez az ő elkápráztatására szolgál, s igyekezett is úgy tenni, mint aki értékeli a fecsegést. Dosi csak néha szakította félbe előadását egy-egy böffenéssel. Annyira el volt foglalva önmaga fontosságával, hogy nem is törődött a szerzetes reakcióival. Igazság Testvér úgy vélte, hogy ez az ember olyanokhoz van szokva, akik rá vannak szorulva az ő vagyonára, vagy irigylik azt, így egész életében odaadó és figyelmes hallgatóság vette körül. A hatalom csapdája volt ez, Dosi észre sem vehette, milyen unalmas és nevetséges csepűrágó valójában.

Igazság Testvérnek azonban szintén szüksége volt a kereskedőre, de legalábbis valószínűnek tűnt, hogy a fickó segíthet a küldetésben. Egyedül ez tartotta meg az asztalnál még jóval napnyugta után is.

A szerzetes egyszer csak kizökkent félálomszerű unalmából: Dosi váratlanul bejelentette, hogy ideje megkeresni a válaszokat, s ezt a legjobb sötétben tenni.

Hangjának rejtelmes csengése azonban felébresztette a szerzetes éberségét, pedig Igazság Téstvér valójában nem várt sokat. Az ostoba Dosi nyilván bele akar szállni valami fogadós testébe a hematitjával, hogy az őrült szerzetes felől kérdezősködjék.

Átmentek Dosi dolgozószobájába. Hozatott egy széket és leültette vendégét.

– Mehetnék én is – szólt a kereskedő, de aztán megrázta a fejét, mintha nem tetszene neki az ötlet, mintha majdnem félne tőle.

Igazság Testvér nem mozdult, nem válaszolt. Semmiképpen nem akarta vendéglátója tudtára adni, hogy milyen izgatott.

– Talán jobb lenne, ha te magad néznéd meg – folytatta a kalmár fanyar mosollyal. – Szeretnél menni? – kérdezte.

– Menni? Hová?

– A válaszok után.

– Nem ismerem a helyet, amiről beszélsz – viszakozott Igazság Testvér. – Csak annyit tudok, hogy van egy köved.

– Ó, ez nem csak egy egyszerű kő – ingerkedett Dosi. – Finom szürke kabátja alá nyúlt. Egy nagy brosstűt szedett elő, és a szerzetes elé tartotta. Igazság Testvér most már nem tudta egészen elleplezni érdeklődését. A bross középső köve hematit volt, ahogy gyanította: ovális, sima és mély kő. Körülötte aranyba foglalva apró, tiszta és kerek kristályok sorakoztak. Igazság Testvér nem ismerte fel őket azonnal, mert nem voltak különösebben jellegzetesek, de érezte, hogy mágikusak, s kapcsolatban állnak a hematittal.

– A saját tervezésem – dicsekedett Dosi. – A kövek lényege az erőik vegyítése, nem igaz?

Igazság Testvér gyűlölte ezt az embert, és azt a hányaveti könnyedséget, amellyel a kövekről beszél. – Ez a bross olyan kombinációt képvisel, amit nem ismerek – vallotta be.

– Egyszerű tiszta kristálykvarc – magyarázta Dosi, s végigfuttatta ujjait a bross szélén. – A távolbalátást szolgálja.

A megidézés köve, döbbent rá Igazság Testvér, és kezdte érteni a dolgot. A tiszta kvarccal mérföldnyi távolságokba lehet látni, ha pedig ezt kombinálják a hematit testetlen repülésével...

– Ezzel eljuthatsz oda, ahol megtalálod a válaszokat – magyarázta Dosi. – Arra a helyre, amit csak én ismerek. Egy barátom otthona, egy nagy hatalmú barátomé. Még Markwart is a csodájára járna.

Igazság Testvér most nem törődött az apát említésével, annyira lefoglalta a bross. Érdeklődése bizonytalanságba csapott át. Az a távoli érzése támadt, hogy valami veszedelmes dologba botlott. Felidézte magában Dosi félelmes arckifejezését, amikor azt mondta, hogy ő is elmehet arra az útra: a mélységes rettegést és a legnagyobb csodálatot. Miféle lény kelthet ilyen érzéseket? Mi várja őt ennek az útnak a végén?

A szerzetes megborzongott. Talán a kolostor jobban meggondolhatná, hogy olyan ostobáknak adja el a köveket, mint ez a Dosi.

A gondolat azonban egy pillanat alatt elillant, mert Igazság Testvért úgy képezték ki, hogy képtelen legyen hosszabb ideig bármiféle rossz érzéssel vagy netán kérdéssel viseltetni feljebbvalóival szemben.

– Menj – kérte Dosi, és átadta neki a brosst. – Vezessen a kő. Ismeri az utat.

– Szálljak át valaki másnak a testébe?

– A kő ismeri az utat. – A kereskedő ezt egyszerűen, nyugodtan, mégis valahogy gonoszul mondta. Igazság Testvérnek egy apró kis része, ami még emlékezett a hajdani Quintallra, felismerte Dosi arckifejezését: a nagyfiúét, aki valami rosszaságra vesz rá egy kisebbet.

Elvette a brosst, érezte kezében az erejét, s óvakodva méregette Dosit. Testi valója sebezhető szellemjárása közben, ezt jól tudta, de kételkedett benne, hogy Dosi megtámadná Markwart egy küldöttét. Ha pedig mégis támadna, Igazság Testvér beleszállhat a testébe, és ezzel nyilván Dosi is tisztában volt.

Igazság Testvér hátradőlt a székben, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a bross mágiája magába szívja. Sötét folyadékként képzelte maga elé a mágiát, és lassan belemerült. A való világ szürke semmivé olvadt körülötte, aztán teste és lelke elváltak egymástól. A szerzetes végigtekintett a szobán, de pillantása nem tudott megállapodni semmin, csak a hematitot körülölelő tiszta kis köveken. A kövek sosem látott erővel húzták magukhoz. Feltámadt benne a gondolat, hogy helyes-e, amit csinál, s hogy szabad-e ilyen erős köveket idegeneknek eladni.

Aztán süllyedni kezdett egyre mélyebbre, bele a kristályokba, el a szobától, el a testétől és az ostoba Dositól.

Aztán már repült is, gyorsabban, mint a gondolat. Az idő és a távolság megzavarodott. Úgy tűnt, mintha egy óra telt volna el, aztán mintha csak egy pillanat. Azt, ami végtelen síkságnak tűnt, egyetlen lépéssel bejárta. Egyre messzebb és messzebb szállt, északra, a Vadonvidék felé, hatalmas tavakon és erdőkön keresztül, majd a hegyek, csúcsok felé.

Sokszor azt hitte, hogy nekiütközik a szikláknak, de az utolsó pillanatban mindig elkerülte őket. Azelőtt sosem tudta elképzelni, hogy így rá lehet hangolódni egy kő mágiájára. Mindez veszedelmes és érthetetlen volt – márpedig ő többet tudott a kövekről, mint bárki más, Markwart apát és persze Avelyn Desbris kivételével.

A hegygerincek fölött áthaladva hatalmas völgybe jutott, egy széles platóra a csúcsok közt. Alatta hangyamód nyüzsögtek a katonák. Szeretett volna lejjebb ereszkedni, hogy lássa az egyes alakokat is, hogy megtudja, miféle erők gyűltek össze ilyen hihetetlen számban, de a kristályok nem engedték. Továbbrepült a plató fölött egy magányos, füstölgő hegy felé, melynek déli oldalát fák borították, de két fekete kar nyúlt le-róla, közrefogva a seregeket.

Igazság Testvér kis híján elveszítette az eszméletét. Érzékeit túlterhelte a hatalmas sebesség, amellyel lelke beröppent a keskeny alagutak rendszerébe. Az éles kanyarok mindahányszor megrázták, pedig teste több száz mérföldnyire volt tőle. Minden bukkanó elhomályosította a látását, összezavarta a gondolatait.

Hamarosan óriási, kétszárnyú bronzkapuhoz érkezett, melyet ábrák és jelek ezrei borítottak. A kapu csikorogva kitárult, s testetlen lelke az apró résen keresztül beröppent egy szoboroszlopokkal szegélyezett roppant terembe. Igazság Testvér végigrepült az oszlopok kettős sora között. A terem túlsó végéhez közeledve egy emelvény vonta magára a figyelmét, s egy sosem látott erejű lény, akinek gonosz és erőteljes kisugárzása az életet magát csúfolta meg.

A repülés véget ért, s Igazság Testvér ott állt az emelvény előtt. Szellemalakja elvileg láthatatlan volt, de itt nem. A szerzetes most látta önmagát, csak éppen szürke árnyalatú és áttetsző volt a teste.

Ez a jelenség azonban nem foglalta le sokáig a figyelmét, hisz egy hatalmas szörnyeteg meredt rá fentről. Miféle borzalom ez?, tűnődött, miközben a vöröses bőrt, a fekete szemeket, a szarvakat, a denevérszárnyakat és a karmokat tanulmányozta. A pokolnak mily megtestesülése érkezett az anyagi világba? Miféle démon?

A kérdések egyetlen gondolatspirálba sűrűsödtek, egyetlen félelembe, amely már-már a szerzetes ép elméjét fenyegette. Hirtelen megértette. Megértette tanulmányaiból, amikor a mesterek elmondták, hogy mi Isten ellensége. Tudta!

Szóval elpusztítottad az ostoba Dosit, sugározta telepatikusan a lény a szerzetes felé, és elloptad a kincsét. Alighogy ez a gondolat véget ért, Igazság Testvér érezte, hogy valami behatol az agyába, fürkészi az elméjét, kilétét, szándékait. A puszta irtózás mentette meg, s lökte ki lelkét parittyamódra erről a szörnyű helyről, vissza az alagutakba, át a fennsík fölött, a katonák felett, akikről most már tudta, hogy a gonosz seregei. Át a hegyeken és az erdőkön, vissza Palmarisba, a kereskedő dolgozószobájába. Olyan hirtelen tért vissza a testébe, hogy majdnem orra bukott.

– Most már tudod? – kérdezte Dosi, amikor a szerzetes kinyitotta a szemét.

Igazság Testvér az eszelős tekintetbe nézett, és jól látta, milyen nyomokat hagyott a szörnyeteggel való találkozás Dosi arcán. Szerette volna megrázni a kalmárt, és megkérdezni őt, hogy mit tett, mit ébresztett fel – de mielőtt még egy szót is szólhatott volna, tudta, hogy ennél jóval többről van szó. Ez a férfi már túl van a jóvátétel lehetőségén, s talán veszedelmes kíváncsiságot is keltett a démonban.

A szerzetes kezei villámgyors mozdulattal a kereskedő torkára fonódtak. Dosi a szerzetes csuklója után kapott, s segítségért próbált kiáltani, de Igazság Testvér izmaival nem tudott szembeszállni. A szerzetes a földre kényszerítette a kereskedőt és erősen szorította, amíg a vergődés végleg meg nem szűnt, s áldozata vergődő karjai el nem ernyedtek.

Igazság Testvérben csak úgy kavargott a harag és a félelem, amikor elindult a házból, hogy megkeresse a kereskedő családját és rokonait.

Jóval éjfél után távozott, zavarodottan és haragosan. A bross ott lapult, a zsebében, s Folo Dosindien egész háza halott volt.

8. fejezet

Szellődal

– Békességben vagyok, s úgy érzem, ide tartozom – mondta a kósza hosszú hallgatás után, mikor már másfél órája ült a sötétben, a kis faszéken, a tükör homályába bámulva. Kuncogás fogta el. – Mégiscsak két barátom van, Mather bácsi, s egyikük csupán ködös képmás, látomás, ami nem beszél!

Elbryan újra felnevetett, amikor belegondolt a dolog logikátlanságába. – Ide tartozom – jelentette ki. – Erre a vidékre, ezekhez a falvakhoz – Dundalishoz, Dudvaréthez, Világvégéhez. Ezek az én falvaim, ez a nép az én népem, habár nemigen kedvelnek. Vajon miért érzem mégis idevalóbbnak magam, mint az elfek közé, akik a barátaim lettek, s akik sokkal inkább törődtek velem, mint itt bárki, rajtad meg Bradwardenen kívül?

Hosszú ideig meredt a képmásra, s szavait latolgatta.

– A kötelesség teszi – vágta rá végül. – Az a hit, hogy itt olyasvalamit csinálok, ami jobbá teszi a világot – vagy legalábbis a világnak ezt az apró csücskét. Az elfek mellett fejlődtem, tanultam, tökéletesítettem a képességeimet. Itt pedig arra használom ezeket, hogy jobbá tegyem a világot, hogy megvédelmezzem azokat, akiknek védelemre van szükségük – akár elhiszik ezt, akár nem.

Szóval ide tartozom. Itt beleillek egy kis fülkébe, s tudom, hogy napi fáradozásom, figyelmem, kapcsolatom az erdővel valóban értékes, még ha nem is értékelik.

Elbryan lehunyta a szemét, és hosszan így is maradt. Elméjét betöltötték a rá váró aznapi feladatok. Hamar rájött, hogy Mather bácsi már nem lesz ott a tükörben, mire kinyitja a szemét, mert a transz megtört. Mindig így történt: a napi gondok hamar elűzték a szellemet, amikor Elbryan gondolatai a filozófiától a gyakorlat felé fordultak. Most már rendszeresen használta az Orákulumot, néha hetente kétszer-háromszor is, s mindig sikerült előhívnia rokona képét, a kószáét, aki valaha előtte járt. Sokszor eltűnődött azon, hogy vajon megtalálná-e Olwan képét is a tükörben, vagy az anyjáét, vagy talán Ponyét.

Igen, Elbryan szeretett volna beszélgetni Ponyval, szerette volna újra látni, emlékezni arra az ártatlan korra, amikor játékból járőröztek, és a rémálmok nem voltak valódiak.

Elbryan kimászott a kis barlangból a gyökerek között, arcán szívből jövő mosollyal. Felfrissült és készen állt a napi munkára. Remélte, hogy ráakad Bradwardenre, mert a kentaur hetekig tartó nyaggatás után végre vállalkozott egy íjászversenyre. Elbryan arra számított, hogy ha nyer – és miért ne nyerne? –, talán ráveheti a kentaurt arra, hogy az elkísérje őt a Világvége környéki erdőkbe.

De mindent csak szép sorjában, gondolta a kósza. Elővette Sólyomszárnyat, levette a tollas kupakot és a húrt, s elment arra a helyre, amit a magáénak nevezett ki: egy majdnem csupasz dombocskára, ami nagyon hasonlított Andur'Blough Inninness-beli dombjára. Itt emelkedett a csillagok közé, itt nézte a napnyugtát és a pirkadatot.

Gyorsan levetkőzött; a fű csiklandozta a talpát. Tánccal köszöntötte a hajnalt, úgy lendítve a botot, mintha kard lenne, lassan és tökéletes egyensúllyal, szinte gondolkodás nélkül végezve a beidegződött mozdulatokat. A kardtánc immár tökéletes lett, nem lehetett egy lépést sem hozzátenni, semmiféle bonyolult manővert, semmiféle gyorsítást. Ezek a mozdulatok már önmagukban is továbbfejlesztették Elbryan egyensúlyérzékét, teste fölötti uralmát. A tánchoz szükséges fél óra alatt Elbryan végrehajtott minden mozdulatot, amire egy harcban szüksége lehet, s izmaiba belevéste az akciók helyes sorrendjét.

Lenyűgöző látványt nyújtott ilyenkor: állatias kecsességgel, de emberi önuralommal mozgott. Az erő és ügyesség ötvözete volt, kiegyensúlyozott, gondolkodó harcos. A Touel'alfar legnagyobb ajándéka a neve volt, az Éjmadár, s a kiképzés, ami ezzel járt. Az elfek ajándéka volt ez a harmónia, amihez eljutott, a két filozófiának ez az összeolvadása, a világ kettős látásmódja, a harc kétféle művészete.

Verítékcsepp csillant a hajnali fényben, s lecsorgott a kemény, kidolgozott izmokon. Habár Elbryan nem mozgott gyorsan, hatalmas energia kellett a tánc egyensúlyának fenntartásához, izom dolgozott izom ellen, vagy éppen egy bizonyos izomcsoport egyedül terhelődött, a teljesítőképesség határáig.

Amikor végzett, Elbryan összeszedte a ruháját, és egy közeli tavacskához szaladt, ahol habozás nélkül belevetette magát a jeges vízbe. Egy gyors úszással felfrissítette magát, aztán felöltözött és reggelizett, majd elindult megkeresni a kentaurt.

Legnagyobb megkönnyebbülésére Bradwarden a megbeszélt környéken tartózkodott, még ha nem is pontosan ott, ahol a verseny helyét kijelölték. Megkönnyítette a keresést, hogy a kentaur aznap reggel éppen dudálós kedvében volt: a kísértő melódia olyannak tűnt, akár a hajnal, szelíd volt és emelkedő. Elbryan a zenét követve hamarosan rálelt barátjára.

A kentaur abbahagyta a muzsikálást, amikor észrevette Elbryant. Széles mosolya fehéren csillant elő bozontos szakállából. – Már azt hittem, hogy nem mersz idejönni! – dörögte.

– Már miért ne mernék – lobogtatta meg Elbryan Sólyomszárnyat.

– Elf gallyacska – mondta lekicsinylően Bradwarden, s felemelte saját íját. Elbryan meg volt döbbenve. A kentaur roppant fegyvere állványra erősítve akár kőhajítógép is lehetett volna.

– Te egész fatörzsekkel nyilazol? – morogta a kósza.

Bradwarden mosolya zavartalanul fehérlett tovább. – Hát, lehet éppen nyílnak nevezni – tette le dudáját a földre, s akkora tegezt ragadott fel, amit Elbryan hálózsáknak is használhatott volna. – Vagy éppen lándzsának. De ha eltalál az egyik, akkor inkább halál a neve.

Elbryan ebben egy pillanatig sem kételkedett.

Bradwarden ment előre, s hamarosan egy kis réthez értek, ahol a kentaur hat célpontot helyezett ki, mindet más és más távolságra a kijelölt vonaltól.

– Közelről kezdünk és egyre hátrébb megyünk – magyarázta a kentaur. – Az veszít, aki először hibáz el egy célpontot.

Elbryan arra gondolt, hogy a szabályok mennyire jellemzőek a kentaur csiszolatlan stílusára. A szokásos íjászversenyeknél mindenki kapott volna egy bizonyos számú lövést, s az győzött volna, aki a legtöbb találatot éri el. Bradwardennél viszont valaki vagy talált, vagy nem.

Elbryan előrelépett és elsőként lőtt. Tudta, hogy a több mint harminc lépésnyire lévő cél nem fog gondot okozni neki. Nyila a cél közepe mellett csapódott be.

Bradwarden egyetlen dicsérő szó nélkül felemelte hatalmas íját, és megfeszítette. – Te éppen csak megpiszkáltad az óriást – szólt a kentaur, és lőtt. Roppant nyila Elnbryané mellett talált célba, és felborította az egész háromlábú céltáblát. – Ilyen egy igazi lövés – jelentette ki.

– Talán jobb lesz, ha mindig én lövök először – jegyezte meg Elbryan szárazon.

A hatalmas kentaur jóízűen felkacagott. – Bizony jobb, mert különben lőhetsz az üres égre, és csak reménykedhetsz, hogy a nyilad a táblára hullik!

Mielőtt a kentaur befejezhette volna, Elbryan már lőtt is, s pontban a tábla közepébe talált, pedig most tíz lépéssel távolabb volt a cél.

Bradwarden nyila is talált, s a tábla ezúttal is feldőlt.

Hamarosan már az ötödik táblánál jártak. Az első három feldőlt, a negyedik állva maradt, mert bár Bradwarden nyila célba ért, de nem elegendő erővel. Az ötödik tábla volt az első, ahol Elbryannak már egy kicsit fölfelé kellett céloznia. Persze nem nagyon: Sólyomszárny olyan erővel repítette ki a nyilat, hogy a lövés alig ívelt, s a nyíl tökéletesen talált.

A kentaur most először mutatott őszinte elismerést. – Jó kis íj – morogta, aztán célzott és lőtt.

Elbryan ökölbe szorította a kezét, s a nyíl röptét figyelve már győztesnek hitte magát, Bradwarden nyila azonban még éppen elcsípte a tábla bal szélét.

Elbryan fanyar pillantást vetett a kentaurra. – Szerencse – jegyezte meg.

Bradwarden kapálni kezdte a földet. – Nem úgy van az – jelentette ki nagy komolyan. – Én az ellenfél fegyvert tartó kezére céloztam.

– Szóval balkezes volt... – vágta rá a kósza.

Bradwarden arcáról lehervadt a mosoly. – Az utolsó lövés jön – jelentette ki – Aztán majd a céltáblák helyett távolabbi fákra lövünk.

– Vagy levelekre – felelte Elbryan és felemelte íját.

– Egy kicsit sok lesz – jegyezte meg váratlanul a kentaur, mire a kósza leeresztette íját. Kizökkent az összpontosításból.

– Mi lesz sok?

– A hited önmagadban – magyarázta a kentaur. – Kössünk fogadást.

Elbryan elgondolkodott, aztán visszanézett a kentaur előző, majdnem elhibázott lövésére. Talán szándékos volt?, tűnődött. Bradwarden ugratni akarja? A kentaur valóban remek íjász, de még annál is jobb lenne, mint amilyennek látszik?

– A dudámnak elkelne egy új bőrzsák – mélázott Bradwarden. – Nem nehéz, de piszkos munka megfelelő irhát szerezni.

– És ha én nyerek? – kérdezte Elbryan, és árulkodó pillantást vetett a kentaur hátára.

Bradwarden elnevette magát, mintha teljességgel elképzelhetetlennek tartaná Elbryan győzelmét. De hirtelen elhallgatott és barátjára meredt. – Tudom, hogy fel akarsz ülni a hátamra, de ha megpróbálod, akkor kénytelen leszek újra megkóstolni az emberhúst.

– Csak Világvégig – győzködte Elbryan. – Szeretném gyorsan megjárni az utat oda-vissza.

– Soha – jelentette ki a kentaur. – Csak egy leánynak engedném meg, hogy lovagoljon rajtam, de aztán én lovagolnám meg őt! – kiáltotta dévaj kacsintással.

Elbryan inkább nem képzelte maga elé a jelenetet.

– Akkor mi legyen? – kérdezte. – Szívesen fogadok ellened, de kell lennie valami tétnek.

– Csinálhatnék neked egy igazi íjat – ingerkedett a kentaur.

– Én pedig ezer lépésről is fenékbe lőhetnélek – vágott vissza Elbryan.

– Jó nagy célpont – vallotta be a kentaur. – De azért mondd meg, hogy mit akarsz. Nem mintha lenne esélyed...

– Már megmondtam – felelte Elbryan. – Szeretek gyalogolni, de tartok tőle, hogy gyorsabb módszerre van szükségem, ha meg akarom járni mind a három falut.

– Soha nem mászhatsz fel a hátamra.

– Te vagy a vadlovak vezére? – kérdezte váratlanul Elbryan.

– Nem – felelte Bradwarden. – Valaki más. – Különös mosoly jelent meg az arcán, mintha valami rejtélyre találta volna meg a választ. – Rendben van – mondta végül. – Ha belecsapna a villám a nyilamba – mert csak így győzhetsz –, akkor elviszlek ahhoz, aki a vad ménest vezeti. Elviszlek hozzá, de a többi már a te dolgod.

Elbryan rájött, hogy csőbe húzták, s hogy a nyeremény Bradwarden szemszögéből nézve inkább büntetés lesz. A kósza érezte, hogy tarkóján felmered a szőr. Kissé elbátortalanodott. Ki lehet az, akit még a rátarti Bradwarden is így tisztel? Elbryanban azonban a kíváncsiság is felébredt, így ráállt az ajánlatra.

Sólyomszárny nyila messzire röppent, s beleállt a távoli céltáblába.

Bradwarden elismerően felmordult, aztán ő is lőtt és talált.

– Három – mondta Elbryan, s három nyilat lőtt ki gyors egymásutánban, hiba nélkül.

Bradwarden követte példáját, s szintén három találatot szerzett.

– Négy, öt, hat! – kiáltotta Elbryan, s újabb három nyilat lőtt ki: az első a negyedik célkörbe talált, a második az ötödikbe, a harmadik pedig pontosan középre.

A kentaur felsóhajtott s kezdett rádöbbenni, hogy életében először most talán emberére akadt. A negyedik lövése sikerült, az ötödik is, az utolsó azonban lepattant a tábla tetejéről, s a nyíl eltűnt a bozótban.

Elbryan elmosolyodott és ökölbe szorította a kezét. Bradwardenre pillantott, s olyat látott a kentaur tekintetében, amit eddig soha: elismerést.

– Jó kis sárkányölő íjad van, barátom – jegyezte meg a kentaur. – És még sosem láttam a tiédhez fogható biztos kezet.

– A legjobb íjkészítő csinálta az íjam – felelte Elbryan –, s a legjobb mesterek oktattak. Touel'alfar íjászaival senki sem veheti fel a versenyt.

Bradwarden szortyintott. – De csak azért, mert azok a vézna kis népek nem mernek semmiféle ellenségnek a közelébe merészkedni. Gyere, menjünk, szedd össze a nyilaidat, és aztán mutatok valamit.

Együtt gyűjtötték be az ellőtt nyilakat és a lerakott holmikat, aztán bevetették magukat az erdőbe. Átvágtak egy mély völgyön, s felmásztak az oldalán. Órákig mentek, s nem sokat beszéltek, de a kentaur gyakorta fújta meg a dudát. A nap már lenyugvóban volt, mire elértek egy elzárt fenyőligethez, mely nagyjából rombusz alakú volt. A liget egy elvadult domb szelíd lankáin bújt meg, minden oldalról magas fűvel, vadvirágokkal szegélyezve. Elbryan alig tudta elhinni, hogy eddig még nem bukkant rá erre a helyre, hogy kószaösztönei nem vezették el ide, az oly tökéletesen természetes helyre, mely oly finom összhangban van a rengeteggel. Ez a liget, minden virágával, bokrával, kövével, csermelypatakjával több volt, mint a környező egyszerű erdő. Valami szent dolog volt, valami olyan, mint Andur'Blough Inninness – emberi kéztől érintetlen.

Mágia is akadt itt. Elbryan ezt tisztán érezte, ahogy annak idején érezte az elf völgy varázsát is. Áhítatosan közelített, az oldalán Bradwardennel. Áthaladtak a külső örökzöld-gyűrűn, be a liget szívébe, s ösvényekre leltek a sűrű aljnövényzetben. Elbryan némán ment, mintha félne megzavarni a nyugalmat. A ligetben szellő sem rezdült.

Az ösvény szeszélyesen kanyargott, majd háromfelé ágazott. A liget nem volt nagy, talán kétszáz yardnyi széles, s fele olyan hosszú, Elbryan mégis sejtette, hogy ezek a kis ösvények kiegyenesítve több mérföld hosszú utat tennének ki. Elbryan sokszor nézett Bradwardenre útmutatásért, de a kentaur nem törődött vele, csak ment előre.

Sötét, árnyas helyre érkeztek, ahol az ösvény jobbra és balra ágazott el egy sárga virágokkal benőtt sziklaszirt két oldalán. Elbryan körülnézett, aztán arra a következtetésre jutott, hogy az utak a kő mögött újra összefutnak, s jobb felé indult. Hamarosan elérkezett a várt csatlakozáshoz, és már indult volna tovább.

– Nem vagy valami figyelmes ahhoz képest, hogy elfek tanítottak – jegyezte meg a kentaur, s mély hangja széttörte a csendet. Elbryan megpördült, hogy leintse, de aztán egyszerre mindenről elfeledkezett, s elnézett a kentaur mellett, az útközépi szikla felé. Visszahúzódott Bradwarden mellé, s a rombusz alakú, körülbelül nyolcszor hat láb területű kőhalomra meredt. Rádöbbent, hogy pontosan a liget közepén vannak, s arra is rájött, hogy ez a kőrakás a mágia forrása, s a liget alakja ennek a formának a tükre.

Elbryan fél térdre ereszkedett, s szemügyre vette a nagy gonddal egymásra helyezett köveket. Megérintette az egyiket, s enyhe bizsergést érzett, a mágia kisugárzását.

– Ki van itt eltemetve? – kérdezte suttogva.

Bradwarden szortyintott, aztán elmosolyodott. – Ezt nem nekem kell megmondanom – felelte, s Elbryan nem tudta eldönteni, hogy a kentaur nem tudja a választ, vagy csak nem az ő tiszte felelni.

– Az elfek földelték el – segített a kentaur. – Akkor, amikor még nem voltam nagyobb nálad.

Elbryan kíváncsian pillantott rá. – És ez, emberi évekkel számolva, mennyi idővel ezelőtt volt?

A kentaur vállat vont, s nyugtalanul toporogni kezdett. – Fél emberöltő előtt – felelte, s ennél pontosabb meghatározást nem is lehetett volna kihúzni belőle.

A kósza nem faggatta. Nem is kellett tudnia, ki van eltemetve itt. Nyilvánvaló, hogy az az ember vagy elf, aki itt nyugszik, fontos a Touel'alfarnak. Nyilván ők jelölték meg ezt a helyet s a ligetet, nem kevés mágiával. Elbryannak most meg kellett elégednie ezzel: Bradwarden megígérte, hogy mutat neki valami érdekeset, s meg is tartotta szavát.

De ott volt még az íjászverseny nyereménye. Elbryan a kentaurra pillantott.

– Csak járj ide gyakran – mondta Bradwarden, mintha olvasna a fiú gondolatatban. – És meg fogod találni azt, aki a lovakat vezeti.

Ez a gondolat izgalommal vegyes félelemmel töltötte el a kószát. Hamarosan elhagyták a ligetet, hogy vacsorát keressenek. Elbryan még az éjszaka visszatért a kőrakáshoz, aztán másnap is, de csak a negyedik látogatásnál – körülbelül két héttel később – találta meg, akit keresett.

Ropogós őszi nap volt, süvített a szél – bár a liget belsejében most sem rezdült semmi –, s a mélykék égen fehér bárányfelhők úsztak. Elbryan egyenesen a liget szívébe indult, hogy lerója tiszteletét az eltemetett ismeretlen előtt, aztán visszament a facsoport peremére, hogy arcán érezze a friss szelet.

Ekkor hallotta meg a muzsikát.

Először azt hitte, hogy Bradwarden az a dudájával, de aztán rájött, hogy a zene túl lágy ehhez, ott vibrál a földben és a levegőben is – a természet dala. Nem erősödött, s Elbryan rájött, hogy szélzúgással vegyes patacsattogást hall. Visszafordult és végigfutott a liget déli végéig, habár fogalma sem volt, mi vezérli.

A széles mező másik végén, a virágok és a fű felett, a távoli fák árnyékában egy tökéletes alakot pillantott meg: egy fenséges csődört.

Elbryan visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy a hatalmas ló – csillámló fekete mindenütt, kivéve az elülső lábai végét és a homlokán lévő négyszöget – kilépett a nyílt mezőre. Tudta, hogy a csődör felméri őt, habár nem állt szélirányban, és túl messze volt ahhoz, hogy egy közönséges ló akár csak észre is vegye.

A csődör a földet kapálta, aztán felágaskodott. Rövid vágtába csapott, afféle erőfitogtatásként, aztán visszarúgtatott az erdőbe.

Elbryan csak most jutott levegőhöz. Tudta, hogy a csodálatos állat aznap már nem fog visszatérni, ezért elment, de nem arra, amerre a ló távozott, hanem Dundalis felé. Bradwardenre nyílvesszőkészítés közben talált. A kentaurnak felragyogott a képe, amikor meglátta.

– Légy üdvözölve itthon – kacagott. – Látom, hogy már voltál a ligetben.

Elbryan elvörösödött a gondolatra, hogy érzései ilyen tisztán leolvashatók az arcáról.

– Megmondtam én – pöffeszkedett a kentaur. – Remek teremtés... – nevette el magát megint.

– Van neve annak a csődörnek?

– Mindenkinek más és más – felelte Bradwarden. – De tudnod kell, ha a közelébe akarsz jutni.

– És hogyan jöjjek rá?

– Buta fiú – dorgálta Bradwarden. – Nem kell rájönnöd. Egyszerűen csak tudod.

A kentaur ezzel magára hagyta Elbryant a gondolataival.

Másnap a kósza megint ott volt a ligetben, és azután is, és minden áldott nap, amíg végül, több mint egy hét múlva, meg nem hallotta, vagy inkább meg nem érezte a muzsikát újra, ezúttal nyugatról.

– Okos – gratulált magában, amikor a ló megjelent az árnyak peremén, mert a csődör ezúttal széllel szemből közelített, hogy érezze a behatoló szagát, de őt ne vegye észre senki.

Néhány perc múlva a ló kilépett a nyílt terepre, s Elbryannak megint elállt a lélegzete ettől a puszta szépségtől, az izmok játékától, az értelmes tekintettől.

Ekkor egy szó pattant be az agyába, de Elbryan csak a fejét rázta: nem értette a dolgot. Előrelépett egy lépést, mire a ló elfutott. Megtört a varázs.

A harmadik találkozás alig egy nap múlva következett be, az előzőhöz hasonló módon: a csődör óvatosan közeledett nyugat felől, Elbryant méregetve s a földet kapálva.

Újra csak ugyanaz a szó jelent meg Elbryan fejében, egy szó, amely tökéletesen leírta a csodálatos ló megjelenését.

– Szellődal! – kiáltotta a kósza, s bátran kilépett a bozótból. Legnagyobb meglepetésére, örömére és rémületére a ló felágaskodott és vadul felnyerített, aztán visszazökkent négy lábára és a földet kapálta.

– Szellődal – ismételgette Elbryan, s elővigyázatosan közelebb lépett. Ugyan miféle más név lehetne méltó ehhez a lóhoz? Milyen más szó írhatná le ezt a szépséget és harmóniát, az izmok játékát, s a zeneszerű rezdüléseket, melyekkel a természet tudatta a csodás állat érkezését?

Mielőtt a kósza tudatára ébredt volna, már csak öt lépésre volt a hatalmas lótól.

– Szellődal – mondta halkan.

A ló felnyihogott és hátravetette a fejét.

Elbryan közelebb húzódott, s széttárta a kezét, hogy mutassa, nem akar rosszat. Tiszteletteljesen a csődör nyakára tette a kezét, s határozottan, egyenletesen végigsimította. A ló fülei lassan felmeredtek.

Aztán a csődör megugrott és visszavágtatott a bozótba, az árnyak közé.

Ezután nap mint nap találkoztak, s egyre fesztelenebbek lettek egymással. Elbryan hamar ráébredt, hogy ezt a lovat neki teremtették, mintha az elfek szándékosan küldték volna ide, hogy neki társa legyen – s ez a gondolat nem is tűnt olyan nevetségesnek.

– Valóban így lenne? – kérdezte egy este Mather bácsit. – Szellődal, mert hisz tudom, hogy ez a neve, ajándék számomra az elfektől, talán magától Juravieltől?

Persze nem kapott választ, de a saját szavait hallva Elbryan jókora hibát fedezett fel okfejtésében.

– Tehát nem ajándék – mormolta. – Állatot nem lehet adni. Az elfek mégis játszhattak valamilyen szerepet a dologban, hisz nem volt véletlen ez a találkozás, s a ló reakciója sem olyan volt, mint amit el lehet várni egy állattól, aki egész életében vadon és szabadon élt.

– A kőhalom – suttogta aztán Elbryan. Megtalálta a választ. Egyszeriben minden megvilágosodott előtte: valamiképpen a kőhalom mágiája vonzotta hozzá Szellődalt – pontosabban hozta össze őket, őt és a csődört. Elbryan most már mindennél jobban szerette volna tudni, hogy ki nyugszik ott, miféle nagyszerű ember – elf vagy kentaur –, lett ilyen tisztelettel eltemetve, akkora mágiával, ami az egész ligetet rendben tartja, odahívja Szellődalt és ilyen értelmet ad neki. Mert Elbryan egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a mágikus kőhalom az oka mindennek.

Másnap először ülte meg Szellődalt, szőrén persze, a lobogó sörénybe kapaszkodva. A szél fütyült a füle mellett, a táj vadul suhant el alatta és mellette. Olyan borzongató és sima volt a vágta, hogy Elbryan úgy érezte, levegőpárnán utazik.

Amikor leszállt az állat hátáról a liget szélén, Szellődal megfordult és elszáguldott, s Elbryan meg sem próbálta visszatartani, mert tudta, hogy ez nem közönséges ló-lovas kapcsolat, s nem a gazda kapcsolata állatával, hanem kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló barátság.

Tudta, hogy Szellődal vissza fog jönni hozzá, és hagyja majd újra felülni a hátára, de csak a saját akarata szerint.

Elbryan tisztelgett az erdőnek azon a helyen, ahol a csődör eltűnt. A tisztelet mozdulata volt ez, s annak a tudata, hogy Szellődal és ő immár nem különálló életet élnek, hanem összefonódott a sorsuk.

9. fejezet

Újra otthon

Útközben az elkövetkező néhány hét folyamán Avelyn megmutatta Jillnek, hogy mennyire megbízik benne, mert szavakkal is elkezdte tanítani a lányt a kövek tudományára. A szerzetes először hagyományos módszereket alkalmazott, ugyanolyanokat, mint amilyenekkel őt tanították St.-Mere-Abelle-ben, de hamar észrevette, hogy Jill jóval magasabban áll egy átlagos diáknál, s majdnem olyan erős, mint amilyen ő maga volt, amikor Jojonah mester először játszotta vele a ki a testből játékot. Avelyn azt is tudta, mi ennek az oka. Jill természettől fogva erős, bár nem annyira, mint ő volt. De nem kezdő. Az az egyesülés a hematit révén olyan szintű tapasztalatot adott a lánynak a kövek erejéről, amit más szerzetesek csak hosszú hónapok, évek munkájával szereznek meg. Ahogy barátságuk elmélyült, s bizalmuk megerősödött egymás iránt, Avelyn ismét megkockáztatta, hogy használja a hematitot Jill oktatásában. Ezzel nemcsak Jíll tudása gyarapodott rohamosan, de a szerzetes is egyre jobban megértette a titokzatos lányt – és annak sötét múltját.

– Dundalis. – A név úgy csendült Jill ajkáról, mint a templomi harang hangja, a zengés, mely éppúgy jelezhet ünnepet, reményt, mint ahogy halált. A lány beletúrt a hajába, ami már újra lenőtt a válláig, és gyanakodva meredt Avelynre. – Te végig tudtad – mondta vádlón.

Avelyn vállat vont, nem tudott mit felelni.

– Valamiképpen rájöttél a történetemre – folytatta a lány, s az izgalmat, a megcsalatás érzését használta védelemként a név hallatán feltörő sürgető érzések ellen. – Nyílván Palmarisban beszéltél Graevisszel.

– Inkább Pettiwbával – vallotta be szárazon Avelyn.

– Hogy merészelted?

– Nem volt más választásom – vágott vissza Avelyn. – A barátod vagyok.

Jill gondolkodóba esett, próbálta kibogozni a szálakat. Avelyn észak felé vitte a várostól, a Masur Delaval mentén, a folyó deltája felé, aztán a szárazföld belseje felé fordult, a vadon irányába. Kerülővel haladtak. Jill félt, hogy egyszer csak ismerős vidéken találja magát, de semmi sem érintette meg egészen addig, amíg el nem értek egy Világvége nevű faluba, s meg nem hallotta fennhangon kiejtve Dundalis nevét. Abban a pillanatban szerette volna megütni Avelynt, de nem tagadhatta meg annak utolsó szavait. A szerzetes valóban a barátja volt, a legjobb barátok egyike, akiket Jill valaha is ismert. Elég volt csak a kövek tudományának ajándékára gondolnia, hogy tudja: a pap őszintén szereti őt.

– Szellemek elől menekülsz, drága barátnőm, Jill – magyarázta Avelyn. – Látom a fájdalmadat, és érzem is, mintha csak a sajátom volna. Világosan látszik minden lépéseden, még a mosolyon is, amit színlelsz – igen, színlelsz, ha mondom. Mosolyogtál már valaha igazán, Jill? Bármikor életedben?

A lány szemeibe könnyek tolultak. Elfordult.

– Én azt mondom, igen! – folytatta Avelyn. – Hát persze! De az még a katasztrófa előtt volt, mielőtt a szellemek a nyomodba eredtek.

– Miért hoztál ide?

– Mert itt a szellemeknek nincs mi mögé elbújniuk – jelentette ki Avelyn. – Itt, ebben az új faluban, ami valaha az otthonod volt, szembe fogsz nézni velük, s elűzöd őket, hogy elnyerjék megérdemelt nyugalmukat, s te is a tiédet.

Olyan határozottsággal, erővel beszélt, hogy Jill már nem tudott haragudni rá. Ihdta, hogy Avelyn testvér valóban a barátja, s csak a javát akarja, akár meg is halna érte. Jill mégis tartott tőle, hogy Avelyn esetleg rosszul döntött: alábecsüli a benne rejtőző fájdalmat. Avelyn nem mérhette fel igazán ezt a gyászt, de maga Jill sem volt képes erre, csak félt, hogy valami szörnyű lappang a felszín alatt, s ha kiszabadul, akkor elemészti őt.

A lány némán bólintott. Mondani nem tudott semmit, csak a félelmek bujkáltak benne. Belépett a fogadó hátsó kapuján, s bement a szobába, amit Avelyn foglalt éjszakára. Nem tudta, miféle emlékeket éleszthet fel az ismerős név, de mindenesetre egyedül akart szembenézni velük.

Igazság Testvért kimondhatatlanúl feldühítették. Köpködött, berúgta az ajtót, de még el is törte az állkapcsát egy éjszakai nőnek, aki a bájait kínálgatta neki. Palmaris éppúgy becsapta, mint előző találkozása a kereskedővel. A szerzetes nem jutott el zsákmányához – sőt, teret vesztett, céltalanul kószálva a hatalmas városban. Pusztán a szerencse hozta össze egy Bildeborough nevű férfival, s egy Grady Chilichunk nevű semmirekellővel: mindkettő részeges fráter.

Igazság Testvér meglehetősen érdekesnek találta a történetet, amit néhány kupa olcsó sör árán sikerült kicsalnia az iszákosokból. Főleg Grady nyelve oldódott meg, amikor elmondta, hogy látott egy másik abellita szerzetest, alig egy hónappal korábban, aki beszélt az anyjával, Pettiwbával a Cimboraság Útjában. – Milyen szokatlan, hogy egyszerre kettőt is látni belőletek – jegyezte meg Grady, nem túl udvariasan. – Általában elzárkóztok. Mivel ütitek agyon az időt ott a kolostorfalak között?

Világos volt, hogy mire céloz, s a két világi férfi felkacagott.

Igazság Testvér elképzelte, hogyan tekeri ki a nyakukat, de azért mosolyt erőltetett az arcára. A szerzetes elég sokáig őrizte meg az udvariasság álarcát ahhoz, hogy megtudja: az abellita szerzetes, aki sejtése szerint Avelyn, elment északra, a Vadonvidék felé, egy Dudvarét nevű helyre.

Palmarisból az évnek ebben a szakában nem indultak kereskedőkaravánok, hisz az ősz már a kemény tél ígéretével telepedett a tájra, de ez aligha ingatta meg Igazság Testvér eltökéltségét. Egyedül indult útnak, többet futva, mint gyalogolva. Elszánta magát arra, hogy minél hamarabb a végére jár ennek az ügynek.

Jill emlékezett arra a hajdani reggelre, hosszú évekkel ezelőtt, a fákkal benőtt hegyoldalon, amikor az eget, a ragyogó, színes, éteri Dicsfényt nézte. Emlékezett a levegőt betöltő muzsikára. Csak most döbbent rá, hogy aznap nem volt egyedül.

– Egy fiú – suttogta kicsiny szobája üres sarkainak. Az „Elbryan” név villant fel elméje peremén, s vele együtt valami túláradó gyász és szomorúság: az a fekete fájdalomfal, ami mindig maga alá temette, s ami miatt az izzó parazsat Connor Bildeborough arcába csapta.

Jill nagy levegőt vett és erővel elűzte magától az emlékeket. Egész éjszaka nem aludt, mégis már kora reggel útra készen állt, s kézen fogva vezette ki a rozoga – és másnapos – Avelynt a fogadóból a keleti út felé, a Dundalis nevű falu irányába.

Késő délután érkeztek meg. A nap lenyugvóban volt a nyugati égen, s rézsútos árnyékok húzódtak az új falu házai között. Jillnek nem volt ismerős a hely, egyáltalán nem, s ez a tény meg is lepte. A Dundalisba vezető út utolsó szakaszát szinte lélegzetvisszafojtva tette meg, s azt várta, hogy a falut megpillantva megrohanják az emlékek, de nem így történt. Ez Dundalis volt, a régi Dundalis romjaira épült Dundalis, mégis inkább hasonlított Dudvarétre, Világvégére és a többi határfalura, mint hajdani elődjére – legalábbis első pillantásra.

Avelyn hagyta, hogy Jill végigvezesse a falun, az északi irányú főutcán. A város északi végén öreg, romos kerítés roskadozott, mögötte pedig hegyoldal magasodott.

A hegyoldal.

– Innen láttam a Dicsfényt – jegyezte meg a lány.

Avelyn elmosolyodott, de csak futólag. Eszébe jutott legelevenebb élménye a Dicsfénnyel kapcsolatban, távol a szárazföldtől, egy hajó fedélzetén, azon a fontos és szent küldetésen.

– Valóság volt – suttogta Jill, inkább magának, mint Avelynnek. Nagy elégtételt jelentett neki, hogy múltjának az a kis töredéke, ami tiszta volt előtte, csakugyan igaz. Ahogy feltekintett arra a hegyoldalra, amely elválasztotta a falut az örökzölddel és zuzmóval benőtt völgytől, Jill minden kétséget kizáróan tudta, hogy a Dicsfény emléke valóság. Újra érezte azt a bizsergést, a halandó kötöttségek feloldódását a végtelen világegyetemben.

– A fiú – szólt.

– Volt itt veled valaki? – kérdezte Avelyn, csak hogy biztassa.

Jill bólintott. – Igen, és nagyon kedves volt nekem – felelte. A pillanat azonban elmúlt, Jill visszafordult a falu felé. Mielőtt azonban teljesen megfordult volna, megtorpant, s rámeredt a romos kerítésre. – Ezen a kerítésen játszottam annak idején – jelentette ki. – Felmásztunk a tetejére, és versenyeztünk, hogy ki tud tovább menni rajta.

– Kikkel versenyeztél?

– A barátaimmal – vágta rá Jill, szinte gondolkodás nélkül.

Avelyn remélte, hogy ez az utolsó kérdés felidézi néhány elveszett barát nevét, de nem volt túl csalódott a sikertelenség láttán. A szerzetes tudta, hogy érdemes volt eljönni északra, hisz most, alig néhány perccel az érkezés után Jillnek több dolog jutott eszébe, mint azelőtt évek alatt.

– Bunker Crawyer – mondta a lány hirtelen, csodálkozó arccal.

– A barátod volt?

– Nem – felelte Jill. – Az övé volt ez a kerítés.

Avelyn szélesen elvigyorodott, de elfojtotta mosolyát, amikor Jill feléje fordult. Kezdtek előjönni az emlékek, de olyan lassan, hogy a lány kezdett türelmetlenné válni.

– Menjünk és keressünk szállást éjszakára – szólt a szerzetes. – Idefelé jövet elmentünk egy fogadó mellett.

Avelyn tudta, hogy újabb emlék támadhatott fel Jillben, mert amikor a fogadóhoz értek, a lány nem az épületet nézte, hanem alatta a földet, s arcán kíváncsiság, félelem, sőt rémület tükröződött.

Reszketve fordult el, s Avelynnek úgy kellett elkapnia, mert el akart futni. A szerzetes sejtette, hogy ha hagyta volna, a lány egészen Dudvarétig meg sem áll, de talán még Palmarisig sem!

– Te ismered ezt a helyet – jelentette ki Avelyn, és szorosan tartotta a lányt.

Jill zihálva kapkodta a levegőt, sűrű, fekete füst szagát érezte az orrában. Habár a szabad ég alatt volt, úgy érezte, mintha szűk, zárt térben fuldokolna.

– Ismered! – jelentette ki Avelyn erőteljesen, és megrázta.

A lány kitépte magát a szorításból, s meredten bámulta a kocsmát, annak kőből készült alapzatát. – Ott rejtőztem el – nyögte ki nagy nehezen. – Miközben az egész falu porig égett körülöttem. Miközben azok a sikolyok...

Szavai elfulladtak, s vállai hirtelen megroggyantak, s összeesett volna, ha Avelyn nem kapja el.

Dundalisban nem volt más fogadó, ezen felül pedig Avelyn nem azért jött el egészen idáig, hogy hagyja Jillt megfutamodni a múltja elől. Egy szobát vett ki, mert csak egy állt üresen, s hangsúlyosan értésére adta a vidor Belster O'Comelynek, hogy semmiféle romantikus szál nem köti össze őket, csak barátok és útitársak. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesféle magyarázkodással bajlódott, mert úgy gondolta, hogy valószínűleg maradnak egy ideig, s egy ilyen kicsi, zárt közösségben ügyelnie kell Jill jó hírére. Epp elég megpróbáltatás vár még a lányra Dundalisban, nem hiányzik még a falusiak rosszindulatú suttogása is.

Jill azonnal álomba merült, úrrá lett rajta az emlékek puszta ereje. Avelyn sokáig virrasztott mellette, mert félt, hogy a lányt rémálmok gyötörhetik.

Jill azonban mélyen aludt, talán túl kimerült volt ahhoz, hogy álmodjon. Végül Avelyn fölfigyelt a lentről hallatszó zajongásra. Tudta, hogy a falu zöme a fogadóban gyűlik össze, s hiába szerette annyira Jillt – mert hisz szerette, akár apa a leányát –, neki is megvoltak a maga szükségletei.

Hamarosan az ivóban ült, s együtt beszélgetett a rengeteg emberrel, mert hisz sokan voltak: több környékbeli prémvadász bejött a faluba, hogy készleteket szerezzen be a közeledő télre. Kemény fickók voltak, zárkózottak és megingathatatlanok. Ezek a férfiak – és néhány nő is – a fegyverükből és a ravaszságukból éltek, s Avelyn hamarosan közölte velük, hogy egy olyan falu, mint a gyászos múltú Dundalis, jobban fel kéne hogy készüljön a közeledő veszedelemre.

Amikor az egyik prémvadász erre azzal vágott vissza, hogy a környék legveszélyesebb jelensége a felriasztott szirti borz, Avelyn testvér az orra alá dugta az öklét.

Mikor a szerzetes magához tért, egyedül volt a teremben a csapossal, és szemét jótékonyy nyershús-szeletek borították. – Na, na, mi az? – kérdezte a csapost. – Ilyen jó kis kiképzést már évek óta nem kaptak ezek itt!

Belster elnevette magát. Dundalis népe kemény emberekből állt, akik nem riadtak vissza egy kis verekedéstől. A maga fura módján azonban Avelyn – aki szintén vitézül küzdött, bár már nem emlékezett rá – is kivívott magának némi elismerést, annak ellenére, hogy jobbára bolondnak tartották.

Belster egy papírdarabon-számlát nyomott a szerzetes orra alá. – Úgy döntöttek, hogy te fizeted az utolsó kör italt – jegyezte meg a csapos.

– Teringettét! – jajdult fel Avelyn, de azért mosolyogva pengette ki az ezüstöket.

Még mindig mosolygott, amikor felért a szobába, s Jillt összegömbölyödve találta az ágyán, mint egy elveszett kislányt. Avelyn letérdelt az ágy mellé, megsimogatta az aranyhajat és gyengéd csókot lehelt Jill arcára.

10. fejezet

A közelítő sötét

Jávorpatak nem sokban különbözött Dundalistól vagy Dudvaréttől, csak éppen Alpinador nyugati határán terült el, ahol hidegebb volt, s több a szívós örökzöld, de kevesebb a lombhullató fa. Jávorpatakon a tél az év nyolcadik hónapjában, Octenbrough-ban kezdődött, általában néhány héttel az őszi napéjegyenlőség után, s ki is tartott egészen Toumanay hónapjának végéig, hogy aztán átadja helyét a rövid tavasznak és a még annál is rövidebb nyárnak. Jávorpatak népe világos bőrű, világos szemű és világos hajú volt, jellegzetes alpinadori fajta. A nehéz életkörülményeknek megfelelően kemények, magasak és széles vállúak voltak. Az alpinadori határvidéken már a gyermekek is értettek a fegyverforgatáshoz, hisz errefelé sokkal gyakrabban fordultak meg goblinok és fomori óriások, mint délen. A település jellegében és kialakításában is tükröződött ez, mert Jávorpatakot, Medvehonc északi falvaitól eltérően nyolc láb magas, kihegyezett, vastag karókból készített kerítés vette körül.

Így hát amikor Jávorpatak őrszemei goblinok felbukkanását jelentették, a szívós, harcias helybéliek nem ijedtek meg túlságosan. A falusiak még akkor is csak a vállukat vonogatták, amikor óriási lábnyomok is kezdtek feltünedezni a goblinoké között, s közönyösen élesítgették tovább hosszú egyenes kardjaikat és nehéz fejszéiket.

Csak a támadás előtti utolsó pillanatban, a nyugvó nap derengésénél értette meg Jávorpatak népe igazán, hogy miféle ellenséggel áll szemben, s milyen sors vár rá. A goblinok általában laza hordákban rohamoztak, előtörve a fák közül, hogy vadul a barikádoknak vessék magukat. Most azonban szabályosan körülzárták a falut, tíz sorban! Húsz lépésenként pedig egy fomori óriás tarkította csapatukat.

Jávorpatak népe sosem látott ekkora goblinsereget, s nem tudták felfogni, hogy ezek az ocsmány, önző teremtések hogyan voltak képesek ilyen nagy számban elviselni egymást. Mégis ez volt a helyzet: ezernyi lándzsahegy csillámlott a derengésben, ezernyi pajzs, különféle törzsek jeleivel díszítve.

A falu népe egy emberként, visszafojtott lélegzettel figyelte mindezt. Túlságosan döbbentek voltak ahhoz, hogy bármit mondjanak, vagy hirtelen új stratégiát találjanak ki. A fosztogató goblinok harc előtt sokszor követet küldtek be, aki megadásra szólított fel, váltságdíjat kért. A szokásos válasz erre a felszólításra a küldönc feje volt, a falu sáncfalára tűzve.

Ezúttal azonban a falu népe jobban elgondolkodott volna, hogy mit felel egy ilyen ajánlatra.

A goblinok sorai percekig mozdulatlanul álltak, aztán a sorok egyszerre szétváltak.

A keletkező nyílásokból jött az újabb meglepetés: a goblin lovasság. A nyomorult kis teremtmények loncsos pónikat lovagoltak meg. A goblin lovasság nem volt ismeretlen jelenség, de igencsak ritkának számított. – Jávorpatak népe nem gondolta, hogy valaha is ennyi goblin lovast lát.

– Négyszáz – mondta az egyik falusi, s ez azt jelentette, hogy a lovasok önmagukban többen vannak, mint a falu egész lakossága.

És legalább ilyen meglepő volt az is, hogy a goblin sorok szétnyíltak. – Ezek ki vannak képezve – morogta az egyik férfi.

– Fegyelmezettek – helyeselt egy másik, hitetlenkedő arccal és kétségbeesetten, hisz az alpinadoriak közt nem volt titok, hogy a goblinok csak azért nem képesek elárasztani az egész északi vidéket, mert képtelenek együttműködni. A goblinok többet harcoltak egymással, mint az emberekkel – vagy bárki mással.

Közvetlenül Jávorpatak kapuja előtt négy alak lépett elő a sereg soraiból: egy hatalmas termetű fomori – majdnem háromszor akkora, mint egy ember, szőrökbe s egy fehér medve bundájába burkolózva, kezében a falusiak által valaha is látott legnagyobb husánggal –, egy hihetetlenül ocsmány kinézetű, forradásos és torz ábrázatú, félkezű goblin, valamint két, goblin nagyságú, de nem olyan formájú teremtmény, hordóforma, zömök testtel, s valószínűtlenül vékony, inas végtagokkal. A legfurcsább az volt, hogy ez a két alak élénkvörös barettsapkát hordott.

– Véressapkások – szólt valaki, s a többiek bólogattak, habár a falusiak közül még soha senki sem látott egyet sem a hírhedett powrik közül.

Az ellenség összezárta sorait. Az egyik powri intett az óriásnak, s a fomori gonosz vigyorral a magasba emelte a törpét. A powri a falura meredt, aztán levette fejéről a sapkát és meglengette a levegőben.

A falu népe látta, hogy ez jeladás volt, s felkészült a rohamra, elszánva arra, hogy a végsőkig harcoljon. De nem paták csattogását vagy a rohamozók csatakiáltását hallották, hanem powri harci gépek nyikordulását és szisszenését. Hatalmas kövek, lándzsák, égő lövedékek röppentek a levegőbe. Sikoltozás támadt, deszkák reccsentek, s sziszegő lángok csaptak a levegőbe.

Kevesen maradtak a falakon, amikor a második sorozat lövedék is megérkezett, hisz el voltak foglalva a sebesültek ellátásával, a lángok elfojtásával, s a barikádok építésével. Emiatt nem is láthatták a rohamot, ami impozáns látványt nyújtott. Csak hallották, hisz még a föld is remegett a lábuk alatt.

A harmadik adag lövedék – több mint kétszáz lándzsa – még a lovasság érkezése előtt csapódott be, így amikor a lovasok befutottak, több halottat leltek, mint eleven védőt. Azok, akik túlélték a kartácsot, hamarosan irigyelni kezdték halott társaik sorsát.

Jávorpatakot letarolták, még mielőtt a nap a háthatár mögé bukott volna. Maiyer Dek, a fomori, Gothra, a goblin, s Ubba Banrock meg Ulg Tik'narn, a powrik vezetői megálltak a mészárlás közepén, s égre emelt karral vezérükhöz, istenükhöz fohászkodtak.

Messze tőlük, Aidabéli obszidián trónján a daktilusz hallotta őket, s kiélvezte a gyilkolást, egyesített alattvalóinak első szervezett támadását. A démon érezte a vér szagát s az őrjöngést, mintha maga is ott lett volna törzsfőivel.

Es a daktilusz tudta, hogy ez még csak a kezdet, az előétel. Serege nőttön-nőtt, fekete armadák gyülekeztek az Aida fekete karjai között, s Alpinador magányos falvai csak a gyakorlóterek szerepét töltötték be. Az igazi kihívást a délvidék jelentette, a leggazdagabb és legnépesebb királyság: Medvehonc.

Mire a tél visszahúzódik, s a magasabb ösvények is megszabadulnak a hótól, készen fognak állni. Készen fognak állni.

Jill ide-oda bóklászott a Dundalis melletti erdős hegyoldalon. Leesett az első hó, s szelíd fehér takaróval borította be a tájat. Csípős volt a levegő, az ég pedig tiszta kék. A lánynak már a levegő is ismerősnek tűnt: ilyet nem érzett sem Palmarisban, sem Pireth Tulméban, ahol örökös volt a szürke és nedves köd. Jill valaha, gyermekkorában már ismerte ezt a ropogós levegőt, s most annak a hajdani életének képei villantak fel tudata peremén.

Érezte, hogy akkor boldog volt az élete, szabad volt és játékos. Tudta, hogy rengeteg barátja volt, akikkel egyik csínytevést a másik után hajtották végre. Valahogy egyszerűbb és tisztább volt az élet, kemény a munka és kemény a játék, jól megérdemelt a jó étel, s a nevetés pedig szívből jött, nem a jó modor parancsára.

A részleteit azonban nem tudta felidézni ennek a régi életnek, s a nevek sem jutottak eszébe, habár több arcra már emlékezett. Így sétált azon a tiszta reggelen ott az erdős hegyoldalon, egészen fel a gerincig, két fenyőhöz, ahonnan le lehetett látni a völgy zuzmóira és zömök fáira.

Amikor megállt a két fenyő között, új emlékek rohanták meg. Vadászokat látott a völgy fái között, akik póznákat vittek a vállukon, s emlékezett afeletti izgalmára, hogy a vadászat sikeres volt.

Rémlett, hogy futva a csapat felé indul, s elveszti őket szem elől, ahogy maga is leér a fák közé, de fut tovább, egy barátjával. Emlékezett, ahogy az utolsó; akadályt is megkerüli, érzi karján a fenyőágak szúrását, aztán végre szemtől-szembe megpillantja a vadászokat – igen, látja az arcukat, köztük az apjáét!

Emlékezett! A vadászok rúdjain pedig szarvas volt, őz, és... még valami.

Jillnek tágra nyílt a szeme, az emlék hirtelen túlságosan is elevennek bizonyult. Az ocsmány hulla emléke most is menekülésre késztette.

Ragaszkodott az emlékképhez, pedig alig kapott levegőt. Emlékezett arra a reggelre, arra a tiszta reggelre, ami olyannyira hasonlított a mostanihoz. Akkor látta a Dicsfényt, aztán a vadászokat, köztük az apját, akik visszatértek a téli élelemmel – és a goblinnal.

– A goblin – suttogta Jill, s tudta, hogy ez a szó Dundalis közelgő végzetét jelentette.

Küszködve kapkodta a levegőt, s megremegett a keze.

– Jól vagy, leányom?

Jill kis híján kiesett a csizmájából ijedtében, s megpördülve egy abellita szerzetest pillantott meg, aki ugyanolyan barna köpenyt viselt, mint Avelyn, a csuklya pedíg borotvált fejet takart. Ez a szerzetes sokkal alacsonyabb volt, mint Avelyn, de széles vállú és erős.

– Jól vagy?

A kérdés halkan és lágyan hangzott el, Jill mégis kemény élt érzett a hangban, s tudta, hogy az aggodalom csak tettetett. Észrevette, hogy a szerzetes behatóan tanulmányozza őt, hosszan bámulja a haját, a száját, mintha fel akarná mérni.

Így is volt. Igazság Testvér már sok leírást hallott az őrült szerzetessel utazó lányról, s most, hogy látta ezt a telt ajkú, elképesztően kék szemű, szőke teremtést, tudta, hogy megtalálta, akit keres.

– Nem kéne egyedül járkálnod idefenn – folytatta a szerzetes.

Jill vállat vont, s megsimogatta rövidkardja markolatát. Nem fenyegetően, inkább csak annak jelzésére, hogy nem fegyvertelen. – A Király seregében szolgáltam – nyugtatta meg a férfit. – A Partfoki Órségben. – A szerzetes szeme hirtelen összeszűkült, s Jill arra gondolt, hogy talán nem volt okos dolog ezt közölni.

– Mi a neved? – kérdezte a csuhás.

– Hát a tiéd? – kérdezett vissza Jill, egyre védekezőbben. Furcsának találta, hogy az abellita egyház egy szerzetese ilyen messzire eljön északra, s egyedül kimerészkedik a faluból. Eszébe jutott Avelyn története arról, hogyan hagyta el a rendet. Talán az ilyesminek kövétkezményei vannak? Talán az őrült szerzetes terjedő híre nemkívánatos figyelmet keltett a szigorú rend soraiban?

– Sosem volt fontos a nevem – felelte a szerzetes. – Csak egyetlen ember számára, aki valaha a rendembe tartozott, de kiugrott és meglopta az apátságot. Igen – folytatta, s látta a megértést Jill arcán –, Avelyn Desbris testvér számára én Igazság Testvér vagyok. Az útitársad számára, leányom, a végzet vagyok, akit az egyház küldött, hogy visszaszerezze azt, amit ő ellopott.

Jill kivont karddal hátrálni kezdett.

– Rátámadnál az egyház törvényes kűldőttére? – kérdezte a szerzetes. – Arra, aki joggal érdemelte ki az Igazság Testvér nevet, s aki megérdemelt büntetést hoz annak a törvényen kívüli szerzetesnek, akit te társadnak nevezel?

– Meg fogom védeni Avelynt – felelte Jíll. – Ő nem törvényen kívüli.

A szerzetes a fejét csóválta. Aztán hirtelen előrevetette magát, egy fejenátfordulással talpra érkezett, s felrúgott Jili előretartott kardjára.

A lány egy ügyes csavarintással elrántotta a kardot a veszély elől, s hátrált egy lépést.

Igazság Testvér felpattant, újabb ugrásra készen. Kezdett némi elismerést érezni a lány iránt. Nem kezdő harcos, s kiválóak a reflexei.

– Azt beszélik, hogy te magad is törvényen kívüli vagy – ingerkedett a szertétes, közelebb araszolva. – Dezertőr, Pireth Tulméból.

Jill meg sem rezzent.

– Talán a Partfoki Őrség vérdíjat tűz ki a fejedre – folytatta a szerzetes, s újabb forgórúgást eresztett meg, aztán előrefordulva három kisebbet rúgott gyors egymásutánban, különféle magasságokban célozva meg Jillt. A lány oldalt lépve mindet elkerülte, aztán ellentámadásba lendült.

A lelkiismerete azonban visszatartotta, s rákényszerítette arra a felismerésre, hogy egy emberi lényt akar megölni.

Pedíg aggodalomra nem volt semmi oka, mert a kardja még csak a közelébe sem jutott a gyilkos szerzetesnek. Igazság Testvér hagyta a csapást közeledni, s csak az utolsó pillanatban fordult el finoman, karját elhúzva a penge alatt, hogy aztán rácsapjon. Hárítás közben előrelépett, s erőteljes jobbhorgot eresztett meg.

Jill azonnal visszahúzódott, de valami a bordái közé szúrt, s a lány hírtelen kifogyott a lélegzetből. Hátratántorodott, de megvetette a lábát, hogy felkészüljön az esetleges támadásra.

Amikor gondolatai kitisztultak, látta, hogy a szerzetes nem követi, nem használja ki előnyét. A férfi nyugodtan, fél kezét zsebre dugva állt úgy tízlépésre tőle. Jill legnagyobb megdöbbenésére csukva volt a szeme.

Csodálkozásának azonban hamarosan szédítő roham vetett véget, mert bár a teste nem mozdult, a szerzetes újra támadott, ezúttal a lány lelke ellen, s Jill minden akaraterejével küzdött, hogy megtartsa az irányítást saját teste felett.

Éles fájdalom hasított végig Jill testén, lelkén. Tudta, hogy a szerzetes is ugyanezt érzi, de ez nemigen nyugtatta meg. Úgy érezte, mintha egy árnyékfal akarna beléje hatolni, hogy kitolja őt a saját testéből. Először teljesen elveszettnek érezte magát, s azt hitte, hogy képtelenség ellenállnia. Hamarosan azonban rájött, hogy a testén belül – ami neki hazai pályának számít – útját állhatja a szerzetes gonosz próbálkozásának. Az árnyékfal visszaaraszolt, amikor Jill teljes akaraterejével nekifeszült. A lány fényforrásként, ragyogó napként képzelte el magát, s földi porhüvelye jogos birtokosaként küzdött.

Aztán az árnyék elenyészett. Jill hátratántorodott egy lépést, s kinyitotta a szemét.

A szerzetes ott állt előtte, s rámeredt. A lány ekkor értette meg, hogy a mentális támadás csak csel volt, amiből a szerzetes előbb tért magához, mint ő.

Mindezt megmaradt tudatossága egy pillanat alatt felfogta. Mindent tudott, de ez a tudás csak kétségbeesést szült, mert a szerzetes túl közel volt, s készen állt. A lány nem remélhette, hogy védekezni tud.

Igazság Testvér a lány torkára csapott, s Jill hátratántorodott. A csapás tökéletesen célba talált, de nem teljes erővel, mert a szerzetes nem akarta, hogy a lány meghaljon, hisz a tudása fontos lehet az áruló Avelyn felkutatásában, túszként pedig szintén jó szolgálatot tehet.

A szerzetes nem akarta, hogy a lány meghaljon, legalábbis egyelőre nem, de tudta, hogy ha végzett Avelynnel, akkor Jillnek is pusztulnia kell.

Igazság Testvért azonban ez egyáltalán nem érdekelte.

11. fejezet

Az áruló csapás

Elbryan meghúzódott az ivó hátuljában, székét a sarokba tolva, hogy a fal a lehető legjobban védelmezze. A kósza nem számított csetepatéra – meglehet, Dundalisban nem kedvelték, de sosem voltak nyíltan ellenségesek –, egyszerűen csak a kiképzése dolgozott benne, s ezért mindig a legjobban védhető pozíciót választotta.

Aznap este zajos volt a hely, tele volt az ivó, hisz odakint havazott, s az emberek féltek, hogy az idő keményre fordul. Egy kiadósabb hófúvás akár egy hétre is házaikba zárhatja őket.

Folyt az ital és a szó, leginkább az időjárásról, kivéve a sarokban, ahol egy kövér, barna csuhás ember s néhány falusi egy esetleges goblin-rajtaütés esélyeiről vitatkoztak.

– Megtörtént máskor is – jelentette ki Avelyn szárazon. – Egész faluk váltak a földdel egyenlővé, s szinte senki... azaz senki sem maradt életben. – A szerzetes szortyintott, s remélte, hogy nem vették észre nyelvbotlását. Nem akarta elárulni Jill titkát, hisz ez csak a lányra tartozott.

– De csak azután, hogy a dundalisi vadászok megöltek egy goblint az erdőben – vitatkozott egy medveszerű, Tol Yuganick nevű férfi, aki a százötvenkilós Avelyn mellett már nem is tűnt olyan hatalmasnak. – És ez is majdnem tíz éve történt. A goblinok nem jönnek vissza. Nincs okuk rá.

– Főleg nem így, hogy figyel – nevetett valaki, s a sarokban ücsörgő kószára pillantott. A többi három falusi is csatlakozott a kacajhoz, természetesen Elbryan rovására.

– Az meg ki? – érdeklődött Avelyn.

– Egy értő fül, aki vevő a rémmeséidre – jegyezte meg Tol, egy kortyintással elnyelve egész kupányi sörét.

– Hát nem Elbryan bánt el azzal a veszett medvével? – kérdezte Belster O'Comely, a pult végéhez érve. – Azzal a medvével, ami feldúlta a házadat, Burgis Gosen?

A kisebbik férfi, Burgis, összehúzta magát.

– Bah! – szortyintott Tol, s dühös felhő suhant át az arcán. Sosem tetszett neki Belster kapcsolata a különös Éjmadárral, s ezt gyakran hangoztatta is.

A kocsmáros állta a sarat a pult mögött. Barátságát Elbryannal régebben sosem szellőztette, mert tudta, hogy saját jó híre foroghat kockán. Újabban azonban kezdett változtatni ezen. Nemrégiben megrendelt egy különleges kiképzésű nyerget a helyi bőrművestől, s nem csinált titkot belőle, hogy Éjmadárnak szánja ellenszolgáltatásként valamiért, amit a kósza elvégzett neki.

– Az a medve már amúgy is beteg volt, nemsokára magától is megdöglött volna – morgolódott tovább Tol Yuganick. – Kétlem, hogy Elbryan, a mi hős védelmezőnk, egyáltalán találkozott volna vele.

Többen egyetértően mordultak fel. Belster tudta, hogy semmire sem menne ezzel a mogorva népséggel, ezért csak a fejét csóválta, és folytatta a munkáját. Tudta, hogy a medve ügy nagyon bosszantja Tolt, mert ő maga akarta elkapni az állatot – és jókora jutalmat is kapott volna érte.

Avelyn sem törődött Tol Yuganick csatlósaival. Újonnan támadt érdeklődéssel vette szemügyre a sarokban a férfit, akit Tol gúnyosan „hős védelmezőjüknek” nevezett. Talán ő érti a világot, gondolta a szerzetes.

– Azt gondolná az ember, hogy hálásak vagytok – jegyezte meg Avelyn szórakozottan, inkább hangosan gondolkodva, mint szándékosan.

Egy pillanat múlva valami megbökte a mellkasát.

– Nincs szükségünk védelemre! – jelentette ki Tol Yuganick, s arcát a szerzetes elé tolta.

Avelyn hosszan meredt a dühtől eltorzult, mégis gyerekes ábrázatba, aztán a válla fölött hátrapillantott Belsterre, aki lemondóan csóválta a fejét: tudta, mi következik.

Avelyn hátralépett, s kis üvegcsét húzott elő a köpenye alól. – A bátorság itala – súgta oda Burgis Gosennek egy kacsintással, s jókorát kortyolt. Elégedetten felsóhajtott, megtörölte a száját és eltette az üveget.

Aztán Tol szemébe nézett, s izgatott arccal állta a férfi baljóslatú tekintetét. Tol felmordult és előrelépett, de Avelyn készen állt.

– Teringettét! – dörögte, amikor Tol mellbe akarta vágni. Avelyn egyetlen lendületes balhoroggal válaszolt.

Tol két társa azonnal a szerzetesre vetette magát, de az lerázta őket, s a harc folytatódott.

A pult mögött Belster megcsóválta a fejét és mélyet sóhajtott. Azon tűnődött, hogy hányan maradnak majd talpon a végén, hogy segítsenek eltakarítani a romokat.

Igazság Testvér gonoszul elmosolyodott, miközben közeledett a fogadó felé, s meghallotta a harci zajokat. Ezek után biztos volt benne, hogy Avelyn odabent van. A szerzetes ezúttal közönséges ruhára cserélte árulkodó szerzetesi ruháját. Vajon régi barátja, Avelyn felismeri majd az abellita csuha nélkül? Szorosabbra húzta magán az útiköpenyt.

Jobb a meglepetés.

Avelyn ötszörös túlerővel állt szemben – de ez az arány csak annak volt tulajdonítható, hogy mellette – vagy legalábbis a csőcselék ellen – is hárman küzdöttek.

Elbryan felállva figyelte az eseményeket. Nem igazán tudta, hová tegye a vad szerzetest, aki remekül küzdött, s közben állandóan a felkészülésről ordítozott, meg arról, hogy ez csak edzőgyakorlat. A kósza nem nagyon bánta, hogy Tol Yuganick és társai kapnak egy kis verést, amíg túlságosan el nem vadulnak a dolgok.

Elbryan engedélyezett magának egy mosolyt, amikor a nagydarab Tol felcihelődött a földről, s ordítva rontott rá a szerzetesre, csak hogy az az utolsó pillanatban félreugorjon, s elbuktassa, majd tarkón csapja Tolt.

– Teringettét! – kiáltozta örvendezve Avelyn.

Elbryan nem avatkozott közbe: úgy gondolta, hogy jobb, ha a falusiak egyedül vágják ki magukat ebből a veszedelemből. Sólyomszárnyat mégis maga mellett tartotta, húr nélkül, mert elhatározta, hogy nem lesz véres megtorlás, amikor a szerzetes végül elbukik.

Ha ugyan elbukik, gondolta Elbryan, mert a kövér figura egy képzett harcos kecsességével és pontosságával mozgott. Hárított és szökellt, nevetve állta a csapásokat, aztán egy ravasz csellel leterítette támadóját. Egyszerre két embert is átpörgetett a válla fölött. Egy szék csapódott a hátába, s Belster O'Comely felnyögött, már a látványtól is, de a szerzetes csak kacagott. – Teringettét!

Elbryan a botjára támaszkodott, s élvezte az előadást, de szinte azonnal rárontott egy lelkes falusi, aki az általános zűrzavart akarta felhasználni arra, hogy beverjen egyet a nem túl közkedvelt kószának.

Elbryan vízszintesen maga elé emelte Sólyomszárnyat, s hárította a csapást. A támadó feljajdult s a kezéhez kapott, Elbryan pedig visszarántotta a botot, majd előrelendítette, egyenesen támadója lába közé. Visszahúzta fegyverét, és előredöfótt ellenfele mellkasába, eltolva magától a nyöszörgő alakot. Ezután a kósza tovább figyelte a küzdelmet. Úgy sejtette, hogy a szerzetes hamarosan kifárad. Ha csak egyszer is hibázik, a falusiak tömege maga alá temeti.

És ekkor Elbryan majd közbelép.

A kósza ismét elmosolyodott, amikor Tol Yuganick újra támadott, továbbra is sikertelenül. A kósza mosolya azonban hamar lehervadt, s csodálkozásnak adta át a helyét, mivel új szereplő lépett színre. Amikor az egyik falusi meg akarta ütni, a jövevény három gyors, tökéletesen célzott ütést mért rá, olyan sebességgel, hogy a fickó még az első csapásra sem tudott reagálni, amikor a harmadik már leterítette.

Elbryan azonban e nélkül is tudta, hogy nem közönséges falusival áll szemben. A férfi a harcosok tökéletesen kiegyensúlyozott lépteivel mozgott, s egy bérgyilkos összepontosított figyelmével tört át a sokadalmon – s akárcsak a bérgyilkosoknak, neki is el volt takarva az arca.

A kószának nem volt nehéz rájönnie, ki a célpont.

Vajon miféle ellenfeleket szerezhetett magának ez a féktelen szerzetes?, tűnődött Elbryan, miközben ő is elindult a tömegben a jövevény felé.

Gyilkos csapás lendült Avelyn torka felé, de az elfoglalt szerzetes észre sem vette. Elbryan botja fogta fel a támadást a levegőben, s messze elütötte felfelé. A jövevény nemigen törődött ezzel, már kezdte is a második csapást.

Elbryan keményen lecsapott a bottal a támadó alkarjára.

Igazság Testvér most már Elbryanra fordította tekintetét, s azzal a felismeréssel fordult a kósza felé, hogy nem egyszerű falubéli az, aki Avelyn pártjára kelt. Ekkor egy helybeli próbált a szerzetes hátára ugrani, de Igazság Testvér keményen hason, nyakon, majd arcon csapta a könyökével gyors egymásutánban, mire a támadó lehanyatlott. A közelben állók ezek után nem óhajtottak tengelyt akasztani az idegennel, Elbryannal pedig amúgy sem akartak kikezdeni. Így ők ketten, Elbryan és Igazság Testvér magukra maradtak, szemtől szemben, mint valami nyugodt sziget a háborgó tengeren, furcsán elszigetelődve a verekedő tömegtől.

A szerzetes előrevetődött, ütést színlelt, s közben Elbryan térde felé rúgott. A kósza magasra tartott bottal hárította a várt ütést, de bármennyire úgy tűnt is, hogy bevette a cselt, nem érte meglepetés. Hátsó lábán elpördülve kitért a szerzetes rúgása elől.

Igazság Testvér előrelendülve próbálta hátba kapni Elbryant, mielőtt a kószá teljesen körbefordulhatott volna.

Ellenfele megállt forgás közben, visszafordította energiáját, s hátracsapott a bottal. Átfordult a fegyver alatt, s egyenesen előreszúrt vele, hátraszorítva ellenfelét. Ezután csapkodni kezdett: ütött, döfótt, lengette a botot, váltogatta a fogást.

Igazság Testvér minden egyes támadást hárított, kezei hihetetlen sebességgel mozogtak, kemény alkarja gyakran csattant a fán. Próbált valami rést találni a kósza védelmén, hogy ellentámadásba lendülhessen, de Elbryan tökéletes formában volt, s a csapások túl szorosan követték egymást ahhoz, hogy közéjük lehessen vágni.

Azonban a kósza sem tudott rést ütni a szerzetes védekezésén, s Igazság Testvér hamarosan már nem hátrált.

A támadás lassan kifulladt, s Elbryan vívóállásba helyezkedett, Sólyomszárnyat vízszintesen maga elé tartva. Most a szerzetesen volt a támadás sora: úgy vágott a botra, mintha ketté akarná törni.

Elbryan számított a mozdulatra, s készen állt. Maga felé húzta a botot, így Igazság Testvér ütése rövidre sikerült, aztán lecsúsztatta a rudat az ereszkedő karra, és leütötte. Ugyanezzel a mozdulattal Elbryan előrelépett, s mindkét kezét – bennük a botot – egyenésen előretolta, a szerzetes álla alá.

Igazság Testvér hátraszökkent a gonosz csapástól. Felrántotta szabad kezét, hárítva az ütés lendületének egy részét, aztán egyenesen előreszúrt a kezével, szintén nem eredmény nélkül. Mind a ketten arrébb támolyogtak: Elbryan zihálva és levegőért kapkodva, igazság Testvér pedig azért, hogy kiheverje szédülését. A tömeg azonnal összezárult körülöttük, mert addigra már egy merő verekedés volt az egész ivó.

– Teringettét! – hallatszott egy derűs rikkantás a zsongásban, s Elbryan látta, hogy a kövér szerzetes élvezi a helyzetet.

Elbryan mozgást hallott a háta mögül, s tudta, hogy támadás. Sólyomszárnyat előrenyújtva megpördült, hárított egy tétova horogütést, aztán rézsútosan lecsapott a bottal, és sebet fakasztott Tol Yuganick arcán. Látta, hogy a fickó kissé megszédült, fél kézzel elengedte a fegyverét, és állon vágta Tolt, aki a padlóra roskadt. Ezután a kósza körülnézett: a jövevényt, a bérgyilkost kereste. Könyökkel kellett áttörnie a tömegen, s kénytelen volt három rövid csapással egy másik falusit is ártalmatlanná tenni.

Igazság Testvér nagy ívben kikerülte a veszedelmes kószát. Kicsiny tűcskét vett elő az övéből, s napkövéhez szorította. A napkövek védelemül szolgáltak, főként mágia ellen, de mérgekkel szemben is. A kő mágiáját azonban el lehetett téríteni – meg lehetett fordítani.

A szerzetes hamarosan megpillantotta a kószát, aki előre látható módon Avelyn közelében maradt. Igazság Testvér lassan, a testek fedezékében elindult.

Elbryan észrevette a közeledést, s készen állt, amikor a gyilkos szerzetes megérkezett. A fickó Elbryan ellen fordult, de aztán hirtelen Avelyn felé szökkent, aki magasba emelt kézzel, a feje fölött forgatta éppen Burgis Gosent.

Elbryannak gyorsan kellett cselekednie: teljes súlyával elvetődött. Apró, ezüstös csillanást pillantott meg az idegen kezében, s fegyvernek vélte.

A csuklójánál kapta el a jövevényt, s a Sólyomszárnnyal rámért ütésért cserébe ő maga is jókora csapást kapott. Igazság Testvérnek jobb volt az egyensúlyi helyzete. Elbryan fél térdre emelkedett, s próbált védekező állásba helyezkedni: további csapásokra számított.

A támadás azonban nem következett be. Elbryan egy árnyat látott elsuhanni maga előtt – Burgis Gosen volt az, akit Avelyn elhajított –, s amikor a zűrzavar kitisztult, a jövevény nem volt sehol.

Elbryan csak ekkor látta, hogy az a keze, amelyikkel elkapta a bérgyilkos csuklóját, vérzik. Vékony vörös vonal volt csupán a seb, nem komoly, de úgy égetett, mint a veszedelem. A kósza mégsem törődött vele, hanem a kövér szerzetes mellé sietett.

Avelyn készen állt a rohamra, s kezét védekezésre emelte. Elbryannak azonban most nem volt erre ideje. – Nem vagyok ellenség! – kiáltotta, de amikor Avelyn a szokásos „Teringettét!” csatakiáltással lecsapott rá, kénytelen volt felbuktatni a szerzetest a botjával. Avelyn a földre puffant.

Elbryan már rajta is volt, inkább azért, hogy védje, mintsem azért, mert megtorlástól tartott. – Nem vagyok ellenség! – kiáltotta újra. Elkapta a kövér ember kezét, felrántotta a földről és kiráncigálta a kocsmából.

A verekedés nélkülük folytatódott tovább: Avelyn csak ürügy volt a helybélieknek meg a szőrmevadászoknak arra, hogy végre szórakozzanak egy jót.

Avelyn testvér persze tele volt kérdésekkel, panaszokkal, de a kószát mindez nem érdekelte. Elvezette a kocsmától a szerzetest, de közben egyre az árnyakat fürkészte, hátha az idegen gyilkos a közelben ólálkodik. Végül eljutottak a falu legészakibb házának háta mögé, a hegyoldal aljába.

– Felkészítő edzés – magyarázta Avelyn, s tekintete elárulta, hogy szívesen folytatná a harcot idekint, egyetlen „tanítvánnyal” is.

Elbryan pillantására azonban meggondolta magát. A kósza verítékezett és hevesen zihált. Elbryan felmutatta a csuklósebét, afféle magyarázatként.

Avelyn a holdfény felé tartotta a kósza kezét. A seb nem volt komoly, épp csak egy karcolás, még tőrrel sem lehet ilyen finoman vágni. A szerzetes már ebből tudta, hogy társa komoly bajban van. Ha egy ilyen kis seb ekkora fájdalmat okoz, az csak azt jelentheti, hogy...

Avelyn kotorászni kezdett a hematitja után. Mérget sejdített, s tudta, hogy minél többet késlekedik, annál mélyebben kell egyesülnie páciense lelkével a gyógyításnál, s az eljárás annál fájdalmasabb lesz mindkettőjüknek.

De alig kezdte el a munkát, Avelyn testvér ijesztő meglepetésre tett szert. Ezt a férfit kétségkívül megmérgezték, de a méreg nem anyagszerű volt, nem valami fű, növény vagy állat mérge, hanem mágikus eredetű: ezt a szerzetes tisztán érezte. Így Avelynnek meglehetősen könnyű volt szembeszállnia a méreg hatásaival a hematit segítségével, s Elbryan hamarosan újra szabályosan lélegzett, s az égető fájdalom megszűnt.

– Nem vagy ellenség? – kérdezte Avelyn, amikor látta, hogy a beteg már jól van.

– Nem – felelte a kósza. – Viszont rajtam kívül rengeteg ellenséget fogsz szerezni magadnak, barátom, ezzel a beszéddel és ezzel a...

– Felkészítő edzéssel – kacsintott Avelyn.

– Úgy van – szólt a kósza szárazon. – És egyhamar az édes anyaföldben találhatod magad, ha tovább kötözködsz az itteniekkel.

Avelyn bólintott s tehetetlenül vállat vont. – A sebed be fog gyógyulni – biztosította a kószát, aztán elindult az éjszakába, vissza a kocsmába, ahol a harc lassan kezdett alábbhagyni.

Elbryan nézte, ahogy elmegy, s kissé megnyugtatta az, hogy a szerzetes az oldalajtón ment be, a szobája felé, nem pedig az ivó irányába. A kósza tudta, hogy a kövér szerzetes komoly bajban van, mert az az idegen, akivel ma este harcolt, s aki mérgezett tűt használt, nem egyszerűen egy túlbuzgó garázda. Elbryan nem tudta pontosan, hol a helye ebben a magánjellegű ügyben, de sejtette, hogy ő meg a kövér szerzetes – s nyilván a gyilkos idegen is – nem most látták egymást utoljára.

12. fejezet

Igazság

Avelyn testvér nem aggódott túlságosan, amikor a szobába visszatérve nem találta ott Jillt. A lány már említette, hogy ki akar menni a völgybe az északi hegyoldalon túl, s a szerzetes nem féltette őt. Az együtt töltött hetek alatt Avelynben az a benyomás alakult ki, hogy inkább a lány védelmezi őt, s nem ő Jillt.

Így hát a szerzetes, aki kimerült a verekedésben és a méreg semlegesítésében, na meg az ívásban, lehanyatlott az ágyára, és hamarosan húzta a lóbőrt. Nyugtalan volt az álma, hisz a mágiahasználó gyilkos most is ott ólálkodhatott a közelben. A mérgezéses esethez ugyan Avelynnek – hite szerint – semmi köze sem volt, mégis aggódott.

Másnap már jócskán délelőttre járt, mikor felébredt, s egyedül találta magát a szobában. Még mindig nem fogott gyanút, mert úgy gondolta, hogy Jill későn érkezett meg, s most talán lement reggelizni.

– Vagy ebédelni – morogta a szerzetes.

Amikor azonban lement a lépcsőn, nyomát sem látta Jillnek, s Belster O'Comely is azt mondta, hogy egész éjszaka színét sem látta a lánynak. – Talán jobb társaságot talált magának – vigyorgott a fogadós, s rátámaszkodott a seprűre, mellyel az előző éjszaka maradványait takarította.

– Hát igen, talán jobban teszi, ha távol tartja magát egy olyan bolondtól, mint amilyen én vagyok – felelte Avelyn. Csak úgy lüktetett a feje. Legnagyobb csalódására már rég felfedezte, hogy a hematit, bármilyen erős is, mit sem használ a másnaposság ellen.

Avelyn elfogyasztotta könnyű reggelijét, aztán kibotorkált és rögtön ki is adta az egészet. Hideg és szürke volt az idő, szemerkélt a hó. – Hol vagy, kislány? – kérdezte fennhangon, inkább csalódottan, mint félve. A válaszra azonban nem sokat várt, visszamászott a szobájába és lefeküdt.

Nem is kelt fel másnap reggelig, csak hogy felfedezze: Jill még most sincs sehol. Avelyn most már valóban aggódni kezdett. Nem volt jellemző Jillre, hogy csak úgy eltűnjön, és ne szóljon vagy üzenjen. Összevetve a rejtélyes méreggyilkos jelenlétével a dolog már valóban félelemre adott okot. Talán az az incidens az ivóban nem volt véletlen. Talán a kolostorbéliek a nyomában vannak. Épp itt érték volna utol, Medvehonc eme legtávolabbi zugában? És Jillnek kell fizetnie az ő bűneiért?

Újra lement, hogy beszéljen Belsterrel, s miután megtudta, hogy Jillt továbbra sem látták, Avelyn megpróbálta kifaggatni a fogadóst, hogy hol találja azt az ismeretlen embert, aki kirángatta a verekedésből.

– A kószát? – kérdezte hitetlenkedve Belster, s hanghordozásából nyilvánvaló volt, hogy az itteniek nemigen szoktak az ismeretlen után érdeklődni.

– Őt, ha így nevezi magát – felelte Avelyn.

– Elbryan a neve – magyarázta Belster. – Legalábbis nekem így mutatkozott be. Mások más néven ismerik. És kétségkívül a kószák közé tartozik. – Látta, hogy ez a szó semmit sem mond Avelynnek. – Vannak, akik azt mondják, hogy a kószákat az elfek képzik ki, mások meg azt, hogy egyszerűen összeférhetetlen különcök, akik mindenki másnál különbnek képzelik magukat, és őrjáratoznak, hogy megvédjék a vidéket – nem mintha szükség lenne erre, természetesen.

– Természetesen – visszhangozta udvariasan Avelyn. Azon kapta magát, hogy egyre jobban tetszik neki ez az Elbryan nevű fickó. – Akkor hát hol találom meg ezt a kószát? – faggatózott tovább.

Belster vállvonogatása teljesen őszinte volt. – Itt is, ott is – felelte. – Amennyire tudom, az erdőt járja, innentől Világvégéig.

Avelyn arca elkomorult. – És mi a helyzet a másik idegennel? – kérdezte. – Azzal a kis alakkal, aki olyan jól harcolt?

Belster megint csak a vállát vonogatta. – Ebben az évszakban sok az idegen Dundalisban – felelte. – És mindegyik jól harcol, különben nem maradhattak volna életben az erdőben.

– Én arról a kicsi, mozgékony emberkéről beszélek – magyarázta Avelyn. – Arról, aki Elbryannal párbajozott. Belster bólogatott. – Tegnap este is itt járt – mondta. – De most nem harcolt.

Avelyn nagy levegőt vett, és átkozta magát, amiért átaludta az egész délutánt és éjszakát, miközben talán tudomást szerezhetett volna Jill hollétéről.

– Akkor próbálj meg segíteni – mondta végül a szerzetes. – Mutasd meg nekem a legvalószínűbb irányt, amerre megtalálhatom Elbryant.

Belster megint csak vállat vont, aztán arra gondolt, hogy mindig az északi út felől látta érkezni Elbryant. – Arra – jelentette ki. – Fel a hegyoldalon, át a völgyön, aztán nyugat felé.

Avelyn önkéntelenül is a jelzett irányba nézett, de persze csak a fogadó falát látta. Mégis hálásan bólogatott. Északon majd csak megtalálja Elbryant, és talán drága Jilljének is nyomára bukkan.

Gyorsan bekapott valamit, aztán útnak indult és fellihegett a hegyoldalon. A gerincről körülnézett, aztán továbbindult lefelé a másik oldalon, le a völgybe, északnyugat felé.

Semmiféle jelet sem talált, s mit sem sejtve haladt el – alig harminc lépésnyire – a titkos barlang bejáratától, ahol Jill raboskodott.

A lánynak nem is volt rossz sora... amíg Igazság Testvér vissza nem tért, morózusan és szemlátomást összeverve, s észre nem vette, hogy Jill kiszabadult szoros kötelékeiből. Ekkor a szerzetes alaposan elverte Jillt, s olyan erősen kötötte gúzsba, hogy a lány végtagjai teljesen elzsibbadtak.

Amikor Jill nem akart – s nem is tudott – neki semmit sem mondani a fogadóbéli botos férfiról, a nekivadult szerzetes újra megverte. A lány egyik szeme úgy megdagadt, hogy ki sem tudta nyitni.

Igazság Testvér az egész másnapot a lány mellett töltötte, s leginkább magával értekezett arról, hogyan tudatja a kövér szerzetessel, hogy a lány a túsza. Aztán a férfi eltávozott. Jill tudta, hogy a szerzetes terve még nem teljes, további értesülésekre van szüksége. A szürke reggel csakhamar délre fordult, s Igazság Testvér nem tért vissza.

Jíll remélte, hogy Avelyn megölte a fickót, és – mivel egymaga nem tudott volna kiszabadulni kötelékeiből –, remélte, hogy társa előbb még kiszedte áldozatából az ő tartózkodási helyét is.

Avelyn, aki egész életét Medvehont népesebb, kiépültebb középső részén töltötte, s aki mindeddig világosan kitaposott, járt utakon haladt, kezdetben azt hitte, hogy nem lesz nehéz megtalálnia a kószát. Csak az erdő sűrűjébe érve döbbent rá, hogy mire is vállalkozott. Youmanefftől St.-Mere-Abelle-ig mintegy kétszáz mérföld lehetett az út, Dundalistól Világvégéig pedig negyven, a kanyargós ösvények s helyenként szinte láthatatlan csapások rengetegében Avelyn mégis úgy érezte, hogy könnyebb dolga lenne, ha a faluja és az apátság között kellene rálelnie a kószára.

Körökben kutatott, figyelve a nap irányát, s valami jelet keresett. Elbryan, akit az elfek képeztek ki, persze nem hagyott nyomokat, s Avelynt egyre inkább elöntötte a csalódás. A végén már abban sem volt olyan biztos, hogy Elbryan egyáltalán errefelé hagyta el Dundalist.

Délre a szerzetes már-már feladta a keresést. Úgy gondolta, hogy visszamegy Dundalisba – Jill talán már várni fogja –, s a kiépített úton átmegy Világvégére. Most már látta, hogy a kószát nem találja meg ebben az erdőben.

Avelyn azonban nem volt kósza, nem hazai területen járt, s míg neki valóban nem volt esélye arra, hogy meglelje Elbryant, a kósza könnyen nyomon tudta követni őt.

A szerzetes épp egy domb mellett fújtatott, amikor először meghallotta a paták zaját. Egy bokor felé ugrott, hogy elrejtőzzön, s amikor látta, hogy ez hiábavaló, kotorászni kezdett mágikus kövei között.

Egy kissé megnyugodott, amikor egy erőteljes fekete csődör vágtatott el mellette.

– Nincs lovasa – motyogta fennhangon, mintegy megcáfolva saját aggodalmait. – Teringettét!

– De azért gyönyörű ló – hallatszott egy hang mögüle, fentről. – Nem igaz?

Avelyn megdermedt. Gombóc nőtt a torkában. Lassan megfordult, s a kószát pillantotta meg a bozótban a domb mellett, alig néhány lépésnyire. – Hhhogy a... – hebegte a szerzetes. – Azaz... egész végig itt voltál?

Elbryan a fejét rázta és mosolygott.

– De akkor...

– Túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy a lovat hallgasd – magyarázta a kósza.

Avelyn visszanézett, és látta, hogy a csődör áll, büszkén kapálja a földet, s szokatlanul értelmesen nézi a két embert.

– Szellődal a neve – mondta Elbryan.

– Nemigen értek a lovakhoz – vallotta be Avelyn. – De ez valóságos csoda.

Elbryan halk, csettintő hangot hallatott, mire Szellődal felcsapta a fülét és nyerített. Megint kapálni kezdte a földet, aztán elvágtatott.

– Nem lesz könnyű megint befogni! – mondta Avelyn, leginkább azért, hogy megtörje saját feszültségét. – Teringettét!

Elbryannak a szeme sem rebbent, s érdektelensége hamarosan lehervasztotta a kárörvendő vigyort Avelyn arcáról.

– Hát, szóval... – folytatta feszengve a szerzetes. – Nyilván szeretnéd tudni, miért vagyok itt.

Elbryan tökéletesen mozdulatlanul guggolt, s tekintetét a szerzetesre szegezte.

– Hát... azért, hogy megtaláljalak téged – bökte ki végül Avelyn. – Igen, azért jöttem az erdőbe, hogy megkeressem azt, akit kószának neveznek.

Elbryan alig észrevehetően bólintott, mintegy folytatásra biztatva Avelynt.

– Természetesen a verekedésről van szó – magyarázkodott a szerzetes. – Arról a fickóról, aki értem jött, de végül téged mérgezett meg.

Elbryan bólintott. Ez a látogatás nem érte teljesen váratlanul, hisz a lopakodó gyilkos még mindig a környéken ólálkodott, ahogy ez a szerzetes is, aki nyilván a célpontja. Elbryan úgy sejtette, hogy az őrült szerzetes segítségre szorul, s azt is tudta, hogy Dundalis népére nem számíthat.

– Megint rád támadott? – kérdezte a kósza.

– Nem... nem – hebegte Avelyn. – Vagyis lehet. Nem tudom.

Elbryan elgyötörten felsóhajtott.

– Igazából a társamról van szó – folytatta idegesen a szerzetes. – Gyönyörű fiatal lány, és harcos is. De eltűnt, sehol sem találom, és attól tartok, hogy...

– Tarthatsz is – felelte Elbryan. – Az ott a kocsmában nem egy útszéli gazember volt.

– A mágikus méreg... – kezdte Avelyn.

– És ahogy mozgott – tette hozzá Elbryan. – Harcos volt, igazi harcos, akit sokáig oktattak a harc művészetére.

Avelyn lelkesen bólogatott, pedig a kósza szavai csak elmélyítették abbéli félelmét, hogy ez nem egy véletlen támadás volt, s hogy az abellita egyház harcos szerzetesei a nyomában vannak.

– Mindent el kell mondanod erről az emberről, amit csak tudsz – jelentette ki Elbryan.

– Semmit sem tudok – felelte csüggedten Avelyn.

– Akkor mondd el azt, amit gyanítasz – kérte a kósza. – Ha nála van a barátnőd, akkor segítségre van szükséged – és én szívesen segítek is, ha őszinte vagy velem.

Avelyn hálásan bólintott. Elbryan felállt és elindult az ösvényen, Avelyn utána.

– Még a neved sem tudom – jegyezte meg a szerzetes, pedig emlékezett arra a névre, amit Belster mondott neki.

– A nevem El... – kezdte a kósza gépiesen, de aztán észbe kapott, és a szerzetesre meredt, aki elsőként kérte a segítségét azóta, hogy eljött Andur'Bough Inninnessből, aki először vallotta be, hogy szüksége van a kósza közreműködésére. – ...Éjmadár – fejezte be.

Avelyn felvonta a szemöldökét erre a különös névre: nem ezt várta. Végül azonban úgy döntött, hogy ez az egész nem számít, s további kérdezősködés nélkül elfogadta a nevet. Miközben Dundalis felé haladtak, Avelyn elmondta Elbryannak a sejtéseit az apátsággal kapcsolatban. A beszélgetés kezdett kényelmetlenné válni a szerzetes számára, amikor Elbryan rákérdezett, hogy miért üldözik, s Avelynnek sem ideje, sem hajlandósága nem volt ahhoz, hogy elmesélje a sorsszerű döntéshez vezető eseményeket. Hogy is lehetne igazolni a gyilkosságot és a lopást? Elbryan azonban nem erőltette. Most csak az számított, hogy Avelyn társa eltűnt, s talán a veszedelmes idegen rabolta el.

A kószának az is sok fejtörésre adott okot, amilyennek Avelyn leírta társnőjét, s az, hogy a lány miatt jöttek Dundalisba.

A vadászat hamarosan kezdetét vette. Elbryan keresni kezdte a Dundalisból kivezető nyomokat, Avelyn pedig kifaggatta Belstert és a kocsma vendégeit, hogy az idegen mutatkozott-e aznap.

A válasz alkonyattájt érkezett, amikor Avelyn a szobájába visszatérve egy üzenetet talált az ágyán. A szöveg rövid és lényegre törő volt, s igazolta a szerzetes legsötétebb félelmeit. Ha Avelyn meg akarja menteni társát, menjen a fenyves völgyre néző gerincére egyedül, és várjon egy kijelölt helyen.

A szerzetes megmutatta az üzenetet a kószának lent az ivóban. Ügyet sem vetettek a korai vendégek piszkálódó meg jegyzéseire.

– Menj oda – utasította a kósza.

– Te is jössz?

Elbryan bólintott.

– De hát azt írja, hogy egyedül menjek – ellenkezett a szerzetes.

– Az ellenség úgy fogja látni, hogy egyedül vagy – nyugtatta meg Elbryan, s erdei tapasztalatai után Avelynnek el kellett fogadnia ezt. Visszavette az üzenetet, s elindult kifelé a városból.

Útközben a köveivel babrált, aztán hirtelen megérzéstől vezérelve három darab – egy grafit, egy hematit és egy védő malachit – kivételével mindet egy fa odvába rejtette. Ha gyanúja valós, akkor a gyilkos érte jött, de leginkább a kövekért. Ha pedig Avelyn magánál tartja őket, s a veszedelmes harcos legyőzi őt, nem marad alkualap, hogy megmentse magát, és ami még fontosabb, Jillt.

A kijelölt helyen – egy kis tisztáson, egy ágas-bogas fenyő mellett, a gerinc alatt húsz lépésnyire nem kellett sokáig várakoznia.

– Látom, hogy követted az utasításaimat, Avelyn testvér – hangzott fel egy nagyon is ismerős hang. – Remek.

Quintall! Avelyn azonnal tudta, hogy Quintall az, és úgy érezte, hogy menten megnyílik alatta a föld – talán még örült is volna neki. A kolostor, a Rend a nyomában van, s a világ egyetlen sarkában, semmiféle sötét odúban nem találhat menedéket.

– Nem nagyon bíztam abban, hogy egy rablógyilkos hajlandó a barátja segítségére sietni – folytatta a hang.

Avelyn idegesen pillantott körbe. Nem tudta, hol lehet Éjmadár, hallja-e ezeket a szavakat, s mit érez.

– Nálam van a lány – ingerkedett a hang. – Gyere csak ide.

Jill említése megacélozta a szerzetes megingó akaratát. Őt elkaphatják az abelliták, de Jillt nem bánthatják. A szerzetes megmarkolta a grafitot, s követte a hang irányát. Hamarosan egy odú bejárata bontakozott ki előtte, odabent pedig egy homályos emberi alak. Avelyn belépett, az alak visszahúzódott, s a szerzetes egy meglehetősen nagy barlangban találta magát – úgy sejtette, hogy több terem is van itt –, nagyobb helyiségben, mint fogadóbéli szobája.

Quintall a homályos barlang hátuljában állt könnyedén a falhoz támaszkodva, s acéllal-kovával szikrát csiholt, hogy fáklyáját lángra lobbantsa.

Amikor a fáklya életre kelt, megvilágította annak az embernek az arcát, akit Avelyn oly régen ismert, akivel együtt utazott Pimaninicuitra, aki szintén ismerte a kövek titkát. Avelynt elöntötte a szomorúság. Hirtelen minden fájni kezdett neki, amit elveszített – az otthona, a társai, s leginkább a hite. Minden szép emléke a kolostorból, Jojonah mester tanításai, a szent kövek megismerése, a térképek tanulmányozása, a mágia rejtelmei: mindez egy csapásra végigsuhant elméjén.

Aztán a régi emlékeket kiszorították az újabbak: Thagraine halála, a Szélfutár legénységének, Dansallynek a pusztulása, Siherton végzete.

– Quintall – motyogta Avelyn.

– Már nem – felelte a másik szerzetes.

– Miért jöttél ide? – kérdezte Avelyn, oktalanul abban reménykedve, hogy volt társa is elhagyta a rendet, és éppolyan renegát, mint ő.

Quintall csikorgó nevetése megrázta. – Igazság Testvér vagyok – felelte a szerzetes. – Azért jöttem, hogy visszavegyem, amit elloptál. – Szortyintott. – Alig ismertelek meg, te hájpacni. Úgy látszik, elveszítettél mindent, csak a hájadat kétszerezted meg. Mindig is könnyen vetted a testedzést!

Avelyn állta a sértéseket. A másik igazat beszélt: számos rossz szokást vett fel, túl sokat eszik és iszik, s csak a verekedések jelentenek számára testgyakorlást.

– Azt hitted, hogy nem derül fény az árulásodra? – folytatta Igazság Testvér. – Azt hitted, hogy büntetlenül meggyilkolhatod St.-Mere-Abelle egyik mesterét, ellophatsz ennyi kincset, hogy aztán boldogan élj, míg meg nem halsz?

– De hát...

– Semmi de hát! – rikoltotta Quintall. – Lebuktál, hajdani testvérem. Csak a pokol bugyrai maradtak számodra. Az enyémek lesznek a kövek!

– És az életem – vélte Avelyn, de nem mozdult.

– És az életed – felelte hidegen Igazság Testvér. – Már akkor lemondtál róla, amikor Siherton mester átrepült a falon.

– Akkor mondtam le róla, amikor nem voltam hajlandó elfogadni a Rend romlottságát! – vágott vissza Avelyn, némi bátorságot merítve meggyőződéséből. – Ahogy Pellimar testvér...

– Csend legyen! – rivallt rá Igazság Testvér. – Biztosíthatlak, hogy oda az életed, s nincs értelme semmiféle magyarázkodásnak. Persze elveszem a köveket is, de ha ellenállás nélkül ideadod őket és elfogadod a sorsot, amit érdemelsz, akkor szabadan engedem a lányt. Szavamat adom.

Avelyn szortyintott. – A te szavad is olyan megbízható, mint a mestereké, akiket szolgálsz? A te aranyad is illúzió, amivel a pusztulásba csalják a hajókat?

Quintall arckifejezése mutatta, hogy nem érti, amit Avelyn mond, de nem is törődik vele. Avelyn minden kétséget kizáróan tudta, hogy ez a fickó csak egy dologra tud gondolni, és megingathatatlan. Kihúzta a zsebéből a kezét – és a grafitot –, s Quintall felé tartotta.

– Feláldoznád a barátod életét? – kérdezte Igazság Testvér, és nevetett.

– Megkímélem az életedet – felelte Avelyn –, a lányért cserébe.

A másik szerzetes tovább nevetett, és ez elgondolkodtatta Avelynt. Quintall mindenkinél jobban ismerte hajdani társa ügyességét a mágikus kövekkel. Tudnia kell, hogy Avelyn azzal a grafittal olyan villámot tud csinálni, amivel álltában megsüti – mégsem fél.

Avelyn elfordította gondolatait a szerzetesről a barlangra. Érezte a kisugárzást, a mágia gyenge lüktetését, s amikor a kezében tartott kőbe pillantott, s rájött, hogy a grafit ereje rettentően távolinak tűnik, egyszerre mindent megértett.

– Napkő mondta Quintall, látva a másik arckifejezését. – Ebben a barlangban nem sok hasznát veszed a mágiának, ostoba Avelyn testvér.

Avelyn beharapta a száját, és kiutat keresett. Még a kolostorban látta, hogyan állított elő Siherton mester mágiasemlegesítő zónát, míg ő meg a többiek próbálták kifürkészni a hatalmas ametiszt képességeit. Ilyen zónában csak a legerősebb mágia képes hatni, s az is csak gyengén.

Avelyn tudta, hogy előállíthatna villámot, de csak annyit érne el, hogy még jobban feldühíti Quintallt.

Quintall a kezét nyújtotta. – A köveket – mondta higgadtan. – A lány életéért.

– A lánynak semmi köze ehhez – jelentette ki Elbryan, és kilépett a homályból Avelyn mellé. – Én nem ismerem Avelyn testvér bűneit, de a lány ellen semmilyen vádat nem hoztál fel.

Quintall arca elsötétült a kósza láttán. – Újabb árulás! – mordult rá Avelynre. – De hát számíthattam volna rá.

– Ez nem árulás – felelte Elbryan. – Hanem igazság.

– Ugyan mit tudsz te erről? – fortyant fel Igazság Testvér. – Mit tudsz erről az idegenről, erről az őrült szerzetesről, aki egyszer csak idejött és a segítségedet kérte? Elmondta neked, hogy gyilkos?

– És a lány, ő gyilkos? – kérdezte higgadtan Elbryan.

– Nem – felelte Avelyn, amíg a másik szerzetes habozott.

– Akkor talán tolvaj? – kérdezte Elbryan.

– Nem! – vágta rá határozottan Avelyn. – Semmiféle bűnt nem követett el. Ami pedig engem illet, én majd elmondom a saját bűneimet, nyíltan és őszintén, s ha majd mindent elmondtam, ítélkezhetnek felettem, de nem St.-Mere-Abelle szerzetesei.

Igazság Testvér összehúzott szemmel meredt Avelynre. Természetesen esze ágában sem volt bíróság elé engedni az ügyet. Ő maga volt a bíró, esküdtszék és ítéletvégrehajtó, akit az apát nevezett ki. – Ostoba voltál, hogy követted ide Avelynt – mondta Elbryannak. – Mert most már a te életed sem ér egy hajítófát sem, akárcsak Avelyné meg a lányé.

– Újabb igazság? – akarta kérdezni Elbryan, de Igazság Testvér hirtelen megpördült, s félrehúzta a lecsüngő indákat, amelyek eltakarták a szomszéd terembe vezető átjárót. A szerzetes csuklója villant, s ezüstszínű kis tárgy repült be. A teremből fojtott nyögés hallatszott.

– Menj érte! – kiáltotta oda Elbryan Avelynnek. A kósza két kézre kapta Sólyomszárnyat.

– Most aztán nem lesz meglepetés – vicsorogta Igazság Testvér, s lekuporodott. Próbált az átjáró közelében maradni, hogy Avelyn ne tudjon a lányhoz férni, de Elbryan támadása túl közvetlen és erőteljes volt. A kósza jókora ütést kapott a mellkasába, de vállával nekiment a szerzetesnek, és hátralökte a férfit. Igazság Testvér megvetette a lábát – amíg Avelyn meg nem érkezett ordítva, mind a százötven kilójával, s szét nem robbantotta a küzdő feleket.

Elbryan három gyors ütést kapott – kettőt a mellébe, egyet az arcába –, mielőtt sikerült volna eltávolodnia a veszedelmes szerzetestől.

A kósza, mikor szemtől szemben állt Igazság Testvérrel, nem igazán tudta, mihez kezdjen vele. Igazság Testvér elfordult, s egyik lábát felhúzta a másik mellé, miközben karját is felemelte, ahogy egyes kígyók, támadás előtt.

Tőr volt, apró, de alattomos, amit a szerzetes elhajított, s pontosan a megkötözött lány torkába állt, az állcsontja alatt. Megsérült a nyaki ütőér, s a vér csak úgy bugyogott belőle.

– Jill! Jill! Ó, Jill! – jajongott Avelyn, és odarohant a lányhoz. Kirántotta a sebből a tőrt, s kezével hiábavalóan próbálta elállítani a vérzést. Jill bőre hideg volt.

Avelyn előszedte hematitját, de aztán eszébe jutott a mágiasemlegesítő tér, amit Quintall létrehozott. Arra gondolt, hogy kiviszi Jillt, de azonnal tudta, hogy a lány már halott lenne, mielőtt kiérnek.

A szerzetes két kézre fogta a hematitot, a sebre helyezte, s teljes szívéből imádkozni kezdett. Ha odafent tényleg van Isten, s a kövek valóban szentek, akkor a hematitnak segítenie kell!

Igazság Testvér harci ügyessége figyelemreméltónak bizonyult: a mozdulatai gyorsak és folyékonyak, teste mindig tökéletes egyensúlyban. A legtöbb ember számára túl gyors lett volna, elszédítette volna őket cseleivel, mielőtt lecsap.

Quintall azonban minden kiképzése ellenére sem lehetett fürgébb Tuntunnál vagy Belli'mar Juravielnél, sem bárki más elfnél, aki Elbryant tanította. Így amikor a szerzetes lecsapott kígyószerű testtartásából, hogy feltépje Elbryan torkát, majd végezzen Avelynnel, őszinte meglepetés látszott rajta, amikor előremeresztett ujjai a puszta levegőbe vájtak, míg Elbryan botja jókorát sújtott a könyökére. Hihetetlen mentális és testi rugalmasságával azonban gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, és sérült karjával rést keresett Elbryan védekezésén, aztán másik kezével élesen felcsapott, majd térdhajlaton rúgta a kószát, aki kis híján összeroskadt. Elbryan erre elengedte a botot a felső kezével, a hárító kar alá húzta, majd alacsony lendítéssel a szerzetes támasztólába felé suhintott.

Igazság Testvér átszökkent az ütés felett, de meghátrálni kényszerült.

A szerzetes növekvő önbizalommal kezdett körözni.

Két gyors futólépéssel kettős rúgást hajtott végre. Elbryan a bot egyik végét a földbe támasztotta, s egy jobbról induló lendítéssel hárította a rúgásokat. Aztán bal lábával előrelépett, és elpördült. Felrántotta Sólyomszárnyat, és visszakézzel jókora ütést mért hátulról a szerzetes derekára, miközben Igazság Testvér könyöke megcélozta a tarkóját.

A kósza ügyesen reagált: előrevetődött, amikor a könyök elérte, s úgy szökkent át a bot fölött, mintha az faág lenne. Felpattant és megfordult, amikor Igazság Testvér megpördült, s újra körözni kezdtek egymás körül.

– Adok neked egy utolsó lehetőséget arra, hogy elmenj – szólt a szerzetes, mire ellenfele elmosolyodott. A kósza önelégült tekintete újabb rohamra sarkallta a büszke Quintallt. A szerzetes hirtelen megtorpant Elbryan előtt, és alattomosan lecsapott.

Sólyomszárny felemelkedett és vízszintesen hárított. Elbryan számított a következő mozdulatokra. Lerántotta bal kezét, amivel elvette egy közeledő jobbhorog erejét, aztán közelebb lépett, s megrúgta a szerzetes bal lábát, megelőzve egy induló rúgást. Igazság Testvér a bot mellett Elbryan arca felé nyúlt, de a kósza oldalra csapta a botot és a kart, s még közelebb került a szerzeteshez, aztán homlokával ellenfele arcába rohant.

Igazság Testvér két kézzel, erősen belekapaszkodott a botba, részint, hogy támaszkodjék, részint, hogy elejét vegye egy újabb támadásnak. Elbryan ugyanebben a pillanatban bal kezével elengedte a botot, s rövid, de erőteljes ütéssorozatot vitt be ellenfele arcába.

A szerzetes elkábult, s Elbryan megragadta a pillanatot. Újra megmarkolta a botot, magához rántotta, előrenyújtotta, aztán újra visszahúzta. Igazság Testvér jobban tette volna, ha elengedi a husángot, de túlságosan zúgott a feje. A lökés után egészen közel került Elbryanhoz, és arca ismét a kósza homlokának csattant.

Továbbra is szédelegve, s ragaszkodva a bothoz, a szerzetes érezte, hogy ellenfele fogást vált. Elbryan a padlóra vetődött, s maga fölé rántotta a szerzetest. Talpát a hasának vetve egy lendülettel messzire repítette a szerzetest, aki a falnak koppant.

Igazság Testvérben azonban a harag erősebb volt, mint a fájdalom. Egy gördüléssel felpattant – de nem elég gyorsan. Még nem állt helyzete magaslatán, amikor Elbryan meglendítette két kézre fogott botját, és arcul csapta vele. Igazság Testvér kirepült a barlang bejáratán a napfényre.

Elbryan gyorsan utánaeredt, de mire kiért, a szerzetes már jókora előnyt szerzett, s hanyatt-homlok menekült. Elbryannak nem is volt ideje gondolkodni, csak azt tudta, hogy nem veszítheti el nehezen szerzett előnyét egy ilyen gyilkos ellenséggel szemben. Meghajlította botját, s rápattintotta a húrt. Egy kicsit előrefutott, hogy a legjobb szögből célozhasson a gerincre, amerre a szerzetes szaladt.

Igazság Testvér épp csak egy pillanatra bukkant fel két fa között. Elbryan nyila a lábikráján találta, a térd alatt. A szerzetes fájdalmas ordítással elvágódott és gurulni kezdett a meredek lejtőn.

Elbryan feléje igyekezett, s látta, hogy a szerzetes egy kiugró sziklára huppan, majd tovább bukfencezik tizenöt lábnyi zuhanással.

Elbryan együttérzően felnyögött, de futott tovább, hogy újra rálátást szerezzen a célpontra. Észre is vette a szerzetest a sziklák közt fekve, ahogy egyik lábát maga alá húzza, s egyik karját a mellkasára teszi, míg a másik karja szemlátomást törött. Igazság Testvér zihálva nyúlt köpenye ráncai közé, s elővett valamit, de hogy mit, azt Elbryan messziről nem tudta megállapítani.

A kósza megtorpant, amikor a szerzetes hirtelen felizzott: feketés lángok borították el. Elbryan leesett állal nézte, ahogy a vonásai eltorzulnak, arca elmosódottá válik, s szinte megkettőződik. A második arc groteszkül kinyúlt s elszakadt a szerzetes testétől: a lélek látható módon szakadt ki porhüvelyéből, s belesuhant a kezében tartott valamibe.

Ezután fényes villanás támadt, és a szerzetes teste mozdulatlanná vált. Halovány lángok nyaldosták az élettelen testet.

– Éjmadár! – hallatszott egy kiáltás a barlangból, és Elbryan kábán indult visszafelé.

Erdők, tavak, havas tájak felett repült – emberi érzék és értelem számára felfoghatatlanul gyorsan. Annyit azonban érzékelt, hogy a fájdalom eltűnt. A hegyekhez érkezett. Hágókon suhant át, csúcsok felett, egy fennsíkig, amit egyszer már látott egy hatalmas tábor felett, egy füstölgő hegy fekete karjai közt. Aztán szédítő utazás következett szűk alagutakban, egészen egy kőfalig, amin egyetlen hasadék tátongott. A kő olyan közel villant el mellette, hogy elméje rémülten síkoltott fel.

A trónteremben találta magát, az oszlopok közt, az obszidiántrón előtt.

Quintall félig átlátszó lábaira állt, félúton a halandó- és a szellemvilág között. A harag lábain állt a daktilusz-démon színe előtt.

Ez volt a vég, a remény halála, mindenféle jóság színlelésének vége. Ez az igazság volt, a sötéten fénylő igazság, annak a valósága, amivé lett. Az egyetlen érthető vége annak az útnak, amire abellita mesterei állították. Ez itt a daktiluszdémon, Bestesbulzibar – még a nevét is tudja! –, a maga teljes, borzalmas szépségében, hatalmasságában.

Quintall, Igazság Testvér, harag-térdeire hullt a daktilusz előtt. Meghajtotta a fejét, s így szólt:

– Gazdám.

Elbryan magával vitte a fáklyát, amikor félrehajtotta az indákat és belépett a belső terembe. Avelyn a padlón kuporgott, s a lányt babusgatta. A lány sebe bezáródott, s a sérült maga meglehetősen elevennek tűnt, bár roppant kimerültnek, akárcsak Avelyn, aki belement a hematitba, s aki – puszta akaratával és hitével – áttörte a napkő korlátját, s előrángatta a gyógyító mágiát.

Avelyn Quintall után kérdezősködött, de Elbryan meg sem hallotta. A szerzetes megmozdult a földön és föl akart állni. Majdnem összerogyott, de Elbryan ezzel sem törődött. A kósza csak a lányt látta, csak annak légzését hallotta. Tekintete végigpásztázta a sebesültet – a sűrű szőke hajzuhatagot, a kék szemeket, s az ajkat, azt a telt, csodálatos és puha ajkat.

Elbryan alig kapott levegőt, alig tudott megállni a lábán, s minden gondolata, minden ereje egyetlen névbe költözött, egy névbe, amit oly régen nem mondott ki.

– Pony?

13. fejezet

Menekülés?

Pony.

Az oly ismerős hajlítással kimondott név villámcsapásként érte a lányt. Megbűvölten nézte, ahogy a jókötésű fiatalember elködösülő szemekkel hajol hozzá.

– Pony – ismételte Elbryan, ezúttal nem kérdve, hanem kijelentve. – Pony, én azt hittem, hogy...

Elbryan térdre rogyott a lány előtt, lehunyta a szemét, s igyekezett lélegzethez jutni. Amikor hosszú idő után kinyitotta a szemét, és megint csak azt a múltbeli látomást látta maga előtt, észrevette, hogy a lány arca nagyobb zavart tükröz, mint a sajátja.

– Hát nem emlékszel rám? – kérdezte Elbryan, s a kérdés – az, hogy egyáltalán fel kellett tennie ezt a kérdést – nagyon fájt neki.

A lány nem tudta, hogyan reagáljon. Emlékezett a férfira – hisz ott volt, valahol az elméje mélyén, és követelte, hogy engedjék ki. Az, ahogy kimondta azt a nevet, az ő nevét – becenevét, hasított belé hirtelen, hiszen nem Pony a neve, és nem is Jill, hanem Jilseponie! –, olyan ismerősnek tűnt: biztos volt benne, hogy hallotta már ennek az embernek a szájából ugyanígy azt, hogy Pony.

– Kérlek, Elbryan, adj neki időt! – kérte Avelyn.

Ez az. Elbryan. A név jobban megrázta Ponyt, mint Igazság Testvér minden kínzása, s vadul megpörgette gondolatait.

– Amikor lefutottál előttem a hegyoldalon, be az égő Dundalisba, azt hittem, hogy örökre elveszítettelek – folytatta a kósza, a lány kék szemében felcsillanó felismeréstől ösztökélve. – Én Ponym. Hogy kerestelek! Megtaláltam az anyádat, az apádat, a barátainkat. Carley és Aubrey a karomban halt meg. És én is meghaltam volna a goblinok vagy az óriások kezétől, ha nincsenek a... – Itt elhallgatott, mert rájött, hogy túl gyorsan zúdítja az eseményeket a szerencsétlen lányra.

Pedig ez valóban az ő Ponyja: ezt Elbryan minden kétséget kizáróan tudta. Közelebb húzódott a lányhoz, arca alig néhány ujjnyira volt a másikétól.

– Elbryan – suttogta a lány lágyan, s fáradt kezével megsimogatta a kósza arcát. A fejében kavargó, töredezett képek hirtelen, szinte varázslatosan a helyükre ugrottak, mint valami hatalmas kirakós darabjai. Hirtelen úgy emlékezett a fiúra, mintha soha nem is felejtette volna el. Emlékezett a beszélgetésekre, a sétákra, emlékezett a barátságukra, és még annál is többre. Lelki szemeível látta maga előtt, ahogy a fiú közelebb húzódik hozzá, hogy megcsókolja.

De aztán ott termett Connor, a szegény Connor, Pony fuldokolni kezdett, és a kandalló felé nyúlt, izzó parázsért.

Amikor végre elhessegette magától ezt a képet, azt látta, hogy Elbryan elhátrált tőle, s kérdően mered Avelyn testvérre.

– Sok mindent kell megbeszélnünk – szólt a szerzetes.

Elbryan bólintott és visszanézett a lányra, aki éppolyan gyönyörű volt – sőt, még gyönyörűbb! –, mint amilyennek az emlékezetében őrizte.

– Quintall testvér? – kérdezte Avelyn.

Elbryan értetlenül meredt rá.

– Igazság Testvér? – magyarázta Avelyn. – A vadász, aki a saját Rendemből való, és kétségkívül azért küldték, hogy megöljön engem meg a barátaimat.

– Halott – felelte színtelenül Elbryan.

– Vigyél hozzá.

Elbryan bólintott. – Miértjött utánad? – kérdezte a kósza, s Avelyn tudta, hogy erre a kérdésre őszintén kell majd választ, adnia. Elbryanról Ponyra pillantott, aztán megint a kószára.

– Sajnos, nem minden állítása volt igaztalan – vallotta be. – Mindent elmondok, amint magunk mögött hagytuk ezt a helyet, és elfogadom az ítéletet – húzta ki magát Avelyn. – Mindkettőtök ítéletét. Majd ti eldöntitek, hogy Quintall testvér küldetése valóban igazságos volt-e, s hogy az őrült szerzetes csakugyan törvényen kívüli-e, vagy sem.

– Én nem vagyok bíró – szólt a kósza.

– Akkor nekem végem – felelte Avelyn. – Mert azok, akik ítélkezní akartak, már meghozták a döntésüket, ez a döntés pedig a mohóságon és félelmen, nem pedig az igazságon alapul.

Elbryan hosszan, keményen meredt Avelynre. Végül bólintott, felsegítette a szerzétest és a lányt, aztán kivezette őket a barlangból.

A szerzetes teste alig volt felismerhető: elszenesedett, füstölgő roncs.

– Hogyan történhetett ez? – kérdezte Elbryan, s vizsgálgatni kezdte a testet, de nem találta a gyulladás okát.

– Ott a válasz – mutatott Avelyn a halott egyik oldalára, a csaknem porrá égett kézre. A földön ott hevert az elformátlanodott bross, melynek hematitközepe szétolvadt, megnyúlt. Az apró kvarckristályok szétszóródtak, némelyik megfeketedve ragadt az aranyfoglalat maradványaihoz.

Avelyn gondosan megvizsgálta a brosst. – Már nincs ereje – jelentette kí hamarosan. – A hematit és a kristályok felrobbantak, amikor Quintall meghalt. – Avelyn elhallgatott és fontolóra vette saját szavait. Valamiféle vészhelyzeti reakció volt beépítve a mágiába?, tűnődött. Érezte a mágikus fodrozódást a közelben, s tudta, hogy hatalmas energia szabadulhatott el. Talán a kövek figyelmeztető jelet küldtek vissza a kolostor mestereinek, annak a jelét, hogy Quintall meghalt, kudarcot vallott. Vagy talán még ennél is erősebb volt a mágia? A hematit elszállította valahová Quintall lelkét?

Avelyn, aki maga is járt már a testén kívül, aki foglalt már el idegen testet, megborzongott a gondolatra.

Elbryan tovább nézegette a testet: nyomokat keresett. Ehelyett két ép követ lelt: egy napkövet – ami a legkevésbé sem volt meglepetés Avelyn számára –, s egy karbunkulust.

– Hát így követett engem egy fél világon keresztül – pillantott Avelyn a karbunkulusra. – Ezzel a kővel fel lehet deríteni a mágiát.

– Nálad pedig mágia van – következtetett Elbryan.

– Nem is kevés – ismerte el Avelyn. – Talán az egész világ legnagyobb mágikus kincse egyetlen kézben.

– St.-Mere-Abelle-ből loptad – mondta a kósza.

– Olyanoktól vettem el, akik nem érdemelték meg, akik visszaéltek vele, s csak nyomorúságot hoztak Isten köveivel – jelentette ki Avelyn. – Keress táborhelyet, barátom. Elmondom neked az egész történetem, teljes részletességgel, ahogy esett. Neked kell eldöntened, hogy kettőnk közül ki szolgál rá jobban az Igazság Testvér névre: Quintall vagy én.

Amikor Elbryan kijelölte a tábort, s leültek a tűz mellé, Avelyn betartotta ígéretét. Elejétől a végéig elmesélt mindent, Pimaninicuittól a Szélfutár elsüllyedéséig, a szökésig a kolostorból, és Siherton haláláig. Ez volt az első eset, hogy Avelyn mindent elmondott, mert útközben csak néhány részletet tárt fel a lány előtt. Először könnyíthetett nyíltan a lelkén, hogy bevallja bűneit, ha azok bűnök egyáltalán. Amikor befejezte, szánalmas roncsnak látszott: hatalmas alakja megroskadt, szemeiben könnyek csillogtak.

Pony odament hozzá. Ha lehet, csak még jobban szerette most a szerzetest, igazi lelki rokonságot érzett vele, és sajnálta is. Sajnálta, hogy Avelyn kénytelen volt tolvajjá és gyilkossá válni. Sajnálta, hogy egy ilyen szelíd ember – mert Avelyn minden verekedés ellenére szelíd természetű volt – ilyen kegyetlen helyzetbe került.

Egy idő után mindketten Elbryanra néztek, félve a kósza ítéletétől, de a jóvágású arcon csak együttérzést láttak.

– Nem irigyellek azért, amit tenned kellett – mondta végül a kósza. – Nem is tekintem a tetteidet bűnnek. Önvédelemből cselekedtél, ami mindig indokolt. Azért loptad el a köveket, mert helyes módon úgy ítélted meg, hogy visszaélnek velük.

Avelyn bólintott. Jólesett hallania ezeket a szavakat. – Indulnom kell tovább – jelentette ki váratlanul. – Jill... Pony, úgy tűnik, hazatalált. – Kezét a lány arcára tette, s az ő ábrázata is felragyogott. – Teringettét!

– Már nincs szüksége rám – fejezte be.

– És Avelyn testvérnek nincs szüksége őrá? – kérdezte Elbryan.

A szerzetes vállat vont. – St.-Mere-Abelle nem fogja feladni a hajszát, ezért tovább kell mennem. Nem akarok bajt hozni a barátaimra, legalábbis szándékosan nem.

Elbryan Pony szemébe nézett, aztán mindketten kacagásban törtek ki, mintha már a gondolat is hihetetlenül nevetséges lenne.

– Maradsz – jelentette ki Elbryan. – Pony hazaért, ez igaz, de az ő otthona Avelyné is, ha nem tévedek.

– Az ő otthona Avelyné is – visszhangozta a lány.

Könnyű hó kezdett szitálni az erdőben, de ijedten elrebbent a kósza táborától, a kósza tüzétől, s Avelyn testvér újonnan meglelt otthonának melegétől.

2.RÉSZ

A kósza

Mennyire szeretnék hozzá menni, vele lenni, hogy újra megismerjük azt a békét, ami az életünk volt az előtt a szörnyű nap előtt. Mennyire szeretném a karomban tartani Ponyt, hogy megcsókoljam, hogy elmondjam neki az érzéseimet, titkaimat, fájdalmamat, reményemet. Ponyt látni olyan, mintha azt látnám, ami valaha volt, és ami akkor lett volna, ha a goblinok nem mennek Dundalisba. Ponyt látni annyi, mint arra gondolni, hogy milyen más út állhatott volna előttem – gazdálkodtam és vadásztam volna, ahogy apám, Olwan tette? Én és Pony összeházasodtunk volna, és gyerekeink születnek?

Milyen lenne a világ Elbryan számára, ha nem töltötte volna el azokat az éveket Andur'Blough Inninnessben?

Ez a gond, Mather bácsi. Nem tudhatom ezt, csak találgathatok, s tartok tőle, hogy ezt a találgatást megrontja mostani életem tudása. Talán jobb lett volna az életem, ha Isten más ösvényt tárt volna elém, hasonlóbbat Oluianéhoz. Bár Dundalis népe – anyám, apám, Pony szülei és a többiek – megmenekültek volna sötét sorsuktól. Bár sose mentek volna a gobltnok Dundalisba!

De akkor hol lennék én? Gondolom, békében, s valószínűleg Pony mellett, s ez olyan sors, ami ellen senki sem panaszkodhat.

Mégsem vagyok hajlandó sem megtagadni, sem lekicsinyleni a Touet'alfar népével töltött időt: az elf barátok segítettek kiformálni a férfi Elbryant. Azok az ellek hozták létre Éjmadarat, a kószát, remélhetőleg a világ és biztos, hogy a magam javára. Az ő szemükkel nézve új, fényesebb világot pillantottam meg, amit soha nem ismertem volna meg, ha a goblinok nem jönnek el Dundalisba, s ha az elfek nem mentenek meg, hogy elvigyenek titkos völgyükbe. Ezen a tragédián keresztül én, Elbryan megtanultam még jobban ismerni és szeretni az életet. Ezen a tragédián keresztül lettem az a férfi, akt vagyok, az a férfi, aki éppúgy látja a világot az elfek szemével is, mint az emberekével.

Ezért van bennem bűntudat, Mather bácsi, mert hisz miért éppen én lettem a kiválasztott, és nem valaki más Dundalisból – mondjuk Oiwan vagy Shane McMichael, vagy Pony vagy Carley vagy Aubrey. Ezért van bűntudatom, és az, hogy életben látom Ponyt, ilyen gyönyörűen, ilyen csodálatosan, csak még jobban elmélyíti a fájdalmamat. Azokra emlékeztet, akik meghaltak, s felveti a kérdést, hogy mi lehetett volna. Elgondolkodtat azon, hogy valóban örülnék-e annak az elveszett életnek.

De még rosszabb szegény Ponynak. Az én látásom, Dundalis látása visszahozta rég eltemetett emlékeit. Keveset láttam abban a néhány napban, amióta Avelyn testvérrel megmentettük Quintalltól. Kerül engem, jól tudom, s nem is hibáztatom ezért. Időre van szüksége: túl sokat látott meg elveszett múltjából, túl hirtelen.

Dundalisban mindenki meghalt, minket kettőnket kivéve. És mi továbbhaladtunk a tragédia pillanatától, erőssé és igazzá növekedtünk, megfelelő életet találtunk, s most, hogy újra együtt vagyunk, még nagyobbnak tűnnek a lehetőségek mégis, az örömeinkben...

Itt a bűntudat, Mather bácsi. Itt a bűntudat. Nem tudom megmenteni Ponyt az emlékek fájdalmától, ahogy ő sem tud megmenteni engem. Csak remélhetem, hogy végül elfogadja sorsunkat, s elindul előre, amilyen helyesen csak lehet.

Attól a pillanattól kezdve tudtam, ahogy megláttam abban a barlangban. Szeretem őt, Mather bácsi, ahogy már akkor is szerettem, ott a hegyoldalon. Szeretem, és az egész világ édesebb lesz, ha a karomban tarthatom és érezhetem lágy leheletét a nyakamon.

Elbryan Wyndon

14. fejezet

A szembesülés

– Most még bolondabbnak gondolnak! – rikkantotta derűsen Avelyn. – Teringettét!

Elbryan Bradwardenre pillantott, de a kentaur csak vállat vont: nem állt szándékában ellentmondani a barát önértékelésének.

– Elvégre ilyenekkel kószálok, mint ti – folytatta Avelyn. – Vajon mit szólnának, ha tudnák, hogy egy kentaurral vacsorálok?

– Nagyon is tisztelettel néznének rád, ha úgy ismernék Bradwardent, mint én – szólt Elbryan. – Különben, attól tartok, a kentaur eltiporná őket.

Bradwarden jókorát harapott az ürüsültből, s hatalmasat böffentett.

– Teringettét! – nyögte Avelyn elbűvölten. Soha ilyen jól és ilyen otthonosan nem érezte magát azóta, hogy belépett a rendbe. Elbryan személyében olyan emberre lelt, akit őszintén tisztelni tudott, olyan emberre, aki a valós veszedelmekkel törődik, és kész harcolni a gonoszság és igaztalanság ellen. Teljes egészében elbeszélte történetét a kószának, s Elbryan nem a megkövesedett törvények, hanem az igazság valódi szelleme szerint ítélte meg őt.

Avelyn újabban Dundalisban, Dudvaréten vagy Világvégén töltötte az éjszakáit, a napokat pedig az erdőben Elbryannal és Ponyval – vagy a kósza más, különös barátaival, mint amilyen Bradwarden, vagy a csodálatos paripa, Szellődal. Avelyn mindezt valahogy nagyon helyénvalónak találta, s a jónak olyan érzése töltötte el, amilyet már évek óta nem tapasztalt. Az egyetlen fájdalma az volt, hogy Ponyt szemlátomást megrázta a hazatérés. Keveset volt velük, jobb szeretett magában sétálgatni, főként Dundalis környékén. A szerzetes tudta, hogy a lány a múltjával néz farkasszemet, s örült ennek, habár szeretett volna jobban a segítségére lenni.

Bradwarden elővette a dudáját, s olyan gyászos, lélekkel teli melódiába kezdett, amiről Avelynnek Youmaneff hullámzó dombjai, mezői és szőlőskertjei jutottak eszébe. Az anyjára és az apjára gondolt, s remélte, hogy atyja továbbra is jól van. Jayson Desbris persze nem tudhatta, hogy most már nyugodt lehet a legkisebb fia felől.

Egy nem túl távoli dombon Pony is hallotta a kentaur muzsikáját. Gondolatai visszakanyarodtak gyermekkora gondtalan napjaihoz, az Elbryannal töltött időkhöz – ó, Elbryan! Annak a szörnyű dundalisi napnak minden rettentő képe megmaradt benne, de most már könnyebben viselte. Képes volt racionálisan látni a tragédiát, s Elbryan segítségével kezdett napirendre térni sorsa fölött.

Rádöbbent, hogy nem egyszerűen a félelem és a gyász késztette arra, hogy mélyen magába temesse a borzalmakat, hanem a bűntudat. Ő életben maradt, amikor mindenki más odaveszett. Miért éppen ő?

Most, hogy újra látta a falut és a drága Elbryant, ennek a bűntudatnak egy részét képes volt levetkőzni. Most már ismerte a teljes igazságot, s elég erős is volt, hogy elfogadja ezt – s amikor mégis úgy érezte, hogy nem elég erős, tudta, hogy Elbryan mindig ott lesz neki, s ő is ott van Elbryannak. Evek óta először, Pony nem volt egyedül.

– Nem mész be a faluba éjszakára? – kérdezte Avelynt Elbryan a tűz mellett.

– Jill... Pony Dundalisba ment – magyarázta Avelyn –, de azt hiszem, hogy én inkább ebben az erdőben töltöm az éjszakát.

– A hideg szélben, a kemény földön – figyelmeztette Elbryan, hisz a tél már közeledett.

– Teringettét! – nevetett Avelyn. – El sem tudnád képzelni, barátom, hogy micsoda nehézségeket vészeltem én már át. Ez a kipárnázott test nem sokat árul el ebből.

Elbryan elmosolyodott, s végigmérte a szerzetest. Tudta, hogy a puhány külső alatt kemény mág rejtőzik.

– Mégis maradok éjszakára – folytatta Avelyn. – Úgy érzem, hogy ideje elkezdeni visszafizetni az adósságomat.

– Adósságodat? – hitetlenkedett Elbryan.

– Az életemet köszönhetem neked, akárcsak Pony.

– Én csak megtettem azt, amit egyedül tehettem – felelte Elbryan.

– Még szerencse, hogy megtetted! – szortyintotta Avelyn.

Elbryan mosolyogva, derűsen rázta a fejét. Szórakoztatta ez a különös ember. – Szóval a társaságoddal akarsz törleszteni – következtetett.

– Többről van szó ennél – felelte a szerzetes. – És attól tartok, hogy minél többet nyújtok a társaságomból, annál inkább az adósód leszek.

A szerzetes megint nevetett, de ezúttal hamar elkomorult. – Mesélj a lovadról – kérte a kószát.

– Nekem nincs lovam.

– Hát Szellődal?

– Szellődal nem az enyém – magyarázta Elbryan. – Szellődal szabad lény, senkinek sem a tulajdona.

– Annál jobb! – vélte Avelyn. Kotorászni kezdett a köpenye redői közt, majd az erszényében.

Elbryannak sikerült vetnie egy pillantást az erszény belsejébe, miközben Avelyn valamelyik követ kereste, s a kósza álla leesett a látványtól: miriádnyi varázslatos, izzó szikrát látott. Nem csoda, hogy az abelliták utánamentek Avelynnek!

A szerzetes végül meglelte, amit keresett, s előszedte: egy türkiz volt az.

– Itt van valahol Szellődal? – kérdezte a szerzetes.

Elbryan lassan, óvatosan bólintott. – Milyen mágiát tervezel Szellődallal? – érdeklődött.

Avelyn szortyintott. – Semmi olyat, amit ő maga ne akarna – nyugtatta meg a kószát.

Együtt indultak neki az éjszakának, s egy holdfényes tisztáson találtak rá a legelésző Szellődalra. Avelyn megkérte Elbryant, hogy várjon a mező szélén, majd lassan elindult a ló felé, kántálva és maga elé tartva a követ.

Elbryan visszafojtott lélegzettel figyelt, nem tudta, mit fog tenni Szellődal. A ló a kószát már elfogadta, de Elbryan sejtette, hogy ez szokatlan dolog a büszke és erős állat esetében. Tudta, hogy ha a csődör most hirtelen kitör, halálra tiporja a szerzetest.

Szellődal azonban nem tett semmi ilyesmit. Halkan felnyihogott, amikor Avelyn a közelébe ért. A szerzetes egyre kántált – Elbryannak úgy tűnt, mintha beszélgetne a lóval –, s bármit is mondott, úgy tűnt, hogy az állat hallgatta! Egy idő után Avelyn intett Elbryannak, hogy menjen oda.

A szerzetes még mindig suttogott, amikor Elbryan melléje ért. Szellődal teljes mozdulatlanságba dermedt, magasra tartotta a fejét, s csodálatos, izmos szügyét védtelenül fordította a két ember felé.

Avelyn odaadta a türkizt Elbryannak. – Fejezd be te – kérte.

Elbryan átvette a követ, de fogalma sem volt, mit kezdjen vele. Mielőtt azonban kérdezősködni kezdhetett volna, hirtelen hívást, késztetést érzett. A kósza belepillantott Szellődal sötét szemébe, s hirtelen megértette, hogy a ló szólítja! Elbryan hitetlenkedve pislogott, aztán a türkizre nézett, s rádöbbent, hogy a kő fénye nem a hold visszavert ragyogása, hanem valami belső izzás, mágikus kisugárzás. Elbryan csak most érezte, milyen meleg lett a kő.

– Érintsd oda a ló szügyéhez – szólt a szerzetes.

Elbryan lassan mozdította kezét a csődör felé. Szellődal lehunyta a szemét, mintha mély transzba zuhanna. A kósza az állat mellkasához nyomta a követ, pontosan az összefutó izmok „V” szárai közé. Jó sokáig ott is tartotta, miközben Avelyn hangosabb, dalszerű kántálásba kezdett.

Elbryan alig volt tudatában a kő ténykedésének, Szellődal tökéletesen nyugodtnak tűnt, amikor a türkiz belemélyedt a húsába, s a kő tökéletesen beleilleszkedett Szellődal mellkasába.

A kósza hirtelen visszahúzta a kezét, s rémülten meredt a kőre, ami mintha a ló testének részévé vált volna. Avelyn befejezte a kántálást, s megnyugtatóan Elbryan vállára tette a kezét. Szellődal kinyitotta sötét szemét, s tökéletesen nyugodtnak tűnt, mintha semmiféle ártalom nem érte volna.

– Mit tettem? – kérdezte Elbryan. – És mit tettél te?

Avelyn vállat vont. – Nem vagyok egészen biztos benne – vallotta be. – De a kő mágiája állatokra vonatkozott, ezt tudom.

– Gyógyít? Erősít? – kérdezte Elbryan.

– Talán mindkettőt teszi – vélte a szerzetes. Avelyn összeráncolt homlokkal próbált valamilyen elfogadható magyarázatot találni. – Tudod, nem mindig tudom, milyen mágiát fognak adni a kövek – kezdte. – Hívnak engem, és megmondják, mit tegyek.

– Akkor hát nem tudhatod, mit csináltál az imént Szellődallal – vélekedett Elbryan, s hangja elárulta, hogy nem örül. – Jót vagy rosszat?

– Jót – vágta rá magabiztosan, habozás nélkül Avelyn. – Teringettét! Megmondtam, hogy tartozom neked.

– De hisz nem is tudod, mit tettél! – ellenkezett Elbryan.

– De a kő természetét ismerem – magyarázta Avelyn. – A türkíz az állatok köve, valóságos áldás a számukra. Úgy sejtem, hogy kapcsolatod Szellődallal most megerősödött, s közösségetek mélyebb lett.

– Gazda és állata lettünk? – kérdezte Elbryan, s nem örült túlságosan ennek a lehetőségnek.

– Nem. Barát és barát – javította ki Avelyn. – Szellődalt senki sem birtokolhatja, ezt te magad mondtad, s nekem eszem ágában sincs megtörni ennek a csodálatos állatnak a lelkét. Szó sincs ilyesmiről! Bízz a kövekben, barátom, bízz Isten ajándékaiban. Hamarosan megismered annak a mágiának a természetét, ami Szellődalban rejtezik, és semmi kétségem afelől, hogy elégedett leszel vele, akárcsak Szellődal.

A mén mintegy válaszképpen hirtelen felágaskodott és nyeríteni kezdett, aztán visszazökkent a földre, s körbenyargalta a két embert. Semmiféle fájdalom vagy idegesség nem látszott rajta, inkább csak jókedv.

Elbryan tisztán érzékelte ezt. Mintha olvasott volna Szellődal elméjében is, nem csak a mozdulataiban.

Látta a ló gondolatait!

Elbryan Avelynre pillantott: a szerzetes szélesen vigyorgott. – Hallod őt? – kérdezte a kósza. – Ismered az érzéseit?

– Én csak közvetítő voltam – magyarázta Avelyn. – Én hoztam elő a kő mágiáját, de te használtad, barátom. Te és Szellődal mostantól sokkal jobban összetartoztok. De ami azt illeti, én is látom Szellődal gondolatait – fejezte be a szerzetes dévaj mosollyal. – Ott virítanak az arcodon!

Szellődal hirtelen megtorpant és újra felágaskodott, aztán elvágtatott az éjszakában.

Elbryan mégis tudta, merre jár, ha koncentrált, még a földet is látta Szellődal csattogó patái alatt. Összpontosított, és látta, érezte a szelet, ahogy a ló végigvágtatott az erdőn. És ennél mélyebbre is hatolt: képes volt a világot Szellődal szemével látni. Csak ekkor kezdte igazán értékelni az állat intelligenciáját: egy más, de a sajátjáénál csöppet sem gyengébb látószögből. A ló egyszerűen ismerte a dolgokat, az emberekre és elfekre jellemző oksági értékelés nélkül. A ló számára a dolgok egyszerűen csak voltak, mindenféle értelmezés nélkül. Ez a hatékony és tökéletes érzékelés csak az érzelmeken szűrődött át, melyek a jelenben éltek s nem aggódtak a múlt és jövő miatt.

Tökéletes, egyszerű, csodálatos.

Egy idő után Elbryan felnyitotta a szemét és Avelynre nézett. Most már látta, hogy az ajándék, amit Avelyntől kapott, éppolyan alapvető és értékes, mint az íj, amit Joyceneval készített neki.

Elbryan a szerzetes vállára tette a kezét és bólintott; nem talált szavakat ahhoz, hogy megfelelőképp köszönetet mondhasson.

Másnap reggel Avelyn lement Dundalisba, s összetalálkozott Ponyval, aki éppen a kósza táborába tartott. A szerzetes már éppen meg akarta kérdezni a lányt, hogy elkísérje-e, de aztán, látva Pony arckifejezését, meggondolta magát, s folytatta útját. Hamarosan azonban vidám fütyörészésbe kezdett, mert egyszerre megértette Pony hangulatát.

Elbryan éppen a tűzhelyet temette be, amikor Pony rátalált. Halkan közelített, s szó nélkül lépett Elbryan felé.

Elbryan felegyenesedett. Egyedül voltak, teljesen egyedül, először mióta újra találkoztak, s annyi kérdés kavargott mindkettőjükben, hogy inkább csendben maradtak, s csak köröztek egymás körül, ahogy a párbajozók, vagy a vadászó párducok, ha fajtájukbélivel akadnak össze.

Pony szemében olyan élénkség csillogott, amilyet Elbryan még sohasem látott – valami éhség, vagy tán harag –, valami belső szenvedély, ami nem hagyta, hogy pislantson, ami arra késztette, hogy a lány a szája szélét rágja és őt bámulja.

A kósza hamarosan maga is hasonló állapotba került, figyelme csakis Ponyra összpontosult. Csak a lány létezett számára és semmi más, csak az a lángoló kék szempár, csak azok a gyengéd ajkak.

Folyamatosan köröztek, de egyre közelebb egymáshoz.

Éles hang riasztotta fel őket, s a pillanat elszállt. Egyikük sem tudta, mi okozza a zajt, de nem is akarták kinyomozni.

– Gyere – kérte Elbryan Ponyt. Megfogta a lány kezét, és elindultak egy havas ösvényen. Hamarosan egy tisztásra jutottak, s Elbryan elmosolyodott, mert a mező másik végén ott állt Szellődal. A kósza tudta, hogy a csődör itt lesz, sőt, telepatikus úton még szólította is az állatot.

A ló felágaskodott és fújt, amikor megpillantotta az embereket. Lehelete párafelhőkben csapott ki az orrán.

– Gyere – szólt megint Elbryan, és átvezette Ponyt a tisztáson. Most, hogy Szellődal is velük volt, Elbryan már tudta az úti célt, az egyetlen helyet, ami alkalmas az első magányos találkozójukra. Vajon Szellődal elfogad két lovast?

– Nyugalom, barátom – simogatta meg a ló nyakát a kósza. Keményen az állatra meredt, megosztotta vele gondolatait. Megvárta a választ, aztán Ponyra pillantott és bólintott.

– Csodálatos ló – szólt a lány. Színtelennek, üresnek érezte szavait az állat csodájának tükrében, de nem talált jobbakat. Elbryan megfogta a kezét, és felsegítette az állat izmos hátára.

Szellődal megint fújt, és toporogni kezdett, de aztán megnyugodott. Ekkor következett az igazi próba: Elbryan is felpattant Pony elé.

A ló szilárdan állt.

Aztán pedig vágtába kezdett! Szélsebesen suhant az úton. A fák elmosódott foltként rohantak el mellettük, s Pony sikoltozott félelmében és elragadtatásában. Olyan erősen kapaszkodott Elbryan derekába, hogy a kószának a nagyobb zökkenőknél elállt a lélegzete.

Hamarosan megérkeztek a rombusz alakú ligethez. A fákat hó borította, a liget körül azonban a szél tisztára fújta a földet. Szellődal megállt és Elbryanék leszálltak róla.

Pony a ló elé lépett és belenézett a sötét szemekbe. Még mindig kapkodva szedte a levegőt: az állatban volt valami túlságosan elemi, valami megszelídíthetetlen, valami félelmetes erő. A lány mégis épségben megúszta az utazást, s elállt a lélegzete örömében és izgalmában.

Elbryanhoz fordult, aki a liget felé indult, s követte. A kósza eltűnt az ágak sűrűjében. Pony megtorpant, amikor az erdő szélére érkezett, belegondolt a helyzetbe, a saját érzéseibe.

Dacosan megrázta a fejét, aztán visszanézett a csődörre, aki toporgott és nyihogott, mintha biztatná. A félelmesen erős, féket nem ismerő állat mintegy megtestesítette azokat az érzéseket, amelyek Pony tudatának peremén fortyogtak, kitöréssel fenyegetve.

A lány az ágakon áttörve apró tisztásra érkezett, ahol Elbryan a földön guggolva élesztgette tábortüzét. Pony figyelte, ahogy gallyakat tördel, a parazsat fújja.

Féktelen, félelmetesen erős. Ezek a gondolatok nem hagyták el, figyelmeztetően, kísértően visszhangoztak az agyában. A lány ökölbe szorította a kezét, beharapta ajkát és keményen meredt erre a férfira, aki már rég nem az a fiú volt, akivel együtt gyerekeskedtek, s aki mégis annyira az a fiú volt, akivel felnőtt.

Félt a még feltáratlan emlékektől, és amikor Elbryanra pillantott, tudta, hogy hamarosan szembesül velük.

Odament a fiúhoz, aki felállt. Lángolt a tűz. Szemtől szemben álltak hosszú percekig, s némán bámulták egymást.

Aztán a fiú a lányhoz lépett, a szájához hajolt, s a lánynak elállt a lélegzete. Már várta, hogy a fekete szárnyak felcsapjanak körülötte, s fejében felhangozzon a borzalmas sikoly. De Elbryan már csókolta is, ajkai gyengéden súrolták az övét, s Pony nem érzett mást, csak a fiút, és nem hallott mást, csak Elbryan halk légzését és nyögéseit.

A csók egyre sürgetőbbé vált, s Pony félelmei fokozatosan elenyésztek. Magával ragadta a szenvedély hirtelen forgószele. A fiú keményen csókolta, s ő visszacsókolta Elbryant.

Aztán szétváltak. Elbryan mélyen Pony szemébe nézett. Kioldotta a lány köpenyének zsinórját, s Pony ellenkezés nélkül hagyta lehullani a köntöst. A levegő hidegen simogatta bőrét. Aztán Elbryan a blúz gombjai után nyúlt, és addig meg sem állt, amíg az utolsó ruhadarab is le nem került a lányról. Pony nem szégyellte magát, nem is volt zavarban, és semmiféle fekete szárny nem csapkodott körülötte.

Elbryan is levetette saját köpenyét, ingét, és derékig meztelenül állt a lány előtt. Közelebb húzódtak egymáshoz, mellkasa súrolta a lány mellét. Erre a ki nem mondott biztatásra Pony a feje fólé emelte karját, s Elbryan megfogta a lány kezét.

Aztán a fiú ujjai elindultak lefelé a lány karján, lassan és szelíden, ujjbegye épp csak súrolta a bőrt. A kezek végigvándoroltak a könyökön, a felkaron, aztán eljutottak a hátig, a lapockákhoz, a tarkóhoz pihekönnyű érintésükkel.

A lány érezte az ujjak szinte mágneses vonzását, a bizsergést, ahogy közelebb húzta volna őket magához – de tudta, hogy ha közelebb húzná, megszűnne az izgalmas, bizsergető érzés. Ponynak hátrahanyatlott a feje, kinyílt a szája, úgy sütkérezett Elbryan simogatásában, s a fiú kezei a csípőjére vándoroltak. Elbryan néma biztatására Pony megfordult, aztán visszaolvadt a szoros ölelésbe. A fiú félresöpörte a lány haját, és megcsókolta a tarkóját, aztán a szelíd csók egyre sürgetőbbé vált, egyre keményebbé, gyenge harapássá, s ekkor a lány felnyögött.

– Érzel? – suttogta Elbryan.

– Igen.

– Élsz?

– Nagyon is.

– Akarod, hogy szerelmeskedjünk?

Pony megdermedt. Kereste a szörnyű emlékek fenyegetését. Visszaemlékezett a nászéjszakájára, s úgy meredt a lobogó tűzre, mintha az ellenség vagy baljós előjel lenne. De tudta, hogy ez most más. Valami erősebb.

Fékezhetetlen, félelmetesen erős, gondolta. És helyes, toldotta meg a gondolatot. Nagyon is helyes.

– Igen – suttogta halkan.

Együtt ereszkedtek le a földre, a még meleg köpenyre, és ott voltak együtt, a jelenben, de a múlttal körülvéve. Elbryan számára mindez ifjúsága csúcspontja volt, hisz eddig minden éber pillanata efelé vezette, efelé a lány felé, a lelki társához, az ő Ponyjához. Ez a pillanat a várakozás évei után a lezárása volt kapcsolatának a lánnyal, és kezdete egy új, mélyebb viszonynak a nővel. Mert Pony nő volt már, Elbryan pedig férfi, s a szerelem, ami összehozta őket, most kirobbant a testükből. Elbryan határtalanul boldog volt, de hirtelen sebezhető is, mert ha bármi történik Ponyval, és elveszti őt úgy, ahogy eddig elveszettnek hitte, akkor olyan törés keletkezne a szívében, ami már sohasem gyógyul be, s értelmetlenné válik az élete.

Pony számára ez a pillanat a ligetben a fekete sötétség tagadása volt, a korlátok áttörése, a szörnyű emlékek veresége a szelídség, a szerelem, a szép emlékek ellenében. Annak idején Elbryan meghúzta a haját, mire ő a földhöz vágta. A többiek csúfolták őket, de Elbryan kiállt önmagáért, s nem tagadta érzéseit. Azok a hosszú beszélgetések és séták a hegyoldalban, az a pillanat, amikor együtt látták a Dicsfényt, amikor először csókolóztak – igen, a csók pillanata! –, és most nem feketeség és sikoltozás következett, hanem minden ment tovább a maga útján, a csókok, az érintések. Közös életük volt, közös emlékek kötötték össze őket, az elveszített és megtalált szerelem, s bár évek óta nem látták egymást, mindent tudtak a másikról, a pillanat valóságáról.

Utána sokáig feküdtek egymás mellett, köpenyeikbe burkolózva, s szótlanul nézték a tüzet. Elbryan egy idő után felkelt, hogy rakjon a tűzre, s Pony nevetett rajta, ahogy meztelenül ugrált a hideg földön. A lány szorosan magára húzta a takarót, és nem engedte vissza.

Mosolya azonban elárulta igazi érzéseit, és Elbryan csiklandozni kezdte. Birkóztak, és a fiú már a takaró alatt is volt. Testük egymáshoz préselődött, s Ponyval megint fordult egyet a világ.

Fékezhetetlen, irányíthatatlan, félelmetesen erős.

Később Elbryan felkönyökölt és lenézett a lányra a pislákoló tűz fényénél.

– Én Ponym – suttogta. – Milyen üres is volt az életem! Olyan üres, hogy észre sem vettem a törést a szívemen. Csak most, hogy visszatértél hozzám, most értem meg, milyen sivár és értelmetlen volt minden.

– Ugyan már.

De Elbryan csak bólogatott. – Én Ponym! Újra színes lett körülöttem a világ!

Elbryan lehunyta a szemét és megcsókolta Ponyt.

Az éjszaka egyre mélyebb lett körülöttük, a szél vijjogva süvített a fák között, s néhány bátor madár csiripelt csupán. Valahol messze egy farkas vonyított, aztán egy másik is átvette a dalt, s ez a dal most édesebb volt Elbryannak, mint bármikor, még az elfek erdejében töltött évek muzsikájánál is.

Elégedett álomba merült, de nem úgy Pony. Ő egész éjszaka éberen feküdt. Elbryan ott volt mellette, egy volt vele. Connorra és a nászéjszakára gondolt, a sötét emlékekre, amelyek valaha uralkodtak rajta. Önkéntelenül is megdörgölte a tenyerét, ahol annak idején megégette az izzó parázs.

Most, hosszú idő óta először, Pony tisztán látta azokat az emlékeket, hallotta Dundalis sikolyait, látta a tüzet és a vérontást, látta Olwant meghalni egy óriás markában, és újra átélte, ahogy bemászik az égő ház alá, a sötétségbe.

Csakhogy ezúttal mindez csupán emlék volt, nem pedig fenyegető fekete démon. Most, hogy Elbryan ott volt mellette, erőt adott neki, a lány szembe tudott nézni mindezzel.

Könnyek folytak végig az arcán, de ezek őszinte könnyek voltak az elveszett Dundalisért, s amikor felszáradtak, amikor a régi gyász pillanata tovaszállt, Pony magához ölelte az alvó Elbryant és elmosolyodott. A hegyoldalbéli szörnyű pillanat óta, az első csók óta, most először volt igazán szabad.

15. fejezet

A nap zsákmánya

– A nyavalya törne ki! – vinnyogta a csontos, ideges kis emberke, és elhátrált a csapdától, amiben egy ocsmány, emberforma lény hevert. – A nyavalya! Cric! Cric!

Hamarosan ráébredt, hogy kiáltozása csak még több hasonló lényt csalna oda, ezért befogta a száját és elindult, széles vállöveiben lapuló tőrei felé tapogatózva. De nem sok fedezéket talált, mert a fű, bár magas volt, de gyér, alig néhány szál fúrta át magát a hótakarón.

Mókus nemsokára könnyebben lélegzett, amikor egy kopasz, magas férfi érkezett, karddal a kezében. – Mókus! – kiáltotta fojtottan Cric. – Mókus! Itt vagy?

Mókus odarohant a barátjához, de útközben többször is megbotlott és elesett a csúszós havon.

– Mi a helyzet? – kérdezgette Cric. Mókus nagy nehezen vég re odaért hozzá, de túl izgatott volt ahhoz, hogy beszélni tudjon. Fel-alá szökdécselt, és a kis facsoport felé mutogatott.

– A mi csapdánk? – kérdezte a kopasz higgadtan.

Mókus olyan hevesen bólogatott, hogy elharapta a nyelvét.

– Fogtunk valamit?

Újabb heves bólogatás.

– Valami furát?

Mókus nem volt olyan hangulatban, hogy lett volna türelme további kérdésekhez. Megragadta Cric karját és a liget felé kezdte tuszkolni. Cric látta, hogy Mókus nem fog utánamenni. Megcsóválta a fejét, és egyedül indult a csapdához.

Hamarosan kiáltás hangzott a fák közül, s Cric éppolyan gyorsan került elő, ahogy az előbb a társa.

– Ez egy g...goblin! – hebegte rémülten. – Egy nyavalyás goblin!

– Menjünk Paulsonért – vélekedett Mókus, mire Cric csak bólintott, és már szaladt is, társával a nyomában.

A hordómellkasú Paulsont, vezérüket egy vastag fa törzsének napos oldalán sütkérezve találták. Paulson egy kis tűznél melengette piszkos lábujjait. A közeledő két zsivány lelassított, amikor meglátták: Paulsont pihenésében megzavarni általában kiadós nyaklevest jelentett.

Cric intett Mókusnak, hogy menjen oda, de Mókus csak visszaintett.

– Mondjátok, mit akartok – szólt Paulson félig csukott szemhéja alól. – De csak ha fontos!

– Fogtunk valamit – bökte ki Cric.

Paulson kinyitotta a szemét, és megdörgölte a szakálla helyén lévő forradást. – Jó a szőre? – kérdezte.

– Nincs szőre – felelte Mókus.

– Nincs – kontrázott Cric. – Csak bőre van.

– Micsoda? – Paulson felült és a csizmája után nyúlt. – Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy már megint embert fogtatok?

– Nem ember – hebegte Mókus.

– Egy nyavalyás goblin! – fröcsögte Cric.

Paulson arca hirtelen elkomorodott. – Egy goblin? – visszhangozta halkan.

Mindkét zsivány vadul bólogatott.

– Csak egy?

Újabb bólogatás.

– Ti átkozott barmok – szidta őket Paulson. – Hát nem tudjátok, hogy „csak egy goblin” nem létezik?

– Haza kéne mennünk – kezdte Mókus.

Paulson körülnézett, aztán megrázta a fejét. Cric és Mókus újak voltak a környéken, alig három éve jöttek északra, Paulson azonban élete javát a Vadonvidék határán élte le, s éppen Dudvarét táján lakott, amikor a goblin támadás elsöpörte Dundalist. – Ki kell derítenünk, hányan vannak – közölte. – És azt is, hogy merre tartanak.

– Ugyan már, mit törődünk mi Dundalis népével? – kérdezte ijedten Cric. – Ők se törődtek soha mivelünk.

– Bizony – tette hozzá Mókus.

– Itt most nem róluk van szó – felelte Paulson – hanem rólunk. Ha a goblinok nyomulnak, akkor okosabban tesszük, ha kicsit délebbre húzódunk.

– Nem mehetnénk amúgy is délre? – kérdezte Cric.

– Fogd be a szád és tartsd készenlétben a kardodat – dorongolta le Paulson. – A goblinok egymagukban nem veszedelmesek. A tömegben van az erejük. Meg a barátaikban – tette hozzá komoran. – A goblinok és az óriások igencsak jóban vannak.

A másik kettő már remegett.

– Csak annyi a dolgunk, hogy előbb lássuk meg őket, mint hogy ők meglátnak minket – folytatta a vezér. – Talán még pénzt is kapunk a fülükért.

Ez rögtön felkeltette a két haramia érdeklődését.

Mindhárman visszamentek a csapdához, s Paulson egyszerűen levágta a goblint, aztán lenyisszantotta a füleit. Szemügyre vette áldozatát, s észrevette, hogy a teremtmény meglepően jól fel van fegyverkezve, s emblémát is visel bőrmellényén: szürke alapon fekete, denevérszerű ábrát. Paulson azonban mindennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, hisz a méllényt eleve lopottnak vélte.

– Csak pár órája lehet itt – vélte Paulson, miután gyorsan megvizsgálta a holttestet. – Ha a cimboráival volt, akkor azok még itt lehetnek a környéken. – A goblin nyomalt nem volt nehéz követni a csapda körül, de a nyílt terepen már mindent elfújt a szél. Az általános irányra azonban így is következtetni lehetett, s a vadászok elindultak.

Mókus találta meg először a goblinok jeleit – három pár nyomot, amelyek elágaztak arra, amerről a három ember jött.

– Na, most legalább már erőfölényben vagyunk – mondta Paulson gonoszul. Ő sosem félt a harctól.

Alig egy mérföld után észrevették a két goblint, akik a sziklák közt pihentek az erdős hegyoldalban. Paulson előhúzta kardját, intett Crícnek, hogy álljon mellé, míg Mókust elküldte, hogy fentről kerüljön körbe, és keressen egy jó helyet tőrdobáshoz.

– Keményen és gyorsan? – kérdezte suttogva Cric.

Paulson gondolkodott, aztán megrázta a fejét. Cric a bozótosban rejtőzött el, míg Mókus felfelé araszolt. Paulson csak ezután indult el, lassan, nyugodtan a goblin páros felé. Ő és Cric már alig egy tucat lépésre voltak, amikor a goblinok észrevették őket, és felordítottak. Talpra ugrottak, s az egyik hosszú, vashegyű lándzsát rántott elő, a másik pedig jóféle rövidkardot. Paulson most már meglepődött: akárcsak halott társuk, ezek a goblinok is alaposan fel voltak fegyverezve, s öltözékük is emlékeztetett a halottéra, az embléniával együtt. Minden éles ellentétben állt azzal, amit a bandavezér eddig a goblinokról tudott.

Cselekedni sem úgy cselekedtek, ahogy Paulson várta volna. Cric-kel együtt gyorsan csaptak le, de csak az egyik goblin, a lándzsás ugrott eléje, és fedezte társa visszavonulását.

A kardos emberek támadtak, a goblin pedig lándzsáját lengette. A fegyver megkarcolta Cric karját és visszatartotta. Paulson közelebb lépett, hárította a lándzsa szúrását, s mellbedöfte a goblint.

– Két újabb fül! – nevetett Cric, de Paulson most nem ért rá ezzel foglalkozni.

– Kapd el, Mókus! – kiáltotta.

A menekülő goblin felfelé haladt a hegyen, s Mókus indult, hogy útját állja. Térdre ereszkedett és két kést hajított a goblin felé. A menekülő az egyiket elkerülte, de a másik csípőn találta.

A goblin felvisított, de nem állt meg, még akkor sem, amikor Mókus másik tőre a vállába állt.

Aztán a goblin kiért a dobótávból, és Mókus csatlakozott a többiekhez az üldözésben. A langaléta Cric volt messze a leggyorsabb, és egyre jobban megközelítette a goblint, ahogy felfelé botladozott a hegyoldalon.

Cric tartotta az iramot, és Paulson odakiáltott neki: – Kapd el!

Cric felért a hegy tetejére, harcra készen, előreszegezett karddal, és ott, társai legnagyobb megdöbbenésére, megtorpant.

Paulson és Mókus hamarosan felértek melléje, és egy csapásra megértették Críc habozását, mert odalent a völgyben a legnagyobb sereg sötétlett, amit valaha is láttak – pedig Cric és Paulson szolgáltak a Király Seregében is. Minden tele volt sátrakkal és tábortüzekkel, és ezernyi alak nyüzsgött odalent, a legtöbb ember nagyságú, vagy annál is kisebb, de jócskán akadt köztük fomori óriás is. És ami a legmeglepőbb volt: harci gépeket is láttak, katapultokat, lándzsahajítógépeket és hatalmas faltörő kosokat.

– Mennyire akartál lejjebb menni délre? – érdeklődött Cric Paulsontól.

A vezér ebben a pillanatban épp Behrent fontolgatta.

– Tudom, hogy valami nagy dologra készültök! – dörögte a kentaur. – Elég csak ránézni arra a ronda pofátokra!

Bradwarden hallotta a mozgolódást a kis kunyhóban, és a három orvvadászt lázas pakolásban találta.

A haramiák idegesen néztek össze a kentaur betoppanására. Még a termetes Paulson is eltörpült a négyszáz kilós kentaur mellett, akinek ráadásul még a viselkedése is ijesztő volt.

– Nos? – dörögte Bradwarden. – Halljam a magyarázatot.

– Elmegyünk, ennyi az egész – szólt Mókus.

– Elmentek?

– Elmegyünk délre – tette hozzá Cric, s már készült kieszelni valami jól hangzó hazugságot, de Paulson úgy meredt rá, hogy inkább hallgatott.

– Mit követtetek el? – kérdezte Bradwarden. – Ismerlek titeket. Nem állnátok tovább, ha nem haragítottatok volna magatokra valakit. – A kentaur hirtelen elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami. – Nyilván Éjmadár van a sarkatokban.

– Hetek óta nem láttuk – szólt Paulson.

– De a barátait igen – vágott vissza Bradwarden. – Talán megöltétek valamelyik barátját.

– Dehogy! – mordult fel Paulson.

– A goblinok nem barátai Éjmadárnak! – tette hozzá Mókus, mielőtt kellőképpen átgondolta volna mondanivalóját. Cric oldalba bökte, Paulson pillantása pedig ölni tudott volna.

Bradwarden visszahőkölt egy lépést, s gyanakodva meredt a három orvvadászra. – Goblinok?!

– Goblinokat mondtam volna? – játszotta az ügyefogyottat Mókus.

– Igen! – dörögte a kentaur, elejét vévé minden esetleges további hazugságnak. – Goblinokat mondtál, és ha goblinok vannak a környéken, és ti tudtok erről, akkor mondjatok csak el mindent, különben a földbe taposlak benneteket!

– Vannak goblinok – szólt sötéten Paulson. – Ezernyi goblin. Láttuk őket, és nem kérünk belőlük. – Aztán töviről hegyire elmesélte a történetet, s Bradwarden elé dobta a négy goblinfület.

Paulson ezek után távozásra kérte fel a kentaurt, hogy befejezhessék a csomagolást s indulhassanak, de Bradwarden nem engedte el őket ilyen könnyen. Ragaszkodott hozzá, hogy vele menjenek Elbryanékhoz, és nekik is elmeséljenek mindent. A három zsivány egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy értékes időt veszítsenek, de egyikük sem mert szembeszállni a kentaurral.

Elbryant, Ponyt és Avelyn testvért Elbryan táborában találták Dundalis mellett, egy sűrű facsoport rejtekében.

Bradwarden előre jelezte érkezését, mielőtt a közelbe értek volna. – Elbryan az elfek szokása szerint állíthatott csapdát, és mindig éber volt. A kósza természetesen örült barátja érkezésének, de meglepődött, amikor a kentaurt az orvvadászok társaságában találta.

– Paulson úrnak van egy érdekes története, amit talán neked is érdemes meghallgatnod – magyarázta Bradwarden.

Paulson egyszerűen és lényegre törően adta elő a történteket, s szavai különösen érzékenyen érintették Elbryant és Ponyt. A lányban a goblinok közeledésének hírére felébredtek azok az emlékek és érzések, amelyekkel csak nemrég sikerült megbékélnie.

Elbryan számára az orvvadász meséje bonyolultabb ügy volt. Természetesen benne is ott éltek a szörnyű emlékek, de kötelességei is voltak. Hányszor megfogadta magában: nem engedi, hogy Dundalisszal újra megtörténjék ugyanaz a tragédia! Most pedig itt van megint a veszedelem. Ponynak nagy erőfeszítésébe került, hogy ura maradjon félelmének és megőrizze józanságát, Elbryan számára azonban egyszerűen a kötelességről volt szó.

A kósza kivett egy ágat a pislákoló tűzből, és a földre rajzolta a környék elnagyolt térképét. – Mutassátok meg a pontos helyet – parancsolt az orvvadászokra, és Paulson habozás nélkül engedelmeskedett. Tudta, hogy ha Elbryan nem kapja meg, amit akar, akkor kényszeríteni fogja, hogy vele tartson.

Elbryan járkálni kezdett a tábortűz körül, és a térképet nézegette.

– Szólni kell nekik – mondta Pony.

Elbryan bólintott.

– Ennek a háromnak a szava alapján? – hitetlenkedett Bradwarden.

A kósza először Paulsonra, majd a kentaurra pillantott, aztán bólintott. – A figyelmeztetés sosem érkezhet elég korán.

Paulson igazolva érezte magát, de Elbryan még nem erősítette meg, hogy hisz neki. – Elmegyek északra – szólt a kósza. – Arra a helyre.

– Én aztán nem megyek veled – ellenkezett Paulson.

Elbryan a fejét rázta. – Úgyis gyorsan fogok menni, gyorsabban, mint ahogy te tudnál – felelte a kósza. – Bradwardenre pillantott, a kentaur pedig bólintott. Értette a ki nem mondott kérést, és örömest a barátjával tartott.

– Te – parancsolta Elbryan Paulsonnak – és a cimboráid pedig Világvégére mentek, hogy figyelmeztessétek az ottaniakat.

Paulson leintette Mókusékat, akiknek ellenkezése fojtott nyöszörgésbe fulladt. – És azután? – érdeklődött.

– Menjetek, amerre láttok – felelte Elbryan. – Semmivel sem tartoztok nekem ezen az egy kis szívességen kívül.

– Miért, azzal tartozunk? – kérdezte Paulson szkeptikusan.

Elbryan komor bólintása volt az egyetlen válasz, az emlékeztető arra a napra, amikor az orvvadász-kunyhóban megkönyörült rajtuk.

– Világvége – morogta Paulson mérgesen. – Mi szólni fogunk, de nem hiszem, hogy hallgatnak ránk.

Elbryan Ponyra pillantott. – Te Dudvarétre mégy – mondta. – Avelynnel együtt.

– És mi lesz Dundalisszal? – kérdezte a lány.

– Oda majd én megyek Bradwardennel – felelte Elbryan. – De először elmegyek ide – mutatott a kósza a térképen egy pontra, ami északnyugatra volt a falutól, majdnem egyenlő távolságra Dundalistól és Dudvaréttől, és nem sokkal messzebb Világvégétől sem.

– A ligetbe? – kérdezte Pony.

Elbryan bólintott. – Egy rombusz alakú erdeifenyő-ligetbe – magyarázta az orvvadászoknak.

– Ismerem a helyet – mondta Paulson. – És nem nagyon szeretem.

Elbryan ezen nem is volt meglepődve – nyilván ugyanaz az elf mágia, ami őt odacsalta, az orrvadász Paulsonban rossz érzéseket keltett. – Akkor hát útra fel – mondta a kósza. Paulsonra pillantott. – Ha Világvégéből egyenesen délre mentek, gondoskodjatok róla, hogy a falu népe tudja, hol talál meg.

Paulson legyintett, s látszott rajta, hogy nem nagyon van ínyére az egész.

Elbryan intett Bradwardennek. – Szellődal a közelben van – mondta magabiztosan.

Másnap hajnal előtt a kósza és a kentaur már vágtattak is észak felé. Bradwardennek igencsak igyekeznie kellett, hogy lépést tartson a csodálatos Szellődallal.

Avelyn és Pony lassabban haladtak, de úgy tervezték, hogy még alkonyat előtt Dudvarétre érkeznek.

Paulsonék számára kissé hosszabb volt az út, de a másik kettő hiába biztatta a vezért, hogy menjenek egyenesen délnek, talán egész Palmarisig, Paulson, akit hosszú évek óta először szállt meg a kötelességtudat, hallani sem akart erről. Szavát adta a kószának, hogy figyelmezteti Világvége népét.

Pony és Avelyn alábecsülték a távolságot, és le kellett táborozniuk Dudvarét előtt. A szerzetes úgy vélte, hogy jobb, ha napvilágnál mennek be a faluba a komor figyelmeztetéssel. Megálltak az erdőben, Elbryan példáját követve verték fel táborukat, s Pony hamarosan mély álomba merült.

A lány Avelyn kiáltozására riadt fel. A szerzetes rémálmoktól gyötörve forgolódott a földön. Ponynak nagy nehezen sikerült magához térítenie, de beleborzongott Avelyn eszelős tekintetébe.

A szerzetes felemelte a kezét, s szétnyitott ujjai közt kövek csillogtak, azok az égett füstkvarcok, amiket Quintall holtteste mellől szedett fel.

– Megéreztem, hogy még van bennük mágia – magyarázta. – Távolbalátáshoz használhatók.

– Szóval goblinokat kerestél – mondta Pony.

– És láttam is őket, lányom – felelte Avelyn. – Méghozzárengeteget. Paulson cseppet sem túlzott!

Pony komoran bólintott.

– És ez még nem minden! – folytatta Avelyn, és megrázta a lányt. – Valami kényszerített, hogy álljak be a seregbe. Kényszerített, húzott a köveken keresztül. Valami erő, ami már rég ráhangolódott ezekre a különleges kövekre.

Pony érdeklődve, kissé értetlenül meredt rá.

– Valami borzalmas készül Koronában, leányom! – dörögte Avelyn. – A daktilusz közöttünk jár!

Ezek a szavak nem jelentettek újdonságot Pony számára, Avelyn már régóta hajtogatott ilyesmiket. Tinsonban is ezt mondta, ahol először találkoztak. Most azonban erősebb hangsúlyt kapott mindez. Avelyn mindig is szilárd volt hitében, de arckifejezése most sokkal többet tükrözött egyszerű hitnél. Abban a pillanatban, a haldokló tűz fényénél Ponynak semmi kétsége sem volt afelől, hogy a felébredt daktilusz története több, mint az ősi szövegek által sugallt gyanú: valami veszélyesebb.

– Hát itt van – suttogta csendesen, baljósan Bradwarden, amikor meglátták a sátrakkal teli hatalmas mezőt. – Az a három alak nem hazudott.

– De még csak nem is túloztak – tette hozzá fojtottan Elbryan. Amikor megpillantotta a tábort, összeszorult a szíve. Hogy is állhatna ellent Dundalis, Dudvarét vagy Világvége népe egy ilyen erőnek, akár erődített falak mögött is?

Természetesen sehogy.

Márpedig eléggé egyértelműnek tűnt, hogy a csapat dél felé halad. Mérföldekkel lejjebb voltak az orvvadászok által jelzett helytől, s az irtás, amit a goblinok és óriások vágtak az erdőbe a tábor északi végén, még a déli gerincről is látható volt.

– Keresünk egy odút és átvészeljük – mondta csendesen Bradwarden. – Voltak már itt goblinok, és lesznek is. Régen is átvészeltük, most is így lesz.

– Meg kell tudnunk, mi a szándékuk – szólalt meg Elbryan hirtelen, s a kentaur csodálkozva meredt rá.

– A goblinok szándékát általában nem túl nehéz kitalálni – felelte Bradwarden szárazon.

Elbryan azonban a fejét csóválta. – Ez most más helyzet – magyarázta. – Goblinoknak és óriásoknak nem lenne szabad együtt lenniük egy ekkora csapatban. És ekkora együttműködésben... – tette hozzá, s végigmutatott a táboron, a fegyelmezetten dolgozó alakokra. – És mi a helyzet azokkal? – mutatott a tábor túlsó végén sötétlő harci gépekre.

– Talán csak éhesebbek, mint általában, ennyi az egész – vélte Bradwarden. – Ezért a szokásosnál kicsit többet gyilkolnak majd, talán két várost pusztítanak el egy helyett. Régi mese ez, barátom, ami újra s újra ismétlődik, ti, emberek, mégis mindig meglepődtök, amikor rátok zúdul.

Elbryan azonban tudta, hogy most nem erről van szó. Nyugat felé pillantott, s látta, hogy a nap közeledik a láthatár felé. – Le kell mennem – jelentette ki.

– Tudod, mit csinálsz? – kérdezte gúnyosan a kentaur.

Elbryan leszállt Szellődalról, és a kantárt a kentaur kezébe nyomta. – Derítsd fel a környéket – kérte. – Nézd meg, hogy vannak-e előőrsök. Ha Sheila lement, ide jövök vissza, vagy a következő gerincre, ha a goblinok itt lennének.

Bradwarden tudta, hogy hiábavaló lenne vitatkozni a makacs kószával.

Elbryan fától fáig osont, a dombok védelmében, egyre közelebb a hatalmas sereghez. Hamarosan goblin őrszemek közé ért, akik vinnyogó nyelvükön panaszkodtak erről-arról, az egyenruháról, vagy a parancsnokról, aki többször használja a korbácsát, mint a hangját. Elbryan nem tudott minden szót kivenni, a goblinok Korona közös nyelvét használták ugyan, de olyan torz szóhasználattal és kiejtéssel, hogy a kósza csak nagyjából sejtette, miről van szó.

Az, amit hallott, nem oszlatta el félelmeit. Annyi biztos volt, hogy a goblinok égy sereg tagjaiként beszéltek önmagukról.

Elbryant egy óra múlva újabb meglepetés érte. Egy vastag faágon lapult, alig tízlábnyira a föld felett, amikor katonák érkeztek az alatta lévő tisztásra. Három közülük goblin volt, de a negyedikhez – amelyik a fáklyát vitte – hasonlót a kósza még sohasem látott: egy hordómellkasú, de cingár kezű-lábú törpe volt, vörös sapkában.

Elbryan tudta, hogy az a sapka vértől vörös, mert bár még sosem látott powrit, jól emlékezett a gyermekkori mesékre ezekről a gonosz törpékről.

A kis csapat épp Elbryan fája alatt telepedett le, a kósza szerencséjére azonban egyikük sem fáradozott azzal, hogy felnézzen az ágak közé.

Elbryan nem igazán tudta, mit tegyen. Arra gondolt, hogy meg kéne szereznie a véres sapkát, hogy bizonyítékot vigyen a falusiaknak a veszélyről. A goblinok híre csak futó érdeklődést kelt, és legfeljebb néhány őrjáratot eredményez. Egy véres sapka, a powrik jelenlétének jele viszont a világból is kikergeti az embereket.

De hogyan szerezze meg a sapkát?

A tolvajlás tűnt a leginkább járható útnak. A négy alak pihent, s az sem volt lehetetlen, hogy alváshoz készülődnek. Az egyik goblin dagadozó tömlőt szedett elő, s alighogy kiöntött belőle egy ibrikbe, Elbryan tudta, hogy erős italról van szó.

A kósza vére forrni kezdett a dühtől, ahogy a goblinok arról kezdtek beszélni, hogyan rombolták le a falvakat és gyilkolták le a férfiakat, becstelenítették meg a nőket.

A fiú alig kapott levegőt: a durva beszéd felidézte benne azt a tragikus napot. Ujra látta maga előtt a mészárlást, s hallotta családtagjai, barátai halálsikolyait.

Elvetette a lopás gondolatát.

Öt perc múlva az egyik goblin kicsit arrébb ment, a bozótosba, hogy könnyítsen magán. Elbryan látta, ahogy az ágak közt áll, és előre-hátra hintázva vizel.

A kósza lassan ülő helyzetbe emelkedett. Nyílvesszőt illesztett Sólyomszárny húrjára, és óvatosan megfeszítette. Lepillantott az alatta hangoskodó, iszogató többiekre. Éppen a törpe mesélt valami véres történetet, s a két goblin zajosan röhögött minden zaftosabb részletnél.

Elbryan mérlegelte az elhangzottakat, s egy kicsit még kivárt, mert érezte, hogy a törpe még nem ért a csúcsponthoz.

Sólyomszem íja megpendült, s a nyílvessző a félrevonult goblin fejébe fúródott. Az áldozat halkan feljajdult és a bokrok közé hanyatlott.

A törpe hirtelen elhallgatott, felpattant és körülnézett.

A goblinok azonban tovább nevettek, s az egyik még el is viccelődött azon, hogy társa nyilván a saját vizeletébe huppant.

A törpe azonban nem vette tréfára a dolgot. Leintette a többieket.

Odafönn az ágon a kósza két vesszőt helyezett az íjhúrra, és megfeszítette. A két goblin kilépett a törpe elé, s halkan szólongatták hiányzó társukat, bár nem tűntek túl aggodalmasnak.

Elbryan vízszintes irányba fordította az íjat, gondosan célzott és lőtt. A vesszők kiröppentek, nem teljesen párhuzamo-san, hanem kissé széttartva. Egymástól két lábnyira fúródtak egy-egy goblinba, ott helyben leterítve őket. Az egyik hangtalanul esett össze, a másik azonban fájdalmasan feljajdult.

Elbryan leszökkent az ágról, s röptében kilőtt egy újabb nyilat, örökre elhallgattatva a sebesült goblint. A kósza földet ért. Lepattintotta a húrt az íjról, s védekező állást vett fel Sólyomszárnnyal.

A törpe is készen állt, s félelem nélkül támadott golyókban végződő, cséphadaróforma fegyverével.

Elbryan hátraszökkent a csapás elől, aztán előreugrott, s botjával arcba bökte a törpét.

A szívós teremtmény tovább lengette cséphadaróját.

Elbryan félreugrott, s amikor a törpe utánafordult, a botot úgy tartotta, hogy a hadaró golyói rácsavarodjanak.

A kósza visszarántotta a botot, hogy kirántsa a fegyvert a törpe kezéből, de a powri erősebb volt, mint hitte, s keményen ellenállt. Elbryan mindig kész volt rögtönözni: ellazította izmait, egyenesen előrerohant a törpe felé, s újra arcon szúrta botja végével.

Elbryan visszarántotta a botot, mire a golyók lecsúsztak, de az előny a kószánál maradt, és Sólyomszárny keményen csattant a törpe mindkét arcán.

A powri egy lépést hátrált és megrázta a fejét, aztán – Elbryan legnagyobb elképedésére – folytatta a harcot. Sikertelen volt a támadása, a cséphadaró rossz szögből csapott le, így Elbryan kinyújtott botjára megint csak rátekeredtek a golyók. A kósza előrelépett, megfeszítette a tenyerét, s rövid csapások sorozatát mérte ellenfelére.

Támadásainak azonban nemigen mutatkozott hatása. A kósza félrepördült, két kézre kapta a botot, megrántotta, kitépve a hadarót ellenfele kezéből. A fegyver messzire repült. Elbryan érezte, hogy a törpe újabb rohamra készül, és Sólyomszárnyat a powri torkának szegezte, hogy visszatartsa.

A kósza újra megpördült, s rézsútosan rácsapott a törpe arccsontjára. A csont reccsent, a törpe viszont csak mordult egyet, s üldözőbe vette Elbryant, aki egyszerűen képtelen volt elhinni, mi mindent ki nem bír egy powri.

A törpe behúzta széles vállát, hogy nekifutásból feldöntse a kószát. Elbryan megvetette lábait, s veszélyes rézsútos döfést eresztett meg, felhasználva a powri saját lendületét.

A törpe azonban nyomult tovább. Vékony karjait Elbryan derekára fonta, és visszatolta a kószát egy nagy fa törzséhez.

A kósza eldobta Sólyomszárnyat, maga mögé nyúlt a zsákjába, s előkapta fejszéjét. Egy mordulással lecsapott vele a powri tarkójára.

A törpe azonban továbbra is tolta hátrafelé.

Elbryan újra és újra belevágott, aztán majdnem kiesett a kezéből a fejsze, amikor nekiütközött a fának, ám a powri lábai kitartóan tolták, mintha bele akarnák passzírozni a törzsbe.

Elbryan, látva a törpe emberfeletti erejét, még ezt sem tartotta lehetetlennek.

A kósza tovább vagdalkozott, s talán a kilencedik csapás után a powri szorítása végre enyhült.

Elbryan még egyszer rácsapott ellenfelére, aztán oldalra perdült, mire az egyensúlyából kibillenő, félájult törpe egyenesen nekirohant a fának, átölelte és erősen megkapaszkodott benne, mert tudta, hogy ha elengedi, elesik.

A kósza belépett a törpe mögé, aki térdre rogyott. Már halott volt, de még mindig ölelte a fát.

Elbryan a fegyvereire pillantott, és arra gondolt, hogy milyen kevés hasznukat vette a szívós törpe ellen. Kardra van szükségem, elmélkedett. Elvette a törpe sapkáját, felszedte Sólyomszárnyat, visszapattintotta a tollas húrvéget és megfeszítette az íjat. Amint elindult kifelé a tisztásról, lélegzetvétel hangját hallotta. Villámgyorsan megpördült, és olyan gyorsan lőtt, hogy az újonnan érkező goblin még körül sem nézhetett, máris leterítette a torkába fúródó nyílvessző.

Elbryan következő nyila a szívébe hatolt, s egy fához szegezte a szerencsétlent.

A kósza futott, s épp akkor érkezett a megbeszélt helyre, amikor a hold lenyugodott a nyugati láthatáron. Bradwarden és Szellődal már várták. Rossz híreket hoztak. A csapat egy része csakugyan elvált a főseregtől, s a nyomok délre és nyugatra mutattak. – Világvége – vélekedett Elbryan.

– Máris közel járnák – szólt Bradwarden. – Ha ugyan már nem a faluban alszanak.

Elbryan felpattant Szellődal hátára. Thdta, hogy számára nem lesz éjszakai nyugalom sem aznap éjjel, sem másnap.

16. fejezet

Visszafizetett irgalom

– Maradj itt – szólt Elbryan Bradwardenhez, amikor elérték a rombusz alakú ligetet. – Vagy legalábbis a közelben. Nézd meg, mi a helyzet Dudvaréten, és készítsd fel Dundalis népét a döntésre, ami hamarosan vár rájuk.

– Az emberek nem szívesen állnak szóba egy ilyen magamfajta kentaurral – emlékeztette a kószát Bradwarden. – De megnézem, amit megnézhetek, és figyelem a goblinok nyomait. Te Világvégébe mész?

Elbryan bólintott. – Adja az ég, hogy időben érkezzek, vagy a három orvvadász időben figyelmeztesse őket.

– Jobb, ha az elsőben reménykedsz – felelte Bradwarden, – mert ami az orvvadászokat illeti, azért is imádkozhatsz, hogy betartsák a szavukat.

Elbryan komoran bólintott és megrántotta a kantárt. A ló már így is fáradt volt a hosszú úttól, de megértette lovasa sürgetését. Átvágtatott a réten, bele a hajnalba. Egy magasabb dombról Elbryan látta, hogy szerencsére nem látszik füst nyugat felé, tehát Világvége nem áll lángokban.

A nap első fényénél pillantotta meg a ködben lopódzó szellemalakokat. A kósza előtt még vagy egy tucat mérföld állt Világvégéig, így igazán nem jöttek jókor a lopózkodók. Behúzódott Szellődallal egy terebélyes bükk mögé, és megfeszítette Sólyomszárnyat, készen arra, hogy akár végigharcolja az egész hátralévő utat a faluig.

Valahol előtte, kissé oldalt, apró árnyék siklott a fák közt, egy karcsú alak, alig magasabb Elbryan derekánál. A kósza megfeszítette íját a célpont irányába. Látta az ösvényen lépkedő alakot, a mérete megfelelt egy kisebbfajta goblinénak, de valahogy furcsán mozgott. Ez nem felderítő katona, hanem kimerült menekülő. A kósza még várt egy darabig, ahogy az alak közeledett, majd kiért egy holdfényes tisztásra.

Fiatal fiú volt, talán tíz év körüli.

Elbryan nekilódult Szellődallal. A fáradt gyerek már nem tudott elszaladni. A kósza a nyeregből kihajolva a fiú hóna alá nyúlt, és felemelte magához.

A másik irányból mozgás vonta magára a figyelmét. Előredőlt, hogy védje a gyereket, és megmarkolta Sólyomszárnyat, készen mindenféle támadásra.

A támadónak vélt alak megtorpant, amikor felismerte a lovast.

– Paulson – lehelte Elbryan.

– Üdv, Éjmadár – felelte az orvvadász. – Óvatosan a fiúval. Átvészelte a harcot.

Elbryan lepillantott a gyerekre. – Világvége? – kérdezte.

Paulson komoran bólintott.

Emberek kezdtek kifelé szivárogni a tisztásra, piszkos, sebesült emberek. Üres és döbbent volt a tekintetük, mintha egyenesen a pokolból jöttek volna.

– Óriások és goblinok támadták meg a falut, két nappal azután, hogy megérkeztünk – magyarázta Paulson.

– És törpék – tette hozzá Cric, aki szintén előbukkant Mókus társaságában. – Undorító egy banda!

– Powrik voltak azok – szólt Elbryan, és felmutatta a zsákmányolt sapkát.

– Voltak, akiket sikerült elküldenünk dél felé még a harc előtt – folytatta Paulson. – Akiknek elég eszük volt ahhoz, hogy hallgassanak a figyélmeztetésre. De a legtöbben maradtak. Makacsak az emberek.

Elbryan bólintott, és a saját faluja jutott eszébe. Dundalisból sem mentek volna el sokan, még akkor sem, ha biztosan tudják, hogy a goblinok csapatostól fogják megbosszulni megölt társukat. Maradtak volna, hogy harcoljanak és meghaljanak, mert Dundalis volt az otthonuk, és tulajdonképpen nem is volt hová elmenniük.

– Nagy erőkkel jöttek, Éjmadár – csóválta a fejét Paulson. – Annyian, hogy én magam sem hittem volna, ha nem látom a saját szememmel. Crickkel és Mókussal elindultunk és magunkkal vittünk vagy húsz embért. Vakon rohantunk keresztül az erdőn, mert azt hittük, hogy a goblinok már a nyomunkban is vannak.

Elbryan lehunyta a szemét. Pontosan átérezte ezeknek az embereknek a sorsát, megértette a szörnyű ürességet, a teljes reménytelenséget.

– Van egy védett rét nem messze innen – mondta Elbryan Paulsonnak, s visszafelé mutatott arra, amerről jött. – Vidd oda az embereidet, aztán gyorsan gyere vissza, hogy eldöntsük, mit tegyünk.

Paulson biccentett. – Ránk férne egy kis pihenés.

Elbryan leadta a fiút Paulsonnak, és meghatottan látta, hogy a durva orvvadász milyen gyengéden bánik a gyerekkel. Egy darabig elnézte a menekülteket, és azon gondolkodott, hogyan segíthetne rajtuk.

Elvágtatott a holdsütötte fák közt. Másfél óra alatt kiderítette, hogy nincs goblin a környéken. Elbryan csodálkozott, hogy a goblinok nem vették üldözőbe a menekülőket. S vajon miért nincs füst? A goblinok nyilván felégették Világvégét, ahogy annak idején Dundalist is.

A védett rétre visszaérve Elbryan engedélyt adott a menekülteknek, hogy néhány apróbb tüzet rakjanak. A sötét erdőben kockázatos volt fényt csinálni, de az embereknek kellett a meleg.

Elbryan leszállt Szellődal hátáról a mező szélén, megkérte a lovat, hogy maradjon a közelben, s figyelje a hívását, aztán bement a kis táborba és leült az egyik tűzhöz, a három orvvadász mellé.

– Azt hittem, hogy délre mentek azokkal, akik elmenekültek – jegyezte meg Elbryan hosszú, kényelmetlen hallgatás után. A kósza észrevette, hogy Cric éles pillantást vet Paulsonra, az pedig a tűzbe mered.

– Nem volt rá idő – felelte Paulson, kevéssé meggyőzően.

Elbryan sokáig hallgatott. Az orvvadászt nézte, s próbált magyarázatot találni a vezér szokatlanul lovagias viselkedésére. Végül Paulson felnézett, s tekintetük találkozott.

– Igen, veled vagyunk – morogta. – De egy pillanatig se hidd, hogy Medvehonc vagy bármelyik város érdekel minket.

– Akkor miért? – kérdezte Elbryan.

Paulson a lángokba bámult, aztán felállt, berúgott egy gallyat a tűzbe, és elment.

Elbryan a többiekre nézett. Cric az elsőként megtalált fiúra bökött.

– Valaha neki is volt egy fia – magyarázta Cric. – Körülbelül annyi idős lehetett, mint ez itt. Leesett egy fáról és kitörte a nyakát.

– Gondolom, ez meg elvesztette a családját – tette hozzá Mókus.

– El kellett volna mennetek délre – mondta Elbryan.

Cric már válaszolt volna, mohón és dühösen, legalábbis Elbryannak úgy tűnt, de magába fojtotta mondanivalóját, mert Paulson hirtelen újra megjelent.

– És nem szeretem a büdös goblinokat! – vicsorogta a vezér. – Annyi goblin fület akarok, hogy a pénzen, amit kapok érte, udvarházat vehessek egy tucat szolgálóval meg ezer hold földdel!

Elbryan mosolyogva bólintott, hogy lecsillapítsa Paulsont, de az megint rúgott egyet, aztán elviharzott. A kósza tudta, hogy itt most nem csak a vérdíjról van szó. Ha pedig tekintetbe veszi, hogy Cric és Mókus is maradtak, nem is az elvesztett gyerek az egyetlen ok. A három haramiában, minden hibájuk és hangoskodásuk ellenére megmaradt valami emberi. Bárhogy is panaszkodik Cric meg Mókus, a menekültek miatt maradtak itt, egyszerű szánalomból.

Elbryan végső soron már nem is törődött azzal, hogy milyen ürügyeket hoznak fel maradásuk indoklására. Az elkeseredett helyzetben Elbryan csak örülhetett, hogy mellette vannak ezek a fickók, ezek a kemény harcosok, akik legalább olyan jól ismerik a környéket, mint ő maga.

Másnap Elbryan útnak indította a menekülteket – ha lehet, Dundalisba, habár több lehetőséget is mondott Paulsonnak: barlangokat, védett völgyeket. Aztán a kósza elindult Világvége felé, hogy kiderítse, mi történhet még, és hogy további túlélőket keressen.

Az erdő tökéletesen csendes volt a falu felé. Továbbra sem látszott füstfelhő. Szellődalt az erdőben hagyta, és fától fáig osont, észrevétlen lopózva el a goblin őrszemek mellett. Végül jó leshelyre talált a falu szélén.

Goblinok, törpék és óriások nyüzsögtek a házak között, mintha csak otthon lennének. Elbryan látta a holttestek tucatjait, embereket s emberszabásúakat, egy árokba hányva a város nyugati szélén, de ez nem az az esztelen pusztítás volt, ami annak idején Dundalisban. Az épületek alig sérültek, s egyik sem égett le. Vajon a hódítók meg akarnak telepedni itt? Vagy, ami valószínűbb, támaszpontnak, utánpótlási bázisnak akarják használni Világvégét?

Elbryannak nem volt ínyére ez a lehetőség. Világvégéből ez a sereg kiáradhat délre és keletre, elvágva a nyilvánvaló menekülési utakat Dudvarét és Dundalis felé. Ha pedig nem rombolták le a falut, ez azt jelenti, hogy tovább akarnak menni.

Elbryan felidézte magában a hatalmas tábor képét. A sereg valóban előre fog nyomulni, s a kószának el kellett tűnődnie azon, hogy akár Medvehont egész népe is megállíthatja-e őket.

Úgy gondolta, hogy itt már semmit sem tehet. Megfordult, hogy visszainduljon Szellődalhoz az erdóőe.

Ekkor sírás ütötte meg a fülét, egy gyerek sírása, egy közeli házból.

Elbryan lekuporodott és számba vette lehetőségeit. Aligha hagyhatja figyelmen kívül az elkeseredett zokogást, de ha elkapják, akkor a figyelmeztetés sosem ér el Dudvarétre és Dundalisba. Itt több forog kockán a saját életénél.

A sírás azonban újra felhangzott, s nyöszörgés kísérte, egy asszony nyöszörgése.

Elbryan berontott a legközelebbi két ház közé, körülnézett, aztán odarohant a szóban forgó házhoz.

– Ez kutyának való! – hallott odabentről egy durva powriszerű hangot. – Szerezz nekem valami rendes ételt, vagy az ocsmány kölyköd karját eszem meg!

A nő megint feljajdult. Csattanás hangzott, s egy test zuhant a földre. Elbryan végigment a ház mellett, s végre észrevett egy kis ablakot.

A powri felemelt kézzel közeledett a fekvő asszony felé, hogy újra lesújtson. Néhány lépésnyire áldozatától azonban megállt, s csodálkozva meredt a nőre.

Az asszony nem értette, mi történik – amíg a powri előre nem bukott, a hátában egy nyíllal. A nő elkerekedett szemekkel nézett az ablak felé, ahol a kósza állt, s éppen íntett neki, hogy siessen a gyerekkel.

A három ember kiosont a házból, s átvágtak a nyílt részen a fákig. Amikor elérték az erdő menedékét, sikoltást hallottak a házak közül.

Elbryan visszanézett Világvégére, és egy másik powrit látott kirohanni a házból, aki azt kiáltozta, hogy íjász van a közelben.

– Futás! – suttogta sürgetően Elbryan a társainak. Amazok elkeseredetten rohantak a fák közt, miközben a faluban kürtszó harsant. Elbryan rádöbbent, hogy az erdőben nyüzsgő goblin őrszemek hamarosan körülöttük lesznek.

Máris megpillantott kettőt, akik velük párhuzamosan haladtak. Sólyomszárny felemelkedett, s két lövéssel vége lett a közvetlen veszélynek.

De a goblinok még sokan voltak, nagyon sokan, a faluból induló üldözés pedig szervezett volt és módszeres. Az őrszemek kiáltásai fokozatosan szűkítették a lehetséges területet.

A menekülők rátaláltak Szellődalra. A csődör figyelmeztetően kapálta a földet. Elbryan a ló hátára emelte az asszonyt, mögé a gyereket.

– Mondd el a kentaurnak, amit Világvégén láttál – súgta az asszonynak, aki rázta a fejét, mintha nem értené. – Mondd meg Bradwardennek – jól jegyezd meg ezt a nevet – és a többieknek, hogy a goblinok valószínűleg dél felé vonulnak, és elvágják a menekülés útját. – A kósza ezt olyan erőteljesen mondta, hogy az asszony végül bólintott. – Amint lehet, csatlakozom hozzátok.

– Vágtass – mondta a kósza a lónak. – Vissza a ligetbe, Bradwardenhez!

– És veled mi lesz? – ragadta meg a nő a kósza kezét. – Te hogy fogsz elmenekülni innen? – Elbryannak nem volt ideje válaszolni. Kiszabadította a kezét és Szellődal futásnak eredt, eltiporva két goblint, akik ostobán eléje álltak.

Elbryan egy darabig figyelte őket. Bízott benne, hogy a nő és a gyermek biztonságban lesznek Szellődallal. Aztán a kósza a saját sorsát vette kézbe. Körülnézett a fák közt mozgó sötét alakok között, és hallgatta a goblinok, törpék kiáltásait, az óriások ijesztő ordítását.

17. fejezet

A különbség

Elbryan tudta, hogy Dudvarét ellen készülnek. Tudta a madarak rikoltásaiból, a mókusok szökelléséből, akiket megzavart a hirtelen sokaság jelenléte, az óriások, a harci gépek dübörgése, a powri vezérek csikorgó hangja, a vérszomjas goblinok mohó vinnyogása.

A Dudvarét elleni támadásra készültek, Avelyn és Pony pedig nem tudta rávenni a falusiakat, hogy menjenek el – habár most, a goblincsapat fenyegető viharfelhőjének árnyékában sok falusi belátta ostobaságát.

Egy magaslatról, kétmérföldnyire a falutól délre, Elbryan látta, hogy a falusiak falakat építenek, készülődnek. Nem mintha ez bármit is számítana. Dudvarét népének az lehetett volna az egyetlen reménye, hogy elhagyják a falut, és elmennek, minél messzebbre. A goblinok viszont minden oldalról közeledtek, s a helybélieket csak a kósza és társai segítsége menthette meg.

Elbryannak azonban nem volt túl széles eszköztára. Pony és Avelyn mellett, akik odalent voltak valahol a nyüzsgésben, Elbryan csak az orvvadászokra és Bradwardenre számíthatott. A világvégi menekültek egyáltalán nem voltak alkalmasak újabb harcra, sokuk még meg se szólalt a tragédia óta. A kósza egyetlen előnye a helyismeretben rejlett. A falu meredek domboldalak és szűk völgyek közt feküdt, ahol néhány száz lopózkodó ember nem juthat messzire észrevétlenül. Ez a természetes neszek otthona volt: a patakok csobogásáé, a madarak csicsergéséé, az állatok surranásáé. Itt az erdő és a szél uralkodott.

– Mit gondolsz? – kérdezte Bradwarden a kószát.

– Ki kell hoznunk őket.

– Nem lesz könnyű, azt lefogadom, felelte a kentaur. – Különben Avelynék már rég megtették volna. – Bradwarden elhallgatott, és látta, hogy Elbryan fájdalmas arccal mered észak felé. A kentaur megértette, mit érez a másik: a régi tragédiát látja újra megismétlődni. Bradwarden az elmúlt két napban szemmel tartotta Elbryant, amióta a kósza elkerülte a Világvége körüli szörnyetegeket, és kiverekedte magát az erdőből. Elbryan mindig sztoikus és sokszor kemény is volt, de sosem olyan komor, mint most.

– Legalább Avelynt és Ponyt kihozzuk – javasolta a kentaur. – És biztos, hogy néhány falusit is. A legtöbben úgysem lesznek hajlandóak elmenni, ezt te is tudod. Az otthonaikban maradnak, amíg szemtől szemben nem látják az ellenséget, de akkor már késő lesz.

Elbryan felvonta a szemöldökét. – Csakugyan? – kérdezte.

Bradwarden nem egészen értette a dolgot. Még ha Elbryan, az orvvadászok, a világvégi menekültek és Dundalis egész népe együtt kelne is Dudvarét védelmére, a falu akkor is elesne egy óra leforgása alatt. Elbryan ezt éppolyan biztosan tudhatta, mint a kentaur, a kósza arcának elszánt ragyogása mégis arra a gondolatra indította Bradwardent, hogy a fiú tervez valamit.

– Ott – mutatott Elbryan egy helyre a falu mellett keletre, a kétezer lábnyi magas hegyre. A hegyek lejtőin hó fehérlett, kopasz fák fekete foltjaival tarkítva.

– A völgy ott a két hegy között tele van kövekkel és fenyőcsoportokkal – magyarázta a kósza. – Ez elég fedezéknek, ha gyorsan visszük az embereket – Elbryan megveregette Szellődal nyakát, és tudta, hogy a ló nem csak hogy érti a tervet, de még segíteni is fog benne.

– A mély fekvésű részen akarsz menekülni? – hitetlenkedett a kentaur.

– Túl sok a fa – felelte Elbryan. – Nem tudnak lőni és lándzsát dobni.

– Úgy fognak lecsapni, mint a vadászó sólymok – jósolta Bradwarden.

Elbryan gonoszul elmosolyodott, miközben a meredek hegyoldalakat, a mély szűzhót nézegette. Avelynre, a szent kövekre és a kövek mágiájára gondolt, amiről a szerzetes beszélt neki. Paulsonra, Cricre és Mókusra, és tagadhatatlan képességeikre. – Csakugyan? – kérdezte nyugodtan, s hangja olyan magabiztosan csengett, hogy a kentaur nem kérdezősködött tovább.

– Hogy jutottál be? – lehelte Pony, s szorosan átölelte a Dudvarét közös házába belépő Elbryant. – Minden tele van goblinokkal.

– Még jobban, mint gondolnád – helyeselt Elbryan, s viszonozta az ölelést. Olyan jó, meleg és mindent betöltő érzés volt számára ez az ölelés, hogy legszívesebben felkapta volna Ponyt, és elfutott volna vele az éjszakába, itt hagyva minden veszedelmet, hogy békésen és boldogan éljenek tovább.

De nem tehette ezt, nem adhatta fel a kötelességét, nem tagadhatta meg a sorsot, amit a Touel'alfer mért rá. A menekülés minden egyes gondolatára öt másik gondolat felelt a saját faluja, a saját családja tragédiájáról.

Avelyn is hamarosan megjelent. Most valahogy nem volt olyan derűs és eleven, mint általában. – Nem hajlandók elmenni – dörögte Elbryannak. – Nem hallgatnak ránk, és még most is ragaszkodnak ahhoz, hogy maradjanak és harcoljanak.

– Az pedig, aki marad és harcol, biztosan elpusztul – mondta Elbryan fennhangon, hogy a falusiak is jól hallják. Néhány komor férfi felállt, az egyik még a széket is felrúgta. Hosszan meredtek Elbryanra, de végül elhúzódtak a terem másik végébe.

Elbryan odalépett a bárpultként működő hosszú asztalhoz, és felpattant rá. – Csak egyszer mondom el – kezdte, és a teremben lévők ránéztek. Jobbára megvetően tekintettek rá, de sokan féltek nyíltan kimutatni dühüket. – Épp most lopóztam át az ellenség sorain. Tömött sorokban állnak a goblinok, óriások és powri törpék.

– Powrik? – visszhangozta egy asszony.

– Ugyan már, mesebeszéd – csattant fel valaki a sarokban.

– Az az egyetlen esélyetek, hogy minél messzebbre mentek innen – kiáltotta Elbryan, és a padlóra dobta a vértől vörös sapkát. – De már most sem lesz könnyű a menekülés. Akiket tudok, ma este magammal viszek, röviddel holdszállta után. – A kósza megállt és körülpillantott. Mindenkinek igyekezett a szemébe nézni, hogy lássák a szemében az elszántságot. – Ami pedig a többieket illeti, minden habozásért drágán megfizetnek.

– Ki vagy te, hogy idejössz és parancsokat osztogatsz? – kérdezte az egyik férfi. Helyeslő kiáltások hallatszottak mindenfelől.

A kósza állta a szavát, és nem mondta el még egyszer az üzenetet. Leugrott az asztalról, és megkérte Ponyékat, hogy menjenek ki vele.

Elbryan nem rezzent meg, nem is nézett hátra, amikor egy kupa fröccsent szét a falon az ajtó mellett, szemlátomást a fejének célozva.

Elbryan először Avelynnel tanácskozott, a kövek mágikus erejéről. Aztán Ponyval beszélt, aki jobban ismerte a környéket a maga erdeivel és patakjaival.

– Ők is azon a völgyön keresztül fognak jönni – vélte Pony, amikor Elbryan előadta neki a tervet. – Ha valóban olyan szervezettek, mint ahogy a Világvége elleni támadás mutatja, akkor nem hagynak ilyen nyílt rést maguk mögött. Azon a völgyön keresztül fognak jönni, és elfoglalják mindkét hegy tetejét.

– Nem sokan fognak átérni – fogadkozott a kósza. – Vékony lesz a goblinok vonala, és a gyorsaság, a meglepetés a mi oldalunkon áll majd. Ami a hegyeket illeti, ott már készül a három jó barát.

Pony bólintott. Nem kételkedett a kósza szavaiban, de a terv egy része mégis nyugtalanította. – Hogyan bízhatunk ilyen fontos dolgot állatokra? – kérdezte.

Elbryan Avelynre pillantott. A türkiz révén – magyarázta – belelátok Szellődal gondolataiba. Némán tudok beszélni vele, és ő megérti. Ebben biztos vagyok.

Avelyn bólintott. Ő nem kételkedett a türkiz erejében. A kő mintha szólította volna aznap, amikor odaadta Szellődalnak, s Avelyn, aki lebegett már le sziklafal előtt, aki járt már vízen, aki idézett elő borzalmas tűzvihart szánalmas halandó kezeivel, semmiképpen nem vonhatta kétségbe a kövek hatalmát.

– Nincs sok választásunk – ismerte el Pony.

– Nincs semmi más – felelte Elbryan.

Avelyn látta a két fiatal pillantását, és céltalanul elindult, de aztán az egyik család faháza felé kanyarodott – egy özvegy élt itt három apró gyermekével –, akik a megbeszélés szerint a kószával tartottak volna aznap éjszaka.

Pony és Elbryan sokáig álltak némán, aztán megcsókolták egymást, és Elbryan megígérte a lánynak, hogy nem hagyja el, a lány pedig biztosította, hogy készen állnak majd a menekülőkkel, ha elérkezik a megfelelő pillanat.

A kósza aznap éjjel elhagyta Dudvarétet, a menekülő családdal. Az erdő csendes volt, de Elbryan gyanította, hogy nem üres.

– Goblínok – lehelte hangtalanul Elbryan a nőnek, és a kezével mutatta, hogy öt. A kósza készenlétben tartotta íját, de nem akart ölni, hisz a holttestek riasztották volna a sereget.

Ezért inkább meghúzódtak és vártak. Az asszony ügyelt rá, hogy legkisebbik, még majdnem csecsemő gyermeke ne sírjon.

A goblinok közel jártak, olyan közel, hogy Elbryanék hallották vinnyogó hangjukat, olyan közel, hogy még egy-egy gally reccsenése is fülsértő zaj volt.

Elbryan figyelt, és nyugtatóan megveregette a gyerekek hátát. Megmutatta nekik a fegyverét, hogy lássák, készen áll, ha esetleg felfedeznék őket.

A kósza, aki legelöl lapult, nem szólt semmit, amikor egy goblin csizma dobbant a földön, alig három lábnyira a fejétől. Visszafojtotta a lélegzetét, megmarkolta fejszéjét, és elgondolta, hogyan lehet a leggyorsabban és legbiztosabban megtámadni a goblint, ha olyan hirtelen mozdulatot tesz, ami arra utal, hogy felfedezte a kis csapatot.

De a pillanat elmúlt, s a goblin továbbment, mit sem sejtve az emberek jelenlétéről. Figyelmetlensége az életét mentette meg, de ami még fontosabb, megmentette Elbryan tervét is.

Az ég tompaszürkére világosodott röviddel hajnal előtt. Lusta hóvihar szórta táncoló pelyheit a vidékre. Elbryan és Bradwarden a Dudvaréttől délre eső hegyen figyelték a kezdeteket, hisz tudták, hogy a támadás első jelei aznap mutatkoznak majd.

– Otthagytad – szólt váratlanul a kentaur.

Elbryan felvonta a szemöldökét.

– Mármint a lányt – magyarázta a kentaur. – A szeretődet.

– Ő több mint szerető – felelte Elbryan.

– Mégis otthagytad – folytatta a kentaur. – Tízezer szörnyeteg között.

Elbryan csodálkozva meredt barátjára. Nem volt benne biztos, hogy Bradwarden gratulál neki vagy bírálja.

– A nőt, akit szeretsz, otthagytad a veszélyben.

Ezek a szavak megdöbbentették Elbryant, ilyen szemszögből még nem gondolt bele a dologba. – Pony akarta így, kötelességtudatból...

– Lehet, hogy meghal.

– Jólesik, hogy így kínzol?

Bradwarden elnevette magát. – Még hogy kínozlak? Csodállak, fiú! Szereted azt a lányt, mégis otthagyod egy faluban, amit nemsokára feldúlnak!

– Megbízom benne – mentegetődzött Elbryan védekezően. – És bízom benne.

– Azt látom – felelte Bradwarden. Elbryan vállára tette a kezét, és elismerő pillantást vetett a kószára. – És ebben van az erőd! A fajtádból sokan kényszerítették volna a lányt, hogy maradjon velük, hogy megvédelmezzék. Te viszont elég okos vagy ahhoz, hogy lásd: Ponynak nincs szüksége védelemre.

Elbryan Dudvarét irányába pillantott.

– De lehet, hogy meghal – folytatta könnyedén Bradwarden.

– Lehet, hogy mi is – vágott vissza Elbryan.

– Meg tízezer goblin – nevetett a kentaur.

Elbryan is vele nevetett, de jókedvüknek hamar vége szakadt, amikor izzó tűzcsík süvített át az égbolton Dudvarét felé.

– Powri katapult – szólt szárazon Bradwarden.

– Ideje menni – felelte Elbryan. Még egy utolsó pillantást vetett a távoli falura, a fellobbanó kis tűzre. Aztán a kentaurra pillantott, s először dühös volt, amiért Bradwarden ilyen sötét eshetőségeket vetett fel. Elbryan egész eddig nem is gondolt arra, hogy Ponyt baj érheti, annyira bízott benne. Feltételezte, hogy a lány majd szépen kivezeti az embereket Dudvarétről, és néhányan talán meghalnak, de Pony semmiképpen.

Bradwarden szembesítette a valósággal, s a kósza dühe hálává változott. Most sem bízott kevésbé Ponyban, s ellent tudott állni a késztetésnek, hogy odarohanjon mellé és védelmezze. Bradwarden megmutatta neki kapcsolatuk valódi mibenlétét, szerelme és bizalma igazi mélységét ez iránt a lány iránt, aki oly hirtelen tért vissza az életébe. Elbryan bólintott, s őszinte hálával mosolygott a kentaurra.

– Teringettét! – rikkantotta a szerzetes, és odarohant a legújabban keletkezett tűzhöz, pufók kezében a szerpentinkővel. Mágikus védelemmel körülvéve Avelyn egyenesen belépett a lángokba, és szélesen vigyorgott, a falusiak legnagyobb ámulatára.

A szerzetes még mélyebbre merült a kő mágiájába, s kiterjesztette védő erőterét, amíg a tűz teljesen ki nem aludt.

Avelyn magához tért transzából, de már égett az újabb tűz. – Teringettét! – dörögte újra, s félrelökte az önjelölt falusi tűzoltókat, hogy a saját, hatékonyabb módszerével lásson munkához.

Az őrült szerzetes minden erőfeszítése ellenére azonban a powri tűzgolyók zápora mellett hatalmas kődarabok is érkeztek, romba döntve nem egy házat. Az egyik tüzes lövedék eltalálta a falu keleti falát, s az ott őrködő két embert. Pony gyorsan odaszaladt az egyikhez, és pokrócba burkolta, Avelyn pedig a szerpentinnel oltotta el a másik szerencsétlent.

– A szürke követ! – kiáltotta oda Pony a szerzetesnek, a hematitra célozva. Avelyn odament a sérülthöz és enyhítette fájdalmait, de egyre komorabb lett az arca.

Lassan kénytelen volt elismerni, hogy nem tud lépést tartani a zárótűzzel, és jól tudta, hogy ez még csak a kezdet.

Pony Avelyn gondjaira bízta a sebesülteket, és körbeszaladt az izgatott falusiak között. Szidta őket makacsságuk miatt, s figyelmeztette őket, hogy az út csakhamar szabaddá válik.

Nem volt meglepve, hogy most, a tűzeső és az általános pusztulás közepette már többen hajlandók voltak meghallgatni Elbryan tervét. Sokan azonban még most is makacsul tagadták, hogy ez több lenne egyszerű goblin rajtaütésnél.

– Visszaverjük őket – kiáltotta egy férfi. – Úgy bezavarjuk őket az erdőbe, hogy sose találnak ki!

Pony megcsóválta a fejét, és vitatkozni próbált, de a férfinak túl erős támogatást jelentett az az öt másik ember, akik vállvetve álltak mellette a falnál.

– Goblinok! – erősködött a férfi, és Pony lába elé köpött.

A többiek morogni kezdtek, de furcsán elcsendesedtek egy pillanattal később, amikor Pony felpillantott, s ők követték tekintetét a falut és az erdőt elválasztó keskeny tisztás felé.

Két fomori óriás – tizenöt láb magasak, tízszer olyan nehezek, mint egy ember – járkált a homályban, készen arra, hogy megrohamozzák a falakat.

– Szép nagy goblinok! – jegyezte meg csúfondárosan Pony. Végignézett az emberek fegyverein – ásók, vasvillák, s csak egyetlen rozsdás, vén kard. Pony a sajátját odaadta az anyának, aki Elbryannal menekült, s most csak egy vékony husáng és egy kis fejsze volt nála. Szánalmas felszerelés egy óriás ellen.

Egy utolsó emlékeztetővel hagyta ott a makacs csapatot: – A keleti falnál – mondta sötéten.

Avelynt az említett falnál találta. Halvány, kékes derengést látott a keleti kapu fái között. Érdeklődve nézett a szerzetesre.

Avelyn vállat vont. – Nem tudtam, hogy a szerpentin tartós korlátot is képes létrehozni – mondta. – Azt sem tudom, hogy meddig vagyok képes fenntartani. De abban biztos lehetsz, hogy a tűz nem kap bele a kapuba.

Pony a szerzetes széles vállára tette a kezét. Örült, hogy maga mellett tudhatja Avelynt.

Hirtelen megfordultak: egy kiáltás tudatta velük, hogy a támadás megkezdődött.

Elbryan teljes erővel futott, hogy lépést tudjon tartani Bradwardennel. Szellődal úgy tűnt el az erdőben, mint az árny napnyugtakor.

– Nem lassíthatok! – kiáltotta a kentaur, aztán felmordult, amikor Elbryan a farkába kapaszkodott, s félig futva, félig repülve úszott a levegőben Bradwarden mögött.

Megérkeztek a főhadiszállásra, ahol Paulsonék már várták őket.

– Tele van velük a völgy – mondta Paulson. – A vonaluk inkább hosszú, de nem mély.

– Powrik vannak a dombokon – kottyantott közbe Cric.

– A csapdák állnak? – kérdezte Elbryan.

Mind a három haramia lelkesen bólogatott.

Elbryan lehunyta a szemét, és gondolataival Szellődal után nyúlt. Elégedetten pillantott társaira. – Óvatosan kell kiválasztanunk a célpontokat – magyarázta. – Ritkítanunk kell a soraikat, ahol csak lehet, és le kell szedni azokat az óriásokat és szörnyeket, amik elkerülik a veszélyt. – A kósza visszapillantott keletre. – Majd Szellődal elvégzi a többit – magyarázta.

A kis csoport némán indult útnak. Paulsonék az északi hegy alja felé, Elbryan és Bradwarden délnek.

Pony ügyesen felmászott a tetőre és hasra vágta magát, miközben a szörnysereg megindult az északi kapu felé. A tető peremén át a falura pillantott, és látta, hogy a falnál álló öt ember közül már csak hárman vannak életben, és sietve menekülnek.

A két óriás beleütközött ugyan a falba, de aztán egyszerűen átléptek rajta.

Pony visszafojtott lélegzettel figyelte a veszedelmes pillanatot, de az óriások szerencsére túlságosan el voltak foglalva a falusiakkal, és nem vették észre őt. Elcsörtettek mellette, befelé a faluba, az emberek pedig ordítva menekültek előlük, végre belátva, hogy ostobaság volt maradniuk.

– Teringettét! – hallatszott egy ismerős kiáltás, s Pony Avelynt pillantotta meg az óriások előtt.

Egy lándzsa kis híján elkapta a lányt, miközben éppen másfelé figyelt. Odapördült, ahol egy goblin bukkant fel a tető pereme felett. Pony husángja lecsapta, de mögötte vagy tíz másik mászott felfelé, embervérre szomjasan. A lány megcsapta a következőt, aki szintén leesett. Kelet felől még minden csendes volt.

– A mindenit – morogta a lány. Maga alá húzta a lábát, s a tető délnyugati sarkáról elrugaszkodott, röptében belekapaszkodva a legközelebbi óriás hajába. Lendülete a szörnyeteg elé sodorta, farkasszemet néztek egymással. Pony nem habozott: fejszéjét az ocsmány ábrázatba vágta.

Az óriás felordított, a lány leesett. Az óriás feléje fordult, hogy szétlapítsa.

– Teringettét! – bődült Avelyn a tőle megszokott módon, s most ezzel engedte szabadjára a kezében tartott grafit erejét.

Villaszerűen elágazó kékesfehér villám csapott ki a szerzetes kezéből, s egy-egy sugárnyaláb jutott mindkét óriásra. Pony támadója hátratántorodott, nekiesett a falnak és átbukott rajta, szétlapítva egy goblint. A másik óriás, amelyik épp Ponyt készült agyontaposni, megmerevedett és remegni kezdett. Túl kába volt ahhoz, hogy elkapja menekülő áldozatát.

Pony odarohant Avelynhez. Kétségbeesetten pillantott körül. Goblinok másztak át seregestül a falakon, már puszta tömegükkel maguk alá temetve az esetleg ellenállni próbáló falusiakat.

– Harc keleten! – kiáltotta egy férfi Ponyék felé rohanva. – Mi lesz a tervetekkel? – kérdezte félig gúnyosan, félig elkeseredetten.

Pony vele együtt odarohant a keleti kapuhoz, Avelyn pedig hátvédként működve újabb villámot bocsátott ki, mire tucatnyi goblin hullt alá a háztetőről, ahonnan Pony leugrott.

Egy powri bukkant fel a keleti falon, éppen Pony előtt, nem messze a kaputól.

– Mi lesz a tervvel? – kérdezte a férfi újra, s kétségbeesése visszatükröződött a falnál álló többi falusi arcáról is.

A powri felállt a keleti falra, de aztán furcsán előredőlt és a földre puffant, majd elcsendesedett.

Hosszú nyílvessző rezgett a hátában, egy furcsán ismerős nyílvessző.

– Itt a terv – felelte Pony magabiztosan.

Hamarosan viharos patkódobogás hallatszott keletről, szerencsétlen goblinok ordításától kísérve, akik belekerültek a vadlovak útjába.

– Avelyn! – kiáltotta Pony.

– Teringettét! – eresztett meg a szerzetes egy újabb villámot, ezúttal a földbe, egy rohamozó goblinhorda elé. A lökés felrepítette a földről a támadókat.

Pony kiragadott egy vasvillát az egyik ember kezéből, a keleti kapuhoz futott, és bátran kinyitotta.

Két goblin állt előtte, akik teljesen megdöbbentek, hogy a kapu magától kinyílik előttük. Pbny torkon szúrta az egyiket a vasvillával. A másik menekülni akart, de szinte azonnal leterítette a nyílvessző a két szeme között. Pony hátranézve Elbryant pillantotta meg, aki egy fa alacsony ágán ült, a völgy északi részén. A kósza alatt Bradwarden futkározott ide-oda, eltaposva vagy lecsapdosva a goblinokat és powrikat. A kentaur leütött egy powrit, aztán az ernyedt testet egy zsákba gyömöszölte.

Ponynak azonban nem volt ideje gondolkozni ezen, mert a förgeteg közeledett, élén a csodálatos Szellődallal. Goblinok és powrik rebbentek szét, vagy lelték halálukat a paták alatt. Száznyi vadló dübörgött végig a völgyön.

– Avelyn! – kiáltotta Pony, s a szerzetes már el is rohant mellette. A lány észrevette, hogy a szerzetes kékesen dereng, akárcsak a keleti kapu.

Pony visszatartotta a falusiakat, amikor Avelyn berontott a goblinok közé. A legtöbb kis szörnyeteg túlságosan meg volt lepődve ahhoz, hogy támadjon, de volt, aki cselekedett.

Avelyn előrenyújtotta a kezét – Pony apró vörös szikrát látott a tenyerében.

Hatalmas tűzgömb fogta körbe a szerzetest, s a körülötte lévő szörnyeket. Forró szél csapta meg Ponyt és a falusiakat.

Amikor a lángok kihunytak, Avelyn egymagában volt, s az út nyitva állt.

Legalábbis majdnem nyitva: egy powri rontott elő egy kő mögül, kezében csonkká pörkölődött husánggal. A törpe maga azonban igencsak elevennek és roppant mérgesnek tűnt. Ordítva rontott rá Avelynre, hogy akár puszta kezével fojtsa meg.

Avelyn a másik kezében feketecsíkos, barna követ szorongatott – tigrísmancskövet. A szerzetes belemélyedt a kő mágiájába, elhagyva a szerpentin védelmét. Avelyn hamarosan ordított fájdalmában, de nem a powrí miatt – az ellenség még el sem érte –, hanem a saját átalakító mágiája miatt, ami hajlította és tördelte a csontokat Avelyn bal karjában. A szerzetes ujjai begörbültek és megrövidültek, a körmei elkeskenyedtek, a karján pedig hirtelen sárga és fekete prém kezdett burjánzani.

A powri odaért a szerzeteshez, de Avelyn már magához tért. Teljesen rendben volt – azzal a kivétellel, hogy bal karja többé nem Avelyn testvér bal karja volt, hanem egy hatalmas tigris mancsa.

Avelyn egyetlen gondolatával kimeresztette karmait és lemarta a powri arcát.

Most már valóban tiszta volt az út.

Szellődal befutott társaival, a vadlovakkal. A kapunál megtorpant a roham, s a lovak felszedték utasaikat: a falusiakat. Pony felmászott Szellődal hátára, Avelyn pedig, aki az érkező Elbryan mellett állt, hátrahúzódott, hogy fedezze a visszavonulást.

Pony is, Elbryan is visszafojtott lélegzettel meredt Avelyn tigriskarjára, de egyikük sem kérdezősködött abban az elkeseredett pillanatban.

Aztán Szellődal és a száz ló megindultak, hátukon Dudvarét nyolcvan lakójából ötvennel, akik rémülten kapaszkodtak az állatok sörényébe, ahogy a goblinok és a powrik félreugráltak előlük.

A hegyekről özönlöttek le a powrik, feldühödve a szökésen, de Paulson, Cric és Mókus jó munkát végeztek. Ásott vermek, csapdák, tőrök állították meg a lenyomulást, egy helyen pedig felhalmozott farönkök zúdultak a támadókra.

Azok a szörnyetegek, akik mégis lejutottak, Bradwardennel és husángjával találták szembe magukat, s a kentaur derekasan rugdosott és csapkodott. Avelyn grafitja újra támadásba lendült, visszalőve Dudvarét keleti kapuja felé, szétszórva a goblinokat, akik a menekülők üldözésére indultak. Így megtisztította az utat Elbryan előtt, aki ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen az esetleges hátramaradottakért.

A kósza egy hatalmas óriással találta szembe magát, aki dühödten és sebesülten bolyongott a faluban.

Sólyomszárny húrja folyamatosan pengett, az óriás hasába, vállába, mellkasába egymás után álltak a nyilak.

Minden találat egyre jobban lelassította a behemótot, s a makacs óriás végül összerogyott.

Tucatnyi rémült ember rontott elő, nyomukban sivítozó goblinokkal.

Elbryan a kapunál térdelt, gondosan célzott, és egyenként szedte le a legközelebbi szörnyetegeket.

– Avelyn, szükségem van rád! – kiáltotta a kósza. A helyzet még kétségbeejtőbb volt, mint Elbryan eleinte hitte. Egy goblint pillantott meg a fal tetején, körülbelül öt lábnyira a kapu mellett, aki rá akarta vetni magát.

Avelyn azonban nem tudott azonnal segíteni, mert el volt foglalva a déli hegyről leözönlő powrikkal, akik elkerülték a csapdákat.

Elbryan megfordult, hogy fogadja a támadást, de amikor a goblin megindult, villanások keltették fel a figyelmét. A szörnyeteg pont a kósza mellett ért földet, de akkor már halott volt: három tőr állt ki a nyakából és a mellkasából. Elbryan a vigyorgó Mókust látta meg, aki már rohant is egy megzavarodott powri felé.

– Avelyn! – kiáltotta Elbryan újra, még sürgetőbben. A kósza felkapta íját, s lelőtt egy újabb goblint, amikor ismét egy menekülő embercsapat rohant el mellette. Elbryan hátrahúzódott; goblinok jelentek meg a kapuban. Avelyn villáma leterítette őket.

Ezután mindannyian futásnak eredtek: Elbryan meg a három orvvadász, s Dudvarét utolsó menekülői, követve a vadlovak nyomán megnyílt bizonytalan utat.

Egész délelőtt szaladtak, és sokszor harcba is keveredtek, de inkább csak kisebb csetepatékba. Követték a kínálkozó utat, s Elbryant, aki viszont Szellődal hívását követte.

Egy makacs, harminc powriból álló csapat végig követte őket, sipítva és huhogva, tőröket és fejszéket hajigálva, ha kicsit közelebb kerültek. Az is csak még jobban feldühítette őket, ha Elbryan vagy Bradwarden néha megállt és eleresztett egy nyilat.

A szerzetes szuszogva, zihálva caplatott. Túl fáradt volt ahhoz, hogy újabb varázslattal próbálkozzék, s nyögve kérte a többieket, hogy hagyják csak őt az erdőben. Elbryan persze hallani sem akart erről, csakúgy, mint Bradwarden. A hatalmas kentaur most is hozta a zsákot a rugdalózó powri-val, de még így is tudta használni hatalmas íját, s arra is maradt ereje, hogy a hátára vegye a kövér Avelynt.

A vadlovak csapása folytatódott kelet felé, de Elbryan dél felé kanyarodott, s kis csapatával inkább lecsúszott, mint lement egy fával sűrűn benőtt hegyoldalon, aminek az alján félig befagyott patak és hóval borított mező fogadta őket. Átgázoltak a patakon és rohantak tovább. A powrik lázas üldözésbe kezdtek most, hogy prédáik végre nyílt terepre kerültek.

– Miért megyünk erre? – kérdezte kétségbeesetten az egyik falusi, amikor látta, hogy a szívós törpék egyre jobban beérik őket.

Azonnal meg is kapta a választ, amikor megpillantotta a komor tekintetű Ponyt Szellődal hátán, oldalán dühös falusi lovasokkal, amint kirontottak a fák közül.

Elbryan csapata szaladt tovább, a powrik azonban hirtelen megtorpantak és fordultak volna vissza.

Pony vezette a viharos rohamot, s egyetlen törpe sem hagyta el élve a mezőt – kivéve azt az egyet, amelyik Bradwarden zsákjában rugdalódzott.

Az éjszakai tábort – mely közelebb esett Dundalishoz, mint Dudvaréthez – keserédes hangulat lengte be. A falu nyolcvan lakójából több mint hatvan megmenekült, de ez azt is jelentette, hogy majdnem húsz meghalt, s mindenki elvesztette az otthonát.

– Elküldted? – kérdezte Pony Elbryant, amikor a kósza megérkezett a tábortűzhöz.

– Ezt nem tűrhetem meg a táborban – magyarázta Elbryan.

– Hogyan tűröd meg egyáltalán? – kérdezte Avelyn.

– Hogyan akadályozhatnám meg? – kérdezett vissza Elbryan.

– Csakugyan – adta be a derekát a szerzetes. – Teringettét!

Elbryan Ponyra pillantott, s mindketten megborzongtak, amikor Bradwardenre meg a zsákmányára gondoltak. Elbryan kifaggatta az elfogott törpét, de semmi érdembelit nem tudott meg tőle, ezután pedig a kentaur saját zsákmányának – és vacsorájának – nyilvánította a foglyot.

Legalább azt megígérte Elbryannak, hogy gyorsan végez vele.

A kószának be kellett érnie ennyivel: ő és a menekültek nem voltak olyan helyzetben, hogy még egy foglyot is magukkal hurcoljanak, főleg olyan veszedelmeset nem, mint egy powri.

– Jó munkát végeztünk – jegyezte meg Avelyn, s tányért nyomott Elbryan kezébe, aztán a fortyogó kondérra bökött.

A kósza legyintett. Nem volt étvágya.

Avelyn csak vállat vont, és evett tovább.

– Te végeztél jó munkát – mondta Elbryan. – A tűzgolyód megnyitotta az utat Szellődal előtt, s a lovak segítségét sem vehettük volna igénybe a türkiz nélkül. A villámaid pedig rengeteg életet mentettek meg, köztük az enyémet is.

– És az enyémet – dörgölte meg Pony a szerzetes hátát.

Avelyn elégedetten nézett társaira. Egy pillanatig még az ennivalóról is megfeledkezett. Hátradőlt és végiggondolta az eseményeket, a saját szerepét és a kövek segítségét.

– Évek óta rágódom azon, hogy helyesten cselekedtem-e, amikor elhoztam a köveket – szólt nemsokára Avelyn. – Mindig velem volt a kétely, a félsz, hogy nem Isten szellemében ténykedem, hanem saját téves értékelésem szerint.

– Akkor hát a mai nap végre igazolt – mondta csendesen Elbryan.

Avelyn bólintott, és valóban igazolva érezte magát. Nemsokára észrevette, hogy néz egymásra a két fiatal, és udvariasan kimentette magát. Sok sebesült volt a táborban, akiknek szükségük volt Avelyn gyógyító közreműködésére.

– Nem tudtam megmenteni Dudvarétet – mondta a lánynak Elbryan, amikor egyedül maradtak.

Pony körülnézett, végigvezetve Elbryan pillantását is a férfiakon, asszonyokon és gyerekeken, akik meghaltak volna, ha a kósza és társai nem menekítik ki őket.

– Elégedett vagyok – ismerte el Elbryan. – A falut nem lehetett megmenteni, mégis más volt ez a nap, mint a saját tragédiánk.

– Akkor nem volt ott egy kósza, hogy vigyázzon ránk – somolygott Pony.

A mosoly azonban rövid életű volt a jelen és a múlt tragédiájának tükrében. A két ember közelebb húzódott egymáshoz, összeölelkeztek a tűz mellett, és nem szóltak többet. Elmerültek a múlt veszteségeinek emlékében, de megvolt az az elégtételük, hogy a mai nap másképp végződött.

18. fejezet

Éjmadár, a vezér

– Nem égetik fel a falut – jegyezte meg csodálkozva Elbryan, amikor Pony, Bradwarden és Avelyn Dundalis felé nézett.

– Miért is tennék? – kérdezte a kentaur. – Üres volt már az egész, mikor odaértek.

– Az igaz – felelte Elbryan, mert Dundalis népét Dudvarét hatvanhárom túlélőjével és a tucatnyi világvégi menekült segítségével nem volt nehéz meggyőzni. Dundalis egész népe követte Elbryant az erdőbe, a táborokba, amelyeket a kósza és barátai építettek, messze a járt ösvényektől.

– De Dudvarétet sem égették fel – tette hozzá Pony. – Sem Világvégét.

Elbryan komor pillantást vetett Bradwardenre.

– Utánpótlási támaszpontokat akarnak – szólt sötéten a kentaur.

– Ez azt jelenti, hogy továbbmennek délre – szögezte le Avelyn. – De vajon milyen messzire?

– Kevés falu van arrafelé – gondolkodott hangosan Bradwarden. – Semmi nagyobb, egészen a nagy folyóig.

– Palmarisig – morogta elkeseredetten Avelyn.

Hosszú hallgatás ülte meg őket, ahogy a valóság súlya egyre jobban rájuk nehezedett.

– Nem sokat tehetünk azért, hogy megállítsuk ezt a sereget – jelentette ki Elbryan. – De háromszoros a kötelességünk: annyi kárt kell tennünk a szörnyetegekben, amennyit csak tudunk, figyelmeztetnünk kell a falvakat és városokat, s gondoskodnunk kell azokról, akik a védelmünk alá kerültek.

– Máris százhatvanan vannak – szólt Bradwarden. – És még meg sem számoltam mindegyiket. De ami még rosszabb, alig egyharmaduk képes arra, hogy harcoljon a goblinok ellen.

– Akkor foglalkoznunk kell velük – jelentette ki Elbryan. – Biztonságba helyezzük azokat, akik nem tudnak harcolni, felhasználjuk azokat, akik tudnak, és minden előnyt meg kell ragadnunk a harcnál.

– Nagy feladat ez, kósza – jegyezte meg Bradwarden.

Elbryan hosszan, keményen meredt rá.

– Én veled vagyok – morogta a kentaur. – Nem mintha jóízűek lennének a powrik. Inas kis férgek!

– Teringettét! – rikkantotta Avelyn.

Már aznap munkához láttak, és szétválogatták a menekültek közül azokat, akik maradnak és harcolnak Elbryan mellett, s azokat, akiket biztos menedékbe kell küldeni, eldugott barlangokba vagy sűrűbben lakott déli településekre. Amikor végeztek az első körrel, Elbryan látta, hogy körülbelül száznegyven embert kell elköltöztetni, míg az épkézláb harcosok alig több mint húszan voltak, s igencsak szedettvedett csapatot alkottak: a legjobb köztük Paulson és a mindig kötözködő, kellemetlen Tol Yuganick volt.

Pony rá is mutatott erre a tényre, amikor leültek este. – Délre kéne küldened a menekültekkel – biccentett a morgolódó Tol felé, aki a tábort járta, és belekötött mindenkibe, aki az útjába került.

– Erős fickó, és jól bánik a lándzsával – ellenkezett Elbryan.

– De ellened lesz – ellenkezett Pony. – Tol magához akarja majd ragadni az irányítást, és állandó dühe olyan helyzetbe fogja sodorni őt és követőit, ahonnan nincs visszaút.

Elbryan nem tudott vitába szállni ezzel. Paulsonról legalább azt tudta, hogy ő hajlandó utasításokat követni, hisz az orvvadászok éppúgy állították fel a csapdákat a goblinoknak, ahogyan Elbryan kérte őket.

– Küldd el őt az alkalmatlanokkal együtt – győzködte Pony, egy kicsit erőteljesebben: – Bánjon csak el vele Belster O'Comely, különben félő, hogy ti ketten összeverekedtek, és nem lenne jó, ha a többiek előtt ölnél meg egy közülük valót.

Elbryan arra gondolt, hogy a lány talán kissé túldramatizálja a dolgot, de el kellett ismernie, hogy ő és Tol az elmúlt hónapok során többször majdnem összekaptak – s korántsem olyan feszült helyzetben, mint ami most előttük áll.

– Mikor küldöd a csapatot délre? – kérdezte Pony, bölcsen egy kis gondolkodási időt adva Elbryannak, mielőtt ilyen nehéz döntésre késztette volna.

– Paulson, Cric és Mókus már most is felderítenek – felelte a kósza. – Nyugat felé is elmennek, hogy bizonyosak legyünk Dudvarét és Világvége elfoglalásában, meg délre, hogy lássák, mely utak állnak nyitva. Ha néhány nap múlva visszatérnek, eldönthetjük, mi legyen a menekültekkel.

Pony bólintott. – Ha nemsokára visszatérnek, akkor nem mennek el messze délre, nem jutnak el a következő falvakig, Caer Tinellába vagy Mélyföldre, Palmarisba pedig végképp nem – vélekedett. – Hamarosan küldöttet kell meneszteni, ha megfelelően figyelmeztetni akarjuk a délvidéket.

Elbryan mélyet sóhajtott. Teljes mértékben egyetértett a lánnyal. Tudta, mi a helyes út, tudta, mi a tökéletes döntés, hisz a harc és az ész embere volt, mégis húzódozott attól, hogy határozzon.

Pony azonban helyette is cselekedett. – Szellődal hajlandó vinni engem? – kérdezte, mire a kósza rápillantott.

Elbryan hosszan meredt a lányra, a szerelmére. Olyan rövid ideje vannak együtt, hogyan is válhatnának el újra? Elbryan minden belső tusakodása ellenére bólintott. Szellődal el fogja vinni Ponyt.

– Akkor már hajnal előtt indulok – jelentette ki a lány.

Elbryan felsóhajtott, Pony pedig a kezébe vette a fiú arcát, magához húzta és megcsókolta.

– Elmegyek egész Palmarisig, ha kell – ígérte. – Aztán visszatérek hozzád. Szellődal elvisz és visszahoz. Semmiféle goblin, powri vagy óriás sem foghat el.

Elbryan, aki már érezte az arcán Szellődal vágtájának szelét, ebben egy percig sem kételkedett. – Vissza is kell térned hozzám – suttogta. – Hogy mellettem harcolj és mellettem feküdj a csendes éjszakában, amikor a nap gondjai is nyugovóra térnek.

Pony újra megcsókolta, ezúttal hosszabban és szenvedélyesebben. A tábor lassan nyugovóra tért körülöttük, csak a goromba Tol morgott tovább. A két fiatal hamarosan az erdőbe húzódott, hogy senki se zavarja őket.

Pony állta a szavát, s mire a nap felbukkant a keleti láthatáron, ő már dél felé vágtatott. De nem ment el búcsú nélkül: sokat beszélgetett Elbryannal, és Avelyn testvérrel is, aki várt rá, amikor elhagyta a tábort.

– Szellődal nincs messze – magyarázta a szerzetes. – Alig néhány perce láttam a gerincen. Gondolom, rád vár.

Pony féloldalasan elmosolyodott, s csodálata a ló rendkívüli intelligenciája iránt világosan tükröződött az arcán.

– Ahogy én is rád várok – morogta Avelyn.

– Szellődal nem vihet el mindkettőnket – vágott közbe Pony szárazon.

– Micsoda? – kérdezte Avelyn. – Teringettét!

Pony úgy látta, hogy a szerzetes aggódik érte.

– Vissza fogok jönni – ígérte.

Avelyn bólintott. – Csak minél gyorsabban! – kérte, s előrenyújtott egy ezüst karikát.

Pony óvatosan elvette a pántot, s alighogy meglátta az ezüstbe foglalt ékkövet, azonnal tudta, hogy ez több egyszerű díszítésnél. Ehhez a kőhöz foghatót a lány még sosem látott, sárgászöld volt, középen fekete csíkkal.

– Macskaszem – magyarázta Avelyn. Visszavette a pántot és a lány homlokára illesztette.

A hajnal halovány derengése hirtelen fényesebbnek tűnt Pony előtt. Nem is annyira világosabb, mint inkább határozottabb körvonalú lett minden. Avelynre pillantott, s hirtelen nagyon hálás volt a kiképzésért, amit a kövekről kapott, de kissé meg is lepődött azon, hogy ilyen jól elő tudja hívni a macskaszem mágiáját.

– Hogy lehet az, hogy ez a kő ilyen készséges velem? – kérdezte. – Most már akár tűzgolyókat meg villámokat is tudnék szórni, mint te? – Pony pajkos arcot vágott. – Csak a kövekben van az erő? És ha igen, akkor miért olyan áldott Avelyn?

– Hó, hó, ez fájt! Sokan azt mondják, áldott vagyok, de szerintem inkább átkozott, amiért ilyen barátaim vannak!

– Hó, hó, ez fájt! – visszhangozta Pony Avelyn hangját utánozva, s mindketten nevetésben törtek ki.

– Az erő a kőből és hordozójából egyaránt ered – magyarázta Avelyn teljes komolysággal, ahogy már annyiszor elmondta az úton. – Egyes köveket viszont, mint mondjuk a türkizt, amit Elbryannak meg Szellődalnak adtam, meg lehet változtatni úgy, hogy folyamatosan fejtsék ki mágiájukat, bárkinél is vannak. Azt lehet mondani, hogy a kövek ilyenkor varázstárggyá válnak. Láttam már ilyen kisebbfajta bűbájt, és szerintem te is, a gazdák vagy a kisebb urak között.

– Akkor hát ezt te készítetted elő – tapogatta meg Pony a macskaszemet.

– Neked – felelte Avelyn – vagy magamnak, vagy esetleg Elbryannak. Teringettét! Annak, akinek éppen a legnagyobb szüksége van rá, és ez most te vagy. Vidd magaddal és vezesd Szellődalt át az éjszakán, hogy ellenségeink ne lássanak meg.

Horkantás hallatszott, s amikor megfordultak, a csodás paripát pillantották meg a közeli hegygerincen, aki már alig várta az indulást.

– Kétlem, hogy Szellődalnak sok irányításra lenne szüksége – vélte Pony. – Akár nappal, akár éjszaka.

– Akkor majd jó lesz arra ez a pánt, hogy védje a fejed az alacsony ágaktól – nevetett Avelyn, mire Pony kurtán elmosolyodott.

Kurtán, mert ideje volt már indulnia.

Avelyn váratlanul maga felé fordította, amikor indulni akart. A szerzetes feléje nyújtotta a kezét, s amikor a lány megfogta, a szerzetes még egy követ, egy darab grafitot adott neki, a követ, amivel a villámot csinálta.

– Talán már erre is készen állsz – szólt Avelyn elismeréssel.

Pony megszorította a követ, bólintott és elindult.

Tiszta és ropogós, de marón hideg volt a nap. Az északi szél erősen fújt, és Elbryan arra gondolt, hogy talán sosem lesz vége a télnek.

Délelőtt a kósza összeszedte a férfiakat és azt a néhány nőt, akik vele maradnak harcolni. – Nem tudjuk legyőzni az ellenséget, amely otthonainkra támadt – mondta nekik őszintén. – Túl sokan vannak.

Erre néhányan morogni kezdtek, még egy gúnyos „Hát ez igazán biztató” megjegyzés is elhangzott, Tol Yuganick részéről.

– De kárt tehetünk bennük – folytatta Elbryan. – S talán erőfeszítéseink ebben a háborúban...

– Háború? – kérdezte Tol.

– Hát még mindig azt hiszitek, hogy ez csak egy fosztogató portya? – fortyant fel Elbryan. – Tízezer goblin menetelt át Dudvaréten a falu eleste óta, és egyre nyomulnak dél felé.

Tol szortyintott, és elutasítóan legyintett.

– A mi itteni erőfeszítéseink ebben a háborúban megkönnyíthetik a déliek dolgát – folytatta fennhangon Elbryan, hogy elejét vegye a növekvő elégedetlenségnek. – Segítenünk kell Caer Tinellának és a többieknek, de talán még Palmarisnak is, hisz a sereg valószínűleg oda tart.

– Bah! – horkant fel Tol. – Ostoba beszéd! A goblin banda Dundalis ellen jött, ezért hát Dundalisba kell mennünk, hogy elűzzük őket!

– Csak meghalnánk – szólt közbe gyorsan Elbryan, mielőtt a nagydarab fickó lendületbe jöhetett volna. – Csak meghalnánk. – Elbryan odament Tol elé, a feszültség minden lépésével egyre nőtt. Körülbelül egyforma magasak voltak, csak Tol jóval testesebb és nehezebb.

Yuganick kidüllesztette a mellét, és a kószára meredt.

– Nem fogom útját állni senkinek, aki követni akarja Tol Yuganickot Dundalisba – mondta a kósza hosszú, feszült hallgatás után. – Vagy Dudvarétre, vagy Világvégére, vagy bárhová, ahol el kíván halálozni. Itt az erdőben rengeteg rejtekhely van, így nem tudtok elárulni minket, ha majd a goblinok letépik a körmötöket vagy kalapáccsal verik a heréiteket.

Erre még maga Tol is elsápadt egy kicsit.

– Nem, nem fogtok elárulni sem engem, sem az ügyemet, de nem is fogok sírni értetek, és azok életét sem fogom kockára tenni, akik úgy döntöttek, hogy velem tartanak.

Elbryan úgy döntött, hogy aznapra elég, és ellépett Tol elől. Odament az erdőszélre a meglepett Bradwardenhez.

– Jó húzás volt az a kalapácsos példa – üdvözölte a kentaur.

Elbryan fanyarul elmosolyodott, de nem sokáig. Túlságosan aggasztotta az, amit Pony Tolról mondott, és az a tény, hogy Pony messze jár.

– Még sok bajunk... bajod lesz azzal, hogy csatasorba állítsd őket – jegyezte meg a kentaur.

Elbryan azonban maga is túlságosan tudatában volt ennek a ténynek.

– De hát akkor sem értettem veled egyet, amikor nem ölted meg azt a három orvvadászt – mondta Bradwarden.

– Te azt mondtad, hogy meg kellett volna ölni őket – emlékeztette a kósza, mire a kentaur zavartan szortyintott.

– Igen, igen – felelte Bradwarden. – De azóta tízszeresen is méltónak bizonyultak a kegyelmedre.

– Értékes szövetségesek – szólt Elbryan.

– De ezzel a fickóval sokkal nehezebb dolgunk lesz – bökött az állával Tol Yuganick felé a kentaur. Yuganick még mindig a réten állt, s nem tűnt túl vidámnak. – Ő sosem fog tisztelni téged, kósza. Talán be kéne vinned az erdőbe egy kis körútra.

Elbryan csak mosolygott, de Bradwarden javaslata nem is tűnt olyan rossz ötletnek.

Az egész tábor hangulata észrevehetően felderült az éjszaka, amikor egy tucat új jövevény – világvégi menekültek, jobbára gyerekek – futott be, kisebb sérülésekkel, de lényegében épségben. Elmesélték történetüket, s vezetőik – egy középkorú pár – részletesebben elismételtek mindent Elbryannak és Avelynnek.

A többiekkel együtt menekültek el a faluból, amikor a goblin horda lecsapott, s az erdő felé indultak, üldözőik miatt azonban el kellett válniuk a fő csapattól. Aznap éjszaka sarokba szorították őket a powrik két óriással együtt egy sziklás vízmosásban, de ekkor, ahogy az asszony megfogalmazta, a levegő szinte életre kelt, mintha ezernyi méh zümmögött volna, s amikor a zűrzavar véget ért, a támadók holtan hevertek, testükön száznyi apró sebbel.

Elbryan Wyndonnak mindez nem volt újdonság.

– Aztán vezetni kezdtek minket – tette hozzá a férfi. – Éjszaka mentünk, nappal táboroztunk.

– És kik vezettek? – kérdezte mohón a kósza. – Ki hozott ide benneteket?

A férfi vállat vont és az egyik fiúra mutatott, aki a tűz mellett aludt, s nem lehetett több hatévesnél. – Shawno azt mondta, hogy beszélt velük – magyarázta a férfi. – Túloknak nevezte őket.

– Túloknak? – visszhangozta Avelyn.

– Nem Túl – magyarázta Elbryan. – Hanem Touel. – A kósza a gyereket nézte. Beszélnie kell vele, ahogy felébredt és evett.

19. fejezet

A vihar

– Mather bácsi! – Elbryan sokáig várakozott a homályos barlangban. Odakint szürke volt az ég, havazás készült. A kósza nem érezte kényelmetlenül magát, mert a hely, amit Orákulumnak használt – egy odú valami hatalmas fenyő alatt – meglepően száraz maradt, s a szélvédett helyen hideg sem volt annyira.

A kósza azonban aggódott, s szeretett volna beszélni a szellemmel, hogy elmondja Mather bácsinak a rázúduló felelősséget, az életében beállt hirtelen változásokat, a Vadonvidék tragédiáját. Ekkor döbbent rá, hogy mostanában Pony lett a hallgatója, a bizalmasa, s azóta nem sokszor járt az Orákulumnál.

De Pony most elment, úton van Szellődallal.

A kósza azon imádkozott, hogy Mather bácsikája ezúttal nyíltan, kézzelfoghatóan válaszoljon, ahogy Pony szokott, de az Orákulum eddig sosem volt ilyen. Elbryan tartott tőle, hogy a válaszok most nincsenek meg benne, felfedezésre várnak.

Megint szólította Mather bácsit, aztán fél óra múlva újra, amikor a barlang már annyira besötétedett, hogy az éles szemű kósza már a tükör széleit is alig látta, nemhogy bármiféle homályos szellemalakot.

Elbryan lehunyta a szemét és felidézte magában az eseményeket. A világvégi fiú, Shawno nem sokat tudott segíteni, de Elbryan továbbra is meg volt győződve arról, hogy a Touel'alfar mentette meg a menekülőket a szörnyetegektől.

De hol lehetnek most az elfek? Belli'mar Juraviel, ha a környéken van, biztosan kapcsolatba lépett volna vele. Tuntun is eljött volna hozzá, ha másért nem, azért, hogy leszidja, amiért ilyen rosszul védte a falvakat.

A kósza meg volt döbbenve, amikor kinyitotta a szemét, s egy kis fénypontot, gyertyafényt pillantott meg a tükör mélyén, melyet különös fehér köd homályosított el.

A kósza rájött, hogy ez nem tükörkép, hanem az üvegből belülről jön!

Elbryan visszafojtott lélegzettel figyelt, mert ott bent, az üveg sarkában ott állt a néma jelenés, s szíve mélyéből tudta, hogy ez atyja testvérének szelleme.

– Mather bácsi – lehelte. – Örülök, hogy meghallgattad hívó szavam ezen a zavaros napon.

A jelenés némán, rezzenetlenül állt.

– Hol is kezdjem? – tűnődött Elbryan – Mind a három város elesett – nyögte ki –, de sok ember megmenekült, Dudvarétről és Dundalisból majdnem mindenki.

A kép aligha mozdult, Elbryan mégis érezte, hogy a szellem elégedett – legalább Elbryannal, ha a helyzettel nem is.

– Most bujkálunk – folytatta a kósza. – És ez nem könnyű, mert a tél makacs. Tudom, hogy biztos helyre kell vinnem a harcképteleneket, s már dolgozom is rajta. A délvidéket Pony figyelmezteti, a szerelmem, aki visszatért hozzám és most Szellődal hátán vágtat a hírrel. De ami a többieket illeti, Mather bácsi, azokat, akik maradnak és harcolnak, velük nem tudom, mi lesz.

A kósza elhallgatott és feleletet várt.

– Talán be kéne vetni őket a támadók ellen – mondta végül Elbryan, amikor nem kapott választ. – Tudnék valamiféle egységet csinálni belőlük, afféle szabadcsapatot, ami hirtelen, éjszaka üt rajta a goblinokon, aztán eltűnik.

A kószának megint az az érzése támadt, hogy a jelenés elégedett.

– Ha a gyanúm helytálló, akkor hamarosan erősebbek leszünk – folytatta a fiú. – Ha a Touel'alfar a környéken van, akkor készek ezüstíjaikkal mellénk állni. Tudsz erről? Talán itt vannak a közelben...

Elbryan hangja elhalt, ahogy a tükör képe megmozdult, mintha a látvány kitágulna, és égő kis hókunyhók látszottak volna az ismerős tájban.

– Mather bácsi! – szólt Elbryan, de a jelenés eltűnt, s a tompa homály mögött lángoló gyertya fénye lassan elhalt, s a tükör elsötétedett.

Elbryan sokáig ült még az odúban, s az előtte álló feladaton gondolkodott. A hold már lenyugodott, amikor végül előmászott, s odakint Avelyn testvér várta a köveivel babrálva.

A szerzetes fáklyát dugott az egyik közeli fa ágai közé, s a sárga fény villódzva táncolt a földön.

– Hideg az éjszaka – jegyezte meg a szerzetes szárazon. – Egy igaz barát hamarabb kijött volna.

– Nem tudtam, hogy vársz – felelte Elbryan, és szemügyre vette a szerzetest. – De azt sem, hogy egyáltalán ismered ezt a helyet.

– A kövek mutatták meg – felelte a szerzetes, s felmutatott egy kis kvarcot.

– Szóval megkerestél.

– Sok munka áll előttünk, barátom – szólt Avelyn.

Elbryan ezt nem vitatta.

– Ez nem holmi rajtaütés vagy akár egyszerű invázió – közölte a szerzetes.

– Egyszerű invázió? – visszhangozta Elbryan, mert ez a két szó furcsa volt így együtt. – Hogy lehet egy invázió egyszerű?

– Úgy, ha nincs magasabb célja – felelte Avelyn. – A powrik rendszeresen lecsapnak Medvehonc partvidékére, és addig nyomulnak beljebb, amíg vérszomjuk és pusztításvágyuk le nem csillapodik. Aztán a soraik szétesnek, visszavonulnak, s a föld meggyógyul. Eddig mindig így volt.

– De most nem – következtetett a kósza.

– Ettől tartok én is – hagyta helyben Avelyn.

– Úgy véled, hogy ennek a szörnyseregnek, ami oly különböző fajtákból áll és olyan gyűlöletes, már rég maga ellen kellett volna fordulnia.

– Így is lenne – morogta Avelyn. – Ha nem lenne egy erős irányító kéz.

Elbryan nekidőlt egy fának. Semmit sem tudott felhozni ez ellen. Emlékezett az elfek suttogásaira, mielőtt elhagyta a völgyet: egy daktilusz démon ébredt fel északon. – Es ha csakugyan így van? – kérdezte végül.

Avelyn arca elkomorult. – Akkor látom a sorsom – sóhajtotta. – Akkor már értem, milyen profetikus, isteni lény vezérelte a kezem, amikor megtöltöttem zsebeimet St.-Mere-Abelle köveivel. Még a választásomat is valami felsőbb akarat vezérelte...

– Irigylem a hited – szólt a kósza. – Ami engem illet, én úgy érzem, hogy a sorsunkat mi magunk alakítjuk, a hibáink a sajátjaink, s ez a választás a szabadságunk.

Avelyn elgondolkodott, aztán bólintott. – Ez ugyanannak a dolognak egy másik megfogalmazása – mondta. – Az akkori döntésem egész addigi életem tapasztalatán alapult, s a kicsúcsosodása volt egy folyamatnak, ami már jóval azelőtt elkezdődött, hogy beléptem a rendbe. Úgy érzem, hogy rendben vagyok Istennel, és ha gyanúm a bestia természetét illetően igaz, akkor látom az előttem álló utat. Ez minden. Úgy gondoltam, hogy neked is elmondom.

– Mert elmész.

– Még nem – felelte gyorsan Avelyn. – És tudd, hogy veled vagyok. A köveimet és a képességeimet a te szolgálatodba állítom, legalábbis egyelőre.

Elbryan bólintott. Tudta, hogy a barát nagy segítségére lesz, ahogy eddig is volt már. A kósza a legkevésbé sem becsülte alá Avelynt, a szerzetes és mágiája nélkül sokkal többen estek volna el Dudvarétnél. Avelyn bátorsága pedig – hisz elhozta a szent köveket a kolostorból, szembeszállt Igazság Testvérrel, segített a szörnyek ellen – vitán felül állt.

– Te hiszel a látomásokban? – kérdezte váratlanul Elbryan. – A próféciákban?

– Teringettét! – robbant ki Avelyn. – Szóval láttál valamit az odúdban!

Elbryan elmosolyodott. – De honnan ismerhetném a forrását és a következményét?

Avelyn még jobban nevetett. – Nagy súllyal nehezedik rád a felelősség – felelte a szerzetes. – Jobban belegondolsz a látomásba, mert annyi ember függ tőled, mert utadon sokan követnek majd. Hó, hó! Szabadítsd meg elmédet a tehertől, s aztán dönts, barátom. Mit tennél, ha úgy láttad volna ezt a látomást, hogy nincs az a felelősség, ami most a válladra nehezedik?

Elbryan elgondolkodott. Most először érezte meg, hogy Avelyn is van olyan bölcs, mint azok az elfek, akik Éjmadárrá tették.

Már tudta, mit kell tennie. Az éjszaka a vége felé közeledett, s Szellődal messze járt. Elbryannak sietnie kellett.

– Most mennem kell, barátom – mondta.

– Hív a látomás?

Elbryan bólintott.

– Nincs szükséged a társaságomra? – kérdezte Avelyn.

Elbryan a szerzetesre nézett és hálás volt az ajánlatért. Úgy érezte, hogy Avelyn tényleg tudna segíteni neki, de azt is tudta, hogy a látomás, bármit is jelentsen, egyedül neki szólt. Odament Avelynhez és megveregette a vállát. – Segíts Bradwardennek – kérte. – Hogy a helyes úton tartsa az embereket.

Avelyn nem fordult hátra, hogy lássa a kószát eltűnni az éjszakában.

A rombusz alakú liget kísértetiesen csendes volt, nem zörrent a lomb, nem kiáltott madár, nem mozdult a levegő. Elbryan szerette volna, ha még holdszállta előtt odaér, mert akkor jobban látja a ligetet körülölelő hullámzó rétet. A zsákra gondolt, amit indulás előtt rakott tele gyertyákkal, és arra, hogy először ki kéne világítania a terepet.

Aztán merészen úgy döntött, hogy nem számít, s munkához látott. Lassan és óvatosan mozgott, s apró hóhalmokat épített, aztán mindegyiket kivájta, s egy szál gyertyát helyezett a résbe. Mikor végzett, s csak egy gyertyája maradt, a kósza kovát csattintott acélhoz, s meggyújtotta a gyertyaszálat, aztán körbement és lángra lobbantotta az összes többi gyertyát is, amíg az egész környék nem derengett a negyven fojtott kis fényponttól.

Elbryan nem tudta, meddig tartanak ki a gyertyák, mennyi ideig tart, hogy elolvasszák maguk fölött a hókupolát, hogy a lecsöpögő víz kioltsa őket. Sokáig állt ott, s a gyertyák is kitartóan égtek – úgy tűnt neki, hogy túlságosan is sokáig. Gyanította, hogy valami rendkívüli történik, s hogy valami különleges erő tartja égve a gyertyákat.

Valaki halkan a nevén szólította. A fenyők sötét sorfala felé fordulva Elbryan ösztönösen tudta a hang forrását. Bement a ligetbe, a titkos sírhanthoz.

Elbryan látta, hogy valami nagyon nincs rendjén, mintha hirtelen megszűnt volna a hely harmóniája. A szent hely, amit feltételezése szerint a Touel'alfar hozott létre, egyszerre megszűnt szentnek lenni.

Elbryan Sólyomszárnyra támaszkodott, s a sírra meredt, de beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy túl tisztán látja a köveket, túl sok a világosság!

A sírhant maga izzott zöldes színben!

Elbryannak elállt a lélegzete, amikor látta, hogy a felső kövek megmozdulnak. Legszívesebben elrohant volna: minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön.

De nem futhatott el, ott tartotta valami, amit maga sem értett, valami, ami túlmutatott saját akaratán.

A sír széthullt, de lassan, szelíden. A leguruló kövek falat alkottak a sír két oldalán, s a fény úgy felerősödött, hogy Elbryan most már tisztán látta a rothadó, aszott holttestet, a valaha élt ember porhüvelyét.

Védekezően maga elé tartotta a botját, készen bármire, ami következhet, mégis kis híján elájult, amikor a hulla felnyitotta a szemét, mely vörösen izzott, majd merev háttal, természetellenes testtartással felült.

– Távozz, démon – suttogta a kósza, persze hiába.

A zombi, mintha dróton rángatnák, hirtelen felállt, anélkül, hogy a kezét használta vagy a lábát meghajlította volna.

Elbryan hátrahőkölt egy lépést – megint feltámadt benne az ösztön, hogy meneküljön, s tudta, hogy ez a szörnyeteg túl erős hozzá –, mégis megmarkolta Sólyomszárnyat és megvetette lábát az élőhalottal szemben.

– Ki vagy? – kérdezte a kósza. – Miféle teremtmény? Jó vagy gonosz?

Az utolsó mondat hirtelen nevetségesnek tűnt, mert ugyan miféle jóindulatú erő háborgatna egy pihenő testet? A kósza mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez áldott hely, s a test, meg a benne valaha lakozott lélek legalábbis barátja volt az elfeknek.

A teremtmény karja felemelkedett a kósza felé, fenyegető, de az is lehet, hogy könyörgő tartásban.

És az élőhalott egyszerre ott termett előtte, de mintha nem is a lába vitte volna – ott volt, alig egy lépésnyire a kószától, s a csontujjak a nyakára fonódtak.

Elbryan odakapott, de hiába próbálta megtörni a természetfelettien erős szorítást. Pórbált kiáltani, de nem volt levegője. Milyen jó is lett volna, ha Avelyn most ott van! A szerzetes meg tudná védeni a mágikus kövek segítségével!

Aztán Elbryan arra gondolt, hogy ez mégsem lenne jó. A látomás egyedül neki szólt. Pánikjából magához térve előretolta Sólyomszárnyat, hogy ellökje magától a zombit.

Egy pillanatig azt hitte, hogy eltörik a nyaka, de végül sikerült kiszabadulnia, hátraugrott egy lépést, s alaposan fejbe vágta botjával a lényt.

Ezzel az erővel rá is lehelhetett volna, mert a rém meg sem rezzent, csak nyúlt megint a torka felé.

Elbryan elvetődött oldalra, hogy kíssé eltávolodjon a szöriyetegtől, s talán nyilazni is tudjon.

Amikor azonban talpra állt a vetődésből, a zombi már ott olt, hirtelen, szinte mágikusan. A kósza a karjával és a botjával próbált védekezni, de a lény visszakezes csapása túl rős volt, s Elbryan elrepült.

Futva pattant fel s lebukott az újabb ütés elől – mert a zombi valahogy most is ott termett –, s bebotorkált a sűrű ágak közé, ide-oda cikázva, hogy ne lehessen követni.

Kétszer is szembetalálta magát a szörnyeteggel. Egyszer letérdelve elkerülte a támadást, másodszor pedig kirántotta a vállát a fájdalmas szorításból, mielőtt a rém magához rántatta volna.

Elbryan hamarosan kint volt a liget szélén, a gyertyás nezőn.

A szörnyeteg előtte állt, kissé oldalt.

Elbryannak leesett az álla az ismerős látványtól: pontosan ezt látta a tükörben, csak éppen most a zombi állt ott, ahol akkor Mather bácsi alakja. Minden túl csendes volt, túl komoly.

– Mather bácsi? – kérdezte a jelenést.

A zombi már ott is volt előtte, meglendítette merev karját és belökte Elbryant a fák közé.

A fiú érezte, hogy meleg vér folyik az egyik füléből, és ki kellett ráznia fejéből a szédületet. A lény, bármi is volt, olyan rővel bírt, mint egy óriás.

Befordult egy kiszögellés mögé, s helyesen úgy sejtette, hogy a zombi ott lesz. Sólyomszárny gyors mozdulattal hárította a merev karú szörnyeteg hirtelen csapásait, és még ellentámadásra is volt ideje: kettőt döfött a szörny fejébe, a harmadikkal pedig a szeme közé talált. Az erőteljes döfések azonban semmiféle hatással nem voltak a zombira.

Lendült a merev kar, s Elbryan zavarodottan ugrott el az ütés elől, ami ugyan eltalálta, de nem erősen. A földre került, gördült néhányat, és felpattanva futásnak eredt. Nem tudta, mit kezdjen a szörnyeteggel, s félt, hogy magával a daktilusszal került szembe, aki idecsalta, hogy egyszer s mindenkorra elpusztítsa.

Áttört az ágak közt, s a zombi megint csak előtte bukkant fel. A kósza már nem volt meglepve. Futott tovább, s a lény arcába csapott.

A rém nem reagált, csak vállon csapta Elbryant.

– Kardot kell szereznem – morogta a kósza, s örült, hogy az ágak felfogják bukfencező esését. Szaladt tovább, hogy lerázza üldözőjét, s gondolkodási időt nyerjen. Arra gondolt, hogy elmenekül erről a környékről, be a mélyebb erdőbe, ahol otthon van.

De aztán elvetette a gondolatot. Bármilyen hiábavalónak is tűnt minden erőfeszítése, ő tehet róla, hogy ez a lény előjött, s neki kell gondoskodnia az elpusztításáról.

Ezért tovább futott a liget kanyargós ösvényein, igyekezvén minél kiszámíthatatlanabbul mozogni, hogy a szörnyeteg nehogy előtte bukkanjon fel. A liget szíve felé tartott, a sír felé.

Átvágott a fák utolsó során is, a zöld fénybe. A nyitott sír ott tátongott előtte, s a zombi hirtelen ott termett mögötte. A szörnyeteg hátba vágta, s Elbryan nekirepült a sír köveinek.

Kábán, vérezve könyökölt fel a sír szélén. Tudta, hogy fel kell állnia és el kell futnia, tudta, hogy a szörny közeledik hozzá.

Azután Elbryan megdermedt, s tágra nyílt szemmel bámult le a nyitott gödörbe. Odalent egy kard feküdt – s nem egy hétköznapi kard, hanem egy valóságos műalkotás, csodálatos, csillogó kincs. A földbe szúrva körülbelül derékmagasságig ért volna, s a pengéje bár vékonynak látszott, mégis szilárdság és erő sugárzott a fegyverből, a hatalom érzete.

A kósza feléje nyúlt, de nem érte el.

Hallotta maga mögött a zombit.

Aztán a kard egyszeriben a kezében termett, s Elbryan hátracsapott. Kékesfehér izzás kísérte a suhintást. A zombi hátratántorodott és felhördült.

Elbryan feltápászkodott, s próbálta megvizsgálni a pengét anélkül, hogy közben szem elől tévesztené veszedelmes ellenfelét. A kard hihetetlenül könnyűnek bizonyult, a közepén vércsatorna futott végig – s a kósza csak most fogta föl, hogy a penge maga szilverelből van! A keresztvas, ami előregörbült a penge hegye felé, hasonlóképpen az értékes elf fémből készült, arannyal bevonva, a markolat pedig kék bőrrel volt takarva, ezüstös szilverelszálakkal megerősítve. A legcsodálatosabb azonban a markolat végén lévő gömbsúly volt, szintén szilverelből, egy olyan csodálatos ékkővel berakva, amilyet Elbryan sohasem látott – kék színű volt, szürke s fehér foltokkal, mint amilyenek az őszi égen átvonuló viharfelhők. A kósza tudta, hogy ebben a kőben erő lakozik, mágia, éppúgy, mint Avelyn köveiben.

Elbryan a földre ejtette Sólyomszárnyat – arra gondolt, hogy talán soha többé nem fogja botnak használni –, s lassan maga elé emelte a kardot, próbálgatva a fegyver egyensúlyát.

Könnyedén rakosgatta egyik kezéből a másikba, a kardtánc mozdulataival, aztán előredöfött, hogy visszatartsa a zombit, majd oldalra lendítette a pengét, hogy becsalja ellenfelét.

A zombi azonban új keletű tisztelettel tekinthetett rá, mert távol maradt. Csak morgott, és vörös szemei vadul izzottak.

– Gyere csak – hergelte Elbryan. – Eddig meg akartál ölni. Most gyere és játssz!

A zombi visszahúzódott az ágak közé, Elbryan pedig utánavetette magát.

A lény azonban eltűnt szem elől, s a kósza látta, hogy tovább kell játszania ezt a macska-egér játékot, csak éppen most ő az üldöző.

Főleg a keskenyebb ösvényeken maradt, s remélte, hogy megpillantja a szörnyeteget, mielőtt az a közelébe kerülne. Úgy döntött, hogy visszakanyarodik a gyertyás mező felé, s nem volt meglepve, amikor a zombit ott találta. A kósza most értette csak meg, hogy ennek így kellett lennie, előre el volt határozva, hogy itt lesz a harc. Elindult a szörnyeteg felé, s az is elindult, először lassan, aztán rohanvást, karjait lengetve.

Elbryan hárított, csapott, visszahúzódott, elvetődött oldalra, aztán a kardot előreszegezve rohamra indult. Most már sikerült kárt tennie a zombiban: a penge mélyen a rothadó húsba hasított, egészen a bordáig.

A zombi erőteljes csapással válaszolt, ami vállán találta a lebukó Elbryant, a kósza azonban makacsul tartotta pozícióját. Kihúzta magát, újra döfótt, aztán a szörny nyaka felé lendítette a pengét.

A zombi karja hárításra emelkedett, de a kard ékköve hirtelen felizzott, és a penge felszikrázott az energiától, mintha villám lenne benne.

A vágás leszelte a zombi karját a könyök fölött, s megvágta a szörnyeteg ábrázatát.

A zombi vakon hőkölt hátra, és felmordult kínjában, de Elbryan már rajta is volt, s a kard a szörny mellkasába mélyedt, aztán vízszintesen végigsuhintott a kulcscsonton, majd lefelé, mélyen bele a rothadó húsba.

A zombi a földre puffant és egy zöld villanással darabokra hullt. Elbryan hátratántorodott és forogni kezdett körülötte a világ.

Csak egy idő múlva tért magához. Már hajnalodott, s a kósza feje az érintetlen sírhalom kövein nyugodott.

– Megint ép? – kérdezte hitetlenkedve, de aztán arra gondolt, hogy a hant talán egész végig egyben volt.

Fel akart állni, de minden tagja fájt, s csak most vette észre, milyen hideg van. Visszaeresztette a fejét, és arra gondolt, hogy itt fog meghalni egyedül a hidegben. Azon tűnődött, hogy mi okozta éjszakai rémálmát.

Aztán különös dolog jutott az eszébe és zavartan meredt a sírhalomra.

– Mather bácsi? – kérdezte elfúlón, és tudta, hogy igaz: érezte, hogy ez Mather bácsi, a kósza sírja.

Vajon csakugyan álom volt minden? A szörnyeteg? A kard?

Elbryan már nem törődött a fájdalommal, feltápászkodott, s ahogy a feje a kövek fölé került, a földön, a sír fejénél megpillantotta az ismerős, gyönyörű kardot.

Merev kézzel a penge után nyúlt, de a kard magától a kezébe szökkent!

Maga elé tartotta és csodálta a míves munkát, a csillámló szilverelt, a markolat mágikus ékkövét a viharfellegekkel.

– Fergeteg – suttogta, hirtelen felismerve az ékkő jelentését. Ez Fergeteg, Mather kardja, egyike annak a hat kószakardnak, amit az elfek kovácsoltak a távoli múltban.

– Valóban – hallatszott egy dallamos hang Elbryan mögül, fentről. Elbryan megpördült, és Belli mar Juravielt pillantotta meg egy alacsony ágon.

– Ez Mather kardja – suttogta Elbryan.

– Már nem – felelte Juraviel. – Most már Elbryan kardja. Megszolgálta.

A kósza alig kapott levegőt.

– Öreg barátom – mondta végül Elbryan – attól félek, hogy az egész világ megbolondult.

Juraviel bólintott. Ezzel nem tudott vitába szállni.

20. fejezet

A hírnév

A tél fagyos szorítása végre meggyengült, több mint három héttel a tavaszi napéjegyenlőség után. Még esett hó, de menet közben eső lett belőle, s a fehér föld most mély sártól volt síkos. A változás áldás, de átok is volt Elbryanéknak.

Míg kétségkívül kényelmesebbé vált az életük, s nem kellett egész éjjel olyan közel kuporogniuk a tűzhöz, hogy megperzselődjenek, az idő enyhülése a szörnyseregnek is nagyobb mozgékonyságot tett lehetővé. A goblin, powri és óriás őrjáratok mélyen behatoltak az erdőbe, s habár az ilyen felderítőket jobbára megtalálták és elpusztították Elbryan emberei, a veszedelem napról napra nőtt.

Pony még mindig nem tért vissza délről. Három hét után viszont Paulson s két társa meglehetősen alapos jelentéssel érkeztek vissza a szörnysereg mozgását illetően. Úgy volt, ahogy tartottak tőle – a szörnyek bázisként használták az elfoglalt településeket, és egyre messzebb nyújtották csápjaikat dél felé, először csak szórványosan, majd – Paulson megítélése szerint – tömegesen.

– Egy héten belül lecsapnak Mélyföldre, hacsak nem lesz újabb vihar – jósolta komoran Paulson.

– Elmúlt a tél – jegyezte meg Avelyn. – Nem lesz több olyan vihar, ami visszatartaná őket.

Elbryan helyeselt. Belli mar és a többi elf – akik a homályban maradtak az embertábor körül, s csak Elbryannak meg a kentaurnak mutatták meg magukat – is ezt mondták.

– Akkor Mélyföld elesik – állapította meg Paulson.

– Szólni kell nekik – vélte Avelyn, és a kószára nézett, az viszont Paulsonra.

– Már figyelmeztettünk néhány gazdát – szólt Paulson. – És a barátnőd is járt náluk.

Elbryan hegyezni kezdte a fülét erre a hírre.

– És hallgattak rátok? – érdeklődött Avelyn.

– Ugyan kire hallgatnak azok! – morgott Paulson.

Elbryan lehunyt szemmel gondolkodott. A Palmaristól északra fekvő települések népe valóban keményfejű társaság lehet! A kósza úgy döntött, hogy ideje bevetni Bellimar csapatát. A mozgékony elfek még a szörnyek előtt juthatnak Mélyföldre, s ha egy elf látványa sem üt szöget a vastag koponyákba, akkor Mélyföld népe csak azt kapja, amit megérdemel.

– Majd én elintézem Mélyföldet – szólt a kósza. – Mi a helyzet a mi társaságunkkal?

– Nem jól bírják ezt az életet – mondta Bradwarden. – Elég szívósak, de túl sokat kérünk tőlük.

– Van valami hely, ahová vihetnénk őket? – kérdezte a kósza.

A három orvvadász tanácstalan volt, Avelyn testvér is csak Palmarisban tudott legközelebb menedéket, St. Precious kolostorában, de hogy vihetnének el száz embert ilyen messzire anélkül, hogy magukra vonnák ellenségeik figyelmét? Bradwarden arckifejezése elárulta, hogy Elbryanhoz hasonlóan gondolkodik: az elfek és titkos hazájuk segítséget jelenthetnek. Elbryan azonban, aki hosszabb ideig élt Andur Blough Inninnessben nem tartotta valószínűnek, hogy ennyi embert, még szorult helyzetükre való tekintettel is, szívesen látnának. Belli'mar Juraviel, aki talán a legbarátságosabb volt az elfek közül, még csak nem is mutatkozott, azzal az ürüggyel, hogy megijesztené az embereket.

– Akkor helyet kell csinálnunk nekik – döntött a kósza. – És távol kell tartani őket az ellenségtől, amíg délre nem vihetjük a csapatot, Medvehonc Királyi Seregének vonalai mögé. – A három orvvadászra meredt. – Erről ti gondoskodjatok – mondta, s amazok bólintottak.

Jó katonák, gondolta Elbryan.

A következő hét eseménytelenül telt. Elbryan, Bradwarden és Avelyn tucatnyi favágó goblinra akadtak, akiket feltűnés nélkül eltettek láb alól. Amikor egy óriás akart a goblinok segítségére sietni, Bradwarden elbuktatta, aztán Elbryan csapott le rá új kardjával.

Elbryannak azon a héten nem sok kapcsolata volt az elfekkel. Juraviellel sem találkozott, csak egyszer, s ekkor az elf kelletlenül beleegyezett, hogy néhány elfet elküld Mélyföld figyelmeztetésére.

– Attól tartok, hogy belekeveredünk az emberek harcába – morgolódott Juraviel, de Elbryan nem reagált.

A hét végén Juraviel és Tuntun jó hírekkel keresték fel Elbryant. – Mélyföld népe útban van dél felé, a szörnyetegek előtt – mondta Juraviel. – Mindenki.

– És a te királyod katonái várják őket, hogy továbbkísérjék – tette hozzá Tuntun.

– Köszönöm neked és a tieidnek – hajolt meg előtte mélyen Elbryan.

– Ne köszönd – nevetett Tuntun. – Már útban voltak, mielőtt mi odaértünk.

Elbryan csodálkozó arcot vágott.

– Neki köszönd – mondta Juraviel, és mintegy végszóra, megjelent Pony.

Elbryan odarohant hozzá és magához ölelte. Csak később jutott eszébe, hogy az elfek jelentették be Ponyt, tehát találkoztak vele! Visszanézett Juravielékre.

– Már meséltél neki rólunk – szólt szárazon Juraviel.

– Mégis azt hiszem, hogy eléggé megrázta a megjelenésünk – tette hozzá Tuntun, a szokásosnál sokkal jobb hangulatban.

– Még Mélyföldön voltam, utolsóként, amikor rám találtak – magyarázta Pony.

Elbryan gondosan végigmérte a lányt, s elégedetten látta, hogy sértetlen, csak sáros és kimerült a hosszú úttól.

– Egész Palmarisig elmentünk – felelt Pony a kimondatlan kérdésre. – Szellődalnak nincs párja! Zokszó nélkül elvitt egész Palmarisig meg vissza, egyforma gyorsan. A királyságot figyelmeztettük, a katonaság az utakon van s ellenségeink többé nem győzhetnek meglepetéssel.

Elbryan hátrasimította a lány piszkos hajának egyik tincsét. Óvatosan lepöckölt Pony arcáról egy rászáradt sárdarabot, de tekintetét nem vette le a csillogó kék szemekről. Mennyire szereti, csodálja, tiszteli ezt a lányt! Szerette volna megropogtatni, szeretni, védelmezni – és ez volt a dilemmája, mert ha védeni próbálja ezt a csodálatos lányt, Jilseponie Aultot, akkor éppen a lényege veszne el, az az akarat és erő, amit annyira szeret.

– Az egész világnak köszönetet kéne mondania neked – suttogta. Hátrafordult, hogy mondjon valamit az elfeknek, de a két kis alak, aki úgy ismerte a világ folyását, már rég eltűnt, hogy magára hagyja a szerelmeseket.

– Tudták, hogy itt vagyunk sokan, és most csodálkoznak, hogy miért ritkultak meg a jelek – magyarázta Elbryan Avelynnek lóhátról, a sűrű ágak takarásában, a tál alakú mező mellett. A mezőt még mindig borította némi lucskos hó, amely kékesfehéren izzott a félhold sápadt fényénél. A mező másik oldalán, északnyugat felé, a vékonyabb fák vonalai közt három alak közeledett, nyilvánvalóan goblinok.

– Talán azt hiszik, hogy mind elmentünk – vélte Avelyn reménykedve. Valóban, az embercsapatnak mintegy kétharmada már továbbment kelet felé, s alig negyven harcos maradt Elbryan mellett, nem számítva a rejtőzködő elfeket, akiknek a létszámát a kósza sem ismerte.

– Az az ő bajuk – felelte a kósza sötéten.

Avelyn rápillantott, s örömmel látta, hogy Fergeteg még a tokjában pihen a nyereg oldalán – amit Belster O'Comely adott kölcsön Elbryannak még a szörnyetegek érkezése előtt –, és Sólyomszárny hasonlóképpen a helyén volt.

Ekkor azonban, Avelyn legnagyobb meglepetésére, Elbryan kilépett Szellődallal az árnyak közül, a völgyrét szelíd déli lejtőjére.

Odaát, talán százlépésnyire a goblinok megtorpantak és takarásba húzódtak, hogy előkészítsék íjaikat.

– Elbryan! – suttogta halkan Avelyn. – Gyere vissza!

A kósza nyugodtan, királyian ült a lován, s nem nyúlt fegyvereiért.

Három nyílvessző röppent az éjszakai égre, de nem jutottak el a kószáig.

– Nem hiszik el, hogy látjuk őket – mondta halkan, derülten Elbryan.

Avelyn kiosont Elbryan mellé, Szellődal takarásában. – Jobb is lett volna, ha nem látjuk meg őket – morgott. – És még jobb lett volna, ha ők nem látnak meg minket!

– Nyugalom, barátom – felelte a kósza, amikor újabb nyílvessző koppant a földön, alig húszlábnyira. A bátor Szellődal tökéletesen mozdulatlan maradt, s Elbryan szerette volna, ha ember barátjának is lenne ennyi hite.

Avelyn kikukkantott Szellődal feje alatt, s azt látta, hogy a goblinok a lejtő aljához értek, még mindig az ágak védelmében.

– Hármat lőnek egyszerre, és könnyen szerencsével járhatnak – jegyezte meg Avelyn. – A szerzetes látta, hogy Elbryan lassan felemeli Sólyomszárnyat, aztán kiröppent egy nyilat.

Az egyik goblin a mellkasához kapott. Avelyn persze nem láthatta a nyilat, csak a sötét árny rándulását és lehanyatlását. A másik két goblin hanyatt-homlok menekülni kezdett felfelé a lejtőn.

Elbryan kifeszítve tartotta íját.

– Gyorsan szedd le őket – biztatta Avelyn.

– Biztosra kell mennem – felelte Elbryan. – Nem hibázhatok. – Még várt egy darabig, aztán elérkezett a megfelelő pillanat, s a második goblin nyilat kapott a fejébe. Az egy megmaradt szörnyeteg hasra esett és félig lecsúszott agylankán.

– Szedd le! – ujjongott Avelyn. – Teringettét!

De Elbryan csak ült nyugodtan a ló hátán, csukott szemmel, mintha csak a balzsamos éjszakai levegőt élvezné.

– Mi az? – kérdezte Avelyn, mert látta, hogy a goblin felfut és eltűnik a gerinc mögött.

Elbryan lassan kinyitotta a szemét és lepillantott a szerzetesre. – Csak hírnév kérdése – magyarázta, és visszafordította a lovát a fák felé.

– A hírnévé? – visszhangozta Avelyn. – Egyet mindenképp elszalasztottál, és ő jelenteni fogja a többieknek, hogy nem mentünk el! – A szerzetes ekkor elhallgatott, s széles mosoly ömlött szét kerek ábrázatán. – Hát persze hogy jelenteni fogja. Hát persze hogy elmondja, hogy a félelmetes kósza itt maradt nagyszerű lovával. elmondja, hogy a halál várja őket az erdőben! Teringettét! – rikoltotta elismeréssel. – Tudjanak csak Elbryanról!

– Nem – javította ki a kósza. – Éjmadárról tudjanak. Tudjanak és féljenek.

Avelyn bólintott, s figyelte, ahogy a kósza beleolvad az erdő sötétjébe. Jól teszik a goblinok, ha félnek!

Elbryan elvégezte szokásos kardtáncát, ahogy annyiszor már Andur'Blough Inninness elhagyása óta. Fergeteg lassan húzta körülötte csodás vonalait, tökéletes egyensúllyal. Egyik láb követte a másikat, aztán átvette a vezetést: lépés, lépés, döfés, visszavonulás.

Minden csak szépen, lassan. A mezítelen, izmos férfi maga volt a harcos megtestesülése, a harmónia csúcsa, aki egygyé vált fegyverével.

A fák mögül Pony és Avelyn figyeltek lélegzet-visszafojtva. Véletlenül vetődtek erre, s a szerzetes, aki elöl ment és látta, hogy Elbryan meztelen, próbálta másfelé terelni Ponyt. De a lány is észrevette a kószát, s Avelyn nem tudta eltéríteni szándékától.

Miközben Pony a kecses mozdulatokat, a transszerű koncentrálást figyelte, egyszeriben még mélyebben megismerte Elbryant, s olyan tisztán látta, mintha a karjaiban tartaná, együtt a szenvedélyben, az örömben.

Pony tudta, hogy ez más dolog, de nem kevésbé intenzív.

A szeretkezéshez hasonlóan ez is test és lélek összefonódása volt, egyfajta testi meditáció az emberi tapasztalás szintje fólött, afféle szentségként.

Avelyn már látott ilyesfajta gyakorlatokat – a dolog nem különbözött sokban a szerzetesek testi kiképzésétől –, de ilyen kecses, tökéletesen harmonikus táncot, mint Elbryané, sosem tapasztalt.

Fergeteg, a csodás kard mintha Elbryan testének részévé vált volna, s könnyedén, kékesfehér sávokat húzva lendült ide-oda.

– Menjünk – súgta a szerzetes Ponynak, amikor Elbryan egy hosszabb szünethez érkezett a gyakorlatban.

Pony nem ellenkezett: tudta, hogy talán olyasmit lesnek ki, ami kizárólag Elbryan magánügye. De amikor a kósza ismét mozgásba lendült, a lány képtelen volt elszakadni a látványtól.

Akárcsak Avelyn.

Elbryan hamarosan végzett és a fűbe rogyott. Pony és Avelyn elosontak.

Amikor egy órával később a lány találkozott Elbryannal, igencsak palástolnia kellett bűntudatát, és végül nem is bírta tovább.

– Láttalak ma reggel – vallotta be.

Elbryan felvonta a szemöldökét.

– Gyakorlatozás közben – folytatta Pony. – Én... én nem akartam... – Elhallgatott, és lesütötte a szemét.

– Egyedül voltál? – kérdezte Elbryan.

Volt valami a hangjában, amire Pony kénytelen volt felnézni. Apró mosolyt látott a kósza szája sarkában, és rájött az igazságra.

– Szóval már tudtad! – mondta a lány vádlón.

Elbryan a szívéhez kapott, mintha megsebesült volna.

– Tudtad! – ismételte Pony, és beleöklözött Elbryan vállába.

– Csak azt nem tudtam, hogy elmondod-e – mondta a kósza, és elhátrált.

– Véletlenül jártunk arra – magyarázta a lány.

– Kivel láttatok?

Pony rámeredt.

– Tudom, hogy Avelynnel – folytatta Elbryan.

Pony egy idő után kibökte: – Haragszol?

Elbryan melegen elmosolyodott. – Nincs semmi, amit titkolnom kéne előtted.

– De én ottmaradtam – folytatta a lány. – Egész végig figyeltelek.

– Szégyellném is magam, ha a látásom nem tartott volna ott – szólt Elbryan játékosan, és ezzel elszállt minden kellemetlen feszültség.

Pony átölelte és megcsókolta a fiút. – Megtanítod nekem is? – kérdezte. – Úgy értem, a táncot.

Elbryan Ponyra meredt. – Ez ajándék nekem a Touel'alfartól – magyarázta. – Olyan ajándék, amit én is szívesen felajánlok neked, de csak az elfek áldásával.

Pony megtisztelve érezte magát, és újra meg akarta csókolni Elbryant, de ekkor valami zörrent a bozótban.

Paulson érkezett. – A karaván nyilván fél éjszaka haladt – mondta, a goblin utánpótlásra utalva, amit szemmel tartottak. – Vagy lecsapunk rá ma, vagy eljut Dudvarétre.

– Még mindig a folyónál mennek? – kérdezte Elbryan.

A férfi bólintott.

Elbryan Ponyva pillantott, aki tudta, mit kell tennie, s minden további utasítás nélkül elszaladt megkeresni Avelynt meg a harcosokat, akik az irányítása alatt álltak.

Elbryan lehunyta a szemét, és kiküldte gondolatait az erdőbe, Szellődalhoz – a csődör, mint mostanság általában, a közelben legelészett.

– Induljunk – mondta a kósza Paulsonnak. – Elő kell készíteni a terepet.

A karaván útjában nem volt magaslat, csak a Dudvarét körüli dombok, s ez már túl közel lett volna a faluhoz. Északabbra kellett útját állni, ahol a környéken táborozó szörnyek nem tudnak társaik segítségére sietni.

Magaslat azonban nem volt, csak sűrű erdők, majd a folyó barna-szürke köves medre. A folyó legalább olyan korlát, ami megakadályozza a könnyű menekülést.

– Két csoport jön – magyarázta Bradwarden. – Egy kisebb elöl, főleg goblinok, de egy óriás is segít nekik megtisztítani az utat.

– A szekereknek? – kérdezte Elbryan, s remélte, hogy úgy van, ahogy gondolja.

– A harci gépeknek – felelte a kentaur. – Két nagy katapult kerekekre szerelve, s mindegyiket három óriás húzza.

– Az sok – morogta Paulson.

A kósza magában csak helyeselni tudott. Hét óriás – ha nem több –, meg még egy sereg powri és goblin talán tényleg több, mint amivel el tudnak bánni.

– Azért rajtuk üthetünk – folytatta Paulson. – De fel kell készülnünk arra, hogy elfussunk, ha a helyzet úgy alakul.

Elbryan Bradwardenre pillantott. – Mi a helyzet a felderítőkkel? – kérdezte.

– Ó, rengeteg goblin patkány szaladgál a fák közt – felelte vigyorogva a kentaur, és egy ággal piszkálni kezdte a fogát. – De azért már kettővel kevesebben vannak – folytatta kajánul.

A kósza észrevétlen mozdulattal felemelte a kezét, és hegyes fület mutatott vele, az elfekre utalva.

A kentaur bólintott: az elfek a környéken voltak, s Elbryan biztos volt benne, hogy a goblin felderítőktől nem kell tartaniuk.

Pony is megérkezett egy vadló hátán, ami hajlandó volt felvenni. Avelyn testvér fújtatva caplatott mögötte, de nem panaszkodott.

– A legfontosabb feladat a harci gépek elpusztítása – jelentette ki Elbryan. – Mert ezeket biztosan a déli városok ellen akarják bevetni, talán Palmaris ellen is.

A kósza egy pillanatra elhallgatott, és átgondolta a mondanivalóját. – Hányan vannak az első csoportban? – kérdezte a kentaurtól.

– Ó, szedett-vedett banda – felelte Bradwarden savanyúan, mintha már a lények említése is rossz szájízt hagyna benne. – Szerintem egytucatnyían vannak, és döntögetik a fákat. A nyomorultak! Öld csak meg őket!

– El tudnál bánni egy óriással? – kérdezte tőle Elbryan.

Bradwarden olyat szortyintott, mintha már a puszta kérdés is sértő lenne.

A kósza Ponyhoz fordult. – Vigyél tíz embert meg a kentaurt – mondta. – A lehető leggyorsabban el kell intézni az első csoportot. A többiek velem jönnek, hogy elvágjuk a főcsapat útját a két csoport között.

– Hat óriás ellenében? – kérdezte szkeptikusan Paulson.

– El kell vonni a figyelmüket – magyarázta a kósza. – Elég annyi időre, amíg Avelyn elintézi a katapultokat. Azután szétszórhatjuk őket, de remélem, hogy egy pár ott is hagyja a fogát.

– De hát felderítőik vannak – vitatkozott Paulson. – Mire odaérünk, már tudni fogják, hogy jövünk.

– A felderítőik halottak – jelentette ki Elbryan. Paulson és a többiek rámeredtek.

– Az elf barátaid csinálták? – kérdezte egy nagydarab férfi. – Nem tetszik ez nekem.

– Ezt majd a csata után mondd – felelte Elbryan szárazon.

Paulson felsóhajtott, de elfogadta a kósza szavait. Meglepődött, amikor Pony megveregette a vállát, jelezve, hogy a három orvvadászt is várja a csoportjába.

– Egyenesen rájuk megyünk a folyó mentén – magyarázta Elbryannak Pony, amikor útnak indult csapatával.

– Mi pedig oldalról csapunk le, az erdőn keresztül – felelte Elbryan, mire a lány bólintott. Érezte a harc előtti bizsergető izgalmat, és tudta, hogy Pony is ugyanezt éli át. Valóban veszedelem várt rájuk, de ez volt az életük, ez volt a sorsuk, s minden szörnyűség és félelem ellenére szükségük volt erre az izgalomra.

Elbryannak össze kellett szorítania a fogát, és hagynia kellett, hogy az első csapat szörnyeteg elvonuljon előtte, pedig legszívesebben rárontott volna a fákat vagdosó goblinokra.

A goblinok és óriás kísérőjük lassan, de folyamatosan vonultak, s Elbryan hamarosan meghallotta a harci gépek dübörgését s a hatalmas óriások szuszogását.

– Tartsatok ki, amíg ide nem érnek – adta ki a parancsot a kósza. – Aztán lőjétek ki a nyilakat és dobjátok a lándzsákat. Csak az óriásokra célozzatok – tette hozzá sietve. – Ők a legveszedelmesebbek. Ha egy párat le tudunk szedni közülük az első lövésekkel, jókora hátrányba kerülnek.

– És ha nem sikerül? – morogta Tol Yuganick. – Fussunk ki a hat óriás elé, hogy letapossanak?

– Csak azt csináljuk, amit biztonságosan tudunk – felelte a kósza, s igyekezett palástolni bosszúságát a kellemetlenkedés miatt. – És ha kell, menekülünk. Egyetlen ilyen karaván nem ér meg nagy veszteséget.

– Könnyű neked – vakkantott vissza Tol. – Azon a gyors lovon! Mi többiek lábon futunk, és nem hiszem, hogy le tudnánk hagyni egy óriást!

Elbryan a férfira meredt, s ebben a pillanatban örült volna, ha Tol inkább Pony csapatában van, vagy elmegy keletre a menekültekkel. Tol jó harcos volt, de kellemetlen természete miatt mégis inkább terhet jelentett...

– Várjatok, amíg közel nem érnek – szólt a kósza az egész csapathoz. – Azt hiszik, hogy az őrszemeik a helyükön vannak, készületlenek lesznek. Koncentráljatok az elülső óriásra. Lássuk, mi marad az első csapás után.

Avelynhez fordult. – Hányan menjenek veled?

A szerzetes megrázta a fejét. – Senki – felelte. – Csak vonjátok el a figyelmüket, én pedig bemegyek hátulról! A katapultoktól maradjatok távol. Ma igencsak erősnek érzem magam!

Ezzel a szerzetes eltűnt a bozótban, s Elbryan kis híján elnevette magát, ahogy nézte. A csuhás meglelte a békét önmagában, furcsamód épp a háború közepén, amely igazolta eddigi tetteit.

Elbryan visszafordult a folyó felé. Tízlábnyi sávon még erdő, néhány yardnyi bozót, tucatnyi yard hordalékkavics, aztán a folyó maga, a tavaszi hóolvadásban megduzzadt rohanó vizével. Elbryan hallotta a harci gépek dübörgését a vízcsobogás felett, s a hangokból tudta, hogy a karaván továbbra is a folyómeder mentén halad.

A kósza intett társainak, akik fától fáig osonva nyomultak előre. Elbryan a helyén maradt, két közeli fenyő összeérő ágai között. Körülnézett, s remélte, hogy az elfek a közelben vannak. Személyes tapasztalatból tudta, hogy az apró nyilak akár egy óriást is leterítenek.

Elöl az egyik asszony jelzett, hogy a karaván már majdnem előttük van.

Elbryan felajzotta íját. Telepatikus kapcsolatba lépett Szellődallal, mire a ló halkan felnyihogott.

Megpillantották az első óriást, aki kétrét görnyedve húzott valamit a testére erősített szíjak segítségével. A másik kettő ott volt mögötte, hasonló testtartásban.

Elbryan magán érezte társai aggodalmas tekintetét, azt várták, hogy ő kezdje el. Kissé aggasztotta, hogy dél felől semmiféle csatazajt nem hallott, de tudta, hogy most már kénytelenek cselekedni, és bízniuk kell Ponyban.

A kósza megsarkantyúzta Szellődalt, s kilőtte első nyilát.

Az elülső óriás felmordult, inkább meglepetésében, mint fájdalmában, amikor a vessző a vállába fúródott, aztán a levegő egyszerre elhomályosult a kilőtt nyilaktól és elhajított lándzsáktól.

Elbryan újra és újra lőtt, valahányszor a nyílt terepen volt a karaván előtt. Mire odaért, az első óriás már halott volt, a másik kettő pedig kétségbeesetten igyekezett kibújni szíjhámjából, miközben tucatnyi powri és kétszer annyi goblin rohangált vijjogva, fegyverrel a kezében, fedezéket keresve.

Elbryan mögött előjöttek az emberek, s mindannyian nagyon megkönnyebbültek, amikor végre meghallották maguk mögött a csatazajt.

Az egyik powri felállt az elülső katapultra, és parancsszavakat kiáltozott.

A kósza következő lövése azonban leterítette a törpe parancsnokot.

Pony lovával belerúgtatott a goblinok első sorába. Kardjával belevágott az egyik szörnyeteg arcába, egy másikat pedig nyakon szúrt. Azonban tudta, hogy ez még a dolog könnyebbik része, hisz meglepték a goblinokat, s azok nem bírnak ki egy erőteljesebb találatnál többet. Néhány kardcsapás után már majdnem az összes goblin holtan vagy haldokolva hevert a földön.

De ott volt még a fomori óriás.

Pony megmarkolta lova sörényét, amikor észlelte, hogy az óriás feléje mozdul. A szeme sarkából látta, hogy Bradwarden vágtázva rohamra indul, és olyan könnyedén lóbálja súlyos husángját, mintha vékony botocska lenne.

Az óriás összehúzta magát, amikor a kentaur odaért, de Bradwarden úgy táncolt, hogy a farka nézzen a szörnyeteg felé. Az óriás azt hitte, hogy a kentaur menekülni akar, és a lengedező farok után kapott, de Bradwarden kirúgott hátsó patáival, pontosan az óriás képébe.

A behemót hátratántorodott, lábai megroggyantak.

A kentaur vad dalolással kezdte verni az óriás fejét.

Pony is odavágtatott, s kardjával megvágta az óriás nyakát.

– Na, ne rontsd el a szórakozásom! – tiltakozott a kentaur, s bevitt egy újabb erőteljes kettős rúgást, ezúttal az óriás mellkasába, s leterítette ellenfelét.

Bradwarden elmosolyodott. Látta, hogy Pony egy goblint vág le éppen, s örömmel nyugtázta, hogy a szörnycsapat rohamosan fogyatkozik. Leginkább azonban az óriás foglalkoztatta, aki kábán és tehetetlenül, könyökére támaszkodva lógatta a fejét a földön.

Tökéletes alkalom egy jó kis suhintásra.

A második óriásnak is vége volt, mielőtt kiszabadulhatott volna hámjából. A harmadiknak sikerült kijutnia, de Elbryan szemen lőtte, s több tucat más nyílvessző is eltalálta.

Ez az óriás is a földre rogyott.

További gondot jelentettek azonban a powrik és a második katapulthoz tartozó óriások, akik szintén próbáltak kiszabadulni, s majdnem teljesen sértetlenek voltak.

– Siess, Avelyn – mormolta Elbryan. – Ne késlekedj!

– Itt jön Jilly! – kiáltotta valaki, s Elbryan őszintén hálás volt a lánynak, amiért épp a legjobbkor szította föl a kihunyóban lévő lelkesedést. Úgy tűnt, hogy a szörnycsapat előőrsének vége.

– Az óriásokra lőjetek! – kiáltotta a kósza, aztán suttogva hozzátette: – Siess, Avelyn...

Bradwarden a lány és lova után vágtatott, de megtorpant, amikor látta, hogy Mókus tőröket szedeget ki egy halott goblinból, de az arcán könnyek csorognak.

– Cric! – jajdult fel. – Ó, Cric!

Bradwarden követte Mókus pillantását, s egy halom goblint pillantott meg, köztük egy jellegzetesen kopasz emberrel.

– Halott! – jajveszékelt a kis ember.

– Hol a harmadik? – kérdezte a kentaur. – A nagydarab.

– Paulson elöl van – magyarázta Mókus. – Azt mondja, megöl minden goblint, minden powrit, minden óriást!

– Ugorj a hátamra, ember, és siessünk! – adta ki a parancsot a kentaur, s Mókus engedelmeskedett. Vágtatni kezdtek, Bradwarden lelkes harci dallal, Mókus könnyekkel a szemében.

Avelyn egy fa mögé kuporodott, alig tízlábnyira a közeledő katapulttól. A szerzetes csalódott volt, mert bár két óriás elrohant harcolni, a harmadik a helyén maradt, néhány powrival együtt, akiknél nyílpuskák is voltak.

Avelyn tudta, hogy közelebb kéne jutnia ahhoz, hogy tűzgolyójának legyen hatása, de sejtette, hogy ha kimegy a nyílt terepre, letapossák vagy lelövik, mielőtt bármit is tehetne.

A barát átlátta a helyzetet, s tudta, hogy Elbryan nem tud túl sok időt adni neki, ha nem akar több életet veszélyeztetni. Maga köré idézte szerpentinpajzsát, aztán kirontott a bozótból, a földre vetődött, s begördült a katapult alá.

Hallotta a powrik kiáltásait, s tudta, hogy nincs sok ideje. Próbált a rubinra, s annak gyülekező energiájára összpontosítani.

Az óriás letérdelt a katapult mellé, s hosszú karjával benyúlt a szerencsétlen Avelynért.

A szerzetesnek arrébb kellett gurulnia, de aztán hirtelen megállt, amikor nyílpuska lövedék súrlódott a földön mellette. Hátranézve két powrit pillantott meg, akik bemásztak a harci gép alá, s lándzsákkal böködtek felé.

Azután lehunyta a szemét, és teljes szívéből imádkozni kezdett. Érezte a rubin bizsergető erejét, s elképzelte a szúró fájdalmat, ha majd a powrik a közelbe érnek.

Azután felnyitotta a szemét, s épp az óriás ocsmány képébe bámult.

– Teringettét! – rikkantotta, és bumm!, tűzgolyó nyelte el a katapultot, szétperzselve a powrikat és elvakítva az óriást. A hatalmas faalkotmány gyertyaszálként lobbant lángra, s a tetején álló, mit sem sejtő powrik pedig felordítottak és a földre ugráltak, hogy hemperegve próbálják eloltani magukat. Az egyik szerencsétlen törpe épp a bömbölő óriás útjába került. Az ő tüze csakhamar teljesen kialudt, amikor a hatalmas csizmás láb laposra taposta. Az égő óriás azonban ügyet sem vetett a balesetre, csak botorkált tovább, s hiábavalóan csapkodta a lángokat. Nekiment egy fiatal fának, de megőrizte egyensúlyát – ostoba módon, mert az esés lett volna az egyetlen lehetősége, hogy eloltsa magát – és futott tovább.

Avelyn erősen markolta a szerpentint, miközben az izzó fadarabok tűzesőként záporoztak körülötte. Tudta, hogy az ékkő a füsttől nem védi meg, tehát hamar ki kell jutnia az égő szerkezet alól. Elindult az egyik irányba oldalra, de ekkor egy kerék megadta magát a lángoknak, s a hatalmas katapult recsegve dőlt meg, maga alá temetve a szerzetest.

– Segítség! – lehelte Avelyn, s próbált visszakúszni az ellenkező irányba. – Teringettét!

Avelyn ténykedése nagyban hozzájárult az esélyek kiegyenlítéséhez: mindössze két óriás és egy tucatnyi powri maradt Elbryan harminc emberével szemben. A kószának azonban még ez az arány is előnytelen volt, mert ha csak csapatának ötödét veszti is el, az is sok ahhoz képest, amit a rajtaütés megér. Már visszavonulót akart fújni, s visszatartotta a mellé érkező Ponyt, amikor Bradwarden bukkant fel dalolva, hátán a tőrt szorongató, morgó Mókussal.

– Megállj! – kiáltott rá Elbryan a kentaurra, de ekkor zümmögő hang ütötte meg a fülét: a finom, de gyilkos elf nyilak surrogása.

Powrik buktak le az első katapultról.

Bradwarden lecsapott a legközelebbi óriásra, a tőrdobáló Mókussal együtt, aki a behemót arcára célzott. A tőrök mind célba találtak, s Mókus haragjának erejével fúródtak az óriás ábrázatába.

Az óriás fájdalmasan felordított és az arcához kapott, Bradwarden pedig nekirontott és a földre döntötte.

Elbryan ekkor már nem tudta megállítani nekivadult csapatát, legfőképp az eszelős tekintetű Paulsont, aki elkerülte egy powri lándzsa szúrását, a levegőbe emelte a törpét, és messzire elhajította.

A megmaradt óriás berohant a fák közé, a powrik pedig szétszaladtak; elegük volt a csetepatéból.

– Szedjétek szét a második katapultot! – parancsolta embereinek Elbryan. – Rakjátok rá Avelyn tüzére!

– Hol van Avelyn? – kérdezte Pony.

– Valószínűleg az erdőben, az elfekkel – felelte Elbryan. – talán az óriást üldözi.

Mintegy végszóra, az égő katapult ismét megnyikordult és még jobban megbillent. Elbryan rámeredt a szerkezetre: érezte, hogy valami nincs rendben.

– Ne! – mormogta a kósza. Lecsusszant a lováról, s elindult a lángoló katapult felé. Eljutott a szerkezet magasabbik oldalához, s belebámult a sűrű füstbe. Két testet látott, de ezek powrik voltak.

– De vajon mit kerestek a katapult alatt? – mormolta hirtelen rémülettel a kósza.

– Hozzatok egy gerendát! – kiáltotta. – Emelőnek kell! Gyorsan!

– Avelyn – lehelte Pony, amikor rájött, mi a helyzet.

A harc nagyjából lezajlott – a kentaur és hét ember már elkezdték szétszedni a másik katapultot. Bradwarden éppen a katapult lendítőkarján dolgozott, amikor meghallotta a kósza kiáltását.

Mókus odaszökkent a rögzítőszeghez, s egy óriás erőfeszítésével kirántotta, a kentaur pedig felemelte a hatalmas gerendát. Emberek sereglettek oda, de még együttes erővel is csak vonszolni tudták a vastag fát Elbryan felé.

– Köteleket a másik oldalra! – rendelkezett Elbryan, miközben a mentőcsapat tagjai behelyezték a gerenda végét a katapult magasabbik oldala alá. – Át kell húzni az egészet, de gyorsan!

Mindenki teljes erőből dolgozott. Pony körbement a lovakkal, és meghúzatta velük a kötelet. Végül egy erőteljes rántásra a katapult recsegve-ropogva, szikraesőt hányva átfordult.

Előkerült Avelyn. A földön hevert mozdulatlanul, kormosan.

Elbryan odasietett hozzá, nyomában a többiekkel, Pony pedig, aki testvérként szerette Avelynt, a szerzetes mely térdelt.

– Nem lélegzik! – kiáltotta Elbryan, és nyomkodni kezdte Avelyn mellkasát.

Pony más módszert választott: elvette a szerzetes zsákocskáját és kotorászni kezdett benne, amíg a kezébe nem akadt a hematit. Fogalma sem volt, mit kell tennie – Avelyn nem tartott részletes oktatást erről a fontos kőről –, de tudta, hogy meg kell próbálnia. Gondolatait a kő felé küldte, mert emlékezett, hogy Avelyn is így tett.

Imádkozni kezdett Istenhez, segítséget kért, aztán – habár nem hitte, hogy akár csak egy kicsit is sikerült hozzáférnie a kő erejéhez –, érintést érzett a kezén, s lepillantva látta, hogy a szerzetes halványan mosolyog.

– Meleg helyzet volt – köhécselt Avelyn, és feketét köpött.

– Teringettét!

– Figyelemreméltó akció volt – mondta Elbryan Tuntunéknak. Már éjszaka volt, s a kósza az elfekkel együtt Avelyn ágya mellett ült.

A szerzetes kábán kinyitotta a szemét, és szemügyre vette új társait. Persze eddig is tudta, hogy az elfek a környéken vannak – ezzel mindenki tisztában volt a táborban –, de látni még sosem látott senkit Touel'alfar népéből. Mozdulatlan maradt és lehunyta a szemét, nem akarta elijeszteni a tündérfajzatokat.

De már késő volt, Elbryan észrevette a mozdulatát.

– Tartok tőle, hogy sötét jóslataidban sok az igazság – mondta a kósza, s egy kicsit megrázta Avelynt, hogy jelezze, hozzá beszél.

Avelyn kinyitotta az egyik szemét, de nem Elbryanra pillantott, hanem az elfekre.

– Bemutatom neked Belli'mar Juravielt és Tuntunt – folytatta a kósza udvariasan. Tanítóimat és jó barátaimat.

Avelyn tágra nyitotta a szemét. – Örvendek, vagy mi – mondta ünnepélyesen, aztán megrázta a köhögés.

– Mi is örvendünk, jó szerzetes – felelte Juraviel. – Igazán biztató az, amire képes vagy a kövekkel.

– Nagy szükség is lesz erre a képességedre – tette hozzá Tuntun. – Mert a sötétség eljött erre a világra.

Avelyn ezzel nagyon is tisztában volt már, azóta, hogy elhagyta a kolostort – sőt, így visszatekintve már a pimaninicuiti utazás óta. Újra lehunyta a szemét és mozdulatlanul feküdt. Túl kimerült volt ahhoz, hogy ilyen dolgokról beszélgessen.

– Minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy ezek nem egyszerű fosztogatók, hanem összetartó és szervezett csapatot alkotnak – jelentette ki Elbryan.

– Vezetik és összefogják őket – tette hozzá Tuntun.

– Ezt majd máskor megbeszéljük – mondta Juraviel, és a szerzetesre pillantott, aki szemlátomást újra álomba merült. – Most a harcokkal kell foglalkoznunk.

Az elfek bólogatva csusszantak ki a sátorból az alvó katonák és az éber őrök mellett, hangtalanul és láthatatlanul, mint egy madár árnyéka.

Elbryan Avelyn mellett virrasztott egész éjszaka, de a szerzetes nem mozdult. A kósza mélyen a gondolataiba merült, időnként el is bóbiskolt, s felidézte magában, mit hallott a földet elárasztó gonoszról, a démon daktiluszról és az emberek szívében rejtőző sötétségről.

– A gazdánk nem fog örülni – vinnyogta Gothra, a goblin, s idegesen szökdécselt föl-alá a kis szobában.

Ulg Tik'narn savanyúan méregette tábornoktársát. A powri nem kedvelte a goblinokat, s szánalmas, nyavalygó teremtésnek tartotta Gothrát. Mindazonáltal nem tagadhatta Gothra állításának igazát, s többre tartotta, mint Maiyer Deket, az óriást, aki szemlátomást mit sem érzékelt a helyzet romlásából. A falvakat elfoglalták, ez igaz, de túl kevés embert öltek meg, a rejtélyes Éjmadár és társai pedig lecsaptak minden utánpótlási csapatra, ami északról érkezett. Ezt a könyörtelen daktilusz is nyilván észrevette – a magát Igazság Testvérnek nevező szellem érkezése pedig megerősítette ezt a tényt.

Ulg Tik'narn pedig azt is tudta, hogy elsősorban őt fogják hibáztatni az emberek kellemetlenkedése miatt. A powrinak mindazonáltal megvoltak a maga szövetségesei, és már tervet is kovácsolt.

21. fejezet

Egy különösen érdekes hely

– Törnek-zúznak, rombolnak! – füstölgött a kentaur a tócsákban tapicskolva, s husángjával a földre csapott. Esőzések voltak az egész környéken, a hó végleg elolvadt, a föld felázott.

– Vágják az örökzöldeket a völgyben is, Dundalistól északra – mondta Elbryan sötéten Ponynak. – Mindnyájan.

– Annál rosszabb – felelte Pony, és hajdani otthona irányába nézett. A környéken csak Elbryan bűvös ligete volt szebb ennél az örökzöld völgynél.

– Meg tudjuk állítani őket – szólt hirtelen a kósza, látva Pony fájdalmas arcát, de fel is sóhajtott, mert beszéltek már erről a kentaurral, s Bradwarden támadni akart, de Elbryan úgy vélte, hogy a fairtás talán csak csapda. Jókora fejfájást okoztak a szörnyseregnek, s a vezérek nyilván azt akarták, hogy a titkos kis csapat előjöjjön és le lehessen számolni vele. Elbryan tudta, hogy a goblinok talán ostobák, de a powrik nem, tehát jól tudják, hogy a völgy mennyire fontos az embereknek.

– Túl közel van Dundalishoz – ellenkezett Pony. – Már nyakunkon lenne az erősítés, mielőtt komolyabb kárt tehetnénk a fairtókban.

– De ha beléjük szúrunk és megfutamítjuk őket – vetette ellene Bradwarden –, talán kétszer is meggondolnák, mielőtt megint visszamennek abba a völgybe!

Pony Elbryanra pillantott. Ez az ő játéka volt, ő a parancsnok. – Szeretnék lecsapni rájuk – mondta csendesen. – Ha másért nem, legalább azért, hogy megmutassam tiszteletemet a föld iránt, amit tönkretesznek.

Elbryan komoran bólintott. – Mi van Avelynnel?

– Nincs olyan állapotban, hogy akár csak gondolhatna is a harcra – felelte Pony a fejét rázva, s vízcseppek záporoztak nedves hajából. – Ezenkívül el van foglalva a köveivel. Távolba néz, azt mondja.

Elbryannak be kellett érnie ennyivel, Avelyn bármit csinál is, az nyilván nagyon fontos, hisz a szerzetes legalább annyira el van kötelezve az ügy iránt, mint Elbryan maga. – Szellődal tud szerezni nekünk néhány lovat – rögtönzött hangosan a kósza. – Csak annyi embert viszünk, amennyinek ló jut, és csak önként jelentkezőket.

– Engem majd visz az én lovam – szólt Pony.

– Én meg akkor is lovagolok, amikor gyalogolok – nevetett a kentaur.

Elbryan elmosolyodott, aztán gondolataiba merült, s hívni kezdte Szellődalt. Egy óra múlva hét lovas – köztük Paulson és Mókus, akik még mindig Cric elvesztését gyászolták – indult el Bradwardennel együtt az erdőbe, az örökzöld völgy felé. Az elfek is velük voltak, ezt Elbryan jól tudta, árnyékként követve minden mozdulatukat.

Baj nélkül értek a völgy északi lejtőjéhez, s körülbelül húsz powrit, ugyanennyi goblint és két óriást pillantottak meg, akik a fákat döntögették. Az évnek az a ritka szakasza uralkodott éppen, amikor barnák voltak a fák, mert a rénszarvas-zuzmónak nem volt szezonja, a hó pedig már elolvadt. Az alacsony, takaros örökzöldek azonban így is kellemes látványt nyújtottak, s emlékeztették a kószát és Ponyt a régi szépségre.

– A közelben maradunk, gyorsan lecsapunk, aztán el innen – adta ki az utasítást Elbryan, s mindenkihez szólt, de Paulsonra nézett. A kósza sejtette, hogy az orvvadász barátja elvesztése feletti bánatában akár az egész völgyön képes lett volna átvágni magát, hogy berontson Dundalisba és kiirtson mindenkit, aki az útjába kerül. – Nem az a célunk, hogy mindet megöljük, ehhez nem vagyunk elegen, hanem az, hogy beléjük szúrjunk és elijesszük őket, hogy ezután ne merjenek kijönni a falu védelméből.

Pony, Paulson és Mókus mentek Elbryannal bal felé, míg a másik három ember Bradwardennel jobbra tartott. Az eső, a szél vadul csapkodta őket, Elbryan mégis örült a fergetegnek, hisz az idő legalább olyan kellemetlen volt a szörnyetegeknek is, a vihar zaja pedig elfedte közeledésük neszeit. Az egyetlen hátrány az volt, hogy az elfeknek nehezebb dolguk lesz az íjaikkal.

De nem is baj, gondolta a kósza, miközben az irtás felé tartott. A mai nap a kardok napja lesz, s Elbryannak jólesett a gondolat, hogy kezébe veheti a csodálatos Fergeteget.

A penge lassan felemelkedett. A kósza mozgást látott egy bokorban.

Belli'mar Juraviel dugta elő a fejét. Elbryan hallotta, ahogy paulsonnak és Mókusnak bennakad a lélegzete a háta mögött: életükben először láttak elfet.

– Számosan vannak a gerinc mögött – mondta a kószának Juraviel. Köztük sok óriás is, kődobó szerkezetekkel! Ne menjetek oda!

Mielőtt Elbryan válaszolhatott volna, az elf már eltűnt a sűrű bozótban.

– Csapda – suttogta a kósza társainak, s megsarkantyúzta Szellődalt. A négy lovas szétvált, s hirtelen egy csapat powrira és goblinra bukkantak, akik túlságosan meglepettek voltak ahhoz, hogy reagáljanak.

Elbryan előrehajolt a nyeregben, lesújtott az egyik szörny arcára, aztán egy másikat döfött mellkason, miközben Szellődallal közéjük rúgtatott. Mókus szemen szúrt egyet, egy másiknak pedig a fülét vágta le, miközben Pony szétszórt egy háromtagú goblincsapatot.

Paulson egyenesen támadott, letaposott egy powrit a lovával, egy másiknak pedig a fejét hasította ketté fejszéjével, aztán kijjebb került, s egyenesen egy fomori óriásba futott.

Az ütközés erejétől Paulson a sárba pottyant a nyeregből, s felnézve látta, ahogy az óriás – meglepetten, de korántsem védtelenül – félrelöki a lovat, és felemeli hatalmas, tüskés buzogányát.

Paulson tudta, hogy nemsokára a megboldogult Cric mellett lesz.

Gyenge volt, minden tagja fájt, Avelyn mégsem tudott tovább várni. Tudta, hogy barátainak, az egész világnak válaszokra van szüksége, az invázió pontos okára. Belemerült hematitja mágiájába, lelke elszakadt elgyötört testétől s szállni kezdett a széllel.

Dél felé pillantott, Dundalisra és a völgybéli harcra. Látta a dombon készenlétben álló szörnyeket, akik igazi hadsereg ként, szervezetten indultak rohamra.

Avelyn semmit sem tehetett azon kívül, hogy imádkozik Elbryanékért.

A szerzetes észak felé fordult, s teljes sebességgel repült. Hamarosan maga mögött hagyta a csatát, s sűrű erdő felett szállt. Szabadnak érezte magát, akárcsak azon a régi-régi napon, ami mintha egy másik élethez tartozott volna, amikor Jojonah Mester először sétáltatta meg a testén kívül, s amikor először látta a faragásokat az apátság tetején.

A békés gondolatok azonban csakhamar távoztak, mert Avelyn újabb, harci gépekkel kísért szörnykaravánt pillantott meg dél felé vonulni.

Kiért a viharfelhőből, de hiába volt tiszta körülötte az ég, a Barbakán hatalmas tömege csak úgy sugározta magából a gonoszságot. Avelyn megérezte, hogy ha bemenne erre a sötét helyre, soha többé nem jönne ki onnan.

Lelke mégis repült tovább a Barbakán felé, vonzotta a tudásvágy. Elsuhant a természet hatalmas kőoszlopai mellett, át a határhegyek déli nyúlványain, s lepillantva a csillagtalan éjnél is sötétebb feketeséget látott.

Ha tízezer szörnyeteg menetelt dél felé, akkor itt még ötször ennyien gyülekeztek, sötét tömegük a völgy déli végétől egészen az északon füstölgő hegy fekete lávakarjaiig nyúlt.

Az a füstölgő hegy! Az olvadt kő mágiája a démon-daktilusz műve!

Avelynnek nem volt szüksége rá, hogy közelebb menjen, mégis vonzotta valami, talán a kíváncsiság.

Aztán Avelyn hirtelen rádöbbent, hogy nem a kíváncsiság húzza, nem is a remény, hogy itt és most leszámolhat a démonnal. A magányos, füstölgő hegy mégis tagadhatatlanul hívta, szinte kényszerítette...

Észrevették, csak ez lehet az ok! A démon megérezte szelleme jelenlétét, s most próbálja magához húzni. Ez a felismerés megacélozta Avelyn erejét, s visszafordította dél felé.

– Hát eljöttél, hogy közénk állj – hallatszott egy halk hang, inkább telepatikus, mint valódi. Avelyn felismerte a beszélőt. Szelleme visszafordult, s meglátta annak a szellemét, akivel oly sok évig együtt tanult, akivel együtt ment Pimaninicuitra, s aki, úgy látszik, nagyon messzire szakadt.

– Hogy közénk állj – ismételte Quintall.

– Te démonokkal barátkozol – kiáltott fel Avelyn lelke.

– Rájöttem az igazságra – vágott vissza Quintall. – Meglátam a fényt a sötétben, a hazugságokat...

– Kárhozott vagy!

Avelyn érezte a másik szellem derűjét. – A győztessel vayok – felelte Quintall.

– Szembe fogunk szállni veletek!

Újra ugyanaz a derű. – Az nekünk csak némi kellemetlenség lesz, semmi több – ingerkedett Quintall. – A te drágalátos bajnokod és a kis barátnőd épp most van halálán. Nem győzhettek és nem bújhattok el!

A szellem hirtelen elhallgatott, amikor a haragtól fortyogó Avelyn támadott. Nekirontott a gonosz lélek áttetsző alakjának. Harcuk inkább az akaratok küzdelme volt, mintsem testeké.

Birkóztak, s erejük a hitükből táplálkozott. Avelyn Istenhez fohászkodótt, Quintall pedig a démon daktiluszhoz. Szellemalakjaik összefonódva sodródtak a szélfútta sziklák felett. Quintall szorítása a démon sötétsége volt – hideg, életerő-szívó hatalom, Avelyn fogása pedig a fény éles, égető lángja.

Erejüket megfeszítve tusakodtak, egyikük sem tudott felülkerekedni, s végül szétválva köröztek egymás körül.

Avelyn tudta, hogy nem győzhet, legalábbis itt, a démon közelségében nem, s a gondolat, hogy a démon tud Elbryanról és Ponyról, igencsak aggasztotta. S ami még rosszabb, küzdelmük nemkívánatos feltűnést kelthetett a füstölgő hegyben, s ha a daktilusz most lecsap rá harc közben, akkor Avelynnek vége.

Ez az eshetőség azonban furcsamód nem izgatta most Avelynt, s szívesen állt volna ki Isten mellett, még ha ez a halálát is hozná a leggonoszabb gonosszal szemben. A szerzetesnek azonban félre kellett tennie egyéni vágyait, mert a többieknek szükségük lehet arra, amit most megtudott, tudniuk kell a füstölgő hegyről és a Barbakánról, gyanúik beigazolódásáról.

Avelyn úgy döntött, hogy vállalja a harcot, de csak azután, hogy megfelelően figyelmeztette a világot.

– Kárhozott lélek vagy, Quintall – mondta ellenfelének, de a szellem csak nevetett és újra támadott.

Avelyn ellenállt a késztetésnek, hogy fogadja a rohamot, s szelleme elsuhant dél felé. Még hallotta Quintall gúnyolódását, mert a másik szellem azt hitte, hogy a szerzetes félelmében menekült el.

Avelyn remélte, hogy ő és Quintall találkoznak még.

Pony és Mókus továbbvágtattak a fenyők közt, éles fordulókkal. Pony kardja villogott, Mókus pedig ontotta a tőröket, vagy ha túl közel voltak az ellenséghez, egyszerűen megsarkantyúzták lovaikat, s letaposták az útjukba tévedő szerencsétlen goblinfajzatokat és powrikat.

De még azok a szörnyetegek sem tudtak sok kárt tenni az emberekben, akik nem estek pánikba vagy nem kerültek a lovak patái alá.

– Hozzám! Hozzám! – hallották Bradwarden kiáltását. Pony elindult a kentaur felé.

Elbryan nem követte. Meglepte Paulson eltűnése. Az orvvadászt túlságosan elragadta a düh, s Elbryan arra gondolt, hogy talán nem kellett volna elhoznia.

Végül észrevette, hogy Paulson nem önszántából késlekedik, hanem a sárban vergődik, s kétségbeesetten próbálja elkerülni egy óriás csapásait. Elbryan megsarkantyúzta Szellődalt, s vágtatni kezdtek. Szerette volna, ha Sólyomszárny most a keze ügyében van, mert jobb lett volna egy kilőtt nyíllal indítani a rohamot. Ehelyett a lovat használta lövedéknek, s nekiment az óriásnak.

A behemót a sárba huppant. Szellődal megcsúszott, de nem esett el.

– Fuss! – kiáltotta oda Elbryan az orvvadásznak, s a holtra rémült Paulsonnak nem kellett kétszer mondani. Az esőtől és a félelemtől vakon botladozott tova a fenyők között. A sárba esett, de már állt is fel, s elszántan ment tovább.

Elbryan próbálta hátulról fedezni, és arra gondolt, hogy a nyeregbe rántja Paulsont, de aztán látta, hogy ez túl nagy időveszteség lenne, s a makacs óriás utolérné őket. Elbryannak most nem volt ideje erre, hisz a völgy egész déli lejtője csak úgy nyüzsgött a szörnyektől, köztük kődobáló óriásoktól is. Szikladarabok pattogtak a völgy oldaláról, de inkább találták el a powrikat és goblinokat, mint a nyolc támadót.

Elbryan megkönnyebbülve látta, hogy Ponyéknak sikerült megmenekülniük, s már futnak fel az északi lejtőn, vissza az erdő menedékébe. A kósza azt is látta, hogy Paulson lova gazdátlanul baktat mögöttük, s bár örült, hogy az állat megmaradt, a látvány nem volt biztató.

Paulsonnak így gyalog kell kimenekülnie a völgyből, s ez nem sikerülhet neki, hacsak Elbryan és Szellődal nem csinál elég nagy zűrzavart mögötte. A kósza nekiindult, most már Sólyomszárnnyal a kezében, cikázva a fenyők közt. Lőtt, valahányszor megpillantott egy szörnyeteget.

Cikkcakkban haladt percekig, de az idő hamarosan ellene kezdett dolgozni, s egyre több szörnyeteg özönlött le a völgy aljára, csökkentve a menekülés esélyét. A kósza hátrapillantva látta Paulson botladozó alakját – vagy legalábbis úgy gondolta, hogy a délkeleti lejtőn felfelé haladó kis folt Paulson –, de látta egy üldöző óriás hórihorgas sziluettjét is.

A kósza tudta, hogy a játszma véget ért, s befordult a legközelebbi fa mögé – mindenestre szemen lőtt még egy rejtőzködő powrit –, aztán égyenesen elindult Paulson és az üldöző óriás felé.

Hatalmas kövek csattantak a sárban körülötte, letörve a közeli fák ágait, s száznyi szörnyeteg ordítása hallatszott.

A kiáltások hangjait azonban hamarosan maga mögött hagyta Szellődal vágtája, a kőzáportól pedig a puszta szerencse mentette meg a kószát. Eljutott a völgy pereméig, meglátta a távolban a botladozó óriás alakját, s bevetette magát a levéltelen fák csontvázai közé.

Paulsont elkapták: megbotlott egy kiálló gyökérben s arccal a sárba zuhant. Hallotta az óriás diadalmas röhögését, elképzelte, ahogy a szöges husáng a magasba emelkedik, és az orvvadász a karjával próbálja védeni a fejét, bár tudja, hogy hiába.

Az óriás valóban készülődött a végső csapásra, s éppen emelte gyilkos fegyverét, amikor ördögi kacaja hirtelen elfulladt. A behemót dühödten pördült hátra.

Elbryan Szellődal hátán állt, teljes vágtában. Előrántotta Fergeteget, az íjat pedig a nyeregre akasztotta. Az óriás egy széles lombú, vastag ágú fa közelében állt.

– Légy gyors és biztos – suttogta a kósza Szellődalnak, aki tökéletesen értette a tervet.

A ló befordult egy másik fa mögé, melynek ágai összeértek az óriás fájával, s Elbryan elrugaszkodott, majd felszökkent az egyik síkos ágra.

Az óriás furcsálkodva meredt a hirtelen utas nélkül maradt lóra, és neki akart rontani, de aztán megelégedett azzal, hogy felemelt husánggal várja Szellődal rohamát.

A paripa azonban hirtelen elkanyarodott, az óriás pedig utánavetette magát, s csak az utolsó pillanatban vette észre a másik alakot, aki az ágak között haladt felé.

Fergeteg kékesfehér mennykőként villant, s mély vágást ejtett az óriás torkán. A behemót felhördült és ütött, de Elbryan már leugrott az ágról, és alulról döfött Fergeteggel az óriás ágyéka felé, miközben az hiába próbálta kiszabadítani husángját az ágak közül.

Az óriást a toroksebe is kínozta, melyből bőven csörgedezett a vér, s akadályozta a behemótot a légzésben. A szörnyeteg dühe és ereje a kiomló vérrel együtt folyt el. Elengedte a husángot, aztán hátratántorodott és a torkához kapott. Homályosan még látta, hogy a veszélyes emberfajzat felpattan a lovára, s mögé mászik a másik.

Az óriás kinyújtotta hatalmas kezét Elbryan és Paulson után, de az érzékei megcsalták: a két ember már messze járt. Az óriás elveszítette egyensúlyát és a földre hanyatlott.

Még hallotta a távoli patacsattogást, egy ember-nő hangját, aztán mindent elnyelt a sötétség.

22. fejezet

A lelkek megvilágosodása

– Csapda volt ez, méghozzá nektek, akik valaha Dundalisban éltetek – szólt Juraviel. Az elf Ponyval és Elbryannal üldögélt Mather sírjának közelében, a ligetben. Tuntun is a közelben ólálkodott a többi elffel együtt, akik eljöttek, s akik, Juraviel értesülése szerint hamarosan vissza is térnek Andur'Blough Inninnessbe.

– Honnan tudhatták volna? – kérdezte Elbryan, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy az erdőirtás csakis neki szólt.

– Tudták, hogy sokan elmenekültek Dundalisból – felelte Juraviel. – A falu már elhagyatott volt, amikor megérkeztek. Talán rájöttek, hogy a falutól északra fekvő rész fontos, talán szent hely.

– Nem – vitatkozott Pony. – Nem hihették, hogy fontosabb lenne, mint a falu, azt pedig elhagytuk.

– Én pedig kétlem, hogy a goblinoknak, powriknak vagy óriásoknak lenne bármiféle érzékük a szépség iránt – tette hozzá Elbryan.

Juraviel elhallgatott, emésztette az érveket. Még mindig nem hagyta nyugodni, hogy a szörnyek épp abba a bizonyos völgybe mentek.

Elbryan is így volt ezzel, mert az örökzöldek vagdosásának egyszerűen semmi értelme nem volt. Az ottani fák vékonyak, alacsonyak, gyengék. Ha ott van a mély erdő a vastagabb, keményebb faanyaggal, miért mentek a powrik az örökzöld völgybe? Csakis azért, hogy odacsalják az ellenséget, főleg őt és Ponyt, hisz nekik a völgy valóban szent volt.

A kósza azonban így sem értette a dolgot, mert a terv túl finommívűnek tűnt. Hogyan tudhattak meg ilyesmit a szörnyek az ellenség vezéréről?

– Tudják – mondta Elbryan tompán. – Tudniuk kell.

– De honnan? – kérdezte Juraviel.

A fák közül fütty hallatszott – Tuntun volt az –, hogy látogatóra figyelmeztesse őket, s hamarosan meg is érkezett Avelyn testvér. Sokkal jobban nézett ki, már-már régi kerekded önmaga volt, csak épp sántított egy kissé.

– Teringettét! – fogadta Pony játékosan, mire a szerzetes elmosolyodott.

– Tudják – szólt Avelyn, amint leült. – Tudják, s még sok mást is tudnak rólunk. Túl sokat.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Juraviel.

– Egy szellem mondta – felelte Avelyn. Elbryan felkapta a fejét: arra gondolt, hogy a szerzetes talán Mather bácsival lépett kapcsolatba.

– Amíg ti a völgyben harcoltatok, én felmentem messze északra – magyarázta a szerzetes. – Most már elmondhatom nektek, hogy ez a sereg, amit itt láttunk, csak előőrs, s ellenségünk, a démon daktilusz még sokszor ennyi katonával rendelkezik ellenünk.

– Akkor végünk – suttogta Pony.

– És ellenségünknek más szövetségese is van – folytatta Avelyn. – Annak az embernek a szelleme, akit önvédelemből megöltél.

– Igazság Testvér – suttogta a kósza.

Avelyn bólintott. – Quintall a neve – mondta, hisz a másik név most már teljesen nevetségesnek tűnt. – Beszélgettem egy kicsit ezzel a szellemmel, aztán csatáztunk, és én mondom, hogy tud rólunk, tud rólad és Ponyról.

– Egyszer velem is csatázott – emlékeztette a kósza.

Avelyn már a mondat közepén csóválni kezdte a fejét. – Tudta, hogy bajba kerültök ott a völgyben, és azt mondta, hogy elpusztultok.

– Akkor tényleg csapda volt – szögezte le Juraviel.

– Csakugyan – helyeselt Avelyn. – Tudták, hogyan vonzhatnak minket oda a legjobban, legalábbis titeket kettőtöket.

– És honnan tudták? – érdeklődött Pony. – Hisz... Quintall egyáltalán nem ismert minket azelőtt, nem tudhatta, hogy szeretjük az örökzöld völgyet.

– Talán szellemalakban közöttünk járt – hallatszott egy hang. A társaság tagjai Tuntunt pillantották meg egy alacsony ágon.

Ez eléggé logikusnak tűnt, de Avelyn úgy gondolta, hogy megérezte volna Quintall jelenlétét. – Talán – vallotta be. – De az is lehet, hogy nem Quintall az egyetlen, akit megejtett a daktilusz sötétsége...

Ebben a kis csoportban, ahol mindenkinek az élete függött a titoktartástól, semmi sem lehetett nyugtalanítóbb gondolat egy esetleges áruló jelenléténél. Ezernyi kérdés vetődött fel Elbryanban és mindenkiben. Amikor odáig jutott, hogy magában megkérdőjelezte Bradwarden hűségét, úgy döntött, hogy ez teljes képtelenség.

– Nem lehet – jelentette ki Elbryan hosszú hallgatás után. – A szellem lehetett az, vagy valami ellenséges kém. Vagy talán a powrik ravaszabbak, mint hittük. Talán foglyokat ejtettek és kivallatták őket.

– Dundalisból ugyan nem – vitatkozott Pony. – Ott senki sem tudhatott róla, hogy mennyire szerettük a völgyet.

– Ez az egész csak spekuláció – jelentette ki a kósza. – Csupa veszedelmes képzelgés. Hogyan haladhatunk tovább, ha nincs köztünk bizalom? Sehogy – adta meg a választ, és látszott, hogy ebben a kérdésben nem tűr ellentmondást. – A gyanúnak árnyéka sem vetődhet senkire közülünk. Erről az egészről nem is beszélünk senki másnak, de magunk közt sem hozzuk szóba, hacsak alaposabb bizonyíték nem kerül felszínre.

– Akkor hát óvatosnak kell lennünk – vélte Avelyn.

– Talán ez a liget lesz a következő? – kérdezte Pony, s ez a gondolat igencsak nyugtalanná tette Elbryant.

– Az egész világ lesz a következő – szólt közbe Tuntun. – Már ha igaz, amit Avelyn mond.

– Igaz – erősködött a szerzetes. – Annyi szörnyet láttam együtt, amennyit elképzelni sem tudtam volna.

– Többen vannak, mint amennyit a természetük megenged – helyeselt Juraviel. – Hacsak nincsenek kívülről irányítva.

Pony, aki nem vett részt az Avelyn ágya melletti beszélgetésben, nem értette a dolgot.

– A powrik és goblinok nem szövetkeznek tartósan, ha nincs valami nagyobb erő, nagyobb gonosz, ami összetartja őket – magyarázta Juraviel.

Pony Avelynre pillantott, s a kocsmabeli próféciákra gondolt, a névre, amit a szerzetes annyit emlegetett. – A daktilusz az? – kérdezte. – Biztos vagy benne?

– A daktilusz felébredt – mondta Avelyn.

– Ahogy Caer'alfarban tartottunk tőle – szólt Juraviel.

– De hát én azt hittem, hogy a daktilusz az emberi szívekben lakozó gyengeség mondta Pony. – Nem egy valóságos lény!

– Mind a kettő egyszerre – magyarázta Avelyn, visszaemlékezve a tanításokra, amelyeket az apátságban kapott. Ironikus volt, hogy éppen azok könnyítették meg saját gyengegükkel és bűnükkel a szörnyeteg visszatértét, akik ellene prédikáltak. – Az emberi gyengeség teszi lehetővé, hogy a démon előjöjjön, de ha már előjött, akkor valóságos lény, olyan hatalommal, ami uralja a gonosz szívűek akaratát, a szörnyseregeket, s megkísérti a Quintall-féle embereket, akik letérnek Isten útjáról.

– Más hit is van, nem csak a te egyházadé – szólt közbe szárazon Tuntun.

– De minden istenünk egyetlen Isten – vágta rá Avelyn, mert nem akarta megsérteni az elfet. – Talán mások a nevei, de a lényeg hasonló. És ha ezt a lényeget félreértelmezik – folytatta a szerzetes komolyan –, ha személyes haszonszerzésre használják, vagy mások leigázására, akkor jaj egész Koronának, mert a démon daktilusz felébred álmából.

– Sötét idők ezek – helyeselt Juraviel.

Elbryan lehajtotta a fejét, de nem kétségbeesésében, hanem mert elgondolkodott. Nem volt idegen tőle a filozófiai elmélkedés sem, de tudta, hogy neki a napi dolgokkal kell törődnie, a gondjaira bízott emberekkel. Pillanatnyilag közvetlenebb problémái voltak, mint valami mitikus, távoli szörnyeteg, és ha valóban áruló van köztük, akkor a veszély egyre nő.

– Tudták, Mather bácsi – suttogta Elbryan, amikor a kép is végre megjelent neki az Orákulumban. – Tudták, hogy a völgy feldúlása fáj nekem, s talán előcsal rejtekemből. Méghogyan tudhatnak rólam többet annál, mint hogy Éjmadár a nevem, amit nem titkolok? Honnan tudhatnak arról, hogy mit szeretek?

A kósza hátradőlt, a barlang falának. Némán figyelt, de nem választ várt, hanem abban reménykedett, hogy mint annyiszor, Mather bácsi szelleme most is eligazítja saját gondolatai dzsungelében, hogy megoldhassa dilemmáját.

Egy másik képmást látott a tükörben – vagy csak a képzelete játszott vele? –, egy férfiét, akit megkért, hogy tartson vele az örökzöld völgybe, de aki betegségre hivatkozva nem ment. Elbryan nagyon jól tudta, hogy az illető nem beteg, s a hirtelen támadt gyávaság sem vallott rá, de a kószának nem volt ideje túl sokat törődni az esettel.

Elbryan újra felidézte magában a viharvert csapat visszatérését a táborba: Paulson kimerülten mászott le Szellődal hátáról, Pony pedig, ha nem támaszkodott volna a kentaurra, egyszerűen összerogyott volna. Most látta a tükörben mindazt, ami akkor mellékes volt számára, az állítólagos beteg arcát, s rajta a kifejezést, amit akkor észre sem vett, de most világosan érzékelt.

A férfi meglepett volt. Meglepte az, hogy visszatértek.

Elbryan minden lopózkodási képességét bevetette, amit a Touel'alfartól tanult, úgy követte Tol Yuganickot ki a táborból éjszaka, jóval az örökzöld völgy esete után.

A nagydarab férfi – aki állítólag tűzifáért indult – gyakorta nézegetett hátra a válla felett, nyilvánvalóan azért, hogy lássa, nem követik-e. Elővigyázatossága azonban mit sem ért a kószával szemben, így nem is tudott Elbryan jelenlétéről, amikor rátalált a powrira alig kétmérföldnyire a tábortól.

– Úgy tettem, ahogy mondtad – hallotta a kósza Yuganick hangját. – Feltálaltam őket, ahogy megígértem.

– Ugyan! Csak a kószáról meg a barátnőjéről volt szó! Egy szót sem szóltál a többi emberről meg arról a nyomorult kentaurról!

– Azt hitted, hogy Éjmadár ostobán egyedül merészkedne Dundalis közelébe?

– Hallgass! – csattant fel a törpe. – Vigyázz a szádra, Tol Yuganick, mert Bestesbulzibar nincs messze, és emberi húsra éhezik.

Elbryan némán ízlelgette a különös nevet, s észrevette, hogy Yuganick láthatóan elsápad már csak az említésére is.

– Le kell győznünk Éjmadarat – jelentette ki a powri. – Méghozzá hamar. Gazdám észrevette az itteni problémákat, s nem elégedett.

– Az a te bajod, Ulg Tik'narn, és nem az enyém! – mordult fel Tol. – Felhasználtál, powri, s olyan rossz íz maradt a számban tőle, amit egy folyónyi vízzel sem tudnék kimosnil Elbryan bólogatott. Örült, hogy a fickó legalább bánja áruló tettét.

– És végeztem veled meg Bestesbulzibarral, azzal a szárnyas ördöggel! – kiáltotta Tol, s indult volna.

– És mi lesz a szellemmel, ami látja az álmaidat? – kérdezte alattomosan a törpe. – A szellemmel, aki ugrik Bestesbulzibar minden intésére?

Tol Yuganick habozni kezdett, s visszafordult.

– És mit fog tenni Éjmadár, ha rájön az árulásodra? – folytatta a törpe.

– Volt egy megállapodásunk – ellenkezett Tol.

– Van egy megállapodásunk – helyesbített Ulg Tik'narn. – Azt fogod tenni, amit én mondok, ostoba ember, különben a gazdám elpusztít.

Tol lehajtotta a fejét, arca eltorzult a belső küzdelemtől. A gyakorlatiasság harcolt benne a lelkiismerettel.

– Te már bukott ember vagy – folytatta a powri kuncogva. – Nincs számodra visszaút, a hibáidat már nem javíthatod ki. Egyszer már elhoztad nekünk Éjmadarat, s most még egyszer meg kell tenned, mert ha nem kapjuk el, akkor Tol Yuganicknak többé nem lesz nyugalma, nem lesz olyan álma, amit ne zavarna meg Quintall szelleme, nem menekülhet a mindenható Bestesbulzibar elől.

Elbryannak elállt a lélegzete arra a gondolatra, hogy kis csapata ekkora hatást gyakorolt a szörnysereg vezérére. Természetesen felismerte a köpönyegforgató szellem nevét, s miután a törpe Bestesbulzibar sakkfigurájaként emlegette Quintallt, a kósza kezdte gyanítani a lény valódi kilétét.

– Van valami liget – kezdte Tol. – Négyszög alakú.

Ezek a szavak felkavarták Elbryant. Önkéntelen mozdulattal ajzotta fel íját, s célzott az áruló szeme közé.

– Ez még kedvesebb a kószának. Biztosan nem engedi bántani, bármilyenek is az erőviszonyok – folytatta Tol.

Elbryan nem akarta megölni a férfit: bármilyen gyenge is Tol, nem lehet magyarázat nélkül egyszerűen csak agyonlőni, anélkül, hogy tudná, milyen fenyegetés nehezedik rá.

A powrikkal szemben azonban nem voltak ilyen aggályai. Kissé elfordította az íjat, összeszorította a fogát és lőtt. Tökéletesnek hitte a célzást, a vessző az utolsó pillanatban mégis irányt változtatott, s egy fának koppant. Ulg Tik'narn egy szempillantás alatt eliszkolt, de mielőtt Tol mozdulhatott volna, a kósza Fergeteggel a kezében eléje pattant. Elbryan sejtette, hogy a menekülő powri most nem jelent veszélyt.

Tol ellenben két kézre fogott karddal méregette Elbryant.

– Hallottam mindent – szólt a kósza.

Tol nem felelt, csak idegesen körülpillantott, mintha menekülni akarna.

– Nem tudsz elszökni előlem az erdőben, éjszaka – folytatta Elbryan.

– Nem is akarok – mordult fel Tol. – Már az első nap óta a fejedet akarom, és most vagy eltűnsz, vagy megszerzem!

Elbryan érezte a félelmet a nagy szavak mögött. Tolnak valójában semmi kedve nem volt harcolni vele.

– Dobd el a fegyvered – mondta nyugodtan Elbryan. – Nem mondok ítéleted feletted itt kint, Tol Yuganick. Visszajössz velem a táborba, elmondod a bűneidet, és aztán majd a nép dönt feletted.

Tol megborzongott. – Dobjam el a fegyverem, hogy annál könnyebben hurkot vethessetek a nyakamra?

– Ugyan már – felelte Elbryan. – A nép könyörületes.

Tol kiköpött. – Kapsz egy utolsó lehetőséget, hogy elfuss – mondta.

– Ne tedd ezt – figyelmeztette Elbryan, de Tol már neki is rontott.

Fergeteg villant egyet balra, hárított, újra kicsapott balra, aztán jobbra. Elbryan könnyedén visszaverte az otromba támadásokat. A kósza előredöfótt kecses pengéjével, Tol kardmarkolatának közelébe, miközben ügyesen ellépett ellenfele egyenes szúrása elől. Egy csavarintással Tol karjának feszítette pengéjét, aztán egy újabb mozdulattal elcsavarta ellenfele kezét. Ezután oldalra lendítette a karját, mire Tol fegyvere messzire repült, bele egy sáros pocsolyába.

Tol elkeseredetten zihált, s fegyvertelenül nézett farkasszemet a veszedelmes kószával.

– Ne tedd – próbálta visszatartani Elbryan, de Tol megfordult és elfelé botladozott.

Elbryan dobásra emelte Fergeteget, de visszafogta magát, mert amikor Tol elhaladt a legközelebbi fa mellett, két izmos lóláb lendült elő, s jókorát koppantak a férfi fején. Tol elterült egy fatörzs mellett.

Bradwarden lépett ki a tisztásra.

– Követtem egészen idáig – magyarázta Elbryan.

– Én is – felelte a kentaur. – És még Avelynt is cipeltem a hátamon. Jobban kéne figyelned. Elbryan körülnézett. – Hol a barát?

– Egy powrit hajkurász – magyarázta Bradwarden. – Azt mondta, hogy a törpére ne legyen gondunk. Elbryan Tolra pillantott, aki lecsüngő fejjel hevert a fa tövében.

– Én nem fogok ítélkezni fölötte – mondta a kósza.

– Ismét kegyes vagy, ahogy a három orvvadásszal.

– Akkor is jól döntöttem – emlékeztette a kentaurt Elbryan.

– Lehet, de most nem – erősködött a kentaur. – Ez itt egy bukott ember, aki nem tehet jóvá semmit. Nem lehet eltűrni azt,amit tett, hiszen mindnyájunkat a bestia elé vetett, hogy a saját bőrét mentse. – Bradwarden megvetően méregette az ájult alakot. – Ezt ő is tudja. Szerintem nagyobb kegyetlenség lenne élve hagyni azok után, amit tett.

– Én nem fogok bírát játszani.

– De én igen – jelentette ki Bradwarden. – Most pedig menj,barátom. Avelynnek szüksége lehet rád, és ami következik, az nem neked való.

Elbryan a kentaurra meredt, de tudta, hogy nem ingathatja meg Bradwarden elhatározását. Irgalom ide vagy oda, a kószának nem akaródzott szembeszállni Bradwardennel éppen Tol Yuganick miatt, aki már tényleg túl mélyre süllyedt. Visszanézett a férfira, akit talán máris halálosan megsebesített a gyilkos erejű rúgás.

– Légy könyörületes – kérte a kósza Bradwardent. – Bánja már a döntését.

– Önként, szabad akaratából tette!

– Még ha így is van, a könyörület az igazak barátja – erősködött Elbryan.

Bradwarden sötéten bólintott, Elbryan pedig felkapta Sólyomszárnyat és elrohant az éjszakában a powri után, bár gyanította, hogy Avelyn egyedül is elbánik a törpével. Tompa reccsenést hallott, egy fának támasztott fej reccsenését, s hogy az árulónak vége.

Felkavarodott a gyomra, de nem tehetett semmit: mindnyájuk élete forgott kockán. Tol döntött, s meg kellett fizetnie választásáért.

A sötét ösvény egyik kanyarulata mögött egy csapat powri hevert a földön, jobbára holtan, de némelyik még rángatózott.Villám sújtotta agyon őket, s Elbryan tudta, hogy már közel jár.

Megállt és érzékeivel belekémlelt az éjszakába. Beszédet hallott a közelben. Zajtalan, de gyors futással megindult, s hamarosan megpillantotta Avelynt, aki egy törpét szorított a hóna alá, s egy fatörzsbe veregette a powri fejét.

Elbryan oda akart menni, de valami mozgás vonta magára a figyelmét dél felől. Az utolsó powrit, Tik'narnt pillantotta meg. Elbryan fél térdre ereszkedett és felemelte Sólyomszárnyat. Megint tökéletes volt a célzás, de a vessző ismét elkanyarodott az utolsó pillanatban, s elszállt az éjszakába.

A kósza csalódottan tette el íját és kardot rántott.

A powri látta, hogy nem rázhatja le a hosszúléptű embert. Megtorpant és kezében egy csillogó karddal visszafordult.

– Éjmadár! – lehelte. – Most meghalsz!

Elbryan nem válaszolt, csak támadott, s pengéje kétszer érintkezett ellenfele kardjával, aztán rést talált a powri szívéhez.

A szúrás mégis eltérült, valami rejtélyes erő félretolta, s a meglepett kósza kibillent egyensúlyából. Előrebukott. A vigyorgó powri pengéje a tenyerét érte.

– Mi ez? – morogta a kósza, s szembefordult különös ellenfelével.

Ulg Tik'narn nevetve közeledett.

Nem messze tőlük Avelyn testvér furcsálkodva figyelte a jelenetet. Elbrayn újra támadott, de a kardja az utolsó pillanatban megint félresiklott. A kószát azonban most nem érte készületlenül a helyzet, megőrizte egyensúlyát, és elég gyorsan védőállásba helyezkedett ahhoz, hogy elejét vegye mindenféle szúrós ellentámadásnak.

Avelyn eltette a kezében tartott grafitot. A villámnak nem volt hatása erre a különös törpére, aki nyilván védővarázslattal rendelkezik.

A szerzetes előszedte a Quintalltól zsákmányolt karbunkulust és belesüllyedt annak mágiájába, miközben Elbryan újabb sikertelen kísérleteket tett arra, hogy kárt tegyen a powriban.

Avelyn egyszer csak megpillantotta a különös védettség okát: a powri szegecselt csuklópántjai szinte izzottak a mágiától.

– Hát jó – morogta a szerzetes. Elővette a másik követ is, amit volt társától szerzett – az erős napkövet –, s kisugározta energiáit.

– Nem tudsz megölni, ostoba Éjmadár – hencegett Ulg Tik'narn, s megindult a zavart Elbryan felé. – A gazdám megvédelmez. Bestes...

A szó elhaló gurgulázásba fulladt, amikor a mágiasemlegesítő erő végighullámzott a daktilusz kovácsolta pántokon, s Fergeteg belefúródott a törpe mellkasába.

– Nem ismerem ezt a nevet – vallotta be Juraviel, s a tábortűz felett Elbryanra pillantott.

– Én viszont igen – szólt Avelyn. – Bestesbulzibar, Aztemephostophe, Pelucine, Decambrinezarre...

– Mind démon daktiluszok nevei – mondta Juraviel, mert a nevek közül kettő ismerősen hangzott neki.

– Akkor viszont, ha hinni lehet a powrinak, tudjuk, hogy egy igazi, megtestesült bestia irányítja ellenségeinket – szólt Pony.

– Tudjuk – mondta teljes bizonyossággal Avelyn, s elővette a gonosz karpántokat, amelyeknek viselését senkinek sem engedhette meg. – Egy idő óta tudok a bestiáról és lakhelyéről.

– A Barbakán – mondta Elbryan.

– A füstokádó hegy – tette hozzá Avelyn.

Hosszú csend következett, s mind az öten – a három ember és a két elf – érezték a bizonyosság súlyát, s egyszeriben sebezhetők lettek. Valóban létezik egy démon daktilusz, ami irányítja Quintall szellemét, és aki – Quintallon keresztül, vagy a szörnysereg jelentéseiből – tud a kis csapatról, tud Éjmadárról.

Avelyn felállt és elindult, Pony utánaszaladt.

– Ismerem a sorsomat – mondta halkan a lánynak, de Elbryan, aki utánasietett, és az éles fülű elfek is jól hallották. – Most már tudom, miért késztetett Isten szelleme arra, hogy ellopjam a köveket és eljöjjek St.-Mere-Abelle-ből.

– Szóval a Barbakánra akarsz menni – mondta Pony.

– Én láttam a sereget, ami ott gyülekezik – felelte Avelyn. – És láttam a sötétséget, ami hamarosan végigsöpör rajtunk, az egész királyságon: St.-Mere-Abelle-en, Palmarison, Ursalon, de még Entelen is. Talán még Behren sincs biztonságban.

A szerzetes visszafordult és Pony szemébe nézett, aztán Elbryanra. – Nem győzhetjük le a daktiluszt és csatlósait – jelentette ki Avelyn. Népünk meggyengült, az elfek elszigetelődtek és megfogyatkoztak. A sötétséget csak úgy lehet eltéríteni, ha fejét vesszük az ellenségnek, ha elpusztul az az akarat, ami összetartja a goblinokat, powrikat és óriásokat.

– Több száz mérföldet akarsz utazni, hogy szembeszállj egy ilyen hatalmas lénnyel? – kérdezte Elbryan szkeptikusan.

– Semmiféle emberi sereg nem juthat,a daktilusz közelébe – felelte Avelyn –, de én talán igen.

– Egy kisebb csoport talán igen – szólt Pony, és Elbryanra pillantott.

A kósza gondolkodott, aztán komoran bólintott.

Pony visszafordult Avelynhez, s mélyen a szemébe nézett annak az embernek, aki olyan lett neki, mintha a testvére volna. Látta a fájdalmat, a félelmet, amikor a szerzetes kijelentette, hogy egyedül megy. Avelyn őt félti, nem önmagát.

– Azt mondod, ez a sorsod – szólt Pony. – De mivel a sors melléd helyezett, ez a sors az enyém is.

Avelyn már rázta a fejét, de Pony folytatta.

– Ne is gondolj arra, hogy megállíts – erősködött. – Hisz hol kéne lennem? Itt, ahol a powrik csapdákat állítanak nekünk? Vagy talán délen, az előrenyomuló hordák előtt?

– Esetleg az elfek hazájában? – tette hozzá komoran Juraviel, váratlanul Pony érvelése mellé állva.

– Tényleg, hol is? – kérdezte a lány. – Inkább állok szemtől szembe a szörnyeteg elé, Avelyn mellé, miközben az egész világ lélegzetvisszafojtva figyel.

Avelyn úgy nézett Elbryanra, mintha azt várná, hogy a kósza majd tiltakozni fog. Hogy is hagyhatná elmenni, amikor ennyire szereti?

Avelyn azonban nem fogta fel teljesen ennek a szerelemnek a természetét.

– Én pedig ott leszek Pony mellett – jelentette ki a kósza. – És Avelyn mellett.

A szerzetes arckifejezése hitetlenkedésről árulkodott.

– Hát Terranen Dinoniel, a kósza, nem az elfek tanítványa volt? – kérdezte Elbryan, és Juravielékre nézett.

– De ő félig elf volt – szólt közbe Tuntun, mintha ez a tény Elbryan fölé helyezné a legendás hőst.

– Akkor nekem is mennem kell, hogy pótoljam a másik felet – felelte komolyan Juraviel. Rezzenetlenül állta Tuntun csodálkozó tekintetét. – Természetesen Dasslerond úrnő áldásával.

– Teringettét! – robbant ki Avelyn hirtelen. Meglepte, de persze örömmel is töltötte el a váratlan támogatás. A derűs pillanat azonban hamar elillant, hisz sötét út állt előttük. A szerzetes végignézett mindnyájukon és bólintott, aztán félrevonult, hogy egyedül lehessen lelkiismeretével és elhatározásával.

Amikor Elbryan és Pony elmentek, legnagyobb meglepetésükre egy hallgatózóra akadtak, aki nagy teste ellenére láthatatlanul és nesztelenül lapult az erdőben.

– Tudtam, hogy ez lesz – morogta Bradwarden. – Az emberek – köpött a kentaur – mindig azt akarják, hogy emlékezzenek rájuk. – Megcsóválta a fejét. – Hozd a nyeregtáskáidat, mert kell vinni felszerelést, és jobb, ha valaki tudja, hogyan lehet kimászni a bajból.

– Velünk akarsz jönni? – kérdezte Elbryan.

– Hosszú lesz az út – felelte a kentaur. – Jól fog jönni a dudaszó a zaklatott idegeknek.

3. RÉSZ

A bestia

Új egyensúly jött létre, Mather bácsi, a játszma új szintre került. Ellenségeink tudnak rólunk, s kétségtelen aggodalom munkál soraikban, de egy nagyobb cél lebeg a szemük előtt, és ez kissé elterelt rólunk a figyelmüket. Van rá remény, hogy nem kapnak el minket.

De mi sem tudunk jelentős kárt okozni. Néhány katapultot tönkretettünk, de mi ez a száznyi harci géphez képest, ami tömött sorokban zúdul le a Barbakánról? Majdnem egy tucat óriást öltünk meg az elmúlt két hétben, de mit számít ez, amikor ezernyi másik masírozik majd Medvehoncban? És most, hogy már tud rólunk, az ellenség elővigyázatos, s nagyobb, jobban felkészült csapatokban halad. Minden rajtaütés egyre nehezebb.

Tehát egyelőre semmi döntőt nem tudunk tenni itt, félúton a front és az invázió forrása között. Mégis, ha Avelyn testvérnek igaza van, ha a sorsa északra hívja s mi el tudjuk juttatni oda, ha szembe tud szállni a démon daktilusszal és le tudja győzni, akkor ellenségeink összetartó erő nélkül maradnak. Kifogja elnyomni a powrik és goblinok közt feszülő ősi, mély gyűlöletet, ha Bestesbulzibar eltűnik? Valószínű, hogy az invázió kis csoportokra hullik szét, amelyek épp annyira harcolnak egymással is, mint a királysággal. Valószínű, hogy az óriások, akik egyébként zárkózott, rejtőzködő lények, visszatérnek hegyi otthonaikba, távol az emberek településeitől.

Nevetnem kell, amikor belegondolok, hogyan hangzik mindez, mert jól tudom, hogy az előttünk álló út a legsötétebb, amire valaha is rálépek, s ennek az útnak a vége még sötétebb.

Sötét lesz az útjuk azoknak az embereknek is, akiket hátrahagyok, akik folytatják fák a harcot, miközben tehetetlenebb társaikat kísérik biztosabb helyre – ha ugyan van biztos hely. Nincsenek illúzióim: ez a csoport legalább olyan nagy veszélyben lesz, mint mi. Ha nem találnak menedéket, meghalnak, talán egyenként, egyedül, mint Cric, vagy a goblinok találnak rá a táborukra, és mindenkit lemészárolnak.

Miféle felhők tornyosulnak a fejünk felett, minden viharnál feketébben?

Ez az az élet, amit a végzet nekünk szánt, Mather bácsi. Ezt lökte ide nekünk, s büszke vagyok rá, hogy kevesen, oly kevesen húzódoznak a hirtelen, kéretlen felelősségtől. Minden Tol Yuganickra százan vannak, akik nem adják be a derekukat semmilyen fenyegetésnek, akik hűségesek, bátrak és hajlandók felvenni a harcot, még akkor is, ha ez a halálukat jelenti.

Én kósza vagyok, akit úgy tanítottak, hogy elfogadja a kötelességet, és azt a sorsot, ami a kötelesség tejesítésével jár. Ez az én tartozásom és becsületem. Harcolni fogok, minden tudásommal, amit az elfektőt kaptam, minden rendelkezésemre állófegyverrel, azokért a dolgokért, amik kedvesek nekem – mindenekfelett az ártatlanok védelméért és az igazságfelsőbb elveiért. Mindezek miatt, s a beállt helyzetben a szükség hozta, hogy a három falu vezére lettem. Mégsem én vagyok ennek a háborúnak az igazi hőse, hanem ők, ezek az ártatlanok, akik a háború útjába kerültek, mert mindnyájan – az orvvadászok, akik már messze járhatnának, Bradwarden, akinek semmi köze az egészhez, Besiter O'Comely és Shawno – önként küzdenek tovább, pedig őket nem köti tartozás. Minden férfi, asszony és gyermek fegyvert fog közös örökségéért, mert megértik az egység értékét, mert törődnek a déli városokban élők sorsával.

Tudom, mit jelent kószának lenni, Mather bácsi. Kószának lenni annyi, mint elfogadni az emberiség gyarlóságait azzal a tudattal, hogy a jó felülmúja a rosszat. Annyi, mint példaként szolgálni, sokszor értetlenségtől övezve, hogy majd ha a sötétség ránk ereszkedik, felismerjék az értékemet és kövessék az útmutatásomat. Kószának lenni annyi, mint példát mutatni arról, hogy milyenek legyenek majd, ha előáll a szükség, és hogyan mutassák meg az emberi jellem jobbik oldalát.

Azok a férfiak és nők, akiket hátrahagyok, ugyanúgy fognak szolgálni, ahogy én szolgáltam, fenntartják a lelkesedést és az akaratot, a bátorságot és a meggyőződést azokban, akikkel találkoznak.

Ami pedig engem illet, én felesküszöm arra, hogy elviszem Avelynt a Barbakánhoz, az ellenség főhadiszállására. S ha elpusztulok az úton, akkor úgy legyen. Ha mindnyájan, az én szeretett Ponymmal együtt meghalunk és kudarcot vallunk, akkor majd valaki más veszi át elejtett kardomat, megszakadt kiáltásomat.

A sötétség nem lehet tejes, amíg az utolsó szabad emberi lelket is le nem győzte.

Elbryan, az Éjmadár

23. fejezet

Az elválás

Elbryannak, s a lázadó erők többi parancsnokának több napjába is beletelt, mire mindent megszerveztek a huszonöt harcos és a több mint száz menekült körül, akiket hátrahagytak. A maradók felhagytak a bújócskával, és inkább arra törekedtek, hogy délre, a biztonságosabb vidékekre juttassák az embereket, párhuzamosan haladva az előretörő sereggel.

Nehéz volt az elválás az északra indulók számára, főként Elbryannak, aki már-már mindenki apjának érezte magát. Ha az embereket megtalálják és megölik, azt sosem bocsátja meg magának.

A másik érv azonban ennél is kényszerítőbb volt: ha a daktiluszt nem győzik le, akkor nem lesz biztos menedék, s az egész emberi világ elpusztul. Pony gyakorta emlékeztette a kószát arra, hogy ő maga képezte ki a harcosokat, akik a menekülőket kísérik, s akár a gondos szülőnek, most Elbryannak is szárnyukra kell bocsátania őket.

Az ő útja most másfelé vezet.

Könnyed tempóban indultak el. Elbryan Szellődalon lovagolt, hogy járőrözzön társai körül, Pony és Avelyn pedig gyalog mentek, Bradwardennel együtt, akinél ott volt a dudája, de csak akkor kezdett el játszani, amikor már maguk mögött hagyták a szörnyetegek által elfoglalt falvakat.

Alighogy elhagyták a tábort, kis elf csapatra bukkantak – akik lehettek ugyanúgy öten is, mint húszan, olyan nehéz volt meglátni őket.

– Mit mond Dasslerond úrnő? – érdeklődött Elbryan Juravieltől.

– Azt üzeni, hogy jó utat – felelte az elf. – Jó utat Elbryannak, az Éjmadárnak, Jilseponie-nak, a jó Avelyn testvérnek, a hatalmas Bradwardennek, és... – fejezte be kis szárnyaival aprókat verdesve, hogy a földre ereszkedjen – ...Belli'mar Juravielnek, aki Caer'alfart fogja képviselni ebben a fontos küldetésben! – Az elf mélyen meghajolt.

Elbryan Tuntunra pillantott, aki egy ágon ült és mosolygott – de a kósza igencsak őszintétlennek látta ezt a mosolyt. – Vigyázz rá, Éjmadár – mondta fenyegetően. – Téged teszlek felelőssé, ha bármi történik a bátyámmal.

– Nagy felelősség ez, ha a démon daktilusszal nézünk szembe! – mordult fel Bradwarden.

– Ha rajtam múlna, Belli'mar Juraviel az övéi mellett maradna – felelte Elbryan. – Persze ha rajtam múlna, akkor Pony is ott maradna a falvak népével, akárcsak Avelyn, és Bradwarden dudájának szava is a saját erdejében köszöntené a hajnalt.

– Teringettét! – rikkantotta Avelyn. – A bátor Éjmadár egyedül akarna megvívni a bestiával!

– Meg rendet vágni a hatalmas seregben, amit láttál, egészen a füstölgő hegyig! – tódította Bradwarden.

Elbryan csak nevetni tudott. Rövid vágtára sarkallta Szellődalt.

– Jó utat, Éjmadár! – hallotta Tuntun kiáltását, és aztán egyedül vágtatott tovább. Örült a csapat új tagjának, még ha nem is mutatta.

Nem messze mozgást érzett, és visszafogta Szellődalt. Megnyugodott, amikor Paulson és Mókus bukkantak elő az ösvényen, s szemlátomást nem vették észre őt.

– Ha lemaradtunk, agyonverlek – morogta Paulson a társának, aki bölcsen elhúzódott mellőle. Elbryan figyelmét nem kerülte el a tény, hogy a két orvvadász úti ruhát öltött magára. A kósza behúzódott lovával a fenyők közé, és várta, hogy a páros közelebb érjen. Szerette volna kifürkészni a szándékaikat.

Paulson általános morgolódásán kívül azonban nem sokat hallott.

– Üdv nektek – szólalt meg hirtelen, felriasztva a beszélgetőket.

– Üdv neked is – felelte Paulson. – Örülök, hogy nem maradtunk le az indulásodról.

– Nektek is vannak terveitek?

Paulson rámeredt. – Mi lesz velünk, ha Elbryan elmegy? – kérdezte.

A kósza vállat vont. – El kell juttatnunk a menekülteket délre. Nem késlekedhetünk tovább.

– Több mint húsz harcosod van erre a feladatra – ellenkezett Paulson.

– Akiknek vezér kell, Mókus és Paulson személyében – mondta Elbryan.

– Jobban hallgatnának Beister O'Comelyre – próbálkozott tovább Paulson. – Aki már át is vette a parancsnokságot, ahogy tudom. A mi munkánk itt befejeződött.

– Akkor hát vége a felelősségeteknek is. Mehettek, ahová akartok. És az én köszönetem kísér, meg mindazok hálája, akik túlélték az inváziót.

Paulson Mókusra nézett, s a kis ember idegesen bólintott.

– Veled megyünk – jelentette ki váratlanul Paulson. – Szerintem azt a goblint, aki megölte Cricet, ez a Bestesbilzi-micsoda küldte, tehát ő a felelős.

Elbryan kétkedő arcot vágott.

– Ismersz valakit, aki nálunk jobban ismeri az erdőt? – erősködött Paulson.

– Épp most mondtad, hogy azt csinálunk, amit akarunk – szólt félénken Mókus, Pualson válla mögé húzódva.

A többiek ekkor érték utol a kószát. Juraviel Bradwarden hátán ücsörgött, a csomagok között.

– Barátaink, Paulson és Mókus csatlakozni szeretnének hozzánk – magyarázta a kósza.

– De hát azt mondtuk, hogy egy kisebb csapat jobban boldogul – ellenkezett Bradwarden.

– Mi ketten kevesebb helyet foglalunk el, mint te egymagad, kentaur – vetette ellene Paulson.

Elbryan rámosolygott Bradwardenre, mielőtt az megsértődhetett volna. – Ez igaz – helyeselt.

– És ismerjük az erdőt is – folytatta Paulson. – Meg az ellenséget. Keveredjetek csak harcba, és örülni fogtok, hogy veletek vagyunk.

Elbryan újra Bradwardenre pillantott, hisz ő meg a kentaur voltak az expedíció nem hivatalos vezetői. Bradwarden kemény pillantása meglágyult a kósza kérlelő tekintetére. – Jól van, gyertek – adta meg magát. – De egy rossz szó a dudámra, és végetek!

Heten mentek tovább. Heten a tízezernyi szörnyeteg ellen, hét halandó a démon daktilusz ellen. A Dundalis melletti erdő szélén Elbryan leszállt a lováról.

– Fuss szabadon, barátom – mondta Szellődalnak. – Talán még visszatérek hozzád. – A ló nem szaladt el azonnal, csak állt és a földet kapálta, mintha tiltakozni akarna.

A kósza érezte, hogy a csődör nem akar itt maradni, s egy pillanatig foglalkozott a gondolattal, hogy lóval megy tovább. De hogy is tehette volna ezt jó lelkiismerettel, amikor tudta, hogy Szellődal nem lesz képes átkelni a sziklás Barbakánon, és semmiképp nem mehet vele az Aida alagútjaiba.

– Fuss csak! – parancsolta, s Szellődal elindult, de nem messze tőlük még megállt a fák közt.

Inkább nyugat, mint észak felé haladtak, mert messze ki akarták kerülni a hosszú karavánt, amit Avelyn mágikus úton észlelt. Még Világvégétől, egy domb tetejéről is látni lehetett a levegőbe szálló hosszú porvonalat, ami dél felé haladt.

Idekint, Világvége után már nem volt út. Öreg volt itt az erdő, magas, sötét fákkal és ritkás aljnövényzettel, folyókkal, melyek vize egészen a Barbakán magas csúcsairól jött. Néha láttak magányos vagy kis csoportban álló házakat, az igazi határvidékiek lakhelyeit. Nem volt megnyugtató a tény, hogy a házakat – melyek egyikében Paulsonék barátai éltek – egytől egyig elhagyatottan találták.

A tizedik napon megtudták az okot is, amikor Elbryan nyomokat pillantott meg a sáros folyóparton.

– Goblinok – mondta a kósza a társainak. És néhány ember.

– Kóbor kis banda lehet – vélte Bradwarden. – Nincs köze az északi sereghez.

– A goblinok ezer éve élnek errefelé – tette hozzá Paulson. – A barátaimnak sok bajuk volt velük.

– A goblinok szoktak foglyot ejteni? – érdeklődött a kósza, s ez a bevallottan szokatlan körülmény arra utalt, hogy mégsem egyszerű portyázókkal állnak szemben.

A démon előhív minden goblint az odújából, így szólt Avelyn figyelmeztetése.

Mennyire szerette volna Elbryan, ha most Szellődal mégis vele lenne, és a banda után lovagolhatna!

– Visszahúzódunk az erdőbe, hogy elkerüljük őket – sóhajtott Bradwarden. – Abból nem lehet baj.

– Csak éppen foglyaik vannak – szólt Pony.

– Ezt nem tudhatjuk biztosan – felelte Bradwarden.

– Emberi nyomok vannak a goblinoké mellett – vetette ellene Avelyn.

– Lehet, hogy csak voltak foglyaik – bökte ki sötéten Bradwarden.

Elbryan éppen vitatkozni akart a kentaurral, hogy elsők az emberek, akik esetleg segítségre szorulnak, amikor Paulson váratlanul a pártjára állt.

– Sereget tartanak fenn – érvelt az orvvadász. – Tehát szükségük van rabszolgákra. Ha ez a csapat kapcsolatban áll a daktilusszal, akkor tudják, hogy nem érdemes megölni azokat, akiket halálra is lehet dolgoztatni.

Bradwarden megadta magát, s intett Elbryannak, hogy menjen és nézzen utána a dolognak. A kósza így is tett, s a folyótól nyugatra kerülve kanyarodott észak felé. Végül egy folyókanyarulatnál talált rá a kis csapatra, ahol a goblinok – sok goblin! – megálltak inni, de a körülbelül húsz embert, zömmel nőket és gyerekeket, távol tartották a hőn áhított víztől.

A kósza lehajtott fejjel gondolta át a lehetőségeit. Szerencsére sem óriásokat, sem powrikat nem látott, goblinokból viszont legalább ötven akadt, a daktilusz seregének emblémájával. Még ha a többiekkel rá is támad a csapatra, a goblinok akkor is megölhetik foglyaikat.

Elbryan visszament, hogy beszámoljon társainak, s heves vitára számított. Vajon küldetésük a fontosabb – hisz ha támadnak és visszaverik, megölik vagy elfogják őket, ki megy tovább a daktiluszhoz?

– Csak ötvenen vannak? – pufogta Bradwarden. – És csak goblinok? Az első húszat lenyilazom, a második húszat eltaposom, az utolsó tízhez pedig itt a husáng!

– Hogyan támadhatunk rájuk anélkül, hogy veszélybe sodornánk a foglyokat? – kérdezte a mindig gyakorlatias Pony. A lány nem akart senkit lebeszélni a támadásról, de erre a kérdésre meg kellett tudnia a választ.

– Különválasztjuk őket – felelte Elbryan. – Ha elkószálnak az erdőbe, hátramaradnak vagy túlságosan előremennek...

Hat néma bólintás nyugtázta szavait. Egy órán belül már a karaván nyomában voltak, figyelték az ellenség mozgását, a goblinok elrendeződését. Egy helyen, ahol a folyópart keskennyé és járhatatlanná vált, a goblinok kiküldtek egy hatfős csapatot új utat keresni.

A hat goblin gyorsan és csendesen halt meg az íjaktól, a tőröktől, kardoktól és husángoktól. Olyan gyors és tökéletes volt a mészárlás, hogy Avelynnek még mágiához sem kellett nyúlnia. Egy haldokló goblinnal ugyan puszta kézzel végzett, de így legalább mágikus energiáját tartalékolhatta.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az első hat felderítő nem fog visszatérni, a goblinok kiküldtek egy párt a felkutatásukra. Elbryanék azonnal lelőtték őket, ahogy elhagyták a karavánt.

– Szagot fogtak – vélekedett Pony, amikor a goblinok idegesen szaladgálni kezdtek, és összébb terelték az embereket. A legrosszabb az volt, amikor a goblinok verni kezdték a foglyokat. Az egyik leütött egy kisgyereket. Elbryan összeszorított foggal tartotta vissza magát és társait. A goblinok óvatosak, jól kell időzíteni a támadást.

– Elrejtjük a hullákat – suttogta Elbryan – és ha további felderítőket küldenek ki, azokat békén hagyjuk. Találják csak meg az utat. Ha továbbindulnak, lecsapunk rájuk és tízszeresen megfizetnek minden pofonért.

– Bizony – helyeselt a kentaur. – Hadd higgyék, hogy a többiek megszöktek. Legyenek csak gyanútlanok.

Elbryan Avelynre pillantott. – Neked fontos szereped lesz. Mi fel tudjuk ugyan aprítani a goblinokat, de neked kell segíteni megvédeni a foglyokat.

A szerzetes komoran bólintott, és Ponyra pillantott. Elbryan érezte, hogy valami titkuk van. A kósza még hitetlenkedőbb arcot vágott, amikor észrevette, hogy Avelyn egy darab grafitot meg egy zöld malachitot ad a lánynak.

A goblinok valóban kiküldtek két felderítőt, s ezek akadálytalanul járhatták be az erdőt, majd visszatérve jelentették, hogy színét sem látták elveszett társaiknak. Mivel a dezertálás goblinkörökben nem számított ritkaságnak, a vezérek megnyugodtak, s hamarosan továbbindultak az újonnan felderített úton.

Továbbra is követte, sőt, vezette őket a kósza, a rajtaütésre legjobbnak ítélt hely felé. Ez a hely egy keskeny szakasz volt egy meredek, magas gerinc és egy sáros tavacska között.

Pony arckifejezése jelezte először, hogy valami nincs rendben, s ahogy a kósza is megpillantotta a szörnyetegeket, mindjárt látta, mi a baj. Valamilyen vita merült fel az emberek és a rabtartók között, s a foglyok húzták a rövidebbet. Elbryan összerándult minden ütésre, mintha őt vernék, de megint csak megpróbálta visszatartani magát, hogy ne veszítse szem elől a felsőbb célt.

Ekkor azonban egy fiatal fiút – annyi idős lehetett, mint Elbryan volt a dundalisi tragédia idején – rángattak ki a sorból. A porkolábok szándéka nyilvánvaló volt, példát akartak statuálni a fiúval. Térdre lökték és előrerántották a fejét.

– Nem, nem, nem – suttogta Elbryan, és majd megszakadt a szíve. Az egész tervnek és a raboknak sokkal nagyobb esélyük lett volna, ha kivárják a legmegfelelőbb pillanatot, de hogy is nézhette volna tétlenül, hogy egy szerencsétlen gyereket feláldozzanak?

Természetesen nem nézhette, s amint Sólyomszárny emelkedni kezdett, a többiek rádöbbentek, hogy elérkezett a cselekvés pillanata.

A goblin kardja is felemelkedett, de aztán a földre hullt, amikor Elbryan nyílvesszője a kis szörnyeteg mellkasába fúródott. Elbryan vad ordítással rontott ki a fák közül, íjjal a kezében.

A goblinok felbolydultak, s az egyik parancsokat kiáltozott – amíg a torkára nem fagyasztotta a hangot egy nyílvessző.

– Siess! – kiáltotta Avelyn Ponynak, mert már megvolt a tervük arra, hogyan jussanak el a foglyokig.

A lány próbált igyekezni, s minden akaraterejével a malachitra koncentrált. Már csinálta ezt, amikor gyakoroltak Avelynnel, de most nagy volt a nyomás és nagy a tét.

– Teringettét! – rikkantotta oda neki Avelyn. – Tudod, hogy menni fog, kislány!

Ez a biztatás átlendítette Ponyt a holtponton, a kő mágiájának mélyébe. Érezte, ahogy egyre könnyebb lesz, mint egy tollpihe.

Avelyn könnyedén felemelte a földről s elindította a szörnykaraván felé. Pony az ágakba kapaszkodva hajtotta magát előre a levegőben. Ellebegett Elbryan mellett, aki karddal tört előre, meghökkentő módon visszaszorítva a goblinokat.

Pony igyekezett feltűnés nélkül, lélegzet-visszafojtva repülni a foglyokhoz. A goblinok mozgásából, parancsszavaiból sejtette, hogy valóban bántani akarják a rabokat.

Aggodalmasan pillantott a másik kőre, amit Avelyntől kapott, aztán a kardjára. Nem tudta, melyiknek venné nagyobb hasznát. A küzdelem mindenesetre kezdett elkeseredetté válni.

Elbryan haragja nem csillapult. Két goblin rohant rá, de ő Sólyomszárny egyetlen erőteljes ütésével kiverte kezükből a fegyvert. Rohantában eldobta az íjat és kardot rántott, majd hasba szúrta a legközelebbi ellenfelet. Szabad kezével eközben állon vágta a másik goblint, s rohant tovább.

A kába goblin az állát dörgölte és Elbryan után eredt volna, de Bradwarden a kósza nyomában járt, és gyorsan porba tiporta a nyomorult jószágot.

Aztán a kentaur Elbryan mellett termett; és teli torokból dalolva irtotta a goblinokat. Mélyen bejutottak soraik közé, de lendületük lassan kifulladt, s az ellenség védelme is kezdett összerendeződni.

A goblinok félköralakzatot formáltak, de egységük hamar megtört, amikor Belli'mar Juraviel távolról szórni kezdte rájuk gyilkos nyilait.

Ekkor bukkant fel Paulson és Mókus, kiadós tőrzápor kíséretében.

– A hátamra! – dörögte a kentaur Elbryannak. – Odamegyünk a foglyokhoz.

Késő lesz, gondolta Elbryan, amikor a goblinok fölött a szánalmas kis csoportra tekintett. Imádkozott, hogy Avelyn és Pony sikerrel járjanak.

A szerzetes alig látta a goblinok sorait, és egyáltalán nem tudta, hogy ki a vezér. Ahogy Pony elindult, Avelyn rejtekhely után nézett, de látta, hogy nem sok ideje van. Elindult egy kis bükkcsoport felé, a törzsek közé húzódott, és belemélyedt a kezében tartott hematitba. Szelleme már szállt is, alighogy elhelyezkedett.

Lelke elrepült Juraviel mellett, s az érzékeny elf észre is vette, pedig a szellemalak teljességgel láthatatlan volt. Elsuhant Paulson meg Mókus, el Bradwarden s Elbryan mellett, el a goblinok sorai mellett, amíg a foglyokhoz és őreikhez nem ért. Az egyik éppen parancsokat kiáltozott, s Avelyn lelke egyenesen feléje indult. Benyomult a testbe, és küzdeni kezdett az irányításért.

A testátvétel sosem volt könnyű, inkább veszedelmes és nehéz feladat, de a világon senki sem tudott akkora erőket kicsalni a kövekből, mint Avelyn Desbris, s a szerzetes most elkeseredetten küzdött a foglyok életéért.

Szinte azonnal sikerült kilöknie a goblin lelkét, és folytatta a parancsok osztogatását, de ezek már egyáltalán nem a foglyokra vonatkoztak. – Meneküljetek! – sugallta alávetettjeinek. – Fussatok az erdőbe! Siessetek! Meneküljetek!

Sok goblin így is tett, mert nem volt kedvük megvárni a feldühödött kósza s a veszedelmes kentaur érkezését.

Mások azonban még egy kis emberi vérre szomjaztak távozás előtt.

Pony észrevette őket, amint elhagyták a harc színhelyét, de visszakanyarodtak a foglyok felé. A lánynak minden összpontosító képességére szüksége volt, hogy belehatoljon a második kőbe, miközben megőrzi a malachit adta súlytalanságot. Közben még a szörnyetegek mozgását is figyelnie kellett.

Kifutott az időből. Elméje elengedte a malachitot, s Pony tízlábnyi magasságból a földre zuhant, egyenesen a meglepett goblinok közé.

Amazok visítottak, Pony sikított, a goblinok megpördültek, emelni kezdték fegyverüket, de a lány elkapta a vállukat.

Ő volt a gyorsabb, s belesüllyedt a grafit mágiájába.

Éles reccsenés hallatszott, majd fekete villanás támadt, s a két goblin rángatózva terült el a földön. Végük volt.

– Hagyjátok a lányt! – kiáltotta Avelyn a goblin vezér szerepében. Egy goblin éppen le akart csapni Ponyra, s Avelyn rohant közbelépni. Menet közben valami újdonsággal próbálkozott: szelleme visszacsatlakozott az igazi testéhez, s új mágiát merített a másik kőből, amit a teste a kezében tartott.

– Embert akarok ölni! – dörögte a goblin Avelyn arcába, de a szerzetes felemelte kezét, és ez a kéz olyan volt, mint egy tigris mancsa. Egy csapással eltörölte a goblin ellenkezését, az arcával együtt.

– Teringettét! – dörögte a szerzetes-goblin. – Sikerült!

És valóban: Avelyn átnyúlt a téren, s kapcsolatot teremtett saját testével, miközben megőrizte a goblin alakját. Az erőfeszítés azonban nagy volt, túlságosan is nagy, s a szerzetes hirtelen elveszítette irányítását a goblintest felett. Lelke visszaszállt a szerzetestesthez, a bükkfák közé. Avelyn utolsó akaratával, még mielőtt elveszítette volna az eszméletét, visszanyúlt a goblin testéhez, s ahogy a goblin kezdte visszanyerni az uralmat teste felett, azt tapasztalta, hogy a keze – vagy legalábbis az a valami, amiben a karja végződik – a saját arca felé kap veszedelmes karmaival.

A meglepett, összezavarodott goblin hátratántorodott, s másik, normális kezével szétmart arcához kapott. A fájdalomtól és az iszonyattól kábán tántorgott Pony felé, aki egy döféssel megváltotta szenvedéseitől.

Pony ezek után a foglyok felé fordította figyelmét, és azt mondta nekik, hogy meneküljenek. A legtöbb férfi és néhány nő azonban nem futott el. Elszánt arccal, szívükben az elveszítettek utáni gyásszal indultak az ellenkező irányba, ahol Elbryanék csatáztak a szörnyekkel. A halott goblinoktól elszedett fegyverekkel, kövekkel vagy puszta kézzel vetették magukat a küzdelembe.

A harcnak pillanatokon belül vége lett. Több mint húsz goblin maradt a földön holtan, a többi pedig szétszaladt az erdőbe. Sok ember is megsérült, akárcsak Bradwarden – bár nem sokat törődött „horzsolásaival”. Avelyn is hamarosan előkerült, rogyadozó lábakkal és élete legkegyetlenebb fejfájásával. Mégis zokszó nélkül vette használatba újra a hematitot, hogy segítsen vele a sebesülteken.

Elbryan összeszedte Paulsonékat meg Juravielt, és elmentek felderíteni, hogy a goblinok nem készülnek-e ellentámadásra.

Majdnem egyórányi keresés után csak néhány goblint találtak együtt, elbújva egy helyen, a többiek pedig ostobán körbe-körbe rohangáltak.

A rajtaütés tehát sikerült, szinte tökéletesen, s a foglyok kiszabadultak, de a kószának új dilemmával és új, kéretlen felelősséggel kellett szembenéznie.

– Belster nyilván messze délen jár már – vélte Avelyn. – Nem tudjuk elérni. Még ha a kövek segítségével kapcsolatba is lépek vele, akkor sem tudjuk könnyen eljuttatni hozzájuk az új embereket.

– Kemény társaság – szólt közbe Pony – de tapasztalatlanok.

Paulson hitetlenkedve pillantott rá.

– Legalábbis ezekkel a goblinokkal szemben – helyesbített a lány. – Eddig még nem volt dolguk a daktilusz seregével. Paulson ezzel már egyetértett.

– Hetekbe telne megfelelően felkészíteni őket arra, hogy egyedül is megmeneküljenek – fejezte be a lány.

Elbryan hallgatta őket, és végiggondolta a javaslatokat. Tekintete hamarosan megállapodott Paulsonon és Mókuson.

Az orvvadász jól értette ezt a pillantást: Elbryan sosem kérte őket arra, hogy tartsanak vele, sőt, még fel is mentette őket minden kötelezettség alól. Most azonban látszott, hogy komoly felelősséget akar rájuk bízni. Azt akarta, hogy Paulsonék vegyék a vállukra az új menekültek terhét, s vigyék el őket délre. Paulson, aki még tele volt dühvel barátja elvesztése miatt, nem akarta itthagyni ezt a küldetést, és ezzel Mókus is így volt, mégis már-már elfogadták a megbízást a menekültek kedvéért. Az orvvadász maga is meglepődött, életében először most érezte meg, hogy a része valami nálánál nagyobbnak, egy baráti, bajtársi körnek.

– Van egy másik lehetőségünk is – szólt le Juraviel egy közeli ágról. Az elf idáig rejtőzködött, nem akarván megijeszteni a menekülteket. Bradwarden látványa már így is legalább annyira nyugtalanította az embereket, mint a goblinoké.

A csapat tagjai felpillantottak az elfre. aki lábait lógázva üldögélt a fejük fölött.

– Van egy hely, ahol meghúzhatják magukat, nem messze innen – folytatta Juraviel.

Mindenki reménykedően bólogatott, kivéve Elbryant. Juraviel hanghordozása arra utalt, hogy ez nem egy közönséges hely. Elbryannak eszébe jutott a futás, ami elhozta Dundalisba, Éjmadár első útjára. Akkor átvágott a Mocsárvidéken, nyugat felől. Most ismét a mocsarak mellett voltak, bár északabbra.

– Elvihetjük őket odáig, aztán folytathatjuk utunkat – vélte Pony.

– Nem mindnyájan visszük őket – szólt közbe Juraviel – csak én. Ez a hely nincs messze, de nincs is közel. Talán egyheti járóföld.

– Egy hét alatt akár Dundalisba is visszavihetjük őket – szólt közbe Bradwarden.

– Minek? – kérdezte az elf. – Ott már nincs senki, aki segíthetne nekik, a környék pedig tele van szörnyekkel. Azon a helyen, amiről én beszélek, szövetségesek vannak, szörnyek pedig nincsenek, ebben biztos vagyok.

– Szóval Andur'Blough Inninnessről van.szó – szólt a kósza, s amikor az elf nem tiltakozott, Elbryan tudta, hogy így van. – De úrnőtök befogad ennyi embert az elfek hazájába? Hisz rejtett, titkos az a hely.

– Különleges időket élünk – felelte Juraviel. – Dasslerond úrnő minket is kiengedett, hogy csatlakozzunk a küzdelmetekhez, és megtapasztaljuk a külső világot. Nem fogja megtagadni a menedéket a menekültektől sem, most, hogy sötétség szállt a földre. – Az elf elmosolyodott. – Persze megbűvöljük őket, hogy ne emlékezzenek az odavezető útra, ha majd visszajönnek az itteni világba.

– Mindnyájunknak menni kéne – vélekedett Pony, aki nagyon szerette volna látni az elfek völgyét Elbryán hosszú történetei után.

Elbryant is elfogta a kísértés, hogy újra lássa Andur'Blough Inninnesst, főleg most, hogy megacélozza elhatározását a létfontosságú, veszedelmes út előtt. De tudta, hogy erről szó sem lehet. – Minden nappal, amikor dél felé megyünk, s minden nappal, amikor utána visszafelé jövünk, ellenségeink egyre mélyebbre vájnak bele hazánkba, és emberek halnak meg.

– Majd én elviszem őket egyedül – jelentette ki Juraviel. – Ahogy te felismerted a sorsod, Avelyn testvér, úgy én is felismerem a sajátom. Reggel bemutatsz az embereknek, én pedig elvezetem őket a biztonságba.

Elbryan hosszan, keményen meredt szárnyas barátjára. Szerette volna, ha Juraviel mellette van az úton, hogy bölcsességével és bátorságával támogassa. De Juravielnek igaza van, csak ő tudja biztonságba juttatni a menekülteket, s bár a Barbakán-küldetés mindennél fontosabb, az ártatlanok sorsát sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Reggel elkövetkezett a második fájdalmas elválás.

– Végre itt vagy! – kiáltotta Tuntun Szellődalnak, amikor meglátta a csődört a mezőn, Dudvarét mellett. Az elfek zöme már rég elment, némelyik elkísérte a dél felé tartó embereket, de a legtöbben visszatértek Andur'Blough Inninnessbe. Tuntun és még néhányan azonban maradtak, hogy tovább figyeljék az inváziós sereget.

Tuntun keresni kezdte Szellődalt, s vágyai hamarosan tervvé alakultak.

Óvatosan közelítette meg a lovat, de hamarosan rájött, hogy képes kapcsolatot teremteni vele. A türkiz ugyan Elbryanra volt hangolva, de Tuntun elf lévén tudott valamit kezdeni vele: képes volt megérezni a ló legnagyobb vágyait, ha a tényleges gondolatait nem is.

Szellődal láthatóan teljes egyetértésbe került vele. Tuntunnak nem sok fáradságába tellett, hogy elfogadtassa magát a csődörrel, s Szellődal azonnal futásnak eredt északnyugat felé, ahogy az elf a hátára ugrott.

24. fejezet

A rém réme

Nem érezte a lába alatt a követ, és létezésének ezt a tényét minden másnál jobban gyűlölte, még jobban, mint a szörnyeteget, a démont, megmentőjét. Quintall szellemléte minden előnye ellenére hiányolta halandó teste kézzelfogható érzékeléseit, a fű vagy a kő érintését a talpán, a készülő vacsora illatát, a sós tengervíz szagát, az egzotikus fűszerek ízét.

Most ott állt – vagy inkább lebegett – a daktilusz hatalmas, oszlopos csarnokában, az obszidián trón és a szörnyeteg, új istensége előtt.

– Nyár közepére Palmarisban leszünk – szólt Bestesbulzibar, előrehajolva trónján. Vörös irhájának durva redői csillámlottak a trón két oldalán lezúduló lávafolyamok narancsszín fényében. – Ursalt pedig ősszel ostromoljuk meg. A téli havak így már nem árthatnak nekünk, ha nyomulunk tovább délre, Entelbe és a királyságokat elválasztó hegységig.

– És ott megállunk? – kérdezte a szellem.

– Megállni? – fortyant fel a daktilusz. – Lepaktálunk Behren törzsfőivel, kijátsszuk őket egymás ellen, s végül, amikor már nem számítanak háborúra, előnyomulunk délre. Akkor az egész világ az enyém lesz. Ismerje csak meg az emberiség a sötétség korát.

Quintall nem tudott vitatkozni a daktilusz érvelésével. Mindenestre néhány apróság kimaradt. Alpinador például a brutális határportyák és a partvidék felé irányuló rendületlen menetelés ellenére érintetlen maradt, ám ez az északi királyság nem volt szervezett, és elég népes sem ahhoz, hogy igazi fenyegetést jelentsen.

– Kiböjtöltük ezt az időt – folytatta Bestesbulzibar. – A fajtád csak magát okolhatja a közeledő viharért, saját gyengeségük nyitotta meg az utat. – A démon meglebegtette szárnyait és felkavarta a forróságot, amit Quintall furcsamód megérzett. És ez felébresztette az emlékeit.

Hihetetlen pontossággal emlékezett: mindarra, ami valaha volt, amit valaha is ígért halandó élete. Emlékezett St.-Mere-Abelle-re, a pimaninicuiti utazásra. Eszébe jutott Avelyn, az átkozott Avelyn és a versengés. Újra hallotta volt társa hangját, tiltakozó kiáltását, amikor a Szélfutár elsüllyedt, s most már tudta, hogy ez Isten hangja volt. Emlékezett arra, hogyan üldözte a renegát papot faluról falura, kinek figyelmeztető szavai, mint látja, oly igazak voltak.

Quintall démoni gazdájára nézett, s tudta, hogy a daktilusz csak kínozni akarta az emlékekkel. Amióta idejött az Aida gyomrába, amióta halandó mivoltában elpusztult s a bross valamiképp elhozta lelkét Bestesbulzibarhoz, Quintall csak erre az utolsó találkozásra emlékezett, de arra az útra, ami Avelynig vezette, nem.

Most – most azonban emlékezett. Mindenre. És tudta, hogy neki vége, hogy amit a daktilusz mond, az igaz, s Avelyn figyelmeztetései valósak. Az emberiség gyengesége, az abellita egyház eltévelyedése, a Szélfutár legénységének meggyilkolása, saját féltékenysége Avelyn testvérre – ezekből a dolgokból táplálkozik a démon daktilusz, ezek ébresztették fel a sötétséget, ami most megszállja a világot.

Quintall megvetette Bestesbulzibart, de azt is tudta, hogy tehetetlen a szörnyeteg ellen, s már nem menekülhet.

Bestesbulzibar tenyérrel lefelé előrenyújtotta a kezét, s telepatikus úton megparancsolta, hogy Quintall alázkodjon meg előtte.

A kárhozott lélek megfogta a kezet és megcsókolta.

Itt már nincs megváltás.

Quintall azt is tudta, hogy a démon olvassa minden gondolatát, s reménytelensége is csak a szörnyeteget táplálja.

– Hasznos vagy nekem – szólalt meg hirtelen Bestesbulzibar. – Meglátogatod az emberek álmait, s láthatatlanul jársz ellenségeink között. De ezt én is meg tudom csinálni, Quintall.

A daktilusz elhallgatott, s Quintall az utolsó megjegyzés után azt várta, hogy itt a vég, s mindörökre elpusztul, vagy éppen az örök kín feneketlen bugyrai várják.

– Többet kívánok tőled – folytatta a daktilusz, s az egyik lávafolyamra pillantott. – Igen – mormogta, inkább önmagához, mint a szellemhez beszélve. Egyik karját az olvadt folyamba mártotta, aztán visszanézett Quintallra.

– Igen – gondolkodott el a daktilusz. – Nem vágysz arra, hogy újra megtapasztald a testi világ érzékleteit? Quintall vágyott erre.

– Én megtehetem, hogy érezd ezt. Újra tiéd lehet az élet, az igazi élet.

Quintall érezte, hogy szelleme sodródni kezd a daktilusz felé, bár ez a mozgás mindenképp öntudatlan volt.

– Naggyá tehetlek – suttogta a démon, a fekete szárnyak meglebbentek, s újra forró szél csapta meg a szellemet. A szél elszállt, a forróság megmaradt.

Megmaradt, s Quintall rádöbbent, hogy a láva melegét érzi!

Bestesbulzibar hosszú, lassú kántálásba kezdett valami ismeretlen, torokhangú, csettegő nyelven, mintha egy öregember köszörülné lepedékes torkát. Bestesbulzibar aztán ráköpött Quintallra, s a köpet nem haladt át a szellemen, hanem eltalálta és rátapadt. A démon addig csinálta ezt, amíg Quintall teljesen nyálkás nem lett. Ekkor elkapta Quintallt, és a lávába hajította.

Az egész világ feketeségbe, izzó forróságba és elviselhetetlen fájdalomba borult, s Quintall már nem érzett semmi mást.

Később, sokkal később tért magához, de fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el. A trónteremben volt megint, s nem lebegett, hanem állt a szilárd padlón.

Lávalény lett, ember formájú, nagyjából olyan, mint amilyen azelőtt volt: kőkemény karokkal, lábakkal, ízületekkel, csak éppen narancsszínben izzó, olvadt lávából. Elképedten nyitotta-zárta fekete, narancsszín erekkel szabdalt kezét, érezte saját fogása természetfeletti erejét, s tudta, hogy a követ is össze tudná morzsolni – vagy az ellenség fejét.

Avelyn fejét.

Bestesbulzibar gonosz kacaja riasztotta fel gondolataiból.

– Elégedett vagy? – kérdezte a démon.

Quintall nem tudta, mit válaszoljon. Szólni akart, de saját hangja, mely úgy zengett, mint egy sziklaomlás visszhangja, megijesztette.

– Hozzá fogsz szokni új testedhez, tábornokom, orgyilkosom – incselkedett a daktilusz. – Az óriások sem állhatnak meg előtted, nemhogy az emberek. Ha Palmaris elesik, te fogod bevezetni a sereget a városba, s te fogod átvenni Medvehonc levert királyának helyét, ha Ursal is az enyém.

Hatalma, puszta testi ereje szinte megszédítette. A hódítás gondolata járta át egész elméjét. Úgy érezte, hogy egymaga el tudná pusztítani Palmarist, és semmiféle ember, semmiféle fegyver nem állhat meg előtte.

– Eddzed új testedet – szólt Bestesbulzibar. – Érezd meg erejét, határaidat, s alkalmazz mindent, amit valaha megtanultál a harcművészetekből. Most már a tábornokom és orgyilkosom vagy. Minden ember, Korona egész népe reszkessen tőled!

A szörnyeteg felkacagott, s Quintall reszelős hangja is csatlakozott a nevetéshez.

– A háború jól halad – folytatta a daktilusz. – Amíg aludtál, s lelked összefonódott az ajándékkal, amit tőlem kaptál, áttekintettem a délvidéket, a megállíthatatlan előrenyomulást. Palmaris nyár közepe előtt elesik, s újabb powri sereg közeledik a tengeren, hogy csatlakozzon hozzánk. Egy csapat délre megy, egy nyugatra, s Ursal kapujánál fognak találkozni. Ki állhatna az útjukba? Medvehonc gyenge kis királya?

A válasz nyilvánvalónak tűnt a bukott Quintall előtt. Senki sem állhat a bestia, a gazdája, istene útjába. Az ember-szellem-lávaszörnyeteg szerette volna azonnal bezúzni Ursal kapuit, hogy elfoglalja helyét Medvehonc trónján.

S még ennél is jobban szeretett volna elmenni St.-Mere-Abelle-be, hogy szembenézzen Markwart apáttal és Jojonah mesterrel, széttapossa és összemorzsolja őket. Most már világosan látta, hogy kihasználták. Kihasználták, amikor Pimaninicuitra küldték, amikor megfosztották emberi mivoltától és Igazság Testvért csináltak belőle, saját haragjuk eszközét. Most Bestesbulzibar ugyanezt tette, de Quintall úgy érezte, hogy a démon így is sokkal méltóbb gazda.

– Te fogsz vigyázni az Aidára és szolgálni a távollétemben – jelentette kí Bestesbulzibar.

Quintallnak több esze volt annál, semmint hogy kérdéseket tegyen fel a daktilusznak.

Aznap éjjel a démon kiröppent hegyi otthonából, dél felé, alattvalóihoz. Néhány óra alatt megtette a több száznyi mérföldet Dundalisig, ahol nagy veszekedésben találta Gothrát, a goblint, és Maiyer Deket, az óriást.

De a veszekedőknek torkára fagyott a szó, s az egész tábor elnémult, amikor a daktilusz közéjük ereszkedett.

– Beszéljetek! – kiáltotta a démon, mire mindkét fél egyszerre kezdett beszélni, de mindkettőt elhallgattatta egy fenyegető pillantás. Bestesbulzibar Maiyer Dekre meredt.

– Táboraink megteltek – magyarázta az óriás, de még az ő dörgő hangja is gyengének tűnt a démon előtt. – Több katonát kell délre küldeni, hogy szembeszálljon ellenségünk seregével!

A démon szeme felizzott, s vádló pillantást vetett a reszkető goblinra.

– Ulg Tik'narn eltűnt – szólt Gothra. – Valószínűleg halott.

– És? – szortyintott a démon, hisz utánpótlásban nem volt hiány.

– A környék nem biztonságos – folytatta a goblin. – Éjmadár birtokolja az erdőt.

– Vacak kis tüske! – dörögte Maiyer Dek. – És egy rohamozó óriás nem áll meg holmi tüskéket huzigálni.

– Ez a tüske elvágja az utánpótlást... – kezdte Gothra, de torkára forrasztotta a szót a démon vérfagyasztó rikoltása.

– Elég! – mordult fel a bestia. – Késleltetni akarod katonáink ezreit egy ember miatt, emiatt az Éjmadár miatt?

– De hát minden területet biztosítani kell – hebegte a goblin, látva, hogy a beszélgetés nem igazán jól alakul. A goblinok természetüktől fogva konzervatívok voltak hadviselési technikájukban. Egyenként biztosították a területeket, aztán módszeresen nyomultak tovább, s ritkán támadtak, hacsak biztos nem volt a teljes győzelem.

Bestesbulzibarnak azonban ehhez nem volt türelme.

– Nekem Palmaris kell, te meg ezreket tartasz vissza, hogy őrizzék ezt a szánalmas kis falut? – dörögte a daktilusz.

– Nem – ellenkezett Gothra. A goblin tábornok szerette volna megmagyarázni érvelését, megmutatni gazdájának, hogy az akadozó utánpótlás késleltetheti vagy visszatarthatja az erősítést, s ennek kihatása délen, talán épp Palmaris kapujánál katasztrofáli lehet.

Gothra, aki nem volt ostoba – legalábbis goblin létére nem –, logikusan, racionálisan akart érvelni, Bestesbulzibar azonban felordított, elkapta a goblin fejét és magához húzta. Bestesbulzibar felemelte a kezét, hogy mindenki lássa, kinyújtotta egyik ujját, s körmét rettenetes karommá növesztette, majd csapott vele egyet. Gothra felvisított és hátraesett.

A goblin a homlokából csorgó vércsíkra meredt, aztán a démonra.

Bestesbulzibar keze ökölbe szorult, s mágikus úton elkapta Gothrát – pontosabban a goblin bőrét, s olyan tökéletesen lehúzta róla, mintha csak a ruhájából sejtené ki a goblint. A megnyúzott Gothra remegve, haldokolva rogyott a földre.

A bestia ezután ruhástul felfalta a lenyúzott irhát.

– Ki Ulg Tik'narn helyettese? – kérdezte Bestesbulzibar.

Nem érkezett azonnal válasz, de aztán az egyik powri remegve előállt.

– Mi a neved?

– Kos... – a törpe hangja elcsuklott rémületében.

– Kos-kosio Begulne a neve – mondta Maiyer Dek.

– És hogyan foglalt állást Kos-kosio Begulne ebben a kérdésben? – kérdezte a daktilusz.

Maiyer Dek magabiztosan elmosolyodott. – Ő délre szeretett volna menni – hazudta, mert kedvére való lett volna, ha a nem kimondottan erős személyiségű Kos-kosio kerül a powri seregek élére. – De legalábbis úgy gondolta, hogy gyorsan le kell számolni az emberi portyázókkal, hogy minél előbb szabad legyen az út.

A démon elégedetten bólintott, Kos-kosio pedig egy kicsit jobban ki merte húzni magát.

– Mostantól te vagy a powri parancsnok, Kos-kosio Begulne – jelentette be Bestesbulzibar. – És Maiyer Dekkel együtt lesztek a goblinok parancsnokai, amíg megfelelő helyettest nem találunk Gothra helyett. – Bestesbulzibar végignézett az egybegyűlteken. – Titeket bízlak meg azzal, hogy nyár közepére elfoglaljátok Palmarist. A város kapujában akarlak látni benneteket, különben osztoztok Gothra sorsában!

Robajló szárnycsapásokkal, a tábor tüzeit mágikusan felszítva röppent fel a daktilusz nyugat felé, hogy megnézze a többi elfoglalt falut, terjeszkedő hatalmát. Világvége után elégedetten északra fordult, aztán meglátott egy karavánt, és arra gondolt, hogy leszáll hozzájuk, hogy egyszerre lelkesítse s meg is félemlítse alattvalóit.

De aztán valami más vonta magára a figyelmét, valami különös érzés, egy jelenlét, amit a daktilusz évszázadok óta nem tapasztalt. Lejjebb ereszkedett, lelassított, körözni kezdett, s éles szemével a tájat fürkészte, odafigyelt minden neszre.

Tudta, hogy elf van a környéken. Egy Touel'alfar, egyike a démon legősibb s leggyűlöltebb ellenségeinek.

25. fejezet

Egy harmónia

Az éjszaka csendes volt és gyönyörű. Időnként egy felhő rohant el az égen a délnyugati szelek hátán, de a csillagok jobbára tisztán és élesen ragyogtak, s a tavasz, az új élet illata lengett be mindent.

De Elbryan tudta, hogy az egész hazugság. Az új élet szaga hamarosan átadja helyét a goblinok, powrik, óriások s a halál bűzének. Minden szépség elpusztul a fekete horda léptei nyomán.

Gonosz hazugság minden: a csend, a békesség, a tavaszi szellő.

Hírtelen mozgás vonta magára a figyelmét, de Elbryan nem kapott a fegyvere után, mert felismerte a könnyű, kecses lépteket, az illatot – távoli virágok szellő-illatát –, a lányt, aki oly drága volt neki. Pony finom selyem hálóingben jött, ami a térdéig sem ért. Kieresztette a haját, s zabolátlan fürtjei csábítóan keretezték arcát, simogatták orcáit. Egy fürt egészen elszabadult, és a lány állát verdeste: a látványtól Elbryannak hevesen kezdett dobogni a szíve.

Pony a fiúra nézett, elmosolyodott, és felpillantott az éjszakai égboltra.

– Hogy is hozhattalak ki ide? – mondta neki a kósza, és a lány mögé lépett.

Pony Elbryan kezére hajtotta a fejét, és nekidőlt a fiúnak. – Hogy is akadályozhattál volna meg ebben? – kérdezte.

A kósza felkuncogott és megcsókolta a lány haját, miközben erős karjával átölelte. Tényleg, hogyan?, tűnődött el újra Pony szabad szellemén. Tudta, hogy nem szerethetné igazán Ponyt, nem szerethetné annak, ami, ha irányítani akarná, ha meg akarná zabolázni, épp az a szabad lélek szenvedne kárt, amit a legjobban szeret. Tudta, hogy Pony szíve az övé, de az akarata a sajátja, és nem lehetett volna visszatartani attól, hogy jöjjön, hacsak összekötözve el nem helyezi egy barlangban.

A lány Elbryan felé fordult, és felnézett a fiúra.

Az hosszan nézett vissza rá. Hirtelen elképzelte, ahogy Pony holtan fekszik, mellében egy goblin lándzsával. Elbryan elfordult, felnézett a csillagokra, és arra gondolt, hogyantudna akkor élni, mi értelme lenne folytatni, ha valami történne Ponyval.

Érezte arcán a lány simogató kezét, aztán Pony maga felé fordította. – Mindketten veszélyben vagyunk – emlékeztette a lány. – És én is meghalhatok, akárcsak Elbryan.

– Még csak ne is beszélj ilyen szörnyűségről!

– Ezek lehetőségek – mondta Pony. – Olyan lehetőségek, amelyeket saját akaratunkból vállaltunk, a kötelességgel együtt. Én nem akarok egy olyan világban élni, ami akkor lesz, ha a daktilusz nem pusztul el. Inkább meghalok a Barbakánon... – A hangja elcsuklott, és lábujjhegyre állva megcsókolta Elbryant. – Inkább meghalok, a barátom, a szerelmem mellett.

Elbryan megint el akarta fordítani a tekintetét, mert nem tudta elfogadni ezt az eshetőséget, de Pony erősen megfogta az állát, és visszafordította maga felé. Hirtelen minden szelídség eltűnt szép vonásaiból.

– Harcos vagyok – jelentette ki a lány. – Egész életemben harcoltam, azóta, amióta elhagytam a feldúlt Dundalist. Nekem is legalább akkora a felelősségem, mint neked.

– Dehogy – szólt Elbryan.

– És ha meg kell halnom, akkor csatában haljak, meg – folytatta Pony összeszorított foggal. – A démon daktilusz ellen. Harcos vagyok, szerelmem. Ne tagadd meg tőlem a méltó véget!

– Én jobb szeretném, ha a vég inkább együtt érne minket, és legalább száz év múlva! – felelte Elbryan tehetetlen mosollyal.

Pony megérintette a kósza arcát, és érezte a többnapos borostát. – De szerelmem – suttogta halkan – nekimehetnél az elf kardoddal ezzel a szőrnek, különben kipirosodik tőle az arcom.

– Nem csak az arcod, szerelmem – incselkedett Elbryan, és felemelte Ponyt. Finoman megharapdálta a lány nyakát, aztán arcával hozzádörgölődzött.

Pony visszasiklott a földre, szorosan kapaszkodva Elbryanba, amíg a szemük egy vonalba nem került, és a mosolyukból hirtelen eltűnt a játékosság, hisz mindketten tudták, hogy együtt töltött életük esetleg hamarosan brutális véget érhet. Pony megcsókolta Elbryant, keményen és szenvedélyesen, kezével erősen belemarkolt a fiú hajába, s még közelebb húzta magához, habár már így is épp elég közel voltak.

Elbryan magához ölelte, szinte összeroppantotta erős szorításában. Egyik keze lecsúszott a lány csupasz lábára, aztán fel Pony hálóinge alá, szelíden fel a hátán, és lassan leereszkedtek a földre.

– Varázsital – vitatkozott Avelyn.

Bradwarden szortyintott. – Talán kábítóital? Miféle ostobaság az? Varázsitallal leteríteni valakit, amikor egy bunkóval is el lehet érni ugyanezt!

– A bátorság itala! – mondta Avelym, és belebokszolt a levegőbe.

– Én rejtőitalnak nevezném – vált komollyá Bradwarden hangja.

Avelyn a kentaurra meredt.

– Híres vagyok az italaimról – szólt a kentaur. – A magam részéről a mocsit kedvelem, annál jobban semmi sem üt. De én csak ünnepkor iszom, barátom, nem azért, hogy elrejtőzzek.

Ez a vád keserűen érintette a szerzetest, főleg Bradwarden szájából. Avelyn meglehetősen közel került a kentaurhoz útjuk első heteiben, s inkább kölcsönös tisztelet, mint barátság alakult ki köztük. Most azonban semmi kétség nem férhetett az általában jóindulatú kentaur hangjának vádló csengéséhez: Bradwarden helytelenítette a szerzetes kis flaskáját.

– Talán neked nincs mi elől elrejtőzni – felelte a barát csendesen, s dacosan ajkához emelte a butykost. Inni azonban nem ihatott, visszatartotta a kentaur rámeredő tekintete.

– Minél jobban bújsz, annál nagyobb szükséged lesz arra, hogy bújj – felelte Bradwarden. – Nézz rám, Avelyn testvér. Nézz a szemembe, és láthatod, hogy nem hazudok.

Avelyn leeresztette a flaskát, és Bradwardenre meredt.

– Nem cselekedtél rosszat, amikor elhoztad a köveket – folytatta a kentaur.

– Miféle ostobaság ez? – hüledezett a szerzetes.

– Énelőlem nem bújhatsz el, Avelyn Desbris – folytatta Bradwarden, akinek magabiztosságát csak növelte a szerzetes ellenkezése. – Te nem félsz sem a többi szerzetestől, sem bármilyen Igazság Testvértől, aki a nyomodba eredhet. Nem, barátom, te Avelyntől félsz, attól, amit a saját halhatatlan lelkeddel tettél. Talán bemocskoltad?

– Te semmit sem tudsz.

– Teringettét! – utánozta Avelynt a kentaur. – Ismerem én az embereket, ismerem Avelynt. Tudom, hogy ez a bátorságital azért kell, hogy elrejtőzz saját múltad elől, a döntések elől, amiket hoztál – a jó döntések elől is! Most hallgass ide, mert én nem hazudok neked, nincs rá okom: jól tetted, hogy elmenekültél, hogy elhoztad a köveket, de még azt is jól tetted, hogy megölted az embert, aki meg akart ölni téged. Azt tetted, amit tenned kellett, barátom, ezért azt mondom, hagyd a bűntudatot, és inkább nézz előre. Azt mondtad, ismered a sorsod, és én hiszek ebben a sorsban, különben nem jöttem volna el. Az a feladatod, hogy szembeszállj a daktilusszal, és meg is fogod tenni, de csak úgy csináld, ha tiszta a fejed, és tiszta a szíved is.

A rejtelmes, bölcs, ősöreg lény szavai nagy hatással voltak Avelynre. A szerzetes a flaskájára pillantott, és most először látott benne ellenséget, a gyengeség jelét.

– Nincs neked szükséged semmiféle varázsitalra – folytatta Bradwarden. – Persze ha legyőzöd a daktiluszt, vendégem leszel egy mocsira, és akkor majd megtudod, milyen az, ha forog veled a világ! – Megfogta Avelyn csuklóját, elhúzta a flaskát, és tekintetük összekapcsolódott. – Avelynnek nem kell bujkálnia Avelyn elől – jelentette ki komolyan, s a szerzetes némi gondolkodás után bólintott.

– Rejtőzködj a daktilusz elől! – szólt váratlanul Bradwarden, aki örült, hogy végre sikerült megértetnie álláspontját. – Most rejtőzködj a daktilusz elől, amíg el nem jön az idő, de látni fogod, hogy ehhez kevés lesz a flaskád!

Avelyn nem szólt semmit, csak bólintott megint. Meg volt döbbenve, hogy Bradwarden így átlát rajta, ilyen tisztán ismeri a szívét, a lelkét, a bűntudatát. Az ital, amit mindig a keze ügyében tartott, nem a bátorság itala volt, hanem a gyávaság beismerése, a múlt előli menekülés eszköze.

Avelyn egyre bámulta Bradwardent, s amikor a kentaur elmosolyodott, ő is elmosolyodott, majd a bozótba hajította a flaskát.

Avelyn végre képes volt szembenézni a sorsával, anélkül, hogy az úton rágódott volna, ami idáig hozta.

A kentaur elővette a dudáját és halkan játszani kezdett, mert Bradwarden dalának olyan varázsa volt, hogy sem ember, sem goblin, sem állat nem tudta kideríteni a forrását az erdei éjszakában. Gyászos, mégis reménykedő dala megnyugtatta és fellelkesítette Avelynt. Átszűrődött a fák közt, hogy megsimogassa a szerelmeseket, és továbbszállt Paulsonék felé, akik éberen figyelték az éjszakai erdőt.

A csapatot összekötötte Bradwarden dala: egy dallam, egy cél, egy harmónia.

A csendes éjszaka azonban nem jelentett pihenést Tuntunnak és Szellődalnak. Az elf szemmel tartotta a lovat, hogy lássa, ha az állat elfárad, de a csődör csak vágtatott, s úgy suhant a fák árnyékában, akárcsak Sheila maga.

Küldetésük volt kettőjüknek, ami éppoly létfontosságú lett, mint a másik hétnek a daktilusz üldözése. Tuntunt még most is zavarta, hogy kihagyták abból a másik küldetésből, és semmiféle logikus érv nem tudta lecsillapítani. Neki éppolyan életbevágó volt a daktilusz elpusztítása, mint Juravielnek vagy bármely más elfnek, embernek. Az elf azonban tudta, hogy ennél többről is szó van, és ezt önmaga előtt is be kellett ismernie, hisz a szíve és nem az esze hozta ide. Tuntunnak sietnie kellett a csapat után, részben azért, mert Belli'mar Juraviel – aki a legjobb barátja volt, állandó marakodásuk ellenére – is ott volt, és részben azért, mert Éjmadár vezette őket. Az elf már nem tudta letagadni érzéseit Elbryan iránt. Tuntun hatalmas szerepet játszott abban, hogy Elbryan idáig jutott, s az elf, akárcsak a gyermekéhez ragaszkodó anya, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a fiú nélküle menjen el.

Igen, Éjmadár volt az mindenekelőtt, aki miatt végigvágtatott az éjszakán. A fiú, akit ő képzett ki, akit megszeretett. Bízott a kószában – sosem látott Elbryanhoz foghatót –, de még így is szeretett volna mellette állni a legsötétebb órákban, vagy a dicsőség csúcsain.

Tuntun Szellődal lebegő sörényére hajtotta a fejét, s kérlelte a lovat, högy vágtasson, Szellődal pedig, aki éppúgy ragaszkodott a kószához, mint ő, nem szorult biztatásra.

26. fejezet

Ősi ellenségek

– Te és a barátaid mentettetek meg mindnyájunkat, ezt nem vitatom – szólt Jingo Gregor, s hangja csikorgott az elmúlt hetek feszültségétől, a meglepetésektől és a szörnyűségektől. – De hogyan is mehetnénk önként egy ilyen boszorkányos helyre? – Könyörgően nézett a ritkán látható vezetőre, aki elhozta őt és társait ide, az úttalan utak vidékére, dél felé. Már a hatalmas hegyek is látszottak a távolban.

– Jobb így, mint ha goblin hordák közt lennétek – felelte Belli'mar Juraviel. – Én menedéket kínálok, ami biztonságosabb, mint bármi más a világon. És biztosíthatlak, Jingo Gregor mester, hogy ez az ajánlat nem született meg könnyen. Ti legalább olyan furcsák vagytok a Touel'alfarnak, mint mi nektek, és a népem völgye az emberek előtt nem áll nyitva. Én mégis odaviszlek benneteket, mert ha nem teszem, akkor elpusztultok.

– Nem szeretnék hálátlannak mutatkozni, jó Juraviel – felelte Jingo Gregor.

– Csak óvatos vagy – fejezte be helyette Juraviel, és lejött a fáról, hogy a férfi tisztán lássa. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor engedte, hogy az emberek megpillantsák. – És jól is teszed, azok után, ami veletek történt. De én nem az ellenségetek vagyok.

– Ez már kiderült – helyeselt Jingo.

– Akkor nyugodj meg, hisz Andur'Blough Inninness nincs olyan messze – mondta Juraviel. – Tekintsétek áldottnak magatokat, hogy láthatjátok a ködök elf völgyét. – Ennek az utolsó megjegyzésnek volt némi öntudatlan éle, amely tükrözte Juraviel saját kételyeit az emberek befogadásával kapcsolatban. Igaz, hogy Elbryant befogadták és kiképezték, igaz, hogy Dasslerond úrnő megengedte Juravieléknek, hogy elmenjenek segíteni a kószának, de embereket vinni a völgybe az úrnő kifejezett engedélye nélkül, ez tényleg próbára tett mindenféle jóindulatot. Juraviel azt sem tudhatta biztosan, hogy nem küldik-e el őket. Talán még az ösvényeket is elrejtik előle. Dasslerond úrnő irgalmas, ezt jól tudta, de emellett gyakorlatias is, és óvja birodalmát. Számára mindenekelőtt való a Touel'alfar biztonsága, talán előbbre való még egy tucatnyi szerencsétlen menekült életénél is.

Juraviel kétkedő hangja ellenére Jingo Gregor elégedettnek tűnt a válasszal – amit Juraviel már jó párszor elmondott. Juraviel csak szánni tudta a kis csapatot, akik közül sokan elvesztették szeretteiket, akik közül sokakat megkínoztak a nyomorult goblinok. Az elf ezeket a megnyugtató szavakat mindannyiuknak szánta, és hajlandó volt annyiszor elmondani, ahányszor csak szükséges, hogy bizalmat öntsön az emberekbe, miközben még ő maga sem volt biztos a végeredményben.

Jingo Gregor visszament a tábortűzhöz és tizennyolc társához. Juraviel is visszahúzódott a tűz mellé és őrködött, habár olyan zajtalanul mozgott, hogy az emberek nem is sejtették közelségét.

A tűz már alig pislákolt – soha nem is égett nagy lánggal, mert Juraviel az óvatosság mellett döntött, habár meglehetősen biztos volt abban, hogy a környéken nincsenek szörnyek, legalábbis szervezett csoportok. Most a tűznek már csak a parazsa izzott, s narancsszín derengésbe vonta az alvó emberi alakokat.

Juraviel is majdnem elszenderedett. Kényelmesen befészkelte magát egy V alakú ágelágyazásba. Tudta, hogy a földet kéne figyelnie, de fajtája természete szerint inkább az ég, a csillagok, a rejtelmek felé fordította tekintetét.

Aztán valami másra, valami sötétebbre és baljóslatúbbra kezdett figyelni, ami gyorsan suhant az égen, a tábor, Juraviel felé. Az elf éppúgy érezte a démon jelenlétét, ahogyan az érezte őt. Érezte a borzalmat, a legtisztább gonoszságot, a halálos hideg leheletét.

Juraviel roppant erőfeszítéssel elvonta gondolatait az éjszakai égtől, a végzet közeledtétől, és lassan lecsusszant a fáról. Körbeszaladt, megrugdalta az alvókat és erőteljesen rájuk suttogott, amíg fel nem ébredtek.

– Gyerünk! Négyes-ötös csoportokban meneküljetek be az erdőbe, mindenki másfelé!

Kérdések hangzottak fel, a vezérek kábán ébredeztek, de Juraviel hajthatatlan maradt. – Ne késlekedjetek! – figyelmeztette őket. – A halál szárnyakon jár! Siessetek az erdőbe.

A daktilusz már közel járt, nagyon közel! Az emberek bukdácsoltak, próbáltak összeszedni néhány holmit, vagy legalább a csizmájukat felhúzni, miközben az erdő felé igyekeztek.

Juraviel ottmaradt az izzó tűzhely mellett, amíg mindenki el nem tűnt. Tekintetét az ég felé fordította, s kereste minden lények legsötétebbikét.

Érezte, látta, ahogy a daktilusz lecsapott a magasból, elsuhant a tisztás felett, aztán az utolsó pillanatban visszakanyarodott, s leszállt szemben az aprócska elffel.

Juraviel előhúzta vékony kardját, de nem reménykedett, hogy sok hasznát veheti a hatalmas démon ellen. Csak azt remélhette, hogy az emberek jó messzire elmenekülnek, és nem sietnek a segítségére, mert akkor mindenki elpusztul.

– Touel'alfar – szólt a démon dörgő hangján. – Nem sokan maradtak a fajtádból. Már nem vagytok olyan erősek.

– Távozz innen, démon – felelte Juraviel a legerőteljesebben, ahogy csak tudta. – Nincs hatalmad felettem, nem tarthatsz igényt a szívemre és a lelkemre. Itt én vagyok a gazda, és elutasítalak téged meg a hazugságaidat!

A daktilusz ránevetett, kigúnyolta szavait, bátorságát, s jelentéktelenné alacsonyította. – Miért gondolod, hogy igényt tartok olyan értéktelen semmiségre, mint a te szíved és lelked, elf? – morogta a démon. – Bár a szívedre talán, hogy megízleljem egy Touel'alfar vérének édességét.

Miközben beszélt, Bestesbulzibar körözni kezdett a tűz körül, és Juraviel is vele együtt mozgott, hogy a tűz mindig köztük legyen – habár jobban meggondolva az elf tudta, hogy a lángok még magasra csapva sem állhatnák útját az alvilág tüzes bugyraiból származó szörnyetegnek.

– Miért vagy idekint, Touel'alfar? – kérdezte Bestesbulzibar. – Miért vagy távol a völgyedtől – mert tudok a völgyről. Sok mindent láttam azóta, hogy felébredtem, ostoba elf, és azt is tudom, hogy a fajtád alaposan megcsappant, kisebb a világotok is: egyetlen völgy egy olyan világban, ami túl széles és túl emberi lett. Miért jöttél hát ki, te elf? Mi hozott el ilyen messzire az otthonodtól?

– A démon daktilusz sötétje – felelte Juraviel. – A te árnyékod mozgatta meg a Touel'alfart, te bestia, hisz ismerünk.

– De vajon mit tehetnétek Bestesbulzibar ellen? – dörögte a démon, s hirtelen előrevetődött. Parázsdarabok vakító zápora hullt. Juraviel gyorsan és keményen sújtott le apró kardjával, és célba is talált, de ez aligha állíthatta meg a szörnyeteget, akinek páncélos irhája ellenállt a csapásnak, karmos mancsa pedig lecsapott Juraviel kezére, miközben másik mancsával elkapta az elf nyakát, s könnyedén a magasba emelte.

– Ó – nyögte a démon, mintegy eksztázisban. – Kitéphetném a szíved, elf – ingerkedett, s végigfuttatta karmait Juraviel aprócska mellkasán. – Ide tarthatnám a szemed elé, és beleharaphatnék, hogy lásd, amint az utolsót veri.

– Nem félek tőle – lehelte Juraviel a maradék kis levegőjével.

– Akkor ostoba vagy – felelte Bestesbulzibar. – Tudod, mi következik az élet után, elf? Tudod, mi vár rád? – A démon gonosz kacagása szinte belerobbant a csendes éjszakába.

– Nem kín... – hörögte Juraviel.

– Mert te igaz szívű vagy – gúnyolódott a démon, aztán megint elnevette magát. – Nem kín – folytatta. – Semmi! Hallod? Semmi, elf! Nincs élet a halálon túl egy olyan nyomorultnak, mint amilyen te vagy. Csak sötétség. Élvezd ki az utolsó pillanataidat, ostoba elf. Könyörögj, hogy láthass még egy napkeltét.

Juraviel semmit sem szólt. Próbált kitartani a hite mellett, amely szerint a jó élet elnyeri jutalmát a halál után. Garshan Inodielt, az elfek istenét az igazság és ígéret istenének tartotta, istennek, kicsit hasonlónak az emberek istenéhez. Amikor azonban szembekerült Bestesbulzibar sötétségével, Belli'mar Juraviel megismerte a kétségbeesést.

– Miért vagy idekint? – kérdezte a démon, s kutató, féloldalas pillantást vetett az elfre. – És mit tudsz?

Juraviel lehunyta a szemét, és továbbra sem szólt. Számított arra, hogy megkínozzák, talán letépik a végtagjait, amíg be nem vallja, amit tud, amíg el nem árulja a barátait, akik a Barbakánra tartanak. Nem, erre nem szabad gondolnom, parancsolta magának, és újra Garshan Inodiel felé fordította a gondolatait, hogy minden mást istene kegyelme alá rejtsen.

De ekkor érezni kezdte azt, ami talán a legnagyobb kínja volt a Touel'alfarnak: érezte, ahogy Bestesbulzibar sötét, hideg jelenléte bekúszik a gondolataiba, fürkészni kezdi az elméjét. Borzadva látta, hogy a démon vonásai eltorzulnak, lángoló szemei lecsukódnak, ahogy Bestesbulzibar koncentrált.

Juraviel vitézül harcolt, de nem volt ellenfél. Minél inkább próbált nem gondolni Elbryanékra, annál többet fedett fel Bestesbulzibar előtt. Félt, hogy a démon megszerzi, amit akar, felfalja őt, aztán siet elpusztítani a barátait is.

– Avelyn – suttogta Bestesbulzibar.

– Nem! – kiáltott fel Juraviel, és teljes erejéből kirúgott. Lába éppen szemen találta a démont. Az elf kiszabadult és a földre hemperedett. Próbált elkúszni, de Bestesbulzibar föléje tornyosult és gúnyosan ránevetett.

– Te nem ide való vagy – hallatszott hirtelen egy dallamos hang, ami magára vonta a démon figyelmét. Bestesbulzibar és Juraviel hátrafordulva Dasslerond úrnőt pillantották meg, aki tucatnyi felfegyverzett elf kíséretében bukkant elő a tisztásra.

– Hát te még élsz! – dörögte a démon, amikor megpillantotta Caer'alfar úrnőjét, akit már évszázadok óta ismert.

– Te pedig újra itt jársz Koronán – felelte az úrnő. És biztos az egész világ sír a látványtól.

– Sírhatnak is! – szólt Bestesbulzibar. – Hol van most a te Terranen Dionieled, Dasslerond? Most ki száll szembe velem? – Miközben ezt mondta, baljós pillantást vetett Juravielre, a szerencsétlen elf pedig belereszketett a gondolatba, hogy talán elárulta barátait.

– Ki lesz az, Dasslerond? – folytatta a démon. – Te, vagy talán ez a szánalmas elf, aki itt reszket előttem? – Bestesbulzibar körülnézett, és hangosan felnevetett. – Vagy talán ti mindnyájan? Részemről rendben. Még jobb is lenne, ha egyszer s mindenkorra leszámolhatnék a bosszantó Touel'alfarral.

– Én nem fogok harcolni veled – felelte hűvösen Dasslerond úrnő. – Itt nem. – Ezzel felmutatott egy hatalmas zöld ékkövet, melynek fénye az egész környéket zöldes derengésbe vonta – mindent, kivéve Bestesbulzibart, mert a démon árnyékát semmiféle fény nem győzhette le.

– Miféle trükk ez? – méltatlankodott a démon. – Miféle ostoba... – Torkán akadt a szó, amikor a világ hirtelen mozogni és változni kezdett, minden zöldes köddé olvadt, és amikor újra kitisztult, ott álltak a fényes, csillagos ég alatt.

Andur'Blough Inninnessben voltak mindnyájan. Dasslerond, Juraviel, az elfek, a menekültek és Bestesbulzibar.

– Miféle trükk ez? – dörögte a démon, hirtelen dühvel. Egyszeriben felismerte, hogy nem lenne szabad ezen a helyen lennie, az elf erő középpontjában.

– Meghívlak otthonomba, árnyék teremtménye – szólt Dasslerond úrnő, s hangjában ott remegett a kimerültség, hisz hatalmas erőfeszítést követelt az, hogy idehozza a csoportot, pontosabban megváltoztassa a földet a lábuk alatt. – Itt nem győzhetsz le most.

A démon vicsorgott. Érezte az úrnő és társai erejét itt, az otthonukban. – Majd nemsokára! – fenyegetőzött.

Az úrnő magasra tartotta a zöld ékkövet, Andur'Blough Inniness szívét, amely most élesen ragyogott.

Bestesbulzibar földöntúli, fájdalmas és dühödt rikoltásától elállt a lélegzete. – Megmentetted a szánalmas elfet és az embereket, akiket kísért – vicsorogta a szörny. – De mi haszna, ha az egész világ az enyém? – Meglendültek a fekete szárnyak s a démon daktilusz elf nyílvesszők, s dallamos elf sértések közepette a levegőbe emelkedett.

A démon visszavonulása feletti öröm azonban rövid életű volt. Dasslerond úrnőt a szükség arra késztette, hogy hagyja Bestesbulzibart rálépni erre a szent földre, s a démonnak igaza volt: itt nem győzheti le őket, de máshol semmit sem tehetnek ellene.

Juraviel odament az úrnőhöz, aki Bestesbulzibar hűlt helyén állt. A démon karmos lábai alatt megfeketedett és felszakadt a föld.

– Ez nem fog begyógyulni – mondta komoran az úrnő.

Juraviel letérdelt, hogy jobban szemügyre vehesse a talajt. Érezte a rothadás szagát: mintha maga a föld is megromlott volna a szörnyeteg jelenlététől.

– Gennyedző seb, mely lassan terjedni fog – vallotta be Dasslerond. – Állandóan vigyáznunk kell a környékét, mert ha nem szállunk szembe dallal és varázslattal ezzel a rothadással, ami maga Bestesbulzibar, akkor szétterjed az egész völgyben.

Juraviel felsóhajtott és reménytelenül pillantott úrnőjére, arcán észrevehető bűntudattal.

– A daktilusz egyre erősebb – mondta az úrnő, de nem vádlóan.

– Kudarcot vallottam.

Dasslerond úrnő hitetlenkedve meredt rá.

– A démon mindent tud – szólt Juraviel. – Tud Elbryanról, Avelynről és a tervről.

– Akkor sajnálhatjuk Elbryant – felelte az úrnő. – Vagy bízhatunk Éjmadárban és Avelyn testvérben, akinek igaz a szíve. Északra mentek, hogy szembeszálljanak Bestesbulzibarral, és így is fognak tenni.

Juraviel tovább nézte a fekete forradást, amivel a démon elcsúfitotta drága otthonát. Bestesbulzibar valóban nagyon erős lett, hogy így be tudta szennyezni még Andur'Blough Inninnesst is. Juraviel tartotta a hitét, mert úrnője erre kérte, de a félelem jól látható volt az arcán, ahogy a forradásról észak felé pillantott.

– Most viszont kötelességeink vannak – folytatta Dasslerond, az összes elfhez intézve szavait. – Mindnyájunknak. Váratlan vendégeink vannak, akiket meg kell nyugtatni, aztán pedig visszavinni a sajátjaik közé egy biztonságos helyre – ha ugyan van még a világon ilyen. – A szép völgyet elcsúfitó fekete varra nézett. – Sok munka áll előttünk – suttogta halkan.

27. fejezet

Üldözötten

– A terep egyre vadabb lesz, Mather bácsi, egyre illőbb ellenségünk természetéhez. A fák öregebbek és sötétebbek, ember sosem szedi a gyümölcsüket. Az állatok nem félnek tőlünk, nem tisztelik fegyvereinket vagy eszünket.

Elbryan nekidőlt a vastag gyökérnek rögtönzött Orákulumában, s saját szavain gondolkodott. Való igaz: ezen a környéken, itt messze északon, valahogy minden nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnik. A Barbakánt alkotó hatalmas hegyek már alig egynapi járásra sötétlettek. Uralták az egész északi láthatárt, s az utazó még kisebbnek érezte magát mellettük.

– Mindez vegyes érzelmeket kelt bennem – folytatta a kósza. – Aggódom a biztonságunkért. Meg tudom védeni a társaimat akár csak a környék hétköznapi veszélyeitől is? Mégis, idekint talán szabadabb vagyok, mint valaha, méltóbb a kiképzéshez, amit az elfektől kaptam. Itt nincs helye hibának, nincs biztonsági ráhagyás, és ez mindig éberen tart. Félek, tehát vagyok.

Elbryan megint hátradőlt, és elmosolyodott a dolog iróniáján. Félek, tehát vagyok.

– Ha választani lehet, a legtöbb ember a nyugodt jólétet választaná – folytatta halkan. – Azt választaná, hogy szolgákkal vegye körül magát, vagy éppen ágyasokkal. Es ez hiba lenne, mert idekint, az örök veszélyben én tízszer jobban élek, mint ők bármikor. És azzal a kihívással, amit Pony jelent – és amit remélhetőleg én jelentek neki –, én sokkal elégedettebb vagyok. Azt hiszem, hogy ez a különbség a testi kielégülés és az igazi szeretkezés között, ez a különbség a kiélés s a szenvedély között. Talán nemsokára meghalok ezen az úton, amin járok, de itt kint, egyként a lelkemmel és a természetemmel, a katasztrófa peremén, már így is sokkal többet éltem, mint sokan egész életükben.

– Tehát nem bánom ezt az utat, amit a sors nekem szánt, Mather bácsi, s azt sem sajnálom, hogy a többiek – Bradwarden, Avelyn, Paulson, Mókus, és legfőképpen Pony – is velem sodródtak erre az útra. Sajnálom Belli'mar Juravielt, hogy nem jöhetett végig, hogy a kötelesség elszólította.

Elbryan a tenyerébe támasztotta az állát, pihent, gondolkodott és nézte a tükör sarkában derengő halovány alakot. Minden igaz volt. Persze gyűlölte a szenvedést, de izgalom is volt benne, a helyesség érzése, s a hit, hogy valóban tesz valamit a világért.

Alaposan megnézte Mather bácsi képmását, s keresett egy jóváhagyó mosolyt vagy egy fintort, ami mutatná, hogy érzései nem igazak, csak védelemül szolgálnak a kétségbeesés ellen. Figyelmesen nézett, s egy árnyat látott bekúszni az üveges felületre a tükör mélyén. A kósza sóhajtott, a helytelenítés jelének gondolta ezt, de aztán lassan kezdte megérteni, hogy ez a felhő nem Mather bácsitól, vagy a saját érzéseiből ered. Elbryan kezdte sejteni, hogy ez valami más, valami sokkal sötétebb.

Elbryan felült. – Mather bácsi! – szólt elhaló hangon, s hidegség kúszott a csontjaiba.

Hidegség, feketeség, maga az eleven halál.

A kószának örvényleni kezdtek a gondolatai, hogy valamiképp megmagyarázza a tagadhatatlan eseményt. Csak egy lény képes ilyen sötétséget előidézni, gondolta, és aztán mindent megértett. Hogy Mather küldte a figyelmeztetést az élet másik oldaláról, vagy egyszerűen az Orákulum révén jött létre a kapcsolat? Elbryan ezt nem tudta, de nem is törődött vele. Azt tudta csupán, hogy a démon daktilusz keresi őt, őket, s túlvilági tekintetét messzire terjeszti.

Félelem hasított Elbryanba, amikor rádöbbent, hogy az Orákulum használata segíthet ellenségeiknek abban, hogy rájuk találjanak. Felpattant, fejét alaposan beverte a gyökerekbe, s a tükörhöz ugrott, megszakítva a kapcsolatot. A kijárat felé botladozott, leszedte a takarót és a tükörre borította, aztán kimászott a fényre és Avelynért kiáltott.

Az olvadt lávafolyamból a daktilusz kihúzta legújabb alkotását – egy izzó lándzsát –, és magasra tartotta.

– Mind ostoba – nevetett a bestia, miközben mesterművét nézegette, a fegyvert, amivel megtalálja és elpusztítja az Aidát kereső szánalmas embereket. A szörnyeteg belevitte látását a lándzsába, s látta az emberszőtte mágia árulkodó szálait. Belevitte erejét a lándzsába, az alvilág hatalmát, az égető erőt.

Aztán a bestia szólította elit testőrségét, a páncélos óriásokat, s vezérüket, Togul Deket.

Amikor az óriás ott állt gazdája előtt, Bestesbulzibar előrenyújtotta az izzó lándzsát.

Togul Dek habozott, érezte a forróságot, az erős mágiát.

Bestesbulzibar előrelökte a lándzsát, s figyelmeztetően felmordult. Togul Dek, aki jobban félt a démontól, mint bármilyen tüzes szerszámtól, megragadta a lándzsát, de megrándult, amikor hozzáért az ördögi fegyverhez.

Az óriás meglepett arcot vágott: a lándzsa hidegnek bizonyult.

– Vigyél magaddal tíz katonát – parancsolta Bestesbulzibar. – Emberek közelítenek a trónom felé. A lándzsa majd vezet.

– Bestesbulzibar, a Király, akarja valamelyiket élve? – kérdezte ugató hangon az óriás.

A daktilusz szortyintott, mintha a puszta gondolatot is abszurdnak találná, hogy időt és energiát pazaroljon ilyen szánalmas lényekre. – Hozd el nekem a fejüket – parancsolta. – A többit megeheted.

Az óriás dobbantott az egyik lábával és távozott, maga köré gyűjtve tíz legjobb társát az őrségből.

A daktilusz elküldte a maradék őrséget, s visszament az egyik izzó lávafolyamhoz. Karmait a tüzes kőpatakba mártotta, hogy érezze a mágiát, amit csakis ő irányít, s újra eltűnődött korlátlan uralma sötét diadalán.

– Hogy lehettem ilyen ostoba? – siránkozott Avelyn, s arcát pufók kezébe temette.

– Hogyhogy? – kérdezte Pony, aki tudta, hogy most nincs idő kételyekre, bűntudatra. Minden kihívást lelkesen és készen kell fogadni.

– Tudnom kellett volna, hogy a daktilusz keresni fog minket, és beveti mágikus látását – felelte Avelyn.

– Még nem tudhatjuk biztosan, hogy a daktilusz ránk talált – szólt közbe Elbryan. – Talán az árny az Orákulumban csak figyelmeztetés volt. Kevés ellenféllel találkoztunk az indulás óta, és csak egyetlenegy szervezett csapattal, ami a daktilusz seregéhez tartozott. Miért akarna Bestesbulzibar...

– Ne ejtsd ki hangosan ezt a nevet ilyen közel a daktilusz otthonához! – intette Avelyn. – Még csak ne is gondolj rá, ha meg tudod fegyelmezni az elmédet!

Elbryan bocsánatkérően bólintott Avelyn és az ijedt társaság felé. – Még nem tudhatjuk, hogy túl késő – folytatta a kósza.

– Akkor beindítjuk a védelmet? – kérdezte Bradwarden.

Avelyn bólintott. A Quintalltól zsákmányolt napkő segítségével megidéző mágia elleni pajzsot hozott létre. Ez nem volt túl nehéz bűbáj, s Avelyn hosszú ideig fenn is tudta tartani anélkül, hogy komolyan elvett volna az erejéből más varázslatok rovására.

A szerzetes csak most gondolt arra, hogy már induláskor be kellett volna vetnie a pajzsot.

– Ostoba! – morogta Paulson, és fenyegető pillantást vetett Avelynre, aztán elviharzott.

Elbryan gyorsan utánaeredt. Utolérte, elkapta a könyökét, és egy nyugodt helyre vitte, ahol zavartalanul beszélhetnek. – Nem mondtad, hogy ilyen védőpajzsot kéne használnunk – sziszegte a kósza.

– Én nem vagyok varázsló – vitatkozott Paulson. – Még azt sem tudtam, hogy van ilyen.

– Még jó, hogy velünk van Avelyn, aki el tud rejteni minket a démon szeme elől.

– Ha ugyan nincs máris a nyakunkon a bestia – morogta Paulson, és idegesen nézett körül.

– Nem tűröm, hogy bárki bárkit is hibáztasson ezen az úton – jelentette ki keményen Elbryan.

Paulson hosszan, sötéten meredt rá, de végül megadta magát. Természetének megfelelően ahelyett, hogy védekezésbe vonult volna, megpróbálta Elbryan nézőpontjából szemlélni a dolgokat. Végül bólintott. – Jó, hogy Avelyn velünk van – mondta végül, őszintén.

– Oda fogunk érni – ígérte Elbryan, és indulni akart.

– Hé, kósza! – kiáltott utána Paulson. Elbryan visszafordult és látta, hogy Paulson vigyorog.

– Szóval odaérünk, mi? – recsegte Paulson. – Biztos vagy benne, hogy ez jó dolog?

– Biztos vagyok benne, hogy nem az – felelte Elbryan, állva a vigyort.

Magas, csipkés sziklák mögül figyelték az újabb karaván haladását kifelé a Barbakánból. Goblinok alkották a csapat zömét, akik eléggé nyomorultul festettek – különösen azok, akiket a powri harci gépekhez láncoltak.

A karaván átvágott egy hágón a sötét hegységben, s kelet felé eltűnt a figyelő tekintetek elől.

– Alpinador is ostrom alatt van – szólt Elbryan.

– A daktilusz ki fogja használni a nyári hónapokat arra, hogy áttörjön a tengerpartig, ahol nyilván további powrik várják a seregeit – tette hozzá Avelyn, majd szortyintott. – Hacsak persze máris el nem jutottak a partig. Teringettét!

– Akkor hát nincs vesztegetnivaló időnk – jegyezte meg Bradwarden, aki a többiek mögött, lejjebb állt, mert ő nem tudott úgy összekuporodni, így csak türelmetlenül toporgott és hallgatta a többiek beszámolóit az egzotikus powri harci gépekről, meg Paulson végtelen zsolozsmázását, ahogy az óriásokat számolta.

– Meg kell várnunk Ponyt – emlékeztette Elbryan az izgatott kentaurt.

– Akkor ne várjatok tovább – hallatszott egy csengő hang, és a figyelők Ponyt pillantották meg az ösvényen.

– Sok út van, amin átjuthatunk – magyarázta a lány. – Ez az ösvény elágazik innen negyedmérföldnyire. A bal oldali visszakanyarodik és kifut a környékről, de a jobb feljebb megy a hegyekbe.

– Van fedezék? – kérdezte Elbryan.

Pony vállat vont. – Amennyi csak kell – felelte. – Tele van szikladarabokkal mind a két oldala, de ha az ellenséges őrszemek megfelelő pozícióban vannak, észrevehetnek minket.

– Akkor nekünk kell észrevenni őket elsőnek – szólt határozottan Elbryan, és kézbe vette Sólyomszárnyat. Elküldte Mókust, aki balról fedezte őket, Pony jobbra figyelt, ő maga pedig előrement Avelynnel, Paulsonnal és Bradwardennel.

Egy óra alatt magasra jutottak a sötét hegy déli lejtőjén, az erdősáv széléhez, ahol hidegen süvített a szél. Elbryan, aki messze elöl járt, jeleket hagyott, hogy jelezze az útját, de még így is félt, hogy elveszítik egymást. A Barbakán kegyetlen hely volt, olyan vad, amelyhez foghatót a kósza még sosem látott: hatalmas sziklaszirtek, csipkés meredélyek, sötét facsoportok. Olyan hely volt ez, ahol egy ösvény könnyen végződhetett százlábnyi mély szakadékban, vagy éppen hatalmas kőszikla pottyanhatott a vigyázatlan utazó fejére. A kósza ezen a helyen, a legelemibb veszélyek között érezte igazán elevennek magát.

Elbryan halk zajt hallott. Lekuporodott és a kardja felé nyúlt. Egy kő mögé húzódott, és hasra vágta magát egy kis bozótos szurdok mellett.

A nesz megint hallatszott, könnyű léptek voltak, s Elbryan a forrásukat is megpillantotta: egy árny mozgott kecsesen a sűrűben. Felemelte Sólyomszárnyat, s tekintetét a célpontra szegezte.

Amikor az árny egy tisztás részre ért, Elbryan felsóhajtott.

– Pony – suttogta halkan. Látta, milyen óvatosan közeledik a másik.

– Goblin – suttogta Pony. Nem mert átvágni az utolsó nyílt részen, ami elválasztotta a kószától. – Fent balra, az ikerfenyőkön túl, a kiálló szikla mögött.

Elbryan a jelzett irányba pillantott, de már ahhoz is ki kellett óvakodnia a köve mögül, hogy a sziklát meglássa. Bólintott, amikor észrevette a sziklát, ha a goblint nem is.

– Hányan vannak?

– Én csak egyet láttam – felelte Pony. – De lehet több is balra, lejjebb.

Elbryan hátranézett. Árnytól árnyig osont, így valószínűtlen volt, hogy a goblinok észrevehették volna ilyen távolról, de Avelyn, és főleg Bradwarden talán nem voltak ilyen óvatosak. A kósza úgy számolta, hogy a goblin hamarosan észreveszi őket.

Sötét alak kúszott fel a kiugró sziklára. A kósza vesszőt feszített Sólyomszárnyra. – Ha többen vannak, nemsokára tudni fognak rólunk – suttogta.

– Én talán mögéjük tudok kerülni – vélte Pony.

Elbryan gondolkodni kezdett ezen a lehetőségen, de aztán látta, hogy a goblin figyelmét valami más vonja magára – valami Elbryan mögött az ösvényen.

– Tud rólunk – motyogta a kósza, és felemelte íját. Száz yardnyira lehetett, és nem látta csak a goblin fejét és vállát, ezenkívül szeszélyesen fújt a hegyi szél. Nyila mégis telibe találta a lényt, aki lehanyatlott.

Kiáltás hallatszott, s egy második alak rontott ki a szikla mögül.

– Tudnak rólunk! – kiáltotta a kósza Ponynak, s mindketten felpattantak, bár kevés reményük volt arra, hogy elkapják a menekülőt a bozótban. Néhány lépés után azonban hirtelen megtorpantak: a goblin visszafelé jött, ki a ligetből, a nyílt sziklára.

A goblin hirtelen megrándult, majd lehanyatlott, és Mókus bukkant elő a bokrokból a halott mögött, hogy összeszedje tőreit.

– Jó munka volt – mondta Elbryan, pedig a férfi messze hallótávolságon kívül volt.

– De még mennyire – felelte Pony.

– Mi hárman, és Paulson is – szólt a kósza – átkutatjuk a környéket, hogy lássuk, nincs-e őrszem valahol, aki tanúja lehetett az eseményeknek.

Így is tettek, körbejárták a vidéket, minden lehetséges szögből megnézték a helyszínt, és goblinok jelenlétének nyomait keresték. Amikor végre meggyőződtek róla, hogy nem volt tanú, Elbryan elvitte őket egy tál alakú völgyhöz. Éjszaka ereszkedett a hegyekre. A kósza szívesen ment volna tovább, de sötétben nem mehettek ezen a nehéz, veszedelmes terepen, fényt pedig még kevésbé csinálhattak.

Azzal a tudattal verték fel a táborukat, hogy sikerült észrevétlennek maradniuk. Nem tudhatták, hogy egy óriásnál van egy fegyver, ami látta az eseményeket és hordozóját egyenesen odavezette a goblin holttestekhez.

Hűvös és nyugodt volt az éjszaka, csak a szél süvített a kövek között. Elbryan és Pony összebújva kuporogtak egy takaró alatt. Mellettük Bradwarden tornyosult, és testével védte Avelynt a széltől. Paulson és Mókus a tábor körül járőröztek.

– Holnap több lesz a puszta hegyoldal – mondta Elbryan, némi aggodalommal.

– Ne aggódj – nyugtatta meg Bradwarden. – Majd én eligazodom.

– Én inkább Avelyn miatt nyugtalankodom – szólt a kósza.

Mintegy végszóra, a szuszogó szerzetes a másik oldalára fordult és horkantott álmában. – Nincs formában ilyesmihez.

– Bírni fogja – felelte Pony határozottan. – Hónapokig utaztam együtt vele, és sosem hallottam egy panaszos szavát sem. Ő úgy fogja fel ezt, mint a sorsát: nem fogja visszarettenteni semmiféle hegyi akadály.

Elbryan hosszan nézte Avelynt, a saját tapasztalataira gondolt, aztán beadta a derekát.

– Különben is – jegyezte meg a kentaur –, ő alszik a legtöbbet.

Erre a szerzetes megint horkantott egyet.

– Mókus! – suttogta Paulson, de hangját hamar elvitte a szél. – Te vagy az? – Paulson lekuporodott és egy facsoportra meredt, ahonnan léptek félreismerhetetlen zaja hallatszott.

Csak ekkor vette észre, hogy egy oda nem illő fa is van a csoportban. Elmorzsolt egy szitkot, és futásnak eredt.

Valami ezüstös, pörgő tárgy húzott el a feje mellett, mire Paulson felkiáltott és elvetődött. Visszapillantott az óriás felé, s látta, hogy amaz meglepetten, görcsösen összerándult, amikor Mókus tőre fémes koppanással a mellkasába állt.

– Gyere csak! – pattant fel Paulson. Feltápászkodott, s kissé megnyugtatta az a tudat, hogy társa a közelben van. A csengő hangú koppanás azonban nem hagyta nyugodni, az óriások még páncél nélkül is épp elég félelmetes ellenfelek!

Márpedig ez az óriás páncélt viselt. Megint ezüstösen villant valami, s találat is érte az óriás fejét, de a tőr lepattant a szörnyeteg fémsisakjáról.

– Ne állj le harcolni! – kiáltotta Paulson, és már menekült volna, amikor észrevette a narancsszín izzást az óriás mellett. Tétovázni kezdett, de aztán felkiáltott, amikor látta, hogy az izzást egy lándzsaforma fegyver bocsátja ki, egy másik óriás kezében! Hárításra emelte saját fegyverét, de a démon kovácsolta lándzsa áthatolt, egyenesen Paulson felkarjába és gyomrába.

Izzó fájdalom hullámzott át Paulson testén. Azelőtt még csak elképzelni sem tudott ilyen fájdalmat. Félig eszméletlenül érezte, ahogy a magasba emelik, aztán az óriás hatalmas karjának egy mozdulatától messze repült, bele az éjszakába, a halálba.

Mókus ordítva rohant az életéért, arcán végigfolytak a félelem és az újabb veszteség könnyei. Óriások voltak körülötte mindenütt. Érezte, hogy a narancsszín izzás egyre a nyomában jár. Vissza kell jutnia a táborba, de ugyanakkor azt is tudta, hogy ezzel mindenkit veszélybe sodorhat, és talán véget vet a küldetésnek is.

Mókus inkább keresett egy odút, s fürgén a levelek alá temette magát egy vastag fa alatt. Kissé megnyugodott, amikor két óriás mit sem sejtve elment mellette. Egy harmadik is elhaladt, aztán jött az, akinél a lándzsa volt.

Ez az óriás is továbbment, de aztán hirtelen megtorpant a démoni fegyver parancsára.

Mókus kiáltani próbált, amikor fedezékét feltúrták, s megpillantotta a tizenöt lábnyi magas, hatalmas szörnyeteget és a borzalmas lándzsát. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán, csak valami gurgulázás, és az is hirtelen véget ért, amikor a szörnyeteg lecsapott.

Az orvvadászok kiáltásai felriasztották Elbryant és a többieket, így nem voltak teljesen felkészületlenek, amikor az első óriás áttört a bozóton és átlépte a tábor peremét. Az elülső szörnyeteg, aki szemlátomást egyszerű lónak vélte a kentaurt, egyszerűen eltrappolt Bradwarden mellett, aki fejét és törzsét előrehajtva állt.

Amikor az óriás elment, Bradwarden megfordult, felemelte nehéz íját és lőtt. A vessző célba talált, behorpasztotta az óriás páncélját és áthatolt rajta, de nem okozott komoly sebet. A kentaur három gyors lépéssel ellenségénél termett, és nekirohant a behemót hátának. A bunkóként használt súlyos íj lepattant a páncélról és forgácsot vetett. Az óriás megtántorodott és elvágódott, a kentaur pedig átkozta magát, hogy az íjat használta. Elővette a husángját. Két másik óriás már ott volt mögötte, és lecsaptak rá.

– Ez meg mit csinál? – kérdezte Pony Avelynt, amikor a szerzetes egy olyan követ szedett elő, amit a lány még nem ismert: egy fekete, nyolcszög oldalú kristályt.

– Ez telérkristály – magyarázta Avelyn. – Magnetit. – Beleküldte gondolatait a kőbe, hogy előhozza annak varázslatos erejét. Az óriások Bradwardenre támadtak, Elbryan pedig további óriások közeledtét jelezte.

Pony otthagyta Avelynt, és Elbryanhoz sietett.

Narancsszín izzás rajzolta ki a három újabb óriás alakját. Sólyomszárny munkához látott, s egyik nyíl a másik után koppant a fémpáncéloknak. Némelyik áthatolt a sisakrostélyokon, mire az óriások felordítottak fájdalmukban.

Az egyik le is maradt és az arcához kapott: megvakította a találat.

Elbryan letette az íjat s előrántotta Fergeteget, amikor Pony befutott. Bal felé küldte a lányt, el az izzó lándzsás óriás elől, mert érezte, hogy abban a fegyverben valami ördögi erő rejlik.

Pony készséggel engedelmeskedett, mert azt gondolta, hogy a harmadik óriás, amelyik kisebb volt a lándzsásnál, könnyebb áldozat lesz majd – nem mintha bármelyik óriás is könnyű áldozat lett volna. Pony egyenesen feléje sietett, s kitérést színlelt, amikor a behemót meglendítette hatalmas kardját. Pony fürgén ellépett balra, vissza jobbra, aztán egyenesen, az óriás nehézkes csapása alá, majd egyetlen vetődéssel a szörnyeteg szétterpesztett lábai között termett.

Az óriás gyorsan reagált, s összezárta lábait, hogy csapdába ejtse az ostoba embert.

Pony grafitja azonban elejét vette a bajnak: szikrázó energianyalábot küldött az óriás belső combjába. Ellenfele megtántorodott, Pony pedig sértetlenül távozott a másik oldalon. A lány ezután hagyományosabb fegyverhez folyamodott. Kardot rántott s visszafordult a szörnyeteg felé, lesújtva annak derekára. Rést keresett a védő fémlapok között.

Nem talált rést, de maradt az óriás mögött, és nem hagyta, hogy a behemót odaforduljon és megragadja.

Elbryan nem tudta, mit kezdjen páncélos ellenfelével, s főleg annak izzó lándzsájával. Miért nem gyullad meg a szörnyeteg keze?, tűnődött a kósza, mert biztos volt benne, hogy a fegyver tűzforró.

Az óriás előredöfött, és Elbryannak egyszeriben inkább magára kellett vigyáznia. Kiperdült oldalra, rácsapott Fergeteggel a lándzsára. Szikrák röppentek a levegőbe.

Elbryan tudta, hogy magasabbra kell jutnia, el kell érnie az óriás fejét. Ismerte a terepet, még napszállta előtt alaposan a fejébe vésett minden részletet. Elrohant oldalra, felugrott egy kerek sziklára, megtámasztotta a lábát és visszafordult a rohamozó óriás felé.

Fergeteg lecsapott, egy vonalban az óriás szemével. A lándzsa hárításra emelkedett, de túl későn, s Fergeteg a behemót arcrostélyának csapódott. Az óriás fejét elfordította az ütés ereje.

A lávafegyver egyenesen előrelendült. Elbryan félreugrott, aztán előreszökkent, és amikor a lándzsa nehézkesen visszahúzódott, meglendítette Fergeteget. A találat ült az óriás fején, leverte róla a sisakot, s a behemót megtántorodott.

– A következőt már nem úszod meg! – fogadkozott a kósza.

Az óriásnak azonban szintúgy megvoltak a maga trükkjei. Nekirontott Elbryannak, de amikor Fergeteg hárításra emelkedett, hirtelen fogást váltott, s a lándzsával a kőbe döfött. Elbryan túlságosan meglepődött ahhoz, hogy kihasználja a pillanatnyi lehetőséget, és előrerontson.

Ehelyett ugrania kellett, a facsemeték közé, mert a kő teljesen felforrósodott, vörösen izzani kezdett és elolvadt a talpa alatt!

A kósza el volt képedve, de tudta, hogy mozgásban kell maradnia, mert az izzó kő szétolvadt és apró tüzeket gyújtott az aljnövényzetben.

A hirtelen fényben Elbryan újabb alakokat pillantott meg, óriásokat, és tudta, hogy nagy bajban vannak.

Avelyn még mélyebbre hatolt a kőbe, és érezte, hogy energiája lassan teljesen feltöltődik. A telérkő erősen mágneses, s bűvereje révén nagyon gyorsan odaszáll a fémfelületekhez. Hihetetlenül gyorsan.

A szerzetes hátramaradt, amikor a kő hirtelen nekiindult, s nyílegyenesen szállt a Bradwarden mögötti óriás páncélozott mellkasa felé. A mágneses „lövedék” hangos csattanással ért célba, a földre lökte az óriást, de – Avelyn legnagyobb elképedésére, hisz ilyet még ő sem látott azelőtt – a sorban mögötte álló óriást is megtaszította.

Bradwarden addigra lefeszegette az elesett óriás sisakját, s husángjával péppé verte a behemót fejét. A kentaur hallotta a zűrzavart a háta mögött, és hátranézve csak azt látta, hogy mindkét óriás a földre hanyatlik, és az elsőnek egy takaros lyuk díszeleg a mellkasán és a hátán.

– Szép lövés volt! – gratulált Avelynnek.

A szerzetes már futott is Bradwarden felé, hogy visszaszerezze a követ. De már ott is termett egy újabb óriás, s további hatalmas alakok sötétlettek fel a fák közt.

– A hátamra! – kiáltotta a kentaur.

– A kövem!

– Arra most nincs idő!

– Mindenki el innen! – hallatszott egy kiáltás, Elbryan kiáltása. – Avelyn Bradwardennel és Ponyval! Paulson Mókussal! – Ha még élnek, tette hozzá gondolatban. – El innen, amerre a szemetek lát!

Pony alig hitt a fülének és a szemének. Egészen eddig eljutottak együtt, és most rögtönzött, szervezetlen visszavonulásra kényszerülnek. Megvárta, amíg forduló óriása megfelelő pozícióba kerül, aztán újra átszaladt a lábai között. Újra villant a bizsergető energia, s az óriást most már cserbenhagyták izmai: összerogyott.

Ponynak azonban nem volt ideje megállni és kihasználni a helyzetet. A tábor közepe felé botladozott, abban a halvány reményben, hogy csatlakozhat valamelyik társához.

Meglátta a kentaur hátán fekvő szerzetest. Bradwarden észak felé vágtatott, arra, amerről az első óriások jöttek. Elérték a völgykatlan peremét, eltűntek mögötte, aztán szinte azonnal felvillant az égbolt: hatalmas tűzgolyó robbant.

Pony hátraesett, és egy pillanatra minden harc abbamaradt. Amikor a lány újra lélegzethez jutott, elégedetten hallotta a távolodó patacsattogást. Legalább Avelyn és Bradwarden megmenekültek.

De mi lesz vele meg Elbryannal? Pony ezen tűnődött, miközben lefelé csúszkált a kövecses lejtőn, nyomában két óriással. Tiszta ösztönből előrevetődött, át az óriáson, akit Bradwarden megölt. Fuvallatot érzett, valami reccsent mögötte: hatalmas husáng koppant a páncélnak.

Pony mászott tovább, de számított rá, hogy életének bármelyik pillanatban véget vethet egy husángütés.

Átmászott a következő óriás testén is, és megpróbált feltápászkodni, de megbotlott és elesett, rá a harmadik óriásra. A keze súrolta az óriás páncélján tátongó recés szélű rést, aztán belecsusszant.

A háta mögött harc kezdődött. Megfordult, és látta, hogy Elbryan cikázik az óriások körül, és vadul forgatja Fergeteget. De hát nem győzhetett! Még ha le is csapja ezt a kettőt, már jönnek a többiek, az izzó lándzsával!

Pony keze önkéntelenül összezárult valami kemény tárgyon, és amikor kihúzta, azt a követ pillantotta meg, amit Avelyn használt. Érdeklődve méregette: próbálta felmérni az energiáját.

– Menekülj! – hangzott Elbryan kiáltása.

Pony a harcot nézte, miközben felállt. Látta, ahogy Elbryan az egyik kezében Sólyomszárnnyal, a másikban Fergeteggel elugrik egy hirtelen lecsapó husáng elől, aztán hátraszökken egy lendülő kard útjából. Pony felsikoltott: azt hitte, hogy kettéhasítják szerelmét, de Elbryan elég gyors volt.

A kósza megvetette a lábát, és vad ordítással előrelendült. Kardja most már kékesfehéren izzott, s szikrázva csattant az óriások páncéljának.

A kósza taktikája bevált: a hirtelen roham rövid visszavonulásra késztette az óriásokat, és kibillentette őket egyensúlyukból. Az egyik megbotlott egy holttestben, és estében társa után kapott. Elbryan egy ugrással azt is leterítette, és a két óriás összegabalyodva hemperedett a földre.

A kószának nem állt szándékában rájuk ugrani, hiszen további óriások közeledtek. Megfordult és rohant, akárcsak Pony, és utol is érte a lányt. Együtt bukdácsoltak felfelé az északi lejtőn, követve barátaik nyomát. A peremen meglátták Avelyn tűzgolyójának hatását: itt-ott kis tüzek égtek, s egy összegörnyedt óriás elszenesedett holtteste is látható volt. Átrohantak a füstölgő forróságon, egymást támogatva. Hallották a dühödt ordításokat maguk mögött, és tudták, hogy a megállás egyenlő a halállal.

Igy rohant a négy túlélő vakon, egymástól elszakadva az éjszakában.

28. fejezet

A menekülés

Avelyn a kentaur hátán feküdt, és inkább hátra-, mint előretekingetve imádkozott társaiért.

Bradwarden viszont a világ minden kincséért sem fordult volna hátra, és nem is lassított. Elszántan, céltudatosan vágtatott a hegyi ösvényeken, erős lábaival támasztékot keresve a köveken. Nem sokkal azután, hogy elhagyták a tábort, Avelyn Bradwarden fejére illesztette a macskaszemet, így a kentaur a sötétben is látott, nem úgy, mint az óriások.

– Védhető helyet kell keresni! – mormogta folyvást a szerzetes.

– Nem állhatunk meg! – felelte a kentaur, s mintegy véleményét hangsúlyozandó, előredőlt és gyorsított.

– Védhető hely kell! – erősködött Avelyn. – Hogy bevárjuk Elbryant s Jilseponie-t, és együtt szálljunk szembe az óriásokkal!

– Semmiféle óriás nem fog utolérni minket! – nyugtatta meg a kentaur. – De Elbryan és Pony sem, bár bánt, hogy elveszítjük őket.

– De hát nem haltak meg! – csattant fel a szerzetes.

– Nem – helyeselt Bradwarden. – Elég találékonyak mind a ketten. Nem haltak meg, de utol nem érnek minket, azonban ha majd megölted a daktiluszt, visszajövünk és megkeressük őket.

Avelyn erre nem tudott mit felelni. Alig tudta elhinni, hogy Bradwarden így otthagyja a barátait, egy ilyen veszedelmes helyzetben. Avelyn csak most értette meg, mennyire elszánt a kentaur, és minden társa, és mennyire bíznak abban, hogy ő és csakis ő vívhat meg a daktilusszal, hogy legyőzze. Avelyn hitte, és hangoztatta is, hogy sorsa a találkozás a pokoli teremtménnyel, és a barátai mindent megtesznek, hogy eljuttassák odáig – hát legyen.

Ezzel a felismeréssel hatalmas súly szakadt a szerzetes vállára, olyan felelősség, mint soha azelőtt. Nagyobb, mint nyolc éves munkája, amivel végül eljutott St.-Mere-Abelle-be, hogy beteljesítse drága édesanyja életének vágyát, s még annál is nagyobb, mint amit az Egyház bízott rá, amikor Pimaninicuitra küldte. Avelyn eddig kész lett volna rá, hogy levesse magát Bradwarden válláról, vagy éppen varázslattal állítsa meg a kentaurt, hogy bevárják barátaikat, de most kijózanodott, csendben maradt és nem panaszkodott. Bradwarden célba akarta juttatni, és Avelyn hagyta magát.

Különben minden halál hiábavaló volt.

A Barbarkán hágóján még sötét éjszakában haladtak át, miután vad vágtával sok mérföldet hagytak maguk mögött. A kimerült Bradwardennek eszébe sem jutott, hogy megálljanak, mégis örült, amikor Avelyn bejelentette, hogy egy darabig gyalog megy.

Döbbenten nézték a hegyek gyűrűjében rejtőző völgyet – főleg Bradwarden, aki még nem látta a tábort. Ezernyi tábortűz pettyezte a sötét síkságot odalent.

A tömegek mögött pedig egyetlen sötét körvonal tornyosult, egy kúp alakú hegy, amiből sötét füst gomolygott szüntelenül.

Az Aida.

– A daktilusz otthona – suttogta Avelyn a kentaurnak, és Bradwardennek nem volt szüksége további magyarázatra.

– Lemehetünk és megkerülhetjük a tábort – mondta nemsokára Bradwarden, miután felmérte a terepet. A kentaur bal felé mutatott, az egyik fekete lávakarra, ami á magányos hegyből folyt le. – De az jó egy nap járás lesz.

– Nappal, a sereg orra előtt? – kérdezte kétkedőn Avelyn.

– Nincs más választásunk – felelte Bradwarden. – Bemegyünk a lávakar mögé és reménykedünk, hogy nincsenek hátul is seregek.

Avelyn bólintott és kimerültségét meghazudtolva fürgén követte a kentaurt.

Elbryan tudta, hogy helyes irányba botorkálnak a barátaik után, de nem jutottak közelebb hozzájuk. A fiú időről időre megpillantotta Bradwarden patáinak nyomát. Örömmel látta, hogy a nyomok távol vannak egymástól: Bradwarden tehát teljes erőből vágtatott.

Elbryanék éppen ezt akarták. Kötelességtudatból követték társaikat, de a magasabb cél szempontjából csak az számított, hogy Avelyn megérkezzen. – Fuss, Bradwarden – mormogta Elbryan, és Pony mindahányszor rábólintott.

Elbryan meglepve tapasztalta, milyen könnyű eligazodni a hegyi ösvényeken, még sötétben is. A Barbakán magas sziklacsúcsok impozáns együttese volt, sok helyütt egész évben hóval borítva, két-háromezer láb magas ormokkal. Ezen a részen viszont, ahol az ösvény két csúcs közt haladt, és nem vitte fölfelé az utasokat, a járás biztos és meglehetősen könnyű maradt. A kósza úgy vélte, hogy még hajnal előtt meglátják a másik oldalt, a völgybe vezető lejtőt. Avelyn mindnyájuknak elmesélte a nagyjábóli elrendezést, a völgy és az Aida nevű hegy helyzetét. A szerzetes többször is megjegyezte, hogy a határhegység ugyan magas és baljós, ám nem széles.

Elbryanék ezzel a reménnyel haladtak tovább, s bár nem állhatták a versenyt a vágtató kentaurral, sokszor át tudtak menni olyan szakaszokon, amiket Bradwardennek meg kellett kerülnie. Remélték, hogy hajnalban esetleg csatlakozni tudnak társaikhoz.

Úgy tűnt, hogy az üldözők is lemaradtak: az óriások nem bírták az iramot. Elbryan azonban félt, hogy a behemótok talán jobban ismerik a környéket, és tudnak egy rövidebb utat.

Ez a félelem be is igazolódott, amikor Elbryanék beértek egy hosszú, szűk szakaszra, amelyet szikladarabok és csökevényes fák védtek az erős szelektől. Menekülési lehetőség nem volt. Félúton jártak a szurdokban, amikor baljós és ismerős narancsszín izzás derengett fel előttük.

Togul Dek, az óriás, sisak nélkül, dühödt arccal lépett elő. Elbődült – majd még egyszer felordított, hangosabban, amíkor Elbryan nyila lepattant vértjéről –, s először a tőle jobbra, majd balra álló fába döfte lándzsáját, mindkettőt lángra lobbantva. Belépett a két fa közé, és Elbryanék még két másik óriást láttak mögötte.

– Menj neki egyenesen – adta ki az utasítást a kósza, és elvetődött a sáros földön, köpenyét szorosan maga köré rántva. Mikor felpattant, oldalra szökkent, nem előre, Pony pedig, bízva társában, kirontott a nyomában, fenyegetően lengetve kardját, hogy magára vonja a lándzsás óriás figyelmét.

A behemót terpeszbe helyezkedett és megmarkolta démon készítette lándzsáját. Ügyet sem vetett a kószára, mert tudta, hogy amaz úgysem menekülhet. Inkább a lányra koncentrált, aki vakmerően és ostobán rohant a végzetébe.

Minden lépés egyre nehezebb volt Ponynak. Zajt hallott a háta mögül és tudta, hogy a többi óriás – talán három vagy négy – lezárta a szurdok másik végét. Vajon hová ment Elbryan és miért?, tűnődött. Miért nem használta egyszerűen Sólyomszárnyat, hogy addig nyilazza a sisaktalan óriás fejét, amíg meg nem hal? Aztán kezelésbe vehetnék a másik kettőt, és megpróbálhatnának kitörni.

Pony kirázta gondolatai közül a zavaró eshetőségeket. Ez Elbryan, emlékeztette magát, az Éjmadár, az elfek tanítványa.

Amint egy kicsit összeszedte magát, megpillantotta társát, aki a tűzön át rohant egy alacsony ágon az óriás jobb oldalán. Lángok nyaldosták ázott köpenyét, de ő rendületlenül tört tovább mit sem sejtő ellenfele felé.

Pony elrikkantotta magát és rohamozott, hogy magára vonja az óriás teljes figyelmét. Hirtelen megtorpant, s villásan elágazó villámot bocsátott ki, ami lecsapott a vezérre és a mögötte álló óriásokra.

Ekkor, mielőtt Togul Dek magához térhetett volna a villámcsapásból, Elbryan már rá is vetette magát az ágról. Fergeteg az óriás arcába fúródott, Elbryan lábai pedig a masszív mellkason landoltak.

A fiúnak csak egy csapásra volt lehetősége, így annak tökéletesnek kellett lennie. Így is lett: a penge az óriás agyába hatolt.

Togul Dek próbált visszavágni, próbálta felemelni a lándzsát, de a fegyver kiesett hirtelen elgyöngült kezeiből, fényes csíkot húzva a sötétben. A lándzsa egy kőre esett, s azt azonnal olvadt lávává változtatta. A lávafolyam elindult lefelé a hegyről, magával ragadva a lándzsát is, felolvasztva az útjába kerülő többi követ, egyre erősödő tüzes lavinaként.

Elbryan kirántotta a kardját, miközben a behemót hátraesett. A vezető mögött álló két óriás nem tudta, mit kezdjen a jelenettel, s észre sem vették Elbryant, amíg Togul Dek hátra nem esett. Akkor pedig már túl késő volt.

Elbryan kecses gördüléssel érkezett a földre, már döfött is, és megtalálta a rést az egyik óriás roppant mellvértje és csípőpáncélja között. A kósza lendületesen szúrt, aztán áttört a két óriás között. Hirtelen visszafordult, megint elvetődött, s megcélozta a husángját lendítő másik behemótot. A fegyver célt tévesztett – legalábbis ami Elbryant illette, a sebesült óriás azonban felszakadt hasához kapott, belegörnyedt a fegyver útjába, és még a fejére is kapott. Nyögve terült el, és felhördült fájdalmában.

Elbryan gyorsan lecsapott a másik behemótra, aztán továbbrohant az éjszakában. Tudta, hogy ha nem elég gyors, az óriás leüti, de ekkor a szörnyeteg váratlanul elejtette furkóját és felhördült, majd sisakrostélyához kapott.

Pony odarohant, beledöfött az óriás lábának hátuljába, aztán Elbryanhoz sietett.

– Mit csináltál a szemédel? – kérdezte a kósza, de Pony nem válaszolt, csak vállat vont és futott tovább.

Szoros és gyors volt az üldözés, teljes erőbedobásra késztetve a kimerült útitársakat. Egy falhoz értek, ami ugyan mászható volt, de Elbryan tartott tőle, hogy az óriások előnyben lesznek, és egyszerűen lecsippentik őket a falról mászás közben.

Mivel azonban nem volt más választásuk, a kósza döntött és rohant előre, hogy jó fogást találjon a falon, és átemelhesse Ponyt a fal fölött, a szabadságba. Már majdnem a fal tetejénél járt, amikor hallotta, hogy Pony meglepetten felkiált alatta.

Elbryan megfordult és felordított: az egyik óriás épp a lány felé kapott. Ponynak semmilyen fegyver nem volt a kezében – legalábbis Elbryan nem látott semmit –, a lány mégis az óriás felé nyúlt.

Pony megint felkiáltott, s valami kirepült a kezéből, bele az óriás arcrostélyába. Nagyot csendült rajta, s bár a lövedék nem hatolt át a rostélyon, hanem visszapattant, mégis hatalmas erővel ütött, s az óriás arcába horpasztotta a fémet. A behemót elesett. Pony gyorsan elkapta a követ: nem akart elhagyni egy ilyen hatásos fegyvert.

Elbryan megfogta Pony vállát és felrántotta a lányt, aztán tovább tolta a fal tetejéig, éppen elkerülve a következő óriás tapogató kezét.

Pony gyorsan lecsapott az otromba ujjakra, és le is szelt néhányat, aztán futottak tovább. Egy időre sikerült megszabadulni az üldözőktől.

– Mit csináltál azzal ott a fal előtt? – kérdezte a kósza.

– Telérkő – felelte Pony. – A kő odarepül a megcélzott fémhez. Bár lenne belőle még vagy száz!

Elbryan visszanézett, és megborzongott a kő erejétől. Egészen eddig csodálatosnak tartotta a kardját, és remek harcosnak önmagát, ahogyan az is volt, de mi ez a kövek hatalmához képest?

Elbryan örült, hogy mellette van Pony, és mellette van Avelyn, aki még erősebb. Ez a gondolat reményt adott neki, hogy szerzetes barátja valóban legyőzheti a démont.

Habár nem ismerte az eredetét, Tuntun mégis elégedetten figyelte a gyarapodó tűzlavinát. Ő maga csak apró szerepet játszott a harcban, egyetlen nyilat eresztett meg, de micsoda lövés volt az! Tuntun egyenesen a rostélyra célzott, be a nyíláson! Újra maga előtt látta az ordító óriást, meg Elbryanékat, ahogy eltűnnek a rejtekadó éjszakában.

Miután úgy sejtette, hogy az emberek egy időre biztonságban vannak, az elf visszakanyarodott, hogy csatlakozzék társához.

– Nem viszlek tovább – mondta Szellődalnak, s megveregette az állat nyakát. Habár az út könnyűnek tűnt, Tuntun úgy gondolta, hogy jobb, ha inkább lopózik. Egyedül semmiképp sem fedezik fel.

– Tudom, hogy okos vagy és egyedül is boldogulsz – suttogta Tuntun, s a ló horkantott, mintha értené. Az elf fogta a holmiját, a fegyvereit – egy íjat és egy tőrt –, aztán egy utolsó pillantást vetett Szellődal felé, elismerően bólintott, és elrohant az éjszakába.

29. fejezet

Aida

Elbryan és Pony éppen a határhegy északnyugati oldalán járt, amikor kivirult a hajnal a Barbakán felett. Csak ekkor mutatkozott meg a maga teljes nagyságában a démon serege. A kavargó fekete tömeg teljesen kitöltötte a völgyet a magányos, füstölgő hegy lávakarjai között, tíz mérföldre északra.

– Hányan lehetnek? – suttogta Pony.

– Túl sokan – felelte a kósza, mert nem tudott jobbat.

– És hogyan fogunk eljutni a hegyhez? – kérdezte Pony. – Hány ezer ellenfelet kellene legyőznünk csak ahhoz, hogy a hegy aljához elérjünk?

Elbryan elszántan megrázta a fejét, úgy érezte, hogy a lány becslése nem helytálló. – Talán csak egy pár őrszemet, nem többet – felelte.

Pony szkeptikusan meredt rá.

– A démon nagyon magabiztos – magyarázta Elbryan. – Szinte hívogat minket. A daktilusz nem fél semmilyen halandó embertől vagy szörnyetegtől, s nincs oka azt hinni, hogy ilyen kevesen, ahányan észrevétlenek maradhatunk, ellene merünk menni.

– Ez volt az egyetlen reményünk kezdettől fogva – szólt Pony.

– És most is ez a reményünk, ami mellett ki kell tartanunk – felelte Elbryan. – Ha a démon egy sereget állít velünk szembe, akkor utunkat állja, és sem az én kardom, sem Avelyn mágiája, se Bradwarden ereje nem juttat át minket a szörnyeken.

– De erre nem fog sor kerülni – folytatta a kósza. – Még ha a démon gondol is arra, hogy ellenség közeledik – ahogy a páncélos óriások és a tűzlándzsa mutatja –, akkor is bízik abban, hogy a világon senki sem állhat ki ellene.

– Ezt meg honnan veszed?

Ez az egyszerű kérdés készületlenül érte Elbryant. Valóban, honnan is tudhatna ilyen sokat erről az ellenségről, akit soha nem is látott, akivel még sosem küzdött? Végül rádöbbent, hogy nem is tud semmit, inkább csak találgat. Egy vállrándítással felelt Ponynak, és ez elégnek is tűnt: Már túl messzire eljöttek ahhoz, hogy aggódjanak olyan dolgok miatt, amelyekre nincs befolyásuk, így hát mentek tovább. Mindketten kimerültek a hosszú menekülésben, de egyikük sem gondolt megállásra, hisz annyi szörnyeteg volt előttük – és talán néhány mögöttük is.

Egy óra múlva átmentek egy kopár, sziklás részen – eléggé védtelennek érezték magukat –, amikor Elbryan hirtelen megtorpant és lekuporodott. Pony követte példáját, és keresgélni kezdte zsebében a köveit.

– Ott! – mondta a kósza izgatottan, és az Aida nyugati karja felé mutatott. A fekete kőcsíkon túl egy sötét pont, egy magányos alak haladt határozottan a zöld vidéken egy sűrű facsoport felé.

Nem is egy alak, gondolta magában Pony, hanem kettő: egy ember lovon... egy ember kentaur-háton!

– Avelyn és Bradwarden – suttogta.

– Sietnek az Aidára – helyeselt Elbryan. Mosolyogva nézett vissza Ponyra. – És senki sem megy utánuk, senki sem üldözi őket.

Pony komoran bólintott. Talán a kószának igaza van, talán a daktilusz valóban csalogatja őket. De el kellett gondolkodnia azon, hogy jó dolog-e ez?

Egy óra múlva leértek a hegyről, és mentek tovább, kerülgetve a sziklákat és a facsoportokat. Könnyedén kijátszottak néhány unott goblin őrszemet, s időnként olyan nyomokra bukkantak, amelyekből látták, hogy majdnem pontosan Avelynék útvonalán haladnak.

Végül átgyalogoltak a hegy hosszú karján, s meglepve tapasztalták, milyen meleg a föld a lábuk alatt. Csak ekkor döbbentek rá, hogy ez a kővonal nem szilárd, hanem élőlényként nő és változik. A legnagyobb része már kemény volt, de itt-ott látni lehetett a felszínre bugyborgó láva izzó narancsszínét, elágazó vörös ereit. Aztán a láva lassan megszilárdult, s újabb réteget alkotva feketévé merevedett.

– Mint egy élőlény – jegyezte meg Pony, és igencsak figyelt a lába alá.

– Akárcsak a daktilusz – felelte Elbryan. – Kifolyik az Aidából, s az egész világot sötét köpenye alá temeti.

Ez nem volt túl kellemes gondolat.

Elbryanék tudták, hogy több órányi hátrányban vannak barátaikkal szemben, amikor arra a helyre érkeztek, ahol Avelynéket megpillantották a szemközti hegyről. Nem volt látható védelem: az Aidának e karja mögött, a húsz-harminc lábnyi magas fekete falon túl nem volt sem őrszem, sem egyéb szörnyeteg.

Bementek egy facsoportba, és újra meglelték a kentaur nyomait. Hamarosan egy másik nyom – Avelyn testvér nyomai – is megjelent Bradwardené mellett, s nem volt nehéz rájönni, hogy a kentaur nyilván elfáradhatott.

Bradwarden mégis ment tovább, akárcsak Avelyn. Így tettek Elbryanék is, és még gyorsítottak is abban a reményben, hogy talán utolérik barátaikat, mielőtt azok behatolnak a hegybe...

Nem így történt. A kósza és Pony kiért a fák közül, majd újabb facsoportokon vágott át az Aida alsóbb lejtőin. Alighogy elhagyták az utolsó csoportot, bejáratot pillantottak meg, egy tátongó nyílást, melyben elveszett az alkonyuló nap rézsútos sugara. Ha ez az út valóban az Aida szívébe vezet, akkor Avelynék már régen bent vannak és talán éppen a démon előtt állnak. Elbryanék visszahúzódtak az utolsó facsoportba, ágakat vágtak és ronggyal összekötözve őket, fáklyát készítettek.

Ezután kettéváltak, az egyik jobbra, a másik balra, és odalopóztak a bejárat két oldalához. Elbryan óvatosan bekukkantott a sötétbe, s Pony is hasonlóképp cselekedett. Kissé megkönnyebbülten látták, hogy mély és szemlátomást üres barlangot leltek.

Odabent Elbryan a kentaur patkónyomaira bukkant.

A fal mellett tapogatózva – mivel fáklyát nem mertek gyújtani – szoktatták szemüket a sűrűsödő homályhoz. Hamarosan szembekerültek a végső dilemmával: meggyújtsák a fáklyát vagy teljes sötétségben botorkáljanak tovább.

Elbryan megrándult, amikor felcsapott a láng, mintha arra számított volna, hogy azonnal a nyakába szakad a démon összes csatlósa. Néhány feszült, ám eseménytelen pillanat után intett Ponynak, s osontak tovább, egy elágazásig. Az egyik út jobbra, szintben vezetett, a másik pedig balra, lefelé. A jobb oldali utat szemügyre véve Pony látta, hogy ez a szakasz hamarosan ismét elágazik, s a jobb oldali elágazásnak is van egy oldaljárata.

– Elképesztő labirintus – dünnyögte Elbryan. Letérdelt és a föld közelébe tartotta a fáklyát, hogy nyomokat keressen, de csak puszta sziklát látott.

– Egyenesen előre – jelentette ki Pony, mikor látta társa csalódottságát. – Mélyebbre a hegybe, aztán le és a következő elágazásnál balra.

Határozottan beszélt, pedig csak találgatott – de ennél jobbat Elbryan sem tehetett. Beljebb nyomultak a hegybe, aztán elkezdtek ereszkedni a sima, lejtős úton. Elbryan feladta, hogy nyomokat keressen, mert ez csak lassította volna haladásukat. Avelyn és Bradwarden is itt bolyonganak, talán éppúgy tévelyegve, mint ők. Hamarosan talán belebotlanak a daktiluszba vagy valamelyik csatlósába.

Elkeserítő helyzet volt, s mind Elbryannak, mind Ponynak emlékeztetnie kellett magát arra-hogy kezdettől fogva tudták: így lesz.

Bestesbulzibar tombolt, de némileg szórakoztatta is a dolog, ahogy ott állt Quintallal és néhány ideges óriással, s letekintett a hegy tönkretett lejtőjére. Milyen erős is volt a démon kovácsolta lándzsa! Ekkora pusztítást tudott okozni, egyszerűen azért, mert kiesett hordozója kezéből s legurult a hegyoldalon!

Az egyik óriás motyogni kezdett valamit a balszerencséről és egyéb ostobaságokról, hogy valamilyen kifogást tákoljon össze, amivel mentheti a bőrét. Bestesbulzibar azonban nem hallgatott rá.

– Elérték a hegyet? – kérdezte a daktilusz Quintalt, az Aidára mutatva.

A kőember szemügyre vette a terepet, s felmérte a távolságot. Furcsán emberi mozdulattal az állához emelte a kezét. Quintall testileg most valóban emberszerűnek tűnt: kőteste lecsiszolódott és lekerekedett, s egyre inkább emlékeztetett arra az emberi alakra, ami valaha volt. A vonásai, a méretei ugyanolyanok maradtak, mintha az ember szelleme valamiképp meghatározná porhüvelyének külsejét. Persze ez a „bőr” most obszidiánszerű lett, állagában csakúgy, mint színében, s az olvadt láva vörös erei szabdalták. Quintall szemeí hasonlóképp izzó vörös gödrök voltak. Egészében azonban úgy nézett ki, mint a hajdani Quintall, s már alig várta a pillanatot, amikor Avelyn testvér megláthatja új, természetfeletti testét.

– Elérték? – kérdezte újra Bestesbulzibar.

Quintall bólintott. – Ha egész éjszaka futottak, és ha senki sem állt az útjukba.

– Talán már a trónomon fognak ülni, ha visszaérek – vicsorogta a daktilusz, s rosszindulatúan méregette a két óriást.

– Bbb... balszerencse volt – hebegte az egyik behemót.

– Odamegyünk és... – kezdett fogadkozni a másik, de a daktilusz beléfojtotta a szót.

– Csatlakoztok a sereghez – szólt Bestesbulzibar. A démon legszívesebben elevenen megnyúzta volna a két ügyetlent, meg azokat is, akik még túlélték a találkozást az emberekkel és a közelben lapultak, félve a démon haragjától. Vagy talán az lenne a legjobb, ha visszavinné őket az Aidára és a gyilkos Éjmadár elé vetné őket. A démon arra is gondolt, hogy talán átengedi a büntetés feladatát Quintallnak, hogy lássa új fegyvere erejét. A daktilusz azonban nem volt ostoba, s uralkodott késztetésein, még ha azok a pusztítás felé hajlottak is, amit a démon mindennél jobban szeretett. Bestesbulzibar máris túl sokat veszített el elit őrei közül, ahhoz képest, hogy mennyi energiát fektetett az óriások felpáncélozásába, de aztán arra gondolt, hogy talán nem is veszített olyan sokat az óriások kudarcával. Így Avelyn testvér és az Éjmadár nevezetű renegát bejuthatott az Aidába, és így Bestesbulzibar maga élvezhette ki azt az örömet, hogy elpusztítja őket.

– Gyere – mondta a démon Quintallnak. A sziklaember közelebb húzódott hozzá, Bestesbulzibar pedig fölemelkedett a földről, erős lábait Quintall köré fonta, aztán haragja eszközét felragadta a levegőbe, a völgy fölé, vissza az Aidához.

Quintall, akinek érzékei emberfelettien élesek lettek, s aki izzó lávaszemeivel be tudta világítani a sötét alagutakat, úton volt prédái felé.

– Túl mélyen vagyunk – panaszolta Avelyn, s nekitámaszkodott a fojtó, szűk alagút falának. Bűvös gyémántja épp csak derengett, hogy ne vonzzon oda további őröket azon a két powrin túl, akiket az imént tettek ártalmatlanná. Avelyn félrerúgta az egyik törpe véres lábát, és visszanézett arra, amerről jöttek.

– Nem a hegy szívében van a démonfajzat? – kérdezte Bradwarden, miközben a másik powrit tépte. – S a hegy szíve nem odalent található?

Avelyn megrázta a fejét, rossz érzései voltak a járattal kapcsolatban. Lefelé jöttek, és az első elágazásnál balra fordultak, talán túlságosan is korán ahhoz, hogy eljussanak a zegzugos alagútrendszer szívébe. – Talán magasabban van az ellenségünk – vélte. – Közel a füstölgő kúphoz, ahonnan a szárnyas démon könnyen ki tud röppenni.

Visszanézett Bradwardenre. Bár ne tette volna.

– Ó, ez csak találgatás – felelte a kentaur, s nagyot harapott a powrilábból.

Avelyn becsukta a szemét.

– Azt mondom, menjünk tovább – folytatta a kentaur tele szájjal. – Válasszuk meg az utat úgy, ahogy jön. Az egész úgyis csak találgatás.

A szerzetes felsóhajtott, s nem ellenkezett. Bármilyen utat választanak, ő úgyis kételkedni fog. Túl sok forgott kockán, s a barátnak túl feszültek lettek az idegei.

– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte Bradwarden. – Azért, hogy szembenézz a sorsoddal, legalábbis így mondtad, és így is lesz. El fogunk jutni a célig, barátom, és ha ettől félsz, akkor nem hibáztatlak. De ha visszafordulunk, azzal semmit sem oldunk meg, és minden rossz lépés csak növeli annak a lehetőségét, hogy még több ellenség botoljon belénk. – Köpött egyet és a földre dobta a lábat. – És ezek a nyomorultak még ételnek sem jók!

Avelyn kipréselt magából egy mosolyt és elment a kentaur mellett, ügyelve arra, nehogy rálépjen az eldobott falatra. Újra elindultak, váll váll mellett, s testes alakjuk betöltötte a szűk járatot.

– Nem örülök – suttogta Elbryan, amikor lenézett a hosszú, szűken lejtő párkányra, melyet bal oldalt egyenetlen fal, jobbról pedig több mint kétszáz lábnyi mélység szegélyezett. A mélység azonban aligha számított itt, tekintve, hogy az alján vörösen izzó, olvadt láva kavargott. Ponyék még a magasból is érezték a perzselő forróságot, s szinte megfojtotta őket a kénes bűz.

– Én meg annak nem örülnék, ha végig vissza kellene mennünk – felelte Pony. – Lefelé akartunk menni, és ez éppen lefelé megy!

– Ezek a gőzök... – dünnyögte a kósza, s a lány osztozott aggodalmában. Pony beletúrt a hátizsákjába és elővett egy darab szövetet. Kettészakította, s mindkét felet megnedvesítette a vizes tömlőjéből. Az egyik nedves vásznat az arca elé kötötte, a másikat Elbryannak nyújtotta.

A kószának azonban jobb ötlete támadt. Levette jobb karjáról a zöld kötést – ami az elfek szerint véd a méregtől –, s kettészakítva a felét Ponynak adta. A lány bizakodó biccentéssel vette fel a maszkot, s a kósza csodálta elszánt bátorságát. Ezt a lányt nem lehet egykönnyen elijeszteni.

Itt nem volt szükségük fáklyára a láva izzása miatt, ezért szabad maradt a kezük. Ez jól is jött, amikor a falba kellett kapaszkodniuk – bár a párkány nem volt túlságosan keskeny, de a leesés veszélye túl riasztónak tűnt. Csak lassan mertek elszakadni a faltól, egyre gyorsabban haladtak, s hamarosan elértek a lejtő feléhez.

Pony, aki elöl ment, reménykedni kezdett, amikor sötét árnyat vett észre a falon kissé lejjebb, egy oldaljáratot, amely behatolt a hegybe. Annyira lefoglalta ez a látvány, hogy nem vette észre a párkányon keresztbe futó hasadékot maga előtt.

Átlépett rajta, s amikor testsúlya az elülső lábára nehezedett, a kő megindult a lába alatt.

Pony felsikoltott. Elbryan utánakapott és visszarántotta a biztonságba, de közben mindketten a párkány szélére kerültek. A kósza kinézett a perem fölött, és figyelte a nyolc láb hosszú szikladarab zuhanását. A kő lepattant egy kiálló szikláról, aztán pörögve a lávába hullt, ahol zajtalanul elsüllyedt.

Pony rémülten, zihálva állt, és tudatosan kellett lecsillapítania magát. Sikerrel is járt, de a mély levegővételek megtették hatásukat. A kénes gőzök teljesen átjárták, mert esés közben lecsúszott róla az elf maszk. Odakúszott a mélység széléhez, és hányt.

– Vissza kell mennünk – mondta Elbryan, és a lány vállára tette a kezét.

– Lefelé rövidebb, mint föl – felelte Pony makacsul, és folytatta az öklendezést. Aztán gyorsan, elszántan felült, elővette a vizes tömlőjét, lemosta az arcát, a szája elé húzta a maszkot és felállt.

– Hosszú ugrás lenne – méregette Elbryan a szakadékot.

– Talán inkább könnyű – mondta Pony, és állításának bizonyítására egyetlen nekirugaszkodó lépéssel átszökkent, s kecsesen landolt a másik oldalon.

Elbryan rámeredt, s megint csak csodálnia kellett a lány elszántságát, de kissé vakmerőnek is tartotta. Nem tudhatták, hogy ez az út vezet-e valahová egyáltalán, s a nyolclábnyi ugrás sokkal nehezebb lenne lejtőnek felfelé.

– Könnyű – mondta ismét Pony, s a kósza kényszeredetten elmosolyodott. Elvégre hamarosan a démon elé kerülnek. Hogy is lehetne megszidni Ponyt merészségéért?

Ponynak elkerekedett a szeme, és Elbryan látta, hogy a lány mindjárt sikoltani fog.

A kósza megpördült, előrántotta Fergeteget, de a veszély nem mögötte volt, hanem mellette: a tömör falból lépett elő. Kövek robbantak elő, s Elbryan visszahátrált az emelkedőn.

Quintall lépett ki a párkányra.

Elbryan védekezőállásba helyezkedett, Fergeteget maga elé tartva, bár nem tudta, hová tegye ezt a mozgó kőembert, Igazság Testvér obszidián mását.

Quintall szándékait könnyű volt kifürkészni. A kőember Ponyra pillantott, aztán visszafordult Elbryan felé, s fenyegetően markolt a levegőbe. – Gondolod, hogy most győzhetsz, Éjmadár? – kérdezte csikorgó kőhangon.

– Mi vagy te? – lehelte Elbryan. – Miféle lény, miféle kárhozott lélek?

– Kárhozott? – fortyant fel Quintall. – Én szabad vagyok, te halandó ostoba, s örökké fogok élni, míg a te sorsod a halál! – A kőember megindult.

Elbryan megsuhintotta a kardját, s megkarcolta ellenfelét, de az meg se rezzent. A kósza hátralépett, aztán előreszökkent, s Fergeteg csikorogva vágott bele Quintall kőarcába. Elbryan örömmel látta, hogy ez a találat erősebb volt, mert az elf penge megrepesztette a kőember kemény bőrét, vékony sárga csíkot fakasztva.

Az izzó csík azonban szinte rögtön lehűlt és összeforrt, s Quintall, ha meg is sérült, nem mutatta jelét. Vadul rohamozott, s megeresztett egy balhorgot.

Elbryan lebukott az ütés elől, és hátraszökkent, amikor Quintall ökle a falba csapódott. A kósza a becsapódás helyére pillantott, és kezdte még jobban tisztelni ellenfelét, mert a szikla az ütés alatt berepedt és füstölgött.

– Elfutsz és itt hagyod a lányt? – ingerkedett a kőember. – Mert őt is elérem ám!

Erre Elbryan Ponyra pillantott, és rémülten látta, hogy a lány készül visszaugrani. – Maradj ott! – kiáltotta neki a kósza. – Majd én átmegyek!

– Mellettem nem mész el – jegyezte meg Quintall, s szavait hangsúlyozandó, jókorát csapott a sziklába.

Ez a mozdulat olyan rést nyitott a védekezésén, aminek a kósza nem tudott ellenállni. Előreszökkent, Fergeteg pedig döfótt, s belehatolt a szörnyeteg magma-belsőjébe.

Quintall felordított és csapkodni kezdett, de Elbryan volt a gyorsabb, azonnal visszahúzta izzó kardját – s örült, hogy a finom penge egyáltalán túlélte a megmerítkezést ellenfele forró belsejében –, aztán kicsapta a pengét balra fel, jobbra fel, balra fel, három gyors hárítással, majd egyenesen előre, hogy újra arcba döfje a kőembert.

De még a szörnyeteg hasán ejtett nagy seb is gyorsan bezáródott, Quintall mozdulatai pedig óvatosabbak és veszedelmesebbek lettek.

Pony kiabált valamit, de Elbryannak nem volt érkezése odafigyelni. Módot kellett találnia arra, hogy komolyabb kárt tegyen ellenfelében, mert a kard okozta sebek mind begyógyulnak.

A megoldás kézenfekvőnek tűnt, így a kósza nem is nagyon gondolt bele a problémákba, hanem azonnal támadott. Előrelendült, döfött, aztán úgy fordult, mintha el akarna szaladni a szörnyeteg bal oldala mellett, a párkány peremén.

Elbryan ösztönből fél térdre vetette magát, Quintall súlyos kőkarja pedig elsüvített a feje felett – ez a csapás lesöpörte volna a kószát a peremről. Elbryan felpattant, megfordult, és a fal felé, a szörnyeteg jobb oldala felé indult.

A kőember másik karja is lendült, és a falba csapott Elbryan előtt, útját állva a kószának. Persze Elbryannak esze ágában sem volt erre futni. Megtorpant az akadály előtt, a falnak vetette a hátát, és teljes erejével nyomni kezdte magát előre.

Quintall, az erős és szilárd Quintall csak nevetett rajta.

Elbryan érezte a nyomást és a forróságot a kőember még meg nem keményedett részein. Elbryan csapkodott és tekergett, de a nyomás nem szűnt. Hallotta Pony kiáltását, de a lány hangja mintha nagyon messziről jött volna.

Aztán hirtelen megmozdult a levegő az összeroskadó kósza fölött, a kőember felkiáltott és a nyomás enyhült.

Elbryan visszatántorodott a lejtőre, s hátrafordulva azt látta, hogy Quintall olvadt szeméhez kap, arcán pedig izzó, forró magma folyik. Aztán Elbryan észrevett egy vékony, de erős szálat a fal mellett, ami elfutott mellettük. Megrántotta a szálat, és azt tapasztalta, hogy a zsinór rögzítve van, nem messze tőle.

Nem volt azonban ideje tovább gondolkodni a rejtélyen, mert Quintall szeme – akárcsak egyéb testrészei – gyorsan gyógyult. Éjmadár előretört, hisz nem volt más megoldás, mint a kíméletlen támadás, és a remény, hogy kardja sebezhető pontot talál. Vágott jobbra, vágott balra, döfött előre, aztán újra jobbra. A kard pengett és szikrázott, valahányszor a kőtesthez ért.

Annak ellenére, hogy Fergeteg nem jelentett igazi fenyegetést számára, Quintall ösztönösen reagált és hárított kőkarjaival, ugyanazokkal a harci rutinokkal, amiket annak idején St.-Mere-Abelle-ben tanult.

Elbryan nem tágított, Fergeteg pedig olyan szaporán járt, hogy a csengés-bongás folyamatos dallá folyt össze. A kósza egyik vágást a másik után ejtette a kőemberen, abban a hiábavaló reményben, hogy Quintall egyszer majd csak szétesik.

– Kösd le oda! – kiáltotta a semmiből hirtelen előbukkanó Tuntun, s a döbbent Pony felé dobta az erős elf zsinórt, aztán egy nagy, lazán álló kőre mutatott. – De gyorsan!

Pony már rohant is, bár nem igazán tudta, mit forgat a fejében Tuntun, de nem merte kérdezősködéssel húzni az időt. Bármiféle terv jobb volt a semminél, s Pony amúgy sem tudta volna, mit csináljon. Ahogy a lány hurkolni kezdte a kötelet, érezte a feszülését a másik oldalról, és mivel úgy sejtette, hogy ott a kőember van, kezdte kapizsgálni a dolgot.

Tuntun elrepült a küzdők felé, kezében apró tőreivel, melyek lávától csöpögtek.

Elbryan még míndig támadott, amikor az elf odazümmögött. A kósza kardja gyakorta csattant a kőkaron, de éppoly gyakran vágta meg a szörnyeteg testét vagy arcát is. Nem tudta, meddig bírja még, és sejtette, hogy ha hamarosan nem okoz komoly sérülést, akkor elvész a lendülete, és Quintallon van a sor.

Ekkor azonban a kőember váratlanul újra felordított: Tuntun karja a feje köré fonódott, az apró tőrök pedig a szemeit keresték. Quintall felemelte a karját és megütötte az elfet, akí a magasba repült, tőre pedig lehullt a lávába.

Elbryan két kézre fogta Fergeteget, és minden erejével lecsapott. Quintall karja hárításra ereszkedett, és Fergeteg egyenesen rácsapott, leszelve a végtagot a könyök és a csukló között.

A kőember felhördült, s forró láva fröccsent a sebből, de a többihez hasonlóan ez a seb is gyorsan gyógyulni látszott és kihűlt.

Quintall tovább ordított, s dühödten támadott. Odafent Tuntun kiáltott fel dallamos hangján: – Most! Most!

Elbryannak fogalma sem volt róla, hogy mit jelent ez, de Ponynak igen. A lány nekivetette hátát a kőnek, és teljes erőből tolni kezdte. Pony lábizmai megfeszültek és kidagadtak, felnyögött az erőfeszítéstől, de a kő így is csak egy töredék centimétert mozdult el.

Pony hallotta a feltámadó csatazajt, a penge csattogását, a szörnyeteg ordítását. Puszta erővel nem tudta eltolni a követ, az eszét kellett használnia. Testtartást váltott, elkezdte egy kicsit fölfelé nyomni a követ, és újra nekifeszült. Érezte, hogy a szikla feléje eső része elemelkedik a padlótól, s tudta, hogy már csak egy kicsi kell, hogy átbillentse.

Tuntun a harcolók felé kanyarodott, de az utolsó pillanatban elfordult, amikor Quintall feléje pördült. A fordulás újabb találatot eredményezett Elbryan számára, aki megragadta a lehetőséget és döfött.

– Át a zsinóron! – kiabálta Tuntun a kószának. – Át a zsinóron!

Elbryan akkor értette meg a dolgot, amikor Pony átfordította a sziklát, s a kő legördült a peremről. A kósza át akart ugrani a hirtelen megfeszülő, mozduló zsinóron, de csak félig sikerült neki. Lerakta Fergeteget és kapaszkodott az életéért, ahogy a kő lezuhant és elhúzta a zsinórt a faltól, a szakadék felé tolva Quintallt és Elbryant.

Ordítva zuhantak a mélybe, aztán hirtelen megálltak, amikor a zsinór hossza lefutott és a kőtömb kicsúszott Pony hurkolásából, bele a fortyogó magmába.

Elbryan megkapaszkodott, s néhány lábnyival alatta így tett Quintall is, akinek egyetlen kőkeze is erősebb volt, mint Elbryan mindkét karja.

– Mássz! – kiáltotta szerelmének Pony, és Elbryan így is tett, teljes erőből.

Quintall azonban még gyorsabb volt, s keményen húzta magát egyre feljebb és feljebb. Sietve közeledett Elbryanhoz, aki előtt még mindig vagy húszlábnyi mászás állt.

Pony bátorítóan kiáltozott. Nekifutott és átugrotta a nyolclábnyi szakadékot. Alaposan beverte a sípcsontját a perembe, de szaladt tovább, a szerelme felé.

A kósza egyik kezét tette a másik után, úgy kúszott felfelé, és Pony úgy érezte, talán sikerülhet neki. Elbryan egyik keze és válla kibukkant a perem fölött, s Pony odaugrott, hogy felhúzza. De ekkor Quintall is nekirugaszkodott, s Elbryan lába alatt alig néhány arasznyival kapta el a kötelet. Még egy nyúlás, és elkapja a kószát.

Tuntun érkezett szárnyalva. Elbryan látta a kétségbeesett manővert és rákiáltott az elfre, hogy húzódjon vissza. Egyik kezével elengedte a kötelet, bízva abban, hogy Pony majd elkapja, de még az alatta elsuhanó elfet is megpróbálta elkapni.

Az elf kötél erős volt, de Tuntun tőre is elf készítésű volt, s a kis alak egyetlen csuklómozdulattal elnyisszantotta a zsineget Elbryan lába alatt.

Elbryan elkapta az elf alkarját, Quintall pedig Tuntun lábát.

Így lógtak forogva, Pony pedig maga köré hurkolta a kötelet, és elkeseredetten kapott Elbryan ruhája után. A kósza szorította a szerencsétlen Tuntun karját, izmai kidagadtak az erőfeszítéstől, de odalent Quintall fogása még erősebb volt.

– Húzz! – könyörgött Elbryan Ponynak, mert hiába igyekezett mindenki, a kósza kezdett visszacsúszni.

Tuntun, aki szorult helyzetében attól félt, hogy egyszerűen kettészakad, felismerte a dilemmát. Tudta, hogy barátai nem húzhatják föl őt is a súlyos sziklaemberrel együtt. Tőrt tartó keze felfelé indult, és az elf Elbryan szemébe nézett.

– Ne – könyörgött a kósza, alig suttogva, és megrázta a fejét.

Tuntun keményen beleszúrt a kósza csuklójába, és máris zuhanni kezdett Quintallal együtt. A makacs kőember nem engedte el. Nem hagyta, hogy ez az elf, ez a nyomorult, aki halálra ítélte őt, használhassa a szárnyait és megmenekülhessen. Tuntun próbált forgolódni, próbálta használni a tőrét...

Elbryan és Pony elfordították a tekintetüket, nem bírták nézni a végső zuhanást az olvadt lávába, nem bírták nézni Tuntun pusztulását.

Egy darabig lihegve hevertek a mélység szélén, de aztán a kénes gázok kezdték fojtogatni őket.

– Mennünk kell tovább – szólt a kósza.

– Tuntunért – felelte Pony.

Átugrottak a szakadékon és siettek tovább. Megkönnyebbülten látták, hogy az út nem zsákutcában végződik, hanem hosszan és nagyjából egyenesen folytatódik.

Újra meggyújtották a fáklyát és rohantak előre. Örültek, hogy végre maguk mögött hagyhatják az émelyítő bűzt és a szörnyűségeket. Hamarosan azonban megtorpantak: távoli világosságot láttak az alagútban. Elbryan tehetetlenül pillantott saját fáklyájukra. Ha ők látják a világosságot...

A fény hirtelen felerősödött előttük, aztán összeszűkült, végigszáguldott a folyosón és lecsapott Elbryanékra, akik a szemük elé kapták a kezüket.

Démoni szörnyetegekre számítottak, de képzelgéseiket hamar elsöpörte egy derűs „Teringettét!” kiáltás a fénysugár túlsó végéről.

30. fejezet

Át az útvesztőn

Avelynék el voltak ragadtatva, hogy újra látják barátaikat, de lehervadt a mosolyuk, amikor meglátták Pony könnyes arcát és Elbryan felhős tekintetét. – Tuntun – suttogta Elbryan, és megdörzsölte a szemét. – A segítségünkre sietett és megmentette az életemet, de a sajátja árán.

– Talán még nem halt meg teljesen – kezdett kotorászni Avelyn a kövei között. – Talán a hematit...

– Beleesett a magmába – mondta sötéten a kósza, és a fejét rázta.

– Az utolsó pillanatig bátor volt – jegyezte meg Bradwarden. – Ilyen a Touel'alfar – sosem ismertem náluk kiválóbb népet. – A kentaur elhallgatott. – És mi van Paulsonnal meg a kisebbikkel? – kérdezte.

– Nem tudom, hogy megmenekültek-e az óriások elől – felelte a kósza.

– És miért nem mentél vissza, hogy megkeresd őket? – kérdezte a kentaur, mire mindenki döbbenten pillantott rá. Hogy meri vádolni Elbryanékat, már ha ez a szándéka?

– Az Aida volt a célunk, és az, hogy célba juttassuk Avelynt a démon elpusztítására – jelentette ki Elbryan, de alighogy ezt kimondta, megértette Bradwarden ravasz szóbeli manőverét. Emlékeztetni akarta Elbryant és a többieket magasabb céljukra, s így segített Tuntun halálát helyes megvilágításba helyezni. Az elf elpusztult, de a segítségével haladhatnak tovább, és talán elérik céljukat.

Ezzel a vezérgondolattal indultak tovább, s kutatták a jeleket arra vonatkozóan, hogy melyik irányban keressék a démont. A járatok gyakran elágaztak, s ilyenkor választaniuk kellett, pusztán a megérzéseikre hagyatkozva, a saját elhelyezkedésükre és a démon hollétére vonatkozóan.

Az egyik elágazásnál aztán Avelyn hirtelen megtorpant, és visszatartotta a többieket a bal oldali úttól.

– Jobbra – erősködött.

Elbryan végigmérte. – Mit tudsz? – kérdezte, mert sejtette, hogy a szerzetes nem vakon találgat.

Avelyn nem tudott gyakorlatias válasszal szolgálni barátainak: csak megérzés volt ez, semmi több, de nagyon is határozott megérzés, mintha érezné a másvilági szörnyeteg mágikus kisugárzását. Mindenesetre Avelyn a szíve mélyéből érezte, hogy igaza van, s elindult a jobb oldali járatban.

A többiek késlekedés nélkül követték, és reményeik új erőre kaptak, amikor súlyos rácsozathoz érkeztek, amely elállta útjukat.

A daktilusz tudta, hogy délen minden rendben halad. Seregei Maiyer Dek és Kos-kosio Begulne vezetésével gyorsan nyomultak előre Palmaris felé, míg Ubba Banrock északi erői áthaladtak Alpinadoron, a part irányába. Banrock powrijai a terv szerint csatlakoztak a hatalmas powri flottához, ami a Julianthák felől érkezett, s most haladt tovább dél felé, a Korona Öble felé.

Az ígéretes események ellenére a démon aggodalmasan járkált fel-alá obszidiántrónja körül. Érezte a behatolást, az erős mágiát, és tudta, hogy Quintall elpusztult.

A daktilusz már nem becsülte alá ellenfeleit, akik eljöttek az Aidához. Ha valamelyikük átjut az utolsó védelmen...

A démonfajzat összehúzta szemét és gonoszul elvigyorodott a gondolatra, hogy milyen kéj lesz személyesen megölni a betolakodókat. Serege minden pusztítása ellenére maga Bestesbulzibar nemigen működött közre személyesen, eltekintve néhány elégedetlenkedő vagy ügyetlen kivégzésétől.

A daktilusz remélte, hogy a behatolók közül legalább néhány eljut a trónteremig.

– Maradj távol tőle – kérte Avelyn, miközben a zsebében kotorászott, de Elbryan másképp gondolta.

– Nem – felelte a kósza. – Attól tartok, hogy a mágiád túl hangos lesz. – Elbryan levette a hátizsákját és keresgélni kezdett benne, míg végül megtalálta a piros zselét, amit az elfektől kapott, ugyanazt az anyagot, amit Belli'mar Juraviel tett a páfrányra valamikor Andur'Blough Innirmessben, hogy Elbryan könnyebben el tudja vágni a szárát. A kósza tudta, mennyire erős és hajlékony az íja, ezért úgy gondolta, hogy ha a lágyítózselé bevált a páfránynál, akkor a fémnél is működni fog.

Kent egy csíkot a középső rúdra, közel a mennyezethez. Aztán elővette Feregeteget és odahívta Bradwardent, hogy a hátára álljon. Remélte, hogy ösztönei nem csalják meg, s nem esik kár csodálatos kardjában: merészen, két kezes fogással a rács felé suhintott.

Fergeteg átvágta a fémrudat, s csak a következőnek ütközött neki. Elbryan leugrott a kentaur hátáról és szemügyre vette a pengét. Megkönnyebbülten látta, hogy még egy karcolás sincs rajta.

Bradwarden megfogta a szétvágott rudat és kihajlította, annyira, hogy legalább a többiek átférjenek.

– Jó munka volt – gratulált Pony.

– Bizony – helyeselt Bradwarden. – De én nem fogok átférni ezen a keskeny résen.

Elbryan a kentaurra kacsintott. – Van még kenőcsöm – nyugtatta meg, és hamarosan a következő vasrúd is félrehajtva meredezett.

Mentek tovább, még sietősebben, mert a rácsot biztos jelnek vették arra, hogy itt fontos terület következik, talán a daktilusz saját birodalma.

Az út folyamatosan vezetett tovább, helyenként kiszélesedve, néha meg egyszemélyesre szűkülve. Számtalan oldaljárat mellett haladtak el, de az az út tűnt a legjobbnak, amelyiken éppen haladtak, mert az volt a legsimább és legszélesebb. Avelyn nagy gonddal vigyázta a gyémánt fényét, beburkolta a követ úgy, hogy inkább csak előre világítson, míg ő a macskaszem segítségével folyamatosan figyelt hátra.

Így hát Avelyn volt az, aki először észrevette a termetes árnyalakokat, akik egy oldalfolyosóból osontak be a nagy járatba a hátuk mögött.

– Vendégek – sziszegte a szerzetes, és már fel is villant egy fáklya áruló fénye előttük, egy fordulón túlról, vagy háromtucat lépésre.

A kósza gyorsan felmérte a terepet, aztán egy keskenyebb szakaszhoz vezette a többieket – ha elölről is és hátulról is támadják őket, jobb, ha nem férnek hozzájuk, csak egyesével.

A fény kibukkant a forduló mögül, mögötte másik villant, s látták, hogy ellenfeleik fomori óriások, négy előttük, négy mögöttük, mind páncélban, ahogy azok is, akik a Barbakán bejáratánál üldözték őket.

Elbryan örült, hogy nem nyílt terepen vannak, mert akkor kevés esélyük lett volna. A szűk helyen az óriások legfeljebb kettesével jöhettek.

– Pony meg én leszünk elöl – szólt a kósza.

– Én meg hátul – felelte Bradwarden, és ügyetlenül megfordult a szűk helyen.

– De nem egyedül – nyugtatta meg Avelyn, és amennyire tudta, a kentaur széles alakja mellé préselte magát. A szerzetes belenyúlt kisebbik zsebébe és egy marék apró celesztit kristályt vett elő, melyek halványkékek voltak.

– Nem adhatjuk nekik a támadás előnyét – mondta a kósza Ponynak, és ők ketten hirtelen előretörtek, egy pillanatra megzavarva az óriásokat, akik nem voltak hozzászokva, hogy ilyen kis emberek egyszerűen nekik rontsanak.

Elbryan vadul vagdalkozott, és sikerült behorpasztania az óriás mellvértjét.

Pony hasonló lendülettel küzdött, de az ő támadásai nem voltak ilyen hatékonyak, s csak kisebb találatokat sikerült bevinnie.

Mégis Elbryan, és nem Pony volt az, aki először elveszítette a lendületét. A kósza önkéntelenül is oldalra nézegetett. Majdnem ugyanannyiszor pillantott szerelmére, mint ahányszor az ellenfelére. Nemsokára már neki kellett kerülgetni az óriás csapásait, amelyek könnyen levihették volna akár a fejét is.

– Bár érnétek már ide – morogta a kentaur a közelgő óriásokat méregetve. A behemótok nem tudtak egymás mellé állni a keskeny járatban, de igazából nem is volt szükségük erre, mert egyiküknél egy hosszú lándzsa volt. – Ketten akarnak rám jönni – lengette husángját a kentaur, hogy lazítsa az ízületeit.

– Majd meglátjuk – mondta Avelyn, s folytatta mágikus ténykedését.

Az óriások teljes lendülettel rohamoztak, Bradwarden pedig megvetette a lábát. Avelyn elhajított valamit, s a folyosó a kentaur előtt hirtelen tele lett pattogó, csípős kis robbanásokkal, melyek megállították a rohamot és fájdalmas ordításra késztették az óriásokat.

Bradwarden összeszedte magát és megragadta a kínálkozó pillanatot. Előreszökkent, nekirontott az elülső óriásnak, ledöntötte a földre, aztán elragadta tőle a lándzsát és husángjával rácsapott a következő óriás sisakjára, leverve a védelmező fémalkotmányt s nekicsapva az óriást a járat falának.

Bradwarden második ütése még ennél is keményebbre sikerült, s a kentaur teljes ereje benne volt az óriás védtelen fejére zúduló csapásban. A behemót koponyája hatalmas reccsenéssel megrepedt s az óriás a földre hanyatlott.

A többi fomori azonban ép volt és tettre kész, még ha az egyiket el is vakította kissé a celesztitek robbanása. Bradwarden lendülete lassan elakadt.

Pony látta, mi történik, és nem örült. Tudta, hogy Elbryan bízik benne – hogy is ne bízott volna annyi közös harc után –, mégis, ez a közelség védelmező magatartásra késztette.

A lánynak ez nem tetszett, de főleg gyakorlati okokból, mintsem büszkeségből. Így nem remélhetik, hogy győznek. Pony kénytelen volt nagyon kemény és ügyes lenni, hogy emlékeztesse szerelmét rátermettségére. A grafitrudat kardos kezébe vette, nekiszorította a kard markolatának, és remélte, hogy terve sikerülni fog.

Elbryan lebukott egy újabb vágás elől, s lehetősége lett volna egy találatot bevinni, de inkább oldalt lépett, és kivédett egy Ponynak szánt vágást – amit a lány maga is könnyedén háríthatott volna.

A kósza mozdulata azonban megzavarta ellenfelét, és Pony előrerontott, az óriás hasa felé döfve. Kardja talált is egy apró rést a páncélon, de nem hatolt elég mélyre ahhoz, hogy sérülést okozzon.

Erre azonban nem is volt szükség, ahogy azt az óriás – és Elbryan is – hamarosan tapasztalta, amikor Pony kieresztette a mágikus energiákat. Pattogó fekete ív szaladt végig a fegyveren, egyenesen az óriás hasába. A behemót rángani kezdett, majd amikor az elektromos sokk véget ért, kábultan – ha ugyan nem holtan – hátraesett.

Elbryan figyelmét nem kerülte el a lecke. Csodálattal nézte a kard és a kő együttes munkáját, s még szidta is magát, amiért azt gondolta, hogy Ponynak szüksége van a segítségére. Mivel nem akart lemaradni – és egy másik óriás lépett az elesett helyébe –, a kósza előreszökkent és támadott. Fergeteg túl gyorsan táncolt ahhoz, hogy a nagydarab óriás lépést tarthasson vele. Az elf penge egyik találatot vitte be a másik után, csak úgy szikrázott a fémpáncél. Elbryan észrevett egy rést a mellvért alatt, s jól megjegyezte magának a helyet.

A kósza egy pillanatnyi szünetet tartott, s ahogy várta, az óriás elbődült és lecsapott. Elbryan leguggolt a penge elől, s előrelendült a vágás alatt, aztán felegyenesedett, tökéletes szögben a réshez.

Fergeteg utat talált a páncél mellett, mélyen a zsigerek közé hatolva. Elbryan előrelépett, hogy biztosan a hatalmas kard hatóköre alá kerüljön, s markolatig nyomta a pengéjét. Az óriás odakapott, de nem nagy erővel. Elbryan megrángatta a kardját, mire az óriás felegyenesedett fájdalmában. Ekkor Elbryan, mint aki jól végezte dolgát, kirántotta a kardját és hagyta eldőlni áldozatát.

Az utolsó óriás is sietett társai nyomában, s hatalmas fáklyát lobogtatott fegyverként.

Pony, aki javában küzdött a harmadik óriással, újabb követ szedett elő, de ekkor meghallotta, mi a helyzet a sor másik végén: Bradwarden nyögött a találatok alatt.

– Avelyn! – kiáltotta a lány, és átdobta a követ, mert tudta, hogy a szerzetes jobb hasznát veheti.

A kő lepattant a barát hátáról, s felkeltette figyelmét, mert éppen belemerülőben volt egy másik varázslatba. Észrevette Pony ajándékát, visszatartotta a varázslatot, és felvette a leesett telérkövet.

– Teringettét! – bődült el boldogan, s felemelte a gyilkos követ. – Ez aztán fájni fog!

– Siess – könyörgött Bradwarden, aztán felmordult, amikor kemény husángcsapás érte a bal oldalát, mert túlságosan el volt foglalva másik ellenfelével. A kentaurt már annak a kardja is megsebezte: embertörzse oldalán jókora vágás vöröslött.

Avelyn megidézte a kő energiáját és nyílvesszőnél is sebesebben kiröpítette. A támadás pontosan a mellkasa közepén érte a Bradwarden előtt álló óriást, jókora lyukat szakított a testébe, és hátradobta a társai felé.

Bradwarden arra használta fel a meglepetés pillanatát, hogy körbeforduljon, s amikor a másik, husángos óriás magához tért, a kentaur két jókora rúgást vitt be a mellvértjére, és visszalökte a zűrzavarba.

– Előre! – kiáltotta oda a többieknek Avelyn.

Elbryan teljes szívéből egyetértett, s hátraszökkent a lendülő fáklya elől, aztán előrevetette magát, hogy átcsússzon a két elülső óriás között, s menet közben bökött egyet Pony ellenfele felé. Az óriás feléje fordult, hogy fogadja a támadást, erre kapott egy találatot a lánytól. Es ami még rosszabb, még fáklyát is kapott az arcába, amikor társa odasietett, hogy elkapja a kószát.

Pony előrelépett, döfött, és újra a grafit fekete energiájához folyamodott. Habár a villám most gyengébbre sikerült, az óriás így is kábultan esett hátra.

Ezután pattogó kis robbanások keletkeztek Pony előtt, Avelyn újabb celesztit-sortüze, ami alaposan megzavarta a fomori párost.

Pony értetlenül mefedt Elbryan óriására, aki hirtelen túlságosan is egyenes pózba merevedett, csípőjét előretolva, vállát hátrahúzva, de azonnal megértette a helyzetet, amikor az óriás elejtette a fáklyát, előrebukott és lecsúszott a vértől csöpögő Feregetegről.

Avelyn a falnak lapult és szólt Bradwardennek, hogy fusson el mellette, mert már csak a leghátul érkező óriásnak volt esélye a harcra. Bradwarden, aki súlyosabban sérült, mint gondolta, nem vitatkozott.

Az utolsó óriás végül összeszedte magát, és mivel látta, hogy Avelyn egyedül van, nekirontott.

Avelyn az utolsó lehetséges pillanatig kivárt, aztán használatba vette utolsó kövét, a malachitot.

Az óriás hirtelen kibillent egyensúlyából, lábai alig kaparták a földet. Minden mozdulat ellenhatást váltott ki a súlytalan behemótnál, így amikor a feje fölé emelte husángját, az energia felemelte a földről és lassú szaltóval megforgatta a levegőben. Az óriás elkeseredetten próbálta elérni a trükkös szerzetest, de minden mozdulat csak súlyosbította a helyzetét, és hamarosan tehetetlenül pörgött a folyosóban. Alighogy elhagyta elesett társait, Avelyn odament és keresni kezdte gyilkos magnetitjét. A szerencsétlen óriás egyre messzebbre sodródott tőle.

Avelyn szortyintott, és figyelte, hogy társai végezzenek az utolsó óriással, majd egy szinte bocsánatkérő vállrándítással maga sietett az óriás után, aki túl messzire került a többiektől. Szerpentinpajzsot idézett magára, s elővette rubinját is.

Elbryan megborzongott a kentaur csúnya sebe láttán. A vérző vágás egyre jobban legyengítette Bradwardent.

– A hematitra van szükségünk – jegyezte meg Pony Avelyn felé pillantva.

– Inkább próbáld meg ezt – felelte Elbryan, és levette karkötését, a piros kelmét, amit az elfek tartós gyógyító erővel láttak el.

Pony átvette és munkához látott, Elbryan pedig előresietett, de aztán mindketten megdermedtek, amikor meghallották Avelyn tűzgolyójának hatalmas dörrenését.

A szerzetes visszafelé jött a folyosón, messze mögötte pedig a megperzselődött óriás lebegett továbbra is a levegőben.

Az alagút még vagy tucatnyi lépésig egyenesen folytatódott, aztán élesen jobbra fordult, amerre Elbryan futott.

– Gyerünk – biztatta elgyötört barátait Avelyn, s amazok bólintottak. Jól tudták, hogy a küldetés még korántsem ért véget. Pony Bradwardenre pillantott, de a kentaur csak vigyorgott. A gyógyító keverékek máris éreztették hatásukat a kötés alatt.

Mentek tovább, Avelynnel az élen. Hirtelen megtorpantak, amikor Elbryan bukkant ki a forduló mögül. A kósza nekiütődött a falnak, hogy az így szerzett lendülettel vetődjön vissza a járatba, s amikor felpattant, a többiek gyorsan megkeményedő, izzó lávát láttak előtte a padlón.

– Egy nagy vörös ember! – magyarázta a kósza. – Fekete denevérszárnyakkal...

– Nem ember – szólt közbe Avelyn, mert tudta, hogy valójában kivel kerültek szembe. Tudta, hogy végre találkoztak a démon daktilusszal.

31. fejezet

A sors

Olvadt kőzuhatag csapott ki a forduló mögül, s visszaszorította a kis csapatot. A hőség szinte elviselhetetlenné vált. Egy második majd harmadik lávahullám, valóságos folyam közeledett a kanyarból, mire a csapat három tagja elmenekült. Avelyn azonban maradt és gyorsan munkához látott, hogy kőmágiájával hatalmas pajzsot, mágikus falat készítsen, ami elzárja az egész járatot.

A démoni tűz hömpölygött tovább, s lecsapott az imádkozó szerzetesre. Pony megtorpant, amikor észrevette, hogy Avelyn nincs velük. A lány megfordult és visszakiáltott, még vissza is lépett egy lépést, de Elbryan visszatartotta.

A szerzetes hitének erős próbája volt a magmafolyam közeledése, a hőség. A szerpentin segítségével maradt életben a tűzgolyó közepében is, de valójában fogalma sem volt róla, hogyan működik a dolog a démoni láva ellen. Úgy sejtette, hogy a hőség ellen jó lesz, de mi van a láva puszta tömegével, súlyával?

Avelynnek nem volt ideje ilyen kételyekre. Belemélyedt imájába, a kő mágiájába. A magma már alig néhány lépésnyire fortyogott tőle.

De aztán a szerzetes nem érzett forróságot, nem csapott át rajta az olvadt kőtömeg. Ahogy a folyam eleje áthaladt a szerpentinkorláton, azonnal kihűlt, fekete és kemény lett.

Avelyn most újabb problémával került szembe: ha a láva így halmozódik, akkor felgyűlik és elzárja a járatot, az egyetlen utat a démon daktilusz felé. A szerzetes bátran előrelépett, rá az elülső obszidiántorlaszra, s vele együtt ment mágikus pajzsa is, ami megszüntette a démont forróságot.

Három társa, látva, hogy legyőzte a daktilusz támadását, gyorsan követte. Elbryan Sólyomszárnnyal a kezében állt az imádkozó szerzetes mellé. Bementek a fordulóba, s Avelyn megállította a lávafolyamot. Megpillantották a daktiluszt.

Elbryan felemelte az íjat és lőtt, a daktilusz pedig, szemlátomást meglepve ellenségei láttán, egyenesen a mellkasába kapta a találatot.

Bestesbulzíbar szeme fellángolt, s a démon óriásira tátotta a száját. Magmafolyamot okádott a kis csapatra, és bár a szerpentinpajzs semlegesítette a hőséget, a köpet súlya a falnak lökte Elbryanékat. A kósza gyorsan magához tért, felmordult és újabb nyilat küldött az első után, ismét tökéletes célzással.

A daktilusz felhördült, inkább haragjában, mint fájdalmában, hisz Elbryan nyilai épp csak apró kellemetlenséget jelentettek neki.

Avelyn azonban már jóval nagyobb veszélyt képviselt.

A démon karja előrelendült, ujjai előrenyúltak, s fekete szikracsápok csaptak ki belőlük, amelyek végigfutottak az egyenes járatokon, megcsapva Elbryant és Avelynt, és a hátrébb haladó Ponyt és Bradwardent. Avelynnek nem volt kéznél ellenszere, ezért a démon varázslata elkapta és egy hosszú pillanatig fájdalmas, szikrázó szorításába fogta őket, aztán a falnak lökte a két embert. Füst szivárgott a ruhájuk különböző részeiből. Gyorsan visszavonultak a kanyar mögé, amerről jöttek, és visszaterelték Ponyékat is.

Avelyn elkeseredetten kutatott mágiája tárházában, de még is Pony volt az, aki a következő csapást mérte: előretartotta a grafitpálcát, és szikrázó villámot eresztett belőle, ami a falakról visszaverődve tökéletes célzással találta el a démont. Hatalmas üvöltés csattant fel, majd újabb fekete szikranyaláb érkezett, ami a földre lökte Avelynt és Ponyt, és majdnem Elbryant is, aki azonban a szívós kentaurba kapaszkodott.

– Ideje futni! – kiáltotta Bradwarden.

– Fogd! – csatlakozott hozzá Pony, s átdobta a grafitot a szerzetesnek.

– Én azt mondom, előre! – javította ki Avelyn a kentaurt. Elkapta a követ és felsegítette Ponyt. Egy pillanatra megállt és gondolkodni kezdett. Tele volt a marka kövekkel, de egyik sem volt az, amire leginkább szüksége lett volna. Gyorsan visszaadott két követ – a malachitot és a fényadó gyémántot Ponynak, aztán elindult előre, a forduló felé. – Előttünk a sötétség, tehát előre, barátaim! – Avelyn a zsebébe nyúlt és újabb követ húzott elő, amit már korábban is használt a démonszülte mágia ellen, a powri tábornokkal szemben.

Avelyn összesűrítette a napkő energiáját, falat húzott belőle maga elé, formálni kezdte és előretolta, némi megnyugvást lelve abban, hogy Pony, aki mögötte állt, fényesen izzította a gyémántot.

A daktilusz újabb villámot eresztett meg, amikor Avelyn kibukkant a forduló mögül, de a fekete szikrák a semmibe vesztek, amikor beléptek a mágiasemleges zónába.

– Teringettét! – dörögte Avelyn, és a nyomában rohantak barátai.

Bestesbulzibar megzavarodott. Még sosem látott ilyen mágiasemlegesítést több évezredes élete során. Komor tekintetét Avelynre emelte, a kőre, amit a szerzetes kinyújtott kezében tartott, s mit sem törődve a következő, feléje suhanó nyílvesszővel, összeszedte minden mágikus erejét.

Avelynék alig harminc lábnyira voltak.

Húszlábnyira újabb nyíl röppent, s lepattant a démon csontkemény homlokáról.

Tíz lábnyiról Avelyn elbődült, a kósza pedig a vállára kanyarította az íját, és előhúzta kardját – elf kardját!

A daktilusz rikoltása végigvisszhangzott az Aida egész labirintusán, szinte megsüketítve az embereket. A fülükhöz kaptak. A démon felismerte Elbryan szilverel pengéjének erejét – Dinoniel is ilyet forgatott! –, s szabadjára engedte csupasz mágikus erejét, egy sistergő, bizsergő zöld nyalábot, amit egyenesen Avelynre, a szerzetes előrenyújtott kezére irányított.

A sugár azonban megállt a barát előtt és ott rezgett, egyhelyben tartva Avelynt. Izzó szikrák röpködtek, és Elbryan kénytelen volt eltakarni a szemét.

A szerzetes rikoltott, a démon is rikoltott, s mágikus energiájának minden cseppjét beleadta a sugárba.

A zöld vonal tovább nyomult, elnyelve Avelyn kezét. A napkő vadul felizzott. Egy darabig így maradtak: a szerzetes akarata feszült a démon pokoli erejének.

A napkő elnyelte a daktilusz energiáját, kiszívta a nyalábot a démon kezéből. Avelyn diadalmas arckifejezése azonban rövid életű volt, mert a kő nem tudott magában tartani ekkora energiát, és zöld füst formájában kivetette magából. A robbanás ereje visszadobta őt és Elbryant Ponyékhoz, s a füst betöltötte az egész járatot.

Senki sem sérült meg, a pillanatnyi zavar azonban időt adott a daktilusznak a visszavonulásra.

– Teringettét! – bömbölte Avelyn, amikor észrevette a félig futó, félig kúszó démonalakot. Utánavetette magát.

Elbryan kibogozta magát Pony végtagfiai közül, és a szerzetes után rohant. Utána a lány, majd leghátul Bradwarden.

Számtalan oldaljárat mellett szaladtak el. Avelyn merészen sietett az élen, s próbálta nem szem elől téveszteni a démont. Nem félt, de fel volt készülve rá, hogy a daktilusz ott lapulhat bármelyik kanyar mögött.

Felrohantak néhány lépcsőn, végig egy hosszú, keskeny, lejtős alagúton, míg végül egy tartósan egyenes szakaszhoz érkeztek, ahol újra megpillanthatták a démont. Elbryan igyekezett megelőzni a testes Avelynt, de ő észre sem vette a próbálkozást, és még csak nem is gondolt rá, hogy utat engedjen a kószának.

A barát elszántan próbálta újra megidézni a napkő mágiáját, de akkor is el akarta kapni a daktiluszt, ha ez nem sikerül, hogy ha kell, akár puszta kézzel verje agyon.

A folyosó kiszélesedett előttük, mint a homokóra felső része, és egy falban végződött, amelyből egyetlen boltíves kapuív nyílt. Ezen sietett át a démon. A kapun túl Avelyn hatalmas termet látott, melyet oszlopok szegélyeztek és narancsszín láva világított meg.

Tudta, hogy ez a trónterem, a démon hatalmának központja. Ez a gondolat csak még nagyobb gyorsaságra sarkallta. Avelyn leszegte a fejét, és rohant, ahogy csak bírt. Habozás nélkül vágtatott át a boltív alatt, nem is gondolt arra, hogy csapda várhatja. Elbryan, aki ugyan óvatosságból egy kicsit lelassított, alig két lépésre volt mögötte.

A daktilusz már obszidián trónján feszített és várta őket. Amikor Avelyn beért a terembe, lecsapott rá az újabb démoni mágia: egy erős szélfuvallat, ami megállította a szerzetest és meglendítette a hatalmas bronzajtó szárnyait Avelyn mellett.

Elbryan is érezte a szelet és látta a kaput. Felordított és előrevetődött, Fergeteget előreszegezve.

A kapu becsapódott, súrolva és megpörgetve Avelynt, aztán összecsípte Elbryan alkarját, szétzúzva a csontjait, beletépve a húsába. Fergeteg a földre hullt, az ajtó pedig tovább feszült, azzal fenyegetve, hogy leszakítja a kósza karját.

Bradwarden félrelökte Ponyt, és teljes erővel nekifeszült a kapunak, de még hatalmas erejével is épp csak meg tudta mozdítani, annyira, hogy Elbryan kihúzhassa a karját. A kósza félig eszméletlenül terült el. A kentaur elkapta és visszahúzta, a bronzkapu pedig bezárult, hogy Avelyn egyedül maradjon a trónteremben Bestesbulzibarral.

Legalábbis így hitte a szerzetes. Bestesbulzibar a kapura koncentrált, s mágiájával védte a makacs Bradwarden állandó rohamaitól. Aztán újabb mutatvány következett: csikorgó hang hallatszott, és a masszív kőoszlopok megmozdultak.

Avelyn gyorsan felkapta Fergeteget, de nem volt kardforgató ember. Érezte a fegyver ékkövének erejét, de érzése szerint ez a mágia a penge erősítésére szolgált. Ezen felül semmit sem tapasztalt.

A két legközelebbi oszlop kiterjesztette kőkarjait, kiszakadt talapzatából és elindult a szerzetes felé. Avelyn félreugrott és védekezően maga elé tartotta a kardot. A két behemót azonban nem feléje tartott, hanem a kapu felé.

Avelyn visszafojtott lélegzettel figyelt, mert azt hitte, hogy a két szörnyeteg kimegy és nekiesik a barátainak. Legnagyobb megkönnyebbülésére nem ez történt, de a két óriás elállta a kaput, hogy elzárják a behatolás minden lehetőségét. Az a tény, hogy ez a manőver kivont a forgalomból két kőóriást, nem nagyon derítette fel Avelynt, hisz tizennyolc másik szörnyeteg maradt, akik elindultak feléje, s a daktilusz immár szabadon tevékenykedhetett.

A démon lepillantott trónjáról. – Pusztítsátok el – adta ki a parancsot, mire minden kőóriás elindult Avelyn felé, kivéve a két ajtónállót.

Avelyn gondosan felmérte a közeledőket. Nem mozogtak gyorsan, s a szerzetes úgy gondolta, hogy egy darabig képes tartani a távolságot. Éppen ez is volt a célja, hogy gyorsan fel tudjon még használni valamilyen mágiát Bestesbulzibar ellen. Legnagyobb meglepetésére azonban a démon nem maradt a helyén, hanem felpattant trónjáról, megkerülte az emelvény oldalát és fejest ugrott a lávafolyamba, majd eltűnt a padló alatt.

Avelyn csalódottan felmordult, s arra gondolt, hogy szerpentinpajzsával Bestesbulzibar után ered. Hamarosan azonban közvetlenebb problémákkal került szembe, mert két „oszlop” csapott le rá. Arra gondolt, hogy a napkő használatával semlegesíti a mágiát, de tartott tőle, hogy a kő még nem tért magához a folyosói események után. Inkább a grafitot vette elő, és hatalmas villámot lőtt ki, ami leverte lábáról a két oszlopot, hátralökte őket és repedéseket okozott rajtuk.

Avelyn elrohant kettejük között, könnyedén elkerülve esetlen támadási kísérleteiket. A szerzetes menet közben kicsapott Fergeteggel a biztonság kedvéért, s a kard egy darabot le is szelt az egyik óriásláb hátuljából. Avelyn azonban aligha örvendezhetett a szerencsés csapáson, mert látta, hogy ilyen eredmény mellett legalább százat kéne vágnia az oszlopra, hogy elpusztítsa, de legalábbis hússzor kéne belevágnia a lábába, hogy feldöntse.

Macska-egér játék alakult ki, ahol Avelyn lett az egér. Ide-oda szaladgált, tűzgolyót gyújtott, s amikor ez hatástalannak bizonyult, visszatért a grafithoz, újra és újra, további repedéseket okozva a kövekben.

Elképesztő módon, néhány perc leforgása alatt három oszlopot leszedett, de tudta, hogy nem bírja sokáig az iramot. Máris zihált, s mágikus energiája gyorsan apadt.

Más megoldást választott: odarohant az emelvényhez és felszaladt a lépcsőn. A kitérő hasznosnak bizonyult, mert az esetlen behemótok nem tudták követni.

Avelyn most az ajtónállókra kezdett koncentrálni, hogy megtisztítsa az utat barátai előtt.

Nem tudta, hogy azok már rég elmentek.

Elbryan alig volt öntudatánál. Pony tartotta őt és fogta törött karját, hogy vigyázzon rá. A kószán minden mozdulatra rettenetes fájdalom hullámzott át, ami felkavarta a gyomrát és elhomályosította látását. Azt azért még látta, hogy Bradwarden makacsul döngeti a kaput, de semmiféle eredményt nem ér el.

Milyen tehetetlennek érezte magát a kósza! Eljött egészen idáig, és most nem tehet semmit. Semmit!

Minden maradék erejét összeszedve sikerült elhúzódnia Ponytól, s két bizonytalan lépést tett Bradwarden felé, hogy segítsen neki.

– Csapj bele a villámoddal! – kérlelte a kentaur Ponyt.

– Azt a követ odaadtam Avelynnek – felelte a lány, és felmutatta a megmaradt gyémántot és malachitot.

Ez a közlés mintha kiszívta volna az eltökéltséget a kentaurból. – Akkor marad Avelyn meg a démon, édes kettesben – szólt Bradwarden. – Ahogy a barát előre látta.

Elbryan megszédült és elesett. Barátai azonnal mellette termettek, s Pony feltámasztotta a fejét.

– Talán ez használna – mutatott a kentaur a vörös kötésre.

Pony csak egy pillanatig gondolkodott, aztán egy kicsit elhúzta a kötést, de látta, hogy Bradwarden sebe még közel sem gyógyult meg. Tudta, hogy ha leveszi a kötést, a sérülés újra felszakad. Elbryan karja talán fájdalmas, ám nem életveszélyes állapotban volt, s Pony elég jól ismerte szerelmét ahhoz, hogy tudja: a kósza dühös lenne, ha kockára tenné a kentaur életét az ő fájdalmának csillapítására.

A lány megcsóválta a fejét és Elbryanra pillantott.

– Az oldaljáratok – lehelte Elbryan.

Pony Bradwardenhez fordult, aki tehetetlenül pillantott a hatalmas bronzkapu felé. – Nincs jobb megoldás – mondta a kentaur, így hát elindultak. Bradwarden ment elöl, Pony pedig Elbryant támogatta vissza a lejtőn, le a lépcsőn, hogy olyan oldaljáratot keressenek, ami más irányból kínál bejáratot a trónterembe.

Reményeik hamarosan feléledtek, amikor egy hangot – Avelyn hangját – hallottak meg: a démont átkozta, aztán fájdalmasan felordított. Teljes erőből rohantak tovább. Elbryannak erőt adott a tudat, hogy barátja bajban van, és a saját lábán botladozott tovább, Sólyomszárnyat használva botnak, meg-megbotolva, de mégis gyorsabban, mint ahogy Pony támogathatta volna.

Bementek a következő oldaljáratba, s a hang nem szűnt meg. Ez tovább sarkallta őket.

A következő forduló mögött aztán ráébredtek ostobaságukra, mert nem a trónterem sötétlett előttük, hanem a démon daktilusz állt a folyosóban, és rájuk meredt.

– Legyetek üdvözölve – mondta a démon Avelyn hangján.

Pony tehetetlenül pillantott gyémántjára, aztán arra gondolt, hogy talán fel lehetne erősíteni a fényt annyira, hogy a sötétség teremtménye ne bírja elviselni. Bradwarden módszere közvetlenebb volt: a kentaur teli torokból énekelve egyenesen előrerohant. Elbryan indult volna utána, de nem remélte, hogy lépést tarthat.

A daktilusz nevetése gúnyt űzött belőlük. A bestia felemelte karját, s megidézte pokoli mágiáját. Pony felkiáltott: azt hitte, mindnyájuknak vége.

Bestesbulzibar azonban nem rájuk célzott, hanem a földre a lábuk alatt. Robbanó energialöket rázta meg a padlót, kiomlasztva alóluk a sziklát.

A démon felkacagott és elfordult, mint aki jól végezte dolgát.

Úgy tűnt, hogy így is van, mert a három barát a sziklával együtt lezuhant – száz vagy kétszáz lábnyi mélységbe –, a csipkés állócseppkővel borított alsó szint felé.

Hirtelen bukkant ki a trón mellett, a lávában, aztán egy mozdulattal kiröppent belőle és leszállt.

A szerzetes nem hagyta elterelni a figyelmét, hiába volt alig néhány lépésnyire tőle a démon daktilusz, a világ sötétsége. Avelyn csak felmordult és még inkább belemélyedt a kőbe. Összeszedett minden erőt, amit a grafit adhatott neki, s három gyors sugarat eresztett meg a két kapuőr-oszlop felé.

Azok azonnal szétporlottak, s szabaddá vált az út Avelyn barátai előtt, csak éppen nem voltak ott.

– Szép munka volt – gratulált Bestesbulzibar, és összecsapta a kezét. – De mi végre?

– Éjmadár! – kiáltotta Avelyn. A szerzetes arra gondolt, hogy a kapuhoz rohan, de túl sok járkáló oszlop maradt az emelvény körül, akik mind arra vártak, hogy ő lemenjen.

Avelyn megint kiáltott, de a daktilusz kacagása elnyomta a hangját. – Úgysem hallanak, te ostoba – mondta Bestesbulzibar. – Már halottak!

Ezek a szavak kis híján leverték a lábáról Avelynt, belehasítottak a szívébe. Ellenkezni akart, de sejtette, hogy Bestesbulzibar nem hazudna neki. Egy ilyen erős démonnak semmi szüksége rá, hogy hazudjon!

Így hát Avelyn magára maradt a daktilusz ellen, alig ötlépésnyi távolságra. Már túl volt a gyászon és a félelmen. Azért jött az Aidába, ebbe a terembe, hogy megküzdjön Bestesbulzibarral, s Istene segítségével szembeszánjon a pokoli hatalommal. Most pedig itt van, a lehető legjobb közelségben. Ha most győz, akkor a barátai nem haltak meg hiába. Ez a gondolat kissé kijózanította és megnyugtatta. Számba vette a tudását, s azon gondolkodott, hogy melyik kő lenne a leghatásosabb a bestia ellen. Végül a kezében lévő darab, a grafit mellett döntött.

– Nyomorult bestia! – robbant ki a szerzetes, és hangja végigzengett a termen. – Megtagadlak téged!

Kinyújtotta a kezét és sistergő kék villámot bocsátott ki, ami mellkason találta a démont és hátralökte őt.

– Erős vagy, Avelyn Desbris – mordult fel a szörnyeteg, s egész teste remegett az energia folyamatos szorításában. A démon kiterjesztette fekete szárnyait, s hátranyúlt egyik karjával az áramló láva felé, hogy erőt merítsen belőle.

Aztán a démon a mellkasára tapasztotta a kezét, éppen ott, ahol Avelyn sugara fogva tartotta, s karmos kezéből vörös sugarak szálltak szembe Avelyn kék sugarával, s összefonódva csodálatos szikraesőt produkáltak.

Avelyn felmordult és istenéhez fohászkodott. Több erőt kért, amit beleadhat a küzdelembe, mint a jó hatalmának egyetlen közvetítője. Ez a hatalom pedig megingatta Bestesbulzibart, s kis híján a földre terítette.

De csak majdnem, mert Bestesbulzibar nem közvetítője volt az erőnek, hanem a forrása, s a vörös sugarak vitézül küzdöttek. Megragadták Avelyn villámainak végét, s visszatolták a sugarat a szerzetes felé. A vörös nyaláb már feleúton járt kettejük között, s egyre nyomult előre. Avelyn lehunyta a szemét és hangosabban mordult fel. Minden porcikájával a sugarat táplálta, s a kék nyaláb újra teret nyert a démon felé.

A vörös sugár azonban újra megerősödött, és sisteregve visszanyomta a kéket Avelyn felé. A szerzetes rendületlenül igyekezett, de tudta, hogy ez nem lesz elég.

A démoni vörös sugár egyre közelebb araszolt hozzá.

Nem kellett volna képesnek lennie erre. Sem Avelyn kiképzése, sem saját, kövekkel kapcsolatos tapasztalatai nem jogosították volna fel Ponyt arra, hogy ekkora energiát idézzen elő. A puszta rémület, az ösztön s a vakmerőség határát súroló önzetlenség volt az ok.

Pony fogta a malachitot és kinyúlt vele a térbe, valamiképp kiterjesztve a mágiát nemcsak Elbryanra, de Bradwardenre is, aki jóval előttük zuhant. Egyszeriben mindhármuk vad esése szelíd szállingózássá változott, s így gond nélkül el tudták kerülni a hegyes cseppkőtűket földet éréskor.

– Fogalmam sincs, hogy csináltad, te lány – gratulált kissé ziláltan Bradwarden –, de mindenesetre örülök neki.

Mégis, az öröm és a hála mellett is szorult helyzetben voltak. Pony tudta, hogy a malachit segítségével újra súlytalanná tehetné magukat, de annak a lehetősége, hogy bármelyiküket is feljuttassa a peremig, eléggé távolinak tűnt, mert ilyen magasról nem lehetett volna kötelet leengedni.

– Az egyik út éppolyan jó, mint a másik – sietett kijelenteni a kentaur, s egy alagút felé mutatott, ami kifelé vezetett a teremből.

El is indultak. Pony tartotta a fénylő gyémántot és Elbryant, Bradwarden pedig husánggal a kezében előrement. Legnagyobb bánatukra ez az alagútrendszer is éppolyan labirintusnak bizonyult, mint a felső járatrendszer, s a legtöbb folyosó még inkább lefelé vezetett.

– Az egyik út éppolyan jó, mint a másik – ismételgette Bradwarden, de a többiek úgy érezték, hogy a kentaur inkább önmagát próbálja meggyőzni.

Avelyn képtelen volt ellenállni. A démon vörös sugara egy óriás ökölcsapásának erejével találta el, s az emelvény peremére vetette. Az egyik kőóriás azonnal ott is termett, a magatehetetlen ember fólé hajolt, s már emelte is hatalmas kezét, hogy szétlapítsa Avelynt.

Avelyn felkiáltott. Azt hitte, hogy itt a vég, s kudarcot vallott a küldetés.

A kőbehemót azonban megreccsent és megcsavarodott, karját visszahúzta a mellkasához, lábait összeszorította. Visszaváltozott egyszerű oszloppá, és eldőlt.

Avelyn elhengeredett az útjából. A merev kőhenger lezuhant, és legurult az emelvényről.

– Ő az enyém! – rikoltotta a daktilusz az engedetlen behemótnak, aki oszloppá visszaváltozva majdnem halálra sújtotta a démon zsákmányát.

Erre az összes többi kőalak visszavonult az ajtó felé, szertefoszlatva Avelyn mindenféle menekülési tervét.

A szerzetes makacsul feltápászkodott. Először feltérdelt, aztán nagy nehezen felállt a szörnyeteg előtt. A daktilusz összehúzott szemmel, tekintetében némi megbecsüléssel, de félelem nélkül lépett közelebb.

Talán ez nem is a mágiák küzdelme lesz, gondolta a szerzetes. Elvégre nála van Elbryan kardja, minden fegyverek legerősebbike. Talán a teste, az izmai ereje mérettetik meg a démonnal szemben.

Avelyn egyetlen sima mozdulattal felemelte Fergeteget, és nekirontott ellenfelének.

Célt tévesztett, mert a daktilusz könnyedén ellépett előle, aztán visszacsapott bőrszárnyával. Vállon vágva Avelynt, aki az emelvény széléig bukfencezett.

– Nem vagy te kardforgató – jegyezte meg a démon, s ezzel Avelyn aligha vitatkozhatott. Mégis makacsul újra felállt, s ezúttal kissé óvatosabban indult a szörnyeteg felé. Rövid, kimért döfésekkel támadott.

Bestesbulzibar lassan közelíteni kezdett Avelyn jobb oldala felé.

A szerzetes szabad keze lendült, s egy maroknyi pukkanó celesztit kristályt szórt Bestesbulzibar képébe, majd abban a hitben, hogy itt a lehetőség, rohamozott.

Bestesbulzibar a döbbent szerzetes szeme előtt oszlott füstté. Avelyn megtorpant, aztán megértette a helyzetet és megpördült.

A démon ott állt közvetlenül mögötte, újra csapott a szárnyával, s a szerzetes már a földön találta magát, mielőtt bármit csinálhatott volna a karddal.

Avelyn újra feltápászkodott, s az emelvény hátsó része felé botladozott.

Bestesbulzibar kacagva kerülte meg, s így Avelyn a démon és a fal közé került, minden remény nélkül a menekülésre.

Avelynnek nem volt semmilyen terve, semmilyen ötlete. Előrelépett egy lépést, és lengetni kezdte Fergeteget, rövid csapásokkal, inkább csak időnyerés céljából, semmint a győzelem reményében.

A démon türelme azonban fogytán volt, hirtelen, rémisztően előrelendült.

Fergeteg gyors döfésre emelkedett a démon szíve felé, de Avelyn minden kolostori kiképzése mellett sem volt egy Terranen Dinoniel, így a démon csak egy kis vágást kapott, aztán egyik alkarjával félrelökve a kardot, belépett a keletkezett résbe.

Avelyn, aki sosem ment a szomszédba egy kis rögtönzésért, szabad kezével beleöklözött a szörnyeteg mellkasába.

Mielőtt azonban gratulálhatott volna magának, megérezte Bestesbulzibar kezét a nyakán, és felemelkedett a földről.

Próbált vagdalkozni Fergeteggel, de a démon sejtette a kószakard erejét és nem engedte közel magához.

– Ostoba – dörögte a démon, és erősebben megszorította a nyakát. Avelyn azt hitte, hogy egyszerűen lepattant a feje. – Hát azt hiszed, hogy árthatsz nekem? Nekem, Bestesbulzibarnak, aki évszázadokat, évezredeket élt túl? Nap mint nap pusztítok el nálad tízszer hatalmasabb lényeket.

– Megtagadlak! – hörögte Avelyn.

– Még hogy megtagadsz? – kiáltotta a démon. – Inkább mondd, hogy gyönyörű vagyok.

Avelyn hitetlenkedve meredt a démon szögletes ábrázatára, a tűzben izzó szemekre, a kutyaagyarakra. Volt valami Bestebulzibarban, talán a bőre árnyalata, fénye, amit Avelyn valóban szépnek látott. A szerzetes hirtelen késztetést érzett arra, hogy megtegye, amit a démon mondott, és elismerje Bestesbulzibar szépségét.

De aztán meglátta a hazugságot, a kísértést, mert hisz az volt. Belebámult Bestesbulzibar szemébe. – Megtagadlak te rondaság – mondta higgadtan.

A daktilusz az emelvényre vonszolta Avelynt, és nekivágta a hátsó falnak. A szerzetes összeesett. A látása elhomályosult, s mintha apró robbanások pattogtak volna a fejében. Próbált felállni, de minduntalan visszacsúszott, s a látómezeje széle kezdett elsötétülni.

Próbálta előszedni a napkövét, hogy itt is semlegesítse a mágiát, ahogy a folyosón tette. Ugyan mire lenne ez jó?, vetődött fel benne a kérdés. Bestesbulzibarnak még mágiára sincs szüksége, hogy elpusztítsa.

A daktilusz odalépett hozzá és fóléje tornyosult.

Avelyn ájuldozni kezdett, gondolatai visszaszálltak élete dicsőséges perceihez, vissza Pimaninicuithoz, amikor a legközebb érezte magát Istenhez. Újra látta a szigetet az áldott zápor kezdetén, látta Thagraine testvért, a szegény Thagraine-t, aki elkeseredetten rohan a barlang felé. Hogy aztán holtan essen össze. Avelyn emlékezett rá, ahogy odarohan a társához, s emlékezett saját rémületéke, ami hamarosan kíváncsisággá változott...

Benyúlt a másik zsebébe és elővette a hatalmas ametisztet, a rejtélyes követ, ami csak úgy zümmögött a mágikus energiától.

A daktilusz elbizonytalanodott a látványtól, a mágiát sugárzó kőtől.

– Mi ez? – hörögte a démon.

Avelyn tényleg nem tudta a választ. Minden ízében remegett. Már túl volt a félelmen. Utolsó erejével maga alá húzta a lábait, és a fal mellett felegyenesedett a pokoli szörnyeteg előtt.

A daktilusz felmordult és támadott.

Avelyn ösztönből – melyről csak remélhette, hogy Istentől való – a levegőbe dobta a követ, és nem csak őt, de a daktiluszt is meglepetés érte, amikor a kristály nem esett le, hanem lebegve maradt a levegőben.

Avelyn ezután, megint csak minden logikus ok nélkül, akcióba lendült. Két kézre kapta Fergeteget és odacsapott vele, amikor a démon a kőért nyúlt.

Feregeteg belehasított a kristályba, ami ezernyi szilánkra törve porrá omlott.

A démon meghökkenve meredt a porfelhőbe és Avelynre, mintha kérdezné, miért tette, de Avelyn megint csak nem tudta a választ.

A porfelhő belsejéből zümmögő hang hallatszott, már-már morgás. Fodrozódás kezdődött, mint hullám a tavon, s egy bíborszín gyűrű bukkant elő, áthullámzott Avelynen és a daktiluszon, ki a terem széléig, majd a kőfalról visszaverődött és visszatért önmagába.

Újabb gyűrűk keletkeztek, zümmögve, terjedve.

– Mit csináltál? – kérdezte fenyegetően Bestesbulzibar.

Avelyn, akinek újra lüktetni kezdett a feje, megmarkolta a napkövet, pedig sejtette, hogy ez mit sem ér az egyre halmozódó erők ellen.

A baljós zümmögés tízszeresére, százszorosára erősödött, szinte megsüketítve Avelynt, s elnyomva a démon rikoltásait. A szörnyeteg elképedve nézte, ahogy kőoszlopai porrá omlanak, mintha a hullámok rezgése rázná szét az obszidiánt.

Bestesbulzibar Avelyn felé fordult, s a tekintetében halál lobogott.

Az emelvény megrázkódott: hatalmas repedés keletkezett a padlón, s gőz lövellt ki belőle.

– Ostoba! – sivította a démon vadul. – Ostoba! Mit tettél?

– Nem én tettem – felelte halkan Avelyn, pedig tudta, hogy a démon úgysem hallja. – Nem én. – A szerzetes ekkor értette meg, mi a sorsa, és el is fogadta.

Fergeteg pengéje felett a köves-zsákocskájára pillantott, amiben a kezében szorongatott napkövön kívül minden benne volt. Megnézte Fergeteg kardgombját, s most először ismerte fel, hogy valamilyen fajta napkő, tehát fel tudja használni. De már késő volt. A közepénél megragadta a pengét és a feje fölé tartotta.

A trónterem bal oldali fala leroskadt. Az ikerlávafolyamok felerősödtek, és olvadt magmát köptek a terembe.

A daktilusz rikoltott egyet és fekete villámot bocsátott Avelynre, de a szerzetest addigra már a napkő pajzsa védte, s a villám elenyészett.

Bestesbulzibar a levegőbe szökkent és körberepülte a termet, hogy menekülési lehetőséget keressen. Amikor nem talált, egyenesen nekiment Avelynnek, hogy büntessen, öljön, szaggasson.

Aztán a démon megingott a levegőben. A visszhangzó, fülsiketítő zengés a levegőben kapta el, s megtörte koncentrációját, erejét. Bestesbulzibar kúszni kezdett az emelvényen, el Avelyntől – aki délcegen, ragyogva, imádkozva állt –, az egyik lávafolyam felé.

A száznyi bíbor hullámgyűrű a terem közepén találkozott.

Az Aida, az egész hegy felrobbant.

Lent a mélyben a lökés mind a három barátot, még a testes Bradwardent is leverte a lábáról. Elbryan éppen a törött karjával csapódott a falhoz. Éles fájdalom hasított belé, s minden bátorsága, eltökéltsége ellenére elfeketedett körülötte a világ.

Pony is megszédült, de nem annyira, hogy elengedte volna a gyémántot, habár a felszálló por alaposan elhalványította a fényt. A lány feltápászkodott a szüntelen robajlásban. A padló, a falak remegtek. Odalépett Elbryanhoz és felnyalábolta, hogy legalább egymás karjában haljanak meg.

Egy idő múlva azonban – és ez az idő legalább egy órának tűnt, pedig valójában csak néhány perc volt – a remegés abbamaradt és a mennyezet nem esett rájuk.

Pony megkönnyebbülése azonban csak addig tartott, amíg meg nem találta Bradwardent a porfelhőben. Messze a kentaur volt a legnehezebb helyzetben. A folyosó bal falának feszült, meggörnyedve, dagadozó izmokkal tartotta az elképzelhető legnagyobb sziklatömböt, talán magát a hegyet is!

Pony óvatosan letette Elbryant, és odaszaladt a kentaurhoz. Futtában előszedte a malachitot, hogy súlytalanná tegye a követ és a kentaur kiszabadulhasson.

Végül meg sem próbálta: erre maga Avelyn sem lett volna képes, még egy tízszerte erősebb malachittal sem. Pony legnagyobb meglepetésére ekkor Elbryan támolygott elő rogyadozó léptekkel, alig eszméleténél, kezében Sólyomszárnnyal. Nagy erőfeszítéssel beékelte az íjat a szikla alá, hogy némi nyomást levegyen a kentaur válláról.

– Ezt aztán nem fogod megmozdítani, fiú – nyögte a szerencsétlen kentaur. – Beragadtam és végem, efelől semmi kétség!

Elbryan szédelegve, tehetetlenül tántorodott a falhoz.

– Bradwarden – lehelte Pony. – Ó, barátom, az egész hegy ránk omlott volna, ha nincs a te nagy erőd.

– Hamarosan így is megtörténik – felelte Bradwarden. – Menjetek ki a szabadba!

Pony azonban erre csak elszörnyedt arcot vágott.

– Menjetek! – kiáltotta a kentaur, s az erőfeszítés meg is tette hatását: a hatalmas kő még lejjebb görnyesztette. – Menjetek – ismételte, kissé nyugodtabban. – Nem tudjátok elmozdítani ezt az átkozott hegyet. Ne legyen értelmetlen a halálom, barátaim. Kérlek, menjetek!

Pony segélykérően Elbryanra pillantott, de a fiú nem volt gondolkodóképes állapotban: újra elnyelte a sötétség. A lány ekkor a kentaurra meredt, és arra gondolt, hogy ez a lehető leggonoszabb helyzet. Hogy is hagyhatna el egy ilyen nagyszerű barátot? Hogy várhatná ezt tőle bárki is?

Pony mégis tudta, hogy a kentaur őszintén beszél. Beleképzelte magát Bradwarden helyébe, és tudta, hogy ő mit várna a barátaitól.

Pony odament Bradwardenhez, föléje hajolt és arcon csókolta. – Barátom.

– Mindig az voltam – felelte a kentaur, és arca, hangja megkeményedett. – Most menekülj. Ennyivel tartozol nekem!

Pony bólintott. Ez volt élete legnehezebb döntése, mégsem habozott. Felhúzta Elbryant és elindult vele, anélkül, hogy visszanézett volna. Alig értek ki a folyosóból, amikor hallották, hogy a szikla megint megmozdul. Hallották a megtörő kentaur lemondó nyögését.

Órákig bolyongtak a zegzugos sötétségben, csak a gyémánt fényétől vezérelve, ami egyre halványabb lett, ahogy fogyott a lány ereje. Pony lávával eltorlaszolt járatokat látott, kénes füsttel teli alagutakat, áthatolhatatlan szakadékokat.

Elbryan próbált lépést tartani vele, hogy minél kevésbé legyen terhére, de túlságosan roskatagok voltak a lábai, a fájdalom pedig túl erős. Többször is odasúgta Ponynak, hogy hagyja őt ott, de a lány persze képtelen volt erre. Ponynak eszébe jutott valami. Elővette a malachitot és kissé súlytalanabbá tette Elbryant, hogy könnyítsen saját terhelésén.

Végül, amikor a remény kezdte átadni helyét a kétségbeesésnek, ahogy a mágikus energiák kezdtek a semmibe olvadni, a lány fuvallatot érzett, ami hűvös volt és lágy, nem olyan, mint a láva forró lehelete.

Pony összpontosított. A gyémánt már alig pislákolt, a tűhegynyi kis fény semmit sem mutatott. A malachit ereje is elenyészett: Elbryan súlyosan nehezedett a vállára. Pony botladozott tovább, követve a fuvallatot. Megbotlott, elesett, de felállt, és húzta magával Elbryant, csak hogy újra megbotoljon. Csak amikor ereje utolsó tartalékait is elhasználta és halálosan kimerülve a földre hanyatlott, felfelé tekintve akkor vette észre, hogy kint van a hegyből, a füsttől elsötétült ég alatt.

Mielőtt azonban Pony álomba merült volna, az ég egy foltja kivilágosodott, s egy, aztán még egy, majd egy harmadik fényes csillag bukkant elő.

– Avelyn, Bradwarden és Tuntun – suttogta a lány, és aztán elragadta a kegyes álom.

Utóhang

Elbryan, és nem Pony ébredt fel elsőnek. Az ég még a hajnal előtti sötétségbe burkolózott, s szállongó füst kormozta. A kósza erősen próbált visszaemlékezni arra, hogy mi történt, és amikor sikerült neki, lecsüggedt a feje kétségbeesésében.

De a legrosszabb az volt, hogy nem tudta, mi lett Avelyn sorsa, habár sejtette, hogy a szerzetes halott. És mi van a daktilusszal? Elpusztult a hegyben, vagy egyszerűen elrepült?

Elbryan felemelte tekintetét erre a nyugtalanító gondolatra, s úgy fürkészte az eget, mintha azt várná, hogy a démon bármelyik pillanatban lecsaphat rá, még most is.

Ekkor látta meg a ragyogást, ami a hegy romjainak csúcsánál magasabbról érkezett. Lágy, fehér fény derengett az orom felett.

Pony is hamarosan felébredt. Lassan hajnalodott, de a derengés még mindig látható volt a hegyen. A két ember anélkül, hogy egy szót is szólt volna, összeszedte a holmiját és elindult a hegyi ösvényen, egymást támogatva. Csak amikor teljesen kihajnalodott – bár a füstfelleg megmaradt –, akkor mérhették fel igazán azt a teljes pusztulást, ami a hegyet és az előtte lévő völgyet sújtotta.

Mind a ketten tudták, hogy odalent senki sem maradhatott életben. Minden fa kidőlve, lombfafosztottan hevert. Csupasz, hamuszürke törzsek meredeztek az égnek. A szürke tengeren semmi sem mozdult, csak a pernye kavarodott fel néha a szélben. Nem röpködtek madarak, s nem volt hang, amely megtörte volna a puszta reggel kísérteties némaságát.

Sem Elbryan, sem Pony nem szólt. Túlságosan nagy hatással volt rájuk a látvány. Mentek csak tovább a töredezett sziklákon, helyenként derékig érő, forró hamuban, és remélték, hogy választ találnak.

Elérkeztek az immár lapos hegy peremére, s az egész fennsíkon csak szürke ürességet láttak – kivéve egy kis fényfoltot. Elindultak a világosság felé. Nem tudták kivenni a forrását, amíg néhány tucat lépés távolságra nem kerültek, akkor pedig tétovázni kezdtek.

Egy kar, Avelyn karja állt ki a hamuból, és Fergeteget szorította a közepén, ez alatt pedig egy zsákocska lógott.

Elbryan odasietett, hogy kiássa barátját a földből. Azt hitte, hogy Avelyn életben maradt, mágikus pajzsa megvédte a pusztulástól.

Amikor azonban odaért, rádöbbent saját ostobaságára. A talaj Avelyn körül szilárd volt, s alig borította pernye, a szerzetes pedig kétségkívül halott volt, mert a karja és a keze teljesen összeaszott, kiszáradt, mintha a robbanás hatalmas hője minden nedvességet kiszívott volna a testéből.

– A daktilusz elpusztult – jelentette ki magabiztosan Pony. – Avelyn megölte.

Elbryan a lányra meredt.

– Különben a démon ellopta volna ezeket – magyarázta a lány, s óvatosan kifeszegette a zsákot és a kardot az aszott kézből. A ragyogás azonnal kihunyt, de a kar ott maradt, kinyújtva.

Pony átadta a kardot a kószának, s nem volt meglepve, amikor a zsákocskában hiánytalanul megtalálta Avelyn köveit, az ametiszt és a napkő kivételével.

– Ez üzenet – mondta Pony. – Így akarta tudatni velünk, hogy a daktilusz elpusztult.

– Üzenet és felelősség – felelte Elbryan, és Ponyról a zsákocskára pillantott. – Avelyn megmentett minket, mindnyájunkat, de fizetséget kér érte.

A lány bólintott, és ő is a zsákra nézett, Avelyn döntésére, a saját felelősségére. – Talán máris a nyomunkban van egy újabb Igazság Testvér – jegyezte meg Pony.

Elbryan egészséges karjával felemelte Fergeteget. – Akkor meg kell gyógyítanom a karom – felelte. – Vagy meg kell tanulnom bal kézzel harcolni.

Ezzel Elbryan és Pony elhagyták Avelyn önként választott sírhelyét. Tuntun utolsó leheletét, Bradwarden nyughelyét.

Nagy nehézségek árán vágtak át a hamuval teli völgyön, sokszor meg kellett állniuk, olyan fáradtak voltak, s ami még rosszabb, nem volt se vizük, se élelmük.

Végül elérték a Barbakánt övező hegyeket, s a gerincen túl már találtak életet és vizet. Több mint egy napot töltöttek pihenéssel, s amikor újra erősnek érezték magukat, Pony a hematittal enyhítette Elbryan fájdalmait, és elősegítette a csontok gyógyulását.

Jóval lendületesebb léptekkel folytatták útjukat lefelé a Barbakán déli lejtőin. A hegy aljánál baráttal találkoztak.

Elbryan már jóval azelőtt érezte Szellődal közeledését, semmint megpillantotta volna az állatot. A kószának fogalma sem volt, hogy került ide a ló, aztán eszébe jutott egy bizonyos elf, egy makacs és dévaj elf, aki sosem tanulta meg, hogy a parancsnak engedelmeskedjen.

– Tuntun – szólt Pony, sejdítve a rejtély megoldását.

Elbryan nagy nehezen elmosolyodott. A hüvelyébe csúsztatta Fergeteget, a hátára kanyarította Sólyomszárnyat, és nyeregbe szállt. A kezét nyújtotta Ponynak.

Könnyű tempóban poroszkáltak aznap, s figyelték az ellenségeket. Éjszaka egy magas fennsíkon táboroztak, amelyet egyetértésben a környék legvédhetőbb pontjának tartottak. Egyetlen szörnyeteg sem mutatkozott, sem egyéb veszély, de a helyválasztás jónak bizonyult, mert a déli égbolton, Isten karjaként felnyúlva a láthatárra, ott ragyogott az áldott Dicsfény.

Pony és Elbryan hajnal hasadtával vágtattak tovább délre a vad ösvényeken: a fáradt és gyászoló győztesek, a szent kövek új védelmezői.

(Folytatása következik)

Tartalom

1. RÉSZ

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

2.RÉSZ

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

21. fejezet

22. fejezet

3. RÉSZ

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

26. fejezet

27. fejezet

28. fejezet

29. fejezet

30. fejezet

31. fejezet

Utóhang