A klónok támadása R A Salvatore

Hatalmas zavar támadt az Erőben... A csillogó Coruscant egét szántó karcsú hajóktól a kies Naboo buja kertjeiig elégedetlenség örvénylik. A Köztársaság hanyatlik, még Palpatine főkancellár irányítása alatt is, pedig őt tíz évvel ezelőtt azért választották meg, hogy mentse az összeomló kormányt. A szeparatisták háborús fenyegetése mérhetetlenül megosztja a Szenátust, amely képtelen eldönteni, hogy létesítsen-e hadsereget a harcra vagy a törékeny béke fenntartására. Ez patthelyzet, melyen ha túllépnek, káoszba taszíthatják a galaxist. A csintalan és eltökélt, a vakmerőségig bátor Anakin Skywalker ebben a zavaros időszakban válik felnőtté. Obi-van Kenobi tizenkilenc éves növendéke rejtély a Jedi Tanács számára, és kihívás a Jedi-mesternek. Az idő nem tompította Anakin ambícióit, mint ahogy a Jedi-képzés sem szelídített független természetén. Amikor a Padmé Amidala szenátornő ellen megkísérelt merénylet tíz év után összehozza őket, nyilvánvalóvá válik, hogy az idő nem enyhítette Anakin heves érzéseit a szép diplomata iránt. Az Amidala szenátor elleni támadás, amely épp a kritikus szavazás előtt történik, még inkább a katasztrófa szélére sodorja a Köztársaságot. Yoda és Mace Windu mesterek rettenetes zavart érzékelnek. A sötét oldal egyre növekszik, és homályba borítja a Jedik érzékelőképességét. A Jedik tudta nélkül a távoli moraj harcra kész katonák ezreinek ordításává hangosodik. Ám miközben a Köztársaság recseg-ropog körülöttük, Anakin és Padmé egymásra találnak, s heves vonzódásuk minden mást a háttérbe szorít. Anakin elmerül ezekben az érzelmekben, melyek egy Jedi számára, aki hűséget esküdött a Rendjének, nem engedélyezettek.

Star Wars

II. rész A Klónok támadása R. A. Salvatore

George Lucas története,

illetve George Lucas és Jonathan Hales

forgatókönyve alapján

Episode II.

Attack of the Clones

by Lucasfilm Ltd.

Salvatore

Episode II.

Attack of the Clones

The Ballantine Books

DelRey

Fordította: Nemes István

Hungarian translation

Budapest

1. kiadás

Kiadja: LAP-ICS Kft.

AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 679 180 5

Felelős kiadó:

Labancz László ügyvezető

A nyomás a debreceni

Kinizsi Nyomdában készült

Felelős vezető:

Bördős János ügyvezető igazgató

Réges-régen, egy messzi-messzigalaxisban…

Előjáték

Tudata magába szívta a jelenetet, mely oly csendes volt, oly nyugodt és… normális.

Mindig is ilyen életre vágyott; családra és barátokra – tudta, hogy azok veszik körül, bár csak egyiküket ismerte fel, az édesanyját.

Ennek így kellett lennie. Kedvesség és szeretet, kacagás és békés nyugalom. Pontosan úgy, ahogy mindig is álmodta, amiért mindig is imádkozott. Meleg, hívogató mosolyok. Kellemes csevegés (bár nem hallotta a szavakat), gyengéd vállveregetések.

De leginkább édesanyja boldog mosolya ragyogott; immár nem volt rabszolga. Amikor feléje nézett, ez a boldogság sugárzott, és az, hogy mennyire büszke a fiára, mennyire örömtelivé vált az élete.

Az asszony sugárzó arccal odalépett hozzá, feléje nyúlt, gyengéden megpaskolta az arcát. Mosolya felragyogott, aztán még szélesebb lett.

Túlságosan is.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy a túlzott szeretet lépi át a normális határokat, ám a mosoly tovább szélesedett, anyja arca megnyúlt és természetellenesen eltorzult.

Úgy tűnt, mintha lassított felvételen mozogna, valamennyien lelassultak, mintha tagjaik ólommá váltak volna.

Nem, nem ólommá, döbbent rá, és meleg érzései hirtelen felforrósodtak. Olyan volt, mintha a barátai és anyja rideg és merev fémmé váltak volna, mintha megszűntek volna élő és lélegző emberi lények lenni. Rámeredt arra a karikatúraszerű mosolyra, az eltorzult arcra, és meglátta mögötte a fájdalmat, az egyértelmű kínlódást.

Próbált odakiáltani anyjának, megkérdezni, mit tegyen, hogyan segítsen.

Az arc még jobban eltorzult, vér csörgött a szemekből. Bőre kristályosan áttetszővé vált, akár az üveg.

Üveg! Üvegből volt! Fény csillogott a fénylő részeken, a vér sebesen csörgött a sima felületen. És az arckifejezése, az a belenyugvó és bocsánatkérő tekintet, a tekintet, mely arról árulkodott, hogy anyja cserbenhagyta őt, és ő is az anyját, éles lándzsahegyként szúrt bele a tehetetlen szemlélő szívébe.

Próbált feléje nyúlni, megpróbálta megmenteni.

Repedések jelentek meg az üvegben. Hallotta a recsegést, ahogy egyre hosszabbak lettek.

Ismét felkiáltott, és kétségbeesetten nyúlt az anyja felé. Belekapaszkodott az Erőbe, és akaratának minden hatalmával, minden energiájával megpróbálta megragadni.

Ám ekkor… az asszony darabokra tört.

A Jedi-padavan hirtelen felült az űrhajókabinban, szemhéja felpattant, izzadság gyöngyözött a homlokán, görcsösen zihált.

Álom. Mindez csak álom volt.

Ezt mondogatta, miközben visszafeküdt priccsére. Mindez csak álom volt.

Vagy mégsem?

Végül is néha előre meg szokott látni dolgokat.

– Ansion! – hallatszott mestere jól ismert hangja a hajó előrészéből.

Tudta, hogy ki kell szabadulnia álma hatása alól, a valós eseményekre kell összpontosítani, legújabb küldetésükkel foglalkozni, de ezt könnyebb volt mondani, mint teljesíteni.

Mert maga előtt látta ismét az anyját, ahogy a teste megmerevedik, kristályosodik, majd millió üvegszilánkká robban.

Felnézett, és maga elé képzelte a műszerpultnál ülő mesterét, és nem tudta, szóljon-e álmáról a Jedinek, nem tudta, vajon ő képes lesz-e segíteni. Azonban ez a gondolat szinte azonnal el is enyészett, amint végigfutott elméjén. Mestere, Obi-van Kenobi nem segíthet. Túlságosan belemélyedtek más ügyekbe, a kiképzésébe, kisebb küldetésekbe, mint például ez a határvita, amely miatt ilyen messzire eljöttek a Coruscanttól.

A padavan szeretett volna olyan hamar visszatérni a Coruscantra, amint lehetséges. Segítségre van szüksége, de nem olyasfélére, amilyet Obi-vantól kaphat.

Beszélnie kell megint Palpatine főkancellárral, hallani megnyugtató szavait. Palpatine jelentős figyelemmel kísérte életét az elmúlt tíz évben, tett róla, hogy beszélhessen vele, valahányszor ő és Obi-van a Coruscanton tartózkodtak.

A padavan most ebben a gondolatban talált megnyugvást ezzel a rettenetes álommal szemben, mely még élénken élt a tudatában. Mert a főkancellár, a Köztársaság bölcs vezére azt jósolta neki, hogy erői soha nem látott magasságba emelkednek majd, s hogy ő hatalmas lesz még a hatalmas Jedik között is.

Talán ez a megoldás. Talán a leghatalmasabb Jedi, a hatalmasok leghatalmasabbika képes lesz egyben tartani a törékeny üveget.

– Ansion – hallatszott ismét a hívás az előrészből. – Anakin, gyere már!

Shmi Skywalker Lars a párologtatógazdaság peremsávját alkotó homokpadon állt, fél lábbal a legmagasabb pontján, behajlított térddel. A középkorú, nyúzott és fáradt arcú asszony, kinek barna haja részben megszürkült már, fél kézzel a térdén támaszkodott, és a ragyogó csillagpöttyöket nézte ezen a hűvös, tatuini éjszakán. Nem törték meg éles szegélyek a tájképet körülötte, csak a szélhordta homokdűnék sima és kerek formái húzódtak szerte a bolygó látszólag végtelen sivatagában. Valahol messze valami teremtmény felnyögött, és ez a panaszos hang mélyen megrázta Shmi lelkét ezen az éjjelen.

Ezen a különleges éjjelen.

Az ő kis Anakinja, a drága kicsi Annie ma éjszaka töltötte be huszadik életévét, s bár már egy évtizede nem látta, e napot minden évben számon tartotta. Hogy megváltozhatott! Hogy megnőhetett, hogy megerősödhetett, hogy megokosodhatott mostanra a Jedik között! Shmi, aki egész életét a sivár Tatuin egy kicsinyke területén élte le, gyanította, hogy még csak elképzelni sem tudja mindazon csodákat, amiket a fia megismerhetett a csillagok között és azokon a bolygókon, melyek annyi mindenben különböznek az ő világától, ahol a színek színesebbek, és ahol a víz teljes völgyeket tölt meg.

Szomorkás mosoly terült szét még mindig bájos arcán, ahogy felidézte azokat a réges-régi napokat, amikor ő és a fia még mindketten ennek a hitvány Wattónak a rabszolgái voltak. Az örökösen rosszalkodó és álmodozó Annie a különc viselkedésével és páratlan bátorságával annyira fel tudta idegesíteni a toydari ószerest. Dacára a rabszolgaélet nehézségeinek, szép napokat éltek meg együtt. Dacára az elégtelen táplálkozásnak, szegénységüknek és Watto örökös panaszainak és parancsolgatásainak, együtt lehetett Annie-jával, szeretett fiacskájával.

– Ideje bejönnöd – szólalt meg mögötte egy csendes hang.

Shmi még szélesebben elmosolyodott, és ahogy megfordult, mostohafiát, Owen Larst pillantotta meg, amint feléje közelít. Zömök, vaskos fiú volt, nagyjából Anakinnal egykorú, rövid, barna tüskés hajjal és széles ábrázattal, mely nem rejtett el semmit érzéseiből.

Shmi megborzolta Owen haját, amikor mellé ért, ő pedig úgy viszonozta a kedvességet, hogy átölelte anyja vállát, és puszit nyomott az arcára.

– Nem láttál űrhajót ma éjjel, anya? – kérdezte Owen szívélyesen. Tudta, miért jött ki ide Shmi, és hogy miért járt ki ide ezeken a békés éjszakákon.

Shmi mosolyogva megcirógatta a fiú arcát. Saját fiaként szerette ezt a fiatal legényt, és a fiú is annyira jó volt hozzá, megértette, miféle űr tátong mostohaanyja szívében. Féltékenység nélkül, anélkül hogy elítélte volna, Owen elfogadta Shmi fájdalmát, és mindenben támogatta.

– Nem jöttek hajók ma éjjel – mormolta, és ismét a csillagpettyes égboltot bámulta. – Anakint nyilván lefoglalja a galaxis megmentése, vagy épp csempészeket és haramiákat üldöz. Tudod, neki ez a dolga.

– Na, akkor mostantól nyugodtabban alszom – vigyorgott Owen.

Bár csak tréfált, Shmi érzett némi igazságot elfogult kijelentésében. Anakin különleges gyermek, átlag fölötti – még a Jedik között is, ezt biztosra vette. Mindig mindenki fölött állt. Nem fizikálisan – hiszen külsőre, és erre Shmi jól emlékezett, csupán egy kíváncsi tekintetű, homokszőke hajú, aprócska fiú volt. Csakhogy Annie sok mindenhez értett, méghozzá remekül. Bár akkor még csupán gyermek volt, indult a gondolaversenyeken, és maga mögé utasította a Tatuin legjobbjait. Ő volt az első ember, aki gondolaversenyt nyert, és mindezt kilencévesen! Ráadásul egy olyan járművel, amelyet ő maga épített a Watto ócskatelepén talált alkatrészekből.

De Anakin már csak ilyen különleges volt, és egyáltalán nem hasonlított egyetlen más gyermekre vagy felnőttre sem. Anakin előre „látott” dolgokat, mielőtt azok bekövetkeztek volna, mintha annyira ráhangolódott volna a környező világra, hogy ösztönösen megértette bármely esemény irányának logikus következményeit. Például versenyzés közben gyakran előre meglátta a problémákat, mielőtt azok katasztrófát okozhattak volna. Egyszer beszélt is arról az anyjának, hogy előre érzékelte a felbukkanó akadályokat, mielőtt megpillantotta volna azokat. Ő ilyen különleges fiú volt, és így történt, hogy a Tatuinra érkezett Jedik felismerték egyediségét, kiváltották a rabszolgaságból, és magukkal vitték, hogy gondját viseljék és tanítsák.

– El kellett engednem – motyogta az asszony. – Nem tarthattam magam mellett rabszolgaként.

– Tudom – biztosította Owen.

– Akkor sem tarthattam volna itt, ha nem lettünk volna rabszolgák – folytatta az asszony, és úgy nézett Owenre, mintha még ő is meglepődött volna saját szavain. – Annie oly sokat adhat a galaxisnak. Az ő képességeit nem sajátíthatja ki a Tatuin. Ő a külvilághoz tartozik, csillagok közt röpdös, bolygókat ment meg. Jedinek született, arra született, hogy csak adjon, adjon, adjon.

– Ezért nyugodt az álmom – ismételte önmagát, és amikor Shmi ránézett, látta, hogy szélesebben vigyorog, mint valaha.

– Ó, te incselkedsz velem! – mondta, és megpaskolta mostohafia vállát.

Owen csak vállat vont.

Shmi ismét elkomolyodott.

– Annie menni akart – folytatta ugyanazzal a mondattal, melyet többször is elmondott már Owennek, amit számtalanszor elmormogott magában az elmúlt tíz év minden estéjén. – Arról álmodott, hogy a csillagok közt repüljön, lássa az összes világot az egész galaxisban, és jelentős dolgokat cselekedjen. Rabszolgának született, de nem arra született, hogy rabszolgaként éljen. Nem, az én Annie-m aztán nem. Az én Annie-m aztán nem.

Owen megszorította a vállát.

– Helyesen cselekedtél. Ha én lennék Anakin, hálás lennék neked. Tudnám, hogy azt tetted, ami nekem a legjobb. Ennél nem létezik nagyobb szeretet, anya.

Shmi ismét megcirógatta mostohafia arcát, és még egy szomorkás mosolyt is sikerített.

– Menjünk be, anya! – indítványozta Owen, és megfogta a kezét. – Veszélyes idekinn.

Shmi biccentett, és eleinte nem ellenkezett, amikor Owen húzni kezdte magával. De aztán hirtelen megtorpant, és rámeredt a mostohafiára, amikor az megfordult, hogy lássa, mi a baj.

– Odakint még veszélyesebb – suttogta elfúló hangon. Félelem suhant át arcán, ahogy újra a tágas, nyílt égboltot bámulta. – Mi van, ha megsérült, Owen? Vagy ha meghalt.

– Jobb meghalni álmaidat kergetve, mint remény nélkül élni – motyogta Owen bizonytalanul. Aki, akárcsak az apja, annyira földhözragadt és egyszerű gondolkodású volt, amennyire egy ember csak lehet.

Shmi ismét rápillantott, és a mosolya visszatért. Megértette, hogy Owen csakis azért beszélt így, hogy a kedvében járjon, s ettől ez a kijelentése csak még kedvesebbnek hatott.

Immár nem ellenkezett, amikor Owen kézen fogva vezette szerény hajlékuk felé, Cliegg Lars – Shmi férjének és Owen apjának – otthonába.

Jól döntött, amikor elengedte a fiát, sulykolta magába Shmi minden lépésével. Rabszolgák voltak, és kilátásuk sem nyílt a szabadságra, csak azzal, amit a Jedik kínáltak. Hogyan is tarthatta volna Anakint a Tatuinon, amikor a Jedi-lovagok azt ígérték, hogy valóra váltják az álmait?

Persze akkor még Shmi nem tudhatta, hogy azon a sorsdöntő napon találkozik Cliegg Larsszal Mos Espában, és hogy a párologtatófarmer beleszeret, megvásárolja őt Wattótól, felszabadítja, majd amikor szabad ember lett, feleségül kéri. Vajon elengedte volna Anakint, ha megsejti ezeket a változásokat, melyek fia távozását követően oly rövid időn belül bekövetkeztek?

Nem lenne sokkal jobb, sokkal teljesebb az élete, ha Anakin itt élne vele?

Shmi elmosolyodott, ahogy erre gondolt. Nem, döbbent rá, akkor is hagyta volna Annie-t elmenni, ha előre látja élete drámai változásait. Nem maga miatt, hanem Anakinért. Neki ott a helye. Shmi tudta ezt.

A fejét ingatta, ahogy eltöltötte ennek szörnyűsége; az a sok-sok girbegurba kanyar az ő és Anakin életének ösvényében. Még így utólag sem volt biztos abban, hogy nem éppen ez a jelenlegi helyzet a legjobb kimenetel mindkettejüknek.

De mégis, mély és tágas üresség maradt a lelkében.

– Segítek – lépett oda Beru udvariasan a vacsorát készítő Shmihez. Cliegg és Owen odakinn a terület kerítését zárták le, védve ezzel a farmot a közelgő éjszakától – a homokvihart ígérő éjszakától.

Shmi melegen rámosolygott a fiatal nőre, aki hamarosan családjuk tagja lesz, és átnyújtott neki egy kést. Owen még egyszer sem mondta, hogy feleségül veszi Berut, de Shmi biztosra vette abból, ahogy a fiatalok egymásra néztek. Csak idő kérdése, méghozzá nem is sok idő, hajói ismeri mostohafiát. Owen nem kalandortermészetű, szilárd, mint a talaj, amelyen áll, de amikor már tudja, mit akar, céltudatos makacssággal megszerzi magának.

Beru épp ilyen volt, és valószínűleg legalább olyan mélyen szerette Owent, mint az őt. Farmerfeleségnek termett, gondolta Shmi, miközben nézte, miként lát munkához módszeresen a konyhában. Sosem vonta ki magát a munkából, nagyon ügyes volt és szorgalmas.

És nem vár túl sokat az élettől, nincs szüksége túl sok mindenre a boldogsághoz, gondolta Shmi, hisz igazából ez a dolgok lényege. A farmerélet egyszerű és sivár. Kevés kaland adódik, és annak a kevésnek sem örülnek, mivel az általában azt jelenti, hogy taszken portyázók bukkantak fel a környéken, vagy hogy egy hatalmas homokvihar vagy valami más potenciálisan pusztító időjárási jelenség közeledik.

A Lars család az egyszerű életet kedveli, főképpen egymás társasága szórakoztatja és teszi elégedetté őket. Cliegg számára ez volt az egyetlen életforma, amit valaha is ismert, egy olyan életstílus, amelyet generációkra lehetett visszavezetni a Lars családban. Ugyanez áll Owenre is. És bár Beru Mos Eisleyban nőtt fel, úgy tűnt, remekül beilleszkedett.

Igen, Owen felségül fogja venni, Shmi tudta ezt, és azt is, micsoda örömteli nap lesz az!

A két férfi nem sokkal később visszatért, együtt C-3PO-val, azzal a protokolldroiddal, melyet Anakin épített akkoriban, amikor még Watto ócskatelepén guberált.

– Még két tangagyökér Shmi úrnőnek – nyújtott át a vékony droid Shminek egypár frissen szedett sárgászöld zöldséget. – Hoztam volna többet is, ámde értésemre lett adva, méghozzá nem is túl barátságos formában, hogy sietnem kell.

Shmi Clieggre pillantott, és a férfi vigyorogva vállat vont.

– Na ja, kinn kellett volna hagynunk a fergetegben. A röpködő kődarabok biztos kivernék egy-két áramkörét.

– Bocsásson meg, Cliegg gazda – mondta a droid –, én úgy értettem…

– Tudjuk, hogy értetted, Thripio – nyugtatta meg Shmi, és kezét barátságosan a droid vállára tette, de aztán gyorsan el is húzta, gondolván, hogy meglehetősen buta gesztus egy két lábon járó fémkasznit ily módon vigasztalni. No persze C-3PO sokkal többet jelentett egyfajta fémkaszninál Shmi Skywalker Lars számára. Anakin építette ezt a droidot… vagy legalábbis majdnem. Amikor Anakin elment a Jedikkel, C-3PO már tökéletesen funkcionált, de nem volt külső borítása, és látszottak a vezetékei. Shmi sokáig így hagyta, azt képzelte, hogy Anakin majd hazatér, és befejezi a művét. Csak miután hozzáment Cliegghez, Shmi akkor egészítette ki a droid külsejét tompa fényű, metálborítással. Megindító pillanat volt ez Shmi számára, amely mintegy demonstrálta, hogy ő odakerült, ahová tartozik, és Anakin is ott van, ahová tartozik. A protokolldroid néha rettenetesen bosszantóan viselkedett, ám Shmi számára mindvégig a fia emlékét jelentette.

– No persze, ha taszkenek ólálkodnak a környéken – folytatta Cliegg, aki nyilván nagy örömét lelte abban, hogy a szerencsétlen droidot ugrassa –, valószínűleg kifordítanák a burkolatából, még mielőtt kitör a vihar. De te nem félsz a taszkenektől, ugye, Thripio?

– Semmi sincs a programomban, ami ily félelmet sugallná – felelte a droid, bár meggyőzőbb lehetett volna a válasza, ha nem remeg beszéd közben, és ha sikerült volna kevésbé csikorgó és egyenletesebb hangokat kiadnia.

– Elég már! – szólt rá Shmi Clieggre. – Ó, szegény Thripio! – ismét megveregette a droid vállát. – Most menj! Ma este van egy jobb segítőm! – Azzal elhessegette a droidot.

– Szörnyen viselkedsz azzal a szegény droiddal – jegyezte meg Shmi, miközben a férje mellé lépett, és játékosan megpaskolta széles vállait.

– Hát ha nem vele tréfálkozhatok, valaki máson kell köszörülnöm a nyelvemet – jelentette ki tőle szokatlan, huncut mosollyal Cliegg, és összehúzott szemmel fürkészte a konyhát. Fenyegető tekintete végül Berun állapodott meg.

– Cliegg! – szólt rá azonnal Shmi.

– Mi van? – horkant fel a férfi színészkedve. – Ha úgy döntött, hogy idejön és itt él velünk, jobb, ha megtanulja, hogy védje meg magát!

– Apa! – kiáltotta Owen.

– Ó, ne nyugtalankodjatok az öreg Cliegg miatt – fuvolázta Beru, alaposan megnyomva az „öreg” szót. – Csapnivaló feleség lenne belőlem, ha még őt se tudnám legyűrni egy kis szópárbajban!

– Aha! – ordította Cliegg. – Ez kihívás!

– Nem igazán látok itt olyat, akit kihívhatnék – vágott vissza Beru szárazon, és ő meg Cliegg kedélyes sértegetésekbe, ugratásokba bonyolódtak, melybe néha-néha Owen is betársult.

Shmi alig hallotta az elhangzottakat, ő csak Berut figyelte. Igen, nagyon is jól illik ide, mintha itt termett volna a farmon. A viselkedése tökéletes. Megbízható, de ugyanakkor játékos is, ha a helyzet engedi. A goromba Cliegg bármelyikükön túltesz szócsatában, ám Beru felvette vele a versenyt. Shmi visszatért a vacsora előkészületeihez, de a mosolya egyre szélesebb lett Beru minden egyes jól sikerült, trágár visszavágásakor.

A munkájára figyelt, és nem látta a felé zúgó tárgyat, de amikor a túlérett zöldség az arcán csattant, felsikoltott.

Persze a másik három ekkor harsogni kezdett a nevetéstől.

Shmi odafordult, és látta, hogy mindhárman rámerednek. Abból a döbbent és zavarodott kifejezésből, mely Beru arcán feszült, és abból a szögből, ahogy a lány Cliegghez képest helyezkedett, nyilvánvalónak tűnt, hogy Beru dobta a zöldséget; Cliegget célozta, de kissé elhibázta.

– A lány tudja, kire szórja a zöldségeit – jegyezte meg Cliegg Lars, és szarkasztikus szavait gyomorból jövő nevetésgörcsök rezegtették.

De elhallgatott, amikor Shmi bemázolt neki egy darab lédús gyümölccsel, s szétkente azt a vállain.

Ételdobálás vette kezdetét – persze csak mértékkel, és több fenyegetés hangzott el, mint ahány lövedék kiröppent.

Amikor a csata véget ért, Shmi nekiállt a romok feltakarításának, és egy darabig mindhárman segítettek neki.

– Ti ketten menjetek, töltsétek együtt egy kis időt, ne csak apádat bosszantsátok! – szólt oda az asszony Owennek és Berunak. – Cliegg kezdte a vitát, tehát ő itt marad segíteni. Most menjetek! Majd szólok, amikor a vacsora az asztalon lesz.

Cliegg felkuncogott.

– Te pedig, ha hozzám mersz vágni még valamit, éhen maradsz! – jelentette ki Shmi, és megfenyegette egy fakanállal. – És magányos!

– Húha! – Cliegg megadóan feltartotta a kezét. – Jaj ne!

Shmi a fakanál egy intésével elbocsátotta a két fiatalt, és azok boldogan távoztak.

– Remek feleség lesz belőle – mondta Shmi a férjének.

A férfi odalépett, megragadta a csuklóját, és szorosan magához húzta.

– Mi, Larsok a legjobb asszonyokba leszünk szerelmesek.

Shmi látta a férfi meleg és őszinte mosolyát, és kedvesen viszonozta. Ennek így kellett lennie. Szorgos, becsületes munka, egyfajta elismerés, és legalább egy kicsike idő a mókázásra. Ez volt az az élet, amit Shmi mindig is akart. Ez tökéletes volt, legalábbis majdnem.

Szomorkásan meredt maga elé.

– Megint a fiúra gondolsz. – Cliegg Lars inkább kijelentette, semmint kérdezte.

Shmi rápillantott, szemében derű és szomorúság keveredett; mindössze egyetlen sötét felhő kúszott át a napfényes, kék égen.

– Igen, de semmi baj. Tudom, hogy biztonságban van, és nagy dolgokat cselekszik.

– De amikor ilyen jól szórakozunk, azt kívánod, bárcsak itt lenne.

Shmi ismét elmosolyodott.

– Igen, de nemcsak most. Mindig. Bárcsak Anakin velünk lenne attól kezdve, hogy te meg én találkoztunk.

– Öt éve – jegyezte meg Cliegg.

– Ugyanúgy szeretne téged, akárcsak én, és ő meg Owen… – Hangja elgyengült, és a mondat vége szertefoszlott.

– Szerinted Anakin és Owen barátok lennének? – kérdezte Cliegg. – Bah! Hát persze, hogy azok!

– Te nem ismered az én Annie-mat! – korholta Shmi.

– A lehető legjobb barátok lennének – biztosította Cliegg, és ismét szorosan vonta magához asszonyát. – Hogy is lehetne másképp, amikor te vagy mindkettejük anyja?

Shmi hálás tekintettel nézett a férjére, és a bókot mély csókkal köszönte meg. Owenre gondolt, a fiatalember virágzó románcára Beruval. Mennyire szerette mindkettejüket!

Ám ez a gondolat némi kényelmetlen érzéssel is járt. Shmi gyakran töprengett azon, vajon milyen szerepet játszott abban Owen, hogy ő készséggel igent mondott Clieggnek. A férjét nézte, s közben összefonta ujjait a széles vállak mögött. Igen, mély érzésekkel szerette ezt a férfit, és tagadhatatlan, nem utolsósorban azért, mert kiváltotta őt a rabszolgaságból. Ám mindezek dacára mennyire játszott szerepet Owen léte a döntésében? Ez a kérdés kísértette az elmúlt években. Owen töltötte be a tátongó űrt a szívében? Az anyai ösztön, hogy elfedje az Anakin távozása miatti, lelkén tátongó lyukat?

Valójában ez a két fiú egészen más vérmérsékletű. Owen szilárd és megfontolt, a rendíthetetlen kőszikla, aki örömmel veszi majd át a farmot Clieggtől, amikor eljön az ideje, mint ahogy ez a párologtatófarm eddig is generációról generációra szállt a Lars családban. Owen készen állt erre, s izgatottan várta, hogy e hely jogos és törvényes örököse legyen. Buzgón elfogadta ezt a gyakran bonyolult életmódot cserébe a büszkeségért és a jól végzett munka öröméért, amely együtt járt a farm megfelelő vezetésével.

Annie viszont…

Shmi csaknem hangosan felkacagott, ahogy elképzelte zabolátlan és vándorlási kényszertől űzött fiát hasonló helyzetben. Kétsége sem volt afelől, hogy Anakin ugyanúgy szembeszállna Cliegg-gel, ahogy tette azt Wattóval is. Anakin kalandor lelkét nem lehetne megszelídíteni holmi generációs felelősségre való érveléssel, Shmi tudta ezt. A kalandok hajszolását, a gondolaversenyzést, a csillagok közt való röpködés vágyát nem lehetne elhalványítani, s ez valószínűleg az őrületbe kergetné Cliegget.

Shmi felkuncogott, mert elképzelte Cliegget tehetetlenségtől kivörösödött arccal, mert Anakin elhanyagolta valamely kötelességét.

A férfi a kuncogás hallatán még szorosabban ölelte magához, mert nyilván sejtelme sem volt arról, miféle képek suhannak át kedvese agyán.

Shmi beleolvadt ebbe az ölelésbe, tudva, hogy ott van, ahová tartozik, és menedéket talált abban a reményben, hogy Anakin is ott van, ahová valóban tartozik.

Most nem viselte azon díszes palástok egyikét sem, melyek az utolsó tíz-egynéhány évben betöltött hivatását jelképezték. Haját nem fésülte királynői kontyba, nem díszítette csillogó ékszerekkel dús, barna fonalait. Ám Padmé Amidala ezen egyszerűségében talán még szebbnek és tüneményesebbnek tűnt.

A nő, aki mellette ült a kanapén, hozzá képest valamelyest idősebbnek hatott, korosabbnak, talán azért, mert a ruházata még a Padméénál is egyszerűbb volt, a haja pedig oda nem illő. Azonban ő is rendkívül szép volt, hasonlóan erős belső sugárzás ragyogta be lényét.

– Beszüntetted találkozásaidat Jamillia királynővel? – kérdezte Sola. Hanglejtéséből kitűnt, hogy ezek a bizonyos találkozások nem szerepeltek a kívánságlistáján.

Padmé rápillantott, majd visszafordította tekintetét a játszóházhoz, ahol Sola lányai, Ryoo és Pooja épp nagyban fogócskáztak.

– Csupán egyszer találkoztunk – magyarázta Padmé. – A királynő meg akart osztani velem egy információt.

– A Haderő-állítási Törvényről – jelentette ki Sola.

Padmé nem bólintott rá erre a nyilvánvaló tényre. A Szenátus előtt lévő Haderő-állítási Törvény a legjelentősebb dolog volt sok-sok éve, s amelynek gyökerei még arra a sötét időszakra nyúltak vissza, amikor Padmé királynő volt, és a Kereskedő Föderáció megpróbálta bekebelezni a Naboot.

– A Köztársaságban zűrzavar uralkodik, de nem kell félni, mert Amidala szenátornő majd rendet tesz – mondta Sola.

Padmé meglepődött kissé Sola szarkazmusának mélységén.

– Ezt teszed, vagy nem? – kérdezte Sola ártatlan képpel.

– Ezt próbálom tenni.

– Mindössze ezt próbálod tenni.

– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Padmé, és arca értetlenül megrándult. – Végül is szenátor vagyok.

– Királynőből lett szenátor, aki nyilvánvalóan számos magasabb tisztség várományosa – jelentette ki Sola. A babaház felé pillantott, és rászólt Ryoora meg Poojára, hogy lazítsanak.

– Úgy beszélsz, mintha ez helytelen lenne – jegyezte meg Padmé.

Sola komoly képpel nézte.

– Ez nagy dolog – mondta. – Ha mindezt jó ügy érdekében teszed.

– De mit akar ez jelenteni?

Sola vállat vont, mintha ebben ő maga sem lenne egészen biztos.

– Úgy vélem, meggyőzted magad arról, hogy nélkülözhetetlen vagy a Köztársaság számára. Hogy semmire se mennek nélküled.

– Sola!

– Ez így van – erősködött Sola. – Te csak adsz és adsz és adsz és adsz. Nem akarsz kapni is, legalább egy kicsit?

Padmé mosolya arról árulkodott, hogy Sola szavai készületlenül érték.

– Kapni, mit?

Az idősebb nő ismét Ryoo és Pooja felé fordult.

– Nézd csak meg őket! Látom, mennyire csillog a szemed, valahányszor a gyermekeimre nézel. Tudom, mennyire szereted őket.

– Persze!

– Nem szeretnél saját gyermekeket? – kérdezte Sola. – Saját családot?

Padmé kihúzta magát, a szeme tágra nyílt.

– Én… – kezdte, de aztán elhallgatott. – Én most valami olyasmin dolgozom, amiben mélységesen hiszek. Valamiért, ami nagyon fontos.

– És aztán, amikor ennek vége, amikor a Haderő-állítási Törvény már rég mögötted lesz, találsz majd mást, amiben mélyen hiszel, valami más igazán fontos dolgot. Valamit, ami sokkal inkább a Köztársaságra és a kormányra tartozik, mintsem rád.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Mivel így van, és ezt te is tudod. Mikor teszel végre valamit csak a saját érdekedben?

– Azt teszem.

– Tudod jól, hogy értem.

Padmé halkan felkacagott, a fejét ingatta, és ismét Ryoot és Pooját nézte.

– A gyermekei határozzák meg az embert? – kérdezte.

– Persze, hogy nem – felelte Sola. – Nem erről van szó. Vagyis nem csak erről. Én valami sokkal nagyobb dologról beszélek, hugi. Te azzal töltőd az egész életed, hogy más emberek gondjaival törődsz, egyik bolygó vitája egy másik bolygóval, vagy hogy melyik kereskedőliga bánik tisztességesen azzal a rendszerrel. Abban merül ki az összes energiád, hogy megpróbálod jobbá tenni mások életét.

– Mi a baj ezzel?

– És a te életed? – kérdezte Sola teljes komolysággal. – Mi van Padmé Amidalával? Gondoltál már arra, hogyan tehetned jobbá a saját életed? Tudom, elégedettséget találsz abban, hogy másoknak segíthetsz, hogy a közjót szolgálod. Ez teljesen egyértelmű. De nincs szükséged valami mélyebbre? Mi a helyzet a szerelemmel, hugi? És a gyerekek? Gondoltál már erre egyáltalán? Eltűnődtél már azon, milyen lenne megállapodni, és olyasmikkel foglalkozni, amik teljesebbé teszik az életed?

Padmé vissza akarta vágni, hogy nincs szüksége az életének teljesebbé tételére, de benne rekedtek a szavak. Valahogy üresnek vélte őket e pillanatban, miközben unokahugicáit figyelte, akik lármásan zsivajogtak az előkertben, és most épp R2-D2-t, Padmé asztromechanikai droidját ugrálták körül.

Padmé gondolatai hetek óta most először szakadtak el a felelősségtől, attól a fontos indítványtól, melyet ő terjesztett a Szenátus elé alig egy hónapja. Valahogy a „Haderő-állítási Törvény” szavak nem bírtak beszivárogni annak a gyermeteg dalocskának a sorai közé, amit Ryoo és Pooja énekeltek R2-D2 körül.

– Ez túl közel van – jegyezte meg komoran Owen. Ő és Cliegg a párologtatógazdaság peremét járták végig, ellenőrizve a biztonságot. A banthabőgés, ennek a többnyire taszkenektől lovagolt, nagy és bozontos állatnak a hangja törte meg a beszélgetésüket.

Mindketten tudták, valószínűtlen, hogy egy vad bantha kóborolna a környéken, mivel nem nagyon akadt legelő az elszigetelt párologtatófarm közelében. Azonban hallották a bőgést, egyértelműen tudták, mi adta ki ezt a hangot, és gyanították, hogy potenciális ellenségek ólálkodnak a közelben.

– Mi hajtja őket ilyen közel a farmhoz? – dörmögte Owen.

– Túl régóta nem szerveztünk vadászatot ellenük – felelte Cliegg mogorván. – Engedtük, hogy szabadon kóboroljanak, és elfelejtették a leckét, amit tanítottunk nekik. – Keményen rámeredt a fia szkeptikus arcára. – Időnként ki kell menni közéjük, és rákoppintani a körmükre. Összeszedsz egy kisebb csapatot, levadászod és megölöd őket, és azok, akik életben maradnak, megjegyzik jól, hol vannak a határok. Olyanok, akár a vadállatok; gyakran meg kell korbácsolni őket!

Owen csak állt ott, és nem reagált.

– Látod, milyen rég volt? – horkantotta Cliegg. – Te nem is emlékszel, mikor vadásztunk legutóbb taszkenekre. Ez a probléma velük is.

A bantha ismét elbődült.

Cliegg a homlokát ráncolva pillantott a hang irányába, aztán legyintett, és elballagott a ház felé.

– Tartsd Berut mindig magad mellett – utasította a fiát. – Mindketten maradjatok a kerítésen belül, és legyen fegyver az oldaladon!

Owen bólintott, és kötelességtudóan követte apját a házba. Közvetlenül az ajtó előtt jártak, amikor ismét hallották a bantha bődülését.

Nem hangzott túl messziről.

– Mi a baj? – kérdezte Shmi abban a pillanatban, amint Cliegg belépett a házba.

A férje megtorpant, és sikerült felöltenie egy megnyugtató mosolyt.

– Csak a homok – mormolta. – Betemetett pár érzékelőt, és kezdek belefáradni, hogy állandóan kiássam őket! – Mosolyogva elsétált a fürdőszoba irányába.

– Cliegg! – szólt utána gyanakodva Shmi, ezzel megállítva férjét.

Owen ekkor lépett be az ajtón, és Beru ránézett.

– Mi a baj? – kérdezte, akaratlanul is utánozva Shmi kérdését.

– Semmi, egyáltalán semmi – felelte Owen, de ahogy átment a helyiségen, Bem eléje lépett, megragadta a karját, és kényszerítette, hogy ránézzen. Egy komoly szempárba, mely mellett nem lehetett csak úgy elmenni. – Csak egy homokvihar előjelei – hazudta Cliegg. – Messze van, és valószínűleg nem ér ide.

– De máris betemetett pár érzékelőt a kerítésnél? – kérdezte Shmi.

Owen kíváncsian nézett mostohaanyjára, aztán hallotta, ahogy Cliegg a torkát köszörüli. Apjára pillantott, aki enyhén biccentett, majd visszafordult Shmihez, és rábólintott:

– Az első szelek, de én nem hiszem, hogy olyan erős lesz, mint apa gondolja.

– Mit hazudoztok itt nekünk összevissza? – csattant fel hirtelen Beru, szinte Shmi szájából véve ki a szót.

– Mit láttatok, Cliegg? – követelte az asszony is.

– Semmit – felelte a férfi meggyőzően.

– Akkor mit hallottatok? – erősködött tovább Shmi, aki elég tisztán felismerte férje szemantikai kibúvóját.

– Egy bantha bőgött, semmi több – ismerte el Cliegg.

– És úgy véled, egy taszken hátas – állapította meg Shmi. Milyen messze?

– Ki tudja azt megállapítani éjszaka, ilyen változó szélben? Több kilométerre lehet.

– Vagy?

Cliegg visszaballagott a feleségéhez.

– Mit akarsz tőlem, kedvesem? – ölelte magához. – Banthabőgést hallottam. Nem tudom, tartozik-e hozzá taszken is.

– De több jel is utal portyázókra – ismerte el Owen. – Dorrék banthatrágyát találtak az egyik sáncérzékelőjükön.

– De lehet, hogy csak néhány kiéhezett, vad bánthat hajtott oda az éhség – magyarázta Cliegg. – Élelmet kerestek.

– Vagy az is lehet, hogy a taszkenek lesznek egyre vakmerőbbek, idejönnek a farmok pereméig, és a védelmünket tesztelik – mondta Shmi szinte profetikusán. Épp abban a pillanatban, amikor befejezte, megszólalt a riasztó, mely az egyik sáncérzékelőtől eredt.

Owen és Cliegg felragadták a karabélyukat, és a két nővel közvetlenül mögöttük kirontottak a házból.

– Ti maradjatok itt! – kiáltott rá Cliegg a nőkre. – Vagy legalább fogjatok valami fegyvert! – Körülnézett. Mutatott egy kedvező helyet Owennek, jelezve, hogy vegyen fel védőpozíciót és fedezze őt.

Aztán a karabéllyal a kézben, enyhén meggörnyedve, cikcakkban keresztülszaladt a táboron, és közben a tekintetével egyfolytában a környéket pásztázta, hogyha megpillant valami alakot, ami egy taszkenre vagy egy banthára emlékeztet, ő lőjön először, s csak aztán kérdezzen.

De erre nem került sor. Cliegg és Owen átkutatták a teljes peremsáncot, végigpásztázták a területet, ellenőrizték a riasztókat, de behatolóknak nem találták nyomát.

Ennek ellenére mind a négyen éberek maradtak az éjszaka hátralévő részében, kéznél tartották a fegyvert, és csak felváltva aludtak.

Másnap a keleti perem külső részén Owen rábukkant a riasztás eredetére: lábnyom egy keményebb talajrészen a farm közelében. Nem egy kerek banthaláb lenyomata volt ez, hanem olyasmi, amit egy rongyokba bugyolált láb, egy taszken lába hagyhat.

– Beszélni fogunk a Dorrokkal és mindenki mással – jelentette ki Cliegg, amikor Owen megmutatta neki a nyomot. – Szervezünk egy csapatot, és visszakergetjük ezeket az állatokat a sivatagba!

– A banthákat?

– Azokat is – horkant fel Cliegg, és olyan mérgesen, olyan acélos tekintettel köpött a földre, amilyennek Owen még sosem látta.

Padmé Amidala szenátornő különösen kényelmetlenül érezte magát az irodájában, mely ugyanahhoz az épületegyütteshez tartozott, mint Jamillia királynő palotája, de nem kapcsolódott ahhoz, íróasztalát beborították a holodiszkek és hivatalának más, hasonló kellékei. Előtte egy számokkal körülvett mérleg holoképe lebegett; egy katona képe az egyik serpenyőben, a béke zászlaja a másikban, így mutatva a várható szavazatok arányát a Coruscanton. A mérleg két serpenyője ezen a hologramon majdnem tökéletes egyensúlyt mutatott.

Padmé tudta, hogy a szavazás eredménye szoros lesz, hiszen a Szenátust majdnem egyenlően osztotta meg a kérdés, legyen-e a Köztársaságnak hivatásos hadserege, avagy sem. Nem szívesen gondolt arra, hogy számos kollégája a személyes nyereség reményében szavaz majd – a saját világuk előnyét szolgáló, várhatóan zsíros ellátói szerződésektől egészen az elkülönülésre vágyó, szeparatista rendszerek közvetlen megzabolázásáig –, nem pedig a Köztársaság érdekeit szem előtt tartva.

Padmé a szíve mélyén megingathatatlan maradt a tekintetben, hogy a hadsereg létrehozása ellen kell munkálkodnia. A Köztársaság a toleranciára épült. Több tízezer rendszer roppant együttese, számtalan faj, eltérő életcélokkal. Az egyetlen közös bennük a tolerancia. Az egymás iránti tolerancia. Egy hadsereg létrehozása nyugtalanítóan, mi több, rémisztően hathat sok rendszerre és fajra, melyek távol esnek a Coruscant hatalmas bolygóvárosától.

A kintről behallatszó lárma az ablakhoz vonzotta Padmét, és ahogy lepillantott a bonyolult elrendezésű udvarra, lökdösődő és verekedő embereket látott. A nabooi biztonságiak épp ekkor rontottak oda, hogy kézben tartsák a helyzetet.

Valaki hangosan kopogtatott az iroda ajtaján, és amikor odafordult, a félresikló panel mögül Panaka kapitány viharzott be.

– Csak ellenőrzés, szenátornő – mondta a férfi, aki már akkor is a személyi testőre volt, amikor királynőként uralkodott. Magas, sötét bőrű, acélos tekintetű, atletikus termetű férfi volt, kurta, ujjatlan bőrzekében, kék ingben és nadrágban. Panaka puszta látványa megnyugtatóan hatott Padméra. A férfi már a negyvenes éveiben járt, de még mindig úgy nézett ki, mintha bárkit le tudna győzni a Naboon.

– Önnek nem Jamillia királynő védelméről kellene gondoskodnia? – kérdezte Padmé.

Panaka biccentett.

– Ő megfelelő védelmet élvez, erről biztosíthatom.

– Tőlük? – kérdezte Padmé, és a fejével az ablakon túli zűrzavar felé biccentett.

– Fűszerbányászok – magyarázta Panaka. – Szerződési viták. Önt nem érinti, szenátor. Valójában már épp errefelé tartottam, hogy megbeszéljük a coruscanti visszaút biztonsági tennivalóit.

– Az még csak hetek múlva esedékes.

Panaka az ablakra pillantott.

– Így legalább több időnk lesz a megfelelő előkészületekre.

Padmé tudta, hogy jobban jár, ha nem vitatkozik ezzel a makacs emberrel. Mivel a nabooi flotta egyik szolgálati hajóján repül majd, Panakának joga, vagy inkább kötelessége mindenről gondoskodni. És igazából tetszett neki ez a gondoskodás, bár ezt a férfi előtt sohasem ismerte el.

Odakinn ismét felerősödött a lárma és a csetepaté ricsaja, és Padmé összerezzent. Egy újabb probléma. Mindig akad egy újabb probléma valahol. Padmé már sokszor gondolt arra, hogy egyszerűen ilyen az emberi természet: gyorsan teremt némi zűrzavart, ha túl nagy a nyugalom. Ráadásul ehhez a zavaró gondolathoz Sola szavai is visszacsengtek a fülében, és maga előtt látta Ryoo és Pooja emlékképét; mennyire imádta ezt a két kis csintalan manót!

– Szenátor? – zökkentette ki Panaka hangja a tűnődéséből.

– Igen?

– Meg kellene beszélnünk a biztonsági rendszabályokat.

Padmé nem szívesen hagyta szertefoszlani unokahúgocskái képmásait e pillanatban, de bólintott, és igyekezett visszazökkenni felelősségteljes mivoltába. Panaka kapitány azt mondta, a biztonsági rendszabályokról kell beszélniük, tehát Padmé Amidala a biztonsági rendszabályokról fog beszélgetni.

Immár a második éjszakán hallgathatták a közeli banthák bőgéseit, és csöppnyi kétségük sem maradt, hogy taszken portyázók ólálkodnak a farm közelében, és talán épp a fényeit lesik.

– Vadállatok ezek, és kényszerítenünk kellett volna a Mos Eisleyi hatóságokat, hogy küldjenek ide egy sereget, és irtsák ki ezeket a kártékony férgeket. Meg azokat a büdös kis jawákat is!

Shmi sóhajtva férje feszült alkarjára tette a kezét.

– A jawák a segítségünkre voltak – emlékeztette gyengéden.

– Akkor a jawákat ne! – ordított rá Cliegg. Aztán látva asszonya összerezzenését és rémült arckifejezését, a férfi azonnal lehiggadt. – Sajnálom. A jawákat tényleg ne. De a taszkeneket igen. Csak gyilkolnak és rabolnak bármit, amit csak tudnak. Semmi jó nem származik tőlük!

– Ha megpróbálnak betörni hozzánk, jóval kevesebben lesznek, amikor majd visszamenekülnek a sivatagba! – fogadkozott Owen, és Cliegg helybenhagyólag rábólintott.

Megpróbálták befejezni a vacsorájukat, ám valahányszor felhangzott egy bantha bődülése, valamennyien megfeszültek, és kezük akaratlanul is az odakészített fegyverekre csúszott.

– Hallgassátok csak! – szólalt meg Shmi váratlanul, és mindannyian néma csendbe süllyedtek, és a fülüket hegyezték. Odakint minden csendes volt; megszűnt a banthabőgés.

– Lehet, hogy továbbálltak – vélte Shmi, amikor meggyőződött arról, hogy a többiek sem hallanak semmit. – Elvágtattak a nyílt sivatagba, ahová tartoznak.

– Holnap reggel átmegyünk Dorrékhoz – szólt oda Cliegg Owennek. – Összeszedjük a farmereket, és talán még Mos Eisleyból is kérünk erősítést. – Shmire pillantott, és bólintott. – Csupán a biztonság kedvéért.

– Reggel – bólogatott Owen.

Másnap hajnalban Owen és Cliegg elhagyták a telepet, anélkül, hogy jó alaposan bereggeliztek volna, mert Shmi még náluk is korábban kelt, mint ahogy máskor is, hogy szedjen egy kis gombát a párologtatókból. Arra számítottak, hogy a Dorr-farm felé menet majd találkoznak vele, de csak a lábnyomaira bukkantak rá, melyet számos más láb lenyomata vett körül – a taszkenek rongycipőinek lenyomatai.

Cliegg Lars, ez a nyers és durva férfi, térdre hullott, és hangosan zokogott.

– Utána kell mennünk, apa! – hallatszott hirtelen egy józan és megingathatatlan hang.

Cliegg felnézett, és Owent látta ott, de nem egy fiút, hanem egy zord és elszánt tekintetű férfit.

– Még él, és nem hagyhatjuk nekik – mondta Owen különös, szinte természetfölötti nyugalommal.

Cliegg kitörölte szeméből az utolsó könnycseppet, keményen rámeredt a fiára, majd zordan bólintott.

– Üzenj a szomszédos farmokra!

– Ott vannak! – kiáltotta Sholh Dorr, és előremutatott, miközben teljes sebességgel száguldott robogóján.

Követve ujja irányát, huszonegy társa is meglátta a célt, a baktató banthák sora mögött felszálló port. Egyszerre bőgtek fel a motorok, ahogy a dühös gazdák gyorsítottak, hogy bosszút álljanak, és megmentsék Shmi Skywalkert, ha még életben van a taszken portyázók között.

Bőgő hajtóművekkel és bosszúszomjas ordítással, harcra éhesen zúdultak le a banthákra.

Cliegg lehajtotta a fejét, és egész idő alatt mormogott, mintha azért könyörögne, hogy a robogója még gyorsabban suhanjon. Befelé kanyarodott a bal szélről, közvetlenül maga mögött Owennel, egyenesen az alakzat közepébe, aztán lehajtotta a fejét, és teljes gázt adott, hogy utolérje az élen száguldókat. Igen, Cliegg ott akart lenni a sűrűjében, saját kezűleg akarta megfojtani a taszkeneket.

A banthák immár tisztán látszottak, akárcsak rongyruhás lovasaik.

Újra felhangzott a bosszúszomjas ordítás.

Ám ez rémült sikolyokba torkollott.

Mert az élen száguldó farmerek a szó szoros értelmében elvesztették a fejüket, ahogy elrobogtak egy huzal alatt, melyet épp egy robogós ember nyakának magasságában feszítettek ki.

Cliegg döbbenten felordított, amikor látta több barátját holtan lefordulni a robogójáról. Ösztönösen érezte, hogy ő sem tud időben megállni, ezért fél lábbal felugrott a robogója ülésére, majd elrugaszkodott.

Érezte, ahogy fájdalom nyilall a lábába, aztán fejjel előre lerepült a robogójáról. Keményen a sziklás talajnak csapódott, s a lendülettől továbbcsúszott.

Összemosódott körülötte a világ, hirtelen minden őrülten meglódult. Látta cimborái cipőit, hallotta, amint Owen szólongatja, bár úgy tűnt, mintha a fia hangja valahonnan nagyon távolról jönne.

Egy taszken rongyokba bugyolált lábát pillantotta meg és homokszínű köpenyét, és olyan dühvel, melyet még kábasága sem tudott enyhíteni, Cliegg megragadta ezt a lábat, ahogy a taszken elrohant mellette.

Felnézett, és felemelte a kezét, hogy leszorítsa a fickót, a taszken azonban lesújtott rá a botjával. A fájdalommal mit sem törődve eszelős dühében Cliegg előrekúszott, és rákulcsolta karjait a taszken mindkét lábára, és a földre döntötte a teremtményt. Rámászott, erős karjaival leszorította, és miközben tusakodtak, megtalálta a kívánt fogást, amit keresett.

Farmerek és taszkenek fájdalmas ordításai harsogtak körülötte mindenfelé, de Cliegg ezeket meg sem hallotta. Keze rendíthetetlenül szorult a taszken torkára. Fojtogatta minden erejével. Felemelte a taszken fejét, és miközben fojtogatta, újra meg újra a földhöz csapta, és még akkor is fojtogatta és csapkodta, amikor a taszken már rég nem tanúsított ellenállást.

– Apa!

Ez a kiáltás magához térítette Cliegget őrjöngéséből. Lehajította a taszkent a földre, és amikor hátranézett, Owent pillantotta meg, amint egy másik portyázóval birkózik.

Cliegg megperdült, és fel akart pattanni; egyik lábát maga alá húzta, hogy felugorhasson.

Egyensúlyát vesztve előrebukott. Zavartan pillantott le, azt gondolva, hogy egy másik taszken gáncsolta el. Ám ekkor meglátta, hogy a saját teste volt az, ami cserbenhagyta.

Csak ekkor döbbent rá, hogy amikor leugrott a robogóról, elvesztette fél lábát. Vér csörgött tócsába alatta; szabadon ömlött levágott végtagja csonkjából. Cliegg tágra nyílt szemmel a lábához kapott.

Owenért kiáltott. Kétségbeesetten szólította Shmit.

Egy robogó zúgott el mellette, az egyik farmer menekült a mészárlásból, és még csak nem is lassított.

Cliegg kiáltani próbált, de nem jött ki hang az összeszoruló torkán, mivel ráébredt, hogy kudarcot vallott, és mindennek vége.

Aztán egy újabb robogó érkezett, és ez keményen fékezett mellette. Cliegg ösztönösen odakapott, megragadta, de még mielőtt felhúzódzkodhatott volna rá, a robogó meglódult, és vonszolta magával.

– Kapaszkodj, apa! – rikoltotta a vezetője, Owen.

Cliegg ezt tette. Ugyanazzal a makacssággal, mely átsegítette a nehéz időkön a párologtatógazdaságban, ugyanazzal a zord elszántsággal, amely lehetővé tette az embernek, hogy úrrá legyen a Tatuin mostoha körülményein, Cliegg Lars kapaszkodott. Az életéért kapaszkodott, miközben taszkenek üldözték.

És Shmi kedvéért is kapaszkodott, mert csak akkor mentheti meg őt, ha most megmenekül.

Amikor felértek az emelkedő tetejére, Owen leállította a robogót, leugrott, és megragadta apja csonka lábát. Elkötötte, amennyire csak tudta a rendelkezésére álló rövid idő alatt, aztán felsegítette az ájulással küszködő Cliegget a robogó hátsó ülésébe.

Aztán teljes sebességgel száguldani kezdett. Tudta, hogy mielőbb haza kell juttatnia apját. Meg kell tisztítani, és rendesen be kell kötözni azt a rettenetes sebet.

Csak most tűnt fel neki, hogy mindössze két robogó távolodik előle, és hogy a háta mögötti lármában nem hallatszik egyetlen robogó motorjának zümmögése sem.

Kirekesztette agyából a kétségbeesést ugyanazzal a földhözragadt makacssággal, ami Cliegget vezérelte. Nem gondolt elvesztett barátaira, nem gondolt apja állapotára, nem foglalkozott semmi mással, csak a szükséges tennivalóval.

– Ez nem jó hír – jegyezte meg Panaka kapitány, miután átadta a bizalmas értesítést Amidala szenátornak.

– Mindvégig gyanítottuk, hogy Dooku gróf és szeparatista! megkörnyékezik a Kereskedő Föderációt és a különböző Kereskedelmi Céheket – felelte Padmé, próbálván jó képet vágni a dologhoz. Panaka csak az imént érkezett az unokaöccse, Typho kapitány társaságában ezzel a jelentéssel, hogy a neimoidik és a Kereskedő Föderáció szövetkeztek a szeparatista mozgalommal, mely most széteséssel fenyegeti a Köztársaságot.

– Gunray alkirály egy opportunista – folytatta a szenátornő. – Bármit megtesz, amiről úgy hiszi, hogy nyereséget hoz. Hűsége az erszényénél végződik. Dooku gróf bizonyára kedvező kereskedelmi feltételeket ajánlott neki, szabadon állíthat elő javakat, tekintet nélkül a munkások körülményeire vagy a környezetre gyakorolt hatásokra. Gunray alkirály már több bolygót is csupaszra gyalult, s azok most kihalt golyókként lebegnek az űrben. Vagy az is lehet, hogy Dooku gróf abszolút fennhatóságot kínált számára a jövedelmező piacok fölött, pályázat nélkül.

– Én inkább az ön személyével kapcsolatos burkolt célzások miatt aggódom, szenátor – jegyezte meg Panaka, érdeklődő tekintetet váltva ki ezzel Padméból. – A szeparatisták már bebizonyították, hogy nem áll tőlük távol az erőszak. Számos merényletet követtek el szerte a Köztársaságban.

– De ebben a helyzetben Dooku gróf és a szeparatisták nem tekintenek szinte szövetségesükként Amidala szenátorra? – vetette közbe Typho kapitány, és a másik kettő meglepetten pillantott az általában hallgatag férfira.

Padmé meglepetését szülte azonnal haragos kifejezés váltotta fel.

– Én senki olyannak nem vagyok barátja, aki bomlasztja a Köztársaságot, kapitány! – sziszegte, s hanglejtése nem hagyott helyet kétségeknek… és persze ezt nem is akarta vitatni senki. Szenátorsága pár éve alatt Amidala bizonyította, hogy a Köztársaság leghűségesebb és legelkötelezettebb támogatói közé tartozik, egy törvényalkotó, aki azért küzd, hogy jobbá formálja a rendszert, de csakis a Köztársaság alkotmányának keretein belül. Amidala szenátornő megszállottan hitte, hogy a kormányzati rendszer igazi szépsége a jogokban, a kötelességekben és az önfejlesztésben rejlik.

– Ezt nem kétlem, szenátor – biccentett Typho. Alacsonyabb volt nagybátyjánál, de erőteljesebb felépítésű, izmai feszültek egyenruhája kék ujjában, mellkasa domborodott a barna bőrzeke alatt. Bal szemét, melyet tíz évvel ezelőtt ugyanezen Kereskedő Föderáció elleni harcban vesztett el, fekete szemkötő takarta. Tizenéves volt akkoriban, de kitűnt a csatában, és Panaka büszke lehetett rá. – És nem sértésnek szántam. De ezzel a törvényjavaslattal, mely a köztársasági hadsereg létrehozásával kapcsolatos, ön szilárdan az ellenzők táborába tartozik. Miért ne értenének egyet a szeparatisták az ön álláspontjával?

Amikor Padmé túljutott ösztönös felháborodásán, átgondolta a dolgot, és egyet kellett értenie vele.

– A hírek szerint Dooku gróf szövetkezett Nute Gunrayjel – vágott közbe Panaka egyenletes, határozott hangon. – Ennek puszta ténye megköveteli, hogy szigorítsunk az Amidala szenátort érintő biztonsági intézkedéseken.

– Kérem, ne beszéljen úgy rólam, mintha itt sem lennék! – korholta a férfit, de Panakának a szeme se rebbent.

– Biztonsági ügyek tekintetében ön nincs jelen, szenátor – felelte. – Legalábbis a véleménye nem. Az unokaöcsém nekem tesz jelentést, és az ő megbízhatóságához ez ügyben nem fér kétség. Meg kell tenni minden óvintézkedést.

Ezzel kurtán fejet hajtott, és elsietett. Padmé leküzdötte a heves vágyat, hogy vitatkozzon vele. A kapitánynak igaza van, s ez annál fájóbb, hogy volt mersze kimutatni. A szenátornő visszapillantott Typhóra.

– Éberek leszünk, szenátor.

– A kötelességem arra szólít, hogy hamarosan visszatérjek a Coruscantra.

– És engem is szólít a kötelesség – tette hozzá Typho, és akárcsak Panaka, kurta biccentés után ő is elsietett.

Padmé Amidala elkísérte a tekintetével, aztán mélyet sóhajtott, mert eszébe jutottak Sola szavai, s őszintén eltűnődött azon, vajon lesz-e valaha is lehetősége, hogy megszívlelje nővére tanácsát – azt a tanácsot, melyet különösen csábítónak talált e különleges pillanatban. És rádöbbent, hogy már közel két hete nem találkozott Solával és a gyermekeivel, sem a szüleivel azon délután óta, amikor elnézte Ryoot és Pooját játszani az udvarban.

Úgy tűnt, az idő elsiklott mellette.

– Ez nem elég gyors ahhoz, hogy utolérjem a taszkeneket! – üvöltötte Cliegg Lars tiltakozóan, miközben a fia és jövendőbeli menye besegítették őt az Owen által kialakított lebegő tolószékbe.

– A taszkenek már rég elmentek, apa – jegyezte meg Owen Lars csendesen, és nyugtatóan Cliegg széles vállára tette a kezét. – Ha nem használsz mechnolábat, szükséged lesz erre a tolószékre.

– Belőlem aztán nem csinálsz féldroidot, az biztos! – vágott vissza az apja. – Ez a kis bricska is megteszi. De most szedjünk össze egy újabb csapatot – nyüszítette Cliegg eszelős hangon, s keze ösztönösen végigsimított a combközépig érő csonkon, mely a jobb lábából megmaradt. – Menj Mos Eisleyba, és hozz segítséget! Berut küldd a farmokra!

– Nem adnak több segítséget – felelte Owen őszintén. Közelebb lépett az üléshez, és lehajolt, hogy egyenesen apja szemébe nézhessen. – Évekbe telik, mire az összes gazdaságot rendbe teszik a csata után. Rengeteg családot szétdúltak a támadások, és még többet a szabadítási kísérletek.

– Hogy beszélhetsz így, amikor az anyád is ott van valahol? – ordította Cliegg Lars, és úgy bámult a fiára, akár egy árulóra.

Owen mély lélegzetet vett, de nem hátrált meg az elrettentő tekintettől.

– Legyünk realisták, apa! Két hete már, hogy elragadták – jelentette ki zordan, de nem öntötte szavakba a következtetést. Ám Cliegg Lars, aki ismerte a félelmetes taszkeneket, nyilván értette, mire gondol.

Cliegg széles válla egy pillanat alatt lehorgadt, lángoló tekintete megenyhült, s a talajt bámulta.

– Elment – suttogta a sebesült férfi. – Elment végleg.

Mögötte Beru Whitesun sírni kezdett.

Owent is a sírás fojtogatta, de ő leküzdötte könnyeit, nyugodtan állt, kihúzva magát, mert tudta, hogy neki kell erősnek lennie ezekben a nehéz időkben.

A négy csillaghajó szinte súrolta Coruscant hatalmas felhőkarcolóit, ahogy a gigászi borostyánképződményeket kerülgették. Azokat a mesterséges sztalagmitokat, melyek évről évre magasabbak lettek, és mostanra jobban eltörpültek mellettük a bolygó természetes alakzatai, mint bárhol máshol az ismert galaxisban. A napfény visszaverődött a masszív építmények tükörszerű ablakairól, és a karcsú hajók krómborításai vakítóan fénylettek. A nagyobb méretű csillaghajó, mely ezüstös bumerángra emlékeztetett, valósággal izzott, ahogy hatalmas hajtóművei, melyek szárnyai egyharmadát elfoglalták, simán hajtották előre. Mellette kecses, szárnyhajtóműves, jellegzetesen meghosszabbított farkú nabooi vadászgépek zúgtak.

A vadászgépek egyike vezette a menetet, s körberepült szinte minden egyes tornyot, miközben biztosította az utat a második hajónak, a nabooi királyi cirkálónak. E nagyobb jármű mögött további két vadászgép siklott fürgén, egészen közel a királyi jachthoz, védelmezve azt. A pilótáik készek voltak kivédeni bármiféle támadást.

Az élen suhanó vadászgép elkerülte a nagy város forgalmasabb részeit, ahol potenciális ellenségek megbújhattak volna a szokványos járművek ezreinek fedezékében. Sokan tudták, hogy Padmé Amidala szenátornő visszatér a Nabooról, hogy leadja szavazatát a hadsereg felállítása ellen, hogy segítse a túlterhelt Jediket az egyre növekvő, ellenséges érzületű szeparatista mozgalom elleni küzdelmükben, és számos frakció akadt, mely nem örült volna egy ilyen szavazatnak. Amidala számos ellenséget szerzett Naboo királynőjeként az uralkodása alatt, erős ellenségeket, hatalmas erőforrásokkal, és talán elég gyűlölettel a szép és ifjú exkirálynő iránt, hogy megmozgassák ezen erőforrásokat az ő rovására.

A vezető vadászgépben Dolphe káplár, aki kitüntette magát a Kereskedő Föderáció elleni nabooi háborúban, megkönnyebbülten fellélegzett, amikor megpillantotta a kijelölt leszállóhelyet, mely biztonságosnak és tisztának tűnt. Dolphe, a kemény harcos, aki mélységesen tisztelte a szenátornőt, elrepült balra a leszállóterasz mellett, majd élesen jobbra kanyarodott, körberepülve a plató szomszédságában lévő Szenátori Lakosztályok Épületét. A levegőben maradt, miközben a másik két vadászgép leszállt egymás mellé a plató egyik végén, majd a királyi cirkáló is ott lebegett a közelében egy pillanatig, aztán puhán landolt.

Dolphe tett még egy kört, majd miután nem tapasztalt semmiféle forgalmat a közelben, leereszkedett a gépével a társaival szemközt. Azonban még nem tette le a gépet teljesen; készen állt, hogy felröppenjen, és keményen lecsapjon bármely támadóra, ha a szükség úgy kívánja.

Vele szemközt a másik két pilóta félretolta saját védőfedelét, és kimászott a pilótafülkéből. Egyikük, Typho kapitány, akit jelenleg Panaka bácsikája Amidala fő biztonsági tisztjének nevezett ki, levette a sisakját, megrázta a fejét, végighúzta kezét gyapjas, fekete haján, és megigazította bal szeme fölött viselt, fekete bőr szemkötőjét.

– Megcsináltuk – szólt oda Typho a pilótatársának, aki épp ekkor ugrott le mellé a szárnyról. – Úgy tűnik, tévedtem. Egyáltalán nem volt semmi veszély.

– Veszély mindig van, kapitány – jött a válasz jól kivehető női hangon. – De néha elég szerencsések vagyunk, hogy elkerülhetjük.

Typho felelni akart, de végül csendben maradt, és a cirkáló felé fordult, ahol épp ekkor eresztették le a rámpát a platóra. A terv az volt, hogy a nyitott platformról olyan gyorsan bezsuppolják a küldöttséget egy szállító járműbe, amilyen gyorsan csak lehetséges. Két nabooi őr bukkant elő tüzelésre kész fegyverrel a kézben. Typho zordan biccentett, örömmel látva, hogy a katonái nem könnyelműsködnek, átérzik a helyzet súlyát és a szenátor védelmében lévő felelősségüket.

Ezt követően érkezett Amidala, sajátságos pompájában, paradox szépségével, mely egyszerre volt egyszerű és szövevényes. Hatalmas barna szemével és nőies vonásaival Amidala túlragyogott bárkit a környezetében, még akkor is, ha csak egyszerű paraszti öltözéket viselt, ám szenátori köntösében mely ez alkalommal mesés fekete-fehér szövésű volt – és így feltűzött hajjal, melyet fekete fejdísszel hangsúlyozott ki, túlragyogta még a csillagokat is. Intelligenciája és szépsége, ártatlansága és egyéni bája, bátor és tisztességes kifejezése, mely jókora adag gyermeki csintalansággal keveredett, elkápráztatta Typhót, valahányszor csak látta.

A kapitány a leereszkedő menettől a szemközt várakozó Dolphe irányába fordult, és elégedett biccentéssel nyugtázta felé elismerő véleményét.

És ekkor váratlanul Typhót rettenetes erő vágta hasra a leszállópálya aszfaltján, és egy pillanatra megvakította egy ragyogó villanás, ahogy iszonyatos robbanás hangzott fel mögötte. Amikor a látása visszatért, Dolphét látta elterülve az aszfalton.

Szinte lassított felvételként élte meg ezt a rettenetes pillanatot. Hallotta magát, amint azt üvölti:

– Neeeem! – Valahogy feltérdelt, és megfordult.

Lángoló fémdarabok röpködtek Coruscant egén tűzijátékként, legyező alakban szétterülve a roncsból. A királyi cirkáló törzsének maradványa lángolva égett, és hét alak hevert előtte a leszállópályán – s egyikük azt a díszes öltözéket viselte, melyet Typho oly jól ismert.

A robbanástól elkábulva a kapitány támolyogva próbált talpra állni. Jókora gombóc dagadt a torkában, mert tudta, mi történt.

Typho veterán harcos volt, járt már csatában, látott már embereket erőszakos halált halni, és ahogy azokat a testeket nézte, ahogy Amidala szépséges köntösét nézte, elhelyezkedésükből, mozdulatlanságukból ösztönösen tudta…

A szenátornő halálos sérüléseket szenvedett. Haldoklott, vagy már meg is halt.

– Te átállítottad a koordinátákat! – mondta Obi-van Kenobi ifjú padavanjának. Búzaszőke haja most hosszabb volt, lelógott a vállára, és ápolatlannak tűnő szakáll keretezte még mindig fiatalos arcát. Világosbarna, laza és kényelmes utazóköntöse remekül illett rá. Merthogy Obi-van hozzászokott ehhez, belenőtt a Jedi-lovag bőrébe. Már nem az a heves és megfontolatlan Jedi-padavan volt, aki Qui-gon Jinn tanítványaként nevelkedett.

Jelenlegi társa azonban egészen másfélének tűnt. Anakin Skywalker úgy nézett ki, mintha magas, vékony teste egyszerűen nem bírná magában tartani túltengő energiáit. Obi-vanhoz hasonlóan öltözött, ám az ő köntöse szorosabbnak, merevebbnek tűnt, és alatta az izmai állandóan ugrásra készen feszültek. Homokszínű haját most rövidre nyírva viselte, eltekintve attól a vékony, fonott tincstől, mely padavani státusát jelezte. Kék szeme időről időre meg-megvillant, mintha apró energiakisülések távoznának belőle.

– Csak egy kicsit meghosszabbítottam a hipertérben töltött időt – magyarázta. – A bolygó közelében fogunk felbukkanni.

Obi-van mély, beletörődő sóhajjal nyugtázta, leült a konzol mellé, és az Anakin által megadott koordinátákat tanulmányozta. Persze már nem túl sokat tehetett, mivel egy hipertérugrást nem lehet módosítani, amikor a fénysebességre szökkenés már megtörtént. – Nem léphetünk ki a hiperűrből túl közel a coruscanti közelítő pályákhoz. Túl nagy ott a forgalom a biztonságos repüléshez. Ezt már elmagyaráztam neked.

– De…

– Anakin! – szólt rá Obi-van élesen, mintha egy perootu macskát utasítana rendre, majd összeszorította széles állkapcsát, és keményen rámeredt padavanjára.

– Igen, mester – motyogta Anakin, és engedelmesen lesütötte a szemét.

Obi-van csupán egy pillanattal tovább tartotta meg szigorú tekintetét.

– Tudom, alig várod már, hogy megérkezzünk – enyhült meg. – Túl sokáig voltunk távol az otthontól!

Anakin nem nézett fel, de Obi-van látta, amint a fiú szája valami mosolyszerűségre húzódik.

– Soha többé ne csinálj ilyet! – rótta meg Obi-van, aztán elfordult, és kiballagott a hajóhídról.

Anakin belezuttyant a pilótaszékbe, állat a kezére támasztotta, tekintetét a műszerpulton nyugtatta. Persze, a parancs olyan egyértelmű volt, amennyire csak lehet, és Anakin is elismerte, hogy tartania kellett volna magát ahhoz. Azonban, amikor arra gondolt, hová tartanak, és hogy ki várja ott őket, úgy gondolta, még akkor is megér egy kis megrovást a dolog, ha csak néhány órával érnek hamarabb a Coruscantra. Valóban alig várta már, hogy megérkezzenek, de nem azért, amiért Obi-van hitte. Nem a Jedi Templom hiányzott ennyire a padavannak, hanem inkább, miszerint azt egy hír állította, az a valaki, aki épp a Szenátusba tart: egy bizonyos szenátor, Naboo exkirálynője.

Padmé Amidala.

Ez a név megrezegtette az ifjú Anakin szívét és lelkét. Tíz éve nem látta; azóta nem, amióta Obi-vannal és Qui-gonnal segítették őt a Kereskedő Föderáció elleni háborúban a Naboon. Anakin akkor mindössze tízéves volt, de abban a pillanatban, amint megpillantotta Padmét, tudta, hogy ő az a nő, akit feleségül fog venni.

Nem számít, hogy Padmé néhány évvel idősebb nála. Nem számít, hogy ő még csak egy fiúcska volt, amikor megismerték egymást. Nem számít, hogy a Jedik nem nősülhetnek.

Anakin csupán azt tudta, kérdések nélkül, hogy a szépséges Padmé Amidala képmása vele maradt, benne lángolt minden álmában és fantáziájában mindennap, amióta csak Obi-vannal elhagyta a Naboot tíz évvel ezelőtt. Még mindig érezte haja friss illatát, maga előtt látta az intelligencia és a szenvedély szikráit abban a tüneményes, barna szempárban, még most is hallani vélte Padmé hangjának dallamát.

Szinte észre sem véve, mit művel, Anakin keze visszasiklott a navigációs komputerhez. Talán rálel egy alig használt pályára a coruscanti csúcsforgalomban, amelyen gyorsabban hazajuthatnak…

Kürtök harsogtak, és milliónyi vészjelzés reszkettette meg a levegőt a környéken, harsányan sikoltva, kiáltásokat préselve ki a döbbent szemlélődőkből és nyögéseket a sebesültekből.

A másik pilóta elrohant Typho mellett. A kapitány valahogy feltápászkodott, és utánatámolygott. Szemközt Dolphe is lábra állt, és ő is futásnak eredt a szenátor kiterült teste felé. A pilótanő ért oda először, és fél térdre hullott a mozdulatlan nő mellett. Lerántotta a fejéről a sisakját, és megrázta barna fürtjeit.

– Szenátor! – üvöltötte Typho. Merthogy valójában Padmé Amidala térdelt a haldokló nő, a dublőrje mellett. – Jöjjön! A veszély még nem múlt el!

Padmé azonban dühösen intett vissza a kapitánynak, majd lehajolt elesett barátjához.

– Cordé! – suttogta csendesen, elcsukló hangon. Cordé volt az egyik legkedvesebb testőre, aki kezdettől vele volt, szolgálta őt és szolgálta a Naboot számos éven át. Padmé az ölébe vette a haldoklót, és gyengéden magához ölelte.

Cordé kinyitotta a szemét, mely oly hasonlatos volt Padmééhoz.

– Sajnálom, úrnőm – zihálta, levegőért küzdve minden szavához. – Én… úgy tűnik, én… – Elhallgatott, mozdulatlanul hevert ott, és rámeredt Padméra. – Kudarcot vallottam.

– Dehogy! – bizonygatta Padmé, vitatkozva a testőrnő kijelentésével, vitába szállva ezzel az egész őrülettel. – Nem, nem, nem!

Cordé továbbra is őt nézte, vagy inkább elbámult mellette; a fájdalomtól sújtott, fiatal szenátor legalábbis így érezte. Udvarhölgye valahová a messzeségbe meredt, egy távoli helyre.

Hirtelen elernyedt a teste, mintha a lélek egyszerűen kiszökkent volna anyagi mivoltából.

– Cordé! – kiáltotta a szenátornő. Még szorosabban ölelte magához barátját, és előre-hátra ringatta, mintha nem lenne hajlandó tudomást venni az iszonyú valóságról.

– Úrnőm, még mindig veszélyben van! – szögezte le Typho. Igyekezett együtt érzőnek mutatkozni, de egyértelmű sürgetés csengett a hangjában.

Padmé elhúzta a fejét Cordé arcától, és vett egy mély, megerősítő lélegzetet. Ahogy halott barátját nézte, eszébe jutottak azok az idők, melyet együtt töltöttek. Gyengéden leengedte Cordét az aszfaltra.

– Nem kellett volna visszajönnöm – motyogta, ahogy felállt az éber Typho mellett, és könnyek áztatták arcát.

Typho kapitány kizökkent annyira éberségéből, hogy tekintete összekapcsolódjon a szenátornőével.

– Ez egy rendkívül fontos szavazás – emlékeztette rendíthetetlenül, egy olyan ember hangján, aki a kötelességet mindenek fölé helyezi. Akárcsak a nagybátyja. – Csak a kötelességét tette, szenátor, mint ahogy Cordé is az övét. De most már menjünk!

Megindult, és a karjánál fogva magával vonta Padmét, ám ő kitépte magát a férfi szorításából, és csak állt ott elveszített barátja fölött.

– Amidala szenátor! Kérem!

Padmé ránézett.

– Értelmetlenné akarja tenni Cordé halálát azzal, hogy itt marad és kockáztatja az életét? – vágta oda nyersen Typho. – Mit érne akkor az áldozata, ha…

– Elég, kapitány! – szakította félbe Padmé.

Typho intett Dolphénak, hogy kissé lemaradva fedezze őket, aztán elvezette a bánattól sújtott Padmét.

Jóval mögöttük Padmé gépéből csipogva, sivítva R2-D2, az asztromechanikai droid bukkant fel, és sebesen gördült utánuk.

A Szenátus épülete a Coruscanton nem tartozott a város legmagasabb épületei közé. Kupola formájú volt, viszonylag alacsony, és nem nyújtózott a felhők közé, hogy csillogó borostyánfényével rabul ejtse a napfényt, mint a többiek. Ám a csodálatos építmény mégsem törpült el azok mellett a toronyszerű felhőkarcolók mellett, melyek közé a szenátusi szállásoknak helyet adó épületek is tartoztak. Az épületrengeteg kellős közepén a tipikus, szögletes felhőkarcolóktól olyannyira eltérő formájával a kékes, sima kupola üdvözítő változatosságot biztosított a szemlélődő szemnek, egyfajta művészi darabot a puszta praktikusságot hirdető rengetegben.

Az épület belseje sem volt kevésbé roppant és lenyűgöző, gigantikus rotundájában körkörösen egymás mellett sorakoztak a Köztársaság szenátorainak lebegő platformjai, képviselve a galaxis lakható világainak nagy többségét. E platformok közül néhány jelenleg üresen maradt a szeparatista mozgalom miatt, mivelhogy több ezer rendszer is csatlakozott Dooku grófhoz az utolsó pár évben, kinyilvánítva kiválásukat a Köztársaságból, amely az ő szemükben túlságosan hatalmasra növekedett ahhoz, hogy hatékonyan működhessen. S ez olyan állítás volt, amellyel még a Köztársaság legelszántabb hívei sem tudtak vitába szállni.

Mégis e fontos szavazáson a kör alakú terem falai százak és százak kiáltásaitól zengtek, melyekben a haragtól a sajnálkozáson át az elszántságig változatos érzelmek keveredtek.

A legfőbb szint közepén, a rögzített pódiumnál, az egyetlen nem mozgó platformon az egész épületben Palpatine főkancellár állt, és mélységes aggodalmat tükröző arckifejezéssel nézte és hallgatta a tumultuózus jelenetet. Már túljutott a középkorúságon, ezüstös ősz haja kortól barázdált arcot keretezett. Néhány éve már átlépte a hivatali ciklus felső határát, de egy sorozat krízis adódott, melyek miatt hivatalban maradhatott a törvényes határon túl is. Bizonyos távolságból talán törékenynek tűnhetett, közelről azonban kétség sem férhetett e tapasztalt ember lelki erejéhez.

– Félnek, főkancellár – jegyezte meg a segédje, Uv Gizen. – Számosan hallottak a tüntetésekről és az összecsapásokról e neves épület közelében. A szeparatisták…

Palpatine feltartotta kezét, hogy elhallgattassa ideges segédjét.

– Bajkeverők – felelte. – Úgy tűnik, Dooku gróf gyilkos őrjöngésbe hajszolta őket. Vagy az is lehet – tette hozzá nyilvánvaló rosszallással –, hogy a csalódásaik kerekedtek felül, dacára a tiszteletre méltó ex-Jedi csillapítási kísérleteinek. Bárhogy is legyen, komolyan kell vegyük a szeparatistákat.

Uv Gizen reagálni akart, de Palpatine vaskos ajkaihoz emelt ujjal csendre intette, majd biccentett a főpódium felé, ahol a főudvarmestere, Mas Amedda próbált rendet teremteni.

– Rendet! Legyen már rend! – kiabálta a főudvarmester, s kékes bőre izgatottságtól fénylett. Szarvszerű fejcsápjai, melyek a koponyája hátsó fertályánál türemkedtek ki és kámzsaként keretezve fejét legörbültek a torkához, nyugtalanul remegtek, barnás végű szarvai a mellkasán fityegtek. És ahogy jobbra-balra forgolódott, a valódi szarvai, melyek csaknem fél méterre meredtek a feje fölé, antennákként imbolyogva gyűjtöttek információt a tömegről. Mas Amedda a Szenátus tekintélyes alakjának számított, de a lárma, a sokezernyi magánbeszélgetés nem maradt abba.

– Szenátorok, kérem! – kiáltotta Mas Amedda hangosan. – Tényleg rengeteg a megbeszélnivalónk! Sok fontos ügy. De az indítvány, mely itt hever előttünk, a köztársasági hadsereg felállításának kérdése elsőbbséget élvez. Erről fogunk most szavazni, és csakis erről! Minden más ügyet elnapolunk!

Több tiltakozás is elhangzott, és néhány megbeszélés ismét felerősödni látszott, ám ekkor Palpatine főkancellár fellépett a pódiumra, végigmérte az egybegyűlteket, és a nagy terem elcsendesedett. Mas Amedda tiszteletteljesen fejet hajtott a nagy ember előtt, és oldalra lépett.

Palpatine a pódium szélére helyezte a kezét, vállai jól érzékelhetően megereszkedtek, fejét lehajtotta. Ez az érdekes testtartás tovább növelte a feszültséget, és ha lehetséges, a gigászi teremben még nagyobb lett a csend.

– Nagyra becsült kollégáim – kezdte lassan, kimérten, de a hangja erőlködve reszketett, és úgy tűnt, mintha darabokra törne. Ismét a kíváncsiság hullámai söpörtek végig a feszült tömegen. Nem sokszor fordult még elő, hogy Palpatine főkancellár feleslegesen jártatta volna a száját.

– Elnézést! – mondta Palpatine csendesen. Aztán egy pillanattal később kihúzta magát, mélyet lélegzett, mintha erőt gyűjtene, és ez hallatszott is szilárd hangjában, amikor megismételte: – Nagyra becsült kollégáim. Az imént értesültem egy tragikus és megrendítő hírről. Amidala szenátort, a Naboo képviselőjét… meggyilkolták!

A döbbenet csendhulláma hömpölygött végig a tömegen; szemek nyíltak tágra, és állak – már akiknek volt álluk – estek le a hitetlenkedéstől.

– Ez a gyalázatos merénylet engem személyesen is érint – magyarázta Palpatine. – Mielőtt főkancellárrá választottak, szenátorként Amidalát, a Naboo akkori királynőjét szolgáltam. Nagy vezető volt, aki az igazságért harcolt, nemcsak ebben a tiszteletre méltó házban, de a saját világán is. Olyannyira szerette őt a népe, hogy meg akarták választani királynőjükül élete végéig! – Nagyot sóhajtott, és akaratlanul is felkuncogott, mintegy jelezve, mennyire képtelenség volt ilyesmire még csak gondolni is az idealista Amidaláról. – Amidala szenátor azonban hitt a köz szolgálatában, az uralkodási időszakok maximáltságában, és lelkesen hitt a demokráciában. Halála nagy veszteségünk. Valamennyien meggyászoljuk őt, mint a szabadság kérlelhetetlen bajnokát. – A főkancellár előrehajtotta fejét, lesütötte a szemét, és ismét sóhajtott. – És mint kedves barátot.

Itt-ott suttogás kélt, de az áhítatos csönd nagyrészt megmaradt; sok szenátor szintén lehajtotta a fejét, úgy hallgatta Palpatine magasztaló szavait.

Azonban e kritikus időszakban, ezen a rendkívüli fontosságú napon még a komor hír sem vonta el a figyelmet a napirendről. Palpatine meg sem lepődött, amikor Malastare fürge szenátora, Ask Aak beirányította lebegő platformját a sorok között az aréna közepére. Nagy feje lassan körbefordult, ujjnyi vastag csápokon lógó három szeme látszólag függetlenedve pislogott, vízszintes fülei rángatóztak.

– Hány szenátornak kell még meghalnia, mielőtt ez a polgárháború véget ér? – kiabálta. – Most azonnal szembe kell szállnunk ezekkel a rebellisekkel, és ehhez hadseregre van szükségünk!

Ez a merész kijelentés persze számos támogató és ellenző kiáltást kapott a roppant gyülekezetből, és egyszerre több platform is meglódult. Egyikük, egy kék hajú, gyűrött arcú lénnyel a fedélzetén odasiklott Ask Aak platformja mellé.

– Miért nem tudták a Jedik megakadályozni ezt a merényletet? – követelte Darsana, Glee Anselm nagykövete. – Mily nyilvánvaló, hogy a Jedik védelme alatt immár nem vagyunk biztonságban!

Újabb platform suhant oda közvetlenül a Darsanáé nyomában.

– A Köztársaságnak most már jobb védelemre van szüksége! – értett egyet egy twi'lek szenátor, Orn Free Taa rengő tokákkal és hosszú, kék fejcsápokkal. – Most! Mielőtt háború lesz!

– Emlékeztetném Malastare szenátorát – vágott közbe Palpatine –, hogy jelenleg is tárgyalásokat folytatunk a szeparatistákkal. Célunk a béke. Nem háború.

– Ön mondja ezt, akinek a barátja holtan hever, s akit azok gyilkoltak meg, akikkel tárgyalni óhajt? – kérdezte Ask Aak, s narancsszínű arca a hitetlenség maszkjaként feszült. Mindenfelé kiáltások és ordítások harsantak az arénában, a szenátorok hevesen vitatkoztak. Jó néhány ököl – és más, egzotikusabb testrész – emelkedett a magasba, és a hangulat robbanásig feszültté vált.

Palpatine a lehető legnyugodtabb maradt a zűrzavarban, és le nem vette lefegyverző tekintetét Ask Aakról.

– Nem épp az imént nevezte Amidalát a barátjának? – sikoltotta a képébe Ask Aak.

Palpatine továbbra is csak bámulta; ő volt a nyugalom központja, a körülötte dühöngő tornádó magja.

Ekkor a főudvarmester rontott a pódiumhoz, azzal a szent meggyőződéssel, hogy kimentheti urát a kényelmetlen helyzetből, ha sikerül észérvekkel meggyőznie a vitázókat.

– Rendet! – kiabálta Mas Amedda újra és újra. – Szenátorok, kérem!

Ám a kiabálás, az ordítozás, az ökölrázás nem maradt abba.

Senki sem foglalkozott az újabb platformmal, amely négy személyt hordozva oldalról siklott be a szenátusi galériába, s lassan, de biztosan haladt előre.

A közeledő platform fedélzetén Padmé Amidala utálkozva ingatta a fejét a kiabálás hallatán, s látva a roppant galériában elszabadult indulatokat.

– Pontosan emiatt tudott Dooku gróf olyan sok rendszert rávenni a kilépésre – kommentálta a mellette álló udvarhölgyének, Dorménak. Typho kapitány és Jar Jar Binks előttük helyezkedtek el; a kapitány irányította a platformot.

Lassan siklottak a központi rész felé, de az ott kiabáló és ordítozó szenátorok, akárcsak a lentebbi sorokban lévők, túlságosan belefeledkeztek a vitába ahhoz, hogy felfigyeljenek rá.

A pódiumon álló Palpatine azonban meglátta Amidalát. Ábrázata egy pillanatra bamba megdöbbenésbe merevedett, de aztán kirázta magát belőle, és széles mosoly terült szét arcán.

– Nemes kollégáim! – szólalt meg hangosan Amidala, és jól ismert hangja lecsendesítette a veszekedő szenátorok többségét, akik rámeredtek. – Osztom a főkancellár nézeteit. Semmiképpen nem akarunk háborút!

Először csak fokozatosan, de aztán nagy hirtelen a szenátusi terem elnémult, majd mennydörgő éljenzés és tapsvihar dördült.

– Nagy örömünkre és meglepetésünkre szolgál körünkben üdvözölni Naboo szenátorát, Padmé Amidalát – jelentette ki Palpatine.

Amidala kivárta, amíg az éljenzés és a taps alábbhagy, majd lassan, kimérten beszélni kezdett:

– Alig egy órával ezelőtt merényletet kíséreltek meg ellenem. Egyik testőröm és hat más személy kegyetlen és értelmetlen gyilkosság áldozatául esett. Engem vettek célba, de ami ennél is fontosabb, úgy hiszem, az önök előtt heverő törvényjavaslat volt a valódi célpont. Én vezettem a hadsereg felállításának ellenzékét, de van valaki, akit semmi sem tart vissza, hogy elfogadtassa a javaslatot.

Az éljenzések fújolásba csaptak át a galéria több pontján, amint a meglepő szavak jelentését felfogták, és sokan zavartan ingatták a fejüket. Amidala a Szenátus valamelyik tagját vádolja azzal, hogy megpróbálta megölni őt?

Ahogy ott állt és tekintetét körbejártatta a roppant, kör alakú teremben, Amidala rájött, hogy szavaival akaratlanul is megsértett többeket. Valójában azonban ő nem a merénylet forrására akart célozni. Volt egy határozott megérzése, mely ellene szegült a józan logikának. Azok, akiknek a legtöbb okuk lenne arra, hogy elhallgattassák őt, azok, akik a Köztársaság hadseregének létrehozását támogatják, de valamiért erre nem merte volna a nyakát tenni. Valami tudatalatti sugallatra, vagy talán csak egy zsigerből eredő megérzésre Amidala hitt abban, hogy a merénylet kiagyalói pontosan azok, akiknek logikusan, legalábbis a felszínen, nem állna érdekükben elhallgattatni őt. Eszébe jutott Panaka figyelmeztetése arról az értesülésről, hogy a Kereskedő Föderáció szövetkezett a szeparatistákkal.

Vett egy mély lélegzetet, megacélozta magát az egyre növekvő ellenséges megnyilvánulásokkal szemben, és megingathatatlanul folytatta:

– Figyelmeztetem önöket, ha a hadsereg mellett szavaznak, háború lesz. Én egyszer már saját bőrömön megtapasztaltam a háború kínjait; és nem vágyók rá újra.

Az éljenzés lassacskán felülkerekedett a fújoláson.

– Ez téboly, én mondom! – Orn Free Taa túlüvöltött mindenkit. – Azt javaslom, azonnal napoljuk el ezt a szavazást!

Ám ez a javaslat csak újabb üvöltözéshez vezetett.

Amidala a twi'lek szenátorra pillantott, és megértette, hogy el akarja halasztani a szavazást, amit az ő megjelenése kétségessé tett.

– Ébredjenek, szenátorok, fel kell ébredniük! – kiabálta túl a twi'leket. – Ha erőszakkal közelítünk a szeparatistákhoz, ők is erőszakkal válaszolnak! Rengetegen meghalnak, és valamennyien elveszítjük a szabadságunkat. Ez a döntés alapjaiban fogja megrendíteni hatalmas Köztársaságunkat! Könyörgöm, ne engedjék, hogy a félelem belesodorja önöket egy katasztrofális döntésbe. Szavazzanak ez ellen a törvényjavaslat ellen, amely nem egyéb, mint egy nyílt hadüzenet! Akarja ezt bárki is? Nem hiszem!

Ask Aak, Orn Free Taa és Darsana a pódium aljánál lebegő platformjaikon ideges pillantásokat váltottak, miközben éljenzések és fújolások visszhangzónak a hatalmas teremben. Az a tény, hogy Amidala épp most élt túl egy ellene irányuló gyilkossági kísérletet, és most mégis azért könyörög a Szenátusnak, hogy ne hozzanak létre hadsereget a nyilvánvaló elkövetők ellen, csak megerősítette érvelését. Még magasabbra emelte Amidalát sokak szemében – és a Naboo egykori királynője, aki tíz évvel ezelőtt keményen szembeszállt a Kereskedő Föderációval, már amúgy is igen nagy elismerésnek örvendett.

Ask Aak biccentésére Orn Free Taa kért szót, és azonnal meg is kapta azt Palpatine-tól.

– A rendszabályok értelmében először a szavazás elnapolásának kérdésében kell döntenünk – követelte Orn Free Taa. – Ez a törvény!

Amidala mérgesen és csalódottan pillantott a twi'lekre a nyilvánvaló késleltető taktika hallatán. Esdeklően fordult Palpatine felé, de a főkancellár, bár láthatóan szimpatizált a kérésével, csak a vállát vonogatta. A férfi a pódiumhoz lépett, feltartott kézzel kért csendet, és amikor a lárma elcsitult, beszélni kezdett:

– Tekintettel a kései órára és a szavazás komolyságára, holnap tárgyaljuk tovább az ügyet. Addig is a szenátusi gyűlést berekeszteni.

Csúcsforgalom dugaszolta el a coruscanti eget, lassan folyva előre a hömpölygő füstködben. A felkelő nap már borostyánszínű ragyogásba vonta a terjedelmes várost, de sok helyen még égő lámpák, fények szivárogtak ki a hatalmas felhőkarcolók ablakai mögül.

A Köztársaság Közigazgatási Épületének masszív tornyai minden más fölé magasodtak, mintha egyenesen a mennybe nyújtózkodnának. És ez a hasonlat tényleg helytálló, mert odabenn, még ebben a korai órában is az ülések résztvevői istenszerűnek tűntek a Köztársaság átlagos halandóinak trilliói szemében.

Palpatine főkancellár az íróasztala mögött ült tágas, ízlésesen berendezett irodájában, és vendégeit, a négy Jedi-mestert szemlélte. A szoba túlfelében egypár vörös egyenruhás őr állt az ajtónál, tekintélyes, erőteljes alakok jókora hajlított sisakban és bő, padlót söprő köpenyben.

– Félek ettől a szavazástól – jegyezte meg Palpatine.

– Elkerülhetetlen – felelte Mace Windu, egy magas, kopasz, átható tekintetű férfi, aki a még nála is magasabb Ki-Adi-Mundi mellett állt.

– És ráadásul még tovább bomlaszthatja a Köztársaság maradékát – fűzte hozzá Palpatine. – Sosem láttam még a szenátorokat ilyen hevesen vitázni egyetlen törvényjavaslat fölött sem.

– Kevés javaslat vetekszik a köztársasági hadsereg felállításának fontosságával – jegyezte meg Plo Koon Jedi-mester. Magas, testes kel-doriani volt, feje redőzött és fodros volt oldalt, akár egy kislány göndör haja, sötét, mélyen ülő szeme alatt fekete maszk takarta arca alsó részét. – A szenátorok aggódnak és félnek, és úgy vélem, egyetlen szavazás sem volt még olyan fontos, mint ez, mely előttük áll.

– És így vagy úgy, sok szálat kell elvarrnod – tette hozzá Yoda, aki méretben a legkisebb volt közöttük, ám mint Jedi-mester fölötte állt mindenkinek a galaxisban. Yoda hatalmas szeme lassan pislogott, és jókora fülei alig észlelhetően mozogtak, jelezve azoknak, akik ismerték őt, hogy mélyen a gondolataiba merül, a lehető legnagyobb figyelemmel koncentrálva a jelenlegi helyzetre. – Sok van, mi itt még nem látható – mondta, és merengve behunyta a szemét.

– Nem tudom, meddig halogathatom még a szavazást, barátaim – magyarázta Palpatine. – És attól tartok, hogy a további késlekedés ebben a döntő ügyben további lemorzsolódásokat eredményezhet. Egyre több és több csillagrendszer csatlakozik a szeparatistákhoz.

Mace Windu, az erő megtestesülése még a Jedik között is tovább boncolta a dilemmát:

– És amikor a szavazás megtörténik, a vesztesek a kiválás mellett dönthetnek…

– Nem engedem, hogy ez a Köztársaság, mely ezer éven át kitartott, kettészakadjon! – jelentette ki Palpatine, és öklével elszántan az asztalra csapott. – A tárgyalásaink nem fognak kudarcot vallani!

Mace Windu megőrizte a nyugalmát, telt hangja egyenletesen zengett:

– De ha mégis, rá kell ébredned, hogy nincs elég Jedi ahhoz, hogy megvédje a Köztársaságot. Mi békefenntartók vagyunk, nem katonák.

Palpatine vett néhány erősítő lélegzetet, próbálva megemészteni az elhangzottakat.

– Yoda mester – mondta végül, majd kivárta, amíg a zöldes bőrű Jedi feléje pillant. – Valóban úgy gondolja, hogy háború lesz?

Yoda ismét behunyta a szemét.

– Annál is rosszabb, attól tartok – mormolta. – Sokkal rosszabb.

– Micsoda? – kérdezte riadtan Palpatine.

– Yoda mester, mit érzel? – faggatta Mace Windu is.

– Lehetetlen a jövőt látni előre – felelte az apró Jedi-mester, miközben hatalmas szemgolyói még mindig valahová befelé bámultak. – A sötét oldal elhomályosít mindent. De biztos vagyok… – Kinyitotta a szemét, és keményen rámeredt Palpatine-ra. – Megteszik kötelességüket a Jedik.

Zavart kifejezés telepedett a főkancellár arcára, de mielőtt reagálhatott volna Yoda szavaira, egy hologram jelent meg az asztalán, egyik segédjének, Dar Wacnak a képmása.

– A lojalista küldöttség megérkezett, uram – közölte Dar Wac hutt nyelven.

– Küldd be őket!

A hologram eltűnt, és Palpatine felemelkedett. A Jedik úgyszintén felállva üdvözölték a megkülönböztetett látogatókat. Két csoportban érkeztek: Amidala szenátor Typho kapitánnyal, Jar Jar Binksszel és az udvarhölgy Dorméval, valamint Mas Amedda főudvarmester további két szenátorral, az alderaani Bail Organával és Horox Ryyderrel.

Kölcsönös üdvözlések következtek, és Yoda kihangsúlyozott figyelemmel paskolta meg Padmét vékony pálcájával.

– Általad az Erő szilárd, ifjú szenátor – mondta neki a Jedi-mester. – Tragédiád a leszállóplatformon rettenetes. Látni élve téged, melegséget hoz szívembe.

– Köszönöm, Yoda mester – felelte a nő. – Van sejtése arról, ki állhat a merénylet mögött?

E kérdés hallatán mindenki felé és Yoda felé fordult az irodában. Mace Windu megköszörülte a torkát, és előrelépett.

– Nem tudunk semmilyen konkrétumot, szenátor, de elégedetlenkedő fűszerbányászokról érkeztek jelentések a Naboo holdjairól.

Padmé Typho kapitányra pillantott, aki nem szólt, de megrázta a fejét. Mindketten megtapasztalták a fűszerbányászok csalódottságát a Naboon, de azok a demonstrációk rendkívül messze álltak attól a tragédiától, mely itt történt a Coruscant leszállóplatformján. Elfordította tekintetét Typhóról, és keményen rámeredt Mace Windura, és nem tudta, ezúttal sikerül-e elég okosan szavakba önteni gyanúját. Tudta, mekkora vitát kavarhat, tudta, mennyire logikátlanok az állításai, de mégis…

– Nem óhajtok ezzel egyet nem érteni – mondta –, de én úgy gondolom, Dooku gróf áll mögötte.

Meglepett mormolás kúszott végig az irodán. A négy Jedi-mester meghökkent és elismerő pillantásokat váltott.

– Tudnia kell, hölgyem – szólalt meg Mace Windu rezonáns, nyugodt hangon. – Dooku gróf valaha Jedi volt. Ő nem próbálkozik orgyilkossággal. Nem illik a jelleméhez.

– Ő egy politikai idealista – tette hozzá Ki-Adi-Mundi, a Jedi-küldöttség negyedik tagja –, nem gyilkos. – Hatalmas, domború fejével a cereai Jedi-mester mindenkinél magasabb volt a szobában, és a barázdált lebernyegek tűnődő arca oldalán még hozzátettek egy adaggal tekintélyes külsejéhez.

Yoda mester kopogott a pálcájával, hogy magára terelje a figyelmet, és ezzel máris nyugalmat csempészett az egyre feszültebbé váló hangulatba.

– Sötét időkben semmi sem az, aminek látszik – jelentette ki a parányi figura. – Ám a tény megmarad, szenátor, halálos veszélyben vagy.

Palpatine főkancellár színpadiasan felsóhajtott, az ablakhoz ballagott, és a coruscanti hajnalt szemlélte.

– Jedi-mesterek – mondta –, javasolhatnám, hogy a szenátort vegyék kegyes védelmük alá?

– Úgy véli, bölcs felhasználása ez korlátozott erőforrásainknak e vészterhes időben? – vetette közbe azonnal Bail Organa szenátor gondosan nyírt, fekete kecskeszakállát simogatva. – Több ezer rendszer állt már át a szeparatistákhoz, és még többen csatlakoznak hozzájuk hamarosan. A Jedikre szükségünk van!

– Kancellár – szólt közbe Padmé –, ha megengedi… én nem hinném, hogy a…

– …a helyzet annyira komoly – fejezte be helyette Palpatine. – Csakhogy én igen, szenátor.

– Kérem, kancellár! – rimánkodott a nő. – Semmi szükségem még több testőrre!

Palpatine úgy bámult rá, akár egy túlságosan aggodalmaskodó apa, oly pillantással, melyet Amidala leereszkedőnek tartott volna bármely más férfitól.

– Megértem, hogy nem kívánatosak további biztonsági intézkedések az ön számára – kezdte, aztán elhallgatott, és olyan pillantás fénylett fel a szemében, mintha e pillanatban ötlött volna fel benne a logikus és elfogadható megoldás. – De talán, ha az illető egy ismerős, egy régi barát. – Palpatine ravaszkásan mosolyogva Mace Windura és Yodára nézett. Esetleg Kenobi mester? – fejezte be egy biccentéssel, és a mosolya csak még szélesebb lett, amikor Mace Windu rábólintott.

– Lehetséges – szögezte le a Jedi. – Épp most tért vissza egy ansioni határvitával kapcsolatos küldetésről.

– Emlékeznie kell rá, hölgyem! – Palpatine úgy vigyorgott, mintha valami jó üzletet kötött volna. – Ő őrködött a biztonsága fölött a blokádkonfliktus alatt.

– Erre semmi szükség – jelentette ki Padmé határozottan, de Palpatine vigyora a legkevésbé sem enyhült, tisztán jelezve, hogy tudja jól, miként törheti meg az önfejű szenátornő érveit.

– Tegye meg értem, hölgyem! Kérem! Nyugodtabban aludnék. Rettenetesen megijedtünk ma. A gondolat, hogy elveszíthetjük önt, elviselhetetlen.

Egy ideig Amidala még próbált ellenkezni, de hogyan mondhatott volna bármit is a főkancellár kifejezett aggodalmai ellen? Beleegyezően sóhajtott, és a Jedik felemelkedtek, és távozni készültek.

– Szólok Obi-vannak, hogy haladéktalanul jelentkezzen önnél, hölgyem – tájékoztatta Mace Windu.

Ahogy elhaladt Padmé mellett, Yoda közel hajolt hozzá, és úgy súgta oda, hogy csak ő hallja:

– Önmagad miatt túl keveset aggódsz, szenátor, és a politika túl sok. Légy tudatában a veszélynek, Padmé! Fogadd el a segítségünk!

Valamennyien távoztak az irodából, és Amidala egy ideig az ajtó mellett strázsáló őröket bámulta.

Mögötte, irodája túlsó végéből Palpatine főkancellár leste mindannyiukat.

– Kellemetlen Dooku gróf nevét ily összefüggésben hallani, mester – mondta Mace Windu Yodának, miközben a Jedik hazafelé bandukoltak. – Ráadásul egy olyan tiszteletre méltó személytől, mint amilyen Amidala szenátor. Bármiféle bizalmatlanság a Jedikkel vagy az ex-Jedikkel szemben ilyen időkben, mint ez a mostani, katasztrofális lehet.

– Tagadni Dooku szerepét a szeparatista mozgalomban nem tudjuk mi sem – emlékeztette Yoda.

– És azt sem tagadhatjuk, hogy az ideáljai miatt indította el azt a mozgalmat – vitatkozott Mace. – Valaha a barátunk volt… ezt sem szabad elfelejteni… és hallani, amint rágalmazzák, és gyilkosnak nevezik…

– Nem nevezik – mondta Yoda. – De a sötétség ott van, mindegyikünk körül, és abban a sötétségben semmi sem az, aminek látszik.

– De abban nem sok értelmet látok, hogy Dooku gróf merényletet kíséreljen meg Amidala szenátor ellen, amikor éppen ő a hadsereg létrehozásának legállhatatosabb ellenzője. A szeparatisták nem éppen azt szeretnék, ha Amidala elérné a célját? Nem azt kellene gondolniuk, hogy bár más céloktól vezérelve, de szövetségese ügyüknek? Vagy tényleg úgy gondoljuk, hogy háborúzni akarnak a Köztársasággal?

Yoda teljes súlyával rátámaszkodott a sétapálcájára, rendkívül kimerültnek tűnt, és hatalmas szempárja lassan lecsukódott.

– Több van itt, mit tudhatunk – mondta nagyon-nagyon halkan. – Felhők takarják az Erőt. Aggasztó ez.

Mace leküzdötte ösztönösen feltörő reagálását, melyet régi barátja, Dooku védelmében akart előhozni. Dooku gróf a legképzettebb Jedi-mesterek közé tartozott, tekintélye volt a Tanácsban, ő még a régebbi – mondhatni –, mélyebb Jedi-filozófiákat és – stílusokat tanulta, beleértve azt a misztikus fénykardvívási stílust is, amely több előre-hátra mozgást – szúrást és riposztot – tartalmaz, mint olyasfajta félkörös csapásokat, amiket jelenleg a Jedik többsége alkalmaz. Micsoda csapás volt a Jedi Rendnek és Mace Windunak, amikor Dooku faképnél hagyta őket, és most hasonló okokból akarnak lelépni a szeparatisták is: azon felismerés miatt, hogy a Köztársaság túlságosan hatalmasra duzzadt, és már nem képes kielégíteni az egyén vagy az egyéni rendszerek igényeit.

Nem kevésbé volt zavaró Mace Windunak Dookuval kapcsolatban, mint ahogy semmi kétség, Amidalának és Palpatinenak is aggasztó volt a szeparatistákkal kapcsolatban, hogy a Köztársaság ellen felhozott érveik java része nem nélkülöz minden alapot.

Ahogy a Coruscant fényei elmaradtak alattuk, s fokozatosan átvette helyüket annak a kevéske pislákoló csillagnak a természetes fénye, melyeknek sikerült átjutniuk a fáradhatatlan város szinte folyamatos ragyogásán, a hatalmas, tornyosuló város merőben más külsőt öltött. A sötét éjszakai ég alatt a felhőkarcolók gigászi monolitoknak látszottak, és az összes szuperméretű építmény, mely a várost uralta, és az értelmes fajok zsenialitásának emlékművévé avatta a Coruscantot, valahogy a haszontalanság jelképének látszott. A reménytelen önhittségé, mely legyőzni kívánja a halandó felfogást meghaladó végtelenséget és fenségességet. Az építmények magasabb szintjein még a szél is gyászosabban fütyült, mintegy előre közhírré téve, mivé fog válni elkerülhetetlenül a hatalmas város és a hatalmas civilizáció.

Ahogy Obi-van Kenobi és Anakin Skywalker a szenátusi apartmankomplexum turbóliftjében utaztak, a Jedi-mester valóban ilyesfajta egyetemes igazságokon tűnődött, mint a nappal nehezen megfogható átváltozása éjszakává. Mellette álló padavanjának viszont egészen nyilvánvalóan nem ezen járt az esze. Anakin tudta, hogy hamarosan megláthatja Padmét, azt a nőt, aki rabul ejtette a szívét és a lelkét, amikor még csak kilencéves volt, és azóta sem engedte szabadon.

– Kissé feszültnek tűnsz, Anakin – jegyezte meg Obi-van, miközben a lift egyre feljebb kúszott.

– Egyáltalán nem – jött a nem túl meggyőző válasz.

– Nem láttalak ennyire idegesnek, amióta belepottyantunk abba a gundarkfészekbe.

– Te estél bele, mester, és én mentettelek meg. Nem emlékszel?

Obi-van aprócska figyelemelterelése meghozta a kívánt eredményt, és mindketten elnevették magukat. Amikor azonban a derűs pillanat véget ért, Anakin ismét feszengeni kezdett.

– Te verejtékezel – jegyezte meg Obi-van. – Lélegezz mélyeket! Lazíts!

– Tíz éve nem láttam.

– Lazíts, Anakin – ismételte Obi-van. – Már nem királynő.

A liftajtó félrehúzódott, és Obi-van kilépett.

– Nem is emiatt vagyok ideges – motyogta Anakin az orra alatt, miközben követte mesterét.

Alig tettek pár lépést a folyosón, félresiklott a szemközti ajtó, és egy jól öltözött gunga bukkant fel díszes piros-fekete öltözékben. Egy pillanatig egymásra meredtek, aztán a gunga diplomata szinte eszét vesztve ugrándozni kezdett, akár egy kisgyerek.

– Obi! Obi! Obi! – kiabálta Jar Jar Binks laffogó nyelvvel és fülekkel. – Hű, de dagy boldogzság ládni déged! Juhúúúú!

Obi-van udvariasan mosolygott, habár Anakin felé vetett pillantása elárulta enyhe bosszankodását, majd gyengéden tapsolt a levegőben, így próbálva lecsillapítani az izgatott fickót.

– Én is örülök, hogy látlak, Jar Jar.

Jar Jar ugrált még körülötte pár pillanatig, aztán hirtelen, ámbár szemmel látható erőfeszítéssel lehiggadt.

– És ed idd, úd gondolom, a danídványod – folytatta a gunga, és úgy tűnt, visszanyerte önuralmát. Egy pillanatig legalábbis, csak amíg alaposabban szemügyre nem vette az ifjú padavant, és ekkor minden méltósága semmivé foszlott. – Deeeeeeeem! – sikoltotta összecsapva a tenyerét. – Annie? Ed dem lehed! Idi-pidi Annie? – Megragadta a padavant, erős karjaiba rántotta, és tetőtől talpig végigmérte. – Deeeeeeem! Hód megdőddél! Yiyiyiyi! Annie! Deb hiszeb el!

Most Anakinon volt a bosszús mosoly sora. Udvariasan tűrte, ahogy a felizgatott gunga csontropogtató ölelésbe szorította, és vadul rángatva gyermetegen ugrált vele.

– Szia, Jar Jar – sikerült valahogy kipréselnie magából, miközben a gunga a nevét rikoltozva és éles „yiyi” sivításokat hallatva tovább ugrált. Úgy tűnt, ez örökké tart majd, ám Obi-van Kenobi gyengéden, de szilárdan megmarkolta Jar Jar karját. – Amidala szenátorhoz jöttünk. Megmutatod, hol találjuk?

Jar Jar abbahagyta a pattogást, rámeredt Obi-vanra, torz, kacsaszerű ábrázata komolyabb kifejezést öltött.

– Bár vár bennedeged. Annie! Deb hiszeb el!

Billegtette még egy kicsit a fejét, aztán megragadta Anakint a kezénél fogva, és húzta magával.

Az apartman belsejét ízlésesen rendezték be, párnázott székekkel és egy dívánnyal, melyeket kör alakban helyeztek el középen, és egy kevés jól kiválasztott műtárgy díszítette a falakat. Dormé és Typho álltak a dívány mellett; a kapitány a szokásos katonai öltözékét viselte, kék egyenruhát a barna bőrtunika alatt, fekete bőrkesztyűt és egy feszes sapkát, melynek szegélye és paszománya fekete bőrből készült. Dormé elegáns, ám kevésbé hivalkodó ruhában állt mellette, Padmé udvarhölgyeinek tipikus öltözetében.

Anakin azonban észre sem vette őket. Ő a szobában tartózkodó harmadik személyre koncentrált, Padméra, és csakis egyedül őrá, és ha volt is esetleg a legcsekélyebb kétsége afelől, hogy valóban olyan szép-e, mint ahogy emlékeiben élt, akkor és ott szertefoszlott. Tekintete falta a szenátornő fekete-bíbor köntösbe bújtatott, apró, formás alakját, megjegyezve minden részletet. Nézte sötétbarna haját, melyet magasra tornyozva viselt a fején egy kosárszerű kiegészítővel, és szeretett volna elveszni abban. Nézte a szemét, és szerette volna bámulni azt az örökkévalóságig. Nézte az ajkait, és szerette volna…

Anakin egy pillanatra behunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, és ismét érezte az illatot, amely Padmé illataként égett az emlékezetébe.

Minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy lassan, tisztelettudóan lépkedni tudjon Obi-van mögött, hogy ne rohanjon oda Padméhoz, hogy összeroppantsa egy hatalmas ölelésben. És paradox módon, szinte az összes akaraterejét felemésztette, hogy megmozdítsa a lábait, melyek hirtelen rettenetesen elgyengültek, és megtegye az első lépést a szobába, azt az első lépést a nő irányába.

– Idd vagyog. Dézzédeg! Dézzédeg! – rikoltozta Jar Jar, és bár Obi-van aligha ilyen bejelentésre vágyott, tudta, hogy ilyesmire számíthat a fellelkesült gungától. – A Dzsedig megérgezdeg.

– Örülök, hogy újra láthatom, hölgyem – mondta Obi-van, és megállt a szépséges, ifjú szenátornő előtt.

Mestere takarásából Anakin egyre csak a nőt nézte, magába itta minden rezdülését. Padmé egyszer rápillantott, bár csak röviden, és Anakin nem látta a felismerés csillanását a szemében.

Padmé az ujjai közé vette Obi-van kezét.

– Mily rég találkoztunk, Kenobi mester. Annyira örülök, hogy ösvényeink ismét keresztezik egymást. De meg kell mondanom, én úgy gondolom, hogy az ittléte szükségtelen.

– Biztos vagyok abban, hogy a Jedi Tanács tagjai jó okkal küldtek ide – felelte Obi-van.

Padmé lemondó, belenyugvó kifejezést öltött erre a válaszra, de kíváncsiság váltotta fel, ahogy ismét a Jedi-lovag mögött türelmesen álldogáló ifjú padavanra pillantott. Oldalra lépett, és közvetlenül Anakinnal szembe került.

– Annie? – kérdezte hitetlenkedve. Mosolya és felragyogó tekintete elárulta, hogy nincs szüksége válaszra.

Egy szemvillanásig Anakin úgy érezte, a lelke magasba szökken.

– Annie – ismételte Amidala. – Lehetséges ez? Te jó ég, hogy megnőttél! – Lepillantott a lábára, aztán tekintetével követte a fiú vékony testének vonalát, s hátrahajtotta a fejét, hogy ezzel is kihangsúlyozza Anakin magasságát, és közben rádöbbent, hogy most a fiú tornyosul fölé.

Ez visszaadta kissé Anakin önbizalmát, bár teljesen elmerült Padmé szépségében. A nő mosolya szélesebb lett, jelezve, mennyire örül a viszontlátásnak, de Anakin nem vette észre, vagy legalábbis a jelentését nem értelmezte.

– Akárcsak te – felelte félszegen, mintha minden egyes szót erővel kellene kikényszerítenie a szájából. – A szépséged növekedett, úgy értem. – Megköszörülte a torkát, és kihúzta magát. – És sokkal alacsonyabb vagy. – Lazított, és igyekezett uralkodni a hangján. – Mármint szenátornak.

Anakin látta, hogy Obi-van dühösen mered rá, de Padmé nevetése csilingelve kiszorított minden feszültséget a fejéből.

– Ó, Annie, te mindig is az a kisfiú maradsz, akivel a Tatuinon találkoztam – mondta a nő, és ha kirántotta volna a fényszablyát a fiú övéből, s kivágja alóla a lábát, akkor sem tehette volna kisebbé Anakin Skywalkert.

A padlóra meredt, és a zavarát csak növelték azok a pillantások, melyeket – tudta – Obi-van és Typho kapitány vetettek feléje.

– Észre sem fogja venni a jelenlétünket, hölgyem – hallotta, amint Obi-van biztosítja Padmét.

– Nagyon hálás vagyok, hogy itt van, Kenobi mester – szólalt meg Typho kapitány. – A helyzet vészesebb, mint azt a szenátor elismeri.

– Nincs szükségem több biztonsági intézkedésre – jegyezte meg Padmé, és bár nyitó szavait Typhóhoz intézte, mégis Obi-vanhoz fordult. – Válaszokra van szükségem. Tudni akarom, ki próbál megölni. Hiszem, hogy a merénylet összefügg azzal a rendkívüli fontosságú törvényjavaslattal, amely a Szenátus előtt hever. És van még valami más is… – Elhallgatott, amikor látta, hogy Obi-van Kenobi összehúzza a szemöldökét.

– Azért vagyunk itt, hogy megvédj ük önt, szenátor, nem azért, hogy nyomozásba kezdjünk – mondta nyugodt, megfontolt tónusban, de jóformán még be sem fejezte, Anakin máris ellentmondott neki.

– Kiderítjük, ki próbál megölni, Padmé – bizonygatta a padavan. – Megígérem neked.

Amint befejezte, máris rádöbbent, hogy hibázott – abból a helytelenítő, mérges szemvillanásból, melyet Obi-van küldött feléje. Gondolatban megfogalmazta válaszát Padménak, és meg sem hallotta mestere magyarázatát, már ki is bökte a nyilvánvalóan hibás szavakat. Most beharaphatta ajkait és lesüthette a tekintetét.

– Nem fogunk túllépni a megbízatásunk keretein, ifjú padavanom! – förmedt rá Obi-van élesen, és Anakin legszívesebben elsüllyedt volna, amiért nyilvánosan letolták… különösen azért, mert egy bizonyos személy is hallotta.

– Természetesen úgy értettem, mester, hogy a védelme érdekében…

Magyarázata még önmaga előtt is sántított.

– Ezt nem csináljuk végig újra, Anakin – folytatta Obi-van. – A te dolgod, hogy végrehajtsd az utasításaimat.

Anakin alig bírta elhinni, hogy Obi-van így megalázza Padmé jelenlétében.

– Miért? – kérdezte, megfordítva a kérdést és a vitát, próbálván visszaszerezni valamit elveszített méltóságából.

– Micsoda?! – kiáltotta Obi-van olyan döbbenten, amilyennek Anakin még sohasem látta, és a fiatal padavan tudta, hogy túl messzire ment.

– Szerinted mi másért rendeltek ki bennünket mellé, ha nem azért, hogy megtaláljuk a gyilkost? – kérdezte, próbálván konszolidálni a helyzetet. – A védelmet a helyi biztonságiak is el tudják látni, nincs szükség Jedikre. Ez pazarlás lenne, mester, tehát a nyomozás igenis része a megbízatásunknak.

– Azt tesszük, amire a Tanács felhatalmazott – jelentette ki Obi-van. – Te pedig megtanulod, hol a helyed, fiatalember.

– Talán a puszta jelenlétük a közelemben feltárja majd e fenyegetés rejtélyes körülményeit – vetette közbe Padmé diplomatikusan. Békítően mosolygott Anakinra és Obi-vanra, és amikor mindketten megnyugodtak és lazítottak a tartásukon, hozzátette: – És most, ha megbocsátanak, visszavonulok.

Mindannyian meghajoltak, ahogy Padmé és Dormé elhagyták a szobát, aztán Obi-van ismét keményen rámeredt a padavanjára, és nem tűnt túlzottan elégedettnek a társával.

– Hát azt tudom, hogy örülök a jelenlétüknek – lépett közelebb a pároshoz Typho kapitány. – Nem tudom, mi folyik itt, de a szenátor jelenleg nem élvez túlzottan jó védelmet. A barátaik a Jedi Tanácsban úgy vélik, hogy a bányászok keze van a dologban, de én ezzel nem igazán értek egyet.

– Mit tudtak meg eddig? – kérdezte Anakin.

Obi-van vetett rá egy figyelmeztető pillantást.

– Jobban fel tudunk készülni a szenátor védelmére, ha van elképzelésünk arról, mi ellen kell megvédenünk – magyarázta Anakin a mesterének, s tudta, hogy Obi-vannak el kell fogadnia ennek az érvelésnek a logikáját.

– Nem sokat – ismerte el Typho. – Amidala szenátor vezeti a köztársasági hadsereg felállítása ellen tiltakozó ellenzéket. Rendkívül eltökélt abban, hogy a szeparatistákkal tárgyalásos úton kell rendezni a vitát, nem erőszakkal, de az ellene megkísérelt merényletek, még ha kudarcot vallottak is, csak megerősítették az övével ellentétes nézeteket vallókat a Szenátusban.

– És mivel a szeparatisták nem szívesen vennék, ha megalakulna a Köztársaság hadserege… – indokolta Obi-van.

– Támpont nélkül maradtunk – ismerte el Typho. – Bármilyen hasonló incidensnél a gyanú azonnal Dooku grófra és a szeparatistákra terelődik. – Sötét árnyék vetült Obi-van arcára, és Typho sietve hozzátette: – Vagy legalábbis a mozgalmához hű szövetségeseire. A szeparatisták számos hasonló merényletet hajtottak már végre szerte a Köztársaságban. Erőszakos banda. De hogy miért vadásznak Amidala szenátorra, nehéz kitalálni.

– És mi nem azért vagyunk itt, hogy találgassunk, hanem hogy megvédjük – mondta ezt olyan hangon, mely arra utalt, hogy lezártnak tekinti a témát.

Typho bólintott, és jelezte, hogy felfogta.

– Minden emeletre állítok őrt, én pedig a központi lépcsőnél ügyelek.

Aztán Typho elsietett, Obi-van pedig nekilátott átkutatni a szobát és a csatlakozóhelyiségeket, hogy képet alkosson a helyszínről. Anakin indult, hogy kövesse a példáját, de megtorpant, amikor Jar Jar Binks mellé ért.

– Dombolog a boldogzságdól, hód úlra ládhadlak, Annie.

– Nem ismert meg – mondta Anakin arra az ajtóra pillantva, melyen át Padmé távozott. Elkeseredetten ingatta a fejét, majd a gungához fordult. – Én mindennap gondoltam rá, amióta csak elváltunk, ő pedig teljesen megfeledkezett rólam.

– Mé' mondol ilyed? – kérdezte Jar Jar.

– Te is láthattad – felelte Anakin.

– Ő mosd boldog – biztosította a gunga. – Dég láddam ma' ilyed boldognag. Rozz időg ezeg, Annie! Rozz időg!

Anakin a fejét ingatta, és már-már elismételte aggályait, amikor észlelte, hogy Obi-van feléje tart, és bölcsen tartotta a nyelvét.

Csakhogy figyelmes mestere már elcsípte a beszélgetés fonalát.

– Ismét negatívan állsz a dolgokhoz – mondta Anakinnak. – Ügyelj a gondolataidra! Örült, hogy láthat… és ennyi. Most foglalkozzunk a biztonsággal! Sok a dolgunk.

Anakin biccentett.

– Igen, mester.

Ezt felelte, mert ezt kellett felelnie, ám a fiatal padavan nem tudta kirekeszteni azt, ami a szívét és a gondolatait nyomasztotta.

Padmé az öltözőasztalánál ült, dús, barna haját fésülte, a tükörre meredt, de nem igazán látott benne semmit. A gondolatai újra és újra Anakin körül keringtek, azon a pillantáson, amit a fiú rá vetett. Visszacsengtek szavai: „…a szépséged növekedett”, és bár ez kétségkívül igaz volt, Padmé nem gyakran szokott ilyen bókokat hallani. Ifjú lány kora óta részese a politikai életnek, nagyon gyorsan emelkedett hatalmas és befolyásos pozíciókba. A legtöbb férfi, akivel kapcsolatba került, inkább azzal törődött, miféle hasznot jelenthet neki, semmint a szépségével, vagy épp a legbelsőbb érzéseivel. Mint Naboo királynője és most, mint szenátor, Padmé jól tudta, hogy ő bármiféle fizikai vonzódásnál is mélyebb vonzalmakat kelt a férfiakban, bármi érzelmi köteléknél mélyebbeket.

Vagy talán ez utóbbinál mégsem mélyebbeket, mondta magának, mert lehetetlen lett volna nem észrevenni a heves érzelmeket Anakin szemében, ahogy őt nézte.

De mit jelent ez?

Maga előtt látta a fiút képzeletben. Tisztán. Lelki szemeivel végigmérte szikár, erős alakját, az arcát, melyen ott ült az az elszántság, melyet ő mindig is szeretett, és a szemében ott csillogott az öröm, a csintalanság és a…

Vágyódás?

E gondolatra a szenátornő megdermedt. Keze lecsúszott oldalra, és ahogy ott ült a képmását bámulva, próbálta megítélni, Anakin milyennek láthatja.

Néhány pillanattal később megrázta a fejét, és azt mondogatta magának, hogy ez őrültség. Anakin most már Jedi. Felavatták és esküt tett, és ez olyasmi, amit Padmé Amidala minden másnál jobban tisztelt.

Hogy nézhetett volna rá így?

Lehet, hogy félreértette azt a tekintetet?

Vagy csak a képzelete játszott vele?

Nevetett magán, aztán ismét a hajához emelte a fésűt, de megállt, mielőtt folytatta volna a szépítkezést. Selymes, fehér hálóköntöst viselt, és végül is mindenhol biztonsági kamerák voltak a szobájában. Azok a kamerák sosem zavarták, mivel mindig is objektíven tekintett rájuk. Biztonsági kamerák, melyeken keresztül őrök lesik minden mozdulatát, hozzátartoztak az életéhez, és ő megtanulta, miként végezze napi teendőit, még a magánjellegűeket is, anélkül hogy fikarcnyit is foglalkozzon a tolakodó tekintetekkel.

De most hirtelen rádöbbent, hogy egy bizonyos ifjú Jedi is ülhet ezen kamerák képernyőinél.

Ódivatú, számtalan lézertalálattól megpörkölődött, de még tagadhatatlanul hatékony, szürke páncélban állt a fejvadász a keskeny peremen száz-egynéhány emelettel a coruscanti utcaszint fölött. A sisakja is szürke volt, eltekintve a kék előrésztől, amely eltakarta a szemét és az arcát homloktól az álláig. Leshelye meglehetősen bizonytalannak tűnt, tekintettel az ily magasságban fújó szél erejére, de olyasvalaki számára, mint a fürge és ügyes Jango, aki előszeretettel választotta ki a legnehezebb helyeket, ebben nem volt semmi rendkívüli.

Épp a megbeszélt időben egy suhanó siklott a perem közelébe, és ott lebegett. Jango társa, Zam Wesell odabiccentett, kimászott járművéből, és ruganyosan fellépett a kiugró részre pár ragyogó hirdetőablak előtt. Vörös fátylat viselt arca alsó felén. Nem erényességből vagy a divat kedvéért. Mint minden mást, amit viselt, a sugárvetőjétől a páncéljáig és más rejtett fegyveréiig, a nő fátyla a praktikusságot szolgálta: hogy elrejtse clavdita arcvonásait.

A clavditák nyilvánvaló okokból nem tartoztak a megbízható fajok közé.

– Tudod, hogy elszúrtuk? – kérdezte Jango azonnal a lényegre térve.

– Azt mondtad, öljem meg a nabooi csillaghajó utasait – felelte Zam. – Felrobbantottam a hajót, de dublőrt használtak. Akik a fedélzeten tartózkodtak, mind meghaltak.

Jango önelégült vigyorral meredt rá, de végül is nem titulálta kifogásnak a nő szavait.

– Ezúttal körültekintőbben kell eljárnunk. A megbízóm kezd türelmetlenkedni. Nem véthetünk több hibát. – Amikor befejezte, átnyújtott Zamnak egy harminccentis, üreges, áttetsző hengert, melyben egypár fehéres százlábú teremtmény látszott.

– Kouhunok – magyarázta. – Rendkívül mérgezőek.

Zam Wesell az arca elé tartotta a hengert, hogy közelebbről szemügyre vegye a csodálatos kis gyilkosokat, fekete szeme szikrázott az izgatottságtól, és pofacsontjai megemelkedtek, ahogy kitátotta száját a fátyol alatt. Visszapillantott Jangóra, és bólintott.

Meggyőződve arról, hogy a nő megértette a teendőit, Jango biccentett, és megindult a sarkon túl várakozó suhanója felé. Mielőtt beszállt volna, még visszafordult a bérgyilkoshoz.

– Nem lehet több hiba – jelentette ki.

A clavdita tisztelgett, és ezzel a homlokához koccantotta a halálos kouhunokat tartalmazó hengert.

– Hozd rendbe magad! – utasította Jango, aztán beszállt.

Zam Wesell visszatért saját suhanójához, és levette fátylát. Miközben leemelte a szövetet, az arcvonásai átformálódtak, a szája kiszélesedett, dülledt fekete szemei visszahúzódtak a formás szemgödrökbe, és homlokának redői kisimultak. Mire a zsebébe csúsztatta fátylát, ezt már egy jó alakú, vonzó, sötét és érzéki arcú nő alakjában tette. Még a ruhája is másképp állt rajta, kecsesen hullott alá testén.

Valamivel távolabb Jango elismerően biccentett, és elzúgott. El kellett ismernie, hogy Zam Wesell, az alakváltó clavdita rendelkezett némi előnnyel ebben a mesterségben.

A roppant méretű Jedi Templom sík terepen emelkedett. Sok más coruscanti épülettel ellentétben, ahol a célszerűség és a takarékosság dominált, ez az építmény igazi művészi munkának számított gazdagon díszített oszlopaival és lágy, lekerekített vonalaival, melyek rabul ejtették a tekintetet. Domborművek és szobrok látszottak sok helyen, s a váltakozó szögben elhelyezett világítótestek misztikus mintákba torzították az árnyékokat.

A Templom belseje sem volt más. Az elmélkedés otthona volt ez, egy hely, melynek kialakítása vándorlásra és felfedezésre csábították az elmét, egy hely, melynek vonalai maguk is értelmezésre vártak. A művészet ugyanúgy része volt a Jedi-lovaggá válásnak, akárcsak a harci képzés. Számos Jedi vélte úgy, a múltban is és jelenleg is, hogy a művészet egy tudatos kapocs az Erő misztériumához, így hát a termek falain sorakozó szobrok és portrék nem puszta másolatok voltak, hanem nagy Jedik eredeti alkotásai, melyek ily módon mesélték el mindazt, amit a művészek nem tudtak szavakba önteni.

Mace Windu és Yoda lassú léptekkel ballagtak egy díszes folyosón; a világítás gyér volt, de messze előttük egy fényesen kivilágított terem ragyogott.

– Miért nem láttuk előre a szenátornő elleni támadást? – töprengett Mace a fejét ingatva, – Nem lett volna meglepetés az elővigyázatosoknak, és könnyen megjósolhattuk volna.

– Elfedi a jövőt ez a zavar az Erőben – felelte Yoda. Az apró Jedi fáradtnak tűnt.

Mace ismerte jól ennek a kimerültségnek a forrását.

– A jóslat beteljesül. A sötét oldal egyre növekszik.

– És csak azok, kik a sötét oldalhoz fordultak, érzékelik lehetőségeit a jövőnek – mondta Yoda. – A sötét oldalt szondázva láthatjuk csupán.

Mace emésztette pár pillanatig ezt a megjegyzést, mert amire Yoda hivatkozott, nem csekélység. Egyáltalán nem. A sötét oldal pereméhez tett látogatásokat nem lehet félvállról venni. És ami még szörnyűbb, az a tény, hogy Yoda mester úgy hiszi, hogy az a zavar az Erőben, amit az összes Jedi érzékel, annyira beágyazódott a sötét oldalba, hogy igazán rossz előjel.

– Tíz éve már, és a Sithek még nem mutatkoztak – jegyezte meg Mace, merészen kimondva a nevet. A Jedik nem szívesen emlegették legfélelmetesebb ellenségeiket, a Sitheket. Az elmúlt időkben a Jedik sokszor remélték már, hogy a Sithek végképp megsemmisültek, és még bűzös szaguk is szertefoszlott a galaxisból, és így szerették volna tagadni a rejtélyes, sötét Erőhasználók létezését.

De nem sikerült. Nem maradtak kétségek afelől, és ezt nem lehetett tagadni, hogy az a lény, aki tíz évvel ezelőtt megölte Qui-gon Jinnt a Naboon, egy Sith Lord volt.

– Úgy véled, a Sithek állnak a jelenlegi zavar mögött? – kockáztatta meg Mace.

– Ott vannak ők, valahol – mormolta Yoda rezignáltan. – Bizonyosság ez.

Yoda természetesen arra a próféciára hivatkozott, miszerint a sötét oldal megerősödik, és hogy születik majd valaki, aki visszaállítja az egyensúlyt az Erőben és a galaxisban. Volt most köztük egy ilyen potenciális kiválasztott, és ez a tény nem kis felbolydulást keltett a megszentelt falak között.

– Úgy véled, Obi-van tanítványa képes lesz visszaállítani az egyensúlyt az Erőben? – kérdezte Mace.

Yoda megtorpant, és lassan szemügyre vette a másik mestert; arckifejezése érzelmek skáláját tükrözte, és ez emlékeztette Mace-t, hogy valójában fogalmuk sincs arról, mit jelent a „visszaállítani az egyensúlyt az Erőben” kifejezés.

– Csak akkor, ha úgy dönt, hogy beteljesíti végzetét – felelte Yoda, és csakúgy, mint Mace kérdésénél, a válasz ott lógott közöttük a levegőben, egy szavakba öntött hit, ami csak további bizonytalansághoz vezetett.

Yoda és Mace Windu egyaránt ismerték azokat a helyeket, amelyekre legalább a Jedik némelyike elutazott, hogy meglelje az igazi válaszokat, és azok a helyek – érzelmi állomások, nem kézzelfoghatóak – alaposan próbára tették képességeik és érzékeik határait.

Csendben folytatták útjukat, csak lépteik kopogtak. A hallójárataikban azonban mindkettejüknek ott visszhangzottak az apró Jedi-mester vészterhes szavai: „A sötét oldalt szondázva láthatjuk csupán.”

Az ajtó harangjainak felcsendülése nem érte váratlanul; Padmé tudta, hogy Anakin bejön hozzá beszélgetni az első adódó alkalommal. Az ajtó felé lépett, de aztán megtorpant, és inkább a köntöséért nyúlt, mivel hirtelen ráébredt, hogy hálóinge egy kissé kitárulkozó.

Reagálásai ismét kíváncsisággal töltötték el, hiszen Padmé Amidala soha ezelőtt nem adott túl sokat az efféle erényességre.

Most mégis szorosan összehúzta a köntösét, mielőtt ajtót nyitott, és mint ahogy sejtette, Anakin Skywalkert pillantotta meg odakinn.

– Hello – mondta az ifjú, és úgy tűnt, alig kap levegőt.

– Minden rendben?

Anakin csak hebegett.

– Ó, igen – sikerült végül kinyögnie. – Igen, a mesterem lement az alsó szintekre, hogy ellenőrizze Typho kapitány biztonsági óvintézkedéseit, de látszólag minden csendes.

– Csalódott a hangod.

Anakin zavartan nevetgélt.

– Nem túlságosan élvezed ezt – jegyezte meg Padmé.

– Sehol máshol a galaxisban nem lennék szívesebben – tört ki Anakin, és most Padmén volt a zavart kacarászás sora.

– De ez a… tétlenség – mondta a nő, és Anakin bólintott, amikor megértette, mire gondol.

– Agresszívebben kellene kutatnunk a merénylőt – vélte. Csak ülni és várni olyan, mint hívni a katasztrófát.

– Kenobi mester másképp gondolja.

– Kenobi mester ragaszkodik a parancs betűjéhez – magyarázta Anakin. – Semmi olyasmit nem fog tenni, amit a Jedi Tanács nem kért tőle szó szerint.

Padmé oldalra hajtotta a fejét, és tűnődve nézte ezt a heves fiatalembert. Az önfegyelem nem a legfontosabb lecke a Jedi-lovagoknál? Nem kötik őket szigorúan a Rend szabályai és kódexei?

– Kenobi mester nem olyan, mint az igazi mesterem – mondta Anakin. – Qui-gon mester megértette, hogy szükség van szabad gondolkodásra és kezdeményezésre… különben otthagyott volna engem a Tatuinon.

– És te jobban szereted Qui-gon mestert? – kérdezte Padmé.

– Teljesítem a rám bízott feladatokat, de megkövetelem a szabadságot, hogy magam választhassam meg a helyes megoldáshoz vezető utakat.

– Megköveteled?

Anakin elmosolyodott, és vállat vont.

– Hát legalábbis kérem.

– És feltételezem, akkor is, amikor nem tetszik az utasítás, amit kapsz – jegyezte meg Padmé sokat sejtető mosollyal, bár a szíve mélyén csak félig incselkedett.

– Mindig a legjobb tudásom szerint hajtom végre a kapott feladatot. – Ez volt a legjobb válasz, ami Anakinnak eszébe jutott.

– És itt üldögélve engem őrizgetni nem valami nagy mulatság.

– Tehetnénk érdekesebbé és izgalmasabbá is – jegyezte meg Anakin kétértelműen.

Padmé célzásnak értelmezte ezt, és még szorosabban összehúzta magán a köntösét.

– Ha elkapjuk az orgyilkost, megtalálhatjuk a merényletek gyökerét – magyarázta sietve a padavan, visszahelyezve a beszélgetést a szakmai szintre. – Ezáltal te biztonságban lehetnél, és mi sokkal könnyebben végeznénk a megbízatásunkkal.

Padmé tudata örvénylett, ahogy megpróbálta átlátni Anakin gondolatait és motivációit. A fiatalember minden egyes szavával meglepte őt, ha úgy tekintett rá, mint Jedi-padavanra, viszont ha a kék szemekben lángoló tüzet vette alapul, nem lepődött meg. Szomorúságot látott fortyogni abban a fénylő és túlságosan is szenvedélyes szempárban, de még annál is többet, izgalmat és a borzongás ígéretét.

És talán annak az ígéretét is, hogy megtalálja, aki megpróbálta megölni őt.

Obi-van Kenobi óvatosan ellépett a turbólifttől, és jobbra, majd balra pillantott. Látta, hogy a két őr éber és ugrásra kész, és helyeslően odabiccentett nekik. Minden folyosó éppilyen volt a masszív apartman-komplexumban, és ezen a részen, alatta, fölötte és Amidala szobája közelében a térséget hermetikusan lezárták.

Számos katonát bocsátottak Typho kapitány rendelkezésére, és ő jól állította fel őket, a lehető legjobb védelmi sávot képezve, amit Obi-van valaha látott. A Jedi-mester természetesen nagyon örült ennek, hiszen Typho megkönnyítette a feladatát.

Ő azonban mégsem pihent. Apró részletekbe menően kifaggatta Typhót a nabooi cirkáló ellen elkövetett merényletről, tekintettel a rengeteg óvintézkedésre, amit az űrjármű védelmében tett, kezdve a hamisan megadott felszállópályáktól egészen a landolóteraszig, a védelmező vadászgépekig, arról a háromról, mely közvetlenül kísérte a hajót, és a többiről – nabooiakról és köztársaságiakról egyaránt –, melyek fedeztek minden elképzelhető támadópályát. Ezeket a merénylőket nem lehet lebecsülni. Nagyon jók, és remek kapcsolatokkal rendelkeznek.

És valószínűleg kitartóak.

Azonban ahhoz, hogy bejussanak Amidala szenátorhoz ennek az épületnek a folyosóin keresztül, egy hadseregre lenne szükségük.

Obi-van odabiccentett az őröknek, körbejárta ezt az alsó szintet, aztán elégedetten visszatért a turbólifthez.

Padmé mélyet lélegzett. Gondolatai egyre Anakin körül jártak, s maga előtt látta, mint távozik a szobájából. Nővére képe is ott vibrált a tudatában, és szinte hallani vélte Sola megnyugtató hangját.

A szenátornő lerázta magáról Sola és főként Anakin körüli gondolatait, és odalépett R2-D2-hoz, a kis droidhoz, amely egykedvűen állt az ajtó melletti falnál.

– Kikapcsolás! – utasította.

R2-D2 ijesztő sípolással válaszolt.

– Gyerünk, Artu! Minden rendben. Itt védve vagyunk.

A droid újabb aggódó füttyöt hallatott, de kinyújtotta egyik csatlakozóját a falon lévő biztonsági panel felé.

Padmé ismét az ajtóra pillantott, és szinte maga előtt látta a távozó Anakint, magas és sovány Jedi-védelmezőjét. Olyan tisztán látta csillogó, kék szemét, mintha csak ott állna előtte teljes életnagyságban, figyelve őt sokkal gondosabban bármely biztonsági kameránál.

Anakin Padmé apartmanjának nappalijában állt, és magába gyűjtötte a csendet, felhasználva a külső zajok hiányát arra, hogy körbepárnázza mentális kapcsolatát az Erő megfoghatatlan birodalmához, és olyan tisztán érzékelte a létezést, mintha öt testi érzékével hangolódott volna rá.

Behunyt szemmel is elég tisztán látta a környezetét, érzékelt bármiféle zavart az Erőben.

Hirtelen kinyitotta a szemét, tekintetét végigvillantotta a szobán, és előrántotta fénykardját.

Illetve csak majdnem. Leállította mozdulatát, amikor az ajtó félresiklott, és Kenobi mester lépett be rajta.

Obi-van kíváncsian nézett körül, és a tekintete Anakinon állapodott meg.

– Typho kapitány bőven elég embert állított a lépcsőkhöz mondta. – Ott nem jut be semmilyen merénylő. Itt van valami aktivitás?

– Síri csend – felelte Anakin. – Nem szeretek arra várni, hogy történjen valami.

Obi-van enyhén ingatta a fejét, e mozdulattal fejezve ki helytelenítését Anakin kiszámíthatóságával kapcsolatban, aztán előhúzott egy kézi szkennert az övéből, és a kijelzőjére meredt. Arckifejezése kíváncsiból zavarodottá, majd aggódóvá vált, és motyogott valamit Anakinnak. Ő tudta, hogy Obi-van csak Padmé hálószobájának egy részét látja, az ajtó közeli területet és az ott álló R2-D2-t, semmi többet.

A Jedi-mester ábrázata már feltette a kérdést, mielőtt szavakká formálta volna.

– Padmé… Amidala szenátor letakarta a kamerát – magyarázta a padavan. – Nem akarja, hogy nézzem.

Obi-van arca megfeszült, és ajkait halk morrantás hagyta el:

– Mit képzel? A biztonsága mindenekfelett, és megegyeztünk…

– Beprogramozta Artut, hogy figyelmeztessen bennünket, ha valaki behatol a szobájába – magyarázta Anakin, próbálva megnyugtatni Obi-vant, mielőtt jobban belehergeli magát a bosszankodásba.

– Én nem egy behatoló miatt aggódom – vitatkozott Obi-van. – Vagy legalábbis nemcsak amiatt. Számos módon meg lehet ölni egy szenátort.

– Tudom, de mi is el akarjuk kapni ezt az orgyilkost – jelentette ki Anakin elszánt, makacs hangon. – Ugye, mester?

– Csalinak használod? – képedt el Obi-van, és a szeme tágra nyílt a döbbenettől és a hitetlenkedéstől.

– Az ő ötlete volt – tiltakozott Anakin, de éles tónusa elárulta, hogy egyetértett ezzel a tervvel. – Ne aggódj! Nem esik bántódása. Érzékelek mindent, ami abban a szobában történik. Bízz bennem!

– Túl kockázatos! – morogta Obi-van. – Ráadásul a te érzékeid még nem annyira kifinomultak, ifjú növendék.

Anakin gondosan megválasztotta szavait és a hangsúlyát, hogy ne védekezőnek hangozzanak, inkább sugallónak:

– És a tieid?

Obi-van nem tudta ügyesen elrejteni az arcára kiülő érdeklődést.

– Lehetséges – ismerte el.

Anakin mosolyogva bólintott, ismét behunyta a szemét, belemerült az Erőbe, és bekúszott Padméhoz, aki csendesen aludt. Szerette volna látni őt, figyelni hasának ütemes emelkedését és süllyedését, hallgatni halk légzését, szagolni hajának üdeségét, megsimogatni sima bőrét, megcsókolni őt, megízlelni édes ajkait.

Le kellett csillapodnia ezért, hogy érzékelhesse életenergiáját az Erőben.

Nagy volt itt a hőség, ezen a helyen.

Másféleképpen ugyan, de Padmé is Anakinra gondolt. A fiú ott volt vele álmában.

Látta a veszekedést a Szenátusban, amire majd sor fog kerülni, a sikoltozást, az ökölrázást, a fenyegetéseket és a hangos tiltakozásokat. Mennyire megviselte ez őt!

Anakin ott volt.

Padmé álma lidércnyomássá változott, valami láthatatlan orgyilkos üldözte őt, lézerlövedékek süvítettek el mellette, és mintha lába mély iszapba süllyedt volna.

Ám Anakin odaugrott, a fénykardja megvillant, félköröket írt le, és kivédte a lézerlövedékeket.

Padmé a másik oldalára fordult, és enyhén felnyögött: legalább annyira a megmentője kiléte, mint a gyilkos jelenléte miatt. De nem ébredt fel, csupán csapkodott egy kicsit, felemelte a fejét, és egy kurta pillanatra kinyitotta a szemét, mielőtt arcát ismét a párnájába fúrta.

Nem látta a kis, kerek droidot, mely a redőnyöktől takart ablak túloldalán lebegett. Nem látta, mint nyújtja ki és tapasztja tartozékait az ablakhoz. Sem azokat a szikrákat, melyek akkor röppentek fel, amikor a droid kikapcsolta az ablakriasztót. Nem látta a vaskosabb kart sem, amely lyukat vágott az üvegbe, és azt a halk, vékony pendülést sem hallotta, ahogy a droid kiemelte a kivágott darabot.

Padmé hálószobájának ajtajánál R2-D2 kijelzői felfénylettek. A droid kupolás feje körbefordult, a szobát szkennelte, és halk „woooo” hangot hallatott.

Aztán, mivel nyilvánvalóan semmi rendelleneset nem észlelt, a droid visszatért szunnyadó üzemmódba.

A kinti szondadroidból egy henger bukkant elő, az ablakba vágott lyukig siklott, és azon keresztül két puffadt, fehér féreg mászott be Padmé hálószobájába, fekete lábak sokaságán, undorító ragokkal. Bár e rágok igen veszélyesnek tűntek, a kouhunok a testük másik végén hordták az igazi fegyverüket, méregtől csöpögő farokfullánkjukat. A mérges kouhunok átmásztak a redőnyök között, és azonnal az ágyban szuszogó nő irányába indultak.

– Fáradtnak tűnsz-jegyezte meg Obi-van a szomszédos szobában.

A padavan, még mindig állva, kinyitotta a szemét, és kijött a meditációs transzból. Eltelt egy pillanat, mire értelmezte a szavakat, aztán megvonta a vállát, de nem elutasítóan.

– Rosszul alszom mostanában.

Ez nem volt újság Obi-vannak.

– Anyád miatt? – kérdezte.

– Nem tudom, miért álmodom állandóan róla – felelte Anakin, őszinte csalódottsággal a hangjában. – Kiskorom óta nem láttam.

– Iránta táplált szereteted mélyen megmarad – mondta Obi-van. – Emiatt nem kell csüggedned.

– De ezek több mint… – kezdte Anakin, de aztán elhallgatott, sóhajtott, és a fejét ingatta. – Álmok ezek vagy látomások? Olyasmit mutatnak, ami már megtörtént, vagy olyasmit, ami még csak ezután következik?

– Vagy csupán csak álmok – mondta Obi-van, és gyengéd mosoly sugárzott át vágatlan arcszőrzetén. – Nem minden álom intő jel, vagy látomás, vagy valami misztikus kapcsolat. Némely álom nem más, mint… egyszerű álom, és még egy Jedinek is vannak álmai, ifjú padavan.

Anakin nem tűnt elégedettnek ezzel a magyarázattal. Ismét csak a fejét ingatta.

– Az álmok idővel kifakulnak – mondta neki Obi-van.

– Szívesebben álmodnék Padméról – felelte Anakin hamiskás mosollyal. – Már az, hogy ismét a közelében lehetek… mámorító.

Obi-van a homlokát ráncolta, s ez eltüntette mindkettejük mosolyát.

– Ügyelj a gondolataidra, Anakin! – rótta meg habozás nélkül. – Megcsalnak téged. Te elkötelezted magad a Jedi Rendnek… ez az elkötelezettség felbonthatatlan, és egy Jedi számára ily kapcsolat megengedhetetlen. Az érzelmi kötődés tilos. – Csúfondárosan felhorkant, és a szenátornő hálószobája felé pillantott. – És ne feledd, hogy ő egy politikus. S mint ilyen, megbízhatatlan.

– Ő nem olyan, mint a többi szenátor, mester – tiltakozott Anakin hevesen.

Obi-van alaposan végigmérte.

– Tapasztalataim szerint a szenátorok csak azokra fókuszálják a kedvességüket, akik támogatják a kampányukat, és még a demokrácia apró örömeiről is megfeledkeznek, csak hogy megkapják ezeket a támogatásokat.

– Elég a leckéből, mester! – Anakin mélyet sóhajtott. Hallotta már ezeket a megállapításokat épp elégszer. – Legalábbis a politikai tudományos leckékből. – Mestere nem túlságosan rajongott a Köztársaság politikájáért.

Obi-van ismét szóra nyitotta a száját, de Anakin udvariatlanul közbevágott.

– Kérlek, mester! – vetette oda hevesen. – Ráadásul általánosítasz. Én tudom, hogy Padmé…

– Amidala szenátor – helyesbített Obi-van szigorúan.

– …nem olyan – fejezte be Anakin. – És a főkancellár sem tűnik korruptnak.

– Palpatine egy politikus. Megfigyeltem, milyen ügyesen használja ki a szenátorok indulatait és előítéleteit.

– Szerintem jó ember – szögezte le Anakin. – Az ösztöneim csupa jót sugallnak róla.

A fiatal padavan hirtelen elhallgatott, a szeme tágra nyílt, arcára döbbent kifejezés telepedett.

– Én is érzem – lehelte Obi-van, és a két Jedi azonnal mozgásba lendült.

A hálószobában a kouhunok lassan, sietség nélkül tartottak az alvó Padmé nyaka és arca felé, és izgatottan csattogtatták a rágóikat.

– Weeeee-úúúúú! – sikoltotta R2-D2, észlelve a fenyegetést. A droid leadott egy sorozat vészjelzést, és egy fénysugarat vetített az ágyra, tökéletesen megvilágítva a százlábúakat, ahogy Obi-van és Anakin berontottak a szobába.

Padmé felébredt, a szeme kimeredt, és a lélegzete is elakadt a rémülettől, ahogy a gonosz kis teremtmények felágaskodva, sziszegve rávetették magukat.

Vagy legalábbis megpróbálták, merthogy Anakin abban a pillanatban ott termett, kék fényszablyája oda-vissza villant a takaró magasságában, és félbevágta mindkét kreatúrát.

– Droid! – harsogta Obi-van, és Anakin meg Padmé csak azt láttak, hogy az ablakhoz száguld. Ott, pontosabban odakint lebegett a távirányítású merénylő, mely épp ekkor húzta vissza fémcsápjait.

Obi-van nekirontott a redőnynek, és annak lapjait magával rántva kiugrott az ablakon, kitörve az üveget. Elrugaszkodás közben az Erőért nyúlt, megnyújtotta ugrása ívét, és rávetette magát a visszavonuló droid merénylőre. Súlya alatt a lebegő droid lényegesen megsüllyedt, de pillanatokon belül stabilizálta magát, és ott billegett a belé kapaszkodó Jedivel százemeletnyi magasságban.

Aztán elrepült, s magával vitte Obi-vant.

– Anakin? – zihálta Padmé. Amikor látta, hogy a fiú rámered, és látta kék szemének szenvedélyes villanását, összébb húzta hálóingét a vállain.

– Maradj itt! – utasította Anakin. – Vigyázz rá, Artu!

Aztán kirontott az ajtón, és épp csak meg tudott állni, hogy ne ütközzön bele a befelé igyekvő Typho kapitányba, két őrbe és a mögöttük igyekvő udvarhölgybe, Dorméba.

– Gondoskodjatok róla! – Ez volt minden, amit magyarázkodás helyett kipréselt magából, miközben elrobogott mellettük a turbólift felé.

A szondadroid sem volt védelmező rendszerek nélkül, s újra meg újra elektromos kisüléseket produkált a felületén, megcsipkedve Obi-van kezét.

A Jedi-lovag fogát összeszorítva leküzdötte a fájdalmat, mivel nem volt más választása, mint kapaszkodni. Tudta, hogy nem kellene lenéznie, mégis megtette, és látta a nyüzsgő várost messze-messze lent.

Egy újabb áramütéstől csaknem lebukfencezett abba a távoli forgatagba.

Ösztönösen, a következményekre nem is gondolva a Jedi végigtapogatta egyik kezével a droid felületét, megtalálta a fővezetéket, és kicibálta; megszüntetve ezzel az áramütéseket.

Csakhogy ezzel az energiaforrást is kiiktatta, mely a levegőben tartotta a droidot.

Zuhanni kezdtek, kőként hullottak alá a mélybe, és a különböző emeletek fényei stroboszkópként villogtak, ahogy elmaradtak fölöttük.

– Nem jó, nem jó! – dünnyögte Obi-van újra meg újra, és eszelős sietséggel próbálta visszacsatlakoztatni a vezetéket. Végül valahogy sikerült, a droid kijelzői ismét világítani kezdtek, és a kis fémkaszni meglódult. Obi-van kétségbeesetten kapaszkodott belé. A droid szinte semmi perc alatt újra beindította az áramütések sorozatát, ezzel csipkedve a Jedit, de nem tudta lerázni a makacs embert.

Anakin nem volt abban a hangulatban, hogy bevárja a turbóliftet. Elővillantotta fényszablyáját, és egyetlen jól irányzott vágással kinyitotta a liftajtót, bár a liftfülke még csak a közelében sem járt az ő emeletének. Anakin még arra se vesztegette az időt, hogy megállapítsa, fölötte van-e a fülke vagy alatta, egyszerűen csak beugrott az aknába, megragadta a támrudat egyik karjával, átkulcsolta a lábával, és pörögve csúszni kezdett lefelé. A tudata örvénylett, ahogy megpróbálta felidézni az épület elrendezését, és hogy melyik szinten voltak a különféle garázsok.

Hirtelen a hatodik érzéke, mely kapcsolatban állt az Erővel, veszélyre figyelmeztette.

– Hiiiiííííj! – üvöltötte, amikor lenézve a felé száguldó turbóliftet pillantotta meg.

Még szorosabban hozzátapadt a rúdhoz, nyitott tenyerét lefelé fordította, és egy rettenetes Erő-lökést küldött alulra, de nem azért, hogy a robogó fülkét lefékezze, hanem hogy visszafelé repítse magát az aknában, mindvégig a fülke előtt maradjon, míg elérte a megfelelő sebességet, aztán elengedte magát, és kiterülve rávetette magát a száguldó egység tetejére.

Újra aktiválta fényszablyáját, és átvágta a fülke tetőfedelét. A lift utasainak sikolyaival mit sem törődve Anakin feltépte a fedelet, s miközben lekapcsolta pengéjét, megragadta a nyílás szélét, és lebukfencezett a fülkébe.

– A garázsszint? – kérdezte a döbbent szenátoroktól, egy sullustaitól és egy embertől.

– Negyvenhetedik! – vágta rá az ember azonnal.

– Túlmentünk – tette hozzá a sullustai, figyelve a felvillanó emeletszámokat. – Már hatvanvalamennyinél járunk, és…

De az apró termetű szenátor nem fejezhette be. Anakin rácsapott a „fék” gombra, és mivel az nem állította meg őket elég gyorsan, újra az Erőért nyúlt, és azzal kényszerítette a mechanizmust még erőteljesebb fékezésre.

Mindhárman a padlóra zuhantak a hirtelen megállástól; a sullustai alaposan megütötte magát.

Anakin rácsapott a liftajtóra, üvöltve, hogy nyíljon már ki. Egy kéz érintette a vállát, és amikor megfordult, azt látta, hogy az ember szenátor egy ujját magasra tartva inti őt, a buzgó, ifjú Jedit türelemre.

Aztán a szenátor ugyanazzal az ujjával megnyomott egy gombot a panelen, és a turbólift ajtaja félresiklott.

Anakin jámbor mosollyal, egy vállrándítás kíséretében hasra vetette magát, és átpréselte testét a szűk résen, hogy aztán leszökkenjen a folyosóra. Eszeveszetten elszáguldott baka, aztán jobbra, végül kiszúrt egy balkont, mely a parkolószinthez csatlakozott. Kirohant, átvetette magát a korláton, és egy sor parkoló suhanó közé pottyant. Az egyik sárga, pisze orrú suhanó nyitva állt, Anakin belecsusszant, beindította, és elzúgott, el a teraszról, aztán fel, fel, egyre feljebb, egyenesen a fölötte áramló forgalom felé.

Miközben emelkedett, megpróbálta betájolni magát. Az épület melyik oldalán lehet? És Obi-van melyik oldalon tűnt el? És miféle irányba menekült a szondadroid?

Miközben mindezt megpróbálta kiokoskodni, Anakin rádöbbent, hogy csupán kétféle módon juthat Obi-van nyomába. Vak szerencsével, vagy…

A padavan ismét az Erő után nyúlt, és azt az érzetet kereste benne, mely az ő Jedi-mesterét azonosította.

Zam Wesell a suhanója oldalának támaszkodott, és türelmetlenül dobolt kesztyűs ujjaival öreg járgánya tetején. Túlméretezett, arcvédős, lila sisakot viselt, melyen csupán egy kicsi, háromszög alakú rés volt a szemének, ám amíg ily módon eltakarta feltételezhetően szép arcát, testhez tapadó öltözéke tökéletesen kiadta nőies domborulatait.

Azonban most nem sokat törődött ezzel, mivel ebben a mostani speciális megbízatásban csak az volt a dolga, hogy benne legyen. Néha kapott olyan feladatokat, melyekben a női külső rettentő nagy előnyére szolgált, mivel kihasználhatta a hímek nyilvánvaló gyenge pontját, hogy a közelükbe kerüljön.

Most a női csáberőnek nem sok hasznát látta volna, és ezt Zam is tudta. Ez alkalommal egy nőt kellett meggyilkolnia, egy szenátornőt, méghozzá egy jól védett személyt, akinek őrei ragaszkodtak hozzá, és úgy óvták, akár egy anya a gyermekét. Zam kíváncsi volt, vajon mivel vívta ki ez a nő a megbízói haragját.

Vagy legalábbis felvetődött benne ez a gondolat, mint ahogy néhányszor már felvetődött, mióta Jango felbérelte a szenátornő meggyilkolására. De egy profi bérgyilkos sosem engedhette, hogy gondolatai ilyen ösvényeken járjanak. Nem az ő dolga. Ő nem az erkölcsi mércéje senkinek, nem az ő dolga megítélni a megbízatása értékét, annak igazságosságát vagy igazságtalanságát; ő csupán egy eszköz, bizonyos értelemben csak egy gép. Megbízói kezének meghosszabbítása, semmi több.

Jango meghagyta, hogy ölje meg Amidalát, tehát megöli Amidalát, visszarepül, begyűjti a járandóságát, és nekilát a következő megbízatásnak. Tiszta és egyszerű.

Zam el sem akarta hinni, hogy a robbanószerkezet, melyet sikerült elrejtenie a leszállóplatformon, nem végezte el a dolgát, de megszívlelte ezt, és megértette, hogy Amidala szenátor gyenge pontjait nem könnyű megtalálni és kiaknázni.

Az alakváltó rácsapott öklével a suhanója tetejére. Gyűlölte, hogy külső segítséghez kellett folyamodnia, egy szondadroidot kellett beszereznie, hogy elvégezze a munkát, amit szívesebben végzett volna el személyesen.

Csakhogy most a hírek szerint Jedik védelmezik Amidalát, és Zam nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy harcba keveredjen az egyik ilyen bosszantó fanatikussal.

Bepillantott a suhanó belsejébe, a műszerpultba épített időkijelzőre, és zordan bólintott. A munka mostanra elvégeztetett. A mérges kouhunok minden valószínűség szerint célba jutottak, és a fullánkos farkak egyetlen karcolása is bőven elég.

Zam kiegyenesedett, érzett valamit, valami megmagyarázhatatlan kényelmetlenséget.

Meglepett (vagy rémült?) kiáltást hallott, körülpillantott, és a szeme tágra nyílt a sisak háromszög formájú szemrése mögött. Zavart megrökönyödéssel nézte, amint a szondadroidja, a programozott gyilkosa cikcakkban közeledik Coruscant toronyszerű épületei között, s egy Jedi-köpenyes emberi alak csüng le róla! Zam ijedtsége csökkent, és a mosolya szélesedett, amikor azt látta, hogy a droid heves védekezőakciókba kezd, mivel erre jól beprogramozták. Nekicsattant a közeli épület oldalának, hogy lerepítse magáról a Jedit, és amikor ez nem jött be, az okos droid visszasiklott a forgalmi sávba, rárepült egy suhanóra, közvetlenül a jármű fúvókái mögé.

A Jedi vergődött, a testét rángatta, és valahogy sikerült elkerülnie a lángokat, míg végül a droid elröppent oldalra, hogy másfajta taktikával próbálkozzon. Alacsonyan suhant az egyik épület teteje fölött.

Zam szeme még inkább tágra nyílt, ahogy a látványosságot bámulta. Igazán lenyűgözte az a mód, ahogy a Jedi, nem hagyva lesodortatni magát, veszettül kalimpált a lábával, és valósággal futott a tetőn, miközben a droid vonszolta magával. Ó, de jól csinálta!

A fejvadász igazán jól szórakozott, de a jóból is megárt a sok.

Zam benyúlt a suhanójába, egy hosszú csövű sugárvetőt húzott elő, laza mozdulattal a vállához emelte, és célzott. Kilőtt egy hosszú sorozatot, és lövedékek csapódtak be és süvítettek a Jedi és a droid körül.

Zam kipillantott a nézőkéje mögül, és megrökönyödve látta, hogy az ördöngös férfi valahogy megúszta a lövéseket; vagy félrelendült előlük, vagy pedig – tűnődött a nő – Jedi-ereje révén eltérítette azokat.

– Na, ezt kapd el! – mormolta a fejvadász, és újra vállhoz emelte karabélyát. A célkeresztben a Jedi mellkasát látta, s csupán egy parányit emelt a csövön, mielőtt meghúzta a ravaszt.

A szondadroid szétrobbant.

A Jedi elrepült valahová.

Zam sóhajtott, vállat vont, és győzködte magát, hogy a látványos műsor megérte a szondadroid árát. És remélhetőleg a diadal is. Ha Amidala szenátor holtan hever a szobájában, akkor ez a kiadás tényleg jelentéktelen semmiség, mert ez a vérdíj több, mint amennyit Zam valaha bárkiért is kapott.

A fejvadász visszarakta a karabélyt a suhanóba, aztán lehajolva ő maga is bebújt, majd elzúgott, és beleolvadt a lüktető coruscanti forgalomba.

Obi-van sikoltva zuhant tíz vagy húsz emeletet. Ez alkalommal semmi sem akadt Jedi-repertoárjában, ami megmenthette volna. Eszeveszetten nézelődött, de nem látott semmit a közelben, sem kapaszkodót, sem egy teraszt, sem vaskos, párnázott ponyvákat.

Semmit. Csak újabb ötszáz emeletet a talajig.

Megpróbálta meglelni nyugalmát, próbált belehullani az Erőbe, és elfogadni ezt a nem várt végzetet.

Ám ekkor egy suhanó libbent mellé, és engedetlen padavanja pimasz vigyorát pillantotta meg, és Obi-van soha életében nem örült még ennyire ennek a látványnak.

– Stoppolni általában a platformon szokás – tájékoztatta Anakin, és elég közel vitte a suhanót, hogy Obi-van megragadhassa. – Mindenesetre ez eléggé újszerű. Figyelemfelkeltő.

Obi-vant túlságosan lefoglalta, hogy bemásszon az utasülésre, és nem vágott vissza. Végül elhelyezkedett Anakin mellett.

– Majdnem elvesztettelek – jegyezte meg a padavan.

– Elég a tréfából. Mi tartott ilyen sokáig?

Anakin hátradőlt az ülésében, a nyitott suhanó ajtajára könyökölt, és igyekezett nagyon lazának látszani.

– Tudod, mester – vetette oda hetykén –, nem találtam olyan járgányt, ami igazán tetszett. Nyitott tetejűt, természetesen, és olyat, ami elég gyors, hogy utolérje a te száguldó droidodat. És ráadásul, tudod, keresgélnem kellett a megfelelő színűt…

– Ott van! – kiáltotta Obi-van, és egy közeli suhanóra mutatott, felismerve azt a járművet, amely mögül a bérgyilkos lőtt rá. Az jóval fölöttük száguldott, de Anakin keményen beletaposott a gázba, felkapta a suhanójuk orrát, és rátapadt a mutatott járgányra.

Szinte ugyanabban a pillanatban egy kar nyúlt ki a másik suhanó nyitott ablakán, sugárvetővel a kézben, és megeresztett feléjük egy sorozatot.

– Ha csak feleannyi időt töltenél vívásgyakorlással, mint élcelődéssel, ifjú padavan, Yoda mesterrel felérő vívó lehetnél! – mondta Obi-van, majd alábukott, és többször is az ajtónak csapódott, miközben Anakin éles, kitérő manőverezésbe kezdett.

– Szerintem már vagyok.

– Csak szeretnéd, ifjú padavanom – vágott vissza Obi-van. Felsikkantott, és ösztönösen az arca elé kapta a karját, ahogy Anakin összevissza cikázott a forgalomban, épp csak elkerülve néhány járművet. – Óvatosan! Lassíts, hé! Tudod, mennyire utálom, amikor ezt csinálod!

– Bocs, elfelejtettem, mennyire nem szeretsz repülni, mester! – mondta Anakin, és a hangja emelkedett, ahogy hirtelen lefelé rántotta a suhanót, hogy kitérjen egy újabb sugárnyaláb elől, amelyet a makacs fejvadász lőtt ki rájuk.

– A repülés nem zavar – kiáltotta Obi-van. – De amit te művelsz, kész öngyilkosság! – Szavai csaknem a torkában szorultak, a gyomrával együtt, merthogy Anakin élesen jobbra rántotta a kormányt, aztán lefelé, majd beletaposott a fékbe, visszahúzta a járgányt balra, felrántotta az orrát, vissza a forgalmi sávba, a fejvadász mögé látótávolságba… hogy épp láthassa, amint újabb lövedékek suhannak feléjük.

Aztán a fejvadász hirtelen oldalra rántotta járművét, és a két tágra nyíló szemű Jedi szinte egyszerre ordított fel, ám ordításukat elnyomta annak a munkásvonatnak a robaja, mely keresztben zúgott el szinte előttük.

Obi-van ismét szájában érezte az epéjét, de Anakinnak valahogy sikerült elkerülnie a vonatot, és felbukkannia a túloldalon. Obi-van a padavanjára pillantott, és azt látta, hogy nyugodt, közönyös pózban vezet tovább.

– Tudod, mester, hamarabb repültem, mint ahogy járni megtanultam – közölte Anakin huncut mosollyal. – Ebben nagyon jó vagyok.

– Lassíts! – utasította Obi-van olyan hangon, mely arra utalt, hogy a tiszteletre méltó Jedi-lovag hányni készül.

Anakin nem törődött vele, és vad sebességgel zúgott el egy sor hatalmas kamion mellett a bérgyilkos nyomába. Körbe-körbe száguldottak, élesen levágva a sarkokat a forgalmi sáv fölött, alatt és az épületek körül, és a bérgyilkos suhanóját egy pillanatra sem veszítették szem elől. Anakin nem kímélte a járművét, szinte súrolta az épületeket.

– Nem bír lerázni – hencegett. – Kezd kétségbeesni.

– Remek – felelte Obi-van szárazon. Aztán felsikoltott, amikor a követett suhanó beszáguldott egy alagútba. – Ó, várj! Ne menj be utána!

Anakin azonban beszáguldott, aztán már ki is röppent, mivelhogy egy hatalmas vonat robogott a nyomában, és Obi-van majdnem olyan hangosan sikoltott, mint ahogy a vonat dudált.

– Tudod, mennyire utálom, amikor ezt csinálod!

– Bocs, mester – felelte Anakin nem túl meggyőző őszinteséggel. – Ne aggódj! Ez a fickó most már bármelyik percben kinyírhatja magát!

– Hagyd, hogy ne velünk együtt tegye – javasolta Obi-van.

Látták, amint a bérgyilkos ismét felröppen a forgalomba, és beszáguld szembe egy zsúfolt egyirányú sávba.

Anakin is behajtott mögötte.

Mindkét suhanó vad cikcakkban száguldott szembe a forgalommal, eszelős iramban, s közben néha-néha az üldözött visszalőtt. Aztán váratlanul a bérgyilkos meredeken felfelé száguldott, szűk ívet írt le, és a két Jedi mögé került.

– Ez szép volt! – dicsérte meg Anakin. – De ez is.

Beletaposott a fékbe, hátramenetbe váltott, és a másik suhanó odavillant melléjük.

És a bérgyilkos máris tüzelni kezdett Obi-vanra.

– Mit művelsz?! – üvöltötte Obi-van. – Ez szétlő engem!

– Hát igen – ismerte el Anakin, és vadul próbált elmanőverezni. – Ez nem jött be.

– Szép, hogy elismered. – Obi-van oldalra vetette magát, majd előrebillent, ahogy a suhanójuk hirtelen zuhanni kezdett. Anakin pont a bérgyilkos járműve alá vitte.

– Itt nem lövöldözhet ránk – gratulált magának a padavan, de a mosolya csupán addig tartott, amíg fel nem ismerte ellenfele új taktikáját. A bérgyilkos kizúgott a forgalmi sávból, és egyenesen egy épület felé száguldott, méghozzá úgy, hogy a járműve alja szinte súrolja a tetőt.

Obi-van Anakin nevét akarta kiáltani, de a száján más jött ki:

– Ananananaaaaaa…

A padavan azonban uralta a helyzetet, befékezett, felrántotta a suhanó orrát, és szinte az ereszt súrolva elzúgott a tető felett.

Szinte abban a pillanatban újabb akadállyal találták szembe magukat: egy hatalmas jármű közeledett alacsonyan és lassan.

– Landol! – kiáltotta Obi-van, és amikor Anakin nem reagált, hozzátette: – Rajtunk!

Bár ez inkább így hangzott: „rajtuuuuuuuuuuuuuu”, mivel Anakin oldalra rántotta gépüket, és befordult egy saroknál, elsodort egy zászlórudat, s magával ragadta a vaskos szövetet.

– Szedd le! – mondta a látszólag rendíthetetlen padavan, és a leszaggatott zászló felé biccentett, amely rátekeredett a suhanó elülső légfúvókájára.

-Mi?

– Szedd le a zászlót! Csökken a meghajtás! Siess!

Az orra alatt motyogva Obi-van kimászott az utastérből az elülső fúvókákhoz. Veszélyesen kihajolt, lerángatta a zászlót, és erre a suhanó úgy meglódult, hogy a Jedi-lovag csaknem kizuhant.

– Ne csináld! – sikoltotta. – Tudod, mennyire utálom, amikor ezt csinálod!

– Ezer bocs, mester.

– Az erőmű felé tart – közölte Obi-van. – Csak lassan! Veszélyes megközelíteni azokat az energiapóznákat.

Anakin elzúgott az egyik oszlop mellett, és egy hatalmas energiakisülés sercegtette meg körülöttük a levegőt.

– Lassíts! – parancsolta Obi-van. – Lassíts le! Ne menj keresztül azon a…

Anakin azonban épp ezt tette; cikázott balra, jobbra, balra.

– Mit csinálsz?

– Bocs, mester.

Energiakisülések sercegtek körülöttük. Jobbra, balra, ismét jobbra, fel, még feljebb, le és körbe, és valahogy kijutottak a túloldalon.

– Ez szép volt! – ismerte el Obi-van.

– Őrültség volt! – helyesbített Anakin csikorogva. Az idősebb Jedi rápillantott, és látta, hogy a padavanja arca szinte bezöldült, és ekkor a kezébe temette fejét, és felnyögött.

– Most elkapjuk! – jelentette be Anakin. A bérgyilkos besiklott az előttük emelkedő két épület közé.

Anakin befordult a sarkon, és szemközt találta magát üldözöttjével, aki elállta útját. A bérgyilkos kihajolt az ajtón, és célra tartotta karabélyát.

– A francba! – jegyezte meg a padavan.

– Állj! – kiáltotta Obi-van, és mindketten előrebillentek, ahogy egy sorozat lézerlövedék záporozott rájuk.

– Nem! – csikorogta Anakin. – Megcsináljuk.

És tövig nyomta a gázt.

Lefelé vitte suhanóját, és szinte súrolta a másik járművet, ahogy elzúgott alatta, aztán élesen felfelé húzott, és beszáguldott egy épület szűk nyílásán. Ám ott csövek sorakoztak, és nem látszott alagút, melyen simán át lehetett volna röppenni a suhanóval. Oldalra sodródtak, hol az egyik falnak, hol a másiknak súrlódtak, csaknem belerohantak egy hatalmas vaskonzolba, és megcakkoztak néhány tartóbordát. Az egyik megsértett vezetékből hatalmas, tüzes gázlabda szökkent elő, amely csaknem felemésztette őket, és az azt követő ellenőrizhetetlen pörgésben lepattantak egy másik épületről, aztán a suhanó leállt.

Anakin hunyorgott, várta a szitkok áradatát, de amikor végül Obi-vanra pillantott, azt látta, hogy a Jedi rezzenéstelen tekintettel mered maga elé, és egyre azt mondogatja:

– Őrült vagyok, őrült vagyok, őrült vagyok… – és újra meg újra.

– De összejött – kockáztatta meg Anakin. – Megcsináltuk.

– Dehogy jött össze! – üvöltött rá Obi-van. – Leálltunk. És te majdnem kinyírtál minket!

Anakin lepillantott a kezére meg a testére, és az ujjait hajlítgatta.

– Szerintem még élünk. – Elvigyorodott, így próbálván csillapítani a dühöngő mestert, Obi-van azonban úgy nézett ki, mint aki rögtön szétrobban.

– Ostobaság volt! – bömbölte.

Anakin vadul dolgozott, próbálta beindítani a suhanót.

– Összejöhetett volna – tiltakozott félénken. Magabiztos kifejezése némileg erősödött, amikor a suhanó motorja ismét zümmögni kezdett.

– De nem jött össze! És most szem elől vesztettük!

Obi-van jóformán még be sem fejezte, amikor egy sorozat lézerlövedék csapódott be körülöttük, és a robbanások ereje megrázta alattuk a járművüket. Mindketten felpillantottak, és látták az elzúgó bérgyilkost.

– Dehogy vesztettük – mosolygott Anakin. Felrántotta a suhanója orrát, és ettől a heves startolástól mindketten az ülésükbe préselődtek. Füstölgő, szállongó roncsdarabok között zúgtak keresztül, a suhanójukon itt-ott kicsinyke tüzek lángoltak, és Obi-van csapkodva próbálta oltani azokat.

Ismét ott száguldottak a menekülő bérgyilkos mögött a fő forgalmi sávokban, ide-oda cikázva a szembejövő járművek elől. Előttük a merénylő élesen befordult balra két épület közé, és Anakin azonnal reagálva elzúgott jobbra és felfelé.

– Mit csinálsz? – képedt el Obi-van. – Ő a másik irányba ment.

– Erre rövidebb, azt hiszem.

– Hogy érted azt, hogy „azt hiszed”? Hogyhogy rövidebb? Hiszen épp az ellenkező irányba ment! Elvesztetted!

– Mester, ha tovább loholunk a nyomában, az a fickó szénné égve végzi – próbálta megmagyarázni Anakin. – Személy szerint én nagyon szeretném megtudni, ki ő és hogy kinek dolgozik.

– Aha – felelte Obi-van gúnytól csöpögő hangon. – Szóval ezért megyünk az ellenkező irányba.

Anakin még feljebb vitte a gépet, tett egy félkört, végül egy helyben lebegtek nagyjából ötvenemeletnyi magasságban.

– Nos, elvesztetted – mondta Obi-van.

– Mélységesen sajnálom, mester – felelte Anakin. És megint csak nem igazán tűnt meggyőzőnek, mintha csak azért mondaná ezt, mert Obi-van ezt várja el tőle, és nem akar újabb letolást. A Jedi-lovag keményen rámeredt, készen rá, hogy megrója, ám azt látta, hogy Anakin erősen összpontosít, és halkan számol.

– Bocsáss meg egy pillanatra – mondta a padavan. Felállt, és Obi-van legnagyobb elképedésére kilépett a suhanóból.

Obi-van kihajolt a suhanó oldalán, lefelé bámult, és látta, amint Anakin zuhan – megközelítőleg öt emeletet, aztán egy arra száguldó ismerős suhanó tetején landol.

– Gyűlölöm, amikor ezt csinálja! – suttogta Obi-van, és hitetlenkedve ingatta a fejét.

Zam Wesell az épületek közvetlen közelében suhant, a legszélső fő forgalmi sáv mentén. Nem tudta, hogy a szondadroid sikerrel teljesítette-e küldetését, de igen kellemesen érezte magát e pillanatban, lévén hogy túljárt a két Jedi eszén.

Hirtelen a suhanója megbillent egy becsapódó súly alatt. Először azt hitte, sugárlövedék találta el, de aztán, miközben a találat okozta sérülés nyomait kereste, rájött, hogy a „lövedék” – egy ember – valahogy ráugrott a suhanójára.

Zam visszavett a sebességből, aztán teljes erejéből beletaposott a gázba, és a jármű meglódult. A hirtelen gyorsulás csaknem lerepítette Anakint a suhanó tetejéről, hátracsúszott egészen a farokig, de ott makacsul megkapaszkodott, és Zam legnagyobb csalódására kúszni kezdett az utastér irányába.

Zam vicsorogva, keményen a fékbe taposott, és Anakin átcsusszant és bukfencezett fölötte.

De a makacs ifjú Jedi elkapta a suhanó iker első villáinak egyikét, és most abban kapaszkodott.

Zam gyorsított, kidugta sugárvetőjét az ablakon, és egy sorozat lövedéket küldött nagyjából Anakin irányába. Azonban rossz szögben tartotta a fegyvert, és egyetlen lövés sem talált. És a fiú már jött is, makacs elszántsággal kapaszkodott vissza a suhanó tetejére, dacára Zam összes manőverének, mellyel lerázni próbálta. Hirtelen egy rövid időre visszanyerte eredeti clavdita formáját, ahogy elvesztette összpontosítását, de aztán gyorsan magához tért.

A fejvadász szitkokat mormolt, és visszalibbent a forgalomba, miközben próbált kiötleni néhány tervet, hogyan szabaduljon meg az idegesítő Jeditől. Újra megkezdte vad cikázását a forgalomban, és eljátszott a gondolattal, hogy egészen közel röppen valami súlyosabb járműhöz, olyan közel, hogy annak fúvókái leégessék a suhanója tetejét.

Már csaknem eldöntötte, hogy ezt teszi, amikor hirtelen fénylő kék energiapenge fúrta át az utastér plafonját, és a hegye lecsusszant mellé. Felnézett, és látta, hogy a makacs Jedi lyukat vág a tetőn.

Odafordult, és lőtt. Aztán ismét. Végül nagy megkönnyebbülésére egy lövedék kiütötte a fénykardot a Jedi kezéből; ámbár hogy a kezet találta-e el vagy csak a fegyvert, azt nem tudta volna megmondani.

Obi-van pont akkor pillantotta meg Zam suhanóját, melynek tetején Anakin kapaszkodott, amikor a fénykard kihullott a padavan kezéből.

Obi-van a fejét ingatta, és az utca felé fordította a suhanóját, olyan szögben, hogy elé tudjon vágni annak a másiknak.

Anakin keze bukkant fel a nyílásban, és Zam célba vette a sugárvető pisztolyával. A fiú azonban nem nyúlt érte, csak tartotta kinyújtott kezét, és mielőtt a nő meghúzhatta volna a ravaszt, valami láthatatlan erő kicsavarta a kezéből a fegyvert, és a Jedi markába röpítette.

– Nem! – üvöltötte a fejvadász, és megrökönyödve bámulta. Az irányító műszereket elengedve felágaskodott az ülésben, és kétségbeesetten megragadta a pisztolyt mindkét kezével. Viaskodtak a fegyverért, és közben a suhanó jobbra-balra kacsázott. Aztán a pisztoly elsült, nem találta el egyiküket sem, de lyukat ütött a suhanó padlójába, és elszakított valami fontos vezetéket.

A suhanó oldalra billent, és bár Zam kétségbeesetten rávetette magát a műszerpultra, reménytelenül küzdött.

Zuhantak és pörögtek, oldalra és előre egyaránt. Mindketten sikoltva kapaszkodtak az életükért, miközben spirálban zúgtak az utca irányába.

Végül, az utolsó lehetséges másodpercben Zamnak sikerült annyira úrrá lenni a gépén, hogy földrengető becsapódás helyett szikrazáport szórva csúsztak végig Coruscant szegényes városrészének töredezett kövezetén.

A suhanó felpattant, az élére állt, majd becsapódva megállt. Anakin lerepült a tetejéről, és hosszan tovagurult az utcán. Amikor végül megállapodott, látta, amint a bérgyilkos kiugrik a suhanóból, és futni kezd az utcán, így hát valahogy feltápászkodott, és indult, hogy kövesse.

A toccsanás, ahogy egy mocskos tócsába lépett, ráébresztette Anakint a durva valóságra. Ez itt a Coruscant gyomra, a bűzös, mocskos utcaszint. Lassított – a bérgyilkos már úgyis eltűnt a szeme elől –, és kíváncsian körülnézett, szemügyre véve a legváltozatosabb formájú, nem emberi létformákat. A padavan felhúzta az orrát meglepetésében és hitetlenkedésében, látván, hogy ezek a lények guberálnak végestelen-végig az utcán.

Sietve lerázta magáról a látványt, mert eszébe jutott, miért van itt; hogy gondoskodjon Padmé biztonságáról. A szépséges nabooi szenátornőre gondolva az ifjú Jedi megtáltosodva rohant a romos mellékutcán, és ismét megpillantotta a bérgyilkost, amint áttört az útját állók tömegén. Anakin a nyomába vetette magát, ellökdöste az útjába kerülőket, de a tömegben nem sokkal jutott közelebb hozzá.

Az utolsó pillanatban fedezte fel, hogy a sisakos gyilkos beront egy épület bejáratán.

Anakin végre áttört a tömegen, és látta, hogy egy kaszinó reklámja világít a homlokzaton. Eltántoríthatatlanul lódult az ajtó felé, de aztán megtorpant, mert Obi-van kiáltását hallotta.

Ismerős sárga jármű suhant le, és megállapodott az útpadka mellett.

– Anakin! – Obi-van sietett az ifjú Jedi felé, és Anakin elejtett fényszablyáját tartotta a kezében.

– Abba a klubba ment be a nő, mester!

Obi-van csettintett a kezével a levegőben, hogy megnyugtassa padavanját, és elkerülte a figyelmét, hogy Anakin „nő”-nek titulálta üldözöttjüket.

– Türelem! – intette. – Használd az Erőt, Anakin! Gondolkodj!

– Sajnálom, mester.

– A fickó elrejtőzni akar ott, nem tovább futni – indokolta meg Obi-van.

– Igen, mester.

Obi-van odanyújtotta a fényszablyát tanítványa felé.

– Legközelebb próbáld nem elveszíteni.

– Sajnálom, mester.

Obi-van azonban elhúzta a becses fegyvert, amikor Anakin érte nyúlt, és elkapta a fiatal padavan pillantását szigorú tekintetével.

– A Jedinek a fényszablyája a legbecsesebb tulajdona.

– Igen, mester. – Anakin újra a fényszablyáért nyúlt, Obi-van azonban ismét elhúzta, és nem engedte el Anakin tekintetét sem.

– Magánál kell tartania azt mindenkor.

– Tudom, mester – válaszolta Anakin némi bosszúsággal a hangjában.

– Ez a fegyver az életed.

– Már hallottam ezt a leckét.

Obi-van ismét odanyújtotta a fegyvert, és végre a tekintete is megenyhült. Anakin elvette fényszablyáját, és az övébe csúsztatta.

– De te nem tanultál semmit, Anakin – mondta a Jedi-lovag, és elfordult.

– Én próbálok, mester.

Őszinteség csengett a fiú hangjában, ezt Obi-van tisztán felismerte, és talán egy csekély sajnálkozás is, és ez eszébe juttatta Obi-vannak azokat a nehézkes körülményeket, ahogy Anakin bekerült a Rendbe. Túlságosan idős volt már, csaknem tízéves, és Qui-gon mester engedély nélkül, a Jedi Tanács jóváhagyása nélkül fogadta tanítványává. Yoda mester potenciális veszélyt látott az ifjú Anakin Skywalkerben. Soha senkivel nem találkoztak még, akiben ilyen hatalmas volt az Erő, mármint pusztán potenciális értelemben. De a Jedi Rend általában a lehető legfiatalabb kortól kezdte a kiképzést. Az Erő túlságosan hatalmas eszköz – nem, nem eszköz, és épp ez a gond. Egy oktalan Jedi eszközként használja az Erőt, és ez lesz a végzete. De egy igazi Jedi megérti, hogy az Erő egy közelítő úton haladó társ, s közös ösvényük találkozik az igazi harmóniához, és a megértéshez.

Miután Qui-gon halálát lelte egy Sith Lord keze által, a Jedi Tanács újra átgondolta a döntést Anakin ügyében, és engedélyezte a kiképzést, s így Obi-van teljesíthette Qui-gonnak tett ígéretét, miszerint gondjaiba veszi a tehetséges fiúcskát. A Tanács azonban habozott, és nyilvánvalóan nem repesett az örömtói. Yoda szinte rezignáltnak tűnt, mintha ez olyan ösvény lenne, amelyet nem lehet elkerülni, mintsem olyan, amelyre önként és buzgón lépnének. Mert a pletykák azt suttogták, Anakin a Kiválasztott, aki megteremtené az egyensúlyt az Erőben.

Obi-van nem igazán tudta, mit jelent ez, és enyhén megborzongatta. Felnézett Anakinra, aki türelmesen álldogált, megilletődve a letolás után, és elégedettséggel töltötte el a látvány, ez a hihetetlenül rokonszenves, kissé önfejű és nyilvánvalóan vakmerő fiatalember.

Csupán azért rejtette el mosolyát, mivel nem tett volna jót Anakinnak, ha megtudja, hogy ilyen könnyen megbocsátották elsietett cselekedeteit és fegyvere elvesztését.

Obi-van köhécselésnek álcázta kuncogását. Végül is ő talán nem ugrott ki gondolkodás nélkül egy ablakon száz emelet magasságban a Coruscant utcaszintjétől?

A Jedi-mester belépett a kaszinóba. Idegenek és emberek keveredtek a füstös helyiségben, mindenféle színű italokat szürcsölgettek, és egzotikus növényekkel megtömött egzotikus pipákkal pöfékeltek. Számos köpeny alatt fegyver domborodott, és ahogy a két Jedi körülpillantott, megértették, hogy az összes jelenlévő potenciális veszélyt jelentett.

– Miért is gondolom, hogy egyszer a halálomat okozod? – kiabálta túl a lármát Obi-van.

– Ne mondj ilyet, mester! – felelte Anakin komolyan, és hevessége meglepte Obi-vant. – Téged apámként tisztellek. Szeretlek, és nem akarok fájdalmat okozni neked.

– Akkor miért nem hallgatsz rám sosem?

– Mostantól fogok – fogadkozott buzgón Anakin. – Szófogadóbb leszek. Megígérem.

Obi-van bólintott, és körülpillantott.

– Látod valahol a fickót?

– Szerintem az a „fickó” egy nő.

– Akkor légy még sokkal óvatosabb! – horkant fel Obi-van.

– És szerintem alakváltó – tette hozzá Anakin.

Obi-van a tömeg felé biccentett.

– Menj, keresd meg! – És máris elindult az ellenkező irányba.

– Hova mégy, mester?

– Egy italért – jött a kurta válasz.

Anakin meglepetten hunyorogva látta, hogy mestere valóban a bárpult felé tart. Csaknem megindult utána, hogy tovább faggassa, de eszébe jutott a letolás, amit az imént kapott, és az ígérete, hogy szófogadóbb lesz, s hogy mindenben engedelmeskedik a mesterének. Megfordult, és keresztülvágott a tömegen, próbálva megőrizni nyugalmát a rámeredő tekintetek kereszttüzében, melyek legtöbbje nyilvánvaló gyanakvással szemlélte, mások leplezetlen ellenségességgel.

Obi-van figyelte őt egy darabig a szeme sarkából. Odaintett a mixernek, aztán nézte, ahogy egy poharat raknak eléje, amelybe borostyánszínű folyadékot töltenek.

– Nem veszel pár halálrudat? – hallatszott egy mély torokhang oldalról.

Obi-vannak oda sem kellett fordulnia, hogy szemügyre vegye a beszélőt, akinek fekete sörényéből két antenna kunkorodott fel csavart szarvként.

– Senkinek sincsenek jobb halálrúdjai, mint Elan Sleazebagganónak – tette hozzá a nyomorult tökéletesen gonosz vigyorral.

– Nem akarsz; halálrudakat eladni nekem – közölte a Jedi, alig észrevehetően csettintett, és az Erő súlyát vitte a hangjába.

– Nem akarok halálrudakat eladni neked – ismételte Elan Sleazebaggano engedelmesen.

A Jedi ismét csettintett.

– Haza akarsz menni, hogy átgondold az életed.

– Haza akarok menni, hogy átgondoljam az életem – értett egyet készségesen Elan, majd megfordult, és lassan elcammogott.

Obi-van felhajtotta az italát, és intett a mixernek, hogy töltse tele még egyszer.

Nem sokkal arrébb a tömegben Anakin fürkészve nézelődött. Valami nem tetszett neki – de persze hogyan is érezhette volna jól magát ezen a nyomorúságos helyen? Valamiféle megérzés nyomasztotta; sokkal több gonoszságot érzékelt, mint amire egy ilyesfajta helyen számítani lehetett.

Igazából nem látta a sugárvető pisztolyt, ahogy kicsusszan a tartójából, nem látta, ahogy a látszólag gyanútlan Obi-van irányába emelkedik.

De megérezte…

Anakin megperdült, mint ahogy Obi-van is, és látta, amint a mestere kezében fénykard villan, és gyönyörű, kecses ívet ír le. Szinte lassított mozgásnak tűnt Anakin számára, bár természetesen Obi-van halálos gyorsasággal és precizitással csapott le, s pengéje, mely ugyanolyan kék volt, mint Anakiné, kurta, függőleges félkört tett meg, majd egy másikat az ellenfele felé. Az orgyilkos nő – és immár egyértelműen kitűnt, hogy nő, mivel nem viselte a sisakját – felsikoltott a fájdalomtól. Keze még mindig markolta a sugárvető pisztoly markolatát, a padlóra hullva, könyökből levágva.

A helyiség megelevenedett. Ahogy Anakin Obi-vanhoz rohant, a bár törzsvendégei dühösen felugráltak.

– Nyugi! – kiáltotta Anakin, és ujjaival csettintett a levegőben, telítve hangját az Erő hatalmával. – Hivatalos ügy. Igyatok tovább!

Fokozatosan, nagyon lassan, a bár visszazökkent korábbi atmoszférájába, s a beszélgetések újra kezdődtek. Obi-van látszólag mit sem törődve ezzel, intett Anakinnak, hogy segítsen, és együttes erővel kivonszolták a bérgyilkost az utcára.

Gyengéden leengedték a járdára, és amint kezdett magához térni, Obi-van bekötözte megcsonkított karját.

A nő állatiasan morgott és hunyorgott kínjában, és egész idő alatt gyűlölködve meredt a két Jedire.

– Tudod, ki az, akit megpróbáltál megölni? – kérdezte tőle Obi-van.

– A nabooi szenátor – vetette oda Zam Wesell tényszerűen, mintha mit sem számítana.

– Ki bérelt fel?

A nő merőn bámulta.

– Ez csak egy munka.

– Mondd meg! – követelte Anakin, és fenyegetően előrelépett.

A kemény fejvadász meg se rezzent.

– A szenátor hamarosan úgyis meghal mindenképp – felelte. – Ez nem ért véget velem. Azért a díjért, amit érte kínálnak, sorba fognak állni a fejvadászok, hogy megkaphassák a munkát. És a következő nem követi majd el ugyanazt a hibát, amit én.

Bármilyen kemény volt is, hangos nyögéssel fejezte be.

– Ez a seb több ellátásra szorul, mint amire itt képes vagyok – magyarázta Obi-van nyilvánvaló aggodalommal Anakinnak, de, még ha törődött is ezzel a fiatalember, nem mutatta.

Dühös képpel hajolt előre.

– Ki bérelt fel? – kérdezte ismét, és ahogy folytatta, az Erő minden hatalmát belesűrítette követelésébe, s ennek nagysága még Obi-vant is meglepte, mivel ez nem megfontoltságból vagy a jelenlegi feladat iránti elkötelezettségből eredt. – Mondd meg! Mondd meg nekünk!

A fejvadász továbbra is vadul meredt rá, de ajkai megrándultak, és vallani kezdett:

– Egy fejvadászt kerestek…

Puffanás hallatszott felülről, a fejvadász megvonaglott, a lélegzete elakadt, és egyszerűen csak kilehelte a lelkét. Női vonásai groteszk módon rángatóztak, és visszaalakultak dudoroktól és ráncoktól telt clavdita formájukba.

Anakin és Obi-van erővel fordították el tekintetüket a látványos átalakulástól, és ahogy felnéztek, hallották a zúgást, és egy páncélos rakétaembert láttak elsuhanni az ég felé, és beleolvadni a coruscanti éjszakába.

Obi-van lepillantott a halott teremtményre, egy apró tárgyat húzott ki a nyakából, és odamutatta Anakinnak.

– Mérgezett dobótű.

Anakin felsóhajtott, és elfordította a tekintetét. Végül is meghiúsították a merényletet, és megölték a gyilkost.

De az egyértelmű volt számára, hogy Padmé Amidala szenátornőt továbbra is halálos veszély fenyegeti.

Anakin csendben állt a Jedi Tanács termében, és a Rend Mesterei vették körül. Mellette ott állt Obi-van, az ő mestere, de aki nem tartozott a Mesterek közé. Obi-van, akárcsak a tízezer Jedi többsége, Lovag volt, de ez a néhány kiválasztott, akik itt ültek körben a terem szélén, Mesterek voltak, a Rend legmagasabb rangú tagjai. Anakin sosem érezte magát túl kényelmesen ebben a tiszteletre méltó társaságban. Tudta, hogy az itt ülő Jedi-mesterek több mint fele, komoly kétségeit fejezte ki, amiért beengedték őt a Rendbe túlkorosként tízévesen. Tudta, hogy még miután Yoda amellett voksolt, hogy hagyják őt tanulni, s bízzák Obi-van gondjaira, néhányan továbbra is hangoztatták kétségeiket.

– Le kell nyomoznod ezt a fejvadászt, Obi-van – mondta Yoda mester, miközben a többiek kézről kézre adták a mérgezett dobótűt.

– És ami még fontosabb, tudd meg, kinek dolgozik! – tette hozzá Mace Windu.

– És Amidala szenátor? – kérdezte Obi-van. – Továbbra is szüksége van védelemre.

Anakin előre tudta, mi fog következni, és kihúzta magát, ahogy Yoda feléje fordította tekintetét.

– Hagyd azt, a padavanod ellátja.

Anakin érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni Yoda kijelentése hallatán, nemcsak az irányában kimutatott nyilvánvaló bizalom miatt, hanem azért is, mivel olyan feladatot kapott, amiről tudta, hogy igazán élvezni fogja.

– Anakin, kísérd vissza a szenátornőt a szülőbolygójára, a Naboora! – tette hozzá Mace. – Ott nagyobb biztonságban lesz. És ne nyilvántartott úton menjetek! Rejtve utazzatok!

Anakin bólogatott, miközben a feladatot magyarázták, de azonnal tudta, hogy annak végrehajtása némi tiltakozásba fog ütközni.

– Mint a Haderő-állítási Törvény ellenzőinek vezetőjét, rendkívül nehéz lesz rávenni Amidala szenátort, hogy hagyja itt a fővárost.

– Amíg a merénylő kézre nem kerül, ítéletünket tiszteletben kell tartania – felelte Yoda.

Anakin bólintott.

– De én tudom, mennyire a szívén viseli ezt a szavazást, mester – felelte. – Jobban izgatja, hogy megbuktassa a törvényjavaslatot, mint a saját…

– Anakin – vágott közbe Mace –, menj a Szenátusba, és kérd meg Palpatine főkancellárt, hogy beszéljen vele! – A férfi hangsúlya egyértelművé tette, hogy szerinte már épp elég időt töltöttek ezzel a témával. A Jedi-lovag és padavanja megkapták a megbízatásukat, és Yoda egy biccentéssel elbocsátotta őket.

Anakin még mondani akart valamit, de Obi-van szinte azonnal megragadta a karját, és kivezette a teremből.

– Én csak Padmé érzelmeit akartam elmagyarázni ezzel a szavazással kapcsolatban – mondta Anakin, amikor ő és Obi-van maguk mögött hagyták a csarnokot.

– Már elég tisztán közreadtad Amidala szenátor érzéseit – felelte Obi-van. – Ezért küldött téged Mace Windu a főkancellárhoz, hogy járjon közben.

Miközben a folyosón lépkedtek, Anakin visszanyelte szájára toluló észrevételeit.

– A Jedi Tanács megértette, Anakin – jegyezte meg Obi-van.

– Igen, mester.

– Bíznod kell bennük, Anakin!

– Igen, mester – felelte a padavan gépiesen. Már túllépett ezen a témán gondolatban. Tudta, hogy nem lesz könnyű meggyőzni Padmét arról, hogy hagyja itt a bolygót a szavazás előtt, de igazából ez nem nagyon izgatta. Az a lényeg, hogy mellette lehet, őrizheti őt. Mivel Obi-van a fejvadász nyomában lesz, Padmé egyedül az ő felelőssége lesz, és ez nem csekélység!

Egyáltalán nem!

Anakin nem volt ideges Palpatine főkancellár irodájában. Természetesen tisztában volt ennek az embernek a hatalmával, természetesen tisztelte magát a hivatalt, de valami okból a fiatalember rendkívül kényelmesen érezte itt magát, olyan volt, mintha egy barátját látogatta volna meg. Nem töltött sok időt Palpatine-nal, de azon kevés alkalmakkor, amikor magánbeszélgetéseket folytatott vele, mindig úgy érezte, mintha a főkancellár őszinte érdeklődéssel viseltetne iránta. Bizonyos értelemben Anakin úgy érezte, mintha Palpatine is a mentora lenne… nem olyan közvetlenül, mint Obi-van, persze, de fontos és jó tanácsokat adott.

Ráadásul Anakin mindig úgy érezte, mintha szívesen látnák itt.

– Beszélek vele – értett egyet Palpatine, amikor Anakin megkérte, győzze meg Padmét, hagyja itt Coruscantot, és térjen haza a viszonylag biztonságosabb Naboora. – Amidala szenátor nem fog megtagadni egy felsőbb utasítást. Ismerem őt elég jól, és erről biztosíthatlak.

– Köszönöm, méltóságos úr.

– És így, ifjú padavan barátom, végül kaptál egy saját megbízatást – szögezte le a főkancellár széles, meleg mosollyal, úgy, ahogy egy apa szól a fiához. – A türelmed meghozta gyümölcsét.

– Az ön támogatása inkább, mint az én türelmem – felelte Anakin. – Kétlem, hogy kitartott volna a türelmem, ha ön nem biztosít arról, hogy Jedi-mestereim figyelemmel kísérik fejlődésemet, és hogy előbb vagy utóbb majd megbíznak valami fontos feladattal.

Palpatine mosolyogva bólogatott.

– Neked nincs szükséged támogatásra, Anakin – mondta. – Idővel majd megtanulsz bízni a megérzéseidben. Legyőzhetetlen leszel. Már sokszor elmondtam: te vagy a legkiválóbb képességű Jedi, akivel valaha is találkoztam.

– Köszönöm, méltóságos úr – felelte Anakin hűvösen, bár igazából alig bírta visszatartani remegését. Hallott már ilyen bókot olyasvalakitől, aki nem értett hozzá, mint például az anyjától, de egészen más volt ezt hallani Palpatine-tól, a Köztársaság főkancellárjától. Ő egy nagy tudású férfi, talán műveltebb és szélesebb látókörű, mint bárki más az egész galaxisban. Ő nem Yoda vagy Mace Windu alárendeltje. Anakin tudta azt, hogy egy ilyen ember nem dobálózna ilyen dicséretekkel, ha nem hinne az igazukban.

– Tudom, hogy a leghatalmasabb Jedi válik majd belőled, Anakin – folytatta Palpatine. – Erősebb leszel még Yoda mesternél is.

Anakin csak remélni tudta, hogy a lábai nem rogynak össze alatta. Alig bírta elhinni ezeket a szavakat, és mégis, lelkének egy része igenis elhitte. Erő lakozik benne, egy hatalom, amely túllép azon, amit a Jedik elképzelni tudtak róla, és önmagukról. Anakin tisztán érzékelte ezt. Tudta, hogy Obi-van nem érti meg ezt, és ez volt a legnagyobb csalódása mesterével kapcsolatban. Anakin szerint Obi-van túlságosan rövid pórázon tartotta.

Fogalma sem volt, miképpen válaszoljon Palpatine folyamatos dicséreteire, így csak állt ott, az iroda közepén, és szerényen mosolygott, miközben a főkancellár az ablaknál állt, és a coruscanti forgalom végtelen folyamát bámulta.

Néhány pillanat elmúltával Anakin vette magának a bátorságot, hogy megkerülje az íróasztalt, odalépjen a főkancellárhoz, és vele együtt szemlélje a forgalmi sávokat.

– Aggódom a padavanom miatt – mondta Obi-van Kenobi Yodának és Mace Windunak, miközben együtt sétáltak a Jedi Templom folyosóján. – Még nem áll készen arra, hogy ilyen megbízatást kapjon.

– Biztos a Tanács ebben a döntésben, Obi-van – jelentette ki Yoda.

– A fiú rendkívüli képességekkel bír – értett egyet Mace.

– De még sokat kell tanulnia, mester – magyarázta Obi-van. – A képességei, hogy is mondjam… önteltté teszik.

– Igen, igen – bólogatott Yoda. – E hiba egyre gyakoribb és gyakoribb a Jedik között. Túl biztosak önmagukban. Még az idősebbek, a tapasztaltabb Jedik is.

Obi-van jóváhagyó biccentéssel nyugtázta e szavakat. Igaz megállapításként csengtek a fülében, hiszen a jelenlegi körülmények a Jedik között ezekben a feszültségtől terhes időkben nyugtalanítóak voltak, sokan saját útjukat járták, távol a Coruscanttól. És hát nem az önteltség játszotta a fő szerepet Dooku gróf azon döntésében, hogy megosztja a Rendet és a Köztársaságot?

– Emlékezz, Obi-van – jegyezte meg Mace –, ha a prófécia igaz, a tanítványod az egyetlen, aki vissza tudja állítani az egyensúlyt az Erőben.

Hogy is feledkezhetett volna el Obi-van erről a tényről? Qui-gon volt az első, aki felismerte ezt, ő jelentette ki elsőként, hogy Anakin lesz az, aki beteljesíti a jóslatot. Ám ha már itt tartunk, amit Qui-gon vagy bárki más elfelejtett elmagyarázni, pontosan mit is akar jelenteni az egyensúly visszaállítása az Erőben.

– Ha a helyes ösvényt követi – mondta a Jedi-lovag a két mesternek, és egyikük sem helyesbítette.

– Végezned kell saját kötelességeidet – emlékeztette Yoda, kizökkentve Obi-vant a merengéséből, mintha csak az elméjébe látna. – Amikor majd megoldódik rejtélye a merénylőnek, megválaszolást nyernek más kérdések is.

– Igen, mester – felelte Obi-van, és a szeme elé tartotta a kicsi dárdát, amelyet a halott clavdita nyakából húzott ki.

Shmi Skywalker Lars gyengéd kezekkel emelte a tompa fényű, aranyszínű mellrészt a vezetékekkel körülfont droidhoz, és a helyére kattintotta. Rámosolygott C-3PO-ra, és bár a droid arca nem tudott hasonló mimikát produkálni, az asszony biztosra vette, hogy furcsa, droidszerű módján ő is elégedett. Mennyit panaszkodott, hogy a szél befújja a homokot a vezetékei közé, a porszemek rátapadnak a szilikonborításra, befúrják magukat, és számos alkalommal csikorgó rázkódásokat okoznak. És most Shmi megoldotta ezt a problémát, befejezte a droid építését, amit Anakin kezdett el.

– Most? – sikerült hangosan kinyögnie, bár az ajkai összetapadtak a megalvadt vértől. Nem, ébredt rá, ez nem most történt. C-3PO burkolatát napokkal ezelőtt – vagy hetekkel, évekkel ezelőtt? – rakta fel, amikor Cliegg hazavitte őt a párologtatófarmra. Igen, ott találta a protokolldroidra illő, használaton kívüli burkolatot a garázsnál, a falnak támasztva, egy öreg munkaasztal alatt.

Erre rendkívül tisztán emlékezett, de arra nem, hogy ez mikor történt.

És most… most valahol máshol volt.

Nem tudta kinyitni a szemét, hogy körülnézzen; jelen pillanatban nem volt hozzá ereje, mivel a rászáradt vér megkeményedett, és a szemhéj minden rezdítése fájdalmat okozott.

Érdekesnek vélte, hogy a szemhéja az egyetlen hely, ahol bármiféle fájdalmat érzett e pillanatban. Úgy gondolta, megsebesült.

Úgy gondolta…

Shmi neszt hallott maga mögött. Csoszogó léptek? Aztán motyogás. Igen, ezek állandóan motyognak.

Gondolatai visszatértek C-3PO-hoz, szegény C-3PO-hoz, akinek vezetékektől duzzadó karjai még mindig fedetlenek. Gyengéden felemelte a burkolatot…

Éles csattanást hallott – vagy legalábbis csattanásnak gondolta, bár csak távolról hallotta –, aztán valami végighorzsolta a hátát.

Nem maradtak benne idegszálak, hogy ennél tisztábban tudja érzékelni a testébe maró korbács harapását.

Anakin Skywalker és Jar Jar Binks annál az ajtónál álltak, amely elválasztotta Padmé hálószobáját attól az előcsarnoktól, ahol Anakin és Obi-van a múlt éjszaka őrködtek. Végigpillantva a hálószobán a törött ablakon át a coruscanti eget, a végtelenül hömpölygő járműfolyamot bámulták.

Padmé és testőrnője, Dormé összevissza rohangáltak a hálószobában, és bőröndöket hajigáltak egymásra, és határozott mozdulataikból Anakin és Jar Jar egyaránt tudták, hogy jobban teszik, ha nem kerülnek a zaklatott és mérges szenátornő útjába. Ahogy a Jedik kérték, Palpatine főkancellár közbenjárt Padménál, hogy térjen vissza a Naboora. A nő kénytelen volt engedelmeskedni, de nem tűnt túl boldognak ezzel kapcsolatban.

Mélyről jövő sóhajjal Padmé kiegyenesedett, és egyik kezével a derekát tapogatta, mely megfájdult a sok hajlongástól. Ismét sóhajtott, majd a két bámészkodó elé lépett.

– Hosszú szabadságra megyek – közölte Jar Jarral, mély, komor hangon, mintha azt remélné, hogy átadhatja terhének egy részét a balfácán gungának. – A te felelősséged lesz, hogy átvedd a helyem a Szenátusban. Binks képviselő, tudom, hogy számíthatok rád.

– Megdizdel… – tört ki Jar Jar, aki maga volt a megtestesült figyelem, attól eltekintve, hogy a fejét lengette és a fülei laffogtak. Egy gungát fel lehet öltöztetni méltóságteljesen, de egy ilyen teremtmény természetét nem lehet könnyen megváltoztatni.

– Mi?! – Padmé hangja szigorú volt, és nem csekély bosszúság csikorgott benne. Valami fontosat készült rábízni Jar Jarra, és nyilván nem repesett az örömtől, hogy a fickó régi szeleburdi önmagát hozza.

Jar Jar némileg zavartan megköszörülte a torkát, és kissé kihúzta magát.

– Megdizdeldedézsneg vezem ezd a zsúlyozs derhed. Elvogadom ezd zsog… zsog alázaddal ézs… ézs…

– Jar Jar, nem akarlak tartóztatni – szakította félbe Padmé. – Bizonyára sok a dolgod.

– Perze, úrdőm. – A gunga földig hajolt, mintha leplezni próbálná a tényt, hogy elvörösödött, akár egy daréliai tűzrák, majd sugárzó mosolyt villantva Anakinra, elsietett.

Anakin a tekintetével követte a visszavonuló gungát, de bármiféle lazaságot vagy nyugalmat érzett is az utolsó vigyor láttán, az egy pillanattal később elenyészett, mivelhogy Padmé olyan hangon szólította meg, amely eszébe juttatta, hogy a szenátornő nincs a legjobb hangulatban.

– Nem tetszik nekem ez a bujkálás – szögezte le nyomatékosan.

– Ne aggódj! Most, hogy a Tanács elrendelte a nyomozást, Obi-van mesternek nem kerül majd sok idejébe kitalálni, ki bérelte fel azt a fejvadászt. Ezt kellett volna tennünk kezdettől. Jobb kezdeményezően fellépni az ilyen fenyegetéssel szemben és felkutatni a forrását, semmint várni és megpróbálni a helyzetre reagálni. – Folytatni akarta, eldicsekedni vele, hogy ő épp ilyen nyomozást kért kezdettől, hogy Padmé megtudja, hogy neki lett igaza, és ezt végül a Tanács is elismerte. Azonban látta, hogy a nő fénylő tekintete már elsiklott róla, így inkább elhallgatott, és hagyta őt beszélni.

– És amíg a mestered nyomoz, nekem el kell rejtőznöm.

– Igen, ez a legokosabb.

Padmé csalódottan felsóhajtott.

– Azért dolgoztam több mint egy évet a Haderő-állítási Törvény megbuktatásáért, hogy aztán ne legyek itt, amikor a sorsáról döntenek!

– Néha félre kell tennünk az önérzetünket, és azt tenni, amit elvárnak tőlünk – felelte Anakin, és ez nem volt túl meggyőző kijelentés, főképp, hogy tőle származott, és amint kimondta, azonnal tudta, hogy neki nem lenne szabad ilyeneket mondani.

– Önérzet! – harsogta a nő. – Annie, te még túl fiatal vagy és nem sokat tudsz a politikáról. Javaslom, tartogasd a véleményedet máskorra!

– Sajnálom, én csak megpróbáltam…

– Annie! Elég!

– Kérlek, ne szólíts így!

– Mi?

– Annie-nak. Kérlek, ne hívj Annie-nak!

– Mindig is így hívtalak. Ez a neved, vagy nem?

– A nevem: Anakin – mondta az ifjú Jedi, akaratosan, komoly tekintettel. – Amikor Annie-nak szólítasz, olyan, mintha még mindig kisfiú lennék. És már nem vagyok az.

Padmé megtorpant, és tetőtől talpig végigmérte őt. A fiú őszinteséget látott az arcán, ahogy egyetértően bólintott, és ahogy a hangsúlya is tiszteletteljesebbé vált.

– Sajnálom, Anakin. Kétségtelen tény, hogy te… hogy te felnőttél.

Volt valami abban, ahogy ezt mondta. Anakin érzett némi utalást és elismerést arra Padmétól, hogy valóban férfivá lett, méghozzá elég jóvágású férfivá. Ez, kombinálva azzal a kurta mosollyal, amelyet a nő villantott felé, pirulásra késztette és meghátrálásra kényszerítette. Talált egy díszt az egyik polcon, az Erőt használva leemelte onnan, odalebegtette az ujjai közé, és figyelemelterelésként azt nézegette.

Még a torkát is meg kellett köszörülnie, hogy leküzdje zavarát, mert attól félt, hogy elcsuklik a hangja.

– Obi-van mesternek nem sikerült ezt felismernie – ismerte el. – Úgy bírálja minden tettemet, mintha még gyerek lennék. Nem hallgatott rám, amikor azt javasoltam, hogy kutassuk fel a merényletek forrását…

– A mentoraink jobban látják a hibáinkat, mint azt szeretnénk – értett egyet Padmé. – Ilyen a felnőtté válás.

Hirtelen ötlettel Anakin magasra emelte a kicsi, gömb alakú díszt a levegőbe, és körbe-körbe forgatta.

– Ne érts félre! – jegyezte meg. – Obi-van nagyszerű mentor, olyan bölcs, mint Yoda mester, és olyan erős, mint Windu mester. Igazán örülök, hogy a tanítványa lehetek. Csak… – Elhallgatott, és a fejét ingatta; kereste a szavakat. – Csak, bár én egy padavan növendék vagyok, bizonyos értelemben… számos értelemben… fölötte állok. Készen állok a próbákra. Tudom, hogy így van! És ezt ő is tudja. Úgy gondolja, túl kiszámíthatatlan vagyok… de az én koromban más Jedik is keresztülestek a próbákon, és sikerrel vették azokat. Tudom, későn kezdtem a képzést, de ő nem enged továbblépni.

Padmé arckifejezése kíváncsivá vált, és Anakin pontosan érezte tanácstalanságát, mivelhogy ő maga is meglepődött azon, milyen nyíltan kritizálja Obi-vant. Arra gondolt, hogy itt most abba kell hagynia, és gondolatban korholta magát.

Ám ekkor Padmé együtt érzően megszólalt:

– Ez nagy csalódás lehet.

– Rosszabb annál! – kiáltotta Anakin válaszképpen, belelovalva magát. – Túlságosan kritikus! Sosem figyel rám! Egyszerűen nem ért meg! Ez nem járja!

Csak folytatta, folytatta volna, de Padmé nevetni kezdett, és ez úgy érte Anakint, akár egy arculcsapás.

– Sajnálom – vihogott a nő. – Pontosan úgy beszéltél, mint az a kisfiú, akinek megismertelek, amikor még nem tudtad, mitévő légy.

– Én nem siránkozom! Nem.

A szoba túlfelén Dormé is kuncogni kezdett.

– Nem azért mondtam, hogy megbántsalak – magyarázta Padmé.

Anakin vett egy mély lélegzetet, és amikor kifújta a levegőt, a vállai szemmel láthatóan ellazultak.

– Tudom.

Annyira szánalomra méltónak látszott, nem szánalmasnak, inkább csak egy reményvesztett kisgyereknek. Padmé nem bírt ellenállni. Odalépett a fiúhoz, és gyengéden megsimogatta az arcát.

– Anakin.

Amióta újra találkoztak, Padmé most először nézett bele igazán a fiú kék szemébe, tekintetük összekapcsolódott, mindketten a felszín alá pillanthattak, belenézhettek egymás lelkébe. Ez csupán egy futó pillanat volt, amelyet Padmé együttérzése váltott ki. Aztán a nő sietve váltott a hangulaton egy őszinte, ámde tréfás kéréssel:

– Ne akarj ilyen gyorsan felnőni!

– Már felnőttem – felelte Anakin. – Te magad mondtad – fejezte be válaszát szuggesztíven, ahogy mélyen ismét belenézett Padmé szépséges barna szemébe, ezúttal behatóbban, szenvedélyesebben.

– Kérlek, ne nézz így rám! – mondta a nő, és elfordult.

– Miért ne?

– Mert látom, mire gondolsz.

Anakin nevetve próbálta enyhíteni a feszültséget.

– Ó, tehát neked is vannak Jedi-erőid?

Padmé elnézett az ifjú Jedi mellett egy pillanatig, s Dormét pillantotta meg, aki nyilvánvaló érdeklődéssel figyelte őket, és még csak nem is próbálta leplezni kíváncsiságát. És Padmé megértette ezt a kíváncsiságot, mivel a beszélgetés különös, váratlan fordulatot vett. Ismét szembefordult Anakinnal, és nem hagyott helyet kétségeknek:

– Kényelmetlenül érzem magam tőle.

Anakin engedett, és elfordította a tekintetét.

– Sajnálom, hölgyem – mondta kimérten, és hátralépett, hogy a nő folytathassa a pakolást.

Ismét csak testőr volt.

De nem egészen, és Padmé tudta ezt, s nem számított, mennyire szerette volna, ha nem így lenne.

Egy vízmosta, szélfútta világon, kint a Külső Perem legtávolabbi szélén apa és fia együtt ültek egy csillogó, fekete fémperemen, és figyelmesen nézték azt a kevéske, valamelyest nyugodt, csendes vizet, mely a háborgó óceánból kimászó gigászi kariatida örvényei révén képződtek. Az eső csillapodott egy kicsit, ritka alkalom ezen a vízlepte helyen, némi nyugalmat hagyva a felszíni részeknek, és a páros a szemét meresztve kutatta a méternyi hosszú hengerhal sötét alakját.

A Tipoca Cityt, a Kamino leghatalmasabb városát támogató hatalmas oszlopok egyikének legalsó szegélyén ültek, karcsú építmények között, melyek mindegyikét úgy konstruálták, hogy lekerekített oldalaikkal inkább eltereljék a szelet, mint hogy lapos oldalakkal szembeszegüljenek vele. Kamino építményeit a galaxis legjobb mérnökei tervezték és fejlesztették, akik pontosan tudták, hogy az elemekkel való küzdelem legjobb módja kitérni előlük. Hatalmas acélüveg ablakok tátongtak minden portálon – s az apa, Jango gyakran csodálkozott azon, hogy vajon a kaminóiak, ezek a magas és vékony, tésztafehér teremtmények, hatalmas mandulaszemekkel karnyi hosszú, téglatest formájú fejükön, miért akartak ilyen sok ablakot. Mi más látnivaló akad ezen a vad világon, mint a hömpölygő óceán és a szinte folyamatosan zuhogó záporok?

Azonban még Kaminónak is akadtak szebb pillanatai. Minden relatív, feltételezte Jango. Így hát, amikor látta, hogy enyhült az eső, kivitte a fiát a szabadba.

Jango megveregette a fia vállát, az egyik nyugodtabb örvény felé biccentett, és az ifjú, akinek arca egy tízéves fiú túláradó érzelmeit tükrözte, felemelte fegyverét, egy ionmeghajtású nyílvetőt, és halálos lövésre emelte. Nem használta a lézerirányzékot, amely automatikusan korrigálta a víz fénytörését. Ezzel a lövéssel kizárólag saját képességeit tesztelte.

Mélyen beszívta a levegőt, ahogy apja tanította neki, hogy e technika révén tökéletesen mozdulatlanná merevedjen, és akkor, ahogy a prédája felbukkant, előrelendítette karját, és elhajította lövedékét. Alig egy méterre a fiú kinyújtott kezétől a nyilacska hátulja kurtán felragyogott, és a hirtelen támadt erő úgy lőtte ki, akár egy sugárvető a nyalábot, és az keresztülfúrta a vizet, eltalálta a hal oldalát, s szálkás hegye belefúródott.

A fiú boldog kiáltással megrántotta a nyílvető markolatát, megakasztva a szinte láthatatlan, ám rettenetesen erős zsinórt, és aztán, amikor a hal már eleget vergődött ahhoz, hogy a zsinór megfeszüljön, a fiú lassan, de biztosan becsévélte zsákmányát.

– Jól csináltad – gratulált neki Jango. – De ha egy centiméterrel fentebb találod el, a kopoltyú alatti elsődleges izmokat fúrtad volna át, és teljesen lebénítottad volna.

A fiú bólintott, és csöppet sem zavarta, hogy az apja, a mentora mindig talált hibát még a sikerben is. A fiú pontosan tudta, hogy imádott apja csakis azért kritizálta, hogy a tökéletességre törekedjen. És egy veszélyes galaxisban a tökéletesség a túlélés záloga.

A fiú még jobban szerette az apját, amiért törődött vele annyira, hogy kritizálja.

Jango hirtelen megfeszült, mozgást érzékelve a közelben, lépteket talán, vagy csak egy illatot, valamit, ami elárulta a remek érzékű fejvadásznak, hogy ő és fia nincsenek egyedül. Nem élt sok ellenség a Kaminón, legfeljebb messze kinn, a nyílt óceánban, ahol gigászi, polipszerű lények portyáztak. Csekély létforma élt a vízfelszín fölött, csak maguk a kaminóiak, és így Jangót nem lepte meg, hogy a jövevény is közéjük tartozott; Taun We volt az, a kaminói összekötője.

– Üdv, Jango mester – köszöntötte a magas, törékeny teremtmény, a béke és barátság gesztusaként emelve fel vékony karját.

Jango bólintott, de nem mosolygott. Miért jött ide Taun We – hiszen a kaminóiak csak ritkán léptek ki gömbvárosukból –, és miért zavarja őt, amikor a fiával van?

– Kevés időt töltesz a szektoron belül mostanában – jegyezte meg Taun We.

– Van jobb dolgom is.

– A gyermekeddel?

Válasz helyett Jango a fiára pillantott, aki épp most csévélt be egy másik hengerhalat. Vagy legalábbis úgy tesz, vette észre Jango, és ez a felismerés elégedett biccentésre késztette a mogorva fejvadászt. Alaposan megtanította fiának a megtévesztés és az elterelés művészetét, hogy úgy tegyen, mintha csinálna valamit, de közben, valójában egészen más dolgot cselekszik. Hallgatja a beszélgetést, mérlegeli Taun We minden szavát.

– Közeledik a tizedik évforduló – magyarázta a kaminói.

Jango fanyar képpel fordult vissza hozzá.

– Azt hiszed, megfeledkeztem Boba születésnapjáról?

Még ha Taun We észlelte is egyáltalán az éles visszavágást, a finom kaminói vonások nem árulták el.

– Készen állunk újra kezdeni.

Jango visszapillantott Bobára, ezernyi gyermeke egyikére, de az egyetlen tökéletes klónra, a pontos másolatra, akit nem manipuláltak genetikusan engedelmességre. És az egyetlenre, akit nem öregítettek mesterségesen. Azokat, akiket Bobával egy csoportban hoztak létre, mostanra valamennyien beértek, tökéletes egészségnek örvendő, felnőtt harcosokká váltak.

Jango hibának vélte az öregítő eljárás alkalmazását – hiszen a tapasztalatszerzés legalább annyira része a harcossá válásnak, mint a genetikusan adott képességek –, de nyíltan nem panaszkodott a kaminóiaknak emiatt. Arra bérelték fel, hogy elvégezze a munkát, hogy forrásanyagként szolgáljon, és az eljárások megkérdőjelezése nem szerepelt a munkaköri leírásában.

Taun We kissé oldalra hajtotta a fejét, lassan pislogott.

Jango kíváncsiságból azonosította arckifejezését, és ez csaknem kuncogást csalt az ajkaira. A kaminóiak sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint az emberek, főképp, ha a különböző bolygókon élő embereket vesszük. Talán egyedi koncepciójuk, egységességük a fajon belül, része volt tipikus szaporodási eljárásuknak, mely mostanra jókora mennyiségű genetikus manipulációt is magában foglalt, ha nem egyenesen klónozást. Közösségként gyakorlatilag egyformán éreztek, egyformán gondolkodtak. Taun We őszintén összezavarodott, látva, hogy egy ember ily csekély figyelmet tanúsít más emberek iránt, legyenek azok klónok vagy sem.

Persze, nem épp most teremtettek a kaminóiak egy hadsereget a Köztársaságnak? Nincsenek háborúk ellentétek nélkül, vagy mégis?

De ez nem nagyon érdekelte Jangót. Ő magányos fejvadász volt, egy különc – vagy legalábbis az lett volna Boba nélkül. Jango fikarcnyit sem törődött a politikával, a háborúval vagy ezzel a klónhadsereggel. Ha megölik valamennyit, hát öljék. Nem kötődött egyikükhöz sem.

Oldalra pillantott, miközben ezen tűnődött. Egyikhez sem, Bobát kivéve, persze.

Ettől eltekintve viszont ez csak egy munka volt; jól jövedelmező és viszonylag könnyű. Anyagilag ennél többet nem is kaphatott volna, de ami még ennél is fontosabb, csak a kaminóiak adhatták neki Bobát, aki nemcsak fia, hanem pontos másolata. Boba megadja neki azt az örömet, hogy láthatja, mivé fejlődhetett volna egy szerető és gondoskodó apával, egy mentorral, aki törődik vele annyit, hogy kritizálja, és rákényszerítse a tökéletességre. Ő olyan kiváló, amilyen kiváló fejvadász és harcos csak lehet, de nem kételkedett abban, hogy Boba, akit tökéletességre teremtettek és nevelnek, túlszárnyalja őt, és a galaxis egyik leghatalmasabb harcosává válik.

Ez volt tehát Jango Fett legnagyobb jutalma, az, hogy itt ülhet a fiával, ifjú másával, és osztozhatnak a nyugalmas pillanatokban.

Nyugodt pillanatok abban a zűrzavarban, amely végigkísérte Jango Fett egész életét; hogy túlélje a Külső Perem megpróbáltatásait egyedül, gyakorlatilag azóta, hogy megtanult járni. Mindegyik megpróbáltatás erősebbé, tökéletesebbé tette, csiszolta a képességeit, melyeket most továbbadhat Bobának. Senki sem lehetett volna alkalmasabb tanítója a fiának. Akit Jango Fett el akart kapni, elkapta. Akit holtan akart látni, az meghalt.

Illetve nem is akkor, amikor Jango „akarta”. Ez sosem volt személyes ügye. A vadászat, a gyilkolás csupán munka volt, és az összes lecke közül, melyet megtanult, az volt a legértékesebb, miként legyen szenvtelen. Teljesen. Ez volt a legerősebb fegyvere.

Taun Wére nézett, majd vigyorogva a fiához fordult. Jango szenvtelen volt, eltekintve azoktól az időktől, melyeket a fiával kettesben töltött. Miközben Bobával volt, büszkeség és szeretet árasztotta el, és folyamatosan azon munkálkodott, hogy mindkét potenciális gyengeséget a minimumra korlátozza. Miközben nagyon szerette a fiát – merthogy nagyon szerette a fiát –, Jango a kezdetektől arra tanította, hogy legyen szenvtelen, érzéketlen.

– Újraindítjuk az eljárást, amint készen állsz – jegyezte meg Taun We, kizökkentve Jangót a tűnődéséből.

– Nincs elég anyagotok, hogy nélkülem végezzétek?

– Nos, mivel úgyis itt vagy, jobb szeretnénk, ha részt vennél benne – mondta Taun We. – Mindig az eredeti tulajdonos a legjobb anyag.

Jango a szemét forgatta a gondolatra – a tűk és a szonda –, de beleegyezően bólintott; ez tényleg könnyű munka, tekintve a díjazást.

– Szólj, ha készen állsz! – Taun We fejet hajtott, aztán elballagott.

Na, arra várhatsz, gondolta Jango, de csendben maradt, ismét Bobához fordult, hogy folytassa a gyakorlást a nyílvetőjével. Mivel megvan mindenem, amit akartam, merengett, miközben Boba könnyed mozdulatait figyelte, ahogy villogó tekintettel leste a következő hengerhalat.

Coruscant ipari szektorában voltak talán a leghatalmasabb teherdokkok az egész galaxisban, ahová testes transzporterek érkeztek folyamatosan, gigászi, lebegő daruk rakodták ki a sok millió tonna szállítmányt, amely szükséges volt a bolygóváros életben tartásához, mivelhogy az már réges-rég túlnépesedett ahhoz, hogy elláthassa magát saját erőforrásaiból. E dokkok hatékonysága megdöbbentő volt, és mégis, ez a hely eléggé zűrzavaros volt, és néha teljesen bedugították a dokkoló hajók és a lebegő daruk.

Ez a hely szolgált ugyanakkor polgári űrkikötőként Coruscant kispénzű lakosai számára, akik olcsón válthattak jegyet a távozó teherszállítókra, és ezer meg ezer ember keresett menekülési lehetőséget ebből a puszta őrületből, amivé vált ez a világ.

Anakin és Padmé beleolvadtak ebbe a tömegbe; egyszerű, barna tunikát és nadrágot viseltek, a kivándorlók öltözékét. Egymás mellett ballagtak a buszkijárat felé, a dokkhoz és a gyalogjáróhoz, amelyen át az egyik gigászi teherhajóhoz juthatnak. Typho kapitány, Dormé és Obi-van várták őket ennél a kijáratnál.

– Legyen óvatos, hölgyem! – mondta Typho kapitány őszinte aggódással. Egyértelműen látszott rajta, hogy nem repes az örömtől, amiért el kell engednie Padmét a hatásköréből. Pár kicsi kézipoggyászt nyújtott át Anakinnak, és biztatóan odabiccentett az ifjű Jedinek.

– Köszönöm, kapitány – felelte Padmé hálától telt hangon. – Vigyázzon Dorméra! A veszély mostantól önöket fenyegeti.

– Velem biztonságban lesz! – kotyogott közbe Dormé sietve.

Padmé elmosolyodott, értékelve a gyenge kis kísérletet, hogy komolytalannak tűnjön. Aztán szorosan magához ölelte testőrnőjét, és ölelése csak még erősebb lett, amikor meghallotta, hogy Dormé elpityeredik:

– Nem esik bajod, ne félj! – suttogta Padmé a másik lány fülébe.

– Nem miattam, hölgyem. Ön miatt aggódom. Mi lesz, ha rájönnek, hogy elhagyta a fővárost?

Padmé elhúzódott karnyi távolságra, és sikerült összehoznia egy mosolyt, ahogy Anakinra pillantott.

– Akkor majd az én Jedi-védelmezőm bebizonyítja, mennyire jó.

Dormé idegesen felkuncogott, és kitörölt egy könnyet a szeme sarkából, ahogy mosolygott és bólogatott.

Valamivel távolabb Anakin megtartotta magában mosolyát, s tudatosan olyan testtartást vett fel, mely magabiztosságot és felsőbbséget sugárzott. De a lelke mélyén megreszketett Padmé ilyetén bókjaitól.

Obi-van törte meg ezt a forróságot azzal, hogy félrevonta az ifjú padavant.

– Maradjatok a Naboon! – mondta a mester. – Ne keltsetek feltűnést! Egyáltalán semmit ne tegyetek anélkül, hogy ne egyeztetnéd előbb velem vagy a Tanáccsal!

– Igen, mester – felelte Anakin engedelmesen, de belül háborgott, legszívesebben feleselt volna Obi-vannal. Ne csinálj semmit, egyáltalán semmit anélkül, hogy egyeztetnél, anélkül hogy arra engedélyt kérnél? Nem érdemelne ennél jóval több bizalmat? Nem bizonyította már elégszer rátermettségét és megbízhatóságát?

– Gyorsan végére fogok járni ennek az ügynek, hölgyem – mondta Obi-van Padménak. Anakin füstölgött magában. Talán ő nem épp ezt javasolta a mesterének, amikor először kijelölték őket a szenátornő őrzésére? – Hamar visszatérhet – biztosította a nőt Obi-van.

– Rendkívül hálás leszek a sietségéért, Jedi-mester.

Anakinnak nem igazán tetszett, hogy Padmé egyáltalán hálát emleget Obi-vannal kapcsolatban. Legalábbis nem akarta, hogy Padmé fontosabbnak tartsa Obi-van jelentőségét, mint az övét.

– Ideje menni! – jelentette ki előrelépve.

– Tudom – felelte Padmé, de nem tűnt túl boldognak. Anakin emlékeztette magát, hogy ne vegye ezt magára.

Padmé úgy érzi, hogy a kötelessége ide szólítja, és nem örült, hogy el kell szöknie a bolygóról. És annak sem örült, hogy egy újabb kedves udvarhölgyét kell a tűzvonalba löknie maga helyett, különösképpen azért, mert a halott Cordé képe még oly elevenen élt a lelkében.

Padmé és Dormé ismét összeölelkeztek. Anakin felragadta a poggyászokat, és megindult a suhanóbusztól a kifutópálya felé, ahol R2-D2 már várta őket.

– Az Erő legyen veled! – mondta Obi-van.

– Az Erő legyen veled, mester! – Anakin komolyan gondolta minden szavát. Akarta, hogy Obi-van találja meg, ki áll a gyilkossági kísérletek mögött, és tegye biztonságossá a galaxist ismét Padmé számára. Ám magában el kellett ismernie, hogy azt szeretné, ha ez nem történne meg túl gyorsan. Feladata most a mellé a nő mellé rendelte, akit szeretett, és nem örült volna neki, ha csak egy kurta idejű megbízatás lenne, ha más kötelességek ismét eltávolítanák Padmé közeléből.

– Hirtelen rám tört a félelem – szólalt meg Padmé, miközben a gigászi teherhajó felé sétáltak, amely a Naboora viszi majd őket. Mögöttük R2-D2 gurult boldogan csivitelve.

– Rám is. Hiszen ez az első önálló megbízatásom. – Anakin odafordult, elkapta Padmé tekintetét, és szélesen elvigyorodott. – De ne aggódj! Artu velünk lesz!

A könnyedségre ismét nagy szükség volt.

Ismét a suhanóbuszban, arra várva, hogy visszavigye őket a városközpontba, a három itt maradó Anakint, Padmét és R2D2-t figyelte, ahogy belevesznek a roppant űrkikötőben hömpölygő tömegbe.

– Remélem, nem próbálkozik semmi esztelenséggel – jegyezte meg Obi-van. A puszta tény, hogy ilyen nyíltan beszél előtte a tanítványával kapcsolatban, jelezte Typho kapitánynak, hogy a Jedi mennyire a bizalmába fogadta.

– Én jobban aggódom a szenátornőnk miatt – felelte Typho. Komoly képpel ingatta a fejét. – Nem az a típus, aki követi az utasításokat.

– Két önfejű, egy pár – jegyezte meg Dormé.

Obi-van és Typho egyszerre fordultak az udvarhölgy felé, és Typho ismét helytelenítően ingatta a fejét. Obi-van nem értett egyet Dormé megállapításával, bármily ártatlanul gondolta is azt a nő. Padmé Amidala valóban önfejű teremtés, erős és független gondolkodású, aki jobban bízik saját értékítéletében, mint másokéban, bármilyen a pozíciójuk vagy a tapasztalatuk.

Ám a párosból, amely csak az imént távozott a suhanóbuszból, nem a nő a konokabb.

És ez nem volt túl megnyugtató gondolat.

A hatalmas Jedi Templom az elmélkedés és a kemény kiképzés otthona volt, egyben az információk tárháza is. A Jedik hagyományosan a békét és a tudást őrizték. Magas mennyezeteik alatt, a nagy főfolyosóról nyíltak az analízisszobák üvegfülkéi, tele mindenféle formájú és méretű, különböző rendeltetésű droidokkal.

Obi-van Kenobi Anakinra és Padméra gondolt, ahogy végighaladt a templomon. Nem első és nem is utolsó alkalommal töprengett el azon, bölcs dolog volt-e Anakint a szenátornővel küldeni. Az a lelkesedés, amellyel a padavan új feladatát fogadta, megkondította a vészharangot Obi-van fejében, de ő mégis hagyta, hogy így alakuljon, már csak azért is, mivel tudta, hogy úgyis túl elfoglalt lesz azoknak a nyomoknak a követésével, amelyeket itt remélt összegyűjteni, hogy felfedhesse Amidala gondjainak forrását.

Az analízisfülkék ma rendkívül forgalmasnak bizonyultak, mint ahogy szinte mindennap, a tanítványok és mestereik egyaránt szorgalmasan végezték tanulmányaikat. Obi-van talált egy üres fülkét, benne egy SP-4-es analízisdroiddal, épp a szükséges típussal. Leült a konzolhoz, és a droid azonnal reagált: egy tálcát csúsztatott elé.

– Kérem, helyezze az analizálni kívánt tárgyat a szenzortálcára! – mondta a droid fémes hangon. Obi-van máris előhúzta a mérgezett hajítónyilat, amely megölte a fejvadászt.

Amint a tálca visszahúzódott, a képernyő felvillant Obi-van előtt, és egy sor diagramot és adathalmazt kezdett el futtatni.

– Egy mérgezett hajítónyíl – magyarázta a Jedi az SP-4-nek. – Azt szeretném megtudni, honnan származik, és ki készítette.

– Egy pillanat türelmét kérem. – Újabb diagramok villantak fel, újabb adatsorok futottak végig, aztán a képernyő egy pillanatra megállt egy nagyjából hasonló nyíl képénél. De az adatok nem egyeztek, és a lapozás tovább folytatódott. A hajítónyíl képe villogott Obi-van előtt, rávetítve hasonló tárgyak ábrái. Egyik sem egyezett.

A képernyő elsötétült. A tálca újból előcsusszant.

– Amint a képernyőn is látható, az adott fegyver egyetlen ismert kultúrában sem létezik – magyarázta az SP-4. – A jelölések azonosíthatatlanok. Valószínűleg saját kezűleg készítette egy olyan harcos, aki egyik ismert kultúrához sem kötődik. Kérem, álljon félre a szenzortálca elől.

– Tessék? Megpróbálhatnánk még egyszer, kérem? – Obi-van képtelen volt titkolni csalódottságát.

– Jedi-mester, a mi nyilvántartásaink fölöttébb alaposak. A galaxis nyolcvan százalékát lefedik. Ha én nem tudom megmondani, honnan származik, akkor senki sem tudja.

Obi-van fölvette a nyilat, a droidra tekintett és sóhajtott, nem igazán értett egyet az előbbi állítással.

– Köszönöm a segítséget – mondta. Kíváncsi lett volna, vajon az SP-4-esekbe be van-e építve az irónia iránti fogékonyság. – Lehet, hogy te nem tudod kideríteni, de én talán ismerek valakit, aki igen.

– Ez a lehetőség nem valószínű – kezdte az SP-4, majd értekezésbe fogott adatbankja teljességéről és páratlan keresési képességéről, és…

Hiába, hisz Obi-van már rég otthagyta; fürgén lépkedett kifelé a Jedi Templomból a hatalmas folyosón.

Anélkül távozott, hogy bárkihez egy szót is szólt volna, és gondolatai befelé irányultak, ahogy próbált összpontosítani. Szüksége van ezekre a válaszokra, méghozzá hamar. Ezt ösztönösen tudta, de volt egy olyan nyugtalanító érzése, hogy itt nemcsak Amidala szenátor biztonságáról van szó. Érezte, hogy valami más is kockán foroghat, bár sejtelme sem volt, mi lehet az. Anakin elképzelése? Egy nagyszabású összeesküvés a Köztársaság ellen?

Vagy talán csak amiatt lett ideges, hogy az általában megbízható SP-4-es droid egyáltalán nem tudott segíteni neki. Válaszokra volt szüksége, és a hétköznapi módszerek szemmel láthatóan nem vezettek sikerre. Obi-van Kenobit azonban nem lehetett átlagos Jedinek nevezni, több tekintetben sem. Bár többnyire kötelességtudónak mutatkozott, főleg a padavanja előtt, de korábbi mestere, Qui-gon Jinn rajta hagyta bélyegét.

Tudta, hol keresse a válaszokat.

Egy suhanón visszament Coco Town üzleti negyedébe, végig Coruscant utcáin, nem messze attól a helytől, ahol ő és Anakin a merénylőt elfogták. Körülötte mindenhol a hanyatlás jelei mutatkoztak, a raktárépületek falain és a többi épületen is. Az itt parkoló vagy elhaladó suhanókon látszott, hogy régiek, és durva bánásmódban lehetett részük, több közülük annyira ütött-kopott volt, hogy Obi-van el sem hitte, hogy fel tudnának emelkedni a földről. Számos járgány sugárvetőkből származó perzseléseket viselt.

Obi-van leállította járművét, és kilépett az utcára. Higgadtan és magabiztosan lépkedett. Egy kis épület felé tartott, melynek ablakai ködösnek tűntek, élénk színűre festett falai fémből voltak. Az ajtó felett idegen felirat hirdette a hely nevét, és bár a feliratot nem értette, Obi-van jól tudta, mi áll rajta: DEX VENDÉGLŐJE.

Elmosolyodott. Már nagyon régóta nem látta Dexet. Túlságosan is régen, tűnődött, amikor belépett.

A vendéglő belseje az alacsonyabb színvonalú létesítmények jellegzetességeit viselte: bokszok a fal mellett, és kerek asztalok magas székekkel. Volt egy pult is, részben székekkel szegélyezve, részben szabadon; mindenféle lények álltak mellette és könyököltek rá. Obi-van tudta, hogy ez tényleg kemény népség, teherhajó-vezetők, rakodómunkások, olyan alakok, akik még mindig az izmukat használják egy olyan galaxisban, amely a technikai fejlődés hatására elpuhult.

A Jedi egy kisasztalhoz lépett, és belecsusszant a székbe, miközben egy pincérnődroid egy ronggyal letörölte az asztalt.

– Mit hozhatok? – kérdezte a droid.

– Dextert keresem.

A pincérnődroid kelletlen hangot hallatott.

Obi-van csak mosolygott.

– Beszélnem kell Dexterrel.

– Mér' keresi?

– Nincs semmi gond – biztosította a Jedi. – Személyes ügy.

A droid egy darabig csak bámult rá, méregetve, aztán megrázta a fejét, és elindult a bárpult személyzeti átjárójához.

– Valaki keres, szivi – mondta. – Egy Jedi, ránézésre.

Szinte azonnal egy óriási fej bukkant ki az átjáró nyílásán, szürkés gőzcsík kíséretében. Egy széles mosoly – egy akkora szájon, amely Obi-van fejét egészben lenyelhette volna – óriás, tégla nagyságú fogakkal bontakozott ki a hatalmas arcon, ahogy tekintetét a látogató felé fordította. – Obi-van!

– Hahó, Dex – válaszolt Obi-van. Felállt, és a bárpult felé indult.

– Foglalj helyet, öreg harcos! Egy perc és itt vagyok!

Obi-van körülnézett, és látta, hogy a pincérnődroid már elment a dolgára, és a többi vendéggel foglalkozik. Odament a pult melletti bokszok egyikéhez.

– Egy kupa ardeesit? – kérdezte a droid, most már sokkal barátságosabban.

– Köszönöm.

A droid a pult felé ment, félresiklott a hírhedt Dexter Jettster útjából, ahogy az peckesen kilépett a pult ajtaján. Igen hatásos megjelenésű teremtmény volt, egy halom hús nyak nélkül, és a többi kemény fickó, aki ide járt, eltörpült mellette. Kopasz volt és izzadt, és bár sok évet megélt és mozgása már nem volt olyan könnyed és fürge a túl sok régi sérülés miatt, Dexter Jettster egyértelműen nem olyan alak volt, akivel bárki is össze akart volna verekedni – már csak azért sem, mivel négy vaskos karral rendelkezett, mindegyiken egy olyan ököllel, amely pozdorjává törne egy emberi arcot. Obi-van látta, hogy sok tiszteletteljes tekintet követi a boksz felé.

– Hé, öreg harcos!

– Hé, Dex. Rég láttalak.

Dexter nagy erőfeszítések árán bepréselte magát az Obi-vannal szemközti székbe. A pincérnődroid már vissza is tért, és kétkupányi gőzölgő ardeesit tett le a régi cimborák elé.

– Szóval mit tehetek érted, barátom? – kérdezte Dexter, és Obi-van számára egyértelmű volt, hogy Dex valóban segíteni akar. Obi-van nemigen lepődött meg. Nem mindig értett egyet Dexter bohóckodásaival, a lerobbant vendéglővel és a sok verekedéssel, de Dexter a leghűségesebb barátai közé tartozott, amilyet csak kívánhatott magának. Dex kiszorítaná a lelket az ellenségéből, de az életét is odaadná azért, akit kedvel. Ez íratlan szabály a coruscanti csőcselék csillagvándorai között, és ezt Obi-van nagyra értékelte. Bizonyos tekintetben szívesebben tartózkodott itt Dexszel, mint az uralkodó osztály elitje között.

– Te meg tudod mondani, mi ez – válaszolt Obi-van. Az asztalra tette a nyílhegyszerű dobótűt, Dexen nyugtatva a tekintetét, és észlelve, milyen gyorsan rakja le a kupáját, és a szeme elkerekedik, ahogy a furcsa, egyedi tárgyat szemléli.

– Nocsak, ki gondolná – mondta Dex halkan, mintha alig jutna lélegzethez. Finoman kezébe vette a nyilat, szinte áhítattal, és a fegyver majdnem eltűnt kövér ujjai között. – Utoljára akkor láttam ilyet, mikor a Subterrelen kutattam a Külső Peremen túl.

– Tudod, honnan való?

Dexter Obi-van elé helyezte a nyilat.

– Ez a kicsike a klónozóké. Egy kaminói szablyanyíl boldog tulajdonosa vagy.

– Kaminói szablyanyíl? – visszhangozta Obi-van. – Vajon miért nem találtam róla semmit az Archívumunkban?

Dex egyik tömpe ujjával a nyílra bökött.

– Ezek a fura kis vájatok az oldalán árulkodnak róla – magyarázta. – Tudod, a ti analízisdroidjaitokcsak a szimbólumokra koncentrálnak. Azt hittem, ti, Jedik jobban adtok a különbségre, ami tudás és bölcsesség között van.

– Hát, Dex, ha a droidok képesek lennének gondolkodni, ránk nem lenne semmi szükség, nem igaz? – válaszolt Obi-van nevetve, és egy másodperc múlva Dex is csatlakozott hozzá.

A Jedi-lovag mégis hamar lehiggadt, ahogy eszébe jutott küldetésének komor volta.

– Kamino… nem tűnik ismerősnek. A Köztársaság tagja?

– Nem, a Külső Peremen túl található. Úgy saccolom, kábé tizenkét parszekre van a Rishi Útvesztőtől délre. Könnyű megtalálni, még egy archívumdroidnak is. Ezek a kaminóiak maguknakvaló népség. Klónozók. Egyébként piszok jól csinálják.

Obi-van újra kettőjük közé emelte a nyilat, és könyökét az asztalra támasztotta.

– Klónozók? – kérdezte. – Barátságos népség?

– Attól függ.

– Mitől? – kérdezte a Jedi átnézve a nyíl fölött, és Dex már válaszolt is az arcára kiülő vigyorral, mielőtt kimondta volna.

– Attól, hogy jó-e a modorod és hogy elég vastag-e a bukszád.

Obi-van visszanézett a szablyanyílra, és nem igazán lepődött meg.

Padmé Amidala szenátor, Naboo exkirálynője bizony nem szokott hozzá az utazás ezen módjához. A fehérhajón egyetlen osztály létezett, a fedélköz, és ez igazából nem volt más, mint egy szállítóeszköz, sok nyitott raktérrel, és inkább szolgált élettelen rakomány szállítására, mint élőlényekére. A világítás szörnyű volt, és a szag még borzasztóbb, bár, hogy a bűz magából a hajóból áradt-e vagy a hordányi, mindenféle fajú és fajtájú kivándorlóból, azt Padmé nem tudta. Nem is érdekelte. Bizonyos tekintetben Padmé igazán élvezte ezt az utazást. Tudta, hogy a Coruscanton kellene maradnia, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a köztársasági hadsereg létrehozása ellen, de itt valahogy nyugodtnak és szabadnak érezte magát.

Megszabadult a felelősségtől. Szabad, hogy egy darabig egyszerűen csak Padmé legyen, és ne Amidala szenátor. Gyerekkora óta kevés ilyen pillanat akadt számára. Úgy tűnt, egész eddigi életét a köz szolgálatában töltötte; minden figyelmét a nagy, közös cél felé fordította, és semmi ideje nem maradt saját szükségleteire és vágyaira.

A szenátornő nem bánta, hogy ilyen az élete. Büszke volt arra, amit elért, de még inkább büszke volt arra a mélyről fakadó, melegséget és összetartást sugárzó érzésre, hogy valami nála nagyobbhoz tartozik.

Mégis, ezeket a pillanatokat, amikor a felelősség lekerült a válláról, tagadhatatlanul élvezetesnek találta.

Átpillantott Anakinra, aki még mindig aludt, eléggé nyugtalanul. Most nem a Jedi-padavant, az ő védelmezőjét látta benne, hanem a fiatalembert. Egy jóképű fiatalembert, akinek cselekedetei újból és újból az iránta érzett szeretetről vallottak. Egy veszélyes fiatalembert, ami azt illeti, egy Jedit, aki olyan dolgokra gondol, amikre neki nem lenne szabad. Egy férfit, aki megállíthatatlanul követi, amit a szíve diktál a gyakorlatiasság és az illendőség helyett. És mindezt őérte. Padmé nem tagadhatta, hogy ez mennyire vonzza. Ő és Anakin hasonló utakat jártak a köz szolgálatában, ő mint szenátor, a fiú mint Jedi-növendék, aki most lázadás jeleit mutatja a dolgok folyásával szemben, vagy legalábbis mesterével szemben, aki ezen a pályán végigvezeti, úgy, ahogy Padmé sohasem lázadott.

De nem akart-e? Nem akart-e Padmé Amidala csak Padmé lenni? Legalábbis időnként?

Széles mosollyal az arcán szándékosan elfordult Anakintól, a homályos helyiségben másik útitársát keresve. Végül észrevette R2-D2-t, aki megakadt egy sereg ételért sorba álló élőlény között. A felszolgálók épp a droid orra előtt merték a nem túl kellemes kinézetű puliszkát, és minden egyes lény, aki megkapta az adagját, kivétel nélkül ugyanazt a mély, elégedetlen hördülést hallatta.

Padmé szórakozottan figyelte, ahogy az egyik felszolgáló elkezdett kiabálni Artuval, és az öklét rázta, hogy elzavarja a droidot.

– Droidok nem állhatnak a sorba! – kiáltott a felszolgáló. – Tágulj innen!

R2 elindult a pult mellett, de hirtelen megállt, üreges csövet bocsátott ki praktikus kialakítású törzséből, amely a puliszka fölé lebegett, felszippantott egy keveset, majd egy tárolóedénybe helyezte, hogy odavigye társainak.

– Hé, droid, kifelé! – kiáltott rá újra a felszolgáló.

R2 szippantott még egy gyors kortynyit a puliszkából, egyik fogókezével szerzett egy darab kenyeret, aztán megfordult, füttyentett egyet, és elrobogott, miközben a felszolgáló az öklét rázva kiabált mögötte.

A droid sietve kerülgette a sok padlón alvó kivándorlót, és a lehető legrövidebb útvonalon haladt a mosolygó Padmé felé.

– Ne, ne! – hallatszott egy kiáltás a lány háta mögül. Anakiné. – Anya, ne!

Padmé odafordult, és látta, társa még mindig alszik, de izzadtan dobálja magát, láthatóan valami rémálom kínjai között.

– Anakin? – rázta meg finoman.

– Anya, ne! – kiáltotta a padavan, elhúzódva tőle, és ahogy a lány lenézett, látta, hogy a fiú lábai rugdosnak, mintha el akarna futni valami elől.

– Anakin! – kezdte megint Padmé, most hangosabban. Megint megrázta, erősebben.

A fiú szemhéja felpattant, és a padavan kíváncsian nézett körül egy pillanatig, mielőtt Padméhoz fordult volna.

– Mi az?

– Úgy tűnt, rémálom gyötör.

Anakin tovább bámult rá, arckifejezése kíváncsiságról aggodalomra váltott.

Padmé elvett egy tál puliszkát és egy darab kenyeret R2-tól.

– Éhes vagy?

Anakin felült, elvette az ételt, a haját borzolta és a fejét rázta.

– Nemrég léptünk be a hiperűrbe – magyarázta Padmé.

– Mennyit aludtam?

Padmé megnyugtatóan rámosolygott.

– Szundítottál egy jót – válaszolta.

Anakin lesimította tunikája elejét, és kiegyenesedett, majd körbenézett, megpróbált tájékozódni.

– Alig várom, hogy újra láthassam a Naboot – jegyezte meg, és megfordult, próbálta meghatározni helyzetét. Savanyú képet vágott, amikor lenézett a piszkosfehér puliszkára, és orrát ráncolva szippantott egyet. – Naboo – mondta újra, visszanézve Padméra. – Amióta eljöttem onnan, mindennap gondoltam rá. A legeslegcsodálatosabb bolygó, amit valaha láttam.

Ahogy beszélt, tekintete a lányra szegeződött, magába szíva látványát, és Padmé elbátortalanodva pislantott egyet, hogy elkerülje tekintetét.

– Lehet, hogy nem olyan, mint amilyenre emlékszel. Az idő megszépíti az emlékeket.

– Néha igen – értett egyet Anakin, és amikor Padmé felnézett, és látta, hogy a fiú még mindig őt vizsgálgatja, tudta, miről beszél. – Néha előnyére.

– Nehéz lehet, ha az életedet a Jediknek szentelted – mondta, újabb taktikával próbálva lefejteni magáról a fiú pillantását. – Hogy nem mehetsz oda, ahová szeretnél. És nem teheted azt, amit szeretnél.

– És nem lehetek azokkal, akiket szeretek? – Anakin látta, hová vezet a beszélgetés.

– Szabad szeretned? – kérdezte Padmé nyíltan. – Úgy tudtam, egy Jedinek tilos.

– Tilos ragaszkodni valakihez – kezdte Anakin, szenvtelen hangon, mintha szavalna. – Tilos a birtoklás. Az együttérzés, amit egyfajta feltétel nélküli szeretetnek neveznék, a Jedi életének központi része, úgyhogy mondhatnánk, hogy támogatjuk a szeretetet.

– Annyira megváltoztál – hallotta magát Padmé, olyan hangsúllyal, ami számára is illetlennek tűnt, kihívónak…

Nagyokat pislogott, amikor Anakin ellene fordította saját szavait.

– Te csöppet sem változtál. Pont olyan vagy, ahogy álmaimban emlékszem rád. Kétlem, hogy a Naboo is sokat változott volna.

– Nem változott – motyogta Padmé elhaló hangon. Túl közel voltak egymáshoz. A lány tudta ezt. Tudta, hogy veszélyes vizeken jár, saját maga és Anakin szempontjából is. A fiú padavan, egy Jedi, és a Jediknek tilos…

És mi a helyzet ővele? Azzal, amiért egész életében olyan keményen dolgozott? A Szenátussal, a hadsereg létrehozása elleni nagy fontosságú szavazatával? Ha ő viszonyba keveredik egy Jedivel, az a szavazatát illetően számos találgatásra adhat okot! Ha létrehoznák a hadsereget, az a Jediket és a feladataikat segítené, és ő mégis a hadsereg ellen szavazna, és…

És akkor?

Az egész olyan bonyolult, de ami még ennél is fontosabb, nagyon veszélyes is. Aztán a nővére jutott eszébe, és utolsó beszélgetésük, mielőtt visszarepült volna a Coruscantra. Ryoora és Poojára gondolt.

– Az előbb édesanyádról álmodtál – jegyezte meg, hogy mindenképpen témát váltson. Hátrébb húzódott, némi távolságot csempészve ezzel maga és Anakin közé, hogy valamiféle biztonsági zónát húzzon kettejük között. – Ugye?

Anakin hátradőlt, elfordította a tekintetét, és lassan bólogatott.

– Olyan régen eljöttem már a Tatuinról. Anyám emléke egyre jobban kifakul. – Anakin intenzív pillantása visszaszökkent Padméra. – Nem szeretném elveszíteni ezt az emléket. Nem akarom, hogy többé ne lássam az arcát.

– Tudom – kezdte a lány, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa a fiú arcát, de visszafogta magát, és hagyta tovább beszélni.

– Láttam őt álmaimban. Valósnak tűnő álmokban. Ijesztő álmokban. Aggódom miatta.

– Csalódott lennék, ha nem aggódnál – válaszolta Padmé, halk hangja tele együttérzéssel. – Nem a legjobb körülmények között hagytad ott.

Anakin arca megrándult, mintha e szavak megsebezték volna.

– De helyesen tetted, hogy eljöttél – emlékeztette őt Padmé, megérintve a fiú karját. Szemével fogva tartotta a fiú tekintetét. – Édesanyád is azt akarta, hogy eljöjj. Ő is ezt látta szükségesnek. A lehetőség, amit Qui-gon kínált, neki reményt adott. Minden szülő egy jobb élet lehetőségét szeretné adni a gyermekének.

– De az álmok…

– Gondolom, nem tudod meggátolni, hogy bűntudat gyötörjön, amiért elhagytad őt – mondta Padmé. Anakin a fejét rázta, mintha a lány nem értené a lényeget. Padmé azonban nem így gondolta, tehát folytatta: – Az csak természetes, hogy azt szeretnéd, anyád ne a Tatuinon éljen, hanem például itt legyen veled. Vagy a Naboon, esetleg a Coruscanton, vagy valami biztonságosabb és szebb helyen szeretnéd tudni őt. Bízz bennem, Anakin! – mondta halkan, de nyomatékosan, és kezét ismét a fiú karjára tette. – Jó döntés volt eljönnöd. Számodra is, és ami még fontosabb, édesanyád számára is.

Arckifejezésével, mely tele volt együttérzéssel és törődéssel, Anakin Skywalker nem tudott vitába szállni.

Theed nagy kikötővárosa sok szempontból hasonlított Coruscantra, ide is hosszú sorokban érkeztek az égből a teherszállítók és ingajáratok. Habár, Coruscanttól eltérően, a Naboonak ez a nagyvárosa sokkal finomabb megjelenésű volt, kevesebb impozáns keményfém és fényes acélüveg felhőkarcolóval. Az épületek itt kőből és hasonló anyagokból épültek, lekerekített vonalakkal és puha színekkel. Különféle kúszónövények kapaszkodtak fel a házak falain, életet és illatot lehelve a városba. Otthonossá téve azt.

Anakin és Padmé keresztülvonszolták csomagjaikat egy ismerős téren, azon a helyen, ahol egy évtizede a Kereskedelmi Föderáció droidjai ellen zajló harcok tanúi voltak. R2-D2 követte őket, könnyedén gurulva egy vidám dalt fütyült, mintha ő is része lenne Theed légkörének.

Padmé titokban Anakin felé tekingetett, és látta az arcán a derűt, az egyre szélesedő mosolyt.

– Ha itt nőttem volna fel, azt hiszem, sosem hagytam volna el ezt a helyet – jegyezte meg Anakin.

Padmé nevetett.

– Ezt kétlem.

– De tényleg. Amikor a kiképzésem elkezdődött, honvágyat éreztem, és nagyon magányos voltam. Csak ez a város és az édesanyám voltak azok a kellemes dolgok, amikre gondolhattam.

Padmé arcán kíváncsiság és zavar tűnt föl. Anakin az itt töltött időt főleg halálos csatározással töltötte! Annyira megszállottjává vált volna a Naboonak, hogy még a rossz emlékeit is elhalványították a kellemes érzések?

– Az volt a baj – folytatta Anakin –, hogy minél többet gondoltam anyámra, annál rosszabbul éreztem magam. De ha a Naboora és erre a helyre gondoltam, mindig jobban éreztem magam.

Nem mondta ki, de Padmé tudta, hogy igazából arra gondol, jobban érezte magát, ha őrá gondolt, vagy legalábbis őt is a kellemes gondolatok közé sorolta.

– Ahogy az egész hely csillog a napfényben, és ez a virágillat a levegőben…

– És a vízesések távoli sustorgása – tette hozzá Padmé. Nem tagadhatta, Anakin hangja és szavai valóban őszintén hangzottak, és azon kapta magát, hogy igazat ad a fiúnak a Nabooval kapcsolatban, annak ellenére, hogy az ilyen érzésektől távol akart maradni. – Amikor először pillantottam meg a fővárost, nagyon fiatal voltam. Azelőtt sohasem láttam vízesést. Annyira tetszett. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt fogok élni.

– Mondd csak, kislánykorodban álmodoztál hatalomról és politikáról?

Padménak megint nevethetnékje támadt.

– Nem, dehogy, ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam. – Hirtelen eluralkodott rajta a sóvárgás a rég volt napok után, amikor ártatlanságát még nem rombolta szét a háború, vagy a politika megtévesztő képmutatása. Alig tudta elhinni, hogy most ennyire kitárulkozik Anakin előtt. – Az volt az álmom, hogy a Menekültsegélyezési Mozgalomban dolgozzak. Sosem gondoltam arra, hogy jelöltetem magam. De minél többet tanultam a történelemről, annál inkább rájöttem, mennyi jót tehet egy politikus. Tehát nyolcéves koromban csatlakoztam a Törvényhozás Gyakornokaihoz, ami itt a Naboon annyit tesz, mintha hivatalosan kijelentenéd, hogy közszolgálatba lépsz. Ezután szenátori tanácsadó lettem, és olyan szenvedéllyel vetettem bele magam a munkába, hogy mielőtt észrevettem volna, királynővé választottak. – Padmé újra Anakinra nézett, majd vállat vont, nehogy teljesen szerénytelennek tűnjön. – Részben azért, mert a bizonyítványaim olyan jók voltak – magyarázta. – De főleg az volt a felemelkedésem oka, hogy meg voltam győződve a reform lehetőségéről. A Naboo emberei teljes szívükkel az ügy mellett álltak, annyira, hogy az életkorom szinte szóba sem került a kampány során. Nem én voltam a legfiatalabb királynő, akit valaha megválasztottak, de most, hogy visszagondolok, nem vagyok biztos benne, hogy elég érett voltam hozzá. – Egy pillanatra elhallgatott, és tekintetét Anakinéba mélyesztette. – Nem hiszem, hogy készen álltam volna.

– Az emberek, akiket szolgáltál, úgy gondolták, jól végzed a munkád – emlékeztette őt Anakin. – Úgy hallottam, még az alkotmányt is módosítani akarták, csak hogy hivatalban maradhass.

– A népuralom nem demokrácia, Annie. Azt nyújtja az embereknek, amit akarnak, és nem azt, amire szükségük van. És az igazat megvallva, megkönnyebbültem, amikor letelt a két ciklusom. – Padmé kuncogva folytatta, ami csak még jobban kihangsúlyozta mondanivalóját. – Hát még a szüleim! Nagyon aggódtak miattam a blokád idején, és alig várták, hogy vége legyen. Ami azt illeti, valaha úgy reméltem, mostanra már családom lesz…

Egy kissé elfordult, mert érezte, hogy elpirult. Hogyan tudott ilyen nyíltan kitárulkozni a fiú előtt ilyen hamar? Emlékeztette magát, hogy ők nem régi barátok, de a figyelmeztetés üresen visszhangzott gondolatai közt. Visszanézett Anakinra, és annyira szabadon és biztonságban érezte magát vele, mintha egész életükben barátok lettek volna. – A nővéremnek vannak a világon a legcsodálatosabb, legnagyszerűbb gyermekei. – Tudta, hogy a szeme csillog, de kipislogta belőle az érzelmet, ahogy már sokszor száműzte magából személyes vágyait felsőbb érdekek miatt. – De amikor a királynő felkért szenátorának, nem mondhattam nemet – magyarázta.

– Egyetértek! – helyeselt Anakin. – Úgy értem, a Köztársaságnak szüksége van rád. Örülök, hogy a közszolgálatot választottad… úgy érzem, a mi generációnkkal olyan dolgok fognak történni, amelyek alapjaiban rengetik meg a galaxist.

– Jedi-megérzés? – viccelt Padmé.

Anakin nevetett.

– Csak egy érzés – magyarázta, vagyis próbálta megmagyarázni, hisz egyértelmű volt, hogy ő sem egészen tudja, mit akar mondani. – Csak úgy tűnik, mintha minden gyanúsan csendes lenne, mintha valami készülőben volna…

– Én is így gondolom – vetette közbe Padmé őszintén.

Megérkeztek a palota nagy kapuihoz, és egy pillanatig csak csodálták a látványt. Ellentétben Coruscant legtöbb épületével, melyeket pusztán hatékonysági szempontok alapján terveztek, ez jobban hasonlított a Jedi Templomhoz, híven tükrözve az elvet, hogy az esztétikum is fontos, hogy forma és rendeltetés kéz a kézben járnak.

Padmé természetesen otthonosan mozgott a palotában, és a legtöbb ember ismerte odabent, így hamar odaértek a trónteremhez, ahol azonnal bejelentették őket.

Mosolygó arcok fogadták őket. Sio Bibble, Padmé kedves barátja, aki uralkodása alatt bizalmas tanácsadója volt, a trón mellett állt Jamillia királynő oldalán, ahogy oly sokszor állt Padmé mellett is. Nem sokat öregedett az elmúlt pár év alatt, fehér haja és szakálla még mindig előkelően, hibátlanul lapult főkötője alatt, és szeme megőrizte azt az intenzív pillantást, amit Padmé annyira szeretett benne.

Jamillia minden apró részletében tökéletes királynőként ült mellette. Hatalmas fejdíszt viselt és lebegő hímzett köpenyt, amilyeneket Padmé is olyan sokáig viselt, és a szenátor úgy találta, hogy Jamillia legalább olyan királyi megjelenésű bennük, mint ő volt.

Mindenhol szobalányok, tanácsadók és őrök álltak, és Padmé azon elmélkedett, hogy az egyik mellékhatása annak, ha királynő az ember, az, hogy sosem lehet egyedül.

Jamillia királynő felállt, hátát teljesen egyenesen tartva, nehogy fejdísze eldőljön, és Padméhoz lépett, hogy kezet fogjon vele.

– Aggódtunk miattad. Annyira örülünk, hogy itt vagy, Padmé – mondta ízes délkeleti kiejtéssel, erősen hangsúlyozva a mássalhangzókat.

– Köszönöm, felség. Bár jobb szolgálatot tettem volna, ha a Coruscanton maradok szavazni.

– Palpatine főkancellár mindent elmagyarázott – vetette közbe Sio Bibble. – A hazatérés volt az egyetlen ésszerű döntés, amit hozhatott.

Padmé beletörődő pillantást vetett rá. Még mindig zavarta, hogy hazaküldtek a Naboora; olyan keményen dolgozott a Köztársasági Hadsereg létrehozása ellen.

– Hány rendszer csatlakozott Dooku gróf szeparatistáihoz? – kérdezte Jamillia királynő a lényegre térve. Soha nem adott a tereferére.

– Sok ezer – felelte Padmé. – És napról napra egyre többen lépnek ki a Köztársaságból. Ha a Szenátus megszavazza a hadsereg felállítását, biztos vagyok benne, hogy polgárháborúba taszítanak bennünket.

Sio Bibble a tenyerébe csapott az öklével.

– Hihetetlen! – mondta, fogát csikorgatva minden szónál. – A Köztársaság megalakulása óta nem volt egyetlen nagyobb háború sem.

– Látsz lehetőséget arra, hogy a szeparatistákat tárgyalás útján visszahozzuk a Köztársaságba? – kérdezte Jamillia, aki nyugodt maradt Sio Bibble szemmel látható felindulása ellenére.

– Ha fenyegetve érzik magukat, akkor nem. – Padmé maga is csodálkozott, mennyire biztos volt efelől. Úgy érezte, kezdi valóban megérezni hivatása fortélyait, és hogy most már szinte magától értetődően bízhat ösztöneiben. Tudta, hogy minden tehetségére szükség lesz. – A szeparatistáknak nincs hadseregük, de ha provokáljuk őket, megvédik magukat. Ebben biztos vagyok. És mivel nincs idejük és pénzük hadsereget szervezni, úgy gondolom, a Kereskedelmi Céhhez vagy a Kereskedő Föderációhoz fordulnak segítségért.

– A kereskedelem seregei! – visszhangozta Jamillia királynő dühösen, undorodva. A Naboon mindenki tudta, milyen gondok vannak az ilyen szabadúszó csoportokkal. A Kereskedő Föderáció leigázta volna a Naboot, ha nincs Amidala hősiessége, néhány Jedi, az ifjú Anakin és a hűséges nabooi pilóták bátorsága. De még ez sem lett volna elég, ha Amidala királynő nem hoz össze egy váratlan szövetséget a hősies gungákkal. – Miért nem tett a Szenátus semmit, hogy visszatartsa őket?

– Attól tartok, a főkancellár minden erőfeszítése ellenére még mindig túl sok bürokratát, bírót, sőt szenátort pénzel a Céh – vallotta be Padmé.

– Akkor tehát igaz, hogy a Céh a szeparatisták felé mozdult el, ahogyan mi is gyanítottuk – elmélkedett Jamillia királynő.

Sio Bibble ismét belebokszolt nyitott tenyerébe, magára vonva a figyelmet.

– Ez égbekiáltó! – jelentette ki. – Égbekiáltó, hogy a sok meghallgatás és a Legfelsőbb Bíróság négy tárgyalása után Nute Gunray még mindig a Kereskedő Föderáció alkirálya lehet. Mindent ezek a pénzhajhászok uralnak?

– Ne feledje, tanácsadó, hogy a bíróságnak sikerült csökkentenie a Kereskedő Föderáció hadseregének létszámát! – emlékeztette Jamillia, ismét megőrizve a nyugodt, visszafogott hangot. – Ez egy lépés a jó irányba.

Padmé arca megrándult, de tudta, hogy őszinte jelentést kell tennie.

– A pletykák szerint, felség, a Föderáció hadseregének létszámát nem csökkentették, ahogy az elő lett írva.

Torkát köszörülve Anakin Skywalker lépett előre.

– Nem engedték, hogy a Jedik kivizsgálják az ügyet – magyarázta. – Azt mondták, túl veszélyes lenne a gazdaságra nézve.

Jamillia királynő ránézett és bólintott, majd visszafordult Padméhoz, kihúzta magát, tekintetét megacélozta, díszes ruházata és királyi megjelenése olyan bolygóközi uralkodót testesített meg, aki híven szolgálja a Köztársaságot.

– Meg kell tartanunk a Köztársaságba vetett hitünket – jelentette ki. – Amikor megszűnik a demokráciába vetett hitünk, azon a szent napon el is veszítjük azt.

– Imádkozzunk, hogy ez a nap soha ne jöjjön el – tette hozzá Padmé halkan.

– De addig is törődnünk kell saját biztonságunkkal – mondta Jamillia királynő, és Sio Bibble-re nézett, aki intett a szolgálóknak. Az összes tanácsadó, szolgáló és szobalány meghajolt, és sietve elhagyták a termet.

Sio Bibble közelebb lépett Anakinhoz, kinevezett védelmezőjükhöz, aztán megvárta, míg mindenki távozik, végül megszólalt:

– Mit javasol, Jedi-mester?

– Anakin még nem Jedi, tanácsadó – szakította félbe Padmé. – Még csak egy padavan tanítvány. Úgy értem…

– Hé, várjunk csak! – vágott közbe Anakin, szemmel láthatóan bosszantotta a lefokozás.

– Padmé – folytatta Jamillia királynő. – Tegnap apád járt nálam audiencián. Elmondtam neki, mi történik. Reméli, hogy meg fogod látogatni édesanyádat, mielőtt elmégy. A családod nagyon aggódik miattad.

Hogyne aggódnának? – gondolta Padmé, és fájdalmasan vette tudomásul, hogy a pozíciójából fakadó veszélyek szeretteire is hatással vannak. Hogyne aggódnának? A királynő emlékeztette arra, hogy a családi élet és a köz szolgálata nem keveredhetnek. Néhányan a Naboon igyekeztek mindkettőt fenntartani, de Padmé mindig is tudta, hogy egy ilyen kettős szerep, melyben feleség és esetleg anya is, és mellette szenátor is, nem tenne jót sem családjának, sem állásának.

Saját biztonsága miatt egyáltalán nem aggódott a tárgyalások során, hajlandó volt bármilyen szükséges áldozatot meghozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy döntései és pozíciója mások életére is befolyással lehet.

Miközben Anakinnal, Sio Bibble-lel és Jamillia királynővel kisétáltak a trónteremből, majd végig a palota főlépcsőjén, Padmé arca mosolytalan maradt.

A coruscanti Jedi Templom legnagyobb csarnoka az Archívumterem volt. Megvilágított számítógépsor nyúlt végig a falak mentén kékes pontok hosszú-hosszú sorát alkotva, olyan hosszan, hogy a terem egyik végéből nézve a másik végében a sorok találkozni látszottak. És mindenhol múltbéli és jelenkori Jedik mellszobrai voltak láthatók, a Coruscant legjobb szobrászainak művei fehér kőből.

Obi-van Kenobi az egyik mellszobornál állt, azt tanulmányozva, megérintve, mintha arcvonásainak vizsgálata belátást engedne az illető gondolataiba. Ezen a napon nem volt sok látogató az Archívum teremben – alig pár ember –, így a Jedi arra számított, hogy Jocasta Nu asszony, a Jedi Archívum kezelője hamarosan válaszol hívására.

Türelmesen álldogált ott, tanulmányozva a szobor erőteljes vonásait, a magas, büszke arccsontot, a pedánsan nyírt hajat, a nyílt, figyelő szemeket. Obi-van nem ismerte túl jól ezt az embert, ezt a Dooku gróf nevű legendát, de látta pár alkalommal, és tudta, hogy a mellszobor tökéletesen visszaadja Dooku lényegét. A férfi kisugárzása annyira kézzelfogható volt, akárcsak Qui-gon mesteré, mint amikor Qui-gon különösen fontos ügyre bukkant. Qui-gon akár a Jedi Tanáccsal is szembefordult volna igaza védelmében, ahogy Anakinnal kapcsolatban is tette mintegy tíz évvel ezelőtt, mielőtt a Tanács elismerte volna a fiú különleges voltát, benne az Erő hihetetlen potenciálját, és az ígéretet, hogy talán ő lesz az, akiről a jóslat szól.

Igen, Obi-van néha ugyanezt az intenzitást látta Qui-gon arcán is, de Dookuról azt hallotta, hogy Qui-gonnal ellentétben ő soha nem tudta elfojtani ezt magában, és állandóan valamilyen ügyön rágódott. A szemében lángoló fény örökké égő tűz volt.

De Dooku túlzásokba esett, veszélyes túlzásokba, mint Obi-van felfedezte. Elhagyta a Jedi Rendet, cserbenhagyva hivatását és társait. Bármilyen problémával találkozott is, Dookunak be kellett volna látnia, hogy azokat jobban meg tudná oldani, ha a Jedik családján belül marad.

– Ön kért segítséget? – szólalt meg egy szigorú hang Obi-van háta mögött, elterelve gondolatait. Odafordult Jocasta Nu asszonyhoz, aki mellette állt; karjai keresztbe fonva tűntek el Jedi-köpenye ráncai között. Törékeny teremtés volt, meglehetősen idős, és külseje egyáltalán nem csalt mosolyt Obi-van arcára. Hány fiatal, tapasztalatlan Jedi szembesült már ezzel a látvánnyal – vékony, ráncos arc és nyak, szorosan összefogott fehér haj – abban a hiszemben, hogy ugráltathatják majd a nőt, hogy vele végeztethetik el tanulmányaikat, mielőtt szembesültek volna Jocasta Nu valódi énjével. Olyan volt, mint tűz a hamu alatt, gyenge külseje elrejtette igazi erejét és elszántságát. Jocasta Nu már sok-sok éve archívumkezelőként dolgozott, ez az ő helye, felségterülete, királysága volt. Bármely Jedi, aki ide betért, legyen akár a legmagasabb rangú mester, itt Jocasta Nu szabályai szerint játszott, különben a haragjával kellett szembesülnie.

– Igen, én – sikerült végre Obi-vannak kinyögnie, miután ráébredt, hogy Jocasta Nu kérdőn mered rá, válaszára várva.

Az idős nő rámosolygott, és elsétált mellette, egy pillantást vetve Dooku gróf mellszobrára.

– Erőteljes arc, nemde? – jegyezte meg, halk hangjával oldva a feszültséget. – Egyike volt a legbriliánsabb Jediknek, akit valaha ismernem adatott.

– Soha nem értettem, miért lépett ki – mondta Obi-van, követve Jocasta Nu pillantását a szobor felé. – Ez idáig mindössze húsz Jedi hagyta el a Rendet.

– A Húsz Elveszettek – mondta Jocasta Nu mély sóhajjal. – És Dooku gróf volt a legutóbbi és egyben legfájdalmasabb. Senki sem szeret beszélni róla. Távozása nagy veszteség a Rendnek.

– Mi történt?

– Nos, mondhatnánk, hogy egy kissé eltért a véleménye a Tanács döntéseitől – válaszolt az archívumkezelő. – Akárcsak egykori mesteredé, Qui-goné.

Bár Obi-van is éppen ezen a hasonlóságon gondolkodott, a tény, hogy Jocasta Nu ilyen határozottan mondja ki ezeket a szavakat, meglepte őt, és Qui-gont még lázadóbb fényben tüntette fel, mint ahogy ő maga képzelte. Persze tudta, hogy néhai mesterének voltak kritikus pillanatai, legsúlyosabb ezek közül az Anakinnal kapcsolatos konfrontáció, de soha nem gondolt Qui-gonra úgy, mint lázadóra. Úgy látszik, Jocasta Nu, aki a többiekhez hasonlóan ujját a Jedi Templom pletykáinak ütőerén tartotta, így gondolt rá.

– Valóban? – kérdezte Obi-van, további információt remélve Dookuról, valamint szeretett mesteréről is.

– Ó, igen, ők ketten sokban hasonlítottak egymásra. Nagyon egyéni gondolkodók. Idealisták. – Merőn a szoborra nézett, és Obi-vannak úgy tűnt, mintha hirtelen nagyon messzire távolodott volna. – Mindig azért küzdött, hogy hatalmas Jedi váljon belőle. Ő akart lenni a legjobb. A hagyományos kardvívásban nem volt hozzá fogható. Az Erőről való tudása… kivételes volt. Azt hiszem, végül azért távozott, mert elveszítette a Köztársaságba vetett hitét. Úgy gondolta, hogy a politikusok korruptak…

Jocasta Nu egy pillanatra elhallgatott, és Obi-vanra nézett, arcáról leolvasható volt, hogy ő nem tartotta Dookut annyira különcnek, mint mások.

– És úgy érezte, hogy ha a politikusokat szolgálják, a Jedik saját magukat árulják el – fejezte be az archívumkezelő.

Obi-van pislogott, ahogy itta a nő szavait. Tudta, hogy sokan, még Qui-gon maga is, gyakran éreztek hasonlóképpen.

– Mindig magas elvárásai voltak a kormányzattal szemben – folytatta Jocasta Nu. – Kilenc vagy tíz éve tűnt el, és csak nemrég bukkant fel a szeparatista mozgalom vezetőjeként.

– Érdekes – jegyezte meg Obi-van, a szoborról az archívumkezelőre pillantva. – Még mindig nem egészen értem.

– Egyikünk sem – felelte Jocasta Nu, és komoly arckifejezése meleg mosolyba olvadt. – Nos, biztosan nem azért hívott, hogy történelemórát vegyen. Valami gond van, Kenobi mester?

– Igen, egy Kamino nevű csillagrendszert keresek. Úgy tűnik, az Archívum egyik táblázatában sem szerepel.

– Kamino? – Jocasta Nu körülnézett, mintha akkor és ott akarná megkeresni. – Ezt a rendszert nem ismerem. Lássuk csak.

Pár lépéssel a számítógép képernyőjéhez kerültek, ahol Obi-van az előbb keresgélt. A nő lehajolt, és beütött pár utasítást.

– Biztos, hogy jók a koordináták?

– Tudomásom szerint valahol ebben a kvadránsban kell lennie – mondta Obi-van. – A Rishi Útvesztőtől délre.

A további néhány billentyűlenyomás nem eredményezett mást, mint egy grimaszt Jocasta Nu öreg, megviselt arcán.

– De mik a pontos koordináták?

– Csak a kvadránst tudom – ismerte be Obi-van, és Jocasta Nu felé fordult.

– Nincsenek koordináták? Úgy tűnik, mintha egy utcai bukmékertől vagy egy öreg bányásztól, vagy esetleg egy firbogi kereskedőtől kapott volna útbaigazítást.

– Mindháromtól, valójában – vallotta be Obi-van egy vigyor kíséretében.

– Biztos benne, hogy létezik?

– Teljes mértékben.

Jocasta Nu hátradőlt, és gondolkodva dörzsölgette az állat.

– Lefuttatok egy gravitációs tesztet – mondta, inkább magának, mint Obi-vannak.

A kvadráns csillagtérkép-hologramja néhány billentyű leütése után mozgásba lendült, és a két ember tanulmányozta a bolygók mozgását.

– Itt van néhány ellentmondás – jegyezte meg azonnal az éles szemű archívumkezelő. – Talán a bolygó, amit keres, elpusztult.

– Az nem lenne feljegyezve?

– De igen, hacsak nem a legutóbbi időkben történt – válaszolt Jocasta Nu, de már rázta a fejét, miközben a szavakat kimondta, szemmel láthatóan magát sem győzte meg. – Sajnálattal mondom, de úgy tűnik, hogy a rendszer, amit keres, nem létezik.

– Az lehetetlen… talán az Archívum hiányos.

– Az Archívum átfogó és teljesen megbízható, ifjú Jedi – jött a tiszteletet parancsoló válasz, és az Archívum kezelője visszább vett az Obi-vannal eddig használt barátságos modorból, visszabújva az Archívum királynőjének szerepébe. – Egy dologban egészen biztos lehet: ha valami nem jelenik meg a feljegyzéseinkben, akkor az nem létezik.

Egy hosszú pillanatig egymásra bámultak, és Obi-van látta, hogy Jocasta Nu kijelentésében a kétség leghalványabb jele sem fedezhető fel.

Visszapillantott a térképre, zavarban, a megválaszolhatatlannak tűnő kérdés fogságában vergődve. Tudta, hogy a galaxisban senki sem megbízhatóbb információforrás, mint Dexter Jettster, hacsak nem Jocasta Nu, és mégis, ők ketten most szemmel láthatóan ellentmondtak egymásnak ebben a kérdésben. Dexter ugyanolyan biztosnak tűnt a szablyanyíl eredetét illetően, mint amilyen biztos most Jocasta Nu volt. Mindkettőnek nem lehet igaza.

Úgy tűnt, Amidala szenátor merénylőjelöltjének megtalálása nehéz rejtvény lesz, és ez több okból is aggasztotta Obi-van Kenobit. Jocasta Nu engedélyével a Jedi megnyomott néhány billentyűt, és letöltötte az Archívum információit az adott kvadránsról egy hologömbbe. A gömbbel a kezében elhagyta a termet.

De előbb még egy utolsó pillantást vetett Dooku gróf impozáns mellszobrára.

Aznap, valamivel később Obi-van elfordult az Archívumtól és az analízisdroidoktól, hogy helyettük saját megérzéseire támaszkodjon. Talált egy kis kényelmes szobát a Templom nagy erkélyénél, mely egyike volt azon helyiségeknek, amelyeket a csendes Jedi-elmélkedés ilyen pillanatainak szenteltek. Egy kis szökőkút csobogott mellette, ahogy letelepedett a puha, de mégis szilárd szőnyegre törökülésben. A víz egy csiszolt kövekből álló mederbe csörgött le, finom hangot adva, természetes szépségű, egyszerű dalt énekelve a háttérben.

Obi-van előtt egy festmény függött, piros színei változatos árnyalatokban mélyültek karmazsinvörösbe, majd feketébe, egy hűlő lávatenger szabad ábrázolásaként, mely nemcsak szép látványt nyújtott, de szinte körülvette őt, és a kép melegsége a halk zubogó hanggal együtt segített a Jedinek eltávolodni testi valójától.

A transzállapotban Obi-van válaszokat keresett. Először a Kamino rejtélyére koncentrált, feltéve, hogy Dexter elemzése helyes volt. De miért nem található a rendszer az Archívumban?

Egy újabb kép szállta meg Obi-van gondolatait, miközben ezt a rejtvényt próbálta megfejteni: Anakin és Padmé együtt a Naboon.

A Jedi-mester megrezzent, hirtelen megijedve attól, hogy ez egy megérzés volt, és hogy valamilyen veszély leselkedik a padavanjára és a fiatal szenátornőre…

De nem, fedezte föl, megnyugodva. Nyoma sincs veszélynek; a két fiatal nyugodt és vidám.

Obi-van megkönnyebbülése csak addig tartott, amíg rá nem jött, hogy a fejében folytatódó jelenet lehet a legveszélyesebb, ami történhet. Mindenesetre elhessegette, nem tudván, hogy megérzés volt, a valóság egy képe, vagy csak saját félelmeinek kivetülése. Emlékeztette magát, hogy minél hamarabb megoldja a Kamino rejtélyét, s azt, hogy ki szeretné Amidalát halottnak látni, annál hamarabb visszatérhet Anakinhoz, hogy megfelelő útmutatást adjon neki.

A Jedi-mester újra Dooku gróf szobrára koncentrált, meglátásokat keresve, de valamilyen okból Anakin képe állandóan az elméjébe ötlött, újból és újból felváltva a szakadár gróf alakját.

Nem sokkal később egy ideges és teljesen rémült Obi-van lépett ki a kis meditációs szobából, fejét rázva, és egyáltalán nem volt biztosabb semmiben sem, mint amikor belépett.

Türelme frusztrációvá változott, és a Jedi-lovag úgy döntött, hogy magasabb tekintélyhez fordul, aki bölcsebb és tapasztaltabb nála. Rövid útja a belső Templomba vezetett, ki a verandára, ahol megállva figyelte az előtte lezajló ártatlan jelenetet, mely feloldotta feszültségét.

Yoda mester a húsz legifjabb Jedi-újonc – négy és öt év körüli gyerekek – reggeli gyakorlatait felügyelte, ahogy azok miniatűr fénykardjukkal a röpdöső kiképződroidokkal harcoltak.

Obi-van visszaemlékezett saját kiképzésére. Nem látta az ifjak szemét, mert arcvédő sisakot viseltek, de nagyon is el tudta képzelni, milyen érzelmek öltenek formát ártatlan ábrázatukon. Összpontosítás, aztán öröm, amikor a kiképződroid energialövedékét kivédik, és a vidámság azonnal eltűnik a következő pillanatban, amint az öröm eltereli a figyelmet, és a figyelmetlenség okán a következő lövedék eléri őket, egy hirtelen, szúrós kis lökéssel.

És Obi-van emlékezett, hogy azok a kis lövedékek valóban csípősek voltak, fizikálisan és az ember büszkeségét tekintve is. Semmi sem volt rosszabb annál, mint ha megcsípték, főleg, ha a hátsó fertályon érte a találat. Ez mindig arra késztette az embert, hogy ugrándozva, torz táncot járjon, ami természetesen még nevetségesebbé tette. Obi-van élénken felidézte az emléket, és azt az érzést, hogy az udvaron mindenki őt bámulja.

A gyakorlás megalázó tudott lenni.

Ugyanakkor feltöltötte energiával, mert a hibákkal együtt sikerek is jöttek, egyenként építve önbizalmán, mindegyik újabb bepillantást engedve abba az áradó szépségbe, ami az Erő maga, tovább fokozva azt a kapcsolatot, ami a Jediket elválasztotta a galaxis többi lakójától.

Lárván Yodát, ahogy vezeti a kiképzést ezen a napon is, és ugyanúgy néz ki, mint amikor Obi-van kiképzését felügyelte negyed évszázaddal ezelőtt, melegség árasztotta el a Jedi-lovag szívét.

– Ne gondolkozzatok… érezzétek! – okította Yoda a csoportot. – Váljatok eggyé az Erővel.

Obi-van mosolyogva, hang nélkül ismételte a szavakat, melyekkel Yoda befejezte tanítását.

– Az fog segíteni nektek.

Hányszor hallotta ezt!

Még mindig széles vigyor ült az arcán, amikor Yoda feléje fordult.

– Elég, fiatalok! – adta ki az utasítást a Jedi-mester. – Vendégünk érkezett. Üdvözöljük őt!

Húsz kicsi fénykard kapcsolódott ki, és a tanulók egyszerre fordították felé a figyelmüket, levették sisakjaikat, és illő módon bal hónuk alá csapták.

– Obi-van Kenobi mester – mondta Yoda, hangját komolyra fogva, hogy a fiatalok nehogy úgy érezzék, gúnyolódik velük.

– Üdvözlet, Obi-van mester! – kiáltotta mind a húsz egyszerre.

– Elnézést, hogy zavarom, mester – mondta Obi-van kis meghajlással.

– Segítségedre miben lehetek?

Obi-van egy pillanatig elgondolkodott a kérdésen. Kifejezetten azért jött ide, hogy Yodát keresse, de most, hogy látta a kicsiny mestert fontos munkája közben, arra gondolt, hogy talán túl hamar engedte türelmét lankadni. Kérheti-e Yoda segítségét olyan küldetésben, mely teljes egészében az ő saját felelőssége? Obi-van hamar elvetette a kérdést. Ő Jedi-lovag, és Yoda a mestere, és az ő és Yoda felelőssége végül is egy és ugyanaz. Nem arra számított, hogy Yoda kimondottan az adott problémában tud majd segíteni, habár Yoda mindig tele volt meglepetésekkel, sokszor várakozáson felül.

– Egy bolygót keresek, amelyről egy régi barátom mesélt nekem – magyarázta, és tudta, hogy Yoda minden szavára figyel. – Megbízom benne és a tőle származó információban, de úgy tűnik, a rendszer nem jelenik meg az Archívum térképein. – Amint befejezte, mutatta is Yodának a hologömböt, amit hozott.

– Érdekes rejtvény – válaszolt Yoda. – Elveszett bolygót talált Obi-van mester. Milyen kínos… milyen kínos. Érdekes rejtvény. Gyerünk, fiatalok, a térképolvasó köré. Tisztítsátok meg gondolataitokat, és megpróbáljuk Obi-van mester elkóborolt bolygóját megtalálni.

Bementek egy veranda melletti szobába. A közepén egy keskeny pózna állt, bemélyedéssel a tetején. Mellette állva Obi-van megfogta a hologömböt, és a mélyedésbe tette. Amint behelyezte, a sötétítők összezárultak az ablakokon, és a szoba elsötétült, a csillagtérkép-hologram pedig élesen ragyogva feltűnt.

Obi-van várt egy pillanatot, mielőtt dilemmáját előadta volna, megvárva, hogy a fiatalok túljussanak az első meglepetésen. Elbűvölten figyelte, ahogy néhányan felnyúlnak, hogy megérintsék a kivetített csillagokat. Aztán amikor mind elcsendesedtek, a kivetített kép közepére sétált.

– Itt kellene lennie – magyarázta. – Ezen a területen a gravitáció az összes csillagot e felé a pont felé húzza. Itt egy csillagnak kellene lennie, de nincs.

– Fölöttébb érdekes – mondta Yoda. – A gravitáció vonala megmaradt, de a csillag és összes bolygója eltűnt. Hogyan lehetséges ez? Nos, fiatalok, mi az első dolog, ami elmétekbe ötlik? Válasz? Gondolat? Valaki?

Obi-van csendben maradt Yoda halk végszava után, figyelve a Jedi-mestert és gyülekezetét.

Egy kéz emelkedett föl, és amíg Obi-van úgy érezte, kuncognia kell az ötleten, hogy egy gyerek megoldhatná azt a problémát, amit három tapasztalt Jedi sem tudott kibogozni, Yodát és Jocasta Nu asszonyt is beleértve, észrevette, hogy Yoda egészen komolyan figyel.

Yoda a tanítvány felé biccentett, aki azonnal válaszolt.

– Úgy lehet, hogy valaki kitörölte az Archívum memóriájából.

– Úgy van! – mondta egy másik gyerek is azonnal. – Ez történt! Valaki kitörölte!

– Ha a bolygó felrobbant volna, a gravitáció is megszűnne – szólalt meg egy újabb gyerek.

Obi-van tompán bámult a lelkes csapatra megdöbbenésében, de Yoda csak kuncogott.

– Igazán csodálatos a gyermeki elme – magyarázta. – Semmi zűrzavar benne. Az adatot, igen, bizonyára törölték.

Yoda elindult kifelé a szobából, és Obi-van indult utána, kezét fellendítve, ahogy elhaladt az állvány mellett, az Erő segítségével kezébe rántva a hologömböt, megszüntetve a csillagos látványt.

– Ha a gravitáció középpontjába érsz, csillagodra rátalálsz tanácsolta Yoda.

– De Yoda mester, ki törölhette ki az adatot az archívumból? Az lehetetlen, nem?

– Veszélyes és nyugtalanító e rejtvény – válaszolt Yoda homlokát ráncolva. – Csak egy Jedi törölhette a fájlokat. De hogy ki és miért tette, nehéz lenne megmondani. Gondolkodni fogok ezen. Az Erő legyen veled!

Ezer kérdés futott át Obi-van elméjén, de rájött, hogy Yoda az előbb épp útjára bocsátotta. Úgy tűnik, mindannyiuknak megvan a maga rejtvénye, de legalább már világosan látta maga előtt az utat. Tisztelettudóan meghajolt, de Yoda már visszatért munkájához a gyerekekkel, és úgy tűnt, észre sem veszi őt. Obi-van kisétált.

Nem sokkal később, nem akarván vesztegetni egy percet sem, Obi-van már a leszállópályán állt előkészített csillaghajója mellett, amely hosszú és karcsú deltaszárnyú volt nyílhegyszerű formával, a pilótafülkéje pedig egészen hátul kapott helyet. Mace Windu állt mellette; a magas és határozott vonású mester a tőle megszokott nyugodt és fegyelmezett tekintettel figyelte Obi-vant. Volt valami megnyugtató Mace Winduban, erőt és eltökéltséget sugárzott. Mace Windunak volt egy olyan sajátossága, hogy meg tudta nyugtatni a körülötte lévőket arról, hogy minden úgy fog történni, ahogy annak történnie kell.

– Légy óvatos! – mondta Obi-vannak, kissé hátravetve fejét, ahogy beszélt, és testtartása még hatásosabb megjelenést kölcsönzött neki. – A zavar az Erőben egyre fokozódik.

Obi-van bólintott, bár igazából ennél konkrétabb és kézzelfoghatóbb dolgok miatt aggódott most.

– Aggódom a padavanom miatt. Nincs még kész arra, hogy egymaga cselekedjen.

Mace bólintott, mintha emlékeztetni akarná Obi-vant, hogy ezt már megbeszélték.

– Kivételes képességekkel bír – mondta a mester. – A Tanács tagjai biztosak döntésükben, Obi-van. Ugyan nem kaptunk választ minden vele kapcsolatos kérdésre, de a tehetsége nem elhanyagolható, és a fejlődéssel, amit irányításod alatt mutat, nem vagyunk elégedetlenek.

Obi-van figyelmesen végiggondolt minden szót, és újra bólintott, tudván, hogy keskeny határon egyensúlyoz. Ha túlhangsúlyozza aggodalmát Anakin személyiségével kapcsolatban, talán épp kárára van a Jediknek és a galaxisnak. És mégis, ha engedi, hogy feladatának, Anakin kiképzésének nagysága elhallgattassa ilyen fontos kérdésekben, akkor nagy kárt okoz-e?

– Ha igaz a jóslat, Anakin lesz az, aki meghozza az Erő egyensúlyát – fejezte be Mace.

– De még sok tanulnivalója van. A képességei… szóval… – Obi-van szünetet tartott, míg megpróbált ellavírozni ezen a kényes határon. – Arrogánssá tették. Most már tudom, amit te és Yoda mester kezdettől tudtatok. A fiú túl idős volt, amikor elkezdte a kiképzést, és…

Mace Windu homlokráncolása jelezte, hogy Obi-van talán kissé túl messzire ment.

– Van valami más is – állapította meg Mace.

Obi-van mély lélegzetet vett, hogy megerősítse magát.

– Mester, ezt a feladatot nem lett volna szabad Anakinnak és nekem adni. Attól tartok, Anakin nem lesz képes megvédeni a szenátornőt.

– Miért?

– Ő… érzelmi kapcsolat van közöttük. Már kisfiú kora óta. Most pedig össze van zavarodva, és ez elvonja a figyelmét. Miközben beszélt, Obi-van elindult csillaghajója felé. Felmászott a létrán a pilótafülkébe, és beült az ülésbe.

– Ezt már elmondtad – emlékeztette Mace. – A Tanács mérlegelte aggodalmaidat, és nem változtatta meg a döntést. Obi-van, hinned kell benne, hogy Anakin a helyes ösvényt fogja választani.

Természetesen, ez logikusan hangzott. Ha Anakin nagy vezérré lesz, ahogy a jóslat mondja, akkor a jelleme biztosan kiállja a próbát. Obi-van tudta, hogy Anakin éppen most esik át az egyik ilyen próbatételen, elzárva mindenkitől egy távoli bolygón, egy olyan nővel, akit túlságosan szeret. Erősnek kell lennie, hogy ezt a próbát kiállja; Obi-van csak remélni tudta, hogy Anakin helyesen ismeri fel a helyzetet.

– Sikerült Yoda mesternek bepillantást nyernie abba, jön-e a háború? – kérdezte, kissé más témára váltva, bár érezte, hogy az igencsak kapcsolódik az előzőhöz. A merénylő felkutatása, a szeparatisták megbékítése – mindezek a dolgok lehetővé tennék, hogy többet foglalkozzon Anakin kiképzésével, és jobban kézben tartsa a problémás padavan dolgait.

– A sötét oldalt kutatni veszélyes vállalkozás – jelentette ki Mace. – Nem tudom, mikor dönt úgy, hogy belefog, de amikor így tesz, lehet, hogy napokig magára marad.

Obi-van egyetértően bólintott, és Mace egy mosollyal intett neki búcsút.

– Az Erő legyen veled!

– Állítsd az irányt hipertérgyűrűre, Arfor! – utasította Obi-van a navigációs droidot, egy R4-P egységet, amely a karcsú csillaghajó bal szárnyába volt beépítve. Magában a Jedi-lovag még hozzátette: Lendítsük mozgásba a dolgot!

A látvány maga volt az egyszerűség, ahogy gyerekek játszottak és felnőttek üldögéltek csendben a meleg napfényben, vagy pedánsan nyírt sövények mentén pletykáltak. Abszolút normálisjelenet volt ez a Naboon, de ehhez hasonlót Anakin Skywalker még sosem látott igazából. A Tatuinon a sivatagban a farmházak távol estek egymástól, a nyüzsgő, élénk színű és élénk alakoktól hemzsegő városokban pedig, mint amilyen Mos Eisley, szorosan egymáshoz préselődtek. A Coruscanton már nem léteztek ilyen utcák. Nem léteztek sövények vagy fasorok, csak beton és régi épületek, és a tornyosuló felhőkarcolók. Az emberek nem pletykáinak, és a gyerekek nem futkosnak gondtalanul összevissza egyik helyen sem.

Anakin számára ez a látvány egyszerűen gyönyörű volt.

Újra Jedi-köntösét viselte, megszabadult parasztöltözetétől. Padmé lépkedett mellette egyszerű kék ruhában, mely még inkább kihangsúlyozta szépségét. Anakin egyfolytában felé pislogott, lopva a képeket, hogy emlékeibe égesse azokat, hogy örökké e különleges helyen tárolhassa. Rájött, hogy a lány bármilyen ruhában gyönyörű lenne.

Anakin elmosolyodott, amikor eszébe jutottak azok a díszes ruhák, amelyeket Padmé a Naboo királynőjeként viselt, az óriási darabok bonyolult hímzéssel és drágakövekkel díszítve, és a hatalmas fejdíszek tollakkal, csavarokkal, ívekkel és fodrokkal.

Úgy döntött, így jobban tetszik neki a lány. Az összes királynői ruhája gondosan tervezett volt, de csak elvonták a figyelmet Padmé szépségéről. A hatalmas fejdíszek eltakarták selymes, barna haját. Arcán a fehér és élénkpiros festék elrejtette gyönyörű bőrét. A ruhák hímzett fodrai elhomályosították tökéletes alakját.

Anakin így szerette őt látni, hogy ruházata csak az utolsó simítást adja szépségének.

– Ott a házunk! – kiáltotta hirtelen Padmé, kizökkentve Anakint kellemes fantáziálásából.

A fiú követte tekintetét, és egyszerű, de ízléses épületet pillantott meg, amely virágokkal és sövényekkel övezve a többi nabooi házhoz hasonlított. Padmé rögtön elindult az ajtó felé, de Anakin nem követte azonnal. Tanulmányozta a házat, minden vonalát, minden részletét, megpróbálta úgy látni, mint azt a környezetet, ahonnan a lány származik. Padmé rengeteg történetet mesélt neki ebben a házban eltöltött gyermekkoráról, míg a Coruscantról ideértek, és Anakin most ezeket játszotta vissza, belehelyezve ebbe a környezetbe, most, hogy már látta az udvart.

– Mi van? – kérdezte a már jóval előrébb járó Padmé, amikor észrevette, hogy lemaradt. – Ne mondd már, hogy szégyenlős vagy!

– Nem, de… – kezdte a megzavart Anakin, de félbeszakította őt két kislány sikoltozása, akik az udvar felől szaladtak útitársa felé.

– Padmé néni! Padmé néni!

Padmé olyan szélesen mosolygott, ahogy ezelőtt még sosem, előreszaladt, lehajolt és felkapta a két kislányt, akik nem néztek ki többnek pár évesnél; az egyik kicsivel magasabb volt, mint a másik. Az egyiknek rövid, szőke göndör haja volt, a másiknak, aki kettejük közül idősebbnek tűnt, olyan volt a haja, mint Padméé.

– Ryoo! Pooja! – kiáltotta Padmé, ölelgetve őket, körbeforogva velük. – Úgy örülök nektek! – Megpuszilta mindkettőjüket, aztán kézen fogva odavezette őket Anakinhoz.

– Ez itt Anakin. Anakin, ez itt Ryoo és Pooja!

Padmé nevetett azon, ahogy a két kislány elpirult, amikor szégyenlősen köszöntek, és Anakin is elmosolyodott, bár épp annyira zavarban volt, mint a két gyerek.

A kislányok szégyenlőssége csak addig tartott, amíg észre nem vették a kis droidot, aki Anakin mögött gurult, próbálva tartani az iramot.

– R2! – kiáltották egyszerre. Padmét otthagyva odarohantak a droidhoz, felugráltak rá, ölelgették kupolás fejét.

R2 ugyanolyan izgatottnak látszott, és olyan boldogan csipogott és füttyögött, ahogy Anakin még soha nem hallotta.

A jelenet akarata ellenére is meghatotta a fiút, hiszen ilyen ártatlan látványban még nem volt része.

Vagyis már volt, vallotta be magának. Voltak alkalmak, amikor Shminek sikerült a Tatuinon töltött rabszolgaságuk alatt hasonló örömteli pillanatokat teremtenie. Azon a poros, koszos, forró és bűzös helyen Anakin és az édesanyja a maguk módján elcsíptek néha egy-egy ilyen ártatlanul szép pillanatot.

Itt, gondolta, az ilyen pillanatok inkább szokásosnak tűnhetnek, mint emlékezetes kivételnek.

Anakin visszafordult Padméhoz, és látta, hogy a lány már nem felé néz, hanem a ház irányába, ahonnan egy másik nő közeledett feléjük, aki nagyon hasonlított Padméra.

Anakin megfigyelte, hogy ez a nő nem egészen olyan, mint Padmé. Kicsivel idősebb, kicsivel súlyosabb, és egy kicsivel… megviseltebb, csak ezt a szót találta rá. De ez nem vált hátrányára. Igen, most már látom, gondolta, ahogy látta Padmét és a nőt összeölelkezni. Ilyen lehetne Padmé is, megállapodottabb, és talán megelégedettebb is. A lenyűgöző hasonlóságot látva Anakin nem lepődött meg, amikor Padmé a Sola nevű nőt a nővéreként mutatta be.

– Anya és apa nagyon fognak örülni neked – mondta Sola Padménak. – Nehéz volt ez a néhány hét.

Padmé a homlokát ráncolta. Tudta, hogy az ellene megkísérelt merénylet híre már eljutott a szüleihez, és valószínűleg ez bántotta leginkább.

Anakin mindezt látta a lány arcán, és értette is, és nagylelkűségéért még jobban szerette őt. Padmé nem igazán félt semmitől, tudta kezelni a jelenlegi szituációt, és a tényt, hogy az életére törnek, határozott bátorsággal viselte. Az egyetlen dolog, ami ezzel kapcsolatban bántotta, az ilyen esetek politikai vonatkozása mellett, melyek gyengíthetik pozícióját a Szenátusban az volt, hogy a veszélynek milyen hatása van szeretteire. Tudta ezt, és nem akart fájdalmat okozni a családjának.

Anakin, aki anyját rabszolgaként hagyta a Tatuinon, ezt nagyra értékelte.

– Anya már főzi a vacsorát – váltott témát Sola, észlelve Padmé zavarát. – Mint mindig, most is pontosan időzítettél. – Elindult a ház felé. Padmé Anakinra várt, hogy mellé érjen, aztán megfogta a kezét, felmosolygott rá, majd az ajtó felé vezette. R2-D2 mellettük gurult, Ryoo és Pooja ficánkoltak körülötte.

A ház belseje éppolyan egyszerűen csodálatosnak mutatkozott, élettel és lágy színekkel teli, mint az udvar. A bútorok puhák és kényelmesek voltak; a hűvös kőpadlót meleg szőnyegek borították.

Ez nem olyan épület volt, amilyeneket Anakin a Coruscanton megismert, és még kevésbé olyan kunyhó, amilyet túl jól is ismert a Tatuinon. Nem, látván ezt a helyet, az utcát, az udvart, az ifjú padavan meggyőződött arról, amit nemrég mondott Padménak: ha a Naboon nőtt volna fel, sohasem hagyta volna el.

A következő bemutatkozás kínosabb volt, de csak egy pillanatig, amikor Padmé bemutatta Anakint az apjának, Ruweenak, aki széles vállú férfi volt, arca egyszerre hétköznapi, erős és könyörületes. Barna haja rövidre volt nyírva, de egy kissé mégis rendezetlennek tűnt, egy kissé… otthonosnak. Padmé következőként Jobalt mutatta be, és Anakin tudta, hogy ő az édesanyja, anélkül hogy mondták volna. Abban a pillanatban tudta, honnan kapta Padmé ártatlan mosolyát, azt az arckifejezést, amely még egy csapat vérszomjas gamorrai rablót is lefegyverzett volna. Jobal arcában megvolt ugyanaz a megnyugtató jelleg, az a magától értetődő nagylelkűség.

Nem sokkal később Anakin, Padmé és Ruwee a vacsoraasztalnál ültek meghitt csöndben, és hallgatták a másik szobából átszűrődő neszeket, kőedények csörömpölését, és Solát, ahogy egyre ismételgeti: „Anya, ez túl sok.” Ahányszor ezt mondta, Ruwee és Padmé sokatmondóan mosolyogtak.

– Kétlem, hogy egész úton a Coruscantról idáig éheztek volna – mondta Sola bosszankodva, ahogy kilépett a konyhából, válla fölött visszanézve, miközben beszélt. Egy étellel teli tállal a kezében tért vissza.

– Az egész városnak elég lenne? – kérdezte Padmé halkan Solát, amikor nővére az asztalra tette az edényt.

– Ismered anyát – hangzott a válasz, és a hangjából Anakin tudhatta, hogy nem ez az első alkalom, hogy Jobal túlzásba viszi a háziasszonyi szerepet. Annak ellenére, hogy nemrég evett, a tál étel nagyon is tetszett neki.

– Ezt a házat még senki nem hagyta el éhesen – magyarázta Sola.

– Hát egyszer valaki igen – javította ki Padmé –, de anya üldözőbe vette, és visszarángatta.

– Hogy megetesse, vagy hogy megfőzze? – kontrázott a gyors eszű padavan, és egy pillanatig mindhárman rámeredtek, majd nevetésben törtek ki.

Még mindig kuncogtak, amikor Jobal a szobába lépett, egy még nagyobb gőzölgő tállal a kezében, amitől még hangosabban kellett nevetniük. De Jobal tekintélyt parancsoló pillantást vetett családjára, és a kacagás abbamaradt.

– Épp vacsoraidőben érkeztek – mondta Jobal. – És tudom, hogy ez mit jelent. – Letette a tálat Anakin közelébe, és kezét a fiú vállára tette. – Remélem, éhes vagy, Anakin.

– Egy kicsit. – Felnézett, és az asszonyra mosolygott.

A hálás tekintetet Padmé is észrevette. Amikor a fiú visszanézett rá, a lány rákacsintott.

– Csak udvariaskodik, anya – mondta. – Majd éhen halunk.

Jobal elmosolyodott, és bólintott, fölényes pillantást vetve Solára és Ruweera, akik már megint nevettek. Az egész olyan otthonosnak tűnt Anakin számára, olyan természetesnek és… és olyannak, mint amire egész életében vágyott, bár talán maga sem tudta. Az egész tökéletes volt, teljességgel tökéletes, kivéve, hogy Shmi nem volt ott.

Arcán kurta komorság futott át, ahogy eszébe jutott anyja a Tatuinon, és az álmok, amelyek az utóbbi időben éjszakáit nyugtalanná tették. Elvetette ezeket a gondolatokat, gyorsan körülnézett, és örült, hogy senki nem vette észre.

– Ha majd éhen haltatok, akkor a legjobb időben érkeztetek a legjobb helyre – mondta Ruwee, Anakinra pillantva. – Egyél, fiam!

Jobal és Sola is asztalhoz ültek, és kezdték körbeadogatni a tálakat. Anakin bőven szedett magának a különböző fogásokból. Ezek az ételek teljesen ismeretlenek voltak számára, de az illatokból ítélve úgy gondolta, nem fog csalódni. Csöndben evett, fél füllel hallgatva a körülötte zajló csevegést. Újra Shmi jutott eszébe, hogy mennyire szeretné őt idehozni, ahol olyan szabad nőként élhetne, ahogyan azt nagyon is megérdemli.

Eltelt egy kis idő, mielőtt Anakin újra felnézett a Jobal hangjában csengő komolyság hallatán, ahogy azt mondja Padménak:

– Szívem, olyan jó, hogy biztonságban tudhatunk. Annyira aggódtunk.

Anakin épp időben nézett föl, hogy láthassa a helytelenítő pillantást, amivel Padmé válaszolt. Ruwee, hogy oldja a kialakuló feszültséget, kezét Jobal karjára tette, és halkan megszólalt:

– Kedvesem…

– Tudom, tudom! – mondta hirtelen, élénken Jobal. – De ki kellett mondanom. És ezzel ennyi.

Sola megköszörülte a torkát.

– Hát ez érdekes – mondta, és mindenki ránézett. – Tudod, Anakin, hogy te vagy az első fiú, akit Padmé hazahozott?

– Sola! – kiáltott Padmé, a szemét forgatva. – Ő nem a fiúm! Ő egy Jedi, akit a védelmemre mellém rendeltek.

– Testőr? – kérdezte Jobal aggodalmasan. – Ó, Padmé, azt nem mondták, hogy ennyire komoly a dolog.

– Nem az, anya – mondta Padmé gyorsan. – Komolyan. Egyébként is, Anakin a barátom, már évek óta ismerem. Emlékeztek a kisfiúra, aki a Jedikkel volt a blokád alatt?

Néhány „áá” és bólogatás jelezte, hogy felismerték a fiút. Aztán Padmé Anakinra mosolygott, és olyan hangsúllyal szólalt meg, ami egyértelműen jelezte a fiúnak, hogy az előbb nem mondott teljesen igazat vele kapcsolatban.

– Most már felnőtt.

Anakin Solára pillantott, és látta, hogy a nő bámulja, vizsgálgatja őt. Kényelmetlenül mocorgott a székében.

– Szívem, mikor fogsz megállapodni? – folytatta Jobal. – Nem volt még eleged ebből az életből? Nekem már igen!

– Anya, nem vagyok veszélyben – ismételte Padmé, és megfogta Anakin kezét.

– Tényleg nincs? – kérdezte Ruwee Anakintól.

A padavan Padmé apjára pillantott, és látta rajta az őszinte aggódást. Ez az ember, aki szemmel láthatólag nagyon szereti a lányát, megérdemli, hogy megtudja az igazat.

– Attól tartok, igen. – Épp hogy a szavak elhagyták a száját, Anakin érezte Padmé szorítását a kezén.

– De nem nagyon – tette hozzá gyorsan a lány, és Anakinhoz fordult, mosolyogva, de mintha azt mondaná, „ezért még megfizetsz”. – Anakin – mondta halkan, összeszorított fogakkal, és azzal a fenyegető mosollyal az arcán.

– A Szenátus úgy látta jónak, hogy szabadságra küldje, egy Jedi védelme alatt – folytatta a fiú könnyed stílusban, és nem látszott rajta a fájdalom, amelyet Padmé körmei okoztak a kezén. – A mesterem, Obi-van épp most rendezi el az ügyet. Nemsokára minden rendben lesz.

Már könnyebben vett levegőt, ahogy Padmé engedett szorításán, és Ruwee meg Jobal is megnyugodni látszottak. Anakin tudta, hogy helyesen cselekedett, de meglepődött, amikor Solára nézett, aki még mindig őt bámulta, és még mindig mosolygott, mintha tudná a titkot.

Kérdőn nézett a nőre, de az csak még szélesebben mosolygott vissza rá.

– Néha azt kívánom, bárcsak többet utaztam volna – vallotta be Ruwee Anakinnak, amikor vacsora után a kertben sétálgattak. – De meg kell, hogy mondjam, nagyon boldog vagyok itt.

– Padmé említette, hogy ön az egyetemen tanít.

– Igen, azelőtt pedig építő voltam – válaszolt Ruwee bólogatva. – Dolgoztam a Menekültsegélyezési Mozgalomnál is fiatalabb koromban.

Anakin kíváncsian nézett rá, de nem volt meglepve.

– Úgy látszik, itt mindenki a köz szolgálatát választja – jegyezte meg.

– A Naboo nagylelkű – magyarázta Ruwee. – Mármint maga a bolygó. Itt mindenkinek rendelkezésére áll, amire szüksége van, amit csak akarhat. Az élelem bőséges, az éghajlat kellemes, a környezet…

– Gyönyörű – vetette közbe Anakin.

– Valóban az – ismerte el Ruwee. – Nagyon szerencsés emberek vagyunk, és ezt tudjuk is. Tudjuk, hogy a jó szerencse nem magától értetődő, és megpróbáljuk megosztani másokkal, amink van. Úgy szoktuk ezt mondani, hogy örülünk a kevésbé szerencsések barátságának, és nem gondoljuk, hogy jogunk van ahhoz, amink van, hanem inkább azt, hogy olyan áldásban van részünk, amihez nem érnek fel érdemeink, így hát megosztjuk ezeket, és dolgozunk, és így valami saját magunknál nagyobbá válhatunk, és sokkal elégedettebbek vagyunk, mintha csak léhán élveznénk a szerencsénket.

Anakin pár pillanatra elgondolkodott Ruwee szavain.

– Azt hiszem, ezzel a Jedik is így vannak – mondta. – Mi is áldást kaptunk a sorstól, és keményen képezzük magunkat, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Aztán arra használjuk a kapott hatalmat, hogy megpróbáljunk segíteni a galaxison, hogy megpróbáljunk mindent jobbá tenni.

– És hogy megpróbáljátok megvédeni mindazt, amit szeretünk?

Anakin ránézett, értvén a célzást, elmosolyodott és bólintott. Tiszteletet és hálát látott Ruwee szemében, és örült mindkettőnek. Nem tudta nem észrevenni, hogy Padmé milyen módon tekint a családjára, ahogy a szeretet árad belőle, amikor bármelyikük a szobába lép, és tudta, hogy ha Ruwee vagy Jobal vagy Sola nem szeretné őt, akkor nem tenne jót Padméval való kapcsolatának sem.

Örült, hogy itt lehet, nemcsak mint Padmé útitársa, hanem mint védelmezője is.

Bent a házban Padmé, Sola és Jobal közösen mosogatták az edényeket és takarították el a maradékot. Padmé észrevette a feszültséget anyja mozdulataiban, és tudta, hogy az utóbbi események – a merényletkísérlet, a Szenátus vitái egy olyan ügyben, ami háborúhoz vezethet – súlyosan nehezednek rá.

Solára nézett, hátha támad valamilyen ötlete, hogyan enyhíthetne a feszültségen, de csak azt látta rajta, hogy nagyon kíváncsi, és ez még jobban kizökkentette őt nyugalmából, mint anyja aggódó tekintete.

– Miért nem meséltél róla? – kérdezte Sola vigyorogva.

– Miről kellene mesélni? – felelt Padmé, olyan könnyed hangon, ahogy csak tudott. – Még gyerek.

– Gyerek? – ismételte Sola nevetve. – Láttad, hogyan néz rád?

– Sola! Hagyd ezt abba!

– Egyértelmű, hogy érez valamit irántad – folytatta Sola. Azt akarod mondani, kicsi húgocskám, hogy nem vetted észre?

– Nem vagyok a kicsi húgocskád, Sola – jelentette ki Padmé bosszúsan. – Anakin és én barátok vagyunk. Kapcsolatunk pusztán szakmai jellegű.

Sola ismét vigyorgott.

– Anya, szólj már rá, hogy hagyja abba! – tört ki Padmé zavarában.

Sola most már hangosan kacagott.

– Hát talán tényleg nem vetted észre, hogy néz rád. Azt hiszem, nem mered észrevenni.

– Hagyd már abba!

Jobal kettőjük közé lépett, és szigorú tekintetét Solára vetette. Aztán visszafordult Padméhoz.

– Sola csak aggódik, kedvesem – mondta. De szavai leereszkedőnek tűntek Padménak, mintha anyja még mindig a tehetetlen kisebbik lányát próbálná védeni.

– Ó, anya, lehetetlen vagy – mondta sóhajtva, megadással. – Én fontos dolgokkal foglalkozom.

– Már megtetted a dolgodat, Padmé – figyelmeztette Jobal. – Itt az ideje, hogy saját életed legyen. Annyi mindenből maradsz ki!

Padmé hátravetette fejét, behunyta a szemét, megpróbálva úgy befogadni a szavakat, amilyennek anyja azokat szánta. Egy pillanatra megbánta, hogy visszajött ide, hogy ugyanazt a látványt és ugyanazt a régi tanácsot találja itt.

De csak egy pillanatra. Ahogy belegondolt, be kellett vallania, örül annak, hogy olyan emberek között van, akik ennyire törődnek vele.

Békítőleg anyjára mosolygott, Jobal bólintott, és megpaskolta Padmé karját. Aztán Solához fordult, és látta, hogy idősebb lánya még mindig vigyorog.

Mit láthat Sola?

– Nos, áruld el nekem, fiam, mennyire komoly a dolog? – kérdezte Ruwee nyersen, ahogy közeledtek a ház ajtajához. Mekkora veszélyben van a lányom valójában?

Anakin nem habozott, mert belátta, ahogy a vacsoránál is, hogy Padmé apja nem érdemel mást, mint őszinteséget.

– Kétszer próbáltak merényletet elkövetni ellene. Meglehet, hogy lesz még több is. De nem hazudtam korábban sem, nem próbáltam kicsinyíteni a dolgot. A mesterem valóban nyomoz a merénylők után. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja tudni, kik azok, és elintézi őket. Ez a helyzet nem tart már soká.

– Nem szeretném, ha bármi történne vele – mondta Ruwee, olyan komolyan, ahogy egy szeretett gyerek miatt aggódó apa csak beszélhet.

– Én sem – biztosította őt Anakin, majdnem ugyanolyan súllyal.

Padmé addig bámult nővérére, amíg végül Sola megtört, és megkérdezte:

– Mi van?

Csak ketten voltak, míg Jobal és Ruwee Anakint szórakoztatták a nappaliban.

– Miért mondasz ilyesmiket rólam és Anakinról?

– Mert egyértelmű – felelt Sola. – Te is látod… nem tagadhatod magad előtt sem!

Padmé sóhajtott, és ahogy leült az ágyra, tartása és arckifejezése csak megerősítették Sola véleményét.

– Azt hittem, a Jediknek nem szabad ilyen dolgokra gondolniuk – jegyezte meg Sola.

– Tényleg nem.

– Anakin mégis ezt teszi. – Sola szavaira Padmé felnézett nővére szemébe. – Tudod, hogy igazam van.

Padmé tehetetlenül rázta a fejét, és Sola nevetett.

– Te inkább gondolkodsz Jedi módjára, mint ő – mondta. – De neked nem kellene.

– Ezt hogy érted? – Padmé nem tudta, megsértődjön-e, nem tudván, hová akar nővére kilyukadni.

– Annyira el vagy foglalva a kötelességeiddel, hogy egyáltalán nem törődsz a vágyaiddal – magyarázta Sola. – Még az Anakinnal kapcsolatos érzéseiddel sem.

– Te nem tudod, hogy érzek Anakin iránt.

– Valószínűleg te sem – közölte Sola. – Mert nem akarsz erre gondolni. Szenátornak és barátnőnek lenni nem zárják ki egymást, tudod.

– Fontos munkát végzek!

– Ki mondta, hogy nem? – kérdezte Sola, békítőleg felemelve kezét. – Ez vicces, Padmé, mert te úgy viselkedsz, mint akinek meg van tiltva, pedig nincs, míg Anakin úgy viselkedik, mintha nem lenne számára ilyen tiltás, pedig van!

– Nagyon elébe vágsz a dolgoknak – motyogta Padmé. – Anakin és én még csak pár napja vagyunk együtt… tíz évig nem is láttam!

Sola vállat vont. Arcán a vacsora óta viselt sunyi vigyor őszinte aggodalommá változott. Leült az ágyra Padmé mellé, és átkarolta húga vállát.

– Nem ismerem a részleteket, és igazad van, nem tudom, hogyan érzel… ezzel az egésszel kapcsolatban. De tudom, hogy ő hogyan érez, és te is tudod.

Padmé nem tiltakozott. Csak ült ott, kényelmesen belesimulva Sola ölelésébe, a padlóra bámulva megpróbált nem gondolkodni.

– Megijeszt téged – jegyezte meg Sola.

Padmé meglepetten nézett föl rá.

– Mitől félsz, hugi? – kérdezte Sola őszintén. – Anakin érzelmeitől félsz, és az elháríthatatlan felelősségétől? Vagy a saját érzéseidtől?

Felemelte Padmé állat, hogy közvetlenül egymásra nézzenek, arcuk csak egy leheletnyi távolságban volt egymástól.

– Nem tudom, mit érzel – vallotta be ismét. – De gyanítom, hogy ez számodra valami új. Valami ijesztő, de valami csodálatos is egyben.

Padmé nem szólt semmit, de biztos volt benne, hogy nem tudna őszintén ellentmondani.

– Így egyszerre nehéz megemészteni őket – mondta Padmé Anakinnak később, amikor ketten voltak a szobájában. Épp hogy kipakolt, máris ruhákat dobált a táskájába. Persze most más ruhákat. Kevésbé hivatalosakat, mint amilyeneket a Naboo képviselőjeként kellett viselnie.

– Édesanyád nagyon jó szakács – felelte Anakin, Padmé kíváncsi pillantását vonva magára, míg a lány rá nem jött, hogy csak viccel, és igazából értette, mire gondol.

– Szerencsés vagy, hogy ilyen csodálatos családod van – mondta Anakin komolyabban, aztán kötekedő vigyorral az arcán hozzátette: – Talán néhány ruhádat a nővérednek adhatnád.

Padmé visszavigyorgott rá, de aztán szétnézett a rendetlenségben, és egyet kellett értenie a fiúval.

– Ne aggódj! – mondta. – Nem tart már sokáig.

– Csak szeretnék sötétedés előtt odaérni. Bárhová is megyünk. – Anakin tovább pásztázta a szobát, csodálva a sok ruhásszekrényt, amely mind tele volt. – Te még mindig itthon laksz – mondta, fejét rázva. – Nem gondoltam volna.

– Sokat utazom – felelt Padmé. – Soha nem volt időm, hogy egyáltalán elkezdjek keresni egy saját lakást, és nem is hiszem, hogy akarnék. A szolgálati lakásokban nincs semmi melegség. Nem olyan, mint itt. Itt jól érzem magam. Otthon érzem magam.

Kijelentésének egyszerű szépsége rövid hallgatásra bírta Anakint.

– Nekem soha nem volt igazi otthonom – mondta, inkább magának, mint Padménak. – Az otthon mindig ott volt, ahol anyám volt. – Felnézett Padméra, és megnyugvást adott neki a lány együtt érző mosolya. Padmé folytatta a csomagolást.

– A tó környéke gyönyörű – kezdte mesélni, de abbahagyta, amikor visszapillantott Anakinra, és látta, hogy a fiú egy hologramot tart a kezében és vigyorog.

– Ez te vagy? – kérdezte, és a fiatal lányra mutatott a képen, aki hét- vagy nyolcéves lehetett, és tucatnyi mosolygó kis zöld lény vette körül, egyet pedig a karjaiban tartott.

Padmé nevetett zavarában.

– Ez az, amikor egy segélycsoporttal a Shadda-Bi-Boranon jártunk. A napjuk zsugorodott, és a bolygó haldokolt. Segítettem a gyerekek átköltöztetésében. – Odalépett az állványhoz Anakin mellé, egyik kezét a fiú vállára tette, másik kezével a hologramra mutatott. – Látod azt, amelyik a karomban van? N'a-kee-tula a neve, ami azt jelenti, szívecske. Olyan életteli volt… mind azok voltak.

– Voltak?

– Nem tudtak alkalmazkodni – magyarázta a lány szomorúan. – Nem voltak képesek anyabolygójuktól távol élni.

Anakin arca megrezzent, aztán a fiú gyorsan egy újabb hologramot kapott fel, amelyen Padmé néhány évvel ezelőtt volt látható, hivatalos öltözetben, két idősebb, hasonló öltözetű törvényhozó között. Visszanézett a másik képre, aztán megint erre, és látta, hogy Padmé arckifejezése mennyivel komolyabb ezen.

– Az első napom törvényhozó tanoncként – magyarázta Padmé. Aztán, mintha olvasna a fiú gondolataiban, hozzátette: – Látod a különbséget?

Anakin még egy pillanatig tanulmányozta a hologramot, aztán felnézett és nevetett, látván, hogy Padmé ugyanazt a szigorú arckifejezést vette föl. Ő is nevetett, aztán megszorította a fiú vállát, és folytatta a pakolást.

Anakin egymás mellé tette a két hologramot, és hosszasan szemlélte azokat. A szeretett nő két arca.

A vízisuhanó a tó fölé ereszkedett, de függőleges fúvókái csak parányi, alig észlelhető nyomdokhullámot keltettek. Időnként felcsapott egy hullám, és finom permet záporozott az orra. Anakin és Padmé félig hunyt szemmel élvezték a hűs vízcseppeket; Padmé dús, barna haja a háta mögött lobogott.

Mellettük, a kormánynál Paddy Accu minden egyes permetfelhőre felnevetett. Ősz haja szétterült a vállán.

– A víz fölött mindig jobb! – kiáltotta kásás hangján, a szél és a suhanó süvítése közepette. – Hogy tetszik?

Padmé őszintén rámosolygott, és a deresedő férfi előredőlve ütközésig visszahúzta a gyorsítókart.

– Még jobb lesz, ha leteszem – magyarázta. – Mit gondol, tetszeni fog, szenátor?

Padmé és Anakin kíváncsian néztek rá, nem igazán értették, miről beszél.

– A szigetre indultunk – jegyezte meg Anakin árnyalatnyi aggodalommal a hangjában.

– Ó, oda is fog érni! – nevetett fel Paddy Accu öblösen. Előretolt egy kart, és a suhanó lecsapódott a víz színére.

– Paddy? – kiáltott fel Padmé, de a férfi csak még harsányabban nevetett.

– Nehogy azt mondja, hogy elfelejtette, milyen! – mennydörögte, majd előrelökte a gyorsítókart, és a suhanó kilőtt a vízen. Már nem simán repült, hanem szinte pattogott a hullámzó felszínen.

– Ó, igen! – biztosította Padmé. – Emlékszem.

Anakin az első döbbent pillanat után Padméról Paddyre nézett, azon töprengve, hogy a férfi valamilyen sötét tréfát űz-e velük, de aztán mindent megértett, és átadta magát a suhanó pattogó száguldásának.

Az orr által felvert vízpermet most már szinte folyamatos lett, eláztatta őket.

– Csodálatos! – lelkendezett Padmé.

Anakin nem tudott vitatkozni vele.

– Olyan sok időt töltünk a dolgok irányításával – jegyezte meg Anakin. Gondolatai visszarepültek gyermekkora napjaira, a Tatuinra, az életveszélyes pályákon rendezett gondolaversenyekre. Ez is olyasvalami volt, azzal a különbséggel, hogy Paddy, aki láthatólag nem sietett elérni a sziget kikötőjét, folyamatosan ide-oda billentette a suhanót, éles kanyarokat iktatva be útvonalukba. Anakint teljesen lenyűgözte, hogy ez a kis változtatás, hogy a vízen haladtak, nem simán siklottak fölötte, mennyire megváltoztatta az egész utazás jellegét. Tudta, hogy a technika szelídítette meg a galaxist, s bár ez a hatékonyság és a kényelem szempontjából jó dolognak tűnt, azt kellett hinnie, hogy valami el is veszett: a katasztrófa árnyékában való élés izgalma. Vagy egy ilyen utazás egyszerű, kézzelfogható érzése, a hullámokon való pattogás, a szél és a hideg vízpermet érzete a bőrén.

Paddy egyszer csak annyira az egyik oldalára billentette a suhanót, hogy Padmé és Anakin már attól tartottak, felborulnak. Anakin majdnem kinyúlt az Erőért, hogy egyenesbe hozza a járművet, de visszafogta magát, hogy még tovább élvezhesse az izgalmat.

Nem borultak fel.

Paddy remek pilóta volt, és tudta, hogyan hozza ki a legtöbbet a suhanóból anélkül, hogy felborulna. Valamivel később lelassított, és hagyta, hogy szép lassan besodródjanak a sziget kikötőjébe.

Padmé megfogta az idős férfi kezét, előrehajolt, és arcon csókolta.

– Köszönöm!

Anakin meglepődve látta, hogy Paddy elvörösödik durva bőre alatt.

– Jó móka volt – ismerte el ő is.

– Mi értelme lett volna, Ha nem az? – felelte a mogorva külsejű öreg harsányan felnevetve.

Miközben Paddy kikötötte a suhanót, Anakin kiugrott a mólóra. Hátranyúlt, hogy megfogja Padmé egyik kezét, míg a lány, másik kezében a bőröndjével, kiszállt.

– Majd én felviszem a csomagokat – ajánlkozott Paddy. Padmé hátranézett, és elmosolyodott. – Menjenek, nézzék meg, amit érdemes… ne vesztegessék az idejüket ilyen apróságokra!

– Ne vesztegessük az időt – visszhangozta Padmé, és tisztán hallható volt a hangjában csengő sóvárgás.

A két fiatal felhágott egy hosszú falépcsőn, virágágyások és lelógó indák mellett. Egy csodálatos kert fölé nyúló teraszra érkeztek, mely mögött a tó tükre ragyogott, amögött pedig a hegyek emelkedtek az ég felé kékben és lilában játszva.

Padmé rákönyökölt a korlátra, és elmerült a gyönyörű kilátásban.

– Látni lehet a hegyeket a vízben – jegyezte meg Anakin a fejét rázva. A víztükör mozdulatlanul feszült, a fény épp megfelelő volt, így a hegyek a tóban a valódiak szinte tökéletes másolatainak tűntek.

– Hát persze – helyeselt Padmé, mozdulatlanul.

Anakin addig nézte, míg a lány meg nem érezte a pillantását, és oda nem fordult hozzá.

– Úgy látom, neked ez magától értetődő – mondta Anakin –, de ott, ahol én felnőttem, egyetlen tó sem volt. Akárhányszor ennyi vizet látok, minden részlete… – Ismét csak a fejét csóválta, szemmel láthatólag lenyűgözte a látvány.

– Bámulatba ejt?

– És örömmel tölt el – mosolyodott el melegen Anakin.

Padmé visszafordult a tó felé.

– Azt hiszem, vannak dolgok, amik iránt nehéz megőrizni a csodálatunkat – ismerte el. – De a vízben tükröződő hegyek szépségét még ennyi év után is látom. Napokon keresztül el tudnám nézni.

Anakin odalépett mellé a korláthoz, egészen a lány közelébe. Lehunyt szemmel szívta be Padmé édes illatát, érezte bőrén teste melegét.

– Amikor harmadikosok voltunk, idejártunk a szünidőben – tűnődött Padmé. Kinyújtott kézzel mutatott az ellenkező irányba, egy másik szigetre. – Látod azt a szigetet? Mindennap elúsztunk odáig. Imádom a vizet!

– Én is. Azt hiszem, attól lehet, hogy sivatagbolygón nőttem fel. – Anakin ismét a lányra meredt, tekintete szinte fürdött szépségében. Látta, hogy Padmé megérezte a pillantását, de továbbra is mereven a víz felé nézett.

– Kifeküdtünk a partra, és hagytuk, hogy a nap szárítson meg minket… és megpróbáltuk kitalálni az énekesmadarak nevét.

– Nem szeretem a homokot. Durva, érdes, bosszantó. Mindenhová bemegy.

Padmé visszafordult a fiúhoz.

– Nem olyan, mint itt – folytatta Anakin. – Hanem mint a Tatuinon… a Tatuinon minden olyan. Itt viszont minden puha és sima. – Azzal szinte öntudatlanul kinyújtotta a kezét, és végigsimított Padmé karján.

Majdnem hátrahőkölt, amikor rádöbbent, mit tett, de mivel Padmé nem tiltakozott, maradt, ahol volt. A lány kicsit bizonytalannak, kicsit ijedtnek tűnt, de nem húzódott el.

– A szigeten élt egy nagyon öreg ember – suttogta Padmé, és tekintete mintha messze-messze, az évek távolába mélyedt volna. – Üveget csinált a homokból… az üvegből meg vázákat és nyakláncokat. Varázslatosak voltak.

Anakin még közelebb húzódott, és olyan áthatóan nézte a lányt, hogy az végül felé fordult.

– Itt minden varázslatos – mondta a fiú.

– Ha belenéztem az üvegbe, a vizet láttam benne. Ahogy fodrozódott, örvénylett. Valódinak tűnt, pedig nem volt az.

– Néha előfordul, hogy ha valamit valódinak hiszünk, akkor valódivá is válik. – Anakin úgy látta, mintha Padmé el akart volna fordulni. De nem tette, hanem mélyen a szemébe nézett.

– Régen azt hittem, hogy ha túl mélyen nézek az üvegbe, elveszek benne – rebegte a lány alig hallhatóan.

– Azt hiszem, ez így van… – dőlt előre Anakin, Padmé ajkához érintve a sajátját. A lány egy pillanatig nem állt ellen, lehunyta a szemét, elengedte magát. Anakin még közelebb húzódott, és igazán megcsókolta, lassan mozgatva ajkát a lányén. Ő maga is el tudott volna veszni ebben a pillanatban, hogy csak csókolja, örökkön-örökké…

De ekkor Padmé váratlanul hátrahőkölt, mintha álmából riadt volna fel.

– Ne, ezt nem szabad!

– Bocsáss meg! – lépett hátra Anakin. – Ha melletted vagyok, teljesen elvesztem az eszemet.

Ismét rámeredt a lányra, újra elkezdve a lemerülést az üvegbe, elveszítve magát szépségében.

Ám a pillanat elszállt, Padmé keresztbe fonta maga előtt a karját, és megint nekitámaszkodott a korlátnak, a víz felé fordulva.

Amint a csillagok fénysebességtől elnyújtott vonalai fénypettyekké zsugorodtak, Obi-van Kenobi meglátta az „eltűnt” bolygót, pontosan ott, ahol a gravitációs örvény alapján lennie kellett.

– Ott van, Arfor, pontosan ott, ahol lennie kell – közölte asztromechanikai droidjával, aki egy csipogással válaszolt a vadászgép bal szárnyáról. – A Kamino, az eltűnt bolygó. Azokat az adatállományokat valaki megváltoztatta.

Az R4 kíváncsian füttyentett egyet.

– Fogalmam sincs, ki tehette – felelte Obi-van. – De odalent talán rábukkanunk néhány válaszra.

Utasította R4-et, hogy kapcsolja le a hipertérgyűrűt, a vadászgép közepét körülölelő sávot, két oldalán egy-egy hiperhajtóművel. Azután elkanyarodott tőle a Delta-7-tel, és óvatosan, a műszerek információit figyelve közeledni kezdett a bolygó felé.

Közelebb érve látta, hogy óceánvilág, egyetlen látható földtömeg sem tűnt föl a szinte teljesen összefüggő ködtakaró mögött. Ellenőrizte az érzékelőket, a térségben járó hajók után kutatva, nem egészen tudva, mire kellene számítania. Számítógépe egy felé irányuló adást vett, melyben azonosítást kértek tőle. Bekapcsolta a jeladóját, és átküldte a kért információkat. Legnagyobb meglepetésére egy másodperc múlva megérkezett a válasz a Kaminóról a Tipoca City nevű hely megközelítési koordinátáival.

– Nos, itt vagyunk, Arfor. Ideje megkeresni a válaszokat!

A droid csipogott egyet, majd betáplálta a koordinátákat a navigációs számítógépbe. A vadászgép lebukott a bolygó felé, áttörte az atmoszférát, és elsüvített az eső áztatta, fehér hullámtarajos óceánok fölött. A viharos ég fölötti utazás rázósabb volt, mint a légkörbe való belépés, de a gép tökéletesen tartotta pályáját, és Obi-van hamarosan megpillantotta Tipoca Cityt. A hullámzó tengerből kiemelkedő gigantikus cölöpökre épült város csupa csillogó kupola és kecsesen ívelő fal volt.

Obi-van megpillantott egy megfelelő leszállópályát, de előbb tett egy kört, átvágva a város fölött, hogy minden szögből szemügyre vehesse a különleges települést. Valójában legalább annyira műalkotásnak tűnt, mint mérnöki mesterműnek. A város egészében véve leginkább a Szenátus coruscanti épületére és a Jedi Templomra emlékeztette. Pontosan a megfelelő helyeken világították meg ahhoz, hogy kiemeljék a kupolákat és az ívelt falakat.

– Annyi minden látnivaló lenne, Arfor! – panaszkodott a Jedi. Több száz bolygón járt már életében, de egy ilyen különös és gyönyörű helyet látva ismét csak az jutott eszébe, hogy ezer és ezer világot kellene még megismernie – túl sokat ahhoz, hogy élete során bejárhassa őket, még ha mással nem is foglalkozna.

Obi-van végül letette a vadászgépet a kijelölt leszállópályára. Köpenye csuklyáját szorosan a fejére húzta, majd hátratolta a pilótafülke tetejét, és kikászálódott az esőbe és a szélbe. Futva indult a permatonon a szemben álló toronyhoz. Egy ajtó ragyogó fényt árasztva félrecsúszott előtte, és belépve egy fényesen megvilágított helyiségben találta magát.

– Örülök, hogy láthatom, Jedi-mester – csendült fel egy dallamos hang.

Obi-van hátratolta csuklyáját, ami nem sok védelmet jelentett a kinti felhőszakadásban, beletúrt vizes hajába, letörölte az arcát, majd tekintetét a dallamos hang gazdájára emelte. S ekkor megdermedt, megdöbbenve a kaminói látványától.

– Taun We vagyok – mutatkozott be a nő.

Magasabb volt, mint Obi-van, tésztafehér és bámulatosan karcsú, kecsesen ívelő vonalakkal, ám semmi anyagtalan nem volt benne. Igen, vékony volt, de szilárdság és erő áradt belőle. Hatalmas, mandula alakú, sötét szeme tisztán ragyogott, mint egy kíváncsi gyermeké. Orra pusztán két függőleges vágat volt, amiket egy harmadik, vízszintes kötött össze a felső ajka fölött. Egyik kezét kecsesen, szinte egy táncos sima mozdulataival a Jedi felé nyújtotta.

– A miniszterelnök már várja önt.

Szavai végre kizökkentették Obi-vant idegen szépségének leplezetlen csodálatából.

– Már vár? – kérdezte, szinte nem is próbálva leplezni hitetlenkedését. A galaxisra, hogyan várhatná?

– Természetesen – felelte Taun We. – Lama Su alig várja, hogy találkozhasson önnel. Oly sok év múlt el, hogy már azt hittük, nem is fog eljönni. Erre, kérem.

Obi-van bólintott, és próbálta megőrizni higgadtságát, elrejtve a fejében kavargó milliónyi kérdést. Oly sok év után? Azt hitték, hogy nem jövök?

A folyosót majdnem olyan erős fény világította meg, mint az előző helyiséget, de amint hozzászokott a szeme, Obi-van furcsa módon kényelmesnek találta. Több ablak mellett is elhaladtak, és a Jedi munkájukba mélyedt kaminóiakat pillantott meg az oldalsó szobákban. A hímeket a fejük tetején húzódó taraj különböztette meg a nőstényektől. Mindannyian olyan bútorokon dolgoztak, amelyeket minden oldalról ragyogó fény világított meg, mintha maga a fény tartotta és határolta volna őket. Obi-vant megdöbbentette, milyen tiszta az épület – minden fényes, csillogó és sima. A kérdéseit azonban visszafojtotta, mivel alig várta már, hogy találkozzon ezzel a miniszterelnökkel, Lama Suval. Taun We valószínűleg egyenesen hozzá vezette, legalábbis szapora lépteiből ítélve.

A kaminói megállt az egyik oldalajtó előtt, amely egy kézmozdulata nyomán félrecsúszott előtte. Aztán intett Obi-vannak, hogy ő lépjen be elsőként.

Egy másik, kicsit magasabb, a hímek jellegzetes taraját viselő kaminói üdvözölte őket. Lenézett Obi-vanra, szaporán pislogott hatalmas szemével, majd melegen elmosolyodott, és egy intéssel leparancsolt egy tojás alakú széket a mennyezetről. A bútordarab kecses spirálpályát leírva ereszkedett le.

– Engedje meg, hogy bemutassam Lama Sut, Kamino miniszterelnökét – mondta Taun We, majd Lama Su felé fordulva hozzátette: – Az úr pedig…

– Obi-van Kenobi – fejezte be a Jedi, tiszteletteljesen fejet hajtva Lama Su előtt.

A miniszterelnök a szék felé intett, és visszaereszkedett a sajátjába, de Obi-van állva maradt, úgy itta magába az őt körülvevő látványt.

– Bízom benne, hogy élvezni fogja itt-tartózkodását – szólalt meg a miniszterelnök. – Igazán örülünk, hogy az évszak legjobb részében érkezett.

– Ön igazán kedves. – Obi-van nem tette hozzá, hogy ha a kinti özönvíz az „évszak legjobb része”, akkor nem szeretné látni a legrosszabbat.

– Kérem – intett ismét a szék felé Lama Su. Majd amikor Obi-van végre leült, így folytatta: – Térjünk is rá az üzletre. Örömmel mondhatom, hogy tartjuk az ütemtervet. Kétszázezer egység már elkészült, és további egymillió gyártása is folyamatban van.

Obi-van hirtelen úgy érezte, mintha megdagadt volna a nyelve, de leküzdötte a hebegést, pillanatnyilag félretette a kérdéseit, és improvizált.

– Ez valóban jó hír.

– Reméltük, hogy elégedett lesz.

– Mi sem természetesebb.

– Kérem, mondja meg Sifo-Dyas mesternek, hogy biztosra vesszük megrendelése időbeni és teljes teljesítését. Remélem, a mester jól van.

– Bocsásson meg – vonta fel a szemöldökét a tanácstalan Jedi. – Sifo…?

– Sifo-Dyas Jedi-mester. Még mindig a Jedi Tanács vezető tagja, nem?

A név, amit Obi-van egy korábbi Jedi-mester neveként ismert, újabb kérdésáradatot szabadított fel, de ő ismét félresöpörte azokat, és arra koncentrált, hogy tovább beszéltesse Lama Sut, potenciálisan értékes információkat szerezve.

– Sajnálattal kell mondanom, de Sifo-Dyas mestert mintegy tíz évvel ezelőtt meggyilkolták.

Lama Su megint szaporán pislogott.

– Ó, ezt szomorúan hallom! De biztos vagyok benne, hogy büszke lenne a hadseregre, amelyet létrehoztunk neki.

– A hadseregre? – A kérdés hamarabb kicsúszott Obi-van száján, mint hogy átgondolhatta volna.

– A klónhadseregre. És meg kell mondanom, a legjobb klónhadseregre, amelyet valaha előállítottunk.

Obi-van nem tudta, meddig folytathatja így tovább. Havalóban Sifo-Dyas rendelte meg a klónhadsereget, akkor miért nem mondott erről semmit Yoda mester, vagy a többi tanácstag? Sifo-Dyas nagy hatalmú Jedi volt korai halála előtt, de vajon tett volna-e önállóan lépéseket egy ilyen fontos ügyben? A Jedi a két kaminóit fürkészte, még az Erőért is kinyúlt, hogy megismerje érzéseiket. Minden egyenesnek és nyitottnak tűnt, ezért az ösztöneire hallgatva továbbgördítette a beszélgetést.

– Mondja, miniszterelnök, elárulta a mesterem, hogy kinek készül a hadsereg, amikor először kapcsolatba lépett önökkel?

– Természetesen – felelte a kaminói gyanútlanul. – A hadsereg a Köztársaságé lesz.

Obi-van majdnem felkiáltott, de önfegyelme révén mélyre eltemette meglepetését, vadul kavargó gondolataival együtt, melyek lassan az odakint dühöngő vihar erősségével tomboltak. A galaxisra, mi folyik itt? Egy klónhadsereg a Köztársaságnak? Egy Jedi-mester megrendelésére? Tudott erről a Szenátus? Vagy Yoda mester, vagy Windu mester?

– Bizonyára tisztában van azzal, milyen felelősség hárul önökre a Köztársaság hadseregének előállítása során – próbálta leplezni zavarát. – A legjobbra számítunk, és a legjobbat is kell megkapnunk.

– Természetesen, Kenobi mester-felelte Lama Su, láthatólag teljes magabiztossággal. – Bizonyára szeretné személyesen ellenőrizni az egységeket.

– Ezért vagyok itt – bólintott Obi-van. Elértve Lama Su végszavát felállt, és a két kaminói nyomában kiment a szobából.

A hullámzó mezőt ezernyi színben pompázó és ezernyi formájú virágokkal tarkított buja fű borította be. A mezőn túl ragyogó vízesések zúdultak a tóba, és a látóhatárig hömpölygő távoli dombok között további tavakat lehetett látni.

A meleg szél pitypangokat sodort magával lent és pufók felhőket fent, a vakító kék égbolton. A helyet elöntötte az élet, a szeretet, a meleg és a lágyság.

Anakin Skywalker számára a hely Padmé Amidala tökéletes tükörképe volt.

A közelben egy csordányi békés shaak legelészett elégedetten, láthatólag tudomást sem véve a két fiatalról. Furcsa kinézetű négylábúak voltak, hatalmas, püffedt testtel. A levegőben rovarok zümmögtek, de túlságosan lekötötték őket a virágok ahhoz, hogy idejük legyen akár Anakint, akár Padmét zavarni.

Padmé a fűben ült, mélázva tépkedte a virágokat, hogy mélyen beszívja illatukat. Időnként felpillantott Anakinra, de csak futólag, mintha félt volna, hogy a fiú észreveszi. Tetszett neki, ahogy erre a helyre, egész Naboora reagált, egyszerű öröme olyan dolgok felismerésére késztette, amiket utoljára fiatal korában látott meg, még azelőtt, hogy a való világ felelősségteljes pozícióba nem taszította. Meglepte, hogy egy Jedi-padavan ilyen…

Nem találta a megfelelő szót. Gondtalan? Örömteli? Fennkölt? A három valamilyen kombinációja?

– Nos? – sürgette Anakin, visszakényszerítve Padmé gondolatait az előbb feltett kérdésre.

– Nem tudom – felelte elutasítóan a lány, szándékosan eltúlozva bosszúságát.

– Dehogynem! Csak nem akarod megmondani!

Padmé önkéntelenül felnevetett.

– Valamelyik Jedi-elme-trükköt veted be ellenem?

– Azok csak a gyengeelméjűeken működnek – magyarázta Anakin. – Márpedig téged nem lehet gyengeelméjűnek nevezni. – Azzal az ártatlan, elkerekedett szemű pillantással fejezte be a mondatot, amelynek Padmé nem tudott ellenállni.

– Rendben – adta meg magát. – Tizenkét éves voltam. Őt Falónak hívták. Mindketten a Törvényhozó Ifjúság programban vettünk részt. Néhány évvel idősebb volt, mint én… – Összehúzott szemmel, csúfondáros tekintettel mérte végig Anakint. – Nagyon jóképű volt – folytatta, szándékosan szuggesztív hangot megütve. – Sötét, göndör haj… álmodozó szempár…

– Rendben, megvan a képe! – kiáltott fel a Jedi, kimerültén intve kezével. De egy pillanat múlva lehiggadt, és komolyabb hangot ütött meg. – Mi lett vele?

– Én a közszolgálatba kerültem. Ő művész akart lenni.

– Lehet, hogy neki volt igaza.

– Te tényleg nem szereted a politikusokat, igaz? – kérdezte Padmé, a meleg szél és az idillikus környezet ellenére árnyalatnyi haraggal hangjában.

– Van néhány, akit szeretek – felelte Anakin. – De az egyikben nem vagyok biztos. – A mosolya ellenállhatatlanul lefegyverző volt, Padménak ugyancsak igyekeznie kellett, hogy legalább egy szemöldökráncolás látszatát szembe tudja állítani vele.

– Szerintem nem működik a rendszer – fejezte be Anakin tárgyilagosan.

– Tényleg? – kérdezte Padmé gúnyosan. – Miért, te hogy működtetnéd?

Anakin hirtelen támadt feszültséggel felállt.

– Olyan rendszerre van szükségünk, amelyben a politikusok leülnek, megvitatják a problémákat, megállapodnak abban, mi szolgálja a leginkább a nép érdekét, majd végrehajtják azt – jelentette ki, mintha mindez teljesen egyszerű és logikus lett volna.

– Pontosan ezt tesszük mi is – érkezett Padmé válasza tétovázás nélkül.

Anakin kételkedve nézett rá.

– A gond csak az, hogy az emberek nem mindig tudnak egyetértésre jutni – magyarázta a lány. – Ami azt illeti, szinte soha nem tudnak.

– Akkor gondoskodni kell róla, hogy egyetértsenek.

A kijelentés váratlanul érte Padmét. Annyira biztos lenne Anakin abban, hogy nála vannak a válaszok, hogy… Nem, nem, hessegette el Padmé a nyugtalanító gondolatot.

– De ki gondoskodjon róla? – kérdezte. – Ki venné rá őket?

– Nem tudom – legyintett dühösen Anakin. – Valaki.

– Te?

– Természetesen nem!

– De valaki igen.

– Valaki, aki bölcs.

– Ez nekem nagyon diktatúraszagú – közölte Padmé, megnyerve a vitát. Anakint figyelte, akinek huncut kis vigyor kezdett szétterülni az arcán.

– Nos – mondta a fiú higgadtan –, ha működne…

Padmé megpróbálta leplezni döbbenetét. Miről beszél Anakin? Hogyan hiheti ezt? Rámeredt, és a fiú, bár viszonozta a komoly pillantást, állni nem tudta, nevetésben tört ki.

– Te csak szórakozol velem!

– Ó, dehogy! – lépett hátra és ült le a puha fűbe Anakin, védekezően maga elé tartott karral. – Sohasem mernék szórakozni egy szenátorral!

– Kibírhatatlan vagy! – kapott fel Padmé egy gyümölcsöt. Hozzávágta a fiúhoz, s amikor az elkapta, még egyet, majd megint még egyet.

– Te meg mindig olyan komoly vagy! – gúnyolódott Anakin, és zsonglőrködni kezdett a gyümölcsökkel.

– Én? Komoly? – Felháborodása színlelt volt, hiszen teljes mértékben egyetértett a megállapítással. Egész életében csak bámulta az olyan embereket, mint Palo, akik a szívüket követték, míg ő maga a kötelesség útját járta. Igaz, nagy diadalokat és nagy örömöket élt meg, de mindezt a Naboo királynőjének fenséges szerepében, illetve most már a galaxis szenátorának végtelen felelőssége közepette. Talán csak le akarta végre vetni a rengeteg díszruhát a velük járó kötelességekkel együtt, hogy elmerüljön a szikrázó vízben, nem másért, mint hűvös vigaszáért, nem másért, mint néhány perc önfeledt nevetésért.

Felkapott még egy gyümölcsöt, és Anakin felé dobta, aki elkapta, és zökkenőmentesen beillesztette a többi közé. Aztán még egyet, és még egyet, míg csak túl sok nem repült felé. Kizökkent a ritmusból, és hiába próbált elhajolni a záporozó gyümölcsök elől.

Padmé összegörnyedt a nevetéstől, Anakin pedig, akit teljesen magával ragadott a pillanat heve, talpra szökkent és elrohant, bevágva egy shaak elé, és puszta örvendezésével megrémítve a békés kérődzőt.

Az egyébként jámbor állat felhorkant, és az előbb körbe-körbe, majd a közeli dombra felszaladó Anakin nyomába eredt.

Padmé hátradőlt, és elgondolkodott a pillanaton, a napon és a fiún. Mi történik itt? Nem tudta figyelmen kívül hagyni az amiatt érzett bűntudatát, hogy ő itt játszadozik céltalanul, míg mások erejüket megfeszítve küzdenek a Haderő-állítási Törvény ellen, vagy míg Obi-van azok után kutatja át a fél galaxist, akik az ő életére törtek.

– Annie! – kiáltott fel vidáman, bár hangjába egy kis aggodalom is lopózott a kiáltás megismétlésekor, mivel a shaak vágtatni kezdett, Anakin pedig megpróbált felállni a hátára.

Majdnem sikerült, de az imbolygó állat megbotlott, és a fiú elrepült.

Padmé tele tüdőből, kezét a hasára szorítva nevetett.

Anakin azonban mozdulatlanul feküdt a földön.

Padmé elhallgatott, és hirtelen támadt rémülettel meredt a fiúra. Felállt, úgy érezte, egyszerre az egész világ összedőlt körülötte, és odasietett hozzá.

– Annie! Annie! Jól vagy?

Padmé gyengéden a hátára fordította a fiút. Derűsnek és nyugodtnak tűnt az arca.

Hogy aztán ostoba kifejezést öltsön, és nevetésben törjön ki.

– Ó! – sikoltott fel Padmé, és püfölni kezdte. Anakin elkapta a kezét, és magára rántotta. A lány nem ellenkezett, ádázul birkózva omlott rá.

Anakinnak végül sikerült felülkerekednie és a földre szorítani Padmét, aki hirtelen tudatára ébredve a közelségüknek, felhagyott a küzdelemmel. Belenézett a fiú szemébe, érezve teste súlyát az övén.

Anakin elvörösödött, és elengedte. Oldalra hemperedett, de aztán felállt, és igen komoly arccal a kezét nyújtotta.

Padméból ekkorra minden tartás elszállt. Mélyen belenézett Anakin kék szemébe, és némán elismerte magában az igazságot. Megfogta a fiú kezét, és követte az ismét békésen legelésző shaakhoz.

Anakin felugrott az állat hátára, és maga mögé húzta Padmét. Lépésben indultak el a mezőn át, Padmé karja a fiú dereka körül, teste a hátához simulva, elméjében érzések és kérdések kavargó örvénye.

Padmé összerezzent a kopogtatásra. Tudta, ki az, tudta, hogy biztonságban van – mindentől, saját érzéseit kivéve.

A mezőn töltött órák jártak a fejében, különösen a shaak hátán megtett út, amíg visszatértek a szállásukra. Az alatt a néhány perc alatt Padmé nem rejtőzött a tagadás álarca, vagy bármi más mögé. Anakin mögött ülve, derekát átkarolva, fejét vállára hajtva biztonságban érezte magát, tökéletes elégedettség töltötte el, és…

Mély levegőt kellett vennie, hogy úrrá legyen keze remegésén, miközben a kilincs felé nyúlt.

Kinyitotta az ajtót, de semmit sem látott a lenyugvó nap ellenfényében, csak a magas, karcsú alakot.

Anakin egy kicsit arrébb lépett, éppen csak annyira, hogy eltakarja a rózsaszín izzást, és Padmé meglássa mosolyát. A fiú előrelépett volna, de Padmé nem mozdult az ajtóból. Nem tudatosan döntött így; egyszerűen magával ragadta a látvány, mert úgy tűnt neki, mintha a nap nem a látóhatár, hanem Anakin válla mögött nyugodott volna le, mintha a fiú elég hatalmas lett volna ahhoz, hogy elhomályosítsa a napot. Körvonalai körül narancsszínű lángok táncoltak, eltompítva a távolságot Anakin és az örökkévalóság között.

Padménak tudatosan oda kellett figyelnie arra, hogy levegőt vegyen. Hátralépett, és Anakin nyilván semmit sem véve észre a lány által átélt csodálatos pillanatból, becsörtetett a szobába. Kajánul vigyorgott, amitől Padmé érthetetlen módon zavarba jött. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán mégsem a rajta lévő ruhát kellett volna felvennie, mivel az fekete volt, és szabadon hagyta nyakát és a vállát. A ruhát fekete, magas állógallér egészítette ki, az elöl végigfutó szövetcsík pedig alig takart el valamit a hasítékból.

Padmé megmozdult, hogy bezárja az ajtót, de megtorpant, és visszanézett a tó felé, a csillogó víztükrön szétterülő rózsaszín fénypászmákra.

Amikor megfordult, Anakin már az asztal mellett állt, és a Padmé által elhelyezett terítékeket, illetve a gyümölcsöstálat vizsgálgatta. Aztán felnézett az egyik lebegő világítógömbre, amely a naplemente előrehaladtával lassan fényesedni kezdett. Anakin játékosan megbökte a gömböt, szemmel láthatólag eszébe sem jutott, hogy Padmé vagy bárki figyelheti. Mosolya majdnem fülig ért, amikor a lámpa a fénygömböt elnyújtva arrébb táncolt lökésétől.

Az Anakin nézésével töltött néhány másodperc nagyon kellemes volt Padmé számára, de az utána következő néhány, amikor a fiú is visszanézett rá, egyszerre játékos és feszült arckifejezéssel, kényelmetlen lett.

Mindazonáltal hamarosan asztalhoz ültek, egymással szemben. Két pincérnő, Nandi és Teckla szolgálta fel az ételt, miközben Anakin az elmúlt tíz év során, az Obi-vannal való kiképzés és utazások közben átélt kalandjairól kezdett mesélni.

Padmét magával ragadta Anakin elbeszélése, de ennél többet akart. Beszélni szeretett volna a mezőn történtekről, Anakinnal együtt akart rájönni, mit jelentettek az együtt töltött percek, Anakinnal együtt akarta megtalálni a megoldást, hiszen a kötetlen érzelmeket és pillanatokat is együtt élték át. Azonban nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, ezért csak hagyta, hogy a fiú tovább beszéljen, megelégedve történetei élvezetével.

A desszert Padmé kedvence volt, a sárga és krémszínű, lédús és édes shuura-gyümölcs. Elvigyorodott, miközben Nandi letett elé egy tállal.

– És amikor odamentem hozzájuk, akkor… – Anakin fanyar mosollyal elhallgatott, magára terelve Padmé teljes figyelmét – …agresszív tárgyalásba kezdtünk – fejezte be a mondatot, majd köszönetet mondott Tecklának, aki elé tette a desszertet.

– Agresszív tárgyalásba? Az mi?

– Nos, fénykarddal folytatott tárgyalás – felelte a padavan, továbbra is fanyarul mosolyogva.

– Ah! – nevetett fel Padmé, s közben villájával a desszert felé nyúlt.

A shuura elmozdult, és a villa a tányéron koccant. Padmé értetlenül ismét a gyümölcsbe döfött.

Az pedig ismét elmozdult.

Padmé felnézett Anakinra, és látta, hogy az ártatlan képpel a tányérjára meredve azon erőlködik, hogy ne nevessen fel.

– Ez te voltál!

– Micsoda? – nézett elkerekedett szemmel a fiú.

Padmé homlokráncolva megfenyegette a villájával. Aztán egy gyors mozdulattal ismét a shuura felé bökött.

Ám Anakin volt a gyorsabb, és a gyümölcs arrébb siklott, a villa megint csak a tányéron csattant. Aztán mielőtt Padmé egy szót is szólhatott volna, a shuura felemelkedett a levegőbe, és megállt előtte.

– Ezt – csattant fel Padmé – azonnal hagyd abba! – Azonban nem tudta meggyőzően eljátszani, hogy haragszik, és mire befejezte a mondatot, elnevette magát, akárcsak Anakin. Padmé fél szemét a fiún tartva a lebegő gyümölcs után kapott.

Anakin mozdított egyet az ujjain, és a shuura körözni kezdett Padmé keze körül.

– Anakin!

– Obi-van mester nagyon nem örülne, ha látna – ismerte el a padavan. Visszahúzta a kezét, és a gyümölcs átrepült az asztal fölött, egyenesen a markába. – De nem lát – tette hozzá, felszeletelve a shuurát. Az egyik szelet felemelkedett és Padmé felé siklott, aki egyenesen a levegőből kapta be.

A lány felnevetett, akárcsak Anakin. Miközben végeztek a desszerttel, futólag többször is egymás szemébe néztek, majd amikor Teckla és Nandi visszatértek, hogy leszedjék az asztalt, a két fiatal átment a kényelmes fotelekkel és egy dívánnyal berendezett szalonba, ahol hatalmas tűz lobogott a kandallóban.

Amikor Nandi és Teckla végzett, jó éjszakát kívántak a vendégeknek, és magukra hagyták őket. Egyedül maradtak, teljesen egyedül, és szinte azonnal vissza is tért a feszültség.

Padmé szerette volna megcsókolni a fiút, nagyon is szerette volna, és pontosan ez az ellenállhatatlan érzés bénította meg. Nem helyes – mondta az esze, akármit is súgott a szíve. Mindkettejükre nagyobb felelősség hárul, legalábbis egyelőre; neki a Köztársaság kettészakadását kell megakadályoznia, Anakinnak pedig be kell fejeznie a Jedi-képzést.

– Ne! – ismételte meg, figyelmeztetően felemelve az ujját, amikor a fiú makacsul ismét előrehajolt.

Anakin hátradőlt; kisfiús vonásaira jól láthatóan kiült abosszúság.

– Amióta csak ismerlek, nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. – A hangja feszült volt, rekedt, és a szemében izzó tűz szinte perzselte Padmét. – És most, hogy ismét együtt vagyunk, a kínok kínját állom ki. Minél közelebb vagyok hozzád, annál rosszabb. Ha arra gondolok, hogy nem vagyok melletted, görcsbe rándul a gyomrom, kiszárad a szám. Szédülök! Nem kapok levegőt! Kísért a csókod. A szívem csak ver, és remélem, hogy az a csók nem válik sebhellyé.

Padmé lassan maga mellé eresztette a kezét, és döbbenten hallgatta, milyen őszintén megnyílik előtte a fiú, lemeztelenítve szívét, pedig tudja, hogy egyetlen szavával széttépheti. Megtisztelve érezte magát, és mélyen meghatódott. És félt.

– Bevetted magad a lelkembe, és csak kínzói – folytatta Anakin, a hamisság legcsekélyebb nyoma nélkül. Nem testi örömöket akart kicsikarni; őszintén és egyenesen beszélt, s ez üdítő volt a lány számára, akit egész életében olyan udvarhölgyek vettek körül, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kedvét keressék, vagy olyan előkelőségek, akik sohasem azt mondták, amire valóban gondoltak.

– Mit tegyek? – kérdezte Anakin halkan. – Bármit megteszek, amit csak kérsz.

Padmé félrenézett, a kandalló táncoló lángnyelveiben keresett megnyugvást. Feszülten vánszorogtak a másodpercek.

– Mondd meg, ha te is annyira szenvedsz, mint én! – biztatta Anakin.

Padmé visszafordult felé, s felszínre törtek érzései.

– Nem tehetem! – Hátradőlt, úgy próbált uralkodni magán. – Nem tehetjük – folytatta olyan higgadtan, amilyen higgadtan csak tudta. – Egyszerűen lehetetlen!

– Nincs olyan, hogy lehetetlen – felelte Anakin előrehajolva. – Padmé, kérlek, hallgass meg…

– Te hallgass meg engem! – vágott a szavába a lány, mintha saját tiltakozó szavai erővel töltötték volna el. És szüksége volt erre az erőre, nagy szüksége. – A valódi világban élünk. Térj vissza, Anakin. Te Jedi-lovag akarsz lenni. Én szenátor vagyok. Ha végignézed, hová vezetnek a gondolataid, látni fogod, hogy olyan helyekre visznek minket, ahová nem mehetünk… tekintet nélkül arra, hogy mit érzünk egymás iránt.

– Ezek szerint érzel valamit!

Padmé nyelt egy nagyot.

– A Jedik nem nősülhetnek meg – mutatott rá, próbálva elterelni a szót érzéseiről. – Kizárnának a Rendből. Nem engedem, hogy miattam eldobd a jövődet.

– Arra kérsz, hogy legyek racionális – felelte Anakin habozás nélkül, és vakmerő önbizalma meglepte Padmét. Semmi sem maradt a gyermekből a vele szemben ülő férfiban. Érezte, hogy önuralma meginog.

– Ez olyasmi, amire képtelen vagyok – folytatta Anakin. – Hidd el, örülnék neki, ha el tudnám fojtani az érzéseimet. De nem tudom.

– Márpedig én nem fogok belemenni – jelentette ki Padmé, minden elszántságát összeszedve. Összeszorította a száját, tudva, hogy most erősnek kell lennie, Anakin érdekében még inkább, mint saját maga miatt. – Fontosabb dolgaim vannak annál, mint hogy szerelmes legyek.

Összerezzent, ahogy Anakin láthatólag őszintén megbántva elfordult. A fiú a tűzbe bámult, arcára vegyes érzelmek ültek ki, hogy megpróbálta megemészteni a hallottakat. Padmé tudta, hogy azon töpreng, hogyan tudná megingatni elszántságát.

– Nem kell így történnie – szólalt meg végül Anakin. – Titokban is tarthatnánk a dolgot.

– Akkor hazugságban élnénk… amit akkor sem bírnánk, ha akarnánk. Ezt csinálta a nővérem, és az anyám is. Én képtelen vagyok rá. És te, Anakin? Tényleg tudnál úgy élni?

Anakin egy pillanatra áthatóan ránézett, majd látszólag legyőzve visszafordult a tűzhöz.

– Nem, igazad van – ismerte el végül. – Belepusztulnánk.

Padmé követte Anakin tekintetét. Vajon mibe pusztulnának bele, töprengett. A tettbe, vagy a gondolatba?

– Hűha! – kiáltott fel Boba Fett, végigszaladva a leszállópályán, hogy megnézze a végében álló karcsú vadászgépet.

– Szép hajó – értett egyet Jango, megnyújtott léptekkel igyekezve fia után, de le nem véve szemét a gépről. Megfigyelte a felségjelzéseket, a modellt, az extra tűzerőt, de különösen a bal szárnyba rögzített, boldogan csipogó asztromechanikai droidot.

– Ez egy Delta-7! – közölte az izgatott Boba, a hátul elhelyezett pilótafülkére mutatva. Jango bólintott, örült, hogy fia ilyen komolyan veszi a leckéit. A Delta-7 új széria volt – olyan új, hogy még hiperhajtóművel sem szerelték fel, döbbent rá Jango, majd önkéntelenül is felnézett a felhős égre, azon töprengve, vajon anyahajók várakoznak-e odafent. Aztán elhessegette magától a gondolatot, és visszafordult Bobához.

– És mi a helyzet a droiddal? – kérdezte. – Felismered az egységet?

Boba felmászott a vadászgép oldalára, egy pillanatig a jelzéseket tanulmányozta, majd ajkára nyomott ujjal, feszült arccal visszafordult az apjához.

– Egy R4-P – közölte.

– És általában ez a droid való ehhez a vadászgéphez?

– Nem – vágta rá Boba habozás nélkül. – A Delta-7 pilótái általában R3-D-ket használnak. Jobban célra tartja az ágyúkat, amire szükség is van, mert a gép olyan fordulékony, hogy a lézerágyúk vezérlése elég nehéz. Olvastam, hogy volt olyan pilóta, aki a saját orrát lőtte szét ezzel a típussal! Csinált egy gyors orsót, fejjel lefelé jött ki belőle, de nem kompenzált a kézi irányzékkal… – Miközben beszélt, lelkesen gesztikulált, szinte összegabalyítva karjait maga előtt.

Jango alig figyelt a részletekre, pedig nagyon örült, hogy Boba ilyen energiát fektet a tanulásba.

– Mi van akkor, ha a pilótának nincs szüksége az R3-D tűzvezérlési képességeire? – kérdezte.

Boba kíváncsian nézett rá, mintha nem értette volna a kérdést.

– Jobb választás lenne az R4-P?

– Igen – érkezett a bizonytalan válasz.

– És melyik pilótának nincs szüksége az R3-D képességeire?

Boba egy pillanatig kifejezéstelenül maga elé meredt, majd széles mosoly terült szét az arcán.

– Neked! – tört ki belőle. Láthatóan elégedettség töltötte el.

Jango elismerő mosollyal nyugtázta a bókot – ami igaz is volt. Jango bármilyen vadászgépet elvezetett, és ha valaha is alkalma nyílt volna egy Delta-7-tel repülni, biztosan az R4-P-t választotta volna az R3-D helyett. De most mégsem ezt a választ várta, mivel ismerte a pilótáknak a másik fajtáját, azt a fajtát, amelyik rendkívüli érzékei miatt hozzá hasonlóan a jobban navigáló, de kevésbé fegyverorientált droidot választotta volna.

Jango Fett felnézett az égre, és azon töprengett, hogy vajon egy Jedi-sereg készül-e lezúdulni Tipoca Cityre.

Ameddig csak Obi-van ellátott, hatalmas állványsorokon nyugvó, folyadékkal teli üveggömbök töltötték be az óriási termet. Mindegyik gömbben egy embrió lebegett, és amikor a Jedi kinyúlt az Erővel, határozott életenergia-hullámokat érzékelt.

– A keltető. – Kijelentés volt, nem kérdés.

– Természetesen, az első fázis – felelte Lama Su.

– Lenyűgöző.

– Bíztam benne, hogy elégedett lesz, Jedi-mester – biccentett a miniszterelnök. – A klónok képesek a kreatív gondolkodásra. Látni fogja, hogy magasan a droidok fölött állnak. És a mieink a legjobbak a galaxisban. Módszereinket évszázadokon át tökéletesítettük.

– Hányan vannak? – kérdezte Obi-van. – Mármint itt.

– Több keltetőnk is van a városban. Magától értetődően ez a legkritikusabb fázis, bár a technológiánknak köszönhetően kilencvenszázalékos életben maradási arányra számítunk. Időnként egy teljes tétel… problémás lesz, de a gyártás folyamatos marad. Amiket most lát, azok a gyorsított növekedési eljárásnak köszönhetően egy évtized múlva teljesen érettek és harcra készek lesznek.

Kétszázezer egység már elkészült, és további egymillió gyártása is folyamatban van, visszhangzott Obi-van elméjében Lama Su korábbi dicsekvése. Egy végtelenül hatékony gyártósor, mely folyamatosan termeli a kiválóan kiképzett és kondicionált harcosokat. A lehetséges következmények megdöbbentőek voltak.

Obi-van rámeredt a legközelebbi embrióra. Összegömbölyödve, parányi hüvelykujját a szájába dugva lebegett a folyadékban. Tíz rövid év, és a parányi lény katona lesz, katona, aki gyilkos, s akit valószínűleg hamarosan meggyilkolnak.

Megborzongott, és ránézett kaminói vezetőjére.

– Jöjjön! – intett Lama Su, elindulva a folyosón.

A körút következő állomása egy tágas osztályterem volt, szabályos sorokban elrendezett asztalokkal és tanulókkal. Mindegyik körülbelül tízévesnek látszott. Mind ugyanazt az öltözéket, ugyanazt a frizurát, ugyanazokat az arcvonásokat és testtartást viselte. Obi-van ösztönösen a terem csillogó fehér falára kapta tekintetét, szinte arra várva, hogy tükröket pillant meg, hogy azok sokszorozzák meg egyetlen kisfiú alakját.

A tanulók folytatták a tanulást, egy futó pillantásnál több figyelmet nem szenteltek a látogatóknak.

Fegyelmezettek, gondolta Obi-van, Sokkal fegyelmezettebbek, mint a normális gyerekek.

Eszébe jutott valami.

– Említette a növekedésgyorsítást…

– Ó, igen, az nagyon fontos! – felelte a miniszterelnök. – Egyébként egy nemzedéknyi idő alatt nőne fel egy kifejlett klón. Nekünk feleannyi időre van szükségünk. Azok az egységek, amelyeket hamarosan láthat a gyakorlótéren, tíz évvel ezelőtt készültek, amikor Sifo-Dyas leadta a megrendelését. És ma már felnőttek, készen állnak a szolgálatra.

– Ezeket pedig öt évvel ezelőtt gyártották? – kérdezte a Jedi, és Lama Su rábólintott.

– Kívánja megtekinteni a végterméket? – érdeklődött a miniszterelnök, és Obi-van kihallotta a kaminói hangjából az izgalmat. Láthatóan büszke volt az eredményeire. – Szeretném bírni a jóváhagyását a szállítás előtt.

Érzéketlensége mélyen megrendítette Obi-vant. Egységek. Végtermék. Hiszen élő emberekről beszélnek! Élő, lélegző, gondolkodó emberekről! Mélyen sértette a jóról és rosszról alkotott felfogását az, hogy erre az egyetlen célra, ilyen ellenőrzött körülmények között, a hatékonyság érdekében még gyermekkoruk felét is ellopva klónokat állítottak elő. Az pedig, hogy az egészet egy Jedi-mester indította el, majdnem túl sok volt ahhoz, hogy meg tudja emészteni.

A körút a kantinban folytatódott, ahol több száz felnőtt, körülbelül Anakinnal egykorú klón ült egyenes sorokban, egyöntetűen feketébe öltözve, ugyanazokkal a mozdulatokkal ugyanazt az ételt fogyasztva.

– Látni fogja, hogy teljes mértékben engedelmesek – mondta Lama Su, aki szemmel láthatólag nem vette észre a Jedi feszengését. – A genetikai szerkezetüket természetesen módosítottuk, hogy ne legyenek annyira önállóak, mint az eredeti.

– Ki volt az eredeti?

– Egy Jango Fett nevű fejvadász – felelte Lama Su habozás nélkül. – Mi úgy véltük, egy Jedi lett volna a tökéletes választás, de maga Sifo-Dyas jelölte meg Jangót.

Obi-van majdnem elájult a gondolatra, hogy egy Jedit is használhattak volna. Egy az Erővel bánni tudó klónhadsereg?

– Hol van most ez a fejvadász? – kérdezte.

– Itt él – válaszolta Lama Su –, de szabadon távozhat, amikor csak kedve tartja. – Beszéd közben továbbment, végigvezetve Obi-vant egy szűk, átlátszó hengerekkel teli folyosón.

A Jedi álmélkodva nézte, amint a klónok bemásztak a hengerekbe, elhelyezkedtek, lehunyták a szemüket és elaludtak.

– Nagyon fegyelmezettek-jegyezte meg.

– Ez a lényeg – mondta Lama Su. – Fegyelmezettek, és mégis képesek kreatív módon gondolkodni. Fantasztikus kombináció. Sifo-Dyas elmagyarázta nekünk, hogy a Jedik idegenkednek a droidok irányításától. Azt mondta, a Jedik csak élő seregnek parancsolhatnak.

És egy Jedit akartál alapanyagnak? – gondolta Obi-van, de nem szólalt meg. Vett egy mély lélegzetet, és azon töprengett, hogyan léphette át Sifo-Dyas mester, vagy bármelyik Jedi ilyen könnyedén, ilyen egyoldalúan a határvonalat, hogy létrehozzon bármiféle klónsereget. Obi-van rájött, hogy egyelőre el kell fojtania magában a válasz megszerzésére irányuló sürgető vágyat, egyszerűen csak figyelnie kell, hogy a Jedi Tanács majd a lehető legtöbb információt értékelhesse ki.

– Jango Fett tehát saját elhatározásából él a Kaminón?

– A választás az övé. A fizetésétől eltekintve, ami nem kevés, biztosíthatom, Fett mindössze egy dolgot kért: saját maga módosítások nélküli klónját. Különös, nem?

– Módosítások nélküli?

– Egyszerű genetikai másolat – magyarázta a miniszterelnök. – Nem változtattunk a struktúrán, hogy engedelmesebbé tegyük. És nem alkalmaztunk növekedésgyorsítást.

– Nagyon szeretnék találkozni ezzel a Jango Fett-tel – közölte Obi-van. Kíváncsi lett. Ki ez az ember, akit Sifo-Dyas a klónhadsereg tökéletes alapanyagának tartott?

Lama Su ránézett Taun Wére, aki bólintott, és így szólt:

– Örömmel megszervezem a találkozót.

Azzal távozott, a körút pedig folytatódott. Azok a területek, amelyeken Lama Su végigvezette Obi-vant, nagyon sokat elárultak a Jedinek a klónok kiképzéséről fejlődésük különböző szakaszaiban. A csúcspont később érkezett el, amikor Tuan We ismét csatlakozott hozzájuk egy a kíméletlen széltől és esőtől védett erkélyen, ahonnan egy tágas gyakorlótérre nyílt kilátás. Alattuk több ezer, fehér páncélt és az arcukat eltakaró sisakot viselő klón menetelt a programozott droidok pontosságával. Teljes, több száz főből álló alakzatok mozogtak egy emberként.

– Csodálatosak, igaz? – kérdezte Lama Su.

Obi-van felpillantott a kaminóira, és látta büszkeségtől csillogó szemét, amint lenézett teremtményeire. Lama Sunak nem voltak erkölcsi dilemmái, ezt Obi-van azonnal tudta. Talán ezért voltak olyan jók a kaminóiak a klónozás területén: soha nem gátolta őket semmiben a lelkiismeretük.

Lama Su lenézett rá, szélesen mosolyogva, válaszra várva, és Obi-van némán bólintott.

Igen, csodálatosak voltak, és a Jedi csak elképzelni tudta, milyen brutális hatékonysággal harcolna ez a csapat csatában, az arénában, ahová tenyésztették őket.

Ismét borzongás futott végig Obi-van gerincén. Most először méltányolta Amidala szenátornő küzdelmét egy köztársasági hadsereg felállítása, és annak elkerülhetetlen következménye, a háború ellen.

Egy Jedi-lovag a Kaminón. A gondolat nyugtalanította Jango Fettet, méghozzá nem is kicsit.

A fejvadász feszült arccal dőlt hátra a székében – így jár az ember, ha a Kereskedő Föderációnak dolgozik. Ők mesterien rejtettek cselszövést cselszövésbe, és pillanatnyilag annyira elmerültek a machinációikban, hogy Jango egyszerűen nem tudta meghatározni valódi támadási irányukat.

Felpillantott a szoba másik felében ülő Bobára, aki elszántan tanulmányozta a Delta-7 vadászgépek tervrajzait és specifikációit, összevetve az adatokat az R4-P egységek ismert erősségeivel és gyengéivel.

A fiúnak még olyan egyszerű az élet, gondolta Jango egy csipetnyi irigységgel. Boba számára csak az apja szeretete, az apja iránt érzett szeretete és a tanulmányai léteztek. Ezeken túl csak az jelentett kihívást számára, hogy mivel üsse el az idejét, amikor Jango elutazott, vagy a kaminóiakkal dolgozott.

Jango Fett abban a pillanatban, a fiát nézve sebezhetőnek, nagyon sebezhetőnek érezte magát, és a legkevésbé sem találta kellemesnek az érzést. Majdnem rászólt Bobára, hogy menjen csomagolni, most rögtön, hogy elsüvíthessenek a Kaminóról – de felismerte ennek a pályának a veszélyeit. Anélkül távozna, hogy bármit is megtudna potenciális ellenségéről, a váratlanul érkezett Jedi-lovagról. Márpedig a főnökeinek kellenek az információk.

És Jangónak is kellettek az információk. Ha most menne el, miután megkapta Taun We üzenetét arról, hogy a délután folyamán látogatója lesz, akkor mindenki számára nyilvánvaló lenne, hogy menekül.

És akkor a Jedi-lovag ott lenne a nyomában. És gyakorlatilag nem tudna róla semmit.

Jango tovább bámulta Bobát, az egyetlen lényt, aki számított.

– Csak higgadtan! – súgta magának. – Nem vagy más, mint egy klónforrás, akit elég jól megfizetnek ahhoz, hogy ne akarja tudni, miért klónozzák.

Ez volt a litániája, ez volt a terve. És működnie kellett.

Boba érdekében.

Taun We egy intéssel megszólaltatta a láthatatlan csengőt, ismét csak azt juttatva Obi-van eszébe, hogy milyen különös bolygó a Kamino, és milyen különös város Tipoca. Mindenesetre nem ragadt le a gondolatnál, mivel az előtte álló ajtó zárszerkezetére, a bonyolult elektronikus karmantyúkra és reteszekre összpontosított. Meglehetősen komoly biztonsági rendszernek tűnt, különösen Jango Fett és a kaminóiak elméletileg barátságos jellegű kapcsolatának fényében. A klónozók szemmel láthatólag totális ellenőrzést gyakoroltak városuk fölött, így óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy a biztonsági rendszernek az ő kint tartásuk, vagy Jango bent tartása volt-e a feladata?

Valószínűleg az előbbi. Hiszen Jango fejvadász. Bizonyára több veszélyes ellenséget is szerzett magának pályafutása során.

Még mindig a szerkezetet tanulmányozta, amikor váratlanul feltárult az ajtó, és felbukkant mögötte egy fiú, azoknak a pontos mása, akiket Obi-van egész nap látott. A Jango által kért tökéletes másolat; csak éppen ez tényleg tízéves volt.

– Boba – üdvözölte Taun We, mint egy régi ismerős. – Apád itthon van?

Boba Fett egy hosszú pillanatig a Jedire meredt.

– Igen.

– Beszélhetnénk vele?

– Persze – lépett hátra Boba, szemét egy pillanatra sem véve le Obi-vanról, miközben a Jedi és Taun We bementek az ajtón.

– Apa! – kiáltotta el magát Boba.

Obi-van érdekesnek találta a megszólítást, hiszen a fiú klón volt, nem gyerek. Valódi szülő-gyerek kapcsolat lenne közöttük? Jango talán nem szakmai célok miatt kérte saját tökéletes másolatát, hanem mert vágyott egy fiúra?

– Apa! – kiáltott ismét a fiú. – Taun We van itt!

Jango Fett egyszerű ingben és nadrágban bukkant fel. Obi-van azonnal felismerte, pedig sok-sok évvel idősebb volt, mint a legidősebb klónok, arcát pedig hegek és forradások borították, és a borostája is kiserkent már. Teste elnehezedett az évek során, de megjelenése még mindig impozáns volt, leginkább talán azokra az öreg csavargókra emlékeztetett, akikkel Obi-van távoli helyeken találkozott. Igen, van rajta egy kis súlyfölösleg, a háj hosszú évek nehéz élete által edzett izmokat takart. Jango mindkét alkarját Obi-van számára ismeretlen értelmű tetoválások borították.

Amikor a Jedi felnézett, észrevette, hogy Jango nyilvánvaló gyanakvással méregeti. Obi-van azonnal rájött, hogy a férfi pattanásig feszült, s ez veszélyessé tette.

– Üdvözlöm, Jango! – köszöntötte Taun We. – Eredményes volt az útja?

Obi-van feszülten figyelte a fejvadászt. Most tért vissza valahonnan? Honnan? Jango azonban profi volt, egyetlen arcizma sem rezdült.

– Hadd mutassam be Obi-van Kenobi Jedi-mestert – folytatta Taun We könnyedebb hangnemben, nyilván a tapintható feszültséget próbálva enyhíteni. – A termelés előrehaladását jött ellenőrizni.

– Igazán? – Ha Jangót érdekelte is a dolog, a hangja semmit sem árult el ebből.

– Igazán bámulatosak a klónjai – jegyezte meg Obi-van. – Büszke lehet magára.

– Én csak egy egyszerű ember vagyok, Jedi-mester, aki próbálja megtalálni a számítását a galaxisban.

– Nem így vagyunk ezzel mindannyian? – Obi-van beszéd közben megszakította a szemkontaktust Jangóval, és árulkodó nyomok után kutatva a szobát kezdte fürkészni. A félig nyitott ajtóra koncentrált, amely mögül Jango előlépett, és úgy vélte, egy testpáncél ütött-kopott, foltos darabjait látja a szomszédos helyiségben – nagyon hasonlót ahhoz, amilyet a rakétás fickó viselt, amikor egy mérgezett tűt lőtt Zam Wesellbe. És egy ívelt, kékes vonalat is megpillantott, mint amilyen a Coruscanton látott sisak nézőkéje és légzőmaszkja volt. Ám mielőtt alaposabban is megnézhette volna magának, Jango elé lépett, és eltakarta testével az ajtót.

– Járt már a Coruscant belsejében? – tette fel a kérdést nyersen Obi-van.

– Egyszer-kétszer.

– Mostanában?

– Lehetséges… – vált ismét gyanakvóvá a fejvadász tekintete.

– Akkor bizonyára ismeri Sifo-Dyas mestert – jegyezte meg Obi-van. Nem a beszélgetés logikájából fakadóan, hanem egyszerűen csak azért, mert fel akarta mérni a férfi reakcióját.

Nem volt semmiféle reakció, mint ahogy Jango Fett sem mozdult arrébb egyetlen centiméterrel sem a félig nyitott ajtó elől. Amikor pedig a Jedi lopva megpróbált kissé oldalra lépni, Jango hutt nyelven megszólalt:

– Boba, zárd be az ajtót!

Jango Fett addig nem mozdult, míg a hálószoba ajtaja be nem záródott, s amikor arrébb lépett, Obi-vannak úgy tűnt, mintha be akarná cserkészni.

– Milyen mestert? – kérdezte Jango.

– Sifo-Dyast. Nem ő bérelte fel erre a munkára?

– Sohasem hallottam róla – felelte Jango, és ha hazudott, akkor Obi-van nem tudta érzékelni.

– Valóban?

– Egy Tyranus nevű fickó fogadott fel, a Bogden egyik holdján – magyarázta Jango, és Obi-vannak ismét úgy tűnt, hogy igazat beszél.

– Érdekes… – morogta a Jedi. Meglepődött, és megint nem tudta mire vélni az egész ügyet.

– És hogy tetszik a hadserege? – kérdezte Jango Fett.

– Már alig várom, hogy akció közben lássam – felelte a Jedi.

Jango továbbra is rámeredt. Obi-van tudta, hogy a szavai mögött rejlő szándékait próbálja kifürkészni. Aztán a fejvadász a fogait felvillantva elmosolyodott.

– Jól fogják végezni a dolgukat, erről biztosíthatom.

– Mint az eredeti?

Jango Fett rendületlenül mosolygott.

– Köszönöm, hogy időt szakított rám, Jango – mondta Obi-van abba a rendíthetetlen tekintetbe meredve. Azzal sarkon fordult és elindult az ajtó felé.

– Mindig öröm egy Jedivel találkozni – érkezett a kétértelmű, szinte már burkolt fenyegetésnek vehető válasz.

Obi-van azonban nem akart harcot. Jango Fett szemmel láthatólag veszélyes fickó volt, dörzsölt és ravasz, és valószínűleg a nagy többségnél jobban bánt minden kéznél lévő fegyverrel. Obi-van rájött, hogy mielőtt még tovább feszítené a húrt, minden információt továbbítania kell a Coruscantra, a Jedi Tanácsnak. A klónhadsereg felfedezése nem volt örömhír, sőt épp ellenkezőleg.

És vajon Jango volt a rakétás férfi, akit a Coruscanton látott azon az éjjelen, amikor megtámadták Padmé Amidalát?

Obi-vannak azt súgták az ösztönei, hogy igen, de hogy illett ez össze azzal, hogy a fickó volt az elméletileg egy Jedi-mester által megrendelt klónhadsereg mintapéldánya is?

A Jedi Taun Wével az oldalán távozott, és az ajtó a helyére csusszant mögöttük. Obi-van megtorpant, és a háta mögé fókuszálta az érzékeit, sőt még az Erővel is kinyúlt.

Az ajtó zárjai halkan a helyükre kattantak.

– Az övé a vadászgép, igaz, apa? – kérdezte Boba Fett. – Ez egy Jedi-lovag, tehát képes használni az R4-P egységet. Jango elgondolkodva bólintott.

– Tudtam! – visított fel Boba, de Jango egyszerre tönkretette az örömét.

Jango azzal a „csak semmi ostobaságot” tekintettel nézett rá, amit az ifjú Boba megtanult nem figyelmen kívül hagyni.

– Tessék, apa?

– Csomagold össze a holmidat! Elmegyünk.

Boba válaszolni akart…

– Most rögtön! – reccsent rá a fejvadász, és Boba olyan sebességgel indult el a hálószobája felé, hogy majdnem felbukott a saját lábában.

Jango Fett a fejét csóválta. A legkevésbé sem hiányzott neki ez a fordulat. Most éppen nem. A fejvadász nem először tette fel magában a kérdést, jól döntött-e, amikor elfogadta a Padmé Amidala elleni megbízást. Meglepődött, amikor a Kereskedő Föderáció megkereste az üggyel, különösen megismerve saját fontosságát a műveletben. Ok azonban hajthatatlanok voltak, csak annyit mondtak, a szenátornő halála elengedhetetlen a szövetségesei biztonságához, és túl bőkezű ajánlatot tettek ahhoz, hogy Jango visszautasítsa. Annyi pénzből örökre letelepedhetett volna Bobával bármelyik bolygón, amelyik csak megtetszik neki.

Azt viszont nem is sejtette, hogy az Amidala szenátor elleni megbízás miatt a Jedi-lovagok célkeresztjébe kerül.

Boba után nézett.

Egy perccel sem akart tovább maradni a bolygón.

Padmé hirtelen felriadt, érzékei azonnal környezetére hangolódtak. Ösztönösen érezte, hogy valami baj van. Kiugrott az ágyból, attól tartva, hogy megint egy olyan százlábú lény mászik rajta.

A szobában azonban semmi sem mozdult, minden rendben lévőnek tűnt.

Valami felébresztette, de az a valami nem ott volt.

– Ne! – hallatszott a kiáltás a szomszédos hálószobából, ahol Anakin aludt. – Ne! Anya! Ne, ne tedd!

Padmé odarohant az ajtóhoz, még azzal sem törődve, hogy felkapjon egy köntöst, még azt sem véve észre, hogy csak egy rövid selyem hálóing van rajta.

Az ajtónál megállt és fülelt. Nyögéseket és elfojtott kiáltásokat hallott. Megértette, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, hogy Anakin újabb rémálmának fültanúja, mint a Naboora vezető úton. Kinyitotta az ajtót, és benézett.

A fiú ide-oda vergődött az ágyon. Padmé bizonytalanul belépett.

De ekkor Anakin megnyugodott, és a hátára fordult. A rémálom szemmel láthatólag véget ért.

Padmé ekkor döbbent rá hiányos öltözékére. Visszahátrált a hálószobájába, óvatosan bezárta az ajtót, majd várt még egy darabig. Amikor nem hallott újabb kiáltást vagy vergődést, visszabújt az ágyába.

Hosszú ideig feküdt a sötétben, Anakinra gondolva – arra, hogy ott akart lenni mellette, hogy átölelje, hogy átsegítse kínzó álmain. Megpróbálta kiűzni a fejéből a gondolatot – már felmérték ennek a terepnek a veszélyeit, és megértették, mit kell tenniük. És a megállapodásban nem szerepelt, hogy bemászik Anakin mellé az ágyába.

Másnap reggel a keleti erkélyen találta a fiút, amint a tavat és a bimbózó napfelkeltét bámulta. Anakin a korlát mellett állt, annyira elmerülve gondolataiban, hogy észre sem vette Padmét.

A lány lassan odament hozzá, nem akarva megzavarni, mivel közelebb érve észrevette, hogy a fiú nemcsak gondolkodik, hanem mélyen elmerül meditációjában. Úgy vélte, nem illene megzavarnia, ezért, amilyen halkan csak tudott, megfordult és visszaindult.

– Ne menj el! – szólalt meg Anakin.

– Nem akarlak zavarni – mondta Padmé meglepetten.

– Megnyugtat a jelenléted.

Padmé egy pillanatig mérlegelte a szavakat. Megörült nekik, majd megfeddte magát öröméért. De ahogy ott állt, és a fiú komoly, elmélyült arcát nézte, nem tudta tagadni a vonzalmát. Olyannak látta, mint egy ifjú hőst, egy bimbózó Jedit – és egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Anakin a hatalmas Rend egyik leghatalmasabb tagja lesz. Ám ugyanakkor azt a kíváncsi és féktelen, bosszantó és elbűvölő kisfiút is látta benne, akit a Kereskedő Föderáció elleni háború idején ismert meg.

– Éjjel megint rémálmaid voltak – mondta Padmé halkan, amikor Anakin végül kinyitotta a szemét.

– A Jediknek nincsenek rémálmaik! – érkezett a dacos válasz.

– Hallottalak! – vágta rá Padmé.

Anakin felé fordult, és végigmérte. A lány arcán ellentmondást nem tűrő kifejezés ült – Padmé tudta, hogy nevetséges, amit a fiú mond, és ezt egy pillanatig sem titkolta.

– Anyámat láttam – ismerte be Anakin, lesütve tekintetét. – Olyan tisztán, mint most téged. Szenved, Padmé! Megölik! Fájdalmai vannak!

– Kik? – kérdezte Padmé felé lépve, kezét a vállára téve. Közelebbről nézve a fiú szemébe olyan elszántságot pillantott meg a mélyén, ami teljesen váratlanul érte.

– Tudom, hogy megszegem a parancsot, hogy vigyázzak rád – próbált magyarázkodni Anakin. – Tudom, hogy meg fognak büntetni, és valószínűleg kizárnak a Rendből, de mennem kell!

– Menned?

– Segítenem kell neki! Bocsáss meg, Padmé! – A lány látta az arcán, hogy a bocsánatkérés őszinte, hogy Anakin a legkevésbé sem szívesen hagyja magára. – Nincs más választásom.

– Hát persze, hogy nincs! Ha úgy véled, hogy anyád bajban van, akkor nincs.

Anakin hálásan biccentett.

– Veled megyek – döntötte el Padmé, mire Anakin szeme elkerekedett. Válaszra nyitotta a száját, de Padmé mosolyától torkán akadtak a szavak.

– Így továbbra is vigyázhatsz rám – magyarázta a lány. – És nem szeged meg a parancsot.

– Nem hiszem, hogy erre gondolt volna a Jedi Tanács. Attól tartok, veszélyek várnak rám, és ha téged is magammal viszlek…

– Veszélyek várnak rád! – ismételte meg Padmé, majd felnevetett. – Mintha még sohasem lettem volna veszélyben!

Anakin hitetlenkedve bámult rá. Mindazonáltal nem tudott ellenállni neki, és ő is elmosolyodott. A padavan valamilyen érthetetlen oknál fogva abban, hogy Padmé is helyeselte a tervét, igazolást talált a kapott parancsok megszegésére.

Mind Padménak, mind Anakinnak feltűnt az éles ellentét, amikor hajójuk kilépett a hipertérből, és megpillantották az előttük lebegő Tatuin barna gömbjét. Mennyire más volt, mint a Naboo, a zöld mezők és mélykék vizek világa, mely fölött felhők örvénylettek! A Tatuin olyan sivár volt, mint amilyen élő a Naboo.

– Az otthon vár, az otthon vár, pajtás, ne légy rest! – kántálta Anakin a közismert gyerekmondókát.

– A tűz már ég, a világ szép, kövesd a szíved! – folytatta Padmé, és Anakin kellemesen meglepődve nézett föl rá.

– Ismered?

– Mindenki ismeri, nem?

– Nem tudom – felelte Anakin. – Úgy értem, nem tudtam, hogy rajtam kívül más ismeri-e… azt hittem, anyám találta ki, csak nekem.

– Ó, bocsáss meg! – visszakozott Padmé. – Biztos úgy volt… ő biztos másképp mondta, mint az én anyám.

Anakin kételkedve csóválta a fejét, de a legkevésbé sem zavarta a lehetőség. Furcsa módon örült, hogy Padmé ismeri a mondókáját, örült, hogy ez minden anya közös ajándéka minden gyermeknek.

De különösen annak örült, hogy megint talált valami közöset magában és Padméban.

– Még nem küldtek semmilyen koordinátát – jegyezte meg Padmé.

– Valószínűleg nem is fognak, hacsak nem kérjük – vélte Anakin. – Itt nem veszik túl szigorúan az ilyesmit. Az ember keressen egy helyet, szálljon le, aztán reménykedjen, hogy senki sem lopja el a hajóját, amíg a dolgát intézi.

– Akkor még mindig ugyanaz a bájos hely, amelyre én emlékszem.

Anakin ránézett, és bólintott. Mennyire más volt most minden, mint egy évtizeddel korábban, amikor Padmé, Obi-van és Qui-gon kényszerűségből szálltak le a bolygón, hogy megjavítsák hajójukat! Anakin megpróbált kipréselni magából egy mosolyt, de idegessége lehetetlenné tette, hogy őszintének lássék. Túl sok nyugtalanító gondolat kavargott a fejében. Minden rendben van az anyjával? Az álma vajon előre jelzett valamit, vagy már megtörtént eseményeket tükrözött?

Anakin sebesen ereszkedett a hajóval, áttörve a légkörön és végigsüvítve az égbolton.

– Mos Espa – magyarázta, amikor a látóhatáron felbukkantak a város körvonalai.

Lassítás nélkül repült fölé, és fel is harsant néhány tiltakozó visítás a komlinkből. Ám Anakin úgy ismerte a környéket, mintha soha nem hagyta volna el. Elrepült a város pereme fölött, majd letette a hajót egy nagy leszállópályára, a kereskedő- és zsoldoshajók dzsungelének közepére.

– Engedély nélkül nem szállhat le! – vakkantotta a kikötőfelügyelő, egy köpcös, disznófejű, tüskés hátú és farkú lény.

– Még jó, hogy megadta az engedélyt – mondta Anakin nyugodtan, alig észrevehetően megmozdítva a kezét.

– Igen, még jó, hogy megadtam az engedélyt – ismételte meg a felügyelő boldogan. Anakin és Padmé kényelmesen elmentek mellette. A lány felkuncogott.

– Annie, rossz vagy! – közölte Padmé, amikor kiértek a poros utcára.

– Nem várakozik több tucat hajó leszállásra – felelte Anakin, meglehetősen elégedetten önmagával, a legkevésbé zavartatva attól, hogy az Erőt használta a felügyelő meggyőzésére. Leintett egy lebegő riksát, amelyet egy alacsony, vékony ES-PSA droid vontatott, lábai helyén egy kerékkel.

Anakin megadta a címet, és a droid a lebegő riksát maga után húzva elindult, otthonosan kanyarogva Mos Espa utcáin, hogy elkerülje a torlódásokat, és éles hangon dudálva, amikor valaki nem tért ki előlük.

– Gondolod, hogy neki is köze van hozzá? – kérdezte Padmé.

– Wattónak?

– Igen, tényleg így hívják, igaz? A korábbi gazdád?

– Ha Watto bántani merte az anyámat, kitépem a szárnyait! – fogadkozott Anakin, és látszott rajta, hogy nem tréfál. Nem tudta, mit fog érezni korábbi gazdája láttán, még ha Watto nem is bántotta Shmit. Watto jobban bánt vele, mint a legtöbb Mos Espa-i bánt a rabszolgáival, de Anakin akkor sem tudta elfelejteni, hogy nem engedte el velük Shmit, amikor Obi-van és Qui-gon kiváltotta őt a rabszolgaságból. Anakin tudta, hogy valószínűleg csak saját, anyja cserbenhagyása miatt érzett bűntudata egy részét hárítja át Wattóra, aki végül is üzletember volt.

– Megérkeztünk! – szólt oda a droidnak, és a riksa megállt egy üzlet előtt, amelyet Anakin Skywalker túlságosan is jól ismert. Az ajtó melletti padon egy kövér, szárnyas, hosszú ormányú toydari ült, fején kerek kalappal, potrohán szűk, alig összeérő mellénnyel. Egy elektromos csavarhúzóval matatott valamin, ami leginkább egy droid alkatrészének tűnt. Anakin azonnal felismerte.

A fiú annyira elmerült Watto látványában, hogy Padmé hamarabb kiszállt, és a kezét nyújtotta felé.

– Itt várj! – utasította a lány a droidot.

– No csuba da wanga, de wanga! – üvöltött rá Watto az alkatrészre, mire három szerelődroid sietett mellé, hogy segítsen.

– Huttul van – magyarázta Anakin Padménak.

– Nem, nem azt… azt! – felelte a lány, majd látva a fiú meglepett arckifejezését, hogy ismeri a nyelvet, hozzátette: – Azt hitted, királynőnek lenni könnyű?

Anakin megrázta a fejét, visszafordult Watto felé, majd miután elindultak, még egyszer-kétszer hátranézett Padméra.

– Csut, csut, Watto! – üdvözölte a toydarit.

– Ke booda? – érkezett a meglepett válasz.

– Di nova, csut csut – ismételte Anakin. A szavait alig lehetett hallani a szerelődroidok csattogásától.

– Go ana bopa! – üvöltött Watto a három egységre, mire azok azonnal kikapcsolták magukat, és visszacsukódtak tárolási helyzetükbe.

– Ding mi chasa hopa – ajánlkozott Anakin, elvéve Wattótól az alkatrészt. Watto egy pillanatig csak nézte, ahogy szakszerűen megvizsgálta, bogárszeme még jobban kidülledt a meglepetéstől.

– Ke booda? – kérdezte. – Yo baan pee hota. No wega mi condorta. Kin chasa du Jedi. No bata tu tu.

– Nem ismer meg – súgta oda Padmé Anakinnak, próbálva nevetés nélkül megállni Watto legutolsó kijelentését, ami annyit tett, hogy „akármiről is legyen szó, nem én voltam”.

– Mi boska di Shmi Skywalker – közölte Anakin nyersen. Watto azonnal gyanakodva hunyorogni kezdett. Ki keresi régi rabszolgáját? A toydari pillantása Anakinról Padméra vándorolt, majd vissza Anakinra.

– Annie? – kérdezte Basic nyelvre váltva. – A kis Annie? Neeem!

Anakin válaszul fordított egyet a kezén, és az alkatrész zümmögve életre kelt. Szélesen mosolyogva nyújtotta Watto felé.

Nem sokan voltak, akik ilyen varázslatos módon meg tudtak javítani egy-egy rossz droidalkatrészt.

– Te tényleg Annie vagy! – kiáltott fel a toydari. – Tényleg te vagy az! – kezdett csapkodni hevesen a szárnyaival, és fel is emelkedett a padról a levegőbe. – Megnőttél!

– Hello, Watto.

– Huhú! – kiáltotta a toydari. – Egy Jedi! Mit tudsz? Hé, van néhány kötélrevaló, akik tartoznak nekem egy kis pénzzel…

– Az anyám… – kezdte Anakin.

– Ó, igen, Shmi! Már nem az enyém. Eladtam.

– Eladtad?! – Anakin érezte, hogy Padmé megszorítja a felkarját.

– Még évekkel ezelőtt – magyarázta Watto. – Sajnálom, Annie, de te is tudod, hogy az üzlet az üzlet. Eladtam egy Lars nevű farmernek. Legalábbis azt hiszem, Larsnak hívták. Akár hiszed, akár nem, azt hallottam, hogy felszabadította és feleségül vette. Ehhez mit szólsz?

Anakin csak a fejét rázta, próbálva megemészteni a hallottakat.

– Tudod, hol vannak?

– Messze. Valahol Mos Eisleyn túl, azt hiszem.

– Kicsit pontosabban?

Watto elgondolkodott egy pillanatra, aztán csak vállat vont.

– Tudni akarom! – mondta Anakin komor, elszánt hangon, komor, sőt fenyegető arccal. És abból, ahogy Watto vonásai megfeszültek, látszott, hogy megértette, Anakin nem tréfál.

– Ja, persze – motyogta. – Persze, persze. Hadd nézzem meg a papírokat, jó?

Mindhárman bementek az üzletbe, és a hely láttán Anakinra rátörtek a kavargó emlékek. Hány órát, hány évet töltött itt, mindent megjavítva, amit csak Watto elé lökött. És a hátsó udvarban, ahol a használható alkatrészeket gyűjtötte, hogy megépíthesse gondoláját. El kellett ismernie, hogy nemcsak rossz emlékei voltak, de a jók sem feledtették a tényt, hogy rabszolgaként élt itt. Watto rabszolgájaként.

Watto szerencséjére a feljegyzésekből kiderült, merre kell keresniük a Cliegg Lars nevű farmert.

– Maradj egypár napot, Annie – javasolta a toydari, miután megadta a Shmi új gazdájára – vagy férjére? – vonatkozó információkat.

Anakin szó nélkül sarkon fordult és kiment az üzletből. Soha többé nem akarja látni Wattot és az üzletet, döntötte el magában. Kivéve persze akkor, ha kiderül, hogy Watto hazudott Shmiről, vagy hogy bántotta.

– Vissza a kikötőbe, Espaza! – utasította a droidot, amint felpattantak a riksára. – Gyorsan!

– Biztos nem kérsz valamit inni? – kiáltott utánuk Watto az ajtóból, de már sebesen távolodtak, felverve az utca porát.

– Annie du Jedi – morogta Watto, és lemondóan legyintett a távolodó riksa után. – Mit tudsz te!

Anakin még a leszállásnál is vadabbul szállt fel, és majdnem összeütközött egy lefelé manőverező kis teherszállítóval.

Mos Espa irányítóközpontjából tiltakozó kiáltások érkeztek, de a fiú egyszerűen kikapcsolta a komot, és elsüvített a város fölött. Hamarosan kiértek a versenypálya fölé, ahol annak idején Anakin a győzelmét aratta, de most le se pillantott rá. Egyenesen a sivatag irányába fordította a hajót, Mos Eisley irányába. Amikor a látóhatáron felbukkant a kikötő, észak felé fordult, és magasabbra emelkedve átvágott fölötte.

Megpillantottak egy párologtatófarmot, aztán még egyet, majd még egyet, szinte egyenes vonalban a várostól.

– Az lesz az – mondta Padmé, és Anakin komoran bólintott, majd letette a hajót a gazdaságtól nem messze emelkedő szirt tetejére.

– Tényleg újra látni fogom – suttogta, miközben leállította a hajtóműveket.

Padmé megszorította a karját, és vigasztalóan rámosolygott.

– Te nem tudod, milyen érzés volt így itt hagyni az anyámat – mondta Anakin.

– Én is gyakran hagyom magára a családomat – felelte a lány –, de igazad van, az nem ugyanaz. El sem tudom képzelni, milyen lehet rabszolgának lenni, Annie.

– Rosszabb tudni, hogy az anyád rabszolga.

Padmé bólintott, megértette, mire gondol.

– Maradj a hajón, Artu! – szólt rá a droidra, az pedig csipogott egyet válaszul.

A gazdaság felé haladva először egy nagyon vékony, tompa szürke színű, ütött-kopott burkolatú droidot pillantottak meg. Szemmel láthatólag ráfért volna egy jó olajfürdő. Mereven előrehajolva munkálkodott valami kerítésérzékelő-félén. Észrevéve őket szaggatott mozdulatokkal kiegyenesedett.

– Ó, hello! – üdvözölte a két jövevényt. – Miben lehetek szolgálatukra? Nevem Szí…

– Thripio? – suttogta Anakin döbbenten. Alig tudott hinni a szemének.

– Ó, te jóságos! – kiáltott fel a droid, majd vadul remegni kezdett. – Ó, készítőm! Anakin gazda! Tudtam, hogy vissza fog jönni! Tudtam! Ön pedig csak Padmé kisasszony lehet!

– Hello, Thripio! – mosolyodott el Padmé.

– Ó, az áramköreim! Annyira örülök, hogy láthatom önöket!

– Az anyámhoz jöttem – magyarázta Anakin. A droid élesen felé fordult, majd mintha hátrahőkölt volna.

– Azt hiszem… azt hiszem… – dadogta Thripio – …jobb lesz, ha bemegyünk. – Elindult a gazdaság felé, és intett a két fiatalnak, hogy kövessék.

Anakin és Padmé idegesen összenéztek. Anakin nem tudta elkergetni a végzet érzetét, ami a rémálmok kezdete óta állandóan gyötörte.

Mire utolérték a droidot, az már az udvarban járt.

– Cliegg gazda! – kiáltotta. – Owen gazda! Fontos vendégek érkeztek!

Szinte azonnal kiszaladt a házból egy fiatal férfi és egy nő. Anakint és Padmét meglátva lelassítottak.

– Anakin Skywalker vagyok – közölte Anakin, nem vesztegetve egy másodpercet sem.

– Anakin? – ismételte meg a férfi elkerekedett szemmel. – Anakin!

A mellette álló nő a szájához kapta a kezét.

– Anakin, a Jedi! – suttogta elfúló hangon.

– Ismernek? Shmi Skywalker az anyám.

– Az enyém is – felelte a férfi. – Nem az igazi anyám – tette hozzá, látva Anakin értetlen tekintetét –, de a legigazibb, akit valaha ismertem – nyújtott kezet. – Owen Lars vagyok. Ő pedig a barátnőm, Beru Whitesun.

– Hello! – biccentett Beru.

– Én Padmé vagyok – lépett előre a lány, amikor látta, hogy Anakintól pillanatnyilag nem számíthat bemutatására.

– Azt hiszem, mostohatestvérek vagyunk – mondta Owen, szemét egy pillanatra sem véve le a fiatal Jediről, akiről oly sokat hallott. – Volt egy olyan érzésem, hogy egyszer be fogsz állítani.

– Itt van az anyám?

– Nem, nincs itt! – reccsent meg egy hang Owen és Beru mögött, az ajtó árnyékából. Mind a négyen a lebegő tolószékben ülő testes férfi felé fordultak. Az egyik lábát vastag kötés borította, a másik pedig hiányzott. Anakin azonnal tudta, hogy frissek a sérülései. A szíve mintha a torkába ugrott volna. – Cliegg Lars – siklott közelebb a férfi a kezét nyújtva. – Shmi a feleségem. Menjünk be! Sok mindent meg kell beszélnünk.

Anakin kábultan követte, mintha egy álomban, egy rettenetes álomban járt volna.

– Épp hajnalodon – mondta Cliegg, miközben a konyhában álló asztal felé siklott. Owen követte, Beru pedig ételt és italt kerített a vendégeknek.

– A semmiből bukkantak fel – tette hozzá Owen.

– Egy csapat taszken – magyarázta Cliegg.

Anakin megszédült, a térdei elgyengültek, és szó szerint lerogyott az Owennel szemközti székre. Ismerte a taszkeneket, de csak egy kicsit. Egyszer bekötözte egy súlyosan sebesült homoklakó sebeit, és amikor megjelentek a barátai, hagyták elmenni – amiről még nem hallottak a Tatuin civilizált fajai. Ám ez csak kivétel volt, és Anakin hátán végigfutott a hideg, hogy egy mondatban kell hallania Shmi nevét és a „taszkenek” szót.

– Anyád már korán kiment, mint mindig, hogy szedjen a párologtatókon termő gombákból – folytatta Cliegg. – A nyomok alapján félúton járhatott, amikor elfogták. Azok a taszkenek két lábon járnak, de vérszomjas, lelketlen szörnyetegek.

– Tudtuk, hogy a közelben ólálkodnak – szólt közbe Owen. – Anyának nem lett volna szabad kimennie!

– Nem élhetünk rettegésben! – szólt rá Cliegg, de azonnal lehiggadt, és visszafordult Anakinhoz. – Minden arra utalt, hogy sikerült őket elriasztanunk. Nem tudtuk, milyen erős ez a portyázó banda… egyikünk sem hallott még ekkoráról. Harmincan indultunk Shmi után. Négyen tértünk vissza.

Elfintorodott, és megdörzsölte a lábát. Anakin tisztán érezte a fájdalmát.

– Még most is kint lennék, csak… miután elvesztettem a lábam… – Cliegg majdnem összeroppant, s Anakinba csak most hasított bele, hogy mennyire szerethette Shmit.

– Nem tudok harcolni – folytatta Cliegg. – Amíg meg nem gyógyulok.

A büszke férfi vett egy mély lélegzetet, erőt vett magán, kiegyenesedett ültében.

– Nem így szerettelek volna megismerni, fiam – mondta. – Nem így terveztük anyáddal. Nem akarom feladni a reményt, de már több mint egy hónapja eltűnt. Nem hihetem, hogy eddig kibírta.

Szavai korbácsként csaptak le Anakinra, s ő meghátrált előlük, énje legbelsejébe, az Erőbe. Kinyúlt, s az anyjával összekötő kapocs révén próbálta valahogy megérezni a jelenlétét az Erőben.

Aztán talpra szökkent.

– Hová mész? – kiáltott fel Owen.

– Megkeresem az anyámat! – hangzott a komor válasz.

– Annie, ne! – fogta meg Padmé a fiú kezét.

– Anyád halott, fiam – tette hozzá rezignáltan Cliegg. – Fogadd el!

Anakin végigmérte őket.

– Érzem a fájdalmát! – sziszegte összeszorított foggal. – Az állandó fájdalmát. És meg fogom találni!

Egy pillanatra csend támadt, majd Owen szólalt meg.

– Vidd el a robogómat – ajánlotta. Felugrott a székéről, és odalépett Anakin mellé.

– Tudom, hogy él! – fordult Anakin Padmé felé. – Tudom!

Padmé összerezzent, de nem mondott semmit. Elengedte az Owen után induló Anakin kezét.

– Bárcsak korábban érkezett volna! – kesergett Cliegg.

Padmé végigmérte a könnyben ázó arcú férfit, és a mellette álló Berut.

Aztán, mivel nem talált szavakat, kisietett Anakin és Owen után. Mire utolérte őket, Owen már a ház felé tartott, Anakin pedig a robogó mellett állva bámulta a kihalt sivatagot.

– Neked itt kell maradnod – szólalt meg a fiú, amikor Padmé mellé lépett. – Jó emberek. Biztonságban leszel.

– Anakin…

– Tudom, hogy él! – mondta a fiú, még mindig a dűnékre meredve.

Padmé szorosan átölelte.

– Keresd meg! – suttogta.

– Hamarosan visszatérek – ígérte Anakin. Felpattant a robogóra, beindította, és elsüvített a dűnék irányába.

Amikor a coruscanti Jedi Templomba befutott az 5-ös rejtjelkóddal az „otthoni öregeknek” küldött hívás, Mace Windu és Yoda azonnal tudta, hogy fontos dologról van szó. Nagyon fontos dologról.

Yoda lakosztályában fogadták a hívást, miután Mace mindkét irányban ellenőrizte a folyosót, majd jelentőségteljesen az ajtóra mutatott.

Obi-van hologramja jelent meg előttük. Az ifjú Jedi szemmel láthatólag feszült volt, többször is hátrapillantott a válla fölött.

– Mesterek, sikerült kapcsolatba lépnem Lama Suval, a Kamino miniszterelnökével.

– Ah, jó, hogy megtaláltad a bolygót – bólogatott Yoda.

– Pontosan ott, ahol a tanítványai mondták – felelte Obi-van. – Ezek a kaminóiak klónozók… azt mondják, a legjobbak a galaxisban, és az alapján, amit láttam, nem kételkedem az állításukban.

A két Jedi-mester a homlokát ráncolta a hírre.

– Egy Jango Fett nevű fejvadászról klónoznak egy egész hadsereget.

– Egy hadsereget? – ismételte meg Mace.

– A Köztársaság számára – folytatta Obi-van. – Mi több, az az érzésem, hogy ez a fejvadász állt az Amidala szenátor ellen elkövetett merénylet mögött.

– Gondolod, hogy a klónoknak is szerepe lehetett benne?

– Nem, mester, nem találtam semmi utalást erre.

– Ne feltételezz semmit, Obi-van – tanácsolta Yoda. – Csak tiszta elmével fogod megtalálni az összeesküvés igazi atyját.

– Igen, mester – bólintott Obi-van. – Lama Su miniszterelnök tájékoztatott, hogy az első klónhadtest készen áll a szállításra. Ugyanakkor felhívta a figyelmemet arra, hogy ha többet akarunk, további egymilliót kezdtek már el növeszteni, akkor több idő kell az elkészítésükhöz.

– Egymillió klónharcos? – kérdezte Mace Windu hitetlenkedve.

– Igen, mester. Azt mondják, Sifo-Dyas mester rendelte a hadsereget a Szenátus megbízásából, közel tíz évvel ezelőtt. Az az érzésem, még ezelőtt meggyilkolták. Jóváhagyta valaha is a Tanács egy klónhadsereg felállítását?

– Nem – felelte Mace Windu habozás nélkül, egy pillanatig sem várva, hogy Yoda megerősítse szavait. – Akárki is adta le a megrendelést, nem bírta a Jedi Tanács hozzájárulását.

– Akkor hogyan…? És miért?

– A rejtély egyre mélyül – mondta Mace. – És ezt a rejtélyt meg kell oldani… nem csak Amidala szenátor biztonsága miatt.

– A klónok bámulatosak, mester – magyarázta Obi-van. – Egyetlen célra teremtették és képezték ki őket.

– Ezt a Jango Fettet vedd őrizetbe! – parancsolta Yoda. – Hozd ide! Ki fogjuk kérdezni.

– Igen, mester. Amint elfogtam, jelentkezem. – Obi-van ismét hátrapillantott a válla fölött, majd váratlanul az adás megszakítására utasította R4-et.

– Egy klónhadsereg – jegyezte meg Mace, a hologram eltűnése után ismét kettesben maradva Yodával. – Miért akart volna Sifo-Dyas…

– Tisztábban látunk majd, ha megtudjuk, mikor adták le a megrendelést – vélte Yoda, és Mace egyetértett. Ha ugyanis a rendelés időpontja helyes volt, akkor Sifo-Dyasnak közvetlenül a halála előtt kellett leadnia.

– Ha ez a Jango Fett részt vett az Amidala szenátor elleni merényletben, és egész véletlenül egyben a Köztársaság számára rendelt klónhadsereg mintája is… – Mace Windu elhallgatott, és megrázta a fejét. Az egybeesés túl nagy horderejű volt ahhoz, hogy puszta véletlen legyen. De milyen kapcsolatban áll a két ügy egymással? Lehetséges, hogy a klónhadsereg felállítója attól tartott, hogy Amidala szenátor képes lehet megakadályozni a sereg felhasználását?

A Jedi-mester megdörzsölte a homlokát, és a lehunyt szemmel üldögélő Yodára nézett. Mace tudta, hogy az idős mester valószínűleg ugyanazon a rejtélyen töpreng, mint ő. És ugyanolyan gondterhelt, ha nem gondterheltebb.

– Vakok vagyunk, hogy nem láttuk a klónhadsereg kifejlesztését – jegyezte meg Yoda.

– Azt hiszem, ideje közölni a Szenátussal, hogy az Erő használatára való képességünk meggyengült.

– Csak a Sith Sötét Urai tudnak gyengeségünkről – válaszolta Yoda. – Ha értesítjük a Szenátust, megsokszorozódik ellenségeink száma.

Obi-van óvatosan lépdelt a folyosón. Semmit sem tudott Jango Fett képességeiről, de úgy vélte, figyelemre méltóak lehetnek, ha őt választották a klónhadsereg prototípusául.

Megtorpant, és lehunyta a szemét. Az Erőért kinyúlva rejtőzködő ellenfelek után kutatott. Egy pillanattal később, megbizonyosodva róla, hogy Jango nincs a közelében, továbbindult az ajtó felé. Óvatosan végighúzta ujjait a kereten, lehetséges csapdákat keresve, majd megérintette a zárszerkezetet. Egyik kezét rajta tartva megnyomta az ajtót.

Az nem mozdult.

Obi-van a fénykardjáért nyúlt, arra gondolva, hogy átvágja a fémet, de aztán meggondolta magát. Lehunyta a szemét, és kinyújtott kezén keresztül a zárba fókuszálta az Erőt. Aztán a fénykardját megragadva ismét megtaszította az ajtót, amely most kinyílt.

Amint benézett a szobába, tudta, hogy nem lesz szüksége a fegyverre. A lakásban teljes felfordulás uralkodott. Minden fiók kihúzva, minden szekrény kitárva, az asztal és a székek felborogatva.

A hálószoba ajtaja nyitva állt, s odabent is a sietős távozás nyomai fogadták.

Obi-van körülnézett, nyomokat keresett, és a tekintete végül egy kis képernyőn állapodott meg, a nappali egyik szekrényén. Odasietett hozzá, bekapcsolta, és azonnal felismerte a környék kameráinak képeit összegyűjtő biztonsági hálózatot. Obi-van nézetről nézetre váltott, felismerte a percekkel korábban tapodott folyosót, illetve több különböző szögből magát a lakást is. Az egyik külső kamera az épület eső áztatta tetejét mutatta – az acélüveg ablakon át pedig saját magát is megpillantotta.

Folytatta a pásztázási, hol kitágítva a látószöget, hol ráközelítve, ha valami gyanúsat vett észre.

Aztán az egyik közeli leszállópályán különös alakú hajót pillantott meg. Széles, lapos alapzaton nyugodott, a közelebbi vége pedig elkeskenyedett, talán egy két-három személyes kabinnak helyet adva.

A hajó körül egy ismerős alak sürgölődött – Boba Fett, vagy valamelyik klón.

Obi-van bólintott, és sokat tudóan elmosolyodott, miközben a fiút figyelte. Bizonyos apró mozdulatokból, a mozgás gördülékenységéből és véletlenszerűségeiből megállapította, hogy valóban Bobát látja, nem pedig valamelyik tökéletesen kondicionált mását.

A mosoly azonban lehervadt az arcáról, amikor egy másik alak lépett be a képbe. Jango volt az, és azt a rakétahajtóműves páncélt viselte, amelyet a Jedi már korábban is látott a Coruscant utcáin. Ha Obi-van eddig nem is merte teljesen biztosra venni, hogy Jango bérelte fel Zam Wesellt, kételyei most elszálltak. A leszállópályához vezető utat keresve kirohant a lakásból a folyosóra.

– Igen, vezetheted majd – mondta Jango Bobának.

Boba a levegőbe csapott örömében. Az apja odaengedi a Slave I vezérlőpultjához! Hónapok teltek el, amióta Boba utoljára a pilótaülésbe ülhetett.

– De nem a felszállásnál – tette hozzá Jango, lehűtve a fiú lelkesedését. – Rázós indulásnak nézünk elébe, fiam, de hamar ki fogom hozni fénysebességből, úgyhogy lesz időd vezetni.

– Leszállhatok majd vele?

– Meglátjuk.

Boba tudta, hogy ez egyenlő a „nem”-mel, de nem erőltette a kérést. Tudta, hogy valami nagy és veszélyes dolog készül körülöttük, ezért úgy döntött, hogy beéri azzal, amit apjától most kaphat. Felmarkolt egy újabb csomagot, és felkaptatott a rámpán a szűk raktérbe. Közben visszanézett Jangóra, és az apja mögött megpillantott egy emberi alakot, amint a zuhogó esőben rohanva közeledett feléjük a torony turbóliftjének ajtaja felől.

– Apa! Nézd!

Miközben Jango megpördült, Boba szeme elkerekedett. A rohanó alak a Jedi volt, és éppen bekapcsolta előhúzott fénykardját. A kék penge sziszegve kelt életre az esőben.

– A fedélzetre! – kiáltotta Jango, de Boba míg tétovázott. Látta, hogy apja előrántja pisztolyát, és rálő a támadó Jedire. Obi-van bámulatos reflexszel félreütötte az energiasugarat.

– Boba! – üvöltötte Jango, és a fiú dermedtségéből kizökkenve felrohant a rámpán a Slave I fedélzetére.

Obi-van rávetette magát a fejvadászra. Újabb lövés érkezett, majd még egy, de a Jedi az egyiket könnyűszerrel elhárította, a másikat pedig visszatérítette küldőjének.

Ám a fejvadász elugrott a visszapattanó sugár elől, hátrakétája életre kelt, és felemelte az egyik közeli torony tetejére.

Obi-van átgördült a vállán, majd felpattant és megfordult, ahogy Jango újra lőtt. A Jedi nem gondolkodott a mozdulatokon, hagyta, hogy az Erő vezesse a kezét, és két gyors mozdulattal félreütötte az energianyalábot.

– Velem kell jönnöd, Jango! – kiáltotta.

A férfi egy teljes sorozattal válaszolt. A fénykard balra szökkent, majd jobbra, egymás után hárítva a lövéseket, s amikor Jango változtatott a ritmuson – bal, jobb, bal, jobb, megint jobb – az Erő ismét a helyes irányba vezette Obi-van kezét.

– Jango! – kiáltott fel, de aztán észrevette, hogy a fejvadász utolsó lövése nem egy energiasugár, hanem egy robbanótöltet. A következő pillanatban már ugrott is, az Erővel megnyújtva az ugrás távolságát.

Boba megtántorodott, ahogy a Slave I megrázkódott a kinti robbanástól.

– Apa! – kiáltott fel a fiú. Odarohant a vezérlőpulthoz, bekapcsolta a képernyőket, és a hajó alá fordította a kamerákat.

Azonnal meglátta az apját, és a megkönnyebbülés könnyei árasztották el az arcát. De gyorsan lecsillapította magát, és a Jedit kezdte keresni. Obi-van éppen egy gurulásból állt talpra – közben szemmel látható könnyedséggel hárítva a fejvadász lövéseit.

Boba a műszerfalat tanulmányozta, próbálva felidézni mindent, amit a Slave I kezeléséről tudott. Most örült csak igazán, hogy olyan szorgalmasan tanult. Gonosz mosollyal, amire apja is büszke lett volna, bekapcsolta az energiacellákat, és kibiztosította a fő lézerágyút.

– Ezt hárítsd el, Jedi! – suttogta. Obi-vanra állította a célkeresztet, és meghúzta az elsütőbillentyűt.

– Sok kérdésre kell választ adnod! – kiáltotta Obi-van Jangónak. Hangja erőtlennek tűnt a dübörgő zivatarban és a süvítő szélben. – Neked is és a fiadnak is könnyebb lenne, ha…

Hirtelen elhallgatott, valahol tudatalattija mélyén észlelve a nehézlézer aktiválását. Az Erő ösztönösen mozgásba lendítette, még mielőtt felfogta volna, mi történik. Elrugaszkodott, és dupla szállót leírva a levegőbe emelkedett.

Amikor leérkezett, a talaj remegett a lába alatt a Slave I körbepásztázó lézerágyújának energiasugaraitól.

Obi-vannak ismét ugrania kellett, de most elterült a földön, lézerkardja messzire csúszott a víztől sikamlós felszínen.

Szerencsére a Slave I lézerágyúja elhallgatott, az energiacellák lemerültek, s Obi-van egy másodpercet sem vesztegetve talpra szökkent, és a sebesen felé közeledő Jango Fettre vetette magát.

A fejvadászt egy energiasugár előzte meg, de Obi-van átugrott fölötte, és a levegőben megfordulva kirúgta a fegyvert Jango kezéből.

A fejvadász meg sem rezdült. Rárontott a földet érő Jedire, átkarolta és hátrarántotta.

Megpróbálta a földre vinni, de Obi-van lába túl gyors volt ehhez, szinte azonnal tökéletesen kiegyensúlyozta magát. Egyik lábát a fejvadász két lába közé csúsztatta, és elkezdett oldalra fordulni, meggyengítve Jango ölelését.

Jango gonoszul elmosolyodott, és belefejelt Obi-van arcába, egy pillanatra elkábítva a Jedit. A fejvadász kiszabadította a kezét, és megindított egy erős ütést, ám azonnal rájött a hibájára, amikor Obi-van lebukott az ökle elől, helyből ugrott egy szaltót, és közben páros lábbal mellbe rúgta Jangót.

Most a Jedihez került a kezdeményezés, és egy ádáz rohammal ki is használta pillanatnyi előnyét. Rávetődött a tántorgó fejvadászra, próbálva a földre dönteni, ahol a nehézkes páncél csak hátrányt jelentett volna.

Jango azonban megmutatta Obi-vannak, miért őt választották a klónok mintájául. Egy pillanatig együtt haladt a lökéssel, majd hirtelen állást váltott, áthelyezte a testsúlyát, és megállította a Jedit. Jango elindított egy bal horgot, de Obi-van kitért előle és egy jobb egyenessel válaszolt.

Jango félrerántotta a fejét, így az ütés éppen csak súrolta az arcát. Rakétája egy rövid kitöréssel a levegőbe emelte, ahol körbefordult és Obi-van felé rúgott, de az térdre rogyott, majd felugorva átrepült Jango újabb köríves rúgása fölött.

Most Obi-van is megpróbálkozott egy rúgással, de Jango befordított csípővel hárította, majd bal kezével megragadta a Jedi lábszárát, a jobbjával pedig bevitt egy ütést a belső combjára.

Obi-van hátravetette a fejét és a felsőtestét, s közben felrántotta bal lábát. A rúgás Jango bordái alatt ért célba. Aztán hirtelen ollóba fogta, és oldalra billentette a fejvadászt, saját maga is követve az esést. Obi-van arccal lefelé, két kézre érkezett, kirántotta lábát Jango szorításából, és páros lábbal hátrarúgott az elzuhanó fejvadászba. Aztán leérkezett, talpra szökkent, és előnyét kihasználva az egyensúlyát vesztett Jangóra rontott.

A fejvadász arcát eltalálta egy jobb horog, amelyet egy nagy bal csapott követett, aminek le kellett volna terítenie a férfit. Jango azonban ragyogó reflexszel ismét elhúzódott az ütés elől, és bevitt két gyors, ám erős ütést a meglepett Obi-van gyomrára.

A Jedi kettejük közé emelte kezét, és az Erővel hátralökte a férfit egy lépéssel, hogy összeszedje magát, és küzdőállásba helyezkedjen.

Jango azonnal, vad ütésekkel és rúgásokkal támadott.

Obi-van kezei függőlegesen dolgoztak le-föl a teste előtt, alig mozdulva, mégis bámulatos hatékonysággal hárítva a támadásokat. Egyik kezét váratlanul befelé és lefelé fordítva megakasztott egy erős rúgást, majd szinte az átvett lendülettől vezérelve a magasba ütötte Jango öklét.

Aztán megfeszített ujjakkal előrevágódott a keze, belemélyedve a fejvadász páncéljának illesztékébe, és Jango egy nyögéssel hátrazuhant. Obi-van előreugrott, és a biztos győzelem tudatában rávetette magát a férfira.

Jango azonban korántsem vált tehetetlenné: rakétáit beindítva felemelte magával a levegőbe a belé kapaszkodó Jedit. Aztán az oldalsó fúvókák egyetlen lökéssel a leszállópálya mellé, az épület meredek oldala fölé lendítették őket.

Jango kezei szinte követhetetlen sebességgel mozogtak, körülfonva a Jedi kezeit, gyakorlottan lazítva Obi-van szorításán. Aztán az oldalsó fúvókák segítségével vadul balra, majd jobbra rándult, teljesen kiszabadulva Obi-van markából.

Obi-van keményen becsapódott a leszállópályára, és veszélyesen közel került a széléhez – olyan közel, hogy hallotta a hatalmas tartócölöpökön megtörő hullámok robaját. Megkapaszkodott, és rádöbbenve, hogy milyen sebezhetővé vált, kinyúlt az Erővel a fénykardjáért.

Oldalról lövést hallott, de nem egy sugárvető csikorgását, hanem valami sziszegő hangot. Olyan messzire gurult, amilyen messzire csak tudott.

De nem elég messzire. A Jedi elvesztette a fókuszt, s azzal együtt fénykardját is, amint egy vékony kábel tekeredett a csuklóira, szorosan összerántva azokat.

Aztán csak csúszott, felfelé az épület oldalán, keresztül a platformon, a rakétáival repülő fejvadász nyomában. Obi-van az intenzív kiképzés által olajozott reflexekkel, és egy Jedi-mester Erőjével átszökkent előrenyújtott kezei fölött, tántorogva talpra állt, majd oldalra ugrott, ahogy a kábel ismét megfeszült, és maga után rántotta. Megkerült egy oszlopot, megvetette a lábát, és a fémrúd emelő hatását kihasználva megfeszítette magát.

Ismét mélyen kinyúlt az Erőért, és egy pillanatra eggyé vált az egész építménnyel.

Mozdíthatatlanul.

A kábel megfeszült, de Obi-van nem mozdult.

Érezte a húzás irányának drámai változását, ahogy a fejvadász a platformra zuhant. A rakéták felmondták a szolgálatot.

Obi-van kilépett az oszlop mögül, de megtorpant, és a szeme elé kapta a kezét, ahogy Jango Fett rakétája egy fénykitörés és egy hatalmas lökéshullám kíséretében felrobbant.

– Apa! – sikoltotta Boba Fett, amikor a rakéta felrobbant. Arcát a képernyőhöz nyomta kétségbeesésében. De aztán meglátta Jangót, kissé arrább, láthatólag sértetlenül, bár kétségbeesetten nekifeszülve a kábelnek, amelynek a másik vége a Jedinél volt.

Boba tehetetlenül rácsapott a képernyőre. „Apa”, formálta hangtalanul a szót, aztán összerezzent, amikor a Jedi rávetette magát az apjára. Ütések és rúgások záporoztak, majd a kábel által összekötve mindketten lezuhantak a platform széléről, és lecsúsztak az építmény oldalán a háborgó óceánba.

Obi-van kirúgott, és megpróbált visszatalálni az Erőhöz, de Jango többször is megütötte. A Jedi alig tudta elhinni, hogy a fejvadász erre vesztegeti az erejét, amikor a csúszás, és az azt követő zuhanás után mindkettejükre a halál vár.

Sikerült valamennyire elhúzódnia ellenfelétől, és látta, hogy Jango, arcán különös mosollyal, felemeli az egyik alkarját. A fejvadász ökölbe szorította a kezét, és egy sor mászókarom vágódott ki páncéljából.

Obi-van ösztönösen összehúzta magát, ahogy Jango magasabbra emelte a karját, de a fejvadász nem rá sújtott le, hanem a lejtőre. Ezzel egy időben Jango a másik kezével kioldotta a kábel csévéjét.

A fejvadász fémcsikorgás közepette megállt, Obi-van pedig elsüvített mellette.

– Fogj nekem egy hengerhalat! – hallotta még a Jedi Jango kiáltását, aztán átzuhant a peremen a tajtékos hullámok közé.

– Apa! Ó, apa! – kiáltott fel megkönnyebbülten Boba Fett, amikor megpillantotta a platformra visszamászó Jangót. A fejvadász tántorogva indult a Slave I felé. Boba odarohant a rámpához, leengedte, és feltámogatta apját a fedélzetre.

– Tűnjünk el innen! – morogta a viharvert Jango. Boba elvigyorodott, odaugrott a vezérlőpulthoz, és beindította a hajtóműveket.

– Azonnal fénysebességre kapcsolok!

– Csak vidd ki a légkörből, és tartsd egyenesen! – parancsolta Jango, fájdalmasan felnyögve, ahogy megérintette oldalát. Aztán észrevette fia sebzett tekintetét. – Kapcsold be a navigációs rendszert, és állíttasd be az ugrás koordinátáit! – adta meg magát.

Boba arca felragyogott.

– Felszállás! – kiáltotta.

Obi-van az Erő segítségével elkapta a még mindig a csuklójára tekeredő kábel szabad végét, és átdobta az egyik keresztgerendán. Zuhanása egy óriási rántással véget ért.

Körülnézett, majd elkezdett előre-hátra lengeni, elég lendületet gyűjtve ahhoz, hogy a kötelékből kiszabadítva magát átugorjon egy kis karbantartó platformra, amely alig magasodott a csapkodó hullámok fölé.

Néhány másodperc alatt összeszedte magát, majd egy intéssel kinyitotta a szervizlift ajtaját. Még ki sem nyílt az ajtó odafönt, a leszállópályán, amikor meghallotta a fejvadász hajójának dübörgését.

Kilépett, és azonnal megpillantotta fénykardját. Egyetlen kézmozdulattal magához emelte.

De már elkésett. A hajó remegett, készen állt a felszállásra.

Obi-van előhúzott egy kis jeladót az övéből, és eldobta a Slave I felé. A jeladó mágneses háza épp időben tapadt meg a hajó törzsén.

Obi-van a zuhogó esőben állva nézte végig, ahogy a Slave I eltűnt az égen.

Körülpillantott, magában visszaidézte a küzdelmet. A fejvadász iránti tisztelete egyre nőtt. Már értette, miért őt választotta ki Sifo-Dyas, vagy Tyranus. A fickó jó volt, nagyon jó, tele trükkökkel.

Sikerült Obi-van Kenobit, a Jedi-lovagot, Darth Maul legyőzőjét a katasztrófa közelébe sodornia.

Obi-van mégis elégedett volt a dolgok végkimenetelével. Most már Jango nyomában lesz. A következő utazás végén talán már nemcsak újabb rejtélyeket, hanem válaszokat is fog találni.

Miközben a Slave I sebesen távolodott a Kaminótól, Boba némán, a feszültséget érzékelve ült. Szeretett volna eldicsekedni a lövésével, ami a földre terítette a Jedit, és megfosztotta fénykardjától. Szerette volna hallani apja dicséretét.

De tudta, hogy ennek még nem érkezett el az ideje. Jango arcáról az a jól ismert feszültség áradt, amely egyértelműen jelezte, hogy most hallgatni kell.

A fiú nekitámaszkodott az apjától legtávolabb eső falnak, miközben Jango beállította a hipertéri ugrás koordinátáit.

– Gyerünk már, gyerünk már! – ismételgette Jango, előre-hátra hintázva, mintha csak a hajót sürgette volna. Egyfolytában az érzékelőket fürkészte, mint aki arra számít, hogy egy egész flotta ered a nyomába.

Aztán diadalmasan felkiáltott, beindította a hiperhajtóművet, és miközben Boba nekipréselődött a falnak, a csillagok elnyújtott fénycsíkokká váltak.

Jango Fett hátravetette magát ülésében, megkönnyebbülten felsóhajtott, s szinte azonnal lágyabb lett az arckifejezése is.

– Hát ez meleg helyzet volt! – nevetett fel.

– Alaposan helybenhagytad! – felelte Boba ismét feltörő izgalommal. – Esélye sem volt ellened, apa!

Jango mosolyogva bólintott.

– Az igazat megvallva, fiam, eléggé megszorongatott – ismerte el. – Amikor elugrott a robbanótöltet elől, azt hittem, kifogytam az összes trükkből.

Boba először a homlokát ráncolta a gondolatra, hogy bárki is imádott apja fölé kerekedhetne, de aztán felidézte a Jango által említett pillanatot, és a homlokráncolás széles mosollyá változott.

– De én elkaptam a lézerágyúval!

– Remekül csináltad, fiam – felelte Jango. – A legjobbkor lőttél, és itt voltál, amikor a segítséged kellett, hogy felszálljunk. Jól tanulsz, Boba. Jobban, mint valaha lehetségesnek tartottam.

– Ez azért van, mert rád hasonlítok – vélte a fiú, de Jango a fejét rázta.

– Jobb vagy, mint én voltam a te korodban, sokkal jobb. És ha keményen dolgozol, te leszel a galaxis legjobb fejvadásza.

– Ugye kezdettől fogva ezt tervezted a kaminóiakkal, apa? Ezért akartál engem!

Jango Fett odalépett a fiához, és beletúrt a hajába.

– Ezért, és sok minden másért is – mondta halkan, tiszteletteljesen. – Te pedig minden szempontból jobb vagy, mint ahogy valaha álmodni, remélni mertem volna.

Az ifjú Boba Fettnek a galaxis egyetlen lénye sem mondhatott volna semmi olyat, aminek jobban örült volna, mint apja szavainak.

Jango egy kicsit korán vitte ki a Slave I-et a fénysebességből, így Boba egy ideig vezethette a hajót a Geonosis felé vezető úton. Boba számára nem létezett emelkedettebb pillanat annál, amikor az apja mellett ülve fürgén, néha kicsit vakmerően irányíthatta a hajót, így a legkevésbé sem örült a vörös Geonosis és az azt körülölelő aszteroidaöv felbukkanásának.

– Elég szigorú itt az ellenőrzés – magyarázta Jango, miközben átvette a kormányt. – Jobb lesz, ha én teszem le.

Boba szó nélkül hátradőlt az ülésében. Jól ismerte az apját, és ha nem is értett egyet vele, nem tette szóvá a dolgot.

Inkább a radarképernyők felé fordította figyelmét, melyek a közeli aszteroidamezőt, és a bolygó másik oldalán zajló gyér forgalmat mutatták.

Az egyik pöttyre felfigyelt: az aszteroida-övtől indult, és beállt a Slave I mögé. Először nem tulajdonított neki túlzott jelentőséget, aztán megjelent egy második pötty is, pontosan a Slave I mögött, bár a jele nem volt olyan erős, hogy egy hajó lehessen.

– Mindjárt ott vagyunk, fiam – jegyezte meg Jango.

– Apa, azt hiszem, követnek – felelte Boba. – Nézd meg a radart! Az nem a mi hajónk jelárnyéka?

Jango kételkedve pillantott rá, majd szkeptikus arccal a radarképernyők felé fordult. Boba egyre izgatottabban figyelte, ahogy apja tekintete feszültté vált, és lassan bólogatni kezdett.

– Biztos az a Jedi helyezett el egy nyomkövetőt a hajón – helyeselt. – De hogyan? Azt hittem, meghalt.

– Valaki követ minket – állapította meg Boba.

– Ezen könnyen segíthetünk – nyugtatta meg Jango. – Kapaszkodj, fiú! Figyeld, hogy megyek be az aszteroidamezőbe… oda nem tud utánunk jönni. – Rákacsintott Bobára. – Ha pedig mégis utánunk jön, akkor van számára egy-két meglepetésem.

Jango kinyitott egy oldalpanelt, és meghúzott egy kart. A hajó páncélján elektromos áram futott, azzal a céllal, hogy megsemmisítse a nyomkövetőt. A radarképernyőre vetett futó pillantás azt mutatta, hogy a jelárnyék eltűnt.

– Akkor nyomás! – mondta Jango, és bemerült a Slave I-gyel az aszteroidamezőbe. Gyors kört írt le egy közeli szikla fölött, majd sebesen kivágott oldalra, hogy megkerüljön egy másik pörgő kődarabot, és bevágjon két újabb mögé. Így kanyargott, felismerhető rendszer nélkül, míg néhány másodperc múlva a még mindig a radart figyelő Boba be nem jelentette:

– Eltűnt.

– Lehet, hogy okosabb, mint hittem, és egyenesen a bolygó felé vette az irányt – mondta Jango vigyorogva, és ismét kacsintott egyet.

Ám még be sem fejezte a mondatot, amikor felsípolt a radar.

– Nézd, apa! – kiáltott fel Boba a pöttyre mutatva, mely most már szintén az aszteroidák között járt. – Visszajött!

– Kapaszkodj! – szólt rá Jango, és vad manőverezésbe kezdett a Slave I-gyel, hogy aztán nyílegyenes pályára álljon. Közben felnyitott egy tűzvezérlő kapcsolót, és lenyomta a gombot.

– Szeizmikus töltet – magyarázta Bobának, aki elvigyorodott.

Aztán pedig felsikoltott, amint az elülső ablakot teljesen betöltötte egy aszteroida.

Jango is észlelte a veszélyt, a farkára állította a bámulatosan fordulékony Slave I-et, és elsüvített a hatalmas szikla felszíne fölött.

– Nyugalom, fiam! – csillapította Bobát. – Minden rendben lesz. A Jedi ezen keresztül nem tud követni minket.

Kijelentését váratlan felvillanás és heves rázkódás támasztotta alá, ahogy messze mögöttük felrobbant a szonikus töltet.

– Átjött rajta! – kiáltott fel Boba egy pillanattal később, ismét megpillantva a Jedi hajóját a radaron.

– Ez a fickó nem érti a célzást – felelte Jango, az aggodalom legcsekélyebb jele nélkül. – Nos, ha lerázni nem tudjuk, akkor kénytelenek leszünk végezni vele.

Boba ismét felsikoltott, de apja tökéletesen uralta a helyzetet. Lebukott a hajóval az egyik nagyobb aszteroida felszínén húzódó mély repedésbe. Egy kicsit le kellett lassítania, és amikor a Slave I kibukkant a hasadék másik végén, Boba épp látta a fejük fölött elhúzni a Jedi vadászgépét. Az üldözöttekből hirtelen üldözők lettek.

– Kapd el, apa! – üvöltötte Boba. – Kapd el! Lőj!

A Slave I-ből lézersugarak törtek elő, hálót szőve a vadászgép köré, amely villámgyorsan lebukott jobbra.

Jango a nyomában maradt, próbálva ráállni még egy sorozatra, de a Jedi jó volt, egyik szűk fordulót a másik után vette, minden egyes alkalommal besurranva egy-egy aszteroida mögé.

Boba tovább sürgette apját, de Jango megőrizte a nyugalmát, arra számítva, hogy a Jedi előbb-utóbb kikerül a fedezékből.

Egy gyors előrebukás, majd egy hirtelen felhúzás, fordulás és ereszkedés jobbra – a Jedi ismét egy aszteroida mögé került, de Jango ez alkalommal nem követte, hanem a sziklatömb elé vágott, és vakon mögé lőtt.

A Jedi vadászgépe egyenesen a lézersugarakba rohant. A hajó megugrott, darabok repültek szét belőle, ahogy az egyik lézersugár áthatolt rajta.

– Elkaptad! – üvöltött fel Boba diadalmasan.

– Most már csak el kell takarítanunk – magyarázta a mindig higgadt Jango. – Nincs több bújócska! – Egy sor gomb lenyomásával beélesített egy torpedót, kinyitotta a vetőcsövet, és a vörös gomb fölé emelte az ujját. Aztán megállította a mozdulatot, elmosolyodott, és odabiccentett Bobénak, hogy lépjen közelebb.

Bobának elakadt a lélegzete, amikor az apja rácsúsztatta a kezét az elsütőbillentyű sima markolatára, majd lenézett rá, és bólintott.

A fiú lenyomta a gombot, és a Slave I megrázkódott, ahogy a torpedó útnak indult, egyenesen a Jedi vadászgépe felé, hogy aztán makacsul a kitérő manőverbe kezdő hajó mögött maradjon.

A Slave I ablakában néhány perccel később olyan hatalmas robbanás villant fel, hogy Boba és Jango kénytelen volt a szeme elé kapni a karját. Amikor elmúlt a szemük káprázása, és ismét kinéztek, roncsok és tépett fémdarabok látványa fogadta őket, a radar pedig üres volt.

– Elkaptuk! – kiáltotta Boba. – Juhé!

– Szép lövés volt, fiam – túrt bele a hajába Jango. – Megérdemelted. Erre nem lesz több gondunk.

A Slave I néhány merész fordulóval kiemelkedett az aszteroidamezőből, és elindult a Geonosis felé. Jango Fett korábbi ígérete ellenére megengedte, hogy Boba vigye le a hajót. A leszállás tényleg nem volt gyerekjáték, de Boba Fett messze a közönséges gyerekek fölött állt.

Anakin sokszínű szirtekkel határolt, hatalmas kanyonokon kelt át, vándorló homokdűnéket került ki, majd ráfordult egy rég kiszáradt vízmosásra. Mindössze Shmi jelenlétének érzése, anyja fájdalma vezette. A jelzés azonban nem volt egyértelmű, és bár sejtette, hogy nagyjából a helyes irányba halad, a tatuini táj üresen terült el körülötte, márpedig a taszkeneknél jobban senki sem tudott elrejtőzni a sziklák és a dűnék között.

Anakin megállt az egyik szirten, és végigpásztázta a látóhatárt. Délen észrevett egy hatalmas csillére emlékeztető, óriási lánctalpon vánszorgó járművet. Felismerte a jawákat, és mivel tudta, hogy náluk többet senki sem tud a sivatag lakóinak mozgásairól, megindult feléjük a robogón.

Hamarosan utolérte a barna és fekete köpenyekbe burkolózott alakokat. Fürkésző vörös szemek meredtek rá a nagy csuklyák árnyékából, szüntelen locsogásuk különös zeneként vette körül Anakint.

Elég sokáig tartott meggyőznie a jawákat, hogy nem akar semmiféle droidot venni tőlük, s még tovább megértetni velük, hogy pusztán információkat akar a taszkenekről.

A jawák izgatott pusmogásba kezdtek, ide-oda mutogattak, összevissza ugráltak. A jawák nem kedvelték a taszkeneket, akik rendszeresen lecsaptak rájuk, mint bárkire, akit sebezhetőnek találtak. És amit a jawák kereskedőlelkülete végképp nem tudott megbocsátani, soha nem vettek tőlük semmit!

A csapat végül egyetértésre jutott, és egyként keletre mutatott, Anakin pedig egy biccentéssel elhajtott. Az anyagi ellenszolgáltatás hiánya szemmel láthatólag felbőszítette őket, de Anakinnak nem volt most ideje ilyesmire.

Az aszteroidák némán bukdácsoltak pályájukon, látszólag a legkevésbé sem zavarták meg őket a robbanások és a cikázó hajók.

Az egyik szikla mély hajlatában egy kis vadászgép lapult. Éles körvonalai és erős színei határozottan elütöttek az aszteroida bizonytalan éleitől és kanyargó, megtört ásványi sávjaitól.

– A fenébe, ezért gyűlölöm a repülést – morogta Obi-van R4-nek, és a droid csipogó válasza teljes egyetértéséről biztosította. A Jedi-lovagot nem sok minden tudta zavarba hozni, de egy Jango Fett ügyességű pilótával vívott összecsapás szemmel láthatólag ezek közé tartozott. Jedi-társai többségétől eltérően Obi-van soha nem szerette az űrutazást, a pilótáskodásról nem is beszélve.

Összerezzent, ahogy az aszteroidája átfordult, és ismét felbukkant előtte egy izzó fémdarab. A hajója megsérült az első lézersorozattól – semmi komoly, csak az egyik hajtómű-szögállító –, és azonnal tudta, hogy nem fogja tudni lerázni az intelligens torpedót. Ezért utasította R4-et, hogy lökje ki az összes tartalék alkatrészt, s ez szerencsére elégnek bizonyult a torpedó felrobbantásához. A sikere ellenére a találat és az aszteroidára való sietős leszállás sokkja közepette Obi-van megkönnyebbülten látta, hogy hajója ép maradt.

Nem akart még egyszer harcba keveredni Jangóval és furcsa, ám igen hatékony hajójával, így várnia kellett.

– Rögzítetted a legutolsó pályájukat? – kérdezte a droidtól, majd elégedetten bólintott az igenlő válasz hallatán. – Nos, szerintem eleget vártunk. Indulás! – Obi-van egy pillanatra elhallgatott, próbálva megemészteni a sok furcsaságot, amit Jango Fett keresése közben látott. – Ez a rejtély egyre szövevényesebb, Arfor. Gondolod, hogy egyszer válaszokat is kapunk majd?

R4 válaszát Obi-van csak verbális vállvonásként tudta értelmezni.

A Slave I pályáját követve indultak el, és Obi-van nem lepődött meg, hogy az egyenesen a vörös bolygó, a Geonosis felé vezetett. Az viszont meglepte, hogy nem voltak egyedül a bolygó fölött.

R4 füttyei és csipogásai riasztották, s miután Obi-van beállította a műszereit, hatalmas flottát pillantott meg az aszteroidaöv másik oldalán.

– A Kereskedő Föderáció hajói! – álmélkodott, miközben elfordította a gépét, hogy jobban lássa a flottát. – Ilyen sokan? – Értetlenül megrázta a fejét, több csatahajót is észrevéve a csoporton belül. Jellegzetes alakjuk miatt el sem lehetett volna téveszteni őket: egy gömb, körülötte egy majdnem teljes gyűrűvel. Ha a klónsereg a Köztársaságnak készült egy Jedi-mester megrendelésére, és Jango Fett volt a klónok mintája, akkor milyen kapcsolat fűzheti Jangót a Kereskedő Föderációhoz? És ha valóban Jango állt az Amidala szenátor, a köztársasági hadsereg felállítását ellenzők szószólója elleni merénylet mögött, akkor miért támogatná a Kereskedő Szövetség?

Obi-vannak megfordult a fejében, hogy rosszul ítélte meg Jangót, de legalábbis az indítékait. Lehet, hogy Jango, akárcsak Obi-van és Anakin, az Amidala életére törő fejvadászt üldözte. Lehet, hogy a mérgezett szablyanyilat nem az orgyilkosjelölt elnémítására lőtte ki, hanem az Amidala elleni merénylet büntetéseként.

Mindazonáltal a Jedi nem tudta erről meggyőzni magát. Még mindig úgy vélte, hogy Jango állt a merénylet mögött, és azért ölte meg az alakváltót, hogy az ne árulhassa el. De mi köze ennek a klónsereghez? És mit keres a képben a Kereskedő Föderáció? Obi-van semmi logikát nem tudott felfedezni az egészben.

Tudta, hogy itt nem fog válaszokat kapni, ezért visszafordította hajóját a Geonosis felé, saját maga és a Kereskedő Föderáció flottája között tartva az aszteroidamezőt.

Amint belépett a Geonosis légkörébe, alacsonyra ereszkedett, hogy a lehetséges nyomkövető rendszerek alá kerüljön. Vörös síkságok és szaggatott sziklák fölött repült, fennsíkokat és hegyeket került meg. Az egész bolygó egyetlen kihalt, terméketlen vörös síkságnak tűnt, de az érzékelői emberi tevékenységet jeleztek a távolban. Obi-van arra vette az irányt, felemelkedve az egyik fennsík fölé, majd gyorsan visszaereszkedve a másik végén. Besiklott egy kiugró szikla alá a hajójával, letette a talajra, majd kiszállt, és odasétált a fennsík pereméhez.

Az éjszakai levegőt furcsa, fémes íz járta át, a hőmérséklete kellemes volt. Obi-van arcába erős szél fújt, az hozta magával a fémes ízt, és időnként valami különös kiáltást.

– Hamarosan visszajövök, Arfor.

A droid hosszan felsípolt.

– Semmi bajod nem lesz – biztosította Obi-van. – Nem maradok sokáig. – Ellenőrizte a hely irányát, ahol a tevékenységet mérte, és örülve, hogy ismét egy bolygó felszínét tapodhatja, elindult egy sziklás ösvényen.

Padmé számára elviselhetetlen lassúsággal vánszorogtak az órák. Owen és Beru kedvesek voltak, Cliegg pedig szemmel láthatólag örült aggodalmában és mély gyászában a társaságnak, de Padmé alig tudott beszélni velük, annyira aggódott Anakinért. Még sohasem látta ilyennek, mint amikor elindult a farmról. Annyira tapintható, annyira emésztő volt az elszántsága, hogy már szinte destruktívnak tűnt. Anakin távozásában megérezte a fiú erejét, a belső erőt, amihez foghatót még soha nem tapasztalt.

Ha az anyja tényleg él, márpedig Padmé hitt benne, hogy él, mert Anakin azt mondta, akkor semmilyen hadsereg nem tarthatta vissza az ifjú Jedit.

Padmé nem aludt azon az éjjelen. Sűrűn felkelt az ágyából, és fel-alá járkált a gazdaságban. Betévedt a garázsba is, egyedül maradva gondolataival – legalábbis azt hitte.

– Hello, Miss Padmé! – köszöntötte egy csipogó hang, és amint túljutott az első megrázkódtatáson, a lány felismerte a beszélőt.

– Nem tud aludni? – kérdezte C-3PO.

– Nem, túl sok minden jár a fejemben.

– A Szenátusban végzett munkája aggasztja?

– Nem, csak Anakinért aggódom. Olyan dolgokat mondtam neki… amikkel megbánthattam, attól tartok. Nem tudom. Lehet, hogy csak magamat bántottam meg. Életemben először tanácstalan vagyok.

– Nem tudom, ez segít-e valamit, Miss Padmé, de nem hiszem, hogy lett volna olyan szakasza a létezésemnek, amikor nem voltam tanácstalan.

– Azt szeretném, hogy tudja, hogy szeretem, Thripio – mondta Padmé halkan. – Igazán szeretem. De most ott van kint, veszélyben…

– Ne aggódjon Annie gazda miatt – nyugtatta meg a droid, odalépve mellé és megveregetve a vállát. – Tud vigyázni magára. Még ezen a szörnyű helyen is.

– Szörnyű? – visszhangozta Padmé. – Nem szeretsz itt lenni?

Thripio hátralépett, kitárta karját, megmutatva ütött-kopott burkolatát, és néhány vezetéke szigetelési hiányosságát. Padmé előrelépett, kissé lehajolt, és látta, hogy a droid több ízületébe is homok került.

– Nos, attól tartok, nagyon kegyetlen ez a környezet – folytatta a droid. – És amikor Annie gazda megépített, nem maradt ideje a burkolatom elkészítésére. Shmi gazda szépen befejezett ugyan, de a szél és a homok még a burkolat ellenére is sok gondot okoz. A homok bemegy a burkolat alá, és… viszket.

– Viszket? – ismételte meg Padmé nevetve. Rég volt ilyen nagy szüksége arra, hogy nevessen.

– Nem tudom másképp mondani, Miss Padmé. Attól tartok, a homok károsítja a vezetékeimet.

Padmé körülnézett, és tekintete megállapodott egy sötét folyadékkal teli kád fölött álló emelőszerkezeten.

– Szükséged lenne egy olajfürdőre – állapította meg.

– Ó, annak nagyon örülnék!

Padmé megörült, hogy valamivel elterelheti a gondolatait Anakinról. Odalépett az olajkádhoz, és elkezdte szétválogatni az emelő láncait. Hamarosan sikerült szilárdan rögzítenie Thripiót, és óvatosan beleeresztette a droidot az olajba.

– Óóóó! – kiáltott fel a droid. – Ez csiklandoz!

– Csiklandoz? Biztos vagy benne, hogy nem viszket?

– Tudom, mi a különbség a csiklandozás és a viszketés között – felelte C-3PO. Padmé felkuncogott, és egy időre minden problémájáról megfeledkezett.

Amint odaért a gyászos helyhez, Anakin azonnal látta, hogy a taszkenek műve. A tábortűz körül három farmer feküdt széttépve. Valószínűleg azok közé tartoztak, akikkel Cliegg útnak indult, mielőtt kénytelen lett volna hazatérni. A közelben két hosszú nyakú, nagy, párnás lábú, minimális intelligenciát sem tükröző lóarcú eopi állt kipányvázva, gyászosan bőgve, mögöttük pedig egy terepsikló maradványai füstölögtek.

Anakin beletúrt a hajába.

– Nyugalom! – mondta magának. – Keress tovább! – Magába fordult, elmélyedt az Erőben, és messze kiterjesztette érzékeit, mert szüksége volt a tudatra, hogy az anyját még nem érte utol ugyanez a sors.

Fájdalom hasított belé, elméjében egyszerre reménykedő és reménytelen kiáltás harsant fel.

– Anya! – formálta hang nélkül a szót, és tudta, hogy vészesen fogy az ideje, hogy Shmit rettenetes fájdalmak gyötrik, és már alig tartja magát.

Nem volt ideje eltemetni a szerencsétlen farmereket, de elhatározta, hogy később majd visszamegy értük. Felugrott a robogóra, és Shmi kiáltását követve elszáguldott a sötét sivatagban.

Az ösvény keskeny volt és meredek, de Obi-van örült, hogy ismét szilárd talajon járhat.

Illetve majdnem szilárdon, döbbent rá, amikor egy éles visítás hasított a levegőbe. Obi-van összerezzent, és kibicsaklott alóla a lába. Majdnem elesett, de sikerült visszanyernie egyensúlyát, ám egy kőhalom pattogva zuhant le a fennsík fala mentén.

A Jedi előhúzta fénykardját, de nem kapcsolta be. Óvatosan továbbment lefelé, követve a sziklás ösvény kanyarulatát.

Látta a felé szökkenő nagy, gyíkszerű lényt, látta a hatalmas agyarakról lecsorgó nyálat. Az állat erős hátsó lábain állt, kis első lábai hevesen rángatóztak. A fénykard zümmögve életre kelt, és Obi-van oldalra bukott, esés közben hátrasújtva, az első lábától a hátsóig felhasítva a lény oldalát. A lény földet ért, megpróbált megfordulni, de ahogy összerándult fájdalmában, elvesztette egyensúlyát, és lezuhant az ösvényről. A több száz méteres esés közben végig sikított.

Obi-van azonban nem nézhette végig bukását, ugyanis felbukkant egy másik, és szélesre látott szájjal támadásba lendült.

A Jedi a fénykardját nyomta a szájába, átvágva fogat és ínyt, egyenesen a lény agyáig döfve a pengével. Teljes erejével oldalra rántotta a fegyvert, gyakorlatilag félbevágva a lény koponyáját. A mozdulatot befejezve megpördült, hogy fogadja a következő állat támadását. Hanyatt vetődött, és a gyík elrepült fölötte.

Obi-van azonnal talpra szökkent, és a nyomába eredt, ám hirtelen megtorpant, fogást váltott a fénykardon, és maga mögé döfött, felnyársalva a negyedik lényt. Megpördült, átkapta a fegyvert a bal kezébe, majd a kört befejezve felhasította a haldokló fenevad oldalát – és szembekerült azzal, amelyik átugrotta.

A lény lassan körözött, szemmel láthatólag méregette ellenfelét. Obi-van követte a mozgását, de szeme és füle az egész környéket pásztázta.

Megpróbálta elijeszteni az állatot, és tekintettel két elpusztult társára az ösvényen, a harmadikra pedig a szakadékban, joggal hihette, hogy az el is fog menekülni.

A fenevad azonban vérre szomjazott. Összecsattanó pofával rontott a Jedire.

Egy lépés oldalra, egy lépés előre, egy egyenes vágás fej fölül lefelé, és a lény feje a sziklás ösvényre gördült.

– Vidám hely – jegyezte meg valamivel később Obi-van, miután meggyőződött róla, hogy nincs több lény a közelben. Eltette a fegyvert, folytatta útját, és hamarosan be is kanyarodott a fennsík sarkán.

Hatalmas síkság terült el előtte, a távolban több magas alakzattal. Obi-van elővette elektronikus távcsövét, és elnézett a síkság fölött. Nagy tornyokat pillantott meg – nem természetes szirteket, amilyenek elő-előfordultak a környéken, hanem mesterséges építményeket. Feljebb vette a nagyítást és a fényerősítést, majd lassan pásztázni kezdte a tornyok környékét.

Több tucat kereskedő föderációbeli hajó sorakozott a közelben. A Jedi álmélkodva nézte, ahogy az egyik mögött felemelkedett egy platform, amelyről több ezer harci droid menetelt át a raktérbe, hogy a hajó néhány perc múlva felszálljon.

A helyére pedig szinte azonnal leereszkedett egy másik.

Újabb platform emelkedett az oldalához, majd megint egy és megint egy, több ezer és ezer harci droidot szállítva a hajóra, mely megtelte után szintén azonnal felszállt.

– Hihetetlen! – suttogta a Jedi, és a keleti látóhatár felé pillantott, próbálva felmérni, mennyi ideje van még napkeltéig. Azt számolgatta, odaérne-e még azelőtt, hogy a fény rátalálna.

Ha lassan kell leereszkednie a fennsíkról, akkor nem, állapította meg, ezért vállat vont és előrelépett, lehunyva szemét és kinyúlva az Erőért. Aztán leugrott, az Erővel csillapítva zuhanását. Néhány lábbal lejjebb nekiütközött egy sziklának, de elugrott róla, és ismét lebegni kezdett. Ez még többször megismétlődött, ahogy félig pattogva, félig repülve lejutott a sötét síkságra.

A nap még a keleti látóhatár alatt volt, bár már kezdett világosodni, amikor Obi-van odaért a komplexum legnagyobb tornyához. A bejáratot harci droidok őrizték, de Obi-vannak esze ágában sem volt a közelükbe menni. Az Erőre és kiképzésére támaszkodva felmászott a torony falán, míg el nem ért egy kis ablakhoz.

Halkan becsusszant rajta, és árnyéktól árnyékig osont, majd lebukott egy szélfüggöny mögött, mert meghallotta két furcsa kinézetű lény, valószínűleg két geonosi lépteit. Nem sok ruhát viseltek, testük ugyanolyan vöröses árnyalatban játszott, mint a levegő. Karcsú alakjuk körül több helyen bőrlebernyegek lógtak, a csontos vállak alatt pedig bőrszárnyak nőttek. Nagy, elnyújtott koponyájuk tetején és oldalán csonttaréj húzódott végig, dülledt szemüket vastag szemhéj óvta, arckifejezésük mintha örök homlokráncolásba meredt volna.

– Túl sok az értelmes lény – hallotta Obi-van az egyiket.

– Nem a te dolgod megkérdőjelezni Kisebb Poggle nagyherceg döntéseit – feddte meg a másik, és morgolódva továbbmentek.

Obi-van is elindult mögöttük, de az ellenkező irányba. Egy keskeny, oszlopokkal szegélyezett folyosón haladt. Akaratlanul is szembeállította magában a helyet Tipoca Cityvel. Míg az utóbbi valódi műalkotás volt, csupa hajlat és simaság, csupa üveg és fény, addig ezt a helyet a durva élek, a szögletes sarkok és a hasznosságot szolgáló vonalak jellemezték.

A Jedi odaért egy kürtőhöz, amelyből éles hangok és puffanások visszhangoztak. Leugrott, földet érve körülnézett, majd odaaraszolt a platform pereméhez, és lenézett.

Lent egy hatalmas területen futószalagok és présgépek álltak hosszú sorokban, óriási gyárat alkotva. Obi-van néma döbbenettel szemlélte, ahogy számtalan szárnyatlan geonosi a droid-összeszerelés különböző fázisain dolgozik. A futószalagok távolabbi végéről a kész droidok léptek le saját erőből, hogy beforduljanak egy folyosóra.

Ott emelik fel őket a platformok a várakozó hajókhoz, jött rá a Jedi.

Obi-van a fejét csóválva továbbindult, majd futólag, de határozottan érzékelt valamit. Az ösztöneit követte a folyosók útvesztőjében, míg el nem jutott egy hatalmas föld alatti, boltíves mennyezetű teremig. Oszloptól oszlopig surranva vágott át rajta, érezve, hogy valaki vagy valami a közelében van.

Hamarabb hallotta meg a hangokat, mint ahogy meglátta volna tulajdonosaikat. Szorosan odalapult a hideg kőhöz.

Hat alak haladt el mellette, négy elöl, egy sorban, kettő pedig mögöttük. Az első sorban két geonosi lépdelt egy Obi-van által túlságosan is jól ismert neimoidi alkirály és egy férfi társaságában, akinek vonásait szintén felismerte Obi-van a coruscanti Jedi Templomban látott mellszoborról.

– Rá kell vennünk a Kereskedelmi Céhet és a Társasági Szövetséget, hogy írják alá a szerződést – mondta a hajdani Jedi, Dooku gróf. Magas, uralkodói megjelenésű, tökéletes tartású, kecses mozgású férfi volt. Rendezett, ősz haja, elegáns vonásai és átható tekintete jól illett ahhoz az emberhez, akit egykor a legnagyobb Jedik között tartottak számon. Fekete köpenyét ezüstcsat fogta össze a nyakán, fekete inge és nadrágja a legfinomabb anyagból készült. Látva, érezve jelenlétét Obi-van megértette, hogy ennél kevesebb nem is lenne méltó hozzá.

– Mi van a nabooi szenátorral? – kérdezte Nute Gunray, a neimoidi. Mélyen ülő apró szemei és szikár vonásai még jobban eltörpültek állandó viselete, a háromágú fejfedő alatt. – Él még? Addig nem írom alá a szerződést, míg nincs a feje az íróasztalomon.

Obi-van némán bólintott. A rejtély hatalmas darabjai kezdtek a helyükre kerülni. Megértette, hogy Nute Gunray Amidala halálát akarja, még ha a szenátor tiltakozása a Köztársaság felállítandó hadseregével szemben az ő javát szolgálta is. Hiszen Amidala alaposan szégyenbe hozta a neimoidit a nabooi csatában.

– Én állom a szavam, alkirály – válaszolta a szeparatisták egyike.

– Az ön számára épített új harci droidokkal a magáé lesz a galaxis legjobb hadserege, alkirály – mondta a geonosi, akit Obi-van Kisebb Poggle-nak vélt. Nem sokban hasonlított az eddig látott szárnyas közrendűekre és munkásokra. Bőre világosabb volt, inkább szürkés, mint vöröses, nagy szája csak kicsit ugrott előre, harcias kinézetet kölcsönözve neki, hosszú álla pedig a mellkasa közepéig érő szakállnak tűnt.

Folytatták a beszélgetést, de közben hallótávolságon kívülre értek, és Obi-van nem merte követni őket. Az egyik boltívben tűntek el, egy felfelé vezető lépcsőn.

Obi-van várt egy kicsit, hogy biztosan eltávolodjanak tőle, majd utánuk sietett. Felsurrant a lépcsőn, és egy kisebb szobába nyíló szűk boltívhez ért. Odabent meglátta a hat alakot, és másokat is, akik közül a Jedi felismert három ellenzéki szenátort. Po Nudót az Andóról, az aqualisht, aki úgy nézett ki, mintha egy nagy rostélyú sisakot viselne. Mellette a Sy Myrth-i Toonbuck Toora ült, rágcsálószerű fejével és széles szájával, majd Tessék, a quarren szenátor, idegesen rángó arccsápokkal. Obi-van találkozott már a hármassal a Coruscanton.

Igen, úgy tűnik, a boly közepébe sikerült besétálnia.

– Ismerik már Shu Mait? – kérdezte a három szenátortól az asztalfőn helyet foglaló Dooku gróf. – A Kereskedelmi Céh képviselője. – Vele szemben Shu Mai leereszkedően biccentett. Finom, szürke feje hosszú nyakon ült, de legdöbbenetesebb vonását hosszú, hegyes, vízszintesen álló fülei mellett bőrrel bevont kürtre emlékeztető frizurája jelentette, mely koponyája hátsó részéből tört felfelé, hogy aztán előregörbüljön.

– Ő pedig San Hill, az Intergalaktikus Bank Klán kiváló tagja – folytatta Dooku egy lényre mutatva. Obi-van még soha nem látott ilyen hosszú és keskeny arcot.

Az asztal körül ülők egy ideig üdvözléseket motyogtak, odabiccentettek egymásnak, majd tekintetüket Dooku grófra szegezve elhallgattak. Obi-van úgy látta, a gróf a legfontosabb személy, még a bolygó nagyhercegét is megelőzi.

– Mint azt korábban már kifejtettem, meg vagyok győződve róla, hogy a támogatásukkal tízezer további rendszert állíthatunk ügyünk mellé – mondta a gróf. – Hadd emlékeztessem önöket a kapitalizmus melletti abszolút elkötelezettségünkre… alacsonyabb adók, alacsonyabb vámok, végül pedig minden kereskedelmi korlátozás megszüntetése. A szerződés aláírása nyomán a legvadabb álmaikat is meghaladó profitra tehetnek szert. Mi teljes szabad kereskedelmet kínálunk önöknek. – Rápillantott Nute Gunrayre, aki bólintott. – A Kereskedő Föderáció már biztosított támogatásáról – folytatta Dooku gróf. – Ha droidseregét egyesíti az önökéivel, olyan haderő áll rendelkezésünkre, amelynek nincs párja a galaxisban. A Köztársaság el fog bukni.

– Ha megengedi, gróf – szólalt meg a Dookut a szobába kísérő két alak egyike.

– Igen, Passel Argente – biccentett Dooku. – A Vállalati Szövetség véleménye mindig érdekes számunkra.

A zavart, ideges férfi enyhén meghajolt Dooku felé.

– A Vállalati Szövetség felhatalmazott a szerződés aláírására.

– Nagyon hálásak vagyunk a Szövetségnek, magiszter – felelte Dooku.

Obi-van azonnal felismerte, miről, pontosabban, kinek szól ez a rövid párbeszéd: a többieknek, a kevésbé lelkeseknek az asztal körül. Dooku gróf valamiféle lendületre próbált szert tenni.

A lendület egy kicsit tovább nőtt, amikor Shu Mai is megszólalt dallamos hangján.

– A Kereskedelmi Céh pillanatnyilag nem kíván nyíltan részt venni az ügyben – közölte, de azonnal enyhített is szavai élén. – Mindazonáltal titokban támogatjuk önöket, és alig várjuk, hogy üzletet köthessünk.

Az asztal körül többen kuncogni kezdtek, de Dooku gróf csak elmosolyodott.

– Nem is kérünk ennél többet – biztosította Shu Mait. Aztán a Bank Klán kiváló tagjára nézett, és az összes többi tekintet is San Hillen állapodott meg.

– Az Intergalaktikus Bank Klán teljes szívvel támogatja önt, Dooku gróf-jelentette ki San Hill. – De csak egy nem kizárólagos megállapodásban.

Obi-van hátrahúzódott, próbálva felmérni a hallottak jelentőségét. Itt, Dooku gróf kezében összpontosult minden – a fenyegetés, ami messze felülmúlta azt, amire a Köztársaság számított. A bankárok, a kereskedő és ipari céhek támogatásával, a harci droidok seregeit ontó gyárral – és valószínűleg még sok ilyen gyárral – a potenciális veszély döbbenetes volt.

Ezért rendelte volna Sifo-Dyas a klónsereget? Talán ezt a fenyegető veszélyt érzékelte a mester? De ha igen, akkor milyen kapcsolatban áll Jango Fett a geonosi csoporttal? Puszta véletlen lenne, hogy a Köztársaság védelmére felállított klónsereg mintájául választott férfit bérelte fel a Kereskedő Föderáció az Amidala szenátor elleni merényletre?

Obi-van ízlésének túl sok volt itt a véletlen egybeesés, de nem sok minden másra támaszkodhatott. Szívesen maradt volna, hogy még többet megtudjon, de tisztában volt vele, hogy ki kell jutnia, vissza kell mennie a hajójához, és figyelmeztetnie kell a galaxis másik végében lévő Jedi Tanácsot.

Obi-van az elmúlt órák során csak hadseregeket, klón- és droidhadseregeket látott, és tudta, hogy azok hamarosan olyan robbanásban egyesülnek majd, amilyenhez foghatót a galaxis évszázadok óta nem látott.

Shmi nem sok mindent látott. A rászáradt vértől és az ütések nyomán keletkezett duzzanattól alig tudta kinyitni a szemét. Hallani sem sokat hallott, mert az őt körülvevő hangok durvák voltak és fenyegetőek, engesztelhetetlenül durvák és fenyegetőek. És érezni sem érzett semmit, mert nem létezett más, csak a fájdalom.

Nem, Shmi elmerült önmagában, újra átélve azokat a réges-régi pillanatokat, amikor Anakinnal Watto rabszolgáiként élték életüket. Nem volt könnyű élet, de ott volt vele Annie, és így Shmi csak örömmel tudott emlékezni azokra az időkre. Shmi csak most tudta igazán felmérni, mennyire is hiányzott neki a fiú az elmúlt tíz évben – most, hogy viszontlátásának lehetősége olyan távoli lett. Ahányszor csak felnézett az éjszakai égboltra, a fiára gondolt, elképzelte, amint végigsöpör a galaxison, felszabadítva az elnyomottakat, megmentve a bolygókat a dühöngő szörnyektől és a gonosz zsarnokoktól. De mindig úgy hitte, hogy látni fogja még az ő Annie-ját, mindig arra várt, hogy egy nap majd besétál a farmra, arcán csibészes mosolyával, amitől fénybe derült a környezete, s úgy üdvözli, mintha egy percre sem váltak volna el.

Shmi szerette Cliegget és Owent. Őszintén szerette őket. Cliegg volt az ő megmentője, hős lovagja, Owen pedig olyan lett, mint elvesztett fia, mindig együtt érző, mindig hálás hallgatósága az Anakin hőstetteiről szóló történeteknek. És egyre jobban szerette Berut is. Hogyan is ne szerette volna? Beruban különleges módon ötvöződött az együttérzés és a csendes, belső erő.

Ám a jó szerencse ellenére, mely ezt a három embert az életébe vezérelte, milliószorosára növelve szeretetét, Shmi Skywalker mindig is fenntartott egy különleges helyet szívében fiának, az ő Annie-jának, az ő hősének, így most, hogy élete végéhez közeledni látszott, a gondolatai az Anakinról őrzött emlékekre fókuszálódtak, s ezzel egy időben kinyúlt fia felé a szívével. Anakin mindig is másképp fogta fel ezeket az érzéseket, ráhangolódva arra a rejtélyes Erőre. Az a Jedi is tisztán látta ezt benne, aki eljött érte a Tatuinra.

Lehet, hogy Annie most is érzi a szeretetét. Shminek szüksége volt erre a gondolatra, hogy teljes legyen a kör, hogy tudassa fiával, a külön töltött évek és a köztük lévő hatalmas távolságok ellenére feltétel nélkül szerette és egyfolytában rá gondolt.

Annie volt a vigasza, a búvóhely a taszkenek által okozott fájdalom elől. A homoklakók mindennap bementek hozzá, és megkínozták, lándzsákkal döfködték, vagy botokkal és korbácsokkal verték. Shmi rájött, pedig nem beszélte recsegő nyelvüket, hogy részükről ez nem pusztán a fájdalomokozás vágya. A taszkenek így mérték fel ellenségeiket, és bólogatásukból, hangszínükből rájött, hogy kitartása mély benyomást tett rájuk.

Nem tudták, hogy kitartását az anyai szeretetből szőtte. Annie emlékei nélkül, és a remény nélkül, hogy érzi a szeretetét, már rég megadta volna magát a halálnak.

Anakin Skywalker a telihold sápadt fényében felkaptatott a robogóval egy magas dűne gerincére, és végigmérte a Tatuin hatalmas sivatagját. Nem messze lent egy tábort látott egy kis oázis körül, és azonnal, még mielőtt bárkit is megpillantott volna, tudta, hogy egy taszken csapat az. Érezte, hogy odalent van az anyja, érezte fájdalmát.

Közelebb lopakodott, próbálva meghatározni az ágakból és bőrökből emelt kunyhók rendeltetését. Az oázis szélén felkeltette a figyelmét egy különösen szilárd építmény, amelyet láthatólag kevésbé gondoztak, mint a többit, mégis szilárdan építettek. Ahogy még közelebb ért, egyre kíváncsibb lett, és felfigyelt arra, hogy csupán egyetlen kunyhó bejáratát őrzik; két taszken állt ott.

– Ó, anya! – suttogta Anakin.

A padavan árnyékként suhant át a táboron, kunyhótól kunyhóig haladva, a falakhoz lapulva, hason kúszva a nyílt térségeken a hely felé, ahol anyját őrizték. Végül eljutott az oldalához, és kezét a puha bőrre téve érezte a fogoly fájdalmát és érzéseit. Vetett egy gyors pillantást a kunyhó elé, és látta a valamivel távolabb üldögélő két taszken őrt.

Anakin előhúzta és bekapcsolta fénykardját, majd lekuporodott, hogy amennyire csak lehet, eltakarja a penge izzását. Könnyűszerrel nyílást vágott a falba, majd meg sem nézve, hogy odabent vannak-e taszkenek, bemászott.

– Anya! – suttogta ismét, megroggyanó térdekkel. A kunyhó belsejét tucatnyi gyertya és a sápadt holdfény egy pászmája világította meg, utóbbi a tetőlyukon beszűrődve, reszketeg fénybe vonva az egyik fal mellett arccal egy állványra kötözött Shmi alakját. Az asszonyt kitárt karral kötözték ki, csuklóit véresre dörzsölték a kötelek, oldalra fordított arcán verések nyomai látszottak.

Anakin gyorsan kiszabadította, majd óvatosan átölelte, és leeresztette a földre.

– Anya… anya… anya… – suttogta lágyan. Tudta, hogy él, bár nem válaszolt azonnal, és szánalmasan ernyedt volt. Érezte az Erőben, bár csak kicsi, nagyon kicsi érzést keltett.

Az ölébe vette a fejét, és halkan szólongatta, míg végül fel nem pattant Shmi szemhéja, már amennyire a rászáradt vér engedte.

– Annie? – súgta, és a fiú érezte zihálását, miközben beszélni próbált, és tudta, hogy az asszony több bordája is eltörött.

Shmi szeme lassan kitisztult, és sebesült arcán a felismerés halvány mosolya derengett föl.

– Itt vagyok, anya – mondta a fiú. – Most már biztonságban vagy. Tarts ki! Elviszlek innen!

– Annie? Annie? – ismételgette Shmi félrehajtott fejjel, mint régen, amikor Anakin valamivel bámulatba ejtette. – Olyan szép vagy!

– Tartalékold az erődet, anya – próbálta megnyugtatni a fia. – El kell mennünk innen.

– Fiam – folytatta Shmi. Úgy tűnt, mintha máshol lenne, máshol, biztonságban. – Az én felnőtt fiam. Tudtam, hogy visszajössz értem. Mindvégig tudtam.

Anakin megpróbálta megmondani neki, hogy ne mozogjon, kímélje magát, de egyszerűen nem jöttek a szájára a szavak.

– Olyan büszke vagyok rád, Annie. Olyan büszke. Annyira hiányoztál.

– Te is hiányoztál nekem, anya, de majd később beszélünk…

– Most már vége – közölte ekkor Shmi, és egyenesen felfelé nézett, el Anakin mellett, a mennyezeten tátongó lyukon túl, talán a ragyogó holdra.

Anakin a lénye legmélyén felfogta, mit jelent ez.

– Maradj velem, anya! – könyörgött, és nagyon igyekeznie kellett, hogy kizárja a kétségbeesést hangjából. – Minden rendben lesz, majd meglátod. Minden… rendben lesz.

– Szeret… – kezdte Shmi, de aztán megdermedt, és Anakin látta, hogy a fény eltűnik a szeméből.

A fiú alig tudott levegőt venni. Elkerekedett szemmel, hitetlenkedve vonta Shmit a mellkasára, és hosszú ideig magához szorítva ringatta. Nem halhat meg! Az lehetetlen! Ismét leengedte, belenézett a szemébe, némán esdekelve, hogy válaszoljon neki. De Shmi szemében már nem csillogott fény, nem szikrázott az élet. Anakin szorosan magához ölelte, és csak ringatta, csak ringatta.

Aztán lefektette a földre, és szelíden lefogta a szemét.

Nem tudta, mit csináljon. Ült mozdulatlanul, halott anyját nézve, majd gyűlölettől és haragtól izzó szemmel felnézett. Gondolatban visszajátszotta a közelmúlt eseményeit, azon töprengve, hogy mit csinálhatott volna másképp, jobban, hogy megmentse Shmit. Eleve el sem kellett volna mennie innen, döbbent rá, nem lett volna szabad hagynia, hogy Qui-gon és Obi-van elvigyék őt anyja nélkül a Tatuinról. Shmi azt mondta, büszke rá, de hogyan is érdemelhetné meg a büszkeségét, mikor nem tudta megmenteni?

Azt akarta, hogy Shmi büszke legyen rá, mindent el akart mesélni anyjának, ami történt vele a kiképzés során, beszélni akart a sok jóról, amit tett, de mindenekfelett Padméról akart beszélni. Ó, mennyire szerette volna, hogy anyja megismerje Padmét! Shmi is szerette volna. Hogyan is ne szerette volna? És Padmé is szerette volna Shmit.

Most mihez kezdjen?

A percek csak teltek, és Anakin még mindig mozdulatlanul ült, megbénította a tanácstalanság, a harag és a valaha érzett legmélyebb belső üresség. Csak akkor eszmélt rá, hogy hol van, amikor a halovány fény erősödni kezdett körülötte, még jobban elhomályosítva a gyertyák rövid lángját.

Körülnézett, keresve, hogyan vihetne magával anyja holttestét – mert a taszkeneknek nem fogja otthagyni, az biztos. Azonban alig bírt megmozdulni, minden olyan értelmetlennek tűnt, mozdulatok értelmetlen sorának.

Anakin ebben a pillanatban csak egyetlen értelmes, célt mutató dolgot érzékel, a benne növekedő haragot, amit rá kell zúdítania valakire.

Lényének valamely kis része figyelmeztette, hogy ne adja át magát a haragnak, figyelmeztette, hogy az ilyen érzések a sötét oldalhoz tartoztak.

Aztán lenézett Shmire, aki békésnek tűnt, de testén ott éktelenkedett az elmúlt napok szenvedéseinek összes áruló nyoma.

A Jedi-padavan lassan felállt, előhúzta fénykardját, majd vakmerően kilépett az ajtón.

A két taszken őr felüvöltött, és botot ragadva rárontott, de életre kelt a kéken izzó penge, és Anakin egyetlen gyilkos fényvillanással levágta őket.

Ám haragja nem csillapodott.

Yoda mester mély meditációba merülve, átnézve a sötét oldalon, hirtelen haragáradatot, korlátlan dühöt érzékelt. A parányi mester szeme felpattant a mindent elsöprő gyilkos érzéstől.

Aztán meghallott egy hangot, egy jól ismert hangot, amint ezt kiáltotta:

– Ne, Anakin! Ne! Ne tedd! Ne!

Qui-gon volt az. Yoda tudta, hogy Qui-gon az. De Qui-gon meghalt, eggyé vált az Erővel! Ebben az állapotban senki sem tarthatta meg éntudatát és személyiségét; a síron túl nem lehetett beszélni!

Yoda azonban hallotta a kísérteties kiáltást, és a mély meditációban fókuszált elmével tudta, hogy nem tévedhetett.

Szeretett volna erre a hangra koncentrálni, talán vissza is kiáltani a kísérteties forrásnak, de képtelen volt rá, ismét annyira magával ragadta a harag, a fájdalom és… a hatalom.

Felnyögött és előrebukott, majd amikor kinyílt az ajtó és berontott Mace Windu, kijött a transzból.

– Mi volt ez? – kérdezte Mace.

– Fájdalom. Szenvedés. Halál! Attól félek, valami borzalmas dolog történt. Az ifjú Skywalker szenved. Rettenetesen szenved.

Arról nem beszélt Mace-nek, hogy Anakin kínja az Erőben manifesztálódva valamilyen módon megérintette felfedezője, a halott Jedi-mester szellemét. Túl sok minden történt egyszerre.

Ám az a testetlen, jól ismert hang mélyen Yoda gondolataiba égette magát. Ha ugyanis igaz volt, ha azt hallotta, amit hallani vélt…

Anakin is hallotta Qui-gon hangját, mely azért könyörgött, hogy uralkodjon magán, tagadja meg a haragját. Ő viszont nem ismerte fel, annyira eltöltötte a fájdalom és a düh. Az egyik kunyhó előtt megpillantott egy taszken asszonyt, kezében egy vödör mocskos vízzel, egy másik sátor árnyékában pedig egy taszken gyereket, amint hitetlenkedő arccal őt nézi.

Aztán elindult, bár alig volt tudatában annak, hogy mit tesz. A pengéje megvillant, és ő továbbrohant. A taszken asszony felsikoltott, majd a földre rogyott.

Ekkor már az egész tábor felbolydult. A kunyhókból taszkenek rontottak elő, sokan fegyverrel a kézben. De Anakin a halál táncát járta az Erőből táplálkozva. Egy hosszú ugrással az egyik kunyhó mellett termett, majd jött a következő, pengéje még a levegőben villant, mielőtt a két taszken észrevette volna, hogy közöttük ért földet.

A harmadik lándzsával támadt rá, de Anakin egyik kezét felemelve kőkemény Erő-falat emelt maga elé. Aztán előrelökte a kezét, és a taszken harminc métert repülve áttörte egy másik kunyhó oldalát.

Anakin rohant, ugrott, rohant és ugrott, pengéje elmosódott fénycsíkként pördült balra és jobbra, minden egyes mozdulattal felnyársalva egy taszkent, minden vágással lemetszve egy taszken valamelyik végtagját.

Hamarosan senki sem állt elé, mindenki menekülni próbált, de Anakin nem hagyott számukra esélyt. Látta, hogy egy csoport beszalad egy kunyhóba. Kinyúlt a távolba egy nagy szikláért, s az megindult hívására, felszántva maga előtt a homokot, letiporva egy menekülő taszkent.

Anakin rádobta a sziklát a taszkenekkel teli kunyhóra, porrá zúzva mindegyiket.

Aztán futásnak eredt, lépéseit az Erő nyújtotta meg. Utolérte és egyesével lemészárolta a menekülőket. Mindet.

Már nem érezte üresnek magát. Soha nem tapasztalt erő és energia töltötte be lényét, eltelt az Erővel, a hatalommal, az élettel.

Aztán egyszer csak véget ért minden, és ott állt a tábor romjai között, körülötte több tucat taszken holttestével. Egyetlen kunyhó maradt csak épen.

Eltette a fénykardját, és visszament ahhoz a kunyhóhoz, hogy óvatosan, tisztelettel karjába vegye anyja testét.

– Készen vagyunk! – közölte Padmé, miközben kiemelte Thripiót az olajfürdőből. Komolyan küzdött, hogy ne nevesse el magát, ugyanis véletlenül túl alacsonyra eresztette a droidot, s az most őrülten hadonászott karjaival, és azt kiabálta, hogy megvakult.

Padmé kifordította az emelővel a kád fölül, és egy ronggyal letörölte az arcáról a felesleges olajat. Ezután leeresztette a droidot a padlóra, és kiszabadította az emelő láncai közül.

– Így jobb? – kérdezte.

– Ó, sokkal jobb, Miss Padmé! – felelte Thripio, és meglehetősen elégedettnek tűnve végigmérte magát.

– Nem viszket? – vizsgálta meg Padmé is a művét.

– Nem viszket – erősítette meg Thripio.

– Akkor jó – mosolyodott el a lány. A mosoly azonban lehervadt az arcáról, amikor rájött, mit művelt. A droiddal való foglalatoskodást használta pajzsként félelmei ellen az elmúlt órák során – alig vette észre, hogy közben felkelt a nap –, és most visszatért az Anakin iránti aggodalma.

Elfogytak a helyek, ahol elrejtőzhetett előle.

– Ó, köszönöm, Miss Padmé, köszönöm! – hálálkodott C-3PO. Ölelésre nyújtott karral előrelépett, de aztán hirtelen visszahőkölt, mintha észbe kapott volna. – Köszönöm – ismételte meg valamivel méltóságteljesebben. – Nagyon köszönöm.

Owen Lars lépett be a garázsba.

– Szóval itt van – szólította meg Padmét. – Mindenki önt keresi.

– Egész idő alatt itt voltam. Megfürdettem Thripiót, már nagyon ráfért.

– Jól tette, Padmé – bólintott Owen, és amikor a lány felé fordult, látta, hogy szélesen vigyorog. – Visszaadom ezt a droidot Anakinnak. Tudom, hogy anya is ezt akarná.

Padmé elmosolyodott, és biccentett.

– Visszajött! Visszajött! – csendült fel Beru kiáltása a garázs előtt. Padmé és Owen azonnal kirohantak hozzá.

Hamarosan Cliegg is felbukkant, bár lebegő tolószékével a nagy sietségben nekiment a bútoroknak és a ház ajtajának.

– Merre van? – kérdezte Padmé.

Beru a sivatag mélye felé mutatott.

Padmé hunyorogva, szemét a kezével beárnyékolva végre észrevette a fekete pontot, amely a feléjük száguldó Anakin volt. Ahogy a pont kivehető alakká nőtt, a lány észrevette, hogy nincs egyedül, valaki rá van kötözve a robogóra.

– Ó, Shmi! – suttogta Cliegg Lars elakadó lélegzettel. A férfi szemlátomást remegett.

Beru szipogott, alig tudta visszatartani zokogását, és Padmé a Beru vállát átölelő Owen arcán is megpillantott egy lecsorduló könnycseppet.

Anakin néhány perc múlva megérkezett a gazdaságba, és lefékezett a döbbent társaság előtt. Szó nélkül leállt, és elkezdte kioldozni az anyja holttestét tartó hevedereket, hogy aztán a karjába vegye a testet. Odalépett Cliegghez, egy pillanatra megállt előtte, s a két férfi osztozott egymás gyászában.

Aztán Anakin egy szó nélkül ellépett Cliegg mellett, és bement a házba.

Padmé figyelmét egész idő alatt egyetlen dolog kötötte le: Anakin arckifejezése. Még sohasem látta ilyennek a padavant: harag, gyász, bűntudat és megadás, sőt vereség ült ki az arcára. Padmé tudta, hogy Anakinnak szüksége lesz rá, méghozzá hamarosan.

De fogalma sem volt, mit tehetne érte.

A Lars-házban nem sok szó esett aznap. Mindenki csak végezte a dolgát, bármilyen dolgot, szemmel láthatólag próbálva elkerülni a fájdalom kitörését, melyről mindannyian tudták, hogy be fog következni.

Padmé Anakinnak készített ételt, és meglepetésére Beru odalépett hozzá, hogy segítsen. Még jobban meglepődött, amikor a lány beszélgetést kezdeményezett.

– Milyen ott? – kérdezte Beru.

– Hol? – nézett rá kíváncsian Padmé.

– A Naboon. Milyen?

Padmé alig értette a kérdést, annyira csak Anakin körüljártak a gondolatai. Csak sokára válaszolt, de végül sikerült megszólalnia.

– Ó, a Naboo… a Naboo nagyon… nagyon zöld. Hídja, rengeteg víz, mindenhol fák és növények. A legkevésbé sem hasonlít erre a helyre. – Az utolsó szó kimondása után azonnal elfordult, és tudta, hogy most egy kicsit faragatlan volt. De most nem akart mást, csak Anakin mellett lenni, ezért elkezdte felrakni az elkészült ételt egy tálcára.

– Azt hiszem, én mégis jobb szeretek itt lenni – jegyezte meg Beru.

– Egyszer talán majd eljön, és a saját szemével is látja a Naboot – felelte Padmé, inkább csak udvariasságból.

Beru azonban komolyan válaszolt.

– Nem hiszem. Nem szeretek utazni.

Padmé megfogta a tálcát, és elindult.

– Köszönöm, Beru – mondta, kipréselve magából egy mosolyt.

A garázsban bukkant rá Anakinra. A fiú a munkaasztalnál állt, a robogó egyik alkatrészén dolgozott.

– Hoztam egy kis ennivalót.

Anakin rápillantott, de azonnal visszafordult a munkájához. Padmé látta, hogy eltúloz minden mozdulatot, nyilván dühös, nyilván nem tud odafigyelni a feladatra.

– Eltört a váltó – magyarázta túl hevesen Anakin. – Sokkal egyszerűbbnek tűnik az élet, amikor az ember megjavít valamit. Én jól javítok. Mindig is jól javítottam. De én…

Végül lecsapta a csavarkulcsot, és csak állt, lehajtott fejjel.

Padmé látta, hogy az összeomlás határán van.

– Miért kellett meghalnia? – kérdezte Anakin halkan. Padmé letette a tálcát a munkapadra, a fiú mögé lépett, átölelte a derekát, és vigasztalóan a hátára hajtotta a fejét. – Miért nem tudtam megmenteni? – kérdezte Anakin. – Tudom, hogy megmenthettem volna!

– Annie, te megpróbáltad. – Szorosabban hozzásimult. – Néha vannak dolgok, amiket senki sem tud megjavítani. Nem vagy mindenható.

Anakin megmerevedett szavai hallatán, és váratlanul elhúzódott tőle – és Padmé érezte, hogy dühös.

– De annak kellene lennem! – mordult fel a fiú, majd a komor elszántság maszkjába torzult arccal ránézett a lányra. – És egy nap az is leszek!

– Annie, ne mondj ilyet! – felelte Padmé ijedten, de Anakin mintha meg sem hallotta volna.

– Én leszek a leghatalmasabb Jedi a galaxisban! – folytatta mennydörögve. – Esküszöm! Még a halált is képes leszek megállítani!

– Anakin…

– Obi-van tehet mindenről! – viharzott át a padavan a helyiségen, rácsapva a munkaasztalra. Az étellel megrakott tálca majdnem leesett. – Ő állított félre.

– Hogy rám vigyázz – mondta a lány halkan.

– Vele kellett volna mennem, a gyilkosok után! Már rég elkaptam volna őket, idejében ideértem volna, és az anyám még mindig élne!

– Nem tudhattad…

– Féltékeny rám! – dühöngött Anakin, oda sem figyelve Padméra. És nem is hozzá beszélt, döbbent rá a lány, hanem csak fennhangon vívódott magával. Alig tudta elhinni, amit hallott. – Azért állított félre, mert tudja, hogy már most hatalmasabb vagyok, mint ő. Vissza akar tartani!

Anakin felkapta a csavarkulcsot, és hozzávágta a szemközti falhoz, ahol az levert néhány pótalkatrészt.

– Annie, mi a baj? – kiáltott rá Padmé, tónusával és hangerejével végre magára vonva a figyelmét.

– Most mondtam el!

– Nem! – üvöltött az arcába Padmé. – Nem! Igazából mi a baj?

Anakin szótlanul rámeredt, és Padmé tudta, hogy valamit megérintett.

– Tudom, hogy fáj, Annie. De ennél többről van szó. Igazából mi a baj?

A fiú szótlanul állt.

– Annie?

Anakin teste mintha összement volna, és egy kicsit előregörnyedt.

– Én… én megöltem őket – vallotta be, és előrezuhant volna, ha Padmé nem rohan oda hozzá, és nem öleli át. – Mindet megöltem. Halottak. Az összes halott.

Ekkor ránézett a lányra, s úgy tűnt, mintha most tért volna vissza valami messzi-messzi helyről.

– Harcoltatok… – kezdett érvelni Padmé.

Anakin elengedte a szavakat a füle mellett.

– Nemcsak a férfiakat – folytatta. – Márpedig a taszkenek között csak a férfiak harcolnak. Nem, nemcsak őket. Az asszonyokat és a gyerekeket is. – Az arca eltorzult, mintha harag és bűntudat között vergődött volna. – Olyanok, mint az állatok! – kiáltott fel hirtelen. – És lemészároltam őket, mint az állatokat! Gyűlölöm őket!

Padmé hátrahőkölt, megdöbbentette a kitörés. Tudta, hogy mondania vagy tennie kellene valamit, de teljesen megbénult. Anakin még csak nem is rá nézett, hanem valahová a távolba, de aztán lehajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Karcsú, erős válla hevesen rázkódott.

Padmé odahúzta magához, és szorosan átölelte, mint aki soha nem akarja elengedni. Még most sem tudta, mit mondhatna.

– Miért gyűlölöm őket? – kérdezte Anakin szaggatottan.

– Őket gyűlölöd, vagy amit az anyáddal tettek?

– Őket! – makacskodott a fiatal férfi.

– Kiérdemelték a haragodat, Anakin.

A fiú könnyben ázó szemmel nézett fel rá.

– De ennél többről volt szó – kezdte mondani, majd megrázta a fejét, és ismét Padmé puha mellébe fúrta az arcát.

Egy pillanattal később ismét felnézett, s látszott az arcán, hogy elhatározta magát.

– Én nem… nem tudtam… – Az egyik kezét a magasba nyújtva ökölbe szorította a kezét. – Nem tudtam uralkodni magamon – vallotta be. – Nem… nem akarom gyűlölni őket… tudom, hogy gyűlöletnek nincs helye. De egyszerűen nem tudok megbocsátani nekik!

– A düh emberi érzés – csillapította Padmé.

– A Jedi képes a düh megfékezésére – vágta rá Anakin azonnal. Elhúzódott a lánytól, kihúzta magát, és arccal az ajtó, a sivatag felé fordult.

Padmé mellé lépett, átölelte.

– Cssss! – súgta halkan, majd gyengéden megcsókolta az arcát. – Te ember vagy.

– Nem, én Jedi vagyok. Tudom, hogy jobb vagyok ennél. – A fejét csóválva a lányra nézett. – Sajnálom. Annyira sajnálom!

– Olyan vagy, mint bárki más – próbálta közelebb húzni magához Padmé, de Anakin megfeszítette a testét.

Azonban nem sokáig bírta tartani a dacos pózt, és ismét zokogni kezdett.

Padmé pedig átölelte, ringatta, és azt mondogatta neki, hogy minden rendben lesz.

Obi-van hátravetette magát vadászgépe ülésében, és dühösen megrázta a fejét. Elég sokáig tartott kilopóznia a gyárból, és amikor végre megtalálta a gépét, azt hitte, véget ért a kaland. De nem.

– Az adó működik – mondta R4-nek, aki egyetértően csipogott. – De nem kapunk visszajelzést. Túl messze van a Coruscant. – Szembefordult a droiddal. – Tudjuk növelni a teljesítményt?

A válaszul érkező csipogások nem hoztak vigaszt.

– Oké, akkor valami mást kell megpróbálnunk. – Obi-van a választ keresve körülnézett. Nem akart felszállni, és ezzel megkockáztatni, hogy észreveszik, de ilyen mélyen a Geonosis fémes, sűrű légkörében esélye sem volt, hogy elérje a távoli Coruscantot.

– A Naboo közelebb van! – mondta hirtelen, és R4 rácsipogott. – Anakint talán elérhetjük, ő pedig továbbítja majd az üzenetet.

R4 lelkesen füttyögött, Obi-van pedig kimászott a pilótafülkéből, hogy ismét leadja az üzenetet, ezúttal Anakinnak.

Azonban néhány perc múlva a droid jelezte, hogy valami baj van.

A Jedi dühösen morogva mászott vissza a pilótafülkébe.

– Hogyhogy nincs a Naboon? – kérdezte, és R4 csak egy tompa füttyel válaszolt. Obi-van nem kezdett el vitatkozni a droiddal, hanem maga ellenőrizte a műszereket. Igen, Anakin jele valóban nem érkezett meg a Nabooról.

– Anakin? Anakin? Hallasz? Itt Obi-van Kenobi – próbálkozott a hajó komján keresztül egyenesen a Naboot célozva.

Miután hosszú percekig nem kapott választ, a Jedi kikapcsolta a komlinket, és odafordult R4-hez.

– Nincs a Naboon, Arfor. Megpróbálom a többi hullámsávot is. Remélem, nem esett semmi baja.

Hátradőlt, a percek meg csak teltek. Tudta, hogy értékes időt veszít, de nem volt sok választása. Nem mehet vissza a városba, az elfogást kockáztatva, hiszen létfontosságú híreket kell eljuttatnia a Jedi Tanácshoz, és ugyanezen oknál fogva harcolva sem akart távozni. Még nagyon sok mindent meg kell tudnia itt.

Tehát várt, és valamivel később R4 együtt érzően felcsipogott. Obi-van ránézett a műszerekre, s elkerekedett a szeme.

– Igen, ez Anakin jele, de a Tatuinról! Mi a fenét keres ott? Megmondtam neki, hogy maradjon a Naboon!

R4 csak dünnyögött.

– Rendben, minden beállítva… a válaszok ráérnek később. – Kimászott a pilótafülkéből, és leugrott a földre. – Adásba, Arfor! Nincs sok időnk.

A droid azonnal ráfókuszált.

– Anakin? – kérdezte Obi-van. – Anakin, veszed az adást? Itt Obi-van Kenobi.

R4 közvetítette a választ, egy sor füttyöt és trillát, amit az R4-P normális esetben nem használt, ám ami mégis ismerős volt Obi-van számára.

– Artu? Jól van, tisztán veszed az adást?

Igenlő füttyögés érkezett válaszul.

– Rögzítsd az üzenetet, és juttasd el Skywalker Jedihez! – utasította a Jedi a távoli droidot.

Újabb igenlő fütty.

– Anakin, a nagy hatósugarú adóm nem működik. Továbbítsd ezt az üzenetet a Coruscantra.

A Jedi belekezdett története elbeszélésébe. Nem tudta, hogy a geonosik elfogták az adását, és háromszögeléssel meghatározták a vadászgép helyét. Annyira elmerült a történetében, hogy nem vette észre a rombolódroidokat, melyek a közelébe lopakodtak, majd felvették harci pozíciójukat.

A Lars-gazdaság mellett álló új sír körül még a Tatuin izzó ikernapjai sem tudták eloszlatni a levegőt átitató szürkeséget. Az új sírkő mellett két régebbi állt, szívfacsaró emlékeztetőjéül a tatuini élet keménységének. Öten gyűltek össze: Cliegg, Anakin, Padmé, Owen és Beru, illetve C-3PO, hogy búcsút vegyenek Shmi Skywalkertől.

– Tudom, hogy akárhol vagy, ott létedtől jobb lett az a hely – mondta Cliegg Lars, egy marék homokot dobva a sírba. – Te voltál a legjobb hitves, amilyet egy férfi csak kívánhat magának. Isten veled, drága feleségem! És mindent köszönök.

Rápillantott Anakinra, majd lehajtotta a fejét, és visszanyelte könnyeit.

Anakin előrelépett, és letérdelt a sír mellé. Felvett egy marék homokot, és hagyta, hogy kiperegjen az ujjai között.

– Nem voltam elég erős ahhoz, hogy megmentselek, anya – mondta a fiatal férfi, aki hirtelen inkább kisfiúnak érezte magát, de egy mély, elszánt lélegzetet véve igyekezett visszanyerni önuralmát. – Nem voltam elég erős. De ígérem, még egyszer nem fogok kudarcot vallani. – Szaggatottan zihálni kezdett, ahogy újabb gyászhullám tört rá, majdnem maga alá temetve. Ám az ifjú padavan kihúzta magát, és felállt. – Nagyon hiányzol, anya!

Padmé előrelépett, rátette kezét Anakin vállára, és mindnyájan szótlanul álltak a sír mellett.

A pillanat azonban hamar elröpült, egy sor sürgető csipogás és fütyülés szakította meg. Megfordulva R2-D2-t pillantották meg feléjük gurulni.

– Artu, te mit keresel itt? – kérdezte Padmé.

A droid vadul füttyögött.

– Továbbítani? – kérdezte Anakin. – Miért, mi a baj?

– Azt mondja, nagyon fontos – közölte C-3PO.

Anakin és Padmé egy néma pillantással engedélyt kért a másik három gyászolótól, majd C-3PO-val együtt követték az izgatott kis droidot a nabooi hajóhoz. Amint felléptek a fedélzetre, R2 megpördült, és kivetítette Obi-van hologramját a padlóra.

– Anakin, a nagy hatósugarú adóm nem működik. Továbbítsd ezt az üzenetet a Coruscantra. – R2 itt megállította az üzenetet, mozdulatlanná dermesztve Obi-van képét.

Anakin felnézett Padméra.

– Továbbítsd a Jedi Tanácsnak!

Padmé arrébb lépett, lenyomott egy gombot, majd megvárta a jel átjutásának megerősítését. Odabiccentett Anakinnak, aki visszafordult Artuhoz.

– Folytasd, Artu!

A droid sípolt egyet, és Obi-van hologramja ismét mozgásba lendült.

– Követtem Jango Fettet, a fejvadászt a Geonosisra, a droidgyárakhoz. A Kereskedő Föderáció itt veszi át a harci droidokat, és egyértelmű, hogy Gunray alkirály áll az Amidala szenátor elleni merénylet mögött.

Anakin és Padmé összenézett. Egyiküket sem lepte meg túlságosan az információ. Padmé visszagondolt a Typhóval és Panakával való találkozásra a Naboon, mielőtt elindult a Coruscantra, titokban kísérve a halálra ítélt űrhajót.

– A Kereskedelmi Céh és a Vállalati Szövetség egyaránt Dooku gróf rendelkezésére bocsátotta hadseregét, és…

A hologram megpördült.

– Várjatok! Várjatok!

Anakin és Padmé összerezzentek, ahogy a rombolódroidok feltűntek a hologramon, és megragadták Obi-vant. A kép megremegett, majd darabokra hullott.

Anakin felugrott, és odarohant Artuhoz, de aztán megtorpant, rádöbbenve, hogy semmit sem tehet.

Az égvilágon semmit.

A távoli Coruscanton Yoda, Mace Windu és a Jedi Tanács többi tagja izgatottan és nagy szomorúsággal eltelve nézte a hologramüzenetet.

– Életben van – közölte Yoda, miután újra megnézték a felvételt. – Érzem az Erőben.

– De elfogták – szúrta közbe Mace. – És a kerekek most már még veszélyesebben pörögnek.

– Úgy érzem, több dolog történik a Geonosison, mint amiről tudomást szereztünk.

– Egyetértek – bólintott Mace. – Nem ülhetünk tétlenül. – Ránézett Yodára, akárcsak mindenki más a teremben, és a kis Jedi-mester lehunyta a szemét. Láthatólag nagy, nagyon nagy fájdalmat okozott neki az ügy.

– A sötét oldal, érzem – mondta. – Minden ködös.

Mace bólintott, és komoran a többiekhez fordult.

– Gyülekező! – adta ki a parancsot, amit sok-sok éve nem hallott a Jedi Tanács.

– Dooku grófról majd mi gondoskodunk – mondta Mace a komlinken keresztül Anakinnak. – Számodra most az a legfontosabb, hogy maradj ott, ahol vagy. Minden áron meg kell védened a szenátort. Ez elsődleges prioritást élvez.

– Értettem, mester – felelte Anakin.

Rezignált, legyőzött hangja mélyen megrendítette Padmét. A harcias szenátort keserűséggel töltötte el, hogy Anakinnak itt kell rostokolnia, reá vigyázva, miközben mestere életveszélyben van.

Ahogy a hologram eltűnt, Padmé odalépett a hajó vezérlőpultjához, és néhány kapcsolót átbillentve ellenőrzött néhány koordinátát, megbizonyosodva arról, amit egyébként is tudott.

– A fél galaxison át kell vágniuk – fordult oda Anakinhoz, akit láthatólag nem foglalkoztatott a hír. – Nem fognak időben odaérni, hogy megmentsék.

Nem kapott választ.

– Nézd, a Geonosis alig egyparszeknyire van innen! – emelte fel a hangját Padmé, kivetítve a lehetséges útvonalakat a képernyőre. – Anakin?

– Hallottad, mit mondott Windu mester.

– A Coruscantról nem érnek oda időben, hogy megmentsék! – ismételte meg Padmé, még jobban felemelt hangon. Sorra nyomta le a kapcsolókat a vezérlőpulton, előkészülve a hajtóművek beindításához, de Anakin gyengéden megfogta a kezét.

– Ha még él – mondta a fiatal Jedi komoran.

Padmé rámeredt, mire a fiú elfordult és hátralépett.

– Annie, itt fogsz ülni, és hagyod meghalni? – kiáltott fel a lány, átvágva a hídon, és megragadva a padavan karját. – Hiszen a barátod! A tanítód!

– Olyan, mintha az apám lenne! – kiáltott vissza Anakin. – De hallottad Windu mestert. Szigorúan megparancsolta, hogy maradjak itt.

Padmé megértette, mi zajlik Anakinban. Kételkedett magában. Kudarcnak érezte, hogy nem sikerült megmentenie az anyját, és talán életében először valóban kételkedett belső hangjában, az ösztöneiben. Padmé tudta, hogy valahogyan át kell lendítenie ezen az állapoton, legalább annyira Anakin, mint Obi-van érdekében. Ha itt marad, és nem tesz semmit, akkor Padmé két barátot is elveszít: Obi-vant a Geonosis, Anakint pedig a bűntudata miatt.

– Csak azért parancsolta meg, hogy maradj itt, hogy meg tudj védeni – pontosított vigyorogva, remélve, hogy sikerül a fiú eszébe juttatnia a korábbi parancsot, mely szerint a Naboon kellett volna maradnia, s amit megszegett. Hátralépett, visszament a vezérlőpulthoz, átbillentett még néhány kapcsolót, és a hajtóművek feldübörögtek.

– Padmé!

– Szigorú parancsot kaptál, hogy védj meg – ismételte a lány. – Márpedig én megyek, és megmentem Obi-vant. Tehát ha meg akarsz védeni, akkor velem kell jönnöd!

Anakin néhány másodpercig szótlanul bámulta, és Padmé állta a tekintetét. Félrebillentette a fejét, haja az arcába hullott, de alig homályosította el az arcán ragyogó elszántságot.

Anakin tudta, hogy akármivel is igazolja Padmé, Mace Windu parancsával ellentétesen cselekszenek. Tudta, hogy Jedi-padavanként nem ezt várják tőle.

De mikor akadályozta ez meg bármiben is?

Elszántan odalépett a vezérlőpulthoz, és a nabooi űrhajó néhány másodperc múlva dübörögve felröppent a Tatuin egére.

A Köztársaság Közigazgatási Épületének nyugodt szépsége annak csörgedező szökőkútjaival és tükörsima tavacskáival, díszes oszlopaival és egymást érő szobraival elrejtette a benti zűrzavart. A hír eljutott Obi-vantól Yodáig és a Jedi Tanácsig, és most tőlük a főkancellárhoz és a szenátusi vezetőkhöz, hogy a Köztársaság szétesik. A hangulat Palpatine főkancellár irodájában egyszerre volt komor és őrjöngő, mindenkit elárasztott a csüggedés érzése, a cselekvési kényszeré, és a nyilvánvaló tehetetlenség miatti csalódottság.

Yoda, Mace Windu és Ki-Adi-Mundi képviselték a Jediket, nyugalmat árasztva az ideges és feszült Bail Organa és Ask Aak szenátorok és Jar Jar Binks képviselő felé. Palpatine hatalmas íróasztala mögül hallgatta Őket szemmel látható kétségbeeséssel, a segédje, Mas Amedda pedig mellette állt és a könnyeivel küszködött.

Csend honolt a szobában néhány hosszú pillanatig, miután Mace Windu befejezte a Geonosisról származó üzenet ismertetését.

Yoda, apró botjára támaszkodva Bail Organára pillantott, erre a mindig megbízható, hozzáértő emberre, és enyhén biccentett. Az alderaani szenátor vette a jelzést, és megnyitotta a vitát.

– A Kereskedő Föderáció háborúra készül – mondta. – Obi-van jelentése nem hagy kétséget efelől.

– Amennyiben a jelentés hiteles – vágott közbe azonnal a heves Ask Aak.

– Az – biztosította őt Mace Windu, és Ask Aak, az izgága szenátor elfogadta ezt. Valójában Yoda megértette, hogy Ask Aak csupán azért tette a megjegyzését, mivel azt akarta, hogy a Jedik nyíltan támogassák a jelentést, s ezzel bizonyítsa a többieknek, hogy a helyzet a katasztrófa szélére sodródik.

– Dooku gróf nyilván egyezséget kötött velük – értelmezte Palpatine főkancellár.

– Le kell állítanunk őket, mielőtt készen nem állnak! – vélte Bail Organa.

Jar Jar Binks középre lépett, és bár remegett egy kicsit, de legalább a nyelvét a szájában tartotta.

– Bodzsánad, dizdeledre méldó főganzellár uram – kezdte a gunga. – Dalán ezeg a dzsedig begfégezig a lászadó zsereget.

– Köszönöm, Jar Jar – felelte udvariasan Palpatine, majd Yodához fordult. – Yoda mester, hány Jedit tudnak a Geonosisra küldeni?

– Jedik ezrei vannak szerte a galaxisban – felelte a kis Jedi-mester. – Különleges megbízatásra csak kétszáz elérhető.

– Minden tiszteletem a Jedi Rendé – mormolta Bail Organa –, de ez nem hangzik elégnek.

– Tárgyalások útján tartják fenn a békét a Jedik – felelte Yoda. – Háborút kezdeni szándékunkban nem áll.

Folyamatos nyugalma csak még inkább kihozta sodrából az izgága Ask Aakot.

– Az egyezkedésnek vége! – kiáltotta. – Most már szükségünk van arra a klónhadseregre!

Yoda lassan lehunyta a szemét; fájdalmat okoztak neki az elhangzott rettenetes szavak.

– Fájdalom, az egyezkedésnek még nincs vége – mondta Bail Organa. – A Szenátus nem fogja jóváhagyni a hadsereg használatát, amíg a szeparatisták meg nem támadnak. És akkor valószínűleg már túl késő lesz.

– Ez krízishelyzet – merészelt közbeszólni Mas Amedda. – A Szenátusnak meg kell szavaznia a szükséghelyzetet, és a hatalmat a főkancellárra ruháznia! Akkor ő jóváhagyhatja a klónok bevetését.

Palpatine hátrahőkölt e javaslat hallatán, mely láthatóan mélységesen megrázta.

– De melyik szenátor venné a bátorságot, hogy előterjesszen egy ilyen radikális indítványt? – kérdezte habozva.

– Majd én! – jelentette ki Ask Aak.

Mellette Bail Organa akaratlanul is felkuncogott, és a fejét rázta.

– Attól tartok, önre nem hallgatnának. És rám sem – tette hozzá sietve, amikor Ask Aak vadul rámeredt. – Túl sok politikai kapacitásunkat áldoztuk már arra, hogy a szeparatisták filozófiájáról vitázzunk és beavatkozást sürgessünk. A Szenátus nem venné többnek az indítványunkat, mint újabb figyelemfelkeltésnek. Olyan hangra lenne szükségünk, aki eddig az ellenzéket képviselte, és a véleménye megváltoztatásával adna súlyt a jelenlegi szituációnak.

– Bárcsak itt lenne Amidala szenátor! – kívánta Mas Amedda.

Jar Jar Binks habozás nélkül ismét előlépett.

– Idd vagyog én, főganzellár – mondta a gunga olyannyira felhúzva csapott vállait, amennyire csak lehetséges. – Én majd megdezem – mondta tiszteletteljesen a többieknek. – Én majd előderjezdem az indídványd, ami a hadalmad a gegyelmes úr gézébe aggyá.

Palpatine az izgalomtól reszkető gungáról Bail Organára nézett.

– Ő Amidala nevében beszél – mondta az alderaani szenátor. – Mindenki tisztában van azzal a Szenátusban, hogy Jar Jar Binks szavai Amidala szenátor óhaját tükrözik.

Palpatine zordan rábólintott, és Yoda erős félelmet érzékelt belőle, mintha tudná, hogy rá fogják ruházni a legveszélyesebb pozíciót, amit ő és a Köztársaság valaha is ismert.

Lassan elfordulva az energiamezőben, amelyben sercegő, kék energiaszálak tartották fogva, Obi-van csak tehetetlenül nézte, ahogy Dooku gróf lép be a szobába. A méltóságteljes tartású férfi odasétált a Jedi elé, olyan arckifejezéssel, mely mély szimpátiáról tanúskodott, ám amelyben Obi-van nyilvánvalóan nem bízott.

– Áruló! – csikorogta Obi-van.

– Helló, barátom – szólalt meg Dooku. – Ez tévedés. Rettenetes tévedés. Túlságosan messzire mentek. Ez őrület!

– Úgy tudtam, te vagy itt a vezető, Dooku – felelte Obi-van olyan egyenletes hangon, ahogy csak tudta.

– Ehhez nekem semmi közöm, biztosíthatlak – bizonygatta az ex-Jedi. – Úgy tűnt, szinte megbántotta a gyanúsítás. – ígérem, haladéktalanul követelni fogom, hogy engedjenek szabadon.

– Nos, remélem, nem telik sok időbe. Dolgom van. – Obi-van apró repedést észlelt Dooku sajnálkozó kifejezésében, egy parányi kis… dühöt?

– Megkérdezhetem, mit keres egy Jedi-lovag a Geonosison?

Pillanatnyi tétovázás után Obi-van úgy gondolta, nincs sok vesztenivalója, és megpróbálta tovább piszkálni Dookut, hogy bökje ki az igazságot.

– Egy Jango Fett nevezetű fejvadászt követtem. Ismered őt?

– Amennyire tudom, itt nincsenek fejvadászok. A geonosik nem bíznak bennük.

Bízni. Ez jó szó, gondolta Obi-van.

– Ezért senki nem hibáztathatja őket – válaszolta kitérően. – De ő itt van, biztosíthatlak.

Dooku gróf hallgatott egy darabig, aztán bólintott, nyilvánvalóan elfogadva a tényt.

– Nagyon sajnálatos, hogy ösvényeink sosem keresztezték egymást ezelőtt, Obi-van – mondta kedves, előzékeny hangon. – Qui-gon mindig elismerően beszélt rólad. Bárcsak élne még… jól jönne most a segítsége!

– Qui-gon Jinn sosem állna melléd.

– Ne légy ebben olyan biztos, ifjú Jedi! – vágta rá Dooku gróf azonnal, zavarba ejtő mosollyal az arcán, amely magabiztosságról és higgadtságról árulkodott. – Elfelejted, hogy Qui-gon Jinn valaha az én növendékem volt, mint ahogy te az övé.

– Szerinted ez fölötte áll a hűségnek, mely a Jedi Tanácshoz és a Köztársasághoz kötötte?

– Mindent tudott a Szenátusban folyó korrupcióról – folytatta Dooku, anélkül hogy kihagyott volna akár egy szívdobbanásnyit. – Korruptak valamennyien, természetesen. Yoda és Mace Windu is. De Qui-gon sohasem tartott volna ki e mellett a status quo mellett, ha tudja azt az igazságot, amit én tudok. – Drámai szünetet tartott, amely közbevetést követelt Obi-vantól.

– Az igazságot?

– Az igazságot – mondta a magabiztos Dooku. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a Köztársaság a Sith Sötét Lordjainak uralma alatt áll?

Ez mélyebbre hatolt, mint az őt fogva tartó energiaszálak bármelyike.

– Nem! Ez nem lehetséges! – Az elméje pörgött, és valami ellenérvet keresett. Ő volt az egyetlen az élő Jedik között, aki harcolt egy Sith Lorddal, és ez az összecsapás szeretett mestere, Qui-gon életébe került. – A Jedik tudnának erről!

– Az Erő sötét oldala elhomályosítja a látásukat, barátom – magyarázta nyugodtan Dooku. – Több száz szenátor áll jelenleg a befolyása alatt annak a Sith Lordnak, akinek a neve Darth Sidious.

– Nem hiszek neked – mondta Obi-van határozottan, és azt kívánta, bárcsak olyan szilárdan tudná tagadni azt az igazságot, mint ahogy kijelentette.

– A Kereskedő Föderáció alkirálya valaha szövetségese volt ennek a Darth Sidiousnak – magyarázta Dooku, és ismerve az egy dekáddal ezelőtti eseményeket, ez hihető állításnak tűnt. – De őt tíz évvel ezelőtt cserbenhagyta a Sötét Lord. Hozzám jött segítségért. Mindent elmondott. A Jedi Tanács nem hitt volna nekem. Sokszor próbáltam figyelmeztetni őket, de nem hallgattak rám. Amikor majd érzékelik a Sötét Lord jelenlétét és rádöbbennek a hibájukra, már túl késő lesz. Mellém kell álmod, Obi-van, és együtt elpusztítjuk a Sithet.

Mindez annyira ésszerűen, annyira logikusan hangzott, és annyira illett ahhoz a szóbeszédhez, amit Obi-van Dooku grófról hallott. Ám a selymes szavak mögött ott lapult a valóság, ami pozdorjává zúzta e logikát.

– Sosem állok melléd, Dooku!

A művelt és tekintélyes férfi mély, csalódott sóhajjal nyugtázta ezt, aztán hátat fordított, hogy távozzon.

– Szabadon bocsátásod nehézségekbe ütközhet – vetette vissza a válla fölött, aztán kiment.

A Geonosishoz közeledve Anakin ugyanazokat a technikákat használta, mint Obi-van. A Geonosis közeli aszteroidagyűrűben rejtőzött el a nabooi csillaghajóval a járőröző föderációs flotta elől. És akárcsak mentora, a padavan is felismerte a nem várt flotta szokatlan és fenyegető elhelyezkedését.

Anakin behatolt a légkörbe, és levitte a hajót olyan mélyre, ahogy csak tudta, a vízfelszínt súrolva suhant, völgyek és tornyosuló kőalakzatok között siklott, fennsíkok körül körözött. Padmé ott állt mellette, és jelek után fürkészve a látóhatárt leste.

– Látod azokat a füstoszlopokat egyenesen előtted? – mutatta a nő. – Azok valamiféle kéménynyílásból jönnek.

– Úgy van – értett egyet Anakin. Megdöntötte a hajót, és a távoli füstcsíkok felé száguldott. Egyenesen rászállt az egyik ilyen gőzfelhőre, és óvatosan leereszkedett a hajóval a nyílásba.

Amikor szilárd talajon landoltak, ő és Padmé készültek elhagyni a hajót.

– Figyelj, bármi történik odakinn, tedd, amit én! – mondta Padmé. – Nem akarok harcba keveredni. Mint a Szenátus tagja, talán sikerül megoldást találnom erre a kusza helyzetre.

Anakinnak, aki mostanában a fényszablyája diplomáciáját gyakorolta, méghozzá elsöprő hatással, e szavak fájdalmasan igaznak csengtek.

– Rám bízod ezt? – kérdezte Padmé, és a fiú tudta, hogy arcáról lerítt a fájdalom.

– Ne aggódj! – mondta vigyort erőltetve az arcára. – Már feladtam, hogy vitatkozni próbáljak veled.

Mögöttük, ahogy a leszálló rámpa felé lépkedtek, Artu panaszosan felvinnyogott.

– Maradjatok a hajón! – utasította Padmé mindkét droidot. Aztán ő és Anakin kiléptek a föld alatti komplexumba, és szinte azonnal felismerték, hogy egy roppant méretű droidgyárba jutottak.

Nem sokkal azután, hogy Anakin és Padmé távozott, R2-D2 kinyújtotta lábait, leereszkedett emelvényéről, és azonnal gurulni kezdett a hajó kijárata felé.

– Bánatos kis barátom – magyarázta neki Thripio –, ha szükségük lenne a segítségünkre, megmondták volna. Sokat kell még tanulnod az emberekről.

Artu visszacsipogott rá, de továbbgurult.

– Ahhoz képest, hogy csak egy gép vagy, túl sokat gondolkodsz – vágott vissza Thripio. – Engem arra programoztak, hogy megértsem az embereket.

Artu egy sorozat rövid és udvariatlanul kurta csippantással válaszolt.

– Hogy mit jelent ez? – visszhangozta Thripio. – Azt jelenti, hogy itt én parancsolok!

Artu erre még csak nem is reagált. Már a rámpán siklott, kigördült a hajóból.

– Várj! – kiáltott utána Thripio. – Hová mégy? Neked egyáltalán nincs eszed?

A válaszként adott füttyögés eléggé disszonáns volt.

– Milyen goromba!

Artu felgyorsult, és elgörgött.

– Kérlek, várj! – kiáltotta Thripio. – Tudod, hová mégy?

Bár a válasz messze állt a magabiztostól, Thripio egyvalamit biztosan nem akart: egyedül maradni. Sebesen meglódulva beérte Artut, és idegesen motyorászva lépkedett mögötte.

Anakin és Padmé végigsuhantak a gyárváros hatalmas oszlopokkal szegélyezett folyosóm, lépteik hangját elnyomta a lenti nagy csarnokban sorakozó gépek zümmögése és dübörgése. A hely kihaltnak tűnt – Anakin szerint túlzottan is.

– Hol vannak ezek? – suttogta Padmé, öntudatlanul visszhangozva a fiú gondolatait.

Anakin feltartott kézzel intette csendre, és a fejét oldalra billentve érzékelt… valamit.

– Várj! – mondta.

Anakin még magasabbra emelte a kezét, és tovább hallgatózott, de nem a fülével, hanem az Erőt fürkésző érzékeivel. Volt itt valami, valami közeli. Ösztönei arra késztették, hogy a mennyezet felé emelje tekintetét, aztán döbbenten és rémülten látta, amint fölötte a keresztgerendák valósággal lüktetnek, mintha élnének.

– Anakin! – kiáltotta Padmé, látva, amint szárnyas alakok bukkannak elő a gerendák mögül, mintha csak azokból nőttek volna ki, és sebesen zúdulnak lefelé. Magas és szikár, erős izomzatú lények voltak, de nem véznák, narancsszínű bőrrel, lebernyegszárnyakkal.

Anakin fényszablyája máris elővillant. Ösztönösen megperdült, reflexből odavágott, és leszelte a szárnyát annak a kreatúrának, amelyik lecsapott rá. A teremtmény továbbsodródott, a padlóra hullott, de azonnal egy másik libbent a helyére, aztán még egy harmadik, és vakmerően rárontottak a padavanra.

Anakin jobb felé döfött, azonnal visszarántotta a pengét a füstölgő húsból, aztán a feje fölött ívben lendítette balra. Két újabb támadó bukfencezett a padlóra.

– Fuss! – kiáltotta oda Padménak, de a lány már rohant a folyosón a távoli ajtónyílás irányába. Anakin a fényszablyáját lengetve tartotta távol magától a makacs teremtményeket, de közben ő is rohant, beszáguldott az ajtónyíláson a lány mögött, és csaknem mindketten lezuhantak annak a kis kezelőhídnak a végén, amely egy roppant mélység fölé nyúlt.

– Vissza! – kezdte mondani Padmé, de mire ő meg Anakin megfordultak volna, az ajtó csattanva bezárult mögöttük, és ők ott ragadtak ezen a bizonytalan kakasülőn. Újabb szárnyas teremtmények jelentek meg fölöttük, de ami még rosszabb, a kezelőhíd elkezdett visszahúzódni.

Padmé nem habozott. Leugrott a nem sokkal alatta húzódó futószalagra.

– Padmé! – kiáltotta Anakin rémülten, és máris ugrott a lány mögé a mozgó szalagra. És ekkor a szárnyas geonosik rávetették magukat, ott suhogtak, kapkodtak körötte, és ő kétségbeesetten csapkodott a fényszablyájával, hogy távol tudja tartani őket.

– Ó, tervezőm! – motyogta Thripio, miközben összevissza forgolódva beszkennelte a roppant méretű gyárat. Egy kiszögellésre értek Artuval, ahonnan beláthatták a fő területet. – Gépek teremtenek gépeket. Milyen perverz!

Artu egyetértően csipogott.

– Higgadj le! – szólt rá Thripio. – Miről beszélsz? Nem vagyok az utadban!

Artu nem állt le vitatkozni. Gördülni kezdett, és letaszította Thripiót a párkányról. A sikoltó droid rázuhant egy szerencsétlen, repülő szállítódroidra, aztán még lejjebb hullott egy oldalsó futószalagra. Artu önszántából legördült utána. Begyújtotta apró rakétáit, s így röppent át a mélység fölött a távoli konzolok irányába.

– Ó, a fene essen beléd, Artu! – kiáltotta Thripio, és keményen küzdött, hogy összeszedje magát. – Figyelmeztethettél volna, vagy beavathattál volna a tervedbe!

Beszéd közben végre sikerült felállnia… épp egy vízszintes vágógép előtt.

Thripiónak épp csak annyi ideje maradt, hogy felsikkantson, mielőtt a pörgő lap elválasztotta a fejét a vállaitól; a teste rázuhant a szalagra, a feje pattogva hullott le egy másik futószalagra, amelyen más fejek is sorakoztak – harci droidoké.

Egy hegesztőállomással később C-3PO feje egy harci droid testére került.

– Hú, de ronda! – kiáltotta. – Miért gyárt bárki is ilyen csúnya droidokat?

Sikerült oldalra pillantania, és láthatta, amint eredeti teste állva begördül a többi droid közé, ahol egy harci droid fejét hegesztették a nyakára.

– Ez egy kissé zavaros! – nyüszítette a szerencsétlen Thripio.

Ráadásul R2-D2 még csak oda sem figyelt gépbarátjára. Megpillantotta Padmé úrnőt, és azonnal a nyomába eredt.

Padmé kapálózva, összevissza hengeredve próbált lábra állni, de minduntalan elesett. Visszafelé próbált mászni, de a futószalag elragadta, és hirtelen a lezúduló prések alatt találta magát; olyan gépek között, melyek elég keményen csapnak le ahhoz, hogy az olvadt fémmasszákat súlyos droidpáncélok részeivé sajtolják. Épp csak kicsusszant az egyik döngölő alól, és épp sikerült lábra állnia a következő előtt; elkeseredett dühvel ugrott vissza, várva a megfelelő pillanatot, hogy a súlyos döngölőfej felemelkedjen a vezéroszlop mentén.

És ekkor egy szárnyas geonosi csapott le rá, megragadta, és kibillentette az egyensúlyából. Épp csak annyi figyelmet fordított erre a támadásra, hogy pillanatnyilag kiszabaduljon, aztán remélve, hogy jól becsülte meg az ütemet, hirtelen előreszökkent, sebesen ugrott és mászott, és épp hogy kiért a túloldalon, a döngölőfej dübbenve csapódott le mögötte.

Pontosan az őt üldöző geonosi fejére, szétlapítva azt.

Padmé még csak nem is látta ezt, mivel a következő döngölőt figyelte. Sikerült átgördülnie alatta biztonságban, de amint kibukkant a túloldalon, egy szárnyas lény ágaskodott fel közvetlenül előtte, beburkolta lebernyegszerű szárnyaival, és megragadta erős karjaival.

Padmé derekasan küzdött, de a teremtmény túlságosan erősnek bizonyult. Oldalra röppent vele a futószalagról, aztán minden teketória nélkül elengedte terhét. Padmé keményen belezuhant egy jókora, üres tartályba. Gyorsan összeszedte magát, és megpróbált kimászni, de a tartály mély volt, és nem akadtak benne kapaszkodók, melyek segítségével kijuthatott volna.

Anakin elszántan viaskodott egy csapat szárnyas geonosival, s közben a halálos présgépek között ugrált, de valahogy mégis sikerült látnia a történteket.

– Padmé! – kiáltotta, miközben átrohant egy döngölőfej alatt, látva a fenyegető katasztrófát. Azonnal rádöbbent, hogy nem tud segíteni, és a tartály, amelyikbe a lány belehullott, gyors ütemben haladt egy adag öntésre váró olvadt fém felé. – Padmé!

És akkor ismét harcolnia kellett, s miközben levágott egy újabb szárnyas kreatúrát, egyre rémültebben figyelte, mint sodródik szerelme a végzete felé.

Hevesen vagdalkozott, elhessegette ellenfeleit, és kétségbeesetten iramodott Padmé irányába, és újra a nevét kiáltotta. Áttört egy másik soron, droidrészeket röpítve mindenfelé, aztán átszökkent egy másik futószalagra, amely épp Padmé felé vitte, aki még mindig tehetetlenül küzdött, miközben egyre közelebb sodródott az olvadt fémtömeghez. Arra gondolt, hogy az Erőt használva odaugorhatna a lányhoz, ám túl közel került egy másik géphez, és egy satu szorult a karjára, amely egy beprogramozott vágógép elé penderítette.

Anakin nagyot rúgott, mindkét lábával eltalálta a szárnyas lényt, amely üldözte őt, és a geonosi hanyatt zuhant. A fiú minden erejével küzdött a gép kérlelhetetlen szorítása ellen, és épp időben sikerült oldalra csavarnia testét, hogy elkerülje a vágópengét – a karjával legalábbis. Megrökönyödve látta, ahogy a gép kettészelte a fényszablyáját.

Aztán amikor felnézett, egy pillanat alatt rádöbbent, hogy a fénykard a legkevesebb vesztesége.

– Padmé! – kiáltotta.

A túloldalon R2-D2 leereszkedett Padmé tartálya közelében. Sietve munkához látott, becsúsztatta vezérlőkarját a komputercsatlakozóba, és lapozni kezdte az adatállományokat.

Higgadtan végezte munkáját, és igyekezett kirekeszteni azt a tényt, hogy Miss Padmé hamarosan eggyé válhat a megolvadt fémmel.

Végül sikerült lekapcsolnia a megfelelő futószalagot. Az hirtelen leállt, s Padménak, aki alig egy méterre volt az olvadt fémtócsától, épp csak annyi ideje volt, hogy elkönyvelje a megkönnyebbülést.

Máris egy csapat szárnyas teremtmény csapott le rá, és felragadták őt erős karjaikkal.

Anakin félrerugdosta egy újabb támadóját, és tovább küzdött a karját satuba szorító géppel. Csüggedten látta, amint egy csapat halálos droid gördül oda, és pozícióba helyezkednek körülötte.

Aztán egy páncélos rakétaember libbent be elé lövésre kész sugárvetőt tartva felé.

– Ne mozdulj, Jedi! – parancsolta.

Amidala szenátornő a hatalmas tárgyalóasztal egyik oldalán ült, Anakin Skywalker pedig védelmezőn állt mögötte. Velük szemben Dooku gróf terpeszkedett, Jango Fett-tel a háta mögött. Aligha lehetett volna ezt egyenlő felek tárgyalásának nevezni, hiszen Jango Fett fegyvert viselt, Anakin pedig nem, és a teremben végig geonosi őrök sorakoztak.

– Ön fogva tart egy Jedi-lovagot, Obi-van Kenobit – mondta Padmé nyugodtan, abban a hangnemben, amelyen oly sok szenátori tárgyaláson sikerrel járt már. – Hivatalosan követelem, hogy adja őt át nekem most azonnal.

– Ő bűnösnek találtatott kémkedés vádjában, szenátor, és hamarosan kivégzik. Pár órán belül, úgy hiszem.

– Ehhez nincs Joguk – mondta Padmé alig valamivel emeltebb hangon. – Ő a Köztársaság tisztje.

– Mi itt nem ismerjük el a Köztársaságot – jelentette ki Dooku. – Azonban ha a Naboo csatlakozna a szövetségünkhöz, valószínűleg méltányolnám a kegyelmi kérvényét.

– És ha nem csatlakozom a lázadókhoz, feltételezem, ez a Jedi is meghal, aki velem van.

– Nem óhajtom kényszeríteni önt, hogy akarata ellenére csatlakozzon az ügyünkhöz, szenátor, de ön józan és becsületes képviselője népének, és feltételezem, azt akarja tenni, ami legjobban szolgálja az érdekeiket. Nincsenek még torkig a korrupcióval, a bürokratákkal, a képmutatással? És ön? Legyen őszinte, szenátor!

A férfi szavai belemartak Padmé lelkébe, mivel tudta, hogy van ebben némi igazság. Épp elég ahhoz, hogy hitelt adjon Dooku érveinek, melyekkel oly sok rendszert rá tudott venni, hogy csatlakozzon a szövetséghez. És persze a helyzet realitása még mélyebben érintette. Tudta, hogy igaza van, és az eszméi jelentenek valamit, de hogy állhat ez szemben azzal a ténnyel, hogy ki fogják végezni, ha kitart az elvei mellett? És még ennél is több, miként tarthatna ki az elvei mellett, ha ez azt jelenti, hogy Anakint is megölik miatta? Ebben a pillanatban fogta csak fel, mennyire szereti a padavant, ám ugyanakkor azt is tudta, hogy nem tagadhatja meg mindazt, amiben egész életében hitt. Nem, még a fiú élete és a sajátja kedvéért sem.

– Az eszmék még léteznek, gróf úr, még ha az intézmény gépezete akadozik is.

– Ön ugyanazokban az eszmékben hisz, mint mi! – vágta rá azonnal Dooku, megragadva a nyilvánvaló lehetőséget. – Ugyanazokban az eszmékben, amelyekért mi küzdünk.

– Ha igaz lenne, amit állít, önnek a Köztársaságban kellett volna maradnia, és segíteni Palpatine főkancellárt a munkájában.

– A főkancellár jót akar, hölgyem, de alkalmatlan erre – mondta Dooku. Azt ígérte, hogy csökkenti a bürokráciát, de a bürokraták erősebbek, mint valaha. A Köztársaságot nem lehet helyrehozni. Az ideje lejárt. A demokrácia a Köztársaságban csupán színjáték. Egy játszma a szavazók megszerzéséért. Eljön az idő, amikor az a megszállott pénzhajhászás, amelyet Köztársaságnak neveznek, elveszíti a demokráciának és a szabadságnak még a látszatát is.

Padmé összeszorított fogakkal hallgatta ezen érveket, és tudatosan emlékeztette magát, hogy a férfi túloz, olyan megvilágításba helyezi a dolgokat, melyek őt hihető színben tüntetik fel. Csupán át kellett látnia e hazugságokon, látni a fogakat a kígyó csábító tánca mögött, s nem feledkezni meg arról a tényről, hogy fogolyként tartja itt Obi-vant, és ki akarja végeztetni. Ejtene ilyen foglyot a Köztársaság, és halálra ítélné? És ő?

– Azt nem hiszem – jelentette ki újult határozottsággal. – Tudok a szövetségről, melyet a Kereskedő Föderációval, a Kereskedelmi Céhvel és másokkal kötött, gróf úr. Itt nem az történik, hogy egy kormányt korrumpálnak az üzleti érdekek, maga az üzlet válik a kormánnyá! Nem fogok elpártolni mindattól, amit tiszteltem, és amiért dolgoztam. Nem fogom cserbenhagyni a Köztársaságot.

– Tehát a Jedi-barátait hagyja cserben? Az ön közreműködése nélkül semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam a kivégzésüket.

– És ezen kijelentése elárulja, miféle az ön által javasolt jobb jövő – jelentette ki Padmé kereken, és hangja szilárdan csengett, ellentétben a szívét és lelkét marcangoló aggodalommal és kínokkal. Az ezt követő csendben Dooku rámeredő tekintete az udvarias méltóság pózából egy haragos ellenség tekintetévé változott, csupán egy pillanatra, de aztán visszanyerte szokásos nyugodt és méltóságteljes modorát. – És mi a helyzet velem? – folytatta Padmé. – Engem is kivégeztet?

– Nem vetemednék ilyesmire – felelte Dooku. – De vannak bizonyos személyek, akiknek erős érdeke fűződik az ön elhalálozásához, hölgyem. Attól tartok, ennek semmi köze a politikához. Ez személyes ügy, és hatalmas összegeket fizettek ki az ön meggyilkolásáért. Biztosra veszem, követelni fogják majd, hogy a kivégzésnek ön is részese legyen. Sajnálom, de ha nem működik együtt velem, át kell adnom önt a geonosi igazságszolgáltatásnak. Az együttműködése nélkül semmi többet nem tehetek önért.

– Igazságszolgáltatás – visszhangozta Padmé hitetlenkedve, a fejét ingatva, sokatmondó, gúnyos mosollyal. Aztán mindketten hallgattak.

Dooku türelmesen várt néhány pillanatig, aztán megfordult, és odabiccentett Jango Féltnek.

– Elvezetni őket! – parancsolta a fejvadász.

Legnagyobb csalódottságára Thripio hamarosan rájött, hogyan értette a geonosi, amikor azt mondta: „A sorba vele!”

Egy csapat gyakorlatozó harci droid közé került, melyeket tizenkétszer húszas alakzatban alapos tesztelésnek vetettek alá, mielőtt a hatalmas kifutópályákra terelték őket, ahol bezsuppolták valamennyiüket a Kereskedő Föderáció hadihajóiba. Olyan zaklatott volt az oda nem illő protokolldroid, és annyira szokatlan volt számára az új teste, hogy amikor a geonosi kiadta a „balra át” parancsot jobbra fordult, és amikor a gyakorlatvezető ezt követően „lépés indulj”-t vezényelt, a vele szemközt álló harci droid egyenesen nekigyalogolt, hátrafelé sodorta, mivelhogy a parancsot követte, és nem volt improvizatív képességgel felruházva.

– Ó, állj már le! – rimánkodott Thripio. – Összekarcolsz! Könyörgök, állj le!

A harci robot nem reagált, lévén hogy őt arra programozták, csak a kiképző parancsnok utasításainak engedelmeskedjen.

– Ó, állj le! – könyörgött ismét Thripio attól félve, hogy hanyatt esik, és a harci droid meg a mögötte masírozó négy másik átgázolnak rajta. Érzékelői, melyek immár új törzséhez csatlakoztak, hatékony megoldást kínáltak a problémára. Anélkül, hogy felfogta volna, mit cselekszik, Thripio kilőtte jobb karjának lézerét az őt lökdöső harci droid mellkasába, és darabokra szaggatta azt. – Ó, tervezőm! – kiáltotta Thripio.

– Állj! – üvöltötte a geonosi kiképzőparancsnok, és az összes droid azon nyomban megtorpant. Kivéve szerencsétlen Thripiót, aki meghökkenten állt ott, törzse jobbra-balra forgolódott, miközben megpróbálta kitalálni, mit tegyen. Hallotta, amint a parancsnok azt kiáltja, hogy „négy pont hetes vissza újraprogramozásra”, és amikor felfogta, hogy ez épp az ő pozíciója a menetoszlopban, tudta, hogy a geonosi róla beszél.

– Várjatok, nem, ez tévedés! – kiáltotta, ahogy néhány zömök karbantartó droid gördült mellé, és megragadták őt satuszerű karjaikkal. – Ó, hiszen ez teljesen helytelen! Belém több mint hárommillió nyelvet programoztak, nem menetelést!

Még mielőtt a folyosó végéig ért volna, Mace Windu érzékelte Yoda nagy szomorúságát. A mester egy erkélyen ült, ahonnan a Galaktikus Szenátust szemlélte. Alatta elszabadult a káosz. Ordítozás, sikoltozás, elharsogott érvek és ellenérvek – az általános zűrzavar mély akkordot pendített meg Mace Winduban, aki megértette Yoda szomorúságát és osztozott abban. Ez a kormány volt az, amelynek védelmére ő és büszke Rendje felesküdött, ám e pillanatban a szenátorok többsége egyáltalán nem tűnt méltónak a védelemre.

Itt és most a Köztársaság összes hibája csupaszon hevert Mace Windu és Yoda mester előtt, az összes bürokratikus esztelenség, amely úgy tűnt, szükségszerűen útjában áll az igazi előrelépésnek. Ez a kaotikus összevisszaság termelte ki Dooku grófot és a szeparatista mozgalmat. Ez az értelmetlenség adott alapot más különös követeléseknek, és engedte a kapzsi, önös érdekeknek, mint amilyen a Kereskedő Föderáció, kizsákmányolni a galaxist.

A magas Jedi-mester odament Yodához, és leült mellé. Nem szólt semmit, mivel e pillanatban nem volt mit mondania. Az ő dolguk az, hogy figyeljenek és harcoljanak a Köztársaság védelmében. Bármilyen nevetségesnek tűnt is a lenti testület számos tagja jelenleg.

Mace és Yoda nézték, amint a szenátorok sikoltozva az öklüket vagy más végtagjukat rázzák egymás felé. A szemközti pódiumon Mas Amedda aggódva pislogott, és rendet követelve kiabált.

Végül, hosszú-hosszú percek múltán elcsitult a hangzavar.

– Rendet! Rendet! – ismételte Mas Amedda többször is, valószínűleg így próbálta elérni, hogy ne szabaduljanak el még egyszer az indulatok.

Palpatine főkancellár lépett középre, és végigjártatta szemét az amfiteátrumon, elcsípve számos tekintetet, és próbálva kihangsúlyozni a helyzet súlyosságát.

– Amidala szenátor sajnálatos távollétében – mondta végül lassan, tagoltan – az elnökség a Naboo Legfőbb Képviselőjéül Jar Jar Binkset ismeri el.

Mace Yodára pillantott, aki lehunyta a szemét a bejelentést követő, látszólag egyenlő hangerejű éljenzések és fújolások alatt. A Szenátusban mindenki tudta, mi következik, és a várható bejelentés súlya megosztotta a testületet.

Mace visszafordult, és hamarosan felfedezte Jar Jart, aki gunga segédei kíséretében lebegett oda a platformján a pódiumhoz.

– Szenátorok! – kiáltotta Jar Jar jól érthetően. – Tépviselő kársaim…

A felcsattanó röhögés majdnem olyan fülsiketítő volt, mint a tiltakozás, de a derültség hamar elszállt, és gúnyos kacaj váltotta fel.

– Tarts ki, Jar Jar! – motyogta Mace, és a gungát nézte, akinek az arca és a füle kivörösödött az idegességtől.

– Rendet! – harsogta Mas Amedda a pódiumról. – A Szenátusnak kötelessége meghallgatni a képviselő mondandóját!

A terem elcsendesedett, és Mas Amedda odaintett Jar Jarnak, aki ekkor már erősen kapaszkodott platformja korlátjába.

– Tekintettel a Köztársaság ellen irányuló közvetlen fenyegetésre – kezdte a gunga tőle szokatlanul tisztán és érthetően –, indítványozom, hogy a Szenátus haladéktalanul adjon teljhatalmat a főkancellárnak!

Kurta csend támadt, ahogy a szenátorok meglepetten néztek össze. Taps csattant fel, majd amikor az ellenzők tábora fújolni kezdett, az éljenzés még hangosabbá vált, és hamarosan elnyomta a tiltakozásokat. Habár Amidala nem volt jelen, Mace tudta, hogy ez neki köszönhető. Azok az évek, amelyek alatt elnyerte sokak bizalmát, most ehhez a döntő győzelemhez vezettek. Ha bárki más tette volna ezt a drasztikus indítványt, nem pedig a Naboo képviselője, Amidala meghatalmazottja, akkor nem dőlt volna el ilyen egyértelműen a vita. Ám mivel ő a kezdetektől ellenezte egy köztársasági hadsereg felállítását, most azok is támogatták őt, akik eredetileg mellészegődtek a hadsereg létrehozása elleni küzdelmében.

A lárma perceken át sem csitult, és amíg a fújolás egyre csendesedett, az éljenzés még inkább felerősödött. Végül Palpatine főkancellár feltartott kézzel kért csendet.

– Vonakodva bár, de egyet kell értenem ezzel az indítvánnyal – kezdte. – Én szeretem a demokráciát… szeretem a Köztársaságot. Szelíd természetű vagyok, de nem óhajtom tétlenül nézni a demokrácia pusztulását. A hatalmat, melyet rám ruháznak, visszaadom majd, amint a krízist megszüntettük. Ezt megígérem. És első cselekedetemként ezen új hivatalomban intézkedni fogok a Köztársaság hatalmas seregének létrehozásáról, hogy szembe tudjunk szállni a szeparatisták egyre növekvő fenyegetésével.

– Megtörtént hát – mondta Mace Yodának, és az apró Jedi-mester zordan rábólintott. – Magamhoz veszem a megmaradt Jediket, és megyek a Geonosisra segíteni Obi-vannak.

– És a kaminói klónozókhoz megyek én – tette hozzá Yoda –, megtekinteni e sereget, melyet a Köztársaságnak teremtettek.

A két Jedi együtt ballagott ki a szenátusi csarnokból.

Olyan volt, mint számos más tárgyalóterem szerte a galaxisban: egy kör alakú csarnok, melyet korlátokkal és bokszokkal elválasztott részek osztottak meg, ezek mögött pedig széksorok húzódtak az érdeklődők számára. Ám a bírák összeállítása emlékeztette rá Padmét, hogy a hasonlóság egy igazságos bírósághoz ezen a ponton véget ért. Kisebb Poggle, Geonosis nagyhercege elnökölt a bizottságban, mellette geonosi segítője Sun Fac, s ez egyértelműen jelezte, hogy nem számíthat igazságos elbírálásra. Padmé több szeparatista szenátort, különböző kereskedelmi céhek és az Intergalaktikus Bank Klán előkelőségeit ismerte fel közöttük.

Alaposan szemügyre vette őket, s zsigerből eredő gyűlöletet látott a szemükben. Ez nem meghallgatás, nem tárgyalás. Ez a gyűlölet kinyilvánítása, semmi több.

Így hát Padmé meg sem lepődött, amikor Sun Fac előrelépve bejelentette:

– Ön bűnösnek találtatott kémkedés vádjában.

Ennyit a bizonyításról, gondolta Padmé.

– Kíván szólni, mielőtt kiszabjuk a büntetését? – kérdezte Kisebb Poggle nagyherceg.

A szenátornő megrendülés nélkül nézett a geonosi szemébe.

– Ön háborús cselekedetet követ el, nagyherceg. Remélem, készen áll a következményekre.

A geonosi kuncogott.

– Mi fegyvereket gyártunk, szenátor. Ez a mi üzletünk! Persze, hogy készen állunk!

– Lépjünk tovább! – kiáltotta közbe Nute Gunray szélről. – Szabják ki az ítéletet! Látni akarom a szenvedését!

Padmé csak a fejét ingatta. Mindezt azért, mivel királynő korában meghiúsította a neimoidi terveit, hogy kizsákmányolja a bolygóját. Mindezt azért, mert nem hajtott fejet Gunray és csatlósai tervei előtt. És annak tükrében, hogy ő kegyelmet adott a neimoidiknak a nabooi vereségüket követően!

– A másik Jedi-barátja már várja önt, szenátor – jelentette ki Kisebb Poggle nagyherceg, és intett az őröknek. – Vigyétek őket az arénába!

A terem hátsó sarkában a fiatal fiú szinte itta ezeket a szavakat, és felpillantott apjára, önmaga idősebb hasonmására.

– Felfalatják őket a fenevadakkal? – kérdezte Boba Fett.

Jango Fett lepillantott izgatott fiára, és kuncogott.

– Igen, Boba. – Sok történetet mesélt már Bobának a geonosi arénáról.

– Remélem, acklayt használnak! – mondta Boba tényszerű hangon. – Látni szeretném, tényleg olyan vérengző-e, mint olvastam.

Jango csak mosolygott és bólogatott, örülve, hogy a fiát máris ennyire érdeklik az efféle dolgok, és tetszett neki a szenvedélymentes hangszín is. Boba szigorúan tárgyilagosnak mutatkozott, dacára annak, hogy három ember kivégzéséről beszélt. Az egész helyzetet hűvös és fegyelmezett tárgyilagossággal szemlélte, és ez a tulajdonsága segíti majd életben maradni ebben a durva galaxisban.

Jó tanítvány.

Az az irdatlan információmennyiség, amit letöltöttek C-3PO-ba, egyértelműen legyőzte volna a droidot és kondicionálta volna őt a szándékaik szerint, ha nem lettek volna feltöltve áramkörei szinte a kapacitásuk határáig nyelvészeti információkkal. Thripio mindegyik utasításcsoportot többszörösen átfordítva jegyezte le, és ezáltal sikerült úgy felhígítania azokat, hogy elvesztették igazi hatásukat.

Ravaszsága már majdnem hiábavalónak mutatkozott az őt programozó bunkókkal szemben, amikor néhány röpke óra múltán kivezették a helyiségből egy nagy gyűjtőcsarnokba.

Thripio ismerős, panaszos csipogást hallott.

– Artu! – kiáltotta a fejét forgatva. Kupolás fejű társát az egyik konzol mellett dolgozva pillantotta meg. R2-D2 feje odafordult, és egy „oooo”-t hallatott.

– Ó, Artu! – nyüszítette Thripio, és még mielőtt felismerte volna, mit cselekszik, szeme elé emelte a lézerirányzékot, és a barátjába épített korlátozó csapszegre célzott.

Egyetlen lézersugár röppent ki, szétzúzta a csapszeget Arturól, aztán lecsúszva körbepattogott a helyiségben.

– Hé! – kiáltotta az egyik kiképződroid, és azonnal Thripio mellé siklott.

– Úgy tűnik, ennek szüksége van még egy kis programozásra – mondta egy másik.

A főkarbantartó droid megszemlélte a helyiséget, és kupolás fejét rázta.

– Dehogy – mondta. – Nem történt sérülés. Vigyétek az udvarra, és el vele!

Thripiót elvezették.

Nem sokkal a távozásuk után R2-D2 észrevétlenül elgördült a konzoltól. Mióta az itt dolgozó, viszonylag ártalmatlan droidokat csapszegekkel odarögzítették, nem igazán tartózkodtak őrök a teremben.

A kis droid nem sokkal később kijutott és szabadon gördülhetett.

Az alagút sötét volt, kellően komor és csendes, eltekintve a kinti arénában összegyűlt roppant tömeg szórványos ovációjának visszhangjától. Egyetlen jármű volt ott benn, egy ovális alakú, csapott orrú nyitott kocsi, amely úgy nézett ki, akár egy rovar feje, amelynek lemetszették a felső felét. Anakint és Padmét minden teketória nélkül betaszigálták ebbe a kocsiba, aztán a vázhoz szíjazták őket egymással szemben.

Mindketten megrándultak, ahogy a kocsi mozgásba lendült velük a sötét alagútban.

– Ne félj! – suttogta Anakin.

Padmé rámosolygott; kifejezése őszinte nyugodtságról tanúskodott.

– Nem félek meghalni – felelte dallamos, lágy hangon. – Egy kicsit mindennap meghalok, amióta visszatértél az életembe.

– Miről beszélsz?

Ekkor kimondta igazán, őszintén, forrón:

– Szeretlek.

– Szeretsz? – kérdezte a fiú döbbenten. – Szeretsz! Azt hittem, eldöntöttük, hogy nem leszünk szerelmesek. Hogy ne kelljen hazugságban élnünk. Hogy ne tegyük tönkre az életünket. – De a nő szavai elsöpörték eltökéltségét.

– Azt hiszem, az életünknek már amúgy is vége – felelte Padmé. – Irántad való szerelmem számomra is rejtély, Annie, nem tudom az okát. Nem tudom leküzdeni… és most már nem is akarom. Igazán mélyen szeretlek, és mielőtt meghalunk, azt akarom, hogy tudd.

Padmé előredőlt, amíg a szíjai engedték, és előretartotta a fejét, és Anakin is hasonlóan cselekedett, amíg elég közel nem kerültek egymáshoz, hogy ajkaik puha, gyengéd csókban találkozzanak, mely egyre hosszabbra nyúlt, egyre mélyült, és amely elmondott mindent, amit már réges-rég el kellett volna mondaniuk egymásnak. Egy csók, amely kicsúfolta hősi erőfeszítéseiket, hogy megtagadják azon érzéseket, melyeket mindvégig éreztek egymás iránt.

Édes pillanat volt ez, habár tényleg csak egy pillanat, mert a hajtó ostorának csattintására a kocsi kigördült az alagútból a vakító napfényre, és immár egy geonosi nézőktől megtöltött, hatalmas stadion porondján zörgött.

Négy masszív, méteres átmérőjű oszlop meredt ki az aréna közepén, amelyek mindegyikéről láncok lógtak, és az egyiknél egy ismerős alak állt.

– Obi-van! – kiáltotta Anakin, miközben lerángatták a kocsiról, és a mestere melletti póznához vonszolták, és odaláncolták.

– Már kezdtem csodálkozni, hogy vajon megkaptad-e az üzenetemet – felelte Obi-van. Mindketten hunyorogtak, miközben Padmét is odaráncigálták az Anakinnal szomszédos oszlophoz, és durván odaláncolták. Látták, amint tiltakozóan vergődik, ám ez reménytelen küzdelemnek tűnt. Amit viszont nem láttak, hogy a találékony Padménak sikerült kézbe kaparintania egy fémszálat, melyet az övében rejtegetett.

– Továbbítottam az üzenetedet, ahogy kérted, mester – magyarázta Anakin. – Aztán úgy döntöttünk, hogy idejövünk és megmentünk.

– Szép munka! – hangzott azonnal Obi-van gyors, szarkasztikus válasza. Egy hördüléssel fejezte be, ahogy a karjait a feje fölé rángatták, és e tehetetlen helyzetben rögzítették. Anakin és Padmé hasonló elbánásban részesültek. Azonban valamelyest mindhárman oldalra tudtak fordulni, és így láthatták a méltóságok, a rendezvény urainak érkezését – azokat az arcokat, amelyeket túl jól ismertek már.

– E gonosztevők elítéltettek kémkedés vádjával, melyet a Geonosis Szuverén Rendszere ellen követtek el – jelentette be a szolgalelkű Sun Fac. – A halálbüntetésük ezen arénában hajtatik végre haladéktalanul.

A vad ováció szinte megsüketítette a végzetére váró három foglyot.

– Kedvelik a kivégzéseket – jegyezte meg Obi-van szárazon.

A méltóságok páholyában Sun Fac átengedte helyét Kisebb Poggle nagyhercegnek, aki összeütötte két kezét a levegőben, így követelve csendet.

– Úgy döntöttem, ma különleges szórakozásban lesz részetek – jelentette be, és újra felharsant a hálás ordítás. – Vajon melyik kedvencünk lenne a legalkalmasabb ilyen megátalkodott bűnözők kivégzésének végrehajtására? Ezt kérdezgettem magamtól újra meg újra, hosszú órákon át, de nem találtam válaszra. Míg végül úgy döntöttem, legyen… – Drámaian elhallgatott, és a tömeg elnémult. – A reek! – kiáltotta Poggle.

Az aréna oldalában az egyik kaput felhúzták, és egy roppant méretű négylábú caplatott elő széles vállal, meghosszabbodott pofával és három halálos szarvval, melyek egyike az orráról meredt fel, a másik kettő pedig széles szájának két szögletéből. A reek olyan magas lehetett, akár egy vuki, olyan széles, mint amilyen magas egy felnőtt ember, és négy méternél is hosszabb. Tehén méretű, ormányos hátasokon lovagló, hosszú lándzsás pikadorok döfködték, terelték be az arénába.

Miután az ováció elhalt, Poggle újabb bejelentéssel lepte meg a tömeget.

– A nexu!

Egy újabb kapu emelkedett fel, és egy hatalmas, macskaszerű teremtmény bukkant elő. Rendkívüli méretű feje feleakkora volt, mint a teste, és agyarakkal telt pofáját elég szélesre tudta tátani, hogy egy nagy testű embert ketté tudjon harapni. Szőrtaraj húzódott egyenesen a fejétől a faráig, közvetlenül csapkodó farkáig.

Mielőtt a meglepett tömeg újra felordíthatott volna, Poggle folytatta:

– És az acklay!

Egy harmadik kapu is felemelkedett, és mind közül a legrettenetesebb teremtmény rontott be rajta. Pókszerűen mozgott négy hosszú lábán, amelyek mindegyikén hatalmas rákollók meredeztek. A többi karja is hasonló ollóban végződött, és csattogtak a levegőben, ahogy hadonászott velük. Feje, melyet egy hosszú és lebegő, tarajszerű szarv uralt, két méternél magasabban volt a talajtól. Ez a lény éhesen pillantott körül, és amíg a másik kettőt pikadoroknak kellett bökdöséssel beterelniük, ezt bizony nem.

Ez az utolsó, az acklay volt a tömeg igazi kedvence, különösen annak az ifjoncnak, Jango Fett klónfiának, aki a méltóságok páholyában ült. Boba vigyorgott, és idézni kezdte mindazt, amit a halálos fenevad tetteiről olvasott.

– Hát ez elég mókás lesz… – vélte Obi-van, látva az egyre növekvő izgalmat. – Számukra, legalábbis.

– Mi? – kérdezte Anakin.

– Felejtsd el! – felelte Obi-van. – Készen állsz a küzdelemre?

– Küzdelemre? – visszhangozta Anakin szkeptikusan, előbb megláncolt csuklóira pillantva, majd vissza a három szörnyetegre, amelyeket feléjük tereltek, és amelyek csak most fedezték fel, hogy az ebéd tálalva van.

– Te se szeretnéd, hogy a tömeg semmit se kapjon a pénzéért, nem igaz? – morogta Obi-van. – Tied a jobb oldali. Enyém a bal.

– És Padmé? – Mindketten odafordultak, és csak most fedezték fel, hogy ügyes társuk már kinyitotta egyik bilincszárát a rejtett fémszállal, és most szembefordult a póznával. Egyenesen felkúszott a pózna tetejéig, és dolgozni kezdett a másik záron.

– Úgy tűnik, ő már a csúcson van – jegyezte meg Obi-van szárazon.

Anakin épp időben fordította vissza a tekintetét, hogy reagálni tudjon a reek támadására. Ösztönösen a magasba szökkent, és a rohamozó bestia nekicsapódott alatta az oszlopnak. Látva a kínálkozó lehetőséget, Anakin rávetette magát a fenevad hátára, és körültekerte láncát annak erős szarván. A reek a fejét rángatva hátrált, letépte a láncot a póznáról, és elszabadultak. A reek vad bakugrásokba kezdett, és Anakin az életéért kapaszkodott. Rácsapott a lánc szabad végével a fenevad fejének oldalára, de a dühös bestia ráharapott, és makacsul az agyarai közt tartotta, s ezzel ideiglenes kantárt biztosított Anakinnak.

Miután letöltötte az alaprajzokat, R2-D2-nak már nem sok gondja adódott a hatalmas gyárkomplexummal. A kis droid nyugodtan gördült, és alkalmi fütyörészéssel hárította el a közelben nyüzsgő geonosik esetleges gyanakvását.

Szerencsére egyikük sem fordított rá túl sok figyelmet, s Artu úgy vélte, tudja, miért. Megtudta, hogy jelentős esemény van folyamatban, egy hármas kivégzés. Könnyen kikövetkeztethette a szerencsétlen foglyok kilétét.

Kanyargós útvonalon vágott keresztül a komplexumon, ahol tudta, elkerülte a geonosikat, ahol pedig nem, ott közönyösen gördült el mellettük, s próbált nem kiríni a környezetéből.

Tudta, hogy annál nagyobb lesz a tömeg, ahogy közeledik az arénához, és csak remélni tudta, hogy a geonosikat túlságosan lekötik majd az érdekes események, és nem foglalkoznak majd egy kicsi navigációs droiddal.

Obi-van hamar megtudta, miért ennyire népszerű az acklay. A teremtmény magasra ágaskodott, és egyenesen rávetette magát. Amikor Obi-van az oszlop mögé ugrott, az acklay egy közvetlenebb irányt választott: rárontott a póznára, gigászi állkapcsával elroppantotta a fát és a láncot egyaránt. Ahogy a fenevad őrjöngése révén visszanyerte szabadságát, Obi-van megperdült, és futásnak eredt, egyenesen a legközelebbi pikador felé, és az acklay máris üldözőbe vette. A geonosi a Jedi felé bökött a pikájával, Obi-van azonban kitért a szúrás elől, és megragadta a fegyvert. Egy erős rántással kitépte a fickó kezéből, és rácsapott vele a pikador hátasára, amitől az felágaskodott. Alig lassítva Obi-van letámasztotta a lándzsavéget a talajra, és rúdugróként átszökkent a pikador és hátasa fölött.

Az acklay ismét a legközelebbi utat választotta: belerohant a hátasba, és ledöntötte lovasát a homokba. Felragadta a pikadort ollójával, és kiroppantotta belőle az életet.

A pózna tetején Padmé eszelős sietséggel ügyködött, hogy megszabaduljon bilincsétől. De a macskaszerű nexu máris felszökkent, hogy lesodorja őt veszedelmes mancsával. A nő kitért előle, de a nexu mászni kezdett felfelé.

Padmé a lánccal csépelte.

A bestia nem állt meg, s mélyen belevájta karmait a fába mászás közben. Aztán váratlan lendülettel felszökkent a pózna tetejére, és fülsiketítő bömböléssel felágaskodott Padmé előtt.

A tömeg elcsendesedett; érzékelve, hogy jön az első gyilkolás.

Ahogy a nexu feléje csapott, Padmé átbucskázott a túloldalra, és miközben a karmok felszaggatták az ingét, és némileg visszarántották, ő kemény csapást mért a bestia pofájába a lánc szabad végével. A nexu csúszni kezdett lefelé a póznáról. Padmé elrugaszkodott ellenfelétől oldalra, hagyta, hogy a lánc rántsa vissza, és körbe repítse a póznán. Miközben megpördült, kinyújtotta lábait, és páros lábbal rúgva lerepítette a nexut a földre.

Még csak annyira sem állt meg, hogy kiélvezze sikerét, visszakapaszkodott a pózna tetejére, és sebesen dolgozott, hogy teljesen kiszabadítsa magát.

A tömeg egy emberként kapkodott levegő után.

– Szabálytalan! – kiáltotta Nute Gunray a díszpáholyban. – Ezt nem teheti! Lőjék le, vagy ilyesmi!

– Hú! – üvöltötte Boba Fett nem titkolt elismeréssel. Jango a fia vállára tette a kezét legalább annyira élvezte a látványosságot, mint Boba.

– A nexu úgyis elkapja, alkirály – biztosította Kisebb Poggle a dühtől reszkető neimoidit.

Gunray állva maradt, ahogy mindenki más is a páholyban, és ahogy mindenki más is a stadionban. A tömegnek ismét elállt a lélegzete, ahogy Obi-van rohant elő a pikador ledöntött hátasa mögül, és belevágta a lopott lándzsát az őrjöngő acklay nyakába. A fenevad felrikoltott kínjában, és félresöpörte a küszködő orray hátast.

Túloldalt Padmé még mindig a zárral ügyködött, és épp akkor sikerült kiszabadulnia, amikor a nexu visszanyerte egyensúlyát, és ismét a pózna felé indult.

Egy pillanattal később a fenevad már ott állt közvetlenül a pózna tövében, és ahogy felfelé bámult, nyál csöpögött irdatlan pofájából, s szemében halál villogott. Ugrásra készen megfeszült.

És ekkor eltiporta Anakin reekje.

– Jól vagy? – kiáltotta oda a fiú Padménak.

– Aha.

– Ugorj! – harsogta Anakin, és Padmé már rugaszkodott is. Közvetlenül Anakin háta mögé ugrott.

Elrobogtak a sebesülten őrjöngő acklay mellett, Obi-van megragadta Padmé kezét, és villámgyorsan felkapaszkodott a lány mögé.

Boba Fett üvöltött a gyönyörűségtől, mint ahogy a geonosik többsége is. Nute Gunray azonban nem volt ennyire elbűvölve.

– Ennek nem lett volna szabad így történnie! – ordította Dooku gróf képébe. – Mostanra halottnak kellene lennie!

– Türelem – felelte a higgadt gróf.

– Nem! – kiabálta vissza Nute Gunray. – Jango, végezz a nővel!

Jango szórakozott kifejezéssel fordult Nute Gunray irányába, és egy biccentéssel nyugtázta Dooku gróf intését, hogy maradjon a helyén.

– Türelem, alkirály! – mondta Dooku a füstölgő Gunraynek. – A nő meg fog halni.

Miközben beszélt, és miközben úgy tűnt, hogy Gunrayt szétveti a düh, a gróf visszafordult az aréna felé, és a neimoidik látták, amint egy csapat rombolódroid gördül elő a kifutópalánk mögül. Körülvették a reek hátán lovagló három foglyot, szétnyitották magukat, és támadópozícióba bontakoztak, s így Anakinnak nem maradt más választása, mint keményen megrántva az alkalmi kantárt megállítani a kreatúrát.

– Látja? – kérdezte nyugodtan Dooku.

A gróf arckifejezése egy pillanatra megváltozott, amint ismerős zümmögést hallott jobb felől a háta mögött. Gyorsan odanézett, és egy lila fényszablyát pillantott meg Jango Fett nyakánál, aztán még jobban odafordult, és szemügyre vette a fegyver viselőjét is.

– Windu mester – mondta szokásos modorában. – Mily öröm látni, hogy te is csatlakozol hozzánk! Épp időben érkeztél, hogy tanúja légy az igazság pillanatának. Szerintem a két fiacskádnak hasznára válik egy kis gyakorlás.

– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, Dooku – felelte Mace hűvösen. – A mulatságnak vége.

Ezzel a Jedi-mester gyors tisztelgésre emelte ragyogó fényszablyáját, megadva ezzel a megbeszélt jelet, aztán visszatolta a pengét Jango Fett közelébe.

Körös-körül a stadionban egyszerre villant több száz Jedi fénykardja.

A tömeg tökéletesen elcsendesedett.

Pillanatnyi gondolkodás után Dooku gróf megmoccant, és Mace Windut nézte a szeme sarkából.

– Bátor, ámde botor dolog, öreg Jedi-barátom. Jókora túlerőben vagyunk.

– Én nem így látom – vágott vissza Mace. – A geonosik nem harcosok. Egy Jedi száz geonosival is felér.

Dooku gróf körbepillantott a stadionon, és a mosolya egyre szélesedett.

– Én nem a geonosikra gondoltam. De te mit gondolsz, felér egy Jedi ezer harci droiddal?

Tökéletesen időzített. Épp csak befejezte, egy osztag harci droid érkezett Mace Windu mögött, tüzelve a lézereikkel. A Jedi azonnal reagált; megperdült, és villogó fényszablyájával kivédte a sugárlövedékeket, és visszairányította azokat a támadóira. Azonban tudta, hogy ezek a droidok jelentik a kisebb gondot, mert ahogy körülpillantott, észlelte Dooku magabiztosságának forrását: több ezer harci droid gördült végig az összes rámpán, a teraszokon és a lenti arénában.

Azonnal kezdetét vette a küzdelem; az egész stadion megtelt süvítő lézerlövedékekkel, ugró és megpördülő Jedikkel, akik megpróbáltak szorosan védekező csoportokba tömörülni, és vadul védték fényszablyáikkal a sugárnyalábokat. Geonosik tülekedtek mindenütt, néhányan megpróbálták megtámadni a Jediket – és ezért az életükkel fizettek –, mások csak a vad tűzharc közepéből próbáltak menekülni.

Mace Windu megperdült, rádöbbenve, hogy legveszélyesebb ellensége van mögötte. Jango Fett-tel találta magát szemközt, és egy vaskos lángvető csövével.

Lángnyelvek zúdultak a Jedi-mesterre, és lángra lobbantották a ruháit, így, hogy Dooku és a fejvadász ennyire közel volt, ő pedig ilyen sebezhető helyzetbe került, a Jedi-mesternek el kellett ugrania onnan. Az Erő segítségével szökkent a levegőbe a díszpáholyból, és az aréna porondján landolt. Lerángatta magáról az égő köntöst, és a földre hajította.

Szerte mindenfelé a harc fokozódott, ahogy a Jedik több tucat geonosival viaskodtak a lelátókon, és számos Jedi száguldott lefelé az arénába, hogy egyesült erővel szálljon szembe az ott koncentrálódó legnagyobb harcidroid-erővel. Mace hunyorgott, amikor megpillantotta Obi-vant, Anakint és Padmét, akiket a megbokrosodott, bakugrásokat bemutató reek cipelt a hátán. Odaintett a többi Jedinek, de erre nem volt szükség, mert azok, akik legközelebb voltak, már rohantak is, hogy segítsék sebezhető társaikat, és fényszablyákat hajítottak oda Anakinnak és Obi-vannak.

Amikor azok ketten kivillantották új fegyverük pengéjét – Anakiné zöld volt, Obi-vané kék – és Padmé is feltűnt köztük egy frissen szerzett sugárvető pisztollyal a kezében, Mace valamivel könnyebben lélegzett.

De csak egy pillanatig. Aztán a Jedi-mester ismét mozgásba lendült, és pengéjét dühödten villogtatva verte vissza a feléje süvítő lézerlövedékeket, amelyeket harci droidok sokasága szórt rá. Nem sokkal később megtalálta Obi-vant az aréna közepén, és egymás hátát fedezve behatoltak a droidok közé, leszedtek néhányat a visszavert sugárnyalábokkal, aztán együtt mozogva keresztülvágtak közöttük Obi-van támadt egy droidra felülről, de amikor a droid ennek megfelelően védekezett, a két Jedi megperdült, Obi-van védte a lövéseket, Mace pedig alulról sújtott a felfelé védekező droidra, és félbemetszette.

Mace Windu és Obi-van mögött Anakin és Padmé is hasonló hát a háthoz pozícióban harcoltak; Anakin védte mindkettőjüket a feléjük záporozó lövedékektől, míg a lány pontos lövésekkel ritkította a droidok és a geonosik sorait.

Ám dacára hősies erőfeszítéseiknek, dacára a levágott ellenség egyre növekvő halmainak, a csata végkimenetele egyre egyértelműbbé vált, ahogy a Jediket hátrafelé szorította a rettenetes túlerő. Az általános visszavonulás iránya az aréna felé terelődött, bár az a terület kevés fedezéket kínált. És nem volt elég a droidok és a Jedik működése, a két sebesült szörnyeteg őrjöngve rohangált, és elpusztított mindent, ami az útjába került.

Ebbe a pokolba masírozott be C-3PO, vagy legalábbis a teste, egy harci droid fejével a vállain. Rövidesen azonban ez az öszvér droid kapott egy lézerlövedéket a nyakába. Megbillent, és a harcidroid-fej lehullott a törzsről.

Az aréna túlsó részén egy alagútban masírozva a napfény irányába Thripio harcidroid-testre erősített feje érzékelte ezt, bár csak homályosan.

– Nem mozog a lábam! – kiáltotta, bár természetesen jelenlegi lábai remekül működtek. – Olajozásra van szükségem!

Az improvizáció ideje volt ez, hiszen a helyszín túlságosan vad volt összehangolt, előre meghatározott cselekedetekre.

Épp az a fajta harc, amelyikben Padmé leginkább jeleskedett. Minden lépésénél tüzelve ahhoz a kocsihoz rohant, amelyik őt és Anakint az arénába szállította, és felpattant az elé befogott, zavarodott orray igásállat hátára.

Közvetlenül mögötte ott száguldott Anakin, fényszablyája veszettül villogva szórta vissza a lézerlövedékeket a harci droidokra. Beugrott a kocsiba, Padmé pedig néhány rúgással mozgásra késztette az orrayt.

Körbevágtattak az elesett droidok és geonosik maradványain bukdácsolva, pattogva, és miközben Padmé lövést lövés után adott le, Anakin még nagyobb pusztítást végzett a visszafordított lézerlövedékekkel.

Thripio ekkor érkezett ebbe az őrült forgatagba, és ha szemnyílása engedte volna neki, hogy a szeme tágra nyílhasson a megdöbbenéstől és a rémülettől, bizonyára megteszi.

– Hol vagyunk? – kiabálta. – Ez egy csata! Ó, nem! Én csak egy protokolldroid vagyok. Engem nem erre készítettek. Én ezt nem bírom! Nem akarok elpusztulni!

A felzaklatott droid körülbelül annyi ideig bírta, mint a másik része a túloldalon. Hirtelen szembekerült Kit Fisto Jedi-mesterrel, aki keményen mellbe taszította egy Erő-lökettel, és a droid a földre zuhant. Ezt követően a mozgékony Jedi-nő piruettezett, és fényszablyájának heves csapásával levágott egy harci droidot, amely a sorban Thripio mögött állt. Az egyenesen rázuhant a hason fekvő Thripióra.

– Segítség! Csapdába kerültem! Nem bírok felkérni! – nyüszítette Thripio, ám ezzel nem keltette fel senki figyelmét.

Kivéve egyvalakiét.

R2-D2 gördült az arénába, és a romokat meg a veszélyt kerülgetve választotta meg útját.

Bármennyi harci droid jött is, esélyük sem volt arra, hogy elválasszák egymástól Mace-t és Obi-vant, olyan tökéletes volt a mozgásuk, oly összehangolt a cselekedetük. Ám a reek puszta tömege túlságosan sok volt még egy pár fényszablyának is, és amikor a feldühödött bestia a két Jedire rontott, nem volt más választásuk, mint kétfelé ugrani.

A reek Mace-t vette üldözőbe, és neki vadul kellett csapkodnia, hogy távol tudja tartani magától. Sikerült visszaszorítania a szörnyeteget, de kapott egy öklelést, és eközben elejtette a fényszablyáját. A reek ismét rárontott, amint felállt, és látta, hogy könnyen ki tudja cselezni úgy, hogy még a fegyverét is visszaszerezheti közben, ám ekkor egy páncélos rakétás ember röppent le az útjába lövésre kész sugárvetővel.

Mace az Erő segítségével magához rántotta fényszablyáját, és villámgyors csapással kivédte Jango első lövését. A második lövésnél Mace már még inkább ura volt a helyzetnek, és visszavágta a lövedéket a fejvadászra. Jango azonban már mozgásba lendült, oldalra vetette magát, és máris fordult, hogy egy sorozatot szórjon a Jedi útjába.

A reek állította meg. A szörnyeteg képtelen volt különbséget tenni barát és ellenség között, és most Jangóra rontott. A fejvadász odaszúrt pár lövést, de azok még csak nem is lassították le a szörnyeteg rohamát, és elsodorta őt. A reek továbbra is őt támadta, megpróbálta eltiporni, Jango azonban gyors volt, és kétségbeesetten görgött előle. Valahányszor felfelé fordult görgés közben, tüzelt újra meg újra, és lövedékei a feldühödött reek hasába hatoltak.

Végül a roppant, bikaszerű teremtmény megingott, és ahogy összerogyott, Jango az utolsó pillanatban kigördült alóla. Épp Mace-szel szemközt.

A Jedi azonnal rárontott, fényszablyája vadul villogott. Jango hátraugrott, a rakétái segítségével a levegőbe emelkedett, megpróbált egy lépés távolságot tartani a halálos pengétől, és alkalmilag oda-oda pörkölni egy-egy lövéssel Mace-nek.

Jól csinálta, ezt Mace-nek is el kellett ismernie. Nagyon is jól, és a Jedi nem is egyszer épp hogy félre tudta ütni a lövedéket. Azonban továbbra is támadásban maradt, védekezésre kényszerítve Jangót váratlan szúrásokkal és villámgyors vágásokkal.

Egy rossz lépés…

És akkor bekövetkezett, teljesen hirtelen. Mace bal felé indított egy csapást, megfékezte mozdulatát, előredöfött, majd visszakezes vágással bakói jobbra lendítette pengéjét.

Teljesen megperdült, és máris újra lendítette pengéjét, hogy kivédjen egy újabb lövést – de nem jött lövés.

A balról jobbra irányzott visszakezes vágás tisztán betalált. Jango feje lerepült a válláról, kihullott a sisakból, és a porba zuhant.

– Egyenesen előre! – mondta magának Obi-van, ahogy az acklay hatalmas rákollóit csattogtatva rontott rá.

Balra cselezett, aztán jobbra, majd előrefelé gördült a hatalmas karok és a csattogó ollók között, aztán újsütetű fényszablyájával előredöfött, és lyukat vágott a szörnyeteg mellébe.

Az acklay előrevetette magát, próbálta agyonnyomni őt rettenetes súlyával, de a Jedi abban a pillanatban elszökkent a talajtól. A szörnyeteg hátára érkezett, könnyedén landolt, és ismét beledöfött, mielőtt leugrott róla.

– Egyenesen előre! – mondta magának ismét, ahogy a feldühödött szörnyeteg újra rárontott.

Obi-van az utolsó pillanatban észlelte, hogy egy lézerlövedék suhan felé oldalirányból. Odakapta a fényszablyáját, és úgy védte ki, hogy a sugarat az acklay pofájába továbbítsa.

A szörnyeteg még csak nem is lassított, és a Jedinek a földre kellett vetnie magát, hogy elkerülje a lecsapó, elsüvítő, csattogó ollót.

Épp csak ki tudott gördülni a rátaposni próbáló láb alól, és egy újabb csapással mély sebet sikerült ejtenie azon.

Az acklay bömbölve jött tovább, és újabb lézerlövedékek is záporoztak a Jedire.

Fényszablyája ide-oda villogott, és egyik sugarat a másik után küldte a támadó bestia pofájába, míg végül lelassította és elkábította.

Obi-van odaugrott, felszökkent, és beledöfött, egyenesen a pofájába. A teremtmény vállára érkezett, de máris leugrott róla. Hallotta, ahogy a szörnyeteg összerogy mögötte, és csapkodó haláltusáját vívja, ám ő tudta, hogy a küzdelem itt már véget ért, és ment, hogy megdolgozza a harci droidokat.

Az a küzdelem még messze állt a győzelemtől, és messze a győzelem lehetőségétől. Mace Windu ekkorra már végzett Jango Fett-tel, és a túloldalon Anakin és Padmé továbbra is összehangolt csapatmunkában ténykedett a felborult kivégzési kocsi mögött. Anakin sorra visszaverte a feléjük zúgó lövéseket, Padmé pedig egyik droidot a másik után szedte le. De még így is, hogy a megmaradt Jedik ragyogóan küzdöttek az arénában, a droidok kérlelhetetlenül nyomultak előre, és egyre kétségbeejtőbb helyzetbe terelték össze őket.

– Artu, mit keresel te itt? – kérdezte Thripio, amikor kis barátja odagördült csapdába esett testéhez.

Válaszképpen Artu kilőtt egy tapadókorongos csáklyát az egyik rekeszéből, és szorosan rátapasztotta Thripio fejére.

– Várj! – kiáltotta Thripio, ahogy Artu elkezdte ráncigálni. – Ne! Hogy merészeled? Túl keményen húzod! Ne ráncigálj engem, te ólomfejű!

Szikrák pattogtak, ahogy a feje leszakadt a harcidroid-testről, aztán R2-D2 odavonszolta C-3PO fejét az eredeti testéhez. Aztán előtolta hegesztőkarját, és elkezdte rögzíteni a protokolldroid fejét.

– Artu, légy óvatos! Szétégetheted az áramköreimet! Biztos vagy benne, hogy a fejem egyenesen áll?

Újabb Jedik estek el a lézerzárótűz puszta mennyisége alatt. Feleannyian sem voltak már talpon, mint amennyien ideérkeztek.

– Korlátozott lehetőségek – vetette oda Ki-Adi-Mundi a kimerült és csurom vér Mace Windunak.

Hamarosan már csak alig húsz-egynéhányan maradtak, összeterelve. Szerte a stadionban több sorban harci droidok álltak lövésre emelt fegyverekkel.

És akkor hirtelen minden mozdulatlanná vált.

– Windu mester! – kiáltotta Dooku gróf a díszpáholyból. Arckifejezése elárulta, hogy rendkívül élvezte a harci látványosságot. – Hősiesen küzdöttetek. Megérdemlitek, hogy bekerüljetek a Jedik történelmi archívumába. De most már vége. Elhallgatott és körülnézett, mintegy végigvezetve a csapdába esett Jedik tekintetét a több sorba rendeződött, mereven álló ellenfeleiken.

– Adjátok meg magatokat! – parancsolta Dooku. – És megmarad az életetek.

– Nem leszünk a túszaid, hogy csereként használhass, Dooku – felelte Mace a legcsekélyebb tétovázás nélkül.

– Hát akkor sajnálom, öreg barátom – mondta Dooku gróf olyan hangon, amelyben egyáltalán nem érződött sajnálkozás. – El kell pusztulnotok.

Felemelte a kezét, és felsorakozott seregére pillantva készült megadni a jelet.

Ám ekkor Padmé – kimerültén, mocskosan és véresen – az égre emelte a tekintetét, és felkiáltott.

– Nézzétek!

Minden szempár felfelé fordult, és azt látták, amint féltucatnyi csapatszállító ereszkedik le nagy sebességgel süvítve az arénába, és porfelhőbe burkolva a Jediket; és amint földet értek, feltáruló oldalukból klónkatonák rontanak elő.

Lézertűzzápor köszöntötte az érkezőket, ám a hajók leeresztett védőpajzsa megóvta a kisorakozó harcosokat.

A váratlan zűrzavar és a villogó lézertűz kellős közepén Yoda mester jelent meg az egyik hajó csapóajtajában, és tisztelgett Mace-nek és a többieknek.

– Jedik, gyerünk! – kiáltotta Mace, és a túlélők a legközelebbi hajókhoz rohantak, és felkapaszkodtak a fedélzetre. Mace közvetlenül Yoda mellé mászott, és a hajójuk haladéktalanul felemelkedett, és tüzet okádó ütegei szilánkokra és cafatokra lőtték a harci droidokat, ahogy kizúgott az arénából.

Mace alig akarta elhinni a szeme előtt kibontakozó látványt, ahogy többezernyi köztársasági hajó támadta a Kereskedelmi Föderáció felsorakozott flottáját, és több tízezer klónkatonát rakott le a bolygó felszínére. Mögötte Yoda tovább vezényelte a csatát.

– További csapatokat baka! – mondta a híradósának, aki továbbította utasítását a parancsnokoknak. – Körbevennünk kell őket, igen, aztán kettéosztani.

Jó pár percnyi szembántó ragyogás után R2-D2 visszahúzta hegesztőkarját, és azt fuvolázta, hogy a munka elkészült, és hogy Thripio feje ismét ott van, ahová tartozik.

– Ó, Artu, te ismét eggyé tettél engem! – kiáltotta Thripio, és némi erőfeszítéssel sikerült felegyenesednie. Ekkor rádöbbent az arénafolyosó nyílásán túl villogó lézerzáporból, és az alagútba becsapódó, gellert kapó lövedékek sivításából, hogy közel sincs biztonságban, így hát megfordult, és poroszkálni kezdett az ellenkező irányba. Szerencsétlenségére azonban R2-D2 még nem távolította el a tapadókorongos csáklyát a homlokáról. A zsinór megfeszült, és Thripio hanyatt zuhant a padlóra.

Artu elnézést kérő füttyöt hallatott, ahogy elgördült mellette, leválasztva és visszavonva a tapadót haladtában.

– Ezt nem felejtem el! – kiáltotta Thripio méltatlankodva, miközben újra feltápászkodott, és elcsoszogott idegesítő barátja után.

Miután a csatahajók elrepültek, a harci droidokat pedig elüldözték, Boba Fett alkalmat talált, hogy lesurranjon az aréna porondjára. Többször is szólította az apját, és roncshalomtól roncshalomig szaladt. Elfutott a halott acklay, aztán a reek mellett, és ismét Jango nevét kiáltotta, de sejtette, hogy hiába, mivel az apja, aki mindig mellette volt, most nem jelentkezett.

És akkor meglátta a sisakot.

– Apa! – lehelte a fiú. Lábai cserbenhagyták, térdre hullott Jango üres sisakja mellett.

Kisebb Poggle nagyherceg bevezette Dooku grófot és a többieket a geonosi parancsnoki központba, egy hatalmas terembe, melynek jókora képernyő foglalta el a közepét, és számos más monitor volt a falakon. Innen követték és irányították a geonosi tisztek a kiszélesedő csatát. Poggle konzultált a seregparancsnokkal, aztán ádáz képpel tért vissza Dookuhoz és Nute Gunrayhez.

– Az összes kommunikációnkat zavarják! – tájékoztatta őket. – Támadás alatt állunk felszínen és levegőben egyaránt!

– A Jedik roppant sereget vontak össze! – kiáltotta Nute Gunray.

– Honnan szerezték őket? – kérdezte szemmel látható értetlenséggel Dooku. – Ez nem tűnik lehetségesnek. Hogy állítottak fel a Jedik ekkora sereget ilyen gyorsan?

– Harcba kell küldenünk minden elérhető droidot! – követelte Nute Gunray.

Azonban Dooku, aki a különböző helyszíneken zajló csatározásokat és robbanásokat szemlélte, a fejét rázta.

– Túl sokan vannak – jegyezte meg a gróf lemondó hangon. – Hamarosan körülvesznek bennünket.

Miközben beszélt, mindhárman hunyorogtak, ahogy a központi képernyő villogva jelezte egy nagyobb geonosi védelmi pozíció felrobbanását.

– Ez egyáltalán nem jól alakul – ismerte el Nute Gunray.

– Visszavonulási parancs! – mondta Poggle, és olyan erőteljesen megremegett, hogy úgy tűnt, mintha összerogyna. – Az összes harcosomat a katakombák mélyére vezénylem elrejtőzni! – Bólintott néhány parancsnokának, amikor befejezte, és azok a komlinkek révén máris továbbították a parancsokat.

– A hajóink zömét ki kell vinnünk az űrbe! – kiáltotta Nute Gunray egyik társa, és Gunray bólogatva merengett el a szavak és a képernyőkön látható pusztulás képei fölött.

– A Coruscantra megyek-jelentette ki Dooku. – A mesterem nem fogja annyiban hagyni a Köztársaság ezen árulását.

Kisebb Poggle odasietett egy konzolhoz, és egy bolygó nagyságú fegyver holografikus vázlatát villantotta elő. Néhány gombnyomással letöltötte a vázlatot egy diszkre, kivette a meghajtóból, és Dookuhoz fordult:

– A Jedik nem találhatják meg a terveinket – mondta. – Ha csak megsejtik, mit szándékozunk építeni, végünk!

Dooku elvette a diszket.

– Magammal viszem a terveket – értett egyet. – A mesteremnél sokkal nagyobb biztonságban lesz.

A gróf kurta biccentéssel kisietett a teremből.

Obi-van, Anakin és Padmé az egyik csapatszállító hajó nyitott oldalában kuporogtak, ahogy az az aréna környékén egyre szélesedő harcmező fölött suhant tüzet okádó lézerágyúival és a droidok választüzét felfogó pajzsaival.

Alattuk suhanómotorokon klónkatonák röpködtek és cikáztak, és egyre csak szórták a lövedékeiket.

– Jól csinálják – jegyezte meg Obi-van, és Anakin rábólintott.

A figyelmük visszaterelődött saját helyzetükre, mivel a hajójuk megközelített egy hatalmas Techno Union csillagfregattot, és tüzet nyitottak. A lézerágyúk megszórták az óriást, de úgy tűnt, nem túl nagy hatásfokkal.

– Célozz közvetlenül az üzemanyagcellák fölé! – kiáltotta oda Anakin a lövésznek, aki igazított valamit az irányzókon, majd elengedett egy újabb sorozatot.

Iszonyatos robbanások rázták meg a csillagfregattot, és elkezdett vészesen oldalra dőlni. A csapatszállító hajó és a többi közelben lévő szétrebbentek, ahogy a hatalmas űrjármű felborult.

– Jó ötlet volt! – gratulált Obi-van a padavanjának, aztán odaordított a legénységnek. – Azok a föderációs fregattok el akarnak illanni! Vegyétek célba őket gyorsan!

– Azok túl nagyok, mester – felelte Anakin. – Majd a földi egységek elintézik őket.

A hajó végigzúgott az egyre szélesedő csatatér fölött, ahol lézerek villogtak, robbanások rázták a földet, s ahol látványos pusztítás dühöngött. Mace Windu a fejét rázta, és Yodára pillantott. Mindketten Jedi-mesterek voltak, ám még egyikük sem látott ilyen zűrzavart.

– Dookut, igen, el kell fognunk – mondta Yoda nyugodt, szilárd hangon, épp amilyenre Mace-nek szüksége volt ebben a nagy fontosságú pillanatban. – Ha menekülése sikerül, ügyének újabb rendszereket szerez meg.

Mace a kis mesterre nézett, és komoran bólintott.

– Kapitány, szálljon le azon a gyülekezési ponton, ott elöl – parancsolta a csatahajóját irányító klónnak, és az engedelmes pilóta sietve letette a légi járművet. Mace, Ki-Adi-Mundi és egy sereg klónkatona ugrott ki, de Yoda nem követte őket.

– A parancsnoki központba, oda vigyél! – parancsolta, és a csatahajó felemelkedett.

Amint leereszkedtek arra a viszonylag biztonságos helyre, amelyet parancsnoki központtá nyilvánítottak, a klónparancsnok rohant a nyitott hajó csapóajtajához.

– Yoda mester, az összes előretolt csapat közeledik a célhoz.

– Nagyon jó, nagyon jó – motyogta Yoda. – Összpontosítson minden tűzerőt a legközelebbi fregattra.

– Igen, uram!

A klónparancsnok elsietett, és menet közben továbbította az utasításokat az egységparancsnokoknak. Nem sokkal később az előretolt csapatok összehangolt támadásba kezdtek a célpontok ellen, és a koncentrált tűzerő sikerrel járt ott, ahol a szórványos lövések nem, és egyik fregattot a másik után szedték le.

A csapatszállító hajó lelassított, és hirtelen bedőlt, ahogy megkerült egy droidütegállást. Túl hamar a hátába került ahhoz, hogy a beépített löveg követni tudja. Egy tomboló sortűzzel teljesen szétlőtték a védelmi állást, de annak sikerült kilőnie egyetlen lövést a csapatszállító irányába, és a találat keményen megrázta a járművet.

– Kapaszkodj! – kiáltotta Obi-van, és megragadta a nyitott csapóajtó peremét.

– Ez eszünkbe sem jutott volna! – üvöltötte vissza Padmé.

Obi-van odafordult, hogy rávigyorogjon, de ekkor egy geonosi suhanót látott elszáguldani egy összetéveszthetetlen alakkal a pilótafülkében. Két vadászgép kísérte a suhanót, és a trió gyorsan távolodott a csata gócától.

– Nézzétek! Ott!

– Dooku az! – harsogta Anakin. – Lőjétek le!

– Lőtávolságon kívül vagyunk, uram – jelentette a klónparancsnok.

– Utána! – parancsolta Anakin.

A pilóta ismét megdöntötte a csatahajót, és egyenesen a menekülő gróf után fordultak.

– Szükségünk lesz némi segítségre – jegyezte meg Padmé.

– Nem, arra nincs idő – felelte Obi-van. – Anakin és én elbánunk vele.

Ahogy közelebb értek, a suhanót kísérő két vadászgép élesen elvált jobbra és balra, és szembefordult velük. A klónpilóta azonnal kapcsolt, és viszonozta a tüzet. Ám ekkor újabb találat rázta meg a hajót, és a peremén elhelyezkedő Obi-van és Anakin épp hogy meg tudtak kapaszkodni, hogy ki ne essenek.

Padmé nem volt ilyen szerencsés.

Egyik pillanatban még ott volt Anakin mellett, a következőben már nem; kizuhant a nyitott csapóajtón.

– Padmé! – sikoltotta Anakin. Úgy tűnt, mintha az egész világ lelassult volna körülötte, de ez történt vele is, és nem bírta elkapni a lányt, nem bírt elég gyorsan odanyúlni.

A lány lebucskázott a mélybe, keményen a talajnak csapódott, és mozdulatlanul elterült.

– Padmé! – kiáltotta újra Anakin, aztán odaüvöltötte a klónpilótának: – Tegye le a hajót!

Obi-van állt elé, kezét Anakin vállára tette, keményen és erősen tartotta.

– Ne engedd, hogy személyes érzések keveredjenek az ügybe – emlékeztette padavanját. A pilótához fordult. – Kövesse a suhanót!

Anakin oldalra lépett, és mestere válla fölött a pilótára mordult:

– Vigye le a hajót!

Obi-van ismét szembefordult vele, és ez alkalommal a tekintetében nem volt együttérzés.

– Anakin – mondta határozottan, jelezve, hogy nem tűr ellenkezést. – Egyedül nem tudok elbánni Dookuval. Ha elkapjuk, már most véget vethetünk ennek a háborúnak. Tennünk kell a dolgunkat.

– Nem érdekel! – üvöltötte Anakin. Ismét oldalt lépett, és ráordított a pilótára: – Szálljon le a hajóval!

– Ki fognak tenni a Jedi Rendből – mondta Obi-van, és komor tekintete jelezte, hogy nincs helye vitának.

A nyers kijelentés szíven ütötte Anakint.

– Akkor sem hagyom sorsára Padmét – mormolta reszelés hangon.

– Térj már észhez! – förmedt rá hajthatatlanul Obi-van. – Szerinted mit tenne Padmé fordított helyzetben?

Anakin válla elernyedt.

– Tenné a kötelességét – ismerte el. Megfordult, és arrafelé nézett, ahová Padmé lezuhant, de már túl messze jártak, és a felszálló por eltakarta a szeme elől.

Csatahajók süvítettek el jobbra és balra, viszonozva a beépített lézerütegek tüzet. A felszínen többezernyi klónkatona harcolt a droidokkal, és az máris nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az új katonák valóban szuperképességekkel rendelkeznek Egy az egyben egy harci droid nagyjából egyenlő ellenfele volt egy klónkatonának, egy szuper harci droid még talán túl is tett rajta. Ám csoportban és alakzatokban a klónkatonák improvizatív képessége, ahogy a gyorsan változó helyzetekre reagáltak és Jedi-parancsnokuk utasításait követték, hamar előnyhöz juttatta őket mind a sík terepen, mind a legjobban védhető pozíciókban.

A harc hamarosan már a magasban is dühöngött, ahogy a Köztársaság hadihajói összecsaptak azokkal a föderációs hajókkal, amelyeknek sikerült felszállniuk a bolygóról, és azokkal, amelyek még le sem szálltak. Ezeknek a föderációs hajóknak a legtöbbje az aszteroidaövezetben tartózkodott és jelenleg a csata peremén, inkább seregszállítók voltak, nem csatahajók, és így a Köztársaság ott is hamar felülkerekedett.

A parancsnoki központban a kimerült és mocskos Mace Windu csatlakozott Yoda mesterhez, és pillantásokat váltottak, melyekben ott volt a remény a jelenért, és a félelem a jövő miatt.

– Úgy döntöttél, hogy idehozod őket – állapította meg Mace.

– Ez baj, igen – felelte Yoda, és nagy szeme lassan lecsukódott. – Két ösvény állt előttem, és ez, egyedül csak ez ajánlotta oly sok Jedi visszatérését.

Mace Windu helyeslően rábólintott erre a döntésre, de Yoda csak a körülöttük dühöngő zűrzavart és pusztítást bámulta, aztán ismét lehunyta hatalmas szemét.

A hajó zúgva ereszkedett lejjebb. Hamarosan megtalálták a suhanót; egy hatalmas torony mellett parkolt. A csatahajó közel siklott a talajhoz, és amíg ott lebegett, Anakin meg Obi-van kiugrottak, és a torony ajtaja felé rohantak. Anakin szinte le sem lassítva rontott be rajta fényszablyával a kezében, és egy hatalmas hangárba jutott, amely zsúfolva volt darukkal, vezérlőpultokkal, vontatóhajókkal és munkapadokkal.

Ott találták Dooku grófot az egyik vezérlőpult előtt, valamiféle műszerrel babrálva. Egy kicsi, csillagközi vitorlás hevert a közelben, egy kecses, csillogó jármű kör alakú kabinnal a két leszállóláb fölött, a felvont vitorlák úgy dudorodtak mögötte, akár a behúzott szárnyak.

– Most megfizetsz az összes Jediért, akiket ma megölettél, Dooku! – ordított rá Anakin, és elszántan megindult felé. Ismét azt érezte, hogy Obi-van határozott mozdulattal visszarántja.

– Együtt megyünk – magyarázta Obi-van. – Te lassan a…

– Nem! Most elkapom! – Anakin kirántotta a karját, és támadásba lendült.

– Anakin, ne!

Akár egy rohamozó reek, úgy robogott előre az ifjú Jedi zöld fényszablyájával a kézben, készen arra, hogy kettészelje Dookut. A gróf rápillantott a szeme sarkából, és elmosolyodott, mintha szórakoztatná a látvány.

Anakin nem fogta fel ennek jelentését. A dühe vitte előre, akárcsak a taszken portyázók ellen.

Ám ez a mostani ellensége nem egyszerű harcos volt. Dooku kinyújtotta kezét a rárontó Jedi irányába, és úgy mellbe taszította az Erő segítségével, hogy a fiú úgy érezte, mintha egy kőfalba ütközött volna. Aztán a gróf az Erő – a Jedik számára ismeretlen – kékes villámaival vette körül ellenfelét, és a magasba emelte a padavant.

Anakinnak sikerült megtartania fényszablyáját, miközben a levegőbe emelkedett, és ahol a gróf ereje ott tartotta. Dooku egy legyintéssel keresztülrepítette Anakint a helyiségen és a túlsó falhoz csapta, ahol ő kábultan roskadt le.

– Mint láthatod, az én Jedi-erőim magasan a tiétek fölött áll – jelentette ki Dooku teljes magabiztossággal és nyugalommal.

– Én nem hiszem-vágott vissza Obi-van, és jóval megfontoltabban, védekezésre készen megindult ellenfele felé. Kölcsönkapott kék fényszablyáját átlósan tartotta a teste előtt.

Dooku elmosolyodott, és aktivált egy vörösen izzó pengét.

Obi-van tett egy lassú lépést, aztán hirtelen rohamra lendült, kék pengéje keményen sújtott jobbról balra.

Azonban a vörös fénykard csekély mozdulattal a kék alá döfött, aztán felemelkedett, és Obi-van pengéje messze elhibázta célját. Csekély csuklómozdulattal Dooku előredöfött, és Obi-vannak hátra kellett szökkennie. Eközben lefelé csapott a fényszablyájával, hogy hárítsa a szúrást, de addigra Dooku már visszarántotta a pengéjét, és tökéletes védekezőtartásba helyezkedett.

Ez ellen a pozíció ellen Obi-van váratlan rohamai elnagyoltnak és hatástalannak tűntek, mert Dooku könnyedén hárította mindegyiket, egyik vágását a másik után, és úgy tűnt, mintha alig mozdulna. Mert amíg Obi-van és a Jedik többsége kardvívást tanult, Dooku gróf tőrvívó volt, egy régi küzdőstílust követett, amely hatékonyabb volt a fénykardszerű fegyverekkel szemben, mint a sugárvetők ellen. A Jedik szinte teljesen felhagytak ezzel a régi küzdőstílussal, mivel haszontalannak vélték a galaxis jelenlegi ellenségeivel szemben. Dooku azonban makacsul kitartott emellett, és a legmagasabb szintű harci művészetnek tartotta.

Most, amikor küzdelemre került sor a gróf és Obi-van között, a régi stílus előnye megmutatkozott. Obi-van szökellt és pörgött, jobbra-balra vagdalkozott, sújtott és döfött, de Dooku összes mozdulata sokkal hatékonyabbnak tűnt. Ő egyetlen vonalat követve mozgott előre és hátra, és lábai tökéletes egyensúlyban tartották, miközben hátrált vagy elsöprő szúrásokkal előretörve botladozó hátrálásra késztette Obi-vant.

– Kenobi mester, csalódást keltesz bennem – gúnyolódott a gróf. – Pedig Yoda igen nagyra tart.

Szavai hatására Obi-van ismét támadásba lendült, ám Dooku vörös pengéje épp csak annyit villant jobbra vagy balra, hogy eltérítse Obi-van csapásait. Obi-van hamarosan lélegzet után kapkodva vonult vissza.

– Gyerünk, gyerünk, Kenobi mester! – biztatta Dooku gúnyos mosolyra görbült ajkakkal. – Válts meg a kínjaimtól!

Obi-van megacélozta magát, és átvette egyik kezéből a fényszablyát a másikba, jobb fogást találva azon. Aztán ismét mozgásba lendült, újra hevesen támadott, és kék szablyája vadul villogott. Ám most már nem vitt akkora lendületet a csapásaiba, mint korábban, és gyakrabban cselezett, szélesnek induló vágásokat döfésekké változtatott, és hamarosan hátrálásra késztette Dookut, s a vörös penge keményen dolgozott, hogy távol tartsa Obi-vant.

Obi-van egyre erőteljesebben nyomult előre, de Dooku továbbra is hárította a csapásait, és akkor a lendülete elfogyott. Túlságosan előrehajolt, míg Dooku tökéletes egyensúlyban maradt, ellentámadásra készen.

És ekkor hirtelen Dooku lendült támadásba, vörös pengéje olyan gyorsan villant előre és hátra, hogy a védekező Obi-van csak a levegőt csapkodta. Aztán Obi-vannak hátra kellett ugrania, aztán újra és megint újra, és azok a szúrások egyre közelebb jártak ahhoz, hogy eltalálják.

Dooku hirtelen előrelépett, és Obi-van combjára szúrt. A kék penge máris lefelé villant, hogy hárítson, ám Obi-van rémületére Dooku visszarántotta fegyverét, és máris újra döfött – de ezúttal magasabbra és a másik oldalra. Obi-van nem bírta visszarántani a pengéjét, és elég gyorsan elugrani sem bírt.

Dooku vörös pengéje keményen beledöfött a bal vállába, és ahogy hátratántorodott, a gróf visszarántotta fegyverét, és eredeti célja felé szúrva belemártotta Obi-van jobb combjába. A Jedi botladozva hátrafelé bukdácsolt, nekicsapódott a falnak, de jóformán még el sem esett, Dooku már rajta volt, vörös pengéjét beleakasztotta Obi-van pengéjébe, és egy hirtelen rántással kiröpítette azt a kezéből.

– És itt a vége – vetette oda Dooku a kiszolgáltatott Obi-vannak. Az elegáns gróf egy vállrándítás után felemelte vörös pengéjét, és keményen lesújtott vele Obi-van fejére.

Egy zöld penge villant alá, és szikrákat szórva megállította azt.

A gróf azonnal reagált; visszahátrált, és szembefordult Anakinnal.

– Ez bátor dolog volt, fiú, de ostobaság. Azt gondoltam, tanultál az iménti leckéből.

– Lassan tanulok – felelte Anakin hűvösen, aztán előrelendült, olyan hirtelen, olyan erőteljesen, s pengéje olyan sebességgel villant, hogy szinte beburkolta őt zöld fényével.

Dooku gróf mosolya mintha veszített volna valamelyest magabiztosságából, és keményen kellett dolgoznia, hogy távol tartsa magától Anakin pengéjét; többször tért ki, mint hárított. Megpróbált kilépni oldalra, de úgy zökkent vissza, mintha falba ütközött volna, és tágra nyílt szemmel döbbent rá, hogy ez az ifjú padavan a vad rohamok kellős közepén az Erőt használva akadályozta a mozgását.

– Szokatlan erőkkel bírsz, ifjú padavan – dicsérte őszintén. Vigyora visszatért, és a küzdelmük egyre kiegyenlítettebbé vált, egyre többet szúrt vagy vágott vissza, és Anakinnak immár legalább annyit kellett hárítania vagy kitérnie, mint ahány csapással ő próbálkozott.

– Szokatlanok – ismételte Dooku. – De nem elegendőek ahhoz, hogy ez alkalommal megmentsenek! – Keményen lerohanta, arra gondolva, hogy ugyanúgy visszafelé sodorja és kibillenti az egyensúlyából Anakint, mint ahogy azt Obi-vannal tette. Anakin azonban makacsul megvetette a lábát, nem hátrált meg, és zöld pengéje olyan erőteljesen és precízen villogott jobbra-balra, hogy Dooku nem tudta áttörni.

Valamivel arrébb Obi-van pontosan tudta, hogy padavanja nem tarthat ki sokáig. Anakin sokkal több energiát emészt fel, mint a hatékony Dooku, és amint fáradni kezd…

Obi-van tudta, hogy tennie kell valamit. Megpróbált feltápászkodni, de eltorzult képpel zuhant vissza a fájdalomtól. Ahogy rendezte gondolatait, inkább az Erőért nyúlt, megragadta a fényszablyáját, és magához vonta.

– Anakin! – kiáltotta, és odahajította a fiatal padavannak a fegyvert. Anakin anélkül kapta el, hogy a mozdulat megtörte volna a küzdelme ritmusát. Megfordította, azonnal aktiválta, és örvénylő folyammá változtatta.

Obi-van ámultan nézte, mint dolgozik Anakin tökéletes harmóniában a két szablyával, mint pörgeti azokat szemkápráztató sebességgel és precizitással.

És hasonló érzésekkel figyelte Dooku vörös fényszablyájának munkáját is, amint ugyanolyan precizitással villan előre és hátra, csapást csapás után hárítva, és néha még arra is találva időt, hogy egyszer-kétszer ellentámadva megakassza Anakin záporozó csapásainak özönét.

Obi-van szíve megdobbant, ahogy Anakin hirtelen előrerontott, és zöld pengéjével a válla fölül sújtott a gróf irányába. Obi-van már azelőtt tudta, hogy látta volna felfelé villanni Anakin kék pengéjét a másik irányból… hogy a zöld penge félresöpri majd a gróf fényszablyáját az útból, szabad utat engedve a győztes csapáshoz!

Azonban Dooku lehetetlen gyorsasággal elhátrált, és Anakin lefelé csapó zöld pengéje csupán a levegőt suhogtatta.

Dooku egyenesen előredöfött, megakasztva a kék pengét. A gróf keze villámgyors mozdulatot írt le, aztán egy hirtelen csavarással kirepítette a kék fényszablyát Anakin markából. Dooku azonnal támadásba lendült, és rárontott a meglepett és egyensúlyát vesztett Anakinra.

A fiú keményen küzdött, hogy visszanyerje küzdő helyzetét, Dooku azonban könyörtelenül nyomult előre, újra és újra szúrt, s hátrafelé szorította a botladozó padavant.

Aztán hirtelen megtorpant, és Anakin szinte reflexből azonnal támadott, ordítva, keményen lecsapott.

– Ne! – kiáltotta Obi-van.

Dooku előredöfött, és hirtelen oldalra rántotta fegyverét, de nem Anakin zöld pengéjére mérte vágását, hanem a padavan karjára a könyökénél. Anakin fél karja leröpült, keze még mindig markolta a fényszablyát.

Anakin a földre rogyott, és kínlódva markolta csonka karját.

Dooku ismét megrántotta a vállát.

– És itt a vége – mondta másodszor is.

Miközben kimondta ezeket a szavakat, a hatalmas hangár ajtaja félresiklott, s betódult a kinti csata füstje. És e füstön keresztül egy apró alak érkezett, ám ez a valaki mindegyiküknél magasabbnak tűnt e pillanatban.

– Yoda mester! – lehelte Dooku.

– Dooku gróf – felelte Yoda.

Dooku tágra nyílt szemmel lépett hátra, hogy közvetlenül szembeforduljon Yodával. Az arca elé emelte a fényszablyáját, lekapcsolta a pengét, aztán formális tisztelgésre emelte.

– Utoljára hiúsítottad meg a terveinket!

Dooku szabad keze kurta mozdulatával egy gépdarabot repített az apró Jedi-mester felé, s úgy tűnt, azzal agyonüti őt.

Yoda azonban számított erre, és az Erőt használva egy kézmozdulattal ártalmatlanul félresodorta a repülő gépezetet.

Dooku most a mennyezetet ragadta meg, és hatalmas kőtömböket zúdított le Yodára.

Ám az apró kezek csak intettek, és a kőtömbök oldalra hullottak, és ott pattogtak a padlón az érintetlen Yoda mester körül.

Dooku a homlokát ráncolva előrenyújtotta kezét, és kékes Erő-villámot zúdított az apró termetű mesterre.

Yoda elkapta ezt saját kezével, és eltérítette, de ezt már nem valami könnyen.

– Megerősödtél alaposan, Dooku – ismerte el Yoda, és a gróf elvigyorodott. De Yoda azonnal lelohasztotta ezt a vigyort. – A sötét oldalt, igen, azt érzékelem benned.

– Erősebb lettem, mint bármelyik Jedi – vágott vissza Dooku. – Beleértve téged is, öreg mesterem!

Újabb villám zúdult elő Dooku kezéből, de Yoda ismét elkapta és eltérítette, és még biztosabbá vált ebben a védekezőpozícióban.

– Tanulnivalód sok van még – jegyezte meg Yoda.

Dooku felhagyott az eredménytelen villámhajigálással.

– Nyilvánvaló, hogy küzdelmünket nem az Erőben való jártasságunk fogja eldönteni, hanem a fényszablyáink.

Yoda tiszteletteljesen húzta elő fényszablyáját, és a zöld penge zümmögve kelt életre.

Dooku kurtán tisztelgett, aktiválta vörös pengéjét, de aztán, amint a formalitás véget ért, azonnal Yodára támadt egy váratlan, megsemmisítő szúrással.

Ám e mozdulata nem érhetett célba. Yoda alig mozdulva félreütötte a pengéjét.

Dooku ekkor olyan vad támadásba kezdett, amilyenhez hasonlót nem mutatott sem Obi-van, sem pedig Anakin ellen, és csapásai csak úgy záporoztak az apró mesterre. Úgy tűnt, Yoda még csak nem is mozdult. Nem lépett sem hátra, sem pedig oldalra, de mégis apró elhajlásai és precíz hárításai ártalmatlanították Dooku vagdalkozásait.

Ez így folytatódott számos pillanatig, de végül Dooku hevessége alábbhagyott, és a gróf, felismerve kísérletei reménytelenségét, sietve visszalépett.

De nem elég gyorsan.

Váratlan erőbedobással Yoda mester előreszökkent, pengéje oly sebesen mozgott, hogy fénye túlragyogta még Anakin pengéjének sugárzását is, amikor a leghevesebben táncolt. Dooku kitartott, vörös pengéjének hárításait az Erővel segítette, máskülönben nem tudta volna kivédeni Yoda csapásait.

És amikor a gróf be akart vinni egy visszaszúrást, Yoda eltűnt; a magasba szökkent, átszaltózott ellenfele feje fölött, tökéletes egyensúllyal érkezett Dooku mögé, és keményen sújtott.

Dooku fogást váltva visszafelé csapott, és kivédte a vágást. A fegyvere kicsúszott a kezéből, ám ő megpördülve máris megragadta, mielőtt elvált volna Yoda pengéjétől.

Dooku dühös mordulással mélyebben nyúlt az Erőbe, és hagyta, hogy az szétáramoljon testében; szó szerint erőt gyűjtött. Tempója hirtelen drámaian felgyorsult, három lépést tett előre, kettőt vissza, s közben tökéletes egyensúlyban maradt. Vívóstílusát az egyensúlyra alapozta, az előre-hátra mozgásokra, a szúrásokra és hirtelen visszavonulásokra, és most egy sorozat ravasz döfést próbált bevinni Yodára, jobbról-balról.

Azonban sohasem szúrt alacsonyan, mivel úgy tűnt, mintha Yoda lába soha nem is érintené a padlót; magasba szökkent, átfordult a feje fölött, összevissza röpködött, hárított minden csapást, és ravasz ellencsapásokkal válaszolt, melyek alaposan próbára tették Dookut.

Ekkor Dooku vízszintesen vágott fejmagasságban, aztán megváltoztatta pengéje irányát, arra számítva, hogy Yoda bal felé próbál kitérni. Yoda azonban, mintha csak előre látta volna ezt a mozdulatot, nem próbált kitérni sem jobbra, sem balra, leszökkent a padlóra. A gróf máris visszarántotta pengéjét az elhibázott támadás után, és egy második szúrást indított, ezúttal lefelé, ám Yoda ezt is előre megsejtette, és azonnal Dooku pengéje fölé ugorva hárított.

Yoda második szúrása még inkább hátrafelé kényszerítette Dookut, és most először billentette ki őt az egyensúlyából. Aztán Yoda meghátrált.

A dühös Dooku a nyomába eredt, kemény szúrást irányzott Yoda feje felé. És mérgében, amikor döfése ismét nem talált, stílust váltott, és vagdalkozni kezdett.

Yoda zöld pengéje felfogta a csapást, megállította a vörös pengét, és a két küzdő fél egymásnak feszült, fizikálisan és az Erőt használva egyaránt.

– Jól küzdöttél, igen, egykori padavanom – gratulált Yoda, és a fényszablyája egy kissé előrébb mozdult, hátrafelé kényszerítve Dookut.

– A csata még messze nem ért véget! – vitatkozott Dooku makacsul. – Ez csak a kezdet!

Az Erő segítségével megragadott egy hatalmas vaskonzolt a hangárban, és Obi-vanra meg Anakinra hajította.

– Anakin! – kiáltotta Obi-van. Elkapta a feléjük zuhanó vastraverzet az Erő segítségével, és ezt tette a felocsúdó Anakin is. Ám még ketten együtt sem bírták megállítani a súlyos tárgyat.

Yoda azonban igen.

Yoda megragadta a vastraverzet, és keményen megtartotta azt, ám eközben el kellett engednie Dookut. A gróf nem vesztegette az időt, futásnak eredt, és felszökkent a rámpán várakozó vitorlásához. Miközben Yoda elkezdte oldalra mozgatni a lehulló vastraverzet, a vitorlás hajtóműve felberregve életre kelt, és a három Jedi tehetetlenül nézte, ahogy Dooku gróf elszáguldott.

Ahogy Anakin és Obi-van odatámolyogtak a kimerült Yodához, Padmé rontott be. Anakinhoz szaladt, átölelte a súlyosan sebesült fiatalembert, és szorosan, kétségbeesetten szorította magához.

– Sötét nap ez, igen – motyogta Yoda csendesen.

Epilógus

A Coruscant legalsó régióiban kecses vitorlás ereszkedett le, óvatosan bevonta szárnyait, ahogy átváltott a hagyományos hajtóművekre, és egy látszólag elhagyatott épület belsejének töredezett kőpadlóján bevonta vitorláit.

Dooku gróf mászott ki ebből a hajóból, és a titkos leszállórámpa árnyékos oldalában várakozó csuklyás alakhoz ballagott. A sötét alak elé lépett, és tiszteletteljesen meghajolt.

– Az Erő velünk van, Sidious mester.

– Üdvöz légy itthon, Lord Tyranus – felelte a Sith Lord. – Jó munkát végeztél.

– Nagyon jó híreket hozok, nagyuram. A háború megkezdődött.

– Kiváló – mondta Sidious, síri hangja sziszegéssé változott. A hatalmas csuklya homálya alatt a Sötét Úr mosolya egyre szélesedett. – Minden a terv szerint megy.

A város túlsó részén, a komor Jedi Templomban rengetegen siratták barátaik és társaik elvesztését. Obi-van és Mace Windu együtt álltak Yoda mester lakrészének ablakánál, míg az apró termetű mester valamivel arrébb a székében ült, és az aggasztó események fölött tűnődött.

– Elhiszed, amit Dooku gróf mondott, hogy Sidious irányítja a Szenátust? – törte meg Obi-van a hosszúra nyúlt csendet. – Nem hangzik túl hihetőnek.

Mace válaszolni akart, de Yoda megelőzte.

– Megbízhatatlanná vált ez a Dooku. A sötét oldalt szolgálja. Hazugságok, csalás, bizalmatlanság keltése, ezek az eszközei.

– Mindazonáltal úgy érzem, rajta kellene tartanunk a szemünket a Szenátuson – szólt közbe Mace, és ebben Yoda is egyetértett.

Újabb csendes tűnődést követően Mace érdeklődő pillantást vetett Obi-vanra.

– Hol a tanítványod?

– Útban a Naboora – válaszolta a kérdezett. – Hazakíséri Amidala szenátort.

Mace bólintott, és Obi-van úgy látta, mintha aggodalom csillant volna a sötét szempárban – ugyanolyan aggodalom, mint amilyet Obi-van is táplált Anakinnal és Amidalával kapcsolatban. Azonban most nem beszéltek erről, mivel súlyosabb problémákról kellett gondolkodniuk. Ismét Obi-van volt az, aki megtörte a csendet.

– El kell ismernem, a klónok nélkül nem győztünk volna.

– Győztünk? – visszhangozta Yoda jókora kételkedéssel. – Győztünk, azt mondod?

Obi-van és Mace Windu egyszerre fordultak a nagy Jedi-mesterhez, és tisztán érezték a mélységes bánatot a hangjában.

– Obi-van mester, nem győztünk – folytatta Yoda. – A lepel lehullott, a sötét oldalé. Kezdet volt ez, a klónháborúé!

Szavai ott csüngtek a levegőben körülöttük, telve indulattal és aggodalommal; egy borzasztó jóslat, amilyet még senki sem hallott elhangzani a Jedi Tanácsban.

Bail Organa szenátor és Mas Amedda Palpatine főkancellár két oldalán álltak az erkélyen, ahonnan lepillanthattak a felsorakozott Köztársasági Hadseregre. Alattuk több tízezer klónkatona zárt alakzatban, fegyelmezett oszlopokban masírozott le a hatalmas katonai csapatszállító hajók leeresztett rámpáin.

Mély szomorúság látszott Bail Organa markáns vonásain, ám amikor a főkancellárra pillantott, zord eltökéltséget látott.

A távoli Naboon, a csillámló tóra néző rózsalugasban Anakin és Padmé kéz a kézben álltak. Anakin szokásos Jedi-köntösében, Padmé pedig egy virágos szegélyű, csodaszép kék ruhában. Anakin új, mechanikus alkarja az oldalánál lógott, az ujjak ösztönösen összeszorultak és kinyíltak.

Előttük egy nabooi szent ember állt, aki a fejük fölé emelt kézzel idézte az ősi házassági szertartás szövegét.

És amikor házastársakká nyilvánították őket, a tanúként részt vevő R2-D2 és C-3PO füttyögött és tapsolt.

Anakin Skywalker és Padmé Amidala most először csókolták meg egymást férj és feleségként.