Star Trek - Nemezis J M Dillard

A Romulus és Remus ikerbolygók lakói kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással.

J. M. Dillard

Nemezis

Star Trek: Az új nemzedék

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

STAR TREK – NEMESIS by J. M. Dillard

Pocket Books, a division of Simon & Schuster, Inc., 1230 Avenue of the Americas, New York 10020

„BlueSkies” by Irving Berlin.

Reprinted by Permission.

STAR TREK is a Registered Trademark of Paramount Pictures.

Fordította:

SZÁNTAI ZSOLT

ISBN 963 9441 51 1

Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2003 Hungárián translatión © Szántai Zsolt, 2003

Lektor: Szente Mihály Tördelés: FONTOLÓ STÚDIÓ, Jakab Zsolt Színre bontás: A-Színvonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Szántai F. Andrea

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

A Romulus és Remus ikerbolygók lakói kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással.

A militáns romulánok rabszolgasorban tartják a remánokat, akik egy embertől, Shinzontól várják szabadulásukat. Az Enterprise űrhajó éppen a közelben tartózkodik, amikor a remánok Shinzon vezetésével meggyilkolják a Romulán Szenátus tagjait, és magukhoz ragadják a birodalom irányítását. Janeway admirális parancsára Picard kapitány és legénysége elindul, hogy kivizsgálja az ügyet. Különös kérdésekre kell választ találniuk. Kicsoda Shinzon? Hogy került a remánok közé, és miért hasonlít ilyen meglepően Picard kapitányra?

Az U.S.S. Enterprise NCC-1701-E legénysége olyan kalandba bonyolódik, amelynek során talán mindent fel kell áldozniuk a föderáció megmentése érdekében.

PROLÓGUS

A Szenátus hatalmas csarnokában Híren, a Romulán Csillagbirodalom praetora és teljhatalmú császára abban az óriási karosszékben ült, amelyet egyesek találó módon trónusnak neveztek. A militáns társadalom, amelyben élt, már ezer éve urbanizálódott, ennek ellenére a természet iránti vonzalom erős maradt a romulánok lelkében. Hiren tudta, hogy a magas és vastag, ősrégi falakon túl a vörös nap lassan a horizont mögé kúszik, és eközben éteri, karmazsinszínű fényleplet terít az égre, az épületekre, a pompás légsiklókra.

Hirtelen erős vágy uralkodott el rajta: legszívesebben kisietett volna a csarnokból, magára hagyva az elképedt szenátorokat. Arra vágyott, hogy felszálljon a légsiklójára és elmeneküljön a Birodalom koronagyémántjának és büszkeségének tartott városból, hazatérjen kényelmes otthonába, és… Idáig jutott a gondolatmenettel, amikor eszébe jutott, hogy az otthona már nem kényelmes, nem kellemes; csenden és magányon kívül már semmi sem vár rá ott. Feleségének, T’Sharának, aki a hadsereg egyik legmagasabb rangú tisztje volt, a tervek szerint már haza kellett volna térnie. Ma este már otthon kellene várnia rám… T’Shara volt az egyetlen, akiben megbízott, akinek árulásától nem tartott. Az egyetlen, aki előtt nem kellett alakoskodnia. A nőt két nappal korábban ölték meg, állítólag az egyik centúriója végzett vele, aki véletlenül ellenségnek nézte.

A centúriót természetesen kivégezték, de ezúttal a bosszú sem okozott megkönnyebbülést Hirennek. Már nem volt fiatal – a haja évekkel korábban őszülni kezdett –, de idősnek sem lehetett mondani. Ezen a napon mégis olyan fájdalmakról panaszkodott az orvosának, amelyek rendszerint a nála jóval öregebbeknél jelentkeznek. T’Shara mintha magával vitte volna a másvilágra az életét, a szívét, az akaraterejét. Már nem vágyta a hatalmat, elege lett a cselszövésekből és a különböző műveletekből. Üres lelkében a nem túl erős kötelességtudaton kívül semmi sem maradt.

Testőrei és azok, akik a Szenátuson és a hadseregen belül hűek maradtak hozzá, kétségbeesetten könyörögtek neki, próbálja lerázni magáról a fásultságot, őrizze meg tettrekészségét és legyen mindig résen, mert minden ravaszságára és erejére szüksége lesz ahhoz, hogy megmentse a Birodalmat attól, hogy a Shinzon néven ismert lény darabokra szaggassa. Figyelmeztették, hogy az életét nagyobb veszély fenyegeti, mint uralkodása során bármikor. Talán ez sem érdekli? T’Sharát később is meggyászolhatja, most a kötelességével kell törődnie.

Kötelesség… Száraz, üres szó volt csupán. Híren, valahányszor kiejtette, úgy érezte, mintha fűrészporral telne meg a szája. Mégis, a Birodalom érdekében és mert T’Shara is ezt várta volna el tőle, összeszedte magát, megpróbált koncentrálni és megoldást találni az elé tárt problémákra.

A Szenátus csarnoka megtelt. Vibrált a levegő, szinte elektromost töltést kapott a száz szenátor feszült kíváncsiságától. Mindenki arra várt, hogy hallja az érveket és az ellenérveket, amelyek azon felvetések mellett és ellen szóltak, amiket a remánok vezetője, Shinzon fogalmazott meg. Shinzon azt javasolta, hogy szokatlanul radikális módon intézzék a föderációval kapcsolatos ügyeket. Ám ehhez arra lett volna szükség, hogy a Birodalom egésze katonai támogatást nyújtson a remánoknak, és minden alantasságuk ellenére elismerje egyenlőségüket.

A szavazás lezajlott. A Szenátus Shinzon ellen voksolt, bár olyan kis többséggel, amitől Hirennek rossz érzései támadtak. A végső döntést azonban a praetornak kellett meghoznia, és senki még csak nem is sejtette, hogyan fog határozni.

A hadsereg, a tisztek és a katonák véleménye – ez szinte természetes – megoszlott a kérdésben. Ez azt jelentette, hogy Híren további sorsa a helyzet megoldásától függött; most dőlt el, hogy továbbra is praetor lehet-e, sőt, hogy egyáltalán életben maradhat-e. Nem azzal jutott fel a Birodalom legmagasabb politikai posztjára, hogy ártatlan és megbízható volt. Már T’Shara halálhírének megérkezése előtt pontosan tudta, hogy a Szenátuson és a hadseregen belül kikre számíthat, és a vesztegetés, a megfélemlítés régi eszközeit alkalmazva hozzálátott a vele szembe helyezkedők véleményének megváltoztatásához. Nem félt se a remánok vezetőjétől, se azoktól a főtisztektől, akik nyíltan kiálltak Shinzon mellett.

A fiatal tiszt (a praetor úgy emlékezett, Talik a neve) tele volt az ifjakra és tapasztalatlanokra oly jellemző türelmetlenséggel; amikor megszólalt, a hangjában a düh nyomait lehetett felfedezni. Ez arra ösztönözte Hirent, hogy fenyegetően rávillantsa a szemét.

Talik hevesen gesztikulált, izmai félelmetesen duzzadoztak egyenruhája alatt.

– A jelek szerint nem értik meg, hogy most végre esélyt kaptunk arra, hogy sokkal erősebbek legyünk, mint amilyenek eddig bármikor voltunk! Kérem önöket, ne hagyják, hogy az előítéletek és a politikai trükkök befolyást gyakoroljanak erre a szövetségre!

Előítélet, gondolta Hiren keserűen, és egy pillanatig a szemközti falra meredt. A szenátorok feje fölött a Birodalom keresztje függött, Romulus jelképének, a ragadozó madárnak a szimbóluma, amely egyik lábával egy világos, a másikkal egy sötét bolygót markolt. Romulus és Remus – ikrek, de nem egyenlők, mert amíg Romulus a nappal és az éjszaka szabályos váltakozását élvezhette, Remus túl közel volt a naphoz. A bolygó fele kietlen és lakhatatlan, felperzselt sivatag volt, a másik felére pedig állandó éjszaka borult. A népesség a sötét oldalon élt; az emberek idővel borzalmas külsejű, fényérzékeny lényekké mutálódtak. A remánok már azzal bebizonyították alsóbbrendűségüket, hogy évszázadokon keresztül a romulánok igája alatt, rabszolgaságban tengették életüket. Ha érdemesek lettek volna a romulánokat megillető jogokra és státuszra, akkor harcolnak, megpróbálják felszabadítani magukat. A romulánok úgy gondolkodtak, hogy az erős hódít, a gyenge rabszolgává válik. Aki tűri a rabszolgaságot, az gyenge, és ha gyengék kezébe kerül a hatalom, elvész az egész Birodalom. Hiren ezt nem akarta megengedni.

Bezor parancsnok, az egyik idős és bölcs romulán, akit Hiren évek óta ismert és tisztelt, udvariasan intett a praetor trónusa felé. A mozdulattal elhallgattatta az ifjú Talikot.

– Praetor – mondta békítő hangon. – Szenátorok… Tiszttársam arra utal, hogy Shinzon lehetőséget kínál a Birodalom számára. Ha megfelelő módon használja ki ezt a lehetőséget, valóban fényesebbé változtathatja dicsőségünket.

Talik nem bírt uralkodni magán.

– Már túl késő ahhoz, hogy visszaforduljunk! Együtt kell előre lépnünk! Ha erőink egyesülnek, még a föderáció sem állhatja utunkat…!

Hiren megmarkolta a trón karfáját. Dühítette Talik tiszteletlensége és Bezor árulása.

– Elég! – csattant fel. – Megszületett a döntés! – Kis szünetet tartott, összeszedte magát, és valamivel hűvösebb hangon folytatta: – A Romuluson nem a hadsereg határozza meg a politikát. A Szenátus megvizsgálta és elvetette Shinzon javaslatát. Követőivel együtt visszaküldjük őt arra a fekete szikladarabra, ahonnan jött. Ha kell, erőszakkal. Világosan fogalmaztam?

Az ifjú Talik parancsnok némán, dacosan állt. Bezor elég bölcs volt ahhoz, hogy meghajtsa a fejét.

– Praetor – mondta alázatosan.

– A hadügyi albizottság holnap összeül, hogy kidolgozza válaszunk taktikáját – mondta Hiren. – Ön is részt vesz a megbeszélésen, Bezor parancsnok. – Adnia kellett Bezornak valamilyen feladatot, amivel próbára teszi hűségét. Előre eltervezte, azonnal kivégezteti a parancsnokot, ha elbukik ezen a teszten. Ha viszont lojálisnak bizonyul, kénytelen lesz átadni a Szenátusnak minden, az ellenségre vonatkozó információt. Ami az ifjú Talikot illeti: a praetor véglegesen eldöntötte, mi lesz a sorsa.

Bezor őszintén hálásnak tűnt azért, hogy lehetőséget kapott a helyzet és önmaga tisztázására, ám Hiren túlságosan sok kiváló hazuggal találkozott ahhoz, hogy beleessen abba a csapdába, amit bizalomnak neveznek.

– Értettem, uram – mondta az idős parancsnok. Ismét meghajolt, és elhagyta a csarnokot. Talik parancsnok dohogva követte.

A két katona távozása után Hiren úgy érezte, csökkent a gravitáció értéke. Megvárta, míg a szenátorok abbahagyják a feszengést és a sugdolózást, és ismét beszélni kezdett. Ezúttal a romulán Trannt szólította meg, aki már azelőtt is a Szenátus tagja volt, hogy ő megmoccant volna az anyja méhében.

– Szenátor – mondta majdnem udvariasan úgy emlékszem, a Celes Ketteshez fűződő kereskedelmi kapcsolatunkról van véleménye.

A vén Trann felállt és bólintott. Sötét szemét szinte eltakarta vastag szemöldöke.

– Igen, praetor. A kereskedelmi bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Birodalom érdekeit jelen pillanatban egy megállapodás létrehozása szolgálná. Javasoljuk egy diplomáciai küldöttség felállítását, és a nyílt tárgyalások megkezdését.

A „tárgyalások” szóra a Trann mellett helyet foglaló szenátor hangosan, szkeptikusan felhördült. Hiren ránézett. Tal’Aura szenátornő fiatal volt, és klasszikus romulán szépségnek számított. Fekete haja kékesen csillogott, fekete szeme fölött csodásan ívelt szemöldöke; a visszafogott szenvedély aurája lengte körül. Eltökéltségének, kitartásának és páratlan intelligenciájának köszönhette, hogy szokatlanul fiatalon szenátor lett, és sokan úgy vélték, egy nap majd ő ül a praetor trónusán. Hiren, mielőtt a szíve két nappal korábban megszakadt, politikai szövetséget és románcot ajánlott neki, ám Tal’Aura olyan módot talált a visszautasításra, amellyel nem sértette meg a férfi büszkeségét. Politikáját a jelek szerint az ifjúság szkepticizmusa jellemezte.

A Celes Rendszer pillanatnyilag a Birodalom könyörületességétől függött, és aligha volt alkupozícióban. A nő egyetlen halk hanggal fejezte ki az üggyel kapcsolatos érzéseit, a praetor mégsem hagyhatta megtorlás nélkül a Trann szenátorral szembeni udvariatlanságot.

– Tal’Aura szenátor – mondta szigorúan –, ön talán nem ért egyet ezzel a lépéssel?

A nő bátran Hiren szemébe nézett.

– De igen, uram. Véleményem szerint is fontos a „tárgyalás”, és támogatok minden „diplomáciai” erőfeszítést. Ám most, ha megbocsát, praetor, megbeszélésem van Tholia szenátorával.

Hiren tudta, hogy a nőnek valóban találkozója van, ezért bólintással engedélyezte számára a távozást. Tal’Aura felállt és kisietett a csarnokból. Hiren, mielőtt elfordult, még látta, hogy a nő egy kis ezüst dobozt hagyott maga mögött, egy díszes ládikát. Valószínűleg ajándék volt; Tal’Aura minden bizonnyal egy olyan férfitól kapta, aki politikai kapcsolatot, vagy magán jellegű viszonyt akart vele kialakítani. A praetor megtehette volna, hogy jelez valamelyik testőrének, vigye oda neki a tárgyat; így megtudhatta volna, hogy Tal’Aura éppen kivel köt vagy köthetne szövetséget. Nem tette meg, úgy döntött, nem kíváncsiskodik, inkább folytatja a munkáját.

– Elrendelem a szavazást – mondta. – Kérem önöket, voksoljanak, kezdeményezzünk-e kereskedelmi tárgyalásokat a Celes Kettessel!

Beszéd közben észrevette, hogy az ezüstdoboz megmoccan. A teteje úgy nyílt szét, mint valami érdekes virág szirma. A közepéből kettős spirál alakot formáló energiatömeg emelkedett ki lassan. Amikor az örvénylő jelenség teljes egészében kijutott a ládikából, az aljából pulzáló, zöld fény indult a magasba. Az egész olyan szép volt, hogy Hiren az első pillanatban azt hitte, valamilyen bonyolult és rafináltan kivitelezett műalkotást lát, ám a következő másodpercben rémisztő gondolat villant át az agyán. Egyszeriben megértette, hogy Tal’Aura lojalitása csekélyebb, hataloméhsége viszont sokkal-sokkal erősebb, mint azt bárki hitte. A nő nem véletlenül hagyta a székén ezt az „ajándékot”, nem ő kapta valaki mástól. Éppen ellenkezőleg: a praetornak szánta a vélhetőleg Shinzontól származó tárgyat.

Amikor a pulzáló energia feljutott a kettős spirál tetejére, zöld fénysugár lövődött a csarnok kupolája felé. Az egyenes oszlop egy másodperccel később vízesésként hullott alá, smaragdszínű ködöt képzett, és belepte a csarnokot, a benne tartózkodókat. Néhány szenátor meglepetten kapkodta a levegőt, de csakhamar ők is elhallgattak.

A jelenség gyönyörű volt. Vajon T’Shara halálát is egy ilyen tárgy okozta?, gondolta Hiren. A diszruptor okozta halál állítólag fájdalmas volt… Vajon ő is látott valami ehhez hasonló csodát, amikor a testét, az egész lényét magába olvasztotta a sugárzás; amikor minden egyes sejtje belső tűzben égett és szétrobbant?

A ragyogás hamar szétfoszlott. Hiren a falat díszítő, sematikus madárra, és az egyik karmában lévő sötét bolygóra, a Remusra nézett. Odakint a nap lenyugodott, a fény helyet adott az éjszaka sötétjének. Mintha Shinzon szándékosan rendezte volna így a dolgot: a Birodalom is ebben a percben merült alá a Remus feketeségébe.

Hiren az utolsó pillanatig megmaradt a külső szemlélő szerepében, az agya és a teste a megszokott módon működött. Tudta, T’Shara is ezt tette.

– Elárulná valaki, hogy mi volt ez? – kérdezte, majd az egyik testőre felé fordult. – Ami a biztonsági szolgálatot illeti…

Már tudta, elkésett. Hátrapillantott és látta, hogy az egyik virágzó dísznövény hervadtan, aszott levelekkel roskad össze, ennek ellenére folytatta a parancsok osztogatását; élete utolsó másodpercéig nem vált meg hivatalától.

– …jobban tették volna, ha elvégeznek egy…

Nem tudott többet mondani, mert a nyelve szétmállott a szájában. Látta, ahogy a sárgászöldre színeződött bőr lehámlik a testőr arcáról, folyóssá válik a húsa, elpárolog a vére. Tudta, vele is ugyanez fog történni. A sejtek bomlása villámgyorsan zajlott le, mégis elég lassan ahhoz, hogy az áldozatok érezzék a fájdalmat. Hiren hallotta a szenátorok sikolyát, aztán… Megsemmisült a füle és a hallójárata.

Biztosra vette, hogy T’Shara is ugyanezt élte át az utolsó másodperceiben. A gyönyörű nő agonizálva, olvadt arcú szörnyetegként vonyított. Az utolsó dolog, amit Hiren folyékonnyá váló szeme érzékelt, annak a transzportersugárnak a csillogása volt, amely kiemelte az ezüstládikát a csarnokból.

Azután semmit sem látott, semmit sem érzékelt többé. Mozdulatlan, néma sötétség vette körül; a megsemmisülés előtti másodpercben még megértette: beköszöntött a soha véget nem érő, könyörtelen remán éjszaka.

ELSŐ FEJEZET

Világokkal távolabb, a Föld nevű bolygó Alaszka néven ismert régiójában Jean-Luc Picard kapitány felállt az asztal mellől, és egy pillanatig az előtte összegyűlt emberek háta mögé nézett, szemügyre vette a csodálatos tájat, a Denali hegyvonulatot, a kék égbolt hátterére rajzolódó hósipkás csúcsokat. A nyitott pavilont kellemesen befűtötték, Picard mégis hideg, örökzöldek illatától terhes levegőt szívott be.

A természet szépsége fokozta a pillanat ünnepélyességét. Picard, hogy összeszedje a gondolatait, fehér zubbonya kényelmetlenségére koncentrált. A gallér nyakban kissé szűk volt, ezért a kapitány még akkor se bírt volna elmosolyodni, ha történetesen valami mókás dolgot lát.

– Kötelesség – mondta zengzetes hangon az esküvői asztal mellett ülőknek. Tőle jobbra Beverly, a balján Will Riker és Deanna Troi ült, azután Geordi, Data és Worf következett. A jókora középső asztal előtt több tucat kisebbet állítottak fel, ezek mellett kaptak helyet a vendégek, a barátok. – Egy csillaghajó kapitányának életét a kötelesség, a nem mindig kellemes feladatok jellemzik. Többször előfordult, hogy csatába vezényeltem embereimet. Megesett, hogy béketárgyalásokat folytattam, hogy ádáz ellenfelek között közvetítettem. Huszonhét idegen világgal történő első kapcsolatfelvétel során képviseltem a föderációt… Ám ezen feladatok egyike sem mérhető ahhoz, aminek most… násznagyként kell eleget tennem!

– Hatásszünetet tartott.

A fő helyen ülő Will és Deanna együtt nevetett a többi vendéggel. Mindenki kacagott vagy legalább mosolygott, egyedül Data figyelte a szertartást komoly arccal, élénk kíváncsisággal. Deanna bőre pontosan olyan színű volt, mint az öltözéke: irizáló, sápadt rózsaszín, és úgy csillogott, mint az igazgyöngy. Testéből elég sokat megmutatott a mélyen dekoltált, ujjatlan ruha, ám a lábát teljesen eltakarta a hosszú, redőzött szoknya. A vállát rózsafüzér díszítette, és rózsákat helyeztek el a szoknya derékrésze és alsó szegélye között is.

Rózsaszínű, igazgyöngy, gondolta Picard. Üde színfolt a fehér és szürke egyenruhák között. A kapitányon kívül a tisztek mindegyike szürke ruhát viselt a fehér ünnepi zubbony alatt.

Picard megjátszott szigorúsággal folytatta, bár az öröm és valami furcsa melankólia keveredett benne.

– Tisztában vagyok azzal, hogy ilyen alkalmakkor az embernek csupa jót és szépet kell mondania az ifjú párról, biztatnia kell őket, a házasság előnyeiről kell áradozni, de… Mondják, belegondoltak egyáltalán abba, hogy velem mit tesznek? Most természetesen boldogok. De mi lesz velem? Megmondom úgy, ahogy van: ez az egész mérhetetlen önzés a maguk részéről! – A vendégek harsányan kacagtak, ám ő folytatta. – Most szépen átköltöznek a Titánra, nekem viszont ki kell képeznem az új első tisztemet, akit egyébként mindenki ismer. Kemény fickó, minden szabályzat minden egyes paragrafusát kívülről tudja. Rideg harcos, aki soha, soha nem hagyja majd, hogy életveszélyes küldetéseket vállaljak.

Az aranyarcú androidra, Datára nézett, aki a tőle megszokott nyíltsággal tekintett rá.

– Mert ez a szabály, uram – mondta Data szigorúan.

– A Csillagflotta Szabályzata, tizenkettes rész, négyes paragrafus…

– Data – csóválta a fejét Picard.

– Uram?

– Fogja be a száját.

A vendégek ismét felnevettek. Deanna – akinek sötét haját csinos kontyba fésülték – különösen jól szórakozott. Picard ránézett, és legbarátságosabb hangján folytatta.

– Aztán itt van az új tanácsadóm ügye is…. – mondta. – Kétség se férhet hozzá, valami sima szavú, aszott teremtést fognak kirendelni mellém, aki beletúr a pszichém legmélyebb rétegeibe, serényen bólogat és együttérzően sóhajtozik. Mi a véleménye erről, Deanna?

A nő arcáról eltűnt a széles mosoly. Tágra nyílt szemmel, meglepő aggodalommal nézett Picard-ra, és sóhajtozni kezdett. Beverly, aki az örömanya szerepét töltötte be, nevetve odahajolt hozzá, és összeütötte a tenyerét.

– Úgy látom, Dr. Crusher együtt nevet a többiekkel – folytatta Picard. – Bizonyára tudják, hamarosan a doktor is elhagyja az Enterprise-t, hogy elfoglalhassa új pozícióját, amely nem más, mint a Csillagflotta orvosi karának vezetői széke. – Tréfás megbántottsággal széttárta a karját. – Sajnos ismét fel kell tennem a kérdést, ezúttal önnek, Beverly. Átgondolta, mit tesz velem? Valószínűleg valami viharvert, vén orvost kapok maga helyett, aki rákényszerít, hogy zöldségeket egyek, és jelentést ír rólam, ha esetleg kések a kötelező tornáról.

– És ezzel csak jót tesz önnek! – mondta Beverly vidáman.

Picard felsóhajtott, majd ismét Willre és Deannára nézett.

– Most már mindegy, ezeken a dolgokon nem lehet változtatni… – Amikor a körülötte ülők mosolyogva megcsóválták a fejüket, hozzátette: – Ugye nem? Jól van. Rendben… – Elvigyorodott, és amikor a poharát felemelve az ifjú párra mosolygott, már hiányzott a hangjából a színlelt megbántottság és szomorúság. – Will Riker – mondta. – Ön tizenöt éven keresztül volt a jobb kezem. Megbíztam önben. Segített abban, hogy állhatatos és következetes maradjak, hogy elvégezzem feladataimat. – Az ifjú arára pillantott. – Deanna Troi, ön volt a lelkiismeretem, a tanácsadóm, a vezetőm és a támaszom. Segített abban, hogy felfedezzem énem legjobb részeit. – Feljebb emelte a poharát. – Önök alkotják a családomat. A Csillagflotta hagyományai szerint tiszta horizontot kívánok… Barátaim, legyenek nagyon-nagyon boldogok!

Picard és a vendégek kiürítették poharaikat.

A zenekar rázendített, a vendégek sétálgatni és csevegni kezdtek. Picard elindult Riker és Crusher felé, ám hirtelen megtorpant, lassan körbefordult, és ismét magába itta a Denali vonulatának látványát. A hegyek lábánál fenyvesek álltak, a csúcsokon fehérlő hósipkák szikrázón rajzolódtak ki a földi égbolt csodálatosan tiszta, kék hátterére. Minden örökkévalónak tűnt, de Picard tudta, tavasszal a táj arca megváltozik majd, a hatalmas fehér foltok eltűnnek, földbarna és sötétzöld lesz a vidék.

Minél több dolog változik, annál több marad ugyanolyan, mondogatta a fivére, Robert, ám ő még soha sem találkozott az állítás bizonyítékaival; különösen ezen a napon nem látta érvényesnek. A dolgok megváltoztak, időnként radikálisan, és ő nem igazán vette észre, hogy az élete eközben a régi marad.

Beverly Crusher jelent meg előtte. Sokkal idősebb volt, mint megismerkedésük napján, kevesebb rejtélyt hordozott magában, ám a szépségéből nem sokat vesztett. Aranyvörös haja mintha kedves személyiségének tükörképe lett volna. Picard arcán megjelenhetett a szomorkás, mélázó gondolatok nyoma, mert a nő azonnal rátapintott a lényegre, és évődve megjegyezte:

– Olyan ez, mintha elvesztené a fiát, és gyarapítaná a kellemetlen élmények sorát. Igaz?

Picard savanyú arccal nézett rá.

– Mindig nagyon sokat segített…

A nő kedvesen megérintette Picard karját, majd játékosan a fülébe súgott.

– Ha látom, hogy kezd darabjaira hullani, megígérem, hogy eltranszportálom innen. Egészségügyi okok miatt, elsődleges sürgősséggel.

Picard önkéntelenül elmosolyodott. Ahogy kettesben, egymásba karolva átkeltek a tömegen Will és Deanna irányába, az ifjú Wesley Crusher – aki meghökkentően érettnek látszott a Csillagflotta hadnagyi egyenruhájában – került eléjük.

Wesley szélesen elvigyorodott.

– Anya! – Aztán, kihúzta magát, és Picardra nézett. – Kapitány…

– Helló, Wesley – mondta Picard könnyedén. – Örülök, hogy ismét egyenruhában látom.

– Jól áll neki, nem? – kérdezte Beverly. Büszkének tűnt. Picard megpróbálta elképzelni, milyen érzése lehet felnevelni egy gyermeket, majd egy nap felnőttként, uniformisban látni őt. Valami megmoccant a lelkében; furcsa féltékenység vett erőt rajta. Számtalan olyan ösvény volt az életében, amelyet tudatosan nem választott, sok lehetőségről lemondott. Ezek közé tartozott a gyermekvállalás is. Beverly közelsége eszébe juttatta, hogy mennyi mindenről le kellett mondania.

Ennek ellenére mosolyogva nézett Wesleyre.

– Még mindig a Titánon akar szolgálni?

Crusher hadnagy az ifjakra jellemző lelkesedéssel válaszolt.

– Természetesen! A gépházban teljesítek éjszakai szolgálatot. Van egy kettős refrakciójú, ikresített intermixáló kamrával ellátott hipertéri magmátrixunk… – Hirtelen elhallgatott, és arra a fiatal nőre pillantott, aki kedvesen integetett feléje. – Ó, bocsánat. Később találkozunk.

Elsietett; a lány felé indult. Picard elmosolyodott és szelíden megcsóválta a fejét. Fiatalok, gondolta. Képtelenek hosszú ideig ugyanarra koncentrálni… Vajon ő is ilyen volt? Vajon ő is volt ennyire fiatal? Beverlyre pillantott, akinek a mosolya nem volt túl vidám.

Tovább mentek Troi és Riker irányába.

A közelben Geordi La Forge mérnök üldögélt a bárpultnál. Egy pohár szinteholt dajkált, és Guinannal társalgott. A legénység legtöbb tagjához hasonlóan ő is szomorú volt. Troit és Rikert már azelőtt különös szálak fűzték egymáshoz, hogy ő az Enterprise-ra került. A hajón töltött évek során nem alakult ki közöttük különösebb kapcsolat, barátok és bajtársak voltak. (La Forge mindvégig sejtette, hogy Will Riker gyengéd érzelmeket táplál Deanna irányában, ám ennek semmi különösebb jelét nem fedezte fel.) Aztán valahogy felforrósodott a kapcsolatuk. Arra persze senki sem gondolt, hogy össze akarják kötni az életüket. Mindenki tudta, hogy van köztük valami, de ezt a viszonyt is csak olyannak tartották, mint azt, ami Picard kapitányt fűzte Dr. Crusherhez, Esküvő? Ki hitte volna, hogy ennyire komoly a dolog?

La Forge nevetve megrázta a fejét.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy Will így döntött!

A mindig komoly, mindig magabiztos Guinan előredőlve a pultra könyökölt.

– Miből gondolod, hogy ő döntött így?

– Arra gondolsz, hogy Troi tanácsnok… – Geordi letette a poharát, és felvonta a szemöldökét. – Most ugratsz?

– Amikor az ügyre gondolt, mindig úgy képzelte, hogy Riker parancsnok volt az, aki megszerezte Troit, ő kedveltette meg magát a nővel, most azonban rájött valamire. Lehet, hogy csak azért nézte így a dolgot, mert ő is férfi? Számára mindig egyértelmű volt, hogy a férfiak hódítják meg a nőket, és nem fordítva, most azonban elbizonytalanodott. Lehet, hogy ez a hódítási folyamat másképpen is működik?

– Soha nem árthat, ha rajta tartod a szemed a hozzánk hasonló, csendes és lelkizős típusú élőlényeken – mondta Guinan titokzatosan, miközben a szája valódinak és őszintének aligha nevezhető mosolyra húzódott.

A válasz hallatán Geordi elgondolkodott. Eszébe jutott valami, és elvigyorodott.

– Csak nem az jár a fejedben, hogy újra férjhez mész?

Guinan elnézett mellette, az alaszkai tájat figyelte.

Amikor megszólalt, kissé bizonytalan volt a hangja.

– Lehetséges… – Aztán a férfira pillantott, és azonnal visszatért magabiztos keménysége. – De, ahogy mondani szoktam: miért vegyek egy denúbiai tengeri tehenet, amikor ingyen is kaphatok tejet?

Geordi felnevetett, aztán felkapta a poharát. A következő pillanatban a klingon Worf zökkent le nyögve a szomszédos bárszékre. Máskor bronzbarna bőre a szeme alatt hamuszürke volt, bozontos szemöldökét összevonta, a homlokán még a szokásosnál is mélyebbnek tűntek a ráncok. Már jó ideje növesztette a haját, amelyet most egyszerű lófarokba fogva viselt.

– Be kéne tiltani a romulán sört! – csikorogta. Természetesen Riker legénybúcsúztatójára célzott, amit előző éjszaka rendeztek. A jelek szerint alaposan kivette a részét az ünneplésből.

Geordi nem mert elmosolyodni, de azért megeresztett egy megjegyzést.

– Úgy bizony!

– És ha betiltották – mondta Worf teljes meggyőződéssel akkor még egyszer be kellene tiltani! És még egyszer, újra! – Felnyögött, és a pultra hajtotta a fejét.

Geordi és Guinan egymásra nézett; mindent értettek.

Eközben Picard és Crusher eljutott Will Rikerhez és Deanna Troihoz.

Troi kedvesen Picard-ra mosolygott, rávillantotta ébenfekete szemét, és megérintette a karját.

– Kedves beszéd volt.

– Szívből jött – mondta Picard őszintén.

– Nem kell aggódnia – mondta Deanna. – Eligazítom az új tanácsadót. Mindent tudni fog, amit kell.

– Meg ne tegye! – mondta a kapitány mosolyogva. – Ön máris túl sokat tud rólam. Inkább azt ígérje meg, hogy a betazedi ceremónián nem lesz semmiféle beszéd!

Will és Deanna meglepett pillantást váltott. Juttassam eszébe?, kérdezte Will a szemével. Rajta, tedd meg, válaszolt Deanna némán.

– Nem, nem lesz semmiféle beszéd – mondta Riker. Hiába próbálta leplezni zavarát. – És nem lesz semmiféle… ruha sem.

Picard éles pillantást vetett rá (a jelek szerint azt feltételezte, hogy a nem betazedi vendégek a helybéliektől eltérően ruhában jelenhetnek meg a tradicionális esküvői szertartáson), ám egykori helyettese nem tréfált. Deanna ennek ellenére felnevetett Picard reakciója láttán.

Mielőtt Picard visszavághatott volna valami elmés megjegyzéssel, a zenekar elhallgatott, és felcsendült Data hangja. Mindenki a pódium felé fordult.

– Hölgyeim és uraim, valamint nemmel nem rendelkező meghívottak! Miközben tanulmányoztam a Föld és a Betazed házassági szertartásait, megtudtam, hogy a hagyományok szerint ajándékkal illik kedveskedni az ifjú párnak. Mivel Riker parancsnok fölöttébb érdeklődik az archaikus zene iránt, úgy döntöttem, a következő dalt adom neki és hitvesének, párosodásuk alkalmából.

Will és Deanna csodálkozva nézett össze. Párosodás?

Data szavalni kezdett; a zenekar bekapcsolódott.

Sosem láttam napot

Ily fényesen ragyogni,

Sosem láttam dolgot

Ily csodásan menni,

Nézem a napokat,

Ahogy elsietnek –

Mikor szerelmes vagyok,

mily gyorsan repülnek!

A zenekar teljes erőből rázendített. Picard felismerte a zeneszám stílusát: földi szving volt, a huszadik század elejéről. Data énekelni kezdett:

Kék ég mosolyog rám,

Semmi más csak kék ég

Amit látok már.

Rigó vígan dalol,

Csak hallgatom,

így telik napom. {1}

A ritmus ellenállhatatlan volt, csak Worfra nem gyakorolt hatást. A klingon felemelte a fejét a pultról, és hangosan felnyögött:

– Ugghhh… Irving Berlin! – Azzal ismét visszaejtette a fejét; a koponyája nagyot koppant a bárpulton.

Picard elfordult, hogy elrejtse mosolyát. Előző este egészen korán lelépett Will legénybúcsúztatójáról, ám azt még látta, hogy Mr. Worf ész nélkül dönti magába a romulán sört. Érthető, hogy ilyen állapotban van…

A kapitány mellett álló Will ütemre dobogott, majd idegesen a feleségére pillantott, és félszeg vigyorral engedélyt kért tőle a mulatozásra.

Deanna sóhajtott egyet, aztán elmosolyodott.

– Rendben, rajta!

Riker felszaládt a pódiumra, felkapta a trombonját és játszani kezdett.

A kapitány Deannára nézett, feléje nyújtotta karját.

– Megtisztelne egy tánccal?

A nő mosolygott,

– Örömmel, kapitány!

Kiperdültek a táncparkettre.

Beverly Crusher megsajnálta Worfot, és elhatározta, segít rajta. A klingon megtehette volna, hogy meglátogatja a gyengélkedőt, és valami kezelést kér, ami megszabadítja másnaposságától, ám ezt valószínűleg a gyengeség jelének tekintette.

Crusher már amúgy is régen találkozott vele közelről, és tudta, jó darabig – néhány évig, vagy talán az élete végéig – nem nyílik lehetősége arra, hogy megvizsgálja.

Jean-Luc Picard-t amiatt ugratta, hogy túlságosan elérzékenyült az esküvői fogadás során, ám az esemény rá is komoly érzelmi hatást gyakorolt. Akkor is nagy megrázkódtatás érte, amikor Wesley néhány éve elhagyta az Enterprise-t, most azonban neki kellett távoznia. A tény, hogy egyszerre kell megválnia Jean-Luctől és Deannától, rettenetesen megviselte, úgy érezte, elvesztette a szilárd talajt a lába alól. Amikor először felajánlották neki az új pozíciót, fontolóra vette, hogy nem vállalja a munkát, inkább visszautasítja az egészet. Úgy érezte, minden az Enterprise-hoz köti, a hajó az élete. Olyan szoros kapcsolatot alakított ki a legénység tagjaival, hogy szinte valamennyiükre úgy tekintett, mint saját gyermekére.

Ám minél tovább tépelődött a Csillagflotta ajánlatán, annál világosabbá vált előtte, hogy nem mondhat nemet. Gyakorlott űrutazó volt, de időnként, különösen az utóbbi néhány évben, egyre erősebben vágyódott az otthona, a Föld után. Az érzés időnként gyötrővé vált. Tulajdonképpen kapóra jött neki, hogy a Flotta orvosi karának jelenlegi vezetője bejelentette visszavonulását.

Beverly megpályázta a pozíciót, és Picard természetesen támogatta. A pályázat, a meghallgatások, a próbatételek felszították benne az eltökéltség tüzét. Tizenöt évet töltött orvosként egy csillaghajón, méghozzá nem is akármelyiken, hanem a Flotta legfontosabb, leghíresebb hajóján. Tudta, a Csillagflotta orvosi karánál egészen más típusú feladatokat kell elvégezni, mint az Enterprise fedélzetén, és úgy érezte, készen áll a változásokra, az új kihívások fogadására.

Ennek ellenére, ahogy Worf felé tartva átvágott a táncparketten, hirtelen feltett magának egy kérdést. Tényleg képes vagyok elhagyni ezeket az embereket?

Bosszúsan megcsóválta a fejét; gondolatban kigúnyolta magát érzelgősségéért. Előléptették, új munkát, új beosztást kapott, új barátokat szerezhet. Egyébként is, a mai nap az ünneplésé, nem a szomorkodásé! Jól érezte magát, csodálatos volt a táj, a csillámló hósipkával fedett hegyvonulat és a mélykék égbolt meseszépnek látszott. Barátok vették körül, remek zenét hallott…

Ahogy Worf közelébe ért, elhaladt a mosolygó Geordi La Forge mellett, aki éppen egy csodálatosan szép, csillogó vörös ruhát viselő, afrikai nőt vezetett a táncparkett irányába. A jelek szerint nagyon jól ismerték egymást. Beverly elhatározta, kifaggatja Deannát, mit tud Geordi barátnőjéről, beszerzi a legfrissebb hajópletykákat.

A klingon háta mögé állt. Worf a pultra borulva hevert. A nő hangosan, határozottan, de vidáman szólította meg a másnapos parancsnokot.

– Worf parancsnok! A klingonok ismerik a szvinget?

– Nem vagyok jól – mormolta Worf, fel se emelve a fejét.

– Ne aggódjon. Orvos vagyok. – Beverly összeszedte minden erejét, felemelte Worf egyik karját, aztán kínlódva talpra állította a klingont.

Worf megtántorodott, Beverly azonban nem adta fel: kivonszolta a táncparkettre, és táncolni kezdett vele. Worf megpróbálta ugyan utánozni a nő mozdulatait, de látni lehetett, nem igazán ismeri a szvingnek nevezett tánc lépéseit. Ennek ellenére minden tőle telhetőt elkövetett, és meghökkentő lágysággal tartotta hatalmas, sötét kezében a nő apró, fehér ujjait.

– Örülök, hogy még a távozásom előtt visszatért az Enterprise-ra. – Beverly megpróbálta túlkiabálni a zenét. Könnyedén, természetes mozdulatokkal táncolt; hosszú, karcsú lába és karja, az egész teste ismerte azt az áldást, a természet rejtélyes ajándékát, amit ritmusérzéknek neveznek. Élvezte amit csinál, és örömmel töltötte el, hogy sikerült a parkettre vonszolnia a félájult klingont.

Worf elkínzott ábrázatán valami vidámságra hasonlító érzés jele mutatkozott. Elismerően nézett a nőre. Azok, akik nem ismerik a klingonokat, talán vadnak, brutálisnak nevezték volna, ahogy összehúzta a szemét kiugró homlokcsontja alatt, ahogy kivicsorította egyenetlen fogait, ám Beverly pontosan tudta, hogy ez az arckifejezés mit jelent.

– Nem nekem való a… diplomaták élete – mondta Worf.

Beverlynek sikerült visszafojtania nevetését. Száraz mosoly jelent meg az arcán; és megvonta a vállát.

– Ki hitte volna? – kérdezte ártatlanul.

A következő pillanatban Picard és Deanna pörgött el mellettük. Vidáman beszélgettek, mosolyogtak. Beverly utánuk nézett, majd Worfra pillantott. Ennek a napnak minden részletét, minden pillanatát az emlékezetembe kell vésnem, gondolta.

Lágyan, ugyanakkor lendületesen lépkedett a forgó, táncoló testek között, az alaszkai táj előterében, és úgy érezte, örökkévaló, mégis tovatűnő pillanat részese lehet, amely egyszerre olyan, mint az ünnep boldogsága és a hegyek állandósága. Mintha az Enterprise fedélzetén lett volna, a barátai és a bajtársai között, akikkel örökké kapcsolatban maradt – akiket most mégis el kell hagynia. Úgy érezte, rövid időt töltött velük, túlságosan rövidet, és az átélt élmények ezerszerese is kevés lenne.

Beverly a körülötte táncolókra és álldogálókra, a szeretteire nézett: Worfra, a pódiumon éneklő Datára, a hangszerét fújó Will Rikerre, az örömtől sugárzó Deannára. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat…! Szomorúság telepedett rá, mégsem fojthatta vissza boldog mosolyát.

Azon az estén, valamivel később, az Enterprise fedélzetén lévő kabinjában Picard kedvetlenül kiemelt egy palackot a megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat biztosító bortárlóból. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, féltérdre kellett ereszkednie. A póz illett a pillanathoz és a palack belsejében lévő, történelmi, érzelmi és pénzügyi szempontból is óriási értéket képviselő folyadékhoz.

Felemelte az üveget, a fénybe tartotta, és szemügyre vette a mélyvörös bort. A palack szimpla törhetetlen üvegből készült, de mintha érezte volna, milyen pompás nedűt tartalmaz, mert szokatlan fényességgel, ékkőként csillogott.

Picard felállt, és a hűs üveggel a kezében kilépett a külső térbe, ahol Data ült az asztalnál. Az android szelíden nézegette a kapitány ressikai furulyáját, elmerülten, a fejét kissé oldalra billentve tanulmányozta a hangszert. A tekintete szokás szerint közömbös volt, ám Picard csodálkozást, emberi mértékű kíváncsiságot vélt felfedezni az ámbraszínű szemekben.

A kapitány óvatosan megemelte a palackot, és örült, hogy olyan személlyel oszthatja meg, aki tényleg képes értékelni az élvezetet.

– Ezt már régóta őrizgetem – mondta halkan. – Chateau Picard, 2267-es. A legjobb évjárat… – Nekilátott, hogy kihúzza a dugót. Data felnézett. Az arca nyugodt volt, rezzenéstelen, mégis úgy tűnt, egyre növekvő érdeklődéssel figyeli Picard-t. A kapitány folytatta. – Azt mondják a borban benne van annak a vidéknek a történelme, amelyen a szőlő megtermett. A talajé, amiből származik. A borász, a gazda múltja és a jövőbe vetett reményei…

Ahogy a dugó kicsúszott a palack nyakából, isteni aroma érződött, amelyben a cseresznye, a szőlő, a gyógynövények és a tápanyagokban gazdag talaj illata keveredett. Picard azonnal megérezte, hogy a cukor és a sav szintje éppen tökéletes; a bor se nem túl öreg, se nem fiatal, pontosan „férfikora” teljében van.

Elővett két poharat, mindkettőt negyedéig töltötte, és kecses mozdulattal Data felé nyújtotta az egyiket.

Data félénken vette át. Először a talpas pohár szárát fogta meg, de amikor látta, hogy Picard a saját pohara öble alá csúsztatja az ujjait, gyorsan korrigált. Kutatásai során megtanulta, hogy a vörös bort kissé fel kell melegíteni a test hőjével.

Picard elismerő mosollyal felemelte a poharát.

– Akkor… Igyunk a jövőre!

– A jövőre! – visszhangozta Data.

A boron és a pohár kristályfalán keresztül Picard látta, ahogy az első tisztté előléptetendő android híven utánozza a mozdulatait.

Data belekortyolt a borba, néhány pillanatig a nyelvén tartotta, élvezte a különböző ízeket. Nyelt, azután lehunyt szemmel próbálta beazonosítani az utóíz összetevőit. Végül elégedetten, boldogan felsóhajtott.

– Ah…

Picard csodálkozva pillantott az androidra.

– Uram – mondta Data komoly hangon, miközben leeresztette a poharát –, az esküvői ceremónia során az érzelmek furcsa és érdekes örvényére lettem figyelmes. Meglehetősen jól ismerem az emberi érzéseket, a könnyes nevetést és fordítottját, a kacagó sírást, ám ámulatba ejt, hogy az emberek hány különböző módon képesek egyszerre kifejezni szomorúságukat és örömüket, hány módon tudnak azonos időben sírni és nevezni.

– Megértem, miért találja zavarónak – felelte Picard. Data őszinte és meghökkentő kérdései másokat talán bosszantottak volna, ám a kapitány mindig hálás volt értük, mert pontosan ezek segítettek neki saját érzései kikristályosításában, a tudatalatti érzelmek tudatossá tételében. – Az emberek bizonyos rituáléi, például az esküvők, a születésnapok vagy a temetések, erős és bonyolult érzések forrásai, mert gyakorlatilag nem mások, mint életünk fontos állomásai.

Data kissé oldalra billentette a fejét. Mindig így tett, ha megpróbálta felfogni az emberi faj valamelyik rejtelmét.

– Talán mert ezek az események kapcsolatban vannak az idő múlásával?

– Ennél többről van szó. Bizonyos értelemben ezek a boldog vagy szomorú ünnepek emlékeztetnek minket halandóságunkra. Ezek az események lehetőséget kínálnak nekünk arra, hogy átgondoljuk, hol vagyunk és merre tartunk. – A melankólia, amit az esküvő során érzett, ismét arra készült, hogy rátelepedjen a lelkére.

– Ön azért érezte át ezt az… állomás jelleget, mert Riker parancsnok hamarosan elhagy minket, hogy átvegye a Titán vezetését?

Picard bólintott. Tekintete Data mögé kúszott, a kabin határain túlra, egy jövőbeli helyre.

– Will és Deanna csatlakozik a Titán legénységéhez… Dr. Crusher pedig a Csillagflotta orvosi karának vezetője lesz…

– És ez önt… elszomorítja? – Data az utolsó szót külön kihangsúlyozta.

Picard mély lélegzetet vett, és a jövőről a jelenre terelte gondolatait. Szomorkásan rámosolygott az androidra.

– Nos… Azt hiszem, kissé valóban elszomorít. Nagyon örülök annak, hogy ilyen remekül alakul a sorsuk, ugyanakkor szomorú is vagyok, mert… Hiányozni fognak nekem. A hajó… nem lesz teljes nélkülük.

Data olyan elégedetten biccentett, mintha végre megértette volna ezt a bonyolult érzelemhalmazt.

– Ez azért van, mert jól ismeri őket. Annyira, hogy előre tudja, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekben, hogyan viselkednek. Ez pedig még a legkellemetlenebb szituációkat is kiszámíthatóvá, s ezzel együtt elfogadhatóbbá teszi az ön számára.

– Valahogy így van – bólintott Picard. – És őszintén bevallom, irigylem őket. Fontos döntéseket sikerült meghozniuk. Olyan döntéseket, amelyek hatására mostantól fogva más lesz az életük. Óriási kihívásokkal kell szembenézniük. Új világokat kell meghódítaniuk… – Elhallgatott, ivott egy korty bort, és a saját múltján s jövőjén töprengve a Data keze ügyében heverő furulyára pillantott.

– Ahogy ma elnéztem Willt és Deannát, eszembe jutottak azok a döntések, amelyeket én hoztam meg életem során – folytatta, és gondolatban felidézte azt a pillanatot, amikor Beverly mellett állt a fogadáson, és a nő tekintetét figyelte, aki rajongó szeretettel nézett a fiára. – A Csillagflottának szenteltem magam… Nem nősültem meg, nem születtek gyermekeim. Ez lett a döntéseim eredménye.

Data tűnődve hallgatott, majd lassú szavakkal megtörte a csendet.

– Az általam meghozott döntések pedig ide vezettek. Ez az egyetlen hely, amit otthonomnak nevezhetek. Nem látom okát, hogy elhagyjam.

– Sosem tudhatjuk, Data, mi van a horizonton túl – figyelmeztette a kapitány. – Lehet, hogy hamarosan maga is új helyre, új pozícióba kerül. Talán parancsnok lesz.

Data éles pillantást vetett Picard-ra. A kapitány meghökkent; ilyennek még sosem látta az androidot.

– Ha így történne – válaszolt Data –, remélem, a memóriám alkotóelemei érzékelni fogják az ön reakcióinak és viselkedésének hiányát. Bízom benne, hogy hiányozni fog nekem, kapitány.

Picard meghatódottan elmosolyodott, és felemelte a poharát.

– Rajta, mondjon tósztot!

Data is felemelte a poharát.

– Igyunk a… – Elbizonytalanodott, habozott, majd magabiztosan folytatta: – Igyunk az új világokra!

– Az új világokra! – ismételte Picard.

Mindketten az ajkukhoz emelték a poharat, és ittak.

MÁSODIK FEJEZET

A Szenátus folyosóinak magas mennyezetét és ősi falait még mindig árnyékba borította a remán éjszaka; a sötétséget csak a réztálakban elhelyezett parazsak vörös izzása törte meg. A tüzeket egészen mostanáig nem gyújtották meg, hogy az edények a romulánok évezredes múltjának mementójaként szolgáljanak.

Donatra parancsnok úgy érezte, a történelem mélyébe sikerült behatolnia, abba a korba, amikor a Szenátus épülete még nem olyan politikai fórum volt, ahol meg lehetett vitatni a kérdéseket, hanem aréna, ahol erőszakos cselekedetekkel oldották meg a problémákat. Bár a folyosókról régen felszáradtak a vértócsák, a romulán politikusok machinációi még mindig brutálisak voltak: azok, akik nyíltan szembe helyezkedtek velük, sok esetben nyom nélkül tűntek el e falak között.

Az aktuális kormány természetesen mindent elkövetett az általános paranoia csökkentése érdekében, és biztosította a többség véleményének (vagyis legtöbbször a praetor véleményének) elfogadását. Egyre több szenátor merte nyíltan kifejteni álláspontját, és az őszinte bátrak közül egyre kevesebben haltak meg váratlanul. Donatra remélte, ez a folyamat nem szakad meg. Bár a hadseregben nőtt fel (a szülei parancsnoki rangban szolgáltak), kislány korától arra nevelték, hogy szabadon gondolkodjon, még akkor is, ha a társadalom megköveteli tőle, hogy elveit megtartsa magának.

Az apja, egy kivételesen jóképű és intelligens, meghökkentően magabiztos férfi egy nap átlépett bizonyos határvonalakat, és megszegte azokat a szabályokat, amelyeket egész életében fontosnak tartott, amelyek fontosságát a lányának is megtanította. Magánbeszélgetést folytatott a praetorral a Xanara-rendszer őslakóinak ügyéről. A romulánok általában meghódították és rabszolgaságba kényszerítették az elfoglalt területek lakóit, ám ezeknél a lényeknél nem lehetett alkalmazni a szokásos módszert, mert a szabadságot és a függetlenséget sokkal többre értékelték, mint a puszta létezést. Megölték magukat, közös öngyilkosságot követtek el. A romulánoknak ebből természetesen nem származhatott haszna.

Donatra gyanította, az apja azt javasolta a praetornak, hogy a Birodalom vegye tudomásul, fogadja el a xanaránusok filozófiáját, tegyen nekik bizonyos engedményeket, esetleg lépjen szövetségre velük, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzza a kapcsolatból. Az ifjú parancsnok nem lehetett biztos abban, hogy apja pontosan mit mondott, de tény, hogy megoldást kínált. A praetor megköszönte neki a segítséget. A bátor tiszt még azon az estén csatlakozott az eltűntek légiójához. Donatra és az anyja soha sem beszélt erről az esetről; mindketten tisztában voltak azzal, hogy találkozásaikat a Birodalom árgus szemekkel figyeli. Magukban, csendben gyászoltak. Donatra anyja, hogy védje az akkor még csupán kilenc esztendős kislányt, beadta őt a katonai akadémiára, és a család befolyásos barátjának, a kormányzathoz hű, nagy hatalommal bíró Suran parancsnok gondjaira bízta.

Suran egy nemzedékkel idősebb volt Donatra szüleinél, az akkori praetor kedvencének számított, és tökéletesen végezte a kislány gondviselőjeként rárótt feladatokat. A gondviselői státusz alkalmazása eléggé gyakorinak számított, mert így lehetőség nyílt arra, hogy a gyermek megszabaduljon szülei politikai stigmájától, ugyanakkor különleges privilégiumokhoz jusson. Suran helyzete olyan volt, hogy mindkettőt biztosíthatta Donatra számára. A lánynak minden kapcsolatot meg kellett szakítania az anyjával, Suran lett az apja, a mentora, az instruktora – mindenkit ő helyettesített az életében.

Az idős férfi kiváló munkát végzett, így örök hálára kötelezte Donatrát, aki már egészen fiatalon parancsnoki tisztségre tett szert. Donatra kislányként tartott attól, hogy Suran csak azért vállalta el az ő patronálását, mert a majdani szeretőt látja benne (az anyja figyelmeztette erre a lehetőségre), és hogy idővel valamilyen módon „fizetnie” kell a segítségért, hogy többet kell adnia, mint feltétel nélküli hűséget. Suran azonban nem élt vissza a helyzettel, és végig megtartotta a három lépés távolságot. Ez is közrejátszott abban, hogy Donatra idővel annyira megkedvelte, hogy akár az életét is feláldozta volna érte.

Suran parancsnok most ott lépkedett a lány mellett az árnyékos folyosón, a parázsló rézedények mellett, a Tanácsterem irányába. A haja már régen kihullott, fehér szemöldökét vörösre festette a parazsak fénye.

– A flottaparancsnokok idegesek – mondta. – Elfogadták, hogy a megadott koordinátákon maradnak, és megvárják a parancsokat, de már nagyon szeretnék tudni, mi folyik itt.

Donatra is feszült volt, bár nem engedte meg magának, hogy kimutassa gyengeségét. Azt kérték tőle, hogy kísérje el Surant a Tanácsterembe, és úgy érezte, ennyivel tartozik az öregnek. Eltökélten végezte a feladatát, de képtelen volt másra gondolni, mint arra az eseményre, ami nemrég lezajlott ezen a helyen.

– Megértem őket – mondta nyersen. – Nem tarthatjuk őket örökké sötétségben.

– Pedig a sötétségben nagy erő lakozik. – A szavak az előttük tátongó térből érkeztek. A hang mély volt, és kedves, sőt nyájas, Donatra hátán mégis végigfutott a hideg a hallatán.

Egy lény lépett elő az árnyékok közül. A romulánokhoz képest magas volt, az arca hosszúkás és keskeny, a bőre inkább hamuszürke, mint fehér. Ő volt az alkirály, Shinzon után rangban a második, és egyben az első remán, akit Donatra élete során látott. A nő azonnal megértette, hogy a romulánok miért terjesztik ezekről a lényekről azt, hogy gyakorlatilag semmi sem különbözteti meg őket a gyermekeknek szóló mesék rémeitől. Az alkirály leginkább egy csontvázra hasonlított. A szeme mélyen ült sötétnek tűnő gödrében, alakja miatt arra a legendás, sötétben ólálkodó, gonosz lényre hasonlított, amely elrabolja a gyerekeket, felfalja őket, erőteljes állkapcsaival még a csontjukat is összeroppantja. Az alkirálynak is elegendő és megfelelő méretű foga volt egy ilyen tett végrehajtásához. Szürke, már-már áttetsző füle pontosan olyan hegyes volt, mint a romulánoké, de legalább kétszer akkora, és jócskán elállt beesett arcától.

Donatra uralkodott magán, nem reagált az alkirály felbukkanására, olyan üres tekintettel nézett rá, amellyel azt akarta elhitetni magáról, hogy nem ijedt meg.

– Vagy nem értünk egyet? – kérdezte az alkirály gonosz vigyorral, majd megfordult, és tovább vezette az érkezőket.

Donatra már többször is járt a Tanácsteremben, most azonban alig ismert rá a helyre. Néhány órával korábban a csarnokot még fény árasztotta el, a szenátorok hangja töltötte meg, ám most kísértetiesen üres volt, a sötétséget csupán néhány remán fáklya oszlatta szét.

A fáklyák megvilágították a Romulust és a Remust szimbolizáló gömböket karmai közt tartó hatalmas ragadozó madarat. A sas alatt, a padlón az űr fekete, csillagpettyes holotérképe terpeszkedett.

– Nézzék… A Birodalom jelképe – szólalt meg egy hang. Nem az alkirály szólt; ez a hang nem volt se mély, se szelíd; gonoszság, és tulajdonosának a saját hatalmába vetett biztos hite érződött belőle.

Donatra a sötétséget fürkészte. Ahogy a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, meglátta a hang tulajdonosát. A nagy madár alatt álló felnőtt férfi földi mércével mérve is jóképűnek számított volna. Fiatal volt, de a feje kopaszon csillogott. Az arca éppen olyan fehér volt, mint a remánoké általában; olyan sápadtnak tűnt, hogy szinte már áttetsző volt. Remán katonai egyenruhát viselt, amelynek színei nem látszottak jól a félhomályban. Tartása, ahogy az űr és a csillagok másán állt, egyenes volt és határozott. Lerítt róla, hogy vezetőnek született.

A nő, bár soha sem találkozott vele, azonnal felismerte. Ő volt Shinzon, az ember, akit a remánok neveltek fel.

– A madár két bolygót tart a karmai közt – folytatta Shinzon. – A Romulust és a Remust. A két planéta ugyanolyan magasan helyezkedik el… Látják? Egyformának tűnnek, ennek ellenére az egyik bolygó lakói nemzedékeken át nem hallathatták hangjukat. Most azonban végre megszólalunk!

Donatra észrevette, hogy mások is vannak a csarnokban. Tal’Aura szenátort azonnal felismerte. Ő volt az, aki beindította a fegyvert, amely megváltoztatta a romulánok történelmét. A nő mellett az a két parancsnok állt, akik hiába próbálták rábeszélni a praetort arra, hogy kössön szövetséget Shinzonnal. A csarnok stratégiailag fontos pontjain felfegyverzett remán katonák őrködtek – sápadt szellemek az éjszakában.

Shinzon befejezte a korábban megkezdett szónoklatot, és egy pillantást vetett az újonnan érkezettekre.

– Csatlakozzanak hozzánk, parancsnokok! – mondta kedvesen, majd Suranra nézett. – Mi a helyzet a flottánál?

– Tartják a pozíciójukat – felelte Suran tiszteletteljes hangon.

– És? – Shinzon felvonta egyik meghökkentő vékonyságú szemöldökét.

Donatra mindig is túl simának, vonások nélkülinek látta az emberek arcát. A koponyájuk és a fülük nem fejlődött ki teljesen, furcsák voltak és befejezetlenek. Shinzon ezeket a hiányosságokat a testtartásával, a hanghordozásával és a tekintetével próbálta ellensúlyozni, így nem lehetett valóban rútnak nevezni.

Suran lehajtotta a fejét. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt Donatrát bosszantotta, hogy mentora így megalázkodik egy külvilági előtt. Legszívesebben rákiáltott volna az idős parancsnokra, ám uralkodott magán, és megőrizte arca közömbösségét.

– Engedelmeskedni fognak, praetor – mondta Suran.

– Nagyon fontos, hogy magunk mellé állítsuk őket, különben missziónk ragadozó madara elhamvad, mielőtt valóban világra jöhetne. – Shinzon hangja fenyegető volt.

– Támogatni fogják önt, uram – szólalt meg Donatra, ügyet se vetve Suran figyelmeztető pillantásaira. – Ám ehhez szükségük van arra, hogy megkapják az ön… mondjuk úgy: őszinteségének bizonyítékát.

Talán ostobaság volt a részéről, hogy így beszélt a legendás Shinzonnal, ráadásul éppen diadalának percében. Érezte, nagy kockázatot vállal. Nem az életét féltette, inkább attól tartott, hogy Surannak nem tetsző dolgot művel, de mindenképpen ki kellett derítenie, hogy Shinzon is ugyanolyan-e, mint a korábbi praetorok voltak, akik egyszerűen nem bírták elviselni, ha valaki bátran a szemükbe mondta az igazságot. Vajon most mit lép? Gyáva módon rászabadítja a bérgyilkosait, és az apja után küldi őt? Eltünteti azt, aki merészen kinyitja a száját, vagy talán elég erős ahhoz, hogy végighallgassa az őszinte szavakat?

Shinzon a fiatal nőre meresztette a szemét. Donatra bátran állta a pillantását. Surannal ellentétben ő nem hajtotta meg a fejét.

Egy másodperc töredékéig, annyi ideig, amíg egy romulán szíve felet dobban, Donatra valami furcsa eszelősséget látott Shinzon szemében, és arra gondolt, az új praetor magához inti valamelyik sápadt kísértetét, aki majd a csillagpettyes padlóra csorgatja a vakmerő nőszemély vérét…

Ám az őrület jelei eltűntek. Shinzon tekintete kedvessé változott. Szelíden elmosolyodott, az arcán nyoma sem volt rosszallásnak vagy rosszindulatnak.

– Ha ezt akarják, megkapják! – jelentette ki, majd a háta mögé tette a kezét, és járkálni kezdett a nő előtt, a csillagtérképen. Közben odavetette Suran parancsnoknak: – Szóljon a flottának, hogy a tárgyalások, a diplomácia napja leáldozott. A „hatalmas” föderáció térdre fog hullani előttünk. Pontosan úgy, ahogy megígértem.

– Megállt; a lába alatt az űrnek éppen a Romulán Birodalom és a Bolygók Egyesült Konföderációja közötti része, az évszázadokkal korábban semlegesnek nyilvánított zóna helyezkedett el.

– Elérkezett az idő, amelyről álmodtunk – mondta Shinzon szónoki hangon. – A hódítás ideje! – Egyetlen határozott lépéssel átkelt az űrnek abba a részébe, amelyet a föderáció Szimbólumával jelöltek a térképen. Lenézett, és elégedetten kijelentette: – Vágd le a sárkány fejét, és meglátod, nem támad többé. – Egy hosszú pillanatig némán méregette a célját, és ismét megjelent valami a szemében, ami zavarta Donatrát.

– Vajon hány harci madárra van szüksége ahhoz, hogy levágja a sárkány fejét? – kérdezte.

Shinzon visszazökkent a valóságba, és a nőre mosolygott. Ismét jóindulatú vezérré változott.

– Úgy látom, nem sokra becsüli szónoki képességeimet.

Donatra nem sétált bele a csapdába, még időben megérezte, hogy Shinzon védekezésre, mentegetőzésre akarja kényszeríteni, hogy megnyerje magának. Rezzenéstelen arccal, változatlan hangon felelt.

– A csatában nincs hasznuk a szép szavaknak.

Shinzon nem sértődött meg, ám arcáról leolvadt a szívélyes mosoly. Beszéd közben egyre keményebbé vált a hangja.

– Az olyan szép szavak miatt, mint „dicsőség”, „becsület” és „szabadság”, már komoly háborúkat vívtak, és megesett, hogy egész civilizációk váltak semmivé ezek miatt. Ha csak a hadi térképeket és a flotta szabályzatát tanulmányozza, parancsnok, nagyon sokat veszít az életből. – Elhallgatott, lenézett a lába alatt ragyogó csillagokra, majd Donatrának és Surannak címezve szavait így szólt: – Egyébként nem lesz szükségem egyetlen harci madárra sem.

Donatra meglepetten nyitotta ki a száját. Suran, a máskor oly hidegvérű Suran, aki már számtalan csatát végigharcolt, és három romulán praetort szolgált, tágra nyüt szemmel meredt az új vezérre.

– Praetor – mondta hitetlenkedve –, hiszen az egész flotta a rendelkezésére áll! Támogatták a puccsot, és követni fogják önt.

Hát nem a romulán hadsereget akarta elsődlegesen a hatalmába keríteni?, tűnődött Donatra. Ha nincs szüksége a flottára, akkor miért szerezte meg?

– A Handzsár is bőven elég lesz – mondta Shinzon egyszerűen.

A Handzsár, a saját hajója. Egy hajó az egész föderáció ellen? Semmi kétség, gondolta Donatra. Ez a férfi nem normális!

– Eddig is egyedül jutottam el – mondta Shinzon, majd a remán harcosokra pillantott, és helyesbített. – Eddig is egyedül jutottunk el. Nincs szükségünk a flotta közreműködésére. Most pedig… hagyjanak magamra! – Megfordult, és kiadott néhány parancsot a helyiségben tartózkodó romulánoknak. Tal’Aura szenátor és a négy parancsnok döbbenten hagyta el a tanácstermet.

A jelenetben volt valami, ami határozottan zavarta Donatrát. Valami nem volt rendjén az új praetorral kapcsolatban. Romulánként a nő megértette, hogy valaki vágyik a háborúra, a dicsőségre és a hatalomra. Megértette volna, hogy az új praetor a flotta támogatását kéri, hogy harci madarakat követel.

Ám már akkor ráérzett, hogy valami nincs rendjén, amikor először megpillantotta Shinzont. Ezt az érzést nem az gerjesztette, hogy az új praetor ennyire… emberi volt. A lénye mélyéről hiányzott valami; olyan űr tátongott benne, amelyet még a hatalom és a teljes romulán flotta, valamennyi harci madár sem tudott kitölteni. Donatrát ez a hiány zavarta leginkább…

Miután a romulánok elhagyták a tanácstermet, Shinzon felsóhajtott, és elernyesztette addig megfeszített mell- és hasizmait. A gyűlölet mindig feszültté tette, és senkit sem gyűlölt annyira, mint a romulánokat. Annak ellenére így érzett irántuk, hogy praetoruk és szövetségesük lett. Ha romulán szót hallott, ha romulán arcot látott, mindig olyan érzése támadt, mintha végigvágtak volna a hátán valami idegkorbáccsal. Elhatározta, idővel megfizet nekik. Igazságot szolgáltat, rákényszeríti őket, hogy úgy szolgálják a remánokat, ahogy azok szolgálták őket.

Addig azonban mosolyognia kell Suranra, Donatrára és Tal’Aura szenátorra, és meg kell köszönnie nekik együttműködésüket.

Tudta, hálásnak kell lennie azért, hogy remán barátai megízlelhetik a diadalt, itt állhatnak a Szenátus tanácstermében, azon a helyen, ahol képviselőiket oly hosszú időn keresztül semmibe vették. Mosolyogva az alkirályára, legkedvesebb, leghűbb barátjára nézett, és tudta, hogy a remán arcának szenvtelensége maszk csupán, amely alatt az öröm bujkál.

Remánnak lenni egészen eddig egyet jelentett a kemény munkával, a kegyetlen büntetések elszenvedésével, a fizikai komfortot nélkülöző élettel. A remánok a Birodalom által a bolygón létrehozott keltetőtelepek valamelyikén jöttek világra, ahol a legkeményebb hímek szoros felügyelet mellett közösülhettek a legéletrevalóbb nőstényekkel. A gyermekeket, amint elég erősek voltak ahhoz, hogy két lábra álljanak, máris a dilithiumbányákba vitték. (A romulánok természetesen ismerték a klónozási technológiát és a mesterséges körülmények közötti magzatnevelést, ám ennek ellenére évszázadokon keresztül a régi, brutális módszereket alkalmazták, hogy méltóságuk maradékától is megfosszák a remánokat, hogy minduntalan megmutassák nekik: a Birodalom még legszentebb személyi jogaikat is megvonhatja tőlük, ha úgy akarja.) Apa, anya, nővér, fivér – ezek a kifejezések gyakorlatilag semmit sem jelentettek a remánok számára, és csak azért maradtak meg, mert az elnyomottak szívesen idézték fel azokat a régi legendákat, amelyek az ősidőkből, abból a korból származtak, amikor a klánok tagjai még együtt éltek. A remánok nem ismerték saját családjuk tagjait, valamennyien a romulán kormány tulajdonát képezték. A remánok mindig éhesek voltak. Élelemből kevés jutott, és az a kevés is romlott volt. A szerencsésebbek a bányákban ugyan el-elcsíptek egy-egy rágcsálót, de nem örülhettek igazán a zsákmánynak. A patkányokat legtöbbször nyersen zabálták fel, mert ha valamelyik őr meglátta, mit csinálnak, azonnal előkerült az idegkorbács. Csoda-e, ha a remánokat mindenki ostoba állatoknak, elmaradott vadaknak tartotta?

Shinzon azonban nagyon jól ismerte egykori rabszolgatársait, és tisztában volt azzal, hogy igenis intelligens, gondolkodó, érző lények. Persze ez nem volt mindig így. Még tisztán emlékezett arra a napra, amikor az őrök belöktek a bányába egy vézna kisfiút, és röhögve utána kiáltottak:

– Aztán vigyázz a remánokkal! Éles a foguk, pillanatok alatt képesek felfalni egy ilyen nyeszlett kis embert!

Hitt az őröknek. Ahogy akkor, azon a bizonyos napon megállt a bánya falai között, az első remán, akit megpillantott egy agyaras zombi volt, egy iszonyatos külsejű fickó, aki szellemként lépett elő az árnyékok közül, és azonnal a puha húsú emberkölyök felé nyújtotta karmos mancsát.

A névtelen kisfiú arra számított, hogy a szörnyeteg leszaggatja róla a bőrt, a húst, aztán felfalja. A remán azonban ehelyett szelíden megfogta a kezét.

Az embergyerek hirtelen több dolgot érzékelt. Valami megérintette az elméjét, a lelkét. A remán szavak és érzékelhető telepátia nélkül információkat közölt magáról és fény nélküli világáról. Vkruknak hívták. Amióta az eszét tudta a dilithiumbányában dolgozott. Az élet gyötrelem volt a számára, főként a birodalmi őrök miatt szenvedett sokat. Ezek a dühös romulán férfiak és nők valamilyen vétség miatt kikerültek a hadseregből. Gyakorlatilag a büntetésüket töltötték azon a világon, amit Fekete Pokolként emlegettek.

A hihetetlenül nehéz körülmények ellenére a remánusok életcélt találtak, sőt, időnként még a szépség nyomait is észrevették egy-két dologban. Nem bántották és nem árulták el egymást. Bármelyikük gondolkodás nélkül kockára tette volna az életét a többiekért, boldogan meghalt volna „fivére” vagy „nővére” helyett. Vadak voltak, de csak azokat gyűlölték, akik ártottak az övéiknek. Kialakították saját hitvilágukat, belekapaszkodtak a reménybe, hogy ismét eljön egy kor, amikor úgy élhetnek mint valamikor régen, amikor a klánok ismét létezhetnek majd.

Nemes lények vagytok, mondta nekik az ember szavak nélkül, és abban a pillanatban elhatározta, hogy akár az élete árán is valóra váltja a remánok álmait, megteremti a klánok újjászervezéséhez szükséges körülményeket. A Romulán Birodalom megtagadta tőle a családot, megfosztotta őt gyökereitől, ezért úgy határozott, a Remus sötét talajából fog táplálkozni.

A nevét Vkruktól kapta. Shinzon… Remán nyelven annyit tesz: felszabadító. Az embergyerek érezte, tudta, hogy eljön az a nap, amikor valóban felszabadítja a Remus rabszolgáit. Vkruk is hitt ebben; úgy gondolta, hogy Shinzon az a személy, akinek eljöveteléről az egyik legenda szólt, ő az, aki remán, de mégsem az, aki véget vet a szenvedésnek, és egyesíti a klánokat.

Shinrnnnak tetszett a név. Fölszabadító leszek, gondolta amikor megkapta, és alkirályomnak foglak hívni, Vkruk!

A majdani alkirály fogta a gondolatot, és reménykedve mosolygott.

Végre elérkezett a klánok egyesítésének ideje. A remán katonák kiszabadították az asszonyokat a keltetőházakból, és felkészültek a föderáció elleni háborúra. A remánok a győzelem pillanatában is hűek maradtak Shinzonjukhoz, és azt akarták, hogy ő is elnyerje szabadságát. Az alkirály megérezte, hogy Shinzon mire vágyik leginkább: vissza akar jutni a saját világára, arra a bolygóra, ahonnan elrabolták, és meg akarja találni azt az embert, aki egy személyben apja, fivére, önmaga és mindene volt. Megosztotta társaival a szerzett információkat, majd közölte Shinzonnal, hogy a többiek valamennyien azt szeretnék, hogy az ő vágyai is teljesüljenek.

Shinzon nem tudta, de nem is akarta letagadni, hogy mit szeretne. Vágyott arra, hogy megtalálja az embert, akiből származik, s ez a vágy legalább olyan erős volt benne mint az, hogy felszabadítsa a rabszolgákat. Az egyik kívánsága teljesült, már csak a másikat kellett valóra váltani.

Nem sokkal később rábukkantak a romulánok orvosi feljegyzéseire, azokban pedig a rá vonatkozó adatokra. Olyan információkat szerzett, amelyek birtokában esélye nyílt arra, hogy meglelje másik önmagát. Attól a pillanattól fogva ez, csakis ez a cél lebegett a szeme előtt…

Shinzon az alkirályára nézett.

– Készen állunk?

– Igen, praetor.

Shinzonban olyan erős érzések tomboltak, hogy egy pillanatig szólni sem bírt. Lehajtotta a fejét, úgy suttogta:

– Oly sok éven át vártam erre a pillanatra… – Felnézett, az alkirályra mosolygott. – Hozzátok ide!

Az Enterprise hídján Deanna Troi azon fáradozott, hogy rábeszéljen egy makacs klingont valami olyasmire, amit nem igazán akart megtenni. Will némán figyelte őket, Data pedig egyre növekvő kíváncsisággal hallgatta a párbeszédet.

– Nem teszem meg! – morgott Worf.

– Ez a hagyomány, Worf – mondta Troi erőltetett nyugalommal. Az alaszkai esküvő után boldog volt, de tudta, a neheze még hátra van. Na, az egyiken túl vagyunk, mondta Will megkönnyebbülten, amikor a szertartást és az ünnepséget követően kettesben maradtak. A másik viszont… Azon még át kell esnünk, tette hozzá grimaszolva. Nem lesz könnyű. Az apámmal még elboldogulok valahogy, ám ami Lwaxanát illeti… Deanna felnevetett, és úgy érezte, könnyedén meg fogják oldani a problémát, ám ez a reménye szinte azonnal szétfoszlott, amikor Worf határozottan kijelentette:

– Nem és nem! Egy harcos nem jelenik meg nyilvános helyen, mások előtt… a ruhája nélkül! Ettől olyan… sebezhetővé válik!

– Nem hiszem, hogy túl sok harcban lesz részünk a Betazeden – mondta Will komoran.

Deanna hálásan pillantott rá, és érezte, alábbhagy a gyomrát szorító görcs. Willnek, mint mindig, most is igaza volt: humorral kell megközelíteni a kérdést. Aztán eszébe jutott valami.

– Ebben ne legyünk ennyire biztosak. Anyám is ott lesz…

Worf hangosan felnyögött. A következő pillanatban a kapitány lépett ki a készenléti szobából.

– Nem teszem meg! – jelentette ki a klingon hangosan.

– Mit nem tesz meg, Mr. Worf? – kérdezte Picard.

– Kapitány… – kezdte a klingon zavartan, és olyan képet vágott, mintha nagyon undorodna valamitől. – Azt hiszem, nem helyénvaló, hogy a Csillagflotta egyik tisztje…

– Habozott; a jelek szerint még a szót sem merte kiejteni. – Hogy a Csillagflotta egyik tisztje meztelenül jelenjen meg egy ünnepségen!

Picard arca felderült, a hangja meglepően vidáman csengett.

– Ejnye, talán fél valamitől? Egy ilyen izmos, erős, lenyűgöző külsejű férfi?

Deanna képtelen volt uralkodni magán, hangosan felnevetett. Arra számított, hogy a klingon azonnal neki esik, és valami csípős megjegyzést vág a fejéhez, ám Worf tekintete a konzol egyik kijelzőjére esett.

– Szokatlan elektromágneses jelet fogok a Kolarin-rendszerből – jelentette.

– Milyen jelről van szó? – Picard előredőlt az ülésében.

Worf a műszerre nézett, aztán Datára pillantott.

– Pozitronikusat…

Valamivel később a hídon, a gépész állásnál a kapitány Datával és Rikerrel végighallgatta Geordi La Forge jelentését. A konzolon az űr egy szeletének térképe látszott, amelyen erősebb fénnyel jelölték az egyik napot és a hozzá tartozó bolygókat.

– Nagyon gyenge – magyarázta Geordi. de sikerült izolálnom. A Kolarin-rendszer harmadik bolygójáról érkezik.

– Mit tudunk erről a bolygóról? – kérdezte Picard.

– Feltérképezetlen. Közelebb kell kerülnünk hozzá, hogy adatokat szerezzünk.

Picard oldalra fordult és Datára nézett.

– Elképzelések?

Data azonnal válaszolt.

– Mivel a pozitronikus jeleket csakis és kizárólag hozzám hasonló androidok bocsátanak ki, logikus azt feltételezni, hogy a Kolarus Hármason egy hozzám hasonló android tartózkodik.

Geordi a homlokát ráncolta.

– Dr. Soong hány ilyen androidot készített? - Tudomásom szerint kettőt. Engem és a fivéremet, Lorét.

Riker a csillagtérképet tanulmányozta.

– Ha a Kolarin-rendszer felé fordulunk, túlságosan közel kerülünk a romulán Semleges Zónához.

Picard követte helyettese pillantását.

– Igen, de még jócskán a mi oldalunkon maradunk, – Datára nézett. Tisztában volt azzal, hogy az android szeretne magához hasonló lényekkel találkozni, és azt is tudta, hogy ez a kitérő nem venne igénybe túl sok időt. – Azt hiszem, érdemes megvizsgálnunk a dolgot – mondta végül. – Ne aggódjon, Riker, idejében odaérünk a Betazedre.

Riker elvigyorodott.

– Köszönöm, uram.

Picard kissé felemelte a hangját.

– Idejében odaérünk a Betazedre, ahol valamennyien részt veszünk a szertartáson. A helyi hagyományoknak megfelelően! Most pedig, ha megbocsátanak… Az edzőteremben leszek.

Elhagyta a hidat.

Riker a navigátor felé fordult.

– Mr. Branson, irány a Kolarin-rendszer. Ötös hipertér…

– Érezte, hogy Deanna szinte felnyársalja a tekintetével.

– Helyesbítek… Hetes fokozat! Igyekezzünk, ha lehet.

– Értettem, uram. Pályamódosítás végrehajtva – jelentette Branson. – Hetes fokozat.

Deanna arcán széles mosoly jelent meg.

– Rendben – mondta Riker. – Folytassa.

Közben a gépészállásnál Geordi és Data továbbra is a monitort tanulmányozta.

– Mit gondolsz, Data? – kérdezte La Forge halkan. – Egy rég nem látott rokonod lehet ott?

Az android nem válaszolt. Oldalra billentette a fejét, és úgy bámulta a műszereket, mintha abban reménykedne, hogy ha elég ideig figyel, képes lesz megoldani a rejtélyt.

HARMADIK FEJEZET

A híd központi kivetítőjén megjelent a Kolarus Hármas, a fehér, zöld és kék foltokkal teleszórt bolygó, amely lustán keringett a napja körül. A távolban az űr egy szektorában veszélyesnek tűnő ionvihar szikrázott. Picard elgondolkodva figyelte a képet, és azon töprengett, vajon azért vállalkozott-e erre a kitérőre, hogy elodázza Will és Deanna távozását.

Gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem, nem ez az ok. Az Enterprise fedélzetén mindenki hajlandó lenne időt áldozni arra, hogy esetleg találjunk egy másik Datát…

A gépészállásból La Forge hangja hallatszott.

– Hat különböző pozitronikus jelet érzékelek. A felszínről érkeznek, forrásuk egymástól néhány kilométerre van.

Picard megpróbált maga elé képzelni hat Datát. Nem igazán sikerült.

– Mit tudunk a népességről?

– Elszigetelten élő emberszerű lények – felelte Data a saját konzolja mögül. – A jelek szerint az ipari fejlődés korai szakaszában járnak. Hiperteret nem ismerő civilizáció.

Geordi felnézett a műszereiről, és megrázta a fejét.

– Kapitány, nem javaslom a transzponálást. Ez az ionvihar elég kellemetlennek látszik. Lehet, hogy váratlanul ebbe az irányba fordul.

– Megértettem. – Picard felállt. – Data, Worf! Velem jönnek.

A két tiszt követte a kapitányt a turbólifthez.

Riker is felállt.

– Kapitány! – tiltakozott. – Remélem, nem kell emlékeztetnem arra, hogy…

Picard megcsóválta a fejét.

– Nagyra értékelem az aggodalmát, Mr. Riker, de már alig várom, hogy kipróbáljam az Argót.

Riker elvigyorodott.

– Meghiszem azt!

Picard visszamosolygott.

– Nos, ébben az esetben élek kapitányi előjogaimmal, Will. Egyébként nincs előre látható veszély… és a felesége sohasem bocsátaná meg nekem, ha éppen most történne önnel valami. – Datával és Worffal együtt belépett a turbóliftbe. Az ajtó bezáródása előtt hangosan bejelentette: – A híd az öné, Mr. Troi!

Az ajtó becsukódott. Picard mosolya gúnyos, de egyáltalán nem rosszindulatú vigyorrá változott. Szerette volna látni, hogy Riker milyen arcot vág a búcsúszavak hallatán.

Az Argó csodálatos szerkezetnek bizonyult, könnyedén és zökkenőmentesen landolt a Kolarus Hármas egyenetlen felszínén. Picard örült, hogy kipróbálhatja a jókora leszálló egységet, de valójában nem ezt a masinát akarta letesztelni. Amíg a csapat a zsilipkapu kinyílását várta, a kapitány mosolyogva helyezkedett el a Csillagflotta legmodernebb szárazföldi járművének pilótaülésében. Data mellette, a másodpilóta helyén ült, Worf a háta mögött helyezkedett el.

A jármű ívelt, ezüstszínű fémrudakból készült, nyitott, négykerekű gép volt. Két rúd közvetlenül az ülések mögött emelkedett ki, és a szerkezet eleje felé ívelve, a pilóták feje fölött tetőt képezve a hajtóműházon túlra nyúlt. Hátul egy magas ketrecet helyeztek el a csapat harmadik tagja számára, akinek állva kellett utaznia. Szükség esetén innen lehetett működtetni a padlózatban elrejtett, gombnyomásra kiemelkedő fegyvereket.

Amikor a sikló kapuja kinyílt, sivatagos vidék tárult a kapitány és társai elé. A fakó, már-már fehér homoktengerből csak itt-ott emelkedett ki néhány kopár szikla; a könyörtelenül tűző nap sugarai alatt csenevész növények tengődtek. Az Argó pontosan az egyik völgy közepén landolt. A távolban agyagszínű hegyek és szűk, mély szurdokok tűntek elő a szürkén és forrón gomolygó levegő hullámai mögül. Picard megpróbálta megbecsülni, milyen távol lehetnek, de nem járt sikerrel. Lassan beszívta a forró levegőt. Csontszárazra aszalódott növények jellegzetes szagát érezte. A járműben elhelyezett hőkiegyenlítő természetesen kellemes, hűvös légburokkal vette körül az utasokat.

Picard játékos mozdulattal elindította a terepjárót. Élvezte a pillanatot mert tudta, úgysem tarthat sokáig. Örömmel nyugtázta, hogy a jármű felbúg, és erőtől vibrálva, gyorsan kigördül a sikló zsilipkapuján. A kapitány hirtelen lefékezett. Data és Worf előrevágódott; a terepjáró körül finom szemcsékből álló porfelhő keletkezett.

Data kihasználta az alkalmat, ha már úgyis előredőlt, megnyomja a műszerfal néhány gombját. A hátuk mögött lassan, elegánsan becsukódott az Argó zsilipkapuja. Az android a trikorderére pillantott, és jelentést tett.

– A legközelebbi jelzés forrása három kilométer távolságban, tőlünk nyugatra helyezkedik el. – Nyugati irányba nézett. – Arrafelé, uram.

– Köszönöm, Data – felelte Picard. Kölykös vigyor jelent meg az arcán. – Lássuk, mire képes a kicsike…

A kapitány szédítő sebességre kapcsolt. Élvezettel töltötte el, ahogy a terepjáró végigszáguld a talajon, a bolygó egyenetlen felszínén, meg-megzökkent egy-egy nagyobb kövön; élvezte a gép vibrálását, a motor erejét, a gyorsaságot. Furcsa boldogsággal töltötte el az arcába csapó levegő érintése. Vigyora egyre szélesebbé vált. Datára és Worfra nézett, hogy kommentálja az érzéseit, ám a jelek szerint két társa közel sem élvezte annyira az utazást, mint ő. Data kétségbeesetten kapaszkodott, Worf pedig úgy szorította a jármű tetejét alkotó fémrudakat, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai.

– Mindig megdöbbent – jegyezte meg az android hogy az emberek mennyire rajonganak az ilyen nem túl biztonságos járművekért és a száguldozásért!

Picard nem válaszolt; gonoszkodó mosollyal még nagyobb sebességre kapcsolt.

Data ismét a trikorderére pillantott, értékelte az adatokat, majd közölte:

– A buckán túl, kapitány… Fél kilométer távolságban.

Néhány másodperc alatt maguk mögött hagyták a fél kilométert. Picard megállította a terepjárót, a trió kiszállt. Olyan ez, gondolta a kapitány, mintha valami kemencében járnánk. Az égen egyetlen felhőt sem lehetett látni, a légkörből hiányzott a nedvesség, a napsugarak különös kegyetlenséggel támadták a felszínt. Picard-nak a Vulcan jutott eszébe a tájról, és magában elismeréssel adózott a bolygó ismeretlen lakóinak, akik ilyen körülmények között is képesek életben maradni.

Data trikorderének jelzése erősebbé vált.

– A sugárzó EM-mező interferál a trikorderemmel, de… Úgy vélem, csupán néhány méternyire vagyunk a jel forrásától.

Picard letörölte a verítékcsöppeket a homlokáról, és lassan körbefordult. Szemügyre vette a sziklákat, a felperzselt talajt. Nem tudta pontosan, mit keres. Valami áramkört? Egy android tevékenységének nyomait? Esetleg néhány alkatrészt? Azzal tisztában volt, hogy bármi érdekeset, a tájból kirívót talál, az nem lehet a bennszülöttek munkájának eredménye. Data és Worf követte a kapitány példáját. A trió tagjai eltávolodtak egymástól, és lassú léptekkel elindultak a forró homokon.

Hirtelen különös hang ütötte meg a fülüket. Valami villámgyorsan arrébb húzódott a homok alatt. Picard oldalra perdült, és megpillantott valamit, amiről az első pillanatban azt hitte, egy hüllő, esetleg egy kígyó, például kobra. A valami megragadta Worf bokáját. A klingon döbbenten a levegőbe ugrott.

A valami, amit Worf fintorogva lefejtett a bokájáról, nem hüllő volt, nem is másfajta élőlény, hanem egy… kar. Egy teljes kar, amely a jelek szerint önálló életet élt, tudattal rendelkezett. Az ujjak legalábbis úgy markolászták a levegőt, mintha valamilyen akarat irányítaná mozgásukat. A látvány olyan visszataszító volt, hogy még a klingon is megremegett.

Data megvizsgálta a kart, és elégedetten kijelentette:

– Ez a jelek szerint egy robotikus kar.

– Még szerencse – mormolta Worf.

– És miért mozog? – kérdezte Picard.

Data hangja határozottan vidám volt ahhoz képest, hogy az androidok képtelenek az érzelmek kifejezésére.

– A kar tulajdonosát, csakúgy mint engem, moduláris energiafonásokkal látták el.

Picard elindult a terepjáró felé, és a jármű hátuljában lévő csomagtartó rekeszekre mutatott. Worf gondolkodás nélkül betette a kart az egyikbe. Ezt követően a csapat tagjai beszálltak a terepjáróba.

– A következő jelzés déli irányból, egy kilométer távolságból érkezik.

Picard ezúttal sem mondott le az élvezetről: maximális sebességgel száguldott végig a sivatag talaján.

A csapat tagjai a következő egy óra során megtalálták a jeleket sugárzó tárgyakat. A sivatag homokja alól egy másik kar, két láb és egy sötét, polírozatlan fémből készült törzs került elő. Ez utóbbin nyoma sem volt ruházatnak. Picard zavarba jött; olyan érzése támadt, mintha Datát látná meztelenül.

Egyetlen fontos elem kivételével sikerült összegyűjteniük egy pozitronikus android alkatrészeit.

A terepjáró hátuljában álló Worf nyugtalan pillantásokat vetett a csomagtartó rekeszekre, amelyekben fáradhatatlanul mozogtak a végtagok. Data még egyszer kielemezte a trikordere adatait.

– Az utolsó jelzés északi irányból érkezik, uram. Körülbelül száz méterre van a forrása.

Ismét elindultak. Picard száz méterrel arrébb lelassított, majd lefékezett. Először semmit sem látott a talajból felemelkedő hőhullámok között, ám néhány másodperces fürkészés után a szeme megakadt a rézszínű homokon heverő, ovális, aranyként ragyogó tárgyon.

– Ez… te vagy! – hüledezett Worf.

– Nos, a hasonlóság valóban megtévesztő – felelte Data az androidokra jellemző színtelen hangon. – Úgy is mondhatnám: félelmetes.

Picard hallgatott. Arra számított, hogy valamilyen pozitronikus áramkört, esetleg egy androidot találnak a sivatagban, arra azonban nem készült fel lelkileg, hogy egy másik Datára bukkannak.

Eltávolodtak a terepjárótól, és a fejhez siettek. Data lehajolt, megvizsgálta. A jelek arra vallottak, hogy már régóta fekszik a homokban. A haját finom porréteg lepte be, a homlokán, az arcán és az állán koszfoltok sötétlettek.

A fej hirtelen kinyitotta a szemét, és ostobán Datára nézett.

– Miért bámulok így magamra? – kérdezte a száj.

– Nem magadat látod – felelte Data. – Engem nézel.

A fej tétován a klingonra pillantott.

– Te nem olyan vagy, mint én – állapította meg.

– Hát…nem is! - felelte Worf elégedetten.

– Szeretnélek felemelni – mondta Data szelíden. – Megtehetem?

A fej nem tiltakozott. A szem Picard irányába fordult. A tekintete olyan volt, mint egy szellemileg visszamaradott négyéves embergyereké.

– Szép inged van – jelentette ki.

– Köszönöm – mormolta a kapitány meglepve.

Data óvatosan felemelte a fejet. A két egyforma arc egymásra bámult.

– Döbbenetes… – suttogta Data. Két kézzel fogva maga elé tartotta a fejet, hogy jobban megvizsgálhassa.

A gesztus és a póz a kapitánynak egy Shakespeare-darab híres jelenetét juttatta eszébe.

– Ó, jaj, szegény Yorick… – mormolta, de nem fejezhette be az idézetet.

Hirtelen félelmetes robbanás törte szilánkokra a sivatag forró csendjét. Picard ösztönösen hasra vetette magát. Közben látta, hogy az egyik közeli szikla törmelékké változott. Kezdetleges sivatagi terepjárókon nomád bennszülöttek egy csoportja tartott a trió irányába; a robbanást a járművek tetején elhelyezett primitív plazmafegyverek egyikéből leadott lövéssel idézték elő.

– A járműhöz! – kiáltotta Picard.

Tisztjeivel együtt beugrott a terepjáróba. Ezúttal annyi gondot se fordított a sima indulásra, mint korábban. Amikor a bennszülöttek utánuk eredtek, Datára nézett.

– Mi lenne, ha „nem túl biztonságos” száguldozásba kezdenénk? – Maximális sebességi fokozatra kapcsolt. A terepjáró mögött óriási porfelhő keletkezett.

Worf megnyomott egy gombot. A jármű hátulján kiemelkedett a rekeszéből a fézerágyú. Picard nem látta, csak hallotta, hogy a klingon beindította a fegyvert. A robbanásokba éles fémcsikorgás, majd egy csattanás keveredett: a bennszülöttek egyik terepjárója felborult.

Data az ölében tartotta a fejet, amely félelmetes egykedvűséggel nézett Picard-ra,

– Szépen csillog a fejed – jegyezte meg.

Data olyan hangon szólt rá, ahogy a felnőtt emberek szoktak a szemtelen gyerekekre.

– Nem ez a legmegfelelőbb alkalom a csevegésre…

– Miért? – kérdezte a fej.

Picard-nak eszébe jutott, miért nem kedveli különösebben a kölyköket.

– Azért, mert a kapitánynak jelen pillanatban a jármű irányítására kell összpontosítania – magyarázta Data türelmesen.

– Miért?

Data mély lélegzetet vett, hogy válaszoljon, ám Picardnak elege lett a párbeszédből.

– Data! – vakkantotta.

– Elnézést kérek, uram – mondta az ép android.

Annak ellenére, hogy viszonylag komoly veszély fenyegette őket, Picard számára valódi élvezetet nyújtott a terepjáró, ahogy maximális sebességgel végigszáguldott a sivatagon, felkapaszkodott a buckák tetejére, majd legurult róluk. Olyan volt az egész, mint a repülés, legalábbis ugyanazt az izgalmat keltette a kapitányban, aki megpróbált kígyózva, a rájuk zúduló plazmalövedék-eső elől kitérve haladni. Worf közben folyamatosan viszonozta az ellenséges tüzet.

Néhány percig tartó eszelős menekülést követően megpillantották az Argót, amelyet sajnos már körbefogott a bennszülöttek másik csapata. A terepjáró olyan közel került az ellenséges bandához, hogy Picard tisztán látta a sötét olívzöld arcokat, amelyek olyan kemények voltak, mintha a sivatag homokjából itt-ott kimeredő sziklákból faragták volna ki.

– Data… – kezdte Picard.

Nem kellett többet mondania. Az android megértette, mit akar, és megnyomta a műszerfal egyik gombját. A távkapcsoló aktiválása után az Argó – a bennszülöttek meglepetésére – felemelkedett. Data közvetlenül a terepjáró fölé irányította. A második banda támadásba lendült, és eközben a hátulról érkezők is közelebb kerültek célpontjukhoz.

A két ellentétes irányból érkező plazmatűz, a primitív motorok búgása és az emberszerű, kőarcú lények szűnni nem akaró üvöltése közepette Picard olyan sebességgel hajtott, hogy két társának elakadt a lélegzete. Ekkor már elpárolgott belőle a száguldás okozta öröm, a furcsa boldogságot felváltotta a feszült összpontosítás. Erősen kellett koncentrálnia, hogy követni tudja a repülő Argót. Bár Data ügyesen manőverezett a siklóval, a folyamatos plazmatűz és a közeledő bennszülöttek lehetetlenné tették a kapitány számára, hogy megállítsa a terepjárót, és átvezényelje osztagát az Argóra. Worf egyetlen másodpercre sem vette le az ujját a lézerágyú elsütőbillentyűjéről, ám ha kilőtt egy ellenséges járművet, másik kettő bukkant elő a sziklák mögül. A bennszülöttek úgy özönlöttek a menekülőkre, mintha a föld alól, titkos és észrevehetetlen járatokon keresztül érkeznének.

Picard végül kénytelen volt elismerni, hogy elég megdolatlanul fogott bele az akcióba, mert előtte nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket, így csapatát potenciálisan veszélybe sodorta. Már-már ott tartott, hogy szidni kezdi magát, amikor megtalálta szorult helyzetükből a kivezető utat. Végigpillantott a terep természetes emelkedőin, megbecsülte az Argó aktuális röppályáját, majd a mellette ülő androidra pillantott.

– Data…

Data követte a kapitány pillantását, felnézett az egyik buckára, és gyors biccentéssel jelezte, megértette a tervet.

Picard keményen elrántotta a kormánykereket. A terepjáró éles szögben oldalra fordult, és célba vette a kiszemelt homokdombot. Data a műszerfal fölé hajolt, és hihetetlen sebességgel munkához látott. Az Argót közvetlenül a jókora bucka fölé irányította, és kinyitotta a hátsó zsilipkapukat.

A terepjáró felkapaszkodott a domb oldalán, és mivel a kapitány még ekkor sem lassított, a tetőre érve a levegőbe emelkedett. Picard nem nézett le, de amint a jármű alól eltűnt a talaj, a szeme sarkából látta az alattuk tátongó irdatlan mélységet. Csak ekkor fogta fel, hogy a rámpává előléptetett bucka túlsó oldalán sziklafalú szakadék rejtőzik.

Mély lélegzetet vett, bent tartotta a levegőt, erősen markolta a kormánykereket. A háta mögött Worf halkan felnyögött.

A következő másodpercben a terepjáró kerekei ismét kemény felülethez értek, ami nem volt más, mint az Argo zsilipkapuja mögötti fémpadló. Picard rátaposott a fékre. A kerekek felvisítottak; a hang kísérteties visszhangra talált a fémfalak között. A zsilipkapu lassan becsukódott.

A kapitány érezte, a pulzusa még mindig túl gyorsan ver, ám ügyet sem vetett erre az apróságra. Oldalra, majd hátra fordult, és vagány, kölykös mosolyt villantott Datára és Worfra, akik a jelek szerint még nem igazán tértek magukhoz a hajsza után. Picard közömbös arccal, mintha semmi különös nem történt volna, kiszállt a járműből. Egy pillanatra megállt, letörölte a port a terepjáró elejéről, majd elindult a kabin irányába. Worf és Data döbbenten és zavartan, szoborrá dermedve nézett utána.

A mérnöki laborban Picard figyelmesen nézte, ahogy Beverly és Riker áttanulmányozza az új, még összeszerelésre váró androidot. Data úgy állt a törzset vizsgálgató Geordi által épített, speciális asztalon heverő alkatrészek mellett, mint az az ember, aki azt várja az orvosoktól, mondjanak valami biztatót közeli hozzátartozója állapotáról.

Beverly előrehajolt, és az android fejére nézett. A darabokban lévő Data-2 üres tekintettel bámult vissza rá.

– Azt hiszem, a te szemed szebb – mondta a nő Datának.

– Egyforma szemünk van, doktor – felelte a hajó androidja.

Ez igaz volt, Beverly mégis felfedezett némi különbséget. Data tekintetét valahogy melegebbnek és kedvesebbnek találta mint a másik androidét; úgy érezte, amíg az egyik pillantása határozott és erős személyiségre vall, addig a másiké üres, kifejezéstelen és nélkülöz minden eredetiséget.

– Geordi? – A kapitány mellett álló Riker jelentést várt. Geordi a műszereire nézett.

– Nos, a jelek szerint a belső felépítése olyan, mint a mi Datánké, ám bizonyos pozitronikus fejlesztések hiányoznak belőle. Az idegpályái sem olyan fejlettek. – Felnézett Rikerre, majd a kapitányra pillantott. – Szerintem ez… egy prototípus, amit Dr. Soong még Data megalkotása előtt teremtett.

Data udvariasan megszólította a fejet.

– Milyen néven szólíthatunk?

A fej lehunyta a szemét, majd felnézett, és a tőle megszokott, gyermeki bugyutasággal válaszolt.

– Én vagyok az L-5.

– L-5… El-öt. Előd! Vagyis Data őse. – Picard a fejét csóválta. – Dr. Soong a jelek szerint imádta kódokká alakítani az értelmes szavakat.

– Meg tudnád mondani, hogyan kerültél arra a bolygóra, ahol megtaláltunk?

– Nem tudom – felelte Előd.

– Emlékszel valamire, bármire, ami azelőtt történt, hogy a bolygóra érkeztél?

– Nem… – Előd tekintete Riker szakállára vándorolt. – Szőrös az arcod.

Előd ostobának tűnt, ám Picard így is örült. Nem hiába tették ezt a kis kitérőt a Kolarus Hármasra. Talán semmire sem tudják majd használni ezt az androidot, Data viszont végre találkozhatott „családja” egyik tagjával.

A kapitány Riker felé fordult.

– Folyamatos tájékoztatást kérek… És ha egy mód van rá, rakják össze. – Kisietett a helyiségből.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte Data a hasonmásától.

– Te én vagyok.

Data megrázta a fejét.

– Nem. Az én nevem Data. A fivéred vagyok.

Azon az estén a legénységi étkezdében Deanna együtt vacsorázott Rikerrel és Worffal. Komoly erőfeszítésébe került, de végül sikerült elérnie, hogy Worf ne irtózzon attól a gondolattól, hogy a Betazeden megtartandó szertartáson meg kell válnia az egyenruhájától.

Éppen a nászútról beszélgettek. Deanna és Will is úgy gondolta, ez az egyetlen dolog, amiért érdemes vállalni a házasságkötéssel járó rengeteg ceremóniát és vesződséget.

– A betazedi ünnepség után – mondta a nő Worfnak – három teljes hétre elvonulunk nászútra. – Ezt már többször, mások előtt is kifejtette, de még mindig nem hitte el, hogy igaz lehet. Évek óta nem volt szabadságon, most viszont valódi vakációra mehet, méghozzá azzal a férfival, akit szeret. Mosolyogva Riker vállára hajtotta a fejét.

Will elvigyorodott; a foga fehéren villogott sötét bajusza alatt.

– Kivitorlázunk az Opál-tengerre. Kibéreltünk egy régi típusú szoláris katamaránt. Csak mi leszünk ott, a nap. meg persze a hullámok.

Worf udvarias érdeklődéssel hallgatta őket.

– Nos, ez nagyon… eseménytelen nászútnak ígérkezik. Deanna elmosolyodott. Szerinte a tervezett út romantikus, bár kissé tényleg spártai volt.

– Az a jó! Elvégre pihenni megyünk.

A klingon felmordult.

– A klingoni nászút azzal kezdődik, hogy az ifjú pár kivonul a Kholamar-sivatagba, ahol szívóssági próbákat hajtanak végre, hogy még közelebb kerüljenek egymáshoz. Ha túlélik a dolgot, akkor átmennek Fek’lhr Tüzbarlangjába, hogy szembenézzenek Gre’thor démonjaival.

– Hát, ez is eléggé pihentető lehet – nevetett Riker. Worf szokásához híven ezúttal sem értette a finom tréfát.

– Nem, nem az! Sőt! Komoly próbatétel, de lélekemelő. Deanna elfordult, az étkezde bejáratára pillantott.

Data és Előd éppen akkor lépett be a helyiségbe. A hajó androidja úgy vezette be hasonmását, mint az édesanya a kisfiát az első tanítási napon az osztályterembe.

– Ezek szerint sikerült összerakni – állapította meg Riker.

– Eléggé… szokatlan android – mondta Worf. Deannának feltűnt, hogy a klingont zavarja Előd megjelenése.

Will elmosolyodott, és mint mindig, ezúttal is megtalálta azokat a szavakat, amelyek mindenkiben oldották a feszültséget.

– Furcsa, de Data örül neki. Végre családra talált. Végignézték, ahogy Data az egyik asztalhoz vezeti Elődöt, leülteti, majd ő is elhelyezkedik, és elmagyarázza a szalvéta rendeltetését. A kiselőadás alatt Előd nyugodtan ült. Ennek olyan az agya, gondolta Deanna, mint a tiszta papiros. Semmit sem tud… A két android viselkedésében, egymáshoz való viszonyában volt valami megható és szánalmas is. Elód, noha ugyanúgy nézett ki mint a társa, lassú és egyszerű volt, nyomokban sem létezett benne a Datát jellemző kíváncsiság és intelligencia.

A készenléti szobában Picard a replikátora előtt állt, és miközben az Enterprise fedélzetére került új android járt a fejében, szórakozottan kiadta a parancsot:

– Tea. Earl Grey. Forró.

Éppen kiemelte a készülékből a bögrét, amikor halkan jelzett a kommunikátora. Riker jelentkezett be.

– Kapitány, alfa prioritású hívás a Csillagflotta Főparancsnokságától!

– Fogadom. – Picard kíváncsian leült az asztala mögé, és letette a bögrét. Bízott benne, hogy ezúttal nem rossz híreket hall majd. Az alfa prioritást csak a legfontosabb üzenetek kaphatták meg, a fontos dolgok pedig ritkán voltak kellemesek. Amikor alfás hívást kapott, a legtöbb esetben a föderáció valamelyik bolygóján bekövetkezett lázadásról, egy-egy teljes rendszert érintő katasztrófáról, háborúkról értesítették. Aktiválta a monitort.

Kathryn Janeway admirális, a Voyager egykori parancsnoka nézett vissza rá. Látszott rajta, remekül érzi magát új pozíciójában, új rendfokozatával.

– Janeway admirális! – Picard elmosolyodott. – Örülök, hogy láthatom.

A jelek szerint a hírek nem voltak túl rosszak, mert Janeway is mosolygott. A kezét nyugodtan, kényelmesen az asztalán pihentette.

– Jean-Luc – mondta kissé szárazon. – Mit szólna akkor, ha megkérném, ugorjon át a Romulusra?

– A flottával, vagy anélkül? – kérdezte Picard, és olyan érzése támadt, hogy még sincs minden rendben. Tisztában volt azzal, hogy Janeway nyugodt arca ás hanghordozása gyakorlatilag semmit sem jelent.

– Nevezzük diplomáciai küldetésnek – mondta a nő. Picard meglepődött.

– Akár hiszi, akár nem – folytatta az admirális –, meghívást kaptunk. A jelek szerint valamilyen belső, vélhetőleg politikai átrendeződés történt. Az új praetor, egy bizonyos Shinzon találkozni kíván a föderáció küldötteivel.

– Új praetoruk van?

– Igen. És ez még nem minden! Az illető remán…

Picard meglepetten eltátotta a száját. Janeway észrevette ezt, és sietve folytatta.

– Higgye el, egyelőre mi sem értjük a dolgot. Az ön hajója van a legközelebb a Romulushoz. Szeretném, ha átugrana és meghallgatná, mit akarnak közölni velünk. Próbáljon információkat szerezni. Ha a Birodalom ingataggá válik, az egész kvadránsban komoly problémák jelentkezhetnek.

Picard elgondolkodott.

– Értettem! – felelte végül.

– Megküldjük önnek a rendelkezésünkre álló hírszerzési anyagot. Nem valami sok, de egyelőre ennyink van. Gondolom, Jean-Luc, felesleges figyelmeztetnem, hogy legyen óvatos.

– A romulánokkal mindig, mindenki óvatos.

Janeway szárazon elmosolyodott.

– Ahogy a son‘-akkal és a borgokkal is… A jelek szerint mindig magának jutnak a könnyű megbízások.

– Talán szerencsém van, admirális.

– Bízzunk benne, hogy a szerencséje ezúttal sem hagyja cserben… Végeztem!

A hídon Picard átvette a parancsnokságot Rikertől, és kiadta a megfelelő utasításokat.

– Irányt módosítunk. A Romulusra megyünk. Nyolcas fokozat.

A legénység tagjai döbbenten néztek rá.

– Igenis! Értettem, uram! – mondta végül a navigátor. – Új irányvektor betáplálás alatt… és kész!

– Romulus? – kérdezte Riker. A hangjából kiérződött, erre tényleg nem számított.

– Attól tartok, Mr. Riker, az Opál-tengernek várnia kell egy kicsit… Leléphet!

Az Enterprise beugrott a hipertérbe, és elindult a Semleges Zóna felé.

Az Enterprise obszervációs termében Picard türelmesen hallgatta, ahogy Data eligazítja a magasabb rangú tiszteket. Nem igazán örült annak, hogy el kell halasztaniuk Deanna és Riker esküvőjét, és az sem tette boldoggá, hogy éppen most kénytelen belerángatni őket egy potenciálisan veszélyes helyzetbe, de semmit sem tehetett. A Csillagflotta tisztjeinek életében a legfontosabb a szolgálat, és a főhadiszállásról alfa prioritással érkező parancsok végrehajtását éppúgy nem lehetett elodázni, mint megtagadni.

A monitorokon a napja körül keringő Romulus és Remus látszott.

– Ahogy látják – mondta Data –, a Remus egyik oldala mindig a nap felé fordul. Mivel a bolygó világos felén extrém hőmérsékleti viszonyok uralkodnak, a remánok a sötét oldalon élnek. Gyakorlatilag semmit sem tudunk erről a világról. A hírszerzőink szerint a Remuson dilithiumbányászat folyik, és az ipartelepeken jelentős mennyiségben nehéz fegyvereket gyártanak. A remánok a Birodalom hierarchiáján belül valahol legalul helyezkednek el, nemkívánatos elemeknek tartják őket.

– A hírek szerint kemény harcosok – jegyezte meg Riker. – A Dominium-háborúban rohamosztagosként szolgáltak, a legkeményebb harcokban mindig őket vetették be elsőként.

– Ágyútölteléknek – mondta Picard komoran.

Geordi megrázta a fejét.

– Nem értem. Ha ez a helyzet, akkor hogyan lehet az új praetor éppen remán?

– Bizonyára akadt néhány romulán segítője – mondta Riker.

Picard ránézett.

– Úgy gondolja, puccs történt?

Will bólintott.

– A praetornak mindig a romulán flotta adta az erejét A hadsereg valószínűleg az ambiciózus remán mögé állt.

Picard elgondolkodott, majd Datára nézett.

– Mit tudunk erről a Shinzonról?

A monitorok elsötétültek. Ez azt jelentette, hogy az anyagban nem volt kép az új praetorról.

– A Csillagflotta hírszerzése csupán a katonai múltja egy részére vonatkozó adatokat küldte át – mondta Data.

– A jelek szerint viszonylag fiatal, de tehetséges parancsnok. A háború során tizenhét komolyabb ütközetben vett részt. Minden esetben sikerrel ténykedett. Ezen kívül semmit sem tudunk róla.

– Értem – mondta Picard. – Tehát arra készülünk, hogy fejest ugorjunk az ismeretlenbe. Jó lesz, ha ezt nem felejtjük el. Ha van valamilyen ötletük vagy észrevételük, szívesen meghallgatom önöket. Egyelőre befejeztük!

A tisztek megértették a küldetés fontosságát és veszélyességét; komor csendben hagyták el a helyiséget. Csak Worf maradt a helyén.

– Uram – mondta a klingon tisztelettudóan –, javaslom a pajzsok aktiválását és a Vörös Riadó elrendelését.

– Még nincs rá szükség, parancsnok.

Worf szeme a szokásosnál is elszántabban csillogott.

– Kérek engedélyt néhány észrevétel megtételére!

Picard bólintott.

– Ismerem a romulánokat – folytatta Worf –, és nem bízom bennük. Csak a hódításért élnek. Ennek a népnek nincs becsülete! Egyedül vagyunk, az ő felségterületükön. Javaslom, a lehető legóvatosabban járjunk el.

Picard ebben egyetértett a klingonnal, ám azt is tudta, milyen képek kavarognak Worf fejében. Véres testek. Legyilkolt ártatlanok. A saját szülei. A Khitomer…

– Bármi is történik – mondta a kapitány –, nem szabad elfelejtenünk, hogy diplomáciai küldetést teljesítünk. A föderáció protokollja szerint kell eljárnunk. Természetesen ha veszélyt érzünk, azonnal megfeledkezünk az előírásokról, és más szabályok szerint játszunk. Ebben biztos lehet, parancsnok.

Worf csüggedten leeresztette széles vállát, felsóhajtott, ám a szeméből még ekkor sem tűnt el a vadság.

– Értettem, uram! Köszönöm…

A mérnöki laborban Geordi La Forge serényen dolgozott a két androiddal. Data és Előd egymás mellett ült, a fejükben lévő áramköröket vezetékek kapcsolták össze. La Forge a konzolja előtt állt, és a két mesterséges lény közötti információcserét ellenőrizte.

A mérnök bizonyos szempontból örült a kis kitérőnek, amelynek végén Előd a hajóra került; így legalább ismét lehetőség nyílt arra, hogy a legénység tagjai együtt dolgozzanak, ráadásul az események miatt elodázódott Riker, Troi és Dr. Crusher távozása.

Volt azonban valami, ami zavarta. Nem igazán tetszett neki az elképzelés, hogy Data memóriájának tartalmát teljes egészében átültetik a különös androidba.

– Nem tudom elhinni – motyogta maga elé –, hogy a kapitány engedélyt adott erre az „agyátültetésre”…

A procedúra során az androidok végig aktívak maradtak, egyetlen másodpercre sem vesztették el öntudatukat, ezért nem volt meglepő, hogy Data azonnal reagált a nem neki szánt megjegyzésre. Természetéből fakadóan nem rendelkezett valódi érzelmekkel, de már régóta vágyott valakire, aki olyan mint ő; valakire, aki képes megérteni őt. Társat akart. Geordi sejtette, ha Datában még mindig benne lenne az érzelem-chip, a hangja most védekező lenne.

– Picard kapitány úgy véli, hogy Előd valószínűleg ugyanolyan önaktualizáló paraméterekkel rendelkezik, mint én. Ha a memóriám tartalmát sikeresen átjuttatjuk az ő pozitronikus mátrixába, minden tulajdonságommal és képességemmel rendelkezni fog.

– Ez igaz, de az emlékeid is átjutnak a fejébe – mondta Geordi. – Neked ez ellen nincs semmi kifogásod? Nem támad kellemetlen érzésed a gondolattól?

– Nekem nincsenek érzéseim, Geordi – felelte Data. – Véleményem szerint Előd a memóriám tartalmának birtokában képes lesz valóban önálló, egyéni cselekedetek végrehajtására.

– Úgy érted, olyan önálló és egyéni lesz, mint te?

– Igen. – Data hangja közömbös maradt, hiányzott belőle minden olyan érzelem, zavar vagy bizonytalanság, amit egy hasonló helyzetben lévő ember érezne.

Geordi megcsóválta a fejét. Nem értette, Data miért nem képes felfogni, hogy különleges lény, valódi egyéniség; nem értette, hogy az android miért akarja létrehozni önmaga mását.

– Talán az építői nem akarták, hogy olyan legyen, mint te. Talán azt akarták, hogy olyan legyen, amilyen most.

– Lehetséges – mondta Data közömbösen. – Ám szerintem meg kell kapnia a lehetőséget arra, hogy felfedezze saját potenciáljait.

Geordi felsóhajtott, és a műszerekre pillantott.

– Rendben… Készen is vagyunk!

Az androidokhoz lépett, óvatosan kiemelte a csatlakozó dugaszokat a pozitronikus áramkörökből, majd gondosan a helyére illesztette a panelt Data fején.

Data azonnal a másik android felé fordult.

– Tudod, hol vagyunk? – A hangja határozottan izgatott volt.

Geordi és Data érdeklődve várta a másik android válaszát. Előd lassan körbenézett, megvizsgálta a környezetét.

– Egy kivilágított helyiségben vagyok – mondta végül.

– Emlékszel az apánkra? – kérdezte Data.

Előd ezúttal gyorsabban válaszolt.

– Nem.

– Tudod, mi a nevem? – kérdezte Geordi.

Előd oldalra billentette a fejét, erősen gondolkodott.

– Talán… „kedves hangú”?

Geordi, aki végig ellenezte, hogy egy másik Datát teremtsenek, kissé csalódott volt. Sajnálta, hogy mesterséges barátja mégsem kapta meg azt, amire vágyott.

– Semmi baj, Data – mondta. – Időre van szüksége ahhoz, hogy beépítse magába az információkat. Persze az is lehetséges, hogy a mátrixa nem alkalmas az adaptációra. Vagy alkalmas, de nem képes azonnal végrehajtani. Adnunk kell neki egy kis időt…

Miközben a mérnök beszélt, Data felfedezett valamit Előd nyakán. Egy áramkört, amilyennel ő, bár sokkal fejtettebb volt a másik androidnál, nem rendelkezett. Kérésére Geordi az alkatrész fölé húzta a szkennert.

– Redundáns memória-aljzatnak látszik. Talán az elsődleges információk tárolására szolgál abban az esetben, ha a neurális áramkörei túlterhelődnek.

Data bólintott.

– Dr. Soong valószínűleg nem tartotta fontosnak, hogy a későbbi verziókat is ellássa ilyen egységgel.

– Elképzelhető, hogy ez a port interferált a memóriátültetés során – mondta Geordi vigasztalóan. – Nem bánnád, ha itt tartanám Elődöt, és elvégeznék rajta néhány vizsgálatot?

– Nem, nem bánnám – felelte Data. Oldalra fordult, és olyan bánatosan, olyan csalódottan nézett Elődre, hogy Geordi megsajnálta. A mérnök egyszeriben megértette, milyen komoly traumát okozott barátjának az érzelem-chip elvesztése. Amikor a borg királynő fogságba ejtette Datát, annyi szenzorális és emocionális adatot zúdított rá, hogy a finom, sérülékeny chip tönkrement. Geordi megpróbált készíteni egy másikat, ám kísérleteit nem koronázta siker. Most rájött, van valami, amivel esetleg kárpótolhatná Datát az őt ért veszteségért.

– Ne add fel a reményt, Data – mondta, majd sietve kijavította magát. – Tudom, tudom, reménykedni sem tudsz! – De ha nem érez semmit, akkor miért tűnik ilyen szomorúnak, töprengett. Lehet, hogy én juttatok belé érzelmeket?

– Nem, nem tudok – felelte Data, de továbbra is szívszorító tekintettel nézett Elődre. Végül felállt.

Előd is felállt. Pontosan úgy mozgott, mint Data; mintha láthatatlan vezetékek kötötték volna őket egymáshoz.

– Nem – mondta Data olyan hangon, ahogy a tanár beszél a diákjához, vagy a szülő a gyermekéhez. – La Forge parancsnokkal maradsz. Megpróbál megjavítani.

Előd engedelmesen visszaült. Data az ajtóhoz sietett. Geordi utána nézett. Hirtelen furcsa bűntudat áradt szét benne. Talán azzal, hogy ellenezte egy második Data létrehozását, elvesztette az első barátságát?

Hajónapló, csillagidő 56844,9. Az Enterprise megérkezett a Romulus rendszerébe, és az előre meghatározott koordinátákon tartózkodik. Eddigi jelentkezéseinkre és üdvözléseinkre nem kaptunk választ. Tizenhét órája várunk.

A központi megfigyelőablakon túl a hatalmas bolygó, a Romulus forgott lassan a tengelye körül. A távolban a Remus vakítóan fényes fele verte vissza a romulán nap sugarait.

Picard némán ült. Érezte a hídon általánossá váló feszültséget. Ő is izgatott volt, de tudta, kapitányként kötelessége jó példát mutatni a legénység tagjainak, ezért megpróbált a lehető legközömbösebben, legnyugodtabban viselkedni. Emlékeztetni akarta a többieket, hogy Megérkeztek ugyan a parancsban megjelölt helyre, de várniuk kell arra, hogy megkezdhessék valódi küldetésüket. Shinzon a jelek szerint fel akarta idegesíteni őket, ám a kapitány elhatározta, történjen bármi, az új preator ebben a tekintetben nem fogja elérni a célját.

Erőt vett magán, ügyelt arra, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen, és tudatosan elhessegette a zavaró gondolatokat, a gyomorszorító idegességet.

A taktikai konzol előtt álló Worf törte meg a feszült csendet. Ahogy megmozdította a fejét, megroppantak a csontjai. Az apró nesz robbanásnak tűnt; Deanna Troi ijedten összerezzent.

Will Riker nem bírta tovább féken tartani a nyelvét.

– Miért nem válaszolnak a hívásainkra?

– Ez egy ősrégi pszichológiai stratégia – felelte Picard nyugodtan. – Shinzon azt hiszi, így domináns pozícióba kerülhet, és nyugtalanná tehet minket.

– Hát, ha ez volt a célja, akkor… elérte – vallotta be Riker komoran.

– Tanácsnok? – A kapitány Troi felé fordult.

A nő bámulatos önuralomról tett tanúságot. Csillogó fekete szemével szinte keresztüldöfte a megfigyelőablak mögötti sötétséget; úgy nézett előre, mintha a dolgok mélyére akarna látni.

– Odakint vannak, uram. – A hangja magabiztosan csengett.

Picard felállt, az ablakhoz lépett, és kinézett a Romulusra. Ösztönösen, Troi megerősítése nélkül is tudta, hogy Shinzon közelebb van, mint képzelnék.

A háta mögött Worf mordult fel.

– Uram, javaslom a pajzsok aktiválását!

– Még nem, Mr. Worf – mondta Picard lassan, anélkül, hogy levette volna a szemét az ablakról.

– Kapitány – mondta Riker alig leplezett bosszúsággal –, tiszteletben tartva a diplomáciai szabályokat, megjegyzem… Én is javaslom a pajzsok felhúzását! Nem a föderáció tanácsa, hanem mi ülünk itt védtelenül, karba tett kézzel!

Picard ránézett.

– Türelem… A diplomácia mindig kimerítő foglalatosság volt. Várunk.

– Kapitány! – szólalt meg Data. A hangjában nyoma sem volt a többiekében érezhető feszültségnek.

Picard ismét a megfigyelőablak felé fordult. Az űr egy része megremegett, úgy hullámzott, mint a forró levegő a sivatag felett. Egy másodperccel később a bizonytalanná vált feketeségből egy remán harci madár bukkant elő. Olyan közel volt, hogy eltakarta a háta mögött lévő bolygókat, és teljesen betöltötte az Enterprise ablakát.

Picard lassan mély lélegzetet vett. Riker felemelkedett a székéből.

– Szent isten…!

A hajó óriási volt, körülbelül kétszer akkora, mint az Enterprise. Az alakja a romulán saséra emlékeztetett; a felületén félelmetes fegyvereket helyeztek el.

– Pajzsokat aktiválni! – kiáltott fel Worf.

– Nem! – ellenkezett Picard.

– Kapitány!

Picard ellentmondást nem tűrő hangon csattant fel.

– Taktikai analízist, Mr. Worf!

Worf a monitorára nézett.

– Ötvenkét diszruptorsor, huszonhét fotontorpedó-állás, elsődleges és másodlagos fázispajzsok.

– Hát, nem úgy néz ki, mint egy sétahajó – jegyezte meg Riker.

A kapitány arca elsötétült.

– Ez egy ragadozó.

– És mi vagyunk a préda! – mondta Worf. – A vadász üdvözöl bennünket…

– Kapcsolatot!

A megfigyelőablak elhomályosult, kivetítőernyővé változott, amelyen egy kép jelent meg. Picard és társai a remán hajó félhomályos, elegánsan berendezett parancsnoki hídját látták, amelyről a jelek szerint hiányoztak a föderáció hajóit jellemző mechanikus berendezések. Az üdvözlő szavakat elmondó férfi inkább állt, mint ült; egyik kezében jogart tartott.

– Enterprise – mondta öblös torokhangon. Hosszú, egyenetlen fogai miatt kissé különösen ejtette ki a sziszegő hangokat. – A remán harci madár, a Handzsár fedélzetéről jelentkezem.

Picard korábban már látott remán katonákról készült képeket, így nagyjából tudta, mire számítson. Ennek ellenére az élő, lélegző remán látványa elfeledettnek hitt emlékeket idézett fel benne. Eszébe jutott az egyik gyermekkori élménye, amikor a bátyjával végignézett néhány ősrégi, a 20. században készült „mozifilmet”. Fetrengtek a nevetéstől, amikor a képernyőn megjelent egy borzalmasnak szánt figura, egy vérszívó vámpír, akit Nosferatunak hívtak. A hosszú fogú, karmos lény a történet végén elpusztult: a nap sugarai perzselték halálra.

A kapitány a remánra meredt, de most nem volt kedve nevetni. Ahogy hozzászokott a látványhoz, és megpróbálta félretenni előítéleteit, objektív szemmel kezdte vizsgálgatni a remán ábrázatát. Megállapította, hogy a lény első pillantásra azért tűnhet visszataszítónak egy ember szemében, mert testét nem bőr, hanem valami redős és recés, szaruszerű képződmény borítja. Hatalmas, furcsán gömbölyödő homloka két oldalán hegyes végű fülek helyezkedtek el, az orrnyerge hiányzott, de az orrcimpája meglepően kiugrott. Agyarakkal teli alsó állkapcsa meglepő módon a földi denevérhez tette hasonlatossá.

Tovább rontott az összképen, hogy remán volt, vagyis a galaxis legfélelmetesebb harcosai közé tartozott. Ám a félhomály ellenére is tisztán látszott, hogy fajtája vonzódik a szép tárgyakhoz, az ízléses díszekhez; Picard a képen feltűnő konzol kékes-zöldes ragyogásában felfedezte, hogy a lény egyenruhájának mellrészén, kézelőjén és gallérján padlizsánszínű minták, bonyolult vonalak tekeregnek, és hogy a háta mögötti falat valami bronzosan csillogó réteggel futtatták be.

– Shinzon praetor – mondta a kapitány szívélyes, de diplomatikus hangon. – Örülök, hogy…

– Nem Shinzon vagyok – vágott közbe a remán –, hanem az alkirálya. Azonnal átküldjük önöknek a transzporter-koordinátákat.

Az adás hirtelen megszakadt. Az alkirály képe elhomályosult, a kivetítőernyőn ismét a harci madár jelent meg.

– A jelek szerint nem a szavak embere – jegyezte meg Riker szárazon.

– Átszálló egység készenlétbe! – mondta Picard. – Ttanszportálás a négyes állásból. – Átvezette Rikert, Deannát, Worfot és Datát a turbólifthez. A többiekhez hasonlóan ő is megkönnyebbült és örült, hogy véget ért a hosszúra nyúló várakozás.

NEGYEDIK FEJEZET

Picard nyugodtan nézte végig, hogy az Enterprise transzporterhelyisége fokozatosan eltűnik, meghatározhatatlan formájú masszává alakul, amelyből lassan kibontakozik a Handzsár megfigyelő fedélzete. A termet csak az ablakon túlról beragyogó csillagok világították meg, ám Picard szeme hamar alkalmazkodott a félhomályhoz. Ráérősen körbenézett.

A helyiség tágas volt. Hiányoztak belőle a csillaghajókon megszokott bútorok, csak. a padlóra terítettek le egy vastag szőnyeget. A falak egyenes vonalából és a meny- nyezet magasságából arra lehetett következtetni, hogy a terem használói hosszúra nőt, vékony lények. Az egyik fal mellett bronz lépcső vezetett fel egy átlátszó koronghoz, amelynek díszítései a kapitányt a tengerészek által használt iránytűre emlékeztették.

Az árnyékok mélyéről egy hang hallatszott. Picard furcsa módon ismerősnek találta.

– Remélem, megbocsátanak a sötétség miatt. Fényben nem igazán érezzük jól magunkat.

– Shinzon praetor? – kérdezte Picard.

A beszélő feléjük lépett. Picard csak ekkor fedezte fel, hogy a helyiségben működik néhány világítótest, amelyek bágyadt fénysugarai megcsillantották Shinzon uniformisát. A sötét ruhán ugyanolyan bíborszínű díszeket helyeztek el, mint az alkirályén.

A kapitány nem adta jelét meglepettségének, ám Will Riker feszengeni kezdett, Worf pedig halkan felszisszent. A Romulán és Remán Birodalom praetora ember volt!

Picard érezte, Shinzon mereven őt nézi.

– Picard kapitány – csendült fel ismét a furcsán ismerős hang. – Jean-Luc Picard… Ne haragudjon, hogy így megbámulom önt, de… Nos, el sem tudja hinni, milyen régen várok erre a pillanatra. Magasabbnak képzeltem. Hát nem furcsa? – Data felé fordult, aki lopva a trikoiderén megjelenő adatokat figyelte. – Nyugodtan vizsgáljon meg, Data parancsnok. A helyiséget is letapogathatja, ha kedve tartja.

Data bólintott, és felemelte a készülékét. Közben Picard a háttérben megpillantotta azt a magas, lidércszerű alakot, azt a remánt, aki a praetor alkirályaként mutatkozott be nekik. A kapitány sejtette, ha az android bármilyen gyanús mozdulatot tenne, a remán, akár egy jól képzett harci kutya, azonnal rávetné magát.

– Ön sem egészen olyan, amilyennek képzeltük – vallotta be Picard. Volt valami különös abban, ahogy Shinzon megszólította őt, de egyelőre nem értette a dolgot.

– Nem? – kérdezte Shinzon.

– Maga ember! – mordult fel Worf.

– Worf parancsnok – nézett rá Shinzon, majd elmorgott egy klingon kifejezést. Picard csak sejtette, hogy a néhány szó mit jelent; a praetor bátor harcosnak és testvérének nevezte Worfot.

A klingon nyersen válaszolt.

– Én a valódi testvéreim számára tartogatom az ilyen szavakat!

Shinzon felnevetett; a jelek szerint nem sértődött meg.

Picard a tárgyra tért.

– Miért kívánt találkozni velünk?

A különös férfi nem felelt. Alaposan szemügyre vette Deanna Troit, és a jelek szerint a látvány teljesen hatalmába kerítette.

– Praetor? – kérdezte Picard.

Shinzont úgy megdelejezte a nő külseje, hogy még mindig nem válaszolt. Amikor lágy, kedves hangon megszólalt, Deannának címezte a szavait.

– Még sosem találkoztam embernővel. – Lassan elindult Deanna felé. Úgy közelített hozzá, mintha a nő valamilyen ritka, értékes madárka lenne, amely bármelyik pillanatban elröppenhet előle.

– Csak félig vagyok ember – mondta Troi szárazon.

Shinzont ez a legkevésbé sem zavarta.

– Deanna Troi a Betazedről – mondta. – Empatikus és telepatikus képességekkel rendelkezik. A hajó tanácsnoka. Eddig ennyit tudtam önről… – A hangja elhalkult, suttogássá változott. – Azt azonban nem sejtettem, hogy gyönyörű!

Riker bosszúsan előrébb lépett.

– A jelek szerint, praetor, nagyon jól ismeri a személyi anyagunkat!

Shinzon ügyet sem vetett Rikerre. Még közelebb lépett Deannához, csak a nőt látta.

– Így van, Riker parancsnok – felelte, majd mélyen a nő szemébe nézett. – Megérinthetem a haját? – kérdezte egy kisfiú félénkségével.

Picard úgy érezte, közbe kell avatkoznia.

– Praetor! Tudomásunk szerint valamilyen kivételes fontosságú ügy miatt kellett a Romulusra jönnünk. Nos, itt vagyunk. Ha közölni akar valamit a föderáció képviselőivel, kérem, tegye meg.

Shinzon azonban úgy viselkedett, mint aki képtelen uralkodni magán. Egyre leplezetlenebb és egyre nyugtalanítóbb kíváncsisággal meredt a nőre. Troi szelíden tűrte, ám Picard-nak feltűnt, hogy gyors pillantást vet a magát alkirálynak nevező remánra, aki az árnyékok fedezékéből, érdeklődve figyelte a praetort. A kapitány látta, Deanna úgy viselkedik, mintha valamilyen furcsa kommunikáció folyna közte, Shinzon és a remán között.

– Azon a világon, ahonnan érkeztem – mondta Shinzon kedvesen a nőnek – nem létezik fény. Nincs nap. Ott nem ismerik a szépséget. Most azonban… már én is tudom, mit jelent ez a fogalom.

Picard vállalta a csillagközi incidens kirobbantásának kockázatát, és felemelte a hangját.

– Shinzon praetor!

Shinzon nagy nehezen erőt vett magán, elfordult a nőtől és a kapitányra nézett. Nem vette zokon Picard éles hangját, sőt, bocsánatkérően mosolygott.

– Igen, igen. Elnézést, kapitány… Sok mindenről kell tárgyalnunk.

– Tisztelettel megjegyzem – mondta Picard diplomatikus, de talán túlságosan is kimért hangon –, hogy egyelőre azt sem tudom, miről van szó.

Shinzon kopasz fején megcsillant a fény, ahogy előrébb lépett, és végtelen lelkesedéssel és szenvedéllyel gesztikulálni kezdett.

– Az egységről! A falak ledöntéséről! Annak felismeréséről, hogy egy néphez tartozunk. A föderáció polgárai és a romulánok! Emberek, vulkániak, klingonok és remánok! Arról beszélünk, kapitány, ami egyformává tesz minket… Arról, hogy valamennyien békét akarunk!

Picard-t meglepte a válasz.

Shinzon az árnyékok közé mutatva folytatta.

– Véget akarok vetni az évszázadok óta tartó ellenségeskedésnek és bizalmatlanságnak. A szövetségesük akarok lenni, nem az ellenségük. Első lépésként, hogy bebizonyítsuk szándékunk komolyságát, megszüntetjük a Semleges Zónát, és lehetővé tesszük az árucikkek és a gondolatok szabad áramlását.

Picatd-ban feltámadt a remény, de aztán eszébe jutott, hogy a félelmetes fegyverekkel ellátott Handzsúr tizenhét hosszú órán keresztül rejtve várakozott az Enterprise közelében. Óvatosan megkérdezte:

– A Szenátus támogatja ezt az elképzelést?

Shinzon hangja hidegen és kegyetlenül koppant.

– A Szenátust feloszlattam.

Mély csend támadt. A kapitány és társai megemésztették az információt. Shinzon érezte, szavaival komoly hatást sikerült elérnie.

– Most bizonyára arra gondolnak, hogy ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… Azon töprengenek, hogy a Handzsár miért rendelkezik ilyen komoly fegyverekkel. Vajon ez a hajó béketeremtő egység? Vagy esetleg ragadozó madár?

Picard metsző pillantást vetett rá. Ez telepata? Vagy egyszerűen lehallgatta az Enterprise fedélzetén zajló beszélgetéseket, és pontosan tudja, mit mondtam?

Shinzon folytatta.

– Az is ott motoszkál a fejükben, hogy egy ilyen lehetőséget nem lehet elszalasztani. Mindenki békét akar, miért ne teremtsük meg? Azon tépelődik, kapitány, hogy megbízhat-e bennem. Így van?

– Igen – ismerte el Picard. Deannára nézett. Érezte, a nőt is meglepte, hogy Shinzon ilyen mélyen beférkőzött a gondolataiba. Ha pedig Troi meglepődött, akkor Shinzon nem lehetett telepata. Szimpla kis csirkefogó. A ravaszkodó, cselszövő ember mintapéldánya. Érdekes, hiszen élete javát a saját fajtársaitól távol töltötte…

– Azt hiszem, ideje lenne más megvilágításba helyezni a tárgyalást – mondta Shinzon félig tréfásan. – Komputer! Fényerősséget négy egységgel emelni!

Az árnyékok eltűntek; a kapitány végre alaposabban szemügyre vehette az új praetort.

Picard hangosan felnyögött. A társai zavartan néztek rá, nem értették szokatlan viselkedését. Nem is érthették, mert egyedül a kapitány fogta fel, hogy amikor Shinzonra pillant, akkor a huszonöt esztendős Jean-Luc Picard-t látja.

Shinzon természetesen mindent értett. Diadalmas hangon kezdett bele a magyarázatba.

– Engedje meg, kapitány, hogy elmondjak egy kis történetet, amely tisztázza a helyzetemet… Gyermekkoromban egy ritka betegségtől szenvedtem. Hiperérzékeny voltam a hangokra. A leghalkabb suttogás is iszonyatos kínokat okozott… Senki sem tudta, hogyan lehetne segíteni rajtam. Végül elvittek egy orvoshoz, aki bizonyos mértékig ismerte a földi betegségeket. Megállapította nálam a Shalaft-szindrómát. Tudja mi az, kapitány?

– Tudja, hogy tudom – mondta Picard. Rájött, hogy az új praetor valójában kicsoda. Rettenetesen zavarta a dolog, és ahelyett, hogy feltámadt volna benne a bizalom Shinzon iránt, gyanakvóvá, sőt ellenségessé változott. Érezte, hogy reakciója miatt a tisztjei elbizonytalanodnak, de egyelőre nem foglalkozott velük; a praetorra összpontosított.

– Akkor bizonyára azt is tudja – mondta Shinzon –, hogy ez egy nagyon ritka betegség. Genetikai probléma. A családomban valamennyi férfi szenvedett tőle. Nos, kikezeltek. Most már éppen olyan jól hallok, kapitány, mint ön. – Picard felé lépett, aki moccanás nélkül állt a helyén.

– Éppen olyan jól látok, mint ön… És mindent érzek, amit maga érez… – A kapitánytól karnyújtásnyira megállt. A két férfi keményen farkasszemet nézett. – Tulajdonképpen pontosan azt érzem, amit te. Így van, Jean-Luc?

Picard a praetor arcára meredt. Olyan érzése támadt, mintha tükörbe nézne; egy olyan tükörbe, amely a távoli múltat mutatja. Azt a múltat, amit elraboltak tőle. Furcsa érzések kavarogtak benne. Kíváncsi volt mindenre, amit kapcsolatba lehetett hozni hasonmásával, ám ugyanakkor veszélyt érzett. Egy olyan arc volt előtte, amilyen egykor az övé volt; Shinzon ugyanazokat a gesztusokat használta, amiket ő, ugyanúgy állt, ugyanúgy ejtette ki a szavakat, és – kénytelen-kelletlen ezt is el kellett ismernie – ugyanolyan arrogáns volt, mint valamikor az ifjú Jean-Luc Picard.

– Mi lenne, ha holnap együtt vacsoráznánk? – kérdezte Shinzon. – Csak mi ketten… Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy mi egyedül?

Picard a társaira pillantott. Riker, Trioi és Worf döbbenten hallgatta Shinzon szavait. Lerítt róluk, hogy nem értik, az új praetor hogyan hasonlíthat ennyire a kapitányukra, és vonásaik azt is elárulták, alig bírják türtőztetni magukat. Shinzon következő tettétől tovább fokozódott a dühük, az értetlenségük és a félelmük is.

A preator nyugodt mozdulattal előhúzott egy félelmetes remán kést, és belevágott a karjába. Alaposan összevérezte a pengét, majd a fegyvert Data felé nyújtotta.

– Azt hiszem, erre szükségük lesz – mondta vidáman. – Nos, kapitány, holnap találkozunk. Rengeteg megbeszélnivalónk van.

Picard összehúzta a szemét, és a hasonmására meredve megérintette a kitűzőjébe épített kommunikátor kapcsolóját.

– Picard az Enterprise-nak! Transzportáljanak vissza minket.

Az Enterprise gyengélkedőjén Picard közvetlenül Beverly mellett állt. A nő a protonmikroszkóp kijelzőjére mutatott; a műszer alatt a remán tőr hevert. Picard-nak végig se kellett néznie a számokon és egyéb jeleken – enélkül is pontosan tudta, hogy Crushernek mit sikerült kiderítetnie.

A kapitány mellett Riker és Troi toporgott. Beverly hátrasimított egy hajtincset, majd kihúzta magát.

– Kétség sem férhet hozzá, kapitány. Még az Ön egykori Shalaft-szindrómájának regresszív láncszemeit is megtaláltuk. A praetor… klón!

Picard gyomra görcsbe szorult. Azt hitte, már felkészült a tény elfogadására, ám Beverly szavainak hallatán irtózatos düh áradt szét benne.

– Mikor… teremtették?

– Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt – felelte Beverly. – Valószínűleg egy hajszálat vagy egy hámsejtet használtak.

– Miért? – tette fel Riker azt a kérdést, ami már ott formázódott a kapitány ajkán.

– Higgye el, Mr. Riker – mondta Picard fogalmam sincs! De abban is biztos lehet, hogy kiderítem. Lépjenek kapcsolatba a Csillagflotta parancsnokságával, és továbbítsák a helyzetre vonatkozó információkat. Tudnom kell, honnan az ördögből került ide ez az… izé! Deanna, jöjjön velem! – Kisietett a gyengélkedőből. Vissza se nézett, azt sem ellenőrizte, hogy Troi követi-e.

A nő természetesen teljesítette a parancsot. Picard mellé lépett.

– Úgy vettem észre, megtanították arra, hogy ellenálljon a telepatikus fürkészésnek. Nem sokat éreztem belőle, de az szinte biztos, hogy az érzelmei pillanatonként megváltoztak. Nehezen bírtam lépést tartani velük.

– Őszintén beszélt, amikor szóba hozta a békét? – kérdezte Picard. Furcsának tűnt, hogy ilyen kérdést kell fel tennie a saját klónjával kapcsolatban, de nem bízott meg Shinzonban.

– Nem tudom. – Deanna bizonytalanul elhallgatott, majd folytatta: – A legerősebb érzelme a kíváncsiság volt, amit ön iránt táplált. Meg akarja ismerni önt, kapitány.

– Már így is éppen elég jól ismer – mondta Picard keserűen.

Troi felemelte a kezét.

– Kapitány, az ön jelenlegi érzései teljes mértékben természetesek és érthetők. A düh, amit önben érzek…

Picard közbevágott.

– El tudja képzelni, milyen érzés előtte állni és ránézni? Van fogalma arról, milyen érzés önmagam előtt állni, és tudni, hogy ellopták tőlem a lényem egyik létfontosságú részét? Erőtlennek éreztem magam… Sértettnek. Meggyalázottnak.

– Most bizonyára úgy érzi, elrabolták öntől az egyéniségét. A személyiségét – bólintott Deanna. – Valamennyien örülünk annak, hogy egyediek vagyunk, hogy az egész univerzumban nincs még egy személy, aki pontosan olyan, mint mi magunk.

– Nos, azt hiszem, én ezt nem mondhatom el magamról – morgott Picard.

Troi szelíden megérintette a csuklóját.

– Téved, kapitány. Nem egyedül a biológia határozza meg, hogy kik vagyunk.

Picard a nő szemébe nézett, és mélyen elgondolkodott.

Az Enterprise fedélzetén éjszaka volt, ám Riker és Toi kabinjában Will még mindig keményen dolgozott. Az asztala előtt ült, és különböző adathordozókon lévő dokumentumokat tanulmányozott.

Deanna aggodalommal figyelte a férjét. Will már órák óta próbálta összegyűjteni a remánok kultúrájára és hadi erejére vonatkozó információkat. Időnként bosszúsan felmordult, mert az új praetorról, Shinzonról egyetlen feljegyzést sem talált.

A nő megértette Will eltökéltségét. Pontosan tudta, hogy ez a megszállottság a jelleméből és a professzionalizmusából fakad. Azt is érezte, hogy a férfiban feltámadt a féltékenység, és komoly veszélyforrásnak tekinti azt a tényt, hogy Shinzon praetor élénk érdeklődést tanúsított a legénység egyik nőnemű tagja iránt. Will tudat alatt megpróbált megszabadulni a gyötrő gondolatoktól, és legalább addig távol akart maradni a hajó tanácsnokától, amíg sikerül elfojtani vagy kontrollálni az érzéseit.

Deannát meghatotta a tény, hogy Will szeretné őt megóvni a bajtól. Szegény ember, gondolta. Jól megverte a sors: egy betazoid nőt vett feleségül! A férfi semmit sem titkolhatott el előle, ő viszont megfogadta, hogy nem fog belesni Will legbelsőbb gondolataiba, ha erre nem kérik fel, vagy nem utasítják.

Voltak azonban olyan erős érzések, amelyeket egyszerűen nem lehetett nem észrevenni, és Will most pontosan ilyenektől szenvedett.

Ami Shinzont illeti, Troi nem ijedt meg, egyetlen másodpercig sem érezte úgy, hogy a praetor veszélyt jelenthet rá. Tény, hogy a fiatal férfi zavaró mértékű érdeklődést mutatott iránta, de ez is érthető és megmagyarázható volt. A remánok között nőtt fel, és egészen eddig nem találkozott a saját fajából származó nőnemű lényekkel. Csak romulán nőket láthatott, akiket megvetett.

Most életében először látott egy olyan nőt, aki ember, vagy legalábbis félig ember volt. Shinzon pontosan úgy reagált, ahogy a helyében bármelyik fiatal férfi tette volna: vonzalmat érzett a nő iránt. Ez a vonzalom nem személyhez kötődött; akkor is ugyanez történt volna, ha nem Deanna Troi, hanem mondjuk Beverly Crusher, vagy a legénység más nőnemű tagja transzportálja át magát a Handzsár fedélzetére.

Ugyanakkor valóban történt egy apró incidens, amely egy kellemetlen gondolatot ültetett Troi agyába. Abban a másodpercben, amikor Shinzon feléje mozdult, Deanna telepatikus kommunikációra tett kísérletet érzékelt, de nem a praetor, hanem a remán alkirály irányából. Az érzés azonban olyan bizonytalan volt, az egész olyan rövid ideig tartott, hogy a nő később úgy vélte, semmi sem történt, a jelenet csupán a képzelete terméke. Az ilyen feszült másodpercekben előfordul az ilyesmi… Senkinek sem jelentette a dolgot, Willnek sem tett róla említést.

– Will – mondta Deanna kedvesen –, pihenned kellene…

A férfi a monitorára meresztette a szemét. A szemöldökei között lévő ránc mélyebb volt a megszokottnál. Olyan erősen összpontosított, hogy nem hallotta a felesége szavait, tulajdonképpen tudomást sem vett Deanna jelenlétéről; a kérés bekerült a „munka szempontjából lényegtelen, figyelmen kívül hagyandó” kategóriába.

Deanna feljebb emelte a hangját.

– Mint a hajó tanácsnoka… azt tanácsolom, Will, hogy aludj egy keveset!

Will ezúttal meghallotta. Sóhajtva felemelte a kezét, uiegdörzsölte a szemét, majd felnézett a nőre.

– Szép kis nászút, mi? – kérdezte bűntudatosan.

Deanna félretette csalódottságát. Felállt, mosolyogva a férjéhez ment, lehajolt és megcsókolta az arcát.

– Gyere, feküdjünk le! – Felállította Willt a székből.

Riker nem ellenkezett. Ahogy a nőre nézett, a homlokáról eltűntek a ráncok.

– Imzadi – mondta, és lágyan elmosolyodott.

Megcsókolták egymást. Deanna érezte, ahogy mindkettejükben feltámad a vágy. Hátrálni kezdett, maga után húzta a férfit. Végül mindketten az ágyra zuhantak.

A következő pillanatban a romulánokkal, a remánokkal és a Handzsároa felhalmozott fegyverekkel kapcsolatos gondolatok belehullottak a feledés szakadékába. Deanna agyában egy kellemes kép jelent meg: Willt és önmagát látta, az Opál-tenger felszínén lebegtek, testüket szelíden cirógatták a hullámok. Ahogy felfokozódott benne a vágy, szenvedélyesen átölelte a férfit, egyik kezével beletúrt Will hajába. Az ő hosszú hajtincsei Will arcát cirógatták. Ajkuk összeért, megcsókolták egymást.

Deanna mosolyogva még jobban magához ölelte a férjét. Félig lehunyt szemhéja alól, a szempillái közül figyelte, ahogy Will ujjai elmerülnek a hajszálai között. Érezte a férfi érintését, érezte a keze forróságát, és…

Egész testében megremegett, kinyitotta a szemét.

Will helyett Shinzon nézett le rá!

Deanna a praetor mellkasára szorította a kezét; megpróbálta lelökni magáról, ám Shinzon erősen tartotta őt.

– Imzadi – suttogta.

– Nem! – zihált Deanna.

Shinzon reszkető kézzel nyúlt előre. Az idegen ujjak végigsimították a nő arcát, a kemény körmök megkarcolták a bőrét. Deanna viszolyogva vonaglott.

– A férjed sosem ismerhet meg olyan jól, mint én – suttogta Shinzon. – Ő sosem érinthet meg úgy, ahogy én…

– Ez nem a valóság! – jelentette ki Deanna határozottan. Rájött, mi történt: Shinzon valamilyen telepatikus módszerrel befurakodott az agyába, de fizikailag nincs jelen. A test, amit magamon érzek, gondolta, a férjemé. Ez Will Riker teste! Érezte, ha nem sikerül belekapaszkodnia ebbe a gondolatba, menthetetlenül belesüllyed a borzalmas látomás mocsarába.

– Érzed a kezem? – kérdezte Shinzon. Egyre nagyobb erővel szorította magához a nőt. – Ugye, valódi? Érzed az ajkamat? – Deanna nyakára préselte a száját.

Deanna riadtan, undorodva kapta oldalra a fejét.

Amikor újra előre nézett, a férfi nem hasonlított se Willre, se Shinzonra; az agyaras alkirály démoni pofája vicsorgott fölötte.

Deanna mozdulatlanná dermedt. A borzalmas lény karmai a szerelmes érintés paródiájának is beillő mozdulattal simították végig a bőrét.

– Én vagyok itt veled, Imzadi – mondta az alkirály Shinzon hangján.

A remán a következő pillanatban ismét Shinzonná változott. A praetor megcsókolta Deanna ajkait, nyakát és arcát, s közben vágytól forrón lihegett.

– Most már mindig veled leszek…

– Nem! – kiáltott fel Troi, és emberfeletti mentális erőfeszítéssel kitaszította elméjéből Shinzont, ugyanakkor ellökte magától a fizikai testet is.

Deanna?!

A férje hangja, a férje teste…

Will döbbenten nézett rá, az arca olyan riadt volt, mint még soha. Deanna egy hosszú percig szótlanul meredt rá. Arra számított, hogy Shinzon vagy az alkirály ismét visszatér, ám a betolakodók szerencsére távol maradtak. Újra ő volt az úr a saját tudatában.

Átölelte Willt, hálásan simult férje erős karjai közé.

A romulán Szenátus tanácsterméből vastag, nehéz függönyök zárták ki a napsugarakat. Donatra a mentorát, Suran parancsnokot figyelte, aki éppen az új praetorral és Tal’Aura szenátorral értekezett. A remán alkirály a közelben állt; lerítt róla, bármire képes lenne annak érdekében, hogy megvédje Shinzont.

Donatra feszülten figyelt. Még mindig nem sikerült megszabadulnia attól az érzéstől, hogy az emberben van valami különös, valami hátborzongató és kegyetlen. Felfedezte benne azt az eltökéltséget és határozottságot, ami nélkül senkiből sem válhat praetor, de azt is érezte, hogy Shinzon rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, amit titokban akar tartani a romulán flotta előtt. Talán van egy gyenge pontja, valami olyasmi, ami nyilvánosságra kerülése esetén elbizonytalanítja a hajók kapitányait. A késlekedés pedig ebben a helyzetben egyenlő a pártütéssel, a lázadással és a kudarccal.

Suran nem uralkodott magán, nyíltan kimutatta dühét, és idegesen járkált Shinzon előtt. A főparancsnokok arra a következtetésre jutottak, hogy mindenképpen ki kell kényszeríteni a praetortól, hogy ragaszkodjon a tervhez amelynek végrehajtását megígérte. A föderáció egyik küldöttségével kötendő békeszerződés a parancsnokok szerint felesleges volt, és csak Shinzon titkos terveit segíthette elő; szerintük a halogatás, az időhúzás egyedül arra lehet jó, hogy a föderáció felkészüljön egy támadásra.

– Nem értem a késlekedés okát! – kiáltott fel Suran.

Shinzon nyugodtan, de megvető pillantással mérte végig.

– Nem is kell, hogy értse.

– Miért kellett idehívni az Enterprise-t?– Suran megállt, és a fiatal ember felé fordult. – Kíváncsi lennék, ennek van-e valami oka!

– Elhiheti, van.

Suran közelebb lépett a praetorhoz.

– Megtenné, hogy felvilágosít minket?

Shinzon sápadt arca elvörösödött.

– Csendet, romulán! – A hangjából olyan hihetetlen düh és gyűlölet áradt, hogy még a mindig magabiztos Suran is meglepődött.

A praetor reakciója igazolta Donatra feltételezését. A nő gyanította, hogy Shinzon kimondhatatlanul gyűlöli a romulánokat, és esze ágában sincs őszintén, becsületesen bánni velük.

Feszült csend következett. Shinzon elfordította a fejét, összeszedte magát, majd valamivel nyugodtabb hangon folytatta.

– Meg kell tanulnia, parancsnok, hogy mi a türelem - tudja, én hol tanultam meg? A Remus dilithiumbányáiban.

Töltsön odalent napi tizennyolc órát, egy korbácsos romulán őrrel a sarkában, és ön is alaposan megismeri.

Suran lehajtotta a fejét.

– Praetor… – mondta sokkal szelídebben.

– Távozzon – parancsolt rá Shinzon. – El kell intéznem néhány személyes ügyet.

Donatra mozdult, hogy teljesítse a parancsot, ám Shinzon utána szólt.

– Donatra parancsnok! Kérem, maradjon.

A fiatal nő megállt, a praetor felé fordult. Shinzon a szemébe nézett. Donatra meglepődve látta, hogy a praetor, annak ellenére, hogy embernek született, csinos férfi. Ha figyelmen kívül hagyjuk a homlokát és a fülét, egészen jóképű, gondolta, és úgy érezte, Shinzon az ő testi adottságait, vagyis inkább nőies formáit méregeti.

– Egyszer már beszéltünk a szavak hatalmáról… Emlékszik? – kérdezte a praetor.

– Igen, praetor.

– Szeretném, ha elgondolkozna egy bizonyos szó értelmén. Engedelmesség. Ez az, amit megkövetelek azoktól, akik engem szolgálnak.

Donatra ebből rájött, Shinzon tisztában van azzal, hogy elveszítheti a flottát, ha tovább feszíti a húrt, és folytatja az egyezkedést a föderációval.

– Én önt szolgálom? – kérdezte.

– Igen – felelte Shinzon. – És azt hiszem, hűségesen. Ami Suran parancsnokot illeti… Nos, nála már korántsem vagyok biztos ebben.

Donatra habozott. Furcsa módon két dolgot is érzett Shinzonnal kapcsolatban. Először is azt, hogy végtelenül lojális a fivéreihez, a románokhoz. Ez tetszett neki, mert Tal’Aura szenátorhoz és másokhoz hasonlóan ő is viszolygással figyelte a Birodalom rasszista politikáját. Örült, hogy Shinzon előtérbe kerülésével lehetőség nyílt arra, hogy ebben a kérdésben gyökeres változások következzenek be.

Másodszor azt érezte, hogy Shinzon gyűlöli a romulánokat, vagyis azt a fajt, amelyhez a parancsnokok és a szenátorok többsége tartozott, és gyűlöli a Birodalmat is, amely – őszintén megvallva – rászolgált erre. Most azonban attól lehetett tartani, hogy ez a hihetetlenül mély gyűlölet a flotta, vagy ami még rosszabb, Suran parancsnok ellen fordul.

Donatra bármit megtett volna annak érdekében, hogy megvédje a népét és mentorát, gondviselőjét, Surant. Boldogan eljátszotta volna Shinzon kémének szerepét; boldogan vállalkozott volna bármire, hogy bebizonyítsa az új praetornak: a romulánok igenis intelligens, érző lények, akik a legszentebb, legfinomabb érzéseket is ismerik.

– Van egy másik szó is, praetor – mondta halk, nyugodt hangon. – Bizalom. Ön bízik bennem? – Közelebb lépett Shinzonhoz. – Ha igen, akkor vajon mennyire? Milyen mély a bizalma? Mire terjed ki? – Megállt a férfi előtt. Olyan közel került hozzá, hogy érezte az emberi testből áradó hűvösséget.

Shinzon nem mozdult. A légzése felgyorsult, de a tekintete semmit sem árult el.

– Mit kell tennie egy parancsnoknak, hogy bebizonyítsa az ön iránti hűségét? – kérdezte a nő suttogva, miközben felemelte az egyik kezét, és megérintette a praetor arcát. Az ember bőre jóval hidegebb volt, mint a sajátja; az ujjai szinte megperzselték a fehér arcot. – Mit kell tennie egy nőnek?

Donatra mozdulatlanná dermedt. Nem igazán értette, mi okozta a vonzalmat, ami hirtelen feltámadt benne a férfi iránt. Úgy érezte, hogy a sápadt, hideg bőrű ember szexualitása olyan, akár a kígyó, amely hosszú tétlenség után készen áll arra, hogy lecsapjon az áldozatára.

Shinzon – akár egy kígyó – váratlanul támadást indított. Durva mozdulattal ellökte az arcától Donatra kezét.

– Maga nem nő! – fröcskölte dühödten. – Maga csak egy… romulán!

Donatra megpróbált közömbös maradni, ám szemében felizzott a harag parazsa. Csak ekkor fogta fel, hogy Shinzon már az első pillanattól fogva figyelmen kívül hagyta közeledéseit, és csak azért nem állította le, hogy a megfelelő pillanatban megalázhassa őt. Úgy érezte magát, mint akire rátiportak, de mégis örült, mert a közjáték során sikerült felfedeznie az új preator egyik fontos tulajdonságát. Shinzont a jelek szerint az érzései irányították, és elég arrogáns volt ahhoz, hogy érdekeiről megfeledkezve, potenciális szövetségeseit is vérig sértve kifejezésre juttassa a véleményét és gyűlöletét. Arrogancia és érzések, gondolta a nő. Talán ezek miatt, és nem stratégiai megfontolásból halogatja a Föld elleni támadást?

– Most már ismerjük egymást, parancsnok – mondta Shinzon. – Szolgáljon hűségesen, és megkapja méltó jutalmát. Arra kérem, hogy csábos pillantású szemét tartsa Suran parancsnokon. Az árulás első jelére…

– Megszabadul tőle – fejezte be Donatra a tőle elvárt készségességgel.

Shinzon kegyesen bólintott.

– Igen. Jelentsen mindent, amit fontosnak tart, és ezzel bebizonyítja, hogy valóban hűséges hozzám. Végeztem!

Donatra színlelt alázattal hajtotta le a fejét, majd megfordult, hogy kisiessen a teremből.

– És parancsnok…

A nő megállt, ismét a praetor felé fordult.

Shinzon hangja közömbös, száraz volt.

– Ha még egyszer megérint, megölöm.

Donatra válasz helyett bólintott, és ismét elindult. Az ajtóhoz érve megérezte, hogy valami megmozdul mögötte. Képzett, tapasztalt katonához illően azonnal működésbe léptek az ösztönei, és egy esetleges támadásra felkészülve sarkon fordult.

A kísértetszerű alkirály vált ki az árnyékok közül, hogy csatlakozzon a praetorhoz. A két férfi között olyan furcsa jelenet játszódott le, hogy Donatra egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy távoznia kell.

Az alkirály Shinzon mellkasára szorította göcsörtös kezét, és halkan mondott valamit. A nő nem értette a szavakat (a romulánok egy régi rendelet értelmében nem tanulhattak meg a remánok nyelvét; aki ezt a törvényt megszegte, és beszélt, irt vagy olvasott ezen a nyelven, halállal lakolt bűnéért), ám úgy érezte, a lidérc valahogy kielégíti az ember egyik szükségletét. Azt, hogy pontosan miféle szükségletről lehet szó, elképzelni sem tudta.

Előd csendesen üldögélt Data kabinjában.

Az aki az ő arcát hordta a fején, arra utasította, hogy várjon. A parancs nem állt ellentétben a belső programjával, ezért teljesítette. Azt nem tudta volna meghatározni, hogy mire vár» de nem ismerte a türelem vagy a türelmetlenség fogalmát, egykedvűen üldögélt.

Telt az idő.

Hirtelen működésbe lépett az egyik áramköre. Beindult egy új program, amely cselekvést követelt tőle. A

várakozás véget ért.

Előd felállt, és a közeli komputerkonzolhoz lépett. Beazonosította a szerkezetet, meghatározta, hogy milyen összeköttetésben áll az Enterprise hálózatával. Amikor ez megtörtént, felemelte a kezét, és meghökkentő sebességgel elkezdte bebillentyűzni a parancsokat.

ÖTÖDIK FEJEZET

Azon az estén Picard egy olyan helyen ült az elegánsan, dúsan megterített asztal mellett, ahol emberi számítás szerint soha sem vacsorázhatott volna: a romulán Szenátus tanácstermében. Az ételek meglepően finomak voltak. Mivel a remánok évszázadok óta szűkre szabott fejadagokat kaptak, spártai menüre számított, ám a jelek szerint a főszakács romulán volt, és ismerte a csillagközi protokoll szabályait.

Shinzon alig evett valamit, egész idő alatt a kapitányt figyelte. Picard-ral szemben ült; egyenruhája furcsán csillogott a félhomályban, bőre meghökkentően áttetszőnek tűnt. Az én bőrömet, gondolta a kapitány, annak idején lebarnította a nap… És ilyen idős koromban még hajam is volt. Alaposabban szemügyre vette a praetort, és felfedezett kettejük között néhány apró különbséget. Shinzon vonásai és a csontjai mások voltak, mint a fiatal Jean-Luc Picard-é. Azért mégsem egészen olyan, mint én…

Csak az asztalt és környékét világították meg, a terem többi része sötétbe burkolózott. Picard-nak fogalma sem volt arról, hogy hány remán ólálkodhat a közelében.

A fényviszonyoktól eltekintve a vacsora kellemes volt, Shinzon mindent elkövetett annak érdekében, hogy megfelelő hangulatot teremtsen. Mivel Troi nem volt jelen, semmi sem terelte el a figyelmét a kapitányról. Érdeklődve vizsgálgatta, és őszintén, kedvesen csevegett vele. Picard eleinte pompásan érezte magát, de aztán eszébe jutott, hogy a praetor valószínűleg csak eljátssza a figyelmes házigazda szerepét. Gyanakvóvá vált, azon töprengett, mi rejtőzhet az álarc mögött.

Amikor megtudta, hogy az új praetor valójában kicsoda, düh és valami félelemhez hasonlító érzés árasztotta el az agyát, ám miután lecsillapodott, a harag fokozatosan átadta helyét a kíváncsiságnak. Szerette volna jobban megismerni ezt az embert, aki tulajdonképpen ő maga volt; szeretett volna közel kerülni hozzá, összebarátkozni vele. Később rájött, hogy egy ilyen barátság éppen olyan veszélyes lehet a küldetés szempontjából, mint a vak düh, ezért megpróbálta megtalálni az arany középutat, amely ebben az esetben nem lehetett más, mint a barátságos bizalmatlanság.

Shinzon szinte szünet nélkül beszélt. A jelek szerint mindent el akart mondani annak a személynek, akiből származott, semmit sem próbált eltitkolni.

– …és amikor megteremtettek, arra készültek, hogy a te helyedre állítanak. Érdekes lett volna, igaz? Egy romulán ügynök a Csillagflotta szívében! Merész terv volt.

– És mi történt? – Picard kíváncsian előredőlt.

Shinzon megvonta a vállát.

– Csak az, ami itt, a Romuluson gyakran megesik. Egy új kormány került hatalomra, amely azonnal leállította a tervet. Attól tartottak, hogy esetleg lebukom, és akkor elkerülhetetlenné válik a háború.

Miközben Shinzon beszélt, Picard töltött magának egy pohár romulán sört. A vacsorához nem ivott szeszt, mert attól tartott, hogy figyelmetlenné válik és besétál valamilyen csapdába, ám időközben világossá vált a számára, hogy Shinzon iránta tanúsított érdeklődése teljes mértékben magánjellegű.

– Romulán sör! – Shinzon megremegett. – Érdekes… Én ki nem állhatom!

Picard elmosolyodott.

– Előbb-utóbb megkedveled az ízét.

A fiatal férfi nem válaszolt. Egy hosszú percig némán méregették egymást. Ha lenne fiam, mélázott Picard, talán éppen ilyen volna… Gyorsan elhessegette a gondolatot.

– Az arcom nem egészen olyan, amilyenre emlékszel – jegyezte meg Shinzon.

– Nem egészen – vallotta be Picard.

– Talán azért, mert kemény életem volt. Az orrom eltört, az állkapcsom pedig… Nem érdekes. A szemünk viszont egyforma.

– Igen.

– Vagy mégsem? A szemünk a sorsunk tükre. Nagyon magabiztos a tekinteted – mondta Shinzon.

Egyszerre nyúltak a vizes kancsóért. Mindketten félbehagyták a mozdulatot.

– Csak utánad, praetor – mondta Picard.

Shinzon elmosolyodott.

– Te vagy az idősebb, Jean-Luc.

Picard vigyorogva vizet töltött a poharába, le akarta öblíteni a valóban nem túl jó romulán sör ízét.

– Szóval nem vagyok olyan magas, mint vártad?

– Mindig abban reménykedtem, hogy legalább két méteres leszek.

– És hogy megmarad a hajad, igaz?

– Pontosan! – mosolygott Shinzon.

Picard vigyorogva megcsóválta a fejét, majd komolyabb témára váltott.

– Hogy kerültél a Remusra?

– Azért küldtek oda, hogy elpusztuljak – mondta Shinzon. Picard kérdése fájdalmas emlékeket idézett fel benne. Eszébe jutott, mit érzett akkor, amikor megpillantotta a Remust, a Fekete Poklot.

Hét éves volt. Addig a kormány által melléje rendelt tudósok, Tran és Svana viselték gondját. Sosem szerették, de – talán büszkeségből, talán a nagy cél érdekében – semmit sem tagadtak meg tőle. Belénevelték a kötelességtudatot, elhitették vele, hogy egy nap óriási szolgálatot fog tenni a Birodalomnak, hőssé válik, diadalmasan él és dicsőségben hal meg. Elhitették vele, hogy sokáig fognak emlékezni a nevére. Évente egyszer üdvözletet kapott a praetortól, akire titokban mindig úgy gondolt, mint valódi apjára.

Nevet is kapott. Jean-Luc. Így szólították.

Azután hirtelen minden megváltozott körülötte. Egy nap a Tran és Svana dolgozószobája melletti helyiségben tanult. Kinyílt a külső szoba ajtaja, néhányan berontottak a lakásba. Tran magyarázatot követelt tőlük. Nem kapta meg. A diszruptor éles sivítása, majd Svana sikoltozása hallatszott. Újra megszólalt a fegyver, és… Halotti csend támadt. Nehéz léptek közeledtek a fiú szobája felé.

A Jean-Luc nevű kisfiú nem próbált menekülni. Úgy nevelték, hogy mindig bátor legyen. Arra gondolt, ha Svana és Tron esetleg elkövetett valamit a kormány ellen, a hatóságok őt semmiképpen sem büntethetik meg. Őt? A praetor kedvencét? Soha! Hiszen ő a kiválasztott! A majdani hős!

Bátran nézte végig, ahogy a fegyveres centűriók beözönlenek a szobájába. Amikor megragadták a karját és elvonszolták, dacosan felkiáltott:

– Ezért halállal lakoltok! A praetor kivégeztet titeket!

Az egyik centúrió felnevetett.

– Aligha! A te praetorod halott, az új pedig semmi hasznát nem veszi egy ilyen ványadt emberkölyöknek!

Megfosztották mindentől, ami fontos volt számára, elvették tőle a küldetését. Beültették egy hajóba; körülötte olyan felnőttek voltak, akiket a Birodalom ellen elkövetett kisebb bűneik miatt arra ítéltek, hogy a Fekete Pokol nevezetű bolygó bányászai között éljenek, és hajcsárként szolgálják a praetort.

A hajó ablakából figyelte, ahogy leereszkednek a sötétség birodalmába. Az egész olyan volt, akár egy rémálom. A sűrű sötétséget csak a fekete égbolt felé lövődő, hatalmas lángcsóvák fénye oszlatta szét egy-egy pillanatra, A hajó egy kopár, magas hegyekkel körülvett völgyben landolt. A táj még feketébb volt, mint a horizont. A közelben egy bánya működött; a kísértetszerű alakok ócska, primitív kéziszerszámokkal vágták a követ.

– Még most sem értem, hogyan maradhat életben egy ember azokban a bányákban… – Shinzont úgy meggyötörték a zord emlékek, hogy szinte megfeledkezett Picard jelenlétéről. – Gyerek voltam, amikor odavittek… Tíz éven át nem láttam se a napot, se a csillagokat.

Belökték egy liftbe, ami levitte őt, le, le, egyre lejjebb, a fénytelen világ legsötétebb gyomrába. Amikor már úgy tűnt, elérték a bolygó legbelső magját, a romulán őrök kihajították a liftből, beletaszították a feketénél is feketébb sötétségbe.

A kisfiú rémülten terült el a kemény talajon. Körülötte szörnyek mozogtak (addig még sosem látott remánokat), bestiális alakok vájták ki a sziklákból a csillámló kristályokat. Valamivel arrébb romulán őrök ácsorogtak. A felnőtt romulánok meghökkentően magasnak tűntek, ám a legnagyobb is alig ért a remánok, a hegyes fogú, éles karmú, csontos koponyájú szörnyek válláig.

Az egyik romulán figyelmeztetés nélkül felemelte a fegyverét, és rálőtt egy szörnyre. A förtelmes testet tűzszerű sugárnyaláb vette körül; a bestia foszforeszkálni kezdett a sötétben. Társai eltakarták a szemüket. Az áldozat görcsösen rángatózott, és fájdalmas nyögéseket hallatott.

A ragyogás elhalványult; a szörny térdre rogyott. Hamar magához tért, és megkettőzött erővel folytatta munkáját.

Miközben az őrök a kínlódó lidércet figyelték, a fiú niellett egy alak vált ki az árnyékok közül. Egy remán, akit Vkruknak hívtak. Lenézett a gyerekre, majd megfogta a kezét. Hatalmas szemében részvét csillogott, és még valami: a remény. A remény, hogy a romulánok által megteremtett és felnevelt emberkölyök egy nap majd a remánok megszabadítójává, shinzonjává válik.

Együtt húzódtak be az egyik járatba, a sötétségbe.

– A romulán őrök csak egy valamit gyűlöltek jobban, mint a remánokat – mondta a felnőtt Shinzon. – Az emberkölyköt. Engem… Szerencsére az egyik remán megsajnált és pártfogásába vett. Belőle lett az alkirályom. Ő tanított meg arra, hogyan maradhatok életben odalent. És azon a sötét helyen, ahol semmivé váltam, testvérekre találtam. A remánokra. Megismertették velem a szeretetet, amelyben korábban még nem volt részem.

Shinzon megrázta a fejét, és visszatért a jelenbe. Picard-ra, majd a falon függő romulán keresztre nézett.

– A romulán Szenátus évszázadokon keresztül ebben a teremben ülésezett. Itt döntöttek a Remus lakóinak sorsáról. Ám most minden megváltozott. A romulánok és a remánok egyenjogúakká váltak!

Picard elképedve hallgatta végig a történetet. Megértette, Shinzon sokkal több szenvedésen ment keresztül, mint bármelyik, vele egykorú ember, és megértette azt is, hogy az új praetorban éppen olyan erős a romulánokkal szembeni gyűlölet, mint a remánok iránti szeretet.

– Tehát ezt az egészet azért csinálod, hogy felszabadítsd a Remust? – kérdezte a kapitány.

– Egyetlen faj sem változtathat rabszolgává egy másik népet – felelte Shinzon. – Bármit tettem, ez a gondolat járt a fejemben. Akkor is ez éltetett, amikor egy titkos bázison megépítettük a Handzsárt, amikor megszerveztem a hadseregemet, és amikor erőszakkal átjöttem a Romulusra. Tudtam, hogy tőlük sosem fogjuk visszakapni a szabadságunkat, ezért úgy döntöttem, megszerezzük magunknak. Kerül, amibe kerül!

– Hány romulán halt meg azért, hogy szabadok lehessetek? – kérdezte Picard.

Shinzon túlságosan hamar, és túl közömbös hangon válaszolt.

– Sok. De ez nem számít. A lényeg, hogy a Birodalom felismerte, létezik másik út is. A béke útja. – Kis szünetet tartott, vendége arcát fürkészte. Amikor folytatta, csalódott volt a hangja. – Nem bízol bennem…

Picard a Handzsárra gondolt. Eszébe jutott, Shinzon hogyan reagált Troi közelségére, mennyire elvesztette a fejét a nő láttán; megpróbálta elképzelni, milyen szörnyű gyilkosságok történtek a tanácsteremben, ahol most békésen társalognak.

– Nincs okom rá, hogy bízzam benned.

– De igenis van! – kiáltott fel Shinzon. – Ha úgy éltél volna, ahogy én, ha láttad volna szenvedni a népemet, akkor… Akkor te is itt ülnél az én helyemen!

Picard-t ez sem hatotta meg.

– Ha úgy éltél volna, ahogy én, megértenéd, hogy itt és most a föderációt képviselem. Nem engedhetem meg, hogy a személyes érzéseim befolyásolják a döntéseimet.

– Nekem viszont csakis személyes érzéseim vannak! – vágott vissza Shinzon.

Picard-nak olyan érzése támadt, hogy hasonmása még mondani akar valamit. Valami olyasmit, amit nehezen tud megfogalmazni.

Hosszú hallgatás után Shinzon halkan folytatta:

– Szeretném megtudni, milyen érzés… embernek lenni. Te vagy az egyetlen kapocs, ami az emberiséghez köt. A remánoktól jövőt kaptam. Te elmondhatnád, milyen volt a múltam.

– Talán elmondhatnám – felelte Picard, és megpróbálta elnyomni magában az atyai érzéseket.

– Mi, Picard-ok mindig harcosok voltunk?

– Én nem vagyok harcos, Shinzon. Vagy annak tartasz?

A fiatal férfi zavartan elmosolyodott.

– Nem tudom.

– Én inkább… felfedezőnek nevezném magam.

– Akkor… Mindig felfedezők voltunk? – kérdezte Shinzon kíváncsian.

– Nem. – Picard elgondolkodott. – Én voltam az első Picard, aki elhagyta a naprendszerünket… Ezzel elég komoly felfordulást idéztem elő a családban. De nem tehettem mást. Az ifjúságomat azzal töltöttem, hogy…

– A csillagokat nézted – fejezte be Shinzon a mondatot.

Picard furcsálló pillantást vetett rá.

– Igen.

A praetor szeme megcsillant.

– És arról álmodtál, mi lehet odafönt. Milyenek az…

Ezúttal Picard fejezte be a gondolatot:

– Az új világok. – Egymásra néztek. – Shinzon… Próbálok hinni neked.

– Tudom. – A fiatal férfi hangja egészen lágy volt.

– A föderáció egyik legfontosabb, legdrágább eszméje az, hogy minden ember, minden faj egyesülhet. Amióta a vulkániak először a Földre tették a lábukat, a békés jövő megteremtése a célunk… Akkor lennék a legbüszkébb, ha barátsággal foghatnék kezet veled. Idővel… Miután kiérdemeltük egymás bizalmát.

Shinzon arca hirtelen kifejezéstelen, merev maszkká változott.

– Idővel, Jean-Luc. Idővel…

Picard távozása után Shinzon még az asztal mellett ült és a vacsora romjait bámulta, amikor az alkirály belépett a terembe.

– Sokkal szelídebb, mint gondoltam – mondta Shinzon anélkül, hogy felnézett volna Picard sörös poharáról. – És van humorérzéke. – Információkat akart szerezni a hasonmásától, esze ágában sem volt összebarátkozni vele. Az ilyen érzelmek megnehezítették volna, hogy végrehajtsa azt, amit meg kellett tennie.

– Hibát követtél el – mondta az alkirály szigorú, atyáskodó hangon. – Csak az időnket vesztegetjük.

– Az én időmet! – csattant fel Shinzon. Az alkirály valamikor testőre és tanítója volt. Valamikor, amikor még szüksége volt támaszra. Ám ezek az idők már elmúltak, és Vkrukot időnként emlékeztetni kellett arra, hogy kettejük közül ki a vezér. – Azzal töltöm az időmet, amivel akarom!

Feszült csend támadt.

– Ne feledkezz meg a küldetésünkről, Shinzon. Cselekednünk kell. Most.

A praetor mélyet sóhajtott és felállt. Ember volt, ezért természetesen komoly hatást gyakorolt rá az a másik ember, akitől származott, ám a szíve remán volt. És az is marad, amíg élek!

– Visszatérünk a Handzsárra – mondta. – Készülj fel a kapcsolódásra.

Picard kétségektől gyötörve lépett be a turbóliftbe, amely átrepítette az Enterprise parancsnoki hídjára. Shinzon olyan volt, amilyennek gondolta, de… Mégsem egészen olyan. Könnyen megtehette volna, hogy megnyugtatja magát és elhiszi, hogy az új praetor érzelmileg pontosan az ő mása, ám érzett valamit, valami egészen apró, de nem jelentéktelen dolgot, ami nem hagyta nyugodni. Shinzon lelke és gondolkodása éppen úgy különbözött az övétől, mint törött csontú arca.

Bevallotta, hogy megölt néhány romulán szenátort. Ilyen hidegvérrel elkövetett mészárlásra én sosem lennék képes. És a hajója… Azt a hadihajót arra építették, hogy használják!

Amikor az ajtó kinyílt és Picard kilépett a hídra, Data, Worf és Geordi várt rá. Arckifejezésükből arra lehetett következtetni, hogy valami nincs rendben az Enterprise-on.

– Uram – szólalt meg Worf a kapitány láttán valaki jogtalanul behatolt a központi komputerünkbe.

– Forrás? – kérdezte Picard a homlokát ráncolva.

– Eltart egy ideig, amíg kinyomozzuk – felelte Geordi.

– Az adatáramot a hajó több alállomásán is keresztülvezették.

– Milyen programokhoz fértek hozzá?

– Hát éppen ez az, amit nem értek. – Geordi összefonta a mellén a karjait, és megcsóválta a fejét. – Főként csillagtérképeket szedtek le. Kommunikációs protokollokat. A kolónia-nyomkövető állomások adatait. Ezek között egyetlen titkos adat sincs.

Picard azonnal tudta, hogy az új praetor keze van a dologban. Ettől a gondolattól fokozódott a kellemetlen érzés, ami a vacsora kezdete óta eluralkodott rajta. Worfra nézett.

– Indítson el egy biztonsági programot, ami felderíti a szokatlan adatfolyam-eltérítéseket. Ha megismétlődik az eset, lecsapunk!

– Ez még nem minden – mondta Geordi olyan komor hangon, hogy Picard azonnal ránézett. – Átnéztem a szenzorok rögzített adatait. – Az egyik konzol felé biccentett. – Amikor a Handzsár deaktiválta a rejtekernyőjét, a terciális EM-sávon szokatlan értékek jelentek meg. Itt… – Rámutatott az egyik grafikonra. – Nem fogja elhinni, uram, de ez… thalaron!

Picard megdöbbent. Mégis igazam volt! A Handzsár nem egyszerű harci madár volt; Olyan fegyverrel rendelkezett, amivel akár az egész ismert univerzumot el lehetett pusztítani.

A gyengélkedőn Picard, Beverly Crusher, Data és Geordi a műszerek kijelzőit figyelte.

– Úgy tudtam – mondta Picard erőltetett nyugalommal hogy a thalaron-sugárzás csupán elméletileg létezik.

Geordi bólintott.

– Éppen ez az oka annak, hogy nem vettük észre azonnal. Semmi kétség, kapitány, ez valódi thalaron, és arról a hajóról érkezett sugárzás.

– Ha jól emlékszem, a sugárzás biogenikus hatásai miatt a föderáció leállította a thalaronnal kapcsolatos kutatásokat. – Picard úgy érezte, semmivé olvad az a barátság és optimizmus, amit Shinzon irányába táplált, és ismét növekedni kezd a lelkében a gyűlölet. Furcsa módon önmagára is legalább annyira haragudott, mint Shinzonra; úgy érezte, valamilyen módon ő is felelős azért, hogy a Handzsár egy ilyen potenciális veszélyforrást hordoz a fedélzetén.

Beverly Crusher bólintott.

– Igen, ez a sugárzás képes arra, hogy szubatomikus szintre bontsa az organikus anyagokat… Iszonyúan veszélyes, Jean-Luc! Egy mikroszkopikus mennyiségű thalaron-sugárzás is elég lenne ahhoz, hogy pillanatok alatt végezzen az Enterprise fedélzetén tartózkodó élőlényekkel.

– Értem – mondta Picard. Hogyan vállalhatja valaki azt a kockázatot, ami egy ilyen halálos fegyver előállításával jár? – Folytassák a megfigyelést. Tudnom kell, hogy Shinzon mivel rendelkezik, és hogyan lehet semlegesíteni a veszélyt. Javaslatokat várok.

Megfordult és elsietett. Gyötörte a tudat, hogy egy mindenre képes, vérszomjas szörnyeteg rejtőzik az arc mögött, amely annyira hasonlít az övére.

Néhány másodperccel a kapitány távozása után Data udvariasan Beverly Crusher felé fordult.

– Doktor, megbocsátana egy percre? Geordi, jöjjön velem, kérem.

Crusher szinte észre se vette Datát. Figyelmét az orvosi műszerek kötötték le, vagyis inkább az a szimuláció, amely bemutatta, hogy az elvileg nem létező thalaron milyen hatást gyakorol az élő sejtekre. A bomlási folyamat rémítően gyors volt, a thalaron sokkal nagyobb pusztítást vitt véghez, mint bármely ismert sugárzás. Visszafordíthatatlan és gyógyíthatatlan elváltozásokat okozott a sejtekben, ezáltal éppen olyan komoly pusztító fegyver volt, mint a huszonegyedik században, a hatékony kezelési módok felfedezése előtt a nukleáris sugárzás.

Crusher azonnal a fiára, Wesleyre gondolt. Alig néhány nappal korábban még együtt nevetgéltek és beszélgettek Troi és Riker esküvőjén. Az univerzum akkor biztonságosnak és gyönyörűnek tűnt, tele volt lehetőségekkel és vidámsággal. Wesleyre csodálatos karrier várt a Csillagflottánál, Crusher doktornőre pedig új megbízatás San Franciscóban.

Most azonban a jövő sötétnek és veszélyesnek tűnt, többé már abban sem lehetett hinni, hogy bekövetkezik. Crusher nem igazán lelkesedett a gondolatért, hogy olyan univerzumban kell élnie, amelyben jelen van a thalaron.

Valamivel később Picard az íróasztala mögött ült, és egy régi hologramokkal teli albumot nézegetett. Az egyik kép magára vonta a figyelmét. A felvétel egy komoly tekintetű kadétot ábrázolt a Csillagflotta földi akadémiáján. Alig ismert rá magára. Akkor még becsvágy fűtötte; akkor még meg akarta mutatni a világnak, mire képes.

A hologramon látható fiatal tiszt döbbenetesen hasonlított a magát Shinzonnak nevező új praetorra…

Elképzelhető, gondolta Picard, hogy én is képes lettem volna lemészárolni a romulán szenátorokat? Én is hajlandó lettem volna részt venni egy ilyen veszélyes fegyver kifejlesztésében? A thalaronra gondolt, és végigfutott a hátán a hideg. Vajon én mit tettem volna akkor; ha elszakítanak az enyéimtől, éveken keresztül kínoznak, rabszolgasorban tartanak? Lehet, hogy csak azért vagyok ilyen, mert egy szelíd, kedves, humánus kultúrában nőttem fel?

Megszólalt az ajtó kommja.

– Szabad! – mondta Picard szórakozottan, majd felpillantott, és a kinyíló ajtóban álló alakra nézett. – Jöjjön beljebb, Beverly!

Beverly mosolya halvány, a hangja aggodalmas volt.

– Túl sokat dolgozik, kapitány. – Leült Picard mellé, és az ifjú kadétról készült képre pillantott.

A kapitány a legszívesebben elrejtette volna a képet hogy még véletlenül se terelődjön a szó a múltra vagy arra, hogy Shinzon gyakorlatilag azonos vele, ám erőt vett magán, és hallgatott énje bölcsebbik felének tanácsára. Tisztában volt azzal, hogy ebben a szokatlan helyzetben egy Beverlyhez hasonló régi baráttól komoly segítséget kaphat. Szüksége is volt valamilyen támogatásra, mert akár bevallotta magának, akár nem, komoly lelki problémát okozott neki a klón létezése.

Hagyta, hogy Beverly megnézze a képet, majd megkérdezte:

– Emlékszik rá?

A nő elmosolyodott.

– Ha jól emlékszem, elég merész és határozott fiatalember volt – mondta könnyed hangon.

– Átkozott bolond volt! – válaszolt Picard indulatosan. – Önző és ambiciózus. Ráfért egy-két kemény lecke.

– Végül mégis kiderült róla, hogy értékes ember.

Picard felállt, és az ablakhoz lépett, amelyen túl a Handzsár lebegett.

– Szerettem volna hinni Shinzonnak… – kezdte, de túl szentimentálisnak találta a megjegyzést, ezért valamivel keményebb hangon folytatta. – A thalaron-sugárzás azonban felnyitotta a szemem. Nem tudom, az új praetor mit akar elérni, de egy biztos: nem békére törekszik.

– Nagyon hasonlít az egykori Jean-Luc Picard-ra? – kérdezte Beverly. '

– Igen – felelt a kapitány tompán.

Data hangja szakította félbe a beszélgetést.

– Data a kapitánynak! – hallatszott a kommból. – Geordival megtaláltuk a komputerrendszerben végrehajtott kalózkodás forrását. Úgy vélem, találtunk egy módot arra, hogy taktikai előnyre tegyünk szert.

– Máris indulok! – közölte Picard.

Felállt és az ajtó felé indult, de Beverly elállta az útját.

– Jean-Luc - mondta –, már több, mint harminc éve ismerjük egymást. A karjában tartotta Wesleyt, amikor megszületett… Tanúja voltam annak, ahogy életében először parancsnokként dolgozott… – A fiatal kadét képére pillantott. – Nem tudom, hogy akkor milyen volt, abban azonban biztos vagyok, hogy most olyan ember, amilyen mindig lenni szeretett volna. Shinzon pedig valaki más. Nem azonos önnel.

Picard egy hosszú pillanatig a nő szemébe nézett.

– Igen, doktor. Remélem, így van. Én is ebben szeretnék hinni. – Kisietett a helyiségből. Beverly hosszan nézett utána.

Másnap reggel Deanna Troi egyedül állt a híd felé tartó turbóliftben.

A Shinzon-közjáték után eltartott egy kis ideig, míg sikerült visszaállítania a mentális biztonság érzetét. Az incidens Willt is megviselte; nehezen tudta feldolgozni, hogy a simogatása, az érintése borzalommal töltötte el a feleségét. Megpróbálta legyőzni Shinzon iránti gyűlöltét, megpróbálta elrejteni az érzéseit, hogy ne okozzon Deannának még több fájdalmat, ám a nő rábeszélte, hogy eressze szabadjára magát, ne titkoljon el, ne fojtson magába semmit, vallja be őszintén, mi jár a fejében.

– Civilizált embernek tartom magam – mondta végül –, de a legszívesebben a saját kezemmel szorítanám ki a szuszt abból az alakból.

Deanna tréfával próbálta elvenni a vallomás élét.

– Mindig is imádtam, ha a partnereim primitívek!

Will azonban olyan zaklatott volt, hogy még ez a megjegyzés sem csalt mosolyt az arcára.

Deanna felkészült arra, hogy másodszor is mentális támadás éri. Elővette a régi betazoid technikákat, és nekilátott, hogy tudatosan lezárja az elméjéhez és a lelkéhez vezető láthatatlan ösvényeket. Amikor sikerült a dolog, kissé megnyugodott, és Will is jobban érezte magát.

Ám kiderült, hiába erőlködött: Shinzon ismét eljutott hozzá. Ahogy ott állt a turbóliftben, a praetor a legintimebb nevén szólította.

– Imzadi…

Egyetlen másodperccel korábban csak a lift ajtaját látta maga előtt, a szó elhangzását követően azonban Shinzon állt előtte széttárt karokkal. Először arra gondolt, hogy a praetor egyszerűen áttranszportáltatta magát az Enterprise-ra, de a materializáció egyetlen hang- vagy fényeffektusát sem érzékelte. Rájött, újra egy telepatikus módon megjelenített képet lát.

– Maga valójában nincs itt! – jelentette ki dühtől remegő hangon.

– Logikus következtetés, Deanna – mondta Shinzon, és közelebb lépett. A nő félrehúzódott, ám a lift szűk fülkéjében egyszerűen nem volt hová menekülni. Shinzon folytatta. – A szívét viszont nem érdekli a logika, és a tudata is valósnak értékeli azt, amit lát.

A praetor végigsimított a nő nyakán, megérintette a vállát, majd a derekára tette a kezét. Erőszakos mozdulattal magához rántotta.

Deanna tudta, hogy a fizikai erőfeszítések hiábavalók lennének, ezért mentális védekezésbe kezdett. Shinzon nincs itt! Az alkirálya vetíti elém, telepatikus módon. Egyedül vagyok a liftben. Nincs itt senki más!

Ám a kép, az érzés, Shinzon alakja nem tűnt el.

– A szíve arra vágyik, hogy megismerjen engem. Hogy felfedezzen…

Shinzon megcsókolta a nőt. Meleg lélegzete, ajkának puhasága, az érintése valahogy túlságosan valószerűnek tűnt. Amikor befejezte a csókot, hátrahúzódott. Az arca vörös volt, mogyoróbarna szemében vágy égett.

– Arra vágyik, hogy mindent itt hagyjon, és velem tartson! – Előredőlt, és brutális vággyal a falhoz préselte a nőt.

Deanna megértette, mire készül.

– Ne! – kiáltotta mentálisan, majd fennhangon is megismételte. – Ne!

– Érzem a vágyad, Deanna – suttogta Shinzon.

A nő lehunyta a szemét. Összeszedte minden akaraterejét, megfeszítette a tudatát, és ellenállt.

A világ hirtelen folyóssá vált körülötte. Az egyenes vonalak meggörbültek, a felületek átalakultak.

A Handzsár fedélzetén találta magát. Shinzont látta, aki egy kis tűz előtt térdelt. Ő is térden állt, szemközt a praetorral. Valahogy… magasnak érezte magát. Shinzonra nézett, és emberinek, aprónak, törékenynek látta.

A saját kezére pillantott. Meglepetten felhördült. Vastag ujjai végén hosszú, éles karmok villogtak.

Shinzon felnézett rá.

– Érzem, hogy meg akarod ismerni a remánok módszereit… a régi módit…

A világ ismét szétolvadt, és Deanna újra a turbóliftben találta magát. Shinzon még mindig ott állt előtte.

– Ne félj a vágyaidtól! – suttogta.

A nő azonban már nem ijedt meg. Sikerült áttörnie a torlaszt, megpillantotta a telepatikus támadót, és tudta, nem Shinzon, hanem az alkirály férkőzött a tudatába. Mentálisan és fizikailag is eltolta magától a feléje nyúló kezeket, amelyek ekkor már egy remán félelmetes lidércmancsai voltak.

A kép eltűnt. Deanna egyedül maradt a turbóliftben.

Egész testében reszketve térdre rogyott.

Shinzon idegesen az alkirályra pillantott, aki a lobogó láng előtt térdelve hirtelen kizökkent a transzból.

– Megszakadt az összeköttetés – jelentette Vkruk.

– Keresd meg újra! – parancsolt rá Shinzon. Már egészen közel volt ahhoz, hogy valóban közel kerüljön Deannához, hogy a magáévá tegye, és tessék, most mindent kezdhetnek elölről! Dühítette, hogy a kapcsolat éppen akkor szakadt meg, amikor már majdnem beteljesedtek személyes vágyai.

Csalódottsága tovább fokozódott, amikor a hídon tartózkodó ügyeletes tiszt jelentést tett.

– Praetor – hallatszott a hangszóróból transzponder-jelet fogtunk!

– Máris indulok! – mondta Shinzon határozottan. Deanna várhat egy kicsit; most sokkal fontosabb dolgokat kell elintéznie. Olyan dolgokat, amelyek nélkül soha sem arathat győzelmet.

Felállt. Túl gyorsan mozdult; megszédült, és felfordult a gyomra. Tántorogni kezdett, és úgy érezte, elájul. Kinyújtott keze szerencsére kapaszkodót talált.

Vkruk erősen tartotta praetort, majd lehunyt szemmel a mellkasára szorította a tenyerét.

Az alkirály felnézett.

– Egyre gyorsul – mondta komoran. – Nincs több időd játszadozásra.

Shinzon mélyet sóhajtott. Őszintén megkedvelte Jean- Luc Picard kapitányt. Egy tökéletes univerzumban, ahol az idő múlása nem számít, talán szövetséget kötött volna vele.

– Szólj a doktoroknak, készüljenek fel! – vakkantott rá Vkrukra, és elsietett.

HATODIK FEJEZET

A Handzsár fedélzetén Shinzon a két legjobb mérnöke mellett, egy kis transzporter-dobogó előtt állt.

– Ttanszportálás – adta ki a parancsot, amit az egyik mérnök azonnal teljesített.

A dobogón L-5, Picard imádott Datájának tökéleies mása materializálódott.

– Üdv itthon! – mondta Shinzon az androidnak. Nem győzött elégszer gratulálni magának a briliáns ötletért. L-5 teljesítette a feladatát: a Semleges Zóna közelébe csalta Picard-t, feljutott az Enterprise fedélzetére, és megszerezte a Csillagflotta legyőzéséhez szükséges adatokat. A praetor diadalmasan nézett a mérnökeire. – Kezdjék meg a letöltést.

Elégedetten figyelte, ahogy a mérnökök kinyitják az android nyakán lévő panelt, és néhány vezetékkel rácsatlakoztatják L-5-öt a hajó központi komputerére.

A replikátorhoz lépett.

– Tea, forró.

A gőzölgő csésze azonnal megjelent. Shinzon óvatosan helekortyolt a teába, és egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte a mérnökök ténykedését.

Az Enterprise gyengélkedőjén Will Riker egyre növekvő aggodalommal figyelte Deannát, akit Dr. Crusher egy kézi trikorderrel vizsgálgatott. Picard közvetlenül Will mellett állt, és keményen küzdött azért, hogy elfojtsa magában egyre forróbb, egyre elkeseredettebb dühét. Nem volt könnyű feladat. Amikor Dr. Crusher a gyengélkedőbe kérette, még sejtelme sem volt arról, milyen kép fogadja. Ahogy meglátta a könnyeivel küszködő, érzelmileg megviselt Deannát, úgy érezte, haladéktalanul tennie kell valamit Shinzon ellen, meg kell akadályoznia az új praetor további mesterkedéseit.

Rikerben is fortyogott a harag, de tudta, senkinek sem tenne jót, ha hagyná, hogy indulatai kirobbanjanak belőle. Deanna ettől még nem lenne jobban, Shinzon nem semmisülne meg, és a thalaron-sugárzás sem szűnne meg.

Beverly befejezte a vizsgálatot.

– Kissé megnőtt az adrenalin és a szerotonin szintje, de ettől eltekintve minden rendben – mondta Deannának. Higgadt hangon beszélt, de Rikert ez sem nyugtatta meg. Egyre inkább úgy érezte, tennie kell valamit azokkal, akik ilyen aljas támadást indítottak a felesége ellen.

Deanna hangulatát sem változtatta meg a vizsgálati eredmény.

– El tudná mondani, Deanna, hogy mi történt? – kérdezte Picard halkan.

A nő a kapitányra nézett. Fekete szemében könny csillogott. Riker, amikor ezt felfedezte, úgy érezte, mintha valami marokra kapná, és megcsavarná a szívét.

– Olyan… – Deanna megrázta fejét, mély lélegzetet vett, és újra belekezdett. – Olyan félelmetes volt. Megtámadtak, és… – Elcsuklott a hangja. Riker megfogta a kezét. A nő hálásan ránézett, összeszedte az erejét, és folytatta. – Shinzon alkirálya a jelek szerint képes arra, hogy behatoljon az elmémbe. Azt hiszem, a történtek után nem vagyok alkalmas a munkám elvégzésére. Kérem, mentsen fel a szolgálat alól, kapitány!

– Erről szó sem lehet! – jelentette ki Picard szenvedélyesen. – Valószínűleg képes lesz arra, hogy ismét elviseljen és visszaverjen egy ilyen… támadást. Azt hiszem, most nagyobb szükségem van önre, mint eddig bármikor, és… – Ahogy beszélt halk, mechanikus zümmögés hallatszott. A kapitány testének molekulái felizzottak, szikrává váltak és lassan eltünedeztek.

Riker megérintette a kitűzőjébe épített kommunikátor kapcsolóját.

– Worf! Pajzsokat aktiválni!

Elkésett. Picard dematerializálódott. Will Rikernek kétsége sem volt afelől, hogy hová került.

Később megtudta, hogy Picard eltűnésének pillanatában a Handzsár felvonta az álcaernyőit, és behúzódott az űr sötét függönye mögé.

Picard a Handzsár félhomályos fogdájában találta magát. A helyiségben a legerősebb fényforrás az az erőtér volt, amely áttetsző falként vette körül a testét.

Az erőtéren túl remánok serénykedtek egy kínzóeszközre emlékeztető orvosi műszer körül. Előkészítettek egy lézerszikékkel felszerelt széket, néhány intravénás tűt, tubust és szórófejjel ellátott flakont. Miközben Picard őket figyelte, Shinzon lépett be a helyiségbe. Egy android követte.

A praetor az erőtér-burokhoz sietett, és szívélyes mosollyal a kapitányra nézett.

– Szervusz, Jean-Luc! – Az arcán erek bonyolult hálója kéklett.

Picard-nak nem sok kedve volt az udvariaskodáshoz.

– Miért vagyok itt?

– Ó, olyan magányos voltam! – nyafogott Shinzon gúnyosan. Észrevette, hogy Picard az arcát elcsúfító ereket figyeli. – Ah, igen. A jelek szerint nem úgy öregszem, ahogy te. – Odabólintott az egyik őrnek, aki kikapcsolta az erőteret.

Egy remán orvos lépett elő; hosszú tűt tartott a kezében. A kapitány felé indult.

Picard hátrébb húzódott.

– Mit akarsz?

– Egy kis vérmintát – mondta Shinzon. – Hogy is szokták mondani a borg barátaid? Minden ellenállás hasztalan! – A megjegyzést humornak szánta, de a hangja fáradt és rideg volt.

A remán orvos gyorsan mozgott. Picard nem tehetett mást, hagyta, hogy levegyék tőle a vérmintát. Közben a Shinzon mögött álldogáló androidra nézett.

– Hát igen… – mondta a praetor. – Az egyik cardassiai történész elárulta, hogy létezik egy prototípus. Komoly erőfeszítéseket tettem, hogy megtaláljam, szétszedjem, és elrejtsem a darabjait a Kolarus Hármason. Tudtam, hogy felkelti az érdeklődésedet. Ezzel az androiddal csaltam a Kolarusra az Enterprise-t, így ti voltatok hozzám a legközelebb, amikor kapcsolatba léptem a Csillagflottával.

A remán orvos elsietett a vérmintával. Az őr aktiválta az erőteret. Picard látta, hogy az orvos megkezdi a vér analizálását.

– Ennyit fáradtál azért, hogy fogságba ejts? – kérdezte a kapitány. Ahogy Shinzon hirtelenül és furcsán öregedő arcára pillantott, rájött, hogy a praetornak nem csupán azért volt szüksége rá, hogy megtudjon egyet s mást a családjáról.

– Ezt, ugye, te sem gondolod komolyan? – nevetett Shinzon. – Az androidon végrehajtottunk néhány módosítást. Kapott egy memóriacsatlakozót, egy rejtett transzpondert… A segítségével a Csillagflotta bármelyik kommunikációs csatornájára rá tudok állni. Pontosan ismerem a flotta egységeinek aktuális tartózkodási helyét.

– L-5 felé fordult. – Elmehetsz.

– Hová? – kérdezte az android gyerekes bizonytalansággal.

– El! Tűnj a szemem elől! – csattant fel a praetor. Az android elsietett. Shinzon ismét a kapitányra nézett. A szája remegett a dühtől. – Azért vannak egészen jó tulajdonságai is… Például azokra a trükkökre is betanítottam, amiket a te robotod szokott csinálni.

Picard-nak nem volt türelme végighallgatni a felesleges szócséplést.

– Mire megy ki a játék?

Ahogy Shinzon válaszát hallgatta, Picard felismerte benne az egykori kadét arroganciáját. A praetor ugyanazokkal a rossz tulajdonságokkal rendelkezett, mint annak idején az ifjú Jean-Luc Picard, de ezeket a negatívumokat ezerszeresére növelték az elkövetett hibák, a körülmények és a rengeteg szenvedés.

– Itt most a sorsról van szó, Picard. A végzetről. Egy remán száműzöttről, aki…

– Te nem vagy remán! – helyesbített a kapitány.

Shinzon olyan arcot vágott, mintha hirtelen pofon ütötték volna. Már nem próbálta eljátszani a kedves barát szerepét, maszk nélkül mutatkozott meg Picard előtt. Látszott rajta, olyan eszelős düh tombol a lelkében, ami talán már régen áttaszította a józanság és az őrület közötti határvonal túlsó oldalára. Már nem emlékeztetett a fiatal Jean-Luc Picard-ra; az arca egy idegen férfi ábrázata volt.

– De nem vagyok ember sem! Mi vagyok? Az életem semmit sem ér, amíg te életben vagy. Mi vagyok, amíg létezel? Egy árnyék? Egy visszhang?

Picard megpróbálta szétzúzni Shinzon őrületét. Kemény hangon vágott vissza.

– Ha velem van bajod, akkor velem foglalkozz! Ennek az ügynek semmi köze a hajóhoz vagy a föderációhoz!

– Ó, ebben tévedsz – felelte Shinzon szenvedélyesen. – Többé nem fogunk rabszolgaként hajlongani mások előtt. Se a romulánok, se a föderáció előtt! A mi fajunk háborúra termett… Hódításra!

Picard az erőtéren keresztül az eres arcra meredt, és arra gondolt, hogy a gyűlölet komoly változásokat okozhat egy ember életében.

– Tehát készen állsz arra, hogy háborúba taszíts egy egész kvadránst, pusztán azért, hogy jóllakasd a saját, személyes démonjaidat?

Shinzon dühe alábbhagyott. Értetlenül nézett a kapitányra.

– Meglep, hogy milyen kevéssé ismered magad…

– Én képtelen lennék ilyet tenni!

– Te én vagyok – fortyant fel Shinzon. – Ugyanaz a nemes Picard-vér folyik az ereinkben. Ha úgy éltél volna, mint én, akkor te is pontosan ezt tennéd… Nézz a tükörbe, és fedezd fel önmagad. – A foglyára meresztette a szemét. – Gondolkozz csak, kapitány… Azt hiszem, számodra ez okozza a legtöbb szenvedést. – Elfordult.

– Te is azt látod a tükörben, amit én! – szólt utána Picard.

Shinzon sarkon fordult, ismét a kapitány elé tolta az arcát. Sápadt bőre alatt kidagadtak a kék erek. Picard mélyen a szemébe nézett, és a dühön, a pózoláson, az arrogancián túl felfedezte azt a fiatal férfit, aki csupán arra vágyik, hogy jobbá tegye az univerzumot.

A praetor egyetlen szívdobbanásnyi időre elbizonytalanodott. Alig lehetett észrevenni, Picard mégis megérezte, és rájött, még nem veszett el minden remény.

A gyűlölködő maszk azonban visszakerült a helyére. Shinzon vonásai megkeményedtek. A válla fölött az orvosaira pillantott, akik szorgosan végezték vészjósló előkészületeiket.

– Már nem sokáig – mondta Picard-nak. Megfordult, és elindult az ajtó felé. – Attól tartok, nem élsz annyi ideig, hogy lásd, ahogy a visszhang diadalmaskodik a valódi hang felett!

Az Enterprise hídján elrendelték a Vörös Riadót. Worf és Geordi a konzolja mögött állt, Will Riker izgatottan topogott La Forge mellett.

– Hiába, nem válaszolnak – jelentette a klingon. Az izmai megfeszültek; látszott rajta, felkészült a csatára.

Arra a csatára, gondolta Riker keserűen, amely most már elkerülhetetlen. Ha egyáltalán sor kerül rá… Valamennyien tudták, Shinzonnak csak annyit kell tennie, hogy egyetlen másodpercre féléjük irányítja a thalaron-sugárzást, és az Enterprise szempillantásnyi idő alatt beleolvad a megsemmisülésbe.

Érdekes nászút, ismételte Riker magában. Ahogy a helyzet egyre feszültebbé vált, újra és újra, mint valami mantrát, maga elé motyogta ezt a két szót. Valahányszor ezt tette, arra gondolt, hamarosan felébred ebből a rémálomból, és rájön, hogy a valóságban Deannával ringatózik az Opál-tenger hullámain.

Ám minduntalan szembesülnie kellett a ténnyel, hogy ez a valóság…

Geordit figyelte, aki lázasan dolgozott a konzolja mögött. A mérnök végül elkeseredetten nézett rá.

– Az álca tökéletes. Nem találtam se tachyion-kibocsátást, se árulkodó antiproton-nyomokat.

– Azért csak folytassa, Geordi – mondta Riker nyugodt hangon, bár majd szétvetette az idegesség. – Találja meg! – A parancsnoki székhez lépett.

– Uram! – kiáltott fel Worf csalódottan. – Tennünk kell valamit!

Riker kinyitotta a száját, hogy összehívja a tanácsot, ám mielőtt egyetlen szót kiejthetett volna, Beverly Crusher rontott ki a turbóliftből. Egy papírlapot lobogtatott, és egyenesen Riker felé tartott.

– Will! Beszélnem kell önnel! Picard-ról és Shinzonról van szó…

A Handzsáron Picard elkeseredetten állt az erőtérben, és megpróbált valami apró rést találni az áttetsző, vibráló energiafalon. Nem mintha túl sokat elérhetett volna, ha kijut a cellából: a közelben ácsorgó remánok mindegyike másfélszer magasabb volt mint ő, mindegyik rendelkezett valamilyen fegyverrel. A félelmetes műtőszék körül sürgölődő orvosok figyelmét semmiképpen sem kerülte volna el egy szökési kísérlet.

Picard nem tehetett mást, várt.

Néhány perccel később megjelent az android.

– Shinzon praetor a hídra kéreti a foglyot – mondta az egyik őrnek.

A remán megnyomott egy gombot. Az erőtér megreccsent, majd eltűnt. Ahogy az őr kiengedte a kapitányt, és felcsatolta rá a bilincset, az android előrenyúlt, és egy vulkáni nyakszorítással harcképtelenné tette a remánt.

Picard megkönnyebbülten felsóhajtott.

– A küldetésem sikeres volt, uram – mondta Data. - Megtaláltam a thalaron-sugárzás forrását. Ez az egész hajó egy óriási thalaron-generátor. Az energiarelék a hídon elhelyezett aktivációs mátrixhoz vezetnek.

– Tehát fegyver? – kérdezte Picard. Elég nehezen bírta felfogni az információt. – Egy ekkora generátor…

– A jelek szerint ez a helyzet, uram – mondta Data egykedvűen.

– És a letöltés?

– A hajó parancsnoka azt hiszi, hogy birtokába került a kommunikációs protokollunk. Természetesen a nála lévő adatok alapján nem lehet meghatározni a Csillagflotta egységeinek helyét.

– Szép munka volt, Data! – mondta Picard.

Data elfordította, majd előre húzta a bal kézfejét. Egy kis rekesz jelent meg a csuklójánál, amiből egy apró, ezüstszínű lemezt emelt ki. Picard elismerően nézett a föderáció legújabb technikai vívmányára, a VTE-re.

– Geordi indulás előtt átadta nekem az vészhelyzet esetén használandó transzporter egységet – mondta az android. – Javaslom, uram, használja fel, és térjen vissza az Enterprise-ra.

– Ezzel csak egyikünk jut át – csóválta a fejét Picard.

– Így van, uram.

Picard nemet intett.

– Együtt fogunk elmenni, vagy sehogy! – Visszahelyezte Data csuklójába a VTE-t, majd az android kezébe nyomta a remán őr diszruptorát. A másik, kisebb fegyvert a ruhája alá rejtette.

A Handzsár fedélzetén Shinzon a parancsnoki székben ült. Ez ellenkezett a szokásával, mert a katonáihoz hasonlóan ő is inkább állt a hídon, ám ebben a percben hálás volt azért, hogy pihenhet. A teste kezdte felmondani a szolgálatot, és egyre jobban érezte az egykori hóhéraitól kapott „ajándékok” hatását. Szédült és émelygett, de elhatározta, ki fog tartani. Ha éveket lehúzott a dilithiumbányában, ezt is kibírja. Ahhoz a szenvedéshez képest ez a kis megpróbáltatás igazán semmiség.

A gyengeség azonban, bárhogy küzdött ellene, egyre jobban eluralkodott rajta. Szégyellte magát; tudta, elég erősnek kellett volna maradnia ahhoz, hogy végignézze Picard halálát, azt az eseményt, amely talán éppen akkor zajlott le, amikor ő az ülésébe rogyott. Ott kellett volna állnia a hasonmása előtt, figyelnie kellett volna, ahogy a kapitány arca elsápad, olyan fehérré válik, mint az övé.

Semmit sem bánt meg. Picard halála szükséges volt, ő pedig nem engedheti meg magának a szánakozást. Végül is gyűlölte azt az embert, aki az ellene, és a Birodalom valamennyi rabszolgája ellen elkövetett bűnök szimbóluma volt.

Még akkor is, ha volt benne egyfajta… nemesség.

A hídon, ahol ült, éppen nem volt rá szükség. Arra várt, hogy a remán orvosok jelentsék Picard halálát, és azt, hogy készen állnak a praetor testében lezajló, gyors bomlási folyamatok megállítására és visszafordítására.

Kinyílt az ajtó; az alkirály lépett a hídra.

– Itt az idő – mondta.

Shinzon felállt, és valami furcsa, bűntudatszerű érzéssel telve követte alkirályát.

Picard, akinek a csuklóján még mindig rajta volt a remán bilincs, „fogvatartója” diszruptorának csöve előtt lépkedve végigvonult a hajó sötét folyosóin és termein. A magas mennyezetű, egyszerű bútorokkal berendezett csarnokok egy buddhista rendházat juttattak az eszébe, de egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy ezt a „templomot” háborús célokra építették.

Remán egyenruhába öltözött tisztek haladtak el mellette, valamennyien gyűlölködő pillantásokat vetettek rá, A jelek szerint Shinzon érzései, emberek iránti utálata valamilyen módon átszivárgott a katonákba, akik közül sokan ekkor láttak először földi élőlényt. Picard tudta, az előítéletek évezredek óta léteznek, és tisztában volt azzal is, hogy a démoni külsejű remánok éppen olyan förtelmesnek és rettenetesnek találják az embereket, mint fordítva. A magas, karmos és agyaras, sápadt alakok torzságukat a romulánoknak köszönhették, akik évszázadok hosszú során át fejlesztgették bennük a vadságukat, hogy bonyolult tenyésztési eljárásokkal bármikor, bárki ellen bevethető, feláldozható rabszolga harcosokká változtassák őket. Picard alaposabban szemügyre vette a remánokat, és megpróbálta megérteni a helyzetet. A pusztításra és gyilkolásra született lények hajdani uraik révén olyan képességekhez jutottak, amelyek birtokában bármit képesek voltak megsemmisíteni. Ezekhez az adottságokhoz társult most a megaláztatásokból és a rabszolgaságból fakadó gyűlölet, amely elszántsággal, könyörtelen vadsággal töltötte meg az erős, eleven harci gépeket.

Megértette a remánokat, de ettől függetlenül nem adott nekik igazat.

A remán harcosok utálkozva méregették a kapitányt.

– Mozgás, nyomorult kis emberállat! – Az android gorombán Picard gerincéhez szorította a diszruptor csövét.

– Ha lehet, ne nyomja belém ilyen erősen, parancsnok! – kérte a kapitány súgva, amikor éppen egyetlen remán sem tartózkodott a közelükben.

Alig, hogy kiejtette ezeket a szavakat, megpillantotta Shinzont, aki az alkirály, egy remán orvos és néhány technikus társaságában éppen áthaladt előtte a keresztfolyosón. Picard és Data azonnal behúzódott az egyik beugróba. A praetor és kísérete elvonult; senki sem vette észre a rejtőzőket.

Picard tudta, hamarosan felfedezik, hogy a fogoly megszökött az erőtér-cellából. Nem maradt túl sok ideje a cselekvésre. Intett Datának, és határozott, gyors léptekkel tovább haladt.

Shinzon kelletlenül, ugyanakkor megkönnyebbülve lépett be abba a csarnokba, ahol Picard-t fogva tartották. Volt még néhány kérdés, amit fel akart tenni a kapitánynak, mielőtt visszanyeri az erejét, legyőzi régi nagy ellenfelét, és folytatja hódító tervei végrehajtását.

Döbbenten megtorpant. Az erőtér-cella üres volt, a padlón, közvetlenül mellette, eszméletlenül hevert a remán őr.

Shinzon agyát elöntötte a düh. Kinyitotta a száját, hogy elordítson egy parancsot, ám néhány másodpercig egyetlen hangot sem bírt kinyögni.

Picard és Data gyorsan haladt a Handzsár folyosóin. Amikor megszólalt a riadójelzés, mindketten futásnak eredtek. A sziréna vijjogásába remán nyelven elvakkantott parancsszavak keveredtek.

– Erre, uram! – kiáltott Data. – A siklófedélzet kilencvennégy méterre van tőlünk.

Picard követte az androidot a sötét, kanyargós folyosókon, majd…

Hirtelen megállt. Egy fegyveres remán osztag jelent meg előttük.

Data gondolkodás nélkül tüzet nyitott a diszruptorával. A fegyveresek szétszóródtak. Picard lerázta a csuklójáról a bilincset, és előkapta a ruhája alá dugott, kisebb méretű fegyvert.

A sötét folyosón vakító fények lobbantak. A sugarak keresztülvágták a falakat; az áramköröket takaró panelek mögül szikraesők fröccsentek a levegőbe. Picard és Data kétrét görnyedve futott tovább.

A folyosó végén megtalálták a siklófedélzet ajtaját. Először Picard, majd Data rohant oda hozzá. Az android gyorsan rácsatlakozott az ajtó melletti panelre.

– Kódolt biztonsági rendszere van – mondta.

A hátuk mögött lépések koppantak. Picard megfordult, és egy kisebb remán sereget pillantott meg. A démoni katonák elszántak közelítettek rá a célpontokra.

A helyzet tovább forrósodott. A folyosó másik végén egy újabb csapat jelent meg. A kapitány és az android így két remán osztag közé szorult.

Data a kapitány kezébe dobta a fegyverét. Picard elkapta, lehajolt, és egyszerre tüzelt mindkét diszruptorral. A kisebbikkel a jobb oldali, a nagyobbikkai a balról közelítő csapatot vette célba.

Miközben Picard lőtt és kitért az ellenséges tűz elől. Data szemkápráztató sebességgel, tíz ujjal nyomkodta a nyitópanel számbillentyűit.

– Nem ártana, ha igyekezne egy kicsit, parancsnok – kiáltotta túl Picard a robbanásokat. Tudta, ha nem történik valami, egy percen belül legalább az egyiküket találat éri, és akkor…

Akkor minden elveszett.

– Ez ebben a helyzetben majdhogynem lehetetlen, kapitány – felelte Data hangos, de dühítően nyugodt hangon. – A remánok nyelve nagyon bonyolult, a piktogramok csak bizonyos igék töveire utalnak, és így…

Picard, aki folyamatosan tüzelt, félbeszakította az android lingvisztikái értekezését.

– Ez valóban nagyon érdekes, Data, de most tényleg ki kellene nyitnunk ezt az ajtót!

A következő másodpercben az ajtó két szárnya szétcsúszott.

Data beugrott a siklófedélzetre. A kapitány fedező tüzet biztosítva hátrált utána. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Picard rálőtt egy sugarat a két szárnyra. A fémtáblák összeolvadtak.

Picard megfordult. Előttük több tucat áramvonalas sikló állt. A járművek félakkorák voltak, mint az Argó terepjárója; a kapitány nem értette, a remán katonák hogyan képesek bepréselődni az ülésekbe. A jelek szerint valamennyi egységet kétszemélyesre tervezték: egy pilóta és egy lövész foglalhatott bennük helyet. A lövész állása az átlátszó diszruptor-toronyban volt, amely megfigyelőablakként és ajtóként is funkcionált.

A legközelebbi siklóhoz rohantak.

– Szereztem néhány információt a hajó komputeréből – mondta Data. – Ezek itt Skorpió-osztályú támadósiklók. – Beszállt az egyik gépbe.

Picard követte az androidot. Közben hallotta, a csarnok ajtajának túlsó oldalán rekedt remánok megpróbálnak utat robbantani maguknak.

A kapitány becsusszant a pilótaülésbe, Data a lövészállásban helyezkedett el. A csarnok ajtaja lassan megfeketedett; a jelek arra vallottak, hogy a remánok pillanatokon belül behatolnak.

Picard viszonylag könnyedén beindította a Skorpió energiaellátását, majd kissé bizonytalanul a karokra, kapcsolókra és kijelzőkre nézett. A műszereket remán feliratokkal látták el, elrendezésüket és formájukat tekintve még csak nem is hasonlítottak a föderáció gépein lévő vezérlőkre.

– Maga szerint ez mire való? – A kapitány a hozzá legközelebb lévő karra mutatott.

– A jobb oldali gyorsítórakéták bekapcsolására, uram – felelte Data tétován. – Legalábbis azt hiszem… Kívánja, hogy átvegyem a gép irányítását?

A kapitánynak eszébe jutott, hogy a terepjáró kipróbálása során Data milyen megjegyzéseket tett a vezetési stílusára.

– Most nem érünk rá! – mondta és előretolta a kart.

Az áttetsző félgömb a helyére csúszott; elülső része alig ujjnyira volt a kapitány fejétől. A sikló körülbelül egy méter magasra emelkedett, és bizonytalanul lebegett. Picard elszántan oldalra lökte az egyik kart. A jármű elegánsan az űrre nyíló kapu felé fordította az orrát.

– Ki tudná nyitni azt a kaput, Data?

– Természetesen, uram… – felelte az android, majd helyesbített. – Sajnos nem, uram. Legalábbis innen nem, uram. Egyébként úgy érzékelem, hogy az utóbbi öt másodpercben erőtér-torlaszt emeltek a hajó kijáratai elé.

– Értem… – Picard-nak eszébe jutott, milyen körülmények között találkozott először Shinzonnal. – Nincs más megoldás…

Megfordította a siklót, amely így szembe került a folyosóra vezető, a remánok diszruptorainak tüzétől lassanként szétmálló ajtóval.

– Úgy véli, uram, hogy bölcs dolog ebbe az irányba indulni? – kérdezte Data.

– Hamarosan kiderül… Aktiválja a diszruptort, és ha szólok azonnal nyisson tüzet!

– Értettem, kapitány!

– Rendben… Tűz!

A sikló hasából szemkápráztató sugárnyaláb vágódott az ajtó közepébe. A vastag fémlemezek apró, izzó repeszekké robbantak. A Skorpió előrelendült, és a döbbenten bámuló remánok mellett kiszáguldott a folyosóra.

Picard tudta, a Handzsán irányító személyzet pillanatokon belül aktivál valamilyen belső fegyvert, és levadássza őket. A sebesség létfontosságú volt; bízott benne, hogy a Skorpió képes valóban gyors manőverek végrehajtására.

Mély lélegzetet vett, és előre lökte a gyorsítókart. Elszáguldottak a folyosó vége felől érkező remánok mellett, majd az első sarkon élesen jobbra fordultak. A sikló külső pereme végigkarcolta a falat; mindkét fémfelületből szikrák pattantak. Picard tudta, ha visszavenne a sebességből, úgy vezethetné a siklót, hogy hozzá se érnének az oldalfalakhoz, ám nem mert lassítani. Újabb forduló következett, majd még egy. Az eszelős, kanyargós száguldásról a kapitánynak az a hullámvasút jutott az eszébe, amelyen egyszer, még gyerekkorában ült.

Hihetetlen sebességgel száguldottak végig a folyosólabirintuson. Végül megtalálták azt a termet, amelyet Picard keresett.

A kapitány utasítására Data szétlőtte az ajtót. Picard bevezette a siklót a megfigyelőhelyiségbe – ahol Shinzon először fogadta az Enterprise-ról érkezett küldöttséget.

A csarnok egyik falát hatalmas, ovális ablak helyettesítette.

Data ismét aktiválta a diszruptort. Az ablak szilánkokra robbant.

Picard könnyedén keresztülvitte a siklót az ablaknyíláson. Ahogy kiszáguldottak a szabadságot jelentő űrbe, diadalmas pillantást váltott az androiddal.

Az Enterprise fedélzetén Will Riker megpróbált uralkodni magán. Légzőgyakorlatokat végzett, hogy lecsillapodjon, de miután Dr. Cursher elmagyarázta neki, hogy Shinzonnak miért van szüksége a kapitányra, ez nem igazán sikerült. A legénység valamennyi tagja feszült volt és szokatlanul csendes.

Valószínűnek tűnt, hogy a praetor már végzett a kapitánnyal. Az egyetlen reményt az jelentette, hogy Data is a Handzsár fedélzetén tartózkodott. Riker szinte biztosra vette, hogy Picard és az android közös erővel képes megszökni.

A híd személyzete lázasan kereste a lehetséges megoldásokat.

Riker még akkor is a Crushertől hallott információkon töprengett, amikor a központi megfigyelőablak egyik sarkában megvillant valami.

Egy jármű… Egy apró, ellenséges hajó. Egy sikló, amely mintha a semmiből bukkant volna elő.

Nem a semmiből, döbbent rá Riker. Ez a Handzsárról jön!

– Worf! – kiáltotta. – Transzportereket készenlétbe!

Fél másodperccel később Shinzon talpra szökkent.

– Vonósugarat! Most!

Elkésett. A Skorpió felvillant az űr sötét háttere előtt, majd… eltűnt.

És ugyanabban a pillanatban megjelent az Enterprise fedélzetén.

Shinzon a fogát csikorgatta dühében. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne ordítson fel.

– Elcsíptem őket, uram! – kiáltott fel Worf izgatottan. A kommunikátorból Picard hangja hallatszott.

– Első tiszt! Vészhelyzet! Térváltásra felkészülni!

Riker még soha sem teljesített boldogabban parancsot.

Shinzon gyengeségéről és rosszullétéről megfeledkezve bámult a megfigyelőablakra. Az űr fekete bársonyfüggönye előtt lebegő Enterprise hirtelen előre és felfelé mozdult, majd kecses ívben megdőlve beleveszett egy villámba. .

A fellobbanó fény olyan erős volt, hogy a praetor és katonái önkéntelenül a szemük elé kapták a kezüket.

HETEDIK FEJEZET

Valamivel később Shinzonnak újabb problémákkal kellett szembenéznie. Mentálisan kényszerítette magát, hogy leküzdje gyengeségét, ám az orvosok közölték vele, hogy a degenerációs folyamat felgyorsult, és hamarosan végzetessé válhat. A praetor arcán megjelenő és kidudorodó kék erek a diagnózis helyességét igazolták.

Shinzon erőt vett magán, félresöpörte az aggasztó gondolatokat. Nem akart tudomást venni a rohamos öregedés jeleiről, és elhatározta, nem fog kétségbeesni Picard szökése miatt. A monitorán megjelenő arcot azonban nem hagyhatta figyelmen kívül.

Suran parancsnok olyan szigorúan vonta össze fehér, bozontos szemöldökét, úgy ráncolta a homlokát, mintha a harag szobrához állna modellt, A romulán főtisztet úgy elragadta az indulat, hogy nyíltan kimutatta a praetor előtt a dühét. Vagy talán csak megfeledkezett magáról? – gondolta Shinzon.

Suran azon a hangon szólította meg a praetort, amelyet a romulánok csak remánokkal szemben használtak.

– Most már aztán elég legyen! – üvöltötte.

Shinzon erőt vett magán.

– Azt hiszem, parancsnok, már tisztáztuk a türelemmel kapcsolatos kérdéseket…

– Elfogyott a türelmem! – Suran komoly hibát követett el: öklével rácsapott a konzoljára. A gesztus nevetséges és elhanyagolható lett volna, ám Shinzonnak azokat a romulánokat juttatta az eszébe, akik a bányában megkeserítették az életét. Elhatározta, ha már nem lesz szüksége a parancsnokra, Suran ezért a mozdulatért külön meg fog fizetni.

A romulán indulatosan folytatta.

– Támogattuk önt, mert megígérte, hogy lépéseket teszünk, de még mindig halogatja a cselekvést!

Shinzon felállt, és olyan mozdulattal, ahogy a hasonmása szokta, lesimította a ruháját.

– Az Enterprise átlépett a hipertérbe – mondta –, de nem fog visszajutni a föderáció által uralt űrbe. A föderáció egyébként két napon belül súlyos, orvosolhatatlan sebeket fog szerezni. Most elégedett?

Suran homlokáról eltűnt néhány mély ránc, a tekintete is veszített vadságából, ám a hangja elárulta, továbbra sem hisz a praetornak.

– Egyelőre igen.

Shinzon szinte nem is hallotta a választ. Memóriája mélyéről előtört néhány régi hang: a fézerkorbács suhogása, széttörő csontjainak ropogása. Amikor válaszolt, a hangja éppoly brutális volt, mint a dilithiumbányákban szolgálatot teljesítő romulán őröké.

– És amikor visszatérek… el fogunk beszélgetni egymással, parancsnok. Megtárgyaljuk a tisztelettel kapcsolatos kérdéseket! – Elégedetten a kommunikátor kapcsolójára csapott; megszüntette az összeköttetést.

A romulán Szenátus tanácstermében Donatra az idős parancsnok és Tal’Aura szenátor között ülve meredt az elsötétülő monitorra. Tucatnyi érzés kavargott benne, amelyek közül hiányzott az elégedettség. Most már egészen biztos volt abban, amit korábban csak sejtett: Shinzonból hiányzott valami. Valami… megfoghatatlan. Ostoba módon fontosnak tartotta a származását, azt, hogy az emberi fajhoz tartozik, és emiatt lehetővé tette, hogy Picard és az Enterprise megszökjön.

S mintha ez nem lett volna éppen elég, a viselkedésével elárulta, hogy jottányit sem törődik a fajok közötti egyenlőséggel, csak ki akarja használni egykori fogva tartóit, hogy az első adandó alkalommal félresöpörje őket. Donatra sejtette, a praetort semmivel sem lehet meggyőzni arról, hogy a romulánok között korábban is szép számmal akadtak olyanok, akik ellenezték a remánok kizsákmányolását és rabszolgaságban tartását.

A komor csendet Donatra törte meg.

– Van valakinek valamilyen elképzelése arról, mit értett azon, hogy „megtárgyaljuk a tisztelettel kapcsolatos kérdéseket”?

Suran hallgatott.

Tal’Aurára olyan nagy hatást gyakorolt a praetor külseje, hogy nem tudott választ adni a kérdésre.

– Mi történt az arcával? – kérdezte.

Donatra ránézett, és igazolni látta a Tal’Aurával kapcsolatos feltételezéseit. Mindig is úgy gondolta, a nő vérbeli, mohó politikus, és az új praetort csak eszköznek tekinti saját célja gyors eléréséhez, vagyis a valóban jelentős hatalom megszerzéséhez. Egyébként igaza van… Mi történt Shinzonnal? Beteg? Eddig erről nem beszélt…

Vajon még mit titkol előlünk?

Donatra nem bízott Tal’Aurában, ám úgy vélte, Suran megérdemli, hogy szembesüljön az igazsággal. Felállt.

– Parancsnok, legyen szíves…

Suran azonnal megértette, hogy Donatra nem akar nyíltan beszélni a szenátor előtt. Ő is felállt, és követte a fiatal parancsnokot a folyosóra.

Donatra szembefordult Surannal.

– Parancsnok, valóban vérben akarja áztatni a kezét? – kérdezte. Hosszú idő óta először engedélyezte magának, hogy a hangja elárulja valódi érzéseit. – Shinzon nem fog könyörülni rajtuk, és az általa elkövetett bűnök nemzedékekre megbélyegeznek minket! Árulja el, parancsnok, tényleg nincs más megoldás?

Jól ismerte Surant. A parancsnok nem válaszolt, de figyelmesen hallgatta. Ez azt jelentette, hogy kétségekkel viaskodik, nem tudja eldönteni, hogy a két lehetséges út közül melyiket válassza, de fontolóra veszi az elhangzott szavakat.

Donatra folytatta.

– Azt hiszem, át kellene gondolnia ezt a problémát, különben… Különben valószínűleg élete végéig a dilithiumbányákban töprenghet azon, mit rontott el! – Megfordult, és magára hagyta a férfit. Nem félt. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Suran mellé áll, de azt is, hogy inkább a praetort választja. Megvonta a vállát. Nincs mitől tartanom. Biztosra vette, hogy Suran, ha mégis Shinzont támogatja, nem fogja megalázni őt, gyorsan és elegánsan fog végezni vele.

Abban is biztos volt, hogy a szülei, ha hallották volna amit mondott, büszkék lennének rá. Egy valódi harcos számára pedig ez a legfontosabb…

A kapitány készenléti szobájában, ahol az Enterprise-E csodálatos kristályszobra állt, Picard leült Riker mellé, hogy végighallgassa Dr. Crusher beszámolóját a praetor állapotáról.

– Minél tovább tanulmányoztam a DNS-ét, annál furcsábbnak láttam – mondta Beverly. A szeme alatt mély árkok sötétlettek, a hangja fáradtnak tűnt.

Valamennyien kimerültünk, futott át Picard agyán, de a helyzet túl komoly ahhoz, hogy kipihenjük magunkat.

– Végül egyetlen elfogadható magyarázatot találtam: Shinzont ideiglenes RNS-szekvenciával hozták létre. Úgy alkották meg, hogy élete egy bizonyos pontján felgyorsuljon a természetes öregedési folyamat. Ennek az volt a célja, hogy a külseje az önére hasonlítson, így könnyedén, feltűnés nélkül az ön helyére állhasson, kapitány.

– De a romulánok elvetették a vele kapcsolatos terveket – jegyezte meg Picard.

Beverly folytatta.

– A temporális szekvenciát soha sem aktiválták. Shinzonnak a középkorú Jean-Luc Picard-t kellett volna helyettesítenie. Úgy teremtették meg, hogy az életéből kimaradjon harminc év, vagyis a huszonéves fiatalemberből néhány nap alatt idősödő férfi váljon. Ám mivel az RNS-szekvenciát nem aktiválták, a sejtstruktúrája kezd szétesni, és… – Kis szünetet tartott, és valamivel közérthetőbben fejezte be: – Shinzon haldoklik, kapitány.

– Haldoklik? – Picard meglepetten tapasztalta, hogy sajnálja a vérszomjas praetort.

– Nem úgy alkották meg, hogy végig éljen egy normál hosszúságú életet – mondta Riker.

Picard a helyettesére, majd a doktornőre nézett.

– Tehetünk érte valamit?

Beverly őszinte sajnálattal rázta meg a fejét. A jelek szerint ő is segíteni szeretett volna Shinzonon.

– Csak úgy menthetnénk meg, ha teljes mielodisplasztik infúziót kapna. Az anyagnak olyan donortól kell származnia, akinek ugyanolyan a DNS-e, mint az övé. A folyamat során a donor összes vérét le kellene csapolni.

Picard a Handzsár fedélzetén látott, visszataszító orvosi berendezésekre gondolt, és eszébe jutott, hogy Shinzon az ő halálát emlegette. Akkor még nem tudta, hogy a praetor tisztában van vele, csak akkor maradhat életben, ha elpusztítja azt a személyt, akinek valamelyik sejtjéből klónozták.

– Mennyi ideje van hátra?

– Ezt nem tudom megmondani – felelte Beverly, és keményen a kapitány szemébe nézett. – A pusztulási folyamat a jelek szerint egyre gyorsul.

Picard elgondolkodott.

– Ez azt jelenti – mondta teljes bizonyossággal hogy el fog jönni értem.

Data a kabinjában élénk érdeklődéssel figyelte Elődöt.

Az androidot deaktiválták. Datának először nyílt módja arra, hogy lássa, hogy néz ki akkor, amikor kikapcsolják, milyen élettelenül, milyen mozdulatlanul ül vagy fekszik. Gyanította, ha lennének érzései, zavarónak, sőt megdöbbentőnek találná a látványt, legalább annyira, mint egy ember, ha megpillantja a saját holttestét.

Kinyitotta az Előd nyakán lévő panelt, és egy kis kapcsolóval aktiválta az android fejét.

Előd kinyitotta a szemét és körbenézett. Datára pillantott.

– Testvérem… Nem tudok mozogni.

– Tudom – felelte Data. – Csak a kognitív és kommunikatív szubrutinjaidat aktiváltam.

– Miért?

– Mert túl veszélyes vagy.

– Miért?

– Mert arra programoztak, hogy olyan információkat szerezz, amelyeket fel lehet használni az Enterprise ellen – magyarázta Data.

– Nem értem – mondta Előd.

– Tudom. – Data kis szünetet tartott, majd feltette a legfontosabb kérdést. – Ismered Shinzon föderációval kapcsolatos terveit?

– Nem.

Data nem bajlódott az android igazmondásának vizsgálatával. Elődöt nem hazugságra programozták, egyetlen feladata az információgyűjtés és az adatok továbbítása volt.

– Tudsz valamit a hajója taktikai képességeiről?

– Nem. Most már mozoghatok?

– Nem. – Data az egyik kapcsoló segítségével állított valamit az android nyakában lévő áramköröm.

– Mit csinálsz? – kérdezte Előd.

– Deaktivállak.

– Mennyi időre?

– Határozatlan időre.

– Az mennyi idő?

Data keze mozdulatlanná dermedt. Mereven az android szemébe nézett.

– Hosszú idő, testvérem.

Elkattintotta a kapcsolót. Előd szeméből eltűnt a fény.

Data sokáig állt előtte. Azon töprengett, vajon ilyen lehet-e a halál, amitől az emberek úgy rettegnek.

Miközben az Enterprise a térnek abba a szeletébe igyekezett, ahol találkoznia kellett a Csillagflotta legkiválóbb egységeivel, Picard a megfigyelő fedélzeten álló jókora asztal köré gyűjtötte rangidős tisztjeit. A fényviszonyok a földi alkonyra emlékeztettek, ám a kapitány a Handzsár-on töltött rövid idő után ezt a tompított világítást is vakítóan erősnek találta.

A helyiségre láthatatlan lepelként borult rá az izgalom, a feszült várakozás. Az Enterprise csatára készült, olyan ütközetre, amelyet – a szokásoktól eltérően - szimpla technikai fölénnyel nem lehetett megnyerni.

Geordi La Forge tájékoztatta a tiszteket arról a jelenségről, amely valószínűleg a pusztulásukat fogja okozni.

– Szétterjedő biogenikus impulzusnak is nevezik – mondta. – A thalaron-sugárzás egyik jellemzője az, hogy az energianyaláb gyakorlatilag korlátok nélkül szétterjedhet. A sugárzás intenzitásától függően egy hajót, de akár egy egész bolygót is beteríthet.

– Shinzonnak nagyon jó oka volt arra, hogy megépíttesse ezt a fegyvert – jelentette ki Picard tompa hangon.

– A Földet akarja megsemmisíteni!

Deanna a kapitány felé fordult. Picard látta, a nő figyelemreméltó akaraterejének és képességeinek köszönhetően túljutott a Shinzon telepatikus támadása által okozott sokkon.

– Biztos ebben?

Picard ajka keserű mosolyra húzódott.

– Ismerem a gondolkodását.

Will Riker bólintott; pontosan tudta, a kapitány mire gondol.

– Ha elpusztítja az emberiséget, megcsonkítja a föderációt.

– És akkor semmi sem akadályozhatja meg a romulánok támadását – tette hozzá Picard.

Komor csend támadt, amelyet Riker tört meg. Geordi felé fordult.

– Nem tudnánk megsemmisíteni valahogy az álcáját? Nem tudnánk keresztüllátni rajta?

– Nem, uram – felelte La Forge határozottan.

Riker csüggedten csóválta a fejét.

– Akár tíz méterre megközelítheti a Csillagflotta hajóit, és senki sem fogja észrevenni a jelenlétét.

– Azért nekünk is van egy adunk – szólalt meg Beverly, és a kapitányra nézett. – Az ön vérére van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Mielőtt bármit tenne, önt akarja fogságba ejteni.

– Számítottam erre – mondta Picárd. – Parancsot kaptunk, hogy jussunk át az egy-zéró-négy-ötös szektorba. Ott fogunk találkozni a Csillagflottával.

– Tehát túlerőben leszünk? – csodálkozott Will. – Ettől reméljük a sikert? – Valamennyien tudták, ha az ellenség thalaront használ, akkor több föderációs hajó jelenlétének csupán az lehet az eredménye, hogy nagyobb lesz a veszteség.

– Csak reménykedhetünk. – Picard komoly tekintettel végignézett a tisztjein. – Nem engedhetjük meg, hogy használja azt a fegyvert! Ebben a helyzetben ez a legfontosabb. Minden más másodlagos! Értik, mire gondolok?

Az asztal körül ülők komor arca elárulta, hogy tisztában vannak a kapitány szavainak jelentésével. Az Enterprise és mindenki, aki a fedélzetén tartózkodik, feláldozható.

– Igen, uram! – válaszolt Riker a többiek helyett is. – Értjük…

Picard felállt, és aktiválta a kommunikátorát.

– Figyelem! Harci készültség!

A kapitány személyes naplója, kiegészítő anyag.

Maximális sebességgel haladunk a föderációs űr irányába. A legénység a várt módon reagált a bejelentésemre. Mint a történelem során oly sok parancsnok, oly sok csata előtt, én is feszülten várom a hajnalt.

Hosszúra nyúlt az éjszaka az Enterprise fedélzetén, de a végéhez közeledett. Picard nyughatatlan kísérletként járkált a hajóján; ahol kellett, ott segített, ahol ideges emberekkel találkozott, ott bátorító szavakat mondott.

Az egyik folyosón összetalálkozott egy fiatal, az Akadémiáról nemrég kikerült kadétnővel, akinek a szeme fényesen csillogott a félelemtől. Megállt, elbeszélgetett vele, megkérdezte tőle, milyen feladatot bíztak rá, és hogyan akarja végrehajtani. Emlékeztette, hogy a legénység és a tisztikar valamennyi tagja keményen dolgozik, például Riker és Worf parancsnokok el se mozdulnak a hídról, Data parancsnok alapos elemzésnek vet alá minden, a praetor hajójával kapcsolatos információt, La Forge mérnök különleges pajzsrétegekkel látja el a hajó védelmi rendszerét, a biztonsági tisztek pedig már készenlétbe helyezték a fézereket.

– A mi hajónk és legénységünk a legjobb az egész Csillagflottában – mondta. – Mindenre felkészültünk, bármilyen feladatot képesek vagyunk elvégezni, bármilyen akadályt le tudunk győzni! Bármivel szembeszállunk.

Bármivel, kivéve a thalaron-sugárzást, tette hozzá gondolatban. A thalaronra nem lehetett felkészülni; ez a sugárzás nem ismert akadályt, az Enterprise-t éppoly könnyedén elpusztíthatta, mint akár az egész Csillagflottát. Picard tisztában volt ezzel, és már csak abban reménykedett, hogy a Handzsárt, ezt a hatalmas fegyvert egyszeri használatra tervezték. Ha csak egyszer lőhet, akkor azt valószínűleg a Föld közelében akarja megtenni. Addig pedig még el kell jutnia… Természetesen tudta, hogy az Enterprise egyedül még akkor is alul maradna a Handzsárral vívott csatában, ha Shinzon „csupán” hagyományos fegyvereit vetné be.

Egyetlen tényező volt, ami megmenthette az Enterprises és a flottát, s ezt a tényezőt Shinzonnak hívták. Picard korábban már több kísérletet tett arra, hogy megérintse a praetor lelkét. Kudarcot vallott, de ösztönösen érezte, hogy valamilyen módon el lehet jutni legbensőbb énjéhez, ahhoz a maghoz, amely még mindig emberi volt. Ha ez sikerülne, megakadályozhatnám a katasztrófát…

Amikor Picard magára hagyta, a fiatal kadétnő tekintetében már nyoma sem volt félelemnek. A kapitányban azonban egyre gyengült a remény. Folytatta a hajó bejárását, megpróbálta hasznossá tenni magát, és közben egyre azon töprengett, hogyan nyúlhatna át az űrön, hogyan érinthetné meg Shinzon lelkét.

Eljutott a gyengélkedőbe.

Ahogy az ajtó becsukódott a háta mögött, megállt és Dr. Crusherre nézett, aki az embereivel éppen az antigravitációs hordágyakat és a sebészeti beavatkozásokhoz szükséges eszközöket helyezte készenlétbe. Az orvosok az előírásoknak megfelelően készültek a csatára. Arra a csatára, gondolta Picard keserűen, amelyre soha nem kerülne sor, ha a romulánok néhány évtizeddel ezelőtt nem használják fel a tőlem ellopott sejteket…

Félresöpörte a lelki szemei előtt megjelenő képet (egy pillanatra a sebesültekkel teli gyengélkedőt látta), és az egyik biztonsági tisztre nézett, aki átadott Crushernek egy fézert.

A nő közömbösen vette el a fegyvert, majd a kapitányra pillantott. Picard felé lépett; a fézert olyan könnyed mozdulattal rejtette a tokjába, mintha minden áldott nap ezt tenné.

A látvány… nyugtalanító volt.

– „Hogy új életet, és civilizációkat találjanak…” – idézte Picard, amikor a nő elé ért. – Zephram Cochrane szavai. Ugyanezt mondta Charles Darwin, amikor a H.M.S. Beagle fedélzetén útnak indult az ismeretlenbe. Úgy vitorlázott ki, hogy egyetlen muskéta sem volt a fedélzeten.

– Akkoriban más idők jártak – mondta Beverly halkan.

– És milyen messzire jutottunk! – felelte Picard keserűen. Felsóhajtott, és őszinte aggodalommal nézett a nőre.

– Ha szüksége van valamire, azonnal értesítsen.

A doktornő bólintott. Picard az ajtóhoz lépett. Beverly utána szólt.

– Jean-Luc…

Picard megfordult.

– Ő nem azonos önnel – mondta Dr. Crusher őszintén, minden egyes szót kihangsúlyozva.

A kapitány egy pillanatig a nő szemébe nézett, majd elsietett.

Shinzon a Handzsár parancsnoki székében ült. Komoly erőfeszítésébe került, hogy levegőhöz jusson, és hálás volt azért, hogy nem látja magán az öregedés egyre nyilvánvalóbb jeleit.

Amikor az alkirály melléje lépett és a mellkasára szorította a tenyerét, hirtelen úgy érezte magát mint a kiskölyök, aki hosszas csavargás után végre hazatalált.

– Még mennyi idő? – kérdezte.

Vkruk soha sem hazudott neki.

– Néhány óra… – Ura mellett maradt, hogy szükség esetén segítségére legyen.

Shinzon azonban eltolta magától, és felállt. Az alkirály engedelmesen háttérbe húzódott.

– Most kell elkezdened a procedúrát – mondta a remán halkan.

Shinzon a szék karfájára csapott. Rettenetes düh áradt szét benne. Gyűlölte Picard-t, aki megszökött; gyűlölte Vkrukot, aki nyíltan a szemébe vágta, amit amúgy is tudott; gyűlölte a saját testét, mert cserbenhagyta, de legfőképpen a romulánokat, akik annak idején ilyennek teremtették meg. Megesküdött magának, hogy életben marad. Nem halhat meg éppen most, amikor új tervei vannak, és nem hagyhatja, hogy a teste vagy Vkruk elhamarkodott cselekvésre ösztönözze!

Megpróbálta legyűrni haragját, erőt vett magán. Megnyugodva visszaült, és a helyettese felé fordult.

– Mennyi idő múlva érjük el az ömlenyt?

Az alkirály a legközelebbi konzolhoz lépett.

– Hét percen belül.

Shinzon elégedetten hátradőlt. Hét perc? Ennyit még ki fog bírni. A megfigyelőablakra nézett. Az Enterprise olyan közel volt, hogy úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné. A hajón túl, a távolban pedig ott volt a Bassen-ömleny, az az energiakitörés, amely úgy mozgott, úgy cikázott az űrben, mint opálfényű villám a ködben.

Shinzon reménykedve a színét változtató, hol türkizkéknek, hol halvány pirosnak, hol fehérnek látszó jelenségre nézett.

Eközben Picard átsietett a gépházba, ahol Data az egyik monitor előtt ülve a csillagrendszerek kartográfiai jellegzetességeit próbálta bejelölni. A háttérben halkan zümmögött a hiperhajtómű; a kapitány, mint mindig, ezúttal is nyugtatónak találta a monoton hangot.

– Mutassa meg az aktuális helyzetünket – kérte az androidtól.

Data teljesítette a parancsot. A monitoron megjelent az űr egyik szektorának rajza. Az ábrán villogó pont szimbolizálta az Enterprise-t.

– Mikor érjük el a flottát? – kérdezte Picard.

– A jelenlegi sebességgel körülbelül negyven perc múlva jutunk be az egy-zéró-négy-ötös szektorba. – Data megnyomta az egyik gombot. A kép ismét váltott; a másik szektorban több villogó pont jelezte a Csillagflotta alakzatba rendeződő egységeit.

Picard hosszan a monitorra meredt.

– „Most már nem látunk másképp, csak sötét üvegen keresztül…”

Data meglepetten nézett fel rá.

– Uram?

– Azt mondta magáról, hogy tükörkép.

Az android pontosan tudta, a kapitány kiről beszél.

– Az ön tükörképe?

– Igen.

Data oldalra billentette a fejét, elgondolkodott.

– Ezzel nem értek egyet. Bár a genetikai felépítésük azonos, az életük eseményei miatt eltérő a személyiségük. Egyformák, de mégis különbözőek.

– Kíváncsi vagyok, milyen lennék, ha ugyanazt éltem volna át, amit ő – mondta Picard. – Elképzelhető, hogy én is képes lennék megfeledkezni emberi mi voltomról?

– Nem, uram. Ez lehetetlen – felelte Data. – L-5, vagyis Előd fizikailag azonos velem, bár az idegpályái nem olyan fejlettek, mint az enyémek. De ha pontosan olyan lenne, mint én, akkor sem volna azonos velem.

Picard szeretett volna hinni az androidnak.

– Miért ennyire biztos ebben?

– Azért, uram, mert nekem vannak vágyaim – felelte Data magabiztosan. – Jobb akarok lenni, mint amilyen most vagyok. Előd azonban nem törekszik erre, és Shinzon sem.

Amióta megismerte az új praetor valódi szándékait, Picard először érezte úgy, hogy legördül róla a bűntudat mázsás súlya. Ironikus volt, hogy éppen Data, a mesterséges lény fogalmazta meg ilyen elegánsan az emberi lelkek közötti különbség lényegét.

– Soha sem fogjuk megtudni, Shinzon mivé válhatott volna. Tulajdonképpen ő is onnan indult, ahonnan én - ő is vágyakozva tekintett a csillagokra.

A kapitány szavait mély csend követte, majd Data monitoráról sisteregve eltűnt a kép. Az android megnyomott néhány gombot.

– Éppen most haladunk át a Bassen-ömlenyen – mondta. – Amint kiérünk belőle, visszakapjuk a képet.

– Az ömleny… interferál a Csillagflottától kapott jelekkel? – Picard megdöbbent; hirtelen megértette, hogy Shinzon mire várt.

– Az ömleny minden nagy távolságú kommunikációs kapcsolatra hatással van, és… – kezdte Data, ám a kapitány nem figyelt rá.

Picard aktiválta a kitűzőjébe épített kommunikátort.

– Riker parancsnok! Kitérő manőver!

Elkésett. A lába alatt megremegett a fedélzet. Iszonyatos robaj hallatszott, és minden oldalra billent. Picard a konzolok közé zuhant. A szeme sarkából látta, hogy a hiperhajtómű vészjóslón vibrálni és villogni kezd, ebből tudta, hogy Shinzon megpróbálja megbénítani a hajót.

Megragadta a konzol peremét, feltápászkodott, ám a következő rengés ereje ismét a padlóra kényszerítette. A harmadik csapás a falhoz vágta. A hajtómű drámaian felizzott, majd elsötétült. Az Enterprise dühös ugrással előre lódult.

Shinzon elégedetten nézte a diszruptor tüzét.

– A fegyverrendszerekre és a pajzsokra célozzatok! – utasította a lövészei parancsnokát. – Nem akarom elpusztítani az Enterprise-t.

A megfigyelőablakon túl tisztán látszottak a Handzsár hasán elhelyezett lövegekből kicsapó sugarak, amelyek izzó lángcsóvákként vágtak utat maguknak az űrben a föderációs hajóhoz. Shinzon halványan elmosolyodott.

– Most majd kiderül, látsz-e sötétben! – Szavait egy olyan személyhez intézte, aki nem hallhatta a hangját, mégis pontosan tudta, mit mondhat ebben a pillanatban.

Picard az androiddal a nyomában, bizonytalan léptekkel kilépett a turbóliftből. Az Enterprise-t újabb találat érte. A kapitány Rikerhez sietett, aki felpattant a parancsnoki székből.

– Jelentést!

– A Handzsár még mindig az álcapajzsai mögött van – mondta Will. – Nem látjuk, a műszereink sem képesek befogni.

– Uram! – Geordinak sikerült túlüvöltenie a robajt. – Az első lövésével használhatatlanná tette a hiperhajtóművünket. Már csak impulzusunk van…

– Amíg az ömlenyben tartózkodunk, képtelenek vagyunk nagy hatótávolságú kommunikációra, és… – kezdte Worf, ám nem fejezte be a mondatot, mert a fedélzet egy újabb mennydörgésszerű robajt követően ismét megdőlt. A klingon a konzolja szélébe kapaszkodott.

– Worf! – csattant fel Picard. – Fézereket készenlétbe! Zéró eleváció, teljes szórás. Ha jelt adok, tűz! Figyeljék az ellenséges hajó pajzsainak aktivitását, és tartsák készenlétben a fotontorpedókat!

– Értettem, uram!

Újabb robbanás; a hajó ismét meglódult.

– Tűz! – kiáltotta a kapitány.

Az Enterprise fézerlövegei az űrbe fröcskölték a sugaraikat. Amint a lövedékek célba találtak, egy pillanatra felizzottak a még mindig rejtőzködő Handzsár pajzsai. Worf beindította a fotontorpedókat, és…

A torpedók akadálytalanul hatoltak keresztül az űrnek azon a pontján, ahol egy másodperccel korábban a Handzsár tartózkodott.

Shinzon felröhögött.

– Lassú vagy, vénember! – A konzol fölé emelte a kezét, és beütött néhány közvetlen parancsot. – Shinzon-théta támadó manőver!

Gonosz vigyorral nézte, ahogy a láthatatlan Handzsár ráront az Enterprise-ra, és közvetlen közelről tüzet nyit.

A híd vészjóslón megremegett. Picaid kis híján lefordult az ülésről, és alig hallotta Data jelentését.

– Elvesztettük a hát-pajzsokat…

– Teljes rotáció jobbra! Hasi fézerekből… tűz! – parancsolta a kapitány.

Az Enterprise a hátára fordult, és tüzet nyitott a láthatatlan hajóra. Csupán néhány lövedék talált célba; a Handzsár körvonalai egy-két másodpercre ismét rárajzolódtak az űr sötét hátterére.

– Minimális kárt okoztunk – jelentette Worf.

– Kirk-epszilon védekező manőver! – kiáltotta Riker. - Geordi, élessze fel a pajzsokat!

Picard csüggedten csóválta a fejét. Tudta, hiába erőlködnek, hiába tesznek meg mindent, amit csak lehet, nem érhetik el a céljukat. A Handzsár tűzerő és manőverezőkészség tekintetében is túltett az Enterprise-on. A legénységnek esélye sem lehetett a túlélésre, hacsak…

Picard agyában ismét előtérbe került a különös gondolat: csak akkor menekülhetnek meg, ha sikerül megérintenie Shinzon lelkét.

De hogyan csinálja?

A megoldás egészen váratlanul pattant ki a fejéből. Igen, kapcsolatba fog lépni Shinzonnal, hatást gyakorol rá, de nem könyörgéssel, nem kegyelmet kérő szavakkal. Megnyomta a kitűzőjét.

– Troi tanácsnok! Azonnal a hídra!

Riker elkeseredetten nézett a kapitányra.

– Ha nem tudjuk deaktiválni a Handzsár álcáját, csak vakon puffogtatunk!

– Így van – bólintott Picard, aki már tudta, hogy nem fegyverekkel, nem gépek segítségével fognak behatolni az ellenség álcapajzsai mögé.

– Uram! – szólalt meg Worf. – Jelzést fogunk.

– Képernyőre!

A kivetítőn Shinzon jelent meg. Ahogy Picard várta, gúnyosan vigyorgott; szemmel láthatóan biztos volt abban, hogy legyőzte az ellenfelét.

– Picard kapitány! Megtenné, hogy átfárad a készenléti helyiségbe? Privát jellegű közlendőm lenne.

Picard a készenléti helyiségben állva figyelte, ahogy az Enterprise kristálymásán megcsillanó fénysugárból kibontakozik Shinzon szilárdnak és valóságosnak tűnő hologramja. A praetor előre lépett, és egyenes háttal megállt a kapitány asztala előtt. Sugárzott belőle az erő és a magabiztosság, ám Picard felfedezte, hogy minden gesztusában, minden szavában gyengeség bujkál. Shinzonnak valószínűleg óriási erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az energikusság látszatát, ám a gyors öregedés jeleit nem tüntethette el az arcáról. Vajon mit forgat a fejében?, töprengett a kapitány. És mi van a lelkében?

– Előre közlöm, kapitány, hiába próbáljátok megtalálni a holosugárzóim pontos helyét. Javaslom, ne is foglalkozzatok ezzel, csak az időtöket fecsérlitek. És a Csillagflottával sem tudtok kapcsolatba lépni. Ketten vagyunk, Jean-Luc. Ennek így kellett történnie…

– Miről akartál beszélni velem? – kérdezte Picard.

– Arról, hogy adjátok meg magatokat – felelte Shinzon gúnyos vigyorral. – Ha akarom, bármelyik pillanatban megsemmisíthetlek benneteket. Eresszétek le a pajzsokat, és engedd, hogy áttranszportáljalak a hajómra.

– És mi lesz az Enterprise-zal?

– Ezzel a nyomorult bárkával? Nem érdekel, mi lesz vele. Ha megígéred, hogy visszahúzódik, mondjuk száz fényévnyi távolságba, nem lövetem szét.

Picard nem próbálta titkolni a dühét.

– Tudod, hogy ez lehetetlen!

– Tudom… Tehát valamennyien feláldozzátok magatokat a hazátokért?

– Nézz rám, Shinzon! – kiáltott fel Picard. – A szemed, a kezed, a szíved… a véred! Mindened ugyanolyan, mint az enyém. Ugyanabból az anyagból készültünk. Ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezünk…

A praetor legyintett.

– Ennek már semmi jelentősége, kapitány. Ez a múlt…

– De ez lehet a jövő is! Valahol a lelked mélyén, az évek során felgyülemlett düh rétegei alatt… a fájdalom alatt… Van valami, amit eddig nem vettél észre. Egy képesség. Mert tudd meg, Shinzon, te is képes vagy arra, hogy jobb emberré változtasd magad! Hogy több legyél annál, ami most vagy. Ez az emberi lét lényege! – Picard elszántan nézett ellenfelére. – Igen, ismerlek. Volt idő, amikor a csillagokat nézted, és a jövőről ábrándoztál.

Shinzon lesütötte a szemét és félrefordította a fejét.

– Ez már régen volt – mondta. A hangjából hiányzott az arrogancia.

– Nem olyan régen…

A fiatal férfi vénülő arcán az elfojtott düh, a keserűség árnyéka suhant át.

– Gyermeteg álmok, kapitány! – mondta ridegen. – Álmok, amelyek ott maradtak a Remuson, a dilithium- bányákban. Az vagyok, amit itt látsz magad előtt.

– Én többet látok annál, ami vagy. – Picard a hologram felé lépett. – Azt is látom, ami lehetnél.

Shinzon ösztönösen hátrébb húzódott a közeledő kapitány elől.

– Az a férfi, aki Jean-Luc Picard és a remusi Shinzon, sosem lenne képes arra, hogy elpusztítson egy bolygót! – mondta a kapitány. – Ez a férfi sokkal jobb ember annál, hogy ilyet tegyen!

– Ez a férfi pontosan olyan, amilyenné az élet formálta! – kiáltotta Shinzon.

Picard-ban feléledt a remény. Halkan megkérdezte:

– És mihez kezd ez a férfi az életével?

Shinzon zavartan nézett rá.

– Ha hagyom, hogy átvigyél a hajódra – folytatta Picard ha lehetővé teszem, hogy végrehajtsd rajtam azt az orvosi procedúrát, ha teljes életet adok neked… Mihez kezdesz majd azután?

A fiatal férfi ismét lesütötte a szemét. Nem felelt.

– Ha neked ajándékozom az életemet, mihez kezdesz vele? Gyűlölködéssel fogod tölteni az idődet? Úgy, mint most?

– Nem tudom – felelte Shinzon, és Picard hitt neki. A hangjában nyoma sem volt korábbi hetyke magabiztosságának.

– Egyszer a múltról kérdeztél – mondta a kapitány. – Meg akartad ismerni a történetedet. Most elmondom a sajátomat… Amikor annyi idős voltam, mint most te, égett bennem az ambíció. Büszke voltam, emiatt gyakran fájdalmat okoztam másoknak. Minden hibát elkövettem, amit a fiatal férfiak elkövethetnek… – Szomorkásan megcsóválta a fejét. – De volt valami, ami kimentett ebből az ördögi körből. Volt egy apám, aki hitt bennem, aki időt szánt arra, hogy megtanítsa nekem, másképpen is lehet élni – Jelentőségteljesen Shinzon szemébe nézett. – A te apád is ő volt.

Shinzon megdelejezetten bámult a kapitányra. Emberek milliárdjainak sorsa múlik azon, hogyan reagál, villant át Picard agyán.

– Engedd meg, hogy meséljek az apádról…

Shinzon felkapta a fejét. A tekintete olyan szomorú volt, hogy Picard egy pillanatig arra gondolt, sírva fakad.

– Ez a te életed – suttogta a praetor. – Nem az enyém…

Picard kinyújtotta a kezét.

– Kérlek…

– Késő! – Shinzon, talán a benne dúló érzelmek hatására, talán a kínzó fizikai fájdalmak miatt, összerezzent.

– Soha! Soha nincs késő! Még mindig van választási lehetőséged – mondta Picard. – Használd ki az alkalmat. Dönts, de ezúttal helyesen!

– Győzzem le önmagam?

– Meg tudod tenni!

Shinzon elhátrált a kapitány elől, és közben hagyta, hogy szomorúsága ismét haraggá változzon.

– Jól van, akkor most megmutatom, milyen a valódi természetem. A mi természetünk! A Föld elpusztul, mert én a remusi Shinzon vagyok! A hangom pedig… az én hangom akkor is visszhangot kelt majd, amikor a tiédre már senki sem emlékszik.

A hologram megfakult, majd eltűnt.

Picard egyedül maradt. Úgy érezte, vereséget szenvedett. Meg akarta menteni Shinzont, össze akart barátkozni vele, ám a történtek után csupán egyetlen dolgot tehetett.

Harcolnia kell az ellenséggel. Mindhalálig.

NYOLCADIK FEJEZET

Ahogy a parancsnoki székéhez sietett, Shinzon hagyta, hogy a düh szétáradjon benne.

Ez a düh volt az, ami megmentette attól, hogy belehaljon a bányában szerzett sérülésekbe; ez a düh segített neki abban, hogy a Birodalom rabszolgájából praetorrá váljon. Szégyellte, hogy Picard-nak sikerült behatolnia a kemény dühpáncél alá, és sikerült rátalálnia a reménykedő kisfiúra. A kapitány megtalálta azt a puhaságot, gyengeséget és érzéstömeget, amelyet ő egész életében meg akart semmisíteni. Felfedezte benne az érző lelket, és már pusztán ezért is az életével kellett fizetnie.

Magára is dühös volt. Tudta, meg kellett volna fogadnia Vkruk tanácsát. Az alkirály az javasolta, hogy abban a pillanatban semmisítse meg Picard-t, amint a Handzsár fedélzetére teszi a lábát. Annak, hogy ezt nem tette meg, csupán egyetlen, túlságosan emberi oka volt: a kíváncsiság. Meg akarta ismerni hasonmását, össze akart barátkozni vele, bár mindvégig tudta, nincs más választása, előbb-utóbb meg kell ölnie.

Ahogy világossá vált előtte az igazság, egyre dühösebb lett magára. Elodázta Picard halálát, elhalasztotta a Csillagflotta elleni ütközetet és a Föld elpusztítását. S mindezt csupán azért, mert megkedvelte Jean-Luc Picard-t, mert nem akarta megölni. Sőt, mintha ez nem lenne éppen elég, egy szédítő pillanatig hagyta, hogy a kapitány szavai hatást gyakoroljanak rá, felélesszék az érzéseit. Nem sokon múlott, hogy nem gondolta meg magát…

Keserűen elhessegette a dühítő gondolatokat, leült, és ráordított az alkirályra.

– Tegyétek tönkre a fegyvereiket!

A remán mozdult, hogy teljesítse a parancsot, ám hirtelen megállt.

– Két hajót észlelünk! Romulánok!

Shinzon oldalra fordult a székével, és döbbenten a megfigyelőablakra meredt. Az Enterprise két oldalán egy- egy romulán harci madár jelent meg. Ez… ez nem lehet igaz! Nem értette, mi történt. Világosan megparancsolta Surannak, hogy a madarak maradjanak készenlétben, ne mozduljanak, amíg nem kapnak jelet tőle. Mit keresnek ezek itt? Éppen itt, a Bassen-ömlenynél?

Néhány másodperccel azután, hogy Shinzon lerogyott a székébe, Picard is elfoglalta a sajátját. Amíg a készenléti helyiségben tartózkodott, történt néhány változás:

Deanna Troi megérkezett a hídra, és az Enterprise mellett megjelent két romulán harci madár.

– Éppen most? – Riker szárazon elmosolyodott. – Pedig már azt hittem, ennél nagyobb csávába nem kerülhetünk!

Picard ránézett. Erre is csak Will képes, gondolta. Halálos veszélyben sem veszti el a humorérzékét… Kihúzta magát, magkapaszkodott, és felkészült a három hajóról egyszerre érkező diszruptortűzre, amely – ehhez kétség sem férhetett – szilánkokra szaggatja az Enterprise-t.

A fedélzet azonban meg se rezdült.

– Adást fogunk – jelentette Worf közömbösen.

Picard felsóhajtott. Semmi kétség, újra felszólítják, hogy adja meg magát. Hiába erőlködnek, gondolta elszántan. Nem félt a haláltól, de nem akart lehetőséget biztosítani Shinzonnak arra, hogy tovább éljen, és végrehajtsa eszelős terveit.

– Képernyőre!

A kivetítőn megjelenő nő arca csinos volt és meglepően fiatal. A vonásai elárulták romulán származását: mandula alakú szem, felfelé ívelő szemöldök, hollófekete haj. A tekintetéből olyan intelligencia és becsületesség sugárzott, hogy Picard – annak ellenére, hogy ellenség volt – azonnal szimpatikusnak találta.

– Picard kapitány! – mondta a nő udvarias hangon. – Itt Donatra parancsnok a Valdore harci madár fedélzetéről. Segíthetünk önöknek valamiben?

– Hogy segíthetnek-e? – Picard meghökkent.

A parancsnok szája halvány mosolyra húzódott. Bocsánatkérően nézett Picard-ra; a jelek szerint szégyellte, hogy a föderáció egyik hajója ilyen helyzetbe került.

– A Birodalom hivatalos álláspontja szerint a szituációt bizonyos belső ellentétek okozták. Őszintén sajnáljuk, kapitány, hogy belekeveredtek a belügyeinkbe.

Picard meglepetten nézett a nőre, majd hirtelen olyan jókedv áradt szét benne, amilyet már rég tapasztalt.

– Köszönöm, parancsnok. Ha ennek az egésznek vége, szeretném meghívni egy italra.

A kivetítőn zavarossá vált a kép; a háttérből diszruptor-bömbölés hallatszott. A Valdore hídja megremegett.

Donatra megmarkolta a széke oldalát.

Amikor a támadás véget ért, komoly arccal, de mosolygó szemmel válaszolt.

– A romulán sört szeretem, kapitány… Lássunk munkához! Valdore kiszáll.

Ha nem lenne romulán, és nem lenne saját hajója, gondolta Picard, szívesen látnám az első tisztem székében… Megújult reménnyel Worf felé fordult.

– Hallotta a hölgyet, Mr. Worf. Lássunk munkához!

Az Enterprise ismét csatába indult.

Picard elégedetten figyelte az űr feketeségében megjelenő fehér csóvákat, a fézerek és a diszruptorok sugarait, amelyek a három szövetséges hajóból egyszerre száguldottak a Handzsár irányába. A praetor hajója felizzott, világító szellemként bukkant elő a semmiből.

A kapitány Worf felé fordult.

– Koordinálja a támadásunkat a Valdore taktikai tisztjével. Másodlagos lövedékek a láthatóvá váló célpontokra.

– Értettem, uram!

Picard megkapaszkodott; a hajó ismét megremegett. A rázkódás ezúttal jóval erősebb volt, mint a korábbiak.

Fotontorpedót lőttek ki ránk, állapította meg a kapitány.

– Far-pajzsok negyven százalékon – jelentette Data.

– Orral forduljunk a Handzsár felé – mondta Riker. – Tartalék energiát az elülső pajzsokba!

Shinzon megőrizte a nyugalmát. Alig maradt annyi ereje, hogy figyelemmel kísérje a kibontakozó csatát, de nem adta fel. Nem ijedt meg a három hajótól; tudta, ebből a helyzetből is ki fogja vágni magát, elvégre ő is Picard volt, mindig megtalálta a megoldásokat.

Az a tény, hogy a romulánok – ha nem is az egész flotta, csak Suran és Donatra – elárulják, nem okozott neki meglepetést. Ezt a lehetőséget is fontolóra vette, amikor utoljára elbeszélgetett az idős parancsnokkal. Arra azonban nem számított, hogy éppen akkor jelennek meg, amikor utolsó csatáját vívja Picard-ral.

De ennek sem volt jelentősége. Ugyanaz a harci szellem, ugyanolyan kitartás lobogott benne, mint ellenfelében, ő is legalább olyan kemény és félelmet nem ismerő katona volt, mint a másik Picard. Nem érdekelte, milyen nehézségekkel kell szembenéznie, milyen akadályok tornyosulnak elé, biztos volt saját győzelmében. Picard megszökött? A romulánok fellázadtak ellene? Egyre közelebb oson hozzá a halál? Nem számít! Ha az ösztöneire hagyatkozik, megtalálja a megoldást, és soha nem kényszerül arra, hogy megadja magát.

Egyetlen komoly hibát követett el: azt hitte, hogy állhatatosságát a gyűlölete táplálja.

Csendben ült, és egészen halkan kiadta a parancsot, amellyel több száz életet kiolthatott. Élet? Nem érdekes!

Hiszen ezek csak romulánok!

– Valamennyi elülső diszruptor vegye célba a jobb szélső csatamadarat. Ha jelt adok… tűz!

Az Enterprise és a romulán hajók folyamatosan tüzeltek, és látszólag véletlenszerűen cikáztak egymás mellett. Shinzon lehunyta a szemét; a felvillanó fények hatására megfájdult a feje. Amikor felnézett, a robbanások nem szűntek meg, és a három hajó különös tánca sem maradt abba.

– Tűz – mondta halkan.

Elégedetten figyelte, ahogy a Handzsár elülső lövegeiből útjukra indulnak a halálos sugarak. Az egyik harci madár eltűnt a hirtelen felizzó tűzgomolyban, majd ismét előbukkant. Egy másodperc töredékére megállt az űrben. A testén, középtájon széles repedés jelent meg. Apró robbanások tüze lobbant. Több tucat apró test hullott ki az űrbe, de nem sodródhattak messzire, mert belevesztek a darabjaira hulló hajó repeszzáporába. A nagyobb fémcsonkok közül néhány az Enterprise orrához csapódott.

Shinzon elmosolyodott.

Amikor a harci madár darabjai a testéhez csapódtak, az Enterprise megremegett.

– Orr-pajzsok tíz százalékon – jelentette Data.

– Térjünk ki oldalra! – utasította Riker a kormányost.

A robbanás olyan gyorsan következett be, hogy Picard hirtelen nem tudta eldönteni, hogy Donatra parancsnok hajója, vagy a másik madár semmisült meg. Dühét egy pillanatra felváltotta az áldozatok iránti sajnálat.

Az Enterprise kitért a repeszzápor elől, és széles ívben fordulva, a farán elhelyezett lövegekből tüzet nyitott a Handzsárra. Közben az ép harci madár is lecsapott az ellenségre.

Shinzon tisztán látta a hajója felé közeledő madarat. Felismerte a Valdore-t. Donatra árulása sokkal inkább zavarta, mint Surané. Donatra fiatal volt, még megváltozhatott volna. A két parancsnok közül őt tartotta hűségesebbnek, ráadásul nő volt, és akár szépnek is lehetett mondani…

Dühösen felmordult, félresöpörte a megalázó gondolatot. Mi történt velem? Vonzónak találok egy romulánt?!

Az alkirály Shinzonra nézett; azt várta, hogy a praetor kiadja a parancsot a második madár elpusztítására.

– Szórakozzunk el vele egy kicsit – mondta Shinzon. – A jobb oldalon, a hátsó negyedben eresszétek le az álcapajzsot, és készüljetek a vészmegállásra.

Vkruk annyira meglepődött, hogy életében először nem teljesítette azonnal Shinzon parancsát.

– Mi? – kérdezte ostobán.

Shinzon tudta, ebben a helyzetben minden másodperc kincset ér.

– Hallottad, nem? – kiáltott Vkrukra metsző hangon.

A Valdore fedélzetén Donatra a csatára összpontosított. Félresöpörte a fájdalmas gondolatokat, a gyászt és a bánatot, de Suran hajójának megsemmisülésekor valami furcsa űr keletkezett benne. Valahogy úgy érezte magát, mint kislány korában, amikor elvesztette az apját. Megesküdött, hogy illően megemlékezik majd mentoráról, és közben tudta, amíg él, kínozni fogja a bűntudat amiatt, hogy nem hamarabb emelte fel a szavát Shinzon ellen. Egyetlen vigasza az volt, hogy Suran önként vállalta a harcot, és katonához méltó, dicső módon halt meg.

Kötelességének érezte, hogy megbosszulja mentora halálát.

Ahogy a Valdore abba az irányba száguldott, amerre a Handzsárt sejtették, a megfigyelőablakot hirtelen betöltötte a praetor hajójának oldala.

– Elvesztette az álcapajzsát! – kiáltott a nő a taktikai tisztjére. – Valamennyi elülső löveget célra!

– Már majdnem rajtunk van – jelentette az alkirály idegesen.

Shinzon érezte a hídon tartózkodókból feléje áradó idegességet. Tudta, folyamatosan és rohamosan öregszik, és sejtette, hogy ezek a változások jelentősen megváltoztatják a külsejét. Arra gondolt, Vkruk és a többiek talán azért aggódnak, hogy az erejével együtt elveszti józan ítélőképességét, és alkalmatlanná válik a parancsnoklásra.

Nem számít, gondolta. Ez sem számít… Még néhány másodperc, és bebizonyítja nekik, hogy nagyon jól tudja, mit csinál.

– Várjunk – jelentette ki a feléje vetett ideges pillantásokkal nem törődve.

A Valdore vészesen közeledett a Handzsáthoz. Egy ilyen kis távolságból leadott sorozat komoly kárt tehetett a nagyobb hajó testében.

– Praetor… – kezdte az alkirály panaszos hangon, ám Shinzon szenvedélyesen kiadott parancsa beléfojtotta a szót.

– ÁLLJ ÉS TŰZ!

A tisztjei felfogták, mit akar tenni. Teljesítették a parancsokat.

Ahogy a hajó hirtelen lefékezett, Shinzon szinte belepréselődött az ülésbe. A manőver túlságosan gyors volt ahhoz, hogy a Valdore időben reagáljon. Ártalmatlanul száguldott el a remán hajó mellett.

A Handzsár fotontorpedó-felhőt küldött utána. A lövedékek a Valdore védtelen hasa felé tartottak…

Donatra dobhártyáját, állkapcsát és csontjait kis híján szétfeszítette a mély, öblös bömbölés. A perzselő lobbanástól megvakulva kirepült az üléséből. Beleütközött valamibe, a feje egy kemény tárgyhoz koppant, háta valami puhához, valamelyik tisztje testéhez szorult.

Néhány másodpercig azt sem tudta, hol van. A fájdalmon kívül semmit sem érzett, de erőt vett magán, kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni. Elsőre nem sikerült. A jelek szerint eltört a csuklója. Végül a könyökére támaszkodva feltápászkodott.

A hídra sötétség borult, a levegőben sűrű füst terjengett. Donatra mély lélegzetet vett, köhögni kezdett. Körülötte lángoltak a konzolok. Lelökött magáról egy ülést, amely valahogy kiszakadt a helyéről. Oldalra fordult. Közvetlenül mellette a kommunikációs tisztje, Venar feküdt mozdulatlanul. Kinyújtotta a kezét, megfogta Venar vállát. Szelíden megrázta. A férfi feje természetellenes szögben oldalra billent. Donatra az üveges szemekbe nézett.

Óvatosan feltérdelt. Éles fájdalom szúrt az oldalába; néhány bordája eltört vagy megrepedt. Belekapaszkodott az egyik ülésbe, és bizonytalanul talpra állt.

– Jelentést! – adta ki a parancsot.

Semmi válasz. Tapogatózva elindult a sötétben. A gomolygó füstoszlopokból itt-ott szikrák fröccsentek elő.

Donatra ismerte a hajóját. Bár a megfigyelőablak elsötétült, érezte, hogy a Valdore egyhelyben, magatehetetlenül lebeg az űrben. Fülelni kezdett. A hiperhajtóművek irányából nem hallotta az ismerős, megnyugtató duruzsolást.

A parancsnoki konzolhoz akart visszajutni. Megbotlott valamiben, elvágódott. Felemelte a fejét. Tőle jobbra a navigátora, egy ígéretes tehetségű, fiatal nő, Tvana hevert. A bal oldalán az első tisztje, Tolan feküdt. Kinyújtotta a kezét, megvizsgálta a tisztjeit. Nem sikerült felfedezni rajtuk az élet jeleit.

Donatra lassan felfogta, hogy a hídon egyedül ő maradt életben. Reszkető kezét a homlokára szorította, aztán maga elé tartotta. A tenyere véres volt.

A Handzsár hídján Shinzon kárörvendő vigyorral figyelte, ahogy a második harci madár pörögve zuhan az űr mélye felé. A Valdore lelassult, a mozgásképtelen hajó megállt, és tiszta célpontot nyújtva, egyhelyben lebegett.

Donatrának soha többé nem lesz alkalma arra, hogy elárulja a preatorát… Persze lehet, hogy életben maradt, gondolta Shinzon. Talán szét kellene lövetnem a Valdore-t. Akkor biztos nem maradnának túlélők… Megrázta a fejét. Nem. Ilyesmire most nincs se idő, se energia. Donatra már nem jelent veszélyt, Picard viszont igen.

Végre elérkezett az az óra, amikor elfogja a kapitányt, és megfosztja az életerejétől, hogy megállítsa az öregedési folyamatot. Megöli „magát”, hogy életben maradhasson. Ezúttal céltudatosan fog cselekedni, nem pazarolja az időt érzelgősségre. Nem halogatja tovább a dolgot.

– Álcapajzsot visszaállítani, forduló – mondta az alkirálynak és a kormányosnak.

A két remán habozás nélkül végrehajtotta a parancsot. Rég megtanulták: történjék bármi, nem szabad megkérdőjelezniük a praetor parancsait. Még akkor sem, ha a testi gyengeség nyilvánvalói jelei mutatkoznak rajta.

Shinzon fáradt sóhajjal dőlt hátra. Csak a vérre tudott gondolni, amitől erőt kapna.

Elszomorító kép jelent meg az Enterprise kivetítőjén. Donatra parancsnok a kommunikációs konzoljára támaszkodva, kormos arccal, kócos hajjal nézett a kamerába. Homlokán és arcán smaragdszínű vérfoltok sötétlettek. A háta mögött füstölgő romok hevertek. A navigátor konzolja mögött senki sem állt, az egységből fényes szikrák fröccsentek a levegőbe. A parancsnoki hídra boruló sötétségben csak a vészvilágítás vörös fényei izzottak.

Picard előredőlve megpillantotta a padlón heverő testeket. A látvány hatására egy másik, szerencsére csupán képzeletbeli kép vetítődön az agyába: az Enterprise hídját látta, amelyen ugyanígy fekszenek a tisztek és az altisztek. Megrázta a fejét, szétoszlatta a zavaró jelenést.

Donatra hangja gyenge és bizonytalan volt.

– Attól tartok, kapitány, egyelőre nem fogadhatom el azt a bizonyos meghívást…

– Üzemelnek a létfenntartó rendszerek? – kérdezte Picard. Mélységesen együttérzett a romulán nővel, aki olyan helyzetbe került, amit minden parancsnok el akar kerülni: legénységének tagjai meghaltak, ő maga a puszta életben maradásért küzdött.

– Egyelőre igen – felelte Donatra. Mély lélegzetet vett, és közben megrándult az arca. Picard ebből arra következtetett, hogy ő sem úszta meg sérülés nélkül. – Viszont mozogni… az nem tudunk.

– Értem, és javaslom, hogy… – kezdte Picard, ám nem fejezhette be a mondatot, mert az Enterprise-t újabb támadás érte.

Ahogy a padló oldalra billent, a kapitány megkapaszkodott a székében. A diszruptorok bömbölését ezúttal vészjósló fémcsikorgás követte. Az Enterprise felnyögött és megremegett, úgy viselkedet, mintha arra készülne, hogy feladja a harcot, és darabjaira hullik. A fülsiketítő robaj minden más zajt és hangot elnémított. A hajó olyan hevesen rengett, hogy Picard úgy érezte, a fogai kimozdulnak az állkapcsából.

A rengés nem maradt abba; az Enterprise a jelek szerint komoly szerkezeti károsodást szenvedett. Picard tájékozódni próbált, de a fent, a lent, a jobbra és a balra egyelőre üres, jelentés nélküli fogalmak maradtak a számára.

A robajból, mint egy hangfüggöny túlsó oldaláról, Data erőtlennek tűnő hangja hallatszott.

– A tizenkettes és a tizenhetes fedélzet közötti részen, valamint a négyestől a tízes szekcióig terjedő zónában elvesztettük strukturális integritásunkat.

Geordi jelentése sem adott okot a reményre.

– A pajzsok megsemmisültek. Tartalékpajzsok aktiválva.

– Evakuálják az érintett fedélzeteket, és valamennyi energiát összpontosítsák az elülső pajzsokba – adta ki a parancsot Riker.

Deanna Troi a kapitányhoz lépett. Picard kérni szeretett volna tőle valamit, de tisztában volt azzal, hogy a dolog túlságosan nagy áldozatot követel a nőtől. Tulajdonképpen azért rendelte a hídra, hogy Deanna a helyzet ismeretében egyedül, önállóan és önként hozza meg a döntést, vállalja a feladatot. Erre most sor is került.

– Kapitány… Talán módomban áll megtalálni őket.

– Valóban? Hogyan? – kérdezte Picard szelíden, bár tisztában volt azzal, hogy a nő mire gondol.

Deanna kihúzta magát. Fekete szeme bátran, eltökélten csillogott.

– Az ellenség megfeledkezett valamiről. Vagyis… valakiről. Rólam.

– Értem – bólintott Picard hálásán. – Tegye, amit jónak lát!

Deanna elfordult, és Worfhoz lépett.

Shinzon az ülésébe épített konzolon keresztül betáplálta a rendszerbe a legfontosabb stratégiai parancsokat. Közben odavakkantott néhány szót az alkirálynak, utasította, hogy az Enterprise harcképtelenné tétele közben ügyeljenek Jean-Luc Picard testi épségére.

– Készüljetek fel a végső csapásra… A jobb oldali diszruptorok egyszerre nyissanak tüzet! – Folytatta a parancsok betáplálását. Egyetlen másodpercig sem kételkedett abban, hogy az alkirály engedelmesen végrehajtja az utasításait, ezért őszintén meglepődött, amikor észrevette, hogy Vkruk nem moccan mellőle.

A remán amúgy is démoni pofáját félelmetessé torzította a félelem.

– Nem… – suttogta. – Nem!

Deanna Troi a klingon mellett állt, fehér, keskeny keze a fotontorpedók célzóberendezésére tolta Worf hatalmas, barna mancsát. Lehunyta a szemét, légzését tudatosan lelassította, és megpróbált kizárni az agyából minden zavaró tényezőt: a hangokat, a csatazajt, saját félelmét. Megfeledkezett arról, hogy talán soha sem fog együtt hajózni a férjével az Opál-tengeren, hogy a társai elpusztulhatnak, és a kapitány Shinzon kínzókamrájában végezheti.

Arról azonban, ami a legborzalmasabb élmény volt életében, nem feledkezhetett meg. Sőt, éppen ezzel kellett szembenéznie, arra a néhány percre kellett visszaemlékeznie, amikor az alkirály behatolt legszentebb szentélyébe, legbensőbb énjébe, a tudatába.

Az alkirályt kellett maga elé képzelnie, vele akart kapcsolatot létesíteni.

Lecsillapította magát, és a démoni alakra koncentrált. Maga elé képzelte a hatalmas, csontlemezekkel borított fejet, a fehér kitüremkedéseket és a rút pofa árnyékos mélyedéseit, a horpadásra emlékeztető szemeket, amelyekben látszott, tulajdonosuk nem tiszteli, nem tartja életre méltónak azokat, akik nem remánnak születtek, vagy nem azonosak a legendákban megjövendölt megváltóval, a nép felszabadítójával, ShinzonnaL

Deanna lassan lélegzett, az elképzelt alak fokozatosan valóságossá vált a tudatában. Látta a remánt, aki a Handzsár parancsnoki hídján, közvetlenül a rohamosan öregedő praetor mellett állt. Látta a ruháját, amely úgy csillogott, mint a rovarok kitines szárnya; látta a fekete és bíborszínű burok fölött fehérlő arcot, amelyet beteges zöldre színeztek a konzolokon világító jelzőfények.

Az alkirály megérezte a közeledését. Összerezzent a nő mentális érintésétől.

Ugyanekkor Deanna agyában szétáradt a démon félelme. Az arca eltorzult a nem várt fájdalomtól.

– Ellenáll nekem… – mormolta a kapitánynak, és biztosra vette, hogy az alkirály is „hallja” szavait. Érezte, látta, hogy a remán összpontosít, és megpróbálja eltépni a különös kapcsolat szálait. Az agyában lidérchangokat, undorító suttogást hallott.

– Mi az? Mi történt? – Shinzon hangja.

Az alkirály… vagyis Vkruk – Deanna már a remán valódi nevét is tudta – alig hallhatóan válaszolt.

– Itt van. Az a nő…

Az Enterprise hídján Deanna testét forró hullámok árasztották el, ahogy fokozta az összpontosítás intenzitását. Légzése felgyorsult, a homlokán verítékcseppek jelentek meg, a keze elszántan szorította és mozgatta Worfét a konzol célzóberendezésének gombjai felett.

Eközben látta Vkrukot, a démoni pofát, a kivicsorodó fogakat. Amikor ez a kép fokozatosan eltűnt, a Handzsár hídja jelent meg a helyén. Deanna úgy érezte, mintha a praetor mellett állna. Shinzonra, vagyis arra a görnyedt vénemberre nézett, akinek az arcán és tar fején vastag, kidudorodó erek lüktettek. Látta a konzolt és a monitorokat, amelyek zöldes fényt vetettek az ábrázatára.

Beleköltözött a remán elméjébe. Villámgyorsan hatalmába kerítette Vkruk agyát, felhasználta a tudását. Leolvasta a taktikai monitorok és műszerek jelzéseit, pontosan meghatározta a Handzsár koordinátáit.

A remán természetesen érezte a behatolót. Mentális védekezésbe kezdett, és közben megpróbálta a lehető legtávolabb húzni tudatos énjét a nő elméjének mindent látó szemétől.

Néhány másodperccel később Deanna ismét megpillantotta a démoni arcot, amely már a félelem legcsekélyebb jele nélkül nézett rá.

– Emlékszel rám?

Deanna azonnal megszakította a kapcsolatot. Az Enterprise hídján állva kinyitotta a szemét, a megfelelő koordináták fölé húzta Worf ujját, és felkiáltott.

– Itt! Rajta!

Worf megnyomta a megfelelő gombokat. A fotontorpedók azonnal elindultak.

Deanna a lélegzetét visszafojtva figyelt.

A Bassen-ömleny villámkötegre hasonlító fény- és energiaörvényeinek háttere előtt az első torpedó belecsapódott a Handzsár védőpajzsába. A robbanás egy pillanatra láthatóvá tette a ragadozót.

A második torpedó is célba talált, majd a harmadik, a negyedik, az ötödik és a többi következett. A Handzsár pajzsai felizzottak, aztán megfakultak. A hajó egyszerre fosztódott meg a védő- és az álcaburkoktól.

Picard felpattant a székéből.

– Össztűz!

Deanna látta, ahogy Worf erős keze a taktikai konzol fölött cikázik. Aktiválódtak a fézerek, és elindult a fotontorpedók újabb áradta.

A másodperc tört részével később a lövedékek eltalálták a Handzsárt. Egy gyengébb hajót azonnal darabokra szaggattak volna, ám a praetor madarában még sebesülten is maradt annyi erő, hogy kihúzódjon a tűzvonalból.

Egy ilyen sortüzet azonban még a Handzsár sem úszhatott meg sértetlenül. Shinzonban, ahogy körbenézett a parancsnoki hídon, hosszú idő óta először feltámadt a félelem és a kétségbeesés. A padlón a felső fedélzet egyik korlátjának szilánkjai hevertek. A lezuhanó fémdarabok Shinzon fejétől karnyújtásnyira zúgtak el. Ha az egyik nagyobb repesz egyetlen arasznyival arrébb hullik alá, pengeéles szélével elmetszette volna a praetor nyakát.

Bármerre nézett, mindenütt az Enterprise fézereinek nyomait látta. Átlyukadt fémfalak, égő kábelkötegek, zöld szikrákat fröcskölő konzolok… Shinzon megízlelte a vereséget, és rádöbbent, hogy Picard, bár egy szelíd kultúrában nevelkedett és őszinte pacifista volt, önvédelemből bármire képes. Megértette, ha sarokba szorítják, a legbékésebb ember is elszánt, könyörtelen és vérengző vadállattá változik.

Furcsa gondolata támadt. Lehet, hogy Picard azért akarta elkerülni az összecsapást, mert az évek során túlságosan sok csatát látott? Talán nem a gyengesége miatt próbált kitérni előlem? Lehet, hogy nem gyáva, hanem… tapasztalt?

Ha ez így van, akkor… Akkor lehet, hogy övé lesz a végső győzelem?

Dühösen elhessegette a zavaró gondolatokat, ám a rátelepedő kétségbeeséstől és csalódottságtól nem bírt megszabadulni. Az alkirályra nézett.

– Készíts elő egy átszálló csapatot. HOZZÁTOK IDE AZT AZ EMBERT!

Az alkirály elsietett, hogy teljesítse a parancsot. Shinzon a kormányosa és a taktikai tisztjei felé fordult.

– Álcázást helyreállítani! Pajzsokat felhúzni. Valamennyi diszruptort a célpont béta hármas pontjára irányozni. Tűz!

Az Enterprise hídja megremegett.

– Kapitány! – jelentette Data, aki még mindig nem vesztette el hidegvérét. – A huszonkilences fedélzet farpajzsa megsemmisült.

– Energiát átirányítani, kompenzálást megkezdeni… – Picard szavait elnyomta a felharsanó sziréna vijjogása.

Worf felkapta a fejét.

– Behatolók!

A kapitány pontosan tudta, hogy Shinzon miért, vagyis inkább kiért küldte át az Enterprise-ra a remánait. Rikerre nézett.

– Induljunk – mondta Riker a klingonnak. Worffal együtt a turbólift felé sietett.

Worf megérintette a kitűzőjét.

– Rohamosztagosok a huszonkilences fedélzetre!

Data azonnal Worf helyére állt a konzol mögött.

Az Enterprise alsó, félhomályos fedélzetein hirtelen felvillantak a vörös vészjelző fények. A folyosókon léptek dobbantak; Riker és Worf a rohamosztagosok élén megkezdte a behatolók felkutatását. Szótlanul haladtak, fegyverüket lövésre készen tartották. Riker beérte egy szabványos fézerrel, Worf és néhány harcosa azonban nagyobb méretű fegyvert szorongatott.

Will tisztában volt azzal, hogy a remánok Picard-ért jöttek. Elhatározta, bármit megtesz, bármit feláldoz azért, hogy megvédje a kapitányt, és hogy egyszer s mindenkorra megfékezze a démont, aki úgy meggyötörte Deannát.

Ahogy óvatosan végigvonultak a folyosókon, Worf közelebb húzódott Rikerhez, és halkan, hogy a csapat többi tagja ne hallja, megjegyezte:

– A romulánok… bátran, becsülettel harcoltak – mondta, és jelentőségteljesen Rikerre pillantott.

Riker megértette a megállapítás jelentőségét. Az a tény, hogy Worf elismerte, a romulánok is képesek lehetnek dicső, hősies tettek végrehajtására, azt jelentette, hogy másként szemléli a világot, mint korábban. Az, hogy a romulánok hajlandóak voltak feláldozni magukat azért, hogy megfékezzék Shinzont, megváltoztatta Worf gondolkodását; képessé vált arra, hogy elfogadja, nem a faj, hanem csak bizonyos romulán személyek tehetők felelőssé a Khitomeren lezajlott vérengzésért, és a szülei haláláért. Személyek, és nem a faj.

– Valóban, Mr. Worf – felelte Will lassan, és szöget ütött a fejében egy gondolat. A remán, aki megtámadta Deannát, nem a remánok faját képviselte. Lehet, hogy a többi remán éppen úgy elítélte volna tettét, mint az emberek, mint az Enterprise legénységének tagjai. Egyetlen személy cselekedetei miatt nem lehet megbélyegezni egy egész népet.

Ugyanakkor, ha néhány eszelős arra készül, hogy megsemmisítse a Földet, könyörtelenül le kell csapni rájuk. Még akkor is, ha a visszavágás során a faj ártatlan egyedei közül is elpusztulnak néhányan, és…

Vakító diszruptorsugár vágta ketté Riker gondolatmenetét. A lövedék lepattant a hajófalról; a levegőben a megperzselődött fém csípős szaga terjengett.

A hívatlan látogatók a folyosó túlsó végében álltak. A tucatnyi remánt az alkirály vezette. Will Riker azonnal felismerte a démoni pofát. Agyát elöntötte a gyűlölet, de sikerült uralkodnia magán, és nem indított ész nélküli rohamot. Fedezékbe húzódott, és társaival együtt viszonozta a tüzet. A sugarak fénybe borították a folyosót. A remánok szemét bántotta a villogás, néhányan az arcuk elé tartották szabad kezüket.

Az Enterprise harcosai folyamatosan tüzeltek. A remánok végül hátrálni kezdtek, de még ekkor sem hagyták abba a lövöldözést. A félelmet nem ismerő Worf az ellenséges lövedékeket kerülgetve, katonái élén előrerontott.

A hajó védői könnyedén visszaszorították az ellenséget. Túlságosan könnyen, gondolta Riker. Lehet, hogy ez a csetepaté csak arra volt jó, hogy eltereljék valamiről a figyelmünket?

Hirtelen meglátta, hogy az alkirály bebújik az egyik szellőzőcsőbe. Szóval erre ment ki a játék? A démon terve egyszerű volt: feláldozza a harcosait, hogy észrevétlenül eljusson a hídra, a kapitányhoz. ^

– Worf! – kiáltott fel Riker, és a csőben eltűnő alkirály felé mutatott.

A klingon a jelzett irányba nézett, és azonnal megértette, miről van szó. Fantasztikus akrobatamutatvánnyal előrevetődött, majd a diszruptorok sugarai alatt hason csúszva, folyamatosan tüzelve fedezetet biztosított Riker számára, aki bevetette magát a szellőzőjáratba, hogy a sötétben üldözőbe vegye az alkirályt.

KILENCEDIK FEJEZET

Az Enterprise hídján Picard kapitány a megfigyelőablakra meredve figyelte az utolsó támadásra reagáló Handzsár mozgását. A remán hajó közvetlenül az Enterprise orra felé haladt, és már vészes közelségbe került.

A felrobbanó fotontorpedók fénye szinte teljes egészében betöltötte az ablakot. Picard kinyitotta a száját, hogy parancsot adjon a kitérő manőverre, de…

Elkésett.

Az Enterprise hídját kívülről olyan iszonyatos erejű ütés érte, hogy a kapitány lefordult a székéről. A feje a padlóhoz koppant. Hirtelen arra gondolt, a hajója belerohant egy napba, egy holdba, vagy egy észrevétlenül megbúvó minibolygóba.

Vakító fény lobbant. Amikor a látása kitisztult, Picard felnézett. A híd elülső része izzó fémforgáccsá változva száguldott az űr mélye felé. Egy másodperccel azelőtt, hogy aktiválódott a vész-energiapajzs, a kapitány úgy érezte, valami iszonyatos erő kiszippantja a tüdejéből a levegőt, az űrbe rántja a testét. Sikerült megkapaszkodnia, ám az egyik kadétnak nem volt ilyen szerencséje. A fiatal férfi a levegőbe emelkedett, oldalra fordult, majd fejre állt, és mintha valamilyen antigravitációs gyakorlatot hajtana végre, lebegve, bucskázva kisodródott a végtelen tér vákuumjába – a halálba.

Picard úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. A kadét egészen fiatal volt, tapasztalatlan kölyök, ez volt az első küldetése. Az első, és egyben az utolsó, gondolta a kapitány, de erőt vett magán. Gyászolni később is ráérek, most a többiek, a hajó, és talán a Föld sorsa múlik azon, mit teszek…

Az erőtér aktiválódott, a berendezések pótolták a hídról kiszökött levegőt. Picard mély lélegzetet vett és felállt. Deanna közben a kormányhoz rohant, és a kisodródott kadét helyére állt. A kapitány kinézett a Handzsárra. Shinzon hajója újabb rohamra készült.

Ha megint nekünk jön, végünk, villant át Picard agyán.

A következő pillanatban a remán hajó fara… eltűnt.

– Álcázza magát – mondta Geordi.

Data is megszólalt; amit mondott, nem volt igazán szívderítő.

– Nincs több fotontorpedónk. A fézerlövegek teljesítménye négy, azaz négy százalékra csökkent.

– Mi lenne, ha valamennyi löveget egyetlen pontra irányoznánk? – Picard arra gondolt, ha sikerül eltalálniuk a Handzsár hiperhajtóművét, Shinzon annyi veszélyt sem jelentene rájuk, mint a Bassen-ömleny.

Data azonban megrázta a fejét.

– A Handzsár pajzsai még mindig hetven százalékosak. Semmit sem érnénk el egy ilyen támadással, kapitány.

Picard elgondolkodott. Egyetlen megoldás sem jutott eszébe, de biztosra vette, hogy talál valami kiutat. Shinzon könnyű győzelemre számított, de nem várt akadályokba ütközött. A kapitány elhatározta, még inkább megnehezíti a dolgát.

– Megállnak – mondta Deanna.

Picard kinézett a híd elején tátongó lyukon. A Handzsár lelassított és megfordult. Egy pillanatra valóban úgy tűnt, hogy megáll, de mégis folytatta a közeledést. A hatalmas hajótest újabb szektora vált láthatatlanná az álcapajzs alatt.

– Mit csinál ez? – töprengett Geordi.

Picard pontosan tudta, hogy Shinzon milyen manővert akar végrehajtani. A tudatában megbúvó sötét lény ugyanezt tette volna a reménytelen helyzetbe került ellenféllel.

– A szemembe akar nézni – mondta komoran.

Riker követte az alkirályt a szellőző járatok sötét labirintusába. A helyzet nem volt éppen ideális egy remánra vadászó ember számára; a járatok olyan sötétek voltak, mint a Remus, csak a kereszteződésekben villogtak a vörös riadólámpák. Az alkirály tökéletesen látott a sötétben, Riker azonban szinte csak tapogatózva tudott haladni.

Valami mégis segítette: a düh és a gyűlölet, amelyet a Deanna iránti szerelem táplált. Nem érdekelte, hogy a remán erősebb nála, hogy telepatikus képességekkel rendelkezik és lát a sötétben. Deannáért, a kapitányért és az Enterprise legénységéért bármire képes volt. Will Riker győzni akart, és hitt abban, hogy eléri a célját.

Ám ahogy lassan, bizonytalanul előretört a szűk járatban, egyre fokozódott benne a feszültség. A fézerét szorongatva óvatosan körbenézett. Sehol semmi. A folyosó üresnek tűnt…

Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nincs egyedül, valaki figyeli a mozdulatait. Megállt, hunyorogva a folyosó vége felé nézett, és szemmagasságba – a remán mellkasának magasságába – emelte a fézert.

Feketés bíbor villanás; egy csontfehér folt mozgása… Riker ösztönösen felpillantott. A következő másodpercben rávetődött a folyosó mennyezetébe kapaszkodó remán démon.

Test csattant testhez. Riker térdre rogyott, elejtette a fézerét. A remán belerúgott a fegyverbe, amely a folyosó vége felé csúszott a sima padlón. Ismét felvillant a vörös riadólámpa. Riker a karmazsinvörös ragyogásban meglátta a remán tőrét, fülét megütötte a levegőt szelve feléje száguldó penge süvítése.

Picard a villódzó energiamezőre pillantott, amely megvédte a hídon tartózkodókat a fulladástól és a Bassen-ömleny sugárzásától, majd kinézett a Handzsárra. A remán hajó a jelek szerint mégis meg akarta indítani a végső rohamot.

Amikor már csak néhány száz méter választotta el az Enterprise-tól, a harci madár hirtelen megállt. Az orra közvetlenül a híd falát helyettesítő energiapajzs előtt lebegett.

A kapitány lázasan gondolkodott. Természetesen tudta, hogy Shinzon mit fog követelni – az ő életét, cserébe a hajójáért –, de azzal is tisztában volt, hogy a praetorban nem lehet megbízni. Érezte, hasonmása képes lenne arra, hogy bosszúból elpusztítsa az Enterprise-t. Valójában semmi oka sem volt arra, hogy megkímélje.

Picard tudta, Shinzon abból indult ki, hogy patt helyzetbe kényszerítette a föderáció kapitányát. Ha nem teljesíti a kérését, és nem adja fel magát, az Enterprise megsemmisül. Ha viszont vállalja sorsát, és átmegy a praetor hajójára, akkor talán… Talán sikerül hatást gyakorolnia Shinzon érzelmeire. Ez pedig azt jelentené, hogy az Enterprise mégis megmenekül. Akkor pedig esetleg…

A kapitány lépésről-lépésre végigkövette Shinzon gondolatmenetét, és úgy érezte, megtalálta az egyetlen megoldást. A praetor arra számít, hogy bármilyen áron meg akarja védeni a hajóját és a legénységét. Mindent erre épített. Ha viszont ő, Jean-Luc Picard mindennek éppen az ellenkezőjét teszi, a hasonmás tervei kártyavárként omlanak össze.

– Most megcsíptük! – kiáltott fel. Leült a konzolja elé, és betáplált néhány parancsot.

Geordi kérdőn meresztette rá tejfehér szemét.

– Uram…?

Picard arcán halvány mosoly jelent meg.

– Azt hiszi, hogy pontosan tudja, mit fogok tenni…

A Handzsár hídján Shinzon pontosan erre gondolt. Kétségbeesése alábbhagyott. A csatát megnyerte. Történt, ami történt, ő lett a győztes. Valahol még hálás is volt Picard-nak. Ha nem kezd bele ebbe a nevetséges védekezésbe, akkor talán sosem derül ki, hogy őt, a „másolatot” milyen fából faragták. Ha könnyen fogságba ejtette volna a kapitányt, akkor talán sosem ismeri meg saját keménységét, nem fedezi fel elszántságának mélységeit.

Furcsa, ellentétes érzések kavarogtak benne. Gyűlölte Picard-t, de ugyanakkor még mindig csodálta őt; gyűlölte önmagát, hogy csodálja a kapitányt, és közben csodálta magát, hogy ilyen kiválóan helyt állt.

Úgy érezte, ennek az ostoba érzelemörvénynek csak úgy lehet gátat szabni, hogy pontot tesz az ügy végére. Jean-Luc Picard eljátszotta a szerepét. Egész életében arra készült, hogy nemes mártírként haljon meg. Most teljesülni fog a vágya!

Vigyorogva hátradőlt az ülésben.

– Kommunikációs csatornát!

Miközben Picard még mindig a parancsok bebillentyűzésével foglalatoskodott, Data halkan jelentette:

– Adást fogtunk.

A kapitány egyetlen pillanatra sem emelte fel a fejét, elszántan folytatta a munkáját.

– Deanna, álljon készenlétben – mondta. – Data, nyissa meg a csatornát! ’

– Csatorna nyitva, uram.

Picard megszokásból felpillantott; arra a helyre nézett, ahol egykor a híd kivetítője volt – ahol most a részben láthatatlanná változtatott Handzsár lebegett az erőtér túlsó oldalán.

Shinzon testetlen hangja szinte betöltötte a helyiséget.

– Remélem, még élsz, Jean-Luc.

– Élek. – Picard folytatta a parancsok betáplálását.

– Nem gondolod, hogy ideje volna feladnod magad? Mi értelme lenne, ha elpusztulnának az embereid?

Picard befejezte a munkáját, és továbbította a kormány mellett álló Deannának a kódokat. A nő megértette a kapitány tervét. Kissé elsápadt, de egyenes háttal állt a konzol mellett. Pontosan úgy viselkedett, ahogy egy bátor, kötelességtudó tiszttől elvárható.

Picard időt akart nyerni.

– Meséltem már az Akadémián töltött éveimről? Kiváló eredményeim miatt magas kitüntetésben részesültem. Valóban jól tanultam, de korántsem voltam tökéletes. Akadt néhány jellembeli problémám. Sokan azt tartották rólam, hogy túlságosan… – Felnézett a Handzsár orrára. – …magabiztos vagyok. Sőt! Elbizakodott.

– Kapitány! – mondta Shinzon szárazon. – Valóban szeretek veled társalogni, de…

Picard intett Datának, hogy bontsa a kommunikációs vonalat. Amikor ez megtörtént, kiadta a parancsot.

– Geordi, valamennyi energiát a hajtóművekbe! Ha muszáj, a létfenntartó rendszerektől is vonja el. Mindent irányítson át oda, amit lehet.

– Értettem, uram.

– Deanna, készüljön fel!

– Készen állok, uram!

– Parancs teljesítve, uram – mondta Geordi.

Picard előredőlt, és megnyomta a hajó belső kommunikációs rendszerének kapcsolóját. A legénység valamennyi tagja hallhatta szavait.

– Figyelem! Mindenki kapaszkodjon. Ütközésre felkészülni! – Bontotta a vonalat, és Deannára nézett. – Rajta!

Shinzon hitetlenkedve pattan fel az ülésből. A megcsonkított, megperzselt Enterprise az utolsó energiáit összeszedve előrelódult, és egyenesen a Handzsár felé tartott!

Abban a pillanatban, amikor erre rájött, Shinzon azonnal tudta, hogy a föderáció kapitánya ezzel az ostoba akcióval komoly kárt tehet a Handzsár hídjában, és ami talán még ennél is rosszabb, a hajtóműveiben.

Picard nem normális, gondolta, majd felüvöltött.

– Kitérő! Jobbra dőlünk!

Azt el tudta képzelni Picard-ról, hogy feláldozza magát, ám azt sosem gondolta volna róla, hogy képes megölni a legénységét. Az meg sem fordult a fejében, hogy az Enterprise-on szolgálatot teljesítő „puhány” emberek is hajlandóak arra, ami a kemény lelkű remánok esetében szinte természetes volt; önmaguk feláldozására a kapitányukért, egy nemes célért, másokért – a szülőbolygójukért.

A Handzsár élesen jobbra dőlt, de nem volt elég gyors.

A fémbe hatoló fém csikorgása olyan hangos és éles volt, hogy Shinzon úgy érezte, pengékkel karcolják a koponyáját. A megfigyelőablakban megjelent az Enterprise szétlőtt hídja. Az energiamező mögött Picard a helyén ült, és…

Shinzon hirtelen kifordult az üléséből.

Káosz.

Vakító kék és zöld fények. Fémszilánkok zuhogtak a híd alsó részére. Testek zuhantak alá a magasból, az iszonyatos recsegésbe remán harcosok halálsikolya keveredett.

Shinzon valami kemény, izmos testnek ütközött. Feljajdult; érezte, hogy elvénült bordái szinte szétrobbannak. Legyűrte a fájdalmat, és négykézlábra állt a rengő fedélzeten. A taktikai tisztje feküdt alatta.

– Felállni! – mordult rá a remánra. Kínlódva feltérdelt, ám a tiszt meg se moccant. Shinzon az álla alá nyúlt, maga felé fordította az arcát. A remán domború homloka beszakadt, a közepén véres lyuk tátongott, amely pontosan akkora volt, mint a taktikai konzol sarka…

Shinzon eleresztette a tisztet. A remán feje oldalra billent. A praetor dühtől reszketve talpra állt. A Handzsár csodálatos hídja sötét, deformált fémtömeggé változott, a konzolok szikrákat köpködtek. A tisztek közül csak néhánynak maradt annyi ereje, hogy visszaálljon a helyére.

Picard! Ezért megdöglesz! Shinzon átkozódni kezdett. Már a saját élete sem érdekelte. Jean-Luc Picard-nak meg kell halnia. Bármilyen áron!

Picard kapitány a híd elején tátongó lyukon keresztül tisztán látta, hogy az Enterprise elülső csészealja behatol a Handzsár siklófedélzetébe, és szilánkokra szakítja az ott sorakozó Skorpió vadászokat.

Elégedetten elmosolyodott, de amikor kizuhant a székből, csalódottá vált. Az akció tulajdonképpen sikeres volt, hiszen komoly szerkezeti kárt okoztak Shinzon hajójának, ám a fő célt nem érték el. A Handzsár hiperhajtóművei sértetlenek maradtak.

Tudta, ha nem talál ki valamit, méghozzá nagyon sürgősen, akkor vállalnia kell a létező legnagyobb áldozatot.

Az ütközés előtti másodpercekben Worf a huszonkilences fedélzet padlóján hasalt, és folytatta a tüzelést, amit akkor kezdett meg, amikor Riker számára akart fedezetet biztosítani. Két remánt sikeresen elkábított, és az egyik földi hadnagynő, Chin is sikerrel járt: ő egy ellenséges harcost szedett le.

A rohamosztagosok zárótüzét kihasználva fel akart állni, ám mielőtt ezt megtehette volna, egy sugárnyaláb vágódott a hajófalba, közvetlenül mellette. Megsajdult a háta, olyan érzése támadt, mintha áramütés érte volna, ráadásul a villanás miatt néhány pillanatra a látását is elveszette.

Az emberei szerencsére előre nyomultak, és további hátrálásra kényszerítették a remánokat. Chin kiugrott a fedezékből, és összeszedte az elesett remánok fegyvereit.

Worf végül mégis talpra állt. A remánok folytatták a visszavonulást. Úgy mozogtak, mintha szándékosan maguk után akarnák húzni az Enterprise rohamosztagosait.

Elérték azt a pontot, ahol a folyosó ketté ágazott. Az osztag szétvált, öt remán jobbra, három balra hátrált. Worf odabólintott a hadnagynőnek, utasította hogy kövesse az ötfős csapatot. A nő a rohamosztagosok élén elindult, csupán egyetlen földi származású katonát hagyott hátra, a fiatal Mbewa kadétot. Worf és Mbewa a remán trió után vetette magát.

A remánok közben befordultak a sarkon. Worf és a kadét óvatosan, fegyverét lövésre készen tartva haladt előre. Számítottak rá, hogy támadás éri őket, arra azonban nem, hogy a remánok ennyire gyorsak lesznek.

Abban a pillanatban, ahogy befordultak a sarkon, nem diszruptortűz fogadta őket. Két remán kivont tőrrel, a mennyezetről ugrott rájuk. Worf erre nem számított, és váratlanul érte az is, hogy a démonok szemkápráztató sebességgel mozogtak.

A nem túl tapasztalt, fiatal Mbewa velőtrázó sikolyt hallatott, amikor a remán tőr pengéje behatolt a nyaka tövébe. Támadója ki akarta tépni a kezéből a fézert, ám ő erősen tartotta a fegyvert, és a tőrrel a nyakában felkészült a közelharcra.

Közben a klingon, aki fizikai erejét tekintve komolyabb ellenfél volt a remánok számára, maga elé kapta fézerét. A neki szánt tőr pengéje a fegyver csövét találta el. Worf egyik kezével pajzsként tartotta maga elé a fézert, a másikkal pedig támadója állába öklözött. A remán eszméletét vesztve terült el a padlón.

A klingon nem feledkezett meg arról, hogy három remánt vett üldözőbe. Megfordult, de elkésett. A sápadt, démonpofájú óriás a folyosó végén állt, diszruptorát lövésre készen tartotta.

– Ne! – ordított fel Worf, és elsütötte a fegyverét.

A sugár körbefolyta és elkábította a harmadik remánt, akinek azonban ezelőtt egyetlen ezred másodperccel sikerült megnyomnia a ravaszt. A diszruptor sugara célba talált; Mbewa kadét felüvöltött, teste agonizálva összerándult, majd párává változott. Egyetlen hamuszemcse sem maradt belőle.

A klingon eszelősen felordított és oldalra fordult, hogy harcképtelenné tegye az egyetlen talpon maradt remánt, aki a folyosó vége felé menekült. Worf, aki nem éppen a gyorsaságáról volt híres, üldözőbe vette. A remán futás közben egyszer-kétszer hátralőtt a válla fölött, de nem célzott, vakon tüzelt.

Worf nem is próbált kitérni a sugarak elől. Nem érzett félelmet, a düh minden mást kiszorított az agyából. El akarta kapni, meg akarta semmisíteni a remánt. Tudta, ha futás közben lő, valószínűleg nem találja el a célt, megállni pedig nem akart, így nem nyitott tüzet. Kitartóan rohant a remán után, aki beugrott az első ajtón, és beszáguldott az egyik raktárba.

Abban a pillanatban, amikor eltűnt a folyosóról, a hajó hirtelen előrelódult. Worf talpa alól kicsúszott a padló. Elvesztette az egyensúlyát, az ajtó mellett a falhoz csapódott. Iszonyatos fémreccsenés visszhangzott végig a hajón. Ütköztünk, döbbent rá Worf. Elismeréssel adózott Picard-nak a bátorságáért és azért, hogy vállalta a két hajó „közelharcát”

Egy ellenséges harcost üldöző klingon azonban akkor sem állna meg, ha az egész univerzum kifordulna a sarkából. Worf visszanyerte az egyensúlyát, berohant a raktárba, és megtorpant.

A jelek szerint a sebesültek már nem fértek el a gyengélkedőn, ezért Dr. Crusher – aki Worf megjelenésekor éppen felfektetett egy beteget az egyik antigravitációs hordágyra – kórteremmé alakíttatta a raktárcsarnokot.

Mielőtt a remán a betegek vagy az ápolószemélyzet közelébe érhetett volna, Worf rálőtt. A sugár csak a célszemély kezét találta el. A remán elejtette a diszruptort, és tovább futott. Worf előre lépett és célzott, ám a remán maga elé rántotta az egyik ápolót, kikapta az övéből a fézert, és rálőtt Worfra. Gyors karmozdulattal a padlóra döntötte az ápolót és a mellette álló doktornőt, majd bekuporodott a hordágy és a rajta fekvő sérült mögé, és ismét tüzet nyitott a klingonra. Amikor rájött, hogy a fegyverrel legfeljebb elkábítja ellenfelét, maximálisra állította a pusztító erőt. A következő sugárral párává változtatta a Worf mellett álló orvosi műszert.

A klingon csupán egyetlen pillanatig habozott. Tekintetével követte a sebesültek és ápolók között menekülő ellenséget. Úgy döntött, ő is mozgásba lendül, megpróbálja megzavarni a remánt, hátha így valamelyik ápolónak, orvosnak vagy esetleg könnyebb sebesültnek sikerül elfognia vagy harcképtelenné tennie a démont.

Találomra mozogni kezdett a teremben. A remán pontosan tudta, ki jelenti rá a legkomolyabb veszélyt. Rálőtt Worfra; a klingon csak a szerencséjének köszönhette, hogy nem kapott találatot. Az egyik sugár megperzselte a fejbőrét, a következő pedig az arca egyik oldalát. A remánnak a jelek szerint esze ágában sem volt elhagyni a termet, az eleven pajzsként felhasználható sebesülteket. Worf dühösen megállt, szétvetette a lábát és felkiáltott.

– Becstelenül küzdesz!

A remán számára túl nagy volt a csábítás, egyszerűen nem bírta ki, hogy ne lőjön rá a könnyű célpontra. Sátáni vigyorral lebukott az egyik hordágy mögé, majd kidugta a fejét, halálos pontossággal célzott és lőtt.

Worf az utolsó pillanatban oldalra mozdult – de nem eléggé. A gyilkos fézersugár a karját és a vállát találta el. Vakító fény lobbant a szeme előtt. Semmit sem látott, semmit sem hallott. Egy lángoló másodpercen keresztül csak a fényt érzékelte, majd… a végtelen, mély, puha sötétséget.

Worf nem látta és nem tudta, hogy abban a pillanatban, amikor a sugár eltalálta, Beverly Crusher kibújt a fedezékből, zord eltökéltséggel célzott, és egy jól irányzott sugárral leterítette a remánt. A démon kábultan zuhant a padlóra.

A nő elhajította a fézert, és a klingonhoz rohant. Worf karjáról és válláról leégett az egyenruha és a bőr. Crusher gyorsan elhúzta fölötte a letapogatóját.

– Worf! Szent isten…!

A bőrt könnyen lehetett pótolni, ám a klingon szíve is komoly károsodást szenvedett.

Worf haldoklott!

Crusher hátrakiáltott a válla fölött:

– Hordágyat! Készítsék elő a regenerációs defibrillátort!

Gyorsan!

A szellőzőjáratban Rikernek csak annyi ideje maradt, hogy elkapja a remán csuklóját, azt azonban már nem tudta kivédeni, hogy ellenfele ledöntse a lábáról.

A kés a fémpadlóra csattant. A két férfi megpróbált felállni, ám az Enterprise olyan heves rázkódásba kezdett, hogy egyikük sem bírt felemelkedni. A rázkódást iszonyatos rengés követte, majd fülsiketítő csikorgás. Riker megértette, mit történt: a két hajó összeütközött.

Vajon miért?, cikázott át az agyán a kérdés, de nem töprenghetett. A remánra összpontosított, aki kúszva a tőr felé indult. Riker rávetette magát a démonra. A hajó ismét oldalra dőlt, a két test egymáshoz feszült. Riker kihasználta az alkalmat, és mindkét kezét ellenfele torkára szorította.

A remán szeme sötét volt, feketébb, mint Deannáé. Az ovális pupillák a vörös fények felvillanásakor összehúzódtak, majd ismét kitágultak. Rikernek olyan érzése támadt, mintha valamilyen kemény bőrű hüllőt tartana a kezében. A rücskös hámréteg alatt vastag izmok feszültek, de az első tiszt egyetlen csontot vagy inat sem tapintott ki, a gége keménységét sem érezte az ujjai alatt.

Riker minden erejét összeszedve szorította a nyakat, a remán azonban nem fuldoklott, nem próbált levegőhöz jutni. Hihetetlen erővel oldalra csavarta Riker csuklóját, lefejtette magáról a férfi kezét.

Will rádöbbent, hogy ezt a harcot nyílt küzdelemmel nem nyerheti meg; éppúgy nincs esélye, mint az Enterprise-nak a fegyverekkel telezsúfolt Handzsár ellen. Valamilyen trükkhöz kellett folyamodnia…

Az alkirály eltolta magától az ember kezét, hirtelen mozdulattal előrenyúlt, és elkapta Riker nyakát.

Will érezte, hogy itt már a trükkök sem sokat segíthetnek…

Shinzon a romba dőlt hídon, a roncsok között, a füstfelhőben állva, a néhány működőképes monitoron keresztül figyelte, ahogy az Enterprise csészealja beékelődik a Handzsár testébe.

A fegyverzeti konzolok elsötétültek, de a kormánymű még működött. Az egyik tiszt már elfoglalta a halott kormányos helyét.

– Minden energiát a hajtóművekbe! – kiáltott rá Shinzon. – Hátramenet! Maximális fokozat!

Ahogy a Handzsár lassan kiszabadította magát, az Enterprise hevesen jobbra, majd balra dőlt. A szétszakadó fémlemezek tiltakozva sikoltoztak; a hang tovább rezgett Riker csontjaiban.

Amikor a föderációs hajó jobbra dőlt, az alkirály hátra tántorodott. Keze lecsúszott Riker nyakáról, de hosszú karmai véres sebet szántottak a bőrére. A remán akkor nyerte vissza az egyensúlyát, amikor Riker felállt. A férfi a démon után tántorgott. Összekapaszkodtak, és a hajó mozgásának megfelelően hol az egyik, hol a másik oldalfalhoz csapódtak.

A remán összeszedte az erejét, és a falhoz préselte Rikert, aki rájött, hogy az alkirály a végső, mindent eldöntő támadásra készül. Ugyanabban a pillanatban a férfi észrevette, hogy a falat alkotó fémlemezek egyike levált a helyéről; a panel mögött energiarelék vöröslöttek.

A remán támadott.

Riker a panel irányába vetődött, belenyúlt a résbe, és kitépett a helyéről egy maréknyi relét. Vakító fény és szikraeső árasztotta el a járatot.

Az alkirály összerándult, szeme elé kapta karmos kezét, és tétován megállt. A fényben a pofája még félelmetesebbnek tűnt, mint félhomályban. Riker előre vetődött, elkapta a remán derekát, ledöntötte a lábáról, és…

Mindketten belezuhantak egy feneketlennek látszó, sötét, vertikális járatba, amelyet addig egyikük sem vett észre. Riker ösztönösen a járat oldala felé nyújtotta a kezét, és elkapta a belső fémlétra egyik fokát. Iszonyatos, szinte elviselhetetlen fájdalom hasított a lábszárába; mintha késeket döftek volna a húsába. Valamilyen teher húzta lefelé. Lenézett.

A remán Riker lábába kapaszkodott, a férfi izmaiba mélyesztette a karmait. Lassan mászni kezdett felfelé, s eközben újabb mély sebeket ejtett az emberen. A háta mögött a halált jelentő mélység sötétlett.

Riker előre lökte az egyik kezét, tenyerét a lény orrára szorította, hátra nyomta a fejét. A remán megfeszítette a nyakát, és tovább mászott. Karmai már Riker oldalát, hátát vájták.

A férfi megrázta magát. Az alkirály elvesztette az egyensúlyát. A föderáció tisztje keményen ellenfele szemébe nézett, és Deannára gondolt. Felidézte, ahogy a nő a gyengélkedőn zokogott az alkirály tamadása után, újra látta és hallotta, ahogy felesége ellöki őt magától, majd ügyetlenül, zavartan megpróbálja elmagyarázni, hogy nem vele van baja, nem tőle irtózik, hanem attól a… másiktól. Az emlékek hatására felizzott benne a gyűlölet, a harag új erőt adott neki, de még ez is kevés volt ahhoz, amit meg kellett tennie.

Alaszkára gondolt, a hegyek tetején fehérlő, érintetlen hóra, az ősöreg fenyőfákra, azokra az emberekre, akik ott élnek és szeretik őt – akiket most halálos veszély fenyeget.

A remán embertelenül erős volt, de Riker egyetlen másodpercre túltett rajta. Tenyerét ismét a démoni pofára szorította, és hátra lökte a fejet. Az alkirály ellenállt. Riker elszántan felhördült, és minden maradék erejét, minden szenvedélyét beleadta a mozdulatba.

A remán feje hátrabicsaklott. A felsőteste eltávolodott Riker combjától, a karmai lecsúsztak a férfi lábáról és derekáról. Egy másodpercig úgy tűnt, súlytalanul lebeg a mélység fölött, de aztán…

Az alkirály menthetetlenül lezuhant az akna aljába.

Riker undorodva nézett utána.

– Ne aggódj… A Pokol sötét.

Nem érzett örömet, se megkönnyebbülést; a küzdelem szinte minden érzést kiszárított belőle. Megfordult, és lassan, fáradtan kimászott a függőleges járatból.

Ahogy a Handzsár távolodott az Enterprise-tól, a parancsnoki székben ülő Picard kapitány kihúzta magát.

– Data, szükségem van önre – mondta.

Az akció megindítása előtt abban reménykedett, hogy sikerül megbénítania a Handzsárt, ám Shinzon a jelek szerint gyorsan reagált, és megfelelő módon védekezett. Most már csak egyetlen dolgot tehetett; azt kellett végrehajtania, amit bármilyen áron el akart kerülni.

Arra gondolt, milyen jó lenne, ha Deanna és Will nem tartózkodna a hajón, ha nem kellene vállalniuk az áldozatot. Már rég az Opál-tengeren kellene vitorlázniuk… Ami pedig Beverlyt illeti, neki már el kellett volna foglalnia a helyét a Csillagflotta vezérkarában, hogy próbára tegye az új orvosokat, tesztelje a képességeiket, és megmosolyogja tapasztalatlanságukat…

És persze annak a fiatal kadétnak sem lett volna szabad meghalnia, a legénység egyetlen tagjának sem kellene szembenéznie az elkerülhetetlennel.

Picard csüggedten félretolta a gyászos, szívfacsaró gondolatokat. Most nem foglalkozhatok ilyesmivel! A Handzsár túlságosan gyorsan távolodott. Valamit tennie kellett, hogy megállítsa Shinzont, aki a Föld elpusztítására, a föderáció megsemmisítésére készült.

Data a kapitány mellé lépett.

– Komputer – mondta Picard. – Önmegsemmisítési folyamat, ómega. Zéró halasztás. Hangminta azonosítása: Jean-Luc Picard. Azonosítási kód: alfa-alfa-hármas-zéró-ötös…

– Önmegsemmisítés értelmetlen – szólt közbe a komputer

Picard felkapta a fejét, és kinézett a Handzsána. Shinzon hajója kiszabadította magát az Enterprise öleléséből, és egyre gyorsulva távolodott. A komputer helyesen mérte fel a helyzetet: valóban nem sok ertelme lett volna az önmegsemmisítésnek.

A kapitány elkeseredetten figyelte a hátráló csatamadarat…

Ahogy végigmérte a ronccsá vált Enterprise-t, Shinzon megszédült. Hirtelen elgyengült, hányingere támadt. Kétrét görnyedt a gyomrába hasító fájdalomtól, de valami csoda folytán sikerült talpon maradnia.

Nehézkesen, levegő után kapkodva kihúzta magát. Az arca furcsán bizsergett, a bőre egyre ráncosabbá vált. Rohamosan öregedett, és tudta, már egészen közel került életének azon pillanatához, amit az utolsónak nevezhet.

Az alkirálya nem jelentkezett. Tudta, hogy Vkruk mindig végrehajtja a parancsait, és nem nyugszik, míg el nem éri a kívánt sikert. Hallgatása csak azt jelenthette, hogy már nem él.

Lejárt az idejük… Nem engedhette meg, hogy Picard életben maradjon, és ez azt jelentette, hogy neki is búcsúznia kell a világtól.

– Diszruptorokat célra – adta ki a parancsot. – Célpontot megsemmisíteni!

Csend.

– Diszruptorok pozícióban – jelentette a remán tiszt. Shinzon felnézett az Enterprise-ra.

– Tűz… Lőjék szét az egészet, aztán irány: a Föld!

– És mi lesz Picard-ral? – kérdezte a másodtiszt döbbenten. Nem értette, hogyan folytathatják a missziót, ha a praetor már nincs köztük.

Shinzon szokatlan kedvességgel válaszolt.

– A cél a fontos, testvérem, nem a személy. Csak a cél!

– Ismét az Enterprise felé fordult. – Mert vannak olyan elvek és célok, amelyekért érdemes meghalni. Ugye, Jean-Luc?

Az egyik konzolhoz sietett. Valamivel később vibrálni kezdett a híd: megtörtént az energia átirányítása.

Shinzon levegő után kapkodva felkapaszkodott a felső megfigyelőállásba vezető lépcsősoron, ahol lassan szétnyílt a fedélzet egyik panelja. Megdelejezve nézte, ahogy a kékeszöld energiatömeg pulzáló, halálos ívvé alakul.

Talán így kellett történnie, gondolta szomorúan. Megépített egy fegyvert, amelyet az univerzum ellen akart fordítani, és most éppen ez az eszköz okozza majd a halálát. Az ő halálát, és Picard-ét is. Vajon mit csinál? Mivel foglalkozik, mi jár a fejében?

Shinzon mélyet sóhajtott, és a Handzsár külső falára nézett, ahol a lövegeket rejtő panelek, mint egy halálos rózsa szirmai, lassan szétnyíltak.

TIZEDIK FEJEZET

Picard és harcképes tisztjei dermedten figyelték a Handzsár oldalán szétnyíló acélrózsát. A kapitány fejében sokkal gyakorlatiasabb gondolatok kavarogtak, mint hasonmása sejtette.

– Mennyi idő múlva fog tüzelni? – kérdezte Georditól.

– A célzó művelet körülbelül négy percig tart – felelte a mérnök. A hangjában a technikai teljesítmény iránti csodálat keveredett a fatalizmussal.

– Hogy tehet ilyet az az őrült? – kérdezte Deanna a kapitánytól. – Hogy lehet képes erre? Hiszen önt is megöli!

– Ez a dolog többé már nem rólam szól – felelte Picard komoran. Nem volt több kérdése, nem maradt egyetlen trükkje sem. A terv, amit a fejében forgatott, meghökkentően egyszerű volt. A fegyverszekrényhez lépett, kivett egy fézert, és ráparancsolt Geordira. – Készítsen elő egy transzportálást.

La Forge meglepődött.

– Kapitány – mondta aggodalmasan nem hiszem, hogy a transzportéi-…

– Teljesítse a parancsot!

– Uram – lépett előre Data. – Engedje meg, hogy én menjek. Önre itt van szükség.

Picard rá se nézett.

– Ezt az ügyet nekem kell elintéznem.

Deanna megfogta az android karját.

– Eressze, Data.

Picard megnyomott egy gombot a fegyverén. A fézer halk zúgással feltöltődött.

– A híd az öné, parancsnok – mondta a kapitány Datá-nak. – Próbáljon a lehető legtávolabb kerülni a Handzsár-tól. – Geordira nézett. – Rajta, Mr. La Forge!

– Igen, uram! – Geordi idegesen a konzolja fölé emelte a kezét.

Picard szeme előtt megvillant valami. Érezte, hogy teste dematerializálódik. Az emberei aggodalmas arccal néztek rá. Most látom őket utoljára, gondolta, majd elvakította egy újabb villanás.

Az Enterprise hídjáról a Handzsár sötét falai közé került.

Ahogy Picard eltűnt, a transzporter panelja sisteregni kezdett, és szikraesőt fröccsentve szétrobbant.

– Megtörtént – mondta Geordi. Hihetetlen nyugalommai beszélt, bár tudta, hogy a kapitány sorsa megpecsételődött. – A transzporterek használhatatlanok…

Deannára és Datára nézett. A nő arca fájdalmasan megrándult, a legénység valamennyi tagja közül ő ismerte legjobban a kapitányt. Geordi nyugalmát szökőárként aöpörte el a reménytelenség. Data azonban szinte vidám hangon szólalt meg.

– Troi tanácsnok, kérem, vegye át a parancsnokságot! Geordi, megtenné, hogy velem tart?

A turbólift felé indult. Geordi értetlenül követte.

Picard a Handzsár egyik folyosóján materializálódott, alig néhány lépésnyire a neki háttal álló remán harcosoktól.

A démoni lények meghallották a transzporter jellegzetes hangját. Megfordultak, és gondolkodás nélkül tüzet nyitottak. A támadás nem érte váratlanul a kapitányt. Lekuporodott, és fegyverét felemelve néhány villámgyors sugarat küldött a remánokra.

A harcképtelenné tett katonákra ügyet se vetve indult tovább.

A sérült fedélzetek egyikén Geordi az android mellé állt, és a folyosó végébe nézett, ahol a remegő, pulzáló energiafal mögött a végtelen űr sötétlett.

Geordi egy trikordert tartott a kezében. Megnyomta a készülék egyik gombját, mire egy energiaburok jelent meg a teste körül. Data eközben a távolba meredve úgy készülődött, mint az atléta a távolugrás előtt.

– Pontos távolság? – kérdezte.

Geordi a műszerére pillantott.

– Négyszázharminchét méter. – Őrültségnek tartotta Data ötletét, de úgy gondolta, tényleg nincs más megoldás. Bármit megtett volna azért, hogy megmentse a kapitányt és a hajót, bármilyen áldozatot vállalt volna, így természetesen nem mondott nemet. Data terve végül is logikusnak tűnt…

– Köszönöm – mondta Data, és hátrébb húzódott.

Hirtelen mozdulatlanná dermedt, és mélyen Geordi szemébe nézett. A mérnök meg mert volna esküdni, hogy emberi érzelmeket látott az android tekintetében, a barátság, az együttérzés és az őszinte hála félreismerhetetlen jeleit.

– Köszönöm, Geordi…

Geordi abban a pillanatban arra gondolt, megszünteti az erőterét, megragadja Data karját, és ha kell, akkor erővel, de visszatartja. Aztán eszébe jutott, csak így menthetik meg a kapitányt.

Data futásnak eredt. Félelmetes sebességgel rohant végig a hosszú folyosón. Amikor karnyújtásnyira volt a léket fedő erőtértől, Geordi megnyomott egy gombot, és megnyitotta a láthatatlan falat.

Az erőtér kinyílt; az űr vákuumja azonnal behatolt a folyosóra. Data rávetette magát a kifelé tartó légörvényre.

Geordi torka összeszorult, furcsa üresség áradt szét benne. Úgy érezte, mintha az űr belőle, a lelkéből is kiszippantott volna valami létfontosságú dolgot.

Data a Handzsár felé lebegett. Geordi látta, túlságosan nagy lendületet vett, és ha nem tesz valamit, elsodródik a harci madár mellett. Szerencsére az android is észrevette a dolgot, és kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon a Handzsár egyik paneljában.

Elszámította magát; a keze éppen csak egy arasznyival suhant el a kiszemelt kapaszkodó mellett. Magatehetetlenül lebegett tovább az űrben. Vége, gondolta Geordi rémülten. Most már nem csak a kapitányunkat, de Datát is elvesztettük! És hamarosan… Hamarosan mindenki meghal az Enterprise fedélzetén.

Data hirtelen beleütközött valami láthatatlan, de a jelek szerint szilárd tárgyba. A Handzsár fara, vigyorodott el Geordi. Az álcaburok alatti rész!

Az android belekapaszkodott a láthatatlan hajótestbe, feltépett egy panelt, és könnyedén, szinte folyékony mozdulattal bekúszott a nyílásba.

Shinzon a híd felső részén állt, és az aktiválódó thalaron-mátrixot figyelte. A sötétzölden ragyogó, összetömörülő, gigantikus és gyönyörű eneigiacsóva hipnotikus hatást gyakorolt rá.

A látvány megszédítette. Vagy talán a halál közelsége gyakorolt rá ilyen hatást? Keserűen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Ez a fegyver az, amit a remánokra hagy; ez az az eszköz, amellyel testvérei kivívhatják szabadságukat, és uralmuk alá hajthatják a galaxis ismert részét. A gondolat hatására határtalan büszkeség áradt szét benne. Rövid volt az élete, elmondhatatlanul sokat szenvedett, de nem élt hiába. Hagy maga után valamilyen nyomot.

A komputer megkezdte a visszaszámlálást.

– Ötvenhét… ötvenhat…

Már egy percet sem kellett várni a thalaron-sugár elindulásáig.

Shinzon erőt vett magán, és elfordította a fejét az ékkőszerű mátrixról. Fájdalmas mozdulatokkal lement a lépcsőn, a központi megfigyelőablak elé állt. Már csak egyetlen dolgot akart látni, mielőtt meghal: az Enterprise pusztulását.

Végigmérte a magatehetetlenül sodródó hajót. Az Enterprise jellegzetes, elülső csészealja beszakadt, a hajótesten hosszú és széles lék sötétlett. Néhány fedélzet leszakadt, helyükön mély seb tátongott, csakúgy, mint a parancsnoki híd elején.

Shinzon sajnálta, hogy a Handzsárnak biztonsági okok miatt távolra kellett húzódnia; sajnálta, hogy nem nézheti végig Picard haláltusáját. Szerencsére el tudta képzelni, mi fog történni a kapitánnyal. Nagyjából ugyanaz, mint Hiren praetorral és a szenátorokkal: először zöld ragyogást fog látni, aztán eluralkodik rajta a félelem. A ragyogás beborítja, körbefolyja, és akkor… Akkor leolvad a testéről a bőr, a hús, szétmállanak a csontjai, a szervei. Mielőtt elpusztul, iszonyatos kínokat fog kiállni.

Sajnálta, hogy a sugárzás a kapitány szemét, látóidegeit és agyát is feloldja. Szerette volna, ha Picard végignézheti társai haláltusáját, barátai megsemmisülését, szétbomlását, azt, hogy…

Hangos robbanás vetett végett a praetor merengésének. Megfordult. A híd ajtaja helyén füstölgő lyuk tátongott, amelyből Picard lépett elő. A kapitány egy fézerfegyvert tartott a kezében.

Shinzon nem rémült meg; az első gondolata az volt, hogy bármi áron meg kell védenie a thalaron-mátrixot! Elég, ha Picard egyszer, csak egyetlen egyszer eltalálja a szerkezetet, és a fegyver megsérül, vagy ami még rosszabb: megsemmisül. Idegesen a mátrixra nézett, és mozdult, hogy elinduljon felé.

Megtorpant. Átkozta magát meggondolatlanságáért. Picard látta, hová néz, és látta azt is, hová indul. Azonnal megértette, mitől tart. Elárulta magát!

A kapitány felemelte a fegyverét.

A hídon tartózkodó két remán tüzet nyitott Picard-ra. Diszruptorsugarak cikáztak a levegőben. Picard fedezékbe ugrott; a lövedékek a falakhoz csapódtak.

A heves tűzpárbaj fényárba borította a hidat. Shinzon látta, hogy Picard lelövi az egyik remánt – halálos pontossággal célzott és tüzelt –, majd feljajdul és a padlóra zuhan. Szinte azonnal felpattant; csak a falról visszacsapódó egyik sugár súrolta a vállát, de a fegyvere a padlóra koppant, és elcsúszott a közeléből.

A komputer eközben mechanikus nyugalommal folytatta a visszaszámlálást.

– Harminckilenc… harmincnyolc…

A kétségbeesés erőt adott a haldokló praetornak. Felrohant a lépcsőn, miközben Picard lefelé, az ő irányába futott.

Félúton találkoztak. Picard a preator felé nyújtotta a tezét. Shinzon előkapta az övébe tűzött fűrészes pengéjű tőrt, és villámgyors mozdulattal a kapitány mellkasa felé vágott. Biztos volt benne, hogy Picard ezt a párbajt nem nyerheti meg, elvégre ő nem a Remus bányáiban nőtt fel, ahol mindennapos események a hasonló küzdelmek. ,

Picard azonban könnyedén kitért a penge elöl. Úgy mozgott, akár a született harcosok. Elkapta Shinzon csuklóját. A praetor érezte, hogy hasonmása legalább annyi erővel rendelkezik, amennyi neki volt az öregedési folyamat felgyorsulása előtt.

A kapitány megcsavarintotta Shinzon kezét. A tőr a levegőbe röppent. Shinzon azonban még ekkor sem fogadta el a vereséget. Vérszomjasan előre rúgott. Picard kétrét görnyedt, majd legurult a lépcsőn. Shinzon feljutott a híd felső szintjére, és valamilyen fegyver után kutatva körbenézett. Egyszer s mindenkorra véget akart vetni a Picard-ügynek.

A tekintete megakadt a padlón heverő diszruptoron.

Lehajolt, hogy felemelje.

Picard eközben feltápászkodott, és felkapott a padlóról egy hosszú, vékony fémrudat, amely valószínűleg a korlát egyik darabja lehetett az ütközés előtt. Felrohant a lépcsőn, ellenfele felé fordult, és lándzsaként meglóbálta a rudat.

Shinzon ujjai már majdnem megérintették a diszruptort, ám…

A hegyes fémtárgy az oldalába fúródott. A hegye bal oldalon, a bordák alatt döfte keresztül a bőrt és a húst, és felfelé hatolva a szív alatt állt meg. Shinzon hitetlenkedve meredt ellenfelére. Nem, gondolta. Én nem veszíthetek! Engem nem leket ilyen egyszerűen legyőzni! Képtelén volt elfogadni a tényt, hogy éppen a hasonmása, éppen Jean-Luc Picard küldi át a másvilágra. ’

Aztán… Mégis bele kellett törődnie a megváltoztathatatlanba. A seb halálos volt, a teste helyrehozhatatlan károsodást szenvedett. Már nem a rohamos öregedés, hanem a vérveszteség fenyegette az életét.

Az agya azonban nem engedte meg a testének, hogy feladja a harcot. Addig nem halok meg, amíg nem végzem el a feladatomat! Elviselhetetlen fájdalom kínozta, lehetetlennek tűnt, hogy akar egy lépést is meg tudjon tenni, mégsem adta fel. Összeszorította a fogát, és előrelépett.

Picard ösztönösen hátrébb húzódott, és közben a fémrúdra meredt, amely még mélyebben belecsúszott a közeledő praetor testébe. Shinzon a szó szoros értelmében felnyársalta magát, de a jelek szerint ez sem érdekelte.

A fémrúd hegye átszakította a hátát, és vörösen előbukkant a ruha alól.

Shinzon megtántorodott, az arca eltorzult, de egyetlen hangot sem adott ki. Még egyet lépett, és a fémfalhoz préselte a kapitányt. Tudta, meg kell halnia, de nem akarta, hogy Picard életben maradjon. Nem engedhette meg, hogy az Enterprise legénysége megússza a kalandot…

A komputer még mindig számolt.

– ...tizennyolc… tizenhét…

– Örülök, hogy végre együtt vagyunk – suttogta Shinszon. – Beteljesedett a sorsunk.

Agonizáló erőfeszítéssel még egy lépést tett, és a testébe fúródott rúddal nem törődve elkapta Picard nyakát.

– …tíz… kilenc…

Picard dühödt elkeseredéssel hallgatta a másodpercek múlását jelző hangot. Shinzon a falhoz préselte, és közben a nyakát szorongatta. Nem igaz, hogy nincs kiút… Nem akarta végignézni, ahogy a mátrix aktiválódik, és a thalaron-sugárzás elpusztítja a társait, a legénységét, a hajóját.

Shinzon megdöbbentő erővel szorította a nyakát. A kapitány alig kapott levegőt. A kezét nem merte felemelni, mert akkor el kellett volna eresztenie a fémrudat, aminek vége éppoly könnyedén átdöfhette volna a testét, mint a praetorét. Oldalra akarta tolni a lándzsát, ám Shinzon irdatlan erővel feszült neki és úgy fordult, hogy próbálkozása kudarcba fulladt.

Már csak azért imádkozott, hogy Shinzon meghaljon, mielőtt megfojtja őt. Ha a preator összeesne, csak oldalra kellene löknie a rudat, és talán még arra is maradna ideje, hogy leállítsa a mátrixban zajló folyamatot.

A praetor azonban nem adta fel. Picard érezte, már nem bírja sokáig levegő nélkül.

Aztán… Álomszerű jelenet játszódott le a szeme előtt. Data jelent meg a hídon. Picard pislogva ránézett, és beletelt egy-két másodpercbe míg felfogta, hogy az android valóban jelen van, nem csupán a levegőhiány okozta hallucináció teremtménye.

Data előkapta a csuklójából a vészhelyzet esetén használatos transzportert, és határozott mozdulattal a kapitány vállára tapasztotta a kis, ezüstös korongot. Picard értetlenül meredt rá. Data egyetlen szó nélkül nézett a szemébe. A kapitány döbbenete tovább fokozódott. Emberi érzéseket látott az android tekintetében.

Barátság.

Hűség.

Együttérzés.

Nemesség és valami különös boldogság, amit csak azok élezhetnek, akik tudják, hogy sikerült véghezvinni- ük valamilyen jelentős dolgot.

Picard kinyitotta a száját. Meg akarta kérni Datát, hogy ne áldozza fel magát, inkább pusztítsa el a mátrixot, aztán a VTE segítségével meneküljön vissza az Enterprise- ra. El akarta mondani neki, hogy a Csillagflotta még jó néhány évszázadon keresztül igénybe vehetné a szolgálatait, így a közösség szempontjából ő sokkal hasznosabb és fontosabb élőlény, mint egy középkorú férfi, akinek a legjobb esetben is csupán nyolc-tíz éve van hátra a hajón. Rá akarta beszélni a menekülésre, de mivel tudta, hogy az android nem lenne hajlandó cserben hagyni a kapitányát, el akarta mondani neki, mennyire hálás, hogy mennyi mindent tanult tőle, hogy mindig a barátjának tekintette, és hogy az Enterprise legénységének valamennyi tagja nagyra tartja.

El akarta mondani az androidnak, hogy óriási hatást gyakorolt az életére, és azt is, hogy mennyire szeretné, ha az univerzum békés, barátságos hely lehetne, ahol az idők végezetéig nyugodtan, egymás közelében élhetnek.

Az idő azonban könyörtelenül telt; a komputer folytatta a visszaszámlálást.

– …hét… hat…

Data aktiválta az egységet. A transzporter Picard fülébe nyüszített. Fény lobbant; a barátja eltűnt a szeme elől.

Data arra a helyre meredt, ahol egy másodperccel korábban Picard állt. Tisztában volt azzal, hogy a kapitány mit akart mondani neki, pontosan tudta, mit jelent az a szomorúság és tisztelet, amit Picard szemében látott.

– Viszontlátásra – mondta halkan.

Tudta, hiányozni fog a kapitánynak és a többieknek, sajnálta, hogy többé nem lehet köztük, ugyanakkor örült, hogy megmentheti az életüket. Geordira gondolt, Picard-ra, Deannára, Riker parancsnokra, Dr. Crusherre és Worfra, meg az Enterprise legénységének többi tagjára. Örömmel és elégedettséggel töltötte el, hogy ez a sok kiváló ember tovább élhet, és hogy megmentésükben neki is komoly szerep jutott.

Lehet, hogy ez a boldogság?

Egyetlen másodpercig sem bánta, hogy meg kell válnia az életnek nevezett létezéstől. A halál az ő számára nem tartogatott meglepetéseket; már többször előfordult vele, hogy kikapcsolták. A deaktiválás és a halál ugyanaz: nagy semmi. A fájdalomtól sem kellett félnie, és nem kavarogtak az agyában a halál utáni létezéssel kapcsolatos kérdések.

Furcsa módon éppen ebben a percben érezte magát valódi élőlénynek. Picard kapitánynak ebben is igaza volt: a halál, a megsemmisülés közelsége mindig értékesebbé teszi azt, amit egyébként semmire sem tartunk. Például a létezést…

Az utolsó pillanatban, amikor elővette a fézerét, és belelőtt a thalaron-mátrixba, Data egyszerre hívta elő a többiekkel kapcsolatos emlékeit. A mátrix berobbanása előtti diadalmas másodpercben a semmivé olvadó android ismét az Enterprise fedélzetén volt, a barátai között…

Picard, miután materializálódott az Enterprise hídján, azonnal az energiafalon túl felvillanó, vakító fényörvényre nézett, amelynek a közepén a Handzsár először apró repeszekké változott, majd szétolvadt az űrben. Nem fordult félre, nem hunyta le a szemét; látni akarta a robbanást, amelyben egyszerre pusztult el legádázabb ellensége, és egyik legjobb barátja.

Néhány másodperccel később a vakító villanás helyén már csak egy halvány folt vöröslött az űr fekete háttere, és a Bassen-ömleny szivárványszínű energiacsóvái előtt. Picard oldalra fordította a fejét. Deanna az arcát fürkészte, Geordi pedig a hátsó-felső fedélzetről kihajolva várt Data felbukkanására.

Picard nem bírt megszólalni. Deanna kinézett a vörös foltra. Testtartása elárulta, hogy mindent megértett. Geordi is lehajtotta a fejét.

A kapitányt mélységes szomorúság kerítette hatalmába. Moccanni sem tudott a lelki teher súlya alatt, csak arra volt képes, hogy a vörösséget bámulja – azt a halványuló villódzást, ami a barátjából maradt.

A háta mögött kinyílt a turbólift ajtaja.

– Uram? – hallatszott Riker hangja.

Picard hallgatott. Deanna a férjéhez sietett, és csak egyetlen szót mondott:

– Data…

Riker kinézett a vörös izzásra. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de hallgatott. Sápadtan ölelte át Deannát.

Hosszú, mély csend támadt.

– Uram! – kiáltott fel hirtelen Geordi. – Adást fogtunk!

– Képernyőre! – felelte Picard automatikusan, majd eszébe jutott, hogy a kivetítő már nem létezik. – Nyissa meg a csatornát…

A hangszóróból ismerős női hang hallatszott.

– Itt Donatra parancsnok a Valdore fedélzetéről. Siklókon medikai személyzetet és ellátmányt küldünk önöknek.

– Köszönöm, parancsnok – felelte Picard.

– Önök ma szereztek egy odaadó, hű romulán barátot, kapitány – mondta Donatra. – Remélem, én csak az első vagyok a sorban… Nagyra értékelem az áldozatukat. Valdore, vége! – Bontotta a kapcsolatot.

– Geordi… – A kapitánynak még mindig nehezére esett a beszéd. – Készüljenek fel a siklók fogadására. A romulánok nem ismerik a procedúráinkat, ezért… Egyszerűen nyissák ki előttük a kapukat.

– Értettem, uram!

– Első tiszt… – Picard lassan körbenézett. – A híd az öné – fejezte be elcsukló hangon. Megfordult, és átvonult a készenléti helyiségbe, ahol végre egyedül maradhatott.

Amikor a kapitány mögött becsukódott az ajtó, Deanna halkan sírni kezdett.

A gyengélkedőn Beverly Crusher doktornő aggodalmasan Worf fölé hajolt. A klingon válla és karja szépen regenerálódott, ám szívének sérült része nem a vártnak megfelelően reagált a kezelésre, a szervezete egyszerűen nem fogadta be a mesterséges szöveteket. Már az is komoly előrelépésnek számított, hogy beindult a szívműködésé, ám olyan egyenetlenül vert, hogy a vér keringte-ését a műszerekre kellett bízni.

Dr. Crusher tudta, megtalálná a megoldást, ha valamivel több ideje lenne a feladatra, ám a sebesültek áradatának nem akart vége szakadni. Sokan életveszélyes állapotban kerültek a gyengélkedőre, így egyelőre nem foglalkozhatott úgy a klingonnal, ahogy szeretett volna.

Egyik kezét a homlokához emelte, a másikkal pedig megérintette Worf regenerált karját. A klingon, a barátja haldoklott, és semmit sem tehetett a megmentéséért…

– Segíthetek? – kérdezte egy halk, kedves női hang.

Dr. Crusher megfordult. Ha valamivel frissebb, ha nem nyomasztották volna súlyos gondok, talán meglepődött volna a látványtól. Egy magas romulán nő állt előtte. Fekete hajában ezüstszínű csíkok csillogtak. Nem a megszokottnak tekinthető romulán uniformist viselte, egyszerű, szürke civil ruha volt rajta.

Beverly kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de hirtelen nem találta a megfelelő szavakat.

A romulán folytatta:

– Dr. Venora vagyok, a Valdore harci madárról. Segíteni jöttem. – Beverly arcára, majd a doktornő kezére nézett, amely még mindig Worf karján nyugodott. Felvonta a szemöldökét. – A barátja?

Beverly bólintott.

– A szíve sérült meg…

– A szervezete pedig nem fogadja be a mesterséges szövetet – bólintott Venora. – A ritmuszavar már jelentkezett?

Crusher reménykedve rámosolygott.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Worf, amikor magához tért, két mosolygó női arcot látott maga fölött: Dr. Crusherét, és egy romulánét. Az utóbbitól kényelmetlen érzése támadt.

– A remán… – kezdte, és megpróbált lekászálódni az ágyról.

Dr. Crusher szelíd erőszakkal visszaültette.

– A fogdában van. A társaival együtt. Bevallom, parancsnok, szörnyen rám ijesztett. Az az igazság, hogy majdnem… meghalt. Ha újra végre akar hajtani egy olyan vakmerő mutatványt, amilyet nemrég bemutatott…

– Nem értem – mondta Worf. Meglepte a doktornő jóindulatú kötözködése.

– Magára vonta a remán figyelmét. Kis híján sikerült feláldoznia magát, parancsok. Ha még egyszer ilyet tesz, esküszöm, hogy azonnal lelövöm!

Worf felmordult. Gyanította, hogy ez a megjegyzés is olyasmi lehet, amit a földlakók humornak neveznek.

– Most már kiválóan érzem magam, doktornő – mondta büszkén. – Visszatérek a posztomra. – Felállt. – Egyébként… Köszönöm, hogy megmentette az életemet.

– Nem én tettem. – Dr. Crusher a romulán nőre mutatott. – Dr. Venorát illeti a köszönet. A hölgy a Valdore orvosa.

Worf megállt, és végigmérte a Crusher mellett várakozó nőt. Már nem volt fiatal, hiszen őszült, de ez semmit sem jelentett. A romulánok, akárcsak a vulkániak, sokáig éltek; Worf gyanította, hogy Dr. Venora is elmúlt már vagy száz éves. Talán már akkor is élt, amikor a romulánok még irtották az embereket; akkor viszont már egészen biztosan világon volt, amikor népe harcosai végrehajtották a Khitomeren azt a szörnyű mészárlást…

Worf szerette volna megkérdezni a doktornőtől, mi a véleménye az ilyen tettekről, helyesnek tartotta, vagy esetleg elítélte azt az akciót, amelynek során az ő szülei is elpusztultak. Végül azonban hallgatott. Tulajdonképpen nem számított, hogy akkor hogyan vélekedett, az a lényeg, hogy most itt van az Enterprise fedélzetén, és segít, amiben tud. Életeket ment, és nem gyilkol. Csak ez számít.

Ismét végigmérte Dr. Venorát, és kisöpörte az agyából a Khitomerrel kapcsolatos emlékeket, a romok látványát, a szülei halálsikolyát. Félretolta a gyűlöletet, amely oly sokszor erőt adott neki, és… És nem látott maga előtt mást, csak egy magas, karcsú, fekete hajú nőt, aki mosolyogva nézett vissza rá.

– Köszönöm – mondta Worf a romulánnak. – Köszönöm, hogy megmentette az életemet.

Néhány órával később a kapitány kabinjában kis társaság gyűlt össze: Beverly, Worf és Geordi. Mindhárman a szokásos egyenruhájukat viselték. Picard meghívására érkeztek. Lassan kortyolgatták az értékes, rubinpirosan izzó Chateau Picard bort, és elemezték, újra átgondolták az eseményeket, a rettenetes kalandot, amelyet csak egyik kedves barátjuk önfeláldozása révén sikerült túlélniük.

Kinyílt az ajtó; Riker és Deanna is megérkezett. Picard mindkettejüknek átnyújtott egy pohár bort. Will szomorúan a kapitányra nézett, majd az asztalhoz támaszkodott, és átölelte Deannát.

Mély csend támadt. Picard végignézett a barátain, és lassan felemelte a poharát.

– Azokra, akik már nem lehetnek köztünk – mondta halkan. – A családunkra!

Kiürítették a poharakat. Milyen furcsa, gondolta Picard, nemrég, az esküvőn még vidáman iszogattunk, most viszont… Amióta Datát elveszették, semmi sem volt olyan, mint korábban.

Deanna kitalálhatta a kapitány gondolatait. Felnézett Willre, aki megértette a néma kérést, és a maga jellegzetes módján elmosolyodott. Amikor megszólalt, a hangja meglepően vidám volt.

– Amikor először találkoztam Datával – mondta –, a holofedélzeten, egy fa alatt ácsorgott, és fütyörészett. Arra gondoltam, nála mókásabb fickót még életemben nem láttam!

Riker úgy vigyorgott, hogy a többiek önkéntelenül elmosolyodtak, még Picard arcán is megjelent a vidámság halvány, bár szomorkás jele.

– Bárhogy erőlködött – folytatta Riker –, hamisan fújta azt az átkozott dallamot!

– És akkor se tudott volna elmondani egy viccet, ha az élete függ tőle! – vette át a szót Geordi.

Deanna és Beverly hangosan felnevetett.

– Emlékeznek arra – kérdezte a mérnök –, amikor elkészítette azt a holodíszletet? A színpadi viccmesélést akarta gyakorolni. Előadást akart tartani nekünk!

Picard csendesen mosolygott, és élvezettel hallgatta, ahogy barátai felidézték Data életének legvidámabb pillanatait. Arra gondolt, hátralévő életét az androidtól kapta ajándékba, és megfogadta, ezt az időt úgy fogja kihasználni, olyan hasznossá fogja tenni magát, hogy méltó legyen ahhoz az áldozathoz, amelynek révén hozzájutott.

Geordi La Forge számára a legnehezebb pillanat az volt, amikor be kellett lépnie Data kabinjába, hogy összeszedje halott barátja holmiját. Egyedül talán könnyen elvégezte volna a feladatot, ám Worf ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen. A klingon előtt nem mert sírni, így nem csak az emlékekkel, de a könnyeivel is meg kellett küzdenie.

A kabinról senki sem mondta volna meg, hogy nem ember, hanem android lakta. Geordi a Sherlock Holmes-féle sapkára, a hegedűre és Data festményeire pillantott. A tárgyak arról árulkodtak, hogy tulajdonosuk különleges egyéniséggel rendelkező, kissé különc élőlény.

Geordi kivette a szekrényből a Holmes-pipát, merengve maga elé tartotta. Úgy érezte, Data ott van a közelében, csak a karját kell kinyújtania, hogy megérintse.

A szekrényben megmozdult valami. Halk koppanás, majd fájdalmas nyávogás hallatszott. Data narancsvörös macskája, Pötty kiugrott a konzolra, és bosszankodva a két tisztre fújt.

Geordi a klingonra nézett, aki tanácstalanul megvonta a vállát. Mi az ördögöt kezdjenek a macskával? Data valószínűleg Geordira bízta volna. A mérnök lélekben felkészült arra, hogy ezentúl együtt kell laknia Pöttyel. Lehajolt, hogy megkeresse az edényeit és a játékszereit, ám az állat másként gondolta a dolgot. Habozás nélkül Worf ölébe ugrott. A meglepett klingon ügyetlenül tartotta maga elé.

– Én nem vagyok olyan… macskás típus – morogta.

– De! Szerintem illik hozzád! – nevetett Geordi.

Worf a macskára nézett. Pötty kényelmesen elhelyezkedett az erős karok között, és boldog dorombolásba kezdett. A klingon bosszúsnak szánt, de gyanúsan kedves sóhajt hallatva megcsóválta a fejét. Geordi vigyorogva nézett a furcsa párra.

Picard képtelen volt elaludni. Úgy érezte, beszélnie kell valakivel, ki kell öntenie a szívét; el kell mondania valakinek Datával kapcsolatos érzéseit és azt, hogy az android mit jelentett a számára, mit tanult tőle, mire nevelte.

Csupán egyetlen olyan lény létezett, aki előtt meg tudott nyílni. Felkelt, végigsietett a sötét folyosókon, és a kabinjába vitte ezt a valakit. Leült az aszta a mesélte az illetőnek Data történetét. A A legelső találkozásukkal kezdte, és annak a pillanatnak a leírásával fejezzte be, amikor az android hősies önfeláldozásaval megmentette a legénység életét.

– Nem tudom, hogy értesz-e valamit ebből az egészből – mondta végül –, de azt akartam, hogy tudd, milyen ember volt. – Szándékosan használta az „ember” kifejezést. Ha valaki, akkor Data kiérdemelte, hogy így nevezzék. – Ránk akart hasonlítani, és közben éppen ő mutatta meg nekünk, mit jelent embernek lenni…

Elődre nézett. Az android külsőre Data mása volt, ám a szeme mechanikusan csillogott. A jelek szerint az agya

is úgy működött, akár egy gép.

– A fivérem nem volt ember – jelentette ki.

– Nem, valóban nem volt az – felelte Picard –, de annyira érdekelte az emberi lét minden egyes részlete, hogy segített nekünk abban, hogy felfedezzük énünk legszebb, legértékesebb részeit. Data… Több akart lenni egyszerű androidnál. Ránk akart hasonlítani, és észre se vette, hogy bizonyos értelemben túltett rajtunk.

– Ezt nem értem.

Picard felsóhajtott.

– Remélem, egy nap világos lesz a számodra.

– Kapitány! – hallatszott Worf hangja a kommból. – Kapitány, megérkezett a Hemingway, hogy űrdokkba vontasson minket!

Picard kihúzta magát.

– Indulok. Értesítse Riker parancsnokot. – Felállt, Elődre nézett. – Később még beszélgetünk, jó?

Az android nem válaszolt; üres tekintettel bámult a falra. Picard elszomorodva figyelte, és érezte, ostobaság volt azt hinni, hogy L-5 megérti, milyen volt a „fivére”. Iszonyúan nehéz volt ránézni Data arcára, és közben tudni, hogy a fejéből hiányzik az intelligencia, a kíváncsiság, ami Datát Datává tette. .

Picard az ajtó felé indult.

– Sosem láttam napot – mormolta L-5.

A kapitány hátranézett, aztán megrázta a fejét. Csak képzelődtem… Az android még mindig a falat bámulta, de a tekintete már nem volt üres. Olyan volt, mintha megpróbálna felidézni valamit, ami nagyon fontos.

– Sosem láttam napot – ismételte határozottabban.

– Ily fényesen ragyogni – suttogta Picard.

– Ily fényesen ragyogni – visszhangozta az android. – Sosem láttam dolgot… Sosem láttam dolgot…

– Ily csodásan menni.

– Ily csodásan menni. – Az android elhallgatott. A jelek szerint egyelőre ennyivel is beérte.

Picard a könnyeivel küszködve figyelt, ám Előd nem szólalt meg újra. A kapitány fejcsóválva kisietett a kabinból.

Az Enterprise néhány héttel később a Föld melletti űrdokkok egyikébe, egy mesterséges anyaméhbe került, amelyből a tervek szerint újjászületve kellett kisiklania. Picard valahogy fiatalabbnak érezte magát, és önmagának tett fogadalmához híven megpróbálta másként szemlélni az életet.

Vidáman üldögélt a készenléti szobájában, és a csodálatosan csillogó kristályszoborról a monitorára nézett, amelyről Beverly Crusher mosolygott rá.

A nő az irodájában ült, és annak ellenére, hogy egyfolytában panaszkodott, lerítt róla, remekül érzi magát új pozíciójában. A jelek szerint neki is jót tettek a változások.

– El sem tudja képzelni őket, Jean-Luc! Ezek gyerekek! Mindegyik doktori címet szerzett xenobiológiából, és mindegyik készen áll arra, hogy megküzdjön a kvadráns összes betegségével!

Picard szélesen elvigyorodott.

– Erről egy fiatal doktornő jut eszembe…

– Kiborítanak, Jean-Luc! Egész nap csak kérdeznek. Egész nap? Éjjel-nappal! De az az igazság, hogy imádom őket! Ugorjon át hozzám vacsorára. Személyesen részletesen elmesélem az egészet. A tiszti kaszinóban egy bajon zenekar játszik…

– Pompás lenne – mondta Picard őszintén –, de rengeteg munkám van.

Beverly bólintott, és kedvesen a férfira mosolygott.

– Hát, akkor… majd legközelebb. Az utolsó táncom az öné!

A monitorról eltűnt a doktornő arca.

Halk csengetés hallatszott. Picard felkapta a fejét, és az ajtóra nézett.

– Szabad!

Will Riker lépett be. Olyan barna volt és olyan vidám, hogy Picard-nak meg se kellett kérdeznie, hogyan telt a vakációja az Opál-tengeren.

Deannával akkor találkozott utoljára, amikor a pár hetekkel korábban nászútra indult. Troi tanácsnok nem is próbálta leplezni érzéseit.

– Rettenetes szomorúságot érzek, aminek… én vagyok a forrása – vallotta be. – Hiányozni fog nekem, kapitány.

– Megölelte Picard-t.

A kapitány mosolyogva nézett rá. .

– Én pedig úgy érzem, valaki optimistán tekint a jövőbe. Azt hiszem, mindketten oda tartunk, ahol valóban boldogok leszünk.

Deanna felnevetett.

– Én az Opál-tengerre megyek!

– Én pedig itt maradok – bólintott Picard, majd színlelt szigorúsággal hozzátette: – Tegyen meg nekem egy szívességet…

A nő kíváncsian nézett rá.

– Ne gondoljon rám! Ezt tekintse parancsnak!

Deanna mosolyogva bólintott, és távozott. Azóta nem találkoztak.

Most pedig eljött a pillanat, amikor Will Rikertől is végleg búcsút kellett vennie.

– Will! – kiáltott fel a kapitány, és érezte, furcsán összeszorul a torka.

Riker vigyázzba vágta magát. Ideges, gondolta Picard.

– Kapitány, kérek engedélyt a hajó elhagyására!

Picard mosolyogva felállt, és ismét azokra gondolt, akiktől az utóbbi időben meg kellett válnia. Data. Beverly. Deanna. És most Will!

– Az engedélyt megadom – felelte erőltetett keménységgel. – Merre indul a Titán, parancsnok?

Riker elvigyorodott.

– A Semleges Zónába. Felállítunk egy új egységet. A jelek szerint a romulánok fel akarják melegíteni a kapcsolatokat. Tárgyalni fogunk.

Picard büszkén bólintott.

– Erre a feladatra el sem tudok képzelni önnél megfelelőbb embert. – Kis szünetet tartott, majd sokkal komolyabban folytatta. – Adhatnék egy tanácsot, kapitány?

Riker bólintott.

– Megköszönném, uram…

– Ha az első tisztje nem akarja engedni, hogy veszélyes küldetésre induljon…

– Nem törődöm vele! – fejezte be Riker.

Elmosolyodtak, majd ismét komollyá vált az arcuk.

– Megtiszteltetés volt önnel szolgálni, uram – mondta Riker.

Picard őszinte tisztelettel nézett rá.

– Számomra volt öröm, Riker kapitány! – Kezet fogtak, majd Riker megfordult, és kisietett a helyiségből.

Riker kilépett a hídon uralkodó káoszba, és kis híján orra bukott az egyik konzol alatt fekvő technikus lábában. Geordi a saját konzoljánál, egy fiatal tiszt segítségével dolgozott, Worf pedig komoran méregette azt a technikust, aki éppen Picard új parancsnoki székét illesztette a helyére.

Riker felpillantott a híd elülső részén tátongó lékre, és Data jutott az eszébe. Nehezen vált meg az Enterprise-tól, az emlékek ezer szállal kötötték a hajóhoz, de szokásához híven megpróbált valami vidám dologra gondolni.

Egy fiatal, gyerekes arcú tiszt lépett hozzá. A külseje alapján ítélve a Földön született.

– Riker kapitány? – kérdezte félénken. – Martin Madden vagyok, az új első tiszt.

Riker végigmérte a kölyköt. Intelligens, ideges, és túlságosan fiatal!

– Parancsnok – mondta udvariasan.

– Még nem találkoztam a kapitányunkkal – mondta Madden. – Arra gondoltam, esetleg elárulhatna néhány apróságot. Mire figyeljek? Hogyan kezeljem az öreget?

– Nos… – Riker elmosolyodott. – A legfontosabb, hogy Picard kapitány nem tartozik azon tisztek közé, akik szentnek tartják a Szabályzatot. Időnként kissé lazán intézi az ügyeket… Ha jó benyomást akar gyakorolni rá, akkor egyszerűen tegezze le, és szólítsa Jean-Lucnek.

Madden szélesen elmosolyodott.

– Köszönöm, uram!

Riker bólintott, és elégedetten a turbólift felé indult. Hirtelen megállt, és visszafordult.

Még egyszer körülnézett a hajón, amely tizenöt éven át volt az otthona. Az Enterprise mindig megújult, mindig megváltozott, de a lényegét tekintve mindig ugyanaz maradt…

Worf és Geordi elkapta Riker pillantását. Elmosolyodtak, és kedvesen bólintottak.

William Riker kapitány mély lélegzetet vett, belépett a turbóliftbe, és elhagyta az Enterprise fedélzetét.

Picard kilépett a hídra, hogy ellenőrizze, mi történik a parancsnoki állás körül, hogyan haladnak a munkák, ám alig tett egy-két lépést, egy fiatal, ismerős arcú tiszt jelent meg előtte.

– Martin Madden parancsnok szolgálatra jelentkezik, uram!

Picard végigmérte a fiút. Aha, gondolta, már láttam a dossziéját…

– Üdvözlöm a fedélzeten, parancsnok. Remélem, nem bánja, hogy éppen hozzánk osztották be.

– Megtiszteltetésnek tartom, uram!

Picard bólintott.

– Jöjjön, máris szükségem van magára. Ellenőriznünk kell a javítási munkálatokat. – Körbemutatott. – Ahogy látja, van mit megtárgyalnunk. Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk? A kabinomban, mondjuk hétkor?

– Remek! – Madden habozott, majd könnyed hangon hozzátette: – Igazán nagyon rendes tőled, Jean-Luc.

Picard összehúzta a szemét, és úgy mérte végig Maddent, ahogy a sólyom a prédát, amire lecsapni készül.

A fiatal tiszt elsápadt.

– Ezek szerint Riker kapitány csak ugratott?

Picard egyetlen szigorú pillantással felelt. Magára hagyta a döbbent fiút, a székéhez sietett, ahol Worf éppen leteremtette a szerelést végző technikust.

– Meg kell várnunk, hogy a kapitány… – kezdte Worf, de amikor meglátta Picard-t, elhallgatott. – Uram!

– Ez a tökéletes kapitányi ülés – mondta a technikus. – A legmodernebb formák, csatlakozás minden egyes

– Hiába mondom neki, hogy ön a régi székét akarja! - szakította félbe Worf.

– Nos, ha már itt van, kipróbálom ezt. – Picard leült, és lassan körbenézett a legénység régi tagjain, és az ismeretlen, gyerekarcú újoncokon. Itt aztán rengeteg tapasztalatot gyűjthetnek, gondolta. Tanítanom kell őket, de közben én is sokat fogok tanulni tőlük…

Worfra és a technikusra pillantott, akik feszülten várták, mit mond az új székről.

– Elég jó – mondta Picard. A klingon csalódott képet vágott, a technikus viszont elvigyorodott. A kapitány figyelmét nem kerülte el, hogy Worf és Geordi jelentőségteljes pillantást vált.

– Nyomja meg ezt a gombot, uram! – fontoskodott a technikus.

Picard megnyomta a gombot. Fémpántok csattantak össze a dereka és a mellkasa körül. A kapitány meghökkent, aztán elmosolyodott.

– Már éppen ideje volt. – Ismét megnyomta a gombot; a pántok visszahúzódtak a helyükre.

Picard az új első tisztre nézett.

– Parancsnok, foglaljon helyet…

Madden beleült Will Riker régi székébe. Picard odahajolt hozzá, és az orra alá tartott egy írásos dokumentumot.

– Megkaptuk az első feladatunkat – mondta. Hirtelen nyugalom áradt szét benne. Miért is idegeskedett volna? A helyén volt, dolgozott, azzal foglalkozott, amit szeretett. Ismét Datára gondolt. Hálás volt az androidnak ezért a pillanatért. – A Denab-rendszerben fogunk felderítő munkát végezni. Eléggé izgalmas lesz, ugyanis azon a helyen még senki sem járt előttünk…

Eközben a hídtól távol, Data régi kabinjában az L-5-ös android, vagyis Előd emlékezett és énekelt:

Sosem láttam napot

Ily fényesen ragyogni,

Sosem láttam dolgot

Ily csodásan menni,

Nézem a napokat,

Ahogy elsietnek –

Mikor szerelmes vagyok,

mily gyorsan repülnek!

Kék ég mosolyog rám,

Semmi más csak kék ég

mit látok már.

Rigó vígan dalol,

Csak hallgatom,

így telik napom.

{1} A dal eredeti címe: Blue Sky, szerzője Irving Berlin, legismertebb előadója Frank Sinatra volt.