Francis Carsac

A világűr Robinsonjai

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1972

A mű eredeti címe: Les robinsons du cosmos

Editions Opta. Paris 1970.

Fordította: Gyáros Erzsébet

Az utószót írta: Kuczka Péter

Előszó

Ebben a könyvben nem a kataklizmát vagy Tellus meghódításának történetét szándékszom elbeszélni. Mindezt részletesen megtalálhatjátok fivérem műveiben. Én egyszerűen csak a saját életemet fogom elmesélni. Ti, akik leszármazottaim vagy társaimnak ivadékai vagytok, és abban a világban éltek, amely születéstek jogán a tiétek, talán szívesen megismernétek egy másik világban született ember érzéseit és küzdelmeit, akit egy példátlan és mindmáig nem tisztázott természeti jelenség vetett ide, és aki annak idején csaknem kétségbeesett, mielőtt megértette, hogy mily csodálatos kaland kínálkozik számára.

Miért írom ezt a könyvet? Közületek valószínűleg kevesen fogják elolvasni, hiszen a lényeget ismeritek. Ezért főképp az eljövendő korok számára írok. Emlékszem, hogy azon a Földön, amely számotokra ismeretlen, és az Űr valamely eldugott zugában rejtőzik, a történészek kíváncsisága az elmúlt idők embereinek tanúságaihoz kötődött. Ha majd öt vagy hat évszázad lepergett, ez a könyv, mint a Nagy Kezdet egyik szemtanújának beszámolója, érdekessé válhat.

Abban az időben, amikor elbeszélésem kezdődik, még nem voltam az a hajlott és kissé fecsegő aggastyán, mint most. Akkor huszonhárom éves voltam; azóta hatvan esztendő telt el. Hatvan év, amely úgy suhant el, mint egy gyors hullám. Tudom, hogy hanyatlók: mozdulataim már nem olyan pontosak, mint valaha, gyorsan kifáradok, és kevés dolgot szeretek, kivéve gyermekeimet és unokáimat, talán még kissé a geológiát, és azt, ha melenget a nap vagy inkább a napok, minthogy itt két nap világít, így hát sietek, hogy lediktáljam Pierre unokámnak egy emberi sors pótolhatatlan és egyedülálló históriáját; az én kezem már túlságosan remeg az íráshoz. Munkámban segít az egész életemben vezetett naplóm, amelyet majd megsemmisítek, ha feladatom elvégeztem. Most minden lényeges dolgot el fogok mondani. Ami a többit, múltam egyszerű örömeit és fájdalmait il eti, nem szándékozom kiszolgáltatni a történészek olykor kissé szadista kíváncsiságának.

Diktálás közben az ablakon át elnézem a szélben ringó búzát, és egy percre úgy tűnik, mintha ismét szülő Földemen lennék, mindaddig, amíg észre nem veszem, hogy a fák kettős árnyékot vetnek…

1. A kataklizma

Az előjelek

Mindenekelőtt: ki vagyok én? Számotokra, akik közvetlen leszármazottaim vagytok, szükségtelenek a pontos adatok. De gyermekeitek, később pedig gyermekeitek gyermekei csakhamar elfelejtik még azt is, hogy valamikor léteztem. Milyen keveset tudok én is a saját nagyapámról!

1985 júliusában fejeztem be első tanársegédi évemet a Föld egyik városában, Bordeaux-ban, az ottani tudományegyetem geológiai tanszékének laboratóriumában. Akkor huszonhárom éves, korántsem szép, de jól megtermett fiatalember voltam. Ha most, az ifjú óriások e világában kortól összetöpörödött alakom szánalmas látványt nyújt is, 183 centiméteres magasságom a Földön tekintélyesnek számított. Telluson a 183 csak középtermet! Ha tudni akarjátok, hogy milyen voltam, nézzetek első unokámra, Jeanra. Ő pontos mása hajdani énemnek: barna, nagy orrú, nagy kezű, zöld szemű fiú.

Nagyon örültem kinevezésemnek, így ugyanabba a laboratóriumba kerültem vissza, ahol néhány évvel korábban első kövületeimet rajzolgattam. Sokat mulattam a diákok által elkövetett hibákon, amikor összetévesztettek két hasonló alakot, holott azok a tapasztalt szem számára azonnal megkülönböztethetők.

Elérkezett tehát a július. A vizsgák befejeződtek, és én felkészültem, hogy a szünidőt Paul fivéremmel nagybátyánknál, Pierre Bournat-nál töltsem, aki az Alpokban újonnan épült obszervatórium igazgatója volt. Az ottani 5,5 méteres óriástükör lehetővé tette a francia csillagászok számára, hogy amerikai kolégáikkal azonos esélyekkel versenyezzenek. Nagybátyámat a helyettese, Robert Ménard segítette munkájában, egy negyvenéves, bámulatosán nagy tudású és, igénytelen ember, továbbá egy sereg csil agász, kalkulátor és technikus, akik még nem érkeztek oda, amikor a kataklizma lezajlott, mert kiküldetésben vagy szabadságon voltak. Nagybátyám mellett Ménard-on kívül csak két tanítványa, Michel és Martine Sauvage dolgozott, akiket akkor még nem ismertem. Michel hat évvel ezelőtt halt meg, és Martine, a nagyanyátok, amint tudjátok, csak három hónapja hagyott itt örökre.

Abban az időben sejtelmem sem volt azokról az érzelmekről, amelyek később hozzájuk fűztek. Inkább magányos természetű lévén, őszintén szólva megelégedtem volna nagybátyám és fivérem társaságával — Ménard nem számított —, és a Sauvage testvérpárt fiatalsága ellenére vagy éppen azért holmi betolakodónak tekintettem. Michel akkor harmincéves volt, Martine huszonkettő.

Pontosán 1985. július 12-én 16 órakor hallottam először a kataklizma előjeleiről. Már végeztem a csomagolással, amikor csöngettek. Kinyitottam az ajtót, a küszöbön unokafivérem, Bemard Verilhac ál t, aki szintén geológus volt, akárcsak én. Három évvel korábban részt vett az első nemzetközi Föld-Mars expedícióban. A múlt évben ugyancsak odaindult.

— Ez alkalommal honnan jössz? — kérdeztem tőle.

— Egy kis körutazást tettünk leszál ás nélkül, a Neptunus pályáján is túljutottunk. Akár egy üstökös.

— Minden jól ment?

— Természetesen! Egy sereg csodálatos fényképet készítettünk. De a visszatérésnél nehézségeink támadtak.

— Baleset?

— Nem. Eltértünk az iránytól. A navigátor szerint ez olyan volt, mintha egy hatalmas méretű, anyagi, de mégis láthatatlan tömeg siklott volna be a naprendszerbe.

Az órájára nézett.

— 16 óra 20. Mennem kel. Kellemes vakációt. Mikor jössz egyszer te is velünk? A következő cél: a Jupiter bolygói. És tudod, ott két, sőt több geológus számára is akad majd munka! Azt hiszem, azon a vidéken szép és eléggé újszerű témát találhatsz a disszertációdhoz. Nos, erről még beszélgetünk. Az a szándékom, hogy ezen a nyáron meglátogatom a nagybátyádat.

Az ajtó becsukódott mögötte. Soha többé nem láttam viszont.

Kedves öreg Bemard! Bizonyára meghalt. Most 96 éves lenne. Ha tudta volna, mi vár rám, nyilván nem megy el. Fivérem és én még aznap este vonatra ültünk. Másnap 16 óra körül megérkeztünk a… pályaudvarra, a neve nem fontos; nem jegyeztem fel, és nem jut az eszembe. Jelentéktelen kis pályaudvar volt. Vártak ránk. Egy autóhoz támaszkodva nálam magasabb, szőke fiatalember integetett felénk. Bemutatkozott.

— Michel Sauvage vagyok. Nagybátyja elnézését kéri, de nem tudott kijönni, mert fontos és sürgős munkája van.

— Történt valami a csil agködökben? — kérdezte fivérem.

— Nem a csillagködökben. Talán a Világegyetemben. Tegnap este egy nemrég felfedezett szupernóva miatt le akartam fényképezni az Andromédát. Beirányítottam a számítógépes nagy teleszkópot, de szerencsére, kíváncsiságból a „keresőn” át egy pillantást vetettem a nagy teleszkóp mel ett álló kis távcsőbe. Az Androméda nem volt a helyén! Megtaláltam… de 18 foknyira a normális helyzetétől!

— Ejha! — kaptam fel a fejem. — Bemard Verilhac tegnap azt mondta…

— Visszatért? — vágott közbe Michel.

— Igen, a Neptunus pályája mögül. Azt mondta, hogy vagy a számításaik voltak hibásak, vagy valami eltérítette őket visszafelé jövet.

— Ez nagyon fogja érdekelni Bournat urat.

— Valószínűleg Bemard a nyáron eljön az obszervatóriumba.

Addig is írok neki, és megkérem, írja le részletesen, hogyan történt.

Beszélgetés közben az autó sebesen haladt a völgyben. Az út mel ett egy vasúti sínpár futott.

— A vonat most átmegy a falun?

— Nem, ezt a vonalat nemrég építették a könnyűfém üzem részére, amelyet mi örököltünk. Szerencsére a fémfeldolgozás minden fázisa elektromos árammal történik. Ha füstölne, vagy az üzemet vagy az obszervatóriumot el kellene innen költöztetni.

— Nagy az üzem?

— Jelenleg 550 munkással dolgozik. De hamarosan legalább kétszer annyian lesznek.

Megindultunk az obszervatóriumhoz vezető kanyargós úton.

Annak a kis hegyfoknak a lábánál, amelyre épült, egy magasan fekvő völgyben kedves falucska bújt meg. Kissé feljebb nőtt ki a földből az üzem meg a személyzet előre gyártott lakóházaiból ál ó település. Egy magasfeszültségű vezeték húzódott a távolba, a hegyek mögé.

— A vezeték speciálisan az üzem részére épült vízi erőműtől jön. Bennünket is el át árammal — magyarázta Michel.

Az obszervatórium tövében épült házakban lakott a nagybátyám az asszisztenseivel.

— Micsoda változás két év óta! — jegyezte meg fivérem.

— Ma este sokan leszünk az asztalnál: a nagybátyád, Ménard, ti ketten, a húgom meg én, Vandal, a biológus…

— Vandal! Születésem óta ismerem! A család régi barátja.

— Egyik akadémiai kollégájával van itt, a híres sebésszel, Massacre-ral.[1]

— Micsoda fura név egy sebész számára — tréfálkozott Paul fivérem. — Brr! Nem szeretném, ha ő operálna.

— Nincs igazad. Massacre ma Franciaország, sőt valószínűleg Európa legügyesebb sebésze! Azonkívül itt van még Massacre egyik barátja és egyben tanítványa, André Breffort antropológus.

— Az a Breffort, aki a patagonokkal foglalkozik? — kérdeztem.

— Ő az. Bármilyen tágas is a ház, zsúfolva van.

Amint megérkeztünk, felmentem az obszervatóriumba, és kopogtattam nagybátyám dolgozószobájának ajtaján.

— Lehet! — üvöltötte.

— Ó, te vagy az — folytatta megszelídült hangon. Felállt karosszékéből, és kiegyenesítve hatalmas termetét, medveszorításával átölelt. Még ma is látom őt, szürke hajával és szemöldökével, szénfekete szemével és mellényén szétterülő, dús ében-szakállával.

Egy félénk „Jó napot, Bournat úr” hallatán megfordultam. A vézna Ménard ott állt asztalánál, algebrai jelekkel telefirkált papírjai előtt. Ménard szemüveges emberke volt, kis kecskeszakál al és hatalmas, ráncos homlokkal. E jelentéktelen külső egy tizenkét nyelvet beszélő embert takart, aki fejből elképesztő gyököket vont, és akinek a matematika és a fizika legmerészebb spekulációi is oly ismerősek voltak, mint nekem Bordeaux környékének alsó miocén rétegei. Ilyen tekintetben nagybátyám, ez a csodálatra méltó megfigyelő és kísérletező, a bokájáig sem ért fel, ketten együtt alkották az egész csillagászat és a nukleáris fizika agytrösztjét.

Írógépkattogás terelte figyelmemet egy másik sarok felé.

— Igaz — szólalt meg nagybátyám. — Elfelejtettelek bemutatni.

Kisasszony, ez itt Jean unokaöcsém, egy semmirekel ő, aki még egy összeadást sem tud pontosan elvégezni. A család szégyene!

— Nem én vagyok az egyetlen — tiltakoztam. — Paul sem különb nálam!

— Ez igaz — ismerte be. — Ha elgondolom, hogy az apjuk csak úgy játszadozott az integrálokkal! Hanyatlik a fajtánk! De végül is ne tagadjuk le azt sem, amit tudnak. Jean kitűnő geológus lesz, és azt hiszem, Paul is ért valamit az asszírokhoz.

— A hindukhoz, bácsikám, a hindukhoz!

— Egykutya! Jean, ez itt Martine Sauvage, asszisztensnőnk, Michel húga.

— Örvendek — nyújtotta kezét a lány.

Kissé káprázott a szemem. Azt vártam, hogy egy szemüveges, hegyes orrú laboratóriumi patkányt találok itt. Ehelyett azonban egy görög szoborhoz hasonló, erős termetű lány ál t előttem, hosszú és olyan fekete hajjal, mint amilyen szőke volt a bátyjáé, talán kissé alacsony homlokkal, de pompás zöldesszürke szempárral; szabályos arca kétségbeejtett tökéletességével. Nem lehetett azt ál ítani, hogy csinos. Kifejezetten szép volt, szebb minden nőnél, akit valaha is láttam.

Nyíltan és kurtán megszorította kezem, aztán újra belemerült számításaiba. Nagybátyám félrehúzott.

— Látom, hogy Martine mennyire hatott rád — zsörtölődött. — Mindig ez történik. Feltételezem, hogy azért, mert annyira el entétben áll ezzel a hellyel. Most pedig, ne haragudj, de estig be kel fejeznem a munkámat, hogy felkészüljek az éjszakai megfigyelésekhez. Amint tudod, még nincs itt a személyzetem. Fél nyolckor vacsorázunk.

— Valami fontos munka? — kérdeztem. — Michel említette, hogy különös jelenségek mutatkoznak…

— Különös jelenségek! Nyugodtan mondhatod, hogy ez minden eddigi tudományunkat romba dönti! Képzeld csak el: az Androméda 18 foknyira eltér a normál helyzetétől! Két dolog lehetséges. Az egyik, hogy a ködfolt valóban elmozdult, de ebben az esetben, minthogy tegnapelőtt még a helyén volt, egy fizikailag lehetetlen sebességet kellett elérnie. Vagy pedig — és ez nemcsak az én véleményem, hanem Mont Palomar-beli kollégáimé is — a fényét térítette el valami, ami tegnapelőtt még nem volt ott. És nemcsak az Androméda fényét, hanem mindazon csillagokét is, amelyek ugyanabban az irányban helyezkednek el, a Neptunusét és talán…

Egyetlen feltételezés van csupán, amely nem tűnik túlságosan abszurdnak. Tudod, il etve inkább nem tudod, hogy a fény egy intenzív gravitációs tér által eltéríthető. Minden jel arra mutat, hogy az Androméda és a Föld között, a naprendszeren belül egy hatalmas tömeg jelent meg. És ez a tömeg láthatatlan! Őrület és lehetetlenség, de mégis így van!

— Bernard azt mondta, hogy amikor utolsó expedíciójáról visszatért…

— Láttad Bernard-t? Mikor?

— Tegnap.

— Mikor jött vissza?

— A tegnapra virradó éjszaka, éppen a Neptunus pályája mögül, ő mesélte, hogy visszafelé valószínűleg eltérítette őket valami az iránytól…

— Mennyire? És mikor?

— Nem kérdeztem! Úgy eltűnt, akár a huzat! Arra készül, hogy a nyáron eljön ide!

— A nyáron! Valóban! A nyáron! Nos, táviratozz neki, hogy azonnal jöjjön ide társaival meg a fedélzeti naplójával. A kertész fia majd feladja a táviratot. Talán itt van a rejtély nyitja! A nyáron! Indulj, siess! Mi az, még mindig itt vagy?

Eltűntem és megfogalmaztam a táviratot. A kis Benoit szaladt vele a faluba. Soha nem fogom megtudni, hogy Bernard megkapta-e vagy sem.

Ezután nagybátyám házába mentem, ahol találkoztam a meghívottakkal. Először Vandallal, akinek tanítványa voltam, amikor első szigorlatomra készültem. Vandal magas, hajlott hátú, s alig negyvenöt esztendős létére már ezüstös hajú férfi volt. Bemutatott barátjának, Massacre-nak, egy határozott mozgású, barna emberkének, valamint Breffort-nak, ennek a nyurga, csontos és hallgatag férfinak.

Pontosan 7 óra 20 perckor megérkezett nagybátyám és kísérete, és 7 óra 30 perckor asztalhoz ültünk.

A szemmel láthatóan gondterhelt nagybátyámon és Ménard-on kívül mindnyájan vidámak voltunk, még Breffort is, aki jókedvűen számolt be arról, hogy milyen nehézségek árán sikerült egy megtisztelő, de nem túlságosan kellemes házasságot elkerülnie a tűzföldi Ona főnök lányával. Engem teljesen lenyűgözött Martine.

Amikor komoly volt, szép arca hideg márványhoz hasonlított, de ha nevetett, csillogott a szeme. És ha fejét kissé hátravetve megrázta dús haját, hitemre, még szebb lett.

Ezen az estén nem sokáig örülhettem társaságának. 8 óra 15 perckor nagybátyám felállt, és intett neki. Ménard-ral együtt hármasban távoztak; az ablakon át láttam, amint az obszervatórium felé igyekeznek.

A kataklizma

A kávét a teraszon ittuk meg. Langyos este volt. A lenyugvó nap vörösre festette a keletre fekvő, elég távoli, magas hegyeket. Michel a bolygócsillagászati tanulmányok hanyatlásáról beszélt, amely azóta észlelhető, amióta — az ő kifejezésével élve — a Paul Bernadac-expedíció a „színhelyen” járt. Utána Vandal ismertette a legújabb biológiai kutatások eredményeit. Leszállt az éj. A hegyek felett félhold ragyogott, szikráztak a csillagok.

Az éjszaka hűvösre fordult, ezért visszatértünk a nagyterembe, de odabent nem gyújtottunk világosságot. Szemben ültem az ablakkal, Michel mellett. Ennek a régi estének minden részlete mélyen bevésődött az emlékezetembe! Az obszervatóriumnak az égre rajzolódó kupoláját nézegettem, és körülötte a melléktávcsövek részére épült tornyocskákat. A társalgás félbeszakadt. Michel meg én félrehúzódva beszélgettünk. Nem tudtam, miért, de boldognak és könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem magam. Oly kényelmesen ültem karosszékemben, mint ahogy a jó úszó lebeg a vízen.

Az obszervatóriumban apró fény gyulladt ki, elaludt, majd ismét felvillant.

— A főnöknek szüksége van rám — mondta Michel. — Odamegyek.

Karórája világító számlapjára pillantott.

— Hány óra? — kérdeztem.

— 11 óra 36 perc.

Felállt, és mindnyájunk legnagyobb megdöbbenésére ez az egyszerű mozdulat a mintegy három méterre levő másik falhoz vetette.

— De hiszen… súlytalanná váltam!

Magam is felálltam, és elővigyázatosságom ellenére bevertem a homlokom a falba.

— Ejnye!

Megdöbbent kiáltások hallatszottak. Néhány pillanatig úgy keringtünk a teremben, mint a széltől sodort porszemek. Mindenkit egyforma szorongás fogott el. Valami belső ürességet, szédülést éreztünk; a fent és a lent fogalmát csaknem teljesen elvesztettük. A bútorokba kapaszkodva mentem az ablakig. Nem, ez nem igaz, megőrültem!

A csillagok olyan féktelen sarabande-ot jártak, mint ahogy visszfényük szokott táncolni a hul ámzó víz tükrén. Lüktettek, növekedtek, kihunytak, ismét felbukkantak, egyik helyről hirtelen a másikra siklottak.

— Nézzétek! — kiáltottam.

— Ez a világ vége — nyögte Massacre.

— Azt hiszem, valóban ez a vég — súgta Michel, és uj ai a vál amba mélyedtek.

Kimerült szemem elfordítottam a csillagok táncáról.

— A hegyek!

A hegyek ormai kezdtek eltünedezni! A legközelebbi csúcsok még épek voltak, de balra, a legtávolabbiakat úgy lemetszette valami, mint ahogy a kés szeli a sajtot. És ez a jelenség egyenesen felénk tartott!

— A húgom! — kiáltott fel rekedten Michel, és az ajtó felé rohant.

Láttam, hogy hosszú, több mint tízméteres, ügyetlen léptekkel szökdécsel az obszervatóriumhoz vezető ösvényen. Üres aggyal, már a félelmen is túl rögzítettem magamban a természeti tünemény további alakulását. Mintha egy nagy hullám hömpölygőit volna felénk, egy láthatatlan hullám, amely felett minden eltűnik. Az egész talán húsz másodpercig tartott! Hal ottam társaim fojtott kiáltásait.

Láttam, hogy Michel berohan az obszervatóriumba. De hirtelen az obszervatórium is eltűnt! Még csak annyit tudtam megfigyelni, hogy a néhány száz méterrel lejjebb levő, mintegy borotvával lemetszett hegy miként mutogatja rétegeit, akárcsak egy geológiai ábra, és ezt a látványt egy különös, fakó fény, egy Másik Világ fénye világította meg. Egy pil anattal később a kataklizma fülsiketítő zajjal elért bennünket. A ház megingott, én egy bútorba kapaszkodtam. Az ablak szilánkokra zúzódott, mintha belülről egy gigantikus térd nyomta volna ki. Engem valami kiszippantott a helyiségből.

Ismeretlen erejű szél ragadott el társaimmal együtt, köveknek és bokroknak ütődve, fuldokolva gurultunk lefelé a lejtőn, miközben orromból ömlött a vér. Néhány másodperc, és minden véget ért.

Ötszáz méterrel lej ebb szétszórt testek, fa, üveg- és tetőcserép-maradványok közepette tértem magamhoz. Az obszervatórium ismét felbukkant, látszólag sértetlenül. És nappal volt, furcsa, rézszínű nappal. Felnéztem az égre, ahol egy összezsugorodott, vöröslő, távoli napot láttam. Fülem zúgott, bal térdem feldagadt, a szemem vérbe borult. A levegőben furcsa szag érződött.

Első gondolatom a fivérem volt. Néhány méternyire tőlem a hátán hevert. Odasiettem, és csodálkoztam, hogy ismét van súlyom.

Paul szeme lecsukódott, és lábikrájából, amelyen mély sebet ejtett egy üvegcserép, csurgott a vér. Amikor zsebkendőmmel bekötöttem, magához tért.

— Még élünk?

— Igen. Te megsérültél, de a seb nem súlyos. Megnézem a többieket.

— Menj.

Vandal már feltápászkodott. Massacre szeme bedagadt, de más baja nem esett. Paulhoz ment és megvizsgálta.

— Nem veszélyes. A szorítókötés szinte felesleges. Az ütőér nem sérült meg.

Breffort súlyosabb sebet kapott. Fején nagy lyuk tátongott, elvesztette eszméletét.

— Sürgős kezelésre szorul — mondta a sebész. — Van nálam minden, amire szükség van. Benn hagytam nagybátyja házában.

A házra néztem. Elég jól ellenál t. A tető részben hiányzott, az ablakokban nem maradt üveg, a redőnyök leszakadtak, de a többi része épnek látszott. Breffort-t és fivéremet bevittük a házba.

Odabent a felfordult bútorok tartalma a padlón hevert. Felál ítottuk a nagy asztalt, és ráfektettük Breffort-t. Vandal segített Massacre-nak.

Hirtelen rádöbbentem, hogy mind ez ideig eszembe sem jutott a nagybátyám. Az obszervatórium nyitott kapuja mögött semmi nem mozdult.

— Megyek és megnézem — indultam el sántikálva. Amikor megkerültem a házat, ott találtam Anselme apót, a kertészt, akiről teljesen megfeledkeztem. Erősen vérzett az arca. Beküldtem, hogy kötöztesse be a sebét. Az obszervatóriumba érve, felmentem a lépcsőn. A kupola üres volt, a nagy teleszkóp árván meredezett.

Ménard az irodájában megdöbbent arccal igazgatta a szemüvegét.

— Hol a nagybátyám? — kiáltottam felé.

Zsebkendőjével tisztogatva szemüvegét, felelte:

— Amikor az a dolog történt, ki akartak menni; nem tudom, hol vannak.

Kiáltozva szaladtam kifelé:

— Bácsikám! Michel! Martine!

— Hahó! — válaszolta valaki. Egy sziklaomlás mögött, egy kőtömbnek támaszkodva ült nagybátyám.

— Kificamodott az egyik bokája — magyarázta Martine.

— És Michel?

A körülmények ellenére is megcsodáltam az elszakadt ruhából kilátszó válla gömbölyűségét.

— Vízért ment a forráshoz.

— Nos, bácsikám, mivel magyarázza mindezt?

— Mit mondjak? Semmit sem értek. Hogy vannak a többiek?

Beszámoltam neki a helyzetről.

— Le kell menni a faluba, megnézni, hogy mi van ott — folytatta.

— Sajnos, a nap mindjárt lenyugszik.

— Lenyugszik? Hiszen most kel fel.

— Lenyugszik, bácsikám. Az imént még sokkal magasabban volt.

— Aha, te erről a nyomorúságos, rézszínű kis mécsesről beszélsz? Nézz inkább magad mögé!

Megfordultam, és az összeroskadt hegyek mögött egy kékesen ragyogó napot láttam. Kénytelen voltam belenyugodni a nyilvánvaló igazságba: olyan világba kerültünk, amelynek két napja van.

Az órám 0 óra 10 percet mutatott.

2. A világűr Robinsonjai

A romok

Nem, az érzések rám zúduló lavináját nem tudom leírni. A katasztrófát, minden rendkívülisége el enére, öntudatlanul a földi normák szerinti katasztrófákkal azonosítottam: tengerárra, földrengésre, tűzhányó kitörésére gondoltam. De hirtelen szemben találtam magam a hihetetlen, őrjítő, de a valóságnak megfelelő ténnyel: olyan világba kerültem, ahol két nap világít! Nem, képtelen lennék ecsetelni azt a zavart, amely úrrá lett rajtam. Megpróbáltam tagadni azt, ami nyilvánvaló volt:

— De mégis… a Földön vagyunk! Itt van a hegy, az obszervatórium és ott lent a falu!

— Én is bizonyosan tudom, hogy a Föld egy darabján ülök — felelte nagybátyám. — De minthogy nem vagyok annyira járatlan a csil agászatban, hogy egy ilyen fontos tényt ne ismernék: a mi naprendszerünkben csak egy nap világít, itt pedig kettő van belőle.

— De akkor hol vagyunk?

— Fogalmam sincs róla. Az obszervatóriumban voltunk. Az épület inogni kezdett. Földrengésre gyanakodtam, és Martine-nal együtt elindultunk kifelé. A lépcsőn találkoztunk Michel el, és a jelenség vele együtt bennünket is kivetett a szabadba. Elvesztettük az eszméletünket, és nem láttunk semmit.

— Én láttam — mondtam borzongva. — Láttam, hogy a hegyek az obszervatóriummal együtt eltűnnek egy fakó fényben. Aztán én is odakint találtam magam, és az obszervatórium ismét a régi helyén ál t!

— Ha elgondolom, hogy négy csil agász közül senki nem látta ezt — siránkozott.

— Michel látta a kezdetét. De hol van Michel? Sokáig elmarad…

— Valóban — szólalt meg Martine. — Megyek, megkeresem.

— Nem, majd én megyek érte. Bácsikám, könyörgök, mit gondol, hol vagyunk?

— Még egyszer megismétlem, egyáltalán nem tudom. De annyi bizonyos, hogy nem a Földön. Sőt, talán nem is a mi világegyetemünkben — tette hozzá halkabban.

— És akkor a Föld? Elveszett számunkra?

— Attól tartok, igen. De inkább próbáld megkeresni Michelt.

Alig néhány lépésnyire megpillantottam a fiatalembert. Két férfi kísérte, az egyik harminc év körüli barna, a másik nála tíz évvel idősebb, vörös hajú volt. Michel bemutatta őket, s ezt a szertartást, a körülményeket tekintve, komikusnak találtam. A két férfi Simon Beuvin elektromérnök és Jacques Estranges kohómérnök, az üzem igazgatója volt.

— Körülnéztünk, hogy mi történt — mondta Estranges. — Előbb lementünk a faluba, ahol gyorsan megalakultak a mentőosztagok.

Erősítésül odaküldtük munkásainkat. A templom összeomlott. A községháza maga alá temette a polgármestert és a családját. Az első jelentések szerint a sebesültek száma mintegy ötven, közülük néhány elég súlyos. Tizenegy halott van, ezenkívül a polgármester meg a családja. De a házak többsége áll.

— És maguknál? — kérdezte a nagybátyám.

— Csekély a kár. Tudja, ezek az előregyártott házak könnyűek és egy darabból készülnek. Az üzemben néhány gép elmozdult a helyéről. A feleségem egy-két nem túl mély sebet kapott, ő az egyetlen sebesültünk — válaszolt Beuvin.

— Nálunk van egy sebész. Leküldjük a faluba.

Aztán Michelhez és hozzám fordult:

— Segítsetek felállni, és menjünk a házba. Martine, kísérje oda Ménard-t is. Jöj enek velünk, uraim.

Amikor beléptünk a házba, láttuk, hogy Vandal és Massacre jó munkát végzett. Mindent rendbe tettek. Két ágyon pihent a fivérem és Breffort. Massacre az orvosi táskáját készítette elő.

— Lemegyek a faluba, megnézem, mi van ott — mondta. — Bizonyára akad munka számomra.

— Akad bizony — válaszolta nagybátyám. — Az urak onnan jönnek. Sok a sebesült.

Paul ágya mel é ültem.

— Hogy vagy, öregem?

— Jól. Alig fáj a lábam.

— És Breffort?

— Ő is jól van. Magához tért. Nem olyan súlyos, mint ahogy első pillantásra hittük.

— Akkor lemegyek a faluba — mondtam.

— Helyes — szólt közbe nagybátyám. — Michel, Martine és Vandal, ti is menjetek. Ménard meg én majd ügyelünk itt.

Elindultunk. Útközben megkérdeztem a mérnököket:

— Van fogalmuk a kataklizma kiterjedéséről?

— Nincs —. Várnunk kell. Előbb a falut és a szomszédos tanyákat hozzuk rendbe. Aztán majd távolabb is körülnézünk.

A főutcát szinte teljesen eltorlaszolták az összedőlt házak. A keresztutcák viszont csaknem épen maradtak. A legrosszabb ál apotban a főtér volt, ahol a községházából és a templomból csupán egy halom törmelék maradt. Amikor odaértünk, akkor szabadították ki a romok alól a polgármester holttestét. A mentőosztagok között felfigyeltem egy csoportra, amely mintha összehangoltabban dolgozott volna, mint a többi. Tagjai közül egy férfi lépett elő, és megindult felénk.

— Végre, erősítés! — kiáltotta vidáman. — Szükségünk van rá!

A fiatalember kék munkaruhát viselt. Alacsonyabb volt nálam, de széles vállú, és nyilván roppant erős lehetett. Fekete üstöke alatt, markáns arcában átható nézésű szürke szempár ragyogott.

Rokonszenvesnek találtam, és ez a rokonszenv később barátsággá fejlődött.

— Merre vannak a sebesültek? — kérdezte Massacre.

— A díszteremben. Maga orvos? A kolégája örülni fog a segítségnek.

— Sebész vagyok.

— Ez szerencse! Hé, Jean-Pierre! Kísérd a doktor urat a rendelőbe!

— Én is megyek — ajánlkozott Martine. — Segítek önnek.

Michel és én csatlakoztunk a romeltakarítókhoz. A fiatalember élénk beszélgetésbe merült a mérnökökkel. Aztán odajött hozzánk.

— Nehéz volt meggyőzni őket, hogy az első és legfontosabb feladatuk vizet és áramot adni nekünk, ha lehet. Romot akartak takarítani! Mikor akarják felhasználni a tudományukat, ha nem éppen most? Erről jut eszembe, mi a maguk mestersége?

— Geológus vagyok.

— Csil agász.

— Jó, ennek később talán hasznát vehetjük. Pillanatnyilag nem sürgős. Munkára fel!

— Később? Mit akar ezzel mondani?

— Gondolom, tudják, hogy többé nem a Földön vagyunk? Nem kel nagy tudósnak lenni, hogy ezt észrevegyük! De mégiscsak furcsa! Tegnap még ők parancsoltak nekem, ma meg én jelöltem ki a munkát a mérnököknek!

— De hát kicsoda maga? — kérdezte Michel.

— Louis Maurére vagyok, művezető az üzemben. És maguk?

— Ő Michel Sauvage. Az én nevem Jean Bournat.

— Bournat úr rokona? Rendes fickó az öreg!

Beszélgetés közben nekiláttunk elhordani egy ház romjait. Két munkás csatlakozott hozzánk.

— Pszt! — intett Michel. — Mintha valamit hal ottam volna.

A romhalmaz alól halk segélykiáltások hal atszottak.

— Mondd, Pierre — szólította meg Louis az egyik munkást —, ki lakott ebben a házban?

— Ferrier mama meg a lánya, egy tizenhat éves szép kislány.

Várj csak. Egyszer itt jártam náluk. Ez volt a konyha. Az meg a szoba. Nyilván ott vannak!

Egy félig összeomlott falrészre mutatott. Michel lehajolt, és a réseken át lekiáltott:

— Tartsanak ki! Jövünk!

Nyugtalanul hal gatództunk.

— Gyorsan, gyorsan — felelte egy fiatal, aggódó hang.

Sietve, de módszeresen elkezdtünk alagutat ásni a romok között. Aládúcolására olykor a legvalószínűtlenebb tárgyakat használtuk fel: seprőt, szerszámos ládát, rádiókészüléket. Fél óra múltán a segélyt kérő hang elhal gatott. Mit sem törődve a veszéllyel, kettőzött gyorsasággal folytattuk a munkát, és még idejében sikerült kiszabadítanunk Rose Perriert. Az anyja meghalt.

Ezen a napon sok eredményes és sok eredménytelen mentési akcióban vettem részt, és Rose megmentéséről csak azért számolok be ily részletesen, mert ő volt az, aki később akaratán kívül a spártai Heléna szerepét töltötte be, és az ő személye szolgáltatott okot Telluson az első háborúra.

A lányt beszál ítottuk a segélyhelyre, s minthogy alaposan megéheztünk, leültünk, ettünk valamit. Amikor az órám 7 óra 17 percet mutatott, a kék nap épp delelőn állt. 0 óra körül kelt fel. A kék nap tehát megközelítően 14 órát és 30 percet tartózkodik az égbolton.

Egész délután szakadatlanul dolgoztunk. Estére, mire a kék nap lebukott a nyugati láthatár mögött, és keleten felkelt az aprócska vörös nap, nem maradt sebesült a romok alatt. Számuk nyolcvanegyre emelkedett. Huszonegy halottat számoltunk össze.

A kiszáradt kút körül festői tábor terült el. Karókra kifeszített takarókból vert sátrak alatt húzták meg magukat azok, akik hajlék nélkül maradtak. Louis a mentésben részt vett munkások számára is sátrat emeltetett.

Leültünk az egyik sátor elé. Hideg húst ettünk kenyérrel, utána vörös bort ittunk; úgy éreztem, hogy eddigi életemben nem ettem még ennél finomabb vacsorát. Aztán elsétáltam a segélyhelyig, abban a reményben, hogy találkozom Martine-nál. Csalódtam, a lány aludt. Massacre elégedetten közölte, hogy a sebesültek között alig van egy-két súlyosabb eset. Nagybátyám házából hordágyon lehozatta Breffort-t és a fivéremet. Mindketten jobban voltak.

— Bocsásson meg, de szörnyen fáradt vagyok — mentegetőzött a sebész —, és holnap operálnom kell. Ilyen körülmények között nehéz műtét lesz.

Visszatértem a sátorba, és hamarosan magam is elaludtam szalmából vetett fekhelyemen. Motorberregésre ébredtem. Még „éjszaka” volt, vagyis az a bíbor félhomály, amelyet ti „vörös éjszaka” néven ismertek. Az autó az egyik összeomlott ház mögött ál t. Megkerültem a romokat, és megpillantottam a nagybátyámat.

Vandallal együtt hírekért jött.

— Mi újság? — kérdeztem.

— Semmi. Áram nélkül a kupola használhatatlan. Jártam az üzemben. Estranges azt mondta, hogy hosszú ideig ne számítsunk áramra. Az erőmű nem jött utánunk. Egyébként közölhetem, hogy olyan bolygón vagyunk, amelyik 29 óra alatt fordul meg a tengelye körül, és a tengelye csak kevéssé vagy egyáltalán nem hajlik el pályája síkjától.

— Honnan tudod mindezt?

— Egyszerű. A kék nap 14 óra 30 percig tartott. A vörös napnak 7 óra 15 percre volt szüksége, hogy elérje a tetőpontot. A teljes körforgás tehát 29 óra hosszat tart. Másrészt a napok és az „éjszakák” egyforma hosszúak, holott nem valószínű, hogy az egyenlítő vonalán vagyunk, talán inkább az északi szélesség 45. foka körül. Ebből arra következtetek, hogy a bolygó tengelye csak nagyon kevéssé hajlik el, feltéve, ha nem éppen napéjegyenlőség van. A vörös nap a pályánkon kívül mozog, s nyilván éppúgy kering a kék nap körül, mint mi. Olyan időpontban érkeztünk ide, amikor a két nap és mi oppozícióban vagyunk. Később megeshet, hogy időnként mindkét nap egyszerre fog világítani vagy egyik sem. Tehát lesznek sötét, vagy inkább holdas éjszakák is.

— Hold? Hát hold is van?

— Nézz fel az égre!

A rózsaszínű égen két halvány holdat láttam: az egyik nagyobb volt a mi öreg földi holdunknál, a másik nagyjából akkora.

— Sőt, az imént még három volt — folytatta nagybátyám. — A legkisebb már lenyugodott.

— Mennyi van még hátra az „éjszakából”?

— Alig egy óra. Az üzemben néhány környékbeli gazda járt, kevés az áldozat. De távolabb…

— Meg kellene nézni — mondtam. — Elvinném az autódon Michelt meg Mauriére-t. Meg kel tudnunk, hogy meddig terjed a területünk.

— Akkor veletek megyek.

— Nem, bácsikám. Kimarjuk a bokád. A kocsival mindig történhet valami, és akkor kénytelenek leszünk gyalogolni. Nagyon gyors körutat teszünk. Majd később….

— Jó. Akkor segíts kiszál ni, és kísérj a segélyhelyre. Velem jön, Vandal?

— Szeretnék részt venni ezen a felfedező úton — mondta a biológus. — Feltételezem, hogy a Földnek ez a darabja nem nagy kiterjedésű, és az a szándékuk, hogy körbe járják.

— Ha találunk járható utakat. Rendben van, jöjjön velünk. Talán sikerül felfedeznie egy még sosem látott ál atvilágot. Egyébként ez a kirándulás nem lesz olyan könnyű, és az ön új-guineai tapasztalatai hasznunkra lehetnek.

Felébresztettem Michelt és Louis-t.

— Szívesen megyek, de előbb szeretnék beszélni a nagybátyjával — mondta Louis. — Bournat úr, legyen szíves távol étünk alatt összeíratni a lakosság létszámát, továbbá élelmiszer-, fegyver- és szerszámkészletünket. Amióta a polgármester meghalt, ön itt az egyetlen, akire mindenki hallgat. Jó viszonyban van a plébánossal és a tanítóval is. Talán csak Jules kocsmáros nem szíveli, mert soha nem tér be hozzá. De vele majd én próbálok szót érteni. Természetesen, mi előbb visszatérünk, semmint ön végezne az összeírással.

Beültünk az autóba: régimódi, nyitott tetejű, nagyon erős kocsi volt. Már fogtam a kormányt, amikor nagybátyám utánam szólt:

— Itt a táskám, vedd ki belőle, ami benne van.

Kinyitottam, és egy 45-ös kaliberű szolgálati fegyvert húztam elő.

— Ez a pisztoly tüzértiszt koromból való. Vidd magaddal. Ki tudja, mi mindennel találkoztok. Az autóban, az ajtón levő zsebben két doboz töltényt találsz.

— Ez jó ötlet — helyeselt Louis. — Egyéb fegyvere nincs?

— Nincs, de a faluban bizonyára akadnak vadászpuskák.

— Igaz. Ál junk meg Boru apónál. Az öreg őrmester volt a gyarmati hadseregben és szenvedélyes vadász.

Felébresztettük a derék embert, és tiltakozása ellenére elszedtük tőle fegyvertárának jó részét: egy Winchestert és két vadászpuskát, a hozzávaló sörétes töltényekkel. A kelő nap irányába, kelet felé indultunk el. Ahol lehetett, követtük az utat, amelyet helyenként zavaró, de nem túl mély törések szabdaltak fel, és mindig sikerült átvergődni rajtuk. Egy sziklaomlás miatt jó órát kel ett vesztegelnünk. Indulásunk után három órával zűrzavaros övezetre bukkantunk; ameddig a szem el átott, összeroskadt hegyeket, földből, sziklákból, fákból és — sajnos — házak romjaiból ál ó hatalmas torlaszokat láttunk.

— Közel lehetünk bolygónk széléhez — jegyezte meg Michel.

— Folytassuk az utat gyalog.

Tán kissé óvatlanul felügyelet nélkül hagytuk az autót, magunkhoz vettük fegyvereinket, némi élelmiszert, majd nekivágtunk a feldúlt övezetnek. Több mint egy óra hosszat gyalogoltunk, a járás egyre keservesebbé vált. Geológus számára fantasztikus látványt nyújtott a vidék, amely az üledékes sziklák, az őskori, másodkori és harmadkori magma annyira összeforgatott keveréke volt, hogy néhány méteren belül egy háromkaréjú rákot, egy krétakori ammonitát és egy csomó nummulitát sikerült találnom.

Mialatt én az üledékek böngészésével foglalatoskodtam, Louis és Vandal megindult felfelé egy meredek úton. Amikor elérték a tetejét, kiáltást hallottunk. Michel meg én néhány perc alatt utolértük őket. Előttünk, ameddig csak elláttunk, olajos vizű mocsár terült el; merev, szürkés növényzet lepte be, mintha por borította volna. A táj ijesztő és lenyűgöző volt. Vandal elővette távcsövét, és körbe jártatta.

— Hegyek — mondta végül.

Átadta a távcsövet. Nagyon messze, délkeletre egy kéklő vonal vált ki az égből.

A földi övezetet képező hegyfok körül a felbuggyanó iszap gyűrődéssé halmozódott fel, elpusztította és betemette a növényzetet. Óvatosan megközelítettük a mocsár partját. A közelről elég áttetszőnek és mélynek látszó víz sós volt.

— Itt minden kihalt — jegyezte meg Vandal. — Se hal, se madár.

— Odanézzetek! — szólalt meg Michel.

Egy iszappadra mutatott, amelyen csaknem méternyi hosszú, zöldes színű élőlény hevert. Egyik végén, a kiugró száj körül hat lágy tapogatója volt, tövükben egy-egy merev, kékeszöld szemmel. A test másik végén a hatalmas farok uszonnyá lapult. Minthogy az iszappad elérhetetlen volt számunkra, közelebbről nem tudtuk megvizsgálni. Miközben újra felkaptattunk a lejtőn, egy másik, ugyanilyen állat futott végig a víz felszínén igen nagy sebességgel; visszahajló tapogatói a testéhez simultak. Jóformán meg se nézhettük, máris alámerült.

Mielőtt visszamentünk volna az autóhoz, még egy utolsó pillantást vetettünk a mocsárra. Ekkor észrevettünk egy felhőt, az elsőt, amióta ebbe a világba kerültünk. A felhő zöldes színű volt, és nagyon magasan lebegett. Csak később ismertük meg szörnyű jelentését.

Amikor az autóhoz értünk, világítottak a lámpái.

— Pedig biztosan tudom, hogy eloltottam — mondtam. — Valaki nyilván babrált a kocsin!

De az autó körül, az út porában a saját lábnyomunkon kívül semmiféle más nyomot nem fedeztünk fel. Megfogtam a gombot, hogy eloltsam a lámpákat, és felkiáltottam: a fogantyú a csiga nyálához hasonló nyálkás, hideg anyaggal volt bekenve.

Visszafordultunk, és egy elágazásnál észak felé indultunk, de errefelé az összeomlott hegyek igen hamar utunkat állták.

— Leghelyesebb, ha visszatérünk a faluba — tanácsolta Louis

—, és a kőbánya felé vezető úton megyünk tovább. Itt már túl közel vagyunk a letarolt vidékhez.

Nagybátyám bekötött lábbal egy karosszékben üldögélt, a plébánossal meg a tanítóval beszélgetett. Közöltük vele, hogy másnapnál előbb ne várjon bennünket, aztán egyenesen észak felé indultunk. Az út előbb felfelé, egy kis hágóhoz vezetett, aztán lejteni kezdett, a párhuzamosan futó völgy felé. Néhány tanyát láttunk; ezek nem sok kárt szenvedtek. A parasztok jószágaikat gondozták, és úgy dolgoztak, mintha mi sem történt volna. Néhány kilométerrel odébb ismét kénytelenek voltunk megál ni az omlások miatt. De az elpusztult terület itt kisebb volt, és közepén egy kis hegy emelkedett sértetlenül. Megmásztuk, s így elébünk tárult a vidék. A „földet” itt is mocsár szegélyezte. Amikor leszállt a vörös éjszaka, a sok gyaloglástól kimerültén, az egyik tanyán kértünk szállást. Hatórai alvás után nyugat felé indultunk. Ez alkalommal nem mocsár állta utunkat, hanem egy komor tenger.

Végül délnek kanyarodtunk. A „föld” mintegy tizenkét kilométeres szakaszon terült el a letarolt vidék előtt. Csodálatosképp az út nagyjából járható volt, és ez nagyon megkönnyítette az utazást. Mégis kénytelenek voltunk lassan hajtani, mert a sziklák időnként félig-meddig eltorlaszolták az utat. Egyik forduló után váratlanul egy épen maradt zugra bukkantunk. Ez egy legelőkkel és erdőkkel körülvett kis völgy volt, amelyben az omlástól eltorlaszolt vízesés alkotta tavacska pangott. A lejtő oldalán egy mocsár volt.

Árnyas fasor vezetett egy kastélyhoz. Amikor rátértem az útra, egy felirat ötlött a szemembe: Behajtani tilos, magántulajdon.

— Azt hiszem — jegyezte meg Michel —, hogy a jelen körülmények között…

Amikor a kastély elé értünk, az épületbe vezető lépcsősor tetején egy fiatalember és két fiatal lány jelent meg. A meglehetősen magas, barna hajú, erőteljes és szépnek mondható fiatalember arca meglepetéssel vegyes haragot tükrözött. Az egyik csinos lány talán a húga lehetett. A másik, az idősebb, túlságosan szőke volt, ami nem lehetett természetes. A fiatalember lesietett a lépcsőn.

— Nem tudnak olvasni?

— Azt hittük, hogy ilyen körülmények között… — kezdte Vandal.

— Semmilyen körülmények nincsenek. Ez magánterület, és a meghívottakon kívül senkit nem akarok itt látni!

Akkoriban még ifjú, heves és nem túlzottan udvarias voltam.

— Ide figyeljen, maga borjú, mi azért jöttünk, mert látni akartuk, hogy ez a dicső kastély, amelyet nyilván nem az őseitől örökölt, nem omlott-e véletlenül arra, amit fej gyanánt visel a nyakán. És most így fogad bennünket?

— Takarodjanak innen — üvöltötte —, vagy kidobatom magukat a tragacsukkal együtt!

Már csaknem kiugrottam a kocsiból, amikor Vandal közbeavatkozott.

— Felesleges vitatkozni. Örömmel távozunk. De engedje meg, hogy figyelmeztessem: mi most egy másik világban vagyunk, ahol az a veszély fenyegeti, hogy a pénzének semmi hasznát nem veszi…

— Mi történik itt?

Széles vál ú, ereje teljében levő férfi jelent meg; vagy tucatnyi, nem túlságosan rokonszenves külsejű alak követte.

— Ezek az emberek engedély nélkül jöttek ide, apám, és…

— Hal gass, Charles! — aztán Vandalhoz fordult.

— Maguk egy másik világot emlegettek. Mit jelent ez?

Vandal megadta a felvilágosítást.

— Így hát nem vagyunk többé a Földön? Roppant érdekes. Ez tehát szűz terület?

— Meg kell mondanom, hogy a területből mindeddig csak egy mocsarat láttunk két oldalról, a harmadikról pedig egy tengert. Már csak a negyedik oldalt kellene felkutatni, ha a fia megengedi.

— Charles fiatal, és nem fogta fel az eseményeket, amelyekből semmit nem értettünk. Előbb földrengésre gyanakodtam. De amikor megláttam a két napot meg a három holdat… Köszönöm, hogy megmagyarázta a helyzetet. Meghívom önöket asztalunkhoz.

— Köszönöm, de nincs rá időnk.

— Dehogynem! Ida, készíttess…

— Valóban nincs időnk — vágtam közbe. — El kell jutnunk legalább a határig, és estére vissza szeretnénk térni a faluba.

— Ebben az esetben nem tartóztatom magukat. Holnap én is odamegyek, hogy megtudjam felfedező útjuk eredményét.

Továbbmentünk.

— Nem túl rokonszenves emberek — jegyezte meg Michel.

— Csirkefogók — mondta Louis. — Nem ismerik őket? A Honneger-család. Svájciak, legalábbis azt állítják.

Fegyverszállításokon meggazdagodott mil iárdosok. A fiú még rosszabb az apjánál. Meggyőződése, hogy minden lány az ölébe hullik a pénzéért. Nincs szerencsénk! Inkább ezek pusztultak volna el a derék polgármester helyett!

— És az a szép szőke?

— Madeline Ducher — mondta Michel. — Filmszínésznő, de híresebb a botrányos kalandjairól, mint a művészetéről. Minden újságban benne van a képe.

— És az a tucatnyi akasztófavirág?

— Valószínűleg bérencek a piszkos munkához — felelte Luis.

— Félek, hogy ezek az emberek még sok bajt fognak nekünk okozni — jelentette ki elgondolkodva Vandal.

Ismét egy letarolt zónához értünk. Egy órába telt, amíg átjutottunk rajta, de ez egyszer nagy örömünkre szilárd talajban folytatódott. Meghatódtam. Valamely ismeretlen növényzetbe félig besüppedt mészkőtömbön ál tam, és kissé tétováztam, mielőtt egy másik világ földjére hágtam volna. De a kevésbé érzelmes Louis és Michel megelőzött. Növénymintákat gyűjtöttünk. Ezek zöldes színű, kemény, szűrős és virágzat nélküli növények, nagyon merev szárú, fémszürke kérgű cserjék voltak. Az állatvilág egyik képviselőjét is alkalmunk volt közelebbről megvizsgálni. Louis fedezte fel. Afféle lapos kígyóhoz hasonlított. Három méter hosszú, vak és gerinctelen volt. „Fején” a két nagy, hegyes, csőszerű rágó Vandal szerint a csíkbogár lárvájának rágószerveire hasonlított. A földi ál atvilágban nem akadt megfelelője. Az állat mintha kiszáradt volna.

Érdeklődéssel figyeltem a testtakaróján levő roncsolt lyukat, amely körül csillogó nyál száradt. Vandal magával akarta hozni.

Közelebbről megvizsgálva azonban láttuk — és főképp éreztük —, hogy csupán a héja száradt ki; belseje a feloszlás állapotában van.

Megelégedtünk azzal, hogy lefényképeztük. Minthogy a magas növényzet egyéb, eleven és veszedelmes fajtákat is rejthetett, gyorsan visszavonultunk, és ismét elindultunk a falu felé vezető úton.

Ameddig a szem ellátott, végtelen síkság terült el; a távolban egy zöld felhő lebegett az égen.

Magány

Mielőtt a bolygót felkutattuk volna, előbb szilárdan meg kellett vetnünk a lábunkat azon a földdarabon, amely velünk jött, és valamiféle társadalmat kel ett szerveznünk. A faluban jó hírrel vártak: a kútban ismét feltört a víz. Vandal vizsgálata kimutatta, hogy bár kissé sós, iható. Az összeírás még nem ért véget. Az emberekkel könnyen ment a dolog, az állatokkal nehezebben, az anyagi készletek számbavétele viszont nagyon rosszul haladt. Ahogy a nagybátyám mondta: „Ismernek engem, de semmi nem vagyok, sem polgármester, de még csak tanácsos sem.”

Az összeírás eddigi adatai alapján megállapítottuk, hogy a falu és a környék lakóinak száma: 943 férfi, 1007 nő, 897 tizenhat éven aluli gyermek, összesen 2847 fő. Az állatállomány, főképp a szarvasmarhaféle, bőségesnek mutatkozott.

Louis ekkor kijelentette:

— Holnap reggel nagygyűlést kel tartani.

Elhívatta a falu kikiáltóját, és egy ceruzával teleírt papírlapot nyomott a markába, íme a szó szerinti szöveg. Még ma is őrzöm ezt a teljesen megsárgult, törékennyé vált papírdarabot. „Polgártársak és polgártársnők, holnap reggel, a kút körüli téren általános gyülekezés. Bournat csillagász úr megmagyarázza a katasztrófát. Louis Mauriére és társai beszámolnak felfedező útjuk eredményéről. Gyülekezés két órával a kék nap kelte után.

Határozatokat kell hoznunk a jövőre nézve. Feltétlen megjelenésükre számítunk.”

Pontosan emlékszem erre az első gyűlésre. Louis beszélt elsőnek:

— Mielőtt Bournat úr a lehetőségekhez képest megmagyarázná, hogy mi is történt valójában, néhány szót fogok szólni. Nyilván valamennyien megértették, hogy többé nem a Földön vagyunk.

Most, hogy a sebesültek felkutatása befejeződött, nehéz feladatok előtt állunk. Mindenekelőtt meg kel szervezünk az életünket.

Semmiféle emberi közösség nem élhet törvények nélkül. A Föld egy része velünk jött; ez a darab mintegy 30 kilométer hosszú és 17 kilométer széles, nagyjából rombusz alakú, és összesen csaknem 500 négyzetkilométernyi felületű. De nem szabad ábrándokban ringatni magunkat, mert egynegyede alkalmas földművelésre, a többi nem egyéb, mint feldúlt hegyek. Azt hiszem, ez a terület elegendő lesz, hogy tápláljon bennünket, jóllehet létszámunk az összeírás nyomán még jelentékenyen növekedhet. Az igazi probléma nem a föld, mert abból lesz elegendő, hogy mindenki akár ezer hektárt is kaphasson, hiszen egy egész bolygó vár ránk. Az igazi probléma a munkáskéz. Mától kezdve mindenkire szükség lesz, mindenkinek dolgoznia kell. Hal atlan szerencse, hogy szakemberek és tudósok vannak velünk. De úttörőknek kell tekintenünk magunkat, és ennek megfelelő magatartást kell tanúsítanunk. Aki árt a szomszédjának, ahelyett, hogy segítené, az bűnöző, és aszerint is kel bánni vele. Akár akarjuk, akár nem, mától kezdve ez a mi törvényünk; vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy megdöglünk! Önkéntes vállalkozók segítségével a gyűlés után megszervezünk egy irodát a különböző mesterségek összeírására.

Akik itt vannak, felvilágosítást adnak a hiányzókról. Holnapután pedig újra gyűlést tartunk, megválasztjuk a kormányalakítással megbízott képviselőket; a közügyek továbbra is a községi tanács hatáskörében maradnak. Most pedig átadom a szót Bournat úrnak.

Nagybátyám botjára támaszkodva felállt.

— Kedves barátaim, amint tudják, példátlan katasztrófa szakított el — attól tartok, örökre — a mi öreg Földünktől, hogy ebbe az ismeretlen világba repítsen bennünket. Melyik világ ez? Nem tudnám megmondani. Megállapíthattuk, hogy két napja és három holdja van. Ez ne ijesszen meg senkit. A plébános úr és a tanítójuk, akik gyakran felkerestek az obszervatóriumban, elmondhatják, hogy az ilyesmi gyakori jelenség az égen. Egy gondviselésszerű véletlen folytán — itt a plébános helyeslőn bólogatott — egy olyan bolygón kötöttünk ki, amelynek levegője számunkra megfelel, sőt, nyugodtan ál íthatom, alig különbözik a földi levegőtől. Eddigi számításaim szerint ez a bolygó alig valamivel nagyobb a Földnél. Louis Mauriére az imént kitűnően vázolta, mi a teendőnk. Amint valami újat sikerül megtudnom erről a világról, amely most a miénk, haladéktalanul közölni fogom.

A hallgatóság áItalában jól fogadta az elhangzottakat. A parasztok láthatólag egyszerűen tudomásul vették a katasztrófát.

Otthonülők és földhöz kötöttek lévén, többségüknek megmaradt az egész családja. A falusiak hitetlenebbek voltak.

— Az öreg csak mesél nekünk az ő másik világáról! Kezdjük azzal, hogy az ember csak halála után juthat el oda!

— Mégis két nap van az égen.

— A második egészen kicsi. Aztán annyi mindent láttunk már az ő tudományukkal! Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, megmondhatom: ebben az ügyben megint csak a kínaiak keze van, olyasmi, mint az atombomba!

A faluban a családi drámák is gyakoribbak voltak. Az egyik fiatalembert porig sújtotta a gondolat, hogy soha többé nem látja viszont menyasszonyát, aki egy rokonához utazott. Mindenáron táviratozni akart neki. Mások hozzátartozóit pedig eltemették a hegyek, vagy a házuk romjai alatt pusztultak el.

Másnap vasárnapra virradtunk. Reggel harangszó ébresztette a falut. A plébános a hívek segítségével a templom romjai alól kiásta a harangot, és most, egy tölgyfa ágára akasztva, teljes erővel zengett.

Amikor odaértünk, a plébános éppen befejezte a szabadtéri misét.

Derék ember volt, és később bebizonyította, hogy tömzsi alakja hősies lelket rejt. Odamentem hozzá:

— Gratulálok, eminenciás uram. A harangszó mindnyájunkat kel emesen emlékeztetett a Földre.

— Eminenciás úr? — kérdezte.

— Nos, igen, elvégre ön most püspök. De mit is beszélek?

Pápa.

— Istenem, erre nem is gondoltam. Ez rettenetes felelősség — tette hozzá elsápadva.

— Ugyan! Nagyon jól fog menni!

Egészen meghökkenten ál t, amikor otthagytam, és elmentem megkeresni az iskolában berendezkedett Louis-t A fiatal tanító és ugyancsak fiatal felesége segített neki.

— Hogy halad az összeírás?

— Tűrhetően. Amit az egyik nem akar megmondani, megmondja a másik, íme, az ideiglenes adatok:

2 tanító,

2 bognár,

3 kőműves,

1 ács,

1 ácstanuló,

1 autó- és kerékpárjavító,

1 plébános,

1 sekrestyés,

3 kocsmáros,

1 pék,

2 pékinas,

2 rövidárukereskedő,

3 fűszeres,

1 kovács és 2 segédje,

6 kőfejtő,

2 csendőr,

5 művezető,

350 munkás,

5 mérnök,

4 csil agász,

1 geológus, ez te vagy,

1 sebész,

1 belgyógyász,

1 gyógyszerész,

1 biológus,

1 történész, a fivéred,

1 antropológus,

1 ál atorvos,

1 órás és rádiószerelő,

1 szabó és 2 inasa,

2 varrónő,

1 mezőőr.

— A többiek földművelők. Ami Boru apót il eti, ő ragaszkodik ahhoz, hogy „vadorzónak” írjuk be! Ó, elfelejtettem: egy kastélytulajdonos, a fia, a lánya, a szeretője és legalább egy tucat bérence, nem számítva a cselédséget. Ezek csak kellemetlenkedni fognak nekünk!

— És az anyagi ál omány?

— 11 használható autó, azonkívül a nagybátyádé meg Michel húszlóerőse, de az sokat fogyaszt; 8 traktor, közülük az egyik lánctalpas; 18 teherautó, ebből 15 az üzemé; 10 motorkerékpár, vagy száz kerékpár. Sajnos, csak 12000 liter benzin és 13600 liter gázolaj. Elég kevés pótkerék.

— Benzin helyett majd megteszi a gázgenerátor.

— És hogyan akarsz gázgenerátorokat készíteni?

— Az üzem?

— Nincs áram. Igaz, hogy van néhány gőzzel működő kisegítő áramfejlesztő. De kevés a szenünk, és nincs olyan sok fa.

— Nem messze innen, a hegyekben kőszén rejtőzik. Nyilván az is „követett” bennünket. Bizonyára nehezen kiaknázható. De nincs más választásunk.

— Keresd meg! Ez a te munkád. Ami az élelmiszert illeti, van elegendő, de a következő aratásig takarékoskodnunk kel.

Valószínűleg élelmiszerjegyeket kel majd bevezetni. Csak az a kérdés, ezt hogyan fogadtatjuk el velük!

Másnap tartottuk az első választást Telluson. Nem volt meghatározott programja: csupán arról értesítették a választókat, hogy egyszerű szótöbbséggel egy kilenctagú közjóléti bizottságot fognak választani, és minden választónak egy kilenc nevet tartalmazó listára kell szavaznia.

Az eredmény meglepő volt. Az első megválasztott — 1302 szavazatból 987 — a polgármester első helyettese, Alfréd Charnier, egy gazdag paraszt lett. A második a tanító, Charnier távoli rokona 900 szavazattal, a harmadik a plébános 890 szavazattal. Aztán következett Louis Mauriére 802, Marie Presle, egy tanult parasztasszony, egykori tanácsos 801, nagybátyám 798, Estranges 780, és csodálkozásunkra, Michel 706 szavazattal — a nők körében roppant népszerű volt! — , végül jómagam 700 szavazattal. Később megtudtam, hogy Louis korteskedett mel ettem, mondván, hogy majd én fogom megtalálni a szükséges vasat meg szenet. A legnagyobb kocsma tulajdonosa, őszinte csalódására, csak 346 szavazatot kapott!

Számunkra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy kevés parasztot választottak meg. Lehet, hogy a rendkívüli körülmények láttán a parasztok inkább azokhoz húztak, akikről azt képzelték, hogy tudásuk révén minden helyzetben feltalálják magukat, de az is lehet, hogy nem bíztak egymásban, és inkább idegeneket választottak, semhogy széthúzás legyen a faluban.

Az elnökséget tehát megállapodásunk értelmében felkínáltuk Charnier-nak. Ő azonban visszautasította, és végül a plébános, il etve a tanító egymást váltva töltötte be ezt a tisztséget. Louis, aki egy szobában lakott Michellel és velem, még aznap este kifejtette véleményét:

— Össze kell fognunk. A nagybátyád velünk fog tartani. Azt hiszem, a tanítóra is számíthatunk, így tehát mi öten többségben leszünk. A többiekre rá kel erőltetnünk nézeteinket, s ez nem lesz mindig könnyű. A munkások, sőt a falusiak egy része és talán a mérnökök is bennünket fognak támogatni. Nem azért beszélek így, mert személyes becsvágy fűt, de őszintén hiszem, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik elég pontosan tudjuk, mit kell tennünk, hogy a világnak ezt a töredékét irányítsuk.

— Valójában tehát diktatúrát ajánlasz nekünk? — kérdezte Michel.

— Diktatúrát? Nem, csak egy erős kezű kormányt.

— Nem nagyon látom a kettő között a különbséget — jegyeztem meg —, de valóban azt hiszem, hogy erre van szükségünk.

Ellenzékünk is lesz…

— A plébános… — kezdte Michel.

— Nem feltétlenül — szakította félbe Louis. — A plébános okos ember, és mivel mi nem bántjuk a vallást… Tehát, még meg is nyerhetjük magunknak. A parasztok? Annyi földjük lesz, amennyit meg tudnak művelni. Ebben a nagyon mérsékelt és csak az iparra szorítkozó kollektivizmusban, amelyre gondolok, semmi nincs, ami nyugtalaníthatná őket. Nehézségeket inkább, a megszokotthoz való ragaszkodás fog okozni. Legalábbis a közeli jövőben. Később, néhány nemzedék múltán egészen más problémák merülhetnek fel.

Ma arról van szó, hogy éljünk. És ha azzal kezdjük, hogy egymás máját rágjuk, vagy engedjük, hogy elhatalmasodjék a rendetlenség…

— Rendben van, csatlakozom.

— Én is — mondta Michel. — Ha valaki megjósolta volna nekem, hogy valamikor egy direktórium tagja leszek!

A Tanács első ülésén a „tárcák” szétosztásával foglalkoztunk.

— Kezdjük a közoktatással — ajánlotta Michel. — Javaslom, hogy Bournat úr legyen a miniszterünk. Szellemi örökségünket semmiképp sem szabad elvesztenünk. Nekünk, „tudósoknak”, az iskolásgyerekek közül majd ki kell választanunk azokat, akiket legalkalmasabbnak tartunk a továbbtanulásra. Ezeket a választottakat előbb ki-ki a maga tudományának gyakorlati oldalára fogja megtanítani. Az elméleti részt csak a legkiválóbbaknak oktatjuk, ha majd találunk ilyeneket. Továbbá tankönyveket kel összeállítanunk, hogy kiegészítsük az obszervatórium szerencsére bőséges és válogatott művekből ál ó könyvtárát, valamint az iskola könyvállományát.

— Nagyon helyes — jegyezte meg Louis. — Az iparügyek vezetésére Estranges urat ajánlom, a földművelésügyre Charnier urat. Te, Jean, a bányaügyet vállalod, ez roppant fontos tisztség. A plébános úr lesz a békebíró. A tanító úré a pénzügy, minthogy szabad idejében a politikai gazdaságtant tanulmányozta. Pénzről is kel gondoskodni, valamiféle csereeszközről.

— És én? — kérdezte Michel.

— Tiéd a rendőrség.

— Zsaru legyek?

— Igen. Nehéz munkád lesz: összeírások, rekvirálások, a rend fenntartása és a többi. Mindebben segít majd az, hogy nagyon népszerű vagy.

— Nem sokáig! És te mi akarsz lenni?

— Várj. Marie Presle foglalkozzék a közegészségüggyel; helyettesei Massacre doktor és Julien doktor lesznek. Én magam, ha beleegyeztek, a hadsereget vál alom.

— A hadsereget? Miért nem mindjárt a haditengerészetet?

— Ki tudja, hogy ez a bolygó még mit tartogat számunkra?

Nagyon csodálkoznék, ha az a kastélybeli sötét alak nem próbálkozna valamivel!

Louis nem is sejtette, mennyire igazat mondott. Másnap ugyanis egy nyomtatott hirdetmény jelent meg több példányban a házak falán. A következő szöveggel:

Falusiak és parasztgazdák. Egy úgynevezett közjóléti bizottság ragadta magához a hatalmat a demokrácia álarcában. Kikből ál ez a tanács? Kilenc tagja közül öt idegen! Egy munkás, három értelmiségi, egy mérnök, egy tanító! EZ hat szavazatot jelent három paraszt és a plébános úr ellenében, akit akarata ellenére rántottak be ebbe a kalandba. Megérthetik-e ezek az emberek a ti jogos törekvéseiteket? És ezzel szemben ki az, aki nálam, a nagy földbirtokosnál jobban ismerné azokat? Csatlakozzatok hozzám, seperjétek ki ezt a klikket! Jöjjetek hozzám a Völgybe.

És az aláírás:

Joachim Honneger.

Louis győzelmi kiáltásban tört ki:

— Megmondtam! Intézkednünk kel!

Az első intézkedés az volt, hogy elkoboztunk minden fegyvert, és szétosztottuk a megbízható emberekből összeállított gárda tagjai között. Ez a gárda Simon Beuvin tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt ötven emberből ál t. Bár ez a hadsereg-embrió a legkülönfélébb fegyverekkel volt felszerelve, mégis jelentős rendfenntartó erőt képviselt.

Ez idő tájt győződtünk meg magányosságunkról. A mérnököknek, Michel meg a nagybátyám segítségével, sikerült összeállítaniuk egy meglehetősen nagy hatósugarú rádió adóvevőt, a Tel us-Rádiót. Új világunkat ugyanis Tel usnak kereszteltük, a Föld emlékére, amelynek ez a latin neve. A legnagyobb holdat Phoibének, a másodikat Szelenének, a harmadikat Artémisznek neveztük. A kék nap neve Héliosz, a vörösé Sol lett. Ti már ezen a néven ismeritek őket.

Simon Beuvin izgatottan küldözgette üzeneteit a rádió hullámain keresztül az űrbe. Két hétig egyfolytában kísérleteztünk a hullámhosszuk igen változatos skáláján. Semmiféle válasz nem érkezett. Minthogy a szén kevés volt, egyre ritkítottuk adásainkat, hetenként csak egyszer próbálkoztunk. Végül is bele kel ett nyugodnunk, hogy körülöttünk nincs más, csak a magány. Vagy talán néhány kisebb csoport, de rádió nélkül.

Hidrák

Néhány hasonló stílusú és tüstént leszaggatott hirdetménytől eltekintve, Honneger többé nem jelentkezett. A hirdetmény felragasztóit nem sikerült tetten érni. De a kastély tulajdonosa csakhamar tragikus módon hívta fel figyelmünket létezésére. Ugye, emlékeztek Rose Ferrier-re, arra a fiatal lányra, akit otthonának romjai alól szabadítottunk ki az első napon? Ifjú kora ellenére — akkor tizenhat éves volt — a falu legszebb lányai közé tartozott. A tanító figyelmeztetett bennünket, hogy a kataklizma előtt Charles Honneger sokat legyeskedett körülötte. Egy vörös éjszaka lövések zaja riasztotta fel a falut. Michel és én azonnal kiugrottunk az ágyból, de Louis megelőzött bennünket. Amint kiléptünk az utcára, a bíbor félhomályban rémülten szaladgáló emberekbe ütköztünk.

Revolverrel a kezünkben rohantunk a zaj irányába. A szolgálatban levő őrök már ott voltak; vadászfegyverük ropogása elvegyült Boru apó Winchesterének kattogásával. Egyébként Boru apót mint őrmestert vettük be a hadseregbe. Az éjszaka egyre világosabbá vált; egy égő ház fénye világította be. A harc meglehetősen zűrzavarosnak tűnt. Amikor a kút terére értünk, egy automatafegyver kattogását hallottuk, és golyók süvítettek el a fülünk mellett: a támadóknak géppisztolyaik voltak!

Odakúsztunk Boru apóhoz.

— Az egyiket eltaláltam! — dicsekedett büszkén. — „Kapásból”, mintha csak zergére lőttem volna!

— Kit talált el? — kérdezte Michel.

— Azt nem tudom! Valamelyiket a ránk támadó piszkok közül.

Még néhány lövés hallatszott, majd női hang sikoltása:

— Segítség! Segítség!

— Rose Ferrier — mondta Louis. — Ez az aljas Honneger magával hurcolja!

Egy golyószóró-sorozat elől lekaptuk a fejünket. A sikoltozás elhalt a távolban. Valahol egy autó berregett.

— Várj csak, te disznó! — üvöltötte Michel.

Gúnyos nevetés hallatszott. A téren, a tűz közelében néhány halott hevert, egy sebesült négykézláb vonszolta magát.

Megdöbbenve ismertük fel benne a szabót. Néhány szem sörét érte a lábikráját, a zsebében pedig megtaláltuk egy géppisztoly tölténytárát. Sebtében kihal gattuk. A szabó abban a reményben, hogy megmenti a bőrét, elárulta Honneger terveit, legalábbis azt, amit tudott róluk. Honneger arra számított, hogy tökéletesebb fegyvereivel és ötventagú gengszterbandájával sikerül megkaparintania a falut, és ő fogja diktálni a törvényt.

Szerencsénkre a fiának, aki már régóta fente a fogát Rose-ra, nem volt türelme ezt kivárni, és tizenkét bandita segítségével elrabolta a lányt. Kémük a szabó volt, aki arra készült, hogy velük együtt távozik. Ugyancsak a szabó ragasztotta ki a hirdetményeket társával, Jules Mandruvel, a gazdag kocsmárossal együtt.

Még aznap éjszaka mindkettőt felakasztották az egyik tölgyfa ágára. Veszteségünk három halott volt; hatan megsebesültek.

Három fiatal lány tűnt el: Rose Ferrier, Michel e Audouy és Jacqueline Presle, Marie unokahúga. A támadás viszont akkora felháborodást keltett, hogy az egész falu és minden tanyásgazda mögénk sorakozott. A banditák közül ketten meghaltak. A csata színhelyén két géppisztolyt, egy revolvert és elég nagy mennyiségű lőszert szedtünk össze. A kék hajnal beállta előtt a Tanács egyhangúan törvényen kívül helyezte Charles és Joachim Honnegert, valamint cinkostársaikat, és elrendelte a hadsereg mozgósítását. A közbejött súlyos események miatt azonban el kel ett halasztanunk a kastély ostromát.

Reggel, amikor a hadsereg éppen gyülekezett, egy motorbicikli bukkant fel az úton; rémült férfi ült rajta. Három nappal előbb ugyanez az ember, aki a feleségével és két gyermekével a falutól öt kilométerre levő magányos tanyán élt, és földműveléssel foglalkozott, bejelentette, hogy egyik tehene furcsa körülmények közepette elpusztult. Reggel az állat még teljesen egészséges volt, estére pedig vére, sőt húsa nélkül, csupán a bőre hevert a legelőn. A bőrön mintegy tucatnyi, elszórt lyukat találtak.

A férfi olyan sietősen ugrott le a motorkerékpárról, hogy meghemperedett a porban. Sápadtan mondta:

— Állatok gyilkolnak! Mintha valamiféle repülő polipok lennének, egyetlen ütéssel ölnek!

Miután megitattunk vele egy nagy pohár pálinkát, pontosabb felvilágosításokkal szolgált:

— Ma reggel, hajnalban kihoztam a teheneket az istál óból, teljesen ki akartam takarítani az istál ót. Pierre fiam hajtotta ki őket a legelőre. Persze, láttam én egy zöld felhőt, igen magasan a fejem felett, de ügyet sem vetettem rá. A kutyafáját, gondoltam, egy olyan világban, amelynek két napja meg három holdja van, miért ne lehetne zöld a felhő. Hát igen! Micsoda disznóság! Pierre már indult visszafelé, amikor a zöld felhő hirtelen lezuhant. Igenis, lezuhant! És láttam, hogy ez a felhő legalább száz zöld, csapkodó karú polip!

Rázuhantak a tehenekre, és a szegény ál atok holtan rogytak a földre. Rögtön odakiáltottam Pierre-nek, hogy bújjon el. De a szerencsétlennek már nem volt ideje elrejtőzni! A levegőben lebegő egyik polip vagy három méternyire megközelítette, aztán a kiöltött hosszú nyelve szegény fiamat a hátán érte. A fiú azonnal meghalt!

Akkor bezártam a házba az asszonyt meg a másik fiamat, bekiáltottam, hogy ki ne mozduljanak, és felültem a motorra. Az aljasok utánam jöttek, de sikerült megugranom előlük. Könyörgök, jöjjenek velem! Félek, hogy betörnek a házba!

A paraszt leírása nyomán azonnal ráismertünk a mocsárban látott állatra. Csak azon csodálkoztunk, hogy repülni is tud. A veszély mindenképp szörnyű volt. Michellel beültünk egy csukott autóba, és magunkkal vittük a két géppisztolyt. Vandal, amint értesült a történtekről, ellentmondást nem tűrve betelepedett a hátsó ülésre. Beuvin az őrség egy részét egy ponyvával borított teherautóra rakta, és elindultunk.

Két kilométerrel odébb találkoztunk az első hidrával. Ezt a nevet Michel adta nekik, és rajtuk is maradt. A repülő hidra egy bárányt üldözött. Egyetlen jól irányzott lövés leterítette. Hiába esdekelt a paraszt, aki mielőbb otthon akart lenni, megállítottuk a kocsikat.

— Mielőtt felvennénk a harcot az el enséggel, meg kel ismernünk — magyarázta Vandal.

A mintegy négy méter hosszú állat teste elkeskenyedő tömlőre hasonlított. Hatalmas farka el apult. Elöl, a hat üreges szívókar végén levő kerek nyílások ragacsos nyálat választottak ki. A szívókarok tövében hat szem volt. A tapogatók alkotta korona közepén egy kúp alakú dudorodásból elszarusodott csőben végződő hosszú szál nyúlt ki, amely oly ferdén volt lemetszve, akár egy injekciós tű hegye.

— Ez bizonyára méregszerv — ál apította meg Vandal. — Javaslom, hogy harc közben senki ne szálljon ki a teherautóból; a vastag ponyva talán megvédi az embereket. Ez ugyanolyan állat, mint amilyet a múltkor láttunk, csak jóval nagyobb és repül. De hogyan tud repülni?

A hidra testének felső részén két petyhüdt, nagy zsákot fedeztünk fel; a golyók lyukasztották ki. A szívókarok mögött a lövés ökölnyi lyukat ütött a zöld húsba.

Továbbmentünk. Kissé leengedtem magam mel ett az ablakot, csak annyira, hogy a géppisztoly csöve kiférjen rajta. Michel vezetett. Vandal tartotta a másik géppisztolyt, és bal felől figyelte a környéket. Mögöttünk jött a teherautó. Az út kanyarulatánál, három méter magasan, a fák között, észrevettük a második hidrát.

Mozdulatlanul lebegett, lecsüngő szívókarjai gyengén hullámzottak.

Izgalmamban az első sorozatom célt tévesztett; a hidra nagyot csapott a farkával, majd ide-oda cikázva, hihetetlen gyorsasággal, legalább 60 kilométeres sebességgel menekült egyre feljebb. Nem tudtuk elejteni. Innen hatszáz méternyire állt a tanya. Kéménye barátságosan füstölgött.

A ház előtt vezető földúton mentünk tovább; a mély keréknyomok miatt az autó ide-oda vetődött. Egy ablak mögött megpillantottuk a parasztasszonynak meg tíz-tizenkét éves második fiának a rémült arcát. Átvágtunk a földeken és kiértünk a legelőre. A tehenek tetemei körül mintegy hatvan hidra nyüzsgött. Mindegyik egy-két szívókart mélyesztett áldozatába.

— Az előbb még többen voltak! — kiáltotta a földműves. — Vigyázzanak!

Amíg el nem dördült az első lövés, a hidrák nem zavartatták magukat. Néhányan ugyan nehézkes mozgással otthagyták a dögöket, és inni mentek; legalábbis így értelmeztük pillanatnyi viselkedésüket. Egy tócsához röpültek, és az egyik különös, a többinél vastagabb szívókarjukat a vízbe merítve, szívták a folyadékot. Néhány perc múlva szinte felfúvódtak, és röptük határozottan könnyedebbé vált.

Valamennyien kiválasztottunk egy-egy célpontot. Én gondosan megcéloztam a hat ál atból ál ó legközelebbi csoportot; közösen zabálták az egyik tehenet.

— Tűz! — kiáltotta Beuvin.

Eldördült a sortűz; olyan hangot adott, mint a hasadó selyem.

Géppisztolyom üres hüvelyei a szélvédőn koppantak. Az egyik becsúszott a káromkodó Michel ingének nyitott gallérja alá, és megégette a nyakát. A hidrák között kitört a pánik. Jó néhányat halálos lövés ért; ezek lelappadt testtel zuhantak a földre. Lövéseim mind találtak. Vandal még szerencsésebb vagy még ügyesebb volt nálam: egyetlen sorozatával két állatot ölt meg. A golyók mindkettőt szétszaggatták.

A sértetlen hidrák elképesztő gyorsasággal szál tak egyre feljebb. Néhány másodperc múltán már csak egy magasban lebegő zöld foltot láttunk.

Újra megtöltöttük fegyverünket. Michel el és Vandallal kiszálltam az autóból. A teherautóról a többiek lövésre készen fedeztek bennünket. A megölt tehenek bőrén számtalan, nagyjából kerek nyílás látszott, nyilván a szívókarok végén levő szarufogaktól származtak. Húsuk mintha feketés iszappá változott volna.

— Külső emésztés, akár a csíkbogár lárvájánál — magyarázta Vandal. — A hidra a méregszervével gyilkol, aztán szívókarjaival az áldozat testébe lövelli a húst tápláló péppé bontó emésztőnedveket, s végül felszívja ezt a kását.

Hogy közelebbről megvizsgálja a szörnyet, lehajolt, és az állat mel é kuporodott. Közben kezével véletlenül megérintette a zöld húst. Fájdalmasan felkiáltott:

— Vigyázzatok! Ne érjetek hozzá! Éget!

Bal kezét fehéres hólyagok lepték el.

— Akár egy tömlőbelű! Nyilván ismeritek a medúzák égető csípését. Az eredmény, sőt az eljárás is ugyanaz. Aki hozzáér, megégeti magát!

Keze gyorsan feldagadt, fájt, de csak két napig.

Ezalatt a hidrák zöld felhője mozdulatlanul lebegett az égen.

Nem tudtuk, mitévők legyünk; ha elmegyünk, az ál atok talán megtámadják a tanyát, viszont attól is tartani lehetett, hogy távol étünkben Honneger valamilyen csellel elfoglalja a falut. Végül a hidrák oldották meg a problémát.

— Fedezékbe! — kiáltott fel váratlanul a hidrákat figyelő Michel.

Beugrottunk az autóba. Amikor becsaptam az ajtót, a hidrák egyike lecsapott a kocsira, ellapult a tetőn, amely szerencsére ellenál t az ütésnek. A többiek pokoli kört alkotva, mint egy fantasztikus körhinta figurái, roppant gyorsasággal forgolódtak a teherautó körül.

Sietősen felrántottam az ablakot, beavatkozásra készen figyeltem a látványt. A teherautó felől sűrű lövöldözés kezdődött. A bent ülők egyáltalán nem takarékoskodtak a puskaporral. Amíg a sebesült hidrák a földön vonaglottak, a többiek folytatták őrült körforgásukat. Adott pil anatban, mintegy jeladásra, előreszegzett fullánkkal támadásba lendültek. A teherautóból fájdalmas kiáltás hallatszott; a ponyva résén az egyik hidra bedugta méregszervét, és bizonyára megmart valakit. A teherautó megindult. Mi tüzet nyitottunk. Rövid idő alatt eredményes munkát végeztünk. Nem volt könnyű a teherautóhoz tapadó hidrákra lőni, mert féltünk, hogy golyóinkkal valamelyik bajtársunkban is kárt teszünk. De minthogy velünk az állatok nem törődtek, olyan kényelmesen lövöldözhettünk rájuk, akár egy cél övőgyakorlaton. Vagy harmincat sikerült elpusztítanunk közülük; így veszteségük, az első támadásnál megöltekkel együtt, több mint hetvenre emelkedett. Ez alkalommal használt a lecke, a hidrák elrepültek, és vissza se tértek többé.

Egyikük holtan, de nem lappadva, két méternyi magasságban úszott a levegőben. Egyik emberünk ügyesen pányvát vetett rá, és a testet úgy vontattuk a faluba, mint valami elfogott léggömböt.

Magunkkal vittük a parasztot, a feleségét és második fiát is, valamint az első fiú félig megemésztett holttestét. A tizenkét elpusztult tehén meg a sok hidratetem a legelőn maradt, kivéve azt, amelyet Vandal kötelekkel a teherautóhoz erősíttetett, hogy majd később felboncolja.

Félelmünk alaptalannak bizonyult, a hidrák senkit nem martak meg, csupán ijedtében kiáltott fel az egyik emberünk. De most már mindenképp fel tudtuk fogni azt a veszélyt, amelyet Tellus vad ál atvilága fenyegetett.

Diadalmasan tértünk vissza a faluba. Az őrök énekeltek, s minthogy többségük munkás volt, főképp forradalmi dalokat. Michel meg én az Aida bevonulási indulóját harsogtuk, akárcsak egy valódi „tűzoltó-zenekar”. Az a hír azonban, mel yel Louis fogadott bennünket, kissé lelohasztotta lelkesedésünket.

Erőszak

A kastély környékére küldött tizenkét felderítőt egy 20 mm-es nehézgéppuska tüzével fogadták. Ennek bizonyítékául egy fel nem robbant golyót hoztak magukkal.

— Hát így állunk — mondta Louis. — Ezek a gazemberek jóval hatásosabb fegyverekkel vannak felszerelve, mint mi. Ez el en — mutatta fel a golyót — a mi serétes puskáink csak annyit érnek, mint egy fúvócső… Egyetlen hatékony fegyverünk van csupán: Boru apó Winchestere.

— És két géppisztoly — jegyeztem meg.

— Mindössze harminc méterre hordanak! És mennyi hozzávaló lőszerünk maradt? Pedig nem tűrhetjük tovább, amit azok művelnek.

Az igazat megvallva, Michel, a te húgod sincs biztonságban az obszervatóriumban.

— Az aljasok! Ha próbálkozni mernek…

— Meg fogják próbálni, öregem! Alig ötven rosszul felszerelt emberünk van, és kevés a töltény. Velünk szemben pedig hatvan jól felfegyverzett ember áll. És ráadásul ezek a ragadozó polipok! Ó, ha Constant itt lenne velünk!

— Ki az a Constant?

— Rakétakészítő mérnök. Persze, te nem tudod. Sok egyéb mel ett, a gyár hadirakétákat is gyártott, repülőgépek számára. Egy egész halom van belőle, de csak a töltet nélküli fémköpenyek. Bár a kémiai laboratóriumban bizonyára akadna olyasmi, amivel meg lehetne tölteni, de nincs hozzáértő emberünk.

Megragadtam Louis két kezét, és vad körtáncba kezdtem vele.

— Meg vagyunk mentve, öregem! Hát nem tudod, hogy a nagybátyám tartalékos tüzérőrnagy?

— No és? Nincsenek ágyúink!

— Utoljára a légelhárító rakétavetőknél szolgált! Minden szempontból érti a dolgot! Ha valóban megvannak a töltetekhez szükséges vegyi anyagok, akkor helyben vagyunk, ő és Beuvin majd elkészítik a rakétákat. Szükség esetén közönséges puskapor is megteszi, és a célnak mindenképp megfelelnek!

— Jó, de ez tíz-tizenöt napot is igénybe venne. Addig pedig…

— Igen, addig is foglalkozni kel a kastélybeliekkel. Várj…

A kórházba siettem, ahol fivérem meg Breffort lábadozott.

— Ide figyelj, Paul. El tudnál készíteni egy római ostromgépet?

— Hogyne, minden nehézség nélkül. Miért kérded?

— Meg akarjuk támadni a kastélyt. Mekkora a hatótávolsága egy ilyen ostromgépnek?

— Az az elhajítandó lövedék súlyától függ. Harminc métertől száz méterig könnyen hord.

— Rendben van, készítsd el a terveket.

Visszamentem Louis-hoz és Michelhez, és elmagyaráztam nekik, hogy miről van szó.

— Nem rossz — jegyezte meg Louis —, de száz méter az csak száz méter; egy géppuska messzebbre hord.

— Ha jól emlékszem, a kastély közelében egy mélyedést láttam; keskeny ösvény vezet odáig. Ebben a mélyedésben kellene felállítani az ostromgépet.

— Ha jól értettem — szólt közbe Michel —, te robbanó tölteteket meg ócskavasat akarsz hajigálni rájuk. De hol találsz robbanóanyagot?

— A kőbányában háromszáz kiló dinamit van. Néhány nappal a kataklizma előtt kapták.

— Ezzel ugyan nem vesszük be a kastélyt — ingatta a fejét Michel.

— Nem is ez a szándékunk! Időt kell nyernünk, amíg a rakéták elkészülnek; el kell hitetnünk velük, hogy haszontalan támadásokra pazaroljuk a lőszert. — Elmagyaráztam Michelnek, hogy mit mondott Louis az üzemben tárolt rakétahüvelyekről.

A Tanács utasítására Beuvin járőröket küldött az ellenség védelmének kikémlelésére. Adott esetben ugyancsak ezeknek a járőröknek kellett jelezniük a hidrák felbukkanását. Az őrjárat egy kis rádióadót vitt magával, amelyet Estranges szabad idejében fabrikált.

Aztán nekiláttunk egy ostromgép megszerkesztésének. E célra egy fiatal, rugalmas kőrisfát áldoztunk fel. A faváz elkészült; a szerkezetet sziklatömbökkel próbáltuk ki. Hordképessége kielégítőnek bizonyult.

Kis hadseregünk Beuvin parancsnoksága alatt három teherautóval meg az ostromgépeket vontató három traktorral elindult a kastélyhoz vezető úton. Egy hétig csak kisebb csatározásokat folytattunk. Az üzem lázasan dolgozott. A kilencedik napon Michellel együtt kimentem a frontra.

— Nos, elkészült? — kérdezte Beuvin.

— Az első rakéták ma vagy holnap érkeznek — feleltem.

— Phű! Elárulhatom, hogy cseppet sem voltam nyugodt. Ha netán olyan ötletük támad, hogy kirohanjanak…

Az előőrsökhöz mentünk.

— Ha átkelünk a hegytetőn — mondotta Boru apó, aki mint egykori törzsőrmester és az 1939-1945-ös háború veteránja irányította az előőrsöket —, bekerülünk gépfegyvereik tüzébe. Ha jól tudom, négy gépfegyverük van: két 20 mm-es, a másik kettő pedig valószínűleg 7,5 mm-es. Golyószóróik is vannak.

— Kívül esnek az ostromgépek hatótávolságán?

— Nem próbáltuk elérni őket. Gondosan eltitkoltuk előttük fegyvereink pontos hatótávolságát — felelte Beuvin.

— És a kastély túlsó oldala?

— A terepet fatörzsekkel erősítették meg. Ráadásul az utat is lövik. Nehéz felszerelést nem lehet odaszál ítani.

— Várjunk.

Kúszva-mászva feljutottunk a hegygerincre. Egy nehézgéppuska tartotta tűz alatt.

— Ezt megpróbálhatnánk eltalálni — mondta Michel.

— Igen, de csak akkor támadunk, ha a rakéták megérkeztek. Azt hiszem, a következő kék hajnalon itt lesznek.

A megadott időben a faluból megérkezett az első teherautó, rajta a nagybátyám, Estranges és Breffort. A kocsiról ládákat emeltek le.

— Itt vannak a gránátok — jelentette Estranges.

Gyújtószerkezettel ellátott öntöttvas-csőből készültek.

— És itt vannak a rakéták is — tette hozzá a nagybátyám.

— Kipróbáltuk őket. Hatósugaruk három és fél kilométer. Elég pontos beállításúak. Minden rakétafej egy kilónyi öntöttvas hulladékot és szükséges mennyiségű robbanóanyagot tartalmaz.

Egy másik teherautó hozza a kilövő állványokat meg a többi ládát.

Ebből a fajtából összesen ötven rakétánk van. Most nagyobb hatósugarúak készülnek.

— Hohó! — kiáltotta Beuvin. — Fejlődik a tüzérségünk!

Miközben ezt mondta, észrevettük, hogy a hegygerincről egyik emberünk igyekszik felénk.

— Fehér zászlót lengetnek! — kiáltotta.

— Megadják magukat? — kérdeztem hitetlenül.

— Nem, parlamentert küldenek.

— Feleljetek! — adta ki a parancsot Beuvin.

Az ellenség térfelén felegyenesedett egy ember, és zsebkendőt lengetve jött felénk. Amikor félúton volt a senki földjén, Boru apó lefüleltette, és hozzánk kísértette. A parlamenter Charles Honneger volt, saját személyében.

— Mit akar? — kérdezte Beuvin.

— A vezetőikkel akarok beszélni.

— Négyen itt vannak közülük.

— Hogy a felesleges vérontást elkerüljük, a következőket javasoljuk: oszlassák fel a Tanácsukat, adják át fegyvereiket, és mi vesszük át a hatalmat. Semmi bántódásuk nem esik.

— Hogyne, maguk azt akarják, hogy a rabszolgáik legyünk mondtam. — Nos, hallgassa meg a mi javaslatainkat! Adják vissza az elrabolt lányokat! Tegyék le a fegyvert! Embereiket felügyelet alá helyezzük, magát pedig az apjával együtt letartóztatjuk és bíróság elé állítjuk.

— Hát ehhez aztán pofa kel! Nos, csak jöjjenek az ócska flintáikkal!

— Figyelmeztetem — szólalt meg Michel —, hogy ha mi győzünk, és közülünk meghal valaki, magukat felakasztják!

— Nem fogom elfelejteni!

— Minthogy nem akarják megadni magukat, a következőket javaslom — mondtam. — A lányokat, továbbá a húgát és Ducher kisasszonyt szállítsák biztos helyre, például annak a magányos sziklának a tetejére.

— Felesleges! Sem a húgom, sem Mad nem fél. Ha a többieket megölik, fütyülök rá. A győzelem után majd találok másokat, teszem azt, a maga húgát…

Feldagadt pofával zuhant a földre. Michel gyorsabb volt nálam.

Honneger feltápászkodott.

— Maga egy parlamentert ütött meg — hebegte sápadtan.

— Maga nem parlamenter, maga egy aljas gazember!

Takarodjék! Hordja el magát innen!

Fegyveresek kísérték vissza. Alig tűnt el a hegygerinc mögött, megérkezett a második teherautó. Gyorsan felállítottuk a kilövő ál ványokat.

— Tíz perc múlva tüzet nyitunk — jelentette Beuvin. — Sajnos, nincs megfigyelőál ásunk!

— Hát az a száz méterrel mögöttünk levő kis domb — mutattam hátrafelé — a csaknem ötven méter magas kiszögellésével?

— Az ellenség tűz alatt tartja.

— Ez igaz, de onnan mégiscsak látni lehet a kastélyt. Kitűnő szemem van. Odamegyek, és magammal viszem ezt a telefont. Azt hiszem, elég hosszú a drótja.

— Veled megyek — ajánlkozott Michel.

Elindultunk, magunk után húztuk a drótot. Már félúton jártunk, amikor a heves csattogás meg a repkedő kőszilánkok elárulták, hogy felfedeztek bennünket. A földön kúszva kerültük meg a dombot, és a védett oldalán kapaszkodtunk tovább felfelé. A magasból kitűnően láthattuk az el enséges vonalakat. A nehézgéppuska kis erődje hátulról egy lövészárokkal volt összekötve, és golyószóró lőállások vették körül. A földbe ásott lyukakban itt-ott emberek mozogtak.

— A szabó szerint ötvenen-hatvanan lehetnek. De erődítési rendszerük után ítélve, többen kel lenniük — jegyezte meg Michel.

Légvonalban talán egy kilométerre, a hegy derekán levő tisztáson emelkedett a kastély. Kapuján kis fekete alakok járkáltak ki és be.

— Milyen kár, hogy Vandal összetörte a távcsövét!

— Sajnos, csak teleszkópjaink maradtak. Azok elég nagy teljesítményűek, de nehezen kezelhetők!

— Lám, le kellett volna szerelnem az egyik kis „keresőt”.

— Lesz még rá időd. Csodálkoznék, ha még ma sikerülne bevennünk a kastélyt!

— Halló! Halló! — szólalt meg orrhangon a telefon. — Egy perc múlva tüzet nyitunk a kastélyra. Figyeljetek!

Egy pil antást vetettem táborunkra. Embereink fele közvetlenül a hegy gerince mögött tüzérséggé fejlődött. A többiek az ostromgépek körül sürgölődtek. Estranges és a nagybátyám pontosan beállította a rakétakilövő ál ványokat. A teherautók visszatértek a faluba.

Pontosan 8 óra 30 perckor sáncaink mögül hat tűzsugár lövellt a magasba. Egyre feljebb röppentek, gyorsan eloszló füstcsíkot húzva maguk után. A rakéták elfogyasztották hajtóanyag-terhüket. A kastély előtti pázsiton hat kis fénypont gyúlt ki, majd hat kis füstfelhővé alakult. Néhány másodperccel később tompa robbanások hallatszottak.

— Harminc méterrel rövidebb — jeleztem.

Újabb hat rakéta röppent fel. — Ez alkalommal mind célba talált.

Az egyik a lépcsőfeljáró közepén robbant; a kis alakok összeestek.

Közülük hárman támolyogva feltápászkodtak, és negyedik társukat bevonszolták a kastélyba. A másik rakéta az egyik ablak mögött tűnt el. A többi a házfalnak ütközött, és látszólag nem sok kárt tett benne.

— Telitalálat! — kiáltottam.

Sorra egymás után tizennyolc rakéta szóródott szét, egyikük a háztól jobbra eltalálta és felgyújtotta Honneger autóját.

— A rakétákkal leállunk — telefonált Beuvin. — Figyeljétek az ostromgépeket!

Három lövedék röppent a levegőbe. Alig vétették el a kis-erődöt.

— Kissé hosszú — jelentette Michel.

A földre vetettem magam, és Michelt is magam mellé rántottam.

Minthogy a gépfegyverrel meg a golyószórókkal nem tudtak kárt tenni a hegygerinc mögött lapuló embereinkben, minket lőttek.

Néhány percig moccanni sem mertünk; a felettünk elröppenő, sivító golyók csaknem súroltak bennünket.

A 20 mm-es, géppuska töltényei kissé lejjebb vágódtak a földbe.

— Szerencsére nincsenek srapnelljeik!

— Ezt a megfigyelőál ást jobban el kellene rejteni. Menjünk kissé lejjebb.

A gépfegyver abbahagyta a tüzelést, a golyószórók is elhallgattak.

— Zavarótűz az ellenséges területre. Figyeljetek!

A rakéták vagy a földbe csapódtak, vagy eltűntek a fenyőfák között; látszólag semmiféle kárt nem okoztak, csak egy szalmakazlat gyújtottak fel.

A lövöldözés újra kezdődött, de most a hegy gerincére irányult.

Egyik emberünk megsebesült, és lecsúszott a lejtő aljára. Egy másik teherautó érkezett; nagyobb kaliberű rakétákat hozott. A kocsiról Massacre ugrott le.

— Vigyázat, az ostromgép tüzel!

Ez alkalommal az egyik lövedék az ellenséges kiserőd közepén robbant. Fájdalmas kiáltások hallatszottak, de a nehéz-géppuska tovább tüzelt.

— A lövészárok-harcban a röppályás tűzfegyverek többet érnek a közvetlen célzású lőfegyvereknél — jegyezte meg Michel.

— Előbb-utóbb leromboljuk viskójukat, ők meg nem tudnak elérni bennünket.

— Nem értem, miért nem foglalták el a gerincet.

— Túl könnyű megkerülni. Nézd csak! Mit mondtam? Vigyázat bal felől! — kiáltott a telefonba. — Hat ember kúszik arrafelé!

Négy őr indult a veszélyeztetett helyre. A hegy gerince, amelyet az automatafegyverek tűz alatt tartottak, tarthatatlanná vált számunkra; Boru apó embereivel együtt visszahúzódott. Az el enséges lövészárkokból mintegy harminc ember bukkant elő. Hol futottak, hol pedig a földre vetették magukat.

— Támadás szemből!

Bal felől már lövések pattogtak. Beuvin bevárta, amíg az el enség tizenöt méternyire megközelítette állásainkat, aztán elhajíttatta a kézigránátokat. A robbanóanyaggal töltött öntöttvas csövek megtették a magukét. Tizenegy halott vagy sebesült maradt a terepen. Mielőtt az el enség visszavonulhatott volna, Boru apó Winchestere még két embert leszedett. Balszárnyunkon egy halottunk és két sebesültünk volt. Az ellenség három embert vesztett; az egyetlen sebesültet foglyul ejtettük. A jobb karját a szó szoros értelmében szétmarcangolták a repeszek, és miközben Massacre kötözte, meghalt.

Az ostromgépek egy negyedórán át szünet nélkül dolgoztak. A tizenkettedik lövésnél az egyik lövedék a géppuskafészekbe zuhant, és örökre elhal gattatta. Négy golyószóróból hármat semlegesítettünk, az utolsó pedig elakadhatott, mert nem tüzelt tovább. Embereink támadásba lendültek. Két sebesült árán elfoglalták az el enséges vonalakat, és három foglyot ejtettek. A többieknek sikerült elmenekülniük.

Mialatt felderítőink óvatosan haladtak előre, a kastélyt elárasztottuk rakétákkal. Vagy tucatnyi lövésünk célba talált.

Érdeklődéssel figyeltem az első hat nagyméretű rakéta útját. Ez alkalommal a falak nem bírták tovább; az épület egyik szárnya összeomlott.

A foglyok gyors kihallgatása során felvilágosítást kaptunk az el enség erejéről. Veszteségük 17 halott és 20 sebesült volt. Mintegy ötven emberük maradt a kastély védelmére. Első győzelmünk után két golyószórót, egy sértetlen 20 mm-es géppuskát és igen sok lőszert zsákmányoltunk. Kis hadseregünket ettől kezdve többé senki nem gúnyolta. Amíg a felderítők visszatérésére vártunk, tovább lőttük az időközben kigyulladt kastélyt.

Végre jelentkeztek a felderítők. A kastélytól 200 méterre húzódó második ellenséges vonal három gépfegyverrel és néhány golyószóróval ellátott lövészárkokból állt. Boru apó, miután megtette jelentését, megjegyezte:

— Csak arra vagyok kíváncsi, mit akartak ezzel a sok fegyverrel.

Elvégre mégsem tudhatták előre, mi fog történni. Jelenteni kellene a rendőrségnek.

— De öreg, most mi vagyunk a rendőrség.

— Persze, igaz. Ez leegyszerűsíti a dolgokat.

Beuvin feljött velünk a dombra, tüzetesen szemügyre vette vidéket, és Michellel, aki mellékesen kiválóan rajzolt, elkészíttette a környék vázlatát.

— Ti két emberrel meg a tüzérséggel itt maradtok. A többieket, valamint az ostromgépeket és a gépfegyvereket magammal viszem.

Három színes rakétát is elviszek. Ha fellövöm őket, szüntessétek be a tüzelést. Az ellenséges vonal a kis domb gerincén, a pázsit mögött húzódik. Lőjetek pontosan!

— Massacre-t is elviszed?

— Nem, Massacre itt marad, ő e világ egyetlen sebésze!

— Rendben van. De ne feledd, hogy te pedig mérnök vagy!

Beuvin csapata a gépfegyvereket meg az ostromgépeket vontatva, elvonult. Kiadtam a parancsot, hogy a tüzérség nyisson tüzet a lövészárkokra. Háromnegyed óra hosszat percenként két rakétát lőttünk az ellenségre. Csupán 210 rakétánk maradt, tehát a lőszerrel takarékoskodnunk kellett. Az üzem még így is csodát művelt! Látcsövünk nem volt, és így megfigyelő ál ásunkból alig tudtuk felmérni az okozott kárt. A lövések általában középen és a két szárnyon csapódtak be, ott, ahol a felderítők jelentése szerint a gépfegyverek ál tak. A 35. rakéta-sortűznél működésbe lépett a gépfegyverünk. A 45. éppen akkor csapódott be a gerincen, amikor észrevettem a felröppenő színes rakéta füstcsíkját.

— Tüzet szüntess!

A kastély túlsó oldaláról lövöldözés hallatszott. A mieink ott is támadtak. Megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy az automatafegyverek elhallgattak. Húsz percig dúlt a harc, kézigránát-robbanások és az ostromgépek robbanó tölteteinek tompa pufogása közepette. Aztán újra csend lett. Aggódva néztünk egymásra; sikerült-e a támadás, és milyenek a veszteségeink.

Egy papírt lobogtató őr bukkant elő az erdőből, lekúszott a lejtőn, és megállt előttünk.

— Minden rendben — lihegte. Átnyújtotta az üzenetet.

Michel remegő kézzel vette át a papírt, és hangosan felolvasta a szöveget: „Az ellenséges vonalakat áttörtük. 5 halott, 12 sebesült.

Súlyos veszteségek az el enségnél. A kastélyban mintegy húsz ember elbarikádozta magát. Üljetek teherautóra, hozzátok ide a rakétavetőket meg a doktort. A vadőr házánál ál jatok meg.

Vigyázzatok, az erdőben még bujkálhat ellenség!”

A vadőr házában találkoztunk Beuvinnal.

— A csata rövid ideig tartott, de meleg volt a helyzet. Az ön rakétáival nagyszerű eredményeket értünk el — fordult nagybátyámhoz. — Nélkülük… meg a te ostromgéped nélkül… — nézett rám.

— Ki halt meg a mieink közül?

— Három munkás: Salavin, Freux és Robert. Két paraszt, nevüket még nem tudom. A szomszédos helyiségben három súlyos sebesült fekszik.

Massacre azonnal besietett hozzájuk.

— Kilenc könnyebb sebesült, köztük magam is — felmutatja bekötözött bal kezét —, szilánk a hüvelykujj tövében.

— És odaát?

— Sok halott és sok sebesült. A három utolsó sortűz egyenesen a lövészárkaikba csapódott. Jöjjetek, nézzétek meg.

Valóban, ez „szép” munka volt. Igazi tüzérség sem csinálhatta volna jobban. Amikor felemeltük a fejünket, újabb golyózápor intett óvatosságra.

— Sikerült elvinniük egy könnyű géppuskát meg egy golyószórót. Bournat úr, mutassa meg két embernek, hogyan kell bánni az ön ál ványaival.

— Nem, én magam megyek oda!

— Nem engedem, hogy veszélynek tegye ki magát!

— Negyvenháromban végigcsináltam az olaszországi hadjáratot. Ezek sem rosszabbak Hitler fritzeinél. Egyébként is ebben a világban túltengenek a csil agászok! És végül, tartalékos őrnagy vagyok, ön pedig csak hadnagy. Tehát lelépni! — fejezte be tréfálkozva.

— Rendben van. De legyen óvatos!

A rakétavetőket lövésre kész állapotba helyeztük a kastélytól alig kétszáz méterre húzódó lövészárokban. A büszke épület ugyancsak megrongálódott. Az egész jobbszárny leégett. Az ablakokat meg a kaput eltorlaszolták. Honneger luxusautójából mindössze egy elgörbült váz maradt a pázsiton.

— Tudják-e, hogy mi történt a lányainkkal? — kérdezte Michel.

— Az egyik fogoly azt állította, hogy a harc kezdetén bezárták őket a boltíves pincébe. Úgy látszik, Honneger kisasszony nem osztja családja nézeteit. Amikor megpróbált értesíteni bennünket, hogy mit forral az apja meg a bátyja, őt is bezárták a lányokkal együtt. A kapura meg az ablakokra célozzanak. — fordult nagybátyámhoz.

Ha a kilövőál ványok beállítása közben véletlenül felemeltük a fejünket, egy-egy sorozat süvített el felettünk.

Nagybátyám bekapcsolta az elektromos érintkezést. Kurta sistergés, majd heves robbanás hallatszott.

— Telitalálat!

A lövedékek okozta réseken egy második sortűz hatolt a házba, és a rakéták most odabent robbantak. Három újabb sortűz dördült el.

Mögöttünk, a saját gépfegyvereink újabb golyózáport zúdítottak a bezúzott ablakokon át a kastélyba. A tető alatti padlásablakból egy fehér kendőt lengető kar nyúlt ki.

— Megadják magukat!

A kastélyból ekkor ismét fegyverropogás hal atszott. Nyilván az élethalálharc hívei ütköztek meg a megadás híveivel. A fehér zászló hol eltűnt, hol újra felbukkant. A lövöldözés megszűnt. Bizalmatlanok lévén, nem hagytuk el a lövészárkot, de abbahagytuk a tüzelést. A bedőlt kapuban egy zsebkendőt lobogtató férfi jelent meg.

— Jöjjön közelebb! — kiáltott rá Beuvin.

A férfi engedelmeskedett. Szőke volt, nagyon fiatal, szépvonású arca beesett, szemét karikák övezték.

— Ha megadjuk magunkat, életben hagynak?

— Bíróság elé kerülnek. Ha viszont nem adják meg magukat, egy órán belül mind halottak lesznek. Szolgáltassák ki nekünk a Honneger családot, és felemelt kézzel sorakozzanak a pázsiton.

— Charles Honneger meghalt. Az apját le kel ett ütnünk, de életben van. Amikor kitűztük a fehér zászlót, ránk lőtt.

— És a lányok?

— A pincében vannak Idával, azaz Honneger kisasszonnyal és Madeline Ducher-val.

— Épek és egészségesek?

A fiatalember vállat vont.

— Rendben van. Megértettük.

3. Tellus meghódítása

Ítélet

Az el enséges csapat tizenkét életben maradt tagja ellenkezés nélkül felsorakozott a gyepen; fegyvereiket a földre dobták, kezüket összekulcsolták a tarkójuk mögött. A két utolsó kicipelte a házból az eszméletlen Honnegert, akit gondosan szemmel tartottunk. Michel meg én, az egyik fogoly vezetésével, bementünk a kastélyba; kezemben géppisztolyt szorongattam. Odabent szánalmas látvány fogadott. A szalon falain siralmas ál apotban, rongyosan lógtak a híres mesterek pompásan bekeretezett képei. Két kiürült haboltó készülék tanúsította, hogy azzal fékeztek meg egy kezdődő tüzet.

Charles Honneger holttestét az előcsarnokban találtuk meg. A helyiség parkettjából és a falakból repeszdarabok ál tak ki. Egy csigalépcsőn lementünk a pincébe, amelynek vasajtaja csak úgy dongott a belülről rámért ökölcsapásoktól. A félig nyílt ajtó mögül Ida Honneger ugrott elő. Michel elkapta a csuklóját.

— Hová megy?

— Az apám? A bátyám?

— A bátyja meghalt. Az apja… még él.

— Csak nem akarják megölni?

— Kisasszony — szóltam közbe —, több mint tíz emberünk halt meg miatta, nem számítva az önök veszteségét.

— Ó, ez szörnyű! Miért csinálták ezt, miért? — kérdezte, és sírva fakadt.

— Ez egyelőre rejtély számunkra — felelte Michel. — Merre vannak az elrabolt lányok? És a kisasszony… a sztár?

— Mad Ducher? Bent van a pincében. A többieket, azt hiszem, a bal oldali pincébe zárták.

Beljebb hatoltunk a pincébe, amelyet egy petróleumlámpa pislákoló fénye világított meg. Madeline Ducher nagyon sápadtan ült az egyik sarokban.

— Nem lehet túlságosan nyugodt a lelkiismerete — jegyezte meg Michel, és szigorúan hozzátette: — Álljon fel és menjen ki!

Kiszabadítottuk a három falusi lányt. Amikor felmentünk a földszintre, már ott találtuk Louis-t, valamint a Tanács többi tagját.

— Az öreg Honneger magához tért. Gyere, kihal gatjuk.

A milliomos a lánya társaságában a gyepen ült. Amikor észrevett bennünket, felál t.

— Alábecsültem magukat, uraim. Gondoskodnom kel ett volna arról, hogy legyenek szakembereim. Mi lehettünk volna az urai ennek a világnak!

— De miért? — kérdeztem.

— Hogy miért? Hát nem látja, hogy milyen egyedülálló alkalom kínálkozott az emberiség fejlődésének irányítására? Néhány nemzedék alatt számos felsőbbrendű embert tudtunk volna kitenyészteni.

— A maga emberanyagával? — kérdeztem gúnyosan.

— Az én emberanyagom nem nélkülözte a jó tulajdonságokat: bátor, kitartó, az életet megvető férfiakból ál t. De a terveimben magukra is fontos szerep várt volna. Hiba volt részemről, hogy maguk el enére akartam magamhoz ragadni a hatalmat. Magukkal együtt kellett volna ezt megtennem.

Zokogó lányára nézett:

— Ne bánjanak vele szigorúan. Semmit sem tudott a terveimről, majd megpróbálta meghiúsítani őket. Most pedig, isten velük, uraim!

Hirtelen mozdulattal a szájához emelt valamit.

— Cián — mondotta, és összeroskadt.

— Nos, egy emberrel kevesebbet kel elítélnünk — jegyezte meg Michel gyászbeszéd helyett.

Embereink már felrakták a zsákmányt a teherautókra: 4 géppuskát, 6 golyószórót, 150 géppisztolyt és puskát, 50 revolvert és rengeteg lőszert. A kastély valóságos fegyverraktár volt. Egy értékes holmit, egy sértetlen kis kézinyomdát is találtunk.

— Csak azt szeretném tudni, hogy mindezzel mit akartak kezdeni a Földön.

— Az egyik fogoly szerint Honneger egy fasiszta ligát pénzelt — mondta Louis.

— Alapjában véve, így még jobban is jártunk. Most felvehetjük a harcot a hidrákkal.

— Erről jut eszembe: a hidrák nem tértek vissza. Vandal — Breffort segítségével — éppen most boncolja a mindeddig egy hordó alkoholban konzervált kisebbik hidrát. Hasznos fiú ez a Breffort. A fiatalokat máris megtanította a dél-amerikai bennszülöttek fazekas-művészetére.

Visszatértünk a faluba. Tizenhat óra volt. A csata egy napig sem tartott! Hazamentem, és kimerülten álomba zuhantam.

Álmomban újra láttam jó öreg laboratóriumomat Bordeaux-ban, a „főnök” arcát, amint kel emes vakációt kíván: „Bizonyosan akad majd néhány tanulmányozni való apróság ott, ahová készül.” Ó, a sors iróniája! Egy egész bolygó! Láttam Bemard unokabátyám jól megtermett alakját az ajtó nyílásában, aztán néhány száz méternyire alattam a lehasított hegyet. Tizennyolc óra felé fivérem ébresztett fel. Ekkor megkerestem Vandalt. Az iskolateremben találtam rá; előtte hevert az asztalon az alkoholtól bűzlő, félig felboncolt hidra.

Vandal ábrákat rajzolt hol a táblára, hol papírra. Breffort és Massacre segített neki.

— Á, te vagy az, Jean! — fordult hozzám. — Tíz évet adnék az életemből, ha ezt az állatfajtát bemutathatnám az Akadémiának!

Rendkívüli szervezet!

Megmutatta az ábrákat.

— Még csak nagyjából kezdtem el a hidrák anatómiájának tanulmányozását, de máris több fontos dolgot derítettem ki róluk.

Bizonyos szempontból inkább a nagyon alacsonyrendű állatokhoz hasonlítanak. Van bennük valami a mi tömlőbelűinkből, ha egyéb nem, akkor csalánszerveik sokasága, a bőrtakarójukba ágyazott, csípő, égető érzést okozó sejtek tömege. Roppant egyszerű keringési rendszer, pitvaros szív, kékes színű vér. Egyetlen szerteágazó artéria; a vérkeringés egyébként hézagos szöveteken át történik. A szívbe egy vastag véna szállítja vissza a vért. A hézagoknak fontos szerepük van; ezeknek a hidráknak a tömöttsége még leapadt ál apotban is figyelemre méltóan gyenge. Az emésztés külsőleg zajlik le; az emésztőnedveket a zsákmányba fecskendezik, aztán egy garat-gyomorral felszívják. A bélrendszer roppant egyszerű. De két különös dolgot fedeztem fel: 1. Az idegközpontok igen bonyolultak és terjedelmesek. A szívókarok koronája mögött, kitintokba helyezett, igazi agyuk van. A szívókarok gazdagon el vannak látva idegvégződésekkel, csakúgy, mint az agyban elhelyezkedő érdekes szerv, amely kissé a villamos raja elektromos szervéhez hasonlít. A szemek is oly tökéletesek, akárcsak a mi emlőseinké. Nem csodálkoznék, ha ez az ál at bizonyos mértékig értelmes lény lenne.

2. A hidrogén-zsákok. Mert a test felső részén levő és a felület négyötödét elfoglaló, felfújható, hatalmas hártyás zsákok hidrogént tartalmaznak. És ez a hidrogén a víz alacsony hőfokon történő, katalitikus bomlásából származik! A vizet az egyik speciális szívókarból eredő vízszál ító cső viszi ebbe a szervbe, ahol megtörténik a bomlás. Feltételezem, hogy az oxigén a vérbe kerül, mert ezt a szervet számos hajszálér hálózza körül. Ó, ha egy nap megszerezhetnénk a vízkatalízis e módjának a titkát!

— Ha ezek a hidrogén-kamrák felfúvódnak, az állat tömöttsége kisebb lesz a levegőénél, és akkor lebeg az atmoszférában. A hatalmas, ellapult farkat uszonyként, de főképp kormányzásra használja. Az előrehaladást leginkább az összehúzódó zsákok segítik elő, amelyek a vízzel kevert levegőt hallatlan hevességgel, valóságos fúvókákon keresztül lökik hátra! Azon a példányon, amelyet nem konzerváltunk, elektromosan ingereltem az összehúzódó zsákok izomzatát, és egy vasgyűrűt helyeztem el a belsejükben. Nézd csak, mi lett belőle!

Egy nyolcassá görbült, vastag gyűrűt tartott elém.

— Ezek az izomrostok roppant nagy erejűek!

Másnap reggel arra ébredtem, hogy döngetik az ajtót. Louis jött értesíteni, hogy az egészséges foglyok tárgyalását hamarosan megkezdik, és nekem mint a Tanács tagjának ott kel lennem a bírák között. Amikor kiléptem a házból, akkor kelt fel a kék nap.

A bíróság egy tárgyalóteremmé alakított nagy hangárban ült össze. Elsősorban a Tanács tagjaiból állt, továbbá más tekintélyes emberekből. Köztük volt Vandal, Breffort, Paul fivérem, Massacre, öt paraszt, Beuvin, Estranges és hat munkás. Mi emelvényen foglaltunk helyet, egy asztal mögött, a többiek tőlünk jobbra meg balra. Előttünk, egy üresen hagyott részen állnak majd a vádlottak. A közönség számára fenntartott területen padokat helyeztek el.

Minden kijáratot fegyveres emberek őriztek. Mielőtt a vádlottakat bevezették volna, nagybátyám, akit kora és tekintélye miatt elnökké választottak, felál t és így szólt:

— Közülünk eddig még senki nem ítélkezett felebarátja felett.

Most rendkívüli haditörvényszékké alakultunk. A vádlottaknak nem lesz ügyvédjük, mert az időt nem vesztegethetjük véget nem érő vitákkal. Ezért is kötelességünk, hogy a lehető legigazságosabban, legpártatlanabbul ítélkezzünk. A két főbűnös meghalt. Mindenkit emlékeztetek arra, hogy ezen a bolygón kevés és értékes az ember.

De azt se feledjük, hogy a mieink közül tizenkét ember halt meg a vádlottak hibájából, továbbá három lányt szégyenletes módon bántalmaztak.

Vezessék be a vádlottakat!

— Hol van Ménard? — kérdeztem tőle súgva.

— Martine-nal együtt egy kataklizma-elméleten dolgozik.

Nagyon érdekes elmélet. Majd még beszélünk róla.

A fegyveres őrök között egyenként lépett be a harmincegy életben maradt, egészséges vádlott. Utolsónak érkezett Ida Honneger és Madeline Ducher. Nagybátyám ismét felállt:

— Magukat közösen elkövetett gyilkossággal, emberrablással és fegyveres támadással vádoljuk. Másodsorban az Állam biztonsága el eni összeesküvéssel. Ki a vezetőjük?

Kissé tétováztak, aztán a többiek noszogatására egy vörös hajú óriás lépett elő.

— Ha a főnökök nem voltak ott, én parancsoltam.

— Neve, foglalkozása?

— Jean Biron. Harminckét éves. Valamikor gépész voltam.

— Beismeri a tényeket, amelyekkel vádolják?

— Teljesen mindegy, hogy beismerem-e vagy sem. Maguk bennünket mindenképp agyonlőnek!

— Az nem biztos. Félre is vezethették magukat. A többi vádlottat vezessék ki! Hogyan jutott el idáig, hogy ilyen tettekre vetemedjék?

— Nos, a nagy felfordulás után a főnök beszédet tartott, mondván, hogy a falu — elnézést kérek — a csőcselék kezére jutott, és hogy egy másik bolygón vagyunk, ahol meg kell védenünk a civilizációt, és azt ígérte — folytatta habozva —, hogy ha csatlakozunk hozzá, akkor olyanok leszünk, mint a régi időkben a nagyurak.

— Részt vett a falu el en indított támadásban?

— Nem. Megkérdezheti a többieket. A főnök fiának az emberei vettek részt benne, de azok mind meghaltak. A főnök egyébként nagyon dühös volt a támadás miatt. Charles Honneger azt ál ította, hogy túszokat szedett. Valójában már régóta meg akarta keresni azt a lányt. A főnök nem értett egyet vele. Én sem. Levrain biztatta fel.

— Miféle céljai voltak a főnökének?

— Már elmondtam. Ő akart ennek a világnak az ura lenni. Egy rakás fegyvert halmozott fel a kastélyban — a Földön fegyvercsempészéssel foglalkozott —, és mi is kéznél voltunk.

Megkockáztatta a dolgot. A markában tartott bennünket, mert valamikor mindnyájan csináltunk valami ostobaságot. Úgy tudta, hogy maguknak alig van fegyverük. Nem is gondolt arra, hogy ilyen gyorsan képesek fegyvert készíteni.

— Rendben van. Menjen ki! A következőt!

A következő vádlott az a szőke fiatalember volt, aki a fehér zászlót lobogtatta.

— Neve, kora, foglalkozása?

— Henri Beltaire. Huszonhárom éves. Egyetemi hal gató a természettudományi karon.

— Hogy az ördögbe került maga ebbe a bandába?

— Jól ismertem Charles Honnegert. Egy este az egész havi költőpénzemet elvesztettem pókeren. Ő fizette ki az adósságomat.

Meghívott a kastélyba, és egy hegyi kirándulás alkalmával megmentette az életemet. Ekkor következett be a katasztrófa.

Apjának sem a terveit, sem a viselkedését nem helyeseltem. De Charlest nem hagyhattam cserben. Neki köszönhetem az életemet.

Egyetlen lövést sem adtam le önökre.

— Majd el enőrizzük. A következőt! Á, még egy kérdés! Milyen pályára kívánt menni?

— Aerodinamikával akartam foglalkozni.

— Ki tudja, ennek talán egy napon még hasznát veheti.

— Azt is meg akartam mondani… hogy Ida Honneger… ő mindent elkövetett, hogy figyelmeztesse magukat.

— Tudjuk és tekintettel leszünk rá.

Tovább folyt a kihal gatás. A vádlottak között mindenféle foglalkozású akadt, de többségük egy félig-meddig fasiszta ligához tartozott.

Nem tudom, hogy ezekben a percekben mire gondoltak a többiek, de én nagy zavarban voltam. Sok embernek az arcát nyíltnak, sőt becsületesnek találtam. Egészen bizonyos, hogy a főbűnösök meghaltak. Beltaire rokonszenvet ébresztett bennem a barátja iránt tanúsított hűségével. Társai közül egyik sem vádolta.

Ellenkezőleg, a legtöbben megerősítették, hogy nem vett részt a harcban. Beltaire után a huszonkilencedik vádlott lépett a terembe.

Kijelentette, hogy Jules Levrainnek hívják, újságíró, negyvenhét éves. Alacsony, sovány, durva arcú ember volt. Louis belenézett az iratokba.

— A tanúvallomások szerint maga nem tartozott Honneger bérencei közé. Maga vendég, sőt egyesek szerint a nagy főnök volt.

Nem tagadhatja, hogy lövöldözött ránk. Ezenkívül, a tanúk bepanaszolták, hogy… hogy erőszakoskodott velük.

— Ez nem igaz! Nem is láttam a lányokat. Nekem semmi közöm nem volt ehhez az ügyhöz. Csupán egyszerű vendég voltam!

— Hogy nem sül le a bőr a pofájáról! — kiáltotta az ajtóban álló őrök egyike. — Láttam őt a középső géppuskánál, amelyik megölte Salavint és Robert-t! Háromszor is megcéloztam ezt a piszok alakot, de nem tudtam eltalálni!

A gárda csupán nézőként megjelent tagjai közül sokan megerősítették az elhangzottakat. Levraint tiltakozása ellenére kivezették.

— Kísérjék be Ducher kisasszonyt!

A lány hervadtnak látszott, noha arcát vastagon fedte a festék.

Nyugtalannak, zavartnak tűnt.

— Madeline Ducher, huszonnyolc éves, színésznő — vallotta. — De hiszen én semmit sem csináltam!

— Maga az idősebb Honneger szeretője volt, nemde?

— Mind a kettőé! — kiáltotta valaki a teremben.

Harsány nevetés tört ki.

— Ez nem igaz! — kiáltotta a lány. — Ó, ez undorító! Hogy engem így sértegessenek!

— Jó, jó… Csend legyen a teremben! Majd meglátjuk. A következőt!

— Ida Honneger, tizenkilenc éves, egyetemi hallgató.

A lány szépsége — kivörösödött szeme ellenére — teljesen elhomályosította a színésznőt.

— Milyen szakos?

— Jogot hal gattam.

— Attól tartok, hogy ennek itt nem sok hasznát veszi. Tudjuk, mindent megtett, hogy elkerülhessük a tragédiát. Sajnos, nem sikerült. De legalább elviselhetővé tette a három lány fogságát.

Tudna nekünk felvilágosítást adni azokról, akik felett ítélkezni fogunk?

— Többségüket nem ismerem. Biron nem volt rossz ember. És Henri Beltaire megérdemli elnézésüket. Nekem azt mondta, hogy nem lőtt, és én hiszek neki. A fivérem barátja volt… — Visszafojtotta kitörő zokogását.

— Alapjában véve apám és fivérem sem volt gonosz.

Erőszakosak és becsvágyóak voltak. Amikor én születtem, nagy szegénységben éltünk. A hirtelen jött gazdagság részegítette meg őket. Mindennek ez az ember, ez a Levrain az oka. Ő olvastatott Nietzschét szegény apámmal, aki felsőbbrendű embernek hitte magát. És ugyancsak ő sugallta neki a világhódítás őrült tervét!

Levrain mindenre képes! Ó, mennyire gyűlölöm!

Sírva fakadt.

— Üljön le, kisasszony — mondta gyengéden nagybátyám. — Most visszavonulunk és tanácskozunk. De önnek nincs mitől tartania. Inkább tanúnak fogjuk tekinteni.

Behúzódtunk egy függöny mögé. Sokáig vitatkoztunk. Louis és a parasztok példás büntetést követeltek. Michel, a nagybátyám, a plébános és jómagam a mérsékletet hirdettük. Kevés az ember. A vádlottak semmit nem értettek a történtekből, és önkéntelenül is vezetőik után mentek. Végül megegyeztünk. Nagybátyám az összegyűlt vádlottak előtt felolvasta az ítéletet.

— Jules Levrain. Bűnösnek találtuk előre megfontolt gyilkosság, emberrablás és erőszak vádjában. Kötél általi halálra ítéljük. Az ítélet egy órán belül végrehajtandó.

A bandita jól tartotta magát, de falfehér lett. A vádlottak során remegés futott végig.

— Henri Beltaire. Ártatlannak találtuk a közösségre ártalmas minden cselekedetben. De mert semmit nem tett, hogy értesítsen bennünket…

— Nem ál t módomban…

— Csendet! Tehát, mert semmit nem tett, hogy értesítsen bennünket, másodrendű polgárnak tekintjük, szavazati jogát mindaddig megvonjuk, amíg viselkedésével jóvá nem teszi hibáját.

— Ettől eltekintve szabad vagyok?

— Igen, éppolyan szabad, mint mi. De ha a faluban akar maradni, dolgoznia kell.

— Ó, nem is kívánok egyebet!

— Ida Honneger. Ártatlannak találtuk. De tíz évig nem választható.

— Madeline Ducher. Semmiféle vád nem merült fel ön el en, hacsak nem kétes erkölcsi élete, és mondjuk… érzelmi kapcsolatai a legfőbb bűnösökkel. (A jelenlevők nevettek.) Csend legyen! Minden politikai jogától megfosztjuk, konyhai szolgálatra osztjuk be.

— A többieket mind kényszermunkára ítéljük, öt földi esztendőt meg nem haladó időtartamra, amelyet jó magaviseletükkel lerövidíthetnek. Egész életükre meg vannak fosztva minden politikai jogtól, kivéve, ha a közösség javára szolgáló tetteket hajtanak végre.

Öröm hullámzott végig a csoporton, hiszen mindenki szigorúbb ítéletet várt.

— Maguk rendes fickók! — kiáltotta felénk Biron.

— A tárgyalást berekeszteni. Vezessék el az elítélteket!

Levrain kérésére a plébános követte a halálraítéltet. A hallgatóság szétszéledt; egyesek helyeselték az ítéletet, mások mérgelődtek. Leléptem az emelvényről, és Beltaire-t kerestem.

Amikor rátaláltam, éppen Idát vigasztalta.

— Most már értem, hogy ezek ketten miért védték egymást oly hevesen! — fordultam nagybátyámhoz.

Odaléptem a fiatal párhoz.

— Hol lesz a szállásuk? Ducher a kantinban fog lakni, akár akarja, akár nem. De magukkal más a helyzet. Arra gondolni sem lehet, hogy visszatérnek a kastélyba; egyrészt félig romokban hever, másrészt a hidrák bármikor megtámadhatják. Itt kevés a hely, és igen sok ház romba dőlt. Munkát is kel találni maguknak. Most törvény tiltja a lustálkodást!

— Hol van megírva ez a törvény? — kérdezte Ida. — Jó polgárok akarunk lenni, tehát ismernünk kell.

— Sajnos, kisasszony, még nincs megírva. A Tanács jegyzőkönyveiben egész halomnyi feljegyzés van. Az ám, a kisasszony jogász, ugye?

— A második évet fejeztem be.

— Lám, ez éppen magának való munka. Majd megszerkeszti a törvénykönyvünket. Meg fogom említeni a Tanácsban. Ami magát il eti — fordultam Beltaire-hez —, mel ettem fog dolgozni. Segít a munkámban, a bányaügyek minisztériumában. A maga tudományos képesítésével hamarosan minden tekintetben megfelelő talajkutató válik magából. Fizetése: étkezés a kantinban és fedél a feje felett, akárcsak nekem.

Michel odajött hozzánk.

— Ha Beltaire-t akarod alkalmazni, már elkéstél; éppen most egyeztem meg vele.

— Nem baj. Majd a nővéremmel fogok együtt dolgozni. A csil agászat várhat egy kicsit. Egyébként Martine lejött a faluba, Ménard-ral együtt, aki ma este készül kifejteni a kataklizmára vonatkozó elméletét.

Felnéztem Hélioszra, még magasan járt az égen.

— Tehát nem azonnal! Mondd, Michel, vajon zavarná a nővéredet, ha ezzel a lánnyal kel ene laknia, legalábbis addig, amíg más megoldást nem találunk?

— Martine itt van. Kérdezd meg tőle.

— Kérdezd meg helyettem. Én tartok a te csillagász húgodtól!

— Nincs igazad. Martine derék lány, és nagyon rokonszenvesnek tart téged!

— Honnan tudod?

— Már többször mondta nekem!

És nevetve odébbállt.

A szervezés

Délután az iskolateremben összeült a Tellusi Tudományos Akadémia. Ménard tartott előadást. Ott volt Michel és Martine, Massacre, Vandal, Breffort, a nagybátyám, a mérnökök, a plébános, a tanító, Henri és Ida, Louis, a fivérem, jómagam és még néhány érdeklődő. Ménard fellépett a tanári dobogóra. — Ismertetni fogom önökkel megfigyeléseim és számításaim eredményét. Amint tudják, egy másik világban vagyunk. Nevezzük Tellusnak, minthogy ezt az elnevezést már mindenki elfogadta. Tellus egyenlítőjének hossza mintegy 50000 kilométer. Felületén a gravitáció intenzitása megközelítően kilenctized része a földi gravitációnak. Tellusnak három holdja van, távolságukat még csak nagyjából ismerem.

Phoibe, a legkisebb, bár számunkra a legnagyobbnak tűnik, körülbelül 100000 kilométerre, a mi régi Holdunknál nagyobb Szeléné 530000 kilométerre, és a szemmel láthatóan háromszor nagyobb Artemisz 780000 kilométerre lehet tőlünk. Kezdetben azt hittem, hogy egy kettős csillagrendszerhez tartozunk. Erről szó sincs. Sol, a kis vörös nap valójában nem egyéb, mint egy még ki nem hűlt nagy külső bolygó. De tőle távolabb más bolygók helyezkednek el, és ezek nem Sol, hanem Héliosz körül keringenek.

Solnak azonban mégis legalább tizenegy holdja van. Pillanatnyilag oppozícióban ál unk: amikor Héliosz lenyugszik, Sol felkel. De egy bizonyos idő, megközelítően egy negyed földi év múltán kvadratúrában leszünk. Akkor vagy két napunk lesz egyszerre, vagy egy, il etve egy sem, és a megfigyelések számára ez lesz a legjobb időszak — tette hozzá elégedetten.

— A napok és az éjszakák egyenlők és egyenlők is maradnak.

Tehát olyan bolygón vagyunk, amelynek tengelye csak nagyon kevéssé hajlik el pályája síkjától. Másrészt, minthogy az időjárás mérsékelt, azt hiszem, hogy az északi szélesség 45. foka táján helyezkedünk el. Ha elfogadjuk a nul a ferdeség hipotézisét, akkor az obszervatórium földrajzi szélessége 45 fok 12 perc.

— Most pedig ismertetem azt az egyetlen, nem túlságosan abszurd hipotézist, amelyet sikerült felál ítanom. Az ideérkezésünket követő órákban jutott eszembe, egyébként ezzel egyidőben egy másik ötletem is támadt.

— Nyilván tudják, hogy egyes csillagászok a világegyetemet úgy tekintik, mint egy négydimenziós hiperszférát, vagy inkább hiperszferoidot, amelyik a negyedik dimenzió szerint görbül, és abban olyan sűrű, mint egy molekula; az egész pedig egy négy-vagy többdimenziós térben lebeg, amelyet csak nagyon homályosan, analógia segítségével tudunk elképzelni.

Sőt, az elméleti szakemberek többsége azt állította, legalábbis egy ideig, hogy a Tér-idő kontinuumon kívül nincs semmi, még űr sem, mert az űr — tér. Ez a koncepció számomra mindig szegényesnek tűnt, és most, azt hiszem, megvan a bizonyítékom az el enkezőjére. Elméletem szerint a négy- vagy több dimenziós térben a világegyetem-hiperszféráknak sokasága lebeg, mintha ebben a helyiségben egy csomó léggömb lebegne.

Vegyünk kettőt ezekből á léggömbökből. Az egyik a mi öreg világegyetemünk, végtelenségében ott rejtőzködik a galaktikánk és a naprendszerünk. A másik a maga galaktikájában Tellust magába foglaló világegyetem. Ismeretlen oknál fogva ez a két világegyetem összeütközött. A két kontinuum részlegesen egymásba hatolt, és Tellus meg a Föld egyszerre volt ugyanazon a helyen, a saját világegyetemében és a másikéban.

Ugyancsak ismeretlen okok folytán a Föld egy szelvénye kilökődött az új világegyetembe. Lehetséges, hogy maga Tellus is elhullatta néhány tollat e találkozás alkalmával, és földi barátaink most talán éppen hidrát kergetnek a Rhone síkságain.

Egy valami bizonyos, az, hogy a két világegyetemet megközelítőleg egyforma és egyirányú sebesség mozgatta, és hogy a Föld forgási sebessége nagyjából megegyezett Telluséval. Enélkül nem valószínű, hogy túléltük volna a találkozást. Ezzel magyarázható az is, hogy a bolygóközi utazócsoport amelyben a jelenlevő Jean Bournat unokabátyja is részt vett, megsejthette a Neptunus mellett lezajló kataklizmát, és megelőzve azt, gyorsan visszatért a Földre. Nagyon is lehetséges továbbá, hogy a mi régi naprendszerünk külső bolygói is „belefúvódtak” ebbe a világegyetembe, és ez esetben nevetnem kel, ha arra gondolok, hogy most milyen képet vágnak a Földön maradt kollégáim. De nem hiszem, hogy ez valóban megtörtént volna. Igen sok dolog továbbra is rejtély marad. Hogyan lehetséges, hogy a terek egymásba hatolása nem az atomok szintjén történt, ami nyilván fantasztikus robbanást eredményezett volna? Hogyan lehetséges, hogy a kataklizma csupán a Föld egy darabját szállította át ebbe az új világegyetembe? Erről semmit nem tudunk. És megtudjuk-e valaha?

Van még egy igen aggasztó dolog, mert érthetetlen véletlennek tűnik az a tény, hogy egy olyan bolygóra pottyantunk, ahol a protoplazma-

élet lehetséges. A plébános úr mindebben a gondviselés kezét látja.

Ki tudja?

— Említettem már, hogy egy ideig egy másik, még fantasztikusabb feltevés járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy talán valamiféle utazást tettünk az Időbeî, és hogy a mi bolygónk a saját múltjába, például az antikambri korszakába ütközött. Ez a bonyoäalom az Időben ment volna végbe, és Sol lett volna a Jupiter.

De azonkívül, hogy ez a feltevés számos, fizikai és metafizikai nehézséget vet fel, Tel usnak és más bolygóknak a jellegzetességei ezt megcáfolják.

— Talán az is lehetséges, amint azt Michel és Martine Sauvage hitték, hogy a mi saját öreg világegyetemünkkel ütköztünk össze a negyedik dimenzióban, egyszerű gyűrődés által. Akkor pedig az Androméda ködfoltjának egyik csil ag rendszerében lehetünk, sőt, egyszerűen a mi régi galaktikánk másik végében: A további megfigyelések talán majd választ adnak erre a kérdésre.

— Befejezésül, tisztelettel meghajolunk egyes regényírók prófétai szelleme előtt. Az idősebb J. H. Rosny, a Rejtélyes Erő című művében a mostanival azonos kataklizmát jósolt meg. De nála egy olyan világegyetemről volt szó, amelynek az anyaga nem volt azonos a mienkkel. Akiket pedig az elmondottakon kívül a matematikai levezetések is ételekéinek, azok bármikor felkereshetnek.

Ménard lelépett az emelvényről, és egy perccel később élénk vitába merült nagybátyámmal, Michellel és Martine-nal. Én is csatlakozni akartam hozzájuk, de amikor meghallottam, hogy tenzorról, gravitációs térről meg hasonlókról van szó, sürgősen visszavonultam.

Louis félrehúzott az egyik sarokba.

— Ménard úr elmélete rendkívül érdekfeszítő, de gyakorlati szempontból aligha viszi előbbre a dolgokat. Magától értetődik, hogy ezen a bolygón kell élnünk és meghalnunk. De mindenképp meg kell szerveznünk az életet. Igen sok a tennivalónk. Múltkor említetted, hogy innen nem messze valószínűleg kőszén található. Az is követett bennünket?

— Lehetséges. Nagyon csodálkoznék, ha ez a földindulás nem hozta volna felszínre a stefániait vagy a vesztfáliait — ne ijedj meg, csupán így nevezik a környéken található egyes kőszén-rétegeket.

De nehogy azt hidd, hogy ez valami csodálatos lelet lesz! Néhány, öt centimétertől talán harminc centiméterig terjedő vastagságú ér, gyenge minőségű kőszén vagy antracit.

— Az is valami! Számunkra életbe vágó, hogy az üzem áramot tudjon adni. Tudod, hogy a rakéták elkészítése csaknem egész szénkészletünket felemésztette. Szerencsére még van alumínium- és dúralumínium-tartalékunk. Acél híján…

A következő napokat roppant tevékeny munkával töltöttem. A Tanácsban több védelmi intézkedést rendeltünk el. A falutól néhány kilométerre légmentesen zárt óvóhellyel el átott hat megfigyelőállást építettünk, olyan felszereléssel, mintha ostromveszély fenyegetne.

Kezdetleges telefon kötötte össze őket a központi ügyelettel, és a kiadott parancs értelmében azonnal riasztaniuk kel ett, amint a hidrák legcsekélyebb nyomát észlelik. A négy legtávolibb tanya lakóit —ál ataikkal együtt — a faluba telepítettük. A mezőgazdasági munkákat gépfegyverekkel felszerelt teherautók védelme alatt végezték. Hogy az üzemanyaggal takarékoskodjunk, azok az állatok vontatták a földekre a kocsikat, amelyeket védeni kel ett.

Tökéletesített rakétáink kitűnően beváltak mint légelhárítók, és egy ötven főnyi hidrasereg támadásakor harminc állatot elpusztítottak.

Egy reggel Beltaire-rel és két fegyveres őrrel elindultam szenet keresni. Ahogy sejtettem, a kőszéntelep a közelben terült el. Egy része a sértetlen, a többi a holt övezetben feküdt; a szén helyenként a felszínen volt.

— Kezdetnek ez lesz a kényelmesebb — jegyezte meg Beltaire.

— Igen, csakhogy ebben a káoszban az ereket valószínűleg nem lehet követni. Lássuk a sértetlen részt.

Sejtelmem nem csalt; csak kevés ér vastagsága haladta meg a 15 centimétert. Egyikük azonban mégis 55 centiméter vastagnak bizonyult.

— Komisz munka vár a bányászokra — mondtam.

Mint a bányaügyek minisztere, harminc embert mozgósítottam, és felszedettem velük a legközelebbi vasútál omásra vezető síneket, valamint a második sínpárt, amely az alumíniumércet adó agyagbányához vezetett. Hála Moissac és Wilson találmányának, 1978-ban már nemcsak a bauxitból vontak ki alumíniumot, hanem a közönséges agyagból is. Most visszatértünk a számunkra kényelmesebb eljáráshoz, ugyanis Telluson hatalmas kiterjedésű és csodálatos tisztaságú bauxit-telepekre bukkantunk. Estranges természetesen tiltakozott:

— Hogy képzelitek ezt? Hogyan szál ítsam az ércet az üzembe?

— Először is, a két vasútvonal közül az egyiket meghagyom nektek. Másodszor, pillanatnyilag nincs szükségünk túl sok alumíniumra. Harmadszor, hogyan tudna működni az üzem szén nélkül? És negyedszer, amint megfelelő ércet találok, vasat fogunk olvasztani. Addig is itt van egy halom ócskavas: készítsetek belőle síneket. Ez a te dolgod!

Még az üzem hat kis mozdonya közül is igénybe vettem kettőt, továbbá kel ő számú vasúti kocsit. A mészkőbányából három fejtőkalapácsot és egy kompresszort hoztam el.

Néhány nap múltán a bányában megindult a termelés, és a faluban kigyul adt a villany. Tizenkét „kényszermunkás” fejtette a szenet; az őrök szerepe nem annyira a felügyelet volt, mint inkább az, hogy megvédjék őket a hidráktól. Az emberek már-már nem is tekintették magukat fogolynak, és mi sem úgy kezeltük őket. „Bányászok” voltak, és egy hajdani bányamester vezetésével gyorsan megtanulták, hogyan kel kihajtani a vágatokat.

Hatvan nap telt el az élet megszervezésével. Michel és a nagybátyám az órásmester segítségével tellusi ingaórákat készített.

Nagyon zavart bennünket, hogy a mi földi időbeosztásunk alapján itt egy teljes nap 29 óra hosszat tartott. Valahányszor felhúztuk óránkat, bonyolult számításokat kellett végeznünk. Két fajta óra készült: az egyiket 24 „hosszú órára” a másikat 29 földi órára osztották. Végül, néhány évvel később, megszoktuk a ma ismeretes időbeosztást, amelyet ti is használtok: a nap 10 százperces órára oszlik, minden percben 100 másodperc van, és minden másodperc 10 tizedmásodpercet foglal magában. Ezek a másodpercek tartamukat tekintve alig különböznek a régi másodpercektől.

Mel ékesen szólva, a kataklizma egyik első következménye az volt, hogy — a parasztok nagy megrökönyödésére — az ingaórák összevissza jártak a valamivel gyengébb gravitációs érték miatt.

Élelmiszerkészletünk, a kastély pincéiben talált mennyiséggel együtt körülbelül tíz földi hónapra volt elegendő. Tellus mérsékelt övezetében éltünk, ahol örök tavasz uralkodott, és ha a búza akklimatizálódik, évenként több aratásra is számíthattunk. A völgy megművelhető területe mindaddig elegendő lesz, amíg a lakosság száma nem növekedik meg túlságosan. Tellus földje termékenynek ígérkezett.

Igen sok házat rendbe hoztunk, nem laktunk többé egymás hegyén-hátán. Az iskola ismét megnyitotta kapuit, és a Nagy Tanács egy fémből épült hangárban ülésezett. Az irattárban Ida uralkodott, és ha Beltaire-t kerestem, bizonyosra vehettem, hogy mindig ott találom. Hozzákezdtünk egy kezdetleges törvénykönyv megszerkesztéséhez, a lehető legkevesebbet változtatva a Földön használatos jogszabályokon, de leegyszerűsítettük és a saját viszonyainkhoz alkalmaztuk őket. Ez a törvénykönyv van érvényben ma is. Létesítettünk továbbá egy kultúrtermet és egy könyvtárat.

A kőszénbánya vasútja csakúgy, mint az agyagbányáé rendszeresen közlekedett, és az üzem a szükségleteknek megfelelően termelt. Mindenki dolgozott, mert kevés volt a munkáskéz. A falusiak is serénykedtek, és az ember inkább hitte volna magát egy élénk kisvárosban a Földön, semmint a végtelen térben — vagy terekben — elveszett világ felszínén.

Vihar formájában megérkeztek az első esők, és vagy tíz napra megzavarták az időjárást. Átéltük az első teljes, de még rövid éjszakákat. Leírhatatlan érzés fogott el, amikor első ízben láttam tisztán mindazon csil agképeket, amelyek mindörökre a mieink lesznek.

A tanácstagok megszokták, hogy nagybátyám falusi házában, de főképp az obszervatóriumban afféle félhivatalos összejöveteleket tartottak. Itt mindig találkozhattunk a hidrák tanulmányozásába elmerült Vandal al és Massacre-ral, akiknek Breffort segített a munkában, továbbá Martine-nal, Beuvinnal és a feleségével, fivéremmel és Ménard-ral, ha őt egyáltalán el tudtuk szakítani készülékeitől. A hivatalos tanácsüléseken minden gyakorlati kérdésben Louis vitte a szót, de itt, ahol sokkal többet beszéltek a tudományokról vagy a filozófiáról, a társaság elvitathatatlan vezetője óriási műveltségű nagybátyám volt. Ménard néha szintén megszólalt, és mindannyiunkat meglepett, milyen nagy horderejűek e kecskeszakál as emberke elméletei. Ezekről a gyűlésekről nagyszerű emlékem maradt, hiszen valójában akkor ismertem meg Martine-t.

Egy este jókedvűen baktattam felfelé az obszervatóriumba vezető úton, ugyanis mintegy három kilométernyi távolságra a holt övezettől, a tellusi talajon egy út mélyedésében kiváló vasércre bukkantam, őszintén szólva, nem egyedül találtam rá. Egyik kísérőm jött hozzám egy ércdarabbal, és megkérdezte, hogy mi az. Az út fordulójánál Martine-nal találkoztam.

— Csakhogy megérkezett. Magáért indultam!

— Elkéstem?

— Nem, a többiek az obszervatóriumban vannak, ahol Ménard egy újabb felfedezésről számol be nekik.

— És maga jött értem? — kérdeztem módfelett megtisztelve.

— Ó, részemről ez nem érdem. A téma nem érdekel, én csináltam.

— Miről van szó?

— Ez…

Azon a napon nem tudhattam meg. Beszéd kézben Martine felnézett. Szája tátva maradt, leírhatatlan rémület ült ki az arcára.

Megfordultam: egy óriási hidra repült egyenesen felénk!

Az utolsó pillanatban visszanyertem önuralmamat, Martine-t lerántottam a földre, és magam is mellé hasaltam. A hidra éppen felettünk siklott el, de egyikünket sem érintett. Saját lendületénél fogva még több mint száz métert repült, mielőtt visszafordult volna.

Talpra ugrottam.

— Rohanjon a faluba! Az út mentén álló fák megvédik!

— És maga?

— Majd én elbánok vele. A revolveremmel biztosan leterítem.

— Nem megyek, maradok!

— Rohanjon, az ég szerelmére!

Már elkésett. Tudtam, hogy a revolveremmel nem sok az esélyem a szörnnyel szemben. Az egyik sziklában keskeny rést láttam. Oda tuszkoltam be Martine-t, és elé álltam. Mielőtt még a hidra kilövelhette volna a fullánkját, öt golyót eresztettem bele. A lövések nyilván találtak, mert az ál at sziszegve megvonaglott, és elkanyarodott. Három golyóm maradt, valamint a késem, egy hosszú svéd acélkés, éles, akár a borotva. A hidra előttünk lebegett, szívókarjai úgy hul ámzottak, akár egy polipé. Hat kékeszöld, rideg szemével ránk meredt. A szívókarok között levő dudor könnyedén összehúzódott, és ebből sejtettem, hogy a fullánk azonnal kilökődik.

Kilőttem három utolsó golyómat, aztán marokra fogva a késem, lehajtott fejjel rohantam a szívókarok közé. Amikor a szörny alá értem, megragadtam az egyik karját, és vadul rángatni kezdtem. Bár a kezem szörnyen égett, jól megmarkoltam. Az egyensúlyát vesztett ál at előrelökte fullánkját, de elvétette Martine-t, és a szívókar szaruvége a sziklának ütközve el apult. Egy pillanattal később a szörny oldalához tapadva, marcangolni kezdtem a késsel. Ezután már nincsenek összefüggő emlékeim. Emlékszem a bennem fellángoló dühre, az arcom mellett csüngő undok húscafatokra, arra, hogy felemelkedtem a földről, zuhantam, majd valaminek nekiütődtem. Ez minden.

Nagybátyám szobájában, ágyban fekve tértem magamhoz.

Massacre és a fivérem ott forgolódott körülöttem. Mindkét kezem vörös és dagadt volt, arcom bal fele fájdalmasan lüktetett.

— Martine? — kérdeztem.

— Nincs semmi baja. Könnyebb idegkimerültség — felelte Massacre. — Altatót adtam neki.

— És én?

— Égési sebek, a bal vállad kificamodott. Tíz méternyit zuhantál, de a vál adon kívül még csak súlyosabb zúzódásokat sem szenvedtél. Egy bokor fékezte az ütődés erejét. Mialatt ájultan feküdtél, helyre tettem a vállad, ez térített magadhoz. Legalább két hét, amíg rendbe jössz.

— Két hét! Amikor annyi munka van! Épp most találtam rá a vasércre…

Heves fájdalom hasított a kezembe.

— Mondja, doktor, nincs valamilyen orvossága a hidraméreg el en? Igazán nagyon éget.

— Öt perc múlva jobban érzed magad. Csillapító kenőcsöt tettem rá.

Az ajtó kivágódott, Michel rontott a szobába. Kinyújtott kézzel száguldott felém, de amikor meglátta bekötött kezemet, megtorpant.

— Doktor úr, mi van vele?

— Nem lesz semmi baj.

— Öregem, öregem! Nélküled a húgom elveszett volna!

— Te sem akartad volna felfalatni magad ezzel az eltévedt és rossz útra tért polippal — próbáltam tréfálkozni. — Legalább elpusztult az a szörnyeteg?

— Hogy elpusztult-e? Azt meghiszem! Vagdalt húst csináltál belőle! Ó, nem is tudom, hogyan háláljam meg…

— Sose izgasd magad! Bizonyára lesz még rá alkalmad ebben a világban!

— Most pedig hagyjátok aludni Jeant — avatkozott közbe Massacre. — Valószínűleg magas láza lesz.

Szótlanul indultak kifelé. Amikor Michel a küszöbhöz ért, utána szóltam:

— Holnap reggel küldd fel hozzám Beltaire-t.

Zavaros álomba zuhantam, amelyből néhány óra múlva kimerülten, de láztalanul eszméltem fel. Aztán békésen újra elszunnyadtam, és csak másnap, nagyon későn ébredtem.

Kezemben és arcomban határozottan enyhült a fájdalom. A széken összekuporodva aludt Michel.

— Egész éjjel melletted virrasztott — hal ottam az ajtóban álló fivérem hangját. — Hogy vagy?

— Jól, sokkal jobban. Mit gondolsz, mikor kelhetek fel?

— Massacre szerint, ha nem tér vissza a láz, két-három nap múlva.

Paul mögött váratlanul felbukkant Martine; kezében egy tálcán kávéskanna gőzölgött.

— Ezt hoztam a Herkulesnek. Az orvos szerint már ehet valamit!

Letette a tálcát, segített felülni, s miközben párnákat rakott a hátam mögé, gyors csókot lehelt a homlokomra.

— Íme, egy nagyon szerény kis köszönet! Tudom, hogy maga nélkül már csak egy formátlan holttest lennék. Brr!

Megrázta Michelt.

— Kelj fel, öreg testvér! Louis vár rád.

Michel ásítozva ál t fel, hogylétem felől érdeklődött, aztán Paullal együtt eltávozott.

— Louis ma délután feljön. Most pedig, Herkules úr, meg fogom etetni.

— Miért Herkules?

— A kutyafáját! Ha valaki hidrákkal birkózik…

— És én még azt hittem, hogy előnyös külsőm miatt nevez Herkulesnek — siránkoztam komikusan kétségbeesett hangon.

— Örülök, hogy tréfál, így hamar meg fog gyógyulni.

Úgy etetett, akár egy gyermeket, utána megitatott velem egy csésze kávét.

— Remek a kávé — jegyeztem meg.

— Nagyon örülök, magam készítettem. Akár hiszi, akár nem, be kel ett számolnom a Tanácsnak arról, hogy elhasználtam egy nyomorult adag kávét. Ugyanis orvosságnak tekintik!

— Attól tartok, le kell szoknunk a kávéról. Nem valószínű, hogy Telluson kávécserjék lennének. Sokkal súlyosabb gond a cukor!

— Ugyan, majd csak találunk valamilyen cukortartalmú növényt.

Ha nem… kaptárok vannak a faluban. Visszatérünk a mézhez.

— Igen, Földünk e foszlányán léteznek virágok, de úgy tűnik, Tellus növényeinek egyáltalán nincs virágzata.

— Majd meglátjuk. Én optimista vagyok. Az esélyünk csupán egy volt a mil iárdhoz, hogy életben maradjunk, és lám, mégis élünk!

Újabb kopogtatás szakította félbe társalgásunkat. Henri és Ida lépett be, a két elválaszthatatlan.

— Eljöttünk meglátogatni a hőst — mondta a lány.

— Ugyan, hős! Ha az embert sarokba szorítják, elkerülhetetlen a hősiesség!

— Nem tudom. Azt hiszem, én engedtem volna, hogy felfaljon a hidra — mondta Henri.

— Még akkor is, ha Ida ott van mel etted?

— Ó!

Elpirultam.

— Nem ezt akartam mondani. Tételezzük fel, hogy Martine-nal vagy más lánnyal lettél volna.

— Nos, őszintén szólva, nem tudom.

— Rosszabbnak tünteted fel magad, mint amilyen vagy! De nem azért kérettelek ide. Indulj el a két kísérőmmel, és derítsd fel alaposabban a vasérclelőhelyet. Hozzál mintákat. Amikor rátaláltunk, már későre járt az idő, ezért csak egy pillantást vethettem a környékre. Ha úgy látod, hogy a lelőhely megéri a fáradságot, keresd meg a legalkalmasabb útvonalat egy vasút számára. És ügyelj a hidrákra, nem mindig csoportosan repülnek!

Íme, a bizonyíték! Két vagy három szörny is megtámadhat. Inkább végy magad mellé tíz kísérőt és egy teherautót. És maga, Ida, hogy halad a munkájával?

— Elkezdtem rendeleteik törvénykönyvbe foglalását. Érdekes ez a most születő törvény. A maguk Tanácsa diktatórikus hatalommal ruházta fel önmagát.

— Remélem, csak ideiglenesen. Most erre van szükség! Mi újság odalent?

— Louis dühös az őrökre, mert nem jelezték a maga hidráját.

Azzal védekeztek, hogy csupán egy ál atot láttak. A 3-as számú őrhely embereiről van szó.

— A gazfickók!

— Louis azt mondja, hogy agyonlöveti őket!

— Ez azért túlzás. Túl kevés emberünk van.

Öt nappal később, amikor Michelre és Martine-ra támaszkodva kisétálhattam, megtudtam, hogy az őröket csupán leváltották és két-két évi bányamunkára ítélték. Lassanként újra beleil eszkedtem a mindennapi életbe.

Megépítettük a vasércbányához vezető vasútvonalat, aztán a kezdetleges nagyolvasztót. A hematitban gazdag ércből egyébként meglehetősen keveset találtunk. Mégis elegendőnek tűnt szerény szükségleteink fedezésére. Estranges szakértelme el enére az első csapolás körülményesnek bizonyult. A valóban kokszosítható szén hiánya miatt a rossz minőségű öntött vasat acéllá finomítottuk, őszintén szólva, inkább erőink kipróbálása végett siettünk annyira ezzel az első csapolással, mert a közvetlen jövőben nem volt szükségünk vasra. Síneket és vasúti kocsikerekeket öntöttünk. A bánya közelében kőházikókat építettünk, ahova a munkások elrejtőzhettek a hidrák elől. A mozdonyok vezetőfülkéjét is módosítottuk; szükség esetén légmentesen záródtak.

A hőmérséklet nem változott, továbbra is langyos tavaszi idő uralkodott. A „fekete éjszakák” egyre hosszabbak lettek. Az obszervatóriumban nagybátyám és Ménard már öt külső bolygót fedezett fel; a legközelebbit felhők borították. A felhők közötti réseken át tengereket és szárazföldeket láttak a felszínén. A spektroszkóp oxigén és vízgőz jelenlétére utalt. A bolygó méretei megközelítették a Föld nagyságát, és két nagy holdja volt. Az emberi szívbe oly mélyen bevésődött a területgyarapítás vágya, hogy mi, az emberiség nyomorúságos kis töredéke, akik még abban sem lehettünk bizonyosak, hogy egyáltalán életben maradunk-e, örvendeztünk egy lakható bolygó szomszédságának!

A vasércbánya közelében, az őrség védelme alatt, kísérletképp feltörtünk egy hektárnyi tellusi földet. Ez a szürkés növényzet bomlása révén könnyű, humuszban gazdag televény volt. Azonnal, kiadtam az utasítást, hogy különböző fajtájú búzát vessenek belé, bár a parasztok azzal érveltek, hogy ez nem „megfelelő évszak” a vetésre. Michelnek egy egész délutánjába került, amíg meggyőzte őket, hogy Telluson nincsenek földi értelemben vett évszakok, tehát teljesen mindegy, hogy előbb vagy később vetnek.

Az ugar feltörése közben elszánt harcot vívtunk a lapos kígyókkal. Első kutatóutunk alkalmával már találtunk egy ilyen kígyótetemet. A parasztok elnevezték „viperának”, ez a név rajtuk is ragadt, bár semmiféle közös vonást nem mutattak a földi viperákkal.

Méretük 50 centiméter és 3 méter között váltakozott, s ha a szó szoros értelmében nem is tartoztak a mérges kígyók közé, mégis nagyon veszedelmesek voltak. Hatalmas, üreges rágóikkal roppant erős hatású emésztőnedvet lövelltek zsákmányukba, és ha nem volt kéznél a segítség, ez a folyadék üszkösödést okozott, a szövetek bomlását idézte elő, amely halállal, de legalábbis a megmart végtag elvesztésével végződött. Szerencsére, ezzel a gyorsan támadó és igen fürge állattal csak elvétve lehetett találkozni. Marásától egy ökör elpusztult, és egyik emberünk csak annak köszönhette életét, hogy az éppen jelenlevő Massacre és Vandal azonnal elkötötte és amputálta a megmart lábat. A kígyók marása több áldozatot nem követelt.

Az első, rajokban megjelenő ál atok Tellus földjén a hangyák voltak. Vandal és én a vasércbánya környékén fedeztük fel a fészkét ezeknek a nagy, barna hangyáknak, amelyeknek a nevét már elfeledtem. A szürkés növények által kiválasztott mézgával táplálkoztak. Telepeik gyorsan szaporodtak, és mire a búza kidugta zöld fejét, már mindenütt ott nyüzsögtek. A harcban, amelyet az érő gabona vívott a tel usi apró „férgekkel”, a hangyák könnyedén győztek.

A keserves kezdet után nyugalmas időszak következett.

Napjainkat szorgos munkával töltöttük. Ami kezdetben lehetetlennek tűnt számunkra, mindaz lassanként megvalósult. Eltelt néhány hónap. Először arattunk; csodálatos termést takarítottunk be Tellus egy hektárnyi feltört földjéről, és jó termést a Föld megművelt területéről. A búza szemmel láthatóan akklimatizálódott.

Állatállományunk egyre szaporodott, de a legelő kérdése még nem merült fel. Úgy tűnt, hogy a földi növények erősebbek a tellusiaknál.

Már akadtak kevert rétek, és különös látványt nyújtott a mi útilapuinktól körülvett néhány bádoglevelű, porszínű cserje.

Most már akadt időm, hogy elgondolkodjam új sorsomon.

Közvetlenül a kataklizma után a legteljesebb zavar lett úrrá rajtam; úgy éreztem, hogy mindörökre száműztek, és olyan távol kerültem barátaimtól, amelyhez képest minden földi távolság elenyészik.

Aztán borzadály fogott el, hogy egy szörnyekkel benépesített, ismeretlen világba vetődtem. Később a sok sürgető feladat, a polgárháború, a szükséges szervező tevékenység, a vezető szerep, amelybe belekényszerültem, teljesen lekötötte gondolataimat. Most pedig elképedve vettem észre, hogy felülkerekedett bennem a kaland öröme és az őrült vágy, hogy tovább menjek, megnézzem, mi rejtőzik a láthatáron túl.

Mindezt egy napon, az obszervatórium felé menet elmeséltem Martine-nak. Michel és ő már alig-alig dolgozott ott. Idejük megoszlott a „társadalmi munka” és egy kis pásztorfiú, Jacques Vidal tanítása között. Ez a fiú az átlagosnál jóval nagyobb intelligenciával rendelkezett. Én geológiára tanítottam, Vandal biológiára, fivérem pedig a Föld történetére. Azóta Vidalból nagy tudós lett, és amint tudjátok, alelnöke a köztársaságnak. De ne vágjunk a dolgok elébe.

— Érdekes — mondottam Martine-nak — Bernard unokabátyám magával akart vinni bolygóközi rakétánkban, de én mindig nemet mondtam, mondván, hogy előbb be akarom fejezni a tanulmányaimat! Az igazság az, hogy féltem! A világ végére is elmentem volna egy kövületért, de arra a gondolatra, hogy elhagyjam a Földet, valóságos rémület fogott el! És íme, most Tellusra kerültem, és boldog vagyok, hogy itt lehetek. Furcsa.

— Számomra még furcsább a dolog. Disszertációmban éppen azon igyekeztem, hogy megcáfoljam a görbe tér elméletét. És lám, most nagyszerű bizonyítékot kaptam, hogy ez az elmélet helyes.

Félúton járhattunk, amikor megszólalt a sziréna.

— A fene egye meg! Ismét ezek az undok állatok. Fedezékbe!

Mindenfelé óvóhelyeket építettünk. Ez alkalommal a revolveremen és a késemen kívül egy géppisztoly is volt velem. A legközelebbi fedezék vagy harminc méternyire lehetett tőlünk.

Odarohantunk. Martine-t betuszkoltam, magam pedig lövésre készen álltam a bejárat elé. Kődarabok gurultak, és egy feketébe öltözött, meggörnyedt árnyék bukkant fel: a plébános.

— Ó, maga az, Bournat úr. Merről jönnek a hidrák?

— Azt hiszem, északról. A sziréna csak egyszer szólalt meg.

Menjen az óvóhelyre.

— Istenem, mikor szabadulunk meg ezektől a pokolbeli ál atoktól?

— Attól tartok, hogy az még soká lesz. Aha, itt vannak! Menjen be, plébános úr, önnél nincs fegyver!

Magasan felettünk egy zöld felhő lebegett. Nem sokkal alatta apró, fekete pelyhek pettyezték be az eget: rakéták.

— Túl rövid! Így, most már jobb!

A következő sortűz egyenesen a felhőben robbant. Néhány másodperccel később zöld húscafatok záporoztak az óvóhely körül.

Én is fedezékbe vonultam, de az ajtót félig nyitva hagytam. Még az elpusztult hidrák érintése is égetett. Martine, miközben a plébánossal beszélgetett, kinézett az ablak vastag üvegén. A hidrák megérezték, hogy mekkora veszélyt jelent számukra, ha csoportban maradnak, ezért kettesével, hármasával buktak le. Az ajtóból láttam, amint a gondosan elzárt mozdony körül forgolódnak. Elnevettem magam, mert a mozdonyvezető gőzfelhőt eresztett ki, amitől a hidrák ugyancsak megrémültek.

Még mindig nevetve néztem körül. A tőlünk délre fekvő falu felől lövöldözés hallatszott; a kút terén néhány elpusztult hídra hevert. Az ég ekkor hirtelen elsötétedett; beugrottam az ajtón, és becsaptam magam mögött. Egy hidra a tetőt súrolta. Mire a fegyverem csövét kidugtam a lőrésen, a szörny már messze járt. Martine sikolyára összerezzentem.

— Jean! Gyere gyorsan ide!

Az ablakhoz ugrottam. Odakint, százötven méternyire, egy tizenkét éves gyermek rohant lélekszakadva az óvóhely felé. Egy hidra üldözte. Jól ehet halálos veszély fenyegette, a gyermek nem ijedt meg, nagyon ügyesen kihasználta az útjába eső fákat. A jelenetből csupán villanásnyit láttam, mert máris kirohantam a szabadba, egyenesen a gyermek felé. A hidra, feljebb emelkedett, majd a magasból a gyermekre vetette magát.

— Feküdj le!

A fiú megértette; hasra vágódott, a hidra elhibázta, ötven méternyi távolságból leadtam az első sortüzet: mintegy tíz golyót lőttem ki. Az ál at összerándult, visszafordult és újra támadott.

Vál hoz kaptam a fegyvert, és most harminc méterről céloztam meg.

A harmadik golyónál elakadt a fegyver. Amíg a csövét kicserélem a tokban levő másikkal, a gyereknek vége! Előrántottam a revolveremet. A hidra gyorsan közeledett.

Ekkor csuháját felkapva, nevetségesen és mégis fenségesen kirohant az óvóhelyről a plébános. Olyan gyorsan futott, mint életében talán még soha. És amikor a hidra lecsapott, kitárt karral megállt, testével takarva a gyermeket. A marás őt érte. A géppisztoly végre működni kezdett, és tíz méterről szitává lőttem a bestiát. A hidra áldozata testére zuhant.

Több állat nem mutatkozott a láthatáron. A faluban is abbamaradt a lövöldözés. Az ég magasában néhány zöld folt lebegett. A hidra alól kiszabadítottam a plébános holttestét. A hidraméregből egy köbcenti végzett egy ökörrel, és ez alkalommal legalább tízszer annyit fecskendezett áldozatába! Martine erős karjára emelte az ájult gyermeket, és lementünk a faluba. Az emberek éppen szedték el a torlaszokat kapuik elől. Mire megérkeztünk, a gyermek magához tért, és amikor Martine átadta az anyjának, már járni is tudott.

Louis-t a kút terén találtam. Nagyon rossz hangulatban volt.

— Szerencsétlen nap. Két halottunk van: Pierre Evreux és Jean Claude Chart. Nem akartak fedezékbe vonulni, hogy jobban célozhassanak.

— Hárman haltak meg.

— Ki a harmadik?

Megmondtam.

— Nos, én nem nagyon szívelem a papokat, de a miénk hősként halt meg! Javaslom, hogy a ma meghalt három embernek ünnepélyes temetést rendezzünk.

— Ha akarod. Bár ezzel már nem sokra mennek.

— Lelket kel önteni az emberekbe. Igen sokan vannak, akik félnek. Pedig harminckét hidrát öltünk meg!

A tanácsteremből telefonáltam nagybátyámnak, hogy egészségesek vagyunk. Másnap volt a temetés. Louis rövid beszédet tartott a síroknál, hangsúlyozva a három ember áldozatát.

Michellel és Martine-nal együtt tértem vissza a temetőből. Hogy hamarább érjünk a faluba, átvágtunk a földeken, de az utat egy hidra teteme torlaszolta el. A hatalmas állat szívókarok nélkül is vagy hat méter hosszú lehetett. Meg kel ett kerülnünk. Martine szörnyen elsápadt.

— Mi van, kis húgom? — kérdezte Michel. — A veszély elmúlt!

— Ó, Michel, félek! Ez a világ túlságosan vad és kegyetlen hozzánk! Ezek a zöld szörnyek mindnyájunkat meg fognak ölni!

— Nem hiszem! — mondottam. — Fegyvereink egyre tökéletesebbek lesznek. Ha egy kicsit elővigyázatosabbak vagyunk, tegnap nem lett volna áldozat. Lényegében nem fenyeget nagyobb veszély, mint a hindukat a tigrisek és a kígyók között…

— A kígyók el en ott van a szérum. A tigrisek, nos, azok tigrisek; nem sokban különböznek tőlünk. De hogy az embert a saját bőrében emésszék fel ezek a zöld polipok, ez iszonyú! — Halkan megismételte: — Félek!

Tőlünk telhetőén vigasztaltuk. De a faluba érve láttuk, hogy nem ő az egyetlen, aki fél. A vasércet szállító szerelvény megál t, és a mozdony vezetője egy paraszttal beszélgetett.

— Te persze, könnyen fütyülsz rájuk — mondta a paraszt. — A zárt fülkében védve vagy el enük. De bennünket, amíg kifogjuk az ökröket és fedezékbe vonulunk, tízszer is megölhetnek! Hiába süvít a sziréna, mindig későn szólal meg! És biztosítlak: valahányszor elindulok a földekre, mindig imádkozom. Csak otthon vagyok nyugodt. De még ott sem egészen!

Ezen a napon sok ehhez hasonló beszélgetést hallottunk. Még a védett helyen dolgozó üzemi munkások között is akadt, aki megrémült. Ha a hidrák naponta támadnak, nem is tudom, mi történt volna. De szerencsére, a nagy csata előtt nem törtek be többé, és lassanként annyira felengedett a feszültség, hogy hanyagságért olykor kénytelenek voltunk megbüntetni néhány őrszemet.

Felfedező úton

Ebben az időszakban készítettem el kutatási terveimet, és rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok Martine-ba. Esténként együtt mentünk fel vacsorázni nagybátyám házába. Néha Michel is velünk jött, de legtöbbször előbb ért oda. Martine-t beavattam terveimbe, és ő pompás tanácsadónak bizonyult. Egymás kutatómunkájáról is kicseréltük nézeteinket, és lassanként eljutottunk odáig, hogy személyes emlékeinkről mesélgettünk, így tudtam meg, hogy Martine tizenhárom éves kora óta árva, és Michel nevelte fel. Michel csil agász volt, és mert húga nagy fogékonyságot árult el az egzakt tudományok iránt, igyekezett őt is ilyen irányba terelni. Mint Bernard Verilhac másod-unokatestvére, jól ismertem az első Föld-Mars expedíció tagjait, így sok részletet tudtam elmondani róluk. Egy lelkes riporter annak idején még le is fényképezett Bernard-ral és Sigurd Olssonnal mint az „expedíció legifjabb tagját”, és emiatt sokat csúfoltak az egyetemen. Pedig, amikor magukkal akartak vinni a második útjukra, nem vállalkoztam rá, egyrészt, hogy ne szomorítsam el anyámat, aki abban az időben még élt, s ez tiszteletreméltó indoknak tűnt, másrészt egyszerűen gyávaságból, ami viszont kevésbé volt tiszteletreméltó. Nagybátyám könyvtárában megtaláltam a korabeli újságokat, és megmutattam Martine-nak a nevezetes fényképet. Viszonzásul ő egy másik képet mutatott, amely az expedíció vezetőjének, Paul Bernadacnak egyik előadásán készült, és a hal gatóságot ábrázolta. Martine könnyed ceruzavonással bekarikázott egy fiatalembert és egy lányt az ötödik sorban.

— Az egyik Michel, a másik én vagyok. Azért kaptunk ilyen jó helyet, mert Michel csillagászattal foglalkozott. Számomra ez igen nagy nap volt!

— Lehet, hogy azon a napon találkoztunk is — mondtam. — Bernard-nak én segítettem berakni a képeket a vetítőkészülékbe!

Egy nagyítóüveg segítségével felismertem a képen Martine még kissé gyermeki arcát.

Így ismertük meg egyre jobban egymást. Aztán szinte észrevétlenül tegeződni kezdtünk. És egy este, amikor Michel már ott várt ránk az ajtóban, kéz a kézben léptünk elé. Michel tréfálkozva nyújtotta kezét a fejünk fölé.

— Drága gyermekeim, mint a család feje, áldásom adom rátok!

Kissé zavartan néztünk egymásra.

— No, mi az? Tévedtem volna?

Egyszerre válaszoltunk:

— Kérdezd meg Martine-t.

— Kérdezd meg Jeant.

És mindhárman nevetni kezdtünk. Másnap, hosszú megfontolás után, a Tanács elé terjesztettem kutatási terveimet.

— Át tudnátok alakíttatni számomra egy teherautót dúralumíniummal bevont, gépfegyverrel felszerelt könnyű páncélossá? — kérdeztem Estranges-t. — Azzal felkutathatnánk Tellus területének egy részét.

— Szükség van erre? — érdeklődött Louis.

— Természetesen! Tudod, hogy készleteink elég szűkösek.

Vasérctartalékunk, ha lassan aknázzuk is ki, alig két évre elegendő!

Nem valószínű, hogy fémlelőhelyeket találunk a körülöttünk levő síkságon és a mocsárban. A hegyek felé kellene menni. Ott esetleg vannak épületfának alkalmas fák, és nem kel kiirtani megmaradt kevés erdőnket. Talán sikerül felfedeznünk hasznos állatokat, kőszenet és még ki tudja, mi mindent. Esetleg egy hidramentes helyet is. Nem hiszem, hogy ezek az ál atok messzire elmerészkednek a mocsártól.

— Mit gondolsz, mennyi gázolajra lenne szükséged?

— Mennyit fogyaszt a legjobb teherautó?

— 22 litert száz kilométeren. Megterhelten, változatos terepen harmincra is emelkedhet.

— Mondjuk, 1200 litert viszek magammal. Ez lehetővé teszi egy 2000 kilométeres körzet felkutatását. Ilyen messzire nem is akarok elmerészkedni, de számolni kell a kitérőkkel.

— Hány emberre van szükséged?

— Velem együtt hétre. Úgy gondoltam, hogy magammal vinném Beltaire-t, akit megtanítottam a legfontosabb ércek felismerésére.

Aztán Michel, ha jönni akar…

— Persze, hogy akarok. Végre a „helyszínen” művelhetem a csil agászatot.

— Főképp a topográfiai adatok és felvételek elkészítésében leszel hasznomra. Az expedíció többi tagját illetően, majd meglátom.

Charnier kivételével a tervet egyhangúlag elfogadták. Estranges már másnap munkába állította az embereket, hogy a teherautón elvégezzék a kívánt átalakításokat. Olyan kocsit választottak ki, amelynek dupla hátsó kereke volt. A túlságosan törékeny ablaküvegeket az obszervatórium készletéből származó plexilemezekkel cserélték ki. Az ajtókat dúralumínium-lemezekkel erősítették meg. A lemezek szükség esetén az ablakok elzárására is szolgáltak. A vezetőfülke és a raktér közötti válaszfalba nyílást vágtak, a rakteret megnagyobbították és lakhatóvá tették. A kocsi erős acélvázát ugyancsak vastag dúralumínium-lemezekkel vonták be. A tetejére épített forgatható toronyba egy 20 mm-es gépfegyvert szereltek. A gépfegyveren kívül magunkkal vittünk még 50 darab 1,10 méter hosszú, nagy hordtávolságú rakétát, két golyószórót és négy géppisztolyt. A gépfegyverhez 800, a golyószórók mindegyikéhez 600, a géppisztolyokhoz 400–400 töltényt vittünk. Hat darab 200 literes tartályt töltöttek meg gázolajjal. A teherautó rakterében három-három, egymás feletti fekhelyet helyeztek el. Egy összecsukható kis asztal, élelmiszeres, de széknek is használható ládák, több különböző készülék, robbanóanyag, sokféle szerszám, ivóvíztartály és egy kis rádió adóvevő foglalta el a még fennmaradt kevéske helyet, valamint a kocsi tetejét. A lakórészt két vil anykörte és három elzárható ablak világította meg. A lőréseken át úgy lőhettünk, hogy közben mi magunk fedezve voltunk. A tetőre, a torony köré hat új autógumit raktak fel. A motort teljesen rendbe hozták, és így egy meglehetősen félelmetes, jól felszerelt jármű állt rendelkezésünkre. Még a hidráknak is el en tud ál ni, és üzemanyag szempontjából 4000 kilométerre, élelem szempontjából 25 napra fedezte szükségleteinket. A próbaút alkalmával könnyűszerrel elértük óránként a 60 kilométeres sebességet. Változatos terepen ez a sebesség nem haladhatja meg a 30 kilométert.

Időközben kijelöltem a személyzet tagjait.

A vezető és geológus: Jean Bournat.

Táborparancsnok: Breffort.

Zoológus és botanikus: Vandal.

Navigátor: Michel Sauvage.

Talajkutató: Beltaire.

Műszerész-rádiós: Paul Schoeffer.

Az utóbbi, egykori hajózó repülőgépszerelő, Louis egyik barátja volt.

Nem tudtam, kit válasszak a csoport utolsó tagjául. Szívesen magammal vittem volna Massacre-et, de ő a faluban is nélkülözhetetlen volt. A hiányos listát az asztalomon hagytam.

Amikor újra megnéztem, Martine merész betűivel ez állt rajta: Szakács és betegápoló: Martine Sauvage.

Fivérével együtt hiába könyörögtünk neki, lehetetlen volt eltéríteni szándékától. De mert erős, bátor és kitűnő céllövő volt, nem túlságosan haragudtam, hogy végül is engednünk kellett.

Egyébként, meggyőződésem szerint, „tankunk” maximális biztonságot nyújtott.

Az utolsó előkészületeknél tartottunk. Mindenki magával hozott néhány könyvet vagy személyes tárgyat, s ezeknek valahogy helyet szorítottunk. Végül kiválasztottuk a fekhelyünket. Az ágyak 60 centiméternyire álltak egymás felett! Martine a jobb oldali legfelsőt választotta, én ugyanazt a baloldalon. Alattam feküdt Vandal és Breffort, Martine alatt Michel és Beltaire. Schoeffer a vezetőülésen fog aludni; a fülke elég széles volt ahhoz, hogy kinyújtóztathassa mindössze 160 centiméteres termetét. Az idő fül edtnek ígérkezett, ezért ventil átort is szereltünk a lakórészbe. A torony oldalából nyíló csapóajtón feljuthattunk a tetőre. De a legcsekélyebb veszély esetén is mindenkinek azonnal a kocsi belsejébe kel vonulnia.

Egy reggel, a kék hajnalon elfoglaltuk helyünket. Én a vezetést vál altam, mellettem ült Michel és Martine. Vandal, Breffort és Schoeffer felkapaszkodott a tetőre. A kis toronyban Beltaire volt a gépfegyver-ügyeletes, telefon kötötte össze velem. Tudtam, hogy közülünk mindenki, Martine-t is beleszámítva, ért az autóvezetéshez, a fegyverek kezeléséhez, és meg tudja javítani az autó leggyakrabban előforduló hibáit. Miután kezet szorítottunk barátainkkal, megöleltem nagybátyámat meg a fivéremet, beindítottam a motort. A kastély irányába indultunk el. A kis toronyban Beltaire hosszasan integetett; így válaszolt Ida zsebkendő-lobogtatására. Izgatott és boldog voltam, torkom szakadtából énekeltem. Elhagytuk a romokat, végigmentünk a vasúti sínek mentén, és a nemrég elkészült új úton vagy inkább ösvényen megérkeztünk a vasbányához. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a megfigyelők a helyükön vannak. A munkások, mielőtt dologhoz láttak volna, ide-oda járkáltak, mások éppen reggeliztek.

Barátságosan integettünk egymásnak. Aztán a tellusi növények között nekivágtunk a síkságnak. Kezdetben imitt-amott földi növényeket is láttunk, de ezek gyorsan eltűntek. Egy órával később magunk mögött hagytuk az utolsó keréknyomokat is, korábbi felderítő utaim maradványát, és behatoltunk az ismeretlenbe.

Az enyhe nyugati szél megdöntötte a növényeket, és azok lágy zizegéssel nyúltak el a teherautó alatt. A talaj szilárd, nagyon sima volt. A szürke szavanna szinte a végtelenbe nyúlt. Néhány felhő — amint Michel megjegyezte: „közönséges” felhő — úszott dél felé.

— Milyen irányban megyünk? — kérdezte Michel, és egy kis polcon elrendezte a navigátor tisztségéhez szükséges készülékeit.

Tellus mágnesessége a Földhöz viszonyítva ellenkező irányú, de ál andó volt — az iránytű, amely a Földön északra mutat, itt délnek fordul —, és tájolóink tökéletesen működtek.

— Előbb egyenesen délnek, aztán délkeletnek, így megkerüljük a mocsarat. Legalábbis remélem. A hegyek felé tartunk.

Délben megálltunk. Ebédünket, amint Paul Schoeffer mondta, a „teherautó árnyékában” fogyasztottuk el, jól ehet árnyék alig létezett.

Szerencsére langyos szel ő fújdogált. Miután jókedvűen felhajtottunk egy pohár bort, a növények hullámzani kezdtek, és egy hatalmas „vipera” bukkant fel. Habozás nélkül száguldott felénk, és rágóit belemélyesztette… a bal első gumiba, amely jellegzetesen sziszegő hangot adott.

— Az istenit! — káromkodott Paul, majd beugrott a teherautóba, és egy fejszével tért vissza. „Ne tedd tönkre!” — kiáltott utána Vandal, de Paul dühében egyetlen csapással kettéhasította az ál atot, és a fejsze egészen a nyeléig belevágódott a földbe. Az oldalunkat fogtuk a nevetéstől.

— Nem tudom, eléggé zaftosnak találta-e a zsákmányt — jegyezte meg Michel, miközben szét akarta feszíteni a „vipera”

rágóit.

Végül egy feszítővasat kel ett elővenni. A leszerelt keréken láttuk, hogy az állat emésztőnedveinek hatására a borítóvászon feloldódott, a gumi szétmaródott.

— Bocsánat — fordult Michel az állat maradványai felé. — Most már elhiszem, hogy meg tudta volna enni a gumit!

Ismét elindultunk, és 25–30 kilométeres átlagsebességgel haladtunk. Mire beesteledett, 300 kilométernyi utat tettünk meg.

Mindvégig én vezettem. A balra tett kitérők meggyőztek arról, hogy arrafelé még mindig mocsaras területek vannak. Csak másnap, a kel emes éjszaka után, az utazás harmadik órájában változtathattunk irányt anélkül, hogy szürke fövényeken, ritkás cserjéken és néhány vízmosáson kívül egyébbel is találkoztunk volna. A vízmosásokat meg kellett kerülnünk. A távolban már kirajzolódtak a hegyek, amelyek felé igyekeztünk. Valamivel tíz óra előtt megváltozott az idő, és a déli pihenő alatt már esőcseppek koppantak a kocsi dúralumínium-lemezein. A kocsiban, szűk helyen kuporogva kellett ebédelnünk. A sűrű eső gátolta a kilátást, ezért úgy döntöttem, hogy amíg el nem áll, nem indulunk. A félig nyitott ablakon át beengedtük a friss levegőt. Egyesek az ágyukon hevertek, mások az asztal mellett ülve beszélgettek. Én az első ülésen félig fekvő helyzetben Michel mellett pihentem, és Martine az elválasztó ajtó küszöbén talált helyet magának. Michel és én pipáztunk, a többiek cigarettáztak. Csak az istennek vagy inkább a véletlennek köszönhetjük, hogy a faluban bőségesen volt dohány is meg palánta is. Az utóbbit nyugodtan elültethettük; nem kel ett félnünk a fináncok felbukkanásától.

Az eső tizenhét órán át zuhogott. Amikor felébredtünk, még mindig esett, de már gyengébben, és az éjszakai ügyeletesek azt ál ították, hogy egy pillanatra sem szünetelt. A síkságot borító vízhártyát csak lassan szívta fel a humusz. Amikor Michel elindította a kocsit, a kerekek egy ideig egyhelyben forogtak. A harmadik nap végén, miután 650 kilométert tettünk meg, már a hegyek közelében jártunk. A délnyugati-északkeleti fekvésű dombok leszűkítették a szemhatárt. Két ilyen domb között nagy jelentőségű felfedezést tettem. Este volt. Az egyik rőt halom lábánál ál tunk meg, ahol a növényzetet kopár, agyagos föld váltotta fel. Fegyveremet szorongatva kissé eltávolodtam a többiektől. Kószálás közben, időről időre az égre pillantva, elgondolkodtam. Az járt az eszemben, hogy vajon a földi geológia törvényei alkalmazhatók-e Tel usra. Már-már igennel feleltem, amikor észbe kaptam, hogy egy idő óta valami meghatározhatatlan, de ismerős dolgot érzékelek. Megtorpantam.

Előttem egy olajos vizű kis tócsa terült el, igen gyér növényzettel. A sárguló fűcsomókat szivárványszínű visszfény vette körül, összerezzentem: petróleumszagot éreztem!

Közelebb mentem a vízhez. Az egyik kis öbölben gázbuborékok gyűltek a víz színére. Könnyen gyulladtak, de ez nem bizonyított semmit, mert az egyszerű mocsárgáz is gyúlékony. És az irizálás?

Minden valószínűség szerint sekély mélységben húzódó kőolajlelőhelyre bukkantam. Figyelmesen tanulmányoztam a hely fekvését. A dombot alkotó agyagréteg helyén itt fekete, palás szikla volt. A szikla száz méterrel odébb fehér mészkőzátonyba, nyilván egy törésbe ütközött. Ez a megál apítás aggasztott. Lehetséges, hogy a kőolaj áttörésnél jön fel, s ebben az esetben előfordulhat, hogy a lelőhely elveszett. Vagy pedig a petróleumréteg egészen közel van a felszínhez. De mindenképp az a helyzet, hogy Telluson petróleum található, és a kiaknázására meg fogjuk találni a lehetőséget.

A lelőhelyet gondosan bejelöltük az útvonalunkról készített térképbe, aztán délről megkerültünk egy hegyvonulatot, vagy inkább dombokat, mert egyik csúcs sem haladta meg a 800 métert. Ezek a mészkődombok nagyon fiatalok lehettek. Az egyik leomlott tömbben felfedeztem egy megkövült kagylót; nagyjából a földi karlábúakhoz hasonlított. Telluson tehát vannak — vagy voltak — páncéllal burkolt élőlények is. A növényzet továbbra is egyhangú maradt: szürke fűfélék és szürkészöld „fák”. A pihenők alatt Vandal laboratóriummá alakította át az asztalt, de eddig semmiféle szenzációs felfedezést nem tett. A növényi sejtek megegyeztek a földi növények sejtjeivel, noha gyakran többsejtmagúak voltak. Nem virágoztak, spórákkal szaporodtak, mint a Föld őskorában.

Amint megkerültük a dombokat, a távolban egy havas csúcsokkal koronázott hatalmas hegyláncot vettünk észre. A legmagasabb csúcs különösen szép volt. Roppant magasságával magára vonta a tekintetet. Hósapkája alatt szabályos kúp alakban, éjfeketén emelkedett, meredeken lejtve a síkságra. Nyilván vulkánikus eredetű lehetett. Elneveztük a „Sötétség Hegyének”.

Egyenesen a hegynek tartottunk. Michel némi méricskélés után egyszerű számítással következtetett magasságára. Füttyentett:

— Csaknem 12700 méter!

— 12000 méter! De hisz akkor magasabb a Mount Everestnél!

— Igen, több mint 3000 méterrel!

— Hogyan lehetséges, hogy ilyen tisztán látni a csúcsát? Hiszen a felhők felett kellene lennie.

— Most éppen nincsenek felhők. Úgy tűnik, hogy Telluson ritka jelenség a felhő. De ha aztán egyszer megered az eső… Emlékezz csak vissza, hogy zuhogott tegnapelőtt!

— Pedig nyilván gyakrabban esik, semmint hinnéd. Ez a sok növény nem élhet víz nélkül!

Mielőtt elérhettük volna a hegy lábát, számottevő akadályba ütköztünk. A talaj lejteni kezdett, és egy széles völgy mélyén folyó hömpölygött előttünk. Faszerű növények szegélyezték; az eddig látottak közül ezek hasonlítottak leginkább a földi fákhoz. Még virágzatuk is volt; Vandal szerint bizonyos nyitvatermők tobozaival tartottak rokonságot.

Hogyan kelhetnénk át ezen a folyón? Nem volt túl széles, mindössze 200 méter lehetett, de fekete vize sebesnek és mélynek látszott. Szülőhazám emlékére „Dordogne”-nak kereszteltem el.

Nem valószínű, hogy az ilyen gyors folyású víz megfelelne a hidráknak, de mégis megtettük a szükséges óvintézkedéseket.

Megindultunk felfelé a folyó mentén, abban reménykedve, hogy majd csak találunk egy átkelésre alkalmas helyet. Estére valóban elértük azt a pontot, ahol a folyó kibújta föld alól. Úgy tűnt, mintha egyenesen a mészkő sziklafalból törne elő teljes nagyságában. Nem volt könnyű feladat a teherautót átvezetni ezen a hidat alkotó sziklás helyen, amelyet növények meg sziklatömbök torlaszoltak el, vízmosások szeltek keresztül-kasul. A folyó túlsó partján visszakanyarodva, ismét a Sötétség Hegye felé indultunk. Optikai csalódás folytán úgy láttuk, mintha a hegy is a hegylánchoz tartozna.

Valójában jóval előtte emelkedett fekete lávával, bazalttal és másféle sziklákkal borított gigantikus tömege. Ez a vulkánikus eredetű hegyből kiömlött, mélyről jött magma újabbkori változásának bizonyítéka volt, mert a folyékony láva nem alkot göröngyös domborzatot. A hegy tövét nagy obszidián ömlések barázdálták. Az egyik közelében meglepő dolgot fedeztem fel; egy törmelékhalomban babérlevél formájú, finoman csiszolt nyílhegyet találtam, teljesen olyat, amilyet őseink készítettek a Földön a solutrei korszakban.

Tellus őslakói

Félrehívtam Vandalt, Michelt és Breffort-t, megmutattam nekik a leletet.

— Bizonyos vagy benne, hogy ez nem a természet valamiféle játéka? — kérdezte Michel.

— Egészen bizonyos. Figyeld meg az egésznek a formáját. Ez pontosan a solutrei nyílhegy mása.

— Mint az Amerikából származó, egyéb, ugyancsak obszidián tárgyak, amelyeket a Musée de l'Homme-ban láthattál volna, ha jártál volna ott — tette hozzá Breffort.

— Tehát el kel fogadnunk — folytatta Michel —, hogy Telluson emberek élnek.

— Nem okvetlenül — tiltakozott Vandal. — Az értelem a miénktől eltérő formákban is megnyilvánulhat. A tel usi állatvilág mind ez ideig semmiben sem hasonlít a földihez.

— Így van. Mert az unokabátyám és a társai emberszerű lényeket találtak a Marson, ez még nem ok arra, hogy itt is éljenek ilyenek!

— Talán arról van szó — elmélkedett Michel —, hogy hozzánk hasonló földi emberek, miután nem voltak olyan eszközeik, mint nekünk, visszakanyarodtak a kőkorszakba?

— Nem hiszem. A földön alig néhány embert ismertem, aki képes lett volna úgy követ csiszolni, mint a történelem előtti időkben.

És hidd el, egy ilyen darab elkészítése olyan ügyességet követel, amely csak hosszú évek gyakorlatával sajátítható el. Mindenképp tartsuk nyitva a szemünket, és figyelmeztessük a többieket is!

Így is tettünk. El enőriztettem a lámpákat és a forgó torony fényszóróját. Minden eshetőségre számítva megkettőztük az éjszakai őrséget, és Michel meg én vál altuk az elsőt. Michel felkapaszkodott a toronyba, én helyet foglaltam az első ülésen, az egyik lőrésen kidugtam a golyószóró csövét. Tüzelésre készen várakoztam. Egy idő múlva a telefonon felszóltam Michelnek:

— Jobb lenne, ha időnként beszélgetnénk egymással, nehogy elaludjunk. Ha pipára akarsz gyújtani, vigyázz, nehogy kiszűrődjön az öngyújtód lángjának a fénye.

— Értettem. Ha látok valamit, azonnal jelzem, és…

Odakint, a közelünkben, különös ordítás harsant fel.

Elefántbőgéshez hasonlító bugyborékolással kezdődött, majd idegeket borzoló, rémes füttyentéssel végződött. Éreztem, hogy megdermedek. A másodkor óriás szauruszainak lehetett ilyen hangja. Lehet, hogy tyrannoszauruszokkal benépesített környékre kerültünk? Michel halkan beleszólt a mikrofonba:

— Hal ottad?

— Persze!

— Mi az ördög lehet ez? Meggyújtsam a fényszórót?

— Nem, ha kedves az életed! Hallgass!

A különös üvöltés ismét felhangzott, ez alkalommal még közelebbről. Az egyik fasor mögött, Szelené halvány fényében egy hatalmas valamit láttam mozogni. Lélegzetemet visszafojtva egy teli tárat csúsztattam a golyószóróba. A tár kattanása iszonyúan hangosnak tűnt. Odafent a torony könnyed csikorgással megfordult.

Nyilván Michel is észrevett valamit, és ráirányította fegyverét. A csendet most csak Vandal horkolása törte meg. A többiek ugyancsak kimerülhettek, ha erre az ordításra sem ébredtek fel.

Miközben azon töprengtem, hogy nem kel ene-e riadót fújni, a hatalmas alak ismét megmozdult, előlépett a fák mögül. A halvány fényben is láttam tarajos hátát, kurta, vastag lábait, lapos, nagyon megnyúlt fejét és a szarvát. Furcsa járása magára vonta a figyelmemet: hat lába volt! Hossza mintegy 25–30 méter, magassága 5–6 méter lehetett. Megtapogattam fegyverem biztonsági zárát, de az uj amat nem mertem a ravaszra tenni, mert féltem, hogy idegességemben meghúzom.

— Vigyázz! Állj készen, de ne lőj! — mondtam.

— Mi ez a szörnyűség?

— Nem tudom. Vigyázz!

A szörnyeteg megmozdult. Felénk tartott. Fején a jávorszarvaséhoz hasonló, tenyér alakú szarvak ragyogtak a holdfényben. Lassan, félig csúszva, félig mászva elhaladt mel ettünk, ismét elérte a fasor árnyékát, ahol szem elől vesztettem.

Szörnyű perceket éltem át. Amikor ismét megpil antottam, már messzebb járt, és fokozatosan beleolvadt az éjszakába.

Megkönnyebbült sóhajt hallottam a telefonban. Hasonlóképp válaszoltam.

— Nézz körül a környéken — mondtam.

A pedálok csikorgása hallatán tudtam, hogy Michel végrehajtotta az utasítást. Hirtelen fojtott kiáltását hallottam:

— Gyere ide!

Felkapaszkodtam a létrán, és a géppuska túlsó oldaláról Michel mel é furakodtam.

— Veled szemben, a távolban.

Ebben az irányban alkonyatkor egy sziklafalat láttunk. A sziklafalban most fényes pontok csillogtak, s ezeket néha eltakarta valami.

— Tüzek! A barlangokban! Ott élnek az obszidián-csiszolók!

Mintegy hipnotizáltan meredtünk a látványra; csak olykor néztünk körül a környéken. Amikor néhány órával később felkelt a vörös nap, még mindig egy helyben ültünk.

— Miért nem ébresztettetek fel? — siránkozott Vandal. — Ha elgondolom, hogy éppen én nem láthattam ezt az ál atot!

— Ez igazán nem volt szép tőletek — tette hozzá Martine.

— Én gondoltam rá — mentegetőztem. — De amíg az ál at itt volt, nem akartam, hogy a hirtelen ébresztés zavart okozzon, utána pedig gyorsan elment. Most pedig Michel és én alszunk egy keveset.

Vandal és Breffort, vegyétek át az őrséget! Azt hiszem, felesleges a figyelmeztetés, hogy tartsátok nyitva a szemeteket! Csak akkor lőjetek, ha feltétlen szükséges. Charles — fordultam Breffort-hoz —, te fogd a második golyószórót, és menj fel a toronyba. A géppuskát csak végső esetben használd. Viszonylag kevés lőszerünk van. De ha okvetlen szükséges, ne tétovázz! A kocsit senki nem hagyhatja el! Amint Héliosz felkel, ébresszetek fel.

Csak egy órát alhattunk! Fegyverropogás és a teherautó indulása riasztott fel álmomból. Egy szempil antás alatt talpra ugrottam! A félig-meddig még alvó Michel egyenesen a fejemre pottyant. Az elválasztó ajtón át láttam a kormánynál ülő Pault, és a golyószóró fölé hajló Vandal hátát. Martine adogatta neki a tárakat.

Hátul Beltaire, kezében a második golyószóróval, a lőrésre tapasztott szemmel figyelt kifelé. A torony ide-oda forgott; a nehéz géppuska négyes-ötös sorozatokat adott le.

— Michel, adj lőszert a géppuskának!

Előrementem.

— Mi történt? Miért indultunk el?

— Kigyulladt a növényzet!

— Kire lőttök?

— Azokra, akik felgyújtották. Nézd, itt vannak!

A magas növények felett nagy sebességgel száguldó, emberre emlékeztető árnyat láttam vágtatni.

— Lovasok?

— Nem, kentaurok!

Mintegy il usztrálva Vandal meghatározását, a száz méternyire levő kopár halom tetején megjelent egy ilyen teremtmény.

Első pillantásra valóban a mitológiát juttatta az ember eszébe.

Talán két méter magas lehetett; négy hosszú, karcsú lábon álló, lóhoz hasonló teste volt. Erre merőlegesen emelkedett a csaknem emberi felsőtest, két hosszú karral. A feje kopasz volt. Barna bőre úgy ragyogott, mint a tokjából éppen kihasadt friss vadgesztenye. Ez az élőlény az egyik kezében egy nyaláb vesszőt szorongatott.

Jobbjával egyet kihúzott közülük, és közelebb vágtatva, felénk hajította.

— Lándzsa! — kiáltottam megdöbbenve.

A fegyver tőlünk néhány méterre hul ott a földre, és recsegve tört össze a kerekek alatt. A teherautó mélyéről izgatott kiáltozás hallatszott:

— Gyorsabban! Gyorsabban! Közeledik a tűz!

— Maximális sebességgel, 55 kilométerrel megyünk! Milyen messze van a tűz?

— Csak 300 méterre. A szél felénk hajtja!

Egyenesen száguldtunk tovább. A „kentaurok” eltűntek.

— Hogy történt mindez? — kérdeztem Martine-t.

— Éppen arról az állatról beszélgettünk, amelyet az éjszaka láttatok, amikor Breffort jelezte Vandalnak, hogy mögöttünk tüzek lobbannak fel. Alighogy ezt kimondta, máris vagy száz ilyen élőlény bukkant fel. Lándzsákat hajigáltak felénk. Azt hiszem, néhánynak még nyila is volt. Mi visszalőttünk és elindultunk. Ennyi az egész.

— Közeleg a tűz! — kiáltotta Beltaire. — Már csak száz méterre van tőlünk!

A füst eltakarta a jobbra elterülő tájat. A teherautó felett szikrák röpködtek, újabb tüzeket gyújtva, amelyeket meg kel ett kerülnünk.

— Próbálj gyorsítani, Paul!

— Teljes gázzal megyünk! 60 kilométerrel óránként. És ha a tengely eltörik…

— Nos, akkor megsülünk. De a tengelyek erősek!

— Balra, Paul, balra! — kiáltotta Breffort. — Ott kopár a föld!

Schoeffer ferdén átvágott a terepen, és néhány pil anattal később már vörös agyaggal borított, kopár, sík területen jártunk. A hegyek már közel voltak, és Héliosz most kelt fel. Az órámra néztem. Mindössze másfél óra telt el azóta, hogy lefeküdtem aludni.

Most kedvező helyzetben voltunk. Nyilván több kilométer területű, csupasz föld vett körül bennünket. Sértetlen fegyvereink birtokában mi voltunk az erősebbek. Teherautónkban nem kel ett félnünk sem nyíltól, sem lándzsától; csupán a kerekeket érhette baj.

A tűz lassanként gyűrűbe fogta kis szigetünket, és balról megkerülve, túlhaladt rajtunk. A lángoktól űzve egész csordányi különös állat vágtatott előttünk. Vandal kiszállt az autóból, és néhányat elfogott. Alakra és méretre igen különböztek egymástól; nagyságuk a cickányé meg a kutyáé között váltakozott, de közös jellemzőjük a hat láb volt. Akadt közöttük három, négy, öt, sőt hatszemű is.

Jobbról a tűz nyilván nedvdúsabb növényzetbe ütközött, mert kialudt. Balfelől még széles sávban lángolt. Amikor a lángok egy pagonyhoz értek, a fák ropogni kezdtek, és úgy fel obbantak, mintha benzinnel lettek volna átitatva. Rettenetes üvöltés harsant fel. A lángban álló fák közül egy hatalmas alak rontott elő, és bukdácsolva, de iszonyú sebességgel száguldott felénk. Ez volt az éjszaka látott ál at, vagy valamelyik faj rokona; nyilván a ligetben tanyázott.

Mintegy 500 méternyire tőlünk megállt a kopár földön. A távcsővel alaposan szemügyre vehettem. Alakja, hat lábától eltekintve, a dinoszauruszéhoz hasonlított. Tarajos gerince hosszú, tüskés farokban folytatódott. Ragyogó zöld bőrét pikkelyek borították.

Három-négy méter hosszú fején több, köztük két elágazó szarvat viselt; két oldalsó és egy homlok-szeme volt. Amikor visszafordult, hogy megnyalja egyik sebét, lila szájüregében láttam a hatalmas, hegyes fogait és hosszú, vöröslő nyelvét.

Nyomában tíz, íjakkal felszerelt „kentaur” jelent meg. Nyilaikkal elárasztották a szörnyeteget. Az ál at megindult feléjük. Csodálatos mozgékonysággal kerülték el, élénken, kecsesen mozogtak; gyorsaságuk meghaladta egy vágtató lóét. Erre egyébként szükségük is volt, mert a szörnyeteg, súlyához képest, meghökkentően fürgén mozgott. Mindnyájunkat megragadott ez az ősi eposzba il ő vadászat; nem mertünk közbeavatkozni. Nehéz is lett volna úgy célozni, hogy ne találjuk el a zsákmány körül sürgő-

forgó vadászok valamelyikét. Már készültem kiadni az utasítást, hogy induljunk tovább, amikor bekövetkezett a tragédia. Az egyik „kentaur” megcsúszott. Az ál at hatalmas szájával megragadta, és összemorzsolta.

— Előre! Tüzelésre készen!

Mérsékelt sebességgel haladtunk, kedvezőbb helyet kerestünk.

Bármily furcsának tűnik is, azt hiszem, hogy a „kentaurok” csak akkor vették észre jelenlétünket, amikor már száz méternyire voltunk tőlük. Ekkor hármas csoportokra oszlottak, és azonnal abbahagyták a szörnyeteg ellen indított támadásukat. Minél inkább közeledtünk, annál hátrább húzódtak, míg végül egyedül maradtunk az ál attal. Az összeütközést mindenképp el kellett kerülnünk ezzel a szörnnyel, mert egyetlen csapással szétlapított volna bennünket.

— Tűz! — kiáltottam.

A szörny felénk rohant. Jóllehet golyók szaggatták, nem ál t meg. Schoeffer hevesen balra rántotta a kormányt. Úgy tűnt, mintha az állat jobb felé csúszott volna; farkának egyetlen csapásával behorpasztotta a kocsi védőpáncélját. A villámgyorsan ráirányított géppuska folytatta a tüzelést. Az ál at ismét ránk akart rontani, de megbotlott és összerogyott. A „kentaurok” tisztes távolból figyeltek.

A szörny nem mozdult többé. Géppisztollyal a kezemben kiszálltam a teherautóból, Michel és Vandal követett. Martine velünk akart jönni, de megtiltottam neki. Jól tettem, mert alig értünk földet, amikor a „kentaurok” sípoló „Sswi! Sswi!” kiáltásokkal ránk támadtak. Az egyik golyószóró kattogni kezdett, de nyilván elakadt, mert elhal gatott. A géppuska kétszer tüzelt. A támadók már a nyakunkon holtak. Sortüzeink hatásosabbnak bizonyultak. Három megölt kentaur roskadt a földre, két másik sebesülten elmenekült.

Nyilak záporoztak körülöttünk, de egyik sem talált. Aztán kézitusára került a sor.

A géppisztolytárak kiürültek, gyorsan előrántottuk revolvereinket.

Alig kaptam kézbe a magamét, amikor éreztem, hogy hátulról megragadnak és vonszolni kezdenek. Két hatalmas kar szorított egy olajos mel kashoz, amely az avas zsír szagát árasztotta. Mindkét karom a testemhez szorult; bal kezem még mindig a revolvert markolta. Lövéseket hal ottam, de nem tudtam megfordulni. A csupasz föld döngött támadóm lába alatt.

Megértettem, hogy ha nem szabadítom ki magam gyorsan, elvesztem. Vagy harminc „kentaur” rohant társai segítségére.

Iszonyú erőfeszítéssel sikerült meglazítanom ellenségem fogását, és kiszabadítanom jobb karomat. Jobb kézzel megragadva revolveremet, öt golyót lőttem a fejébe annak a lénynek, aki magával cipelt. Kimerülten, félig ájultan zuhantam a földre. Amikor feltápászkodtam, a többi kentaur már csak háromszáz méternyire volt tőlem. A teherautó is teljes sebességgel közeledett, de fegyverei némák maradtak. Rohanni kezdtem felé, bár kevés reményem volt a megmenekülésre. Narancsszínű, ragadós folyadék árasztott el, a „kentaur” vére. Egyre közelebbről hallottam üldözőim vágtatását.

Lélegzetem kihagyott, mel kasomban szúrást éreztem. A torony nyílásában megpil antottam a vadul integető Michelt.

— Késő — gondoltam. — De miért nem lőnek?

Hirtelen észbe kaptam: nem lőhetnek, mert esetleg engem találnak el. Hirtelen szembefordultam az el enséggel, és lehasaltam.

Még három golyó maradt a revolveremben. Alig értem földet, fejem felett máris géppuskagolyók fütyültek, és tucatnyit megöltek támadóim közül. A többiek megrémültek, de közülük kettő még mindig felém tartott; tíz méterről lőttem le őket. A teherautó csikorogva, nyitott ajtóval ál t meg mellettem. Beugrottam. Nyilak pattogtak az ajtón, végigkarcolták az ablak plexiüvegét. Az egyik behatolt a lőrésen, és remegve fúródott az ülés támlájába. Ismét tüzet nyitottunk, mire a néhány életben maradt kentaur elmenekült.

Csupán mi, a győztesek maradtunk a csatatéren. Michel lemászott a toronyból.

— Ej, öregem, épp hogy csak megmenekültél! Az ördögbe is, miért nem feküdtél le már előbb?

— Azt hiszed, hogy akkor épp ez járt az eszemben! Nem történt semmi baj?

— Vandal karjába fúródott egy nyíl. Nem veszélyes… hacsak nem mérgezett. Breffort megvizsgálta a nyílhegyet, és azt ál ítja, hogy nem mérgezett.

— Micsoda pokoli lények!

— Most hová megyünk?

— Forduljunk vissza, nézzük meg a leterített Góliátot.

Michel, Vandal és én immár másodszor szálltunk ki a teherautóból, hogy közelebbről szemügyre vegyük a szörnyeteget, valamint az első csata színhelyén heverő „kentaurok” tetemét.

Vandal szerint a Góliátot — mert így neveztük el a szörnyet — a földi rovarok kitinjéhez hasonló, de mégis más anyagú páncélzat borította. Mindenesetre roppant kemény volt, és kicsorbítottunk egy fémfűrészt, mire sikerült levágnunk az egyik szarvat, amelyet Vandal magával akart hozni. Az ál atot meg a halott kentaurokat lefényképeztük. A Leicámhoz már csak néhány tekercs film maradt, ezért takarékoskodnunk kellett vele.

Különös teremtmények voltak ezek a „kentaurok”, vagyis a sswik, ahogy csatakiáltásuk után elneveztük őket; egyébként ők maguk is ezt az elnevezést használták. Nagyjából hengeres alsótestüket négy, kemény és kicsi patával ellátott karcsú láb hordozta, rövid farkukat pikkelyek fedték. E testhez szinte derékszögben csatlakozott a csaknem emberi felsőtest. A két hosszú kar hatujjú kézben végződött, az egyenlőtlen hosszúságú uj ak közül kettő-kettő szemben állt egymással. A gömb formájú, kopasz fejen a fülkagylót csupán egy feszes hártyával borított nyílás helyettesítette. A három halványszürke szem közül a legnagyobb a homlok közepén helyezkedett el. A szélesen hasított szájban hegyes hüllőfogak meredeztek. A hosszú, lomhán lóbálódzó orr szinte ormányként csüngött a száj elé. Vandal lekanyarított belőle egy darabot. A bonyolult és terjedelmes agyvelőt kitintok védte. Az egyébként ásványos csontozat rugalmas. A sswik tulajdonképpen igen távol ál tak tőlünk, emberektől, de mégis sokkal közelebb, mint a hidrák. Néhány tetem még ki sem hűlt. Felsőtestük csupán a miénkhez hasonló, bár egyszerűbb kétlebenyes tüdőt tartalmazta. A négyüreges szív, a gyomor és egyéb belső szervek a test vízszintes részében helyezkedtek el. Sűrű vérük narancsszínű volt.

— Ezeket az élőlényeket kénytelenek vagyunk emberi lényeknek nevezni — ál apította meg végül Vandal. — Ismerik a tüzet, követ csiszolnak, íjat készítenek. Röviden: értelmesek. Milyen kár, hogy ilyen sajnálatos módon kerültünk velük kapcsolatba!

Mielőtt továbbmentünk volna, észrevettük, hogy a sswik a fegyvereiken kívül — amely nyíl vagy finoman csiszolt hegyű gerely volt — testük függőleges része körül egy finoman font növényi rostokból készült övet viselnek, amelyen ugyanígy készült kis zacskók lógtak tele obszidián tárgyakkal, s ezek rendkívüli módon emlékeztettek a földi emberek felső paleolit korszakára jellemző szerszámokra.

Éjszakára megállapodtunk a növények és fák nélküli síkság egy pontján. Az ilyen különös, kopár területek elég gyakoriak voltak, és rájöttem, hogy ezt a kopárságot a talaj összetétele, helyenként teljesen meddő laterit okozta. De bármi volt is ok, a hely céljainknak teljesen megfelelt. Egy meredek emelkedő tetején álltunk meg, úgy, hogy a teherautó legurulhasson, ha elromlana az önindítója. Az óvintézkedések feleslegesnek bizonyultak. Az éjszaka nyugodtan telt el, alig zavarta egy Góliát távoli ordítása. Reggel Michel mégis gondterhelt ábrázattal ébresztett fel.

— Nézd csak! — mutatott a barométerre.

A higanyoszlop a megszokott 91 centiméteres magassága helyett hetvenhat centiméterre sül yedt.

— Az az érzésem, hogy hamarosan fura időre számíthatunk!

— Biztos vagy benne, hogy ez nem a magasság miatt van?

— Tegnap este kilencvenen ál t.

A jobb oldali ablakhoz húzott:

— Figyeld a hegyeket!

Az „ismeretlen hegyek” — mel ettük jöttünk el — most eltűntek a ködben. Nyugaton szürkésfekete fellegek gyülekeztek.

— Nem maradhatunk itt — határoztam el. — Előre! Természetes fedezéket kell találnunk.

Paul a kormányhoz ült. Közben kinézett az ablakon, és elfüttyentette magát:

— Ejha! Ilyesmit utoljára az Atlanti-óceán déli részén láttam!

Az egész nyugati láthatár ólomszürkévé, vészjóslóvá vált. Az el entét mindnyájunkat megdöbbentett: Keleten a nap teljes tüzében ragyogva emelkedett fel. Nyugaton viszont az ijesztő szürkeség sietősen kapaszkodott felfelé az égen.

— Balra tarts! — mondtam. — Minél magasabban fekvő helyre érünk, annál kevésbé kell félnünk, hogy eláraszt a víz.

A kietlen síkságon keresztülvágva délnyugat felé tartottunk. A felhők már csaknem felettünk gomolyogtak. Hirtelen hatalmas esőcseppek koppantak a tetőn. S bár odafent szél űzte a fel egeket, itt lent szellő se rebbent. Fullasztó hőség uralkodott. Michelt ültettem Paul mellé, én pedig Martine-nal együtt felkapaszkodtam a toronyba, hátha onnan felfedezünk valami védettebb helyet. Hogy gyorsabban érjünk a hegyekhez, előbb dél, majd délkelet felé kanyarodtunk. A talaj enyhén emelkedett. Az eső ritka cseppekben tovább esett.

Nyugaton tompa dörgéssel morajlott a vihar. Egy sziklafal felé tartottunk. Az egyre fakóbb fényben úgy látszott, mintha a sziklában tátongó üregek alkalmasak lennének menedékhelynek. Még jó két kilométernyi út ál t előttünk, amikor hirtelen kitört a vihar. A szél belekapott a teherautóba, és az meg elfarolt. Hallottam, hogy Paul káromkodik; éreztem, amikor megrántotta a kormányt, hogy egyenesbe hozza a kocsit. Dőlt az eső, szélsodorta, hosszú, cseppfolyós nyilak zúdultak alá. A sziklafal hol távolibbnak, hol közelebbinek tűnt, aszerint, ahogy a szél felvonta vagy leeresztette az eső függönyét. Fülsiketítő dübörgés közepette csapkodott a mennykő. A csaknem teljesen fekete eget ibolyaszínű, hatalmas vil ámok hasogatták. A géppuskát be kel ett fordítanom a kocsi belsejébe, hogy elzárhassam a tető nyílását. Csakhamar lehetetlenné vált a további beszélgetés. A szakadatlan mennydörgés oly fülsiketítővé vált, így csak kiáltozva értettük meg egymás szavát.

A teherautó kínlódva vánszorgott. A felázott talajon alig tudtak megkapaszkodni a kerekek. A szél nem ál andóan, hanem hirtelen rohamokban süvített, és ez még inkább megnehezítette a vezetést.

Nem mehettünk gyorsabban óránként 10 kilométernél; ennél nagyobb sebesség veszélyes lett volna. Hosszú perceken át remegtek a villámok, aztán egy ideig a világosság meg a sötétség váltogatta egymást, a mellettem kuporgó Martine halvány, kissé rémült arca hol előbukkant, hol eltűnt hunyorgó szemem előtt.

Ha előrehajoltam, a lábam alatt a teherautó belsejét láttam. Az asztal mel ett ülő Breffort a fedélzeti naplót körmöké. Vandal a jegyzeteit tisztázta. Beltaire-t nem tudtam felfedezni. Végül megpillantottam az ágyról lelógó lábát. Ha felnéztem, a benti nyugalom el entéteként a természet erői mintha még vadabbul tomboltak volna. Szél és eső viaskodott egymással. A villámok fényében úgy látszott, mintha a tengerből merültünk volna fel, a kocsi tetejéről ömlött a víz. A pattanásig feszült rádióantenna remegett, és egy-egy mennydörgés között hallottam éles hangját.

— Ez aztán vihar a javából! — kiáltottam.

— Csodálatos! — felelte Martine.

Valóban csodálatos, de egyben rémítő látvány volt.

Előfordult, hogy a Földön, a hegyek között meglepett a vihar, de soha nem láttam olyan fergeteget, amely hevességében és szépségében megközelítette volna ezt a most dühöngő orkánt.

Amikor a villám alig 200 méternyire csapott le tőlünk, odakiáltottam Michelnek:

— Mit csinál a barométer?

— Még mindig zuhan!

— Megérkeztünk. Már látok néhány alkalmas búvóhelyet.

Gyújtsátok meg a lámpákat!

A sziklafal már ott meredt előttünk. Két-három percig mentünk szorosan mel ette, amíg rátaláltunk egy meredeken kiugró sziklára, amely alatt elfért a teherautó, és ahol a talaj eléggé egyenletesnek tűnt. Arra az esetre, ha ismét találkoznánk sswikkel vagy egy Góliáttal, ismét felállítottam a géppuskát; a tetőnyíláson át az eső lármájával együtt a hideg és nyirkos levegő fuvallata áradt be. A barlang üres volt. A szikla alatti üregben a teherautó csakhamar szárazra vergődött, a sziklának több mint 30 méteres kiszögellése védte. A kocsi elejét a bejárat felé fordítottuk, aztán kiszálltunk belőle. Beltaire volt a géppuska-ügyeletes, ő a tetőn maradt. A barlang körülbelül 50 méter hosszú, 20 méter magas és 25 méter széles volt. Bár helyenként víz csordogált a boltozatról, a párkányok az eresz szerepét játszották, s így a talaj száraz maradt. Az egyik sarokban felhalmozott hamu, az obszidián eszközök és a csontmaradványok tanúsága szerint nemrég sswik tanyáztak itt.

Mindenképp ügyelni kel ett. Az egyik zegzugos bemélyedésben gondosan elrejtett obszidián tömböket és egy rakás száraz fát találtunk.

Talán könnyelműség volt részünkről, de tüzet gyújtottunk a teherautó mögött. A tűz mel ett ülve fogyasztottuk el ebédünket, és a kiürült konzervdobozok is odakerültek a sswik által itthagyott hulladékdombra.

— Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágnak „kentaur” barátaink, ha majd megtalálják ezeket a furcsa edényeket — jegyeztem meg.

— Főképp, ha meglátják a rajtuk díszelgő képeket — tette hozzá Michel.

Az egyik húskonzerv-dobozon „Irma néni”, egy terebélyes szakácsnő színes képe virított.

— Lesújtó véleményük lesz a művészetünkről — szólt közbe Martine.

Kiabálnunk kellett, hogy túlharsogjuk a zuhogó víz robaját.

Amikor Michel felváltotta Beltaire-t, az utóbbit Breffort-ral együtt befogtam, hogy segítsenek kutatóárkot ásni a barlang talajába.

Tudni akartam, hogy más korszakokban lakták-e ezt a helyet.

Munkánkat siker koronázta: a homokos földben két, egyenként 20 centiméter vastag hamu- és hul adékréteget találtunk. Mindkét réteg egyforma szerszámokat hozott felszínre, és amennyire meg tudtuk ítélni, különböztek a sswik jelenlegi eszközeitől. Durvábban voltak megmunkálva, akadt közöttük babérlevél alakú nyílhegy, csak olyan, melyet egyik oldalán csiszoltak le. Egy sswi meglehetősen épen maradt csontvázát is kihantoltuk. Ezenkívül meglehetősen sok és sokféle csontot találtunk, ezek közül nem egy Góliát-csont is lehetett.

Estefelé három ilyen, de viszonylag kisebb méretű ál at látogatott meg bennünket; egyik sem volt nagyobb tíz méternél.

Udvariatlanul kitessékeltük őket az esőbe. Amikor erőszakoskodni kezdtek, egyet agyonlőttünk közülük. A másik kettő elmenekült.

Rövid megszakításokkal két ál ó napig ömlött az eső. Minthogy egyéb dolgunk nem volt, kutatással töltöttük az időt. A kutatóárkot mélyítettem. A felső homokrétegek alatt durva mészkőomladék-

ágyakat találtam; ezek másféle, nyilván jóval hidegebb éghajlat alatt alakultak ki. Tellus tehát, akárcsak a Föld, szintén átélt jégkorszakot.

Megfogadtam, hogy a hegyekben felkutatom az ősi morénákat. A teherautóba egy halom csiszolt kő- és csontmaradvány került, a leendő múzeum alapja.

A harmadik nap reggelén a Nap tisztára mosott égboltra kúszott fel. Mégis várnunk kellett. A mélyebben fekvő területeket elárasztotta a víz, és az átázott föld 15–20 centiméter mélységig mindenütt sárrá vált. Szerencsére heves szél kerekedett, meggyorsította a párolgást.

A kényszerpihenőt kihasználva, felvettük a rádióösszeköttetést a Tanáccsal. A hívásra nagybátyám jelentkezett. Beszámoltam neki a sswik felfedezéséről meg a petróleumnyomokról, ő viszont elmondta, hogy néhány nap óta gyakran repkednek hidrák a falu felett, de nem támadnak. A rakéták vagy ötvenet megöltek közülük.

Végül bejelentettem a Tanácsnak, hogy egy darabig még tovább megyünk délnyugat felé, aztán hazatérünk. A teherautó jól bírta az utat, az üzemanyagnak több mint a fele megmaradt. Lőszerrel meg élelemmel bőven el voltunk látva. Eddig 1070 kilométert tettünk meg.

Amint kissé felszikkadt a föld, elindultunk. Kis idő múltán egy másik folyó állta utunkat: a „Vézére” nevet adtam neki. Kisebb volt a Dordogne-nál, néhol ötven méternyire szűkült.

Úgy láttuk, hogy az átkelés igen kockázatos lenne a vihartól megáradt, sebes sodrú, mély vízben. Mégis átjutottunk rajta, bár olyan körülmények között, hogy még ma is borsódzik a hátam, ha eszembe jut.

A folyó mentén felfelé haladva egy zuhataghoz értünk. A Vézére itt több mint 30 méter magasságból zúdult alá. A környék átvizsgálása után vetődésre gyanakodtam, és ez a topográfiában a vízesésen kívül egy sziklafalat tételez fel. Szerencsére, alig néhány kilométerre a zuhatagtól járható utat találtunk. Ott visszafordultunk, és visszatértünk a folyóhoz, pontosan a vízesés fölött. Tanakodni kezdtünk, hogy miképpen menjünk át rajta. Ekkor Michel agyában egy vakmerő és hátborzongató ötlet fogamzott meg. Rámutatott a vízből kiál ó, tőlünk vagy tíz méternyire levő széles sziklára, aztán a többire, amelyek egymástól 5–6 méternyi távolságban a folyón keresztül a túlsó partig vezettek.

— Íme, a hídpillérek. Nekünk csak a hídpályát kel elhelyeznünk!

Elképedve bámultam rá:

— Miből?

— Van itt elég 10–20 méter magas fa. Fejszénk, szögünk és kötelünk is van. Egyes bokrok elég rugalmasak ahhoz, hogy ágaikat kötélnek használhassuk.

— Nem gondolod, hogy ez kissé kockázatos vállalkozás?

— És a kirándulásunk vajon nem kockázatos-e?

— Rendben van. Kérdezzük meg a többieket.

Breffort szerint a terv kivihető volt.

— Kétségtelenül vakmerő vál alkozás, de láttunk már rosszabbat is!

A teherautóban Vandal ült a géppuskánál és Martine a kormánynál. Ilyen védelem mel ett átalakultunk favágókká. A kidöntött fákról lenyestük a gal yakat, aztán a nagyjából szögletesre faragott törzseket a teherautó segítségével elvontattuk mintegy ötven méternyire a zuhatag fölé. Most az volt a kérdés, hogyan helyezzük el az első gerenda végét a legszélső sziklára. Amíg ezen töprengtem, észrevettem, hogy Michel vetkőzik.

— Csak nem úszva akarsz eljutni odáig?

— De igen! Adj egy kötelet! Itt fogok beugrani, s az ár a szikláig sodor.

— Őrült vagy! Belefulladsz!

— Sose izgasd magad! Főiskolai bajnok voltam, 53,4-re úsztam a 100 métert. Gyorsan, mielőtt a húgom észrevenné. Én biztos vagyok a dolgomban, de őt felesleges izgatni.

Alig ugrott a vízbe, máris fürgén úszott a folyó közepe felé, amikor már vagy tíz méternyire lehetett a parttól, az ár irányában haladt tovább. Breffort és én tartottuk a derekára kötött kötél végét.

A sziklától néhány méternyire vadul harcolt az ár el en, amely az örvény felé sodorta. Sikerült megkapaszkodnia a szikla peremében.

Egyetlen nekirugaszkodással feljutott rá.

— Brr! Hideg! — harsogta túl a zajgó vizet. — A fatörzs egyik végét kössétek az én kötelemhez, a másikat pedig egy másik kötélhez, amelyet majd ti fogtok tartani! Ez az! Most pedig eresszétek a fát a vízbe! Erősen tartsátok, nehogy lesodródjon!

A vastag gerenda vége nekiütődött a sziklának; az a vége, melyet mi tartottunk a kötéllel, a partot súrolta, és ezt némi kínlódással sikerült is a partra emelnünk. Aztán Paul, Breffort és én átmásztunk a gerendán; Paul és én lovaglóülésben, lábunkat a vízbe lógatva, Breffort viszont öt méterrel a zuhatag felett, állva, mondván: nem szereti benedvesíteni a lábát, fatörzs végét felhúztuk a sziklára, és acélkapoccsal odarögzítettük. Így fektettük le a hidunk első gerendáját. Aztán az egészet újra kezdtük a második gerendával. Az est beálltáig hármat sikerült elhelyeznünk. Az éjszaka félbeszakította erőfeszítéseinket. Én kimerültem, Michel és Paul holtra fáradt, de Breffort meglehetősen friss maradt. Vele együtt vál altam az éjfélig tartó első őrséget. A másodikra Vandal és Beltaire vállalkozott, a harmadikat, Sol kelte után, Martine-ra osztottuk. Reggel ismét munkához láttunk. Másnap minden gerenda a helyére került, és már a túlsó parton jártunk. Négy nap kel ett, amíg elkészült a hídpálya. Tevékenységünk festői látványt nyújtott.

A kellemes, hűvös időben — még alkonyatkor is élénk, sárga világosság volt — jókedvűen dolgoztunk. Az utolsó nap, ebédhez felnyitottam néhány üveg óbort, és ettől végképp derűlátók lettünk. A csemegét a teherautó mellett, a szürke fűre telepedve fogyasztottuk el, amikor egy raj nyílvessző csapott le körülöttünk. Szerencsénkre, az egyik autógumin kívül senkit nem ért találat. Lehasaltam a mel ettem levő golyószóró mel é, és pokoli tüzet nyitottam abba az irányba, ahonnan a nyilakat lőtték, a mintegy negyven méternyire sötétlő, sűrű fasorra. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a fák közül kirohanó sswik nagy része megsebesült. A támadás azonnal félbeszakadt.

Mindnyájan elpusztulhattunk volna. Ezért most már kevésbé vidáman és sietve befejeztük a hídpálya építését. Paul a volánhoz ült, és a teherautó rágördült a hídra. A világ leghatalmasabb viaduktját építő mérnök sem lehetett volna büszkébb nálunk, amikor átértünk a túlsó partra… de nagyobb megkönnyebbülést sem érezhetett!

Estig semmi nem történt. Még napnyugta előtt kijelöltem a másnapi útszakaszt. Egyenesen délnek megyünk, egy hegy felé, amely alacsonyabbnak tűnt a Sötétség Hegyénél, de elérte a 3000 méteres magasságot. Éjfélkor én voltam őrségben, amikor a hegy csúcsának közelében egy fényes pontot láttam felvillanni. Ismét egy vulkán lenne? A fény kialudt. Csak akkor kaptam észbe, amikor valamivel lejjebb ismét kigyúlt a fény. Ez csak jelzőtűz lehet!

Hátranéztem. A Vézére mögött, a dombokon ugyancsak tűzpontok szikráztak. Meglehetősen nyugtalanul közöltem észrevételemet Michellel, aki átvette tőlem az őrséget.

— Ez valóban kellemetlen. Ha a sswik elrendelik az általános mozgósítást, jobb fegyvereink el enére is nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Észrevetted, hogy nem félnek a tűzfegyverektől? És a muníciónk sem tart ki örökké…

— Én mégis ragaszkodom hozzá, hogy eljussunk addig a „Jelzés-hegyig”. Csakis a hegyben vagy a hegy közelében találhatunk ércet. Csupán gyors felderítést végzünk.

Reggel, mielőtt elindultunk volna, ki kel ett cserélnünk a nyíllövéstől kilyukadt gumit. Útközben a talaj észrevétlenül emelkedett, aztán hullámossá vált, patakok szelték át, amelyeken csak nehezen tudtunk átgázolni. Egy kis völgyben, az egyik sziklafalon zöld erezetre lettem figyelmes. Garnierit volt, elég jó nikkelérc. A völgy csodálatosan gazdag érc-lelőhelynek bizonyult, és estére már egy egész halom mintát gyűjtöttem nikkel-, króm-, kobalt-, mangán- és vasércből, valamint felbecsülhetetlen értékű, kiváló kőszénből, amelynek vastag erei felszínt érték.

— Itt fogjuk megalapítani kohászati központunkat — mondtam.

— De itt vannak a sswik — vetette el en Paul.

— Azt csináljuk, amit az amerikaiak tettek a hősi időkben, a föld termékenynek látszik. Ha kel, harcolni fogunk, megműveljük a földet, és kiaknázzuk bányáinkat. Egy bizonyos: utazásunk második napja óta nem találkozunk hidrákkal, egyik kárpótol a másikért.

— Rendben van — mondta Michel. — Éljen Cobalt-City! Nem lesz könnyű ideszállítani egész berendezésünket.

— Majd arra is sor kerül. Előbb ki kel bányásznunk a kőolajat, és az sem lesz valami könnyű munka.

Északnak, majd nyugatnak fordultunk. Innen 60 kilométerre felfedeztem egy bauxit-lelőhelyet.

— Ez a vidék a geológusok paradicsoma — jegyezte meg Martine.

— Szerencsénk van. Reménykedjünk, hogy ezután sem pártol el tőlünk — feleltem, de más járt az eszemben.

Reggel óta azon törtem a fejem, hogy nem lehetne-e szövetséget kötni a sswikkel, vagy legalábbis néhánnyal közülük.

Valószínűnek tartottam, hogy több, egymással háborúskodó törzs él egymás mel ett. Ezt az ellenségeskedést ki lehetne használni. Az első teendő olyan kapcsolatot teremteni velük, amely nem puskalövésekben nyilvánul meg.

— Ha megint harcra kerülne a sor a sswikkel — szólaltam meg végül —, legalább egy foglyot kel ejtenünk.

— Miért? — kérdezte Paul.

— Hogy megtanuljuk a nyelvüket, vagy megtanítsuk őket a miénkre. Ez hasznunkra lehet.

— Azt hiszitek, hogy ez megéri az életünk kockáztatását? — kérdezte Vandal, aki természetesen, alig várta, hogy hozzáfoghasson ehhez a kísérletéhez.

Felvázoltam tervemet. A véletlen kedvezett elgondolásomnak.

Másnap, nem sokkal indulásunk után, a kocsi elromlott, meg kellett ál nunk. Mialatt Paul a kocsi javításával kínlódott, szemtanúi lehettünk egy rövid csatának három, már ismerős, vörösesbarna sswi és egy tucatnyi apróbb termetű, csil ogó fekete bőrű sswi között. Bár a vörösek hősiesen védekeztek — a támadók közül öten életüket vesztették —, végül is a túlerő diadalmaskodott. A győztesek ezután — nem tudván jelenlétünkről — módszeresen hozzáláttak a legyőzöttek feldarabolásához. Amikor a golyószóróval közéjük lőttem, három halottat hagyva hátra, elmenekültek.

Áthatoltam a bennünket mindeddig eltakaró sűrű növényzeten. Egy sebesült vörös sswi, amikor megpil antott, menekülni próbált.

Néhány lépés után összerogyott: öt nyíl találta.

— Kedves Vandal, próbáld megmenteni!

— Mindent elkövetek, bár csak nagyon kezdetleges ismereteim vannak az anatómiájukról. Ettől eltekintve — mondotta, miután megvizsgálta a sebesültet —, úgy látom, a sebek nem veszélyesek.

A sswi nem mozdult, mindhárom szeme csukva volt. Csupán mel kasának ütemes emelkedése jelezte, hogy él. Vandal hozzákezdett a nyilak eltávolításához. Ebben Breffort segített neki, aki — mielőtt az antropológiára specializálta volna magát — orvostanhal gató volt.

— Nem merem elaltatni. Nem tudom, kibírná-e!

A műtét alatt a sswi nem mozdult. Csak remegett. Breffort bekötözte; a kötésen sárga foltok ütköztek ki. A sebesültet a teherautóba szál ítottuk. Nem volt túl nehéz; Michel becslése szerint talán 70 kiló lehetett. Fűből meg takarókból fekvőhelyet készítettünk neki. Az átszállítás alatt szemét mindvégig csukva tartotta. Amikor kijavítottuk az autót, ismét elindultunk. Amint a motor berregni kezdett, a sswi rémülten összerezzent, és első ízben megszólalt.

Rendkívül ütemes beszéde csettintő szótagokból állt, tele sípoló mássalhangzókkal. Fel akart kelni: akkora ereje volt, hogy hármunknak kellett lefogni. Izmos teste kemény és ruganyos volt.

Lassanként megnyugodott. Magára hagytuk. Én az asztalhoz ültem, írogatni kezdtem a naplómat. Megszomjaztam, egy pohár vizet töltöttem magamnak. Vandal fojtott kiáltását hallva, megfordultam. A sswi fektéből félig felemelkedve, kinyújtotta a kezét.

— Inni akar — mondta Vandal.

Elé tartottam a poharat. Egy ideig bizalmatlanul nézegette, aztán ivott. Egy kísérlettel próbálkoztam. Vizet töltöttem a pohárba, és azt mondtam: víz. A sswi azonnal megértette, és meglepő szel emi fogékonysággal, érthetően megismételte: „fiz”.

Odamutattam neki az üres poharat: pohár. Megismételte: „bohár”. Ittam egy kortyot, és azt mondtam: inni. Megismételte: „inni”. Kinyújtóztam az egyik fekhelyen, mintha aludni akarnék, és azt mondtam: aludni. A szó „aluni”-ra torzult. Magamra mutattam: én, ő mozdulatomat utánozva így szólt: „Vzlik”. Zavarban voltam. Az „én” szót akarta lefordítani, vagy a saját nevét mondta? A második feltevés felé hajlottam. Nyilván azt hiszi, hogy az én nevem: Én.

Tovább akarván folytatni a kísérletet, így szóltam hozzá: „Vzlik aludni”. Azt felelte: „Fisz inni”. Mindnyájan elképedtünk. Ez a lény rendkívüli értelmességről tett tanúbizonyságot. Egy pohár vizet töltöttem neki; megitta. Tovább folytattam volna a leckét, ha Vandal nem figyelmeztet, hogy a sebesült sswi nyilván kimerült. És valóban, ő maga mondta: „Vzlik aluni”, majd kis idő múltán elszunnyadt.

Vandal ragyogott a boldogságtól:

— Ha mind ilyen tehetséges, gyorsan megtaníthatjuk őket gépeink használatára.

— Hogyne — mondtam én, nem nagy lelkesedéssel. — Aztán ötven év múlva majd ők lőnek ránk puskával! Nem, én nem mennék ilyen messzire. De bizonyára hasznunkra lesznek, ha szövetségre léphetünk velük.

— Elvégre megmentettük az életét — szólt közbe Breffort.

— Miután elég sok egyedet megöltünk a fajtájából, sőt talán a saját törzséből is!

— Ők támadtak meg bennünket!

— Az ő területükön voltunk. Ha háborút akarnak… Mi, mutatis mutandis — olyan helyzetbe kerülünk, mint amilyenben Cortez lett volna, ha az aztékok nem rémülnek meg fegyverei meg lovai láttán.

Mindenesetre ápoljuk gondosan a sebesültet! Ez olyan lehetőség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni!

Előrementem a kocsiban. Michel vezetett, mel ette ült Martine.

— Mire gondolsz, Martine?

— Hogy félelmetesen értelmesek.

— Nekem is ez a véleményem. De másrészt megkönnyebbültem. Nem mi vagyunk egyedül gondolkodó lények ebben a világban.

— Számomra ez egyre megy — vont vállat Martine. — Ezek nem emberek.

— Természetesen. És te mit szólsz mindehhez, Michel?

— Nem tudom. Várok. De bal felől megint egy sűrű fasort látok.

Valószínűleg ismét egy folyó állja utunkat, amelyen át kel jutnunk!

— Jobbra is folyó van. Találkoznak egymással. Feltehetően itt ömlenek egymásba.

Valóban, a két folyó között, egy földnyelven jártunk. A bal oldali, újabb folyót elneveztük Dronne-nak. Jobbra vagy a Vézére, vagy a Dordogne hömpölygött. Minthogy legalább 300 méter széles volt, az utóbbi feltevésre hajlottam. Mélynek tűnt. Vize lustán, szürkén hömpölygött. Beesteledett.

— Itt letáborozunk. Ez a hely alkalmas a védekezésre.

— De tökéletes kelepcének is tekinthető — jegyezte meg Breffort.

— Valóban, itt visszavonulásra nincs lehetőség — tette hozzá Vandal.

— Az az erő, amelyik el tudja vágni a visszavonulásunk útját, képes lenne a megsemmisítésünkre is. Itt csak az egyik oldalt kell szemmel tartanunk, és ez adott esetben lehetővé teszi, hogy egy helyre csoportosítsuk fegyvereink tüzet. Holnap körülnézünk, hogyan kelhetnénk át.

Ez az este, legalábbis a kezdete, emlékeimben úgy szerepel, mint egész kutatóutunk legboldogabb szakasza. Mielőtt beesteledett volna, a füvön heverészve vacsoráztunk. Langyos idő volt. Ha nem lett volna mellettünk a sok fegyver és Vzlik furcsa árnyéka, akár a Földön hihettük volna magunkat. Mint egykori bolygónkon, mielőtt eltűnt volna a Nap, az ég itt is arany-, bíbor- és borostyánszínekben pompázott. Nagyon magasan néhány rózsaszínű felhő lebegett lustán. Igen jó étvággyal falatoztunk, beleértve Vzliket is. Sebei már félig-meddig behegedtek. Különösen ízlett neki a tengerész-kétszersült meg a marhahúskonzerv. De amikor belekóstolt a borba, undorral kiköpte.

— Úgy látszik, a szesz nem ízlik nekik annyira, mint annak idején a földi vadembereknek — jegyezte meg Vandal. Lement a nap. Az égen együtt ragyogó három hold fényénél akár olvasni is lehetett volna. Egy összetekert ponyvából párnát készítettem, és a földön hanyatt fekve, elmerültem az ismerős csillagképek szemlélésébe. Ezen az égbolton sokkal több csillag ragyogott, mint a földi égen. Számban az égő pipával, átadtam magam gondolataimnak, és csak félfüllel hal gattam a francia leckét, amelyet Vandal és Breffort adott a sswinek. Jobb felől Martine, bal felől Michel hevert mel ettem, Beltaire és Schoeffer, a szenvedélyes sakkozók, egy kartonra rajzolt sakktáblán a maguk faragta figurákkal játszottak. Félálomban karomra vontam Martine fejét. Homályosan hallottam a francia szavakat ismételgető sswi sipító hangját, sakkozók ritkán elejtett szavait, és Michel horkolását. Ekkor elnyújtott bőgés harsant fel. Felültem, ötszáz méterre tőlünk egy ál atcsorda bal agott: inni jöttek a folyóhoz. Bár kisebbek voltak a Góliátnál, hosszuk elérte a 8 métert, magasságuk a 4 métert.

Nagyon megnyúlt, lóbálódzó pofájuk, boltozatos hátuk, rövid farkuk, erős lábuk és hangjuk elefántra emlékeztetett. Felsorakoztak a parton, és mel ső lábukat behajlítva ittak. Vandal rájuk mutatott, és kérdő arccal fordult a sswi felé.

— Assek — mondta az utóbbi. Aztán száját kitátva, úgy tett, mintha rágna valamit.

— Gondolom, azt akarja mondani, hogy ehetőek — magyarázta a biológus.

Elnéztük az ivó csordát. A három hold fényétől megvilágított látvány nagy hatást tett ránk. Eszembe jutott, hogy íme, a sors megadta számomra azt, amiről oly gyakran ábrándoztam csendes laboratóriumomban: a nagy, primitív energiák látását. Martine ugyancsak megrendülve szemlélte a jelenetet. Hallottam a suttogását: — Igazi vad föld…

Az állatok elvonultak. Hosszú percek teltek el.

— Hát az meg micsoda? — nézett fel váratlanul Beltaire, abbahagyva a sakkozást, amelyet az imént még az ál atcsorda kedvéért sem volt hajlandó félbeszakítani.

Arra fordultam, ahová ő nézett. Az egyik magaslaton furcsa árnyék mozgott. Zömök állat, macskaszerű testtartása ragadozóra emlékeztetett. Bár kicsinek, mindössze másfél méter magasnak tűnt, roppant erő benyomását keltette. Megmutattam a sswinek. Tüstént ideges remegés vett erőt rajta, és szapora beszédbe kezdett. Látva, hogy nem értjük, úgy tett, mintha nyilat feszítene, és fegyvereinkre mutatva, több ízben is elismételte: „Bisir! Bisir!” Arcjátékából arra következtettem, hogy az állat veszedelmes. Nem túl sietősen — a vad még kétszáz méternyire volt tőlünk — betoltam egy tárat a golyószóróba. Ami ezután történt, az felfoghatatlan gyorsasággal zajlott le. Az ál at felugrott, vagy inkább felrepült. Első ugrásra csaknem harmincöt métert tett meg. De már ismét felemelkedett, és egyenesen felénk száguldott. Martine felsikoltott. A többiek felugráltak. Én vaktában kilőttem egy sorozatot, de egyik golyó sem talált. A vad a harmadik ugrásra készülődött. Mellettem egy másik golyószóró kezdett kelepelni, de ugyan ki lőtt vele? Újabb sorozatom ismét célt tévesztett, a tár kiürült. A mel ettem hasaló Michel nyomban kicserélte.

— A teherautóba! Gyorsan! — kiáltottam tüzelés közben.

Láttam a sswit cipelő Beltaire-t és Vandalt.

— Rajtad a sor, Michel!

A teherautó felől 20 mm-es nyomjelző lövedékek sorozata süvített el a fejünk felett a szörny irányába. A vadállat nyilván megsebesült, mert megál t. Magam maradtam a terepen.

Beugrottam a teherautóba, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Michel kitépte kezemből a golyószórót, és a csövét kidugta a lőrésen. Ő tüzelt tovább. Az üres töltényhüvelyek csak úgy kopogtak a kocsi alján. Körülnéztem. Mindenki ott volt, kivéve Martine-t.

— Martine!

— Itt vagyok — válaszolta két sortűz között.

Michel hátraugrott és felüvöltött:

— Kapaszkodjatok!

Rettenetes ütés rázta meg a teherautót. A tetőzet recsegett, meggörbült. Én Vandalra zuhantam, rám pedig Michel 85 kilója. A padló billegett, azt hittem, hogy a kocsi tüstént feldűl. A gépfegyver elhallgatott, a villany kialudt. Michel keservesen feltápászkodott, és meggyújtott egy zseblámpát.

— Martine! — kiáltotta.

— Itt vagyok! Vége. Húzzunk előbbre, mert a hátsó ajtót nem lehet kinyitni.

Az állat teteme ott hevert a teherautó mellett. Huszonegy géppuskagolyó, s közte öt robbanólövedék érte. Nyilván ugrás közben pusztult el. Szétroncsolt feje, harminc centiméteres agyaraival rettenetes látványt nyújtott.

— Hogy történt mindez? Csak te láttad egyedül? — kérdeztem Martine-től.

— Egyszerű. Amikor te is bejöttél, a vad megállt. Ráspricceltem egy sorozatot. Ugrott. A lépcső alján tértem magamhoz. Mire ismét felkapaszkodtam a tetőre, láttam, hogy holtan fekszik a teherautó mel ett.

Vzlik az ajtóhoz kúszott.

— Vzlik — mondta. S úgy tett, mintha íjat feszítene, aztán mutatta két uj át.

— Micsoda? Azt ál ítja, hogy két ilyen ál atot ölt meg nyilakkal?

— Ez lehetséges, főképp, ha a nyilakat elég erős méregbe mártották — válaszolt Breffort.

— De nem használnak mérget! Szerencsénkre, mert különben Vandal már aligha lenne köztünk!

— Talán csak a vadásznyilakat mérgezik meg? A Földön akadnak törzsek, amelyek becstelenségnek tartják, ha valaki harc közben mérgezett nyilat használ.

— Hát ha sok ilyen ál at van Cobalt-City környékén — tette lábát Beltaire az elpusztult szörnyre —, akkor épp elég bajunk lesz velük.

Szeretném látni, hogy a mi földi tigrisvadászaink mit kezdenének vele? Micsoda ugrások! Micsoda mozgékonyság! Micsoda fogak és micsoda karmok — nézegette a szörnyű mancsokat.

— Nem hinném, hogy nagyon okosak lennének — jegyezte meg Vandal. — Kíváncsi vagyok, hol helyezkedik el az agy ebben a lapos koponyában.

— Az imént azt mondtad — súgtam Martine-nak —: íme, egy szűz terület a maga varázsával… és a maga veszélyeivel. De erről jut eszembe, gratulálnom kell: roppant ügyesen bánsz a géppuskával.

— A dicséret Michelt il eti, ő akarta, hogy gyakoroljam a lövészetet, mondván, hogy az mindig hasznos lehet, ha egyébre nem, akkor az idegek edzésére.

— Nem hittem volna, hogy ilyen körülmények között fogod hasznát venni — mosolygott Michel.

A visszatérés

Másnap reggel, békés és nyugodt vörös éjszaka után elhatároztuk, hogy átkelünk a folyón. Nagy tutajt építettünk; elkészítése hat teljes napot vett igénybe. Ez idő alatt igen sok állatot láttunk, de szerencsére ragadozó nem akadt köztük. Először kóstoltunk tel usi húst. A pecsenyét egy kis ál at, az első te látott „elefántok” jóval kisebb példánya szolgáltatta. Csak ön keveset és szorongva ettünk belőle, hátha mérgező emészthetetlen számunkra.

Az íze a növendékmarháéra emlékeztetett. A csaknem teljesen meggyógyult Vzlik mohón falatozott. Senkinek sem lettek emésztési zavarai, ezért, amíg vissza nem tértünk a hidrák övezetébe, váltogattuk a kétfajta kosztot: a földit és a tellusit, bár mindig csak kis mennyiséget fogyasztottunk az idegen ételekből. Nem mertük viszont megízlelni a tutaj készítéséhez kivágott fának a gyümölcsét, holott a sswi torkig lakott velük. Már menni is tudott egy keveset, és látszólag teljesen hozzánk szokott. Szókincsével már egyszerűbb gondolatokat is ki tudott fejezni.

Sikeresen átkeltünk a folyón, utána szétszereltük a tutajt, hogy ne menjenek veszendőbe a kötelek meg a szegek, majd két napon át lefelé mentünk a parton. A folyó néha csaknem tóvá szélesedett, máskor pedig kanyonokat vágott a dombokba. Megfigyeltem, hogy mindvégig mély volt a vize, és sehol nem láttam zuhogókat. Partjain nyüzsgött az élet. Hatalmas „elefánt”-csordákat, magányosan vagy párosan kószáló Góliátokat és számos más óriás vagy apróbb állatot figyelhettünk meg. A távolban kétszer is felbukkant egy-egy „tigroszaurusz”. Ezt a nevet Beltaire gyártotta a ránk támadó vadál at elnevezésére, és el is fogadtuk Vandal tiltakozása el enére, aki joggal kifogásolta, mert a szörnyeteg valóban nem tartozott sem a tigrisek, sem a szauruszok fajtájához. De a lényeg, amint Michel megjegyezte, az, hogy tudjuk, miről van szó, és nem fontos, hogy az ál at mindennapi neve tigroszaurusz, leviatán vagy… áspiskígyó!

A folyót rengeteg víziál at lakta, de egyik sem jött elég közel a parthoz, hogy tüzetesebben szemügyre vehessük. A második napon, estefelé, eleredt az eső. Még mindig a síkságon mentünk, ahol csak a folyók meg a patakok partját szegélyezték fák. Az árnyékban mért 35 fok körüli hőmérséklet estére lehűlt, s mintegy 10 fokra csökkent.

A harmadik nap hajnalán, a Góliátok bőgésétől hangos éjszaka után, messze délen, a Dordogne túlsó felén egy füstoszlopot vettünk észre. Sswi-tábor vagy bozóttűz? A talaj egyenetlenné vált, alacsony dombokat kellett kerülgetnünk. Amikor az utolsó halmot is magunk mögött hagytuk, a levegőt olyan fanyar, átható szag járta át, mintha az Atlanti-óceán partján jártunk volna.

— Közel van a tenger — mondta Beltaire.

Tornya magasából hamarosan jelezte is. Néhány perccel később mi is láthattuk. A víz sötétzöld és háborgó volt. A nyugat felől fúvó szélben tarajos hullámok torlódtak a felszínén. A sziklás partot néhány kilométerrel délebbre a Dordogne homokos torkolata váltotta fel.

Kavics, gneisz és gránit alkotta partszakasznál ál tunk meg, néhány méterre a hul ámzó víztől. Vandal kiugrott a kocsiból, és kutatni kezdett a tengerparton, a biológusok e paradicsomában. A tócsákban ismeretlen állatkák nyüzsögtek, egyesek hasonlítottak a földiekhez, mások viszont merőben különböztek tőlük. Üres kagylóhéjakat is találtunk, olyanokat, mint a hatalmas pectenek, vagy ahogy a Földön nevezik őket: a fésűkagylók. Akadtak három méternél szélesebb példányok is. Más, sokkal kisebb kagylók még a sziklákhoz tapadtak. Michel nagy nehezen leválasztott egyet, és odavitte Vandalhoz. Az ál at inkább a földi karlábúak, semmint a lemezes-kopoltyús puhatestűek rokona volt. Messze a tengerben, két hullám között egy fekete hát vil ant fel, aztán újra lemerült.

— Szeretnék megfürdeni — mondta Martine.

— Nem — feleltem határozottan. — Ki tudja, milyen szörnyek lakják ezt a vizet. Túl kockázatos lenne.

Közben Schoeffer egy gneisz-kiszögellés mögött felfedezett egy száz lépésnyi hosszú, két méter mély tavacskát. Kavicsos fenekét áttetsző víz bontotta. Csak néhány apró kagyló meg moszat élt benne. Úgy hancúroztunk, akár a gyerekek. Mialatt Vandal a géppuska mel ett ügyelt, úszóversenyt rendeztünk. Elsőnek a pompásan úszó Michel érkezett célba, utána következett Martine, Schoeffer és Breffort. Én utolsó előtti lettem, egy fél fejjel megelőzve Beltaire-t. Később találtunk egy csaknem ötkilós, gömbölyű kavicsot, és a súlylökésben könnyedén elégtételt vettem előbbi vereségemért.

Vzlik egy ideig nézegetett bennünket, aztán ő maga is bemerészkedett a vízbe. Végtagjait alig használta; hosszában kinyújtott testének hullámzó mozgatásával úszott. Becslésem szerint jó tíz méterrel verte volna Michelt a kis tó átúszásában. Átvettem Vandaltól az ügyeletet, aki azonnal elindult, hogy bőséges készletet gyűjtsön a különféle állat- és növényfajtákból. Ezután továbbmentünk észak felé. Mindenütt a folyó vonalát követtük, néhány száz méternyire eltávolodva a partjától. A talaj meglehetősen egyenetlen volt; öreg redők sorozata, amelyek hosszan elnyúlva tűntek el a tengerben. Indulásunk után három és fél órával mocsaras vidékre értünk, ahol ismét találkoztunk a hidrákkal. Ezek az állatok barnák és alig 50 centiméter hosszúak voltak. Nem támadtak. Keletről megkerültük a mocsarakat, alkonyatkor hagytuk el őket, és ekkor ismét nyugat felé fordultunk. A part most homokossá, alacsonnyá vált. Szokásunk ellenére, holdfényben mentünk tovább az eszményien sima talajon. Óránként 50 kilométeres sebességgel haladtunk. Mielőtt a vörös hajnal felvirradt volna, a part olyan hepehupássá vált, hogy ismét beljebb kel ett húzódnunk, így fedeztük fel a tavat, amelynek először a délnyugatra fekvő alacsony partját érintettük. Keleten egy dombvonulat védelmezte. Dús növényzet sötét gyűrűje vette körül, felszínét a holdfényben villódzó kis hul ámok borzolták. Szelíd, megnyugtató és csaknem valószínűtlen látványt nyújtott. Attól tartva, hogy a vízben hidrák élnek, nem mertünk közelebb menni hozzá.

Csak később tudtuk meg, hogy ezeknek az ál atoknak sós vizű mocsárra van szükségük a fejlődéshez. A tótól egy kilométerre, egy magaslaton ál tunk meg.

Az őrséget átadtam Michelnek, és aludni tértem. Fáradt voltam.

Úgy éreztem, csak néhány másodperccel előbb feküdtem le, holott, mire kinyitottam a szemem, már a kék hajnal világított be az ablakon. Michel hajolt fölém, és egyik ujját a szájára téve, hallgatásra intett. Zajtalanul felébresztette a húgát is.

— Isteni látványban lesz részetek!

Amikor kiléptünk a kocsiból, felkiáltottunk ámulatunkban. A mélykék tavat arany- és bíborszínű keret vette körül. A parti sziklák csodálatos vörös színben pompáztak; a növények — mind a fák, mind a füvek — az új fém meg az óarany százféle árnyalatát mutatták! Alig ütközött ki közülük egy-egy zöld lomb. A keletre fekvő dombok a kelő Héliosz fényében tündököltek.

— Milyen gyönyörű! — suttogtam.

— Mint egy varázstó — sóhajtott Martine. — Nem, még soha nem láttam ehhez hasonlót.

— Varázstó. Szép név — jegyezte meg Michel.

— Ez lesz a neve — határoztam el. — Ébresszük fel a többieket is.

Napközben mindvégig a tó mellett haladtunk. Felületét lágyan fodrozta a tengeri szel ő. Az északi végétől nem messze hatalmas sziklás gát választotta el egy tengerrel közlekedő mocsártól.

Miközben megkerültük a mocsarat, eszembe jutott, hogy érintkezésbe lépek a Tanáccsal. Breffort ebben a pillanatban hidraveszélyt jelzett. Az állatok a kis barna fajtából valók voltak, és valósággal körülrajzották a teherautót. Nem támadtak, csak éppen kísértek bennünket. Egy ideig figyeltem őket, aztán rádión megpróbáltam megkeresni a Tanácsot. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A készülék nem hogy süket lett volna, de életemben még soha nem hal ottam ilyen sípolást, sercegést. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és pillanatnyilag lemondtam tervemről. Egyszerre csak a barna hidrák raja minden látható ok nélkül elmaradt tőlünk.

Éj el is, nappal is úton voltunk. A következő kék hajnalon már csak mintegy 150 kilométerre lehettünk a Föld kis szigetétől. Nem számítottunk rá, hogy az est beállta előtt hazaérünk, ugyanis tanulmányozni akartam területünk közvetlen környékét. A Tanács azonban váratlanul jelentkezett, és a rádió útján olyan híreket közölt velünk, amelyek teljesen megváltoztatták szándékomat.

Harc a hidrákkal

Luis hívott fel bennünket. A hidrák három nap óta folyamatosan támadtak. Előző nap megöltek három embert és két szarvasmarhát Szétszóródva lecsaptak, és a föld színén rohanták meg áldozataikat, ahol a rakéták alig tehettek kárt bennük. A helyzet kritikussá vált.

— Azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha kiürítjük a Földnek ezt a darabját — javasoltam. — A mocsaras övezeteken kívül nem találkoztunk hidrákkal.

— Ez nem lesz könnyű, de… No lám, már megint itt vannak.

A hal gatóban tisztán hallottam a sziréna hangját.

— Maradj a mikrofonnál — mondta Louis. — Megpróbál ak tájékoztatni, mi történik. Talán jobb lenne…

Több robbanás, majd fegyverropogás vágta el a szavát.

A kormánynál ülő Michel és a toronyban ügyelő Breffort kivételével mindnyájan a rádió mellett szorongtunk. A megdöbbent sswi úgyszintén. Csak a rádió fütyülését hal ottuk. Nyugtalanul adtam le a hívójelet. Ajtócsapódás hal atszott, majd Louis lihegő hangja.

— Rohanjatok! Ha lehet, még az éjszaka beál ta előtt gyertek! A dögök most a tetőkhöz tapadnak, és a házakból nagyon nehéz tüzelni rájuk. Az utcára menni meg kész öngyilkosság. Legalább háromezren vannak! Ha a kocsival végigjárjátok a falut, lepuffanthatjátok őket. Siessetek! Néhol már a tetőcserepeket feszegetik!

— Hal ottad, Michel! Rohanj!

— Teljes gáz! 60 kilométer óránként!

— Két óra múlva a faluban leszünk — jeleztem a rádióban.

Tartsátok magatokat!

— Ennyire közel vagytok? Ez szerencse. Itt a tetőn két-három hidra tanyázik, de erős a padlásdeszka. Az a baj, hogy nem tudok minden csapatnak telefonálni.

— Egyedül vagy?

— Nem, hat őr van velem, meg Ida. Azt üzeni Beltairenak, hogy ne nyugtalankodjék.

— A nagybátyám?

— Ménard-ral bezárkózott az obszervatóriumba. Ott nem fenyegeti veszély. A fivéred a mérnökökkel együtt a 7. számú óvóhelyre vonult. Egy könnyű géppuska van velük, és amint látom, jó hasznát veszik. Most befejezzük a beszélgetést. Kapcsolatot kel keresnem a többi csoporttal.

— Nehogy kimenj az utcára!

— Légy nyugodt!

A kocsi tetején ülő Breffort előrehajolva lekiáltott:

— Riadó! Hidrák!

Én is felkapaszkodtam a toronyba. Egy kilométernyire előttünk öt-hatszáz méter magasban vagy száz zöld állat lebegett az égen.

— Gyorsan a rakétákat, mielőtt szétszóródnak!

— Breffort, menj le! Szabályozd be a rakétákat. Én átveszem a géppuskát.

Céloztam.

— Tűz!

Nyomjelző golyóim a hidrák felé röppentek, és csakhamar a rakéták fehér barázdái követték őket. Szerencsére, pontosan a felhő közepében robbantak. Fekete esőként záporoztak a hidrák maradványai, elfogva előlünk a világosságot. A sértetlenül maradt szörnyek egyenesen felénk tartottak. E perctől kezdve minden rajtam múlott. Tucatnyi hidrát lepuffantottam. A többiek egy ideig ott forgolódtak körülöttünk, aztán belátva tehetetlenségüket, nagyon alacsonyan, a föld közelében repülve, elinaltak.

Egyéb baj nem is történt, amíg el nem értük a vasércbányát. A környék kihaltnak tűnt. Néhány másodperc után kinyílt az egyik óvóhely ajtaja, és egy ember integetett felénk. Michel közelebb vezette a teherautót, és felismertem Joseph Amart, a művezetőt.

— Hol vannak a többiek?

— Elmentek a páncélossá alakított vonattal meg a fegyverekkel.

— És maga?

— Én itt maradtam, hogy figyelmeztessem magukat.

Telefonáltak a Tanácstól, hogy hamarosan megérkeznek. A vasutasok kitalálták, hogy egy forróvizes fecskendőt…

— Jó. Szálljon fel a kocsira. Régen elmentek a többiek?

— Egy órával ezelőtt.

— Előre, Michel!

Amar elképedve bámulta Vzliket.

— Hát ez a polgártárs meg kicsoda?

— Egy bennszülött. Majd később megmagyarázzuk.

Tíz perccel később már hallottuk a lövéseket, aztán megpillantottuk a falut. Minden ajtót és ablakot eltorlaszoltak. Hidrák tömege tanyázott néhány háztetőn. A többiek meglehetősen alacsonyan röpködtek. A vasércbánya páncélos vonatja beál t a „pályaudvarra”, és a benne levő emberek nehéz géppuskával lőtték a tetőkről felemelkedő hidrákat.

— Paul a kormányhoz, Michel és Breffort a golyószórókhoz!

Martine és Vandal nekem adogassák a lőszert! Beltaire és Amar a golyószórókat lássák el tölténnyel! Vzlik húzódjon egy sarokba, ahol nem zavar. Rendben van? Most pedig gyerünk a vonathoz!

A bányászok jól dolgoztak. Vonatjukat fémlemezekkel, deszkákkal, gerendákkal valóságos kis erőddé varázsolták, körülötte vagy száz felpuffadt hidra borította a földet.

— Hogy az ördögbe pusztították el őket? — kérdeztem a mozdonyvezetőt, aki történetesen Biron volt.

— A saját ötletem. Leforráztuk őket. Egyébként itt jönnek a többiek. Majd mindjárt meglátják. Ne lőjetek! — kiáltotta az első vasúti kocsiban elhelyezkedett géppuskásoknak.

— Ne lőjetek! — figyelmeztettem én is a társaimat.

Vagy harminc hidra közeledett.

— Amint szólok, indítsd be a szivattyút — szólt Biron a fűtőjéhez.

Egy öntözőcsőfélét emelt fel, amelynek fafogantyúval ellátott réz végét bevezette az egyik lőrésbe.

— Hátráljanak a teherautóval!

A szörnyek harminc méternyire lehettek, és teljes sebességgel száguldottak felénk. Gőzölgő forróvíz-sugár fogadta őket, és tucatnyival végzett közülük. A többiek visszavonultak. Ekkor a vonatból tüzelni kezdett a géppuska, és az enyém is követte a példáját.

— Nos, ilyen egyszerű a dolog — mondta Biron. — Többet is megölhettem volna, ha elegendő bátorságom van, és az első támadáskor közelebb engedem őket. De nem mertem megtenni; most pedig már bizalmatlanok.

— Kinek az ötlete volt?

— Amint mondtam, az enyém. De Cyprien, a fűtőm segített megvalósítani.

— Remek találmány, így megtakaríthatjuk a golyókat. Sőt, még tovább lehetne tökéletesíteni. Majd megemlítem a Tanácsnak; és azt hiszem, hogy ezért visszakaphatja politikai jogait. Most pedig menjünk a faluba. Melyik házban tartózkodik Louis Mauriére?

— Azt hiszem, a postán.

— Kezdjük hát azzal. Mindenki a helyén van? Óvatosan, előre!

Jól célozzatok és keveset lőjetek!

Baj nélkül eljutottunk a kút terére. A posta teteje csak úgy zöldellt a hidráktól. Minden golyónk talált, de olykor több lövésre volt szükség egy-egy ál at elpusztításához. Nem mertem sem rakétát, sem géppuskát használni, nehogy megsebesítsem barátainkat. A szörnyek ostoba módon továbbra is a tetőhöz tapadtak.

Mozdulatlanságuk kissé meglepett, hiszen azelőtt az értelem némi nyomát fedeztük fel bennük, így gondosabban célozhattunk, egyenesen az agyukra. Ezt az épületet egy idő után sikerült megszabadítanunk eleven burkolatától.

A faluban innen-onnan egy-egy lövés hal atszott. Kétszer-háromszor a mozdony is sípolt a forró víz újabb győzelmének örömére. Az eltorlaszolt ajtó mögül kirohant Louis, és felugrott a teherautóra.

— Mi újság?

— Amióta itt vagytok, határozottan jobb a helyzet. De ezek a nyomorult dögök behatoltak három házba. Több mint tíz halottunk van.

— Kik?

— Alfréd Charnier, a felesége és egyik leánya. Öt másik falusi, akiknek még nem tudom a nevét. Madeline Ducher, a színésznő, továbbá három munkás. A telefon drótja valahol a posta és az üzem között elszakadt. Próbáljátok rendbe hozni. Nem tudom, mi van odafent. Visszamegyek a postára.

A huzalt követve megtaláltuk a szakadást, ötven méternyire, az egyik háztetőn, három hidra lapult. Kiugrottam a kocsiból, és egy darab rézdróttal összekötöttem az elszakadt huzalt. Alig végeztem vele, amikor megszólalt a géppisztoly. A hidrák támadtak. Szokásos taktikámat alkalmazva, a földre vetettem magam, és amint az ál atok elrepültek felettem, felugrottam a teherautóra. Ezt a kis játékot kétszer csináltam végig; különös játék, amelyben az ember az életével játszik.

Aztán módszeresen hozzáláttunk a tetők megtisztításához. A kút terén kezdtük, és egy óra múlva be is fejeztük. Utána megindultunk a főutcán. Alig hangzottak el az első lövések, a hidrák, mintegy jeladásra, felkerekedtek és elrepültek. A házakból ekkor tömegével özönlött ki a rakétavetőket cipelő sok férfi és asszony. A következő két percben legalább százötven ilyen cső irányult a magasba. Az eget a hidrák zöld és a robbanó rakéták fekete foltjai tarkázták. Nagy magasságban, felhővé tömörülve menekültek a bestiák.

— Egy különös dolgot kell megemlítenem — mondta Louis.

Amint megjelentek a hidrák, nagyon rosszul vettem az üzeneted.

Rettenetesen sercegett a készülék.

— Furcsa, de én is valami ilyesmit észleltem, amikor körülvették a kocsit a kis barna hidrák — mondtam. — Lehet, hogy ezek az ál atok rádióhul ámokat bocsátanak ki? Ez talán a mozgásuk rendkívüli egybehangoltságát is megmagyarázza. Majd megemlítjük Vandalnak.

A Tanács még aznap este összeült. Minthogy az öreg plébános és Charnier is meghalt, csak heten voltunk. Az expedíció többi tagja tanácskozási joggal ugyancsak részt vett az ülésen. Jelenlétükben számoltam be a kutatóútról, és bemutattam Vzliket. Ezután Louis felsorolta a távollétünk alatt felvetődött problémákat, s köztük a legsúlyosabbat: a hidrák új taktikáját. Az ál atok éjszaka érkeztek, lesben ál tak a sűrű bozótban, és onnan támadtak a járókelőkre. Az utcákon mar csak csoportosan és fegyverrel lehetett közlekedni.

— A rádióbeszélgetés során azt ajánlottad, hogy költözzünk át a Jelzés-hegy környékére — tette hozzá. — Ez lenne a legjobb megoldás, de hogyan? Ahhoz, hogy teherautón tegyük meg az utat, nem elegendő a benzinkészletünk. Ha viszont gyalog kel menni a hidrák meg a sswik között… És akkor itt kellene hagynunk minden készletünket! Még azt sem tudom, hogy a teherautókkal hogyan szál íthatnánk el a mozdonyokat, a szerszámgépeket és a többit.

— Én sem így gondoltam.

— Hát hogyan? Talán repülőgépen?

— Nem, hajón.

— Honnan vennéd azt a hajót?

— Gondolom, Estranges elkészíthetné a terveket. Nem kérek tőle egy 50 csomóval haladó szuper-torpedórombolót. Egy jó kis teherhajó is megtenné. A földi terület érinti a tengert. Másrészt, a Cobalt-Citytől kétszáz kilométerre levő ponttól mindvégig a Dordogne-t követtük, egészen a torkolatáig. Ez a folyó bizonyára hajózható. Valahányszor mélységet mértem, tíz méternél mélyebb vízállást találtam. A tenger nyugodtnak látszik. S végül az egész alig 700 kilométernyi utazást jelentene tengeren és 250 kilométert a folyón.

— És mi fogja hajtani azt a hajót? — kérdezte a nagybátyám.

— Az üzem egyik nagy Diesel-motorja vagy egy gőzgép. Csak volna egy fúróm, hogy megnézzem, milyen mélyen fekszik az a kőolaj.

— De hiszen van — szólalt meg Estranges. — Minden szükséges szerszám megvan hozzá. Amikor egy második duzzasztógátat akartak építeni, a fúrásokhoz használt szerszámok itt maradtak beraktározva az üzemben. Épp aznap kaptam kézhez a levelet, amelyben közölték, hogy el fogják szállítani, amikor a kataklizma bekövetkezett.

— Nagyszerű! És milyen mélyre lehet fúrni ezzel a szerszámmal?

— Azok 600–700 méterig mentek.

— Ej ha! Nem túl mély próbafúrások egy gát számára?

— Az az érzésem, hogy a méréseket végző társaság ugyanakkor valami más után is kutatott. De emiatt most ne bánkódjunk. Ráadásul jelenlegi munkásaim közül hárman annak idején az Aquitaniai Petróleumtársaságnál dolgoztak.

— Egyre jobb. Holnap nekilátunk a munkának. Mindenki hozzájárul, hogy elhagyjuk ezt a helyet?

— Szavazzunk — szólalt meg Marié Presle. — Megértem, hogy nehéz itt maradni, de olyan országba menni, ahol ilyenek élnek… — mutatott a csendesen figyelő sswire.

— Ó, azt hiszem, hogy velük meg lehet egyezni — szólt közbe Michel. — De jobb lesz, ha szavazunk.

A szavazólapok összeszámlálása után — öt szavazat volt „mel ette”, két szavazat — Marié Presle-é és a tanítóé — „ellene”.

— Tudja, bácsikám, nem garantálom, hogy az obszervatóriumot át tudjuk költöztetni — mondtam. — Legalábbis nem mindjárt.

— Tudom, tudom. De ha itt maradunk, mindnyájan elpusztulunk.

4. A városok

Az elvándorlás

Néhány nappal később három szerszámokkal megrakott teherautó élén elindultam a „tankkal”. Egy negyedik teherautó vitte a fúrógép motorjához szükséges üzemanyagot. Azonnal munkához láttunk. Amint feltételeztem, a kőolajréteg nem túl mélyen feküdt, már a 83. méternél megtaláltuk. Nagy nehezen megtöltöttünk egy tartálykocsit. A faluban kezdetleges finomítót ál ítottunk fel, amely elfogadható minőségű benzint adott. Két és fél hónapig voltam távol.

Vzlik mindvégig velem volt, és gyorsan haladt a francia nyelv tanulásában; már úgy társalogtam vele, mint bármely más honfitársammal. Mint felderítőnek, nagy hasznát vettem. Roppant kitartón futott, és legnagyobb sebessége meghaladta a 90 kilométert óránként. Minden este rádiókapcsolatba léptem a Tanáccsal. A hajó tervei elkészültek, hozzáfogtak az egyes nagyobb alkatrészek gyártásához. A faluban pokollá vált az élet. A hidrák szüntelenül támadtak, alig lehetett visszaverni őket, és tizenhét embert, valamint igen sok állatot vesztettünk. Egyéb híreket és leveleket a tartálykocsik vezetői hoztak, akik mindig szitkozódtak, ha vissza kel ett térniük a földi övezetbe.

Később a művezetőre bíztam a kitermelés irányítását és Vzlikkel együtt visszatértem a faluba. Távollétem alatt sok minden megváltozott. Mindenfelé könnyű, de szilárd óvóhelyek épültek a földek mentén, s így a mezőgazdasági munkákat viszonylag veszélytelenül lehetett végezni. Az üzem nagy mennyiségű vasúti sínt gyártott. Ezek hengermű híján öntéssel készültek. Durvák voltak, de a célnak megfeleltek. Egy új vasútvonal vezetett a tengerpartra. Ott épült fel a hajóműhely. A hajótő már a helyén ál t.

47 méter hosszúra és 9 méter szélesre terveztük. Estranges becslése szerint hét-nyolc csomóval tud majd haladni. A közelben sorakoztak az üzemanyag-tartályok. Jelenleg mintegy 40000 liternyi üzemanyagunk volt.

Nyolc hónap telt el lázas munkában. A hajótest elkészült.

A vízrebocsátás sikerült. Most a belső szereléseket kellett befejezni, valamint egy mólót kel ett építeni a rakodáshoz.

A Telluson töltött második év végén indultunk próbaútra a hajóval. Jól bírta a tengert, nem nagyon imbolygott, de sebessége nem haladta meg a hat csomót. Michel és Breffort gyors felderítést végzett Cobalt környékén; pázsitfű magvakat vittek magukkal, hogy odaérkező ál atainkat alkalmas legelő várja. Vzlik is velük tartott; őt azzal bíztuk meg, hogy tárgyalásokat folytasson törzsével, s később majd a Dronne és a Dordogne összefolyásánál várjon bennünket.

Mielőtt elindult volna, egy érdekes adatot közölt velünk: a Dronne-ba egy mély, bár keskeny folyó ömlik, s ezt csak harminc kilométer választja el az általunk kiválasztott területtől. Michel utánanézett: a folyó valóban hajózható volt, egészen Cobalt előtt 50 kilométerig.

Egy alacsony merülésű uszályt készítettünk, amelyet a hajó vontathat. És ideérkezésünk után 29 földi hónappal az első karaván megindult dél felé. A hajó 75 embert, fegyvereket, szerszámokat, dúralumínium- és acéllemezeket meg síneket vitt. Michel, Martine és én vezettük a hajót. Az uszály egy mozdonyt, egy szétszerelt darut és üzemanyagot szál ított. Óvatosan haladtunk, gyakran mértük a mélységet. Néha el kellett távolodnunk a parttól. A tenger nyugodt volt.

Leginkább a hajó orrában vagy a parancsnoki hídon tartózkodtam. A hajó körül, az élénkzöld vízben meghatározhatatlan lények úszkáltak. Nem tudván, hogy miféle ismeretlen szörnyeket rejt az óceán, meglehetős nyugtalanságot éreztem. A Conquérant[2] — így neveztük el hajónkat — egy 20 mm-es és egy 7 mm-es géppuskával volt felszerelve. Mégis megkönnyebbültem, amikor elértük a Dordogne torkolatát.

Igen lassan haladtunk felfelé a folyón. Ezt bizony helyesen tettük, mert bár hajónk alacsony merülésű volt, kétszer is zátonyra futottunk a torkolatöbölben, szerencsére, éppen apály idején.

Michelen, Martine-on és rajtam kívül a hajó utasai közül még senki nem látott tellusi ál atot — kivéve a hidrákat. Határtalanul megdöbbentek. Egyik este egy tigroszaurusznak a partról sikerült a fedélzetre ugrania, és két embert megsebesített, mielőtt közvetlen közelből végzett vele egy géppuskasorozat. Amikor már csak néhány kilométerre voltunk attól a ponttól, ahol a Dronne a Dordogne-ba ömlik, két sswi vágtatott a part elszáradt füvein.

Néhány perccel később három füstoszlop emelkedett a magasba: Vzlikkel ebben a jeladásban egyeztünk meg.

Egyedül várt bennünket a földnyelv tengerbe nyúló csücskén.

Száz méterrel mögötte, háromszögletű csoportozatban ötven fajtájabeli sswi ál t.

— Szervusz — mondta Vzlik sípoló hangján.

— Szervusz, Vzlik — feleltem.

A Conquérant leállt, de horgonyt nem vetett; elvégre bármikor érhet meglepetés.

— Gyere a fedélzetre — folytattam.

Vzlik a vízbe vetette magát, és felkapaszkodott a hajólétrán.

Ebben a pil anatban a gépház fedélzeti nyílásából előbukkant a fűtő feje.

— Szóval, ezekkel a polgártársakkal fogunk majd együtt élni? — kérdezte. Vzlik odafordult, és így válaszolt:

— Majd meglátod, hogy nem gonoszak.

A fűtő arcára leírhatatlan döbbenet ült ki.

— Nahát! Franciául beszél!

Először csodálkoztam a megdöbbenésén, aztán eszembe jutott, hogy a falu lakóinak zöme mindeddig csak távolról látta a sswit, aki ottléte alatt mindig mellettem tartózkodott. Márpedig az idő nagy részét felfedező utakkal töltöttem.

Michel és Martine is odajött.

— Nos, Vzlik — szólt Martine —, milyen választ hoztál az ajánlatunkra?

— A békét választottuk. Átengedjük nektek a Jelzés-hegyet, amelyet mi Nasának nevezünk, továbbá a Vézére, a Dordogne és a Dronne közötti területet, egészen az általunk Bssernek nevezett Ismeretlen Hegyekig. Mindez a tiétek, ha biztosítjátok számunkra az ál andó átjárás jogát. Cserébe ezért kötelezitek magatokat, hogy elegendő vasat adtok a fegyvereinkhez, és segítségünkre lesztek a fekete sswik: a „sslwipek”, valamint a tigroszauruszok és a Góliátok el en. A mi területünkön bátran közlekedhettek, gödröket is áshattok, de a Törzsek Tanácsának a beleegyezése nélkül nem vadászhattok.

— Elfogadjuk — mondtam. — Ami a vasat il eti, ahhoz még idő kel, amíg elkészül.

— Tudjuk. Elmondtam a sswiknek, hogyan szeditek ki a földből.

A főnökök tanácsa látni szeretne benneteket.

— Rendben van, megyünk.

Egy rövid, széles csónakot bocsátottunk a vízre. Michel, Vzlik és én beleültünk. Martine a fedélzeten maradt, és feltűnés nélkül a géppuskához osont.

— Be quiet, but careful[3] — mondtam neki rossz angolsággal, hogy Vzlik ne értse meg.

Négy evezőcsapással elértük a partot. A sswik közül tizenketten közelebb jöttek, és alaposan szemügyre vettek bennünket, ők — földi szemmel nézve — mind hasonlítottak egymásra; ha Vzlik közéjük keveredett volna, sohasem tudtuk volna felismerni. Később megszoktuk őket, és ma már könnyen megkülönböztetjük egyiket a másiktól, bár ők sokkal egyformábbak, mint mi.

Vzlik néhány szóval közölte társaival, hogy feltételeiket elfogadtuk, ők szűkszavúan válaszoltak, ami igencsak különbözött attól a virágos nyelvezettől, amelyet a gyermekkorom kalandregényeiben beszéltek a földi vademberek. Végül a barátság zálogául mindegyiküknek átnyújtottam egy-egy pompás acélkést; Vzlik is hasonlót kapott. Köszönetükből ítélve örültek az ajándéknak, de egyetlen arcvonásuk sem rezdült.

Vzlikkel együtt visszatértünk a hajóra, és megkezdődött a lassú felfelé hajózás. Megérkeztünk az Isle nagy kanyarjához — így neveztem el az új folyót; innentől már zuhogok kezdődtek, és nem volt hajózható. Több mint kétszáz méter széles víztükör terült el szemünk előtt. Északi partján kis öböl nyúlt be a szárazföldbe, egy leendő kikötő alapja. Elhatároztam, hogy ott fogunk kirakodni.

Mivel már alkonyodott, horgonyt vetettünk. Másnap, reggeltől estig fát döntöttünk, hogy kiépítsük a rakpartot. Egy héttel később mindennel elkészültünk. Lefektettük a síneket, megkezdődött a daru felállításának kényes művelete. Még szétszerelt állapotban is igen súlyos volt, és délben egy tragikus baleset borított gyászba mindnyájunkat. Az egyik lezuhanó ál vány agyonütött egy fiatal munkást, a 25 éves Léon Belliéres-t. Minthogy siettünk, gyorsan eltemettük, és a kikötőt az ő emlékére Port-Léonnak neveztük el.

Amikor a darut felál ítottuk, már könnyebben ment a munka.

Mégis sok fáradságba került, amíg partra szállítottuk a kis mozdonyt meg a három vasúti kocsit. A többi már gyerekjátéknak tűnt.

A Conquérant Michel parancsnoksága alatt fordult vissza.

Hatvanan maradtunk Port-Léonban; fatörzsekből egy erőd építésébe kezdtünk, ahol majd menedéket találhatunk a tigroszauruszok támadása vagy a sswik esetleges árulása el en.

Rádióösszeköttetésben maradtunk a Tanáccsal. Aztán ugyancsak fatörzsekből és dúralumínium-lemezekből raktárakat emeltünk. A már ideszállított szerszámokat biztonságba helyeztük. Közben egy csoport megkezdte a Cobalt-Citybe vezető, ötven kilométer hosszú vasúti pálya építését.

A negyedik kilométernél tartottunk, és már minden síntartalékunkat felhasználtuk, amikor a Conquérant — huszonhárom nap múltán, — egy újabb rakománnyal megérkezett.

Nagy mennyiségű üzemanyagot, síneket, élelmiszert és egy kis kotrógépet hozott. És ötven embert erősítésül. A harmadik fordulóval érkezett az asszonyok és a gyerekek első csoportja. A faluban kissé javult a helyzet, de a hidrák még mindig naponta megjelentek. A következő fordulókkal marhákat és birkákat hoztak. Az ál atokat földi növényekkel bevetett, nagy karámba zártuk. Esténként behajtottuk őket az erődbe, mert a környéken tigroszauruszok kószáltak, és ötöt vagy hatot is meg kel ett ölnünk, amíg elment a kedvük a látogatásoktól.

Ahogy az emberek érkeztek, úgy épültek az újabb házacskák.

Minden család kétszobás lakást kapott, s az egyre kevesebb nőtlen vagy hajadon közös szálláson lakott. Port-Léon olyan látványt nyújtott, mint az amerikai Vadnyugat gomba módra növő városainak egyike, persze „saloonok” és revolverlövések nélkül. Visszatért a jókedv, mindenki boldog volt, hogy megszabadultunk a hidráktól. A vasúti pálya napról-napra hosszabbodott, elérte a húsz, a harminc, majd a negyven kilométert. A szakaszok végén mindig egy-egy ideiglenes falu épült, amely aztán tovább vándorolt. Végre felvirradt a nap, amikor a sínek elérték a völgyet, ahol majd fővárosunk fog felépülni. A „földi” faluban csupán százötven ember maradt, hogy a mérnökök irányításával leszerelje az üzemet. Nagybátyám és Ménard elhatározta, hogy csak az utolsó hajóval jön; egyelőre szó sem lehetett az obszervatórium leszereléséről. Mielőtt elhagynák a csil agvizsgálót, a legnagyobb gonddal lezárják, és megvárjuk, amíg tökéletesebb szál ítóeszközeink lesznek. De egy 50 centiméteres távcsövet meg egy 1,8 méteres teleszkópot el fognak hozni. Az 5,5 méteres nagytükrös távcső átköltöztetése meghaladta erőinket.

Letelepülésünkről kellemes emlékeket őrzök. Részben fatörzsekből, részben dúralumíniumból készült házaink kissé rendezetlenül emelkedtek egymás felett a völgy lankáin. Bőven akadt itt állat, de sem tigroszaurusz, sem Góliát nem volt köztük. Azok a fajták, amelyekkel naponta találkoztunk, a mi rókáinkhoz vagy macskáinkhoz hasonlítottak. Mel ékesen szólva, a falusiak földi macskái elszaporodtak, és hasznos munkát végeztek, mert kiirtották a vetéseinket fenyegető kis rágcsálókat.

Egy mészmárgából álló sziklafalból nyertük a cementet. Először egy fémfeldolgozó üzemet létesítettünk, háromszáz méterre a kőszén lelőhelyétől. A gépeket érkezésük sorrendjében felszereltük.

Abban az időben, amikor az üzem működni kezdett, feleségül vettem Martine-t. Egyikünk sem volt hivő, így hát csupán nagyon egyszerű polgári szertartást rendeztünk. Még az a dicsőség sem nekünk jutott, hogy mi legyünk a Telluson egybekelt első házaspár.

Beltaire és Ida már két hónappal előbb összeházasodott Cobaltban.

De mivel — Vzlik meghatározása szerint — a miénk „főnöki házasság” volt, a sswik egy ajándékokkal megrakott küldöttséget menesztettek hozzánk. Vzlik említette nekik, hogy milyen nagyra becsülöm a kavics féléket, ezért egy halom kőzetet hoztak, közöttük többféle, igen szép kristályt és kitűnő rézércet. Ez utóbbinak különösen örültem, kérdezősködni kezdtem, hogy merre találták. A Sötétség Hegyétől délkeletre emelkedő dombokban bőségesen volt belőle.

Már régóta szerettem volna meglátogatni Vzlik törzsét; most kihasználtam az alkalmat, és „nászútra” indultunk a páncélozott teherautón. Átmentünk a Vézére hídján, amelyet a sswik megbecsültek és használtak. Estefelé érkeztünk a barlangokhoz, amelyek mindegyike egy meredek lejtő tetején ál ó magas sziklafalban, nyugati irányban nyílt. A lejtő alján kis patak csörgedezett. A sswik, akiket Vzlik már előre értesített, vártak bennünket. Egyenesen a főnökhöz, egy nagyon öreg sswihez vezettek bennünket, akinek megfakult bőre már zöldesszürke volt.

Száraz füvekből vetett, magas nyoszolyán feküdt az egyik barlangban, amelynek falát nyilakkal átszúrt Góliátokról és tigroszauruszokról készült nagyszerű rajzok borították. Nyilván mágikus szertartások alkalmával használták ezeket az ábrázolásokat. Jót nevettünk, amikor önmagunkat is felfedeztük a falon, a teherautóval együtt. A hasonlatosság meglepő volt, de a varázsnyilakat innen gondosan levakarták! Ugyancsak meglepett a barlanglakások tisztasága. A nyílásokat fakeretekre kifeszített bőrökkel csaknem teljesen elzárták. Olajlámpással világítottak; az olajat növényekből nyerték.

— A civilizációjuk figyelemreméltóan emberi — jegyezte meg Martine.

— Igen. Az az érzésem, hogy életmódjuk és kőkorszakbeli őseink életmódja között aligha van különbség, hacsak az nem, hogy a sswik tisztábbak.

Az öreg Sliouk — így hívták a főnököt — felemelkedett, amikor meglátott bennünket. Vzlik tolmácsolta üdvözletét. Mögötte, a sziklafalon sorakoztak a fegyverei: nagy íj, nyilak és lándzsák.

Teljesen meztelen volt, csak egy csillogó kövekből fűzött láncot viselt. Átnyújtottam neki egy kést, néhány acél nyílhegyet, valamint egy tükröt. Ez utóbbi teljesen elbűvölte, és az ezt követő étkezés során — most már tudtuk, hogy bátran ehetünk tel usi húst — ál andóan bíbelődött vele. A lakomán a főnök lánya is részt vett. A sswik nagyon előzékenyek asszonyaikkal, akik kisebbek, mint a „férfiak”, zömökebbek, bőrük világosabb. Ahhoz képest, hogy primitív nép, igen jól bánnak velük. Úgy vettem észre, hogy Vzlik és Slionh jól megértik egymást. Ennek örültem, mert helyzetünk igencsak megszilárdulna, ha „apósa” halála után Vzlik lenne a törzs főnöke.

Egy hétig tartózkodtunk a sswik között. Hosszú beszélgetéseket folytattam Vzlikkel, és sok mindent megkérdeztem tőle, amire mind ez ideig még nem nyílt alkalmam. Most már volt némi képem a sswik társadalmi struktúrájáról. Ellenségeikkel, a slwipeknek nevezett fekete sswikkel ellentétben a vörös sswik monogámok. A törzs négy nemzetségből ál, ezeket egy-egy alfőnök irányítja. A nemzetségek csak háború vagy nagy vadászatok alkalmával fognak össze. A törzs mintegy 8000 főt számlál, beleértve az „asszonyokat” és a gyermekeket is. Tizenegy törzs magasabb fokon is szövetséget kötött, de csak nagyon nagy veszély esetén lépnek fel közösen. A sswik élelmezésének egyik forrása a vadászaton kívül egy gabonafajta volt; ezt „termesztették”, ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést, mivel minden munkájuk abból állt, hogy elvetették, és évenként kétszer learatták. Ismerték a hús füstölését, és így tartalékokat is gyűjthettek.

A sswiket észak kivételével minden oldalról körülvették fekete el enségeik. Nagyon messze, délen, más vörös sswi törzsek is élnek, és a legenda szerint a mi sswijeink is onnan származtak.

A sswik tojással szaporodnak. A nőstények évenként földi strucctojás nagyságú két tojást tojnak. Ivadékaik harminc nap után kelnek ki a tojásból, és képesek azonnal önál óan táplálkozni. A családi kötelékek a rokonság második fokán túl meglehetősen lazák.

A sswik elég sokáig, 80—110 földi esztendeig élnek, hacsak harc közben el nem pusztulnak, de ez elég ritkán fordul elő. Általában rendkívül bátrak, és roppant támadó természetűek.

Szövetségeseiket tisztelik; az el enséget nem gyűlöletből, hanem azért ölik meg, mert ellenség. A törzsön belül a lopás ismeretlen fogalom. Törzsön kívül — az más elbírálás alá esik! Csaknem valamennyi sswi az emberével egyenlő értelemmel rendelkezik, és fejlődőképes. De most veszem észre, hogy olyan dolgokról beszélek, amelyeket mindnyájan ismertek; ma már a sswik közül igen sokan velünk élnek, és munkások vagy matematikusok kerültek ki közülük!

Amikor búcsút vettünk a sswiktől, ahelyett, hogy egyenesen hazatértünk volna, Port-Léon felé kanyarodtunk. A Conquérant éppen akkor érkezett vissza utolsó útjáról, megrakva tetőcseréppel, téglával, és hozta az 1,8 méteres teleszkópot. És fedélzetén megérkezett a nagybátyám meg Ménard is.

A repülőgép

Több mint egy földi esztendő telt el. Négy ilyen „régi” évvel ezelőtt érkeztünk Tel usra. Ménard számításai szerint ez három tellusi évnek felel meg. Cobalt-City kezdett kialakulni. Élénk kisvárossá fejlődött, több mint 250x3 lakossal, saját áramfejlesztő teleppel, öntödékkel, fémfeldolgozó üzemmel, megművelt földekkel körülvéve, ahol búza termett meg a skin, a sswik gabonája. Kis kórházunkban Massacre több tanítványt oktatott; iskolánk, sőt már egy egyetem-embriónk is volt, ahol hetenként öt órát én is tanítottam. A szomszédos dombokon, ahol a földi növényzet mindinkább keveredett a tel usi növényekkel, háziállataink legelésztek. A szén-, vas- és egyéb fémlelőhelyeket szükségleteink szerint aknáztuk ki. Vasútvonal kötötte össze Cobalt-Cityt az 55 kilométerrel északabbra fekvő bauxitbányával, ahol negyven ember dolgozott. Port-Léonban hatszázán laktak. Újabb felfedezések tervétől kísértve itt építtettem fel egy hajógyárat, amely akkortájt fejezte be a Conquérant-nél gyorsabb járatú hajó szerelését. A mérnökök első erőfeszítései arra irányultak, hogy a rendelkezésünkre ál ó alapanyagokból másfajta szerszámgépeket gyártsanak.

Húsznaponként a szokásos útvonalon két tartálykocsi indult a 800 kilométerre levő „Olajkutakhoz”. A kőolaj gyorsan fogyott, és már közelgett az idő, amikor majd visszarendelhetem az ott dolgozó hatvan embert. Több száz hektoliter benzines olajtartalékunk volt, és alig 100 kilométernyire tőlünk újabb olajmezőket tártam fel.

Röviden: ha olykor nem találkoztunk volna az utcán sétálgató sswikkel, továbbá ha nincs a két nap meg a három hold, bízvást hihettük volna, hogy ismét a Földön vagyunk. És ekkor következett be történelmünk legfontosabb eseménye azóta, hogy kilökődtünk Tellusra.

Aznap sokáig fent maradtam, a jegyzeteimet tisztáztam, és vázlatos geológiai térképeket rajzolgattam kis házunk földszintjén levő dolgozószobámban. Mielőtt lefeküdtem volna, odaléptem az egyik sarokban álló rádióhoz, és felhívtam a petróleumkutakat, hogy utasításokat adjak az ügyeletes művezetőnek. Ezután felmentem az emeletre, hogy lefeküdjek, de elfeledtem kikapcsolni a készüléket.

Fél órát alhattam, amikor Martine felébresztett.

— Figyelj csak, odalent beszél valaki!

— Talán kintről hallatszik…

Az ablakhoz mentem és kinyitottam. Az utca sötét és néptelen volt. A város eloltott fényekkel aludt. Csupán az őrtorony fényszórójának csóvája sepert végig az utcákon, fel-felvillantva a házakat az éjszaka sötétjéből.

— Bizonyára álmodtál — mondtam, és visszafeküdtem.

— Hal gasd csak, újra kezdődik!

Fülelni kezdtem, és valóban, mintha zavaros hangokat hallottam volna. Régi beidegződött földi szokás szerint megjegyeztem:

— Bizonyára a rádió! Elfelejtettem elzárni — mormogtam félálomban, aztán: — Az istenfáját! Ki beszélhet ilyen későn?

Két ugrással leértem a földszintre. A bekapcsolt rádió néma volt. Az ablakból jól láttam a csillagokkal behintett éjszakai égboltot.

A holdak lenyugodtak. És a rádióban váratlanul megszólalt egy hang:

— Here is W. A. cal ing New-Washington… Here is W.A, cal ing New-Washington…[4]

Aztán csend lett.

— Here is W. A…

A hang nagyon tisztán csengett. Az adóállomásnak itt kellett lennie a közelben.

— Figyelj! — szólalt meg ismét Martine.

Visszafojtott lélegzettel, dermedten várakoztam. Halk berregés hallatszott.

— Repülőgép?

Az ablakhoz ugrottam. A csillagok között egy kis fénypont mozgott. Visszarohantam a rádióhoz, lázasan csavargatva a gombokat, a repülőgép rádiójának hul ámhosszát keresgélve.

— W. A., W. A. Who are you?[5] — Mindent elhadartam, ami csak csekély angol tudásomból tellett. Végül megtaláltam a pontos hullámhosszat.

— W. A. Who are you? Here New-France![6]

Fojtott kiáltást hallottam, majd egy hang válaszolt kitűnő franciasággal.

— Itt W. A. amerikai repülőgép, ön hol van?

— Önök alatt. Meggyújtok odakint egy lámpát.

A repülőgép most a fejünk felett keringett.

— Látom a fényt. Éjszaka lehetetlen leszállni. Később visszatérünk. Hányan vannak és kicsodák?

— Körülbelül négyezren. Mind franciák. És önök?

— A repülőgépen heten vagyunk. New-Washingtonban tizenegyezren. Amerikaiak, franciák, kanadaiak és norvégok.

Maradjon a hullámhosszon. Továbbra is hívjuk önöket.

— Rég indultak el?

— Tíz órája. Felderítő úton vagyunk. Ha megvirrad, visszatérünk. Most délnek megyünk. Szüntesse be hívásait, de ál ítson ügyeletest a készüléke mel é. Felhívjuk New-Washingtont.

Nagyon örülünk, hogy megtudtuk: nem vagyunk többé egyedül. A viszontlátásra…

Aztán újra a hívójelet ismételgette: Here is W. A. A hívást nemsokára hosszas beszélgetés követte, amelyet nem értettem pontosan. Arról számoltak be, hogy ránk találtak.

Nem tudtunk tovább nyugton maradni. Felébresztettük a fivéremet, aki Louis-val és Breffort-ral együtt száz méternyire lakott tőlünk, aztán nagybátyámat, Michelt, Ménard-t és minden vezetőt.

Végül mindenkin erőt vett a lelkesedés. A nagy hír a telefon drótján át eljutott Port-Léonba, azzal az utasítással, hogy gyorsítsák meg a Téméraire[7], az új hajó építését. Végre hajnalodni kezdett. Minden előkészületet. megtettünk, hogy méltóképp fogadjuk a repülőket.

Egy szilárd talajú, tágas mezőn jelzőeszközöket szereltünk fel; egy fehér nyíl mutatta a szélirányt. Aztán visszatértem a rádió mellé, ahol közben Martine volt az állandó ügyeletes.

— Semmi?

— Semmi.

— Pedig nem álmodtunk.

Két óra hosszat várakoztunk, miközben a körülöttünk szorongó tömeg csaknem felborította az íróasztalomat, amely pedig annyira „tabu” volt, hogy szokás szerint még Martine sem mert hozzányúlni.

A városházán, ahol egy másik rádiótelefon működött, ugyanez volt a helyzet. És hirtelen felhangzott a hívás:

— W. A. hívja Új-Franciaországot! W. A. hívja Új-Franciaországot!

— Itt Új-Franciaország. Hal gatom…

— Egyenlítői terület felett repülünk. Négy motorból kettő felmondta a szolgálatot. Visszatérésre nem gondolhatunk.

Lehetetlen érintkezést találni New-Washingtonnal. Nagyon rosszul halljuk önöket. Arra az esetre, ha elpusztulnánk, megadjuk New-Washington koordinátáit: északi szélesség 41°32′, nyugati hosszúság 62°12′ az önökéhez viszonyítva.

— És az önök jelenlegi helyzete?

— Az északi szélesség 8-ik foka és a 12-ik hosszúsági fok körül, önökhöz viszonyítva.

— Fegyverük van?

— Igen. Fedélzeti gépfegyverek és puskák.

— Próbáljanak földet érni. Segítségükre sietünk. — Gyors számítást végeztem. — Körülbelül 20–25 napra van szükségünk, hogy eljussunk önökhöz. A rinoceroszokra hasonlító ál atok ehetők.

Ismeretlen gyümölcsöt ne egyenek!

— Ha beosztjuk, harminc napra elegendő az élelmiszerkészletünk. Leszállunk, mert a harmadik motor is akadozik.

— Ha hidrákat látnak, óvakodjanak tőlük! Főképp ne engedjék, hogy megközelítsék önöket!

— Mik azok a hidrák?

— Afféle repülő polipok. Könnyen felismerhetők. Azonnal lőjenek rájuk!

— Értettük. Egy lapály felé tartunk, amely nagyon magas hegyek és a tenger között terül el. A viszonthal ásra…

Csend lett. Nyugtalanul várakoztunk. Több mint hatezer kilométerre tőlünk hét ember harcolt az életéért. Egy órai szünet után a hang ismét megszólalt:

— Sikerült. A repülőgép részben összetört, de mindnyájan megmenekültünk. Sajnos, csaknem minden benzinünket ki kellett folyatnunk, az akkumulátoraink is kimerültek. Csak ritkán tudunk majd jelentkezni, hogy irányítsuk önöket.

— Ha elindulunk, értesítjük önöket. Minden földi huszonnégy órában jelentkezünk. Itt most 9 óra 37 perc van. Bátorság! A viszonthallásra!

Azonnal Port-Léonba siettem. A Téméraire épp ezen a napon indult próbaútra. Ez a kis hajó 48 méter hosszú, 5 méter széles és mintegy 140 tonna vízkiszorítású volt. A régi üzemből leszerelt két igen nagy teljesítményű Diesel-motor segítségével maximum 25 csomónyi sebességgel tudott haladni. Tizenkét csomóval haladva több mint tízezer mérföldet is megtehetett. Korlátozott lehetőségeinkhez képest ezt a hajót valóságos mesterműnek lehetett tekinteni. Egy 20 mm-es géppuskával szereltük fel, s minthogy ehhez viszonylag kevés lőszer állt rendelkezésünkre, rakétavetőkkel is elláttuk. Ez utóbbiakat a hidrák ellen folytatott hősi harc óta nagymértékben tökéletesítettük. A hajó elején és végén elhelyezett kétszer két kilövőcső elfogadható pontossággal öt kilométerre lőtte ki a 12 kilós rakétákat. A hajó két oldalán hét kilométerre hordó, kisebb súlyú rakétákat kilövő szerkezetek ál tak.

A próbautat gyorsan elintéztük; csak a Dordogne torkolatáig mentünk, s onnan visszatérve, élelmiszert meg lőszert rakattam a hajóra. Másnap útnak indult a mentőexpedíció. A legénység tizenkét emberből ál t, közöttük öt hivatásos tengerészből. Michel volt a kormányos, Biron a gépész. Én magam háromszor keltem át a Földközi-tengeren egyik barátom kis vitorlásán, s így némi hajóstapasztalatot szereztem. Magunkkal vittünk egy jól felszerelt kis teherautót — teherautó-tankunk kicsinyített mását —, valamint egy rádiót.

Lassan haladtunk lefelé a folyón. Amikor kiértünk a torkolatöbölből leadtam egy hívást. A repülőgép személyzete röviden válaszolt. E pil anatban a Téméraire imbolyogni kezdett; elértük az óceánt.

A parttól egy mérföldnyire délnek fordultunk. A part lapos volt, dús növényzet borította. Azok a sswik, akiknek sikerült visszatérniük erről az ellenséges területről, tágas síkságról beszéltek, amely messzire elnyúlik a szárazföld belseje felé, egy magas hegyláncig, amely a tengerről nem látható.

Michellel együtt a parancsnoki hídon ál tunk. A hajó 12 csomóval haladt, a motorok szabályosan működtek, a tenger nyugodt volt. Nem lévén egyéb dolgom, a tengervízből vett mintát analizáltam kis laboratóriumomban. Kloridokban igen gazdagnak bizonyult. Egy kis időre lassítottunk, és egy vastag kötélből készített fenékhálót dobtunk ki, amelyet hajónk maga után vontatott. A hálóban rengeteg tengeri ál at gyűlt össze; némelyek hasonlították a mi Földünkön ismert tengeri lényekre, mások pedig teljesen különböztek tőlük.

A nap ezen az estén bíborszínekben pompázva nyugodott le.

Tellus igen vastag légköre miatt a nap itt vörösebben tér nyugovóra, mint a Földön, bár Héliosz kékebb a mi jó öreg Napunknál.

Éjszakára hat csomóra csökkentettük a sebességet, bár a holdak ragyogóan világítottak. Nem akartam, hogy a Téméraire léket kapjon egy ismeretlen sziklazátonyon. Mire megvirradt, 450 kilométernyi utat tettünk meg. A tőlünk keletre fekvő partvidék még mindig lapos volt. Déltájban a szigetecskéknek és homokpadoknak kibogozhatatlan szövevényébe jutottunk, s mert nem akartunk bizonytalan átjárókban tévelyegni, kihajóztunk a nyílt tengerre. A szárazföld eltűnt a szemünk elől. Beosztottuk az őrséget: én vál altam az elsőt, Michel a másodikat, a harmadikat pedig a fedélzetmester, aki hegyvidéken született ugyan, de tizenöt évig szolgált a haditengerészetnél.

Négy nappal később, bár állandóan dél felé tartottunk, egy délnyugat felé elhajló földrészt pillantottunk meg, ha ugyan nem csak egy szigetet. Az északi szélesség 32. fokánál jártunk. Az éghajlat meleg, de elviselhető volt. Aznap este a távolban hatalmas, fekete valamit láttunk ugrándozni a tengerben. Minden eshetőségre készen megtöltöttem a fegyvereket, és a tüzérek készenlétben ál tak. Az a valami azonban eltávolodott anélkül, hogy kel emetlenkedett volna. Rádiókapcsolatot teremtettünk Cobalt-Cityvel, és megtudtam, hogy hiába próbálkoztak, nem sikerült felvenniük az összeköttetést New-Washingtonnal.

A szárazföld ismét eltűnt a szemünk elől. Egy reggel, amikor éppen készültem kiadni az „irány keletnek” parancsot, az őrszem földet jelzett. Elhatároztam, hogy felderítjük. A mérőón segítségével kétszáz méterre megközelítettünk egy sivár partrészletet. Michel adatai szerint ez a hely az északi szélesség 19°5′44” és a nyugati hosszúság 18°22′ vonalán feküdt Cobalt-Cityhez viszonyítva.

Valószínű, hogy egy szigetnek a csúcsa volt. Lemondtam szándékomról: nem kötöttünk ki, hanem tovább hajóztunk délkelet felé. Megpróbáltuk hívni a repülőgépet, de nem érkezett válasz. Két óra múltán ők maguk jelentkeztek, és elmondották, hogy az imént verték vissza a hidrák támadását, de ezek az ál atok nem zöldek, hanem barnák voltak, és hatalmas testük a tizenkét-tizenöt métert is elérte.

Azon kívül, hogy a tenger kissé magas hul ámokat vetett — a Téméraire könnyedén megbirkózott velük —, semmi egyéb nem történt, amíg el nem jutottunk odáig, ahonnan már megláthattuk azt a szárazföldet, ahol a repülőgép lezuhant. Ezt a kontinenst a miénktől — a repülősök szerint — egy széles tengerszoros választja el. Hogy ezt a tengerszorost megtaláljuk, észak felé kel ett tapogatóznunk. Miután megkerültünk egy terjedelmes félszigetet, a part mentén hajóztunk tovább. Tikkasztó hőség volt, fejünkre széles karimájú kalapot tettünk, és gyakran locsolgattuk a fémből készült fedélzetet. Máskor meg ful asztó, forró pára lepte el a tengert, s ez még keservesebb volt, mint Héliosz vakító sugárzása.

Végül egy este elértük a partnak azt a pontját, ahonnan számításaink szerint leginkább megközelíthettük a repülőgépet.

Csüggedten nézegettük a vidéket. Itt egy igazi mangrove-mocsár terült el; a fák a tengerben nőttek, mindenféle élettől nyüzsgő, iszapos, lágy partokon, és mindez rettenetes bűzt árasztott.

Nyugtalanul töprengtem, miképpen kössünk ki. A háttérben, nagyon távol, gigantikus hegylánc meresztgette 15000 méternél magasabb ormait. Vendégszeretőbb helyet keresve, a part mentén hajóztunk tovább. Néhány kilométerrel odébb felfedeztük egy folyó torkolatát, ahová a heves áramlat ellenére is sikerült behatolnunk. Szüntelenül a mélységet tapogatva, 90 kilométert hajóztunk rajta felfelé, s végül iszappadok ál ták utunkat. Fegyvereinket megtöltöttük, megkettőztük az őrséget. A mocsaras partokon véglények visszataszító világa nyüzsgött. Szürkés vagy savzöld színű, különös, eleven kocsonyahalmok kúsztak amőbaszerű mozgással az iszapban.

Rothadás bűze áradt a levegőben, a hőmérő 48 fokot mutatott árnyékban! Leszállt az éj; a partvidéket különböző színekben vil ódzó fények világították meg. Addig keresgéltünk, amíg a jobb parton rá nem akadtunk egy kopár, kihaltnak látszó sziklapadra. A Téméraire két kerekével dolgozva mellé farolt, s a puha palába vert vascölöpökhöz kábelekkel kikötöttük a hajót. Egy deszkahidat ütöttünk össze, s azon át a kis teherautót szárazra vittük.

— Ki megy értük? — kérdezte Michel. — Te, én és még ki?

— Te nem. Valakinek itt kell maradnia, aki vissza tudja vinni a Téméraire-t.

— Akkor neked kell itt maradnod. Te vagy az egyetlen geológus, ezzel szemben egy rakás csillagász van Telluson.

— Itt én vagyok a főnök, és azt parancsolom, hogy maradj. A második fordulót majd te vezeted. Keress kapcsolatot a repülőgéppel. Milyen távolságra és milyen irányban van tőlünk?

— Mintegy 30 kilométerre délnyugatra.

Amikor az amerikaiak megtudták, hogy ilyen közel vagyunk, örömujjongásban törtek ki.

— Már csak két liternyi iható vizünk maradt, és a fertőtlenítő tabletta is elfogyott.

— Azt hiszem, két óra alatt sikerül odaérnünk — feleltem. — Készüljenek fel. Ha van valami gyúlékony anyaguk, gyújtsanak tüzet. A füst majd mutatja az irányt.

A kormány mellé ültem. André Étienne, az egyik tengerész, felkapaszkodott a két rakétavetővel el átott toronyba. Kissé meghatottan öleltem át Michelt, búcsút vettem a többiektől és elindultunk.

A lila halál

Szemem az iránytűre szegeztem, és elindultunk délnyugat felé.

Még két-három kilométeren át sziklás maradt a talaj, aztán egyre puhább lett. Étienne-nek le kellett szállnia, hogy láncot tegyen a kerekekre. Tiltakozásom el enére meg akart fogni egy negyven centiméter átmérőjű amőbát, de az úgy megégette a kezét, mintha sav fröccsent volna rá. Ilyen állatok hemzsegtek mindenfelé. Akadt közöttük méternyi hosszú is. Kegyetlen és lassú csatákat vívtak egymással; a győztes bekebelezte és megemésztette a legyőzöttet.

Egyre keservesebben vánszorgott a kocsi, néha víz fakadt fel a kerekek alatt. Szerencsére a gyér és rugalmas növények a kerekek alá feküdtek. A rothadó füvek meg talán a kocsonyás lények is záptojás-szagot árasztottak; ez rettenetesen zavart bennünket.

Indulásunk után két órával a távolban végre észrevettünk egy füstoszlopot. A talaj emelkedni kezdett; az undorító csúszómászó lények eltűntek. A föld megszilárdult, a kocsi felgyorsult, a láncokat is leszedhettük a kerekekről. A távolban már láttam egy tört szárnyú repülőgép körvonalait. Az amerikaiak, amint észrevettek bennünket, minden óvatosságról megfeledkezve rohantak felénk. Egyiküket kivéve, aki pilóta-kezeslábast viselt, valamennyien az USA-tengerészet egyenruháját hordták. Kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját előttük. A kis teherautóban kilencen bizony csak szűkösen fértünk el.

Amikor a repülősök kezet ráztak velem, csaknem leszakították a karomat. Az ülés alól előhúztam egy üveget, és szódavizes konyakkal kínáltam őket, amely nyilván nem volt elég hideg, de nagyon élvezték. A parancsnok — a legidősebb, talán harmincöt éves férfi — mutatta be a társait. Egy nálam fejjel magasabb szőke óriással kezdte: Elliot Smith kapitány. Aztán egy zömök, barna férfi következett: Ronald Brewster kapitány. Egy lompos, vörös hajú égimeszelő Donald O'Hara néven mutatkozott be; hadnagyi rangot viselt. Robert Wilkins harmincéves mérnöknek gesztenyebarna haja, mogyorószínű szeme és hatalmas, kopasz homloka volt. John Pary őrmester Kanadában született. A parancsnok végül rámutatott a pilótaruhás férfira.

— Meglepetés az önök számára: André Biraben geográfus, honfitársuk.

— Ejha! Gyakran hal ottam önről a Földön — mondottam.

Végül a parancsnok is bemutatkozott: — Arthur Jeans vagyok.

Miután én is bemutattam a gépészemet, így folytattam:

— Uraim, ne feledjék, hogy minden menthetőt el kell hozni a repülőgépről! Egyébként ideje lesz visszafordulni. Láttak azóta újabb óriás hidrákat?

— Nem — felelte Jeans. — De a repülőgép mögött megnézheti, mi maradt azokból, amelyeket elpusztítottunk.

Odavezettük a teherautót. A hatalmas dögök már az oszlás végső stádiumában hevertek.

— Akadt már dolguk ilyen ál atokkal? — kérdezte Biraben.

— Meghiszem azt! De a mieink zöldek és kisebbek, bár épp oly veszedelmesek voltak. A repülőgép biztos védelmet nyújt ellenük?

— Igen.

— Nos, akkor négyen velem jönnek. A három másik itt marad a matrózommal. Szereljék le a fedélzeti fegyvereket. Van még lőszerük?

— Bőven el vagyunk látva.

— Azt majd a harmadik fordulóval visszük el.

Jeans utasítására Smith, Brewster, Biraben és Wilkins velem jött. A többiek bezárkóztak a repülőgépbe.

Magam mel é ültettem Smith-t. Angolul rosszul, németül viszont jól beszéltem. Smith elég jól értette a német nyelvet, s így néhány felvilágosítással szolgálhattunk egymásnak. Megtudtam, hogy New-Washington az Egyesült Ál amok egy kis darabkája, amely a tellusi óceán közepébe hul ott. Mintegy tízezren maradtak életben, negyvenötezren elpusztultak. Az így kialakult harminchét kilométer hosszú és húsz kilométer széles szigeten egy csaknem romba dőlt, de később újjáépített repülőgépgyár állt. A megművelhető földeken kívül nagy élelmiszeres lőszer-tartalékaik maradtak, és bármily különös, több hajójuk volt: egy könnyű francia cirkáló, a Surcouf, egy amerikai torpedóromboló, a Popé, egy kanadai torpedónaszád és két kereskedelmi hajó, egy norvég teherhajó és egy argentin tankhajó. A Surcoufon dolgozott annak idején egy hajdani iskolatársam, s most sajnálkozva értesültem, hogy a kataklizma után eltűntnek nyilvánították. A katasztrófa idején valamennyi hajó a nyílt tengeren tartózkodott, és csak egy bizonyos idő eltelte után érkeztek New-Washingtonba, hevenyészett vitorlákkal, megrongált burkolattal, mintha csak háborúból jöttek volna, de lényegében épek maradtak. A kataklizma a hajók esetében egy gigantikus hullám képében jelentkezett.

— Miért csak ilyen későn kezdték meg a kutatást?

— Sürgősebb teendőink voltak! A holtak eltemetése, a romok eltakarítása, az újjáépítés. Csak kevés benzinünk maradt, így csak egyet sikerült üzemképessé tenni a nem túlságosan sérült tizenhét repülőgépből, azt, amelyik itt most lezuhant.

— Soha nem vették a mi adásainkat?

— Soha. Pedig több mint egy évig ültünk a rádió mellett.

— Érdekes. Hogyan éltek az első időkben?

— Sok konzervünk volt. A búza megtermett. Halat fogtunk.

Néhány megmenekült földi halfajta gyorsan elszaporodott. Tej híján azonban sok gyermek elpusztult — tette hozzá szomorúan.

Elmeséltem neki, hogy mi hogyan kezdtük, és mit csináltunk eddig. Délután három óra körül értünk vissza a Téméraire-hez. A megmentetteket otthagytam, és Michel tiltakozása el enére tüstént visszafordultam, így aztán szemtanúja lehettem egy olyan látványnak, amelytől a vér is megfagyott az ereimben.

Amikor már ismét a repülőgép közelében jártam, tőle kissé jobbra egy hatalmas, kocsonyás, világos ibolyaszínű tömeget vettem észre; gyorsan, talán 30–40 kilométeres sebességgel kúszott a földön. Amőbaszerű teste jó tíz méter hosszú és egy méter magas volt. Nyugtalanul fékeztem. Az állat nem sokat törődött velünk, folytatta útját a repülőgép felé, amelynek ajtaja kitárult, és a kanadai lépett ki rajta. Az álló teherautó láttán integetni kezdett, és elindult felénk. Mögötte felbukkant Étienne, O'Hara és Jeans. Ismét a szörnyre néztem: élénk lila színe elhalványult, szürkévé vált, most egy kerek, zuzmóval borított sziklához hasonlított. Pary egyre közeledett. Éreztem, hogy baj lesz, ezért megindítottam a kocsit és tülköltem. A szerelő mosolygott, ismét intett, és meggyorsította lépteit. Rátapostam a gázpedálra. Későn érkeztem. A szörny hirtelen ismét lila lett, és Paryra vetette magát. A kanadai észrevette, egy pillanatig tétovázott, majd futni kezdett a repülőgép felé. Ekkor különös dolog történt: kattanás hallatszott, egy kékes szikraféle érte a kanadait, aki összerogyott, a lila szörny pedig elnyelte.

Az iszonyattól elhűlve fékeztem. Az állat visszafordult, és egyenesen felém tartott. Felugrottam az ülésről, és felkapaszkodtam a toronyba. Lázas gyorsasággal irányítottam a rakétákat az állatra. A kék szikra ismét felvillant, a kocsi hűtőjét érte. Valami megrázott, de nem elektromosság, inkább dermesztő hidegség rántott görcsbe. A két rakéta a tíz méternyire kúszó szörnybe csapódott. Két tompa robbanás, majd szikrázással kísért szapora ropogás hallatszott.

Kocsonyás húsfoszlányok repkedtek a levegőben. Az állat szinte összezsugorodott, és nem mozdult. Ismét megindultam, óvatosan megközelítettem. A gyengén lüktető eleven kocsonyán még mindig irizáló színek futkároztak. A kanadainak nyomát sem leltem. A teherautó páncélja mögül két gyújtógránátot hajítottam ki. Az intenzív hőség hatására a kocsonyás hústömeg sercegni kezdett, egyre kisebb lett, és már nem vonaglott. A többiek odasiettek.

— What an awful thing! — kiáltotta Jeans. És franciául megismételte: — Micsoda szörnyű dolog!

— Félek, hogy semmit nem tehetünk a szerelőjükért — jegyeztem meg. — Legfeljebb eltemethetjük.

De amikor fejszecsapásokkal felhasítottuk az összetöpörödött kocsonyát, amely olyan kemény lett, akár a fa, mindössze egy arany pecsétgyűrűt találtunk!

Elkeseredve raktuk fel a teherautóra a két géppuskát, majd a két repülős is felszállt. Étienne ismét felkapaszkodott a rakétavetők mel é. Másnap újabb fordulókat tettünk; elhoztuk a többi fegyvert, a lőszert, a villanymotorokat és mindazt, ami menthető volt. Az utolsó forduló alkalmával Michel vezette a kocsit, és akkor ismét harcra került a sor a „lila halállal”. Négy ilyen szörnyű állatot pusztítottak el.

Végül visszavittük a hajóra a teherautót, s amikor elindultunk, rakétatűzzel üdvözöltünk egy túl kíváncsi óriáshidrát, amely darabokra tépve hullott a földre. Most bizakodóbb voltam, mint idejövet, mert feladatomat végrehajtottam, mert megválhattam a hajó vezetésétől, és olyan emberekre bízhattam, akik közül legalább ketten valóban tudták, mi fán terem a hajó.

Ismeretlen földeket fedeztem fel…

A hajó műszaki vezetését Jeansra és tisztjeire bíztam. Michel és én csak az általános irányítást végeztük. Üzenetet küldtem Cobaltba. Aztán Wilkins tanácsára megpróbáltam kapcsolatba lépni New-Washingtonnal. Legnagyobb meglepetésemre, sikerült. Jeans rövid jelentést tett, aztán átadta nekünk kormánya köszönetét és meghívását.

— Nagyon sajnálom, de pillanatnyilag nem fogadhatom el — feleltem. — Nincs elég üzemanyagunk, hogy eljussunk New-Washingtonba, amely legalább tízezer kilométerre van. Előbb Cobalt-Citybe megyünk.

— Önök franciák, miért így nevezték el városukat? — érdeklődött O'Hara.

— Mert leginkább egy 1880-as évekből való vadnyugati városra hasonlít. Legalábbis ahogy azt mi elképzeljük!

Amint elhagytuk a folyót, északnyugatra fordultunk. Elég heves szél fújt, és a Téméraire ugyancsak imbolygott, egyik-másik gyomor nagy bánatára. Félig franciául, félig angolul társalogtunk. Ha egy-egy szó nem jutott eszembe, Biraben segített. Első napunk a tengeren baj nélkül ért véget. Éjszakára lassítottunk, bár a tenger nyugodt volt. Smith a parancsnoki hídon maradt, én pedig aludni mentem.

Arra ébredtem, hogy a Téméraire mozgása megváltozott.

Hallgatództam, olyan érzésem volt, hogy valami nincs rendben.

Aztán megértettem: a motorok leál tak. Gyorsan felöltöztem, felmentem a fedélzetre. A kormányoshoz fordultam:

— Mi történt?

— Nem tudom. A motor épp most ál t le, parancsnok.

— Hol van az amerikai parancsnok?

— Hátul, a mérnökkel.

Hálófülkéjének kerek ablakán Michel dugta ki a fejét.

— Mi történt? Miért ál tunk meg?

— Nem tudom. Gyere ki.

— Megyek.

Alighogy ez elhangzott, a hajótest mellett nagyot loccsant a víz, és a hajó megrázkódott. Egy tompa damn it! káromkodást, majd megdöbbent kiáltást hallottam, végül egy rettenetes ordítás harsant fel:

— Mindenki befelé a fedélzetről!

Smith ekkor már nekem ugrott, és betaszított a keskeny átjáróba. Wilkins szó szerint fejest ugrott a hajó belsejébe. Smith kidugta a fejét, körülnézett a fedélzeten, s miután meggyőződött, hogy üres, becsapta az ajtót. A lámpa fényénél láttam sápadt, feldúlt arcukat. Hallottam, hogy a legénység szállásához vezető lépcső teteje csattanva lecsapódik. A Téméraire ismét megrázkódott, és a jobb oldalára dőlt. Megtántorodtam, és a falnak estem.

— Az ég szerelmére, mi történik itt?

Wilkins végre kimondta:

— Óriás tintahalak!

Éreztem, hogy megdermedek a rémülettől. Gyermekkorom amikor a Húszezer mérföld a tenger alatt című könyvet olvastam, iszonyodtam ezektől az ál atoktól. Sikerült kinyögnöm:

— Come with me[8].

Rogyadozó lábbal kapaszkodtunk fel a fedett parancsnoki hídra vezető lépcsőn. A kerek ablakokon egy pillantást vetettem a holdak fényében ragyogó néptelen fedélzetre. A hajó elülső végénél, a rakétavetők ál ványa mögött valami vastag kábelféle tekergődzött. A hajótól tíz méternyire balra, a tintaszínű tengerből egy pillanatra sötét tömeg bukkant fel, majd a holdfénytől megvilágított karok sokasága imbolygott. Egy-egy kar hosszát mintegy húsz méterre becsültem. Michel feljött hozzánk, a többi amerikai is követte. Smith beszámolt a történtekről. Amikor mindkét propeller egyszerre megállt, Wilkins-szel együtt a hajó hátsó részébe ment, előrehajolt, és halványan világító hatalmas szemeket látott. Az állat feléjük vetette egyik karját, de nem tudta elkapni őket. Smith ekkor ordította el magát, hogy mindenki rohanjon fedezékbe.

Megpróbáltuk elindítani a motorokat. Sikerült is, a propellerek forogni kezdtek, a Téméraire megremegett és elindult. De néhány méter után a motorok ismét leálltak, a hajó rángatódzni kezdett.

— Várjuk meg a napkeltét — tanácsolta Wilkins.

A várakozás hosszúnak tűnt. Hajnalban aztán felmérhettük a veszély nagyságát. Legalább harminc szörny vette körül a hajót.

Nem tintahalak voltak, ámbár első pillantásra a megtévesztésig hasonlítottak hozzájuk. Tíz-tizenkét méter hosszú, két-három méter átmérőjű, uszonyok nélküli, hátrafelé elkeskenyedő, orsó alakú testük elejéről hat darab húsz méter hosszú és a tövénél fél méter átmérőjű hatalmas kar nyúlt ki. A karok végén meredező csil ogó, acélos karmok lándzsa alakú hegyben végződtek. A karok tövében ugyancsak hat szemük volt.

— Látszólag a hidrák rokonai — jegyeztem meg.

— Az nekem most mindegy, öregem — vágott vissza Michel.

— Ha ezek mind egyszerre megrohanják a Téméraire-t…

— Milyen ostoba vagyok! Miért is nem helyeztem a rakétavetőket lőtornyokba?

— Már késő! De mi lenne, ha az egyik ablakon kidugnánk a repülőgép egyik gépfegyverét? Ha ezt sikerül megúsznunk, a propellereket is védőburokkal kell el átni…

Odakiáltottam a legénységnek:

— Hozzanak egy géppuskát és lőszert! De semmiképp ne lépjenek ki a fedélzetre!

— Vigyázz! — kiáltott fel Michel.

Csapkodó karokkal közeledett az egyik szörnyeteg. Egyik karját beakasztotta a jobb fedélzet mel védjébe, és leszakította.

— Talán ha egyet megölnénk a gépfegyverrel, a többiek felfalnák.

A gépházból felszóltak:

— Parancsnok, a propel erek szabadok.

— Rendben van, álljanak készenlétben! Amint parancsot adok az indulásra, teljes sebességgel előre!

A kazán tisztítónyílásán három matróz egy géppuskát emelt át.

Az egyik ablaküveget odébbcsúsztattam, és a nyíláson kidugtam a fegyver csövét. Éppen lőni készültem, amikor Michel a vállamra ütött:

— Várj. Inkább valamelyik amerikai lőjön. Ők jobban ismerik a saját fegyverüket.

A géppuskát átengedtem Smithnek, ennek az eleven ágyútalpnak. Gondosan megcélozta az egyik hul ámvölgyben pihenő tintahalat, és tüzelt. Az eltalált állat valósággal kiugrott a vízből, aztán elmerült. Amikor Smith egy másodikkal is végezni akart, abban a pil anatban mintha maga a pokol szabadult volna el. A fedélzeten, tucatnyi hatalmas kar sepert végig. Letépték a mel védeket, elgörbítették a kis darut, bezúzták a hajó elején felállított géppuska védőlemezét. Az egyik ablak csörömpölve tört be, és keretét szétfeszítve egy szívókar hatolt a helyiségbe.

Dühösen tekergett. Egy ütésével falhoz vágta Michelt. Wilkins és én a borzalomtól földbe gyökerezett lábbal, dermedten ál tunk. Jeans letaglózva hevert a földön. Elsőnek Smith eszmélt fel. Letépte a falra erősített fejszét, és egy favágó lendületével egy csapásra elvágta a kart. A félig nyitott ajtón át a rádiókészülékhez ugrottam, hogy mielőtt még az árbocot elsodorja a tenger, leadjam az SOS-jelet. A Téméraire erősen oldalt dőlt, és hallottam, hogy az egyik matróz felkiált: „Süllyedünk!” Az ablakon át láttam a tömérdek kartól korbácsolt tengert. Végül megjelent a megmentő deus ex machina.

A tengerből körülbelül kétszáz méternyire egy hatalmas, több mint tíz méter hosszú, lapos fej bukkant fel; hegyes, fehér fogakkal teli, széles száj tátongott. Az új állat rávetette magát az egyik tintahalra, és kettéharapta. Két másik fajtestvére rontott a koncra, és a három szörny meg a tintahalak között olyan vad küzdelem robbant ki, amelyről nem tudnám megmondani, hogy meddig tartott: egy óráig vagy csak egy percig! Utána a tenger elcsendesedett; a hullámok hátán csupán a karok csonkjai úszkáltak. Több mint tíz perc kellett, amíg felfogtuk, hogy megmenekültünk. Akkor aztán teljes gőzzel megindultunk északnak.

Alkonyatkor bal felől egy meredek szirtekből ál ó szigetcsoportot fedeztünk fel. Óvatosan megközelítettük. Már csak néhány kötélhossznyira lehettünk tőle, amikor két csipkézett szikla között gyanús nyüzsgést vettünk észre. Egy perccel később felismertük a tintahalak egy csoportját, és kormányt jobbra! — teljes sebességgel elhajóztunk onnan.

A nagyon világos éjszakában gyorsan haladtunk. Közben majdnem nekimentünk egy magányos, alvó tintahalnak, amelyet rakétasortűzzel szétlőttünk. Reggel egy szigetet vettünk észre.

O'Hara felment a hajóbástya tetejére, és magával vitte azt a térképet, amelyet a repülőgépről infravörössel felvett fényképek alapján rajzolt meg. Így az előttünk fekvő szigetet azonosítani tudtuk azzal a nagyon megnyúlt, kelet-nyugati fekvésű földrésszel, amely az egyenlítői kontinens (ahonnan jöttünk) és az északi kontinens között terült el. A nagy magasságban készült fényképen a kis részleteket nem lehetett kivenni, de egy tengelyt alkotó hegyvonulatot, továbbá a nagy kiterjedésű erdőségeket meg lehetett különböztetni rajta. Északkeletre, egy széles tengerszoroson túl tisztán látszott egy másik szárazföld nyúlványa. Úgy döntöttem, hogy előbb megközelítjük az első sziget legkeletibb pontját, majd a második sziget nyugati csücskét, végül az északi kontinens déli fekvésű nagy félszigetét.

Végighajóztunk az első sziget déli partja mentén; sziklás, meredek és barátságtalan vidék volt. A hegyek nem tűntek túl magasnak. Estefelé eljutottunk a sziget keleti csúcsához, és egy kis öbölben horgonyt vetettünk.

A vörös hajnalban kirajzolódott a lapos, egyhangú partvidék, gyér növényzetével. Héliosz felkelte után jobban megfigyelhettünk egy szavannát, amely fehér homokkal borított, keskeny nyelvben végződve tűnt el a tengerben. A mélységet méregetve közeledtünk a parthoz, és szerencsésen felfedeztük, hogy az meredek falban végződik: a tenger a parttól néhány méternyire is megközelítette a tíz ölnyi mélységet, így aztán könnyen kivethettük a hajóhidat, és partra tehettük a gépkocsit, amelyben Michel, Wilkins és Jeans foglalt helyet. Rakétavetők helyett a repülőgépről elhozott, könnyebben kezelhető géppuskát vitték magukkal. Némi szorongással figyeltem, miként tűnnek el az egyik emelkedő mögött.

A letaposott növények megőrizték az autókerekek nyomát, így szükség esetén könnyebb lesz megtalálni őket. A fedélzeti fegyverek védelme alatt magam is partra szálltam, és körülnéztem a környéken. A növények között sikerült begyűjtenem a tellusi furcsa „rovaroknak” tucatnyi különböző fajtáját. Számos lábnyom utalt még nagyobb ál atok létezésére. Két órával később berregés jelezte a teherautó visszatértét. Michel ült benne egyedül.

— Hol vannak a többiek?

— Ott maradtak.

— Hol ott?

— Gyere, majd meglátod. Találtunk valamit.

— De mit?

— Majd meglátod.

Izgatottan adtam át Smithnek a parancsnokságot, és beültem az autóba. Előttünk ligetekkel tarkított szavanna hullámzott. Egyik ilyen liget mellett a Góliátokhoz hasonló, de szarv nélküli ál atok csordája kódorgott. Csaknem egyórai út után egy néhány méter magas sziklás tetőn megpillantottam Jeanst. Michel közvetlenül a szikla tövénél fékezett. Leszálltunk a kocsiról, és a szikla túlsó oldalán nyíló barlangfélébe mentünk.

— Mi a véleményed erről? — kérdezte Michel.

A sziklafalon egy sereg bevésett jel sorakozott; különös módon a szanszkrit írásjelekre hasonlítottak. Előbb valami tréfára gyanakodtam, de a kő patinája hamarosan meggyőzött tévedésemről. Három vagy négyszáz jelet számoltam meg.

— Ez nem minden. Gyerünk tovább.

— Várj, előbb magamhoz veszek egy fegyvert.

Kezemben géppisztolyt tartva mentem velük tovább. Kétszáz méterrel odébb a talaj lejteni kezdett, s egy holtvölgy alján egy halom fémlemez hevert, továbbá elgörbült gerendák; még ilyen ál apotban is határozottan orsó formájúak voltak.

Wilkins ott téblábolt a maradványok között.

— Mi ez? Repülőgép?

— Talán. De annyi bizonyos, hogy nem földi gép.

Közelebb mentem, mászkálni kezdtem a roncsok között.

A lemezek darabjai belefúródtak a nedves homokba. Számomra ismeretlen sárgás fémből készültek, de Wilkins azt állította, hogy alumínium-ötvözet.

A mérnök otthagyott, hogy tovább vakargassam a lemezeket, mialatt ő a roncshalom tetejére igyekezett felkapaszkodni.

Hirtelen felkiáltott, majd bennünket hívott. A különös jármű ezen a helyen kevésbé rongálódott meg, és megőrizte szivar-formáját.

Egy sértetlenül maradt válaszfalban keret nélküli ajtó nyílt. Amikor beléptünk a csonkakúp formájú fülkébe, a félhomályban először csak két társam bizonytalan körvonalait láttam. Aztán a szemem lassanként megszokta a sötétséget, és ekkor egy műszerfal-félét vettem észre, az imént látott felirat jeleihez hasonló betűkkel, továbbá szűk fémüléseket, elszakadt és lecsüngő rézkábeleket, és egy fehér fémből készült fogantyút markoló mumifikálódott kezet. E

hatalmas, fekete kéz, amely összeaszva is izmos maradt, csak négy uj ban végződött; az ujjak végén nyilván behúzható karmok meredeztek. A csukló szét volt roncsolva.

Ösztönszerűen tisztelgésre emeltük kezünket. Vajon mióta aszalódik itt, ezen az elhagyott szigeten ez a végső manőverezés közben görcsbe rándult kéz? Ki volt az a lény, aki ezt a gépet vezette? A Héliosz-rendszer egy másik bolygójáról került volna ide, egy másik csillagról, vagy akárcsak bennünket, őt is kiragadták saját világegyeteméből? Ezekre a kérdésekre csak jóval később, és akkor is csak hiányos válaszokat tudtunk találni.

Estig matattunk a gép roncsai között. Csupán csekély értékű leleteket találtunk. Néhány fémtárgyat: üres dobozokat, szerszámok letört darabjait, egy könyvet, amelynek lapjai alumíniumból készültek; sajnos, csak kép nélküli szöveg volt rajtuk, továbbá egy nagyon földi formájú kalapácsot. A gép végében, ott, ahol nyilván a motorok lehettek, most rozsdás, formátlan tömbök ál tak, és egy vastag ólomcsőben egy fehér fémszilánk, amelyről később, New-Washingtonban kiderült, hogy uránium.

Egy csomó fényképet készítettünk, és visszafordultunk.

Természetes, hogy csak soványka leleteket találhattunk: a gép utasai közül néhányan életben maradtak — ezt bizonyította egyébként a felirat is —, és nyilván mindent magukkal vittek, ami hasznos lehetett számukra. Nem volt időnk a sziget felkutatására.

Miután elneveztük „Rejtély-szigetnek”, tovább mentünk az északkeletre elterülő másik sziget felé. Itt csak nehezen tudtunk kikötni, és a kocsit nem is tettük partra. A gyalogszerrel bejárt kis terület sivárnak bizonyult, tele volt „viperákkal”, s azokon kívül — néhány „rovart” kivéve — semmiféle életet nem fedeztünk fel.

Találtunk néhány obszidiánból faragott sswi szerszámot.

Eredményesebbnek és mozgalmasabbnak bizonyult kirándulásunk az északi kontinens déli csúcsára. Kora hajnalban kötöttünk ki egy fantasztikusan szétszabdalt, magas sziklákkal körülvett öbölben.

Sok munkába telt, amíg az autó partra került, és a nap már magasan járt az égen, amikor Michellel meg Smith-szel elindultunk. Némi nehézségek után eljutottunk egy keleti és északi irányban fekvő, végtelen lapályra. Délen kis hegyek emelkedtek, és a ligetekkel borított szavannán ebbe az irányba igyekeztünk. A vidéket rengeteg és sokféle állat népesítette be: Góliátok, elefántok, kisebb állatok, magányosan vagy csordákban. Álmában zavartunk meg egy tigroszaurusz párt, de az állatok nem voltak támadó kedvükben.

Szerencsénkre, mert teherautónk nem tudott volna ellenál ni támadásuknak.

Délután három órakor, miután megebédeltünk, egy nagyobb csoport élőlény bukkant fel a távolban. Amikor közelebb értek, felismertük bennük a nagy vörös sswik fajtáját, Vzlik rokonait.

Eszembe jutott, amit Vzlik oly gyakran emlegetett, hogy törzse délről jött, miután ismeretlen oknál fogva néhány nemzedékkel előbb elszakadt népétől. Ez a találkozás kellemetlenül érintett bennünket, mert a sswik elzárták előlünk a hegyekhez vezető utat. Ha mégis tovább mennénk, ismerve támadó természetüket, a harc elkerülhetetlen lenne. De talán észre sem vettek bennünket, mert balra elkanyarodva eltűntek a láthatáron. Gyors haditanácsot tartottunk. Én az azonnali visszatérés mellett szavaztam, mert már nagyon eltávolodtunk a Téméraire-től, és ismeretlen vidéken jártunk.

De Smith és Michel tovább akart menni, s csak másnap szándékozott visszafordulni. Így tehát folytattuk utunkat a hegyek felé. Négy órakor egy sziklafalat pil antottunk meg: közvetlenül a hegylánc előtt emelkedett. A mintegy harminc méter magas sziklafal teteje mintha fogazott lett volna. Közelebbről nézve kiderült, hogy egymástól húsz lépésnyire álló, tíz méter magas tornyokból épült erődítés emelkedik rajta. A sziklafal lábától hatszáz méteres körzetben sem fa, sem bokor nem nőtt. A tornyok között sswik vágtattak fel és alá. Roppant izgatottan viselkedtek, és a távcsővel láttuk, amint ujjal mutogatnak felénk. Tétovázva lassítottunk.

A tőlünk négyszáz méternyire magasodó tornyok egyikéből ekkor hirtelen valami hosszú, fekete röppent ki; előbb vízszintesen siklott a levegőben, majd ferde szögben fordult a föld felé. Néhány lépésnyire tőlünk süvítve fúródott a talajba egy óriási, legalább harminckilós dárda. Fékeztem, majd visszanyerve hidegvéremet, megfordultam és gyorsítottam.

— Cikcakkban! — kiáltotta Michel.

Visszanéztem: vagy tucatnyi dárda suhant az égen. Remegve csaptak le körülöttünk. Hogy az egyiket elkerülhessem, gyorsan félre kel ett rántanom a kormányt. A gépfegyver köpködni kezdett: Smith elemében volt! Mesterlövész hírében állt az amerikai légierőnél.

Michel később elmondta, hogy jóformán pillanatok alatt lángba borított hat tornyot. A harcnak ezt a szakaszát én nem láttam. A kormányba kapaszkodva, lábam a gázpedálon tartva, vállam közé húzott fej el, az egyenetlen talajon zötyögve minden pillanatban azt hittem, hogy dárda ál a hátamba. Valóban nem sok hiányzott hozzá!

Amikor elértük a kopár övezetet határoló első fákat, mögöttem nagy csattanást, majd fém reccsenését hallottam. A kocsi elfarolt. Amikor valamivel később átadtam Michelnek a kormányt, láttam, hogy a kocsitetőn egy dárda hatolt át, Smith két lába között csapott be, és hegyével a padozathoz szegezett egy nagy doboz marhahúskonzervet. Nyele jó két méterre ál t ki a tetőből. Menet közben lefűrészeltük, és megvizsgáltuk: háromszögletű, szakál as hegyét acélból öntötték!

Éjszakára rövid pihenőt tartottunk, és vacsora közben a kalandunkról folyt a szó.

— Furcsa, hogy ezek a sswik ismerik a fémet — mondtam —, sőt, jó minőségű acélt készítenek! Nyilván ebből a népből származik Vzlik törzse, ami azt jelenti, hogy néhány nemzedékkel ezelőtt még ezek is a kőkorszakban éltek. Kétségtelen, hogy a sswik roppant értelmesek, de ez a gyors fejlődés mégis meglepő!

Michel elgondolkodott.

— Lehet, hogy ez kapcsolatban van a szigeten tett előbbi felfedezésünkkel?

— Talán. És ötszáz méternél is messzebb hordó katapultjaik, vagy inkább hajítógépeik vannak!

— Mindenesetre legalább hat tornyukat leromboltam — mondta angolul Smith.

— Igen. Most pedig tűnjünk el innen. A környék egy cseppet sem biztonságos!

Egész éjszaka mentünk. Kétségtelen, hogy ebben a világban már átéltem mozgalmas éjszakákat, de olyant, mint az volt, még soha! A három hold fényében úgy tűnt, mintha a bolygó egész ál atvilága ezen a vidéken sereglett volna össze. Szinte utat kellett vágnunk a fényszóróktól odavonzott elefántcsordák között. Aztán rálőttünk egy vadászó tigroszauruszra. Az ál atnak látszólag semmi baja nem történt az ijedtségen kívül, de ebben az ijedtségben mi is osztoztunk. A Góliátok miatt háromszor is kénytelenek voltunk irányt változtatni, és a viperák marása két kerekünket tette tönkre.

Mindezek ellenére még napkelte előtt megpillantottuk a Téméraire jelzőrakétáit, és hajnalban már a fedélzeten voltunk.

A veszély

Néhány nappal később megérkeztünk a Dordogne torkolatához.

Közben egy napig vitorláznunk kel ett motorhiba miatt. Rádión értesítettük Cobaltot, ezért nem csodálkoztunk, amikor az Isié és a Dordogne találkozásánál egy csónak várt ránk Martine-nal, Louis-val és Vzlikkal. Mindhárman feljöttek a hajóra, a csónakot Port-Léonig vontattuk. Több mint egy hónapig voltunk távol. Felesleges megemlítenem, mennyire örültem, hogy viszontláttam Martine-t. Az utazás alatt gyakran azt hittem, hogy talán többé nem is térünk vissza.

Louis átadta a New-Washingtonból kapott utolsó rádióüzenetet.

Megdöbbenve olvastam végig, aztán átnyújtottam az amerikaiaknak.

A szöveget Biraben fordította le. A lényege az volt, hogy New-Washington lassan elmerül a tengerbe, és ha a sül yedés üteme nem csökken, legkésőbb hat hónap múltán a sziget teljesen eltűnik.

A kormányzó tehát segítséget kért tőlünk.

A Tanács az amerikaiak jelenlétében összeült. Elsőnek Jeans kapott szót; franciául beszélt.

— New-Washingtonban egy francia cirkálónk, két torpedónaszádunk, egy teherhajónk és egy kis tankhajónk van, továbbá tizenhat bevethető repülőgépünk, közöttük négy darab légcsavaros, három pedig helikopter. De sem benzinünk, sem olajunk nincsen. Hajlandók-e eladni nekünk üzemanyagot? És oda tudnák-e szállítani?

— Eladásról szó sem lehet — felelte nagybátyám. — A legelemibb kötelességünk, hogy segítsünk önökön. De a szállítás súlyos probléma. Csak egy hajónk van, a Téméraire, az pedig nagyon kicsi!

— De itt van még a Conquérant teste — mondtam —, továbbá az uszályok; ezeket könnyen átalakíthatnánk olajszál ítókká. Mit gondoltok erről? — kérdeztem mérnökeinket.

Estranges elgondolkodott.

— Az átalakítás tíz-tizenkét napi munkát igényel. Legalább ennyi idő kel a biztonsági berendezések elkészítéséhez is. Ez egy hónap.

Két darab 10X3X2 méteres tartály, vagyis összesen 120000 liter.

Fele benzin, fele olaj.

— Inkább kevesebb benzint és több olajat szeretnénk.

— Lehetséges. Pontosan mennyi tartalékunk van?

— Hatmil ió liter — mondtam. — Helyhiány miatt leállítottam a termelést.

— Mennyire van New-Washington Port-Léontól?

— Körülbelül 4500 kilométerre.

— Igen, de nyílt tengeren, távol a partoktól — tettem hozzá.

— Ha önökre bíznánk a Téméraire-t, és néhány embert adnánk önök mellé, mit gondol, sikerülne? — fordult nagybátyám Jeanshoz.

— Felelek érte. Az önök kis hajója egészen kitűnő.

— Legyen. Kockáztassuk meg.

Egy hónappal később útnak indult a Téméraire; maga után vontatta a 145000 liter üzemanyagot szállító uszályt. Ahogy Michel később elmesélte, az utazás alatt semmi említésre méltó esemény nem történt. Nem találkoztak sem tintahal al, sem egyéb szörnyekkel. New-Washington mélyen fekvő terület volt; házakkal beépített két domboldal. A Téméraire-t a hadihajók ágyúinak díszössztüze fogadta. A várost, amely közvetlenül a tenger partján feküdt, fel obogózták. A cirkáló zenekara a Marseillaise után eljátszotta az amerikai himnuszt. A tisztek csodálkozva nézték a kikötőbe besikló kis Téméraire-t. Az olajat egyenesen a Porfirio Diaz nevű argentin tankhajó tartályaiba szivattyúzták, s a hajó máris felkészült az indulásra. A benzint teherautókon szál ították a repülőtérre.

Michelt előbb New-Washington elnöke, Lincoln Donaldson fogadta, majd fogadást rendeztek tiszteletére a Surcouf fedélzetén, ahol a legénység elragadtatva ünnepelte, amikor megtudták, hogy hamarosan megtalálják Franciaország egy darabkáját.

A New-Washingtoniak kemény munkával töltötték napjaikat: leszereltek és a hajókra szállítottak, mindent, amit csak meg lehetett menteni. Miután a Porfirio Diaz visszatért, a norvég teherhajó, a Surcouf meg a két torpedónaszád indult el, merülésig terhelve anyaggal és emberrel.

Michel rádión értesített bennünket az indulásukról. Viszonzásul közöltem vele, hogy Vzlik, aki apósa halála után a sswik nagyfőnöke lett, kérésünkre átenged az amerikaiaknak egy területet, amely valójában a fekete sswik tulajdona, de amelyre az ő törzse is jogot formált, valamint egy ténylegesen a birtokukban levő területet, amely a Dronne-tól az Ismeretlen Hegyekig terjed. A magunk számára sikerült megszereznem egy folyosót a Dordogne mentén egészen a torkolatáig, ahol Nyugati Kikötő néven egy kikötőt akartunk építeni.

Időközben mi sem tétlenkedtünk. Az amerikaiak számára házakat emeltünk a hegyek közelében, a sswik birtokában levő területen, a Dronne túlsó partján, szemben a mi „Chrome” elnevezésű kis helyőrségünkkel.

Aztán megérkezett az első konvoj. Egy reggel a Dronne torkolatánál ál ó őrszem vette észre. A Surcouf és a túl nagy teherhajó nem tudott továbbmenni a folyón, lehorgonyzott. A torpedónaszádok felhajóztak az Isle-en. A kivándorlók a kisebb hajókon jutottak el új hazájukba. Úgy döntöttünk, hogy az amerikaiak pillanatnyilag megelégszenek a tulajdonképpeni sswi területtel, és későbbre halasztják a slwip terület meghódítását; azt ugyanis valóban meg kellett hódítani.

Michel a hetedik, egyben az utolsó konvoj előtt repülőgépen tért vissza. A sziget már csaknem elmerült, de Új-Amerika már egy várossal meg hét faluval rendelkezett, és új területükön már be lehetett takarítani az első termést. Az új városnak — az amerikaiak tréfásan New-New-Washingtonnak nevezték — ötezer lakója volt. A mi lakosaink száma is megszaporodott a Surcouf hatszáz emberével, valamint hatvan argentinnal, akik szívesebben éltek „latin országban”, és végül mintegy ötven kanadai franciával, akiket előbb visszariasztott a mi kolektivizmusunk, holott az csak az ipari létesítményekre korlátozódott. De hamarosan észrevették, hogy senki nem akadályozza őket, ha éppen misét akarnak hallgatni. A kétszázötven norvég — a kataklizma után felvették hajójukra egy másik norvég hajó életben maradt személyzetét és utasait — ugyancsak a mi területünkön kívánt letelepedni, közel a Dordogne torkolatához, ahol később egy halászkikötőt létesítettek. Valójában a nemzetek elkülönülése nem volt teljes, és nemzetközi házasságok is előfordultak. Szerencsére, az amerikaiaknál túlsúlyban voltak az asszonyok, és a Surcouf matrózai közül már sokan megnősültek Old-New-Washingtonban. Egy évvel az amerikaiak áttelepülése után, amikor első fiam, Bemard megszületett, Michel egy csinos, tizennyolc éves norvég lányt vett feleségül, Inge Unsetet, a teherhajó parancsnokának leányát.

Segítettünk az amerikaiaknak megépíteni üzemeiket. Cserébe szerszámgépeket meg négy repülőgépet kaptunk tőlük. Két amerikai koléga társaságában slwip területen jelentős kőolajlelőhelyet találtam.

Öt évvel később megalapítottuk a Tel usi Egyesült Államokat. De még előbb meg kellett hódítani a slwip területeket, és csak egy hajszál választott el bennünket attól, hogy háborúba ne keveredjünk az amerikaiakkal.

A háborút a slwipek robbantották ki. Egy este mintegy száz slwip megtámadott egy kis amerikai helyőrséget, és az ott levő tizenkét emberből tízet lemészároltak. A két életben maradottnak sikerült autón elmenekülni. Nem sokkal ezután két repülőgép emelkedett a magasba, hogy megkeresse a gyilkosokat. Ez csaknem lehetetlennek bizonyult, ugyanis a nagy kiterjedésű területeket erdők borították, a síkságok pedig néptelenek voltak. Az egyik megtorló különítmény meglehetősen súlyos veszteségeket szenvedett. Ekkor az amerikaiak hozzánk fordultak, mert nekünk több tapasztalatunk volt, valamint sswi szövetségeseinkhez.

Elképzelni is nehéz ennél furcsább háborút! Az amerikaiakkal együtt teherautókra ültünk, felettünk négy vagy öt repülőgép körözött, felderítőnk egy helikopter volt, és nyilakkal meg íjakkal felszerelt, más világból való lények serege vágtatott körülöttünk!

Keményen harcoltunk, és időnként mi is megkaptuk a magunkét. A slwipek gyorsan megértették, hogy nyílt harcban nincsenek esélyeik, ezért elkezdték zaklatni határainkat, megmérgezték a kutakat meg a forrásokat, és időnként betörtek New-Americába, a sswi területre, sőt a hegyeken keresztül Új-Franciaországba is. Bár a torpedónaszádoknak sikerült felfedezniük és lebombázniuk két slwip parti falvat, a repülőgépek is leromboltak néhány falut, mindez nem riasztotta vissza őket. És amikor New-America leendő határán túl behatoltunk az el enséges területre, a slwipek úgy gondolták, hogy itt az idő a döntő támadásra. Kora hajnalban egy hatalmas horda — több mint ötvenezer slwip — rontott táborunkra, minden oldalról körülfogva bennünket. Jeans, a hadjárat parancsnoka, segítségül hívta a repülőgépeket, amelyek New-Washingtonból és Cobaltból azonnal fel is szálltak. Óránként ezerkilométeres sebességgel hamar ide érnek, de vajon kitartunk-e addig? A helyzet kritikus volt. 500 jól felszerelt amerikai, 300 francia és 5000 sswi állt szemben 50000 főnyi ellenséggel, akiknek íjai négyszáz méterre hordtak. A teherautók mozgékonyságát nem lehetett kihasználni; az ellenség harmincszorosán vett körül bennünket. Régi páncélos teherautónk kivételével mind az ötven kocsink körkörös védelmi vonalba fejlődött.

Töltött gépfegyverekkel várakoztunk.

Amikor az ellenség már csak hatszáz méternyire volt tőlünk, tüzet nyitottunk. Nem kellett volna ennyi ideig várnunk: a slwipek csaknem elborították kis táborunkat. Automata fegyvereink hiába kaszálták őket, mint az érett gabonát, a sswik hiába lőttek nyilat nyíl után. Néhány perc alatt tíz halottunk és több mint nyolcvan sebesültünk volt; a sswik közül százan meghaltak és kétszer annyian megsebesültek. A slwipek csodálatra méltó vakmerősége és életereje mindnyájunkat elképesztett. Egyikük vállát elvitte egy 20 mm-es géppuskagolyó, de még vagy száz métert rohant, s végül az egyik amerikaitól két lépésnyire összerogyott. A harmadik roham alatt megérkeztek a repülőgépek. A kézitusa már megkezdődött, tehát nem tudtak közbeavatkozni. Michel nyilat kapott a jobb karjába, én pedig a bal lábamba, de sebeink nem voltak súlyosak.

Amikor az el enséget sikerült visszaszorítanunk, a repülőgépek is közbeléptek gépfegyverrel, rakétákkal és bombákkal. Fejvesztett futás kezdődött. A nyílt terepen szétszóródott slwipeket teherautóinkon követtük, miközben Vzlik a sswi sereg élén sorra végzett az elmaradókkal. Voltak még el entámadások is, s este rátaláltunk egyik teherautónkra, a benne ülők mindegyike halott volt; a slwipek lenyilazták őket.

Az életben maradt slwipek az éjszaka leple alatt elmenekültek.

Ezután a tigroszauruszok el en kellett harcolnunk, amelyeket a vérszag odavonzott; ezek újabb hat embert öltek meg. Teljes veszteségünk 22 amerikai, 12 francia, 227 sswi halott és 145 amerikai, 87 francia és 960 sswi sebesült volt. A slwipek közül legalább húszezren maradtak a csatatéren.

Az irtóháború után az amerikaiak egy sor erődöt emeltek határaik mentén; védelmüket megkönnyítette, hogy a tengertől a hegyekig húzódó, több mint hétszáz kilométer hosszú, meredek vetődés vonalát követték. A következő két esztendő békés munkával telt el. De sajnálattal vettük tudomásul, hogy az amerikaiak egyre inkább elzárkóznak. A repülőgép személyzetét kivéve alig találkoztunk velük, s ha igen, csak azért, hogy nyersanyagokat vagy kész gyártmányokat cseréljünk. Az amerikaiak bányákat tártak fel, nem olyan gazdag telepeket, mint a mieink, de azok is bőven fedezték szükségleteiket.

Közülünk nagyon kevesen beszéltek angolul, és szintúgy kevés volt náluk a franciául tudó. Szokásaink is különböztek egymástól, ők gyanúsnak találták kollektivizmusunkat, amely pedig nagyon részleges volt, és Tanácsunkat diktatúrával vádolták. Ugyancsak makacs előítéleteket tápláltak a „bennszülöttek” iránt, olyan előítéleteket, amelyeket mi egyáltalán nem osztottunk, minthogy kétszáz sswi gyermek látogatta iskoláinkat.

Ezzel szemben kitűnő volt a kapcsolatunk a norvégokkal. Mi szál ítottuk a halászhajóik építéséhez szükséges anyagokat, ők pedig bőségesen elláttak bennünket a tenger termékeivel. A kataklizmát túlélő néhány földi halfajta meglepő mértékben elszaporodott. A tel usi halak íze is pompás volt.

A „hősi korszak” véget ért, s hogy rövid úton véget vessünk az amerikaiak kritikáinak, újraszerveztük intézményeinket. Hosszas, igazi francia módra folytatott viták után elhatároztuk, hogy Új-Franciaország a következő tartományokra oszlik: 1. Cobalt állam 5000 lakossal, Cobalt-City fővárossal (800 lakos) és Port-Léon várossal (324 lakos);

2. Port de l'-Ouest, a Nyugati Kikötő, hasonló nevű fővárossal (600 lakos);

3. a Puits-de-Pétrole (olajkutak) területe, ahol nem maradt több 50 embernél;

4. Beaulieu-les-Mines területe a Varázstónál, Beaulieu várossal (400 lakos) és Port-du-Nord, az Északi Kikötő területével (60 lakos).

Új-Franciaország lakóinak teljes száma körülbelül 6000 fő volt.

Port-Léonnak, a Nyugati Kikötőnek és Beaulieu-nak saját városi tanácsa volt. A kormánynak tagja volt egyrészt az általános választások útján megválasztott ötven tagú parlament, amely törvényjavaslatokkal élt, megszavazta a határozatokat és kinevezte a minisztereket, másrészt a héttagú Tanács, amelynek tagjai eredetileg a nagybátyám, Michel, Estranges, Beuvin, Louis, a plébános és én voltunk. Ez a Tanács a végrehajtást hat hónapra felfüggesztő vétójoggal rendelkezett, és szintén kezdeményezhetett törvényjavaslatokat. Rendkívüli állapot esetén, ha bevezetését a kétharmados többség megszavazta, egyedül a Tanács gyakorolta a hatalmat egy megújítható hathónapos időszak folyamán. Három politikai párt alakult: a Kollektivista Párt Louis vezetésével, amelynek húsz mandátuma volt; a Konzervatív Parasztpárt, ugyancsak húsz mandátummal, végül Estranges vezetésével a Liberális Párt, amely a fennmaradó tíz mandátummal rendelkezett, és kötelezőn közülük kerültek ki a miniszterek, mert a jó francia hagyomány azt kívánja, hogy a kisebbség kormányozzon.

Kormányunk változása alig változtatott életmódunkon. Ha az üzemek és a gépek, a bányák és a hajók közös tulajdonban voltak is, a föld mindvégig azoké a parasztoké maradt, akik megművelték.

Kifejlesztettük út- és vasúthálózatunkat. Az amerikaiak ugyanazt tették. Nekik több gőzgépük volt, nekünk viszont sikerült nagy teljesítményű villanymotorokat készítenünk. A leghosszabb vasútvonal Cobalt-Citytől Port-Léonon keresztül a Nyugati Kikötőig húzódott.

Kapcsolataink az amerikaiakkal egyre hidegebbé váltak. Az első vita a kanadai torpedóromboló miatt robbant ki, mert a hajó személyzetének nagy többsége kanadai franciákból ál t. ők úgy döntöttek, hogy velünk akarnak élni, és természetesen magukkal akarták hozni hajójukat. Ez igen sok nehézséget okozott. Végül a fegyvereket otthagytuk az amerikaiaknak, a hajót pedig átalakítottuk gyors járatú teherhajóvá. A második összeütközésre az adott okot, hogy visszautasítottuk egy sswi területen fekvő, kis mélységű olajkút közös kiaknázását, amely a Sötétség Hegye mel ett terült el. Az amerikaiak területén is volt kőolaj, jóllehet mélyebben, és tudtuk, hogy a sswik rossz szemmel néznék saját földjükön az amerikaiakat.

És a tellusi korszak 9. évében, július 5-én nyílt összecsapásra került a sor. Ezen a napon történt, hogy tucatnyi sswi szerződésadta jogánál fogva keresztül akart menni New-America keleti csücskén, amely beékelődött az ő területükbe. A sswik a mi Beaulieu-les-Monts-on levő helyőrségünkre akartak eljutni, hogy ott vadat cseréljenek acél nyílhegyekre. Beléptek hát Amerikába, és már csaknem elérték a felső Dronne túlsó partján ál ó helyőrségünket, amikor három géppisztolyos amerikai megál ította őket, kiabálni kezdett velük, majd felszólította, hogy forduljanak vissza. Ez teljes képtelenségnek tűnt, ugyanis Beaulieu-tól már csak száz méterre voltak, ha pedig visszafordulnak, akkor tizenöt kilométert mehetnek a határig. Awithz, a sswik főnöke erre francia nyelven figyelmeztette is az amerikaiakat. Azok feldühödtek, előrántották géppisztolyaikat, és két sswit megöltek, másik kettőt pedig megsebesítettek, köztük Awithzt is, akit foglyul ejtettek. A többi sswi golyózáportól kísérve kelt át a Dronne-on. Jelentést tettek a mi helyőrségünk parancsnokának, Pierre Lefranc-nak, aki, hogy jobban megértse a helyzetet, velük együtt lesietett a partra. Szerencsétlenségére, mert az amerikaiak a túlsó partról kilőtt sorozattal ismét megöltek egy sswit, és megsebesítették Lefranc-t, akinek emberei felháborodtak, és tucatnyi rakétával viszonozták a tüzet. A rakéták az amerikai parton leromboltak és felgyújtottak egy tanyát. A véletlen úgy hozta, hogy Michel meg én alig néhány perccel a történtek után arra vetődtünk.

Teherautómon magammal vittem a sebesülteket, Lefranc-t és a sswiket, és egyenesen Cobaltba, a Tanács székhelyére siettem. A Tanács azonnal összeült a Parlamenttel, és elrendelte a rendkívüli ál apotot. A hordágyon fekvő Lefranc megtette jelentését; szavait a sswik megerősítették. Még azt sem tudtuk, hogy mihez kezdjünk, amikor rádióüzenet érkezett a Vézére-en levő Sswik Hídjáról. Az ott ál omásozó helyőrségünk tisztán hallotta a harci dobokat, és látta, hogy sswi területen számos füstoszlop emelkedik a magasba. Vzlik ismeretlen módon máris értesült az eseményről, és összehívta harcosait. Semmi kétségünk nem volt, hogy ilyen körülmények között a szövetséges törzsek mindegyike vele fog tartani. Ismerve a sswik bosszúálló és kérlelhetetlen természetét, rögtön arra gondoltam, mi történik néhány óra múlva a határ mentén szétszórt, elszigetelt amerikai tanyákkal. Helikopteren hírnököt küldtem Vzlikhez azzal a kéréssel, hogy várjon egy napot, aztán a Tanács tagjainak kíséretében a rádióadóhoz mentem, hogy kapcsolatba lépjek New-Washingtonnal.

Az események felgyorsultak. Amikor odaérkeztünk, a rádiós egy papírlapot nyújtott felénk: az amerikai torpedóromboló bombázta a Nyugati Kikötőt! A Téméralre meg a Surcouf válaszolt. Minden eshetőségre számítva kiadtuk a mozgósítási parancsot. A repülőgépek startra készen, töltött géppuskákkal és üzemanyaggal teli tartályokkal várakoztak. Rádión felkértük az amerikai kormányt, hogy függessze fel az ellenségeskedést, és várja be teljhatalmú megbízottaink érkezését. Az ajánlatot az amerikaiak elfogadták, kikötőnk bombázását beszüntették. A torpedóromboló egyébként is nagyon rossz állapotban volt, mert a Surcouf egy távirányítású rakétája telibe találta első fedélzetét.

Michel, nagybátyám és én azonnal repülőgépre ültünk. Fél órával később New-Washingtonban voltunk. A tárgyalás viharosan kezdődött. Az amerikaiak annyira arcátlanul viselkedtek, hogy Michel kénytelen volt emlékeztetni őket: nélkülünk vagy a tengeri szörnyek prédájává lettek volna, vagy éhen pusztulva sodródnak üzemanyag nélkül hajóikon. Végül kijelöltünk egy vizsgáló bizottságot. Tagjai Jeans, Smith, a nagybátyám, én és Vzlik fivére, Isszi volt. A két amerikai elismerte, hogy honfitársaik helytelenül jártak el. A támadókat tízévi fogságra ítélték. A sswik kárpótlásként tízezer nyílhegyet kaptak.

Érdekes, hogy e riadalom után a kapcsolatok megjavultak. A 10. esztendő végén már ott tartottunk, hogy javasolhattuk a Tel usi Egyesült Államok megalapítását. A 11. év január 7-én összeültek az amerikaiak, kanadaiak, argentinok, norvégok és franciák képviselői.

A szövetségi alkotmányt elfogadták. Ez mindegyik ál am autonómiájának tág teret biztosított, de egy szövetségi kormányt iktatott be, amely a Dronne és a Dordogne összefolyásánál felépült városban székelt, éppen azon a helyen, ahol az első tigroszauruszt megöltük. Ezt a várost „Unionnak” neveztük el. Kétszáz négyzetkilométernyi földet szövetségi területté nyilvánítottunk. Az amerikaiak csak nehezen ismerték el a sswi területek jelenlegi és jövőbeli sérthetetlenségét. Végezetül ezt a sérthetetlenséget jelenlegi szövetségeseink területére korlátozták, il etve azon sswikére, akik száz éven belül szövetségeseinkké válnak. A jövőben alapítandó letelepülések szövetségi területek lesznek, amíg lakosaik száma el nem éri az 50000 főt. Ekkor tagállammá válnak, és saját törvényeket hozhatnak. A 12. év augusztus 25-én első ízben ült össze a Szövetségi Parlament, és nagybátyámat választották meg a Tellusi Egyesült Ál amok elnökévé. Első ízben húzták fel az éjkék szövetségi lobogót, amelyen öt fehér csillag az öt alapító államot jelképezte: Új-Amerikát, Új-Franciaországot, Argentínát, tel usi Kanadát és Norvégiát. A két hivatalos nyelv az angol meg a francia lett. A megszavazott törvényeket nem részletezem, mert még ma is ugyanazok vannak érvényben. Csupán a szövetségi kormány tarthatott fenn hadsereget, hajóhadat, légierőt és fegyvergyárakat.

És távolabbra tekintve, ugyancsak a szövetségi kormány hatáskörébe utaltuk az atomenergiát, amelynek egy napon ugyancsak birtokába jutunk Tel uson.

A kijelölt út

Mindez ötven esztendővel ezelőtt történt! Azóta Tellus teljesen átalakult. Nagybátyám hét évig tartó elnökségének időszakát teljesen a szervezésnek szenteltük. Kifejlesztettük vasúti hálózatunkat, de inkább a jövőre, semmint a jelenre gondoltunk, hiszen lakosaink száma még nem érte el a huszonötezer főt, bár igen gyorsan növekedett. Gazdag erőforrásaink voltak, nagyszerű termést takarítottunk be, és a családok szépen gyarapodtak. Nekem tizenegy gyermekem lett, és mind életben maradt. Michel nyolc gyermeket nevelt fel. A családokban az első nemzedéknél átlag hat, a másodiknál hét gyermek született. Az emberi termet meglepő fejlődésnek indult. Öreg Földünkön a statisztikák az átlagember magasságát 165 centiméterben jelölték még, és megközelítőleg ez volt a francia átlag is. Ma pedig Új-Franciaországban ez az átlag 178, Új-Amerikában 182 és Norvégiában 186 centiméter. Csak az argentinok és leszármazottaik vannak kissé lemaradva 171 centiméteres testmagasságukkal.

Az amerikai Crawford és a norvég Hansen elnöksége alatt erőfeszítéseinket az iparra összpontosítottuk. Felépítettünk egy repülőgépgyárat, amely nemcsak az ismert model eket tudta elkészíteni, de újabbakat is tervezett. Stone amerikai mérnök Telluson megvalósította egyik földi ötletét, és „Comet” nevű repülőgépe minden magassági rekordot megdöntött.

Felfedezéseket is tettünk. Életem hátralevő részét azzal töltöttem, hogy geológiai és topográfiai térképeket készítettem egyedül vagy két amerikai kolégámmal, aztán csakhamar hét fiam közül a három idősebb: Bemard, Jacques és Martin segítségével.

Repülőgépen bejártam az egész bolygót, hajóztam az óceánokon, számos szigetet és kontinenst bejártam. Micsoda felfedezések! És olyan eszközökkel, amilyenről sem Colombus, sem Vasco de Gama álmodni sem mert! Hatvanfokos hőségben fuldokoltam az Egyenlítőnél, fagyoskodtam a Sarkokon, harcoltam vagy szövetséget kötöttem vörös, fekete, sárga sswikkel, szembeszálltam tintahalakkal és hidrákkal, bár mindegyiktől rettenetesen féltem. És Michel minden utamra elkísért, és Martine mindig várt rám, olykor hosszú hónapokig. Nem akarom magamnak tulajdonítani mindezt a sok felfedezést. Mire jutottam volna a velem tartó matrózok és pilóták bátorsága és esze nélkül. Michel felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott, és feleségem odaadó ápolása nélkül nem tudtam volna megbirkózni a rettenetes mocsárlázzal, amely hat hónapig ágyhoz kötött, amikor harmadik felfedezőutamról visszatértem.

Martine három utamra kísért el, és mindig zokszó nélkül vállalta velem együtt a bajokat és veszélyeket.

És nem én voltam az egyetlen. A felfedezés szenvedélye mindnyájunkat hatalmába kerített. Mit mondjak Paul Bringer és Nathaniel Hawthorne útjáról, akik autóval indultak Délnek, megkerülték a „Régi Kontinenst”, és amikor Új-Franciaországtól több mint hétezer kilométerre elvesztették kocsijukat, gyalog tértek vissza a Góliátok, tigroszauruszok és el enséges bennszülöttek között? Mit mondjak Michel sógoráról, Unset kapitányról, aki Eric fiával, valamint tizenhárom matrózzal a Téméraire fedélzetén hét hónap és húsz nap alatt megtette az első világ körüli utat?

Húsz évvel első látogatásunk után Michellel együtt ismét felkerestük a Rejtély-szigetet, ahol semmi nem változott. Csupán kissé vastagabb földréteg borította a különös roncsokat. Ismét beléptünk a fülkébe, ahol a mumifikálódott kéz még mindig a kormányt markolta, és láttuk hajdani lépteink nyomát, mert itt, az időjárás viszontagságaitól védett helyen sértetlenül megmaradtak.

Visszatérőben meglátogattuk a hajítógépes várost. Ez alkalommal magunkkal vittük Vzlik fiát, Ssiout, ő szót tudott érteni a vörös sswikkel, akik ismerték az acélt. A főnök megmutatta a kezdetleges kohókat. Hajlandó volt elmesélni a hozzá fűződő legendát is. Ötszáz tellusi esztendővel ezelőtt három idegen lény kötött ki egy „magától járó” bárkán, a jelenlegi város déli részén levő fövenyes parton.

Amikor a sswik megtámadták őket, „lángokat hajigálva” védekeztek.

A főnök szerint nem olyan „rövid lángnyilak” voltak, mint a mieink, és nem azt mondták, hogy „bumm!”, hanem hosszú, kék lángcsóvák.

Néhány nappal később álmukban lepték meg, és foglyul ejtették a három idegent. A törzsön belül heves vita támadt a jövevények miatt, hogy miért, azt ma már senki nem tudja, és a vörös sswik egy része megsértődve elvándorolt észak felé. Tőlük származott Vzlik törzse. Az idegenek megtanulták a sswik nyelvét, és megmutatták, hogyan kell fémet olvasztani. „Lángokat vetve” kétszer is megmentették ezt a meggyengült törzset a slwipek támadásaitól.

Úgy tűnt, mintha az égből várnának valamit. Aztán meghaltak, de előbb egy hosszú könyvet írtak, amelyet szent letétként őriznek a barlang-templomban, az idegenek egyéb tárgyaival együtt.

Kérdezősködtem, hogy milyenek voltak ezek az idegenek. A főnök nem tudta elmondani, de elvezetett bennünket a templomba. Ott egy nagyon öreg sswi sziklafestményeket mutatott nekünk: három, feketével festett árnyalakot, két lábú, egy fejű, emberi testű, de csaknem a földig csüngő, hosszú karú lényeket, egyetlen szemmel a homlokuk közepén. A mellettük levő sswi ábrázolásokkal egybevetve két és fél méterre becsültem termetüket. Kérésünkre az idegenek tárgyait is megmutatták: három könyvet fémlapokkal, hasonlókat a Rejtély-szigeten talált könyvhöz, és a „lángokat hajigáló” fegyver maradványát, három, hetven centiméter hosszú csövet, amelynek egyik kiöblösödő vége platinával volt bélelve. A másik végén levő csavarmenettel egy már hiányzó rész lehetett hozzáerősítve. Az idegenek nyilván nem akarták, hogy túlságosan nagy hatású fegyver maradjon a sswik kezében. Végül átlapoztuk a mintegy ötszáz pergamenlapot tartalmazó könyvet. A lapokat ugyanolyan jelek borították, mint a fémből készült könyvoldalakat.

Amikor sajnálkoztam, hogy nyilván soha senki nem fogja megtudni, mi áll a könyvben, ló, az öreg sswi megnyugtatott, hogy a szöveg az ő nyelvén íródott, tehát el tudja olvasni. Némi húzódozás után kézbe vette a könyvet — valószínűleg fordítva —, és szavalni kezdett:

— Tilir! Tilir! Tilir! Üdvözlet azoknak, akik túl későn érkeznek!

Mindvégig reménykedtünk. Ketten már halottak. Soha nem látjuk viszont Tilirt. Legyetek jók a sswikhez, mert ők jól bántak velünk…

— Tovább nem tudom olvasni — mondta az öreg ló, és elhallgatott. Annyit elmondott, hogy e kívülről megtanult soroknak a szövegét egyik pap a másikra hagyta, és hogy „Tilir” lesz a jelszó, ha az idegenek fajtestvérei ismét kikötnének a Tel uson. Az öreg azt is bevallotta, hogy a könyv két részből áll; az egyik a sswik, a másik az idegenek nyelvén íródott. Ez kulcsot adott a megfejtéshez, és gondosan lemásoltam a szöveget.

Sokszor álmodoztam a furcsa betűkkel telerótt lapok előtt.

Sokszor elhanyagoltam mindennapi munkám, hogy Vzlik segítségével elkezdjem a fordítást. De soha nem volt hozzá elég időm. Egy-egy kiragadott mondat csak növelte kíváncsiságomat.

Szó esett a szövegben Tilirről, szörnyekről, katasztrófákról, jégről és félelemről… A könyv ma Unionban van, ahol Henri unokám és Vzlik unokája, Hói, egy „megemberesített” sswi próbálkozik a lefordításával. Úgy tűnik, hogy azok a lények, akik a könyvet írták, a külső bolygók közül a hozzánk legközelebbiről jöttek, amelyet, mint a régi naprendszerünk Marsának megfelelőjét, Arésznak nevezünk.

Talán még élek addig, amíg megfejtik a rejtélyt. De sietniük kell vele.

Mi kijelöltük nektek az utat, csak követnetek kell. Korántsem oldottunk meg minden problémát. A két legfontosabbat még csak nem is érintettük. Az első: két értelmes faj együttélése ugyanazon a bolygón. Ennek csak három megoldása van: a mi kiirtásunk, amely számunkra természetesen a legrosszabb; a sswik kiirtása, amelyet semmiképp nem akarunk, vagy pedig velünk egyenlőknek fogadjuk el őket, ami azzal jár, hogy előbb-utóbb bele kell olvadniuk a Tel usi Egyesült Államokba. Ezt viszont egyelőre az amerikaiak nem akarják. Számomra mindez nem jelent problémát. A sswik egyenlők velünk, sőt, bizonyos szempontból talán magasabb rendűek is.

Példaként csak Hói matematikai művét említem, amelyet közülünk csak nagyon kevesen értenek.

A második kérdés: az együttélés ugyanabban a naprendszerben egy másik értelmes fajjal, ha a Rejtély-sziget ismeretlenjei valóban az Arészról jöttek. És ha ők egyszer ismét megjelennek Telluson, még mielőtt mi meghódítanánk az Űrt, nyilván örülhetünk, ha a sswik szövetségeseink lesznek!

Utószó

Ennyi az egész. Befejeztem. Füzeteimet az imént égettem el.

Odakint Héliosz ragyog. Sol már lenyugodott. Cobalt-City szélén épült házamból kilátok a szántóföldre, amelyen a még zsenge búza hullámzik. Jean dédunokám most tért haza az iskolából. Az égen egy repülőgép úszik, minden csendes. Az utcán sswik sétálnak, franciául beszélgetnek honfitársaimmal. Cobalt-Citynek 25000 lakosa van. Az ablakon át látom a Mont-Paris tetején levő obszervatóriumot, ahol nagybátyámnak, legnagyobb örömére, mégis sikerült befejeznie Arészról szóló tanulmányát, annak a nagy teleszkópnak a segítségével, amelyet több mint negyven évvel ezelőtt hoztunk el régi helyéről. Az imént itt járt Michel unokája, a kis Martine, aki bár szőke, de éppen olyan, mint az én Martine-om volt, ha ugyan hozzá bárki is hasonlítható. A kis Martine és Claude unokám… De ez már a jövő. A ti jövőtök, Tellusi Egyesült Államok polgárai…

Kuczka Péter

Tanfolyamok Robinsonoknak

Itt volna az ideje, hogy geográfusok és térképrajzolók — akár a Kartográfiai Intézetnél — hozzákezdjenek a képzeletbeli világok nagy, nemzetközi atlaszának elkészítéséhez. Követve és más területen alkalmazva a példát, amelyet Jorge Luis Borges adott, amikor a „Fantasztikus zoológia kézikönyve” című munkájában összegyűjtötte a mítoszok, mesék, hősköltemények és ősi természetrajzok különös állatait, a hatlábú antilopoktól a gömblényekig, a baziliszkusztól a teknősbékák öreganyjáig.

Érdekes és tanulságos világok, hegyekkel, tengerekkel, folyókkal, erdőkkel, sziklákkal és szakadékokkal tagolt világok kerülnének ebbe az atlaszba. Az emberiség sok mindent kitalált már, és még nem voltak földmérők, amikor a fáradhatatlan képzelet becsatangolta a kiterjedéseket, és mindenfelé „új egeket és új földeket” talált.

Könnyítsük meg a fantasztikus térképészek dolgát, soroljunk fel néhányat — nem a teljesség igényével, csak iránymutatásul — e világok közül.

Itt vannak a természet ősi, érintetlen, eredeti állapotának képei: az Éden, Árkádia, az Elveszett Paradicsom. Itt van az ígéret Földje, az Új Jeruzsálem, a Földön megvalósult Égi Királyság. Itt vannak a lábunk alatt meghúzódó sötét és félelmetes világok, az Alvilág, a Hádész, a Pokol, a Halottak Birodalma, az Árnyak Országa, a Föld belsejének vulkanikus és visszhangos vagy néma barlangjai. Itt vannak, valahol magasan a fejünk fölött, túl a kristályszférákon az Égi Birodalmak, az istenek és félistenek lakóhelyei, az Olümposz, az Empireum, a Menny, és a különböző népek ízlésének megfelelő változataik. Itt vannak az elsül yedt és elveszett világok, Atlantisz, Eldorádó, Alomország, a legendás Punt, a János pap országa, Sába királynő bányáinak földje, Cibola, Tirnanog, Tartesszosz, Fand és a többiek. És persze a Herkules oszlopain túl fekvő földek, a Thulék és a Vinlandok. És a világunk pusztulása utáni világok: a Walhalla, az Elíziumi Mezők, az örök Élet Birodalma, az elhunytak szellemeinek országai.

Aztán újabb, korszerűbb felfedezései a képzeletnek: a Negyedik Dimenzió, és mind-mind a többi dimenziók, a Párhuzamos Világok és az Antianyag Galaktikái, Laposország, vagyis „Flatland” és a Görbült Terek, aztán Maga-A-Végtelen, aztán a Táguló Világegyetem, aztán a Nirvána… És Mahruh száz világa Weöres Sándor költeményében…

De itt álljunk meg, s bár a felsorolást még folytathatnánk, bízzuk a további munkát a kartográfusokra. Reméljük, kedvük támadt hozzá.

Az emberi képzelet földabroszain kitüntetett helyet kaptak a különböző szigetek. Az első álom-sziget talán Atlantisz volt, oly szép és csábító, hogy még ma is akadnak megszállott hívei, akik visszautasítva a tényeket és a tudomány érveit, tovább keresik az elsüllyedt birodalmat. Pedig Atlantisz, ha volt is, végleg eltűnt.

Helyette új szigeteket löktek az óceánok felszínére az emberi elme vulkanikus erői. Vagy építettek a betűk korall-telepei. Utópia, Liliput, Brobdingnag, Laputa népes nagy szigetek voltak, törvényt, tudományt, szokást és jogot ismerő és elismerő társadalmakkal.

Mintha Atlantisz lakói szóródtak volna szét a nagy kataklizma után ezekre a szigetekre.

Minket azonban most csak egyetlen sziget érdekel.

Robinson szigete.

Ha hiszünk azoknak, akik az irodalmi alkotás mögött csökönyösen és kishitűen a „mintákat” keresik, akkor Robinson szigete, vagyis Jüan Fernandez, valahol a Csendes-óceánban fekszik, nem messze Dél-Amerika partjaitól, Robinson pedig a „szegény, szegény Robinson”, egy Alexander Selkirk nevű mogorva és műveletlen tengerész volt, akinek emlékét még egy bronz emléktábla is őrzi az egyik parti sziklába betonozva.

Fényképészek és riporterek elég sokszor felkeresték Jüan Fernandezt, leírták tájait és lakóit, lefényképezték bérceit, kőgörgetegeit, léggyökeres, páfrányos erdőségeit, a domboldalakon legelésző fehér vadkecskéket, és még azt a homoksávot is, amelyen emberi lábnyomokat talált egykor a rémült hajótörött.

Ezek a leírások és fényképek azonban nyomorúságosak és szürkék Dániel Defoe könyvének költészetéhez képest. Defoe szigete és a sziget hajótöröttje emberi lelkek millióiban öltött és ölt mil ió formát, vibrál, változik, él és hatékonyabb a mítoszoknál.

Defoe könyvének szigetével és hősével furcsa dolog történt.

Mintakép lett és kisajátítható vagy korlátlanul felhasználható köztulajdon, része külön-külön minden ország és nép kultúrájának, az emberiség egyetemes és közös álmainak.

Szinte felsorolhatatlan, hogy hány Robinson-történetet írtak a világ minden táján, a Mikádó országában éppen úgy, mint Svájcban, vagy Magyarországon, vagy a kincses Arábiában.

Kialakult a „robinzonád” műformája, itt is csiszolgatták, ott is faragcsálták, és ha az eredetit túlhaladni nem is tudták, de legalább elkövettek mindent, hogy az idő és a hely kívánalmainak megfelelő alakba öntsék. A Robinsonok eleinte egyedül voltak, aztán családostul szenvedtek hajótörést, később olyan regények következtek, melyekben egész csapatok, iskolák, katonai osztagok, városok vagy más közösségek kerültek nehéz és szép helyzetbe, a lakatlan szigetekre.

Az alapműnek egyik zseniális vonása az, hogy nagyon kevés elemből tevődik össze. Adva van valamilyen jármű, amelyen emberek utaznak, s amel yel balesetet szenvednek. Adva van a sziget és körülötte a végtelen tenger. Adva vannak az élet lehetőségei a sziget adottságaiban és a hajótöröttek eszközeiben és képességeiben. És adva vannak az el enfelek: a Természet erői, az ál atok vagy a bennszülöttek.

Ezekkel az elemekkel lehet játszani, ezeket lehet variálni.

A jármű lehet vitorlás hajó, gőzhajó, léghajó, repülőgép, tengeralattjáró, autó, űrhajó stb. stb. A „sziget” lehet elzárt völgy, kráter, jéghegy, kopár sziklacsúcs, oázis a sivatagban, barlang, egyetlen hajó, farm, bánya, föld alatti világ, tudományos bázis az Északi-sarkon, csillagászati obszervatórium egy hegy tetején, csárda az Alföldön — egyszóval lehet bármi, ha elszigetelődik a világtól, mert ilyen vagy olyan okok miatt megközelíthetetlen.

Jókainak majdnem minden regénye és novel ája „szigeten” játszódik. Vernének hasonlóképpen. Wells minden regénye csupa robinzonád. A modern regény, film, dráma szinte már csak akkor tud kiélezett konfliktusokat teremteni, ha szereplőit elválasztja az élettől, kiemeli valódi környezetükből.

A „szigetelőanyag” természetesen nemcsak a tenger, a sivatag, a járhatatlan hegység vagy eltorlaszolt út lehet, hanem a végtelen tér és a végtelen idő is. Az űrhajós-kalandokban az űr, az időutazásokban az idő áll az ember és céljai közé.

Fentebbiekben azt bizonygattam, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomnak az az ága, amelyik a robinzonádokból sarjadt, tulajdonképpen néhány elemből, ha úgy tetszik, „előre gyártott” elemből ál.

A kritika, különösen a huszadik században, nem nagyon kedveli az „előregyártott” elemeket. Jobban örül az új vagy újnak látszó művészi felfedezéseknek. Elfeledkezik arról, hogy a szélsőségesen individualizálódott és atomizálódott korszak előtt az írók szívesen fordultak új mondandóik közlésekor régi történetekhez, cérnákhoz vagy formákhoz, mindig megújítva a hagyományokat. Nagyon sokan teszik ezt ma is. Egy példát említek csak. Camus „Pestis”-e mögött ott van Defoe könyve, „A londoni pestis”, de ott van Lucretius és Thuküdidész megrendítő pestis-leírása is. És ne feledjük el azt sem, hogy a mesék szinte kizárólag előregyártott elemekből — motívumokból — épülnek.

Francis Carsac regényét is szétbonthatjuk ilyen elemekre.

Verne „Servadac Hector”-jának póruljárt szereplői hasonlóképpen kerülnek át egy ismeretlen világba, mint a „világűr Robinsonjai”. A „párhuzamos világok” ötletét szépen kifejtve megtaláljuk Wells „Emberistenek” című regényében. A „sswik”, vagyis a Tel us bolygó kentaur formájú őslakói a görög mitológiából léptek a regény lapjaira. A Tel us állatvilága az őslénytanból, a mitológiából és más fantasztikus regényekből származik. A bennszülöttekkel vívott háborúk nagyon emlékeztetnek az indián-háborúkra. A regény hatalomra áhítozó fasisztoid csoportja Wel set, az óriási polipok támadása a hajó ellen Vernét, kisebb részletek idősb Rosnyt, Maurice Renard-t vagy Anatole France-t juttatják eszünkbe.

A bolygó felfedezése, a természeti kincsek feltárása, a telepesek munkálkodása és berendezkedése a világ egyik legjobb Robinson-könyvét, a „Rejtelmes sziget”-et idézi.

Folytathatnánk a regény szétbontását, de talán fölösleges is.

Carsac nem nagyon rejtegeti az „átvételeket”, vagy legyünk finomabbak, a „hatásokat”, nem nagyon törekszik vadonatúj ötletek kipattintására.

Amiben újat ad, az a szerkezet megépítése, az idegen világ érzékletes rajza, és az, hogy az ő Robinsonjai egy egész bolygót kapnak ajándékul, hála a Természet szeszélyének és az író kedvének, egy egész bolygó a „sziget”, amelyen új életüket megteremthetik.

És az egész tudományos-fantasztikus irodalom történetében új az a „tudományos” magyarázat, mellyel Carsac a kataklizmát, hőseinek „hajótörését” indokolja.

Elméletem szerint — mondja társainak Ménard, a csillagász —, a négy- vagy többdimenziós térben a világegyetem-hiperszféráknak sokasága lebeg, mintha ebben a helyiségben egy csomó léggömb lebegne. Vegyünk kettőt ezekből a léggömbökből. AZ egyik a mi öreg világegyetemünk, végtelenségében ott rejtőzködik a galaktikánk és naprendszerünk. A másik a maga galaktikájában Tellust magába foglaló világegyetem. Ismeretlen oknál fogva ez a két világegyetem összeütközött. A két kontinuum részlegesen egymásba hatolt, és Tellus meg a Föld egyszerre volt ugyanazon a helyen, a saját világegyetemében és a másikéban. Ugyancsak ismeretlen okok folytán a Föld egy szelvénye kilökődött az új világegyetembe. Lehetséges, hogy maga Tel us is elhullatta néhány tollat e találkozás alkalmával…”

Ennyi a magyarázat lényege. Hogy tudományosan helyes-e vagy sem, annak eldöntését a kozmogónia tudósaira kellene bíznunk, irodalmilag azonban érdekes, jel emző és vizsgálatot érdemlő érvelés.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a robinzonádok szigetei, bárhol legyenek is, éppen úgy a Földet jelentik, mint a science fiction bolygói, akár a Tau Cetiben keringenek, akár az Androméda-ködben, a Magel án-felhőben vagy a Procyonban. A valóságos és a kitalált bolygót — vagy más helyszínt — kopírozza egymásra az író képzelete. Néha tudatosan, néha ösztönösen.

Swift tudatosan helyezte át Anglia társadalmának fonákságait a törpek vagy az óriások országába. Verne talán inkább ösztöneinek engedett, amikor a „Rejtelmes sziget”-ben a kapitalizmus berendezkedését írta le a Földön. Wells az „Ember-istenek”-ben úgy oldja meg a problémát, hogy utazója, Mr. Barnstaple, alig veszi észre a két világ különbözőségét.

Carsac, aki egyébként inkább a vernei hagyományra támaszkodik, ezen a ponton Wel s művészetének magasabb szintjét éri el. Tudományos hipotézisében egymásba olvasztja, összekeveri, majd szétválasztja a két világegyetemet. A szétválás után már mindkettőben van valami a másikból. Tudományos megoldásnak talán nem jó, de írói ötletnek telitalálat! Ez a magyarázat a regény további részében már nemcsak megengedi, hanem hitelessé is teszi az el entmondásokat, a fantasztikumot és az utópiát.

Mert Carsac regényének tartalma végeredményben utópisztikus. A kataklizmát túlélő franciák — később más európai nemzetek képviselői és amerikaiak is — „kolektivista”, racionális, a munkára és tudományra építő társadalmi rendet alakítanak ki a Telluson, kapitalisták és földesurak nélkül. Egy pap ugyan szintén túléli a katasztrófát, de később áldozatául esik Carsac érdekesen kimódolt repülő hidráinak. Szelíden és nemesen pusztul el, de elpusztul. Carsac utópiájában nincs szükség papra.

Hiába, a francia író nem tagadja meg nemzeti hagyományait, Voltaire, a haladó polgárság és a forradalom eszméit, és ha a társadalom valóságában elfonnyadnak ezek az eszmék, megvalósítja őket tudományos-fantasztikus írásokban.

Francis Carsac neve mögött, mint olyan gyakran a science fictionban, egy tudós rejtőzködik, Francois Bordes, aki a bordeaux-i egyetem geológiai és őstörténeti kutató intézetét vezette. Ebből érthető az a szeretet és szakszerűség, amellyel Carsac a Tellus geológiáját és ál atvilágát leírja, és érthető az is, hogy francia kritikusai miért hangsúlyozzák a tudományos szót Carsac fantasztikus könyveiről beszélve.

És könyvének elolvasása után elfogadható az a francia vélemény, hogy Francais Carsac Jules Vernének és idősb Rosny-nak közvetlen örököse és a francia science fiction huszadik századi klasszikusa. 1954 és 1962 között több érdekes elbeszélést írt Carsac a „Fiction” és a „Satellite” című tudományos-fantasztikus magazinokba és „A világűr Robinsonjai” mellett még öt regényt.

Könyveit számos nyelvre lefordították — többek között, oroszra is — az olvasók örömére és az írók tanulságára. Ez utóbbit azért érdemes említeni, mert Carsac követőivel, műveinek közvetett vagy közvetlen hatásával mindenütt találkozunk a világ tudományos-fantasztikus irodalmában. „Sajnálatos — írja róla francia méltatója és barátja, Jacques Bergier —, hogy Carsac nagyon keveset írt. A tudományos munkában elért siker lehetetlenné tette írói tevékenységének folytatását…”

Ha a magyar olvasók megértették Carsac regényének tanulságát, ha élvezték meseszövését, fordulatait és humorát, ha elmerültek csodálatos világában és ha együtt éreztek hőseivel — nyugodtan csatlakozhatnak Bergier sajnálkozásához.

_{A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette Hangay Sándor}

_{A fordítást ellenőrizte Fodor István}

_{A borító és az il usztráció Würtz Ádám munkája Műszaki vezető Szécsi Andor}

_{Műszaki szerkesztő Jordán Gusztávné}

_{A szedést 1971. IX. 30-án kezdték meg Megjelent 1972. IV. 30-án, 30 000 példányban}

_{Terjedelme 10 (A/5) ív, PL-28-D-7275 71.0542/1/2551 — Zrínyi Nyomda, Budapest}

_{Felelős vezető: Bolgár Imre igazgató}